Ha az értelem felcsillan
Apokalipszis 2012 - Egely György tanulmánya
Egely
György: Apokalipszis: már 2012-ben?
Összefoglalás:
Ez a tanulmány négy részből áll.
Az
elsőben bemutatjuk, hogy az energiaárak emelkedése miért és
hogyan váltotta ki a társadalmi és gazdasági válságot, s
megnézzük, milyen „játék” stratégiát követ az energiaipar,
hogy űzték ki a piacgazdaságot az életünket alapvetően
befolyásoló energiaiparból. Az olajipar dominánssá vált az
energiaszektorban. Ennek kapcsán két olyan összeomlást vizsgálunk
meg, melyek a monokultúra veszélyét mutatják. Az első a már
terjedő tömeges méhpusztulás, valamint az 1840-es évek ír
éhínsége (krumpliválság).
A
második részben az 1520-as évek három, máig ható összeomlásának
példáján (Mohács, Közép-Amerika, India) át megnézzük az
odavezető út jellegzetességeit, tanulságait, hogy lássuk a
párhuzamokat a mai helyzettel. A mohácsi összeomlás példáján
át vizsgáljuk az akkori vezetés és a mai közti analógiákat
(II. Lajos, a köznemesek, Szapolyai, Tomori Pál érsek, stb.,
valamint Horn Gyula, Kovács László, Magyar Bálint…)
A
harmadik részben a környezeti és gazdasági válságból
való kilábalási stratégiákat elemezzük. Látjuk,
hogy a mai technikával a vég elkerülhetetlen. Ma csak két
alternatívát ad a technika: Az energiatermelés vagy olcsó, de
akkor szennyez, s ez környezeti katasztrófát okoz. Vagy megújuló,
szennyezésmentes, akkor viszont drága, s az gazdasági összeomlást
hoz. A megszokott módszerek többé már nem használhatóak... Vagy
a technikai megújulás jön, vagy a stagnálás, esetleg ezután az
összeomlás ...
A
negyedik részben pedig az elmúlt 100 év 11 évenként bekövetkező
sorsfordító eseményeit soroljuk fel. 2011-12-ben egyszerre három
ok miatt is érhetünk kritikus eseményekhez.
I.
rész.
Játék
az összeomlással
„Aki
1960 után született, jó esélye van, hogy erőszak, járványok
vagy éhínség végezzen vele.”
Hetesi
Zsolt, az ELTE fizikusa, a Fenntartható Fejlődés Egyetemközi
Kutatócsoportjának elemzője hosszú tanulmányt tett közzé a
közelgő társadalmi összeomlásról. Sötét képet fest a magas
energiaárak miatti válságról: az elején még lassú, majd egyre
gyorsuló társadalmi összeomlásról. A tanulmány szerint az
eddigi megszokott társadalmi rend sok helyen összeomlik, nem lesz
benzin, bizonytalanná válik az áramellátás, sőt, ezek
következményeként összeomlik a közlekedés, egészségügy, stb.
Emiatt akadozik az áruszállítás és csökkennek a mezőgazdaság
hozamai is. A nagyvárosi emberek milliói először egymást ölik,
majd nyomorúságos körülmények között vagy elmenekülnek, vagy
ott pusztulnak el.
Vajon
van-e realitása ennek a sötét, paranoid jövőképnek, vagy csak
üres huhogás? Ha az utóbbi, akkor többet árt, mint használ. Mi
lehet a valóságtartalma? Úgy gondolom, hogy a szerző diagnózisa
átgondolt, alapos és nagy, helyenként 5-10%-os valószínűsége
van annak a szomorú jövőképnek, amit ez a dolgozat leír [1].
Andrew
Grove (Gróf András), az Intel elnök-vezérigazgatója
szerint: ”csak a paranoidok maradnak fent” [2]. Gróf,
aki jó pár válságot, számos „technikai földrengést” átélt
már az elektronikai ipar késhegyre menő küzdelmeiben, hitelesen
elemzi a válságok felismerésének ismérveit, elhárításuk
módszereit, s számos cég felemelkedésének és összeomlásának
tanulságait. Tapasztalatai szerint a válság mindig akkor
következik be, amikor egy cég eredményei hosszú ideig javulnak,
majd tetőznek – stagnálnak. Ekkor dől el, hogy minőségi
váltással tudnak-e újra emelkedni, vagy – és ez a
gyakoribb – megindulnak a lejtőn, ahonnan már nincs
visszaút. A csúcs: a stratégiai inflexiós pont, amikor a
termelés mennyisége, vagy a haszon tetőzik. Ez egyben
veszélyes elágazási pont is. Kiút csak felfelé
vagy lefelé van,nem lehet mindig a csúcson maradni.
Ma
a fejlett világ termelése (a GDP, a nemzeti termék) mutatói
szerint elérte a csúcsot, stagnál, alig változik. Valójában a
világgazdaság már hanyatló óriáscég képét mutatja. A GDP-ben
ugyanis benne vannak az óriás bankok és olajcégek nyereségei is,
de ezek mögött már nincs társadalmi haszon, csak
üres, az egész társadalmat megroppantó nyerészkedés. Rowan
Williams, Canterbury érseke így fogalmaz: „Elképzelhetetlen
mértékű vagyon keletkezett hasonló mértékben elképzelhetetlen
mértékű megtévesztés, papírozgatás segítségével, ami csak a
kereskedőiknek hozott hasznot.”
Robert
Reich, Clinton egykori munkaügyi minisztere írja: „A
kapitalizmus legrosszabb formáját hoztuk létre, ahol a magán
nyereségeket kombináljuk a köz veszteségeivel. Ezek a bankárok
Amerika legjobban fizetett menedzserei, cégeiket a magánszektor
részeként kezeljük, amíg nyereségesek. De abban a pillanatban,
amikor süllyedni kezdenek, közintézményként kezeljük őket,
amiket nekünk kell megmenteni . . .”
Ezért
találó Hetesi Zsolt tanulmánya, mert ráérzett a valóságra –
már nem a csúcson vagyunk, hanem elindultunk lefelé. Egyszerre
látszanak a gazdasági és környezeti megroppanás ismérvei.
A harapófogó megmozdult, záródni kezdett.
Tanulságos,
hogy magán és nemzeti bankok, biztosítótársaságok, pénzügyi
felügyeletek, minisztériumok szakértőinek, elemzőinek tízezrei
mennyire nem látják, nem látták előre a helyzetet. A
sziklaszilárdnak, kikezdhetetlennek gondolt pénzügyi óriások
most látták először (saját kárukon), hogy közvetve egy náluk
jóval erősebb és ügyesebb ellenfél támadt rájuk: az olajipar.
Az
összeomlás valódi oka
A
- nálunk ismeretlen mértékben - jól élő első világ
középosztályának még a 90-es évektől fogva könnyen adták a
pénzt új, hatalmas kertvárosi házak vásárlására. Ez akkor az
olcsó energia mellett gazdasági fellendülést is hozott. Amikor a
lavinaszerű folyamat már robogott, és a középosztály
szerényebben kereső része is hatalmas új házba költözött,
megvette harmadik autóját is, az olajipar durván megemelte az
árakat. Ők voltak a kedvezőbb helyzetben. Fűteni, világítani
kell, munkába is kell járni. Viszont nem muszáj 4-6 fürdőszobás,
6-800 m²-es lakásban
élni, a fele is elég. Az elemzők nem látták világosan azt az
elemi feltételt, hogy a növekvő jóléthez olcsó energia kell.
Az energiaárakviszont nem a bankvilág, hanem az
olajipar kezében vannak. Az átlagpolgár pénzéért folyó
küzdelemben a bankvilág vesztett. Ment a süllyesztőbe először a
Century, aztán az American Home Mortgage, a Countrywide, majd a Bear
Stearns, majd követte a Lehman Brothers, az AIG, a Merryl Lynch és
még pár óriási angol bank is, de még a stabil európai bankok is
remegnek. A folyamatnak nincs vége. Ma is élnének, ha az olajipar
el nem szívja előlük az életet jelentő pénzt - a folyamatos
áremeléssel. Ez az, amit a piacgazdaságot vizsgáló elemzők
tízezrei nem láttak előre.
Fontos,
hogy megértsük: jó pár olyan árucikket veszünk, aminek az ára
attól függ, mennyi pénz marad a zsebünkben. Egy lakás, vagy az
arany, de az élelmiszerek ára is a kereslettől, és nem elsősorban
az előállítási ártól függ. Ezért lényeges tudni: mennyi
szabad pénzzel gazdálkodhatunk. Pénzt (a gyakorlatban)
nyomdagépeken vagy banki manőverekkel lehet „gyártani” - az
ésszerűség határain belül. Energiát (legalábbis a tankönyvek
szerint) csak véges mennyiségben állíthatunk elő. Ezért a
gazdasági növekedésnek az energiatermelés a szűk
keresztmetszete. Ha az energia ára nagyon elszakad az előállítási
költségektől nagy bajba kerülünk. „Buborék” keletkezik, a
reálgazdaság lassan, de gyilkos módon irreális, ingoványos
gazdasággá válik, mint egy piramisjátéknál. A történelemben
nem először pukkan szét ilyen buborék. A derék, s egyébként
értelmes hollandok kezdték ezt a tulipánhagyma árának folyamatos
emelésével.
Ma
viszont egyszerre két buborék is keletkezett. A nyersanyag (ebben
az energiahordozóknak van nagy súlya) és az ingatlan buborék. A
közvélemény csak az előbbit látja, pedig a krízis kiváltója,
s a veszélyesebbje: az energia árának elszakadása a reális
ártól, azaz előállításának költségeitől. Ha újra lenne
pénz a zsebünkben: az ingatlanok ára visszamenne, de a
kibányászható energia mennyisége már nem állna vissza. Az
fogyóban van. Az ingatlanpiacon mindig volt (és lesz is) hullámzás,
ez divat kérdése is. Ott a spekuláció, az előállítási ártól
való elszakadás majdnem normális, s ez a hullámzás a tőzsdékre
is gyakran átterjed. A gazdaság nyakába tehát a
bankszektor rakta a kötelet, de a sámlit az olajipar rúgta ki
alóla. Az olajipar a háttérben, a homályban maradt, a
válságért mindenki csak a harácsoló bankárokat okolja...
Most
a bankok megint kockáztattak – és vesztettek. Elemi folyamatokat
nem ismertek fel – a politikusokkal együtt. Persze nem kell
sajnálni őket, a vezetőik – meg nem érdemelt - milliós
végkielégítéssel távoztak. Például a 160 éves Lehmann
Brothers bankot csődbe vivő igazgató működésének 8 éve alatt
300 millió $-t vitt haza - ami mögött nem volt érték, csak
„levegő a lufihoz”. Aki igazán vesztett, az a nyugdíjra vagy a
gyerek taníttatására kuporgató középosztály – de az egész
Földön. A nagy kérdés: mennyire terjed tovább az
összeomlás? Átterjed-e a teljes reálgazdaságra? Lesz-e
olyan válság, mint a 30-as években? Vagy még súlyosabb, és
visszafordíthatatlan, mint amiről Hetesi Zsolt tanulmánya ír?
Azt
szokták mondani, hogy nehéz jóslásokba bocsátkozni, különösen
a jövőt illetően. A kérdés lényeges:összeomolhat-e a
mostani technikai civilizációnk akár részben is úgy,
hogy közben százmilliókat, netán milliárdokat ránt magával az
éhhalálba vagy a káoszba? Érdemes ilyenkor legalább arra
gondolni, hogy pusztán a műtrágya termelés és elosztás egy évi
kiesése miatt a mezőgazdasági átlagtermelés kb. a felére eshet
vissza - hiszen biogazdálkodás igen piciny területen folyik még
(már). A műtrágyát kőolajból állítják elő, így elérheti a
kőolajár azt a magas szintet, amikor a termelők és fogyasztók
már nem tudják megfizetni. Ebben az esetben a mezőgazdaság már
csak kb. 2 milliárd embert tud eltartani. Ezt is csak állattartás
nélkül, csak „vega” életmód szerint – ez viszont azt
jelentené, hogy 4 milliárd ember nem juthatna táplálékhoz.
A
dolgozat legfőbb érdeme, hogy a napi politika felszínes locsogása
helyett a valós társadalom valós gondjaival foglalkozik. Valós
adatok alapján, egyszerre vizsgálva a hagyományos energiaforrások
(már jól látható) kimerülése miatti ipari és társadalmi
problémákat, de a horizonton már látható környezeti
válságot is.
(Ez
utóbbira friss példa, hogy 2008 szeptember elején 34ºC
körüli száz éves melegrekordok után egy hétre már 6-8ºC-os
hideg rekordok születtek. Ez fecskék tízezreit pusztította el,
ezért jövőre több lesz a szúnyog és a légy.)
A
környezeti összeomlás friss, és gazdaságot is érintő jellemző
példája az USA-ban kiteljesedő tömeges méhpusztulás. Ma már
„vadon” nem élnek az első világban méhek, csak mesterségesen,
kaptárakban, ahol „alkalmazottként” dolgoznak évtizedek óta.
Nemcsak a mézzel és virágporral hajtanak hasznot, hanem a növények
beporzásával is, s pótlásukra nincs más lehetőség. Einstein
mostanában sokat idézett mondása szerint „ha a méhek eltűnnek,
az emberiségnek négy éve van hátra”.
Most
kezdenek eltűnni, főleg Kalifornia nagy, ipari mandula
ültetvényeinek környékén. A dolgozók elhagyják a kaptárakat,
a herék és a királynő élelem hiányában elpusztulnak. A
kaptárak üresen maradnak, nincs új raj, akik beköltöznének. A
jelenség már szép nevet is kapott – kolónia összeomlási zavar
(Colony Collapse Disorder) - , de oka ismeretlen, s senki nem
sejtette a bekövetkeztét, hiszen eddig minden
rendben ment: a méhek szorgos munkával összegyűjtötték a mézet,
azt elvették tőlük, s megkapták helyette a cukros vizet
generációkon át. Aztán a rendszer hirtelen összeomlott. Az
USA-ban a kaptárok 90%-ában pusztultak el, Nyugat-Európában
10-20%-os mértékű a rendellenesség, de a baj már Zala megyében
is megjelent. A Newsweek fotókat közölt, ahol Kínában emberek
porozzák be a virágokat kis ecsetekkel, létrákon állva, fáról
fára járva. Ha nincs méh, nincs beporzás, és termés sem, amit
megvehetnénk. A környezet, a gazdaság, a társadalom sok ponton
kapcsolódik.
A
méhek eltűnése immár felbecsülhető gazdasági károkkal is jár.
Évi kb. 1 trillió dollár értékű mezőgazdasági termést
tesznek lehetővé, az összes mezőgazdasági termény körülbelül
harmadát. Ez az átlagember élelmiszerének is kb. harmada, de a
vitaminok, antioxidánsok, nyomelemek többségéhez viszont beporzás
útján jutunk… A cseresznye, alma, uborka, avokádó, dió,
mandula, stb. nem terem a méhek munkája nélkül.
A
méhek elől az USA-ban egyrészt az intenzív nagyüzemi
mezőgazdaság, másrészt a fűnyíró vette el az
életteret. A szépen nyírt pázsiton még egy virágos növény
(kutyatej) is szégyennek számít…A vadvirágos rét – a rovarok
élettere – nagyjából eltűnt. Az USA-ban a legnagyobb
vetésterülete a nagy lakóövezeti területen monokulturálisan
termelt, virág nélküli pázsitnak van… Ezt csak vágják és
öntözik, semmi másra sem használják. A méheknek és más
rovaroknak viszont nagyon jól jönne ha ott is vadvirágok
teremnének…
A
biológusok sejtése: a méhek szorgos társadalma azért omlott
össze hirtelen, mert nem hagyták őket élni, az élettér, a virág
elvonás mértéke meghaladott egy küszöbértéket. A helyette
adott cukros víz mennyisége és minősége pedig már nem ért el
egy minimális értéket sem. Gazdáik úgy vélték még lehet
rajtuk spórolni egy kicsit, még tekerhetnek egyet a présen.
Tévedtek.
Több,
nehezen modellezhető tényező külön-külön talán elhanyagolható
hatása együtt már veszélyesnek bizonyult. A genetikailag
módosított új növények virágában kevesebb a tápérték, a
természetes vizek ma több ipari szennyezést tartalmaznak, a
rovarölő szerekből szétszóródott kis mennyiségek
felhalmozódtak, a saját mézben levő immunerősítő anyagok pedig
nagyon hiányoztak, mert elvették tőlük. Így annyira
legyengültek, hogy tömegesen, megállíthatatlanul pusztulnak.
Vajon tanulunk-e az esetből? Látjuk-e az eset modellértékét?
Jelenthet-e a méhkolóniák (gyarmatok) összeomlásának példája
figyelmeztetést az emberi kolóniákra? Vajon az emberi
társadalomban sok helyen egyenként leküzdhető kis helyi
krízisek együttese adhat-e figyelmeztetést
számunkra?
Hetesi
Zsolt tanulmánya átfogóbb képet ad, mint azok a tanulmányok,
melyek egymástól külön-külön kezelik a környezeti és
gazdasági bajokat (pl. Lovelock, Yergin [3,4]). Valójában még
óvatos is a problémák felvetése, hiszen nem vizsgálja a többi
stratégiai nyersanyag közeljövőben várható kimerülését (pl.
platina, szamárium, ezüst, ón, ritkaföldfémek), valamint a
termőföldek méretének csökkentése és gyors eróziójának
ijesztő tendenciáit. (Ilyen gondok miatt nem érdemes például a
nikkel-kadmium akkumulátorok tömeges elterjedésében gondolkodni.)
Amit
a dolgozat nyíltan nem mond ki, de a sorok között érezteti: az
államgépezetet működtető politikusok (és apparátusaik)
alapvető technikai, gazdasági ismereteik hiányában (vagy anyagi
ellenérdekek miatt) nem alkalmasak a horizonton már
ma is látható, közelgő válságjelek felismerésére sem,
nemhogy ezek megoldására. Ez részben vonatkozik a reálgazdaság
vezetőire is.
A
szervezett tudományról viszont nyíltan kimondja: „A tudomány
jelenleg nincs „felfedező kedvében”, a felfedezések arányában
(már) csak az 1600-as évek szintjén áll – visszazuhant arról a
csúcsról, amely az 1870-es éveket jellemezte.
Tézisek
A
tanulmány főbb tézisei ma (2008-9-ben) már jól körvonalazódnak,
tapinthatóak:
- Az energia árak növekedése miatt az infláció meglódul, s többé nem áll meg.
- Az árak emelkedése miatt csökken a fogyasztás, emiatt a termelés, nő a munkanélküliség, tartóssá válik a válság.
- Az árnövekedés miatt az egészségügy is válságba kerül, akadozik, helyenként összeomlik – onnan járványok indulhatnak el. Ezt politikai zavargások követhetik, sőt éhínségek is. A harmadik világban a termésátlagok csökkenése miatt meglódulnak az élelmiszer árak, s az éhezés és járványok miatt 2040-ig 4-4.5 milliárd ember halhat éhen.
A
tanulmány (nem eléggé) hangsúlyozott figyelmeztetése, hogy naiv
az a remény, hogy majd a piacgazdaság mindent megold, a gazdaság a
kényszer hatására majd megkeresi a kiutat.
Ezzel
egybecseng például Soros György véleménye is. A „Globális
kapitalizmus válsága” című könyvben egyértelműen leírja,
hogy nem igaz, hogy a piacok az egyensúly felé törekszenek. Ha
magukra hagyják a piacokat – a liberális szemlélet szerint – a
vállalatok addig halmozzák a tőkét, amíg teljesen felborítják
a kereslet-kínálat egyensúlyát. „Ha a piacok teljesen szabadon
működnek, akkor a tőkekoncentráció megnő és elnyomorodás megy
végbe, amivel Marx kapitalizmus-elméletében találkozunk” -
írja. „A demokrácia ezért nem a kapitalizmus kísérője, hanem
ellensúlya.”
A
„zöldnek” nevezett erőforrások esete nem biztató:
„Fejlesztésre, építésre, gyártásra már nincs sem idő, sem
annyi hagyományos energia, mint amennyi a jelenlegi termelés akár
tizedét is adná később.” Például a gazdag Németországban az
államilag támogatott szélerőművek kapacitása a fogyasztás
növekedésének ütemével sem tud lépést tartani, nemhogy átvenné
például a hőerőművek helyét. „2015 decemberéig naponta 400MW
új, megújuló energia forrást kellene a hálózatra kapcsolni az
összeomlás elkerülésére.
Nagyjából
ez a diagnózis. Ez reálisnak tekinthető, bár a számos részleten
lehetne – kellene – gondolkodni, finomítani.
A
tanulmány nem tér ki rá, de sokszoros, súlyos történelmi
tapasztalat, hogy összetett, soktényezős, nemlineáris
folyamatoknál a „vezetők” „előrelátó” képessége az
esetek 4/5 részénél nem működik. Érdemes ezt egy példán
bemutatni.
A
monokultúra veszélye
1845-1848-ig
Írországban (de Európa más részein is) addig elképzelhetetlen
éhínség ütötte fel a fejét a hirtelen megnövekedett esőzések
miatt. Az írek fő étele, a krumpli, egy gombabetegség miatt
megrothadt. Nem volt semmi más élelmiszer helyette. Szó szerint
milliók haltak éhen, és százezrek menekültek el, jórészt
kivándoroltak Amerikába. Mindez duplán elkerülhető lett volna. A
földterületük bérletéért az éhező írek az éhség
tetőzésekor, 1846-ban 18.169 tonna búzát, 8.990 tonna árpát és
102.238 tonna zabot exportáltak. Ebből nem ehettek,
mert a bérleti díjat nem enyhítették az angolok, a föld
tulajdonosai. A gabonakereskedők viszont rekord hasznot vágtak
zsebre. Az éhező, legyengült, s emiatt a tífusz járvány miatt
is megtizedelt írek ínségkonyháit a „liberális” pénzügyi
államtitkár, Charles Edward Trevelyan betiltatta, mondván ez
pazarlás: „hagyják a természetre a dolgok folyását”. Ezután
még újabb egymillió ír halt meg betegségekben. (Az államtitkárt
munkájáért lovaggá ütötték.) Írország - ami előtte Európa
szegény, de legsűrűbben lakott országa volt - szinte kipusztult.
Néhány
évtizeddel később az Európán végigsöprő peronoszpóra járvány
a szőlőültetvényeket pusztította el hasonló módon, de ez
kisebb károkat okozott, hiszen bor nélkül még nem halt szomjan
senki. A monokultúrás termelés azonban rendkívül veszélyes. Ma
éppen ilyen állapotban van a Föld. Az energiatermelés
gyakorlatilag monokultúrás. Jóformán csak az olcsó kőolajra
és földgázra alapozott a technikánk, minden más eltörpül
mellette. Ez jelenti ma az egyik veszélyt, ezért nem
pusztán pánikkeltés a fent idézett fizikus dolgozata.
A
Föld történetében eddig minden civilizáció hatalmas tragédiák
közepette omlott össze. Főleg akkor történtek ezek a látványos,
tragikus összeomlások, amikor legalább két probléma merült fel
egyszerre: például peches módon egybeestek vezetési hibák (rossz
uralkodó, korrupt államgépezet, rossz hadvezetés) és ellenség
megjelenése vagy időjárási anomáliák (például hosszú
szárazság, termőtalaj kimerülése, nagy esőzések, áradások).
Ezért is kell gondolkodni azon: fenyegeti-e ilyen veszély a mai
technikai civilizációt? Vagy már olyan sok biztonsági elem véd
minket, hogy akár egyszerre bekövetkező, sokféle sokkot is ki
tudunk védeni? Fenyegeti-e tömeges összeomlás az egész
emberiséget, vagy csak az európaiakat, netán minket magyarokat?
Izgasson-e minket, ha éhen hal fél Afrika, vagy a másik fele
járványokban pusztul el? Idegeskedjünk-e, ha az USA ingatlanpiaca
és bankrendszere összeomlik, ha Anglia gazdasága példátlanul
stagnál, ha a sanghaji tőzsdén pánik tör ki? Tudjuk-e magunkat
mindettől függetleníteni?
A
mai világgazdaság a korlátlan mennyiségű olcsó
energiára és az emiatt olcsó munkaerőre épült. Arra,
hogy az indonéz, vagy pakisztáni gyerek nyersanyaggal együtt 1
dollárért állít elő egy márkás sportcipőt vagy inget, amit
aztán Londonban 50 ?-ért, New York-ban 100 $-ért el lehet adni - s
arra, hogy lesz olyan ügyvéd, vagy könyvelő, aki ezt ennyiért
meg is veszi. Megteheti, mert sokat keres, a kötelező kiadása
kevés, olcsó az energia, olcsó a lakásfűtés, a villany,
a benzin. Ez utóbbi az, ami az árakat igazán mozgatja,
ami minden ár mögött ott van. Évtizedeken át egy rövid időszak
kivételével (olajembargó) csak 10-20 $ között mozgott egy hordó
olaj ára, ez lett a virágzó gazdaság egyik alapfeltétele.
De
jó előre lehetett tudni, hogy ennek az olcsóságnak vége lesz.
Azt is, hogy körülbelül mikor: 2005 elején. Azt is, hogy
visszafordíthatatlanul. Azt is lehetett előre tudni, hogy a
levegőbe addig gond nélkül kiengedett széndioxid, metán és
vízgőz egyszer klímaösszeomlást okoz, aminek több ember és
élőlény lesz majd a vesztese, mint a nyertese. Tudni lehetett,
hogy a harapófogó hamarosan bezárul.
Az
olaj már nem olcsó. Használható alternatívája még
nincs és hosszú ideig nem is lesz. A klímaösszeomlás
jelei viszont már most látszanak. A tendenciákból ítélve
harapófogó előreláthatólag jól érezhetően 2009-2012 környékén
fog összezáródni. Ekkorra éri el várhatóan az olajkitermelés a
maximális értéket, ekkorra válhat általánossá a gazdasági
stagnálás, s ekkorra következik be a 11 évenkénti periódusokban
tapasztalható „ideges” év. (Lásd a fejezet végét.) A jólét,
a felemelkedés hajója már 2005 környékén léket kapott. Ha
drasztikus lépéseket nem teszünk, ha minden úgy megy, mint eddig,
a hajó 2012 körül már látványosan kezd süllyedni. Az első (a
gazdag) világ sok polgárának lesz még mentőcsónakja. Mi itt a
„másodosztályon” ezt már fájdalmasan fogjuk megélni, már
nem mindenki tudja túlélni. A legszegényebb harmadik világban
pedig törvényszerűen sokan meg fognak fulladni. Tragikus,
hogy mindez előre látható volt, sok dolgot tehettünk
volna ellene, de akik elsősorban felelősek érte - az olaj-és
autóipar, a politikusok és állami apparátusuk -, nem sokat
tettek, legfeljebb csak szónokoltak. A gazdaság már most akadozik
[5].
A
pénz olyan a gazdaságnak, mint a levegő az élőlénynek. Nélküle
fuldoklik, megáll a növekedés. Ha nagyon kevés a szabadon
mozgatható pénz, megindul az elhalás, a csődhullám. A drága
energia viszont kiszivattyúzza a pénzt az átlagos család
költségvetéséből, de a kis- és közepes cégek nyereségéből
is. 2008-ban már megindult a vállalati (és családi) csődök sora
a fejlett világban is. Ez nagyon komoly figyelmeztető jel.
A
kisember értetlenül áll a környezetszennyezés, a magas
energiaárak és a csődsorozat előtt. Látszik, hogy repedezett,
omlik a társadalom védelmére kialakított mindhárom „védőfal”.
- Megbukott a kutatói társadalom (például az előző fejezetben leírt fúzió, és a későbbi fejezetben leírt tértechnológiai módszerek kirekesztése miatt), de elsősorban az elemi energiatakarékossági módszerek bevezetésének hiánya miatt.
- Megbukott a legnagyobb ipar, az autóipar – mert a vízautók és az olcsó, benzin-vízgőz hibridek nem terjedhettek el.
- Megbukott a politikai elit is, mert az autók fogyasztását nem korlátozta, mindig gerinctelenül engedelmeskedett az olajipar nyomásának. Ha a három védőfal közül legalább egy működőképes marad, még elkerülhető lett volna a baj, ami ma már a nyakunkon van. Ilyen nagymértékű, a társadalom három különböző védőfalát érintő, egyidejű katasztrofális hibasorozat véletlenül nem jön létre. Ehhez jól szervezett, sok pénzzel, hatalmas befolyással rendelkező szervezet kell. Ilyen a Földön csak egy van: az olajipar. Minden, ami az utóbbi évtizedben történt, kizárólag az ő érdekeit szolgálta, a széles társadalmi érdekek ellenében.
Nem
ilyen jövőt ígért nekünk még 2-3 évtizede a számtalan okos
futurológus és politikus [6]. Mars utazást, fúziós erőművek
ingyenes energiáját, a szabadidő bőségét, a technikai csodák
özönét ontó társadalom ígéretét kaptuk. Miért nem valósult
meg ez az álom? Mert az olajiparnak volt egy több hasznot hozó
ötlete.
Játékelmélet
A
közgazdaságtanban van egy nagyon jól ismert, alaposan megkutatott
téma, ez a játékelmélet: ez sok esetben reálisabb képet vetít
a valós piaci, gazdasági viszonyokról, mint amit a statikus
klasszikus elméleti közgazdaságtan ad. A játékelmélet alapjait
1944-ben Neumann János és Oscar Morgenstern fektette le a „Theory
of Games and Economic Behaviour” (Játékok és gazdasági
viselkedés elmélete) című munkájukban. Ennek a modellnek a
hatása az idő múlásával nőttön-nőtt, hiszen lehetett látni,
hogy az egyensúlyi matematikán, a versengésen alapuló
(kereslet/kínálat) modellek nem mindenhol írták le a valós
közgazdasági folyamatokat. Nem magyarázták a valóságban
megfigyelt magas cégösszeomlási vagy felemelkedési folyamatokat.
Minden gazdasági folyamat nagymértékű, állandóan változó,
bizonytalan környezetben játszódik le. Ezért a régebbi, az
1920-as, 1930-as évekig kikristályosodott, ún. „egyensúlyi”
klasszikus gazdaságtan nem tudja a valós folyamatokat
leírni. Az csak az Adam Smith által „láthatatlan
kéznek” nevezett kereslet-kínálat egyszerű folyamataival
számolt. Abban a modellben a technikai cégek állandó megújulási
kényszer alatt működnek: egyre jobban, gazdaságosabban, olcsóbban
állítják elő terméküket. Így törekszenek nagyobb piaci
részesedésre, ezáltal nagyobb haszonra. Valóban van a piacon több
ilyen szegmens is: például az elektronikai, vagy a szerszámgépipar,
ahol egyre fejlettebb termékeket látunk gyorsan csökkenő árak
mellett. Joseph Schumpeter, neves harvardi közgazdász írta már
1942-ben: „A reálisan létező kapitalizmusban azonban – a
tankönyvekben ábrázolt képtől eltérően – nem az árverseny
számít, hanem az új termékek, új technológiák, az új ellátási
formák versenye . . ami magának a vállalatnak a fennmaradását
veszélyeztetheti.” Az óriás cégek által uralt energetikában
azonban markánsan más a helyzet. Rájöttek, hogy a tétel
megfordítása is igaz: Ha nincs verseny, ha az új,
versenyképes technikai megoldásokat elnyomják és
ebben együttműködnek, akkor minden pénz, s így
minden hatalom az övék lesz.
Az
a benzin, ami 15 éve még 50 Ft volt, ugyanazt tudta, mint a mai,
ami hatszor annyiba kerül. A földgáz is ugyanolyan, mint akár 10
éve, csak már tízszer annyiba kerül. Az az autó, amit ma
megveszünk, nem megy gyorsabban, nem fogyaszt sokkal kevesebbet,
mint amit 20 évvel ezelőtt vásároltunk, csak a formája szebb. A
Ford T-modell (az első, nagy tömegben gyártott gépkocsi) a 30-as
években gazdaságosabban üzemelt, mint bármelyik mai gépkocsi.
(Igaz, a városokban azzal gyorsabban is lehetett haladni, mint ma.)
Ma
a valós gazdaságban mindkét modellt, sőt keverékeiket is látjuk
működés közben. Az elektronikai ipar a klasszikus egyensúlyi
közgazdaságtanon alapul, amely az éles versenyt, az egyre javuló
termékeket tekinti a profitszerzés útjának. A kooperatív játék
elméleten alapuló energetika ezzel szemben
széleskörű együttműködéssel, a verseny
kiküszöbölésével, az innováció elnyomásával növeli
a profitját: ahol a kölcsönös összefonódás, a színfalak
mögötti kapcsolatok szálai láthatóan elvezetnek a politikához,
az autóiparhoz és a szervezett tudományhoz. Ez az, ami rendkívül
veszélyes a társadalom ezen szűk körön kívül rekedt részére,
a többségre, azaz ránk nézve.
Az
összeomláshoz vezető széles út
Paul
Ormerod, angol közgazdász, rendkívül érdekes könyvet írt „Why
Most Things Fail” (Miért nem sikerülnek a dolgok) címen [6]. Azt
vizsgálta, mikor miért omlanak össze a cégek. A kisebb-nagyobb
cégek eltűnésének okai hasonlítanak ahhoz, ami az élővilág
történetében (de sajnos jelenében is) gyakran tapasztalható, sőt
ahogy a hatalmas kihalásokat a Föld történetében már többször
is láttuk. Az Egyesült Államokban (ami robosztus piacgazdaság)
minden évben a cégek mintegy 10%-a tűnik el. De az óriás cégekre
is jellemző ez a jelenség. Példaként Ormerod megvizsgálta a
világ 100 legnagyobb cégének sorsát 1912 és 1995 között. Ebből
29 csődbe jutott (ezeket részben fölvásárolták), 48 teljesen
eltűnt, 52 cég élte meg ezt a majd 100 éves periódust. A
legrégebbi 100 közül csak 19 maradt meg, ezek javarészt
olajtársaság. Természetes, hogy távíró cégek, hajózási
vállalkozások, vagy vasúttársaságok eltűntek a legnagyobbak
közül, és olyanok emelkedtek föl, amelyek a számítógépgyártással
vagy szoftveriparral kapcsolatosak - amelyek 1912-ben még a fantázia
szintjén sem léteztek. Tény, hogy - mint az élővilágban, ahol a
legtöbb faj idővel kipusztul - a cégek sorsa is az, hogy
elpusztuljanak.
Amikor
Ormerodtól megkérdezik leendő vállalkozók, hogy hogy lehetne egy
jó kis céget csinálni, mindig azt a cinikus választ adja:
vásároljon egy nagy céget, és várjon. Az 1820-as évek
Angliájában például több tucat cég alakult csak azért, hogy
vasúti kocsikat és mozdonyokat gyártson: egy évtizeden belül
nagy többségük eltűnt. Ugyanez volt a helyzet a villanymotor és
generátor gyártás felvirágzásakor, de az elektronika, a
félvezetőipar, és különösen a szoftverüzlet is ezer és ezer
kis cég megalakulását majd gyors eltűnését látta. Ez
természetes folyamat még akkor is, ha nem szól közbe háború,
természeti katasztrófa, vagy dilettáns államvezetés. A cégek
változó piaci körülmények között működnek, a jövő mindig
bizonytalan, mindig fel-felbukkannak újabb és újabb technikai
találmányok, ami átrendezi a piacot.
Az
üzleti élet bevált stratégiája a növekedésre, a tőkeerő
növelésére az, ha egyesülnek. Ez lehet békés, de lehet
ellenséges szándékú kivásárlás. Mindkettőre látunk elég
példát vagy kísérletet bármilyen gazdasági szektorban, de
elsősorban a bank- és olajiparban.
Az
olajcégek nagy találmánya, hogy a bizonytalan jövőtől nem kell
félni, nem kell kitalálni mit hoz a jövő – ha azt ők
irányítják. Az alapkérdés itt is az, hogy két konkurens cég
elindítson-e egymás ellen árháborút műszaki fejlesztés
segítségével, vagy csöndes együttműködéssel
megtartsák-e árszintjüket? Két teljesen eltérő, markáns
stratégia alakult ki: az egyik az éles árversenyre, minőségi
versenyre, a folytonos innovációra alapul, a másik pedig ennek az
ellenkezője - a széleskörű együttműködésre és a
körülmények mesterséges befolyásolására. Ez utóbbi az
olajipar, de általában az energiaipar játékstratégiája.
Az energiaipar nem csak az olajipart jelenti, ide tartoznak az
atomerőművek, a vízi erőművek, vagy szélerőművek egyre
növekvő egységei. Mindenesetre az olaj- és földgázipar a
domináns szereplő, az árszintet meghatározó. Ezen a szinten egy
évi 6-8 trillió dolláros bevételt hozó üzletről van szó, de
ha hozzászámítjuk az ehhez szorosan kötődő autóipart, a
mezőgazdasági gépek és repülőgépek, netán a katonai
teherautók, tankok, stb. iparát, akkor körülbelül évi 10-12
trillió dolláros iparról beszélhetünk. Ekkora ipar már
megengedheti azt magának, hogy ne mások által fölállított
szabályoknak engedelmeskedjen, hanem ő maga állítsa föl
a szabályokat.
A
játékelméletben ennek a sikeres stratégiának legegyszerűbb
szabályát Anatol Rapaport találta meg: a megnevezése „tit for
tat” azaz „adok-kapok”. Ezen elv szerint a játékosok csak két
szabálynak engedelmeskednek. Az első lépésben együttműködnek,
és az összes többi lépésben megnézik, hogy mit léptek a
versenytársak az előző lépésben. Ha mindig együttműködtek,
akkor ezután is teljes körű lesz az együttműködés. Ez pedig
nem a késhegyre menő árverseny, az idegőrlő innováció
stratégiája. Ezért azokban a tankönyvekben, ahol csak a kereslet
és kínálat modellje szerepel, nem tudják megmagyarázni a
nebulóknak a környezetükben tapasztalható legfontosabb,
legelemibb gazdasági folyamatokat sem.
Amikor
Neumann János 1944-ben egyszerre dolgozott a számítógépek
elméletén, az atom- és hidrogénbomba elméletén és gyakorlatán,
és kidolgozta a játékelmélet közgazdasági alkalmazását, még
nem gondolta, hogy ez utóbbi nagyobb durranás lesz mint a
hidrogénbomba. Azóta számos matematikus és közgazdász tovább
finomította és javította a játékelméletet. Egy közülük
hírnévre is szert tett, ő John Nash, akiről a „Csodálatos
elme” című film is készült (Russell Crowe főszereplésével).
Az ő elmélete a fiúk udvarlási, nőhódítási esélyeitől
kezdve a női divaton, béralkun vagy fegyverkezési versenyen át az
élet számos területén alkalmazható, de elsősorban a gazdasági
folyamatokra. Így érthető meg, hogy az ún. „Nash egyensúly”
hogyan áll be. Ez a szereplők együttműködésén, vagy/és egyes
szereplők kiugrásán, „árulásán” alapul. Egy cég tehát
választhatja azt a stratégiát is, hogy olcsóbban adja termékét,
ekkor a többiek vagy követik, vagy megfojtják. (A „Csodálatos
elme” című filmben sajnos nem járták körbe Nash elméletét
közérthetően.)
A
„Nash egyensúly” egyfajta stabilitást fejez ki: ha elérték
ezt az egyensúlyi szintet, tovább egyik játékosnak sem érdeke
egyoldalúan eltérni az egyensúlyi stratégiától és más
stratégiát használni, ha közben a többiek nem térnek el a saját
harcmodoruktól. Azaz, ha egy játékos tudja, hogy a többiek hogy
viselkednek, mit fognak lépni, akkor neki is az egyensúlyi
stratégiát érdemes használnia. (Ez a szklerotikus változásokat
nem kedvelő rendszerek viselkedésmódja.) Neumann nyomán
bizonyítható, hogy ennek a játéknak mindig van egy egyensúly
pontja (a számítási eszköz egy Brouwer típusú fixpont tétel).
John Nash ezért a meglátásért 1994-ben Nobel díjat kapott, az
újabb kiterjesztéséért pedig Harsányi János. (Bár Neumann
János triviális, magától értetődő dolognak vélte Nash
eredményeit.)
A
köznyelv egyszerűen csak „Kartell”-nek nevezi ezt az
árfelhajtó, csöndes, a kulisszák mögötti együttműködést.
Ez azonban látszólagos ártatlansága ellenére is a társadalomra
nézve rejtett, de túlzások nélkül is halálos csapdát sejthet.
Az energetika területén pedig nem feltételes módban kell
fogalmazni, ott garantáltan milliók (tízmilliók) életét veszi
el a kartellezés.
Nézzünk
példát egy Kartellre. 2008 őszén kis hírben közölték az
újságok: Brüsszel lecsapott a parafinkartellre.” (Alcímben: „A
MOL is hatalmas büntetést kapott.”) Ebben a példában a
játékelmélet szép gyakorlati példáját látjuk.. Az olajcégek
évtizedekig együttműködnek a parafinárak magas szintjének
fenntartására – ezért drágább a díszgyertya és a rágógumi.
Ezután a Shell lebuktatja a „parafinmaffiát”, ezért őt nem
bünteti az Európai Bizottság, de a többiekkel 676 millió Euró
bírságot fizettetnek. A Shell kiugrott a kartellből, jól járt.
Akik benn maradtak büntetést fizetnek, s ezután olcsóbb lesz (egy
picit) a paraffin, s a kisember olcsóbban vesz majd díszgyertyát.
Az Európai Bizottság elégedetten dől hátra kényelmes székében,
mert jól odacsapott a gaz parafinkartellnek, mi pedig a híradót
nézve otthon elhisszük, hogy a benzin és a gázolaj áráról
még véletlenül sem esett szó abban a St. Moritz-i, vagy
budapesti luxusszállodában, ahol a parafinkartell évi rendes
megbeszélését tartották „kék szalon” fedőnév alatt. Így
mindenki jól jár. Csak más-más mértékben.
Mivel
az energiaiparban az árualap, a kőolaj és földgáz mennyisége (a
mai technika szintjén) véges, könnyen manipulálható
a piac. Az egyensúlyi ár bárhová beállítható, hiszen a csapok
nyitásával-zárásával a kínálat könnyen szabályozható – az
egyensúlyi érték rövid időre 50$/hordó értékre leszorítható,
vagy akár 200$/hordó szintre felvihető – mert még ott is lesz
fizetőképes kereslet. De minden egyensúlyi értéknél lesz néhány
olyan iparág, ami már nem életképes, mert azon a
szinten már eltűnik a fizetőképes kereslet.
Értékelemzés
Ma
a közel-keleti olaj nagy részét hordónként körülbelül 0.5-2
dollárért lehet fölhozni a föld alól. Ugyanennyiért lehet
finomítani, és ugyanennyiért lehet elosztani is. (Igaz, a
kimerülőben levő északi-tengeri olaj és az ugyancsak kimerülőben
levő Mexikói öböl olaja, vagy az ugyancsak kimerülőben levő
kaszpi-tengeri olaj felhozatala kissé drágább, de a jelenlegi
körülbelül 100 dolláros ár mellett még ez is hatalmas profitot
hoz. (Tekintve, hogy mindegyik állam többé-kevésbé megadóztatja
az olaj és a benzin árát, érdekük a magas árszint fönntartása.)
Mekkora
a „buborék” része az olaj árának? Ha a versenyszféra
szabályait használnánk, akkor a költség + 30% haszon számítás
alapján maximum kb. 20 dollár/hordó lenne ma a nyersolaj
tisztességes ára.
Szaúd
Arábiában egy hordónyi olaj kiszivattyúzása csak fél dollárba
kerül. Irakban ez maximum kér dollár, az orosz tajgán öt, és az
Északi tengeren már nyolc. A Mexikói öböl 3 km mélyen levő
kútjaiból pedig 10-15 dollárért lehet felhozni az olajat. A
finomítás és elosztás-szállítás költsége is körülbelül
két dollár hordónként. A 80-as, 90-es években azért maradt az
olaj ára a 15 dolláros szint körül, mert még nem kezdődtek meg
a mélytengeri fúrások. A 20 dollár/hordós ár már jelenős
hasznot hoz a kitermelt olaj nagy részénél, de a mély tengerből
kitermelt maradékra is hoz még hasznot. Minden ár, ami a 20
dollár/hordó felett van tiszta haszon, ezért már nem kell
dolgozni. Az már buborék.
Csak
összehasonlításként: az USA-ban (ahol az autóipari munkások jól
keresnek) egy autón körülbelül 5% haszon van – ez az elfogadott
érték. Ha ezt a haszonkulcsot használnánk, akkor az olaj ára
körülbelül 10-15 dollár/hordó lenne. Ehelyett 50-120 dollár
között mozgott, így a profit az addigi érték 15-20-szorosára
emelkedett. Ezt már nem viseli el a gazdaság, s azt
végképp nem, hogy a bankárok is vérszemet kaptak, s ők is
hasonló haszonnal kezdtek dolgozni. Az olajár letörésére csak
egy módszer létezik: a keresletet kell csökkenteni – ezt pedig a
találmányok teszik lehetővé.
Ha
a legegyszerűbb találmányokat használnánk, az kb. harmadával
csökkentené a keresletet. Akkor körülbelül 15 dollár/hordó
lenne az ár, hiszen nem lenne szükség pl. a drágább mélytengeri
fúrásokra. Ha pl. az Ottó-Stirling motorok kombinációt is
használnánk, akkor további keresletcsökkenés (és
szennyezés-csökkenés) keletkezne. Ekkor az olajár kb. 12 dollár
lenne hordónként. Ha a Papp József-féle szabályozott fúzió
1968-ban elterjedhetett volna, már csak kenőanyag, műtrágya és
műanyag alapanyagként kellene az olaj, ára kb. 8 dollár/hordó
lenne… Ettől fél a mai olajipar. A buborék, magyarán a
jogosulatlan haszon mértéke elképesztő, mert minden, ami a 8-10
dollár/hordó ár felett van, ezt a buborékot növeli. Így a
gazdaságból tisztességtelenül elvont, csak a buborék méretét
növelő pénz értéke évi 6-8 trillió dollárra rúg. Ez már
néhány év alatt akkumulálódva elég egy társadalmi
összeomláshoz…
„Ördögszar”
Juan
Pablo Perez, az OPEC venezuelai alapítója nevezte így az olajat,
mert látta, hogy bajt hoz: „Pazarlás, korrupció, a
közszolgáltatások szétesése” jellemezte Venezuelát az első
nagy olajáremelkedés idején.
„Csalás,
szélhámoskodás, kivételezés, kenőpénzek, erőszakoskodás,
korrupció, nyomásgyakorlás, kémkedés, közvetlen terror”. Az
Economist című hetilap írt így az olajáremelkedés elemzése
kapcsán 2008. jan. 19-én (44. old) elemző cikkében, amikor a régi
szép idők Standard Oiljának, s az olajipar ős apjának, s
utódainak viselt dolgait elemezte.
Az
olajjal mindig baj van. Ha olcsó, fut a gazdaság, de a
környezetszennyezés már fenyegető. Ha drága: beszakad alattunk a
hártyavékony jólét. Ekkor előkerül a szén a lomtárból, mert
olcsóbb, de az még jobban szennyez. A kiút: csökkenteni kell a
szén és olajfüggőséget. Ezzel a véleménnyel sokan
egyetértenek, csak a megoldást nem ismerik, vagy amit annak vélnek,
az csupán délibáb, mint a szél vagy napenergia . . .
Az
„államgépezet” és a gépezetet fenntartó adófizető érdeke
homlokegyenest eltér. Az „adóalany” – ahogy minket a gépezet
tagjai neveznek – azt szeretné, hogy alacsony legyen az energia
ára, s a haszonkulcs ne legyen nagyobb mint 20-30%, ami a
versenyszférában szokásos. A paraffin (és más) kartellek viszont
ellenőrzés, átláthatóság, elfogulatlan ár és értékelemzés
hiányában tetszés szerinti szintre viszik az árakat,
úgy, hogy nekik nagyon megérje. Számukra egyetlen igazi,
kiszámíthatatlan veszély van csupán: a nyughatatlan
feltaláló.
Az
olajcégek szempontjából ezt az előnyös együttműködést
zavarhatják meg ostoba feltalálók veszélyes találmányaikkal,
ezért bizonyíthatóan figyelnek erre. (Valószínűleg ezért nem
gyárt például a versenyszférában működő General Eletric
elektromos autókat.) Megvannak a formális és informális csatornák
arra, hogy veszélyes eseményeket időben hárítsanak. A valós
előállítási értéktől teljesen elszakadt, kartellezéssel
beállított áraknak a társadalomra veszélyes következményei
vannak, melyek később, hirtelen és előre nem látható helyeken,
módon jelentkeznek.
A
tömegturizmus (fapados repülés) piaca már 50 dollár/hordó
felett elkezd szűkülni. Az élelmiszer árak 60-80 dollár/hordó
felett vészjóslóan megugranak, a lakáspiac (fűtés, alapanyag
árak) 100 dollár/hordó fölött összedől, maga alá temetve a
lakáskölcsönökön alapuló pénzügyi szolgáltatókat is.
130-140 dollár/hordó fölött pedig a hosszú távú munkába
járás, ingázás is gazdaságtalan. Ekkor szűkül a munkahelyek
piaca is, s elindul az a lavina, amiről a bevezető tanulmány szól.
Miért
veszélyesek apró találmányok? Avagy:
Miért
hagytuk, hogy így legyen?
Elöljáróban
le kell írnom: ahhoz a törpe kisebbséghez tartozom, akik szerint a
mi generációnknak (sincs) nincs joga a mögöttünk jövők elől
felélni, ostobán eltékozolni pótolhatatlan anyagokat (ezek között
a földgáz és az olaj csak egy szelet, bár a legnagyobb), s
kipusztítani élőlényeket. Ezen piciny csoport gondolja csak, hogy
minden lehetőséget meg kell ragadni a felhasználás csökkentésére
– de nem a fogyasztás, az életminőség rovására, hanem
a technikai szint emelésével, például az olaj és gáz
kiváltásával (lásd a Papp-féle szabályozott fúziót az utolsó
fejezetben, vagy az elektrontornádót a következő fejezetben).
De
ezeknél sokkal egyszerűbb megoldásokat is ismerünk jó száz éve:
a hagyományos, a XIX. századi fizika alkalmazásával is jelentős
olajfogyasztás és szennyezés csökkenést lehetett volna elérni.
Az üzemanyagba juttatott vízcsöppek esete erre a legjobb példa.
Százával találták meg újra és újra ezt a lehetőséget. A
reménykedő feltalálók mindig elbuktak. Az olaj-, autóipari
falanx egymást figyelve, váll váll mellett együttműködve sehol
nem engedte a sokféle formában felbukkanó eljárásokat
elterjedni. Mindegyik „játékos” tudta, hogy komoly
profitveszteséget szenvedne el – először ő, aztán a többiek
-, ha ezt az öngyilkos lépést megtenné.
Igen
sok országban, köztük nálunk is kidolgoztak olyan eljárásokat,
melynek segítségével például apró vízcsöppeket lehet mind a
benzinbe, mind a dízelolajba juttatni. Ezáltal a motor hengerében
robbanási folyamat során a vízcsöppecskék is elgőzölögnek,
párolognak a tágulás során, munkát végeznek a dugattyún.
Valamennyire rontják ugyan a termodinamikai hatásfokot, de a
környezetbe kiengedett veszteséghő mennyisége is csökken, ezért
összességében kevesebb üzemanyagra van szükség.
Csak
a rend kedvéért írom le: Az Otto (benzines) motoroknál kb. az
üzemanyag háromnegyedét égetjük el hasznos
munkavégzés nélkül, a Diesel (gázolajos) motoroknál pedig
a kétharmad részét. Ezt a tékozlást ez
élővilágban sehol nem tapasztaljuk. Ez a pazarlás többféle
módon is csökkenthető. (A Vízautók… részben az előző
kötetben erről írtam, fényképekkel együtt.) A mai technikai
társadalom emblematikus, általánosan elterjedt motorjai nem
egyszerűen gyengécskék, hanem technikailag indokolatlanul,
irracionális módon pazarlóak, ezért egyben szennyezőek is. Több
szinten is régóta tudnánk csökkenteni ezt a pazarlást. Mind az
égés során (vízadagolással) a munkahengerben, mind a kilépő
füstgázok hőenergiájának további hasznosításával.
Az
üzemanyaghoz hozzáadott víz szuszpenzió létrehozásának módját
már olyan sokan újra és újra feltalálták, hogy külön
nemzetközi osztályozási számot kaptak a szabadalmi hivatalokban:
ez a FosB47/2 sorszám. Ha csak az utóbbi évtized angol nyelvű
szabadalmi kivonatait számoljuk ebben a témában, akkor csak erre
127 találatot kapunk csak az ep.espacenet.com szabadalmi
keresőprogrammal. De ennél jóval többen találták meg az
üzemanyag fogyasztás és környezetszennyezés csökkentésének
ezt a kézenfekvő, logikus megoldását. Sok feltaláló nem jutott
túl a „nemzeti szakaszon”, azaz más országban nem jelentette
be a szabadalmát, hamarabb feladta a kilátástalan küzdelmet az
olajcégekkel szemben . . .
Hadd
legyek részrehajló, ezért a sok hasonló megoldás közül csak
egy, a 127-es listán nem is szereplő, kiváló magyar találmányt
emelek ki. Az 1998-ban 216371A lajstromszám alatt közzétett
szabadalom címe: „Stabil makromolekuláris diszperz rendszerű,
vizet tartalmazó folyékony üzemanyag készítmény belső égésű
motorok hibrid motorként történő működtetésére, valamint
eljárás a készítmény előállítására”. A feltalálók Fülöp
Levente és Bertha András, ha jól tudom a Veszprémi Egyetem
kutatói, oktatói.
Eljárásukkal
kókuszolaj zsírsavjaiból előállított emulgeátorral 10-40
tömegszázaléknyi vizet lehet stabilan elkeverni benzinben és
gázolajban is. Így kevesebb üzemanyag mellett ráadásul még
10-15% teljesítmény növekedést is el lehetett érni a kísérletek
során, a motorok bármiféle átalakítása és károsodása nélkül.
Az eljárás egyszerű, a kókuszolaj tömegigény esetén olcsón
szintetizálható. Így a keverék ára a benzin áránál 10-20%-kal
lehetne olcsóbb, s korlátlan ideig tárolható, nem egyesülnek, s
süllyednek le a tartályban az apró vízcsöppek.
Mivel
csökken az elégetett szénhidrogének mennyisége, a CO2 (és
a mérgező nitrogénoxid) mennyisége is csökken az ózonnal
együtt. Így az EU 2020-ra tervezett 20% CO2 kibocsátás
csökkentés már egy évtizeddel hamarabb teljesíthető lett volna,
ráadásul a reálgazdaságnak kedvezőbb, alacsonyabb olajárak
mellett.
Ezt
persze csak mi, kívülállók gondoljuk így. Az olajipar
cégkultúrája más – ott érthetően a következő negyedévi
haszon számít csak, s az ilyen találmányok épp azt
veszélyeztetik. Válaszuk ezért: Nem!
Mondjunk
nemet a nemre. Mi kell ahhoz, hogy a nemből igen legyen?
Kíváncsiság. Nyitott gondolkodás. Nyitottság a kockázat
vállalásra. És amikor a probléma megoldhatatlannak látszik,
amikor a kihívás a legnehezebb, amikor mindenki más a fejét
rázza, mondjuk azt: gyerünk!
(Elnézést,
csak most vettem észre, hogy véletlenül a Shell cég hirdetését
másoltam be a fenti bekezdésben a Newsweek 2008 szept. 22-i
számából – de száz hasonló blöffel találkozhatunk bármely
nívós hetilapban.) Persze az emulziós üzemanyaggal nem – ezek
helyettesítésére szolgálnak az ilyen hirdetések. S ha ezt meg
lehet tenni, akkorbármi mást is, amit csak akarnak.
A
vizes szuszpenziót csak az olajcégek tudnák forgalmazni saját
kúthálózatukon keresztül, amelyet természetesen – lévén ez
az állam által szabályozott monopólium – nem adnak meg
akárkinek. A feltalálóknak mindeddig nem adott esélyt az
olajipar.
Az
autóipar persze keresztülhúzhatta volna ezt a számítást, ha a
karburátor, vagy a szívótorok mögé apró vízcsöppeket
porlasztó készüléket helyez - de ezt az egyszerű technikai
lehetőséget is megsemmisítette valamilyen módon az olajipari
érdekeltség. A porlasztóba juttatott finom vízköd sokféle módon
létrehozható s szabályozható. Erre is tucatjával találhatunk
megadott szabadalmat. A motorok működése során a kipufogócsonkon
át távozó veszteséghőt is sokféle külső égésű motorban
hasznosíthatjuk még, ezek a hibrid vízautók. (Részletesebben
lásd a Vízautók . . . Antigravitáció c. könyvben.) Csak az
utóbbi évtizedben mintegy 30 ilyen találmány született (egyetlen
adatbázis adatai szerint), de az utóbbi 50 év során ennek
többszöröse, különösen a 70-es évek első olajárrobbanásának
idején. Ezekkel az üzemanyag fogyasztás és a légszennyezés is
további 15-30%-kal csökkenthető. 2008-ban a legutolsó ilyen
találmány egy nagy energiasűrűségű, ravasz, hatékony,
kisméretű szerkezet. (Feltalálója: F. Claudio, szabadalmi száma
EP1944184). A feltalálók között már megjelentek a kínaiak is,
de bőven van köztük orosz, koreai és japán, sőt egy Trinidadból
is. Számos szolgálati szabadalom is akad köztük: a Siemens, Ford,
Hyundai, Honda, Nissan mérnökeinek munkái (a sok garázsfeltaláló
mellett). A szabadalmak sorát olvasva gondolkodóba eshetünk:
értelmes mérnökök hogy lehetnek annyira ostobák, hogy nem veszik
észre: az olajipar profitját fenyegetik. Örülhetnek, ha csak
vállon és nem arcon veregetik őket, miközben a páncélszekrények
mélyére kerülnek a megoldások.
A
belsőégésű motor és hulladékhőjét hasznosító gőz vagy
Stirling motor hibrideken kívül sokkal jobban ismertek az Otto
motor és elektromos motor hibridek is. Rejtélyes módon pl. a
Toyota nem a legegyszerűbb, már az autózás hajnalán is
megvalósított hibridet készítette el a PRIUS-nál. A
legegyszerűbb esetben az autó alapvetően elektromos hajtású
(kerekenként egy-egy villanymotorral). A belső égésű motor csak
egy generátort működtet szükség esetén, ami szükség esetén a
merülőben levő akkukat tölti. Így nem kell tengelykapcsoló,
sebességváltó, differenciálmű, kardántengely. Ez a hajtást
egyszerűbbé, olcsóbbá, megbízhatóbbá teszi, s az autó súlya
és így fogyasztása is csökken. Így a szokásos 1200 cm3-es
négyütemű motor helyett akár egy 600 cm3-es
bolygódugattyús (Wankel) motort használnánk, aminek csak 2 mozgó
alkatrésze van, vagy termo akusztikus motort (lásd ábra). Így
tovább csökkenhetne a motor tömege, löket térfogata. De ha az
elektrontornádóval termeljük az elektromos áramot (lásd
következő fejezet), akkor sem belsőégésű motorra, sem
üzemanyagra nincs szükség.
Nyugodtan
állíthatjuk, hogy a ma sorozatban gyártott autók elveiket
tekintve, a lehető legrosszabb hatásfokúak, rendkívül pazarlóak
(ezért szennyezőek is), ráadásul bonyolultak – ezért drágák
is. Mégis alig hallunk egy pisszenésnyi kritikát sem az
autósmagazinokban vagy az újságok (bújtatott reklám)
termékismertetőiben. Következésképpen egy tragikusan rossz
szerkezetű, erőforrásainkat tékozló, a jövőt felélő
ipari komplexumot tartunk életben, ami egyértelműen régóta
elszívja és elzárja a lehetőségeket a sokkal jobb,
versenyképesebb termékek elől. Részben a színfalak mögötti ár
és termék kartellel, részben fizetett hirdetések segítségével.
Nézzünk pl. egy ESSO hirdetést:
„Energia.
Környezet. Gazdaság. Nem könnyű egyeztetni az igényeket. Ahogy
az energiafogyasztás nőttön nő, egyre nehezebb lesz. A válasz az
új technológiákban rejlik, mióta ez az ipar elindult. Már
hatalmas eredményei vannak: A kifinomult fúrási technikáktól
kezdve, melyek több olajat és gázt adnak kevesebb kútból a
fejlett üzemanyagokig, amik kevésbé szennyeznek és javítják a
fogyasztást.
De
még jobb módszereket is keresünk, melyek az energiaforrásainkat
még jobban hasznosítják – és teljesen új utakon járnak. Ez
nagy kihívás. Mert bármit is fedezünk fel, annak a gyakorlatban
is kivitelezhetőnek kell lennie. Nem csak Bristolban és Bostonban,
hanem Pekingben és Bankokban is. És a környezetet is kímélnie
kell.
Ezért
az új olaj és gázforrások keresése mellett az ESSO az emberség
legfontosabb forrását is megcsapolja: ez a gondoskodás. Több
pénzt költünk kutatásra, mint bármely másik cég, többet mint
évi 500 millió Eurót. Majdnem húszezer kutatót és mérnököt
alkalmazunk. Az elmúlt évtizedben több mint 10.000. szabadalmat
kaptunk…
Az
ESSO-nál nem állunk meg, a világ legjobb agyait használjuk, hogy
a válaszokat megtaláljuk…”
Lehet,
hogy ezt elmondták az Európai Parlamentben is? Mert ott nemrég
szakadt le a plafon…
Az
olajipar (Joseph Goebbelhez méltó) propaganda és jól koordinált
szervező munkát végez. Még szűk körben se terjedhet el, hogy
jelentősen csökkenthető a fogyasztás és környezetszennyezés
pusztán a 150 éve ismert fizikai és műszaki elvek
felhasználásával. Ez az olajipar egyetlen „elismerésre méltó”
tevékenysége - csak ebbe belerokkanunk.
Háztartási
energetika
Nézzünk
más energia felhasználási területet is: például egy átlagos
családi házat. A háztetőre kihelyezett fotoelektromos napelem,
vagy a Nap hőjét közvetlenül befogó napkollektor (az első
világban) már kezd elterjedni. Mindezen eljárások, bár egyre
olcsóbbak, még mindig drágák. Még meghaladják a jelenlegi - és
egyre növekvő - ipari árakat. Ezért nem volt érdeke - de
lehetősége sem - az energiaiparnak, hogy ezt a megoldást
megsemmisítse, hiszen ami náluk is drágább, azt békén hagyják.
De egy jóval egyszerűbb, gazdaságosabb megoldással a
megsemmisítés már megtörtént. Ebben a rendszerben a háztetőre
olyan napkollektor került, amelyikben tükrök segítségével
melegítettek fel olajat kb. 160 C-ra. Ez a forró olaj egy
hőtárolóba jutott, ahol egy bizonyos típusú sót olvasztott meg.
Az olvadt sóban sokkal olcsóbban, kisebb térfogatban tárolható
a hőenergia, mintha ezt elektromos energia formájában,
akkumulátorokkal tennénk. Ezt a hőt aztán vagy fűtésre
használjuk közvetlenül, vagy pedig termo akusztikus gépek
segítségével kisméretű, olcsó, egyszerű szerkezet
segítségével, elektromos energiát állítunk elő, akár éjjel,
akár nappal. Ezt a rendszert többen is feltalálták már. Éppen
egyszerűsége és olcsósága miatt, illetékes helyen észrevették
veszélyességét (olvasni is ritkán lehet erről a megoldásról).
Ennek talán az is az oka, hogy az olaj- és gépkocsi-ipar
hirdetéseiből jócskán profitáló média nem mer, vagy nem tud
erről beszámolni. Ez az olvadt só segítségével működő
rendszer jóval olcsóbb lenne, mint a mostani félvezetős napcellák
rendszere. Ezért az energetikai ipar szorosra zárta sorait, és a
rendszert, és ezt az új, veszélyes vetélytársat kiiktatta.
Hasonló
történetet lehetne mesélni például az abszorpciós
klímaberendezésekről is. Rekkenő nyári melegben különösen a
nagyvárosok hőszigeteiben ma már klímaberendezés nélkül nem
lehet megélni. Régóta tudják, hogy abszorpciós berendezésekkel
remekül lehet hűteni, régebben kisebb-nagyobb teljesítményű
hűtőszekrények nálunk is készültek ezen az elven. Ha egy épület
tetejére nagy hőelnyelő paneleket helyeznénk föl, kis mennyiségű
elektromos energia segítségével lehetne hűteni, klimatizálni
épületeinket. Ez a rendszer hőszivattyúként is működhetne.
Tehát akkor, amikor a külső hőmérséklet mindössze 5-15 C,
jó hatásfokkal használható lenne fűtésre is. Ez is veszélyes
„Disruptive Invention”, azaz a játékszabályokat átíró
találmány, ezért megtörtént az érdekelt cégek együttműködése
- ez az ötlet sem juthatott el a piacra.
Ezek
után nem csoda, hogy a belsőégésű motorok nagy mennyiségű
hulladékhőjét hasznosító talán száznál is több működőképes
találmány nem valósulhatott meg. Bármelyikük olyan mértékben
csökkentette volna az olaj iránti keresletet, hogy számukra
veszélyesen alacsony szinten állt volna be egy újabb Nash
egyensúlyi pont. S ha az első ilyen találmány elterjed, akkor ez
veszélyes precedenst terem, mert utána jön a másik, a harmadik.
..
Újabb
lépésként a motorból kilépő hulladék hőt is össze lehet
gyűjteni: például olvadt só segítségével. Így a zsúfolt
belvárosban széndioxid kibocsátás nélkül is lehetne a dugóban
araszolni egy külső égésű Sterling motor nyomatékával. Bár ez
az eljárás kétszáz év óta ismert, kipróbált, mégsem
terjedhetett el. Ez mutatja, hogy az olaj- és az autóipar a
Nash-féle egyensúlyon alapuló kooperáción és az innováció
elnyomásán működik, nem enged „kalózkodást”,
kitörést,technikai haladást. Alapvetően másként működik, mint
a versenyszféra, és nem a közérdeket szolgálja.
Miért
lehetséges az összeroppanás?
A
válasz: mert mindez megtörténhetett. Mert a társadalom
erre a célra drága pénzen felépített védelmi rendszerei
működésképtelenek. Mert azzá tették őket. Az olaj és az
autóipar saját szempontjaiból kiindulva a maximális profitot adó
utat választotta, ám közben a vele és belőle élő iparágakat
tönkreteszi. Például a mezőgazdaságot, a turizmust, a légi
közlekedést, az építőipart, az élelmiszeripart, a
feldolgozóipart és bankszektort - ahol a magas energiaárak miatt
már megindult a csődsorozat. Az elektronikai ipart és az
elektronikus médiát nem érinti szerencsére az energetika
„szárnyalása”, de a papír alapú újságokat már igen, mert a
papír ára és a munkaerő ára növekszik.
A
„tankönyvi” közgazdaságtan aranyszabálya a folytonos
innováció. Ennél is erősebb vasszabály viszont a maximális
profit elérése. Ezt az energetikai iparban éppen hogy az innováció
teljes kiirtásával érték el, majdnem teljes sikerrel. Ennél
viszont még erősebb szabály lenne az, amit az emberiség
történetében minden vallás többé-kevésbé így ír le:élni
és élni hagyni.
Az
olaj- és autóipar ezt a legelemibb szabályt nem tartja be.
Elég ehhez megnézni a benzinkútnál az árakat, vagy azt, hogy az
USA-ban körülbelül 12 liter/100km a gépkocsik átlagos fogyasztása
a terepjárók miatt, holott technikailag kis módosításokkal (a
már említett vízadagolással vagy durranógáz adagolással) 6
liter/100 km-es fogyasztás könnyen előállhatna. A vízgőz-benzin
hibridekkel ez is felezhető lenne. Korszerű, könnyű szerkezeti
anyagokkal, kisebb autóméretekkel ez még csökkenthető lenne.
Ezen a ponton látszik, hogy mennyire nem érvényesül az „élni
és élni hagyni” elve. Pusztán a XIX. századi, a középiskolai
tankönyvi fizika használatával is le lehetne az autók
szennyezését és fogyasztását szorítani a mai érték
töredékére. A XX. századi tanított fizika alkalmazásával –
például Farnsworth, Papp találmányaival - pedig teljesen
kiiktathatnánk a környezetszennyezést, vagy a fosszilis
energiaforrásoktól történő függésünket. Az, hogy a számos
lehetőség közül egyik sem valósulhatott meg, azt mutatja, hogy
az autóipar fejlődését mesterségesen leállították. Ha a
kérdést feltesszük: kinek az érdekében? - akkor
a tettes gyorsan előkerül. Az olajipar rövid-, közép- és
hosszútávú érdekei ezt diktálják.
Az
innováció leállása a történelemben mindig gyors
társadalmi leépüléshez vezetett. Ne áltassuk magunkat:
ilyen szélsőségesen reakciós iparral (és tudománnyal) nincs
remény a túlélésre. Növekvő népesség mellett emelkedő
életszínvonal és egészséges környezet nem tartható
fenn állandó, folytonos technikai fejlődés nélkül.
Ennek mesterséges leállítása nem példa nélküli, de mindig
katasztrófába torkollott. Ezt mutatja Kína, India, vagy a néhai
„létező szocializmus” történelme is. Mára semmilyen akadálya
nem maradt, hogy a sérülékeny technikai civilizáció megroppanjon
és néhány helyen összeomoljon, például az egyre ritkuló
nyersanyagokért meginduló háborúkban. Az olajipar bevétele az
utóbbi évtizedben látványosan nőtt úgy, hogy ehhez semmiféle
hozzáadott érték nem társult. Amint már említettem, a 20
Ft-ért árult benzin nem volt rosszabb annál, mint amit most jóval
magasabb áron kapunk.
Az
olajipar innováció ellenes, kooperatív játékstratégiája ellen
a nyíltság, a társadalmi ellenőrzés jó ellenszer lehetett
volna. Az olajcégek fürgébbek, jobban szervezettek, már minden
társadalmi védőgátat lebontottak, ez már nem valósítható meg.
Az USA-ban csak egyetlen egyszer, 1911-ben volt sikeres egy
olajmonopólium (Rockefeller Standard Oil cégének) és az American
Tobacco monopóliumának megtörése. Az oligopóliumok ezután
évtizedekig működtek. A Bush korszakban minden visszaalakult. Az
energetikai szektorban a verseny látszatára sem ügyelnek már, a
piacgazdaság teljesen kiszorult erről a területről. A néhai J.
P. Morgan vagy J. D. Rockefeller szellemi utódai mozgatják ezt az
ipart – így viszont kíméletlenül tönkreteszik a többit.
Az
USA-ban utoljára a 70-es években a Bell telefontársaságot
darabolta fel a Legfelsőbb Bíróság hasonló magatartás miatt
(máshol ez elképzelhetetlen). Ez nagyban segítette az elektronika
forradalmát, az olcsóbb, sokkal fejlettebb telekommunikáció
ügyét. A 20-as, 30-as évektől kezdve a „csöves” elektronikai
ipar ugyanúgy ignorálta a félvezetőkben rejlő lehetőségeket,
mint ahogy ma a autóipar folytonosan leveri a kisebb fogyasztást
adó találmányokat.
A
közelgő gazdasági és környezeti összeomlás rémképe azért
fenyeget, mert ezen a területen a legelemibb átláthatóság, a
nagy cégek társadalmi felelősségvállalása nem valósul meg.
A
szervezett tudománynál láthattuk, hogy dühödten tiltakoznak
minden belső kritika ellen, ezeket azonnal lesöprik. Érdemes
elolvasni Beck Mihály akadémikusnak a vízautókról szóló írását
[7]. A tudatlanság, a tendenciózus rosszindulat árad a soraiból.
Kizárt az is, hogy a legkisebb mértékű civil kontrollt is
megvalósíthassuk a szervezett tudományban, az energetika terén.
Innentől kezdve viszont a „tudás alapú társadalom” gondolata
is luftballon, nevetséges elképzelés.
Társadalmi
ellenőrzés eleve megvalósíthatatlan például az autógyárak
esetén, hiszen a „fejlesztés” a legbelsőbb magánügyük.
Teljes titok övezi a következő modellek szerkezetét. A gyakori
változások általában csak a karosszéria alakjára, színezésére
és fényezésére vonatkoznak, az utóbbi 50 évben a fogyasztás
alig javult. Elvileg a politikára, a törvényhozásra maradna a
szigorú fogyasztási, szennyezési szabályok kidolgozása, s
végrehajtása, hiszen azért hozunk létre államot, azért fizetünk
adót hogy az az állampolgárok széles tömegeinek érdekét
szolgálja. (Ezt nevezik műszóval demokráciának.)
De
ezt ezen a területen még senki sem látta működni. Ismeretes,
milyen dühödt reakciókat és heves lobbizást vált ki mindig az
autógyárakban a fogyasztáscsökkenés óhaja, akár a
széndioxid-kibocsátás csökkentése. Az a tény, hogy már mélyen
benn járunk a zsákutcában nem a szénhidrogén készletek
megcsappanásával indokolható, hanem amiatt következett be, ami
miatt az összes eddigi összeomlás: a társadalom
védekezésképtelensége miatt.
A
figyelmet mindig el lehetett terelni ezer hülyeséggel. A tömeges
irracionalizmus az, ami mélyen átjárja a politikát, a
természettudományon belül pedig a fizikát és az energiaipart.
Hiába van éles, a tankönyvekben is tanított piaci verseny például
a turizmusban, vagy a szerszámgépiparban, ez a lényeget nem
érinti. Az a lavina, amely 2009 és 2012 közt sok
kisembert maga alá temet már elindult. Az államgépezet
a politikai kultúra közönye miatt valószínűleg már nem tudja
megállítani.
Azt
már nálunk sem kell magyarázni, hogy a politikusok
megvásárolhatóak, mindig van az a pénz, amiért megváltoztatják
véleményüket, legrosszabb esetben megfélemlíthetőek,
zsarolhatóak.
II.
rész
Az
összeomláshoz vezető négy lépcsőfok
Válságvariációk
Az
átlagembert szolgáló állam valamennyire létrejött a skandináv
államokban. Ott a General Motors nem tehette volna azt meg, amit pár
évtizede az USA-ban Ralph Nader-rel (aki fogyasztóvédő és
környezetvédő). Arra a kérdésre tehát, hogy elindulhat-e
jelentős mértékű civilizációs és technikai összeomlás, a
válasz határozott: igen. Persze ez más-más módon
zajlik le különböző fejlettségű országokban. Az Egyesült
Államokban a felszökő energiaárak először a benzinzabáló,
elképesztően tékozló négykerekű „városi traktorok”
gyártósorait állítja le: például a pofátlanul sokat fogyasztó
Hummer gépkocsik gyártását. A General Motors és a Ford forgalma
évek óta folyamatosan csökken. A viszonylag szerényebb
fogyasztású Toyota piaci részesedése és profitja viszont egyre
nő – a hagyományos olajiparhoz erősen kötődő régi
autócégekhez képest.
Várható,
hogy idővel a légkondicionálásra épített sivatagi nagyvárosok,
mint például Las Vegas vagy Phoenix elnéptelenednek, és inkább a
belső, a hegyekre épült városok fejlődnek. Az Egyesült Államok
fejlett mezőgazdasága, hatalmas, még mindig szűz területei miatt
nem számíthat komoly élelmiszerválságra. Németország fejlett
szerszámgépipara és más háttériparai miatt nagyobb gond nélkül
át fogja élni a válságot. Anglia gazdasága azonban nem
elsősorban a gyártó iparára, hanem pénzügyi szolgáltatásaira
épült, ezért ő már nem ússza meg szárazon. Az már most
látható, hogy Afrikában komoly lesz a csőd. Kérdéses, hogy
Dél-Amerika erőteljesen fejlődő gazdaságainak - mint például
Chile, Brazília, Venezuela vagy Peru - mi lesz a sorsa. Nekik a
jelentős nyersanyagtartalékaik miatt jó esélyük van a túlélésre.
Indiában eddig is ismert volt a szegénység, a népesség nagyobb
része eddig is piciny, áram nélküli falvakban élt, számukra egy
nagy civilizációs összeomlás nem jelent igazi tragédiát.
Kínában
már más a helyzet, ott elképesztő mértékű urbanizáció indult
meg a tengerparton az utóbbi évtizedekben, ők lehetnek egy nagyobb
energetikai összeomlás első számú áldozatai. A történelemben
nem először, és úgy tűnik, nem utoljára. Ők építették
először ki a mandarin vizsgákkal a tudás alapú társadalom
alapjait, de az ő társadalmukban keletkezett először az arrogáns
tudatlanság alapú társadalom is.
Magyarország
gazdasága nagyon erősen meg fogja érezni ezt a válságot. Nálunk
ez az összeomlás más-más mértékben ugyan, de már most is
látható. Elsősorban Kelet-Magyarországnak a határhoz közeli
részei - Nógrád, Borsod, Szabolcs és Hajdú megyében tragikus
lehet az összeomlás. Itt a kis cégek, önkormányzatok sorozatos
csődje várható, az elszegényedés, a tömeges bűnözés, a rend
felbomlása, a közúti banditizmus már eddig is meglevő formái
nagyon megerősödhetnek. Elég most csak a helyi sajtó bűnügyi
híreit figyelni. Ezek az öncenzúra miatt nem jutnak el az országos
hírekbe. A kábellopások, a félig érett termény ellopása a
termőföldön már ma is rutinszerűen ismétlődik.
Nálunk
eddig évente „csak” 3-400 ember fagyott meg, nyáron pedig a
hőhullámok miatt (elsősorban a kórházakban) 500-600 idős
embernél több nem halt meg. Ezek a számok tízszeresre is
felnőhetnek. Én itt húznám meg az összeroppanás határát. Ha
ezt meghaladjuk, a társadalom megroppanása már megtörtént. Ekkor
10% fölött lesz a munkanélküliség, mert a magas energiaárak
annyira kiszivattyúzzák a pénzt a gazdaságból, olyan mértékben
viszik ki az orosz és közel-keleti olajtermelőkhöz, hogy
nagymértékben leszűkül a tisztes középosztály. Így csökkennek
az adóbefizetések is. Az önkormányzati csődök miatt várható
az oktatás és egészségügy nagymértékű fedezethiánya. A
közrend a kis, szegény, főleg cigányok lakta falvakban már most
sem tartható fönt, de a következő években a társadalmi rend
összeomlása elképesztő méreteket is ölthet.
Diagnózis
és terápia
Hetesi
Zsolt tanulmányában a diagnózis eléggé reális, de a
javasolt terápia szerintem téves, nem mutat igazi
kiutat. Azt javasolja: költözzünk vidékre, tanuljunk meg
gazdálkodni, s térjünk át megújuló energiaforrásokra. Továbbá:
bízzuk az egyházakra az eddiginél jobban a túlélés
megszervezését.
Ha
az emberek vidékre költöznek, maguk gazdálkodnak, az még nem
jelent védelmet az éhesen kóborló hordák ellen, akik mindent
elpusztítanak, mindent ellopnak. Rendőrséggel, katonasággal nem
lehet védekezni éhínség idején, a szögesdrót kerítések
drágák és átvághatóak.
Egy
gondatlanul irányított, komplex felépítésű társadalom
technikai fejlődésének leállítása civilizációs összeomlással
jár. Igaz, önmagában a kisvárosok hálózatából álló
társadalom nem rosszabb, mintha megapoliszokból álló, fuldokló
nagyvárosokban élnénk [8]. További fejlődésünk alapkérdése:
a technika fejlettségének szintje, az energia előállításának
ára és a szennyezés hatása. Egy tanyavilág-hálózaton alapuló
társadalom XIX. századi technikai alapon csak borzalmas éhínségek
után, a mai társadalom összeomlása után, annak romjain jöhetne
létre. A történelemben a Római Birodalom bukása, vagy Pol Pot
uralomra jutása után láttuk már ezt a (bukott) modellt működés
közben. De ha az olajipart vagy a hivatalos tudományt nem tudjuk
megzabolázni, akkor ez a vészforgatókönyv következik. Kitörni
csak felfelé szabad, az egyetlen vállalható út – a
régóta létező és az új találmányok elterjesztése. Ha van
olcsó, szennyezésmentes energia, akkor gyönge talaj is művelhető,
sós víz is lepárolható, gyenge minőségű ásvány is
feldolgozható. Az energia ára és szennyezése
civilizációnk kulcskérdése lett. Persze minden időnek
megvoltak a maga kulcskérdései, nekünk itt és most az energia az.
Amikor
az 1700-as években Kínában leállították az óriási vaskohókat,
akkor épültek föl először Anglia vaskohói. Amikor az 1600-as
években betiltották Kínában az óriás vitorláshajók építését,
akkor kezdtek el az európaiak kis lélekvesztőiken hajózni,
terjeszkedni, kereskedni. Kínában az udvari eunuchok és írástudó
mandarinok évszázados belső csatái, viszálykodásai
következményeként tiltották be ezen találmányok jó részét.
Ez vezetett ott a többszörös technikai civilizációs
összeomláshoz. A vidékre költözést megpróbálták a nagy
Tajping felkelések idején (20 millió halott), de a
bokszerlázadások idején is (10 millió halott): de az éhínség
mindenhová elért. A társadalomban már akkor sem lehetett
„szigeteken” élni. De ők sem tanultak saját történelmükből.
A XX. században Kínában újra háromszor is bekövetkezett
nagyméretű civilizációs összeomlás. (A polgárháború, a Nagy
Ugrás, s a proletár kulturális forradalom.) Ezek közül a
legtragikusabb történet Mao elnök „nagy ugrása” volt. Ez
számunkra is tanulságos lenne, mert vegytisztán mutatja a technika
lebontásának hatását - ha valaha is tanulnánk a történelemből.
Nagy
ugrás - hátra
Az
ún. „nagy ugrás” során, amikor a kínai legfelsőbb vezetés
(különösen Mao elnök) a gyors technikai haladást erőltette,
mintegy 30 millióan haltak éhen - de lehet, hogy ez a szám is
óvatos becslés. Az akkor még csak 600 milliós Kínának
körülbelül minden 20. lakosa halt éhen. Az okozott kár ennél is
nagyobb, hiszen a károk helyreállítása egy emberöltőre való
visszalépést és munkát adott. Ehhez képest a „nagy proletár
kulturális forradalom” (ami egy évtizeddel később következett
be) „csak” az értelmiség lefejezését szolgálta, az „csak”
az oktatás és kutatás összeroppanásával járt. Egyik esetben
sem működtek a társadalom elemi védekezési mechanizmusai,
sehová, senkihez sem lehetett fordulni, ezért is következett be a
tragédia mindkét esetben.
Az
1957-es „nagy ugrás” a „négy ellenséggel” szembeni harccal
kezdődött. A négy átok, azaz a legyek, a szúnyogok, a patkányok
és verebek valóban jelentős károkat okoztak. Ám azt nem
értették, hogy ezek az átkok is az ökoszisztéma részei -
egyedül a patkányok azok, amelyek kihelyezett csapdákkal, jól
megépített terménytárolókkal az ökológiai rendszer károsítása
nélkül is pusztíthatóak lettek volna. A négy átok elleni
kampány idején a fél ország kereplőkkel, tányérokkal vonult ki
a határba, és éjjel-nappal doboltak, a verebeket így állandóan
repülésre kényszerítve, riogatva. Az igaz, hogy a kampány
hatására rengeteg veréb pusztul el, ám ekkor szaporodni kezdtek a
legyek és szúnyogok, így aztán néhány hónap múlva a verebek
helyét az átkok között a poloskákra cserélték.
A
„nagy ugrás” terve azonban, ami elsősorban az acéltermelés
növekedésére irányult, elképesztően tragikus és egyben
tanulságos is. Gyakorlatilag ez fordított ipari
forradalom lett, amit nevezhetünk a történelem nem első,
de legbrutálisabb technikai ellenforradalmának. (Azért
választottam ezt a példát, mert ugyanezt a technikai
ellenforradalmat stagnálás formájában látjuk az autó-,
olajiparban.) Mao elnök és szűk köre tudta, hogy minden nagy
nemzet felemelkedését az energetika és az acélgyártás
volumenének jelentős megemelkedése előzte meg. Több acél, több
vasúti sín - ez több szenet, több energiát, több gépet,
nagyobb jólétet jelent. Mao és szűk köre ezért úgy határozott,
hogy a reménytelenül szűk acélgyártási kapacitás miatt
majd házilagosan állítják elő az acélt.
Hatalmas méretű sajtókampányba kezdtek, hogy még kisebb
kommunák, gyárak, iskolák is nagy mennyiségű acélt állítsanak
elő. Azokkal a „részletekkel” viszont már nem törődött,
hogy az acélgyártáshoz szükséges szenet és nyersvasat honnan
szedik elő, de sem a sajtó, sem a politikai vezetés nem értette
meg, hogy az acélgyártás nagyon magas technikai színvonalat és
szakértelmet kívánó munka. Tudatlanul, hozzáértés nélkül nem
lehet használható minőségű acélt készíteni. Azt sem értették
meg, hogy az acélgyártáshoz szükséges energia-felhasználás
csak akkor gazdaságos, ha nagyméretű kohókban dolgoznak, ahol
kicsiny a hőveszteség, és jó minőségű (előregyártott)
kokszot vagy faszenet használnak. Ezek a látszólag lényegtelen
szakmai részletek a felső vezetést nem érdekelték, hiszen nagy
részük költő vagy paraszt volt. A mérnökök részéről
felvetett óvatoskodó megjegyzésekkel nem törődtek. Az 1958-ban
elkezdődött kampány az ország acéltermelésének évenkénti
megduplázását írta elő.
Mivel
a helyi kisközösségek, iskolák, kommunák nem tudták
előteremteni a szükséges vasércet, nyersvasat, netán az
ötvözőket és a kokszot, ezért elkezdték beolvasztani eddigi
használati tárgyaikat. Előbb a házi tűzhelyek, háztartási
edények, majd az épületek vaslemez tetejei, kerítések, később
a mezőgazdaságban használt traktorok kerültek sorra. Nem kell
részletezni, hogy mit ér az a gazdaság, ahol ásót, kapát, ekét,
traktort, vetőgépet kíméletlenül beolvasztanak. A keletkezett
rossz minőségű ócskavas viszont semmire sem volt használható.
Ebből nem lehetett síneket, lemezeket, csöveket készíteni, nem
beszélve arról, hogy a szerszámgépek egy részének elpusztítása,
beolvasztása után a feldolgozó kapacitás sem maradt meg.
A
bajt csak tetézte, hogy nem merték bevallani a felső vezetésnek,
hogy a rossz minőségű acéllal nem lehet mit kezdeni. Az újságok
egymás után ontották a hamis győzelmi jelentéseket, így a
városi lakosság nem tudott arról, hogy milyen tragédia bontakozik
ki vidéken. Ez a hatalmas kampány ugyanis azzal is járt, hogy az
éppen aratásra érett termést nem volt mivel és kinek learatnia.
A vidéki lakosság nagy része vasdarabok, acélszög hulladékok és
folyók medréből kimosott vasércek után kutatott, aratni már nem
volt sem idejük, sem szerszámuk.
Azt
az egy-két vezetőt, aki megpróbált kritikát gyakorolni,
sürgősen és gyorsan félreállították: így semmiféle vészfék,
kontroll nem maradt. Az ezután bekövetkező éhínség, és az azt
követő járvány nagyobb pusztítást okozott a lakosság soraiban,
mint előtte az évtizedeken keresztül tartó polgárháború, vagy
a japán-kínai háború. Ez a nagyméretű katasztrófa azért
következett be elsősorban, mert a társadalom szokásos vészfékei
- elsősorban a nyilvánosság - nem működött, diktatúrában
ez nem létezik. A társadalomnak csak egy kis csoportja
irányított, az ő elképzeléseik szerint működött az egész
gazdaság, ez az ő belső érdekeiket szolgálta.
Ezekben
található az analógia, a tanulság az akkori és a mostani
technikai ellenforradalom között. Ezen a téren a mi
társadalmunk is alig palástolt diktatúra.
Négy
lépés a lejtőn
Jared
Diamond, az „Összeomlás” (Collapse) című könyvében több
eddig összeomlott társadalom történetét vizsgálta meg az okokat
elemezve. A vaskos könyvbe sajnos nem kerültek bele a látványos,
nagyméretű, tanulságos ázsiai összeomlások. A legjelentősebb
talán a kambodzsai Angkor Wat térségének (ma igen kedvelt turista
célpont, a világörökség része) teljes ökológiai és gazdasági
összeomlása. Ez a terület a Khmer Birodalom fővárosa volt az
1200-as évekig, amikor feltehetőleg a termőtalaj kimerülése és
a rossz vízgazdálkodás miatt a Föld akkori legnagyobb városállama
több mint egymillió lakosával kényszerült részben menekülésre,
részben nyomorgásra, az addigi magas életszínvonala jelentős
csökkentésére. Úgy láttam, sehol sem említik például a Burma
északi részén létezett Mrauk-U városának és környékének
gazdasági elsüllyedését se, pedig az is hasonlóan jelentős
összeomlás áldozata lett. (Azért nincs benne a köztudatban, mert
alig lehet ma is megközelíteni.) Ez a város az 1600-as években
nagyobb és gazdagabb volt, mint London és Amszterdam. Ez is sajnos
azt erősíti, hogy még mindig nem vagyunk igazán tudatában
mekkora veszély is fenyeget minket, még mindig úgy élünk a
veszély torkában, mintha eddig soha sehol semmi baj sem történt
volna.
Jared
Diamond a téves helyzet-megítélésnek négy fázisát különbözteti
meg a komplex társadalmak összeomlási folyamatában:
- Az első lépésnél az uralkodó csoport nem veszi észre a problémát, mielőtt az megjelenik. Ha a Nap járásának analógiáját vesszük alapul, ez azt jelenti, hogy a hajnalpírt még nem látják. Ez a „próféták” ideje, akik a legkorábban figyelmeztetnek...
- Amikor a baj már látható, a vezető csoport akkor sem veszi észre. Ez azt jelenti, hogy a Nap már megjelent a horizonton, sarlója már éppen látszik, de van, aki még mindig nem veszi észre. Ez a szakértők kora, akik mérésekre, megfigyelésekre hivatkoznak . . .
- Miután észreveszik a bajt, nem tesznek semmit, vagy már nem tudnak cselekedni. Ez az a fázis, amikor a Napkorong már teljes egészében felemelkedik a horizont fölé, de még nem éget nagyon erősen. (Szerintem mi most valahol itt tartunk.) Ez az a periódus, amikor az értelmiség érzékenyebb része is látja a gondokat, de ők nincsenek hatalmi helyzetben, csak panaszkodnak.
- Az utolsó, a 4. szakasz az, amikor látják a problémát, megpróbálják megoldani, de már nem sikerül. Ez az, amikor a Nap a delelőn van, éget, de már nem tudnak hová bújni előle. Ez a politikusok, döntéshozók szakasza. Mire ők észbe kapnak, már rendszerint késő, a baj a nyakukon van.
Ezzel
a sémával - mint minden sémával - az a baj, hogy túlságosan
leegyszerűsít. Mert sosem egy-egy csoport véleményéről van szó,
egy komplex társadalom sokféle csoportból áll, és azoknak eltérő
lehet és szokott lenni a véleménye. Például a környezetvédők,
vagy a szegénységgel foglalkozó szociológusok, vagy a
közgazdászok régóta félreverték már a harangot. A más
érdekcsoportokhoz tartozó politikusokat, vagy az olajcégek
embereit ezek a változások még nem érintik, ezért úgy tesznek,
mintha nem is történt volna eddig semmi. A négy szakasz
elkülönítése eléggé mesterséges, hiszen a Nap sem szakaszokban
kel föl, hanem az is egy folyamat. Mindig vannak a rossz híreknek
előhírnökei, prófétái, ezt az Ószövetség óta ismerjük.
Rendszerint lesöprik a véleményüket.
Még
a legnagyobb bajban is van (lehet) kiút, de ahhoz a gond korai
felismerése elengedhetetlen. A megoldáshoz viszont az összefogás
feltétlenül szükséges. Teret kell(ene) ilyenkor engedni az egyéni
kezdeményező-képességnek, tehetségnek. A történelem (sajnos)
ezrével szolgáltatja az összeomlási példákat, főleg a vesztett
(a másik oldal felől nézve megnyert) csaták formájában. Ezekben
ugyanúgy felismerhetőek az összeomlás 4 fázisa, amit J. Diamond
felsorol.
Nincs
eltérés a katonai, gazdasági, politikai és környezeti tragédiák
lefolyása közt – ezek gyakran egymásba szövődnek. A már
nyakunkon levő környezeti, energia és gazdasági válság is ezt
mutatja. Talán merészségnek tűnik a gondolat: de sokszor látható
a válságok közti párhuzam, ennek bemutatására
törekszem.
A
hadtörténészek rangsorolták a 10 legnagyobb mértékű
katonai-politikai összeomlást. (Ebben mi magyarok, másfél eset
erejéig is benne vagyunk). Ezek a következők:
- I.e. 415-ben a görögök szirakúzai ostromkísérlete
- Cannae; i.e. 216-ban, Hannibál a kétszeres túlerőben levő rómaiakat megsemmisíti
- A Teutoborgi Erdőben i. sz. 8-ben a germán törzsek több római légiót ledarálnak, cselek sorozatával, az utolsó emberig
- 1389-ben Koszovóban az ottomán törökök felszámolják a szerb ellenállást.
- 1526. augusztus 29.: MOHÁCS
- 1709-ben az oroszok felmorzsolják a teljes svéd hadsereget Poltavánál.
- 1870. szeptemberében az újonnan létrejött egyesült német seregek felszámolják a francia véderőt Sedannál.
- 1916. július 1-én a németek hatalmas pusztítást okoznak a Somme-i csatában a franciáknál.
- 1942. februárjában a japánok legyőzik az angol ausztrál csapatokat Szingapúrnál.
- 1943. februárjában – Sztálingrád (és Don-kanyar).
A
már nyakunkon levő energia, gazdasági és környezeti válság
kapcsán az 1520-as évek (már akkor is) globalizált világának
három sorsfordító hadjárata kapcsán szeretném megmutatni, hogy
mindig lehet(ne) kiutat találni a bajból – ha van szakértelem és
összefogás. A három történelmi példa három kontinensre terjed
ki:
- Az azték katonai birodalom szétverése 1521-ben
- A mohácsi tragédia 1526-ban
- Az indiai Panipat mezején, Delhi mellett 1526-ban az afgán Babur (a véreskezű Timur Lenk unokája) maroknyi seregével felszámolja Ibrahim Lodi szultán óriási túlerőben levő védőseregét.
Az
esetek (és mai helyzetünk) közti párhuzam látványos. Azt az öt
évet, amíg ez a három kontinensre kiterjedő eseménysor zajlik,
joggal nevezhetnénk az első világháborúnak. Közös
bennük, hogy az akkor lezajlott események hatása a mai napig
követhető, érezhető. Ezek valódi fordulópontjai lettek a
történelemnek. Évszázadok múlva sem lehetett helyrehozni,
megváltoztatni, visszafordítani az akkori tettek
következményeit. (Ha a gazdaságtörténészek készítettek volna
összeomlási toplistát, ott is dobogósok lennénk: sajnos az
1918-as és 1945-46-os hiperinfláció is toplistás.)
Első
fázis: pirkadat előtt
A
történelemkönyvek hemzsegnek azoktól a példáktól, amikor
egy-egy irányító hatalmi csoport nem vette észre a
problémát megjelenése előtt. Hadd idézzek néhány
példát: Amikor az 1400-as évek végén a kínai mandarinok
betiltatták a nemzetközi kereskedelmet és megsemmisítették a
globális felfedezőutak óriási költségen és emberáldozatok
árán megszerzett világtérképeit, nem látták előre, milyen
drasztikus összeomláshoz vezet is ez. Az összeomlás csak lassan
bontakozott ki, első lépésben Kína meggyengült, és a szomszédos
mandzsuk meghódították. Második lépésben a technikai
ellenforradalom során betiltották a tömeges acélgyártást is.
Kína évszázadok múlva már nem tudta eltartani növekvő
népességét, hiszen találmányok híján nem nőtt a termelés.
Sorozatosan borzalmas éhínségjárványok söpörtek rajta végig,
csak a civilizációs összeomlások, éhínségek, járványok,
háborúk stabilizálták a népességet. S most nézzük
részletesebben a már kiválasztott példákat.
Az
idézett esetekben (sem) vették észre a közelgő problémát.
Azték
1. lépcső: Az azték katonai társadalmat vezető uralkodó
6 millió alattvalójával közép Amerika legerősebb, brutális,
perverz élősködő állama. A leigázott szomszédoktól a
terményadón felül évente tízezrével szedemberáldozatot is.
Az ideológiai maszlag: ahhoz, hogy a Nap egészséges maradjon,
(ember)áldozatokkal kell etetni.
A
történészek még vitatkoznak azon, hogy meg is ették-e az
áldozatok bemutatása során élve felvágott szerencsétleneket,
vagy csak a pszichológiai elrettentés, a félelemkeltés eszköze-e
az emberadó és áldozat. A fővárosuk, Tenoctic Lan (a mai
Mexikóváros helyén), az akkori viszonyok között hatalmas,
kétszázezer lakosú. Templomokkal, palotákkal zsúfolt, melyek
roskadoztak az aranydíszektől - de az áldozatok hullái miatt a
városban mindig dögszag terjengett. A leigázott szomszéd népek
gyűlölték az elnyomóikat, de katonailag gyengébbek lévén
semmit sem tehettek. Nekik nem volt hadseregük. Az acélt még senki
sem ismerte ott, éles kőpengékkel kirakott kardokkal háborúztak.
Az ország egyébként geológiai csoda. Minden ásvány bőven van,
nemcsak a vas, az arany és ezüst, de kén és salétrom is – de a
puskapor, sőt a kerék is ismeretlen.
Néhány
évtizeddel az események előtt hatalmas kínai hajóflotta
látogatja meg őket- s ajándékokat hoznak (selyem, porcelán), s
megígérik: visszatérnek. Az aztékok isteneknek vélik őket,
hiszen hatalmas a köztük levő technikai szakadék, s várakoznak.
Amikor az 1500-as évek elején egy maroknyi spanyol jelenik meg,
tanácstalanok. Az istenek jöttek vissza? Nem veszik
észre: torkukhoz közelít a kés.
Magyarország
1. lépcső: Az 1500-as évek elején Európában már
javában tart a „kis jégkorszak”. A nyarak rövidek, erősek, a
telek hosszúak, hidegek. Így gyakran megfagy, vagy elrohad a
termés. (Mátyást a Duna jegén választják királynak). Az
1300-as évek pestisjárványában Európa lakosságának harmada, de
egyes tájakon kétharmada is elpusztul. Az egykori szántókat újra
erdők lepik be, csökken a metán és CO2 kibocsátás,
hidegebbé válik a klíma, csökken a termésátlag, mert gyakran
nem érik be a termés. Termőföld van bőven, de alig terem.
Vasekével, vetőgéppel (hogy ne a madarak csipegessék fel a
magokat) ugyan meg lehetne duplázni a termésátlagot, de ezeket a
megoldásokat ekkor még csak a kínaiak ismerik, mi (3-400) évig
még nem. Viszont ezer év alatt Kínából már ide is eljutott a
papírkészítés, sőt Gutenberg munkája miatt a nyomtatás
módszere is. Futótűzszerűen terjednek így veszélyes protestáns
gondolatok, recseg, inog a megszokott rend. Új kor köszönt ránk,
itt-ott már megjelenik a polgárság, a kereskedő réteg, az
iparosok hada. Kevesen tudnak még írni-olvasni. Számolni is most
tanulnak az Indiából, Kínából behozott új számokkal. Minden
ország harcol a szomszédjával. Az országokon belül a főnemesek
pedig küzdenek a kisnemességgel, azok meg a parasztokkal és
iparosokkal. Mindenki acsarkodik, hogy a tortából nagyobb
szeletet kapjon, de azt még nem tudják, hogy lehetne
azt megnövelni. Gyakoriak az esős nyarak után az
éhínségek, mert adót mindig fizetni kell, ha a termés rossz,
akkor is. Parasztfelkelések rázzák meg a német tartományokat,
Csehországot, Magyarországot. A kor egyik krónikása, Veronics
1508-ban ezt írja: „ Ez esztendőben mondhatatlan nagy drágaság
támada egész Magyarországban, kinérnek szik vóta
miatt (kenyérnek szűk volta miatt)”. Ez Machiavelli,
Nostradamus, Paracelsus kora, de a könyvnyomtatás hallatja Luther,
Kálvin, és Erasmus hangját is. Vajúdik a régi világ. A
portugálok Indiával kereskednek, de eljutnak Kínába, sőt Japánba
is. A spanyolok kezdik földeríteni az új kontinenst, amit majd
Amerigo földrészének neveznek el.
A
magyar és cseh trónra 1516-ban egy lengyel származású gyerek
kerül (II. Lajos), akit a köznemesek utálnak. Ők egy bizonyos
Szapolyai nevű tehetős főurat szeretnének a trónon. A nemesség
fegyverrel ostromolja ezért a Budai Várat, de a falak alól egy
bizonyos Tomori Pál elkergeti őket. A kincstár üres, a fiatal
királyra apja hatalmas (400.000 aranyforint) adósságot hagy. Ez a
pénz főleg kisebb csetepatékra, és luxusra folyt el, de
kenőpénzként is kellett. Nincs már pénz a várak fenntartására.
Mátyás egykori erős, hivatásos állandó hadserege már régóta
a múlté. A kincstár állandó pénzzavarral küzd, jelentős az
államháztartási hiány. Hogy túléljék a holnapot, az állami
tulajdonú, biztos jövedelmet adó só és nemesfém
bányákat privatizálják. Elzálogosítják egy
külföldi bankkonzorciumnak az arany és ezüstbányákat
(Fuggerek), így további pénzt kölcsönöznek tőlük. Az
államcsődöt így kis időre elkerülik..
Minden
eladó, teljes a liberalizmus; amikor éppen hírét veszik, hogy
Sztambulban meghalt a szultán, s újat választottak helyette. A 26
éves fiatal, de már tapasztalt harcos neve: I. Szulimán. Első
dolga, hogy megmutassa karmait: elindul Magyarhon felé. De az udvar
a vadászatokkal, bálokkal és az adósságproblémával, meg a
lázadozó parasztokkal és kisnemesekkel van elfoglalva. Nem veszik
észre: torkukhoz közelít a kés.
Delhi
1. lépcső: Közép Ázsia sztyeppéin, az éppen
begubózott kínai birodalom peremén egy Babur nevű mongol nemes
kerül a szamarkandi trónra, de vetélytársai hamar elűzik. Az
egykori véreskezű Tamerlán (Timurlenk) utóda, tanítványa. Száz
évvel korábban amíg a nagyapa fosztogat, rabol Közép-Keleten,
addig nekünk, magyaroknak van egy kis nyugalmunk. Az 1400-as évek
elején a mongolok tönkreverik az oszmán-törököket, vezérüket
vasketrecben mutogatják, így a keresztény Bizánc még ötven évre
megmenekül. De két emberöltő alatt újra erőre kapnak, s akkor
már Keletre, sőt Nyugatra is terjeszkednek. Tragédiánk, hogy a
tehetséges rabló Babur nem az oszmánokat akarja fosztogatni.
Nagyobb falatot lát Észak-India termékeny síkságán. Ott már
egy korábbi rabló, az afgán származású, de szintén muzulmán
Ibrahim Lódi szultán ül Delhi trónján. Ő az őslakos hindukkal
küszködik, sarcolja őket, velük harcol állandóan. A
szubkontinens déli részét még harcias hinduk lakják, ők
ellenállnak. Tőlük tart, mikor hírét veszi, hogy újabb kis
rabló csapat jelent meg az afgán hegyek felől, s már az Indus
termékeny völgyébe értek. Kisebb hordák mindig is jönnek belső
Ázsiából – rabolnak, majd elmennek, ha jön a forró nyár,
ezért nem törődik velük. Nem veszi észre: torkához
közelít a kés.
Második
fázis: a baj megjelenik a horizonton
Amikor
a baj már látható, az uralkodó csoport még akkor sem veszi
észre. Történelmi példa erre, hogy amikor a II.
Világháborúban a németek már a szovjet határ teljes hossza
mentén támadtak, Sztálin még akkor sem engedte meg, hogy a tüzet
viszonozzák. A XIX. században a 20 millió áldozatot követelő
Taiping-lázadás, majd a 20 évvel későbbi 10 milliós
bokszer-lázadás sem volt elég a halódó kínai császári
rendszernek, hogy belássa: a társadalmi változás igénye immáron
elodázhatatlan.
Most,
hogy elkezdődött a példátlan ipari ellenforradalom, és az egész
világon családok milliói mennek tönkre, cégek tízezrei jutnak
csődbe (vagy fölszámolják őket). Még mindig nincs stratégia a
kilábalásra, sőt, azt bizonygatják hosszú ideje, hogy
tulajdonképpen nincs itt semmi baj. Érdemes megjegyezni, hogy a
Szovjetunió összeomlását se látták előre még egy hónappal
se, sem a CIA, sem a KGB, vagy a politikai elitek vezetői. Nem is
tudták mire kellene figyelniük. Ma is ez a legnagyobb baj: sem az
átlagember, sem a hataloméhes politikusréteg nem tudja mire
kellene figyelni – amíg lenne módja változtatni.
Azték
2. lépcső: Hernan Cortes 1519. áprilisában érte el
Mexikó partjait. Mai terminológiával élve: katonai kisvállalkozó.
86 lovas katonával, 118 muskétással és 700 talpassal száll
partra. Célja: a rablás, bár a hivatalos maszlag a kereszténység
terjesztése. Amint partot érnek, a hajókat felgyújtatja, nehogy
katonái meghátráljanak. Nincs más választási lehetőség: a
meggazdagodás vagy a halál. Számos sorstársának az utóbbi jut
csak. „Feketén” jön rabolni, nem hivatalos engedéllyel –
ebből még baja lesz. Papírforma szerint semmi esélye sincs: az
utánpótlás reménytelen, a terep, a nyelv, a szokások, a klíma
mind mind ismeretlen számukra. De az itt-ott megcsillanó arany
mágnesként vonzza őket. Kisebb csetepaték után első ellenségeit
szövetségesekké teszi, sőt egy helyi hercegnő tolmácsa és
szeretője is lesz a 36 éves szegény kisnemesnek. Hamar kiismeri
magát a helyi viszonyokban, észreveszi a megosztottságban, s a
helyiek tudatlanságában rejlő alkalmat. Elindul a mesésen gazdag
azték főváros felé. Az uralkodó, Montezuma először arannyal
próbálkozik, hogy távol tartsa – de ettől csak vérszemet kap.
Ekkor egy út menti erősségben csapdát állít neki – de a helyi
kémek segítségével kikerüli az erődítményt. Így rettegett,
csodált félistenként vonul be kis csapatával a fővárosba, hogy
a zsákmányt felmérje. Az uralkodó még ekkor sem látja a
veszélyt, pedig a kés hegye már a torkán van.
Magyarország
2. lépcső: Az új török szultán, a későbbi „nagy
Szolimán” 26 éves, amikor az udvari tanács megválasztja. A
történelemben egyedülálló eset, de a hadtörténészek szerint ő
és apja is az eddigi 100 legtehetségesebb hadvezér között
van. Amint trónra lép, a hagyományok szerint megöleti az összes
fiútestvérét és unokatestvérét anyjukkal együtt – a későbbi
félreértések és trónkövetelések elkerülésére. Dédapja, s
apja is így kerül, a trónra. Amíg ez a szokás, a
birodalom mindig tehetséges uralkodót kap. Az
ottomán birodalom így terjeszkedik: rabol, s adót szed. Nemcsak
pénzt és terményt, hanem gyerekeket is a
keresztény alattvalóktól. A lányokat a háremekbe, a fiúkat néha
hivatalnoknak, de inkább katonáknak – belőlük lesznek átképzés
és agymosás után a janicsárok. Katonai rabszolgák, félelmetes
harcosok, fanatikus rablók és gyilkosok. Nem házasodhatnak,
többségük homoszexuális – ez is a nevelés része. Viszont
folyton politizálnának, pártoskodnának, ezért a szultán mindig
ad nekik munkát – új hadicélt. Amíg maradnak meghódítható,
felélhető területek, működik a gazdaság – mások könnye
árán. Nagy Szolimán apjától a kor legjobban felszerelt,
technikailag legmagasabb szinten álló seregét örökli, minden
fegyvernem szintjén. Puskái, ágyúi, mérnökei, utánpótlási
gépezete minden addigit fölülmúl, minőségben és mennyiségben
is. Magtárai mindig tele vannak, így nem kell a betakarítás
eredményére várni: már kora tavasszal indulhat hadi
vállalkozásaira. Igazi, három kontinensre terjedő multinacionális
katonai vállalkozást alakít ki – de otthon mértékletes,
igazságos, s nála csak a tehetség, csak a siker számít.
Első
vállalkozása Magyarország. Fél Nándorfehérvártól, először
csak a kisebb környékbeli erősségeket ostromolja (Szabács) –
hogy nem maradjon hátában ellenség, mikor rabolni indul. Csakhogy
kiderül: Nándorfehérvárt 1521-ben már csak 700 katona védi –
s ők se kaptak zsoldot évek óta. Nekiindul az ostromnak. A szerb
lakosok és magyar katonák hetekig küzdenek hősiesen, de hiába:
nem jön a megígért felmentő sereg. Már majdnem az összes védő
halott, mikor feladják a várat.
A
gyerekkirály, II. Lajos gyűjt ugyan egy kis hadat, de későn, és
keveset, mert még nem érett be a termés, és nincs mit enni. Az a
kevés is megbetegszik egy (vérhas) járványtól, mert a táborban
mindenki ott végzi a dolgát, ahol rájön a szükség. A török
táborban ez szigorúan tilos, erre külön sátrak vannak, s naponta
betemetik az ürüléküket – sőt a járványok elkerülése
érdekében mindig mosakszanak is.
A
szultán már 3000 katonát és sok ágyút hagy hátra
Nándorfehérvár helyőrségeként. A várfalak még néhány
hónapig lyukasak, így könnyű lenne visszaszerezni, de a magyarok
ezt az utolsó jó lehetőséget is kihagyják a visszafoglalásra.
Már csak egy utolsó komoly erősség, Pétervárad (Újvidék)
marad a török és Buda közt, de ezt sem töltik fel katonával,
nemsokára (1523-ban) ezt is elfoglalja az ellenség. A főnemesek s
az udvar még ekkor sem érti: a kés már a torkukon van.
Delhi,
2. lépcső: Babur 37 éves, mikor kb. 10.000-es csapatával
a főváros, Delhi határához érkezik. Ő katonai középvállalkozó,
37 éves. Képességei, sikerei miatt maradhatott csapatai élén,
addig sok nehéz, ínséges időt ért már meg: néha a lovaknak is
alig volt mit enniük. De ment valahogy a vállalkozás, s a győztes
csaták után mindig tudott valamit osztani. Bölcs előrelátással
vissza is forgatott valamit a cégbe: mozgékony, fürge lovassága
és jó, könnyű tüzérsége is van – majd csak Napóleonnak lesz
több és jobb ágyúja. Ügyesen használja a láncokkal összekötött
szekérvárak építését. Még tatár ősei tanulták a magyaroktól
Muhinál. Amint megérkezik Panipat mezejére 1526 tavaszán
szekértábort épít: sáncokat, s azok mögé vontatja ágyúit.
Kisvártatva megérkezik az ellenfél, Ibrahim Lodi szultán is:
tízszeres túlerővel, ezer harci elefánttal, melyek eddig minden
ellenfelet legázoltak. Igaz, tüzérsége nincs, de eddig nem is
kellett, nem volt rá szükség, mert nem tudja mire jó. A
csatamezőn nyugodtan nézi, napokig, amíg ellenfele elsáncolja
magát, s az ágyúkkal babrál. Akkora a létszámfölénye, hogy
nem fél. Nem érzi, hogy a kés hegye már a torkát nyomja…
Harmadik
fázis: A válság kibontakozása
Miután
a bajt észreveszik, nem tesznek semmit, vagy nem tudnak
cselekedni. Ma már a kutatók észrevették ugyan, hogy a
környezetbe juttatott szennyezőanyagok szép lassan, de biztosan
változtatják a klímát, de idáig semmi konkrét,hatékony
intézkedés nem történt, ami ezen változtatni tudna. A
kyotoi és más egyezmények gyakorlatilag az ejnye-bejnye és jámbor
óhajtások szintjén működnek csak, a gyakorlatban
teljesen hatástalanok. Ebben a fázisban kezdődik ugyan
valamiféle társadalmi vita arról, hogy mit is kellene tenni, de ez
általában üres szócsépléssé fajul. A környezetvédők ugyan
régóta mondják, hogy baj van. Tucatszámra születnek könyvek,
tanulmányok, melyek a várható globális fölmelegedés ökológiai
hatásait összegzik, és néha megemlítik a gazdasági
következményeket is. Ezekkel az a probléma, hogy jó szándékú,
de a bajokat inkább csak „szőr mentén” kezelő, udvarias,
jámbor óhajok sorát tartalmazzák, nem pedig alternatívát,
kiutat is mutató megoldásokat hoznak. Mint már előzőleg is
hangsúlyoztam, az a probléma a környezetvédőkkel, hogy
technikailag fölkészületlenek, nem ismerik azokat az
alternatívákat, amely ebből az ipari ellenforradalomból
kivezetne. Jó példa erre Magyarországon a Kóródy Mária által
szerkesztett könyv, melynek címe: „Remény a fennmaradásra” és
alcíme: „Fenntartható-e a fejlődés?”. Sajnos éppen erre a
kérdésre nem ad választ - pedig van válasz. Ahogy most a dolgok
mennek, egész biztosan nem. Azt állítom - ahogy a
bevezető tanulmány is állítja -, hogy Magyarország számára
körülbelül 2012-körül a fájdalmas - bár nem teljes -
összeroskadás már elkerülhetetlen. Ilyenkor már tesznek apró,
bátortalan lépéseket is. Az országok közti együttműködés
erősödik, konferenciákra járnak, sok határozat is születik,
csak éppen eredménye nem lesz.
Aztékok
3. lépcső: A maroknyi spanyol konkvisztádornak leesett az
álla a főváros csillogása, nagysága, gazdagsága láttán, s
érezték technikai fölényüket is. De azt is látták, hogy
reménytelenül kevesen vannak – ezért a vendéglátó uralkodót
azonnal foglyul ejtették. (Néhány év múlva ugyanúgy tettek a
perui inka uralkodóval is). Így az ő nevében uralkodhattak, de
annyira mohón fosztogattak, hogy a helyiek felháborodásukban saját
szent uralkodójukat kövekkelagyonverték. A bábfigura
elvesztése csak az egyik baj volt: megérkezett a partokhoz egy
spanyol büntetőcsapat, mert az alkirály nem engedte a „feketézést”
(magyarán ő is magának akarta a koncot). Ez a belviszály végzetes
lett volna, de Cortez gyorsan lépett. Azonnal kis csapattal a
tengerpartra sietett, egy éjszakai rohammal elfoglalta a rivális
tábort – s a nagy haszon ígéretével átcsábította a
katonákat saját táborába. Az aztékok nem használták
fel a spanyol belviszályt – ostobák voltak. Amíg Cortez a
tengerparton fordította meg a szerencséjét, a fővárosban,
Tenochticlánban alvezére megölette az azték katonai elit színe
javát, akik egy vallási ünnepre gyűltek össze. Erre a helybeliek
ismét fellázadtak, s a zsákmányolt arannyal a spanyoloknak
menekülniük kellett. Sokan megfulladtak, lehúzta őket az arany,
mikor a város körüli tavon át menekültek. A maradék sereg az
aranynál is jobban vigyázott ágyúira. Az inkák nem üldözték
őket, nem szorították be a tengerbe. Alábecsülték őket,
s ez fatális hibának bizonyult.
Magyarország:
3. lépcső: A nagy Szolimán nemcsak jó hadvezér volt, de
kiválóan értett az üzlethez is (bár a két dolog akkor se vált
el élesen). Rodosz szigetéről ostrom és ügyes alkudozás után
elűzte a Johannita lovagokat, így az ő kezébe került a
távol-keleti szárazföldi kereskedelem haszna is. Ideiglenes békét
kötött a lengyelekkel, így nem sokat kellett aggódnia, amikor
1526 kora tavaszán elindult Sztambulból Magyarország kifosztására.
Mikor
ezt a cseh-magyar királyi udvar megtudta, már érezték, hogy a sok
elvesztegetett évtized megannyi hibájáért most kell fizetni.
Kapkodva újra pénzt próbáltak szerezni (az egyházi vagyon
elzálogosításával), s jó katonákat, megfelelő fővezért. De
egyetlen olyan főnemesük sem akadt, aki nagyobb, néhány tízezres
hadat egyben látott volna már. (Nemhogy vezetett volna, s ellátását
képes lett volna megszervezni.) A nemesség a katonáskodás fejében
adómentességet élvezett. Úgy működtek, mint ma egy biztosító:
ha jön a baj, övék a felelősség. Csakhogy a gyakorlatban nem ez
történt. Közben a haditechnikában pár év alatt jelentős
fordulat állt be: elterjedtek a páncélt is átütő lőfegyverek.
Az előző évben a paviai csatában egy maroknyi spanyol muskétás
halomra lőtte a nyalka páncélba öltözött francia főnemeseket,
még a francia királyt is foglyul ejtették. Ezt a váltást a
magyar nemesi társadalom nem követte, alig-alig akadt puskaműves
az országban. A technikához nem értett a „vezető” réteg.
Közben folytatódott az, amihez igazán értettek: pártütések,
intrikák, ülésezések, az ellenfelek le- és kihallgatása
titokban. Hasznos alkuk után Tomori Pál személyében találták
meg a kompromisszumot, a vezért, számos jelölt megfontolása után.
Őt mindenki a legkisebb rossznak vélte, aki majd elviszi a balhét.
Tomori még 5000 embernél nagyobb hadat nem vezetett, ő maga is
elismerte, hogy nem ért a hadvezetéshez. Már 50 év felett jár
ekkor, idős, beteg. Addig jószágigazgató is volt, majd ferences
szerzetes lett. Mivel valamennyire tudott számolni, rá bízták a
délvidéki végvárakat. Pénzt erre mindig keveset és késve
kapott. Néha késeket, posztót, vagy kősót kapott zsold helyett –
ezeket a törököknek is el lehetett adni. Jó szándékú ember, de
ez a feladat már túl magas neki. Külföldről is kerestek a célnak
megfelelő hadiipari vállalkozót, aki vezetett is már csatát –
de ez idő tájt már minden hivatalos vezér foglalt, jó ázsiója
van a zsoldosvezéreknek. Tehetséges köznemes, olyan Hunyadi János
vagy Kinizsi Pál-szerű ember viszont alacsony rangja miatt szóba
sem jöhetett. Az erdélyi Zápolya is megindul hadával, de
ellentétes parancsok sorát kapja – mint mindig, teljes a
zűrzavar. Tomori (helyesen) azt javasolja: húzzák az időt, inkább
kössenek békét, fizessenek sarcot – míg a maradék várakat
megerősítik. De a szájhős nagyurak gyávasággal vádolják – s
így a sereg elindul Mohács felé, ahol semmilyen erődítmény
nincs. Abban reménykednek, hogy a fáradt törököket egy bátor
rohammal majd letarolják.Alábecsülték őket, s ez fatális
hibának bizonyult.
Delhi,
3. lépcső: Babur, miután elkészítette sáncait,
ágyúállásait, egy éjszakai rohammal próbálkozik Ibrahim
szultán tábora ellen. De ők sem látnak a sötétben, mindenki
csak ijedten rohangál, ordibál. A szultán ezután magabiztos lett,
másnap reggel elrendeli a támadást. Nem fél az ágyúktól, bár
még sosem látta működni őket. Ez a technológia-váltás
elkerülte a figyelmét, ő még mindig az elefántoknál tart,
melyek Nagy Sándort is megakasztották. Alábecsülte a mongolok
tűzerőt, s ez fatális hibának bizonyult.
Az
utolsó lépcső - végjáték
Az
uralkodó csoportok megpróbálhatják megoldani a problémát, de az
nem sikerül. Ez az összeomlás utolsó fázisa. Mire a
komplex társadalmakban valamelyik hatalmi csoport akarata túlsúlyra
jut, addigra már megtörtént a baj. Például kevesen
vannak azzal tisztában, hogy ha az összes mai alternatív, vagy
megújuló energia - mint például szél vagy nap - széles körben
elterjed, ez is csak a mai energiafelhasználás 1/5-e (és az is
bizonytalan). Magyarországon sajnos egyik megújuló energiafajta
sem jelent kiutat. Szerintem számunkra már csak a technikai
út a járható – a vizes benzin, a hibrid motorok, az
atomerőművek, vagy pedig az általam igazán favorizált
megoldások, a minifúzió és a tértechnológiai eljárások. Az
egész kérdéskörben nagyon tragikus, hogy évtizedek óta kéznél
volt a megoldás, nem kellett volna ehhez a tragikus fordulóponthoz
érkeznünk. De nézzük a három tanpélda végkifejletét.
Azték
végjáték: Cortez és kis csapata a balvégzetű
menekülésük után sem adta fel: számukra már nincs visszaút.
Szövetségeseket gyűjt, hajókat épít, hogy a főváros körülvevő
tavon az élelmiszerellátását elvágja, s a friss forrásvizet
szállító vezetékeket leromboltatja. Egy újabb, váratlan
szövetséges is segíti: az általa behurcolt himlőbacilusok. A
járvány bejut a városba és szörnyű pusztításba kezd: az esély
az ő javára végleg megfordul. Most már övé a győzelem, oly
mértékű az aztékok pusztulása, hogy néhány év alatt
kultúrájuk és nyelvük is elvész. Az arany és ezüst szobrokat
is beolvasztják, templomaikat lerombolják, teljes az
összeomlás. A spanyolok ezután megkezdik a kontinens
kifosztását – ömlik az arany és ezüst Európába. Kínába is
sok jut belőle – hogy luxuscikkeket vásároljanak belőle. Az
aranyból bársonyruhák, csipkegallérok, cicomás ruhák, szép
birtokok és paloták épülnek. Iparra, tudományra semmi nem jut,
viszont működik az inkvizíció, égnek a máglyák. Hajóhad is
épül, háborúkra is jut – egyre nő a buborék. Aztán akkora
államcsőd következik, amibe még a Fuggerek is belebuknak.
A
fejlődést csak a rabló inkákat megkopasztó spanyolok kifosztói,
az angol (nominálisan) protestáns kalózok szolgálják. Csöppennek
morzsák majd a zsákmányból tudományra, egyetemekre. A legtöbb
jótéteményt az Amerikából behozott krumpli, paradicsom meg
kukorica hozza. A dohány viszont az őslakók igazi bosszúja.
Delhi
végjáték: Amikor Ibrahim Lodi szultán elindítja seregét
a maroknyi mongol betolakodó ellen, eldördülnek az ágyúk. Az
elefántok megijednek, mindenkit összezúznak, a hadrend felborul. A
szultán még harcol, de a támadók hamar körbefogják,
leszúrják. Teljes az összeomlás.
A
hódítók hamar átveszik a helyi szokásokat, az uralkodó
elefánton jár, napernyő alatt, mint az eddigi urak. Fényűző
palotákat és erődöket építenek – de a trónutódlás mindig
véres viszályokat kavar, a belviszályokban pusztul el a legtöbb
katona. Így a hódítók idővel marginalizálódnak, a hinduk újra
erőre kapnak. Egy darabig még a Föld leggazdagabb országa lesz
India – de minden luxusra megy el, szinte semmit nem forgatnak
vissza az iparba, kereskedelembe, tudományba. Nem utaznak az ország
határain kívül. Aztán egy napon megjelenik egy feltörekvő kis
angol multicég, a Brit Kelet Indiai Társaság emberei. Nekik is új
fegyvereik vannak… Minden kezdődik elölről… A Moghul uralom
eltűnik a süllyesztőben. Ami máig megmaradt a hinduk és
mohamedánok közt: a mély, zsigeri, csillapíthatatlan gyűlölet…
A
magyar összeomlás: 1526 augusztus 29. A mohácsi csata
napja mély, máig ható nemzeti tragédiaként él bennünk. Azon a
fojtogató, fülledt reggelen a nádor és az ifjú király levett
sisakkal végiglovagol a kb. 20 ezres sereg előtt, hogy bátorítsa
őket. Lecsatolják a sarkantyút az öreg Drágffy Pál országbíró
csizmájáról, hogy ne tudjon menekülni. Az ő kezében van az
országzászló (másnap találnak tetemére a csatatéren –
testével védte a zászlót). A többiek a tűző napon órák óta
várnak, szédelegnek a páncélruhák súlya alatt... Az előőrsök
ekkor már napok óta harcban állnak, de a török főerők csak
később fejlődnek fel. Felvonultatják ágyúikat, egy kilométer
hosszú vaslánccal összekötik őket, s mögöttük felsorakoznak a
puskával felfegyverzett kommandósok, a janicsárok. A mintegy ezer,
csillogó páncélba öltözött főnemes ezt a műszaki akadályt
rohamozza meg – sikertelenül. A páncélt már átütik az új
puskák golyói. A kifeszített láncon felbuknak a lovak, s az
eséstől kába, nyalka lovagokat – a magyar nemesség színe-javát:
egyszerűen lepuffantják. Még egy utolsó, kétségbeesett rohammal
egy kis csapat megpróbálja a szultánig átverekedni magát, hogy
megöljék. Néhányan már-már karnyújtásnyira jutnak, de az
utolsó pillanatban az elkeseredett, önfeláldozó akció meghiúsul,
leszúrják őket. Túl kevesen, túl későn próbálkoznak... A
védelem nélküli magyar, cseh, szerb és horvát gyalogsággal a
török könnyűlovasság és tüzérség gyorsan végez, kevesen
élik túl a csatát.
Másnap
a kb. 2000 életben maradt foglyot ünnepélyes keretek közt
lefejezik, a koponyákból gúlát raknak. Augusztus 29: Nagy
Szulimán szerencsenapja lesz, s nem véletlen kerül be a csata a
hadtörténelembe. Teljes az összeomlás. Az ország
hónapokig vezetés nélkül marad, szinte a teljes főpapság, az
udvar, a bírói testületek, a nemesség többsége – ott marad a
harctéren. A törökök ezután diadalittasan rabolnak,
zsákmányolnak, gyújtogatnak. „Az vízen a terekek sok ezer
embert írinek el, kik a Dunának két szílin lakoznak, marhájukat
mind eldulák, ő magukat kit levágnak kit rabbá tőnek... Az Úr
Isten tudja mennyi szántalan ezer rabot elvivinek...” Budáról a
lakosság elmenekül ugyan, de a várat kifosztják (Mátyás
könyvtára is eltűnik). Körülbelül kétszázezer kisembert
fűznek rabláncra. Ők családjukkal együtt mennek a sztambuli
rabszolgapiacra. Az ország sosem heveri ki a katasztrófát – s
ami még rosszabb – „vezetői” soha nem tanultak belőle. Mert
a mohácsi összeomlás – akárcsak a panipat-i vagy a
tenochticláni – elkerülhető lett volna.
Ahogy
a csernobili reaktorbaleset is hat darab tragikus,
megbocsáthatatlanul durva emberi hiba következményeként történt
meg, mohács is a sorozatos dilettantizmus következménye,
s távolról sem elkerülhetetlen sorscsapás. Érdemes néhányat
megemlíteni, azért (s csak azért), hogy lássuk, mert ma
is pontosan ugyanezek a hibák köszönnek vissza (Nem
véletlenül választottam ezeket az összeomlási példákat.)
Ami
a fenti esetekben, s a mai helyzetben közös: a belső
megosztottság, a rothadás, a korrupció, a vezetők élősködése,
a technikai fejlesztés elhanyagolása, a vezető réteg
elbizakodottsága, rövid távú gondolkodása. Ez a mentalitás
külső veszély megjelenése esetén a biztos összeomláshoz
vezet.
Mit
lehetett volna tenni pl. Mohácsnál?
1.)
Nem kellett volna felélni (befolyás vásárlására költeni) a
közpénzeket, helyette a várak védőit kellett volna fizetni, s
puskaport, ágyúkat élelmiszert kellett volna ezekben a várakban
felhalmozni. (Nem voltak tartalékok). Ugyanis Mohács után három
évre, 1529-ben ugyanez a török sereg a Nándorfehérvári
erősségnél jóval gyengébb, sokkal kisebb Bécs várát már nem
tudja bevenni, pedig sebtiben javítják meg a várfalakat, s
erősítést sem kaptak. 17000 védőt a falak mögött már nem
tudott legyőzni a 200000-es gyakorlott ostromló sereg. 1532-ben egy
ugyanekkora ostromló sereget állított meg a pici Kőszeg vára,
Jurisics kapitány vezetésével. 19 török rohamot vertek vissza. A
védők többsége meghal, de nem hiába – ezalatt annyi védő
gyűlt Bécs köré, hogy a török sereg feladja a küzdelmet.
1552-ben hasonló sereg nem tudja Eger várát bevenni. 1556-ban a
szigetvári várat Zrínyi Miklós 2500 fős sereggel védte
sikerrel, mikor az idős szultán újra Bécset készül elfoglalni.
A sikertelenség miatt a szultánt ott ütötte meg a guta. Katonái
csak utána foglalták el a vár romjait. Ahol megmaradt akár egy
gyenge vár, emberi elszánás és hazaszeretet – ott egy profi,
gyakorlott sereg se tud győzni.
2.)
Mohács előtt a Dráván hidat verő és átkelő török sereget
még könnyen meg lehetett volna akasztani. Csak néhány keskeny
járható szakasz volt a mocsaras területen. A terep ideális a
védekezésre, még kis védősereg esetén is. Fatális hibaként a
király és dilettáns környezete elvetette a javaslatot.
3.)
Nem épült összeláncolt védő szekértábor a magyar sereg köré,
aminek a fedezetéből a támadó törökök számbeli fölénye már
nem annyira veszélyes. Hosszú viták után elfogadják ugyan a
javaslatot, de már túl későn, a megvalósításra nem marad
idő...
4.)
Nem támadták a 200 km hosszan felvonuló török hadoszlopot, sem
az utánpótlást szállító hajókat – nem volt Búvár Kund?
Lett volna, de a dunai magyar hajós katonákat évek óta nem
fizették, ezért többségük hazament...
5.)
A birtokaikat féltő helyi kurtanemesek véleménye kerekedett felül
az állandóan ülésező haditanácsban egy „ne lacafacázzunk
ezzel a gyülevész török haddal, majd mi megmutatjuk nekik mi a
virtus” típusú hőzöngéssel. Közben arra gondoltak, hogy minél
gyorsabban végzünk, annál kevesebb zsoldot kell fizetni a
katonáknak, aztán mehetünk haza.
6.)
Az egész védőseregben alig volt harci tapasztalat, a 20-30000-es
(többnyelvű) sereg összehangolt mozgatását, vezetését senki
sem próbálta. De a katonák jó része sosem vett részt harcban, s
az ágyúk dörrenése megijesztette a lovak és katonák jó részét.
Azok, akik egy sikeres elő rohamban megfutamították a török
elővédet, a hullák kifosztásával voltak elfoglalva, hiszen
régóta nem kaptak tisztességes zsoldot.
Csernobilnél
hat hiba kellett egyszerre a katasztrófához, itt egy is elég volt.
S ami Mohács után történt még a magyar királyságban, az még
ezeken is túltett…
Vajon
Tomori Pál helyett nem lett volna egy Kinizsi Pál, vagy Jurisics,
Szondi, Dobó, Zrínyi vagy Esze Tamás kaliberű vezető a védők
oldalán? Csak az aktuális „elit”, a főpapok, főurak dilettáns
csoportjából kerülhetnek ki „vezetők”?
Mohács
kapcsán a legfontosabb személyiség mégis Szapolyai János – az
ember, aki ott sem volt . . .
Szapolyai
apja a Hunyadi Mátyás alatt zajló rendszerváltáskor emelkedett
ki, vagyonosodott meg. Idősebb fia, János, mai fogalmaink szerint
bestiális, szadista őrült. A Székely György (Dózsa) -féle
felkelés leverője. Dózsa fejére izzó vasabroncsot nyom, így
öleti meg. Alárendeltjeit arra kényszeríti, hogy egyenek Dózsa
húsából. Aki nem engedelmeskedik, mert még maradt benne emberi
tartás – helyben megöleti.
Hadjáratai
során törökre sosem támad, csak keresztényekre. A csata után
pontosan három év múlva ér a mohácsi mezőre – hogy kézcsókkal
fogadja Szolimán szultánt. Azt a szultánt, aki saját öccsét
(is) ott ölette meg. A kézcsókért cserébe a szultán
helytartója, a hatalom birtokosa, az ország árulója lehet. Bármit
megtesz a hatalom megtartásáért, bárkit kiszolgál gátlástalanul.
Sem
a gazdálkodáshoz, sem a hadvezetéshez nem ért, csak a
fegyvertelen parasztok megnyúzásában jeleskedik. Életeleme: az
intrikák, a hatalom szálainak szövögetése. A Bibliában
kerestetett indokot arra, hogy a törökökkel szövetségre lépjen.
Szemforgató, cinikus, álszent. Alakja még sokszor újraszületik
történelmünk során . . .
Megint
Mohács – tanulunk-e a történelemből?
Joggal
mondják, hogy aki nem tanul a múlt hibáiból, az megismétli
azokat. Szűkebb szakterületemen, a bonyolult turbulens áramlási,
hőátadási folyamatoknál mindig használnak kis mintákat. Egy
nagyobb szerkezet (kazán, repülőgép, reaktor, hajó, autó)
összetett viszonyainak szimulálására. A mérnökök a modell
energia és turbulens áramlási viszonyainak ismeretében igen jó
közelítéssel meg tudják mondani, mi történik majd „élesben”,
vagy mit kell másként tenni, ha a minta vizsgálata közben baj
történt. Az analógia még tágabb is lehet, mert egy hővezetési,
vagy rádióhullám terjedési problémának megvan a maga elektromos
vezetési vagy hangterjedési analógiája. Azonosak az egyenletek,
így használható a modell.
Tanulhatunk-e
a fenti három esetből? Modellezi-e netán az akkori események sora
a mai (s ezután következő) eseményeket? Ilyenkor rutinszerűen
legyintünk, mondván, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.
Az áramlás (és hőátadás) tudománya viszont épp az
ellenkezőjét bizonyítja…
A
három fenti összeomlás (de az összes többi) története is
ugyanazt a forgatókönyvet követi. Megosztott, korrupt, élősködő
vezetés, civakodó ország, s jól felkészült, technikai fölényben
levő rablósereg összecsapása… A fenti tantörténetek pár év
(hónap) elteltével követték egymást, s évszázadokra döntötték
el, máig hatóan, generációk sorsát. Van egy
különbség: Tenochticlánban és Panipatnál kis rablócsapat
fosztotta ki a nagy túlerőben levő otthoni élősködőket.
Mohácsnál egy kis, jórészt korrupt és dilettáns, félig
tisztességes társaságot rabolt ki egy hatalmas, profi sáskahad.
De a rablók rablók maradtak: sosem tanulták meg, hogy munkával
is lehet boldogulni. Sarkítva, leegyszerűsítve, de mindig
a két értékrend ütközik. A történelmen végigvonul az
élősködő mentalitás összecsapása a güriző, dolgozó,
időnként gondolkodó és innovatív társadalommal szemben.
Ami
ma az energiaiparban történik, az triplán rablás.
Kiraboljuk, tönkretesszük ma a természetet. Az ezután születendők
elől felélünk nyersanyagokat, kipusztítunk fajokat. Egyúttal
kifosztjuk a kisemberek széles tömegét is az indokolatlanul magas
árak miatt. Nézzük a mohácsi összeomláshoz vezető út példáján
át a mai helyzetet.
A
pazarló, magas adót kivető, az adót dilettáns módon elherdáló,
korrupt államgépezet esete eleve adott. Akkor a török fenyegetés
árnyékában éltünk. Ma ezt a veszélyt (sokkal ügyesebben
álcázva) az arctalan, könyörtelenül csak a saját rövid távú
érdekeit néző multinacionális cégek jelentik. Erről Bogár
László docens világosan, szemléletesen ír a Hálózatok
csapdájában című könyvben [10].
Akkor
a vezetés nem törődött a végvárakkal. Így a törökök
elfoglalták a déli végvárakat, s többé nem féltek a
hátbatámadástól. A mai államgépezet hasonló módon nem figyelt
a hazai iparra, nem segíti a feltalálókat. Gond nélkül
felszámolták a hazai nagyipart, a „műszaki végvárakat”.
Ezekből kiindulva már nem lehet „hátba támadni” új,
innovatív termékekkel az energiaipart. Így zavartalanul
élősködhetnek, senki nem tudja fenyegetni őket. Például a
százával keletkezett vízbefecskendezéses találmányok nem
terjedhettek el, nem verhették le a keresletet, s így az
olajárakat. A szabályozott fúzió (Papp József találmányai)
feladása a Drávai átkelés meghiúsulásának kihagyásával ér
fel. A nyílt csata felvállalása (és annak elvesztése a túlerővel
szemben) az energiacégekkel szembeni hőzöngő (és eredménytelen)
Robin Hood adónak felel meg. Az energiacégek eladása (erőművek,
olaj- és gázkereskedelem eladása) az aranybányák és a
pénzverési jog elzálogosításának felel meg. A janicsárhadsereg
az akadémia, a fizikusok hadának felel meg, ők mindent megtesznek,
hogy leverjenek minket, pedig tagjai a mi gyermekeink közül
kerültek ki…
S
utoljára, de nem utolsó sorban, sajnos, nem hagyhatjuk ki a
személyi kérdéseket sem. Nem szívesen említek neveket, de
konkrétum nélkül az összevetés semmit nem ér…
A
’80-as években például 7 milliárd dollár kölcsönt vettünk
fel az ország energiabiztonságának kiépítésére. Fizettük
Tengizt, hogy olcsó legyen a földgáz, fizettük Bős Nagymarost,
hogy hajózható legyen a Duna, és legyen vízi energia, és
felépüljön Paks. Ezt a kölcsönt még ma sem tudtuk
visszafizetni, de a kamatokra már az eredeti tőke talán
hússzorosát is kifizettük… Így sose jutott pénz az átlagember
normális fizetésére, egészségügyi ellátásra, oktatásra,
stb.…
Horn
Gyulának alapvető szerepe volt a Bősi beruházás megkezdésében,
majd Antall Józsefnek a visszaállításban. Akkor a gödrök
kiásása majd betemetése kb. 3 milliárd Ft-ba került (mai áron
ez már talán hússzoros összeg). (Viszont az ásás és betemetés
miatt GDP szépen nőtt a statisztikában). A Tengizi építkezés
ára az orosz államadósság része lett, ami Horn Gyula
miniszterelnöksége alatt magán zsebekbe került, felszívódott.
Paks felépült, (háromszor annyiért), de legalább működik…
Szakmai vezetése utoljára az Antall kormány idején, Petz Ernő
igazgatósága alatt volt…
Tomori
Pál és Horn Gyula között viszont – elismerem – nem jó az
analógia. A jó szándékú, de dilettáns, a hadvezetéshez
bevallottan nem értő Tomori érsek a saját életét tette kockára.
Levágott fejét a csata után büszkén hordták körbe a győztesek.
A bősi viszály magvát elvető, majd az energiaipart bagóért
elkótyavetyélő Horn Gyulát az energiaipar sajtója nagyon
megdicsérte, s lett is hirtelen valahonnan egy villája… Az ő
levágott fejét nem hordozták körbe… De mi, kisemberek, az
energiaipar foglyai lettünk. Százezrek dolgoznak ma virtuális
rabszolgaként, egy lecsúszott roncstársadalom peremén, hogy
megéljenek…
Vagy
itt van Kovács László esete, aki hajszál híján magyar
jelöltként az Európai Unió energiabiztosa lett. Az a Kovács
László, aki az erő és az energia fogalmát nem tudja egymástól
megkülönböztetni… Csak egy csöndes kérdés: hagyná-e Ön,
hogy Kovács László húzza ki a fájós fogát? Valószínűleg
nem, mert nem ért hozzá. És az energiatermeléshez, annak
elosztásához a kontinensnyi Európában? Ahhoz nem kell
szakértelem? Az ott elkövetett hibákból nem lehet baj? Tegyük
fel másként a kérdést: mi magyarok nem tudtunk volna Kovács
László helyett egyetlen energetikai szakembert sem találni a
Heller-Lévai energetikai iskola tanítványaiból? Vagy megint,
mindenáron le akarjuk magunkat járatni? Megint Mohács kell?
Az
európai Technológiai és Innovációs Hivatal vezetéséhez a
kormány Magyar Bálintot javasolta. Magyar Bálintot, aki nemhogy
nem írt, de nem is olvasott el egyetlen szabadalmat sem életében.
Aki egyetlen biológiai, fizikai, vagy műszaki kísérlet
kitalálásában, kivitelezésében, elemzésében sem vett részt.
Ha ő – és hasonló módon kiválasztott társai tévednek a
fejlesztési irányok kiválasztásában, akkor mi történik velük?
Lesznek törökök, akik levágják a fejét?
Amikor
Tomori Pál, Perényi Péter és Gábor, Báthory Gábor, Pálócy
Antal és más páncélos főnemesek, az ország vezetői
nekiszaladtak a török műszaki zárnak, s lebuktak lovukról, még
tudták, hogy rohamuk ostoba és hiábavaló volt. Pár másodperc
múlva már a janicsárok golyója lyukasztotta át a páncéljukat.
Ők legalább saját életükkel (is) fizettek dilettantizmusukért.
Azok
a helybéli kurta nemesek, akik erőltették, hogy hogy intézzük el
gyorsan most a törököket, hamar rájöttek tévedésükre: másnap
a győztesek gúlát raktak levágott fejükből. De Magyar Bálint
szakértelmének teljes hiánya miatt kap-e büntetést? Nem – sőt
biztos, hogy még elégedett is lesz magával. Vajon Kóka János
mint ipari miniszter úton az összeomlás felé felfogott-e valamit
is abból, hogy milyen gazdasági, pénzügyi folyamatok zajlanak a
nagyvilágban? A „Pannon Puma” duma vajon segített volna II.
Lajosnak útban Mohács felé? Elgondolkodott-e már Ön, tisztelt
adófizető, hogy amikor ezek a politikusok azt hangoztatják, hogy
áldozatokat kell hozni – akkor mire is gondolnak? Mert az aztékok
is ezt mondták: Etetni kell a Napot, s ezért (ember)áldozatokat
kell hozni…
Szapolyai
mai reinkarnációjának megtalálását az olvasó fantáziájára
bízom...
A
hiteltelen, veszélyesen dilettáns politikus seregen kívül baj van
a (valószínűleg jó szándékú) „második vonal” fiataljaival
is. Ezek a 30-as éveikben járó közgazdászok irányítják napi
szinten az ország számára nemzetbiztonsági, versenyképességi
jelentőségű energetikát. Például Mártha Imre, a Magyar
Villamos Művek vezérigazgatója, vagy Gordos Péter, az energetikai
szakállamtitkár. Mindketten bankszakemberek, fiatal közgazdák.
Miért alkalmatlan a közgazda ezekben a kulcspozíciókban? Erre egy
kérdés a válasz: Ha például elromlik az Ön autója, akkor
könyvelőhöz viszi, vagy autószerelőhöz? Csavarhúzó talán
volt már a kezükben, de szerintem biztosan nem tudják hogyan
működik a gáz- vagy a gőzturbina, vagy a belsőégésű motor.
Így nem is lehet szakmai vitában önálló véleményük, nem is
tudnak a (sok-sok) szakmai vitában helyesen dönteni, hanem a
kormány mögött álló óriás cégek döntéseit hajtják végre.
Sajnálom, de azt kell írnom, hogy ezek a vezetők szerintem bábok,
akik nem az ország (s nem is az emberiség)
érdekeit szolgálják, hanem jól kitapinthatóan az olajipart.
Tipikusan ezek a pozíciók azok, ahová az olajipar beülteti az
embereit. Ahogy Quisling, Tiso, Diem, Szálasi vagy Rákosi is
politikai bábfigurák, ők a mai olajipar érdekeinek helytartói.
Mivel
energetikai szakképzésük nincs, ezért rebellis, újító gondolat
sem juthat az eszükbe, pusztán jól mozgatható bábok.
Bogár László docens szavaival „a politikai mutatványosbódé
bábjai”. [10]
Olyan
világban, ahol csak a pénz az isten, a közgazdák a papjai. Csak
épp harcolni nem tudnak. Mint ahogy Mohácsnál sem értett a
harchoz a lóra ültetett püspöki kar. De ők legalább az arcukat
vállalták, s elindultak a török ágyúk felé. A nándorfehérvári
vár tulajdonosa, feladója Török Bálint legalább elgondolkodott
a tettein, mikor Sztambul egyik börtönében raboskodott. De Magyar
Bálintot hasonló tettei miatt ki viszi (sztambuli?) börtönbe?
A
fenti összeomlás-történetekből üvölt a mindent átjáró
kapzsiság, a rövidlátó dilettantizmus, de az időnként
felcsillanó emberi hősiesség drámája is.
A
2008 táján megjelenő pénzügyi, gazdasági válság, és (a
magyar) politikai vezetés tehetségtelen tipródása láttán fakadt
ki Demján Sándor: „Tragikus, hogy a magyaroknak mennyire nincs
előrelátó képességük, mint az íreknek vagy finneknek.” Én
azt tartom tragikusnak, hogy Demján Sándor kaliberű és
gondolkozású embereknek (általában az előrelátó mentalitásnak)
nincs esélye, hogy átjárja a hatalom berkeit. Ugyanez a pitiáner,
torzsalkodó, saját zsebet tömő (Zuschlag és társai) embertípus
gyűlt a hatalom fazeka köré, mint Mohács előtt (és után) A
Demján típusú, előrelátó, az ország hosszú távú érdekeit
segítő gondolkodásnak ma rövid távon ugyanúgy nincs esélye,
mint akkor. Ma nem a török kelt át a Dráván. Az energiaipar
falánksága, környezeti és társadalmi romboló potenciálja nem
kisebb mint a lovas szpáhiké vagy a janicsároké…
S
engedjék meg az olvasók, hogy újra leírjam, amit 2002-ben a
„Borotvaélen” c. könyv hátsó borítóján már
leírtam:„Világunk újra borotvaélen táncol. Már csak néhány
év van hátra az utolsó, végleges olajár robbanásáig, és az
ebből adódó társadalmi válságig. Ezt az önmagát felemésztő
életmódot már nem sokáig folytathatja a világ. A „forradalmian
régi” találmányok elterjedése elháríthatná a veszélyt. Vagy
már késő? A történelem legerősebb, leggazdagabb birodalmai
dőltek össze azért, mert nem törődtek a technikai fejlődéssel,
mert megtört a felfedezések lendülete. A történelem most
kísértetiesen ismétli önmagát…”
Amikor
nem sikerül a válságból kikecmeregni, a történelemben vagy
forradalom tör ki, vagy megbukik a kormány. De ahogy Bogár László
docens, a Károli Gáspár Egyetem tanára gyakran hangoztatja, a
politika most sem más, mint bábjáték, „mutatványos bódé”,
ahol a háttérből, a sötétből irányítják a bábokat, onnan
cserélgetik őket. Szörnyű tévedése a közvéleménynek (vagy a
politikusoknak), hogy csak a felszínt, a napi történéseket nézik.
Nem érzik a közelgő környezeti, erőforrás és gazdasági
válságot, mert a folyamatok megértéséhez nincsenek alapvető
tárgyi ismereteik – így sodródunk egyre mélyebbre. Nem az
energiahatékonysági mutatót figyelik. További tévedés – és
erre az indításban idézett tanulmány is utal -, hogy majd a
„liberalizált piac” megoldja a problémákat. Csakhogy az
olajcégek kooperatív viselkedése éppen a „piacot” zárja ki,
hiszen a képletes piacra nem juthat be az innovatív gondolkodás.
Akik mozgatják a piacot - mélységi, tagolt, igen erős védelmet
építettek ki, nehogy érvényesüljön. A politikusok megoldása: a
„Robin Hood adó” csak pótcselekvés. Az energiacégek
áthárítják majd ezt az adót a fogyasztóra, tovább emelve
terheiket. A Robin Hood adó annak a nyílt beismerése, hogy a
politikát a pillanatnyi ötletelés hajtja, a reális kilábalási
lehetőségeket nem értik, de nem is érdekli őket.
További
nagy probléma, hogy a Nash által leírt kooperatív egyensúlyt épp
ott nem alkalmazzák, ahol a legnagyobb szükség lenne rá: az
államok közti együttműködésnél. Ez azt jelenti, hogy
iszonyatos mennyiségű pénzt, tudást öltek bele a katonai
költségekbe, ostoba rivalizálásba ahelyett, hogy ők is az
olajipar példáját követték volna – azaz az együttműködést.
Közhely, de az így felszabaduló óriási összegből aranyba
lehetett volna borítani minden országot.
Figyelembe
kell venni, hogy a változások durván nem lineárisak. Egy
látszólag apró módosításnak is nagy hatása lehet. Van egy
olyan fordulópont, a Grove-féle inflexiós pont, ahol az
üzemanyagárak kis mértékű emelése (legyen az olajárnövekedés,
vagy például forint/dollár árfolyamváltozás), az átlagember
utolsó megtakarítható pénzét is elviszi. Ez lesz az a pont,
amikor az emberek tömegesen adják majd vissza autójukat, eladják
nemrég vett lakásukat, mert nem tudják fizetni a fenntartást.
Ekkor fogják a Molotov koktélokat a képviselőkre és a
benzinkutakra dobálni – bármelyik párt lesz éppen hatalmon.
Ilyenkor kezdődnek a csődhullámok. Magyarországon például 2008.
év elején 50.000 kisebb-nagyobb cég ment tönkre, kétszer annyi,
mint előtte 3-4 év alatt.
III.
rész
Maradt-e
remény? Hogy lehet kitörni?
Hiába
nyugtatjuk magunkat azzal, hogy egyre szebb autóink vannak, ezek
technikailag nem jobbak jelentősen, mint a 20-30 évvel ezelőtt
gyártott modellek. Igaz, hogy a katalizátorok valamelyest
csökkentették a káros, mérgező anyagok kibocsátását, de azért
az árért, amibe egy katalizátor kerül, a fogyasztás megfelezését
is el lehetett volna érni, így a káros anyag, valamint a
széndioxid-kibocsátás is jelentősen csökkenne. Nincs tehát
valós haladás a járművek energiahatékonysága és környezeti
ártalmai ügyében. Azért, mert itt sem épülhettek ki a
társadalom vészfékei. Mi lehetne a terápia?
Az
energia ipar Achilles sarka, s egyben legrettegettebb tabutémája: a
sok elnyomott, az egész iparágat fenyegető találmány léte. Ezek
alapvetően megváltoztathatják az olaj-/autóipar méretét,
szerkezetét, térképét. Talán a környezetvédők lehettek volna
a figyelő őrszemek, de csúnyán megbuktak, marginális kérdésekbe
fulladtak. Azért, mert - amint az elmúlt évtizedekben láttuk - ők
elsősorban jóhiszemű bölcsészek, jogászok és más humán
érdeklődésű emberek soraiból kerültek ki. Tapasztalataim velük
kapcsolatban egyértelműen rosszak.
A Levegő
Munkacsoportnál és az Élőlánc
Ökopártnál tapasztaltam az innovációs lehetőségekkel
szembeni bizalmatlanságot, közönyt. A vissza a tömegközlekedéshez,
az „arccal a vasút felé” mentalitás szerintem már csak
utóvédharc. Az olajipar Achilles sarka: az innováció, csakis
itt sebezhető. Ha a környezetvédők nem értik, hogy
ennek segítségével egyszerre lehet a környezet szennyezését
csökkenteni, a gazdaságot fellendíteni, hazai magas hozzáadott
értékű munkaalkalmakat teremteni, a külföldi tulajdonú
olajmonopóliumok pénzszivattyúját leállítani – akkor semmit
se értenek. Így, a környezetvédelem hatalmas gazdasági
lehetőségeit nem tudják felmutatni. Enélkül pedig kevés a
tisztesség, a jó szándék. Az átlagember ma csak annyit tud a
környezetvédelemről, hogy másik kukába kell dobni az üveget meg
a flakonokat. Ennél sokkal többről, sokkal fontosabb dologról van
szó… - a túlélésről, a mostani és jövőbeli életminőségről.
Probléma,
hogy nem értik az eltemetett szabadalmakban rejlő lehetőségeket,
de nem is érdeklik őket a technikai részletek. A technikában
általában ellenséget látnak. Nem tudják megkülönböztetni és
felismerni a technika által adható lehetőségeket az ártalmaktól.
Nem értik meg, hogy mindig a technika fejlődése húzta ki
a válságokból az emberiséget. Nem értik, hogy csak két
dolog között választhatunk: vagy vissza a barlangba és a fára,
vagy folytonosan, kőkeményen fejleszteni kell. De ennek társadalmi
igényét is meg kell teremteni. A technikai civilizáció bajait
technikai módszerekkel lehet gyógyítani – de ahhoz a mainál
értelmesebb társadalom szükséges. A mai ellumpenesedett,
felelőtlen társadalom nem tudja már végrehajtani a fordulatot. A
jelenlegi társadalom értékrendjében egy focista, egy teniszező,
a cégét csődbe lökő bankár jóval több figyelmet és pénzt
kap, mint azok, akik (például a találmányaikkal) a társadalmat
életben tarthatnák. A környezetvédelem értelmesen kezelve
széleskörű társadalmi fejlődést hozna, jelentősen összezárva
a gazdagok és szegények közt szétnyílt ollót.
Mit
tanulhatunk a versenyszférától?
Sokadszorra
is, újra és újra csak azt állítom, hogy a megoldás: be kell
engedni a versenyt az energiaiparba is, szét kell bontani az
oligopóliumot, ki kell kényszeríteni az össztársadalmi érdeket
akár a cenzúra felszámolásával is. (Magyarán: a piacgazdaság
és demokrácia a recept, s nem ezek ellenkezője – a mai valóság).
Jack
Wells, a versenyszférában működő General Electric egykori
sikeres vezetője a krízis esetére tanácsokat ad [9]. Abból indul
ki, hogy a vállalatigazgatók a krízis elején sok időt veszítenek
a baj tagadásával. Tanácsa: hagyjuk ki ezt a
lépést, azaz:
- Fogadjuk el, hogy a baj nagyobb, mint ami most látszik.
- Vegyük tudomásul, hogy nincs titok a világon, idővel minden kiderül.
- Vegyük észre, hogy a céget a krízis miatt a legrosszabb fényben fogják feltüntetni.
- Vegyük tudomásul, hogy változnak a folyamatok és az emberek - nincs krízis vér nélkül.
- Ha idejében lép, talán erősebb lesz a cég a krízis után, mint előtte volt.
Érdemes
meghonosítani a tisztesség, az átláthatóság, a becsületesség
kultúráját, szigorúan ragaszkodni a törvényekhez.
Egynémely
hazai politikus is tanulhatna ezekből a tanácsokból. . .
Látszik,
hogy az energiaipar cégkultúrája ennek az ellenkezője. Ott a
változást, a javítást szorgalmazó feltalálókat úgy
kezelik, mint a szélgörcsöt. Majdcsak távozik,
ha elég sokáig várunk . . . (137. oldal)
Valójában
az a kérdés, hogy a társadalom „eszesebb fele” milyen korán
veszi észre, hogy komoly baj van, miből látszik a közelgő
krízis, mert csak akkor kondul meg a vészharang. Az egyének,
csoportok érzékenysége más és más. A faluszéli cigány, a
lakótelepi polgár, a pedagógus, az ápolónő hamarabb észreveszi
a pénzhiányt, mint a kertvárosi villa lakója. Az első lényeges
szempont: milyen paramétereket érdemes figyelni? Mire kell ügyelni?
A lakosság létszámára, képzettségére, egészségére, vagy a
vásárlóerejére? Mindegyikre, de még többre.
Zuhanás
– mi mennyi?
2008
februárjában lezuhant és megsemmisült egy 1.400.000.000,- dollár
(Ezernégyszáz-millió) értékű B2 lopakodó bombázó a Guam
szigeteki Andrews légi bázison felszállás után. (Ez a bombázó
bonyolultabb, mint a nyomában járó atomtengeralattjáró, ez a
földi technológia és tudomány csúcsa.) Az elképesztő műszaki
csoda azért zuhant le, mert három vízcsöpp megfagyott a gép
orrában levő áramlás érzékelőben, s így hamis légnyomás
adatokat adott a fedélzeti számítógépnek. Így a felszállási
sebességet rosszul mérte az adott tolóerőhöz képest. A gép
orra ezért rossz szögben állt, nem lett elég a felhajtóerő –
a gép menthetetlenül lezuhant.
Három
megfagyott vízcsepp, három rossz adat, s a Föld legrafináltabb
gyilkológépe megsemmisült (szerencsére nem volt atombomba a
fedélzetén). A pár dolláros csődarabkák, az
érzékelők nem jól működtek, nem a valóságot
érzékelték.
Vajon
a mi bonyolult világunk viszonyait milyen szondák érzékelik?
Azoknak mi köze a valósághoz?
A
közgazdászok és a politikusok általában a GDP-t, az össznemzeti
termék emelkedését vagy süllyedését figyelik. De ez az index
veszélyesen rossz irányba mutató iránytű, könnyen
el lehet tévedni vele. Nem tudja a társadalom számára fontos
értéket az értéktelentől megkülönböztetni. A GDP csak egy
pénzforgalmi mérőszám, ami némi cinizmussal élve csak azt
mutatja meg, hogy természeti értékeinkből milyen gyorsan
termelünk hulladékot. A GDP használata szerintem - és még néhány
eretnek közgazdász szerint - félrevezető, több kárt okoz mint
hasznot. A GDP délibáb még akár emelkedést is mutathat, miközben
a társadalom jelentős részének süllyedése már rég
visszafordíthatatlanná vált. Nézzünk erre néhány példát.
Az
össznemzeti termék mint délibáb
Minél
magasabb az olajár (vagy az elektromos energia ára), annál nagyobb
lesz a GDP. Hiszen ugyanazért az elfogyasztott energiamennyiségért
jóval többet fizetünk, ezért „papíron” nő a GDP, így a
politikusok elégedetten dőlnek hátra. Ugyanakkor újabb, jobb
szolgáltatás nem jár a magasabb energia- vagy földgázárért.
Ez a folyamat kifejezetten az életminőség romlásával jár.
Ezért leginkább az energiahatékonysági paramétert kellene
kiemelten figyelni. Az energiahatékonyság - azaz a
költség/megújítható energiamennyiség – a technikai
civilizáció létalapja. Minél több tiszta energiát kapunk
egységnyi ledolgozott munkaidőért, annál jobb lehet az
életminőség. Nem mindegy, hogy ez az energia pótolható (tehát
mindig kinyerhető), vagy pedig csak rövid ideig, „pünkösdi
királyságként” tart ez az állapot. Mivel ez az
energiahatékonyság a technikai civilizáció létalapja,
bármely szervezet is fenyegeti ezt, az az egész civilizáció, azaz
az egésze emberiség ellensége. (Ezt a mutatót jelenleg sehol sem
figyelik, sehol sem számolják.)
A
GDP mutató figyelése ugyanolyan tragikus és elképesztő hibákhoz
vezet, mint például az, hogy a Szovjetunióban az ipari
fejlettséget az acélipar évi tömegkibocsátásán át mérték.
Sok acél – nagy fejlődés. Az acélgyárak éppen ezért nem
gyártottak vékony, magasan ötvözött finomlemezeket, mert azoknak
kisebb volt az összsúlyuk. Ezért a szovjet gépek a szükségesnél
mindig nehezebbek voltak, több energiát fogyasztottak, jobban
rozsdásodtak, könnyebben törtek. Ott, ahol feltétlen vékony acél
lemez kellett, a felhasználó véres verítékkel gyalult, csiszolt,
reszelt, hogy használhassa is a lemezt. Elképesztő nemtörődömség,
tékozlás állt a magas termelési adatok mögött. Már minden
rohadt szét, a birodalom recsegett, rohadt, de a tervszámok még
mindig jól mutattak . . .
A
GDP tragikus, biztos veszélye: nem mutatja a pénzköltés társadalmi
hasznát. A kifejezetten tékozló, veszélyes vagy haszontalan,
értelmetlen pénzkidobás (hadsereg, terrorelhárítás,
eredménytelen kutatás, hatástalan gyógyszerek, szerencsejáték
vagy értelmetlen mezőgazdasági támogatás) mind a GDP értékét
emeli. Már rég megindultunk a hanyatlás útján, mikor a GDP még
emelkedik.
Minél
több a szingli, annál több szolgáltatást - mosás, étterem,
élelmiszervásárlás – kell megvásárolnia. Mindez torz módon
szerepel a GDP statisztikáiban. Gondoljuk el: ha van egy vidéki
család, aki magának termeli biogazdálkodással az egészséges
élelmiszert, az egyáltalán nem szerepel a GDP-ben. Ha tehát
mindenki saját kertjében termel, akkor ez a GDP-t csökkenti, és
hátrányban érezhetjük magunkat más országokkal szemben, ahol ez
nem így van. Gondoljuk csak el azt, mi történne, ha egy családban
minden ember egyszemélyes betéti társaságot alakít? Innentől
kezdve a háziasszony pénzt kér a vacsoráért és az ebédért, a
férj pénzt kér, ha a gyereket elviszi az iskolába, vagy
megtanítja számolni, vagy bever egy szöget a falba, netán kifesti
a szobát. A gyerek pedig a jó tanulmányi jegyekért kér pénzt, s
persze mindezekért áfás számlát is ad. Egy ilyen rendszer
pillanatok alatt az egekbe emelné a GDP-t, és máris minden
politikus döngetné a mellét, hogy micsoda jólétet teremtett.
Ám
az ellenkezője is igaz. Gondoljuk el, hogy mi lenne, ha egy „jó
tündér” a töredékére vinné vissza az üzemanyag és
energiaárakat. Abban az esetben a közvetlen energiaköltségek
azonnal csökkennének, de természetesen csökkenne a szállítás,
az élelmiszer, a lakásépítés, így a munkaerő ára is. Ez
óriási zuhanást jelentene a GDP-ben (de nem az életminőségben).
Az embereknek több megtakarítható, befektethető pénze maradna,
vagy arra is jutna, hogy új ruhát vegyenek, netán étterembe
menjenek. A GDP-t növeli ma az is, ha sok a beteg ember, mert a
költséges orvosi eljárások, drága kórházi ápolási költségek
növelik a GDP-t. De akkor is nőhetne a GDP, ha mindenki benyújtaná
a válókeresetet, és drága ügyvédeket fizetne. Ettől a magas
GDP-től nem lennénk boldogabbak. Franciaországban és Angliában
több pénzt költenek lóversenyre, mint amennyi a magyar kincstár
éves bevétele. De az, hogy egy ló hogy fut, s mekkora nyereséget
hoz vagy visz, a társadalmat nem emeli vagy süllyeszti. Csak a GDP
statisztikát javítja asportfogadási cégek nyeresége. . . A GDP
mint „iránytű” elfedi a problémát, alkalmas arra, hogy
egy-egy irányadó csoportot megtévesszen, ne vegye észre a közelgő
bajt akkor se, mikor az már megjelenik. A komplex technikai
civilizációkra jellemző energiahatékonysági mutatókat is
kellene figyelni, valamint a megvalósult találmányok hatását,
azok mutatják a fejlődés vagy a hanyatlás tendenciáit. Ma, az
első komoly globális ipari ellenforradalom idején drasztikusan
romlik az energiahatékonyság, de ezt a mutatót alig figyelik.
Már
csak egy utolsó halvány reményt, kitörési pontot látok: ha az
olajipartól független (ha van ilyen) pénzügyi
csoportok befektetnének az eddig ismeretlen, kihasználatlan
energiatermelési és tárolási módszerekbe. Itt viszont a kockázat
minden irányban megvan. Az egyik a technikai akadályok sora.
Például a tértechnológiában még nem tökéletesen kiérleltek a
technikai módszerek, másrészt a Stirling-Otto hibrid motorok
tömeggyártásában sincs meg a kellő tapasztalat. Az elektromos
autók az akkumulátorok miatt igen drágák (a Tesla sportautó
például 100.000$), s az első elérhető árú elektromos autó
csak évek múlva ér a piacra. Még olyan sok a tisztázásra váró
technikai probléma. Mindez egész biztosan tisztázható lett volna
már évtizedekkel ezelőtt is, ha az autógyárakban szikrányi
társadalmi felelősség is marad.
A
másik, nehezen kalkulálható, de egészen biztos akadály az
olajipar kemény, szívós, okos ellenlépéseinek kivédése. Kérdés,
hogy ki lehet-e ezeket a szükségszerűen bekövetkező
ellenlépéseket védeni? Az ügyes ellenlépésekre példánk már
van a gyakorlatban: a dohányipar története ezt mutatja. Ma csak
Magyarországon évente mintegy 20-30 ezer ember hal meg évekkel
hamarabb azért, mert dohányzik. Még többen betegszenek meg -
természetesen ennek költségeit is a nemdohányzók viselik. A
cigarettára költött pénz is benne van a nemzeti jövedelemben,
holott semmiféle javuló életminőséget nem ad. (Ez csak újabb
adalék arra, hogy a GDP mint útmutató mennyire ködösít.) A
dohányipar mindig innovatív, szívós, és kitartó volt abban,
hogy bevétele egyre növekedjen, s a kritikákat hárítsa. Bár a
társadalom gyenge ellenlépéseket megpróbált tenni – reklámok
betiltása, orvosi ellen kampányok -, ez hatástalan utóvédharc.
Ma még mindig jóval több ember dohányzik, mint bármikor ezelőtt.
A dohányipar „szakértők” százait tudja megvásárolni, akik
látszólag meggyőző statisztikai adatokkal támasztották alá,
hogy nem is olyan káros a dohányzás. Mindig találtak 90 éves,
makk egészségesnek tűnő, békésen szivarozó, vagy pipázgató
apókákat. (A 30-40 éves korukban tüdőrákban elhunyt fiatalokat
nem mutogatják.)
A
dohányipar azonban kiscserkész az amerikai Exxon Mobil vezette
olajipari falanxhoz képest. Ők az energiapolitikával kapcsolatos
minden döntésnél ott vannak: a műszaki és természettudományos
pályázatok zsűrijében, az autógyárak konstruktőreinél és
természetesen az államgépezet minden szintjén. Így
lehetséges az, hogy Magyarországon a távfűtés - aminek a
legolcsóbbnak illene lennie - a legdrágább fűtési forma. Annyi
támogatást kap a kogenerációs, a kombinált elektromos- és
hőenergia termelésért az összes távfűtőmű, hogy
illene ingyen adniuk a hőenergiát. Mégis igencsak
drágán szállítják a lakosságnak. Az energiaipar képviselői
annyira behálózták az államgépezet minden egyes szintjét, hogy
mára már szerintem nem lehet fölvenni a harcot az évi több száz
milliárd dolláros tiszta haszonnal dolgozó, egységes olaj-,
autóipari falanxszal szemben. Ahogy a Földtörténet őskorában az
első emlősöknek semmi esélyük nem volt a Földet uraló
dinoszauruszokkal szemben, úgy nekünk sincs közvetlen esélyünk
az olaj-, autóipari óriással szemben. Akkor kizárólag egy
hatalmas geológiai kataklizma tudta eltörölni ezeket a félelmetes
ragadozókat, de abba igen sok más faj is belepusztult. Úgy tűnik,
ez a sors vár ránk is most.
Elvileg
ugyan lehetséges lenne valamiféle társadalmi összefogás azért,
hogy ezek a forradalmian régi találmányok elterjedhessenek
(vízcsöppek az üzemanyagban, hibridek, szabályozott háztartási
fúzió, valamint tértechnológiai módszerek). Elterjedésüket az
intézményes tudomány megvásárolt emberei támadják
legintenzívebben. Az olajipar megfelelő médiakapcsolatai is
segítenek abban, hogy ezekről a lehetőségekről ne eshessék szó.
Hadd
írjam le ezzel kapcsolatban néhány gyakorlati tapasztalatomat.
- Mintegy tíz évvel ezelőtt egy kis TV adó reggeli műsorában bemutattunk volna egy Schauberger típusú, szerény, kb. 2-3 KW-os, fűtésre alkalmas spirálturbinát, aminek jó, ha 150 %-os hatásfoka lehetett. Mélykúti Ilona felkonferálta a bemutatót azzal, hogy mindjárt jön a riportfilm. Nem az jött, hanem a következő – sosem mutatták be ezt a riportot. A felkonferálás után kb. 2 perc alatt működésbe jött a cenzúra. Tehát volt aki valahol ilyen szempontból árgus szemmel figyelt, s volt valaki, aki bent a kis szerkesztőségben azonnal lépni tudott…
- A „168 óra” c. hetilapban talán 6-8 éve Sándor Júlia készített egy riportot kis csoportunk munkájáról. Megmutatták a képeket, a szöveget, korrekt, a tényekhez ragaszkodó módon. Azóta sem jött le, „anyagtorlódás” miatt…
- A „Borotvaélen” c. könyv kapcsán 2001. decemberében a „24 óra” címmel tartottam előadást a Pest Megyei Városházán a 2004 táján várható olajár-emelkedésről. Készített erről egy riportot az akkori Reggeli Krónika egy fiatal riportere. Nem mehetett adásba ez az anyag, mondván, „ne riogassuk feleslegesen az embereket”. Ő viszont hamar a nyíregyházi helyi adónál kapott csak munkát…
- A Magyar Nemzet c. napilapba is kb. ekkor írtam egy cikket, a szennyezésmentes energiatermelésről. Sosem közölték, csak a cáfolatát…
- A „Mozgó Világ” c. folyóiratba mintegy 10 éve beküldtem egy cikket „másodfajú háború” címmel arról, hogy a szervezett tudomány mindig igyekszik lenyomni a szennyezésmentes energiatermelés lehetőségeit. A cikk megjelent, de úgy, hogy az oldalakat ketté törték: alatta Beck akadémikus és Bence Gyula doktor – a témához szorosan nem kapcsolódó cáfolata volt olvasható. Azt nem engedték meg, hogy válaszoljak a sok ostobaságra…
- 2007. nyarán írtam egy cikket arról, hogy a megemelt energiaárak veszélyesek a gazdaságra, és leírtam, hogy az olaj / autóipar hogy zúzta be 10 éve (General Motors) az első szériában készült elektromos autót. A felelős szerkesztő szerint hosszú vita után a főszerkesztő nem járult hozzá a cikk leközléséhez. Mondván, ez nem az ő profiljuk, ők irodalmi lap. Úgy látszik, ilyen az Élet… A végén egy kis példányszámú lap, a Zöld Újság közölte a cikket, 3 részben.
Néha,
váratlanul egy-egy apró felszínes megszólalásom át-át csúszik
a cenzúrán, de a „közszolgálati” médián nem.
Az
átkosban, a Coca-Cola-t lehetett szidni, de már egy megyei
párttitkárt nem. Most fordított a helyzet… A Népszabadság
pesti kiadása 2008. április 04-én a teljes címoldalon egy
hirdetést hozott:
„A
lehetetlen lehetségessé vált… Igazi Coke íz, zéró cukor…”
Jobb szeretnék ilyet látni: „A lehetetlen lehetségessé vált:
„Írhatunk valós problémáinkról…” vagy: „Igazi autó zéró
benzin…”
De
annyira már nem vagyok naiv, hogy a gazdasági cenzúra eltörlésére
várjak…
Míg
a dohányzásnál van némi választási lehetőségünk (rágyújtunk
vagy nem), energiát fogyasztanunk kell, ha másként nem
is, de tömegközlekedéssel, vagy a háztartás normális működése
során. Éppen ezért nincs esélyünk a túlélésre, ha nem
beszélhetünk nyíltan, kendőzés nélkül az olaj-, autóipar és
a politika érdekeltségeiről, összefonódásáról és arról,
hogy hogy lehet visszafordítani az energetikában az ipari
ellenforradalmat,.
Mit
tehetünk?
Tapasztalatom
szerint átlagemberek, főleg férfiak olvassák írásaimat, tehát
nem minisztériumi főosztályvezetők (vagy attól fölfelé). Ezért
a helyzet hasonló ahhoz, mint amikor az egerek már látják, hogy a
macska a veszélyt jelent rájuk, meg is állapodnak, hogy csengőt
kötnek a nyakába. Ám nem tudják, hogy ezt ki és hogyan tegye
meg.
Azt
tudjuk, hogy mindenki sokat tehet saját egészségéért attól
függően, hogy hogyan táplálkozik, milyen az életmódja,
gondolkodásmódja. De mit tehet az átlagember a civilizációnk
túléléséért? A legfontosabb: megérteni és másokkal is
megértetni a helyzet súlyosságát. Azt, hogy a lavina már
megindult. Kétfajta szélsőséggel lehet találkozni, amikor
válaszolni kell arra, hogy mit tehetünk a civilizációnk
túléléséért.
Az
első szerint ezt a civilizációt már nem érdemes
megmenteni. Nem kell, hogy az arab országokban újabb
luxuspaloták épüljenek, vagy Abramovics úrnak újabb arany
fürdőkádat is cipelő magán luxusrepülőgépe legyen, vagy nem
kell olyan világ, ahol az olajcégek vezetőinek a fő gondja az,
hogyan szerezzék meg a harmadik jachtot, a negyedik luxusprostit, az
ötödik luxuslakást, és a hatodik luxusautót. Egy kicsiny csoport
azt javasolja, hogy ezt a világot így nem szabad fenntartani,
bontsuk le a szemetes ipari társadalmat, vissza kell fordulnunk a
gyökerekhez - a XIX. századhoz, ahol még kis, elszigetelt
közösségekben vagy tanyákon biogazdálkodással fenntartható
módon éltek az emberek. De ez az út egyben visszatérést jelent a
TBC-hez is, a járványokhoz is, az embert megroppantó
szegénységhez, ahogy ezt a történelemben már sokszor láttuk. Ez
az életforma - bár néhány tízezer embernek talán megfelelő –
már nem lehet tömeges. Annyi hely már nincs a mai
emberiség számára, hogy műtrágya nélkül mindenki maga
művelhesse a parcelláját, és lovacskájával vagy tehénkéjével
szántogasson. Az emberiség ma már nagyon erősen hierarchizált,
strukturált, sok-sok kapcsolatban, azaz többféle hálózaton át
összekapcsolt társadalomban él. Az utak, vasutak, elektromos-,
telefon-, víz- és gázhálózatok, cégek, gyárak, termékek,
hírközlési csatornák komplex kapcsolataiban élünk. Ez
sérülékennyé is tesz minket. Elég lenne télen egy hetes
áramkimaradás, vagy a gázcsapok lezárása és keservesen
megtanulnánk, mit jelent a technikai civilizáció. A teljes, vagy
részleges technikai visszavonulástehát nagyon kevés
ember, főleg az éhenhalásra kijelöltek számára nem elfogadható
és járható út.
A
nagy többség a jelenlegi technikai civilizáció fenntartására
szavaz, sőt minél többet kér eredményeiből. Sajnos - vagy
szerencsére - ezt így változatlanul már nem lehet
folytatni. Már nem jut jólét mindenkinek. A hagyományos,
viszonylag olcsó olajra épülő társadalom pár éven belül,
szerintem 2012 után már látványosan kezd roskadozni. A
szétesésnek mi sajnos a vesztesei közé tartozunk
majd. A hanyatlás mutatóit könnyű követni, ezek nem a GDP-n
látszanak, hanem az energiahatékonysággal kapcsolatosak. Figyeljük
meg az áram, a benzin és a földgáz árát, valamint az autók
fogyasztását. Ahogy ezek romlanak, úgy csökken a túlélés
esélye is, hiszen a takarékoskodás ugyan fontos, de már kevés.
Nem hiszem, hogy a takarékosság jó módszer, ha télen a 22C-os
lakásról kell átváltunk a 12C-osra. Ezt a mintát Csauseszku
idején már kipróbálták a románok, de senkinek sem tetszett. De
a „tudományos étkeztetés”, magyarán az áruhiány és
koplalás se.
Jövőképek,
javaslatok
A
politika rendszere, a bankrendszer, a pénzügyi bizalom
helyreállításán fáradozik. Van min. A gazdaság csúcsragadozói
a virtuális gazdaság, a pénzipar képviselői, 8-10 trillió
dolláros buborékot fújtak fel, s nem tudni, ebből mennyinek van
értékálló fedezete. Ezt talán le lehet majd dolgozni, de csak
akkor, ha sok-sok, a társadalom számáraértéket tartalmazó
pénzt öntenek a gazdaságba. Ez csak innovációból
jöhet. Ennek a folyamatnak ismert teoretikusa a már
idézett Joseph Schumpeter, a monarchia szülötte, a gazdasági
evolúció fejlődéstanának atyja. Világosan leírja, hogy a
kapitalizmusban a cégek, ha tehetik, monopóliumot szeretnének
elérni. Ekkor megszűnik a verseny (Nash-Neumann egyensúly),
előrelépés csak innovációval megy végbe. Mivel a monopóliumok a
hatalom csúcsán lustává válnak, a sikeres innovációk
mindig új, a piacra frissen belépő kis cégektől várhatóak.
Ezek néha elveszik a piacot az uralkodó cégektől, elindítják a
„kreatív rombolás” viharát. Idővel aztán ezek is
elkényelmesednek, amíg egy új vihar őket is elsodorja. A harvardi
közgazdász, Schumpeter úttörő modelljét tovább finomította az
oxfordi Ray Harrod, a szintén harvardi Leontieff, s a cambridge-i
Káldor professzor. Schumpeter és társai szerint, a liberális,
teljesen szabadelvű kapitalizmus halálra van ítélve, de ez nem a
Marxi módon megy végbe, hanem egyfajta belső csömör után. Ennek
is látszanak jelei…
De
Schumpeter iskolájának ma már nincs követője. A politikusok az
adófizetők pénzét a bankszektorba pumpálják. A magas energia
árak miatt a politikusoknak az a javaslatuk (például McCain
republikánus elnökjelöltnek), hogy fúrjanak olajkutakat
Alaszkában, a természetvédelmi területeken is, és az olvadás
miatt felszabaduló Északi Sarki vizeken is. A kínaiak hatalmas új
gyárakat építenek, ahol kőszénből műbenzint gyártanak. Az
angolok a szén felhasználását javasolják úgy, hogy ejtsük
csapdába a kéményekből kilépő CO2-t, és rejtsük a
föld alá. Igen erős a szélenergia és napenergia pártiak hangja
is, vannak, akik a mezőgazdasági kutatást hangsúlyoznák, hogy
gyorsan növő energiafűvel tüzeljünk. De újra szalonképessé
vált a nukleáris energia is.
Az
energetikai szakemberek közt is folyik vita a kilábalás módjairól,
de azt még nem érzik át, hogy az ő kereteik közt már
nincs megoldás. Ahogy már leírtam, szerintem a válságból
már csak igen olcsó energiaárral lehet kilábalni,
de azt is elvárjuk, hogy ne szennyezzen. A két
kívánság teljesítése eddigi technikával már kizárt, már
csak radikálisan új, eddig tiltott találmányok segíthetnek. Ez
pedig már csak az óriási olajcégek érdekeivel szemben
lehetséges. Vagy a gazdaság (azaz mi), vagy az olajipar éli túl
az eljövendő időket. Nincs helye kompromisszumnak, mert a
költségekhez képest hússzoros, negyvenszeres haszon terhét már
nem bírjuk. Kizárólag innovációval lehet letörni az
uzsora árakat.Igaz, ez csak az én véleményem, s ezzel jórészt
egyedül vagyok.
A
tradicionális energetikai szakértők nálunk például az
„Energiagazdálkodás”című folyóiratban vitáznak a
kitörésről. Sok értelmes gondolatot leírnak, azt is, hogy a
helyzet megoldhatatlan, ellentmondásokkal, paradox helyzettel teli.
Csak molnár László és Wiegand Győző elemzéseire hívnám fel
az érdeklődő olvasó figyelmét [10].
Wiegand
legalább nyíltan kimondja: „Abban az illúzióban
ringatjuk magunkat, hogy létezik minden – vagy szinte minden –
kívánalmat teljesítő megoldás. Sajnos a politika ezeket az
irracionális illúziókat folyamatosan megerősíti, mivel alapvető
érdeke annak állandó hangsúlyozása, ha rá szavazunk... minden
problémát megold....
Ebben
a légvár építésben a média is partner, mivel alapvető célja,
hogy olyat mutasson, amit az emberek látni szeretnének. Az emberek
a megoldásokat szeretik, a dilemmákat utálják. Mindez
beprogramozza a jövő kudarcait és csalódásait.”
Wiegand
Győző (és sok politikus) szerint is az olajár letörése csak
nagyobb mennyiségű termeléssel oldható meg. A paradoxon az, hogy
erre a kitermelők vagy nem hajlandók – vagy már nem képesek.
„A
mindenkori kormánynak abban van némi mozgástere, hogy a teljes
energiaárat a fogyasztókkal fizetteti-e ki, vagy egy részét
adóbevételekből finanszírozza. (Esetleg hitelekből, amit
jövőbeli adókból kell majd törleszteni) Más
lehetőség nincs.”
Nos,
itt tér el markánsan a véleményünk...
Kétkedve
fogadják energetikai (széntüzeléssel foglalkozó) szakemberek
(mint Wiegand Győző is) a globális felmelegedés kérdését is.
„Valóban
olyan nagy veszély a globális felmelegedés? Ha igen, jól
harcolunk ellene? Ha nem, úgy érdemes-e egy megalapozatlan, nem
indokolható csatában elvérezni, miközben mások – Kína, India,
USA – kivárnak és élvezik ennek előnyeit?” (Azaz az EU nagy
költségek árán csökkenti a CO2 kibocsátást,
míg a többiek ezzel nem törődnek, olcsó energiával
szennyeznek.) „Ha így van, akkor lehetséges, hogy álcélokért
folytatunk szinte biztosan álküzdelmet, de minderre nagyon sok
valódi pénzt költünk?”
„Hogy
mit kellene tenni, arra vonatkozólag megszámlálhatatlanul sok
vélemény van. Az események, történések befolyásolására
minimálisak a lehetőségeink.” (Szerintem ez az, ami a szörnyű
tévedés!)
„Az
ellentétes, egymást kioltó érdekek … többnyire azt is
meghiúsítják, hogy a szűk mozgásterületünkön belül optimális
döntést hozzunk.” (Körülbelül ilyen véleményeket mondhattak
a mohácsi csata előestéjén is a magyar nemesek a
haditanácsban...)
„Az
energetikában működő szakterületek és érdekcsoportok
tevékenysége nagyrészt a megszerezhető állami és EU
támogatásért folyó küzdelem.”
„A
magyar állami támogatásokat az adózók fizetik, tehát a
nemzetgazdaság egészét tekintve a GDP egy részének
átszivattyúzását jelentik az ügyesen és sikeresen lobbizók
részére a többiektől. … Vajon az biztosítja a legnagyobb
környezetvédelmi hasznot, aki a legeredményesebben lobbizik?”
„A
jelenleg hatályos energiapolitika rossz prognózisra épült. Ezt el
is ismertük azzal, hogy elvettük mellőle a prognózist, hogy ne
látsszon. Az erre alapuló energiapolitikát azonban elfogadta az
Országgyűlés...”
Hasonló
gondolatokat fogalmaz meg Molnár László is [10].
„Az
EU 800 milliárd eurós befektetése a „Föld megmentése”
érdekében nemes lépés, de haszna főleg az EU-n kívül
jelentkezik … ez olyan üzlet, ahol mi álljuk a számlát, de a
haszon máshol jelentkezik.”
„Ha
az EU állami fejlesztési erőforrások aránytalanul nagy részét
a klímaváltozás elleni akcióba fekteti, akkor lemarad az oktatás,
az innováció terén, és versenyképessége is csökkenni kezd. …
A 3 x 20% az energiafogyasztás és CO2kibocsátás
20%-os csökkentése, a megújuló energiák 20%-os növelése
rugalmatlanná teszik a gazdaságpolitikát … Következmények:
csökkenő versenyképesség, kitelepülő ipar, magasabb
munkanélküliség, lassuló fejlődés, esetleg stagnálás, végső
esetben növekvő munkanélküliség, romló életszínvonal ...”
Természetesen
külföldön is évek óta keresik (hiába) a kitörési
lehetőségeket. Ezekből is gyűjtöttem néhány javaslatot. Nemes,
idealista, ezért jórészt megvalósíthatatlan ...
A
New Scientist című lap elnökválasztási, tudománypolitikai
kérdésére ezt válaszolta Matthew Chapman (2008. október 4-i
szám, 18. oldalon):
„Arra
bíztatnám a következő elnököt, hogy tekintse hazafias
kötelességének azon emberek társadalmi rangjának emelését,
akik az agyukat használják. Hollywoodtól kezdve a Fehér Házig a
tudatlanság és a hülyeség ijesztő mértékben jópofa és macsó
színben van feltüntetve. Valóságban a gondolkodásellenesség
Amerika-ellenes is, mert az a nemzet, amely a bohócait jobban
ünnepli, mint a zsenijeit, lecsúszik a klotyóba.
A
kutatókat bátor realistaként kellene bemutatni, és nem furcsa
tojásfejűként, azaz mint ismeretlen utolsó, hősies felfedezőit.
Több pénzt, több nyilvánosságot, jobb ruhákat, több jó csajt
kellene kapniuk, és ingyenes elvonókúrát, ha a dicsőség a
fejükbe száll…”
Az
ötlet nem rossz, de máris látom, hogy az akadémikusok mindenki
mást félrelökve beállnak ebbe a sorba (nem csak a csajok miatt)
és minden marad a régiben. Mások jobb minőségű alsó- és
felsőoktatást javasolnak. Ebben is van igazság, mert ma a
fizikusképzés egy gyöngén álcázott butító tanfolyam…
Chris
Mooney újságíró javaslata: a következő elnök vegye körül
magát széles látókörű kutatókkal, akik látják a jövő
lehetőségeit, üljenek ott a kormányüléseken. Nincs ma olyan
kérdés, aminek ne lenne tudományos vetülete, de sok olyan
politikus van, aki ezeket nem látja, és nem érti, hogy miért
fontosak. Eric Chivan javaslata egy „Energia-kutatási csoport”
felállítása, melyek tagjai ott lennének minden energiai cég
felügyelőbizottságában. Mit szólna ehhez az Exxon a Shell vagy a
Total? Úgy rúgnák ki a delegált kutatót, hogy a Naprendszert is
elhagyná.
Az
angliai Surrey egyetemének a fenntartható fejlődéssel foglalkozó
professzora, Tim Jackson szerint a megoldás: szembenézni a ténnyel,
hogy az exponenciális fejlődés eddigi üteme többé nem tartható,
ennek vége. Ez az, amit a politikusoknak be kellene vallani, de túl
gyávák (vagy buták) ehhez. A fejlődés, a folytonos növekedés
csak úgy tartható fenn, ha egyre kevesebb primer energiából
állítunk elő egyre több értéket – vagy kevesebbet
fogyasztunk. Szerinte a mai kapitalizmus modellje: a folytonos
növekedés vagy összeomlás – zsákutca, amiből kiutat kell
találni. a”vásárolok, tehát vagyok” típusú mentalitás
többé nem tartható.
David
Suzuki, ismert környezetvédelmi aktivista szerint, ha fizetni kell
a szilárd szemét lerakásáért, akkor az autósoknak is kellene
fizetniük, ha a (légnemű) szemetüket a légkörbe ürítik...
Gus
Speth, az ENSZ fejlesztési programjainak egykori vezetője, a Yale
Egyetem környezetvédelmi szakának dékánja szerint alapvetően
rossz a fejlődéssel kapcsolatos szemléletünk. Hiába nő a
gazdaság (GDP) évtizedek óta, ettől nem lettek jobbak a
társadalmi viszonyok, nem óvjuk jobban a környezetet, a
fejlődésünk eddig illúzió...
Susan
George, amszterdami környezetvédelmi kutató szerint meg kell
adóztatni a valutaspekulációból származó jövedelmet, meg kell
szüntetni az adóparadicsomokat, s az üzletembereket jutalmazni
kell új kitüntetésekkel, ha tesznek valamit a környezetért.
Olyan
véleményeket is olvastam, hogy a cégeknél maximalizálni kell a
legnagyobb fizetéseket, adóztatni kell a benzines járműveket,
előtérbe kell helyezni a javítást a gyártáshoz képest, stb...
A szkeptikus olvasó már legyint is: világunkban csak az ész van
elosztva közmegelégedésre. Mindenki azt hiszi, neki jutott a
legtöbb...
Néhány
éve még korunk hőse a privát Gulf-Stream géppel a Davos-i
gazdasági csúcsértekezletre érkező üzletember volt, vagy akinek
a jachtján magasabb volt az árboc, mint a szomszédé… S vajon
hogy gondolkodnak az autógyártó- és olajcégek? Mi lehet a
véleményük az elektromos autókról, melyek első kísérleti
példányai már itt-ott felbukkannak? Nem idegesek. Tudják, hogy
még 10 év legalább kell, mire elterjednek, s addig ők is
leporolhatják a szolgálati szabadalmakat. 100 év késéssel
megjelenhetnek a belső és külső égésű hibrid motorokkal
hajtott autók. Az akkumulátoros autó megint a kihalás szélére
kerül…
Ahhoz,
hogy visszatérhessünk a régóta kitalált forradalmian régi
technológiák bevezetéséhez, először is tudni kell arról, hogy
ezek léteznek, és terjeszteni kell ezt a hírt.
Természetesen
az egész olaj- és autóipar a maga jól szervezett információs
hálózatával ott lesz, hogy ezt a lehetőséget ismét csírájában
fojtsa el. Ezért a médiában erről sok szó nem eshet. De ha a
tisztelt olvasó beszél ezekről a lehetőségekről barátainak,
kezükbe nyomja ezt az írást, az talán segíthet. Talán az is
segíthet, ha ír a médiákba, hogy vegyék terítékre ezt a
kérdést, hiszen a nézettség, a példányszám még fontos a
kereskedelmi médiában. Bár elég naiv ötlet, de megpróbálkozhat
országgyűlési képviselőjénél, írhat neki levelet, tudathatja,
hogy nem fog rá szavazni, ha nem tesz lépéseket az energetikai
ellenforradalom ellen.
Ezen
továbblépve talán átalakíttathatja az autóját vegyes üzemre,
például víz befecskendezésre. Ám az autóipar már észrevette
ezt a veszélyhelyzetet, megtette az ellenlépést. Olyan
elektronikusan vezérelt befecskendező rendszereket használnak az
újabb autókban (már 10 éve), amelyekhez házilag már csak úgy
nem lehet hozzápiszkálni. Az elektronikus vezérlés ugyan nem
sokkal javítja a kocsik fogyasztását, de azt hatékonyan gátolja,
hogy mi magunk átalakítsuk. Csak a gépkocsik elektronikai
kódjainak feltörésével, hekkerek bevonásával, nagy technikai
háttértudással, közös munkával lehetne elérni, hogy ezeket a
rendszereket utólagosan átalakítsuk, és fogyasztásukat
jelentősen csökkentsük. (Azzal a mellékhatással, hogy a
környezetszennyezés is jelentősen, körülbelül felére
csökkenne.)
Ha
valaki technikailag képzett, csatlakozhat a „technikai
ellenálláshoz” egy kis csöndes földalatti mozgalomhoz, ahol a
résztvevőknek az a célja, hogy megmentsék vagy megtalálják
azokat a régi technikai módszereket, melyek Orffyreustól kezdve
Teslán át a mai napig háttérben maradtak. A tendencia nálunk –
ma, 2008-ban - a stagnálás, a reménytelenség és a
növekvő munkanélküliség. Ezek a forradalmian régi
technológiák elterjedésük esetén nagyon sok állást hozhatnának
létre, és az országban megtermelt haszon jórészt itt maradhatna.
Félgyarmati függőségünk jelentősen csökkenne, nem lennénk
olajcégek, autóipari cégek, gázipari óriások „niggerei”.
Abban egyáltalán nem bízom, hogy a közelgő válság az
olajcégeket belátásra bírja, és egy alacsonyabb profitszinttel
maguktól is megelégszenek, azaz egy szerényebb hasznot hozó
Nash-egyensúlyi ponttal. Gondoljunk csak arra, hogyha a kocsink
fogyasztása 30%-al csökkenhetne (és ez viszonylag egyszerűen
elérhető), akkor az olaj iránti kereslet kb. harmadával esne
vissza. Ez szerintem az olajárakat visszavetné valahol a
hordónkénti 30-50 $-os szintre, azaz a mai szint felére, 40%-ára.
Ezt szorosan és azonnal követné a gázár is, így
életszínvonalunk a megtakarítható pénzt tekintve
megduplázódhatna. A történelem eddigi menetét ismerve azonban
nem bízom ebben, hiszen ezt a lépést az elmúlt évek során már
sokszor megtehették volna. Ezért egyetlen hosszú távon is
fenntartható lehetőséget látok, a tértechnológia módszereinek
kifejlesztését, ahol egyáltalán nincs szükség szénhidrogén
alapú energiaforrásra, és így minden háztartás függetlenedhetne
az olaj- és autóipari óriásoktól.
A
történelemben sokszor hirtelen omlottak össze fejlett társadalmak
éhínségek közepette, visszatérve a barbarizmushoz, emberevéshez,
ahol maroknyi lesoványodott túlélő próbált rügyekből,
gyökerekből, falevelekből, csigákból, békákból valami kis
ennivalót összekaparni. Ezekben az összeomlott társadalmakban a
betegeknek, öregeknek semmilyen esélyük sem volt a túlélésre.
Valószínűleg az olajipari falanxnak sem ilyen társadalmi modell
jár az eszében - de amit tesznek, az ebbe az irányba taszít
minket.
A
jövő: rózsaszín vagy szürke?
Az
olvasók döntő többsége nem hiszi el, hogy akár hajszálnyi
lehetőség is van arra, hogy társadalmunk összeomoljon. Ez talán
onnan is ered, hogy szeretjük a happy-end-es történeteket. Az
ígérgetésekhez, a rózsaszín – be nem teljesedő –
jóslatokhoz vagyunk szokva, ezeket jobban szeretjük. (Kevesebb
horrorfilmet nézünk, mint az ugyanolyan ostoba és irreális
romantikus happy-end-es filmet.) A létező szocializmusban különös
előszeretettel publikáltak rózsaszín jövőképet. Ott, ahol a
tudományos szocializmus felsőbbrendűségét, a szocialista
társadalom morális és technikai fölényét kellett bizonyítani
nem is lehetett másként. (Össze is omlott az a társadalom.) Ám
ha még a visszafogottabb nyugati előrejelzéseket nézzük, akkor
is elképesztő hülyeségekkel találkozunk. 1969-ben például az
amerikai Industrial Research (Ipari Kutatás című folyóirat)
megkérdezte a vezető amerikai nagy cégek kutatásfejlesztési
nagyfőnökeit, hogy milyen a jövőképük az 1979-es évre. A
következőket jósolták:
- A szabályozott fúzió megvalósul és elterjed. (Majdnem igazuk lett, ha a Papp József-féle módszert hagyták volna elterjedni, akkor ez az álom beteljesül.)
- Emberek meglátogatják a Marsot és a Vénuszt.
- Emberszabású robotok szolgálják a családokat.
- Megvalósulnak a szoba-hőmérsékletű szupravezetők.
- Háromdimenziós televízió és hologram-filmek. (Ezek már a megvalósultak, de nem terjedtek el.)
- Mesterséges élet megteremtése. (Baktériumok, módosított vírusok területén ez részlegesen megvalósult.)
- 150-200 éves várható emberi élettartam.
2002-ben
a jövőkutatással foglalkozó Texact Technologys cég a következő
áttöréseket jósolta az évi „Technology Timeline” című
kiadványukban:
- A szabályozott nukleáris fúzió: 2040-re.
- Az emberek rendszeresen, folyamatosan látogatják a Mars bolygót: 2020.
- A házimunkát robotok végzik: 2015.
- Szoba-hőmérsékletű szupravezetés: 2020.
- Háromdimenziós televízió, hologram-TV: 2012-2025.
- Az első mesterséges élet megjelenése: 2003.
- A várható emberi élettartam eléri a 100 éves kort: 2020.
Az
utóbbi jóslássorozat realisztikusabb, de látszik, hogy ez is
túllőtt a célon, sokkal szürkébb a jövőnk, mint amit ők
tudományos és népszerűség-hajhászi alapon elképzeltek,
megvalósíthatónak tartottak. Ezekben a jóslatokban mindig az a
tendencia, hogy a jövő egyre jobb, egyre szebb lesz. Nem számolnak
azokkal a valós tendenciákkal, ahol pusztán profitmaximalizálási,
piacféltési okokból megsemmisítenek fontos, vagy kevésbé fontos
új találmányokat.
Hogy
ez lehetséges, álljon itt a Tucker-féle autó 1947-es története
az Egyesült Államokból.
1947-ben
egy Preston Tucker nevű autógyáros egy teljes új, sok szempontból
forradalmi autót szeretett volna gyártatni. Úgy hirdette, hogy 50
éve ez az első, valóban új autó. Hathengeres, vízszintesen
boxermotorként alumínium motorblokkban elhelyezett hengerei voltak.
A hátsó tengelyen, a kerekek közt volt a motor, hogy csökkentse a
teljesítmény-átvitel tengelyeinek hosszát, súlyát, és így a
súrlódási veszteségeket. Így a fogyasztása körülbelül 20%-al
alacsonyabb volt, mint a hasonló motor teljesítményű autóknak.
Három fokozatú automata sebváltóját egy helikoptermodellből
vette át. Kerekenként független felfüggesztés és tárcsafékek
voltak benne, ami akkor nagyon új dolognak számított. A műszerfal
ki volt párnázva, hogy balesetek esetén csökkentse az utasra ható
ütőerőt (ez a felfújódó légzsák előhírnökének
tekinthető). Törésbiztos, és ütközéskor kieső ablakokat
használt, valamint első és hátsó acél energiaelnyelő
lökéshárítókat, valamint megerősített utasteret. Ez
nagymértékben javította az utasok biztonságát. Ezt a
konstrukciót egyébként csak 40 év múlva vezették be. Az autó
elején egy harmadik lámpát is használt, ami a kormány mozdulatát
követve fordult.
Preston
Tucker vállalkozása azonban hamar véget ért. Hiába
végzett sikeres marketingfölmérést, hiába gyűjtötte össze az
autó tömeggyártásához szükséges pénzt, és valósította meg
ezt az álmot (szokatlanul gyors, mintegy 10 hónapos idő alatt), az
ottani pénzügyi felügyelet feljelentések sora után lecsapott rá:
szélhámossággal és összeesküvéssel vádolták. Először ugyan
felmentette a bíróság a hamis vádak alól, de a cégének második
tőzsdei bevezetését rendkívül erős negatív sajtókampány
állította meg. Ezt újabb adóellenőrzés követte. Mindössze 50
példány készülhetett el ebből a forradalmian új, innovatív
autóból. Az autógyárak szép lassan, 30-40 év alatt valósították
meg ezeknek az elveknek a jó részét. Jól tudták akkor, ha nem
lépnek idejében, ez a sokkal több értéket felmutató autó
elhódíthatja előlük a piacot.
A
fenti példa is a technikai ellenforradalom egy jó példája. Ezért
érdemes figyelni, és remélem, hogy az ipari ellenforradalom
leverésének fontosságát az olvasók is átérzik. De ehhez a
sorhoz tartozik a General Motors egykori rebellis igazgatójának,
DeLorean autójának tönkretétele, az első G.M. elektromos,
akkumulátoros autók visszahívása és megsemmisítése, vagy az
USA trolibusz és villamos tömegközlekedési hálózatának
felvásárlása és megsemmisítése már az 1920-as években, az
angliai akkumulátoros városi buszok tönkretétele. . .
Szeretném
újra megismételni az ipari megújulás várható eredményeit –
ha valaha bekövetkezne:
- Elsősorban nagyon sok munkahely születhetne újra, hiszen több pénz marad az emberek zsebében, és ebből a több pénzből többet tudunk költeni az életminőségünk javítására, ami például a turizmusban és a szolgáltatóiparban, egészségügyben megint sok állást hoz létre. Az energiaár csökkentésének ez a másodlagos, áttételes hatása rendkívül jelentős.
- Jelentősen csökkenne a környezeti terhelés, a fenntartható élet felé tolódna civilizációnk.
- Jelentősen javulhatna az egészségünk a jobb környezet miatt, a klíma romlása is csökkenne, vagy megállhatna, kevesebb lenne az allergia, légzésszervi problémák, stb. Városokban legalább 3-4 évvel hosszabban és egészségesebben élhetnénk.
- Egy tisztességesebb, érték alapú társadalmat teremthetnénk a javuló energiahatékonysággal, ahol több jutna a szegényeknek, ezzel az elkeseredettség, a terrorizmus is csökkenhetne. (Így az egyébként költséges, drága és sokszor paranoid terror-elhárítási költségek, hadsereg-fenntartási, fegyverkezési költségek is csökkenthetőek lehetnének.)
Alkotmány
és közerkölcsök
Elvileg
a tiszta környezetre alkotmányos jogunk is van (szinte minden
országban). Ezen csak röhögni lehet, vagy sírni, esetleg
dühöngeni, kinek-kinek kedve szerint. Ha valaki beleszagol egy
nagyváros levegőjébe csúcsforgalom idején akárhol, azonnal
megtudja, hogy mit ér akkor és ott az alkotmány, meg azok is, akik
„vigyáznak” a betartására.
Az
olaj-, autóipari konglomerátum nagy fegyvere ebben a küzdelemben
az „aszimmetrikus információ”. A közgazdászok nevezik ezt
ilyen tudományosan, hétköznapi nyelven csak sumákolásnak hívják.
Joe Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász figyelt fel arra, hogy San
Diegoban a taxisok kétféle árat alkalmaznak. Aki a reptérről jön
(és feltehetőleg idegen), azoknak magasabb árat számolnak, és
hosszabb útvonalon viszik be a városba, mint a helybélieket. Az
idegenek ugyanis nem ismerik a helyi árakat és a legrövidebb
útvonalakat, ezért könnyebb őket átverni. Ezt a taxis trükköt
persze Budapesten is jól ismerjük, és Ázsia minden egyes
nagyvárosában találkoztam ezzel. A lényeg az, hogy az idegent,
aki nem ismerős a helyi dolgokban, könnyű átverni, és ha könnyű
átverni, át is verik.
Mind
az olajipar, netán a dohányipar esetén megtaláljuk az
asszimetrikus információk felhasználását. Az olajiparnál fontos
érdekük, hogy elhallgassák a régóta meglevő technikai
lehetőséget, hogy a fogyasztó ne ismerje, ne követelhesse.
A tömegmédia lehetett volna ennek az információs csatának a
színhelye. Pénz viszont csak az olaj- és autóipar zsebében van
információk terjesztésére vagy elhallgattatására. A
koldusszegény feltalálók alig és ritkán mondhatják el
eredményeiket. Ha a hírfogyasztó állampolgár konkrétan nem
követeli, a média nem beszél az üzemanyag-megtakarítási
lehetőségekről. De honnan is tudná a médiafogyasztó, hogy ilyen
információk léteznek, és követelhetné? Talán ebből az
írásból. Ezért is kérem, hogy terjesszék a benne levő
információkat.
Nem
mindegy, hogy milyen a morális közeg. Nem hallottam még arról,
hogy valaki nyilvánosan leköpte volna egy dohánycég vezetőjét.
Pedig köztudott, hogy csak a mi kis országunkban évente kb. 20-30
ezer ember hal meg a cigarettázás miatti betegségekben. A Földön
ennek többszöröse, több millióra tehető a dohányzás miatti
halálozás évente. Dohányzás miatt már jóval többen haltak már
meg, mint háborúkban vagy éhínségekben. Mégsem tudok arról,
hogy akár egy nő is visszautasított volna egy dohánykufárt
azzal, hogy tömeggyilkoshoz nem megy feleségül. A dohányipar
ügyesen használja az emberi hülyeséget, a kognitív disszonanciát
(miszerint „azt látom, hogy mások belehalnak, de hátha én
nem”). Az olajipar esetén is ez a helyzet. Vezetőik a társadalom
legmegbecsültebb tagjai, mindenki lesi a parancsaikat (mint ahogy
annak idején Hitlerét is vagy Sztálinét is). Nagyon kevesen
mertek és tudtak tiltakozni. Csak egy félretájékoztatott,
technikailag képzetlen közegben lehet azt megtenni, hogy adófizetők
pénzéből teljesen irracionális projektekre költenek. Például
2008-ban Magyarországon a Nemzeti Fejlesztési Tervben a legmagasabb
összegű vissza-nem-térítendő pályázatot a Coca-Cola cég
nyerte. A pályázati bírálók úgy gondolták, hogy ez az óriáscég
rászorul a magyar adófizetők támogatására – vagy más áll a
dolog mögött. . .
Az
energetikai fejlesztéseknél is elképesztő dilettáns
fejlesztésekre költenek pénzt – hogy értelmes dologra már ne
maradjon. Ilyen például az üzemanyagcella, a „hidrogéngazdaság”
víziója, ahol mai, 2008-as áron akár százmillió forintba is
kerül egy üzemanyagcellás autó. De a belevaló hidrogén is
háromszor annyiba kerülne, mint az egyébként is drága benzin,
ráadásul a hidrogén elosztása, hidrogénkutak létrehozása
további irdatlan összegeket követelne.
De
ugyanilyen rejtély számomra, hogy az egyébként drága Toyota
Prius Otto-motor és elektromotoros hibridjénél miért nem engedte
meg a cég, hogy az autó akkumulátorait az elektromos hálózatból
tölthessük föl. Szerintem azért, mert tudják, hogy a
környezetvédelem csak egy igen kis csoport szívügye, az emberek
2/3-a pedig teljesen közönyös ez ügyben. Ha a pénzünkről is
szó van - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - akkor az embereknek
már legalább 2/3-a figyel az érvekre.
Egy
közönyös társadalomban elképesztő lépéseket is megtehet egy
ellenforradalmi, veszélyes ipar. A dohányipar nagy ötlete például,
hogy az is fizet, aki nem cigizik. Az egészségügyi hozzájárulásnál
ugyanis nem tesznek különbséget a dohányzók és nemdohányzók
között, így nyilvánvalóan a nemdohányzóknak kell befizetni a
beteg és leszázalékolt emberek gyógyítására szánt összegeket.
Ez a dolog az öncsonkítás egyik nehezen látható változata, de
attól a lényeg még nem változik. További marketingfogás a
kötelező dohányzás fenntartása. Évtizedek óta nem lehet a
buszmegállókban, aluljárókban elérni a dohányzás tilalmát.
Hiszen a dohányos eldobja a cigit ha bejön a busz, és ha leszáll
újra rágyújt. De a füstöt mindenki szívja . . .
Az
olajiparnak is vannak ilyen kevésbé látványos, de nagyon ügyes
húzásai. A legnyilvánvalóbb ezek közül, ha drágább a
benzin, megemeljük a földgáz árát is. Ez a
lépés kereslet-kínálat klasszikus elvét teljesen fölrúgja. A
„piszkos trükkök” közé tartozik, hogy a politikailag
instabil, neuralgikus helyeken szétosztanak pár száz kalasnyikovot
a kormányok ellenzékének. Ilyen eset történt meg Algériában,
Kongóban, Irakban, Nigériában, Szudánban: így a termelés
bizonytalanságára lehet hivatkozni. Így akár 30%-os áremelést
is elérnek. Ezzel az olcsó beruházással igen gyorsan hatalmas
hasznot lehet elérni. Nem érdemes technikai fejlesztésre költeni,
mert az lassan, bizonytalan módon hozza a hasznot. Ugyan sokat
szónokolnak a „tudás alapú” társadalomról, de látszik, hogy
nem az, hanem a géppisztoly-osztogató fogás az az innováció,
amivel leggyorsabban, pici beruházással hatalmas profitokat lehet
elérni. De ez nem az, amit az „élni és élni hagyni” elvének
neveznek.
Jövedéki
törvények tiltják például a házilagos, kisüzemi benzin-víz
szuszpenzió készítését is. Hiába lenne olcsó a
környezetkímélést és üzemanyag-fogyasztást jelentő benzin-víz
keverék elkészítése, ezt a törvények nem teszik lehetővé: az
állam valószínűleg ilyenkor a vizet is durván megadóztatná. Ez
a „másodfajú benzinszőkítés” nem legális, nem pancsolhatunk
magunknak otthon üzemanyagot.
Az
olvasóban persze nyilván ott mocorog a kisördög, hogyha ilyen
sokan feltalálták már a különböző vízautókat (részben a
víz, mint üzemanyag hozzáadása, részben a kizárólag víz
segítségével működő tértechnológiai gépeket), akkor miért
nem terjedtek el ezek? Ha olyan jók, akkor már réges-rég az
utcasarkon látnánk ezeket működés közben!
Ez
az ellenérv igen erős például a tértechnológiánál, ahol az
átlagember nem hallott a vákuumfluktuációról, a téridő
szerkezetéről, arról, hogy erőterek meggörbíthetik,
megtorzíthatják a téridőt. Nehéz egyszerű szavakkal
elmagyarázni, hogy itt a jól ismert energiamegmaradási elv
megkerülhető. Nehéz közérthetően elmagyarázni azt is, hogy
részleges töltésárnyékolással miért egyszerűbb, előnyösebb
a fúziós folyamatok megvalósítása.
Magamon
is érzem ezt a problémát, mert hasonló módon én sem tudok
például eligazodni a genetikailag módosított termékek ügyében,
vagy az intelligens tervezés ügyében, ami a fajok eredetére
vonatkozik. Mindkét oldalon vannak értelmes érvek, de olyan mélyen
én nem ismerem a biológiát, hogy biztosan dönthessek.
A
vízhozzáadás témája viszont egyszerű. Mindenki megérti, hogy a
belsőégésű motorokban képződő, nagy mennyiségű veszteséghőt
fel lehetne használni, kár a hűtőn és kipufogón át a
környezetbe kiengedni. Azt persze már kevesen értik, hogyan
működik a 200 éve feltalált külső égésű Stirling-motor.
Valójában annak működése jóval bonyolultabb, mint a szokásos
gőzgépé, de jó hatásfokú, megbízható – viszont csak drágán
állítható elő. Házilag nem lehet elkészíteni, komoly gyár
kell hozzá, és otthon nem tudjuk hozzábiggyeszteni az autónk
motorjához. Ez a motor annyira ritka, hogy én még sosem láttam
ilyet működés közben (még filmen sem), kizárólag fényképen
és szakkönyvekben találkoztam vele. De termo akusztikus motorokat
sem láttam élőben, pedig ezek ősét Tesla mintegy 100 éve már
kitalálta. Ezeket már kisebb üzemek Magyarországon is tudnák
gyártani, s ezeket utólag is rá lehetne „fusizni” az
autómotorokra. Bár hatásfokuk rosszabb, mint a Stirling-motoré
(kb. 20%), viszont könnyebbek, olcsóbbak az azonos teljesítményre
számítva.
A
Peltier-típusú félvezetős konverter ötlete is könnyen
megérthető. Ez a kipufogóra, netán a hűtőre szerelhető, és a
veszteséghőt 10-20%-os hatásfokkal elektromos energiává
alakíthatná át. Ezeknek az installálása egyszerű lenne, és
utólag is ráfusizható lenne az autó-kipufogó rendszerére. Erre
ideális lenne egy nemrég elkészült magyar találmány, amire
viszont nem találtak eddig gyártót, beruházót, pedig egy közepes
üzem is tudná gyártani. Azért, mert nincs meg az a társadalmi
közeg, az a társadalmi háttér, amelyik befogadná, netán aktívan
keresné ezeket a megoldásokat, mint ahogy a dohányzásellenes
kampányok – legalábbis nálunk – sorra buktak meg. A mai
társadalmi közegben automatikusan arra gondolnak az emberek, hogy a
kormány majd megoldja a gondokat, ez az ő dolguk. A tapasztalat
viszont azt mutatja, hogy a kormány nem oldja meg. Az ő érdeke az,
hogy drága legyen az üzemanyag, hogy sok adót húzhasson le
rólunk, és hamar haljunk meg, hogy ne kelljen
nyugdíjat fizetnie. Sajnos nálunk ritkán állt a hatalom a
kisember oldalán, történelmünk jelentős részében a kormány, a
hatalom vagy hazudott, vagy aljas volt, vagy tévedett. Ezen okok
miatt látom sötéten a jövőt, legalábbis nálunk, ezért tartom
reális veszélynek a társadalom megrokkanását, stagnálását,
kiúttalanságát. Most még (2008-ban) valamelyest szerény jólét
van. Jól nézzünk körül, valószínűleg utoljára látjuk.
Miért
2012?
A
2012 azért feltűnően vészes, mert előreláthatólag három
baljós dolog esik egybe. A legfontosabb az olajtermelés csúcsa.
Néhányan csak 2020-ra várják ezt, de a valóságos adatok azt
mutatják, hogy már 2007-ben tetőzött a kitermelés, a szükséges
többletet már cseppfolyós földgáz felhasználásával érik el
ma is.
2011-ben
egy újabb 11 éves periódusú „ideges év” következik. (Lásd
a külön fejezetet „ideges évek” cím alatt.) Ezenkívül
körülbelül ekkor várható a körülbelül 45-55 évenként
megjelenő „Kondratyev ciklus”, ami utoljára 1968 táján
alaposan átrendezte a gazdaságot.
A
2009-2012 körüli periódusban ugyan újra megjelennek már a
tömegesen gyártott, éjszakai árammal működő villanyautók –
de azok már elkésnek ahhoz, hogy a változás sima, zökkenőmentes
legyen. Még újabb 10-15 év kell, hogy a változások kiforrják
magukat, letisztázódjanak a gazdaságos és használhatatlan
eljárások. Csak a bizonytalanság lesz biztos, s az, hogy:
Nehéz
évek jönnek . . .
IV.
Az
ideges évek
1911-12 környékén
omlott össze Kínában több évszázados uralom után a
Mandzsu-dinasztia, és Európában megkezdődik a balkáni háború.
Gyakorlatilag ez már az I. Világháború kezdete. Európa ezután
végletesen polarizálódik, többé nem nyugodt. Ekkor töltik meg
azt a puskaporos hordót, ami aztán egy végzetes szarajevói
szikrára vár. Addig Európa és az Egyesült Államok példátlan
technikai tudományos és társadalmi fellendülés tanúja. Az
emberiség addigi történetében egyszerre ilyen sok fontos
találmány még nem jelent meg. Ezek hatására rohamosan,
látványosan nőtt az életszínvonal. Ám ebben az évben a
stabilitásnak vége szakad, valami tragikusan megváltozik a balkáni
háború kitörésével, és a Mandzsu-dinasztia összeomlásával.
Ettől fogva a világ a viszonylag békés fejlődés útjáról
egyértelműen a háború, a konfrontáció útjára tér át.
1911-12 környékén egy hosszú, békés, technikai fejlődéssel,
az életszínvonal javulásával jellemezhető periódus végére
értünk.
1922-re
az I. Világháború egyelőre mindenütt befejeződik, Európa
kivérzik, de semmi sem oldódik meg. Szovjet Oroszország
stabilizálódik, megkezdődik a két világrendszer rivalizálása.
1934-ben
Japán bekebelezi Koreát. Ezzel Ázsiában megkezdődik a II.
Világháború, vagy inkább folytatódik a le nem zárt I.
Világháború. Hitler hatalomra jut Németországban. Európában is
készül a háború folytatása. Az Egyesült Államokban Roosevelt
elnök jut hatalomra, véget vet a gazdasági válságnak, és
megpróbál egy új társadalmi szerződést kötni: a híres „New
Deal”-t. A Szovjetunióban megkezdődik Sztálin egyeduralma:
egyetlen utolsó és nála is népszerűbb vetélytársát, Kirovot
gyanús körülmények között megölik. Kínában Mao Ce-Tung
vezetésével megkezdődik a „hosszú menetelés”, ami új
fordulatot ad a polgárháborúnak. Hitler és Sztálin korlátlan
hatalomra jutása megint új polarizációhoz vezet, megindul
Németországból a zsidó származású kutatók menekülése.
Kisebb részük Angliába, nagyobb részük az Egyesült Államokba
vándorol, ahol nélkülük nem tudták volna létrehozni az atom- és
hidrogénbombát, a radart, vagy a penicillint.
1945-ben
a II. Világháború az ázsiai, európai fronton is befejeződik,
ismét új világrend alakul. Bevetik az atombombát először
Hirosimában, majd Nagaszakiban, elkezdődik az erőltetett szovjet
atom- és hidrogénbomba program is Lavrengyij Berija vezetésével.
1956 nekünk
magyaroknak nem kell ennek az ideges évnek a jelentőségét
különösen méltatni, a szuezi válság és az ’56. őszi
események magukért beszélnek.
1968-ban
Alexander Dubcseket a cseh kommunista párt első titkárává
választják az év elején. A vietnami háború új fordulatot vesz,
amikor a Tet offenzívaként elhíresült akcióban északi katonák
és dél-vietnami partizánok megfordítják a hosszú háború
menetét. De ekkor találkozik a Beatles együttes Rishikes-ben
(Indiában), hogy Maharasi Mahes jógi tanait hallgassák. Amerikai
katonák My Lai-ban tömeggyilkosságot hajtanak végre, ami
világszerte nagy felháborodást vált ki, az amerikai kormány
elveszti azt a morális hátteret, ami a háború folytatásához
kell. Áprilisban megjelenik Németországban a Vörös Hadsereg
frakció első terrorista bombamerényleteivel. Április 4-én Martin
Luther Kinget Memphisben egy merénylő lelövi. Az egész Egyesült
Államokban faji zavargások kezdődnek. Egy nap múlva a csehszlovák
vezetők megígérik a szabad beszéd, a gyülekezés és a
pártalapítás jogát a csehszlovák népnek. Április végén a
Kolumbia Egyetemet New York-ban diákok foglalják el, megkezdősnek
a diáklázadások az Egyesült Államokban és Európában is.
Megkezdődik a „nők felszabadítása”, ennek jelképeként a nők
százezrei dobják a szemétbe melltartóikat. Luis Armstrong először
játssza „Milyen szép a világ” című zenéjét, amit azóta is
szeretünk.
Májusban
az első utcai harcok megkezdődnek Párizsban. Néhány nap múlva a
Szovjetunió tank hadosztályokat von össze a Csehszlovák határ
mentén. 13-án elkezdődnek a vietnami béketárgyalások Párizsban,
(de ezek még évekig tartanak).
Június
5-én meggyilkolják John Fitzgerald Kennedy elnök öccsét, aki
indulni akar a választáson - egy szálloda konyhájában lelövik.
Július
17-én bemutatja a Beatles együttes a Sárga tengeralattjáró című
lemezét. Kelet-Európában először nálunk jelentős gazdasági
reformok indulnak, megjelenik az „új mechanizmus”.
Augusztus
20-án, amikor mi magyarok a táncdalfesztiválokon azt figyeljük,
hogy az Illés együttes mindent tarol, szovjet tankok gördülnek be
Csehszlovákiába. A Szovjetunió ezzel elveszti külföldi
barátainak, támogatóinak nagy részét, hatalmas tömegek
csalódnak a létező szocializmusban. Látszik, hogy nincs kiút,
nem jelent fejlődést ez a típusú társadalom.
Szeptember
27-én újabb társadalmi tabu törik meg, amikor a Hair című
darabot (mely tiltakozás a vietnami háború ellen), meztelen
szereplők mutatják be egy londoni színpadon.
Októberben
a mexikói rendőrség tiltakozó diákok százait lövi le az
olimpiai játékok megnyitása előtt. Az olimpiai játékokon fekete
sportolók tömege tiltakozik a faji megkülönböztetés előtt.
November
5-én Richard Nixont választják az Egyesült Államok elnökévé.
Ez erősen konzervatív fordulat, de a vietnami háború intenzívebbé
válik. A két „szűz” album bemutatásával (John Lennon és
Yoko Ono zenéi) megkezdődik a Beatles együttes felbomlása.
Végül
december 24-én az Apolló 8 űrhajó először kerüli meg a Holdat.
Ők az első emberek, akik távolról látják a Földet, mint egy
igazi bolygót.
Ebben
az évben mutatja be az Amerikában élő Papp József a fúziós
eljárását egy motorban, és a már említett ágyúban. Filo
Farnsworth megkapja második, véglegesen kidolgozott rezonáns
fúziós eljárására a szabadalmat. A földi technika fontos
keresztúthoz érkezett: de újra a rossz irányba mentünk.
1979 újra
nagy formátumú év az emberiség történetében. Úgy zárul le
ekkor a vietnami háború, hogy a vietnami csapatok elfoglalják
Kambodzsát, emiatt Kína hadüzenet nélküli háborút kezd, de a
vietnamiak nagyon megverik őket. Ez a hatalmas szégyen az egész
kínai vezetést elgondolkodtatja: a vezetésbe bekerül néhány
reformer. A maoisták teret vesztenek, ezzel elhintik a magjait a
későbbi látványos kínai felemelkedésnek. Ebben az évben
Khomeini Ajatollah hazatér párizsi száműzetéséből Iránba.
Reza Pahlavi iráni sah először Egyiptomba, majd az egyesült
Államokba menekül. Megkezdődik az iráni iszlám forradalom, de ez
elhinti a magját az első iraki-iráni háborúnak. Így vallási
alapon megalakul az első iszlám köztársaság, ami az olaj árát
mint fegyvert használja, emiatt látványosan meglódulnak az
olajárak. Begin izraeli miniszterelnök és Szadat egyiptomi elnök
békeszerződést köt Washingtonban, ezzel Izrael bizonyos
legitimitást nyer (bár az arab világban azóta sem szeretik). Nagy
Britanniában Margaret Thacher vezette brit konzervatív kormány
kerül hatalomra, ő az első női miniszterelnök Európa
történetében. Azonnal radikálisan új társadalmi szerződést
kínál, leveri a szakszervezeteket, amit lehet privatizál -
teljesen új típusú fejlődési, társadalmi modellt alkot
Európában. János Pál pápa először látogat Lengyelországba.
Ez a szolidaritás mozgalom megerősödéséhez vezet, elkezdődik az
átmenet a kelet-európai rendszerek lassú rohadásából a
látványosabb, gyorsabb erjedésbe. Végül ’79-ben a Szovjetunió
bevonul Afganisztánba, emiatt visszafordíthatatlanná válik a
Szovjetunió és a létező szocializmus válsága. Most már
mindenki számára világos, hogy konfliktusait csak fegyverrel tudja
megoldani, gazdasági fejlődésképtelensége nyilvánvalóvá
válik. Nemsokára Lengyelországban nagyméretű sztrájkmozgalom
indul, a szocializmus szétesése csak idő kérdése.
1989-90:
’89-ben a Szovjetunió végleg kivonul Afganisztánból, ahol
14.000 katonája hal meg, 30.000 súlyosan megsebesül. Jugoszlávia
szétesése megkezdődik, politikai, faji gyilkosságok sora
kezdődik, mindenütt megkezdődik a polgárháború. A Szovjetunió
látványosan haldoklik, a berlini fal leomlik, Kelet-Európán
változások hulláma söpör át. Ez az év véglegesen átrajzolja
egész Európában a politika térképeit. Kínában a hadsereg véres
kegyetlenséggel számolja fel a demokráciát követelő tüntető
diákmozgalmat a „Mennyei Béke” terén. De véglegesen kiderül,
hogy az addigi útvonal járhatatlan, radikális reformok kezdődnek,
hogy a további mozgást, forradalmat elkerüljék. Kína elindul az
alig burkolt kapitalista fejlődés irányában. Az év végére az
utolsó kelet-európai diktátor, Csauseszku
is halott. Kelet-európában már csak Albánia tartja magát a régi
rendhez.
2000-ben
Oroszországban Putyin veszi át a hatalmat, az Egyesült Államokban
pedig ifjú George Bush győz (valószínűleg csalással). Ezzel
reakciós, kizárólag az olajcégek érdekeit szolgáló kormány
jut hatalomra, hiszen az olaj ára ekkorra történelmi mélypontra
jutott. Innentől kezdve az olaj ára folyamatosan emelkedik, semmi
sem drága, hogy az olaj- és autóipar érdekeit szolgálja az
Egyesült Államok kormánya.
2011: ez
az év még nem jött el, de lehet sejteni mindazt, amit 2000-ben
a „Borotvaélen” és a „Tiltott Találmányok” című
könyvben leírtam, hogy ismét ideges év lesz. Az
olajkitermelés történelmi csúcspontra jut. Innentől kezdve
az összes kitermelhető olaj mennyisége már csak csökken, a
tartósan magas olajár érezhető társadalmi bomlást,
feszültségeket okoz. Elsősorban a legszegényebb országokban,
de már a gazdag országokban is a középréteg megérzi a magas
árakat. Az olajra (mint olcsó energiaforrásra) épített technikai
civilizáció fejlődésének végére ér - hiszen
sikeresen ellenállt eddig mindenféle kísérletnek, hogy valami
idejében még helyettesítse, elfoglalja a helyét. Ez viszonylag
hosszú, negyedszázados társadalmi békének vet véget. A
megszokott rend (ami az utóbbi 30 évet
jellemezte)visszahozhatatlanul megbomlik. Újra terjed a
szegénység, éhínség, betegségek. Magyarországon is tömeges
méretű már a szegénység, az ország peremén kilátástalanság
állandósul, a középosztályt is eléri a csődhullám.
A
kutatók, fejlesztők, feltalálók nem légüres térben élnek.
Gondolkodásukat alapvetően befolyásolja az a társadalom, azok a
pillanatnyi problémák, amikben élnek. A 2011-2012-ben eljövendő
nagy technikai, társadalmi, környezeti válságot el lehetett volna
kerülni, ha ’68-ban nem úgy és nem az történik Papp vagy
Farnsworth találmányával, ami szégyenletes módon megtörtént.
Sokkal jobban fogjuk érteni persze a körülményeket, ha
részletesebben körbejárjuk ezeknek a találmányoknak a fizikáját,
de annak a kornak a technikai szintjét, gondolkodását is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése