A FORRADALOM KRÓNIKÁJA

Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehető, továbbadható feltételeink elfogadása után.

A FORRADALOM KRÓNIKÁJA

1956. október 23-án éjféltájban Budapesten tombolt a harc a rádió épülete körül. A magyar forradalomnak ez volt a Bastille-ja s a csata még nem dőlt el. Erős ÁVH-egységek tartották a rádiót, a felkelők szoros gyűrűt vontak köréje, a kivezényelt katonaság pedig semleges álláspontra helyezkedett. Az ostrom egyre tartott.

Éjfél körül már tudta az egész város, milyen események zajlottak le, milyen hihetetlen dolgok történtek ezen a napon. A diákság felvonulást tervez. A belügyminiszter betiltja. A diákok mégis felvonulnak. Ekkor a minisztérium meghátrál: kész tények elé állítva, feloldja a tilalmat. A diákokhoz munkások is csatlakoznak. Tízezrek hömpölyögnek a Petőfi- és a Bem-szobor elé. Este óriási tömeg a parlament előtt. Nagy Imre beszél, beszéde csalódást kelt. Budapest népe ledönti talapzatáról a Sztálin-szobrot. Tüntetők a rádió elé vonulnak, hogy beolvastassák a diákság pontjait. A rettenetes hír: az ÁVH tüzet nyit a fegyvertelen tüntetőkre. Katonaságot vezényelnek ki. A honvédek azonban nem hajlandók fellépni a nép ellen. A tüntetők egy része a pártlap, a Szabad Nép székháza elé vonul, a pontok kinyomtatását kéri. Az ÁVH ott is belelő a fegyvertelenek csoportjába. A nép azonban benyomul és birtokába veszi az épületet. Ez a helyzet Budapesten az első nap, a csodák napja éjjelén.

Éjfél után 2 órakor szovjet páncélos egységek érkeznek be a fővárosba. A fegyvertelen tüntetés, amely az ÁVH tüzelésével átalakult fegyveres felkeléssé, most, az orosz páncélosok megjelenésével kiszélesül nemzeti szabadságharccá. Egy békés politikai fejlődés kibontakozását a diktatúra és a Szovjetunió más irányba terelte: tűzzel-vassal, vérrel és tankokkal háborút provokált.

Háborút, nem polgárháborút. A rendszer négy karhatalmi alakulata közül — hadsereg, rendőrség, munkásmilícia, ÁVH — csak egyetlenegy, az ÁVH mozdult meg a rendszer védelmében, a többi három vagy semleges maradt, vagy a tüntetőket, majd a felkelőket segítette.

Október 23-án este a világ, a nagyvilág azzal feküdt le, hogy Magyarországon is a lengyelországihoz hasonló fejlődés indult meg. Október 24-én reggel arra ébredt, hogy orosz páncélosok vonultak be Budapestre s a magyar nép fegyvert ragadott. Felkelés Budapesten — kiáltott a cím a világlapok első oldalán és hangzott az esemény a rádiók szekrényéből. És a világ, a nagyvilág azt mondta erre a hírre, a magyar felkelés hírére: estére úgyis leverik. Hogy is lenne másként. Leverték 1953-ban Kelet-Berlinben. Leverték Posenben ezen a nyáron. Leverik Budapesten is, hisz: egy maroknyi felkelő és vele szemben szovjet páncélosok! Estére biztosan leverik.

Ebben reménykedett Moszkva is, Magyarországon meg a párt, a pártközpont, s ezt várta szerte az országban minden pártszervezet. A hatalom immáron kerek tíz esztendeje kizárólagos és szilárd, mit akarnak, mit remélnek ezek a tüntetők?! A vidéki pártorganizációk már október 23-án, a pesti tüntetések és megmozdulások lázas híreire is úgy reagáltak, hogy „Pesten szétoszlik a tömeg, és a párt a helyzet magaslatára állva, gyors intézkedésekkel elejét veszi a zavargásoknak”.[1]

Október 24-én azonban már egészen más helyzet várta, szerte az országban, a budapesti pártközpontban reménykedő pártszervezeteket. Ezen a napon a vidéki funkcionáriusok már „sejtették, hogy minden szervnek öntevékenyen kell dolgoznia, felülről nem várhatnak semmilyen utasítást, mert az országos szervek a pesti eseményekkel vannak elfoglalva”.[2]

A „pesti események”. Hajnal tájban a felkelők elfoglalták a rádió nagyobbik részét. A lakihegyi leadót azonban orosz páncélosok biztosították s a rendszer rádiója a Parlament épületéből folytatta az adásokat. Reggel 4 óra 30 perckor felhangzott az éterben: „Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel.”[3] Ez volt az első hivatalos közlemény, egyben az első hivatalos beismerése annak, hogy Budapesten harcok folynak. S már ebben megmutatkozott, hogy a párt vagy önmagát áltatja, vagy a népet és a világot akarja félrevezetni, amikor „fasisztákról”, „reakciósokról” és „elemekről” beszél tagadni akarva, hogy a „nép” mozdult meg, hogy a párt „népfelkeléssel” került szembe.

Mert az éjszaka folyamán és a délelőtti órákban, mikor a tüntető tömegek értesültek orosz csapatok megjelenéséről, pillanatok alatt, spontán, minden központi irányítás nélkül fegyveres egységek alakultak és ellenállási fészkeket hoztak létre. Semmi koordinálás nem volt köztük, egymással nem érintkeztek, csak a legközelebbi csoportok tudtak a másik létezéséről. A felkelőkhöz katonák, képzett tisztek is csatlakoztak, a munkások fegyvereket hoztak a gyárakból. A rendőrségi helyőrségek vagy kiürültek, vagy átmentek a felkelőkhöz, fegyvereiket mindenesetre hátrahagyták. A felkelők jól sejtve, hogy a párthelyiségekben is lehet fegyver, több helyen behatoltak a pártszékházakba és fegyvereket zsákmányoltak.[4] És felvették a harcot az oroszokkal. Mindenekelőtt arra törekedtek, hogy megakadályozzák az orosz tankok betörését a belvárosba. Ez jó ideig sikerült is, az orosz páncélosokat főleg a keskenyebb utcákban tudták feltartóztatni. Sok helyen felszedték a síneket, villamoskocsikból barikádot építettek, vasútállomások szomszédságában pedig vasúti kocsikból emeltek „szekértábort”. Szinte pillanatok alatt kiderült, hogy az orosz páncélosok ellen megszületett a leghatásosabb fegyver: a Molotov-koktél. A kommunista-szovjet rendszer most ráfizetett arra, hogy a magyar ifjúságot már középiskolás korától kezdve partizánnak nevelte. Két, kötelező olvasmánnyá tett orosz könyv, Fagyejev „Ifjú gárda” és Versigora „Tiszta lelkiismeretű emberek” című regénye részletesen leírta: fiatal partizánok hogyan töltötték meg benzinnel a palackokat, hogyan tettek bele lámpabelet s azt meggyújtva, hogyan hajították a páncélosokra. A Molotov-koktél bevetéséhez, persze, kellett valami más is: bátorság, merészség. S ebben Budapesten 1956. október 24-én nem volt hiány. Ekkor ismerte meg a világ, ámulva, a budapesti gyereket, a 13—15 éves kölyköt, akiből órák leforgása alatt felnőtt férfi lett, lelkes szabadságharcos. Ezek a budapesti gyermek-hősök Fagyejevet olvasták, de olyan lélek hatotta át őket, mint De Amicis világhírű kis olaszait, „A szív”, az „II cuore” legendás hőseit, olyanok voltak e pesti gyerkőcök, mint az olasz szabadságküzdelmek legendás alakjai, a „piccolo patriota padovano”, vagy a „piccola vedetta lombarda”, mint a fiatal dobos, mint a gyermek zászlótartó. Szabadságharcot vívtak.

Az első szovjet tankok sikeres elpusztításának a híre mámoros érzéssel töltötte el a felkelőket, felvillanyozta a tömegeket s szaporította a szabadságharcosok számát. A gyárakban a munkásság öntevékenyen kimondta az általános sztrájkot s az üzemek munkásai vagy tüntettek, vagy csatlakoztak a harcolókhoz. Az orosz bevonulás ténye, majd annak mikéntje borzalommal és megvetéssel töltötte el, egyben azonban elszánttá is tette az embereket. Mert az orosz erők válogatás nélkül, szinte azt lehet mondani, tervszerűtlenül lőtték az utcákat, épületeket. Célba vettek házakat, háztömböket, függetlenül attól, hogy volt-e ott géppuska-kelepelés, vagy sem. Szakszerű megfigyelők azt a benyomást kapták, hogy ez a masszív, vaktában is lövöldöző fegyveres felvonulás puszta megjelenésével az elrettentést akarta szolgálni s abban bízott, hogy minél marconább, annál hamarabb összeomlik az ellenállás. Október 24-én a déli órákban, a repülőtér orosz egységeit és részlegeit, valamint a Budapesten állomásozó, gyorskocsikkal és könnyű tankokkal felszerelt orosz MVD-egységeket is tekintve, három szovjet divízió vonult a főváros ellen. Már előző este mozgósították a székesfehérvári, szombathelyi és gödöllői motorizált brigádokat, valamint a győri és ceglédi gyalogos hadosztályt. Valóban úgy tűnt, hogy nincs védelem, nincs menekülés, ez az ármádia órák alatt letapos mindent és mindenkit.

A Szovjetunió és magyar kirendeltsége elővett egy másik — gyakran félelmetes — fegyvert is, a hazugságot. A rádió kezdettől fogva hamis, célzatos híreket terjesztett a harcok állásáról. Szinte óránként közöltek egy-egy valótlan jelentést arról, hogy különböző felkelő csoportok letették a fegyvert, kitűzték a fehér zászlót, „abbahagyták az értelmetlen harcot”. Aztán a rádió egymásután szólaltatta meg a rezsim ún. tömegszerveit, asszonyok organizációját, sportszervezeteket, az ún. béketanácsokat. Ezek mind, mind a felkelés abbahagyására szólították fel a népet, s az a rezsim, amelynek tíz éven át semmit sem számított százezrek elhurcolása és több mint tízezer ember elpusztítása, amelynek nem számított a vér s most is szovjet csapatokat vett igénybe a magyar vér ontására — e rezsim most szervezetei útján azzal akarta kikényszeríteni a felkelés leszerelését, hogy a női szervezeten keresztül ilyesmit hirdetett: „...vér folyik Budapest utcáin... gaz, mindenre elszánt ellenforradalmárok... meg akarják semmisíteni mindazt, amit munkások és munkásnők keze épített ebben az országban...” A „Béketanács” így kezdte felhívását: „Asszonyok, édesanyák, magyar nők, akiknek drága a béke!” S felszólították az asszonyokat, mentsék meg „gyermekeik békéjét”. Az ismert sportközvetítőt (Szepesi György) is befogták a felkelőket demoralizálni akaró propaganda-kampányba s rádiószózata „csak úgy csöpögött” a hazafias jelszavaktól, piros-fehér-zöld lobogókat emlegető frázisoktól s legfőbb érve az volt: közeledik a Melbourne-j olimpia s most vasárnap a magyar labdarúgó csapat a svédek ellen játszik, le is győzhetné őket, ha most vége lenne a vérontásnak...[5] A magyar sportolók jó része azonban ekkor már ott menetelt a tüntetők soraiban s volt, aki a barikádokon harcolt, mert minden olimpiai éremnél többre tartotta népe szabadságát és a népek szabadságát. A rendszer rádiójának a közleményei ellenkező hatást értek el, mert mindig minden híradás után kiderült, hogy tartalmilag valótlan volt. Egy-egy közlemény beszámolt arról, hogy pl. a lánchídi felkelők megadták magukat, vagy a Baross téri fegyveresek parlamentaire-t küldtek, vagy hogy a Rádai utcai fémcsőgyárban az ellenforradalmárok letették a fegyvert. De akik a Lánchídnál, a Baross téren vagy a Rádai utcában voltak, látták, tudták, hogy nem egyre kevesebben, hanem egyre többen folytatják a harcot. A tendenciózus hazugságnak ez a fegyvere tompa fegyvernek bizonyult a rezsim kezében, s csak még inkább fokozta a lakosság elkeseredett elszántságát, hisz tíz év alatt talán minden ÁVH-kínzásnál, börtönnél, deportálásnál szörnyűbb volt az örökös hazudozás, egy nép kiskorúsítása ostoba propagandával, félrevezetéssel, azzal az Orwell-megírta módszerrel, hogy a feltartott négy ujjra azt kell mondani — ez öt. A magyar október le akart számolni a hazugság világával is. Ez a szándék legalább annyi erőt adott, mint a szovjet páncélosokat felrobbantó Molotov-koktél. Így történt aztán, hogy a kormányzat által kiadott, statáriummal egybekötött fegyverletételi ultimátumot mindig újra és újra meg kellett hosszabbítani. Először délután 14 óráig kellett (volna) letenni a fegyvert, aztán délután 18 óráig, a végén már nem is közöltek ilyen felhívást, mert nem volt foganatja. Egész Budapest harcolt s a nagyobb vidéki városokban, mint Szolnok, Szeged, Debrecen, szintén fegyvert fogott a nép ezen a napon. Budapesten már a felkelők kezén voltak a nagyobb üzemek és több fontos középület, és sikeresen fékezték a szovjet tankok előnyomulását is.

A harcokkal párhuzamosan folyt a tanácskozás a párt központjában, az Akadémia utcában, ahová már várták a Szovjetunió küldötteinek, Mikojánnak és Szuszlovnak a megérkezését. Gerő és a párt vezérkara állandó összeköttetésben állt Andropov budapesti szovjet nagykövettel és, rajta keresztül, de tőle függetlenül is, Moszkvával. E kapcsolatok, tanácskozások eredményeképpen születtek meg a következő intézkedések. Hegedűs András átadta a miniszterelnöki posztot Nagy Imrének, Hegedűs csak miniszterelnökhelyettes lett. A párt központi vezetőségébe felvették Nagy Imrét s a hozzá közel álló kommunistákat: Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Münnich Ferenc. Ugyanakkor azonban, nagy számban, a párt kulcspozícióiban továbbra is megmaradtak a megrögzött kommunisták, mint pl. Apró Antal, Marosán György stb. A legnagyobb baj és hiba ugyanaz volt, mint az 1953 júniusi változás idején: megmaradt a vészes dualizmus, mert Nagy Imre miniszterelnök mellett — és fölött — továbbra is ott állt mint a párt első titkára az eddigi főtitkár: Gerő Ernő. 1953-ban a Nagy—Rákosi dualizmus, most a Nagy—Gerő dualizmus volt az, amit gyógyító receptnek szántak. De ez a konstrukció már önmagában születési hiba volt, nem lehetett működésképes, mert nem volt hitele. Ezzel nem lehetett egy szabadságküzdelembe lendülő népet visszatartani.

Tetézte a bajt, hogy ezen a napon, október 24-én maga Nagy Imre is sokat veszített hiteléből. Sokat, majdnem mindent, mert a lakosság elé olyan kép tárult, hogy mindenki azt hihette: Nagy Imre is részese a kormány visszataszító intézkedéseinek.

Mi történt?

A rádió, amely hajnal óta „fasiszta banditáknak” bélyegezte a szabadságért harcoló népet, reggel 8 óra 13 perckor közölte, hogy Nagy Imre lett az új miniszterelnök. Alig félóra múlva, 8 óra 45 perckor beolvasták a statáriumot a harcolók ellen: „A rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni — e rendelet nyomban hatályba lép. Aláírás: Nagy Imre, a minisztertanács elnöke.” Negyedóra múlva pedig, pontosan 9 órakor a rádió hivatalosan is bejelentette, hogy „szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában”.[6]

A hírek e sorrendje a hallgatók, tehát az ország közvéleménye és a felkelők előtt azt a benyomást keltette, hogy maga Nagy Imre is, akiben bíztak, akitől a kibontakozást várták, a megtorlás és elnyomás érdekében dolgozik, statáriumot hirdet s részese a legnagyobb bűnnek, a szovjet csapatok behívásának. Csak jóval később derült ki, hogy nem egészen így van s Nagy Imre, legalábbis ami a szovjet csapatok igénybevételét illeti, nem volt a fejlemények cselekvő részese. De addig még napok teltek el s ez a kezdeti baljós magatartás nagyban hozzájárult a helyzet elmérgesedéséhez. A pártnak „sikerült” már a kinevezés első órájában kompromittálnia az általa kinevezett új miniszterelnököt.

A rádió egyébként jelezte s óránként hirdette, hogy Nagy Imre miniszterelnök rövidesen szózatot intéz a néphez. 12 óra 10 perckor megszólalt Nagy Imre. Első mondata: „Közlöm, hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma 14 óráig megszüntetik a harcot s leteszik fegyvereiket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.” Nagy Imre második mondata: „Egyúttal kijelentem, hogy minden erőnkkel megvalósítjuk az 1953 júniusi kormányprogram elvi alapján... országunk következetes demokratizálását...” E beszéd megszólítási része már okosabb volt, mint előző este, mikor a Parlament előtt Nagy Imre így kezdte: „Elvtársak!” Erre a tömeg akkor „nem vagyunk mi elvtársak, nem vagyunk mi elvtársak” kiáltásokkal válaszolt, s ezért most Nagy Imre így kezdte rádiószózatát: „Magyarok, elvtársak, barátaim!” E finom, de lényeges árnyalat mutatta egyrészt, hogy Nagy Imre már tanult, másrészt, hogy a rendszer is realizálta: megszűnt az „elvtársak” monopóliuma, a hatalomnak most már „magyarokkal” kell beszélnie és „barátokra” lenne szüksége. De Nagy Imre és a felkelők ezen a napon még nem tudtak megbarátkozni egymással. A felkelők nem bíztak Nagy Imrében. És Nagy Imre sem bízott a felkelőkben, nem ismerte őket eléggé.[7]

Bár Nagy Imre beszéde már ügyesen alkalmazta a nemzeti léleknek megfelelő nómenklatúrát, sikere mégsem volt, mert legalább annyira használta a nép számára fülsértő és léleksértő pártzsargont is. Beszélt a nemzeti sajátosságnak megfelelő magyar útról, de azt mondta, hogy a programot „a kommunisták vezetésével” kell megvalósítani; beszélt szent nemzeti programról, de a felkelőkre utalva ilyeneket mondott: akik „rombolnak és fosztogatnak”; beszélt „hazánk felvirágoztatásáról”, de arra szólította fel a népet, hogy álljon ellen a „provokátoroknak”.

E várva várt beszédnek súlyos hibája volt mindaz — ami hiányzott belőle. Nagy Imre nem tisztázta az orosz csapatok behívásának ügyét, nem ítélte el az ÁVH vérengzését, nem ismerte el a népfelkelés nemes motívumait, egyáltalán nem említette az egyetemisták pontjait, nem tett ígéretet a hetek óta, tegnap óta pedig különösen hangoztatott követelések legalább részbeni teljesítésére. Amikor az egész főváros népe fegyvert ragadott, akkor az 1953-as júniusi utat kínálni, emlegetni, ez megintcsak vészes fáziselmaradás volt, reálpolitikai érzék hiánya, akár magától formulázott így Nagy Imre, akár a párt adta a szájába azt, amit elmondott. Kiábrándítólag hatott, hogy egyetlen szóval sem utalt a politikai szabadságokra, de határozottan követelte, hogy: „Álljatok a párt mögé!” Nem volt egy szava sem Rákosi és Rákosiék bűneiről, de sürgette a népet, hogy azonnal állítsa helyre a rendet, hogy — mondotta — „támogassátok rendfenntartó erőinket”.[8] A „rendfenntartó erők” ebben a pillanatban csupán a gyűlölt ÁVH volt — a másik oldalon állt az egész nép. Nagy Imre e beszéde végül automatikusan megerősítette, hogy tudott a statárium elrendeléséről. Viszont — hallgatással — sejttette, hogy nem volt része az oroszok behívásában. Az összhatás és összbenyomás azonban mindenképpen az volt, hogy a felkelt nép úgy érezte: nem építhet százszázalékosan Nagy Imrére. Október 24-én Budapest utcáin sokan és elkeseredetten nyilatkoztak az új kormányfőről.

A párt ügyetlen, dualista konstrukciója helyébe a közben megérkezett moszkvai vezetők sem tudtak okosabbat és bölcsebbet tenni. A repülőtérről szovjet tankok hozták a pártszékházba Mikojánt és Szuszlovot s a kora délutáni órákban megkezdődött a közös tanácskozás.

A két szovjet politikus — odahaza két ellenkező irányzat képviselője — felzaklatott magyar Politbürót talált. A magyar pártvezetők szemrehányásokkal illették egymást, ugyanakkor mindannyiokat valóságos pánik kerítette hatalmába annak láttán, hogy a nép fegyveres ellenállása nem csökkent, hanem növekszik.[9] Ez a kép tárult a szovjet vezetők elé, akik most sem tudtak mást csinálni, mint 1953-ban, amikor szintén kritikus volt a helyzet: Mikoján és Szuszlov súlyos szemrehányásokat tett Gerőnek. Akkor Rákosit gorombították le, most ugyanazt tették azzal, akit Rákosi helyére állítottak, Gerővel, holott Gerő lényegében az ő utasításaiknak tett eleget. De Mikoján és Szuszlov szerint Gerő nem hajtotta végre időben a szükséges változásokat a XX. pártkongresszus szellemében, rosszul politizált és szerencsétlen rádióbeszédével — előző este — felingerelte a tömeget. Gerő ellen csak úgy patakzottak a vádak.[10]

Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy Moszkva elhatározta a Rákosi-utód, Gerő Ernő leváltását a magyarországi párt éléről. Ez volt a két szovjet küldött leglényegesebb intézkedése. Egyébként azonban Moszkva minden elképzelése arra irányult, hogy a felkelést gyorsan leverje, szóban és kifejezésekben bizonyos engedményeket tegyen a nemzeti sajátosságoknak, játéklehetőséget adjon a pártnak bizonyos liberalizmus hangoztatására, de mindezt úgy, hogy Magyarországon fenntartsa a párt egyeduralmát és megtartsa Magyarország teljes szovjet ellenőrzését. Gerő eltávolítását hivatalosan csak másnap jelentették be, de már ezen a napon eldöntötték.

E napon estefelé a kórházak már megteltek sebesültekkel, a beszállítottak túlnyomó része 15—20 közötti fiatal volt. Az ÁVH még jobban meggyűlöltette magát, mert vöröskeresztes mentőkocsikat használt titkos fegyverszállításra, ezenkívül megtelepedett kórházak és klinikák bejáratánál és tüzelt a hordágyon felkelőket szállító ápolónővérekre.[11] Budapest népe kénytelen volt tapasztalni, hogy a politikai rendőrség egységei megint csak, a szó szoros értelmében, „vadállatok” módjára viselkednek.

Hasonló felháborodást keltettek a hírek, melyek a szovjet egységek magatartásáról szóltak. A Marx Károly téren például mindenki látta, hogy két szovjet páncélos minden ok nélkül tüzet nyitott a járókelőkre. Senki még csak a legkisebb provokáló mozdulatot sem tette, mégis, a szovjet tankok tüzeltek s két arra menő meghalt. Délelőtt 11 órakor a Nyugati pályaudvarnál egy szovjet páncélos egy polgári személlyel beszélgető fegyvertelen magyar katonát látott s azonnal tüzet bocsátott rá. Egy fiatalember a földön heverő katonához sietett, hogy elsősegélyben részesítse, de az oroszok reá is tüzet nyitottak és megsebesítették.[12]

Ezeket az epizódokat, rádió és újság nélkül, a legrövidebb idő alatt mindenki megtudta a városban, s mivel az ilyen esetek a nap folyamán újra és újra megismétlődtek, fokozták az elkeseredést, hisz nem nyílt harcról, hanem fegyvertelen emberek lemészárlásáról volt szó.

A magyar hadsereg, mint olyan, kívülmaradt a harcokon. A legénység zöme és a fiatalabb tisztek nagy része egyre nagyobb rokonszenvet érzett a felkelőkkel, akik a nap folyamán heves harcokat vívtak az oroszokkal a Vágóhíd környékén, Újpesten, főleg pedig a Corvin köz néven ismert épületcsoportnál, az Üllői út sarkán. Számos laktanyában a honvédség nem akadályozta meg, hogy a felkelők fegyverhez jussanak, több kaszárnya kitűzte a piros-fehér-zöld lobogót. A legtöbb tiszt már ezen a napon letépte egyenruhájáról a csillag-kalapácsos kommunista jelvényt. A honvédség helyzetére és magatartására általában jellemző volt, ami a főváros legnevezetesebb kaszárnyájában, az évszázados Mária Terézia laktanyában történt. Ezt az óriási, háromrészes épülettömböt a kommunista rendszer átkeresztelte a „Kilián” névre. A Corvin köz közelében állott, a szovjet páncélosok egyik legfőbb felvonulási útvonalán. A laktanyában a százszázalékos kommunista tisztek határozatlanok voltak, annál is inkább, mert a minisztériumból nem érkeztek világos utasítások. A legtöbb tiszt pedig örömmel figyelte, hogy a Corvin köz felkelői eredményesen lövik ki a közelgő szovjet páncélosokat. A laktanya politikai tisztje, Szabó százados mindössze 5—6 tisztet tudott rávenni arra, hogy amikor a Corvin köz felkelői közül többen elvonulnak a Kilián kapuja előtt, rajtaütéssel fogják el őket. Az első kisebb csoportot sikerült is elfogniok. A második csoport azonban időben kihúzta magát a kelepcéből, visszalőtt, Szabó századost súlyosan megsebesítette, a kommunista tiszteket pedig visszakényszerítette védelmi vonaluk mögé.[13] A Kilián legtöbb szolgálattévő tisztje megtagadta a szembeszállást a felkelőkkel, így a Corvin köz harci kiépítése háborítatlanul folyt tovább, anélkül, hogy a Kilián-laktanyától s a honvédségtől tartania kellett volna. Elérkezett az este, elérkezett az éjszaka, s amitől az ország és a világ félt, hogy a magyarországi felkelést az orosz tankok „estére leverik”, nem következett be.

1956. október 25., csütörtök, a forradalom harmadik napja.

A rádió, vagyis a párt már kora hajnalban újra hamis hírekkel kezdi, azzal a céllal, hogy a szabadságharcosok és a nép hitét, reményét, harci készségét megtörje. Hisz egy egész ország és egy egész világ csüng a rádiókészüléken, ez az egyetlen hírforrás, ezen keresztül lehet tehát a legnagyobb hatást elérni. Kora reggel, 4 óra 30 perckor a rádió legelső híre: „Az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk.” Újabb adás 5 óra 38 perckor: „Az éjszakai órákban kiadott jelentéshez képest a helyzet lényegesen javult. A támadók tömegesen teszik le a fegyvert és megadják magukat. Sokan eldobják fegyvereiket és elszélednek. A támadók egyes csoportjai Soroksár felé húzódnak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elmeneküljenek.” Minden mondat egyfajta szuggesztió, a szabadságharcosoknak szól, mintegy követendő példaként: oszlik és foszlik az ellenállás, tegyétek le a fegyvert, dobjátok el, meneküljetek. A harcolókat mindez nem befolyásolta, de akik nem tudták, mi is van valójában a városban, bizony szívszorongva hallgatták a rendszer e győzelmi jelentéseit. Ám, mint előző nap, most is minden jelentés valótlannak bizonyult. A harcot a felkelők elszántan és sikerrel folytatták.

De a rádió folytatta a demoralizáló híreket. 6 óra 23 perckor a kormány közleményét olvasták mikrofonba: „A Magyar Népköztársaság minisztertanácsának parancsára a hadsereg, az államvédelmi erők, a fegyveres munkásőrségek és a szovjet csapatok segítségével október 25-ére virradó éjszaka az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták.” De aztán a további közlemények maguk cáfolták ezeket a rendszer számára optimista jelentéseket, mert miután reggel fél hét felé elmondták, hogy a forradalmat felszámolták, 9 óra 13 perckor a honvédelmi miniszter, Bata István vezérezredes parancsa hangzott a rádióban: „Megparancsolom, néphadseregünk katonái fokozott aktivitással és teljes határozottsággal ma délig végleg számolják fel a fővárosunkban még feltalálható ellenforradalmi erőket.” A miniszter e parancsa is hazugságot tartalmazott, mert a hadsereg kötelékei nem vettek részt a harcokban; másrészt az illúziók világába tartozott, mert a miniszter parancsainak Magyarországon ekkor már senki sem engedelmeskedett, s maga a miniszter korántsem volt olyan magabiztos, mint parancsa alapján hinni lehetett volna. A kommunista állam szervei ezen a napon már alig működtek. A rendszer büszkesége, a néphadsereg legfőbb kommunista vezetősége felmondta a szolgálatot. A tábornokok már a forradalom első napján elbizonytalanodtak a népharag láttán, s érezték azt is, hogy beosztottjaik rokonszenveznek a néptömegekkel. Így a forradalom másnapján már „képtelenek voltak a saját portájukon a rendet megőrizni”. A honvédelmi minisztériumban pedig ez volt a helyzet: „A nagykiterjedésű épületcsoportban a minisztérium magasrangú tisztjei, tábornokai jobbra-balra kapkodva, egymással ellentétes intézkedéseikkel óráról órára csak bonyolították a helyzetet. A felderítés, a katonai és politikai tájékozódás teljesen csődöt mondott. Bata István vezérezredes, honvédelmi miniszter apatikusan hagyta, hogy mások intézkedjenek helyette... A káosz teljes volt.”[14] Ugyanakkor a minisztérium más közegei titokban segítették a felkelőket, fiatal vezérkari vagy hadműveleti tisztek olyan utasításokat küldtek ki a parancsnokoknak, hogy „tartózkodjanak minden fegyverhasználattól”, s ha a felkelők fegyvert követelnek tőlük, „inkább engedjenek az erőszaknak, de semmi esetre se nyissanak tüzet”.[15]

Úgy tűnik, hogy a pártnak, a politikai vezetőségnek mindezekről fogalma sem volt, nem realizálta, hogy a hadsereg vezérkara vagy tehetetlen, vagy a felkelők kezére dolgozik. Az Akadémia utcában ezen a reggelen elhitték saját hamis híreiket. Gerő magabiztos volt, Mikoján és Szuszlov leváltási döntését megpróbálta moszkvai telefonokkal megfordítani, de ez nem sikerült. Ekkor viszont, már visszavonulóban, akcióra szánta el magát: még egy erkölcsi bizonyítványt akart kiállítani önmaga és az oroszok számára, mert rá akarta venni Nagy Imrét, hogy utólag szentesítse aláírásával azt a dokumentumot, amellyel „behívták az orosz csapatokat”. Nagy Imre nem mondott se igent, se nemet, nem vitatkozott Gerővel, hanem a szóbanforgó papírt szépen zsebretette. (Néhány nap múlva a Parlament archívumában a bécsi „Die Presse” munkatársa, Eugen Géza Pogány publicista mint első külföldi láthatja ezt a nevezetes okmányt, amelyre az aláírás helyén valóban oda van gépelve a Nagy Imre név, de Nagy Imre kézírásos névjegye nincs rajta. Nem írta alá.[16])

Gerő fegyelmezetten belenyugodott a végső döntésbe, hisz alapjában véve nem annyira magyar politikus volt, mint szovjet katonatiszt, ősrégi komisszárius, aki a moszkvai parancsnak végső fokon mindig engedelmeskedik. Nagy Imre nem volt ugyan biztos abban, hogy a Gerő helyére kinevezett új pártfőtitkár, Kádár János mennyire lesz jó és megbízható munkatárs, de már azáltal, hogy Gerőtől megszabadul, szemmel láthatólag megkönnyebbült. Ezenkívül a honvédelmi minisztériumból érkező jelentések derűre adtak okot: a felkelők lankadnak, a harcok elcsendesednek. Nagy Imre — helytelenül tájékozva — úgy kezdte a napot, hogy „nyugodtabb és bizakodóbb” volt.[17]

Alaptalanul. Egyrészt, mert a felkelők egyáltalán nem dezertáltak, hisz a főváros legkevesebb húsz pontján szívósan és eredményesen megmutatták, hogy új, hatalmas, nagyjelentőségű bástyát kerítettek hatalmukba. Másrészt alaptalan volt Nagy Imre bizakodása, mert az a politikai megoldás, melyet a Mikojánnal és Szuszlovval folytatott tanácskozásokon e napon kialakítottak, teljesen alkalmatlan volt a forradalom lecsendesítésére. A szovjet prezídium két tagja részt vett a Központi Vezetőség délelőtti tanácskozásán. Gerő végleges leváltása és Kádár János kinevezése után a két szovjet vezető négyszemközt és hosszan tanácskozott Nagy Imrével és más vezetőkkel. Kizárólagos kommunista monopóliumot követeltek az ország vezetésében, legfeljebb a magyarországi párt bizonyos autonómiáját engedélyezték, továbbá az erősen kompromittált sztálinisták háttérbe helyezését, bizonyos könnyítéseket a magyar—szovjet kereskedelmi egyezményben s majd, valamikor később, a szovjet csapatok kivonását.[18] Lényegében tehát ez a megoldás arra szorítkozott, hogy a legkirívóbb hiányosságokat eltüntessék s némileg legyezzék a magyarok nemzeti hiúságát. Ezzel a programmal mutatkozott be aztán az új főtitkár, Kádár János, s ettől kezdve a hivatalos rádióadás is egyre több nemzeti jelszót kevert adásaiba, sőt, direkt felhívásokat bocsátott ki: „Magyarok! Tűzzétek ki a nemzetiszínű zászlót!”[19] És minden ilyen felhívás után eljátszották az éter hullámain a Himnuszt. A párt most újra hazafias jelmezbe öltözött.

Hogy azonban ez a nagy „nemzeti fordulat” valójában mit jelent és mit nem jelent, azt már az új főtitkárnak előző esti (okt. 24., 20 óra 45 perc) nyilatkozata is jól érzékeltette. Kádár János, már zsebében az új kinevezéssel, nemzeti érzelmekkel tarkítva olyan beszédet mondott, amelyet — a nemzeti szín levonásával — Gerő Ernő is elmondhatott volna. Az egyetemi fiatalokat jóhiszemű, de félrevezetett embereknek mondotta; magát a felkelést „ellenforradalmi reakciós elemek” művének titulálta; ezt az ellenforradalmi támadást — mondotta — „izzó haraggal” lehet csak említeni; a felkelők szerinte „lázadók”, de akik leteszik a fegyvert, azok visszatérhetnek „a tisztességes emberek közé”; konkrét ígéret nem volt, csak az a rendszer részéről napok óta hangoztatott általános jelszó, hogy „a pártélet, az állami élet, a társadalmi élet demokratizmusának további kifejlesztésével” a problémákat megoldják, s „döntő reformokat” hoznak. De semmi kézzelfogható utalás a forrongó helyzetben, semmi gyakorlati program. Kádár is azzal fejezte be, hogy ma még folyik a harc, de holnap már itt a „békés építés új korszaka”.[20]

A „holnap”, vagyis a mai október 25-e nem hozott békét. Erről elsősorban az ÁVH gondoskodott, amely ezen a napon is két vérengzés előidézője lett.

A reggeli órákban a Nemzeti Színház közelében a Nagykörúton, valamint a Múzeum körúton, a Vilmos császár körút és Kossuth Lajos utca találkozásánál többezer ember gyűlt össze, azzal a szándékkal, hogy a Parlament elé vonuljon, küldöttséget menesszen a miniszterelnökhöz s átadja a forradalom kívánságait. Menet közben a tömeg egyre dagadt s nemzetiszínű zászlókat vitt magával. A zászlókra fekete szalagokat kötöttek, mert már egyre több volt a halott és egyre nagyobb a gyász. A Múzeum kőrútnál nyolc szovjet páncélos állt, az Astoria-épület körletében. Egy 14 éves fiú kapta magát s felkapaszkodott az egyik tankra s a meredeken felfelé álló ágyúcsőbe egy magyar zászlót tűzött. A tank légvédelmi géppuskája nem felfelé, hanem az utcára irányult. Ekkor egy 12 év körüli gyerek odaugrott s némi erőfeszítéssel és mások segítségével a géppuskát felfelé irányította, majd leszólt a bámuló embereknek:

— Ne féljetek! Nem tud lőni!

A páncélosból közben kibújt egy orosz szakaszvezető, majd egy alhadnagy. Arcukon zavar tükröződött. A magyarok, akik körülsereglették a tankokat, a kezüket nyújtják feléjük. A szakaszvezető leveszi orosz sapkáját, a tömeg közé dobja s a fejére tesz egy nemzetiszínű szalaggal ékesített magyar katonasapkát. Viharos éljenzés a felelet, mert a tömeget valami megkönnyebülés hatja át.

Ekkor már elég gyakori eset volt, hogy magyarok, akik a középiskolában vagy a hadifogságban megtanultak oroszul, felvilágosító munkát kezdtek az orosz katonák körében. Most is megmagyarázták, hogy teljesen fegyvertelenek, szándékuk békés, a forradalom nem fasiszták műve, hanem csupán diákok és munkások tüntetnek, kenyeret akarnak és szabadságot. A szovjet katonaság maga is tapasztalta már ezekben a napokban, hogy a barikádokon munkások küzdenek, sőt, gyerekek, fiatalok, leányok és asszonyok is.

Itt és most, az Astoria körül a páncélosból előjött orosz alhadnagy egy fiatal tolmács segítségével rögtönzött beszédet intézett a tömeghez:

— Nekünk azt mondták, Budapesten ellenforradalom van.

Azt mondták, fasiszta bandák garázdálkodnak és fosztogatnak.

De én és a többi orosz katona, akik itt vagyunk, látjuk, hogy ez hazugság. Mi a népre nem lövünk.

E szavakra egy asszony felkapaszkodik a tankra, piros-fehér-zöld szalagot tűz az orosz katona mellére, az pedig kiveszi fegyverét és odaadja egy fiatal magyarnak. Óriási, egetverő diadalordítás kíséri ezt a jelenetet s a tömegben egyre hangzik, itt is, ott is, a lelkes kiáltás:

— Nem lehet igaz!... Mégis megsegített minket az Isten!...

Hogy ezt is megérhettük!

Aztán elhalnak a kiáltások, a tömeg, mintha vezényszóra tenné, vigyázzba áll és szinte fuldokló, örömtől fuldokló hangon elénekli a Himnuszt.

A szemtanú feljegyezte még, hogy látott egy idős bácsikát, aki nem énekelt, nem ujjongott, csak állt, csendben folytak a könnyei, ősz haja boldog arcába hullott s a szája némán motyogott valamit.[21]

A nyolc közül az egyik orosz tank csatlakozott a felvonulókhoz. Ágyúcsövében a magyar zászlóval s megrakva zászlót lobogtató fiatalokkal, elindult ez is a Parlament felé. A parlament előtti téren több szovjet páncélos, felfegyverzett harckocsi és rohamkocsi állt. A felvonulás vezetői egyenesen a parancsnokló orosz tiszthez járultak, vele is dialógust kezdtek. Az látta, hogy a tömeg teljesen fegyvertelen. A felvonulókon kívül újabb csoportok érkeztek, a tér benépesedett. Az orosz tiszt biztosította a vele tárgyaló magyarokat, hogy nincs szándékában fegyverrel támadni rájuk, különben is, mint mondotta: „Feleségem van és gyermekeim, akik várnak rám odahaza, a Szovjetunióban. Nem akarok itt maradni Magyarországon.”[22] Ebben a pillanatban a teret uraló Földművelési Minisztérium épületének tetejéről, ahol erős ÁVH-egységek voltak elhelyezve, géppuskával és kézigránáttal tüzet nyitottak a tömegre. Az emberek egy része a parlament és más épületek mellett keresett menedéket, mások a szovjet tankok mögé húzódtak a golyózápor elől. Már az első sortűz több tucat ember életét oltotta ki és még többen megsebesültek. Nagy zűrzavar támadt, az oroszok is vaktában cselekedtek. Azonnal viszonozták a tüzet, nem tudták, hogy a tetőn szövetségeseik vannak. A parancsnokló orosz tiszt azt hitte, vagy hihette, a barátkozás a tüntetők részéről csak félrevezetés volt, tőrbecsalták s most csapdába került. Az ÁVH-sok megrémültek attól, hogy lentről orosz gépfegyverek tüzelnek rájuk és újabb sortüzet nyitottak. Orosz tankok ugyanakkor a tömegbe is belegéppuskáztak. A frontok nem voltak tisztázottak, nem tudták, ki ki ellen harcol, csak a végeredmény volt biztos: újabb emberáldozat, bizakodó, fegyvertelen tömeg megtizedelése. Egy angol riporter az első pillanatokban mintegy 30 halottat és sebesültet számolt. Későbbi jelentések a halottak számát, becslés alapján, 170—180-ban állapították meg.[23]Megrázó jelenetek játszódtak le. Az egyik golyó pólyás-gyereket talált el, akit anyja tartott a karján. A halott csecsemőt a jajveszékelő asszony a magasba tartotta, a szovjet tisztek felé nyújtotta s kétségbeesetten kiáltotta: „Megöltétek a gyermekem. Öljetek meg engem is.”[24] Az esemény megrázó hatással lehetett több orosz katonára is, mert a „csata” közben akadtak oroszok, akik nem nyúltak fegyverükhöz, s egyikük, a végén, látva a halottak tömegét, átadta fegyverét az egyik felkelőnek.[25] Az ÁVH e szörnyű eset után sem nyugodott, s mikor a térre mentőkocsi érkezett, golyóval fogadták a belőle kiszálló orvost is.[26]

A véres eset körülményei sokáig nem tisztázódtak s ez rendkívül felkavarta a hangulatot. Kétségen kívül megállapítható ma már, hogy a tragikus tűzharcot az ÁVH kezdte, hogy az oroszok visszalőttek s ugyanakkor, azt hívén, felkelőkkel állnak harcban, a fegyvertelen tömegre is tüzeltek. Kétségtelen, hogy a tűzharcot nem az oroszok kezdték vagy provokálták. Kétségtelen azonban az is, hogy minderre nem is kerül sor, ha orosz tankok egyáltalán nem jönnek Budapestre és Magyarországra, ha szovjet páncélosok és hadosztályok nem avatkoznak be Magyarország belügyeibe. A felelősség végső fokon mindenképpen Moszkvát terheli, mert tankjait tűzparanccsal kivezényelte Budapest utcáira. És azokat a politikusokat, akik az oroszok beavatkozását kérték.

És a pillanat tragikumát fokozta, hogy az oroszok behívását akkor még az egész ország népe a miniszterelnöknek, vagyis Nagy Imrének tulajdonította. Miként az ENSZ vizsgálóbizottságának jelentése megállapítja: „Ez a vérfürdő rémülettel és felháborodással töltötte el a nemzetet... az eset sok népszerűségtől fosztotta meg Nagy Imrét.”[27]

A nép azt hitte, Nagy Imre a Parlamentben van, hisz azért is vonult oda a tömeg, hogy garanciákat kérjen tőle a forradalom kívánságainak teljesítésére. A miniszterelnök azonban ekkor még az Akadémia utcában székelt s bizonyos, hogy a vérfürdőről megrettenve értesült. Hasonló véres eset aztán nem sokkal később a párt székháza előtt, az Akadémia utca környékén is lejátszódott, ugyancsak az ÁVH türelmetlensége és elvakultsága folytán. Az történt ugyanis, hogy röviddel a Parlament téri tragédia után a rádió bejelentette a nap politikai fordulatát: Gerő Ernő felmentését a főtitkári tisztség alól. Ezt követték a nemzeti érzelmeknek hízelgő közlemények, felhívás a háromszínű lobogók kitűzésére, a házak ünnepi fellobogózására. E fordulatot sok vérbeli kommunista megkönnyebbüléssel fogadta, hitelt adott annak, hogy megindul az igazi reformpolitika. A rádió közölte azt is, hogy a délután folyamán Nagy Imre és Kádár János beszédet mond. Ebben a hangulatban kommunista értelmiségiek egy csoportja úgy gondolta, hogy a pártközponthoz vonul és memorandumot nyújt át, hisz már szabadabb kormány van s elébe tárhatják a két legfontosabb teendőt: a szovjet csapatok kivonásának és az ÁVH feloszlatásának a szükségességét. A delegációt egyetemi tanárok vezették. A pártszékház tetőzetén azonban ÁVH-egységek őrködtek s mikor a küldöttség befordult az Akadémia utcába, fentről kelepelni kezdtek a golyószórók. Az egyik professzor és több diák azonnal holtan rogyott össze.[28]

E két szörnyű eset, mely nem harci cselekmény volt, hanem ÁVH-mészárlás fegyvertelen tömeg soraiban — e tragédia híre futótűzként járta be a várost, eljutott a felkelőkhöz is és elszántságukat most már a végsőkig fokozta. „Az utolsó csepp vérig” tartó küzdelem szellemét teremtette meg ez a mészárlás, újabb ezreket sarkallt arra, hogy csatlakozzanak a harcoló felkelőkhöz. Egyben pedig az ÁVH ezen újabb merényletei azzal a következménnyel is jártak: a rendes katonaság, a néphadsereg több egysége most már eltökélte, hogy aktívan is a felkelők oldalára áll és részt vesz az ÁVH és az oroszok elleni harcban. Nem volt megállás vagy visszafordulás, a nemzeti szabadságharc és önvédelmi harc teljes szélességben, minden fronton kibontakozott.

Még aznap átállt a felkelők oldalára a város stratégiailag legfontosabb centruma, a Kilián-laktanya s még aznap „megszületett” a forradalom katonai hőse, Maléter tábornok. A Kilián két szárnyépületébe kora reggel felkelők hatoltak be, de számuk rendkívül kicsi volt s így a kommunista tisztek hamarosan felterelték őket a padlásra. A laktanyában tartózkodó kb. 1000 főnyi legénység nem vett részt a buzgó kommunisták elhárító műveleteiben. Visszahúzódtak a biztonságosabb szobákba s úgy gondolták, nekik semmi közük a kaszárnya „védelméhez”. Sőt, egy nemrégen odaküldött „csepeli század” már azon törte a fejét, hogyan lehetne aktívan segíteni a felkelőket. Közülük 25—30 ember még hajnalban átszökött a Corvin köz népfelkelő erődítményébe s vitte magával teljes felszerelését. A laktanya délelőtt telefonértesítést kapott a hadügyminisztériumból, hogy Maléter Pál ezredes, dandárparancsnok rövidesen megérkezik tankjaival, hogy tisztázza a Kilián körüli helyzetet. Megérkezett öt, magyar felségjelvénnyel ellátott páncélos, és elhelyezkedett a felkelőkkel szemben. A vezértankból kiszállt Maléter Pál, fején tankos sisak, mellén kitüntetések szalagjai. A szálfamagas, nyugodt járású ember a kaszárnyából hosszan telefonált. Nem sokkal azután, hogy befejezte a beszélgetést, a vezértankhoz ment — s akkor megszólalt a löveg s lőtte a Corvin közi házakat. Odaátról tankágyú válaszolt. Kitört a tűzharc Maléter és a felkelők között. Déli egy óra tájban azonban mindkét fél beszüntette a harcot. Maléter ekkor, megtudván, hogy a Kiliánban „hadifogoly” felkelők és sebesültek is vannak, alaposan kifaggatta őket. Egy húsz év körüli Ganz-gyári munkásfiú felhevültén, heroikus elragadtatással beszélt Maléternek arról, miért állt a felkelők közé. Elmondotta, mily nyomorultul élt a munkás, beszélt a szovjet kizsákmányolásról, a 16 pontról, a magyar nép vágyairól, s mindig újra és újra — a szabadságról. Arcára piros rózsák ültek ki, amikor végül így szólt Maléterhez: „...és ha engem fel is akasztanak, ki is végeznek, forradalmunk győzni fog. Előbb-utóbb maguk is rájönnek arra, hogy esztelenség, amit az oroszok parancsolnak, hogy a magyar a magyart ölje, mert most ez történik!”

Halálos csönd lett e szavakra, s mindenki Maléterre nézett. Az egyedül akart maradni, mindenkit kiparancsolt a szobából. Odakint hallották, amint le s fel jár, rója a szobát, járkál szüntelenül. Kis idő múlva újra behívatta a foglyot, s így fordult feléje:

— Ide figyeljen, én most magát és két társát szabadon engedem. Menjen át a felkelőkhöz és mondja meg nekik, hogy kössünk fegyverszünetet, ők sem lőnek és én sem lövök.

Így szólt s kezet nyújtott az „ellenforradalmi banditának”. Mintha a hadsereg fogott volna kezet a forradalommal. A jelenet egyik tanúja, fiatal tiszt így örökítette meg a pillanatot: „Mi, akik első perctől kezdve a felkelőkkel éreztünk, nem bírtunk magunkkal: harsány éljent kiabáltunk.”[29]

Maléter tudta, hogy a minisztérium a tüzértiszti iskola növendékeit útba indította a Kilián felé s azok már a Tűzoltó utca vagy a Liliom utca körül harcban állnak a felkelőkkel. Ezért futárt küldött s megparancsolta nekik, szüntessék be a harcot. Aztán felhívta a honvédelmi minisztert s bejelentette neki, hogy átáll a felkelőkhöz. Kiment a kaszárnya elé, a vezértankon fehér papírral leragasztotta a vörös csillagot. A Kilián kapuja körül százával jelentek meg a felkelők, miután Maléter közölte velük: „Honfitársaim, egyet akarunk!” Leírhatatlan örömujjongás tört ki. Az ódon épület, Mária Terézia laktanyája, az 1944-es kommunista partizánról Kiliánnak elnevezett laktanya megszűnt a kommunista rendszer támasza lenni. A felkelők beözönlöttek a kaszárnyába, összeölelkeztek a honvédekkel s e napon már ott a laktanyában sorkatonaság és szabadságharcosok együtt vacsoráztak.

A Corvin köz, melyet hat szabadságharcos, a Pongrácz-fivérek vezetésével munkásfelkelők vettek birtokukba, egyesült a Kiliánnal. Ez a felkelő központ uralkodott az egész környéken, a 8. és 9. kerületen is, és a szovjet tankok egyik legfőbb felvonulási útját zárta el. A páncélosoknak ki kellett kerülniök az Üllői út e szakaszát, így viszont kénytelenek voltak keskeny utcákon előnyomulni, ahol könnyen elreteszelték őket s a Molotov-koktélok martalékai lettek. Amíg a Corvin-Kilián a felkelők kezén van, az oroszok nem győzhetnek Budapesten. Másik nagy jelentősége abban állt, hogy Maléter átállása fellelkesítette a többi budapesti laktanya tisztikarát és legénységét, ezekből küldöttségek érkeztek a Kiliánba és sorba bejelentették, hogy a felkelők mellett beavatkoznak a harcokba. A Kilián egyfajta szervező- és telefonközpont lett a forradalom katonai egységeinek irányításában. Döntő fordulat volt ez, 1956. október 25-én, a kora délutáni órákban.

Délután negyed négy körül, egész pontosan 15 óra 18 perckor a rádión keresztül az új pártfőtitkár és a miniszterelnök beszédet intézett az országhoz. Figyelembe kell venni, hogy e beszédek akkor hangzottak el, amikor már az egész főváros és az egész ország értesült a parlament előtti vérengzésről, a felkelők pedig már tudtak a hadsereg átállásáról. E tragikus és diadalmas esemény-pár hangulatában mindaz, amit a két politikus mondott, ismét csak fáziselmaradásról tanúskodott és szükségképpen hatástalan maradt. Kádár János lényegében megismételte előző napi rádióbeszédét, s most sem mondott konkrétumokat, hanem csak „égető kérdésekről” beszélt, melyek 2megoldása halaszthatatlanná vált”. Figyelmes hallgató észrevehette azonban, hogy Kádár gyakran szőtte beszédébe a „kérés” szót. Az államhatalom, a Központi Vezetőség kéri a nép támogatását. „Kérem az ifjúságot” — ezt és ilyeneket mondott az új főtitkár. „Kérte” még a pártszervek fegyelmét is — később kiderült, hogy miért.

Nagy Imre már több konkrétumot mondott — ám, még mindig messze elmaradt a nép vágyai, jogos követelései és főleg hangulata mögött. Nagy Imre főbb kijelentései: kis számú ellenforradalmár és felbujtó fegyveres támadást indított a népköztársaság rendje ellen; a múlt súlyos politikai és gazdasági hibáit helyrehozzák, az új pártvezetőség s az új vezetés alatt álló kormány levonta a tanulságokat; rövidesen összeül az országgyűlés; működésbe lép a Hazafias Népfront; de ehhez szükséges a harc azonnali beszüntetése; a kormány tárgyalásokat kezdeményez a szovjet csapatok visszavonásáról; a magyar—szovjet barátság, a proletár internacionalizmus az egyenjogúság alapján szabályozza majd a kapcsolatokat s a magyar—szovjet viszony „szilárd alapja lesz népeink igaz barátságának, nemzeti fejlődésének és szocialista jövőnknek”; visszarendelik majd a szovjet csapatokat, „amelyeknek a harcokba való beavatkozását szocialista rendünk létérdeke tette szükségessé”; aki leteszi a fegyvert, azzal szemben a kormány „messzemenő nagylelkűséget fog tanúsítani”; viszont „a törvény szigorát fogja alkalmazni azok ellen, akik továbbra is fegyverrel támadnak, felbujtanak és fosztogatnak”. Nagy Imre befejező szavai: „Induljunk meg hát a párt vezetésével népünk jobb, szebb, szocialista jövőjét építő békés alkotó munka útján!”[30] Kommunista író állapította meg, hogy „ez a beszéd ... túl sok párt-frázist tartalmazott ahhoz, hogy a nép meg lehetett volna vele elégedve”.[31]Egy másik kommunista író pedig úgy látta, hogy a beszéd egyes mellékmondataiból a hallgatók azt hallhatták ki, hogy „úgy látszik, mégis csak Nagy Imre hívta be az oroszokat”; továbbá, hogy a beszéd utolsó mondata — Induljunk meg hát a párt vezetésével — „inkább ingerel, mint lecsillapít”.[32]

Különösen ingerlő és igaztalan volt, hogy a kormányfő „fosztogatókról2 beszélt. Hisz e forradalom s a forradalmárok legnagyobb büszkesége volt az egész népfelkelés makulátlan erkölcsi tisztasága. Ekkor már külföldi laptudósítók írták meg a nagyszerű mozzanatokat, az erkölcsi emelkedettség ragyogó példáit, amit úton-útfélen tapasztaltak. A bécsi hírlapíró ezt látja a harcok közepette élő városban: „Üzletek kirakatai szétzúzva, csak ki kell nyújtani a kezet s ott a sok drága, értékes holmi, de senki mégcsak ki sem nyújtja a kezét, ott fekszik minden sértetlenül. Aranyórák, briliánsok, textilfélék, élelmiszer, cigaretta — teljesen érintetlenül.” A tanú azonban mégis lát egy „fosztogatást”: az egyik elhagyott cukrászda nyitott kirakatában egy egész tortából hiányzik két szelet; de a tortához támasztva s egy cédulához kapcsolva két ötforintos, a cédulán ez a szöveg: „Éhes voltam. G. B. orvostanhallgató, szabadságharcos.”[33]

„A párt vezetésével” — mondotta Nagy Imre, Kádár János pedig kérte a párt szervezeteit. Csakhogy ez a párt ekkor már gyakorlatilag nem létezett. Kádár János olyan pártnak lett az új főtitkára s a miniszterelnök olyan pártra akart támaszkodni, amely a teljes szétesés állapotában volt. Valójában Magyarországon 1956. október 24-e volt „a párt utolsó napja”. Most, október 25-én már a legtöbb párttag csak úgy beszélt magáról, mint „volt kommunista”. A fővárosi és vidéki pártszervezetek hiába vártak elfogadható, világos utasítást a központtól s a forradalom harmadik napján már szinte százszázalékosan engedtek a népi nyomásnak s átadták helyüket a gombamódra szaporodó forradalmi és nemzeti tanácsoknak vagy munkástanácsoknak, vagyis a forradalom, illetve az ország új igazgatási és közigazgatási gépezetének. Ezek az új tanácsok, történelmileg nézve, szinte pillanatok alatt jöttek létre és működésképesnek bizonyultak. Aminthogy a pártszervezetek meg pillanatok alatt omlottak össze. Egy óriási anyagi és politikai hatalommal rendelkező, tíz éve a korlátlan hatalom birtokában lévő párt, amelynek, miként ezt büszkén hirdették, csaknem egy millió beiratkozott tagja volt — egyszerre szétolvadt. A túlságosan kegyetlen párttitkárok a forradalom első megmozdulásainak hírére kereket oldottak, eltávoztak a városból, ahol eladdig korlátlan urak vagy kényurak voltak. Más, jóérzésű kommunista vezetők habozás nélkül a nép ügye mellé álltak. Ismét mások, egész kicsik és egész nagyok, az opportunista pártnagyságok gyorsan fordítottak egyet a köpönyegen, leghangosabban ők szavalták a forradalom követeléseit és főleg „a régi vezetők megbüntetését” hirdették fennhangon. Ezek részéről Rákosi vagy Farkas Mihály bíróság elé állításának a követelése tulajdonképpen feszültséglevezető szerepet játszott, elterelni a figyelmet a maguk felelősségéről s mindent áthárítani olyanokra, akik már nincsenek hatalmon. A párt számos ilyen opportunista nagyságának átállása a forradalom mellé a legbiztosabb jele volt annak, hogy a párt ügye elveszett. Ezzel nagyobb csapás érte a pártot, mint korábban, mikor csak írói támadtak fel ellene. Mert joggal állapítia meg az angol politikus, Duff Cooper a francia forradalom előzményeiről s a király tekintélyének hanyatlásáról írva: „Királyok, elnökök, miniszterelnökök és diktátorok mindig cégtáblái a bölcselők, szatirikusok és reformerek bírálatainak. Rendszerint megengedhetik maguknak, hogy ne törődjenek vele. De mikor a csatlósok, ingyenélők és udvaroncok kezdik őket nem tisztelni — akkor reszkethet a legerősebb uralkodó is.”[34]

A világ megismerkedett ezekben a napokban egy paradox jelenséggel, a magyar forradalom egy sajátos szereplőjével — az antikommunista kommunistával.[35]

Egy angol kommunista újságíró, aki a forradalom hírére azonnal Magyarországra utazott, már az első városban azt tapasztalta, hogy a régi szocialisták szidják legjobban a szocializmust, mert véleményük szerint az elmúlt nyolc év maga volt a pokol.[36] A forradalom első két napja a kommunista párt agóniája volt, harmadik napja pedig a párt halála. Október 25-én már el lehetett mondani, hogy „a párt gyakorlatilag összezsugorodott az Akadémia utcai pártközpontra.”[37] És bár ez a főhadiszállás, ez az agyvelő még élt, de már ez is tehetetlenné vált a belső ellentmondások, ellentétes felfogások és törekvések következtében.[38]

Ezek a belső egyenetlenkedések kiterjedtek még Nagy Imre szűkebb körére is. A miniszterelnök régi hűséges hívei, mindenekelőtt Losonczy Géza és Donáth Ferenc igyekeztek megértetni Nagy Imrével, hogy ha nem távolítja el maga mellől a megrögzötteket, a sztálinistákat, akkor nem boldogulhat. Nagy Imre viszont ezt elhárította azzal, hogy jelenleg az idő nem alkalmas ilyen rendelkezésre. Losonczy és Donáth erre megsértődött, Nagy Imre pedig megsértődött azon, hogy ezek megsértődtek. Losonczy és Donáth — legjobb emberei — ekkor otthagyták Nagy Imrét, Nagy Imre pedig hagyta, hogy elmenjenek.

„Igen — mondja életrajzírója erről az esetről —, Nagy Imre kezdi elveszteni a türelmét.”[39]

Másnap, a forradalom negyedik napja, október 26., péntek.

Mikoján és Szuszlov visszarepül Moszkvába. Előzetesen mindkettő biztosította Nagy Imrét, hogy minden támogatást megkap a helyzet rendezésére.

Egy Moszkvába induló más gépnek is voltak utasai ezen a napon. Elhagyta az országot Gerő Ernő, a volt gazdasági diktátor és pártfőtitkár, s vele ment az előző miniszterelnök, Hegedűs András, valamint október 23-a belügyminisztere, Piros László. Megbuktatta őket a forradalom.

A budapesti rádióban azonban tovább hangzottak a felhívások, melyek egyrészt halálosan sértőek, másrészt valósággal nevetségesek voltak. Hajnali 4 óra 30 perckor kezdték, majd többször megismételték a minisztertanács közleményét: „A Magyar Népköztársaság minisztertanácsa felszólítja Budapest lakosságát, hogy ma egész napon át ne menjen ki az utcára! Erre az intézkedésre azért van szükség, mert ma kora reggeltől az egész városban megindul a fegyveres ellenforradalmi csoportok maradványainak felkutatása, a rend helyreállítása.” Ez a szöveg azt a benyomást igyekezett kelteni, mintha a felkelésnek vége lenne s már csak „maradványok” harcolnak. Holott a felkelés akkor már kiterjedt az egész országra, a honvédség helyőrségeire pedig a kormányzat nem számíthatott. Mégis, a rádióközlemények később is a nap folyamán úgy tüntették fel, mintha nem rendőrség, ÁVH, hanem katonaság lépne fel a harcolókkal szemben. De ekkor már egész Budapest tudta a valóságot. Komikusán hatott az is, hogy miközben a gyárak, üzemek munkássága már napok óta öntevékenyen kimondta és végrehajtotta az általános sztrájkot — fenntartva természetesen a közüzemi szolgáltatásokat, élelmiszerellátást és főleg a kórházak működését —, a hivatalos közlemény reggel 7 óra 13 perckor ezt mondotta: „A minisztertanács utasítására a belügyminisztérium közli, hogy a budapesti üzemekben egész napon át szünetel a munka, kivéve a közműveket...” — felsorolva a működő ágazatokat. Más, a forradalmat leszerelni vélő közleményeket is gyártottak. Közölték, hogy a pénzügyminisztérium elrendelte: a köztisztviselők fizetését adják ki, sőt, adjanak előleget is! A nemrég szabadult kalocsai érsekre, Grősz Józsefre hivatkozva nyilatkozatot olvastak be, amely a „vérontás” abbahagyására szólította fel a híveket. Senki sem adott hitelt ennek, hisz nem maga az érsek szólt a mikrofonba, s a hallgatóságban ez azt az érzést keltette, hogy visszaélnek a főpap nevével a forradalom ellenállásának gyengítése érdekében.

A forradalom azonban nem gyengült. Kétségtelen, hogy az ellenállási központokban néha felütötte fejét a fáradtság, de az elszántság nem lankadt s a Kilián-kaszárnya átállásával a forradalom katonailag szakszerűbbé vált. Budapest nagyobbik része szilárdan a felkelők kezén volt, a kormányhatalom egyre jobban zsugorodott. A felkelők élelmiszerellátásával nem volt baj. A magyar parasztok szekerei megindultak a főváros felé. Rendkívül olcsón, majdhogy teljesen ingyen hozták az élelmiszert, a „nemzeti becsület” követelte, hogy a harcolók és a forradalmat elindító Budapest népe ne éhezzék.

Ugyanúgy „nemzeti ügy” a sebesültek ápolása. A forradalomnak eddig kereken ötezer halottja és háromszor annyi sebesültje van.[40] De az ország abban a világtörténelemben talán nem is olyan ritka magasrendű, szublimált lelkiállapotban él, hogy a halottakat egyszerre gyászolja és egyszerre büszke rájuk. S a sebesültek nem bánják sebeiket, a haldoklóknak agóniájukban is csillog a szemük. A kórházak tele vannak fiatal harcosokkal és önkéntes ápolókkal, ápolónőkkel. A bécsi riporter, végigjárva a Kilián közelében lévő kórházat, arra gondol, hogy „nálunk Nyugaton” hányszor kérdeztük, mi lesz a fiatalságból eszmények híján, s íme Budapest most megmutatta, hogy a mai fiatalság nincs elveszve. Lelkesítő epizódokat lát a külföldi szemlélő Budapesten. A kórházban a főorvos az egyik ágyhoz vezeti. Tizenhárom éves gyerek fekszik az ágyon, krétafehér arccal. „Súlyos sebesült?” — kérdi a riporter. „Egyáltalán nem!” — feleli az orvos. „Akkor miért van itt?” „Totálisan kimerült!” Ez a tizenhárom éves fiú négy napon át, teljesen egyedül, géppisztollyal a kezében védett egy fontos utcakereszteződést. Csak egy-egy rövid időre távozott, hogy élelmet és lőszert hozzon. Négy nap és négy éjjel. Úgy hívták: Jancsi.

Néhány perc múlva, elhagyva a kórházat, az újságíró látja, hogy a falhoz szorulva, lapulva állnak az emberek, félve, aggódva, mert hatalmas szovjet páncélos közeledik. Ekkor a félénk sorból kiválik egy sovány alak: 13—14 éves lányka lehet, világoskék tréningruhában, odarohan a páncéloshoz, kezében megcsillan valami, elhajítja — s az orosz páncélos percek alatt lángba borul...[41]

Bizakodóvá teszi a felkelőket, hogy értesülnek arról: a külföld ámulattal, csodálattal és együttérzéssel tekint a budapesti harcolókra s az egész világ szinte kivétel nélkül mélységesen elítéli a szovjet beavatkozást, a népfelkelés kiprovokálását és fegyveres elnyomását. Az osztrák határon szüntelenül érkezik a külföldi segítség: orvosság, kötszer, vérplazma. Budapesten, ahol egy-egy üzlet előtt sorban állnak élelemért, ha megjelenik egy vöröskeresztes kocsi és a fehérköpenyes orvos vért kér — pillanatok alatt „elfogy” a sor, az emberek odahagyják az élelmet s mennek a kocsihoz: vért adnak, sok vért a szabadságharc hőseinek. Soha nem látott szolidaritás fog össze egy egész népet.

A pártszékházban, a Központi Vezetőségben kezd felülkerekedni a felfogás: el kell szakadni attól, hogy a népfelkelést „ellenforradalomnak” minősítsék, okosabb, ha azt teszik, hogy — vagy úgy tesznek, mintha — nem a fejlemények sodorják őket, hanem ők állnak a fejlemények élére. Ezt vidékről érkezett pártküldöttségek is kérik Nagy Imrétől, így például a borsodi delegáció, Földvári Rudolf egykori budapesti és országos főfunkcionárius vezetésével, aki ez idő szerint a Borsod megyei pártszervezet élén állt. A Földvári-delegáció 21 pontos követelést állított össze, amelynek egyik legfőbb pontja az volt, hogy tartsák fenn a szocializmust, a másik pedig az, hogy a szovjet csapatokat legkésőbb 1957. január elsejéig vonják ki Magyarország területéről. A többi pont az alapbérek emelését, az életszínvonal javítását stb. követelte. Erre az összeállításra még tipikusan a pártérdek nyomta rá a bélyegét: engedményekkel megmenteni a rezsimet, de nem politikai, hanem gazdasági intézkedésekkel. A követelések azonban messze elmaradtak a felkelt nép vágyai mögött, amely mindenekelőtt arra kívánt garanciát, hogy a szabad élet a jövőben biztos legyen. Ötezer halott és tizenötezer sebesült nevében a felkelés ekkor — szinte már az ország minden pontjáról — azt követelte, hogy oszlassák fel a titkosrendőrséget, illetve a „biztonsági szerveket”, vagyis az ÁVH-t, és, mint második garancia, a szovjet csapatok vonuljanak ki — azonnal.

A párt az Akadémia utcában ezen a napon afféle Földvári-koncepcióban állapodott meg s délután 16 óra 13 perckor a Központi Vezetőség hatpontos programnyilatkozatot adott ki. Ebben már nem beszéltek „ellenforradalomról”, hanem arról, hogy „testvérharc dúl hazánk fővárosában”. Ezután a következőket ígéri: rövidesen új kormány alakul „a legszélesebb nemzeti alapon”; az új kormány tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal, hogy első lépésként, a rend helyreállítása után a szovjet csapatok haladéktalanul visszatérnek támaszpontjaikra”; Magyarország és a Szovjetunió viszonya az egyenjogúságra épüljön, erre épülhet fel a „valóban testvéri és megbonthatatlan magyar—szovjet barátság”; „ezen az alapon alakul most újjá Lengyelország és a Szovjetunió viszonya is”. A Központi Vezetőség bejelenti, hogy amnesztiát ad a fegyveres harc minden résztvevőjének, „ennek egyetlen feltétele a fegyverek azonnali, de legkésőbb ma este 10 óráig való letétele”. Egy következő pont felszólítja a „kommunistákat, magyar dolgozókat, mindenekelőtt a munkásokat”, aztán a fegyveres erőket, „a néphatalom szilárd oltalmazóit”, hogy azokat, akik az államhatalom ellen „fegyverrel támadnak, ha a megadott határidőig nem teszik le a fegyvert, kíméletlenül semmisítsék meg”. A nyilatkozat utal még a bérek emelésének szándékára s befejezésül hangsúlyozza, hogy népfrontpolitikát folytat és ennek garanciája „pártunk vezetése”.[42]

A közlemény nem tartalmazta a legfőbb követelést, az ÁVH feloszlatását, s most, a negyedik napon még mindig mereven ragaszkodott az egypártrendszerhez, vagyis a diktatúrához. Ez mutatta, hogy a rendszer semmi lényeges, megnyugtató politikai engedményre nem hajlandó. Az egész országban kialakult hangulatot és helyzetet tekintve ez a közlemény, program nem volt az, amire azt lehetne mondani, hogy reálpolitikai érzék szülte.

Mert ezen a napon, október 26-án már az egész országban vészesen megingott a párt, az irányítás nemzeti tanácsok kezébe került. E napon győzött a forradalom az ország nagy nyugati iparvárosában, mely egyben püspöki székhely és tartományi szellemi központ is: bekövetkezett a forradalom győzelme Győrött, s ezzel az egész Dunántúlon megszilárdultak a forradalmi tanácsok.

Az erjedés már 1956 nyarán elérte a vidéket. Több megyeszékhelyen a Petőfi Kör példájára kultúrkörök alakultak, többnyire valamely helyi szellemi vagy történelmi nagyságról elnevezve, ezek készítették elő a talajt, s így október 23-át követően a pesti események hírére azonnal tömegtüntetések kezdődtek. Veszprémben már október 25-én tízezres tömeg hömpölyög az utcákon, az egyetemisták külön századot létesítenek a nemzetőrség számára.[43] A legtöbb vidéki városban, még a nemzeti tanácsok megalakulása előtt, első teendő volt a vörös csillag eltávolítása a középületekről, vagy — mint Szekszárdon és Tolna megyében — a politikai foglyok kiszabadítása.[44] Somogy megyében már hónapokkal előbb „Irodalmi Újság” ankétet rendeztek a fővárosi lap cikkeinek megtárgyalásával, most, október 24-én pedig teherautósofőrök vitték szét a megyében a „Fáklya” című röplapot, az új követeléseket; újra megalakult a pesti Petőfi Kör mintájára működő „Zrínyi Kör”,s a városban mindenütt kitűzték a nemzeti színű zászlókat.[45] Vas megyében a „Vasvári Pál Kör” tölti be a Petőfi Kör szerepét, október 23-a után a vasutasok hozzák és terjesztik a pesti események hírét s 25-én már mindenünnen eltávolítják a vörös csillagot és a köztársasági címert.[46]

Legjellemzőbb az események vidéki lefolyására, s egyben legjelentősebb, ami Győrben történt. Október 24-én egy huszonöt főnyi kis csoport elindult a város főutcáján, a Baross utcán, de mire a városháza elé ért, óriási emberfolyam lett belőle. Nem csoda: a huszonöt ember piros-fehér-zöld nemzetiszínű zászlót vitt magával. Pillanatok alatt zászlók sokasága lengett a városban, a lyukas zászló, melyből kivágták a kommunista címert. A felvonulókhoz csakhamar csatlakoztak a győri vagongyár munkásai, sőt, a város nagy színházának, a Kisfaludy Színháznak a társulata is. A városháza előtt valaki, óriási lelkesedés közben, elszavalta a Nemzeti dalt. A tömeg maga dörögte a refrént, ami valójában e forradalom alapvető programja és végcélja volt: „Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés!” Egy munkás felolvasta Győr népének követeléseit, három pontot: az oroszok kivonulása; az ÁVH feloszlatása; 90 napon belül szabad választások. A régi iparkamara elé vonultak, itt székelt most a párt megyei bizottsága. Egy küldöttség felszólította a megyei párttitkárt, továbbítsa a győri munkásság üzenetét a budapesti kormányhoz: hagyják abba a Budapesten harcoló magyarok, diákok és munkások állandó gyalázását, azt, hogy ellenforradalmárnak és fasisztának bélyegzik őket. A pártszékház előtt magyar és orosz páncélosok álltak. Mikor a tüntető tömeg megérkezett, a magyar katonák nem titkolták rokonszenvüket, barátságosan integettek — aztán beszálltak tankjaikba és elvonultak, otthagyták az orosz tankokat magukban. A reszkető pártvezetőség megígérte a tömegnek, hogy kapcsolatba lép a budapesti kormánnyal, a mondottak szerint. A tömeg ekkor azt kívánta: a pártvezetőség küldje el az orosz tankokat. Mikor a párttitkár vonakodott, Győrben is megismétlődött a Budapesten már jól ismert jelenet: az emberek felmásztak a páncélosra, párbeszédre hívták az orosz katonákat, megmagyarázták a népfelkelés jellegét. Az oroszok ezekután szintén elvonultak. A tömeg ekkor a börtönépülethez vonult, hogy a politikai foglyokat kiszabadítsa. Már folyt a szabadonbocsátás, mikor a pártvezetőség kivezényelte az ÁVH-t. Riadókocsik és talpig felfegyverzett ÁVH-sok érkeztek és minden figyelmeztetés nélkül sortüzet bocsátottak a tömegre. Négy halott és négy sebesült — s ezek láttán az emberek, mit sem törődve, hogy nekik is ez lehet a sorsuk, felbőszültén nekirontottak az ÁVH-osztagnak. A roham oly heves, hogy elsöpri a rendőröket, akik visszamenekülnek központjukba. Nem sokkal ezután azonban a Szent István úton búgva-csörömpölve feltűnnek a szovjet páncélosok. A győri pártvezetőség kérte a „segítségüket”, és így 26 szovjet harckocsi megszállta a várost. Itt azonban az oroszok már sokkal óvatosabbak voltak, mint Budapesten. Általában vidéken a már régebben Magyarországon állomásozó szovjet katonák nem szívesen indultak harcba ezekben a napokban, mert velük, akik évek óta itt éltek, nem lehetett elhitetni, hogy „egy maroknyi fasiszta ellenforradalmár” akarja megzavarni a rendet. Maguk is látták, hogyan él a magyar nép.

Most, mikor Győr utcáin ismét felvonultak a szovjet páncélosok, megint láthatták az óriási tömeget és tapasztalhatták, hogy „a magyarok többé nem félnek”. Valóban, a gördülő tankokat kőzápor fogadta, ahol pedig egy szovjet katona kidugta a fejét, paradicsomot vágtak hozzá. Főleg fiatalok merészkedtek elő, kilószámra tartogattak maguknál gyümölcsöt, mint „tank elleni fegyvert”. Almákat is hajigáltak a szovjet katonákra. Az egyik orosz katona egy alkalommal egy almahajigáló fiúra fogta fegyverét, de társa, egy másik katona kiütötte a kezéből a puskát.[47] Az idősebb magyarok természetesen nem voltak olyan gondtalanok, mint a fiatalok, a szovjet haderő léte és fenyegetése idegtépő órákat hozott. Kiderült azonban, hogy az oroszok csak a városban élő családtagjaikat akarták biztonságba helyezni és utasításuk volt, hogy azok összeszedése után hagyják el Győrt s vonuljanak a 8—10 kilométernyire lévő győrszentiváni erdőbe. Másnap, október 25-én a polgári rendőrség és a katonai helyőrség is csatlakozott a forradalomhoz, újabb tüntető tömeg pedig elérte, hogy a hatóságok küldöttséget indítottak Budapestre a két nagy követeléssel: a kormány oszlassa fel az ÁVH-t, az orosz csapatok pedig vonuljanak ki az országból. A Győr megyei párt több vezetője elhagyta a várost, sőt, az országot is: átmenekült a kommunista Csehszlovákiába.

Győr népe ekkor körbefogta az ÁVH új, modern központját, amelynek pincéjében vallatószobák és kazamaták voltak. Az épület ablakaiban állig felfegyverzett ÁVH-sok álltak. A fiatalság erre rá se hederített, tömegével átmászott az épület kerítésén és elözönlötte a belső udvart. Ekkor lövés dördült el. Egyetlen egy lövés: az az ÁVH-s tiszt, aki előző nap parancsot adott a tüzelésre és a vérengzés okozója volt — főbe lőtte magát. Az ÁVH ezután kitűzte a fehér zászlót. Az események szemlélője, a szemtanú így írja le, ami ezután történt: „Megkezdődik a foglyok kiszabadítása, az ávós tisztikar és legénység lefegyverzése és a katonai fogdába szállítása. A tüntetők sorfala között elvonuló ávósok megússzák egy-egy pofonnal és fenékberúgással. Láthatóan igen elégedettek a népítélet ilyen enyhe formájával. Sohasem képzeltem volna, hogy egy tömeg, amely néhány perc előtt még életét teszi kockára, ilyen nyugodtan és nagylelkűen viselkedjék halálos ellenségével és elnyomójával szemben.”[48] Harmadnapra, október 26-án, Győrött teljessé vált a forradalom győzelme. Megalakult a forradalmi tanács a városháza előtti óriási tömeg nagy lelkesedése közepette. A kommunista funkcionáriusok helyét elfoglalta egy régi, tekintélyes szociáldemokrata acélmunkás, Szabó György, aki gomblyukában a piros-fehér-zöld szalaggal kezdte meg ténykedését. A tanács alelnöke a parasztpárti politikus, Szigethy Attila, a megye népszerű személyisége lett. Pipájával, öltözködésével úgy festett, mint egy angol egyetemi tanár. Régebben volt már tanácsbeli alelnök, de Nagy Imréhez fűződő barátsága miatt Rákosi mellőzte. Most a forradalom élre állította s ténylegesen ő irányította mind a győri, mind a dunántúli nemzeti tanácsot. A forradalom győri győzelme jelezte a forradalom vidéki, országos diadalát.

A diadal érzését azonban ezen a napon, Győrött is, másutt is az országban megmérgezte egy rettenetes esemény: az ÁVH mosonmagyaróvári vérfürdője.

Ezen a napon, október 26-án a délelőtti órákban a nyugati határszélen lévő, 22 000 lakosú városka is hangot adott a nép vágyainak. Békés felvonulást terveztek a városháza elé. Ötezer ember, a városka lakosságának majdnem egy negyede tolongott a menetben, férfiak, asszonyok, fiatal anyák karonülő gyermekeikkel, öregek, ifjak, fiúk, lányok örömujjongva vonultak, hogy memorandumban adják át kívánságaikat a hatóságoknak. Mikor az ÁVH székháza előtt haladt a menet, többen felkiabáltak, hogy a házról vegyék le a vörös csillagot. Ekkor a lőállásokba helyezett ÁVH-sok elővonták fegyvereiket. Az alumíniumgyár négy munkása előre ugrott és kétségbeesetten kiáltott az ÁVH felé: „Ne lőjetek, az Istenért, mi fegyvertelenek vagyunk és semmi rosszat nem akarunk!” Hiába! Az ÁVH, Stefkó József tiszt parancsára, koncentrált tűzzel válaszolt, válogatás nélkül lőtte a Himnuszt éneklő tömeget. A szó legszorosabb értelmében kaszált a halál. Pillanatok alatt 80 vagy 85 ember holtan bukott el. Az élők is, védelmet keresve, földre vetették magukat s ekkor az ÁVH kézigránátokat hajított közéjük.

Az angol kommunista lap, a „Daily Worker” kiküldött munkatársa, aki az osztrák határról éppen Budapestre tartott, ezt írja a magyaróvári véres eseményről: „Nem volt még figyelmeztető lövés sem... Mégcsak az sem, hogy a levegőbe lőttek volna, vagy hogy az emberek feje fölött lőnek először... Stefkó József ÁVH-tiszt gépfegyvere szórta a golyót a tömeg sűrűjébe, ÁVH-sok hajigálták a kézigránátot. Négy percig tartott a tüzelés, még a sebesültekbe is, akik el akarták vonszolni magukat, hátulról belelőttek.”[49]

A nép ekkor a katonai helyőrségre ment és kérte a hadsereget: adjon fegyvert, hogy megtámadhassák az ávéhásokat. A katonák szó nélkül adtak s megkezdődött az ostrom. Közben Győrből is segélycsapatok indultak el, a hadsereg irányításával negyven teherkocsi, katonák által felfegyverzett szabadságharcosokkal. A csatának az vetett véget, hogy a győri forradalmi tanács megbízottja, Földes Gábor meggyőzte az ÁVH-t: reménytelen az ellenállásuk, adják meg magukat. A mély gyászba zuhant, ugyanakkor végtelenül elkeseredett tömeg egy ávéhás tisztet meglincselt, másik hármat megvert, majd kórházba szállított. Úgy tűnt, a népharag ezzel kielégült. De 85 halottnak többszáz családtagja nem tudta megemészteni szörnyű fájdalmát.

Az angol újságírónak megmutatták a halottakat. Így írja le, amit látott: „A holttestek sorokba rakva feküdtek előttünk. A vér még ott száradt ruhájukon. Némelyik halottnak kis virágcsokor a mellén. Leányok, halottak, alig lehetnek többek tizenhat évesnél. Ott fekszik egy fiú, amolyan hatesztendős. Kis koporsóba fektetve tizennyolchónapos csecsemő holtteste. Ezt hozta a tizenegy évi ’népi demokrácia’: a rendőrség, bűnösen, brutálisan fegyvertelen tömeg ellen fordítja fegyverét s gyilkolja azt a népet, amelynek mindig azt mondották, hogy övé az ország...”[50]

A magyaróvári kórház újabb és újabb halottakat jelentett. Kétségbeesett apák, anyák, hitvesek tolongtak a folyosón, az operációs terem előtt, betegszobákban, fehér ágyak mellett. Sokaknak ott, a karjában halt meg kedvese, aki reggel még életvidám ember volt. Ahogy nőtt a halottak száma, a rokonok egyre hevesebben követelték, hogy ebből a kórházból szállítsák el az idehozott, sebesült ÁVH-tiszteket, vigyék el őket innen, ne maradjon közülük egy sem a haldoklók, az áldozatok szomszédságában. A kórház főorvosa ellenállt. Végül azonban, ahogy a halottak száma egyre nőtt s a szenvedély újra magasra csapott s attól kellett tartani, hogy az elkeseredett tömeg megostromolja a kórházat, a város katonai parancsnoksága elrendelte az ÁVH-tisztek elszállítását.

A kórház kerítésén kívül hatalmas embertömeg. Az épület előtt feltűnik egy hordágy. Megismerik. Kék ingben, pokrócba csavarva a vérengzés főfelelőse, Stefkó. A tömeg meglendül. Áttörik a kerítést, beönzönlenek a kapun. „Gyilkos! Gyilkos!” — hangzik a könnyes-fuldokló, artikulátlan kiáltás százak ajkán. Gyilkos!

Volt, aki látta az ÁVH-tiszt arcát. A szemét. Ebben a szemben benne volt, hogy tudja: mi vár reá.

Ott helyben meglincselték.

Ezekben az órákban a budapesti rádió folytatta a félrevezető,hamis jelentéseket arról, hogy egyre több felkelő teszi le a fegyvert. A szabadságharcosokat ezek az adások már „félrevezetett, megtévesztett fiataloknak” nevezték. Este 10 órakor lejárt az amnesztia, illetve a fegyverletétel határideje, s a rádió közölte: „22 óra után a főváros egyes területein felfegyverzett csoportok garázdálkodnak és az utcai harcok kiprovokálásával veszélyeztetik a polgári lakosságot.” A közlés minden mondata, minden jelzője hazugság volt — nem provokálás folyt, hanem szabadságküzdelem, nem a polgári lakosságot veszélyeztették a felkelők, hanem a zsarnokságot. Ami Budapest utcáin történt, azt egy ezen a napon született költemény fejezte ki igazán, írója az évtizeden át elhallgattatott nagy népi költő volt, Sinka István. A Forradalmi Magyar Honvédség és Ifjúság lapja, az „Igazság”, az új, szabad sajtó egyik első terméke közölte e napon ezt a strófát:

Üdv néked, Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!

ki lángban és vérben születtél meg újra

három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!

Melyik nép írta fel mostanában nevét

így, hogy aranyat adott kezébe Isten újja?

S mely nép beszélt így az önmaga nevében,

mint angyal, mikor a harsonáját fújja?

Bús igájának fájára írja hát,

s mint annyiszor a megsárgult ezer évben

vérrel és vassal tanítja zsarnokát.

Budapest, 1956. október 26.

A szabadságharc folyt tovább. 1956. október 27., szombat.

Kerek 24 órája erős szovjet kötelékek ostromolják a Kilián laktanyát és a Corvin-udvar körülötti szabadságharcos erődítményt. A Kiliánt a külföldi újságírók felé magát Ács ezredesnek nevező Maléter Pál védi. Egy szemtanú így írja le az ostrom hangulatát: „Ránk szakadt a pokol. A szovjet most már nem a régi típusú T-34-eseket, hanem a lapostornyú, nehezebb páncélzatú T-52-eseket, a J. Sztálin-típusú tankokat vetette be. Az órák összefolytak, délelőttök, délutánok, éjszakák váltották egymást, és mi csak akkor aludtunk, ettünk és ittunk, amikor egy-egy támadó hullám elvonult, vagy örökké elhallgattatva roncsként hirdette a szabadságharc elszántságát... A szovjet túlnyomórészt a Petőfi-híd felől, a Körúton támadott, de mindannyiszor vissza kellett vonulnia, hiába lőtte össze a környező épületeket, hiába használt foszforos lövedéket, minden támadása megtört a Kilián-Corvin csomóponton. Ebben az időben terjedt el az az anekdota, hogy ha a szovjet páncélosoknak azt mondják: Corvin-Kino — inkább a Dunának hajtottak... A védelmet Maléter vezette, aki mindig ott volt, ahol kellett, s nyugodt hangja s még a legveszélyesebb percekben is magabiztos viselkedése hallatlan önbizalmat adott a katonáknak. E napokban a laktanyát kb. 100—150 honvéd védte, a híres „csepeli század” tagjai, s 15—20 tiszt és tiszthelyettes... „[51]

Ahogy szerte a vidéki városokban megalakultak a Nemzeti Bizottságok, Forradalmi Tanácsok, úgy a gyárakban és üzemekben Munkástanácsok létesültek s ezen a napon végleg megszilárdultak. Miként a közigazgatási és politikai hatalom így a polgári tanácsok, egyes laktanyák a katonatanácsok, úgy a gazdasági élet a munkástanácsok kezébe ment át.

E napon egyre több szabad rádió szólalt meg. Győr, Miskolc, Nyíregyháza. Adásaik visszhangozták a nép követeléseit — szabad választás, az ÁVH feloszlatása, oroszok kivonulása — s nyilvánvalóvá tették, hogy az egész ország egy emberként állt a forradalom kívánságai mellett.

A nap politikai fordulata, amelyről a budapesti rádió 11 óra 18 perckor tájékoztatta az országot, új kormány megalakulása volt. (Nagy Imre miniszterelnök. Helyettesei: Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc. Államminiszter: Tildy Zoltán. Külügyminiszter: Horváth Imre. Belügyminiszter: Münnich Ferenc. Honvédelmi miniszter: Janza Károly. Földművelésügyi miniszter: Kovács Béla. Pénzügy: Kossa István. Igazságügy: Molnár Erik. Kohó- és gépipar: Csergő János. Egészségügy: Babits Antal. Bánya- és energiaügy: Czottner Sándor. Külkereskedelem: Bognár József. Belkereskedelem: Tausz János. Vegyipar: Szabó Gergely. Könnyűipar: Nagy Józsefné. Város- és községgazdálkodás: Nezvál Ferenc. Állami gazdaságok: Ribiánszky Miklós. Élelmiszeripar: Nyers Rezső. Begyűjtési miniszter: Gyenes Antal. Építésügyi miniszter: Apró Antal. Közlekedés- és postaügy: Bebrits Lajos. Népművelés: Lukács György. Oktatásügy: Kónya Albert. Országos Tervhivatal elnöke: Kiss Árpád.) A rádióközlemény e kabinetet így nevezte: új nemzeti kormány.

De nem volt az. Csak némileg volt új, és semmiképpen sem volt a nemzeti összefogás kifejezője. Nem foglalta magában a nemzet számbajöhető politikai tényezőit, hanem túlnyomórészt a kommunista párt erőire támaszkodott. Kimaradt ugyan a kormányból néhány erősen kompromittált kommunista személy (Gerő, Hegedűs, Piros, Bata, Darvas, Marosán stb.), de benne maradt sok olyan kommunista, akinek a neve szorosan tapadt az elmúlt nyolc év sok nyomorúságához és csődjéhez (Apró Antal, Csergő, Bebrits, Czottner stb.). Lukács György nevét csak az intellektuel réteg ismerte, de ez ismerte Lukács opportunizmusát is. Egy Münnich éppúgy Moszkva emberének számított, mint Rákosi vagy Gerő. A nemkommunista miniszterek névsora pedig — egyedül ez jelentett volna haladást — igen rövid volt, amellett részben gyanús, és semmiképpen sem reprezentatív. A „kisgazda” Bognár József egyike volt azon „kisgazdáknak”, akik a pártot annak idején segítettek befogni a Kommunista Párt szekerébe. Tildy pedig az a polgári államelnök, aki minden döntésével közelebb vitte az országot a kommunista diktatúrához, magatartásával egyengette Rákosi útját. Nagy örömet s meglepetést hozott viszont Kovács Béla neve, hisz a koalíció idején ő volt a leggerincesebb kisgazda politikus. Néhány hónapja került vissza a szovjet fogságból s szűkebb hazájában, Baranyában élt. Egyedül az ő személye kelthetett és keltett bizalmat, máskülönben azonban a kormánylista csalódást okozott.[52] Mindenekelőtt azért, mert Kovács Béla csak egy ember volt a kommunista-sztálinista miniszterek tengerében, s a két másik kisgazda feltüntetése sem jelentette még, egyáltalán nem, hogy pártjukat és a pártokat is újra életre keltenék. Úgy tűnt tehát, s mindenki így fogta fel, hogy a kisgazda-nevek triója csak afféle fügefalevél, megint egyszer, a kizárólagos kommunista uralom takargatására.

Mindenesetre kisgazda-politikusok nevének felmerülése némi haladást jelentett az előző napokhoz viszonyítva, garancia azonban nem volt semmire sem, így a fegyveres harc folyt tovább. És ami ezzel egyenértékű fegyver volt, sok tekintetben szinte még fontosabb: változatlanul tartott az általános sztrájk. 1919-ben a magyar parasztság buktatta meg az első, Kun Béla féle kommünt azzal, hogy nem szállított élelmiszert s a kormány így tehetetlenné vált. Most a munkásság buktatta meg a második kommünt, mert nem hallgatott a rendszer parancsszavára s bebizonyosodott, hogy a kormányzat működésképtelen.

1956. október 28., vasárnap.

Ahogy előző este nyilvánvaló volt, hogy a kormány és a párt nem tud parancsolni a munkásságnak, ezen a reggelen nyilvánvaló lett, hogy nem tud parancsolni a hadseregnek sem. Az új kormány új honvédelmi minisztere, Janza Károly, egykori vasmunkás, majd országgyűlési képviselő, altábornagy és miniszterhelyettes azzal kezdte működését, hogy egyfelől letagadta az orosz csapatok masszív hadműveleti tevékenységét Budapesten, másfelől olyan valótlan jelentést adott ki, hogy a felkelők zöme letette a fegyvert s a megmaradt néhány erősebb gócot „a magyar honvédség erre kijelölt alakulatai” felszámolják. Minisztériuma további közleményei: „Sok helyen a lakók kiadták a megbúvó fegyveres rendbontókat a honvédségnek... Katonafiaink kérik Budapest lakosait, hogy segítsék őket a rendbontók, a még ellenálló fegyveres csoportok felszámolásában.”[53] Tekintve, hogy a magyar hadsereg rokonszenvezett a forradalommal s egy-egy egységgel s még több egyénnel csatlakozott a harcolókhoz, a szabadságharcosok ellen azonban sehol sem lépett fel aktívan, a miniszter és minisztérium e közlése nem a valóságon alapult, ez csak afféle „árnyék-bokszolás” volt.[54] Sőt, e napon, 28-án, a korábbi fennhéjázó közlemények cáfolataként a minisztérium akaratlanul is elismeri, hogy számos aktív katona a felkelők oldalán harcolt. Reggel 7 óra 30 perckor ugyanis a miniszter közleménye, mely felszólítja a felkelőket, hogy adják át fegyvereiket, egyben a felkelők körében tartózkodó katonákhoz is szól, hogy ti. az esetleg „ott tartózkodó honvédségi személyek csapataikhoz való bevonulását, illetve beosztását szintén biztosítja”.[55] A győri rádió, amely már szabadságrádióként működött, e napon közölte a győri helyőrség, a honvédség üzenetét a munkássághoz, nevezetesen hogy „a győri helyőrség katonái a ti jogos követeléseitek mögé állnak. Mi támogatjuk azokat s készek vagyunk életünket adni azokért.”[56] Délelőtt 10 órakor a budapesti rádió a Kilián laktanyába küldött nyilvános üzenetet, hogy teljes amnesztiát kapnak, ha leteszik fegyvereiket. E célzatos rádiófelhívások és közlemények azonban hatástalanok maradtak. Nyilvánvaló lett, hogy a honvédelmi minisztérium, amely erősen át volt itatva sztálinista és Moszkva-hű parancsnokokkal, nem tudta rávenni a hadsereget, hogy forduljon a felkelők ellen és álljon a kormány mellé. „A Kommunista Párt és a pro-szovjet kormány elvesztette uralmát az ország felett és nem tudott parancsolni a fegyveres erőknek sem, tekintve a lakosság nyílt ellenállását általánosságban, és a forradalmárok különleges ellenállását” — hangzik az egyik összegező megállapítás e napokban.[57] Hisz — mondja egy katonai szakember — a katonák nem mások, mint fiatal emberek egyenruhában.[58] Vagyis a Zrínyi Akadémia tisztjei, vagy a szentendrei kadétok, akiket a párt a felkelők ellen küldött ki, de akik az oroszok ellen fordították a fegyvereiket nap mint nap (esténként jelentve a pártnak, hogy a felkelők ellen küzdöttek), ugyanúgy éreztek, mint a Petőfi Kör vagy az egyetemi hallgatók.[59]

E napon a bécsi „Presse” kiküldött munkatársa meglátogatja a budapesti felkelés egyik legismertebb szervezőjét és irányítóját, Dudás József mérnököt, aki korábban hosszabb ideig volt szovjet fogságban, jóllehet 1944-ben, még a Horthy-időkben kapcsolatban állt a szovjet vezetőséggel az akkori fegyverszünet létrehozatala érdekében. Most Dudás főhadiszállásán állandó a jövés-menés, fegyveres emberek sürögnek-forognak. Dudás „szavai meggyőzően csengenek, emberei, akiknek arcán látszik az elmúlt napok harcainak nyoma, láthatólag követik parancsait”. Dudás követeli a rákosisták félreállítását és követeli „Mindszenty bíboros azonnali szabadonbocsátását”.[60]

Keményen tartotta magát a Kilián laktanya is, a napokon át folytatott, összpontosított szovjet támadás nem tudta a felkelőknek ezt a kombinált — Corvin köz, Kilián — erődítményét elfoglalni.

A felkelők tehát nem alkudtak s nem lankadtak, a hadsereg pedig nem volt hajlandó megtámadni őket. Mindezt a pártnak és a kormánynak is be kellett látnia és le kellett vonnia a konzekvenciákat. Megtörtént az a csoda, hogy egy néhány hete még megdönthetetlennek hitt rendszer tarthatatlanná vált és megsemmisült. És megtörtént a még nagyobb csoda, a szinte hihetetlen, hogy az a szovjet haderő, amely Magyarországon ezekben a forradalmi napokban a hadvezetés rendelkezésére állt, nem volt elegendő a nép fegyveres felkelésének a leverésére. Pontosabban: nem volt alkalmas. Több okból is. Először: olyan fergeteges ellenállással találta magát szemben, amire nem számított, amire nem volt elkészülve és felkészülve. Budapesten a szovjet haderő „a magyarok heroikus ellenállásába” ütközött, katonailag pedig zsákutcába jutott. Hiába jött tankokkal, hiányzott a kellő gyalogsági és tüzérségi támogatás.[61] Másodszor: nem számíthatott a magyar néphadsereg támogatására, inkább tartania kellett tőle. Harmadszor: tagjai nem teljes meggyőződéssel harcoltak munkások, diákok és asszonyok ellen. Negyedszer: az orosz katonák közül számosan felfedezték, hogy a magyarok olyan rendszer, olyan elnyomás ellen harcolnak, amelytől odahaza a Szovjetunióban ők is szívesen szabadulnának; ezért akadtak olyan orosz katonák, akik fegyvereiket átadták (vagy eladták) a felkelőknek, ötödször: vidéki szovjet helyőrségek, mikor látták, hogy csak vérfürdő árán avatkozhatnának be a felkelt nép ellen, inkább egy puskalövés nélkül fegyverszüneti megállapodást kötöttek a helyi forradalmi tanácsokkal.

Két jellemző eset, epizód e napokból, amely megvilágítja az orosz haderők alkalmasságát illetve alkalmatlanságát, használhatatlanságát a felkelés leverésére.

Az egyiknek a színhelye Győr. A helyi nemzeti tanács tárgyalásokat kezdett az orosz helyőrség parancsnokával, Schwarz ezredessel. Az eredmény: az orosz egységek semlegesek maradnak. A győri rádió október 28-án már reggel 9 óra előtt közli az orosz parancsnok kijelentését, hogy ti. nem avatkoznak be a magyarok belső, politikai ügyeibe. Szó szerint: „Jogosnak tartom a magyar nép megmozdulását az elnyomó vezetőkkel szemben.”[62] Az orosz parancsnok kérte Győr népét, ne bántalmazzon orosz katonákat. Megköszönte, hogy a magyarok már előző nap 40 liter tejet szállítottak az orosz katonák családjainak és gyermekeinek. Emlékeztetett arra, hogy a helyőrség orosz gyerekei a múltban együtt játszottak a magyar gyerekekkel. Megígérte, hogy amennyiben orosz katonák részéről történnék kilengés, azt szigorúan megtorolják. A szovjet ezredes befejezésül biztosította a lakosságot, hogy „a szovjet csapatok semmiféle támadásra nem készülnek a város ellen, mert szerintük a világ békéje legalább olyan fontos, mint a győri béke”.[63] Hasonló megállapodás jött létre a forradalmi nemzeti tanácsok és a szovjet helyőrségek parancsnokai között más vidéki központokban is, többek között például Jászberényben vagy Debrecenben.[64] És a moszkvai hadvezetőséget nyilván megdöbbentette, hogy orosz katonák közül többen is átálltak a magyarok oldalára. Voltak orosz katonák és tisztek, akik a magyarok oldalán harcoltak és az ő oldalukon haltak meg.[65]

Ahol a szovjet parancsnokok nem így gondolkodtak és cselekedtek — vagy nem cselekedhettek így és harcolniok kellett —, ott méltó ellenfélre találtak. Ennek jellemzésére egy beszámoló, egy „csatakép” a fővárosi és főváros körüli harcokból és ezek hangulatáról: „A XX. kerületet határoló Soroksári út és Nagykőrösi út volt az oroszok két fő felvonulási útja. Az utóbbit az oroszok utánpótlási főútnak is használták. Az állandó nemzetőrség létszáma a XX. kerületben 600 fő, a nem állandó nemzetőrök száma pedig 3000 fő volt. A fegyverzetünket 74 löveg (ágyú) és 3600 gyalogsági fegyver alkotta. Ezzel az erővel igyekeztünk a Budapest felé törő oroszokkal szemben Pesterzsébetet megvédeni. A szabadságharc kezdetén tulajdonképpen csak az a 16 gyalogsági puska állott rendelkezésünkre, amit a kommunista párt székházában találtunk. Ehhez később a rendőrség és a posta állományából további fegyverek járultak, amivel puskáink száma 265-re emelkedett. Mikor azonban szabadságharcosaink a Timót utcai laktanyában felfegyverkeztek, 600 állandó és 3000 időleges szabadságharcosunk mind rendelkezett puskával, illetve géppisztollyal s kézigránáttal. A honvédségi csapatok 74 löveggel csatlakoztak hozzánk. Ehhez később még az oroszoktól (pénzért, élelemért, italért) vásárolt fegyverek járultak. Mégpedig: 2 Sztálin-orgona (sorozatvető) teljesen használható állapotban, 1 harckocsi, 6 páncéltörő ágyú, 4 gépágyú, 30 géppuska, 14 golyószóró, 350 géppisztoly, 600 darab különböző gyalogsági fegyver, 3 benzintartály-kocsi és 15—20 lőszerrel megrakott orosz teherautó. Az oroszoknak voltak különféle gyülekező helyeik, amelyek nem a XX. kerületben voltak, de a mi tűzkörletünkön belül estek. Ilyen volt a Népliget, ahol 50—55 tankot és 20—25 páncélos járművet semmisítettünk meg a tőlük zsákmányolt Sztálin-orgonával...”[66]

A forradalom kitörésétől számított öt nap múlva tehát a szovjet hadvezetőség kénytelen volt megállapítani, hogy a nem várt magyar ellenállás, annak mértéke és intenzitása, a saját haderő számbeli elégtelensége és harci moráljának süllyedése, megbízhatatlansága, sőt, a forradalmárok és a forradalmi eszmék általi „fertőzöttsége” következtében a további harc csak kölcsönös vérfürdőt eredményezhet, gyakorlati eredmény nélkül. A szovjet hadvezetésnek tehát lélegzetvételre volt szüksége s arra, hogy a jelenleg Magyarországon állomásozó, megbízhatatlan egységei mellé vagy inkább helyette, kívülről, a Szovjetunióból hozzon új csapatokat, olyan egységeket, amelyek nem fraternizálhatnak a magyarokkal, mert soha nem éltek a magyarokkal együtt.

Így álltak a dolgok 1956. október végén. Október 28-án már az is nyilvánvaló volt, hogy akadtak egész orosz egységek, amelyek a magyar felkelők oldalára álltak.[67]

Ilyen előzmények után a forradalom eljutott arra a pontra, amikor a kormány kénytelen volt meghátrálni. Nem állt a kormány mellett a hadsereg, ellene fordult az egész vidék. A vidéki nemzeti tanácsok elárasztották küldöttségekkel, táviratokkal és követelésekkel a központi kormányt: ÁVH feloszlatása, oroszok kivonulása, többpártrendszer, szabad választás. Ilymódon október 28-a meghozta az első jelentős fordulatot. Hogy erre ma sor kerül, azt érezni lehetett már reggel, amikor a pártlap, a „Szabad Nép” szokatlan hangú cikket írt. Leszögezte ugyanis, hogy nem ért egyet azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletnek minősítik. Ezt írja: „A budapesti ifjak az egész nép szívéből fakadó érzésnek és nemes, forró szenvedélynek adtak kifejezést. Látnunk kell végre, hogy egész népünket átfogó és eggyéforrasztó, nagy nemzeti demokratikus mozgalom fejlődött ki hazánkban, melyet az elmúlt évek önkénye a felszín alá szorított, de az utóbbi hónapokban a szabadság első szellője lobogó lángra gyújtott.”[68] A cikk viszont azzal zárult, hogy akik továbbra is harcolnak, azokkal szemben minden eszközt fel kell használni.

Ám, alig telt el pár óra, megjött a nagy bejelentés. A rádió 13 óra 20 perckor közölte „Nagy Imre, a minisztertanács elnöke” aláírással a következőt: „A magyar népköztársaság kormánya a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendeli az általános, azonnali tűzszünetet. Utasítja a fegyveres erőket, hogy csak akkor tüzeljenek, ha őket megtámadják”.[69]

Minden forradalom bizalmatlan s így ez a nagyjelentőségű bejelentés nem oszlatta el a gyanút. Tisztázatlan volt ugyanis, hogy milyen fegyveres erők szüntetik be a felkelők elleni harcot? A honvédség nem harcolt, tehát nem szüntethette be a tüzet, az oroszok harcoltak, de a közlemény őket nem említette. Mi van tehát? Mi van a rezsim egyetlen harcoló testületével, az ÁVH-val?! E nyugtalanság és bizalmatlanság miatt aztán 15 óra 03 perckor a honvédelmi- és a belügyminiszter együttesen jelentette be: „Vidékről hozzánk érkezett több kérdésre közöljük, hogy a tűzszünet az egész ország területére értendő és — hazánkban lévő minden csapatra vonatkozik.”[70]

Részletesebb felvilágosításokkal szolgált aztán Nagy Imre 17 óra 25 perckor elmondott rádióbeszéde. Lényeges közlései ezek voltak: 1. A kormány elrendelte az azonnali tűzszünetet; 2. a magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről; 3. új államrendőrséget szerveznek és az ÁVH-t megszüntetik; 4. a kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról; 5. bevezetik a Kossuth-címert és újra nemzeti ünnep lesz március 15.

E pontok a kormányfő beszédének hosszabb részeibe voltak beágyazva, s ezen túl a beszédnek voltak olyan elemei, amelyek a közvéleményre egyrészt biztatóan, másrészt viszont kiábrándítóan hatottak, örvendetes volt, hogy a beszéd expressis verbis az elmúlt évtized „szörnyű hibáinak és bűneinek” említésével kezdődött; de kiábrándító volt, hogy azzal végződött: „ne engedjük tisztánlátásunkat elhomályosítani: ennek a 12 esztendőnek vannak történelmi jelentőségű, maradandó, eltörölhetetlen eredményei”. Elismerte, hogy „a jelenlegi, hatalmas népmozgalom” nem ellenforradalom, de mindjárt arról beszélt, hogy viszont „kártékony elemek közönséges bűncselekményeket” követtek el és „reakciós, ellenforradalmi elemek is bekapcsolódtak”. Hangsúlyozta, hogy az új kormány a „szocializmus kormánya”.[71]

Csakhogy a felkelt nép nem volt a „szocializmus” népe. Sokkal inkább volt e „szocializmus” áldozata. Kétségtelen ugyan, hogy a szabadságharcosokhoz csatlakoztak olyanok, akik változatlanul hittek egyfajta idealista szocializmusban, csakhogy az ilyen szocializmusra gyakorlati példát az elmúlt tizenkét évben Magyarországon nem tapasztaltak, azon kívül pedig seholsem láttak. (A rendszer terminológiája szívesen mond szocializmust kommunizmus helyett.) Kétségtelen, hogy az e napokban megszületett tengernyi forradalmi programkövetelés között vannak olyanok is, amelyek a szocializmus bázisát meg akarják tartani, de tagadhatatlan az is, hogy e szocialista terminológiában több a beidegződés, mint a meggyőződés vagy konkrét elképzelés. De most másodlagos kérdés volt, hogy szocializmus vagy nem szocializmus, mert a mindent elsöprő kívánság elsősorban szabad választásban megnyilvánuló politikai szabadság és a nemzeti függetlenség volt, ez volt a forradalom célja. Még a lengyel kommunista sajtó Budapesten járt tudósítója sem hagyta ki riportjából azt a megnyilatkozást, amely tükrözte a szocializmussal kapcsolatos forradalmi felfogást. Harcolókkal, munkásokkal beszélgetve megkérdezte: „Akarják a szocializmust?” Aztán ezt írja: „Az acélmunkás felindulva válaszolt: ’igazságosságot akarunk, szabadságot és az igazat. Ha a szocializmus ezt nem adhatja, nem akarunk szocializmust’.”[72] Azok után, amit a szocializmus 12 éven át „adott”, amit több mint egy évtizeden át művelt a paraszttal, munkással, vallásos emberekkel, sőt, kommunistákkal is, valóban lélektani abszurdum volt elvárni ettől a néptől, hogy a szocializmusban lássa szabad jövője zálogát.

A Nagy Imre-üzenet, a kormányprogram egyébként beszélt ugyan béremelésekről és a lakáshelyzet orvoslásáról, de a nagy, várva várt politikai szabadságjogokról hallgatott. Ekkor már napok óta sürgette az egész ország a többpártrendszer bevezetését, mint a szabadság biztosítékát. Félreértése volt az egész szabadságharcnak az a feltételezés, hogy csupán jobb lakásért és a minimális bérek felemeléséért folyt. Ezen a napon, október 28-án, külföldi megfigyelők már 10 000-re becsülték a szabadságharc halottainak a számát.[73] Szabadsághősök nem nyugdíjért halnak meg.

Érezték ezt a párt köré csoportosult intellektuelek is, és még ezen a napon tíz pontból álló memorandumot dolgoztak ki azzal a szándékkal, hogy azonnal a miniszterelnök elé tárják. Igazi szakszervezetet, a szigorú munkanormák eltörlését kívánták és szabad paraszti termelést. E memorandum kívánja, hogy adjanak „teljes szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot”. Sőt — elmaradva ugyan a nép követelései mögött, de mégis — általános titkos választásokat javasol. E tekintetben azonban a kommunista intellektuelek egy alapjában véve érthetetlen, „micsurin-megoldást” javasolnak: általános választás, de nem úgy, hogy több párt indulhasson és több párt között lehessen választani, hanem csupán úgy, hogy szabad jelöltállítás történik. Ez fából vaskarika volt, hiszen ahol szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság van, ott különböző vélemények vannak s a különböző vélemények külön szervezkedést, külön pártokat igényelnek.

A különös csak az, hogy a kommunista írók-intellektueleknek, saját legmegbízhatóbb híveinek ez az eléggé korlátozott szabadság-ideája — Nagy Imrének még ez is sok volt. Mint másnap kiderült, hallani sem akart róla.

1956. október 29., hétfő.

Nagy Imre, a forradalom kitörése óta először, jól aludt. E napon derűs volt, magabiztos, s talán kissé fennhéjázó is. Az íróknak, akik egész éjjel várták, hogy felébredjen s átadhassák a memorandumot, türelmetlenül válaszolt. Ezeket mondotta:

— Mindenesetre annak véget kell vetni, hogy akár az elvtársak, akár mások újabb és újabb követelésekkel jöjjenek a kormányhoz... A kormánynak megvan a programja, amit tegnap ismertettem a rádióban... Eddig megyünk és nem tovább.[74]

Hívei szerint Nagy Imrét az tette magabiztossá, hogy előző nap, a Központi Vezetőség feloszlatásával és a hattagú elnökség (elnök: Kádár János; tagok: Apró Antal, Kiss Károly, Münnich Ferenc, Nagy Imre, Szántó Zoltán) létrejöttével tulajdonképpen megszerezte a vezetést a pártban, s ezt összetévesztette az ország vezetésével. A Forradalmi Értelmiségi Bizottság követeléseit túlzónak találta és haragudott miattuk. Méray Tibor azt írja, hogy a miniszterelnök e magatartását látva „a küldöttekben bizony elakadt a szó”. „Megdöbbentette őket a furcsa ízű fogadtatás.” Úgy látták: Nagy Imre még mindig arra gondol, hogy amit tesz, ahhoz vajon mit szólnak majd a pártbürokraták. És — írja Méray — ennél is aggasztóbb volt számukra az a felismerés, hogy Nagy Imre még mindig nem látja világosan a helyzetet, még mindig el van szakadva a tömegtől és az eseményektől. „Kategorikusan parancsba adta, hogy elég volt a követelésekből — akkor, amikor az egész ország mozgásban van és itt dörömböl a kapuk előtt!”[75]

Pedig ekkor már Nagy Imre nem volt „fogoly”. Hivatalát már a parlamentben gyakorolta s ezen a reggelen is gyalog és jókedvűen sétált át a pártközpontból a parlamentbe, hogy tárgyaljon a felkelők küldötteivel.

E megbeszélések pozitív eredménnyel jártak. A felkelés kimagasló katonai személyisége, Maléter Pál, a Kilián védője, valamint a forradalom új, egységes tömörülése, a Nemzetőrség vezetője, Király Béla tábornok lojális Nagy Imre iránt. Megegyezés jön létre a kormány és e katonai vezetők között a tűzszünet részleteinek kidolgozására. Hangulati engedményeket is tesznek a felkelőknek. A hadseregben az „elvtárs” megszólítást felváltja a „bajtárs” megszólítás. Addig is, amíg új sapkajelvényt terveznek, a mostani kommunista címer helyett a katonasapkára nemzetiszínű kalapsávot tűznek. A kormány ezzel akceptálta a forradalom által teremtett tényeket. A Néphadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa új haderőt és karhatalmat létesít s a rend fenntartásáról a jövőben a néphadsereg, a rendőrség és a nemzetőrség együttesen gondoskodik. A Nemzetőrség meglepően rövid idő alatt konszolidálódott, kitűnő katonai vezérkarral rendelkezett, egybefogta a nagyobb szabadságharcos csoportokat, diákokat és munkásküldötteket.[76] E napon sor került az ÁVH feloszlatására is. A rádió 17 órakor közölte, hogy a belügyminiszter megszüntetett minden „különleges, speciális joggal felruházott rendőri szervet; megszüntette az államvédelmi hatóságot is, mert ilyen szervezetre demokratikus rendszerünkben nem lesz szükség...! Akik ma ... az államrendőrségünkben szolgálnak, olyan emberek, akiknek a múlt bűneiért felelniök nem kell”.[77]

A miskolci rádió bejelentette, hogy e napon temetik a néhány nappal ezelőtti ÁVH-sortűz áldozatait: „Temetjük azokat az ártatlan fiatalokat, akik az igazság, a jog, a szebb, a szabad élet diadalra jutásáért emelték fel vádló tekintetüket.” Miskolc — csakúgy, mint a legtöbb nagy vidéki város és központ — hangot ad annak, hogy a magyar nép nincs megelégedve sem a párt új vezetőségének, sem pedig a kormánynak az összetételével. „Apró Antal, Kiss Károly, Szántó Zoltán már épp eléggé eljátszották becsületüket a nép előtt s bennük egyáltalán nem bízhatunk” — hangzik a miskolci rádió közleménye, amely a kormányról ezeket mondja: „Nem értünk egyet továbbra sem a kormány összetételével, amely számos, rákosista rendszert kiszolgált minisztert is magába foglal. Ezeknek jelenléte egyáltalán semmi garanciát nem nyújt az ... ígéretek teljesítésére. Nincs szükség a jelen helyzetben sem 22 miniszterre, sem 3 miniszterelnök-helyettesre. Miniszterelnök-helyettes csak egy fő legyen. Kovács Béla.”[78] Valamennyi vidéki rádióadás ismételten kívánja az oroszok kivonulását, mindenekfelett pedig a szabad választásokat, gyakorlatilag a többpártrendszert. A forradalmárok nem titkolják, hogy a vonzó példa Ausztria. Forradalmárokkal, diákokkal folytatott beszélgetései alapján a bécsi tudósító feljegyzi: „Érdekes, hogy Ausztria a maga semlegességi státusával nagyban hozzájárult a magyar szabadságharchoz. A sokkal magasabb osztrák életszínvonal, a rendezett gazdasági viszonyok, semlegességünk és a nálunk uralkodó véleményszabadság igen nagy vonzóerőt gyakorolt. A magyarok ugyanazt a státust akarják elérni, amellyel Ausztria rendelkezik.”[79]

E nap nevezetességei közé számított, hogy a budapesti rádió, amely mindvégig a pártapparátus kezén volt, most szembefordult saját eddigi magatartásával. A rádióban egy szerkesztőcsoport nyilatkozatban ismerte el, hogy az elmúlt napokban a rádió eljátszotta becsületét, hogy szükséges a kendőzetlen valóság feltárása s itt az ideje, hogy a budapesti rádió is a magyar nép rádiója legyen. És beállt a fordulat még a pártlapnál is, figyelemre méltó átalakulást jelzett egy élesen elemző cikk, melynek szerzője Molnár Miklós, s amely — vitába száll a moszkvai Pravdával. Ezt írja: „A Pravda legutóbbi számában tudósítójának cikkét közli a magyarországi eseményekről. A cikk címe ’Népellenes kaland összeomlása Magyarországon’. Ez tévedés. Ami Budapesten történt, nem volt sem népellenes, sem kaland, és nem is omlott össze.” Visszautasítja a lap a moszkvai újság azon — a magyar népet sértő — állítását, hogy a pesti nép megmozdulását angol és amerikai imperialisták váltották ki, majd leszögezi: „Az öt napig dúló véres, tragikus, de egyben felemelő küzdelmet nem holmi aknamuka váltotta ki, hanem sajnos önös hibáink, bűneink.”[80]

Ha már eljutottunk oda, hogy a kommunista párt lapja ezt válaszolhatta a moszkvai Pravdának, akkor mégiscsak győzött a forradalom.

Jelentős mozzanat, hogy ezen a napon megkezdődött Nagy Imre tisztázása az október 24-e óta reánehezedő gyanú alól, hogy ti. része lett volna az oroszok behívásában. Az „Egyetemi Ifjúság” c. új sajtótermék megírta: október 23-án százezrek bizalommal hívták Nagy Imrét a parlament előtt, de azóta ez a bizalom napról napra csökkent; ma korántsem áll mögötte az egész nép, a nép csalódott benne. Ezt a csalódást azonban tévedés okozta. A szovjet csapatokat kedden este nem Nagy Imre, hanem Hegedűs András hívta be. Az áruló Gerő-klikk kijátszotta Nagy Imrét, mert a háta mögött az ő nevében parancsokat adott ki. Most már — fejezi be a cikk — Nagy Imre teljesen szabad s most majd meglátjuk, csalódást okoz-e nekünk vagy sem, most majd megmutatkozik, hogy közénk tartozik-e, vagy sem.[81]

1956. október 30., kedd.

Ez a nap megmutatta, hogy Nagy Imre „közénk” tartozik.

Ez a nap a győzelem napja volt.

Ezen a napon a forradalom kiszabadította fogságából Mindszenty bíborost.

Ez a nap új kormányt hozott, szélesebb alapokra fektetett nemzeti kormányt.

Ez a nap meghozta a többpártrendszert, a hamisítatlan demokráciát.

Ez a nap a szabad sajtó megszületésének napja volt.

Ez a nap azt mutatta, hogy a Szovjetunió elismeri a forradalom győzelmét s Moszkva az összes kelet-európai néppel új alapokra fekteti viszonyát.

Ezen a napon Mikoján és Szuszlov Budapesten hozzájárult a magyar nép követeléseihez.

Ezen a napon teljes volt a forradalom diadala.

Teljes volt?

Mi történt, hogyan történt ezen a napon?

„Úgy tűnik, a magyar nép győzelmesen befejezte a forradalmat. A szovjet csapatok most elhagyják Budapestet és minden jel szerint Magyarországot is. Ma délután Kádár János, a magyar kommunista párt vezetője, Tildy Zoltán, a Kisgazdapárt és Erdei Ferenc, a Nemzeti Parasztpárt vezetője rádióadásban bejelentette, hogy szabad választásokat tartanak, Magyarország kinyilvánítja semlegességét s az orosz csapatoknak azonnal el kell hagyniok Magyarországot. Röviden: valamennyi magyar párt, maguk a kommunisták is, közös frontot alkotnak a Szovjetunióval szemben és egymásra találtak a demokráciához való visszatérésben...” — ezeket jegyezte fel lapja számára ezen a napon a „New York Times” budapesti tudósítója, John McCormac. Riportja fel-felvillantja a nap több más eseményét, problémáját, hangulatát is. „A felkelők utolsó csoportja — írja —, amely hat napon át tartotta a Mária Terézia laktanyát, ma reggel 8 órakor beszüntette a harcot. A felkelők nem adták meg magukat, csupán kijöttek az épületből, melyet hihetetlen bátorsággal védelmeztek az orosz páncélosokkal, tüzérséggel, harckocsikkal és gyalogsággal szemben. Nem tették le a fegyvert s kijelentették, hogy újra azonnal megkezdik a harcot, ha az oroszok nem hagyják el Budapestet még a mai nap folyamán...” „15 éves lánnyal találkoztunk, vállán géppisztoly, fején tábori sapka. Teljesen kimerültnek látszik. Megpróbálta feleségemnek elmondani, micsoda erőfeszítést igényelt, öt nap és öt éjjel alvás nélkül s csak kevés élelemmel harcolni…” „A Műegyetem közelében, ahol a forradalom tulajdonképpen kezdődött, ma délelőtt 10 órakor az ÁVO még beletüzelt az épület előtt gyülekező tömegbe.”[82]

A „Manchester Guardian” tudósítója megírja, hogy Magyarország remény és kétség között él. Úgy tűnik, a magyarok hősiessége végre elnyerte jutalmát, de még nincs mindennek vége... Mit tesz a Szovjetunió? Lengyel megoldást akar? Erről már elkésett. Mert a kommunisták már nincsenek hatalmon, már küzdeniök kell azért, hogy a többi párttal együtt a politikai színtéren maradjanak... — írja a lap tudósítója, s beszámol arról is, hogy az ÁVH, a biztonsági rendőrség a fegyverszünet ellenére, „annak ellenére, hogy hivatalosan feloszlatták”, „saját felelősségére tovább folytatja a harcot”.[83]

Ennek a napnak, a diadal mellett, a sok pozitívum mellett van negatívuma is: az ÁVH-egységek makacssága. ÁVH-tisztek felelőtlensége, hogy ti. „saját felelősségükre” folytatják a tüzelést, a fegyverek használatát. Ez oda vezet, hogy tűzharc keletkezik egy ÁVH-erődítmény, a Köztársaság-téri pártszékház körül s ennek végén több ÁVH-embert meglincselnek. A forradalmi szervek, a Nemzetőrség, a szabad sajtó első példányai óvják, intik a küzdő felkelőket, hogy tartózkodjanak az önbíráskodásoktól, mert az ÁVH legelvetemültebb tagjának is joga van arra, hogy majd szabályszerű bíróság előtt feleljen tetteiért. De az ÁVH, mint a sarokba szorult állat, még most is vért ont, így aztán az ő vérét ontja a népharag. Jobb lett volna, ha mindez elmarad s nincsen népítélet. De ki állítja meg az elkeseredettek hadát, akiket egy évtizeden át válogatott kínzásokkal gyötört ez a terrorszervezet, amely napok óta vérfürdőket rendez, mint Mosonmagyaróváron, Győrben, Miskolcon, amely még most is, e napon, a fegyverszünet, a béke, a diadal napján is életeket pusztít, fegyvertelen tömegre nyit tüzet? A kommunista Lengyelország egyik lapjának kiküldött tudósítója e napon a parlamentben az új kommunista pártvezetőség két tagjával is beszél s tőlük is azt hallja: ezek az ÁVH-emberek nem érdemlik meg, hogy gyászolják őket. Egyikük, a Rákosi-rendszer volt varsói nagykövete, Szántó Zoltán ezeket mondja róluk: „Bűnt követtek el a nép ellen. A kommunisták hibáztak s parazsat gyűjtöttek a fejükre. A népnek igaza van. Végre együtt kell haladnunk a néppel. A párt elkésett, nagyon elkésett...” Így beszél ez a régi kommunista, és a lengyel újságíró megjegyzi még, látva Szántó kínlódását: „Rettenetes ennek az öreg embernek a bánata, aki egész életét a kommunizmusnak adta s most felfedezi, rájön, hogy bűncselekmények cinkosa volt.”[84]

Ez a szemlélet hatotta át azokat a kommunista vezetőket, akik nem menekültek el s részt vállaltak abban, hogy a párt számára mentik, ami még menthető, akik igyekeztek valamit biztosítani a jövőre is a párt számára. Mert e napon már nyilvánvaló volt, hogy a forradalom elsöpörte a kommunizmust és a pártot egyaránt, s a többpártrendszer bevezetése elől nem lehet többé elzárkózni. Realizálta ezt Kádár, mint a párt főtitkára, és realizálta Nagy Imre, mint miniszterelnök, mint a kormány feje. Világossá vált, hogy egyetlen párt diktatúrája nem folytatható: az élet megáll, az általános sztrájk mindent megbénít mindaddig, amíg végre a politikai hatalmat és felelősséget nem osztják meg a nép minden rétegével s nem vezetik be a hamisítatlan demokráciát.

A Dunántúli Nemzeti Tanács körében, amely az ország egész nyugati fele felett gyakorolta a tényleges hatalmat, felmerült az a gondolat is, hogy ez az országrész ellenkormányt alakít, ha a budapesti kormány továbbra is keskeny alapokon marad s nem teljesíti a forradalom vérrel kivívott és megpecsételt követeléseit. Szigethy Attila nem helyeselte ugyan ezt a gondolatot, de ekkor a Dunántúl minden megyéjéből összesereglett egy 400 főnyi kongresszus. Küldötteket menesztett erre az összejövetelre több más országrész is, pl. a Tiszántúl, s ami a legfontosabb, Csepel, a nagy munkásközpont is képviseltette magát. A kongresszus elhatározta, hogy a budapesti kormánytól a következők biztosítását óhajtja: általános titkos választások, többpártrendszer bevezetése, orosz csapatok kivonulása, vidéki nemzeti bizottságok elismerése, a szabadságharcosok jelöltjeinek bevétele a kormányba; a kormány jelentse be a világszervezet, az ENSz fórumain Magyarország semlegességét, a kormány garantálja a szólás-, sajtó-, gyülekezési-szabadságot, és — a vallásszabadságot. Amíg e feltételeket nem teljesíti, a Dunántúl nem ismeri el a kormányt.[85]

E napon délelőtt a parlamentben munkásküldöttség kereste fel Tildy Zoltán államminisztert Mindszenty bíboros szabadlábra helyezése ügyében. Tildy Zoltán a munkások előtt kijelentette, hogy „kívánatosnak tartaná, ha Mindszenty József hercegprímás visszatérne Esztergomba és a prímási teendők ellátásával résztvenne abban a nemes küzdelemben, amely hazánknak ebben a történelmi napjaiban minden igaz hazafira vár”.[86]

Mindszenty azonban ezen a napon és ebben az órában még az ÁVH fogságában volt. Egy vidéki kastélyban rejtegették, sőt, kísérletet tettek arra, hogy elhurcolják és elszállítsák „ismeretlen helyre”. Nyilvánvalóan meg akarták akadályozni, hogy a forradalom kiszabadítsa, s bizonyos, hogy adunak akarták felhasználni a tényt, hogy a prímás a birtokukban van. Vagyis túszként akarták kezelni. A bíboros élete tehát veszélyben forgott. Október 23-án annyit még megtudott, hogy a munkások és diákok tüntetéseket rendeztek. Az ÁVH azonban október 24-én elvette tőle a rádiót, megfosztotta az újságoktól, teljesen elszigetelte, így semmiről sem tudott semmit. Október 28-án aztán az ÁVH őrparancsnoka közölte vele, hogy elszállítják, mert „a csőcselék” az életére tör. A prímás ösztönösen megérezte, hogy „a csőcselék” a megmozdult magyar nép lehet s inkább az ávéhások féltik az életüket. Az elhurcolási szándékkal tehát szembeszegült. Megragadták, de védekezett. Folyt a kézitusa, a dulakodás, végül az őrök feladták szándékukat. Másnap, október 29-én az Állami Egyházügyi Hivatal, e kommunista organizáció elnöke, Horváth János érkezett s közölte Mindszentyvel, el akarja szállítani innen, erre parancsa van a kormánytól. Nem mondta, milyen kormányról van szó. A bíboros kijelentette, nem hajlandó más helyre távozni. Horváth ekkor telefonált, felhívott egy titkos számot és hosszan tanácskozott. Másnap, október 30-án közölte Mindszentyvel, hogy eddig nem sikerült kapcsolatot teremtenie feletteseivel, ezért személyesen megy Budapestre. Közben azonban a környék parasztsága, amely sejtette, hogy a kastélyban a nagy főpapot őrzik, felfegyverkezett kapával és más mezőgazdasági szerszámmal s az épülethez vonult. Többszáz ember vette körül a prímás fogságának épületét, mert attól féltek, hogy az oroszok esetleg elhurcolják a bíborost.[87] Mint a nap későbbi fejleményei megmutatták, másként történt...

Budapesten a legkülönbözőbb megyei bizottságok és a legkülönbözőbb gyárak munkástanácsai egymásnak adták a kilincset Nagy Imrénél, a párt központjában pedig Kádár János tanácskozott a megmaradt párt megmaradt küldötteivel.

És ezen a reggelen megszólalt a telefon Tildy államminiszter asztalán is: a szovjet pártelnökség két küldöttje, Mikoján és Szuszlov az éjszaka folyamán ismét Budapestre érkezett, az új helyzetben új instrukciókat hozott és a nem kommunista államminiszterrel is tanácskozni óhajtott.

Alig három-négy napja, hogy Mikojánék elhagyták Magyarországot s a Kremlben beszámoltak tapasztalataikról. Helyzetelemzésük feltehetően a következőket állapította meg: Magyarország lakosságának érzülete erősen szovjetellenes; nagy hiba volt az október 24-i fegyveres orosz beavatkozás; orosz tankok megjelenése és tüzelése, az orosz segítség nem könnyítette, hanem csak nehezítette a magyar kommunista kormány helyzetét; nincs lehetőség a kibontakozásra, ha a kompromittált sztálinista miniszterek megmaradnak; sőt, szükséges nem kommunista miniszterek bevétele a kormányba. A két élpolitikus elemzése alapján a szovjet prezídium minden valószínűség szerint úgy vélte: azzal, hogy eltávolította Gerőéket, s azzal, ha a csapatokat kivonja Budapestről, a kormányban feltűnik Tildy és Kovács Béla neve s ugyanakkor meghirdetik az amnesztiát a felkelőknek — mindezzel úrrá válhatnak a helyzeten. Moszkva ettől remélte, hogy a felkelés megszűnik, de megmarad a kommunista párt monopóliuma s Magyarország a szovjet tömb tagja marad.[88] Megerősíti ezt a feltevést a magyar kommunista párt október 28-i határozata, valamint magának az akkori Nagy Imre kormánynak több közleménye, sőt, a szovjet pártlap, a Pravda október 28-i szerkesztőségi cikke is. A szokásos nyitány után — népellenes kaland összeomlása, imperialista hatalmak szubverzív tevékenysége stb. — a cikk lényegében kifejti, hogy Magyarországon a múlt tévedéseinek véget vetnek, új nemzeti kormány alakul „széles demokratikus alapokon”. Ezt követte a Szovjetunió híres október 30-i deklarációja Kelet-Európáról és Magyarországról. Mikoján és Szuszlov ezt a nyilatkozatot már ajándékul hozta a magyar pártnak és kormánynak.

A nyilatkozat mintegy önkritikát gyakorol, kijelentvén, hogy „a Szovjetunió és a szocialista országok kölcsönös viszonyában a rendellenességek és hibák folytán az egyenjogúság elvét lekicsinyelték”. A XX. pártkongresszus azonban elítélte ezeket a hibákat, a szocialista államok kölcsönös kapcsolatainak az alapja immáron: „a teljes egyenjogúság, a területi integritás, az állami függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartása, egymás belügyeibe be nem avatkozás”. Ezen elvek megsértését ki kell küszöbölni. A szovjet kormány kész megvitatni a gazdasági kapcsolatok kérdését a szocialista államokkal. A szovjet állam korábban ipari, mezőgazdasági, kulturális stb. tanácsadókat küldött ezekbe az országokba, de már az utóbbi időben felvetette e tanácsadók visszahívásának a lehetőségét, a kérdést, célszerű-e a szovjet tanácsadók további ott-tartózkodása. Rátér a moszkvai nyilatkozat arra, hogy „a Varsói Szerződés és a kormányok megállapodása értelmében a magyar és román köztársaságban szovjet egységek állomásoznak”. Lengyelországban pedig nemcsak a Varsói Szerződés, hanem a potsdami négyhatalmi megállapodás alapján vannak szovjet csapatok. Utal Moszkva arra, hogy a Varsói Szerződés valamely állama valamelyik tagállam területén elhelyezhet csapatokat, de „csakis annak az államnak a beleegyezésével, amelynek területén az illető állam kérésére a csapatok tartózkodnak”.

„Csakis az illető állam beleegyezésével” — az adott időben és helyzetben Magyarország számára ez volt a kulcsfontosságú mondat. Ezután tér rá a nyilatkozat még egyszer Magyarországra. „A szovjet kormány szükségesnek tartja, hogy nyilatkozatot tegyen a magyarországi eseményekről” — kezdődik a vonatkozó szakasz, amely elismeri, hogy Magyarországon komoly hibák történtek, az államapparátusban bürokratikus eltévelyedések voltak, s fokozni kell az anyagi jólétet. A forradalomról azt mondja Moszkva, hogy „a dolgozóknak ehhez a jogos és haladó mozgalmához csakhamar sötét, reakciós, ellenforradalmi erők csatlakoztak, amelyek a dolgozók egy részének elégedetlenségét” ki akarták használni. Hangsúlyozza, hogy a szovjet alakulatok a magyar kormány kérésére vonultak be Budapestre, a rend helyreállítására. Ezután jön, a deklaráció végén, a lényeg, az új fejlemény: „A szovjet kormány, szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet további kiéleződésére, utasítást adott a katonai parancsnokságnak, vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja.” Befejező mondat: „A népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak védelme az adott pillanatban a munkások, parasztok, az értelmiségiek és az egész dolgozó magyar nép legfőbb, szent kötelessége.” Még a krimlinológiában jártas embernek is nehéz megállapítania, hogy ez az utolsó mondat parancs, fenyegetés, utasítás, feltétel, valamiféle korai Brezsnyev-doktrina hruscsovi fogalmazásban, vagy egyszerűen csak frázis? Ha parancs vagy feltétel, akkor szöges ellentétben áll ugyanezen nyilatkozat elveivel, mert hisz ha az egyenjogúság alapján a Szovjetunió elismeri Magyarország, vagy bármely más ország állami függetlenségét, területi sérthetetlenségét, szuverenitását, akkor nem parancsolhatja meg, nem írhatja elő azon ország népének, hogy az milyen vívmányokat óhajt megtartani, elvetni, megteremteni vagy megvédeni.

A szovjet nyilatkozat mindenesetre erősítette Nagy Imre pozícióját, s szinte felhívta arra, kérje a szovjet csapatok kivonását. A kormány bizakodva, a politikai erők óvatosan, a közvélemény pedig részben megkönnyebbülve, részben gyanakodva fogadta a deklaráció ígéreteit. A nép már oly sokszor csalódott abban, amit Moszkvából ígértek, hogy most sem hitt az első szóra. Ezért határoztak a munkások úgy, hogy folyik az általános sztrájk, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak, a felkelők gócai pedig nem adják ki a fegyvert a kezükből.

A kormányba integrálandó nem kommunista politikusok sürgették a Mikojánhoz induló Tildy Zoltánt, hogy hívja fel az orosz tárgyalófél figyelmét a forradalom által teremtett tényekre s a nemzet akaratára: teljes politikai szabadságot óhajt a politikai pártoknak és szabad választásokat. Tildy, elmenőben, így összegezte terveit: „Azt javasolom majd, hogy ha a rend helyreállt, baráti magyar delegáció menjen Moszkvába; a Varsói Paktumban való tagságunk helyett kössünk teljesen új szerződést a kölcsönös tisztelet és egyenlőség alapján. Remélem, megértik a helyzetet.” Tildy, mikor a tárgyalásokról visszaérkezett a parlamentbe, ragyogó szemmel ezt mondta: „Mikoján mindent akceptált.”[89] Az ENSZ vizsgáló bizottságának jelentése is utal a Tildy—Mikoján találkozóra, melyen szóba került az az aggasztó körülmény, hogy október 23-a óta újabb szovjet csapatok is érkeztek Magyarországra. Mikoján biztosította Tildyt, hogy mivel ezek a csapatok nem a Varsói Szerződés alapján tartózkodnak itt, kivonják őket.[90] A Kisgazdapárt egyik újjászervezője, a Budapest új, forradalmi főpolgármesterének kiszemelt Kővágó József a Tildy—Mikoján megbeszélésekre vonatkozóan jegyzőkönyvbe adta a Világszervezet bizottsága előtt: „A szovjet vezetők nemcsak tisztában voltak a magyar politika fejleményeinek legkisebb részletével is, hanem egyenesen hozzájárultak ahhoz.”[91]

Mikojánnak és Szuszlovnak látnia kellett, hogy Magyarországon a proletárdiktatúra megsemmisült azon néhány nap alatt, amíg ők Moszkvában voltak. Most nem olyan miniszterelnök várta őket, akinek megbízatása egyedül a kommunista párttól ered, hanem olyan, aki csak úgy tudja tartani magát, ha megegyezésre jut az ország népével, vagyis a forradalmi bizottságokkal. Látniok kellett, hogy az ország egy emberként óhajtja a többpártrendszert.

Bizonyos, hogy mind Nagy Imre, mind Tildy Mikoján és Szuszlov elé terjesztette a legfőbb kívánságokat, mindenekelőtt a szoyjet csapatok teljes kivonását, továbbá azt, hogy a népi nyomás arra kényszeríti a kormányt: Magyarország váljék ki a Varsói Paktumból, barátsági és semlegességi szerződést kössön a Szovjetunióval, a finn vagy az osztrák modell alapján.[92] A kérdés irodalmában van adat arra, hogy Mikoján és Szuszlov elutasította volna a Varsói Szerződéssel kapcsolatos magyar óhajt.[93] De van adat arra is, hogy Tildy és Nagy Imre csak kísérletképpen, tapogatózva vetették fel a gondolatot.[94] S végül van az említett ENSZ-dokumentum, amely Mikoján helyeslésére vonatkozik. Kétségtelen azonban: maga az október 30-i moszkvai deklaráció azzal a céllal született, hogy a magyar események folytán mozgásba jött és nyugtalankodó közép-kelet-európai kommunista rendszerű államokat s magát Magyarországot is lecsendesítse; ezért ígérte a szuverenitás tiszteletben tartását és a be nem avatkozást. Mindenesetre, a szovjet vezetőkkel folytatott tárgyalás alapján Nagy Imre optimista volt, úgy érezte, „Mikoján is, Szuszlov is a legbarátibbak hozzá, és biztatják: legyen nyugodt és legyen határozott. A Kreml mögötte áll”.[95]

Nem volt ennyi okuk az optimizmusra a sztálinistáknak, de még Kádár Jánosnak sem. A pártközpontban, az Akadémia utcán Mikoján és Szuszlov nem sok jót ígérhetett azoknak, akik segítséget kértek, legfeljebb azt, hogy a Szovjetunió menedéket nyújt nekik. Elutasítottak minden, a sztálinisták számára kedvező beavatkozást s arra buzdították őket, próbáljanak minél jobban boldogulni. Amit mondtak, annyira lesújthatta a régi pártvezetőket, hogy például Münnich Ferenc egy lengyel újságíró, Viktor Woroszylski előtt kétségbeesetten így kiáltott fel: „Nem marad más hátra, mint becsülettel meghalni.”[96] Az orosz vezetők azt tanácsolták a sztálinistáknak, hogy tartózkodjanak minden aktivitástól. Mikoján és Szuszlov általános magatartása és mondanivalója eredményezte többek között azt is, hogy Kádár János, mint a párt főtitkára, az elkövetkező napokban a Nagy Imre politikával konform magatartást tanúsított.[97]

A nap folyamán véglegesítették a kormány és a forradalmi egységek megegyezését. Nagy Imre tárgyalt nemcsak Maléterrel és Király Bélával, hanem a harcokat kezdettől fogva lelkesen szervező és irányító Dudás Józseffel is. A rádió közlése szerint „Dudás József, a nemzeti forradalmi bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti”. E napon magában a hadseregben is megalakul a forradalmi tanács, amely a főbb posztokról leváltja a kompromittált kommunista generálisokat s közleményben jelenti ki: „A hadsereg a nép mellett áll dicső forradalmunk vívmányainak megvédésében.” A felkelő csoportok vezetőivel nemcsak Nagy Imre tárgyal, hanem Kádár János és Münnich Ferenc is. A katonai forradalmi tanács, karöltve a Nemzetőrséggel, melynek helyettes vezetője Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőnöke, gondoskodni kíván arról, hogy kilengések, népítéletek ne történhessenek, az új forradalmi rend megszilárduljon s garantálja az új kormány biztonságát is.

A nap folyamán a hadsereg forradalmi tanácsa nevében közleményt ad ki Kána Lőrinc vezérőrnagy. Bejelenti, hogy a tanács követeli a szovjet hadsereg azonnali távozását Budapestről, közli, hogy az ÁVH a múltban megfélemlítésben tartotta a honvédséget is, most pedig a honvédség elhatározta a még fegyverben lévő ÁVH azonnali lefegyverzését. Egyben választóvonalat húz az ÁVH határőr-osztagai és az ÁVH politikai részlege közt, s a forradalommal szolidáris „hős határőrök” honvédségi integrálását javasolja. Később Janza Károly honvédelmi miniszter közli a rádióban, hogy „a társadalmi és nemzeti megújhodás” nyomán megállapodott a szovjet fegyveres erők parancsnokságával az orosz csapatok Budapestről történő kivonásában.

Közölték még e napon, hogy a kormány leváltja ENSZ-fődelegátusi tisztéről Kós Pétert. Ez a „diplomata” valójában nem is magyar, hanem szovjet állampolgár volt, igazi neve Lev Konduktorov. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa október 28-i vitáján, Szoboljev szovjet fődelegátust támogatva Kós-Konduktorov Magyarország nevében azt kívánta, hogy ebbe a „magyar belügybe” az ENSZ ne avatkozzék be. Ezzel a világfórumon sokat ártott a magyar kérdésnek, az ENSZ elnapolta a magyar ügy vitáját. November 3-ig a világszervezetben az élethalálharcot vívó és új sorsfordulóhoz érkezett magyar nép ügye „pihent”.

A sorsforduló e napon, október 30-án délután 14 óra 28 perckor egy rádióközleményben vált nyilvánossá ország és világ előtt. Ha ez a közlemény egy héttel előbb jelenik meg, minden vérontás elmaradt volna. Maga a miniszterelnök, Nagy Imre állt a mikrofon elé és — „elvtársak” megszólítás nélkül — tudtul adta a következőket:

„Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek! A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat. A nemzeti kormány, az MDP elnökségével egyetértésben a nemzet életében sorsdöntő elhatározásra jutott...” Ez az első mondat. A második: „Az ország életének további demokratizálása érdekében, az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezi.” A továbbiakban közli: a kormány felkérte a szovjet csapatok parancsnokságát, azonnal kezdje meg a csapatok kivonását Budapestről. Tárgyalások kezdődnek arról is, hogy az orosz csapatokat az egész országból kivonják. A kormány a helyi forradalmi bizottságokat elismeri és rájuk támaszkodik. Felszólít mindenkit a rend megőrzésére, külön szól a parasztsághoz, s beszédében ilyen fordulatokat használ: „Magyar testvéreim, hazafiak, hazánk hű polgárai.”[98] A nómenklatúra tehát teljesen megváltozott, Nagy Imre „közénk állt”. Bejelentésében figyelemreméltó, hogy nem állam és párt azonossága jegyében beszélt, hanem csak közölte, hogy a sorsdöntő elhatározással a kommunista párt vezetősége is egyetért.

E „sorsdöntő elhatározás”, melyet a „válaszút” felidézett, nem más, mint az a bejelentés, hogy megszűnik a kommunisták egyeduralma, hogy újra bevezetik a többpártrendszert és újra elkezdik ott, ahol 1945-ben megszakadt a fejlődés: több párt koalíciója irányítja ezután az ügyeket.

Ez volt a forradalom politikai célja s ezen a napon ezt a célt elérte. Ezt a fejlődést napról napra, nagy véráldozattal kellett kiharcolni. A kommunista párt görcsösen ragaszkodott a hatalmi monopóliumhoz s e szívós ragaszkodást Moszkva bátorította, páncélosokkal támogatta. Hat napon át uralkodott Magyarországon a „páncélos-kommunizmus”. A forradalom első napján a kommunista hatalom gondolkodás nélkül lövetett. A második nap feláldozta Gerő Ernőt, új miniszterelnököt nevezett ki, de még mindig eszében sem volt, hogy egy szemernyit is engedjen hatalmi monopóliumából. A harmadik nap csak új főtitkárt állított, de hallani sem akart pluralizmusról. A negyedik nap említette először a „Hazafias Népfrontot”, amely a nem kommunista pártokat tömörítette, de csak mint a kommunista párt csatlósait, ez sem volt tehát igazi, őszinte nyitás a többpártrendszer felé. Az ötödik napon már annyi engedmény történt, hogy a kormányban helyet biztosítottak két kisgazda politikusnak, Tildynek és Kovácsnak, anélkül, hogy ezzel magának a Kisgazdapártnak vagy más pártoknak a részvételét is engedélyezték volna. A hatodik és hetedik napon még mindig fegyveres harcokra volt szükség ahhoz, hogy a kommunista párt belássa vereségét, realizálja összeomlását. Csak ekkor nyugodott bele a megváltozhatatlanba, abba, hogy egy nép lerázta magáról e párt hatalmi monopóliumát. A pártnak most már a minimális létért és létjogosultságért kellett küzdenie. A nyolcadik nap megteremtette a többpártrendszert s így a kommunista párt egy lett a többi között. A forradalom ezen a napon, a győzelem napján tulajdonképpen szentesítette a magyar nép akaratát: a háború utáni első szabad választás eredményét vívta ki újra. Magyarország egész tragédiája azzal kezdődött s lényegében ez a forradalom és szabadságharc azért robbant ki, mert az 1945-ös választás eredményét a kommunista párt meghamisította, erőszakos eszközökkel megsemmisítette, e választáson megnyilvánuló népakaratot eltaposta s a pártok választási programjával ellentétes politikát valósított meg rémuralmi eszközökkel. Akkor, 1945-ben a kommunista vezetők nem értették meg — pontosabban nem óhajtották tudomásul venni —, hogy e választás az ő számukra is nagy eredményt hozott: igaz ugyan, hogy csak 17 százaléknyi szavazatot kaptak, de ez a 17 százalék legalizálta Magyarországon a kommunista pártot, amely addig, az 1919-es Kun Béla kommün óta illegális volt ebben a kis dunai államban. Illegális, törvénytelen, nemcsak az akkor fennálló rendszer törvényei szerint, hanem még inkább az egész magyar társadalom szemében és lelkületében. A kommunizmust és a kommunisták pártját a magyar nép soha nem tudta akceptálni, e pártnak s ideológiának nem volt se talaja, se gyökere. 1945-ben azonban, egy nemzetközileg elismert s nagyjában-egészében szabadnak mondható választáson a magyarság először a történelemben elismert egy kommunista pártot. E legalitás, a kicsiny, 17 százalék ellenére is elsőrangú eszköz lehetett volna arra, hogy a kommunista párt okos és jó politikával, ideológiája felsőbbrendűségének tudatában, konstruktív együttműködéssel megkísérelje e legális bázis kiszélesítését, önmaga népszerűsítését. Meg volt a lehetősége arra, hogy a 17 százalékot választásról választásra növelje, megszerezze a választók nagy hányadának meg- és elismerését s példát adjon arra, hogy kommunista párt is lehet valóban demokratikus párt és egy országépítés nélkülözhetetlen tényezője. A legalitás helyett azonban a törvénytelenséget és törvénysértést, a rémuralmat és egyeduralmat választotta s ezt veszítette el 1956. október 30-án, nyilvánosan is, előtte még felidézve az egyhetes vérontást. Normális körülmények között mindezek után e pártnak tökéletesen meg kellett volna szűnnie, önként kimondania feloszlását és elismernie történelmi bukását. De a magyar társadalom és a forradalom minden politikai tényezője politikai célszerűségből, tekintettel az orosz nagyhatalomra, tolerálta e párt részvételét egy tervezett, valóban demokratikus Magyarország politikai rendjében is. A forradalom, túlzás nélkül mondhatjuk, reális és egyszersmind nagylelkű volt ezzel a tizenkét év alatt szörnyeteggé vált párttal szemben.

Nagy Imre után a kommunista párt új főtitkára, Kádár János is megszólalt a rádióban s olyan hangot ütött meg, amelyet a pártnak az 1945-ös választás után kellett volna megütnie. Nagy és Kádár között még Tildy Zoltán és Erdei Ferenc is beszélt. Egyik a kisgazda-, másik a nemzeti parasztpárt volt vezetőit szólította fel, hogy kezdjék meg a szervezkedést. Tildy mint államminiszter beszélt, s bejelentette, hogy a forradalom első napját, október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánítják, mert e nap túlszárnyalta még 1848. március 15-ét is. Közölte, hogy Kós-Konduktorov helyett Magyarország új delegátust küld az ENSZ-be s hogy a falun azonnal megszüntetik a gyűlölt begyűjtési rendszert. Közölte Tildy, hogy Magyarország és a Szovjetunió viszonyát új alapokra helyezik és ezen az új bázison, ezt látni fogja majd a Szovjetunió is, „több lesz a megértés, a megbecsülés és a szeretet közöttünk”. Végül bejelentette, hogy „elő kell készíteni a szabad választásokat”.[99] Erdei Ferenc mint a „minisztertanács elnökhelyettese” szólt s elismerte, hogy „fegyveres felkelők harca győzelmes nemzeti forradalmat vívott ki”. Ezekután beszélt Kádár János és mindjárt az elején két kategorikus kijelentést tett: „A mély felelősségtől áthatva, hogy a testvérharc további vérontásaitól megmentsük népünket, dolgozó tömegeinket, kijelentem, hogy azokban a döntésekben, amelyekben a minisztertanács elnöksége ma határozott, a Magyar Dolgozók Pártjának elnöksége minden egyes tagja egyetért. Én a magam részéről kijelenthetem azt is, hogy az előttem szólottak, Nagy Imre, Tildy Zoltán, Erdei Ferenc ismerőseimmel és barátaimmal, általam nagyrabecsült és tisztelt honfitársaimmal, teljes mértékben egyetértünk.” Kádár ezután a kommunistákhoz szólt, kifejtette, hogy a bűnök terhétől a kommunista párt igyekszik megszabadulni, a pártnak „bizonyos tekintetben” elölről kell kezdenie, mert a párt sorai most meg fognak inogni.

Kádár megnyilatkozását úgy lehetett tekinteni, mint Moszkva piacetjét mindarra, amit Nagy Imre és Tildy mondott: az 1945-ös alap, oroszok kivonulása, szabad választások előkészítése.

E napon folytatódott Nagy Imre szerepének tisztázása. 18 óra 30 perckor megszólalt a rádió: „Most egy fontos közleményt ismertetünk.” A közlemény szerint a forradalom első napján két szégyenteljes rendelet született, „a szovjet csapatok Budapestre hívása volt az egyik, a szabadságharcosok fejére kitűzött gyalázatos statárium volt a másik”. A szöveg így folytatódik: „A minisztertanács szovjet katonai segítséget kérő határozatán és a statáriumot kihirdető rendeleten nincs rajta Nagy Imre kézjegye. Ez a két intézkedés Hegedűs András és Gerő Ernő lelkén szárad. Ők viselik érte a felelősséget a nemzet és a történelem előtt.”[100]

A győzelem napját megkoronázta az esti órák nagy eseménye: a függetlenné vált, a párt uralmától megszabadult magyar honvédhadsereg egyik egysége kiszabadította a nyolc éve raboskodó nagy főpapot, az ország lelki vezérét, Mindszenty József bíborost.

Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal feje Felső-petényben miután nem tudta keresztülvinni, hogy Mindszentyt egy orosz páncéloson ismeretlen helyre szállítsa, s megbízóitól délután négy óráig sem tudott instrukciót kapni, hogy mit tegyen az ellenszegülő főpappal, elhajtatott azzal, hogy másnap visszajön. De ekkor már a falu népe elhatározta, hogy védelmébe veszi a bíborost és követelte az ÁVH-őrségtől, hogy nyissa ki a kaput. A megriadt őrség végül beengedett egy küldöttséget s ennek tagjai elmondták a bíborosnak, aggódtak életéért, mert azt hitték, hogy a nemzetiszínű zászlóval díszített tankon orosz és ÁVH fegyveresek jöttek érte. A bíboros így emlékezett vissza e percekre, a küldöttség látogatására: „Lelkük, szívük melege mélyen meghatott, könnyeznem kellett. Drága, páratlan magyar nép! A Te szíved melege, könnyes meghatottságod, ragaszkodásod, ezeréves mostoha sorsod erősen szívem mélyébe hat! Mivel viszonozzam a falu hűségét, irántam való jóságát? Leemeltem és megmutattam nekik a két nekem legértékesebb képet a világon: a Szentatyáét és édesanyámét.”[101] A falu népe egyébként többségében nem is katolikus volt, hanem luteránus s baptista palóc, de ez most a magyar kereszténység nagy, egyetemes pillanata volt. Két órával Horváth János eltávozása után az ÁVH-őrség nagyot gondolt és nagyot cselekedett. Tagjai elhatározták, hogy a forradalom ügye mellé állnak és megszűnnek Mindszenty őrei lenni. A parancsnok vezetésével Mindszenty elé járultak és közölték vele, hogy ők is forradalmi bizottságot alakítottak, s mint tanács kimondták, hogy a bíboros fogvatartása törvénytelen és jogtalan volt, ennélfogva semmis, ők többé nem őrei — a bíboros szabad ember. Közben a húsz kilométernyire fekvő rétsági honvédkaszárnyában a tisztek között lázas tanácskozás folyt. A kaszárnya telefonosa lehallgatta Horváth János Budapesttel folytatott beszélgetéseit. Ennek alapján attól tartottak, hogy bizonyos, a forradalommal még szembeszegülő körök a bíboros életét fenyegetik. Elhatározták, hogy kiszabadítják a prímást. Az ÁVH-őrök éppenhogy bejelentették a bíborosnak elhatározásukat, megérkezett a kastélyba a honvédség fegyveres különítménye s a vezető, Pálinkás-Pallavicini őrnagy örömteli hangon bejelentette:

— A hercegprímás szabad! Azonnal indulhatunk Esztergomba vagy Budára!

Mindszenty bíboros mélyen megindultan áldásra emelte kezét. A forradalom nagy pillanata, történelmi eseménye volt ez a nap, a napnak ez az órája, ez a perce. A kastély kapuja feltárul s a környék népe özönlik az épülethez, ősz fejek hajlanak meg, fiatal emberek térdepelnek, örömkönnyek hullanak, újra és újra áldást kérnek attól az embertől, aki oly bátran, következetesen, gyötrelmet, kínzásokat, rabságot vállalt s a terror idején is népe körében maradt, mind a börtönig.

Az éjszakát még a rétsági laktanyában töltötte, hogy másnap hajnalban induljon el az érseki palotába, Budára.

A forradalom diadala ezzel az aktussal teljessé vált.

A diadal napjára árnyék is vetődött. Két árnyék. Aznap délután közölte a világgal Eden angol külügyminiszter, hogy izraeli—angol—francia közös katonai akció folyik a Szuezi-csatorna térségében. Szuez! Világpolitikai aktus a világ egy másik pontján? Mi lesz ebből? Senki sem tudta, de aki értesült az eseményről, ösztönösen érezte, hogy ebből csak valami rossz háramlik a magyar szabadságharc ügyére. A másik hír, amiről most még csak kevesen tudtak, hogy az orosz csapatok nemcsak kivonulnak, hanem befelé is jönnek. A katonai parancsnokságok az ország keleti pontjain furcsa, érthetetlen szovjet katonai vonulásokat észleltek. Mit jelent ez?

A diadal napjának e vészes hírei azonban még nem hatoltak be az egész nép tudatába, már voltak, akik szorongtak, de a nép egésze boldog volt, mámorosán boldog.

1956. október 31., szerda.

A hajnali órákban még nem mindenki tudta az országban, hogy a bíborost a honvédség kiszabadította. Éppen ezért plakátok, feliratok követelték, hogy Mindszenty fogságának vessenek véget. Budapesten, mint egy jugoszláv újságíró feljegyezte, a falakon különböző feliratok virítottak e napon, melyek a sztrájk folytatását, szabad választásokat követeltek és — „Szabadságot Mindszentynek!”[102]

Szolnokról már előző nap egy delegáció indult a fővárosba s ma délelőtt sikerült is beszélnie egyszerre Nagy Imrével és Kádár Jánossal. A küldöttség vezetője közölte a szolnokiak kívánságát, hogy „Mindszenty József bíboros hercegprímást eresszék szabadon és tegyék lehetővé számára, hogy a pápával felvegye a közvetlen kapcsolatot”. A küldött a budapesti rádión keresztül ezért már most, délelőtt megüzente városa népének: „Azt a választ kaptam, hogy Mindszenty hercegprímás már szabad és a kormány semmiben sem akadályozza, hogy a magyar katolikus egyház vezetését elláthassa...”[103]

Amikor a szolnokiak Nagy Imrével és Kádár Jánossal tárgyaltak, a prímás már útban volt Budapestre. Útja diadalút volt végig a falvakon és a főváros különböző kerületeiben. Az éjszaka rövid volt a számára. Kiderült, hogy a rétsági honvédek csak megelőzték a felkelők különböző csoportjait, mert Budapestről előző nap már több forradalmár elindult, hogy kiszabadítsa a prímást. Ezek aztán a rétsági kaszárnyában mind látni, üdvözölni akarták a főpapot, beszélgetni vele, elmondani a forradalom nagy élményeit. Hajnali négy óráig folyt a dialógus, a bíboros akkor pár órára ledőlt s reggel hat órakor már előállt a feldíszített, felvirágozott katonai kocsi. A falvakban, amerre ment, mindenütt megszólaltak a harangok, a nép sorfalat állt az utak mentén, virágeső hullott a kocsi elé és a kocsira, amely lassítva haladt a házak között. A bíboros mindenütt áldást osztott. Az útbaeső két városban, Vácott és Újpesten tengernyi nép várta már az utcákon az érkező prímást, csak lépésben lehetett hajtani. A fővárosban is nagy embertömeg fogadja, a katonai díszőrség tagjai, fiatal tisztek ujjongva kiáltják az emberek felé: „Hozzuk Mindszenty bíborost!”[104]

„Sérült épületeket, szünetelő gyárakat látok és boldog, megkönnyebbült arcokat” — ez volt a szabadult főpap első impressziója az úton. Budán, az érseki palota előtt újabb élmény: „Nagy tömeg futva érkezik a palota elé. Síró-ujjongó magyar tömeg, munkások, honvédek, egyetemisták, édesanyák, fiatalok, öregek. Egymás keblén sírjuk el egy évtized bánatát. Aztán áldást adok a térdeplő tömegre, majd belépek nyolc éve nem látott otthonomba.”[105]A budapesti rádió siet beszámolni az eseményről: „Már reggel nyolc óra óta mind nagyobb tömeg helyezkedett el a palota környékén az Uri utcában, hogy üdvözöljék a nyolc évig ártatlanul szenvedett, szörnyű rabságból hazatérő kardinálist. Amikor Mindszenty József bíboros hercegprímás megjelent a palota erkélyén, és pár szóval megköszönve a ragaszkodást, áldását adta a térdreboruló hívek és a nép beláthatatlan tömegére, visszavonult, bement a kápolnájába, ahol csendes szentmisét mutatott be.”[106] A nap folyamán a rádió többször beszámolt a prímás szabadulásáról, este pedig helyszíni riportot adott az érsek palotájából, így zárva a beszámolót: „Tehát láttuk őt, kedves hallgatóink, beszéltünk vele. Készséges, nyugodt mozdulatait, magabiztos hangját nem törték meg a fogság évei. S mindennek bizonyságául hallgassák meg majd őt magát. Nem ma! Holnap esti 20 órás adásunkban közvetítjük a hercegprímás rövid üzenetét a Szabad Kossuth Rádió hallgatóinak.”[107]

A délelőtt folyamán a prímás fogadja a csapatostul odaözönlő külföldi és belföldi újságírókat. Kérdésekkel ostromolják, kérik, mondja el, mi történt vele az ÁVH fogságában, de Mindszenty, nem akarván olajat önteni az amúgy is lángoló ÁVH-ellenes szenvedélyekre, nem akar erről beszélni. Kijelenti: a pillanat most nem alkalmas arra, hogy szenvedéseiről beszéljen, a jelen helyzetben ez már nem időszerű.[108] Egész nap hazai és külföldi delegációkkal tárgyal, a világ számára a nagy szenzáció, hogy a magyar forradalom kiszabadította fogságából a mártír főpapot, aki az egész földkerekségen fogalom lett, a Mindszenty név pedig azonos a magyar néppel. A bíboros szűkkörű püspöki konferenciát készít elő, mindenekelőtt pedig alaposan tájékozódni kíván, tisztán akar látni. Elhárít minden olyan sürgetést, hogy máris szózatot intézzen az országhoz. Még huszonnégy órája sincs, hogy szabad, nem akar nyilvánosan szólni addig, míg nincs teljesen hiteles kép birtokában.[109]

Pedig van az országnak egy rétege, amely türelmetlenül várja, hogy a prímás megszólaljon. Ezek — a kommunisták. Két magasrangú kommunista funkcionárius e napon kijelentette a „New York Times” munkatársának, hogy a kommunisták félnek, sőt, nemcsak a kommunisták, hanem az egész Nagy-kormány attól tart, hogy a forradalom kommunistaellenes terrorhullámmá szélesedik. El kell készülni a legrosszabbra, s ezt csak egy ember tudná megakadályozni, a fogságból szabadult Mindszenty bíboros.[110] A prímás a nap folyamán erről is értesült, s elhatározta, mihelyt beszélt a kormány tagjaival s mihelyt teljesen tiszta képet alkotott, a forradalom dicsőítése mellett gondja lesz a gyűlölethullám megfékezésére. Fogságában találkozott nemcsak vadállatias, hanem emberséges ÁVH-őrökkel is, s ami a kommunistákat illeti, kristálytisztán az volt a felfogása, hogy ő ellenfele a kommunizmusnak, de nem ellensége a kommunistáknak.[111]

A kormány tisztában van azzal, hogy a bíboros állásfoglalása és személye mennyire fontos a helyzet stabilizálása szempontjából s azonnal közleményt bocsát ki, amely tisztázza a főpap jogi helyzetét is: „A Magyar Nemzeti Kormány megállapítja, hogy Mindszenty József bíboros hercegprímás ellen 1948-ban indított eljárás minden törvényes alapot nélkülözött, az akkori rendszer által ellene emelt vádak alaptalanok voltak. Mindezek alapján a Magyar Nemzeti Kormány kijelenti, hogy a Mindszenty hercegprímás ellen elrendelt jogfosztó intézkedések érvénytelenek, ennek következtében a hercegprímás minden állampolgári és egyházi jogát korlátozás nélkül gyakorolhatja.” A közleményt Nagy Imre miniszterelnök írta alá.[112]

Amit a kormány és a legfőbb katonai parancsnokságok már tudtak, azt ezen a napon kora délután az ország népe is megtudta: 19 óra 17 perckor a miskolci rádió közölte a Borsod megyei munkástanács hírét, hogy miután tegnap több szovjet alakulat elhagyta az országot, most újabb egységek özönlenek be: „Általunk és az egész ország népe által is érthetetlen okok kapcsán tetemes szovjet erők, légvédelmi tüzérség és a páncélos fegyvernem irányt változtatott. Záhony, Nyíregyháza irányában hazánk területére ismét bevonult. Érthetetlen és méltánytalan, hogy a szovjet csapatoknak ez a körforgása miért történik... A minisztertanács elnökét még az éjszaka folyamán értesítettük a történtekről.”

A minisztertanács, éppen e jelentések alapján, még délelőtt összeült. Kialakult a felfogás, hogy új orosz egységeknek az ország területére küldése, minthogy a magyar kormányt erről nem tájékoztatták, a Varsói Szerződés nyílt megszegése, s ez már önmagában feljogosítaná Magyarországot, hogy kilépjen a Varsói Paktumból. A minisztertanács úgy döntött: informálni kell az oroszokat, hogy Magyarország semleges kurzust kíván követni, nem óhajt csatlakozni semmilyen hatalmi tömbhöz és a Szovjetunióval szemben baráti politikát folytat. A miniszterek egyébként úgy határoztak: nem kérik a nagyhatalmakat a magyar semlegesség elismerésére, ez még korai és veszélyes lenne; a nyugatiakkal nem tárgyalnak erről, mert ezt az oroszok provokálásnak tekintenék. A minisztertanács után Nagy Imre ismét tárgyalt Mikojánékkal és optimistán tért vissza. Beszámolt arról, hogy Mikojánék közölték vele: a csapatmozdulatok csak rutin-jellegűek, kisebb egységekről van szó, melyek a rend fenntartását célozzák, s a Szovjetunió kész arra, hogy tárgyaljanak a Varsói Paktum modifikálásáról.[113]

A kormány és a haderő illetékes szervei, belső utasításokban és nyilvános felhívásokban is az oroszokkal szembeni teljes nyugalomra és türelemre intették a lakosságot. A különböző forradalmi tanácsok és parancsnokok ugyanezt tették. S a magyar társadalom nagyon is megértette e felhívást. Az egész ország népe rendkívül odaadóan ügyelt két dologra. Egyik a teljes rend helyreállítása, hogy a Szovjetuniónak ne legyen alkalma és ürügye arra, hogy beavatkozzék „a rend helyreállítása” címén. A másik: egyetlen szovjet katonának még csak a haja szála se görbüljön meg, hogy Moszkvának ne nyíljék lehetősége arra hivatkozni: a magyarok megszegik a tűzszünetet. A harcok során foglyul ejtett oroszokat mindenütt átadták a szovjet parancsnokságoknak, azokat az oroszokat pedig, akik átálltak a forradalom oldalára, szinte tejbe-vajba fürösztötték. Azt lehet mondani, hogy ezekben a napokban nem volt a világnak egyetlen olyan pontja sem, ahol orosz katona, fegyveres szovjet egység olyan biztonságban érezhette magát, mint itt és most Magyarországon. Az egész országban minden magyar úgy vigyázott az oroszok testi épségére, mint a szeme világára.

E napon Maléter Pált kinevezték a honvédelmi miniszter első helyettesének, Kovács Istvánt pedig új vezérkari főnöknek. Ez is megnyugtatólag hatott a közvéleményre.

Megkezdődött a régi pártok újjáalakulása és új pártok alapítása. A Kisgazdapárt újra megválasztotta főtitkárnak Kovács Bélát, aki még mindig nem érkezett meg Budapestre, mert egy pécsi belgyógyászati klinikán kezelték, amióta kiszabadult az orosz fogságból. De ezen a napon már elment a párt helyi összejövetelére, hangsúlyozta azonban, hogy nem mint párttag jött ide. (Kovács Bélát 1947-ben az akkori Kisgazdapárt megfosztotta tagságától, ez mély sebet ütött a lelkén.) Kovács Béla e napokban is eléggé meggyötört és bizalmatlan ember volt, vonakodó és tétovázó. Úgy érezte, beteg ember ahhoz, hogy annyit dolgozzék, amennyit egy miniszternek kell. Munkatársai úgy látták: Kovács Béla nagyon megváltozott, elvesztette robusztus egészségét, vonásai kemények lettek és többé nem volt mosolygó ember.[114] Mostani pécsi nyilatkozatában elmondta: Dobi államelnök kérte, lépjen be a kormányba. Ehhez elvileg hozzájárult, mikor azonban látta a kormánylistát s azt, mily sok a kommunista miniszter, megírta lemondását. Barátai rábeszélésének engedve azonban a lemondó levelet nem küldte el. Hangoztatta, hogy a magyar nép semleges Magyarországot kíván. A Kisgazdapárt számára nem akart még programot hirdetni. Volt Kovács Béla nyilatkozatában egy érthető mondat: nem lehet visszatérni 1939-hez. És volt egy érthetetlen mondat: nem lehet visszatérni 1945-höz sem. Végül azonban Kovács Béla elfogadta a főtitkári megválasztást és a miniszteri posztot is. A Kisgazdapárt új vezetőségében és első gyűlésein komoly viták zajlottak, a többség bizalmatlan volt Tildy Zoltánnal szemben s a kormányból való visszahívását kérte. Ugyanez történt a Nemzeti Parasztpárt alakuló ülésén is: bizalmatlansági indítvány hangzott el Erdei Ferenc minisztersége miatt. Mutatja ez, hogy a volt koalíciós pártok kompromittáltnak tekintették azokat a vezetőket, akik 1948—49 után kollaboráltak a kommunistákkal, vagy azt megelőzően egyengették a kommunista hatalomátvétel útját. A Nemzeti Parasztpárt pedig egyenesen úgy érezte, hogy a párt egészében kompromittálta magát, ezért most új nevet választott — „Petőfi Párt” néven indult az új küzdelembe. Veres Péter és a régi elnökség lemondott, az új főtitkár a régi „középutas” Farkas Ferenc. Mellette Bibó István professzor és a győri Szigethy Attila kaptak irányító szerepet. A legtöbb népi író csatlakozott. A Szociáldemokrata Párt új elnöke Kéthly Anna lett, az új főtitkár Kelemen Gyula, helyettese Révész András. A társutasokat (Szakasits, Rónai stb.) szigorúan kizárták a vezetőségből. A párt eleinte vonakodott belépni a kormányba, kifogásolta annak személyi, főleg kommunista összetételét, s csak a Szocialista Internacionálé bécsi találkozójának a formális beleegyezése után volt hajlandó miniszteri tárcát vállalni. A Szociáldemokrata Párt Magyarország semlegességét követelte, Kéthly Anna pedig kifejezetten Magyarország Varsói Paktum-tagságának a revízióját.[115]

Újjáalakult a kereszténydemokrata párt is, amely Demokrata Néppárt néven 1947-ben a körülményekhez képest oly látványos sikert aratott, és megalakult több keresztény pártformáció, mintegy körvonalaként egy tervezett nagy kereszténydemokrata pártnak.

És alakult még egy párt, egy „új” párt is — a kommunista párt. Valósággal a semmiből kellett megalakítani. Kommunista államok kiküldött laptudósítói természetesen azt kutatták e napokban Magyarországon, hogy mennyire erős még a kommunizmus, a kommunista párt? A lengyel riporter megállapítja, hogy a közhangulat a különböző falfeliratokban fejeződik ki, s ez így hangzik: „Nem kell a kommunizmus!” A szöveget egy öregúr fordítja le neki, s ez még hozzáteszi: „Egyetlen ember se akarja Magyarországon a kommunizmust, se a legkisebb, se a legöregebb ember. Egyszer s mindenkorra elegünk van belőle.”[116] A jugoszláv lap, a „Borba” budapesti tudósítója úgy tapasztalja az újjáalakuló pártok forgatagában, hogy „baloldali csoportot alig látni”, „mindenekelőtt úgy tűnik, mintha az MDP (kommunista párt) nem is léteznék”, „a kommunisták alkalmas keretet keresnek.”[117]Lukács György egy külföldi újságírónak kifejezi azt a véleményét, hogy az új kommunista párt csak kicsi csoport lesz, főleg intellektuelekből és írókból rekrutálódik, mert a munkások inkább a szociáldemokrata párthoz csatlakoznak majd. Szabad választásokon a kommunista párt — Lukács szerint — a szavazatoknak legfeljebb 5%-át kaphatja, a legjobb esetben is legfeljebb 10 %-ot, s kérdéses, hogy bekerülhet-e a kormányba.[118] A „New York Times” munkatársa azt tapasztalja e napon, hogy bár nem lehet tudni, Magyarországon ki gyakorolja a hatalmat, de az biztos, hogy a kommunisták nem, mert „a kommunista pártot megbénítja a félelem”. Ilyen körülmények között kellett újjászervezni a pártot, melynek élére egy hattagú vezetőség került. Ennek tagjai úgy látták: a kommunista párt és a kommunisták számára életbevágóan fontos, hogy engedjenek a nép követeléseinek, mert különben a nép teljesen elsöpri a pártot. A párt középső frakciója, melynek élén Kádár János állt, szintén hozzájárult a többpártrendszerhez és a szabad választásokhoz, noha tudhatta, hogy ez a párt végét jelenti. De nem volt más választása. Kádár állandó telefonösszeköttetésben állt Moszkvával éppúgy, mint a budapesti szovjet nagykövettel, Andropovval, ezenkívül tárgyalt Mikojánnal és Szuszlovval, s mielőtt elfogadta a többpártrendszer helyreállítását, ezt megtanácskozta a Kreml hatalmasaival. A szovjet pártelnökség tagjai nyilvánvalóan azt mondották Kádárnak, hogy a „szocialista vívmányok” megőrzésére és a szovjetellenes hangulat lecsillapítására a legjobb mód, ha restaurálják az 1945-ös státust.[119] Ezekután a párt eltörölte eddigi nevét, felvette a Magyar Szocialista Munkáspárt nevet, a pártlapot is átkeresztelték s ezentúl „Népszabadság” címen jelent meg. Az új párt hangadói: Kádár János, Nagy Imre, Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György és Szántó Zoltán.

Nemcsak a pártok alakultak újjá, hanem megjelentek a szabad sajtó első példányai is, a politikai paletta minden színét tükrözték, szabad hang, cenzúra nélküli szabad vélemény látott napvilágot mind a pártok, mind a forradalmi szervezetek lapjaiban. Helyreállt, újra megszületett a pluralista társadalom, annak minden színgazdagságával.

Újjáalakultak a szakszervezetek is, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kizárólag a dolgozók érdekképviseletét szolgálják és soha többé ne legyenek egyetlen párt függvényei és szolgálói.

Még mindig probléma volt az ÁVH-ellenes népharag lecsendesítése, mert még mindig újabb és újabb epizódok történtek, melyek az emberek elkeseredését lángra gyújtották. Ilyen eset volt, hogy egy, a többi halott között az utcán heverő ÁVH-katona holttestére bukkantak s egy fizetési elszámolást találtak nála, amelyből kiderült, hogy havi fizetése 9000 forintra rúgott akkor, amikor a munkás bére többnyire 600—900 forint. Zsebében pénz is volt, de azt nem vették el, hanem szétszakították s a holttestre tűzték.[120] Dudás József, akit külföldi megfigyelők „erős egyéniségnek és vezetői képességekkel megáldott embernek” ismertek meg, lapján keresztül a forradalom tisztaságának megőrzésére szólította fel a forradalom fegyveres alakulatait.[121]

Általánossá válik a közérzület, hogy az elfogott ávéhásokkal szemben is helytelen az önbíráskodás. A Kossuth téren az összegyűlt tömeg felismert egy polgári ruhába öltözött ávéhást, de mikor valaki elkiáltotta magát, hogy „végezni vele!”, a többség úgy döntött, hogy nem, az illetőt át kell adni a normális rendőrségnek. „Ez nem a csőcselék uralma!” — állapítja meg a jelenet külföldi szemtanúja.[122]

Egyáltalán, a külföldiek, diplomaták és újságírók egyöntetűen megállapítják, hogy a magyar felkelés egyike a legtisztább forradalmaknak, még csak fosztogatás sincsen. Nagyon vigyázott a népfelkelés arra is, hogy az antiszemitizmus legkisebb megnyilvánulására se kerüljön sor. Egy alkalommal egy kézrekerült ávéhást néhányan a tömegből bántalmazni akartak, de mikor észrevették, hogy az illető zsidó, több fegyveres tüntető azonnal a védelmére kelt, hogy az antiszemitizmusnak még csak a gyanúja se merülhessen fel.[123] A budapesti rabbik tanácsa és számos nemzetközi zsidó szervezet csakhamar megállapíthatta és kijelenthette, hogy semmiféle zsidóellenes kilengés nem történt, de még csak antiszemita szólam sem hangzott el.[124]

Erősen viszolyog viszont a magyarság mindentől, aminek kommunista íze vagy jellege van. A rádió szerkesztősége állandó felhívásokat kap, hogy meddig marad még a parlament épületén a vörös csillag. A rádió utánajár s közli, hogy már készülnek a jelvény leszerelésére, de a parlament műszaki részlege szerint ez nem könnyű munka, mert a három és fél méter átmérőjű embléma 5 tonnát nyom és 100 méter magasan van, de mindent megtesznek eltávolítására.

E napon szerte az országban a parasztok tömegestől hagyják el a kolhozokat s magukkal viszik oda erőszakkal beparancsolt állataikat és gépeiket is.

Folytatódik a politikai foglyok szabadonbocsátása, e napon például Márianosztrán 395 politikai fogoly hagyta el, a legnagyobb rendben, a börtönt.

Eljut Magyarországra a híre nemcsak annak, hogy a világ mily lelkesedéssel fogadja a magyar népfelkelést, hanem az is, hogy a forradalom nagy hatással volt a kommunista államokra, azok fiatalságára. S valóban, e napon Varsóban a Politechnikai Intézet előtt ezer és ezer lengyel diák sereglett össze s határozatban mondta ki, hogy „minden erővel támogatja a magyar forradalmi erőket” s tiltakozik amiatt, hogy „szovjet haderő részt vesz a felkelés elnyomásában”. Az egyetem szépművészeti fakultásának épülete előtt egy hatalmas Picasso-képet állítottak fel, mely a robotért ábrázolja, amint asszonyokra és gyerekekre tüzet bocsát. A képre magyar zászlót tűztek, s különben is, a varsói autóbuszokat piros-fehér-zöld lobogókkal, a magyar nemzeti színekkel díszítették s a lengyel nép százféle más módon is kinyilvánította, mennyire rokonszenvezik a magyarok függetlenségi harcával.[125] A nagyvilág rokonszenve és a felette érzett öröm azonban nem változtatott azon, hogy az újabb szovjet csapatmozdulatok árnyéka rávetődött az országra, lassan rátelepedett a közhangulatra és súlyos döntések elé állította a politikai vezetőséget. A gyanús, de kétségtelenül megállapított szovjet hadmozdulatok aláásták az október 30-i szovjet nyilatkozat iránti bizalmat s erősítették azt a kívánságot, hogy Magyarország legyen semleges, szabaduljon a Varsói Paktumban viselt tagságától, hogy ez a tagság ne lehessen jogcím újabb szovjet beavatkozásra. A legtöbb országos és vidéki organizáció a Nagy Imre kormány elismerésének a feltételéül szabta a Varsói Paktumból történő távozást. Annál is inkább, mert szerte az országban észlelték, hogy az oroszok körülveszik a repülőtereket, s felsorakoznak a nyugati határszélen is.

Nagy Imre erős nyomás alatt állott, kettős nyomás nehezedett rá: az orosz felvonulás és a közvélemény, s utóbbival kapcsolatban az is, hogy még nem szűnt meg teljesen a gyanú, különösen most, amikor újabb szovjet egységek érkeznek, hogy a forradalom elején is ő hívta be a szovjet csapatokat. A kora délutáni órákban ezért Nagy Imre kiment a parlament előtt gyülekező tömeghez és rögtönzött beszédet intézett hozzá. „A forradalmi harc — mondotta —, amelynek ti hősei voltatok, győzött... Szuverenitásunk és függetlenségünk első napjait éli... Rákosi és Gerő bandáját kiűztük az országból... Megpróbáltak engem bemocskolni. Azt a hazugságot terjesztették, hogy én hívtam be az orosz csapatokat az országba. Ez alávaló hazugság. Az a Nagy Imre, aki a magyar szuverenitás, a magyar szabadság és a magyar függetlenség harcosa, nem hívta be ezeket a csapatokat, ellenkezőleg. Ő volt az, aki visszavonásukért harcolt.” Mindjárt ezután kijelentette a kormányfő: „A mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról az országból, a Varsói Szerződésből reánk háramló kötelezettségeink felmondásáról. Egy kis türelmet kérünk azonban tőletek, azt hiszem az eredmények olyanok, hogy ezt a bizalmat megadhatjátok.”[126] Nem sokkal e beszéd után fogadta a külföldi sajtó képviselőit s a Varsói Szerződéssel kapcsolatban kifejtette: Magyarországnak van lehetősége arra, hogy egyedül is, tehát a Varsói Szerződés általános felbomlása nélkül is kilépjen ebből a szövetségből.[127] Itt is megismételte, hogy az orosz csapatok behívásához nem volt köze. Arra a kérdésre: Magyarország tagja-e a Varsói Szerződésnek? — azt válaszolta: Egyelőre benne vagyunk.[128]

Nagy Imrének nehezére esett kilépni a Varsói Szerződésből, de ebbe az irányba vitte az újabb orosz bevonulás. E napon, az esti órákban hivatalosan tájékoztatta programjáról Csikonov orosz tábornokot. Megmondotta, hogy ő, mint kommunista, szeretné a magyar kommunizmusból menteni, ami menthető, például Magyarország tagságát a Varsói Paktumban, valamint a magyar gazdasági élet szocialista struktúráját. A második nem lenne nehéz, az első viszont igen, de reméli, hogy az elkövetkező 24 órában meggyőzheti azokat, akik a tagságot ellenzik. Csikonov azt javasolta, hogy az orosz haderő „megfélemlítő manővereket” hajtson végre s akkor a semlegesség hívei meggondolnák magukat. Nagy Imre erre azt mondta volna, hogy nem ártana az osztrák határ elreteszelése. Amikor ez, a nyugati határ lezárása két nap múlva bekövetkezett, Nagy Imre a hírt optimistán fogadta s nem sokkal a november 4-i szovjet támadás előtt meggyőzte a Varsói Paktum leghevesebb ellenzőit is a további tagság szükségességéről.[129]

Ezen az estén az újjáalakult „Keresztény Ifjak Egyesülete” a rádión keresztül felszólította a világ valamennyi keresztény ifjúsági organizációját, segítsék a magyar nép ügyét, s felszólította a magyarországi szervezeteket, hogy másnap, november 1-én, Mindenszentek napján, a szabadságharc elesett harcosainak, a hős mártíroknak emlékére tegyenek égő gyertyát a házak ablakaiba...

1956. november 1., csütörtök.

Magyarország gyászolja halottak. Feketébe öltözött emberek hosszú sora vonul a temetőkbe, vagy Budapesten a város különböző pontjaihoz, ott, helyben, utcákon ásott sírokhoz. Az újra megjelenő egyik nagy napilap vezércikke így szól: „Ezer és ezer halottunk van. Sírhant a város szívében, a 11 éve ledöntött Pázmány-szobor előtt. Sírok a temetőben és temetetlen halottak. Hősök, akik harcoltak. Fegyvertelen tüntetők, asszonyok és gyermekek. Emberek, akik emberi sorsot követeltek... A túlélők számára egyetlen parancs szól: a mi munkánk most kezdődik.”[130]

Ez a szellem hatja át az egész országot: szabadon, függetlenül óriási építőmunkát kezdeni. A külföldi megfigyelők regisztrálják ezt a nagy pozitívumot, az általános konstruktív szellemiséget: „Nagy benyomást gyakorolt ránk, ahogy a magyar ifjúság fegyverrel a kézben felkelt a kommunisták ellen. Az egyik kórházban 12, 13, 14 éves sebesült fiúkat látogattunk... Az általános sztrájk rendkívül fegyelmezetten folyt... Semmi jele a fosztogatásnak, semmi demoralizáltság... Mikor autónkat feltankoltuk, nem akartak sem pénzt, sem borravalót elfogadni... „[131]

A kormány ugyan hírzárlatot rendel el, mégis, az ország népe már tudja, hogy újabb szovjet alakulatok özönlenek be. Tudják a külföldi tudósítók is. Mit csinálnak, ha az oroszok újra támadnak? — kérdezi egy riporter a magyar atomtudóst. „Harcolunk” — mondja az egyszerűen. Miért? A felelet: „Ha ön tudná, mit jelentett az elmúlt tíz évben hazugság, terror és árulás közepette élni, azonnal megértené. Nem térhetünk vissza abba, amiben éltünk, most már nem. Ez nem hősiesség, egyszerűen csak arról van szó, hogy inkább meghalunk, semminthogy még egyszer abban a pokolban éljünk, amelyből megszabadultunk.” Így beszél, egyszerűen és fakón a magyar ember 1956. november 1-én. A külföldi újságíró vigasztal, biztat: „A Szovjetunió nem fogja megkockáztatni. Hisz ott a világközvélemény. Gondoljunk az új kurzusra, a desztalinizálásra. A Lengyelországnak tett engedményekre... A páncélosok csak fékezni akarnak, semmi mást.” Ugyanígy látja a helyzetet a Budapesten működő angol és amerikai katonai attasé is: ami történik, az megmagyarázható a rendezett visszavonulás követelményeivel...[132] A parlamentben, ahol legtöbbet tudnak a szovjet csapatmozdulatokról, levertség uralkodik. „Óráról órára nő az elégedetlenség, ahogy megtudják, hogy a Budapestről kivonuló szovjet csapatok a fővároshoz vezető főútvonalakon beásták magukat és harci állásokban helyezkedtek el.”[133] „Befutó jelentések közlik, hogy ma reggel szovjet páncélosok, lövegek és teherautók három órán át vonultak be Magyarországra Záhonynál. Mindkét irányban volt mozgás, de több orosz csapat jött be, mint amennyi kiment.”[134] Egy harmadik megfigyelő így látja a nap hangulatát: „Visszajönnek az oroszok Budapestre, vagy nem? Magyarországon maradnak, vagy nem? Ez itt a kérdés.”[135]

És amíg a kérdés a levegőben lóg, a győztes forradalom teljes erővel igyekszik stabilizálódni és megindítani a normális életet, a szorgalmas hétköznapok gigászi munkáját. A budapesti nagyüzemek forradalmi bizottságai, az egyetemi, értelmiségi, szakszervezeti bizottságok együttes ülése kimondja, hogy a sztrájknak véget vetnek. Hasonló értelemben szól a tanácsokhoz és az ország népéhez Maléter tábornok, valamint Király Béla tábornok, akit időközben Budapest városparancsnokának neveztek ki.

A kormány elküldi Mindszenty bíboroshoz, tisztelgő látogatásra és a teendők átbeszélésére Tildyt és Maléter Pált, két másik tiszt kíséretében. Maléter igen jó benyomást tett Mindszentyre.[136] Az általános eszmecsere után a prímás és az államminiszter kettesben marad. Útjaik az 1945 utáni években kettéváltak, most újra összetalálkoznak. A prímás nem neheztel, a politikus tisztelettel néz fel a sokat szenvedett főpapra, alapjában véve paptársára. A helyzetet egyik sem ítéli meg optimistán. A találkozónak van egy emberi epizódja. Tildy nagyhirtelen elájul, lefordul a székről. Mindszenty vizet hoz, arcát törölgeti, magához téríti. A bíboros egyetért Tildyvel mindabban, amit tervezett első rádióüzenetében, majd később egy hosszabb beszédben mondania kell. A prímás célja a stabilizálás és a megengesztelés.

Amióta Mindszenty szabad, meglehetősen sokan vannak, akik szeretnék a politika, az ország élére állítani, mint olyan személyt, aki bátran végigszenvedte a rémuralom évtizedét, nem alkudott meg, nem kompromittálta magát társutas magatartással, tiszta maradt, feddhetetlen. Voltak tömegtüntetések, melyeken kórusban szavalták: „Mindszentyt a kormányra! Mindszentyt a kormányra!” Ezt latolgatták fiatal szabadságharcosok is, volt fiatal házaspár, ahol a férfi Nagy Imre kormányt óhajtott, az asszony Mindszenty kormányt.[137] Nagy Imre és Mindszenty mellett még Kovács Bélára tekintettek úgy, mint akit kormányfőnek szerettek volna megtenni. A Dunántúli Nemzeti Tanács egy küldöttsége, Nagy Imrével tárgyalva, nem titkolta előtte, megmondotta neki, hogy a nép egy része nem bízik benne s szívesebben látná Kovács Bélát a kormányfői poszton. Nagy azt felelte: ő úgy érzi, bírja a nép bizalmát, de ha nem így lenne, nem haboznék tisztét feladni.[138] De sem Kovács Béla, még kevésbé Mindszenty nem gondolt arra, hogy Nagy Imre helyére álljon. Mindszentynek 18 év múlva, mikor már szabad földön élt, egy frankfurti sajtókonferencián ezt a kérdést tették fel: 1956-ban Budapesten sokan — és tüntető tömegek is — azt kívánták, legyen ő, Mindszenty, a miniszterelnök. Miért nem vállalta? A bíboros ezt felelte: „Nem vállaltam, kérem, mert az én feladatom nem a kormányalakítás, az én szerepem magasabb ennél. Ez volt az egyik ok. A másik, amiért nem vállaltam, mert értékeltem az azóta kivégzett, boldogult Nagy Imrét. Ő lett a miniszterelnök és én nem akartam eltolni a helyéről. Ő ezt nem érdemelte meg. Kommunista volt, de megtért, jó úton volt.”[139] Mindszenty pártok feletti népszerűsége a forradalom idején vitathatatlan volt, vállalt vértanúsága s az a tény, hogy a forradalom puszta ténye őt igazolta, mindenekfelett pedig erkölcsi emelkedettsége központi személyiséggé tette. Szavától sok függött, hisz láttuk, hogy a kommunisták maguk is várták, remélték engesztelő szavát. E napon déli 12 óráig a bíboros több mint kétezer táviratot kapott az egész országból, s megkapta XII. Pius pápa dísztáviratát, melyet „Kedves Fiunknak” küldött, „ugyanazzal az atyai lélekkel”, mint nyolc éve, meghurcoltatása idején. A délelőtt folyamán nemcsak a kormány küldöttei, hanem egyetemi szervezetek is tisztelegtek a prímásnál, aki délután megfogalmazta rövid de magvas üzenetét, melyet aztán este mondott el a rádióban:

— Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért, honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre. Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös föltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást, most tájékozódom, két napóra belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.[140]

Ennyi az egész, pár rövid mondat, de minden mondatnak külön súlya és célja van. A politikai élet árnyékos oldalára került kommunisták, de az üldözőkből üldözötté vált ávéhások is meg lehettek vele elégedve. Mindszenty honorálta, hogy a forradalom elindításában és végrehajtásában kommunisták is szerepet játszottak. Ezért hangsúlyozza az első mondat, hogy szól a magyar haza „valamennyi gyermekéhez”. A mindenki felett és mindenkiért álló pátriárka hangja ez. És mindjárt a második mondat: „Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben.” Ez a lincselések ellen szólt, a megbocsátás kötelezettségét rótta a hallgatókra, a gyűlölet elvetését. És hogy ez a mondat olyan ember ajkáról hangzott el, akit oly rettenetesen meggyaláztak és megkínoztak, nemcsak lelki nagyság jele volt, hanem az államférfiúi bölcsességé is. A küzdők, a bátrak, a szabadságharcosok méltatása, a munka megkezdése, az élet folytatása föltételeinek megteremtése az, amit nyújt, politikailag pedig, összhangban az egész nemzettel, a még hátralévő politikai kibontakozás szükségességéről beszél, mint amelyre neki is gondja van.

A prímás e szavai nagyban hozzájárultak a megengesztelődéshez s bizonyos, hogy sok kommunista életét mentették meg, sok szorongást oldottak fel. Igen sok kommunista párttag mondott neki ezért köszönetet.[141] Jellemző viszont, hogy a forradalom leverése után kiadott kommunista fehér könyv, mikor idézi Mindszenty e november 1-i beszédét, nem egészében közli, holott igazán rövid szöveg, hanem elhagyja a „senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben” mondatot, sőt, csaknem az egész szöveget, és csak onnan közli, hogy „... most tájékozódom, két napon belül...”

Lényeges, hogy a prímáshoz hasonló szellemben nyilatkozik a megalakult Katolikus Néppárt elnöke, dr. Varga Endre. Mindszentyre hivatkozva arról beszél, hogy megbocsátásra és megbékélésre van szükség. Az elmúlt időszak kommunista vezetőiről ő sokkal enyhébben szól, mint e napok kommunista vezetői, mint akár Nagy Imre, akár Kádár János. A sztálinista vezetőknek nem is a felelősségrevonását követeli, hanem csak félreállítását. Félreérthetetlenül leszögezi, s ezt rövidesen Mindszenty is megerősíti, mint a maga álláspontját, hogy a katolikus párt ragaszkodik a szociális vívmányok fenntartásához, sőt, továbbfejlesztéséhez. „Programunk: szociális fejlődés, jogrend és szabadság” — hangzik a nyilatkozat.[142]

Nagy örömmel fogadta az ország népe, hogy megszólalt a másik nagy magyar keresztény egyház, a református egyház püspöke, Ravasz László. Ravasz elsiratta a halottakat, hangsúlyozta, hogy kettőre nincs szükség: reakcióra és anarchiára. A fejlődés nem a múlt, hanem a jövő irányába kell, hogy haladjon. „Az egyház büszke arra, hogy ez a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott” — mondotta a kálvinista főpap, a magyar szellemi élet e régi kiválósága.[143]

A régebbi politikai pártok közül a Kisgazdapárt a paraszt-egységet hirdette, a Nemzeti Parasztpárt elnöke pedig egyfajta ideiglenes államfői intézmény, nemzeti főtanács létesítését ajánlotta, melynek élére a nagy zeneszerzőt, Kodály Zoltánt kellene meghívni. A Szociáldemokrata Párt új főtitkára, Kelemen Gyula a szabad szakszervezetek visszaállítását sürgette, egyben leszögezte: „A magyar dolgozók milliói, akiket a legkegyetlenebb tőke sem zsákmányolt ki olyan alávaló módon, mint az utolsó nyolc esztendő uralkodói, azt hazudva, hogy a dolgozók nevében kormányoznak, most ezek a milliók elszánt lelkesedéssel építik naggyá a munkásszolidaritás fellegvárát.”[144]

Ezen a napon számos, eddig ismeretlen újság jelent meg. A forradalmi napokban, a győzelem napjaiban nem kevesebb, mint 25 napilap létesült, annak jeleként, hogy a vélemény-, szólás- és sajtószabadság az ember egyik legalapvetőbb, legelemibb erejű benső követelménye. Megjelent az „Igazság”, a „Csepeli Újság”, a „Magyar Szabadság”, a „Paraszt Függetlenség”, a „Magyar Ifjúság”, a „Valóság”, új címlappal, az alapító Pethő Sándorra emlékezve a „Magyar Nemzet”, a „Népakarat” stb. A pluralista társadalom mindmegannyi hírnöke.

Kéthly Anna egy angol újságíró kocsiján Bécsbe hajtatott, ahol a Szocialista Internacionálé kongresszusa folyt. Szükségesnek látszott, hogy a jelentős nemzetközi politikai intézményt személyesen tájékoztassa Magyarország helyzetéről. Eredetileg repülőgépen akart az osztrák fővárosba jutni — ez azonban lehetetlen volt, mert a magyar repülőtereket ekkorra már erős szovjet kötelékek vették körül és magyar gép nem szállhatott fel.

Igen, Budapestet ekkor már szovjet páncélgyűrű fogta körbe s ugyanez volt a helyzet a repülőterekkel is. A kormány a hajnali órák óta kapta a jelentéseket s kénytelen volt megállapítani az újabb szovjet csapatmozdulatokról, hogy azok vagy érthetetlenek, vagy szöges ellentétben állnak az elmúlt napok szovjet—magyar megállapodásaival, a szovjet ígéretekkel, Mikoján és Szuszlov kijelentéseivel. De ellentmondtak a szovjet hírközlő szervek legújabb megnyilatkozásainak is. A moszkvai rádió magyar nyelvű adása éppen most így beszélt: Hányszor hallottuk a hazug polgári propaganda képmutató szavait... mennyi piszkos támadást intéztek a Szovjetunió ellen a magyarországi eseményekkel kapcsolatban; a Szovjetunió követi Lenin elveit a más népek szuverenitásának tiszteletéről és távol áll tőle a gondolat, hogy Magyarországra rákényszerítse a maga akaratát, vagy hogy belügyeibe beavatkozzék...[145] Így beszélt Moszkva nyilvánosan, de így beszélt a benső tárgyalásokon is. A belgrádi „Politika”, megbízható forrásokra hivatkozva megállapította: a szovjet kormány határozottan megígérte, hogy nem küld újabb csapatokat Magyarországra, vagy ha igen, csakis a magyar kormány beleegyezésével; Mikoján és Szuszlov Budapesten, mielőtt visszatért a Szovjetunióba, megígérte, hogy nem küldenek újabb szovjet csapaterősítéseket és — a Szovjetunió két nappal korábbi nyilatkozatának megfelelően — azonnal tárgyalásokat kezdenek Budapesttel és más érdekelt országokkal arról, hogy Magyarország esetleg kilép a Varsói Paktumból és a szovjet csapatokat kivonják Magyarországról.[146]

Nagy Imre ekkor már kibékült baráti körének tagjaival, ekkor már együtt dolgozott vele Losonczy, Donáth, valamint Vásárhelyi, Szilágyi, Széli Jenő. Most velük és kormánya szűkebb grémiumával tanácskozott a teendőkről. Ő maga ekkor még nem volt a híve annak, hogy Magyarország kimondja semlegességét. Elvileg helyeselte ugyan kis népek semleges státusát, gyakorlatilag azonban a jelen helyzetben nem tartotta célravezetőnek. Mielőtt, mint kormányfő, s reggel óta egyben külügyminiszter, bármit is tett volna, magához kérette Andropov szovjet nagykövetet, egyúttal az orosz hadmozdulatok miatt tiltakozó táviratot küldött Vorosilov szovjet államelnöknek. Andropov reggel 9 órakor jelentkezett Nagy Imrénél, aki magyarázatot kért. Andropov nemcsak diplomata volt, hanem mint igen sok szovjet külügyi tisztviselő, kiképzett puccs-stratéga, a titkosrendőrségek, Cseka, GPU, NKVD és MVD iskoláit kijárt és szubverzióban jártas személyiség. Most is hidegen és szemrebbenés nélkül tette meg közléseit. Azt mondotta: nem jöttek katonai alakulatok Magyarországra, csupán NKVD-egységekről van szó, rendőrségről, céljuk, hogy erősítsék a fegyelmet a szovjet csapatok között, meg kell akadályozni, hogy ezek kivonulása rendetlenül menjen végbe. Nagy Imrét ez nem győzte meg, hisz 1000 szovjet páncélos vonult fel, ezt nem lehetett „rendőri erőnek” tekinteni. Kérte, hogy egy óra múlva kapjon kielégítő magyarázatot a szovjet kormánytól. Andropov déltájban telefonon jelentkezett s közölte: a szovjet kormány fenntartja az október 30-i nyilatkozatot a szovjet csapatoknak Magyarországról történő kivonását illetően és hajlandó beszélni a Varsói Szerződés módosításáról. Nagy Imre kérésére: történjék ünnepélyes kijelentés, hogy újabb szovjet csapatok nem lépnek az ország területére, Andropov negatív választ adott. Mindezek alapján a minisztertanács úgy látta: Magyarország számára — a szovjet támadást megelőzendő — az egyetlen megoldás, ha azonnal deklarálja a Varsói Paktumból való kilépését és Magyarország semlegességét, mivel új hadosztályok küldésével a Szovjetunió de facto úgyis érvénytelenítette a Varsói Szerződést. Késő délután Andropovot meghívták a magyar minisztertanácsra és informálták a döntésekről. Hangsúlyozták előtte, hogy Magyarország nem fog csatlakozni egyetlen hatalmi tömbhöz sem.[147]

A semlegesség lényegében biztos garancia lenne a Szovjetuniónak is, hogy Magyarország nem megy át az „ellenfél”, a Nyugat táborába, nem csatlakozik a NATO-tömbhöz, a kelet-nyugati egyensúly ezzel nem borul fel Moszkva rovására és Magyarország felől a Szovjetunió a jövőben is éppúgy biztonságban lenne, mint például Ausztria felől.

Ezen az Andropov jelenlétében tartott minisztertanácson Kádár János volt a legradikálisabb. Ő, aki részt vett a Mikojánékkal folytatott tárgyalásokon s így részese volt a szovjet csapatok kivonásáról kötött megállapodásoknak, most rendkívül izgatott állapotban ezt mondta Andropovnak: „Kimegyek az utcára és puszta kézzel harcolok a páncélosaitok ellen.” Minden jelenlévőnek az volt a benyomása, hogy Kádár János így is gondolja.[148]

E sorsdöntő ülés után Nagy Imre a döntésekről tájékoztatja a budapesti követségeket, majd táviratot küld az ENSZ főtitkárának, Dag Hammarskjöldnek. Kéri, tájékoztassa a tagállamokat e döntésekről és soron kívül tűzze az ENSZ ülésszakának a napirendjére a magyar kérdést.

Időközben a kormány táviratot intézett a moszkvai kormányhoz is, amelyben kérte, azonnal kezdjenek tanácskozást a szovjet csapatok kivonásáról — a legutóbbi magyar—szovjet megállapodások értelmében.

Este 8 óra előtt 10 perccel a rádióban elhangzik Nagy Imre rövid, drámai bejelentése: „A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép a függetlenség és egyenjogúság alapján, az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével...”[149] A miniszterelnök itt is hangsúlyozza, hogy Magyarország egyik hatalmi tömbhöz sem kíván csatlakozni.

Ezen az estén elhangzott egy másik rádiónyilatkozat, az új kommunista párt új főtitkára, Kádár János beszélt 21 óra 45 perckor. A párttagokhoz szólt. Ostorozta „Rákosi és klikkje vak és bűnös” politikáját, a „Rákosi-féle önkényuralmat és kalandorpolitikát”. Kijelentette: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét.” Óvott nyílt ellenforradalomtól s ígérte, hogy az új kommunista párt „egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel”, és: „védi és védeni fogja mindenkivel szemben nemzeti becsületünket, hazánk függetlenségét”. A párt védeni fogja a szocializmus ügyét, de annak megvalósítását „nem idegen példák szolgai másolásával” képzeli el. Egyik utolsó mondata: „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget.”[150]

A beszéd szavait mindenki készpénznek vette. Feltűnő csak az lehetett, bár akkor ez senkinek sem tűnt fel, hogy Kádár, aki Nagy Imre sorsdöntő, történelmi beszéde után szólalt meg, egyetlen szóval sem utalt Magyarország semlegességére és a nagyhatalmak felé tett lépésekre.

Néhány óra múlva Kádár János Münnich Ferenccel együtt ismeretlen céllal eltávozott. Jóval éjfél előtt hagyták el a parlamentet. Munkatársaikkal közölték, hogy vacsorázni mennek. Sofőrjük, mikor visszatért, elmondta, hogy mindkettő kiszállt a szovjet követség közelében és átszállt egy már ott várakozó kocsiba. Az volt a benyomása, hogy minden elő volt készítve.[151] Magyar minisztertanácson Kádár többé nem vett részt.

Ennek a napnak megint volt, immáron új magyar halottja. Egyetlen puska sem sült el, egyetlen fegyver sem kelepek, egyetlen férfi sem halt hősi halált. De amikor az újra beözönlő szovjet csapatok elérték Nyíregyházát, asszonyok vonultak a páncélosok elé s tiltakozva kérték, forduljanak vissza. A páncélosok két asszonyt halálra tapostak.[152]

1956. november 2. Péntek.

A nagyvilág rokonszenve Magyarország felé irányul. Repülőgépek, kocsisorok hozzák az országba a gyógyszert, orvosi műszereket, szakszerű személyzettel együtt. Eisenhower amerikai elnök bejelenti, hogy az Egyesült Államok 20 millió dollár értékű élelmiszert és más segélyszállítmányt ajánlott fel a forradalmi Magyarországnak.

Ez az ország újra kezd élni. Helyrerakják a síneket, visszaállítják a sínekre a barikádnak használt villamosokat, azt akarják, ma az egész fővárosban induljon meg a járat. Addig a hadsereg segíti a közlekedés lebonyolítását.

A reggeli lapok cikkei s az egész közvélemény osztatlan helyesléssel veszi tudomásul a semlegesség bejelentését. Annyi harc után a béke, annyi szenvedés után a tömbön kívüli kis nép nyugalma. Munka, újjáépítés, alkotás, nekilendülés, ezek a vágyak, tervek, óhajok tükröződnek az új, a szabad sajtó hasábjain. Béke, barátság minden néppel, semlegesség!

A belgrádi „Borba” megállapítja, hogy a magyar helyzet alakulása új, nagy lépés az enyhülés felé.

Ritka a történelemben az olyan pillanat, amikor egy nép ennyire egységes, ennyire felülemelkedik minden régi vagy új ellentéten. Sorban nyilatkoznak az egyházak vezetői. Mindszenty és Ravasz László tegnapi nyilatkozata után ma Ordass Lajos evangélikus püspök szól, a pap, aki maga is rab volt a diktatúra alatt. Ő is a béke és megbocsátás igéit hirdeti, s mint Mindszenty tette, ő is ünnepli az ifjúságot: „Ifjúságunk meglátta, hogy az az út, amelyen vezetni akarták, nem magyarságunk útja.” Igen lényeges megállapítás ez, hisz azt fejezi ki, amit az egész világ csodált e napokban, hogy éppen az ifjúság, amelyre a kommunista rendszer hivatkozott, fordult szembe ezzel a rendszerrel. Ordass püspök a kegyelet, a hála és a részvét hangján szól: kegyelet az elesetteknek, hála azoknak, akik sebeket viselnek, részvét a gyászolóknak. Kéri a külföldi evangélikus közösségeket: támogassák Magyarország semlegességét.

Nyilatkozatot ad ki a rabbik szövetsége: a magyar zsidóság lelkesülten üdvözli a forradalom vívmányait, hódol a hősöknek és azonosítja magát a szabad és független hazával. Felszólítja a világ zsidóságát: gyors és hatásos anyagi segítséggel támogassa a megpróbált országot.[153] Fontos ez a megnyilatkozás, mert a szovjet közlemények egyre jobban fasizmussal és fehér terrorral gyanúsítják a forradalmat. Egy magyar zsidó: „Nem volt antiszemitizmus az október 23-át követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.”[154] Lincselés nincs többé. Egy külföldi, keleti, kommunista újságíró meglátogatja a helyeket, ahol a lefegyverzett ÁVH-emberek vannak fogságban: „Ezek nyugodtak, elismerik, hogy nem egy közülük a felkelőknek köszönheti életét.”[155] Egy másik külföldi, nyugati, polgári újságíró megállapítja: „Tanúsítani kívánom, hogy a budapesti felkelés a maga nemében a legtisztább megmozdulás volt az egész történelemben” — s példák sorát hozza fel jelentésében.[156]

Az újságírók hada e napon is ostromolja Mindszenty bíborost. Belép-e a kormányba? Nem! Vajon miniszterelnök akar-e lenni? Nem! „Én a prímás vagyok” — mondja, s arra kéri az újságírókon keresztül is a Nyugatot, támogassa Magyarországot küzdelmében, Magyarország népe dolgozni akar!

E napon a győri Petőfi Rádió és a budapesti Kossuth Rádió egyesül, azonos program sugárzását kezdi. Ez is a konszolidáció jele. Még inkább mutatja a forradalom tisztaságát, a teljes nemzeti szolidaritást az írók akciója. Budapest több helyén ezerforintos bankjegyet tesznek ki egy-egy katonaládába, így gyűjtenek az elesettek hozzátartozóinak: őr, gyűjtő személy nélkül, őrizetlenül kitett ládikákkal. És ilyen felirattal: Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy ily módon gyűjtsünk az áldozatok családjainak. Néhány óra leforgása alatt 110 000 forint gyűlt össze.

Miközben a kommunista csatlósállamok sajtója egyre hevesebben támadja és rágalmazza a magyar forradalmat, bent az országban is történik néhány provokációs kísérlet, melynek célja a zavarkeltés, így például „csata” alakul ki a külügyminisztérium épületéért, az épület körül. A Széna téri szabadságharcos egységeknél elhíresztelték, hogy a minisztériumot ÁVH-ügynökök vették birtokukba, erre azok felvonultak s az épületben lövöldözés kezdődött. De azonnal katonaság érkezett, a tévedés kiderült s a rend helyreállt.[157] Viszont, az ügy következményeként, az esetből kifolyólag a kormány őrizetbe véteti Dudás Józsefet.

Kovács Béla, aki előző este megérkezett Pécsről Budapestre s véglegesen belépett a kormányba, hangsúlyozza, hogy a kormány teljes felelősségérzettel, helyesen, jól képviseli a haza érdekeit. A külpolitikai problémák miatt erős nemzeti egységre van szükség s fontos, hogy azonnal kezdjék meg a termelőmunkát az egész országban.

Nyilvánvaló azonban: a nemzeti egység megkívánja azt is, hogy a kormány reprezentatívebb legyen, jobban tükrözze a többpártrendszert s váljék meg a sztálinistáktól. Nagy Imre dolgozik is új kormány alakításán, de furcsa akadályba ütközik: a szociáldemokrata párt vonakodik. E pártnak jogos félelme, hogy azonosítják a kommunistákkal, erre a múltban már nagyon ráfizetett, jobbnak látja tehát, ha most még tartózkodik. Nagy Imre azonban erélyes, visszavonulással, szinte lemondással fenyegetőzik, erre a szociáldemokrata párt, Kéthly Anna távollétében, elvben kimondja, hogy részt vesz a kormányban. Az a veszély sem áll fenn, hogy a Dunántúli Nemzeti Tanács ellenkormányt alakít, Győr és Dunántúl a kormány mögé áll, fenntartva azonban a kormányátalakítás iránti nyomatékos óhaját.

Egy bécsi híradásból Magyarország — és a sportvilág — örömmel értesül, választ kap egy nem politikai, de nagy közérdeklődésre számot tartó kérdésre: a világhírű futballcsatár, Puskás Ferenc nem halt meg a forradalmi harcokban, Bécsben van, él, egészséges, jókedvű.

A jókedvre azonban Magyaroszágon ma is ráborul a szovjet csapatmozdulatok árnyéka. A Szovjetunió rendkívül leleményes abban, hogy elhitesse: nem készül támadásra, állja az egyezményt, a bejövő csapatok célja nem agresszió. Ezzel eléri, hogy egyetlen harci cselekmény sem gátolja a felvonulást, a magyar fegyvereket megköti a remény, és a szándék, hogy a legkisebb okot se szolgáltassák az orosz fegyverek megszólalására. De az egész helyzet azért kísérteties és idegtépő. Egy halálraszánt és harcrakész, fenyegetett nép elhatározza, hogy nem nyúl elsőnek a fegyverhez.

A délelőtt folyamán két újabb szovjet páncélvonat jött be Záhonynál. Közben hírek kelnek szárnyra: a szovjet csak a családtagokat akarja elvinni, ezért a mozgás; rendben akar kivonulni; az új egységek nem támadni akarnak, csak pszichológiai nyomást gyakorolni Nagy Imrére, a kormányra, a kormányalakításra. Egy angol író, aki számba veszi és regisztrálja az orosz hadmozdulatokat, így elmélkedik: „Még nem világos, hogy az oroszok csak a magyar kormányt akarják zsarolni, vagy új vérfürdőt készítenek elő?”[158]

Ezt kérdezi az ország, az egész ország, a Szovjetunió pedig az ENSZ fórumain — mindent letagad. Új orosz hadosztályok lépnek magyar területre, ezt a világsajtó egyöntetűen jelenti már, de az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén Arkady A. Szoboljev szovjet delegátus kijelenti, hogy az állítás, miszerint a szovjet páncélosok visszatértek Magyarországra — „teljesen alaptalan”.[159]

A kormány folytatja diplomáciai elhárító műveleteit. Három szóbeli jegyzéket is intéz a budapesti szovjet nagykövetséghez. Az első emlékeztet az eddigi ígéretekre a csapatkivonásokat illetően, ezek érdekében újból tárgyalásokat javasol s rámutat, hogy „sajnálatos módon újabb szovjet egységek lépték át a magyar határt”. Sőt felvonultak Budapest köré. A második jegyzék javasolja, hogy a parlament épületében szovjet—magyar vegyesbizottság készítse elő a kivonulást, magyar részről a bizottság kijelölt tagja: Erdei Ferenc államminiszter, Maléter Pál vezérőrnagy, Kovács István vezérőrnagy, Szűcs Miklós ezredes. A harmadik jegyzék ismét tiltakozik a szovjet csapatok magyarországi hadmozdulatai ellen, s közli, hogy e tényre felhívja a külképviseletek és az ENSZ Biztonsági Tanácsa figyelmét is.[160]

Nagy Imre, mint miniszterelnök, újabb táviratot intéz Hammarskjöld ENSZ főtitkárhoz, kiegészítve előző információit az új tényekkel: a szovjet egységek már birtokukba veszik a magyar vasutakat, vasúti berendezéseket, és a nyugati országrészben is hadmozdulatokat hajtanak végre. Nagy Imre Hammarskjöldhöz: „Kérem Excellenciádat, szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére, a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások azonnali megkezdésére. Kérem Excellenciádat, ismertesse a Biztonsági Tanács tagjaival a fentieket és fogadja őszinte nagyrabecsülésem kifejezését.[161]

Amíg Szoboljev New Yorkban letagadja a szovjet mozdulatokat, Budapesten Andropov meglepő közlést tesz: a szovjet követség épületét magyar tüntetők fenyegetik s ha a kormány nem csinál rendet, szovjet csapatokat hív segítségül. Nagy Imre azonnal kiküldi a helyszínre Budapest katonai parancsnokát, aki azonban — egyetlen tüntetőt sem talál.

Andropov második jegyzéket is küld, ebben közli, hogy elfogadják a vegyesbizottságra vonatkozó javaslatot és másnap, Malinyin vezérezredessel az élen szovjet bizottság érkezik a parlamentbe.

Ezen a napon a magyar lélek az irodalomba menekül. Megjelenik az elmúlt hónapok „hőse”, az „Irodalmi Újság”, nagy és kis írók műveivel: szól a szó fegyvere, a szépség hírnöke. Versben, prózában egy nemzet írói magasztalják az ifjúságot, a szabadságot, az építést, a jövőt. „Annyi halált láttam az elmúlt napokban, s lélekben annyiszor meghaltam magam is, és támadtam fel újra... Egyet tudok. Magyar vagyok. Magyar, aki e halálos és magasan izzó napokban százszor is összeomolhatik, de százegyedszer is feláll, mert dolog vár rá itt, kötelesség és elalkudhatatlan hivatás” — írja egy csendesszavú, szép, szelíd író. A másik egyetlen mondatban elmondja, hogy mi a zsarnokság, a zsarnokság, mely ott áll bölcsődnél és sírodnál egyaránt, reád telepszik, bebúvik a költő versébe éppúgy, mint a festő ecsetjébe. A harmadik visszapillant a diktátorra, aki „eltiportan hever a hóban, a vizeletben”, de pusztulásával nem lett szegényebb a világ. Nem! Nem! — kiáltja a költő, majd az új jövendőre tekint: „Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona.” A negyedik az elmúlt vihar után a jobb holnapot áhítozza: „Békült legyen végre s boldog e vérző nép és szabad.” Az ötödik író tanúsítja, mint a kor tanúja, hogy milyen kegyetlen nyomás nehezedett e népre, s arról ír, ha neki van része a felkelés elindításában, úgy — „Barátaim, vállalom a felelősséget.” A hatodik Budapest népét köszönti: „Főváros, meghajtom fejemet előtted!” S mintha erezné, milyen veszély lebeg újra e város fölött, szorongó átkot is mond: „Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ölesünkre hozta!” A hetedik „okos hazafiságot” hirdet: „Mert megtanultuk azt is, hogy semmi nemzet fölé ne emeljük magunkat, hanem éljük, ami a saját társadalmunk méhében kialakult.”

Csak ezt akarta a felkelt magyar nép; csak ezt, semmi mást: élni a saját életét.

Engedik-e?

1956. november 3. Szombat.

A kommunista napilap ezen a reggelen vezércikkben közli: tisztában vannak azzal, hogy az új párt nem lesz milliós párt, szerényebben kell dolgoznia, a párttagsággal most már nem jár majd fényes állás, előkelő pozíció. A vezércikknek azonban az adott külpolitikai helyzetben ez volt a kulcsmondata: „Helyeseljük Nagy Imre nyilatkozatát, amely hazánk semlegessége és a szovjet csapatoknak az egész ország területéről való kivonása mellett foglalt állást.”[162]

Mint ez a hivatalos cikk is érzékeltette, valószínűnek látszott, hogy minden a maga rendjén halad, a Szovjetunió respektálja a semlegességet és saját ígéreteit. Megkezdődött a szovjet—magyar katonai vegyesbizottság tanácskozása. A magyar delegációt Maléter vezette, az oroszt Malinyin. Az orosz megbízottak egészen konkrét javaslatokat terjesztettek elő, három követelést állítottak fel. Első: a Vörös Hadsereg lerombolt emlékműveinek és az orosz temetőknek a helyreállítása. Második: biztosíték, hogy az orosz katonák sírjait Magyarországon a jövőben is ápolják. Harmadik: a szovjet csapatokat, mikor elhagyják Magyarországot, katonai tiszteletadással búcsúztassák.[163]

A nap folyamán más, újabb szovjet kívánságok is kiszivárogtak. Eszerint: 1. A Szovjetunió kivonul, de a magyar kormány ünnepélyes nyilatkozatban kijelenti, hogy a távozó csapatok nem „megszálló” csapatok voltak. 2. A Hitler ellen harcoló szovjet csapatok emlékére emelt szobrokat helyreállítják, a kormány kárpótlást fizet az országban maradó szovjet vagyonért, és mintegy hadikárpótlást a felkelés idején elszenvedett veszteségekért. 4. Magyarország semleges ország lesz, Finnország — nem pedig Ausztria — mintájára, vagyis: a Keletre támaszkodik.[164]

Délután 3 óra körül Maléter néhány percre elhagyva a konferencia-termet, azt mondotta Király Béla tábornoknak, hogy „minden a legnagyobb rendben van”. Kovács István, a vezérkar főnöke délután 6 órakor ugyancsak Királlyal beszélgetve úgy vélte, hogy „már majdnem megegyeztünk”. A vezérkari főnök közlése szerint a megállapodás főbb vonalai így festenek: az oroszok minden csapatot kivonnak Magyarországról; de, hogy közlekedési zavarokat elkerüljenek, a kivonulás lépcsőzetesen történik, egy szakértő bizottság kidolgozza az idő- és menetrendet; a magyar helyőrségek nem tagadhatják meg a szovjet csapatok élelem-, fűtő- és üzemanyaggal való ellátását; minthogy az oroszok nincsenek felkészülve téli mozgásra, a magyarok legyenek türelemmel, mert a szovjet kötelékek január 15-e előtt nem indulhatnak el. Ezenkívül a megállapodás leszögezné, hogy a szovjet haderő nem akarta megtámadni Magyarországot, hanem csak a magyar kormány felkérésének tett eleget, éppen ezért az oroszok kivonulása ünnepélyes keretek között, a magyarok lelkes integetése közben történjék. A magyar tárgyalófél egyetértett, a barátságos búcsúztatással is, de javasolta, hogy a kivonulás mégis egy hónappal előbb legyen.[165] Végül megállapodtak abban, hogy az esti órákban folytatják a tárgyalást, mégpedig a szovjet főhadiszálláson, a Csepel-szigeten lévő Tököl helységben.

A délelőtt folyamán megalakult az új kormány, amely így a felkelés 12 napja alatt a 3. Nagy Imre kormány volt, mindig igazodva a népfelkelés periódusaihoz. Az új kormányban a kormányfő mellett csak államminiszterek voltak, a szakfeladatokat e miniszterek alatt a miniszterhelyettesek végzik. A külügyminisztériumot maga Nagy Imre tartotta meg, új honvédelmi miniszter pedig az eddigi helyettes, Maléter Pál lett. Maléter ily módon már miniszteri rangban tárgyalhatott az orosz bizottsággal. Új miniszter volt a szociáldemokrata Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Fischer József, a nemzeti parasztpárt, vagyis a Petőfi Párt részéről pedig Bibó István és Farkas Ferenc, a Kisgazdapárt részéről B. Szabó István. Tagja volt az új kormánynak az előzőből Tildy Zoltán és Kovács Béla, továbbá Kádár János és Losonczy Géza. Kádárt távollétében erősítették meg a miniszteri rangban. Az összetétel lényege tehát: három kommunista, három kisgazda, három szociáldemokrata, két parasztpárti, s egy pártonkívüli, nevezetesen a honvédelmi miniszter, Maléter. A miniszterelnök kommunista, a helyettesi funkciót végző államminiszter kisgazda. Az elmúlt korszak kommunista nevei, illetőleg viselői (Münnich, Kossa, Apró, Czottner stb.) kimaradtak, úgyszintén az utóbbi napok kommunista miniszterei is (Lukács), valamint a társutasnak elkönyvelt személyek (Bognár, Erdei). Az összetétel nagyjában-egészében tükrözte az 1945—46-os pártviszonyokat, ha nem is a választáson kialakult többségi viszonyokat. A kormány tagjainak eltökélt szándéka és programja kifejezte a felkelt és szabadságáért harcoló nép két alapvető követelését: külpolitikailag semlegesség, a belpolitikában szabad választás, többpártrendszer. Több párt vezetőjének nyilatkozata hangoztatta a „szocializmus” fenntartását, s kivétel nélkül valamennyi párt a Szovjetunióval való jó viszony és békés egymás mellett élés fontosságát.

E napon Budapest nemzeti tanácsa elnökének választotta a kisgazda Kővágó Józsefet, gyakorlatilag őt jelölte ki a világhírűvé lett város főpolgármesterének. A Forradalmi Karhatalmi Bizottság végleg kidolgozta működési szabályzatát, egyhangúlag a nemzetőrség főparancsnokává választotta Király Béla vezérőrnagyot, helyettessé Kopácsi Sándor rendőrezredest. A Bizottság határozata leszögezte, hogy ragaszkodik az ország függetlenségéhez és semlegességéhez és minden ez ellen irányuló fegyveres agressziónak ellenáll. Felszólította a nemzetőr-alakulatokat, hogy a gyárakban vegyék fel a munkát, de „fegyvereiket kéznél tartsák, hogy agresszió esetén azonnal harcrakész állapotba helyezkedhessenek”.[166] Hosszú évek óta nem hallott kedves hang csendült fel a rádióban: a régi idők nagy sportközvetítője, a kommunista korszak által félreállított Pluhár István jelentkezett, feltűnése valóságos forradalmi ajándék volt milliók számára. Nemcsak a sportvilág lelkesedett, hanem a zene világa is, mert Kodály Zoltán táviratot intézett Oroszország zeneszerzőihez, kérte, kormányuknál járjanak közbe, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról. E napon az ÁVH megbújt maradványai is előjöttek rejtekükből, a kormány felhívását követve tömegesen jelentkeztek az államügyészségen, kérve letartóztatásukat. Ez számukra is a legbiztonságosabb volt.

A rádió többször is felhívta az ország figyelmét, hogy a nap folyamán Mindszenty bíboros szózatot intéz a lakossághoz, s tekintve a prímás személyének fontosságát, a beszédet idegen nyelveken is közvetítik majd. A „Magyar Nemzet” című lap reggeli vezércikke hangoztatta, mennyire fontos, hogy Mindszenty bíboros máris a megbékélés, a nemzeti egység mellett foglalt állást november 1-i beszédében. Most tehát ország-világ várta a főpap megnyilatkozását. Mindszenty továbbra is bel- és külföldi delegációkat fogadott és beszéde mondanivalóját megtanácskozta a Nagy Imre kormány néhány tagjával, mindenekelőtt Tildy Zoltánnal. Figyelembe vette a kormány által kifejezett óhajokat s elmondandó beszédét egy püspöki konferenciával is megtárgyalta. Hogy milyen álláspontra készül, arra következtetni lehetett a hozzá közelálló, újra megjelenő „Szív” című újság cikkéből, amely leszögezte, hogy „a katolikus egyház lemond régi, államosított földbirtokairól”.[167] A külföldi látogatók nagy része nemzetközi Caritas-szervek vezetője, ezek Mindszenty kérésére ontották az adományt Magyarországra. A látogatók között volt a legendás „Speckpater”, Pater Werenfried van Straaten premontrei szerzetes, aki így örökítette meg az elébe táruló képet: „A bíboros otthona meglehetősen romos épület. A folyosók és szobák zsúfolásig telve emberekkel, mindenki benyomakodott, hogy láthassa a fogságából kiszabadított egyházfejedelmet. Már ott volt sok püspök és sok katonatiszt... A bíboros megindultan fogadott bennünket. Háta enyhén hajlott, arca borostás, ruhája rossz és gyűrött. Haja még feketéllett, hangja súlyos volt és mély, fejtartása energikus, tekintete átható.”[168]

Még a prímás rádiónyilatkozata előtt sajtókonferenciát tartott Tildy és Losonczy államminiszter. A szovjettel éppen folyó tárgyalásokról — kérdésre válaszolva — Tildy azt mondotta: még nem lehet véglegesnek tekinthető fejleményekről beszélni, bizonyos remények azonban vannak, általánosságban a feszültség csökkenése mutatkozik, szovjet részről ígéretet tettek, hogy több szovjet egység nem érkezik Magyarországra. Kérdés: azt jelenti-e ez, hogy a Szovjetunió elvben beleegyezett magyarországi csapatainak kivonásába? Tildy: „Ha egy fél egy adott problémát tárgyalni kíván, ebben benne van a megoldás lehetősége is.” A sajtókonferencia tisztázta, hogy a Magyarországon az elmúlt napokban végrehajtott orosz csapatmozdulatokról a szovjet kormány a magyar kormányt nem tájékoztatta. E kérdést nyilvánvalóan azért tették fel a nemzetközi problémákban jártas újságírók, mert tudták, hogy az illető ország tájékoztatása és engedélye nélküli idegen csapatmozgás a Varsói Szerződés szovjet részről történt megszegését jelentette. Végül Losonczy államminiszter a sajtó előtt rámutatott, hogy „egyes, szocializmust építő országokban vannak jelenségek, melyek arra mutatnak, hogy félreismerik és helytelenül magyarázzák a jelenlegi magyar kormány jellegét és politikáját”.[169] Ez utalás volt a kommunista csatlósállamok támadó megnyilatkozásaira.

Ezen a napon a világtörténelem nagy párbeszédeinek egyike, kelet-nyugati dialógus zajlott le Magyarország több pontján is. Résztvevők: egyfelől a magyar nép, másfelől az orosz csapatok katonái. A lakosság mindenütt küldötteket menesztett a városukhoz közelgő oroszokhoz, hogy megkérdezze: mit keresnek itt, miért járnak erre? Békéscsabától nyugatra, Szarvastól délre gépesített szovjet egység helyezkedett el. E városok parlamentereket küldtek, felkérték az oroszokat, kerüljék el a lakott területeket, mert „a nép nagyon hevült hangulatban van”. Az orosz parancsnok ezen nagyon csodálkozott s elmondta, ő úgy tudja, hogy fasiszták ellen kell harcolniok. A magyarok elmondták, hogy ez nem igaz, feltárták, mi a valóság, erre a szovjet tisztek azt mondották: sohasem fognak lőni a magyar népre.[170] Ugyanilyen megállapodás történt a Dunapentele körüli oroszokkal, akik, miután megtudták, mit művelt a forradalom előtti rendszer, megígérték, hogy nem nyitnak tüzet. Hasonló párbeszéd folyt a Pécset körülözönlő orosz seregek tisztjeivel, akik szintén megígérték, hogy nem kívánnak beavatkozni a város dolgaiba, békés szándékkal vannak. A pécsi rádió egyébként orosz nyelven üzenetet sugárzott a szovjet katonáknak: „Mi magyarok nem akarunk meghódítani más országokat és nem akarunk egyetlen más népet sem kényszeríteni arra, hogy úgy gondolkodjanak, úgy éljenek, mint mi... Ti oroszok vagytok. Éljetek úgy, ahogy nektek legjobban megfelel. Mi magyarok vagyunk, kérünk benneteket, hagyjatok minket, hogy a mi kis országunkban a magunk módján rendezzük be életünket... Mi barátságban akarunk veletek is élni, mint minden más nemzettel. Oroszok! Sokat szenvedett a mi népünk. Menjetek haza, hogy a mi békés, nyugodt életünket megkezdhessük.”[171]

Ennél egyszerűbben és velősebben a világ legjobb külügyminisztere sem fogalmazhatja meg a lényeget.

J. F. Dulles amerikai külügyminisztert e nap reggelén vakbélgyulladással kórházba szállították és megoperálták.

E nap estéjén Mindszenty bíboros elmondotta várva várt szózatát, a rádió pontosan 20 órakor közvetítette.

Magyarország prímása jelentette a magyar népnek: „Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.” Megköszöni a külföldnek, hogy segíti Magyarországot. Emlékeztet arra, hogy a magyar nép a történelem folyamán oly sokszor védte a Nyugatot. E kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy most, a jelen küzdelemben a többi nép felkarolja és méltányolja szabadságszeretetét. A prímás ezután az oroszokhoz intézi mondanivalóját: „Mi nem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni.” Mindjárt ezután Magyarország szomszéd népei felé nyilvánítja ki a magyarság békés szándékait, a múlt ellentéteinek megszüntetését szuggerálja: „A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni, a nemzeti érzés többé ne legyen harcok forrása az országok között.” „Az egyik ország haladása a másikat is előre viszi..., mind jobban egymásra utaltak a népek.” Külön megköszönte Ausztria „testvéri magatartását” a mostani válság ideién. Ezután újra az oroszokhoz szól Magyarország prímása: „Egész helyzetünket azonban most az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével? Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogják becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? ... Mi most nem támadtuk meg Oroszországot, s őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.” Mindszenty a továbbiakban az azonnali, sürgős teendőkre utalt: újra, mindenütt fel kell venni a munkát, megindítani a termelést, helyreállítani, amit leromboltak. Ami most Magyarországon lezajlott — mondotta —, az szabadságharc volt, páratlan szabadságharc, amely azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, miképpen éljen. Szükséges a többpártrendszer és a szabad választás, de most, a jelen pillanatban mindenki őrizkedjék a pártviszálytól és a széthúzástól. „Maga a politizálás is ma másodrendű ügy, a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.” Nyomatékosan, ismételten megmondotta a prímás: „Magánbosszúkat el kell kerülni és ki kell küszöbölni.” Csakis független és pártatlan bíróság foglalkozhatok felelősségrevonással. S hogy nyomatékot adjon annak, mennyire elveti most a bosszút és a felelősségrevonást, kijelenti: „Leleplező vallomásokhoz nem kívánok egyetlen megállapítást sem tenni.” Lényegesnek tartja, hogy Magyarország jogállam legyen, hogy a magántulajdont az igazságosság korlátozza, hogy a demokratikus vívmányokat továbbfejlesszék, a nacionalizmus pedig kizárólag kultúrnacionalizmus legyen. A földreformra külön kitért a prímás, utalt arra a tényre, hogy 1945-ben a magyar püspökök megáldották a földhöz jutott, új birtokos parasztokat. Szó szerint ezt mondta: „Mint a magyar római katolikus egyház feje... kijelentem, hogy amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben jelentette — nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt, az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk.” Mindszenty — ellentétben a kommunista rezsimek későbbi, állandó történelemhamisító propagandájával — egyetlen szóval sem követelte vissza az egyházi birtokokat. Ellenben, természetesen, utalt arra, hogy az egyház cselekvési szabadságát vissza kell állítani, az elmúlt időszak egyházellenes intézkedéseit fel kell számolni: az Egyház is ragaszkodik intézményeinek és társulatainak, így sajtójának a visszaadásához. „Figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben” — volt Mindszenty utolsó mondata, melyet a rádióban orgonajáték követett.[172]

Külföldi és belföldi megfigyelők egyaránt megállapították, hogy államférfiúi beszéd volt. Pálóczi-Horváth György, a baloldal írója úgy látja, Mindszenty beszéde nagy segítség volt az országnak, azzal a kijelentésével, hogy az egyház fenntartja 1945-ös deklarációját, megőrizte a nemzeti egységet. A beszédben semmi sincs, ami újabb szovjet beavatkozást provokált volna.[173] A „Times of India” Budapestre küldött tudósítója ezt mondja: „Mérsékelt beszéd volt, félreérthetetlen állásfoglalás a Nagy-kormány mellett.” A Sorbonne professzora, Raymond Áron pedig így összegezi a Mindszenty-beszédről készített elemzését: „Mérsékelt, realisztikus, engesztelő szellemű beszéd.”[174]

A világszervezet, az ENSZ e napon ismét foglalkozott a magyar kérdéssel, miután a Biztonsági Tanács 10:1 arányban megszavazta a magyar ügy tárgyalását. Cabot Lodge amerikai fődelegátus kijelentette, a Tanács nem hagyhatja figyelmen kívül Nagy Imre miniszterelnök Hammarskjöld főtitkárhoz csütörtökön intézett táviratát, amely kéri, hogy az ENSZ védelmezze meg Magyarországot kinyilvánított semlegességét. A Kuba delegátusa által támogatott amerikai elképzelés lényege: felszólítani a szovjet kormányt, vonja ki csapatait, ismerje el a magyar nép jogát kormányformája megválasztására, a Biztonsági Tanács ellenőrizze a magyar nép függetlenségét biztosító intézkedéseket. Az amerikai javaslat emlékeztet, hogy Magyarország önrendelkezési jogát az 1947. február 10-i békeszerződés is megerősíti. A Biztonsági Tanács azonban az ülést, a kérdést elnapolta — november 5-re, hétfő délelőtt 10 órára.

Az ország nyugati határát közben a szovjet katonai egységek hermetikusan lezárták. A nyugati publicisztika és politikai irodalom kimagasló, nemzetközi egyénisége, Melwyn J. Lasky ekkor érkezett meg, Ausztria felől, a magyar határra. Átment a határon, melyet a forradalom megszabadított a drótsövénytől és aknazártól, ahogy az író mondja: a természet is visszanyerte szabadságát. És, látva a szovjet páncélosok mozgását, hallva a fejleményeket, elgondolkodik a történteken: „Amit senki sem mert hinni, mégis megtörtént: egy modern totalitárius rendszert megdöntött egy forradalom, egy 19. század stílusa szerinti felkelés, fegyverrel, barikáddal, röplapokkal, zászlót lobogtató lelkes emberekkel. Amit a jéghideg, vasakaratú Sztálin felépített, azt egy igazi, valódi népmozgalom ledöntötte... Emberemlékezet óta nem volt erre példa, az elnyomott tömegek ilyen klasszikus felkelésére! Ez a magyar ’októberi forradalom’ nem hasonlít Lenin és Trockij forradalmára, hanem csaknem kizárólag a szabadság tiszta eszményi fogalmát kiáltja világgá, egy kétségbeesett nép sóvárgása az emberi jogok után...”[175]

Erről a napról, november 3-áról egyébként azt írta a szomszédos Jugoszlávia egyik riporter-krónikása: „Az ég ma felhőtlen volt Magyarország felett. Napsütéses, szép téli napunk volt s mintha a politikai légkör is igazodni akart volna az időjáráshoz, Magyarországon, főleg Budapesten október 23-a óta ez volt az első igazán békés nap...”

1956. november 4., vasárnap.

Több mint két órája folyt a tárgyalás. Jóval elmúlt éjfél, mikor Maléter Pál az órájára pillantott. Tegnap, szombaton este 10 óra óta ült szemben egymással a magyar és az orosz delegáció, itt, Tökölön, közel Budapesthez, egy egyemeletes épületben, hogy folytassák a részletek tisztázását az orosz csapatok kivonulásáról. A magyar delegáció: Maléter Pál, Kovács István, Szűcs Miklós ezredes és Erdei Ferenc. Az orosz delegáció vezetője Malinyin vezérezredes, mellette Scserbanyin és Sztyepanov tábornok s még három magasrangú szovjet tiszt, továbbá két, teljesen néma polgári személy, a párt megbízottai, egyben jegyzőkönyvvezetők. Sok lényeges jegyezni való azonban nincs, mert az órák óta tartó tárgyalás nem érinti a lényeges kérdéseket. Egy kövér, sok kitüntetéstől csillogó orosz ezredes Leninről elmélkedik, a lenini nemzetiségi elvekről, amelyek lám, mily szépen érvényesülnek éppen most Magyarországon. Már egy óra volt, november 4-e, mikor a lelkes tiszt befejezte mondókáját. Az oroszok ekkor kis szünetet javasoltak.

Szünet után Maléter ismertette a magyar kormány elképzeléseit, s kijelentette: „A magyar nép a két világháború vérzivatarán át tanulta meg igazán becsülni a semlegességet, s szeretné, ha országát végre úgy építhetné, ahogy azt saját, egyéni érdeke megkívánja.”[176] Az orosz tisztek, mintha csak kedélyes társadalmi diskurzus folynék, a forradalom részleteiről kérdezősködtek, bókokat mondtak a magyaroknak bátorságukért. Közben telt az idő. Az oroszok néha rátértek az egyes pontokra, hosszan olvasták fel a városok nevét, ahol a szovjet emlékműveket a lakosság az október 24-i orosz támadás után lerombolta; hangoztatták, ezek rendbehozatala a magyar kormány legsürgősebb feladata. Fontos aztán, hogy a kivonuló orosz csapatokat a magyar nép virágesővel búcsúztassa. Már elmúlt fél három, amikor egy orosz hadnagy lépett be és súgva jelentett valamit Malinyinnek. A parlamentből ekkor Nagy Imre telefonált, kérte Malétert. Érdeklődött a tárgyalások állásáról, majd közölte, hogy kapcsolja a dél-budapesti nemzetőrség parancsnokát, Várfalvi Lajost, aki számára érthetetlen dolgot jelent. Várfalvi megismételte Maléternek, hogy a Juta-dombokon beásott magyar tüzérséget Némedi község felől erős szovjet páncélos-osztagok közelítik, körülbelül 500 páncélos, és felszólításra nem állnak meg. Maléter erre elvörösödve fordult Malinyinhez: „Elvtársak, miféle komédiát űznek itt velünk? Tudomásunk van arról, hogy erős szovjet páncélos kötelékek támadásba indultak Budapest felé!”

Ebben a pillanatban felcsapódtak a tárgyalási terem ajtajai és az orosz NKVD géppisztolyos katonái zúdultak be. Élükön fegyvertelen polgári személy, aki a magyarok felé fordulva kijelenti: „A szovjet közbiztonsági szolgálat nevében letartóztatom Önöket.” A fegyveresek gyűrűje ekkor már körbe is zárta a magyar delegációt. Maléter felhorkant, de máris géppisztoly fúródott az oldalába. A polgári ruhás személy az orosz delegáció katonatisztjeihez fordult, e szavakkal: „Önök, elvtársak, távozhatnak, jelenteni fogom Szerov elvtársnak, hogy feladatukat kielégítően látták el.” A tisztek eltávoztak, Malinyin szeme mégegyszer találkozott Maléterével. A hivatásos orosz katona mintha szégyenkezett volna.[177]

Így kezdődött az árulás éjszakája. Körülbelül három óra volt.

Megmozdult a Budapest köré vont orosz acélgyűrű, s úgy, mint október 24-én, csak most még félelmetesebben, az éjszaka csendjét felverte az orosz tankcsordák dübörgése. A Kilián laktanya és a Corvin köz felé indultak a legerősebb kötelékek. Király Béla hajnali 4 órakor hívta a miniszterelnököt és engedélyt kért a tűzparancsra. „Nem! Nem!” — felelte Nagy Imre, majd elmondotta: ott áll mellette Andropov szovjet nagykövet, aki biztosította, hogy valami tévedés történhetett, a szovjet kormány nem adott parancsot Magyarország megtámadására. „A nagykövet és én megpróbáljuk telefonon elérni Moszkvát” — mondotta Nagy Imre. Valamivel később Király ismét jelentette, hogy az oroszok áttörték a magyar védelmi vonalakat és szovjet páncélosok közelednek a parlamenthez is. Nagy Imre ekkor csak ennyit mondott: „Nem kérek több jelentést.”[178]

Az oroszok tehát a magyar honvédelmi minisztert tárgyalás ürügyével tőrbe csalták és elfogták, a magyar miniszterelnököt pedig a szovjet nagykövet még az utolsó pillanatban is félrevezette és hitegette.

A budapesti rádió hajnali fél ötkor kezdte meg adását. Normális műsort sugárzott, híreket mondott, lapszemlét adott — mit sem sejtett és mit sem sejttetett. De 5 óra 20 perckor drámai hang szólalt meg:

— Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem!

Ugyanaz a szó, ötször, staccatóban.

S mindjárt utána:

— Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.

A drámai szavakat a magyar Himnusz hangjai követték. A kormányfő bejelentését kétpercenként megismétlik, váltakozva magyar, angol, francia, német és néhány szláv nyelven. A kormány, nem tudván, mi történt Tökölön, a rádión keresztül kéri Malétert és delegációját, haladéktalanul jöjjön vissza és vegye át hivatala vezetését.

7 óra 14 perckor orosz nyelvű felhívás száll az éterben, a magyar rádió felhívást tolmácsol:

— A magyar kormány felkéri a szovjet hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy ne lőj jenek! Kerüljük el a vérontást. Az oroszok barátaink és azok is maradnak!

Később újabb felhívás, ezt már a magyar írók intézik az egész földkerekséghez:

— A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

November 4-ike, reggel nyolc óra, amikor elhangzik az írók e segélykiáltása. A rádió zenét sugároz, de 8 óra 7 perckor megszakad az adás. Csend, nagy csend. Aztán megszólal a Himnusz: „Isten áldd meg a magyart!” Aztán megszólal a Szózat: „Hazádnak rendületlenül...”

Aztán minden elnémul.

Az orosz támadás vad, kíméletlen. Válogatás nélkül, vaktában lövik a házakat. Ha egy ablakból megszólal egy géppisztoly, az orosz ágyúk szétlövik az egész házat, az egész háztömböt.

„Az orosz páncélosok fel sem csapják a kitekintő ablakot, anélkül nyitnak tüzet, jobbra-balra lövik az épületeket” — mondja az angol szemtanú.[179]

Nincs irgalom. De nincs illúzió sem.

A magyar felkelők tudják, hogy ez a harc egyenlőtlen harc. „Illúzió nélkül harcolnak. Tudják, hogy előbb-utóbb elfogy a lőszerük. Semmi kilátás utánpótlásra. Harcolnak. Tudják, hogy jön a vég. De egyik sem menekül. Egyikük sem ragaszt álszakállt, egyik sem tesz fel napszemüveget. Senki sem változtatja meg a nevét. S az orosz páncélosok jönnek...” — mondja az olasz szemtanú.[180]

Már csak egy-egy vidéki rádió szólal meg a szabadság nevében. De még működik a Magyar Távirati Iroda, az Associated Press levelezője küldi a helyzetjelentést Bécsbe. Ez a jelentés immáron haditudósítás és a hírlapíró egyik kezében fegyver, mert az épület védi magát. A távíró gép küldi a híreket a nagyvilágba:

— A szovjet bűnözők becsaptak bennünket... Orosz csapatok nagyhirtelen megtámadták Budapestet és az egész országot.

Mindenkire, minden magyarra tüzet nyitnak...

— A miniszterelnök nevében is szólok. Segítséget kér. Az egész magyar nép kéri, segítsetek...

— Sürgős. Sürgős. Sürgős.

— Éljen Magyarország, éljen Európa. Meghalunk Magyarországért és meghalunk Európáért...

— Orosz vadászgépek zúgnak Budapest felett. Az oroszok teljesen körbefogták Győr városát. Székesfehérvár nem felel.

— Most 5 óra 45. Az oroszok egy perce beszüntették a tüzelést... Mindenütt az utcán orosz páncélosok. Egy orosz gyalogos regiment a parlament felé nyomul.

— Diplomáciai segítséget kérünk. Ha válasz van, feleljetek...

— Hajnal óta tart a támadás... Kérjük, jelentsék az egész világnak, hogy az oroszok orvtámadást intéztek, hátba támadták szabadságharcunkat...

— Segítség! Segítség! Segítség!

— SOS! — SOS! — SOS!

Reggel 6 órakor új, más hang szólal meg az éterben, ismeretlen adó, ismeretlen helyről:

— Figyelem, figyelem. Itt Kádár János elvtárs beszél.

Beszél tehát a parlamentből november 1-én este eltűnt politikus, pártfőtitkár, de immáron mint egy a Szovjetunió által létrehozott bábkormány feje. Aki pár napja még egy szabad nemzet független kormányának tagja volt, most már mint az elnyomó idegen hatalom eszköze jelenik meg a porondon. A határon túlról szól, a Szovjetunió területéről, biztos fedezékből úgy beszél, mintha a magyar határok között volna. Közli Kádár, hogy új kormány alakult, ő a miniszterelnök, helyettese Münnich Ferenc, további miniszterek: Marosán György, Horváth Imre, Kossá István, Apró Antal, Dögei Imre, Rónai Sándor. „Veszélyben a szocializmus ügye” — hangzik az örökké visszatérő, rituális mondat, majd hosszú, dialektikus szöveg, amely számítón és alaptalanul összekever Rákosi-bűnöket és Horthy-korszakot, a magyar népet testvérnek, hazafiaknak szólítja, békéről beszél és békés együttműködésről, az életszínvonal emeléséről és ötéves tervről, megígéri azt is, hogy majd egyszer tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok kivonásáról, majd — a rend helyreállítása után.

A rend helyreállítását éppen végzik a szovjet páncélosok, letaposva mindent és mindenkit, aki útjukba akad, lövik Budapestet, rommá lövik a várost, amely négy napon át igazi szabadságban élt.

E „kormány” jelentkezését az egész magyar nép és az egész világ megvetéssel fogadja és árulásnak tartja.

Árulás történt. Hitvány szószegés. Egy hatalmas birodalom eltaposott egy kis népet, egy kétszázmilliós kolosszus megfojtotta tízmillió ember szabadságát. A történelem egyik legnagyobb árulása volt ez, s a magyar történelem egyik legnagyobb vérfürdőjét idézte fel.

Még órákig hangzik egy-egy segélykiáltás, megszólal egy-egy magyar rádió, egy-két szabadságadó, amely régi nagy írók vagy szabadsághősök nevét veszi fel.

Órák óta tart a csatazaj és a Csokonai-adó szétkürtöli a világba, hogy folyik az ellenállás és Magyarország segítséget vár. A szabad nemzetekhez fordul, a népekhez szól ez az utolsó kiáltás.

— Az elkövetkező órákban döntőtök e nemzet életéről vagy haláláról. Miközben hazátok fiai boldogan és békében élnek, a magyar nép fiai a szovjet harckocsik és bombázók gyilkos tüzétől hullanak el. Hazánkat külső fegyveres támadás érte. Utolsó mentsvárként hozzátok fordulunk...

Kíméletlen volt a harc és kegyetlen a megtorlás. Magyarországot három irányból özönlöttek el a szovjet divíziók. Záhonyon át Oroszországból jöttek, de használták a romániai és csehszlovákiai útvonalakat is. Újabb tizenhárom páncélos hadosztály és a szovjet haderő elit-alakulataiból összeállított három gyalogos hadosztály támadt rá Magyarországra.[181] Az oroszok oldalán egyetlen magyar katonai kötelék sem harcolt, a felkelőket viszont magyar tisztek segítették. A támadásra az ország nem volt felkészülve, a kormány nem látta el nehéz fegyverekkel a forradalom karhatalmát s Budapest körül inkább csak megfigyelő láncot s nem védelmi vonalat állított fel az elmúlt napokban. A kormány nem akart magyar—orosz háborút. Ezt az oroszok akarták. Nagy Imre, mint a kormány feje, november 4-én hajnalban kiadott nyilatkozatában csak megállapította, hogy „csapataink harcban állnak”, de nem adott kötelező utasítást a magyar hadseregnek. Ahogy Király Béla tábornok írja: „Nagy nem bátorított bennünket arra, hogy harcoljunk, de nem tanácsolta azt sem, hogy tegyük le a fegyvert.”[182]

A harc még hetekig tartott. November 4-én a főbb harcok színhelye a fővárosban: az Üllői út, a Marx tér, a Kálvin tér, a budai vár, a királyi vár környéke, a Déli Pályaudvar, a Széna tér és a Móricz Zsigmond körút. Az új orosz erők között sok a mongol katona, s az orosz katonák többsége, a Dunát látva, azt hiszi, hogy a Nílus partján van, mert azt mondották nekik, hogy a szuezi válság miatt az angol—amerikai imperialisták ellen küldik őket.

Az oroszok már az első nap elfoglalják a rádiót. A Mária Terézia laktanya, a legendás Kilián három nap múlva kerül a kezükre, a Vár környéke hét napig védekezik. Az ENSZ vizsgáló bizottsága megállapította, hogy az oroszok ott is lőttek, ahol ellenállási góc nem is működött, a vaktában lövöldözés célja az volt, hogy általános rémületet keltsenek s ezzel az ellenállást aláaknázzák. Lőttek a hadijogban tiltott célpontokra is. Így például november 4-én beletüzeltek egy üzlet előtt kenyérért sorban álló embercsoportba, ahol asszonyok és gyerekek is voltak, november 7-én pedig tüzet nyitottak egy sebesülteket szállító vöröskeresztes kocsira.[183]

Budapesten legtovább a gyárak álltak ellen, aminthogy a fegyverrel harcolók zöme is munkás volt. Újpest, Kőbánya, Pestszenterzsébet, Soroksár november 8-ig bírta a harcot, Csepel november 11-ig. A csepeli ellenállásnak nehéz tüzérségi tűz és repülőgépek bombázása vetett véget.

Dunapentele népe november 6-án a felvonuló orosz erők parancsnokát tárgyalásra hívta, bebizonyította, hogy nem fasiszta bandák, hanem a magyar munkások védik a várost. Két kommunista párttag bizonygatta ezt, de mikor az orosz tiszt azt mondotta, ő köteles végrehajtani a parancsot, azok széttépték a pártigazolványukat és az orosz lába elé dobták. Az megígérte, hogy nem vezet újabb akciót Dunapentele ellen, amíg nem kap újabb parancsot. Másnap három irányból támadtak a városra. A magyarok lőszere 8-án elfogyott, egy kisebb csoport a környéken folytatta az ellenállást november 11-ig. A keleti országrész központjai kevésbé állhatták ellen, ezek zsúfolva voltak oroszokkal. Miskolcon az egyetemisták az utolsó töltényig védekeztek. Dunántúlon harcok folytak Szombathely körül, a Győr—Sopron és a Győr—Hegyeshalom közötti utakon. Komáromnál és Székesfehérvárnál a magyar helyőrség vezette az oroszok elleni küzdelmet, keményen harcolt Tatabánya, Pécs és Veszprém. A legtovább tartott az ellenállás, november közepéig, végéig a hegyvidékeken, a nógrádi hegyekben, a Bakonyban, a Vértes-hegységben. A Budapesti Zrínyi katonai akadémia, valamint egy budapesti páncélos egység hosszabb ideig harcolt egy egész orosz páncélos hadosztály ellen a Mátra hegyeiben.

Az oroszok sok foglyot ejtettek — és még több polgári személyt szedtek össze. Elhurcoltak olyanokat is, akik a forradalmi harcokban nem is vettek részt.[184] A társadalom megrémítésére és minden későbbi ellenállás eleve történő elfojtása érdekében nagyszabású deportálásokat kezdtek: fiatalokat s öregeket egyaránt összefogtak, főleg azonban 14 és 20 év közöttieket és Oroszországba szállították; először a Magyarországtól a második világháború végén elvett és Oroszországhoz csatolt Kárpátaljára, Ungvár börtönébe vitték őket, majd tovább, a Szovjetunióba. Nyugatra menekült vasutasok jegyzeteinek és adatainak összevetése alapján készült becslés szerint kereken 25 000 embert deportáltak.[185] Az emberek összeszedését az orosz hadsereg s az újra feltámasztott ÁVH végezte, ez a véres múltú erőszakszervezet ha lehet, még kíméletlenebb volt, mint azelőtt.

Írókat, újságírókat, szabadságharcosokat kemény ítéletekkel sújtottak és nem hivatalos becslések szerint ezreket végeztek ki minden bírói eljárás nélkül.

Egy hónappal a november 4-i hajnali támadás után, december 4-én tíz- és tízezer budapesti asszony — egy előző napi röpcédula felhívását követve — tiltakozó felvonulást rendezett a Hősök terén. Minden kerületben elindult egy kis csoport, csupa asszony, mind fekete ruhában, némán, kezükben virág, gyertya vagy rózsafüzér. Elszántan ment minden kis csoport, míg hatalmas folyammá dagadt. Némán, feketén mentek. A Hősök tere előtt orosz páncélosok vontak kordont s nem akarták átengedni a gyászoló asszonyokat. Az orosz parancsnokot ekkor fekete asszonyok néma, fekete gyűrűje vette körül. Egy asszonyi ököl felemelkedett. Az orosz tiszt megrettenve hátrált. Az asszonyok letették az emlékműre a kegyelet, a gyász virágait. Este a főváros minden ablakában gyertyák, mécsesek világoltak, s meggyújtották a fényt szerte az országban. Egy nép gyászolta hősi halottak. A sírok még frissek voltak, nagyon frissek.

November 4-e hajnalán, a támadás megindulásakor a parlamentben csak Nagy Imre, Tildy Zoltán, Bibó István és B. Szabó István államminiszter volt jelen, s csak Losonczy Géza tudott beérkezni. A rögtönzött, szűkkörű minisztertanács határozta el a Nagy Imre-féle kiáltványt. Megérkezett Mindszenty bíboros, akiért Tildy Zoltán telefonáltatott titkárával, hogy jöjjön a parlamentbe. A bíboros már csak általános fejetlenséget talált. Nagy Imre már nem volt ott, Tildy Zoltán pedig kitűzette a fehér zászlót. A prímás vissza akart menni budai palotájába, de gépkocsija eltűnt. Gyalog akart nekivágni az útnak, de közölték vele, hogy a hidakat lezárták. Titkára kíséretében ekkor a legközelebbi követségre ment, az amerikai követségre. Eisenhower elnök félóra leforgása alatt megadta a menedékjogot, s később azt is megtudta a bíboros, hogy számára már előző nap azilum biztosítását kérte a kormány, feltehetően maga a miniszterelnök.

Nagy Imre reggel hat óra tájban a jugoszláv követségre ment, tekintve, hogy Belgrád már napokkal előbb felkínálta neki és szűkebb körének az esetleges menedéket. Magával vihette családtagjait is. Kéthly Anna államminiszter, a szociáldemokrata párt elnöke nem Budapesten érte meg a szovjet támadást, mert Bécsből a szovjet csapatmozdulatok miatt már nem tudott hazatérni.

A parlamentben a kormány tagjai közül végül Bibó István maradt, akinek utolsó hivatalos ténykedése az volt, hogy nyilatkozatot fogalmazott, melyet eljuttatott az orosz és az amerikai, valamint a fontosabb követségekhez. A nyilatkozat leszögezi a következőket: Magyarország nem akar szovjetellenes politikát folytatni, a kelet-európai népek családjának tagja kíván maradni, olyan életet kíván élni, amelyben szabadság és igazságosság uralkodik s amely mentes a kizsákmányolástól. Bibó visszautasítja a hazug rágalmat, mintha a dicsőséges forradalmat fasiszta vagy antiszemita kisiklások beszennyezték volna. Kijelenti: cinikus és felelőtlen az az állítás, hogy idegen hadsereg bejövetelére volt szükség a rend helyreállításához. Ellenkezőleg, a nyugtalanságot és forrongást éppen az idegen hadsereg jelenléte váltotta ki Magyarországon. A nyilatkozat, amely tehát a törvényes magyar kormány miniszterének utasítása volt, felszólította a magyar népet, hogy a megszálló erők és a bábkormány autoritását ne fogadja el, és — kivéve a közszolgáltatást és Budapest vízellátását — tanúsítson passzív ellenállást.

A Kádár-kormány napokig semmiféle funkciót nem gyakorolt. Maga Kádár november 4-én még Moszkvában volt, 5-én és 6-án Prágában, s aznap este vagy 7-én reggel érkezett csak meg Magyarországra.[186] Heteken át a hatalmat egyfelől a magyar ÁVH segédletével az orosz haderő gyakorolta, másfelől a nagyobb munkástanácsok, amelyek a gyárakban és intézményekben megtagadták az együttműködést az oroszokkal. A munkástanácsok sztrájkot rendeltek el. A Kádár-kormány heteken, sőt hónapokon át tárgyalt velük. Először hitegette őket, hogy szerepük lesz az újjáépítésben, s hogy teljesítik a forradalom követeléseit; aztán megkezdték egyes munkásvezetők éjszakai letartóztatását, végül pedig a munkástanácsokat illegálisnak minősítették és feloszlatták.

Ígéreteket tett a Kádár-kormány arra nézve is, hogy Nagy Imre, ha elhagyja a jugoszláv követséget, részt vehet a további munkában. Később már azt kívánták, hogy Nagy Imre távozzék egy szocialista országba, Romániába. Nagy erre nem volt hajlandó, legfeljebb jugoszláviai tartózkodásba egyezett volna bele. Belgrád a helyettes külügyminisztert küldte Budapestre, két alternatív javaslattal: Nagy Imre és csoportja elhagyja a követséget és szabadon hazatérhet; vagy Jugoszláviába megy. A Kádár-kormány az első pont mellett döntött és november 21-én írásban kijelentette, hogy „Nagy Imre és csoportja tagjai ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni korábbi ténykedésük miatt”. „Tudomásul vesszük — hangzik az írott ígéret —, hogy ezek után megszűnik a csoportnak nyújtott menedékjog és önkéntesen elhagyják a jugoszláv nagykövetséget és szabadon hazatérhetnek.”[187] Nagy Imre és köre november 22-én este fél hétkor hagyta el a követséget. Az autóbusz azonban, amely várta őket, nem lakásukra, hanem a szovjet városi parancsnokságra vitte őket. Jugoszlávia tiltakozott. A csoportot Romániába szállították, majd visszavitték Magyarországra s 1958. február 6-án megkezdték ügyük tárgyalását, melyet bűnügynek minősítettek. Az egyik vádpont, hogy miniszterelnöksége alatt kommunistákat öltek Magyarországon. Ebben a vádban az volt a perfid, hogy ha a forradalom harcaiban voltak kommunista áldozatok, ezek gyilkosa sokkal inkább a felkelést előidéző Rákosi-politika és Gerő-magatartás, következésképpen a Rákosi—Gerő kör volt, mint az a Nagy Imre, aki évek óta óvott ettől a politikától. De még ez a perfid vádirat sem tudott több „kommunista halottat” kimutatni, mint 239-et, pedig kerek másfél éven át dolgoztak a vádirat anyagának összehordásán és megszerkesztésén. Nem ok nélkül állapítja meg erről a 239-ről Brzezinski professzor történeti munkája: ha meggondoljuk az egész atmoszférát, melyet a szovjet beavatkozás váltott ki, s ha meggondoljuk, micsoda elkeseredést okozott a Rákosi-rendszer, akkor ez a szám meglepően kicsi.[188] Erősen baloldali hírben álló nyugati tudósok is megállapították, így pl. Hannah Arendt, hogy a Nagy Imre-kormány napjaiban nem lehetett a csőcselék uralmáról beszélni, a rend fenntartására meglepően hamar megalakultak a különféle tanácsok, s abban a néhány esetben, amelyre sor került, a mérséklet mutatkozott s nem vak, válogatás nélküli „Lynchjustiz”.[189]

A Nagy Imre-per ítéletei. Ennek során ítélték el a mindvégig Budapesten tartózkodó Tildy Zoltánt 6 évi börtönre. Több más, hasonló ítéletet is hoztak. Egy, már jóval november 4-e után írt és Nyugatra juttatott memorandumáért, amely Magyarország ügyét védte, életfogytiglanra ítélték, s csak később, 6 év múlva engedték újra szabadon Bibó István államminisztert, akinek pere független volt Nagy Imréétől. Legsúlyosabban Nagy Imrét és szoros baráti körét sújtották. Losonczy Géza még a per folyamán meghalt a börtönben. Gimes Miklóst és Szilágyi Józsefet halálra ítélték.

Halálos ítélet várta, és azonnali kivégzés, a november 4-én éjjel csalárdul elfogott Maléter Pált. És halál lett a sorsa Nagy Imrének is. Az ítéleteket 1958. június 15-én hirdették ki és másnap, 16-án végrehajtották.

Így lett Nagy Imre vértanú. Akik halála mellett döntöttek, azokat vérig sértette azzal, hogy nem vállalta a szokásos önkritikát, s cselekedeteit nem volt hajlandó nyilvánosan meggyalázni. Két életrajzírója megállapítja: „Ezzel kimondta önmaga felett a halálos ítéletet. Ha élete kérdőjel volt — a halála válasz. Ha kezdetben nem értette népe forradalmát, amelynek kissé akaratlanul vezére lett — a halálban eggyé vált vele.”[190]

A világ 17-én szerzett tudomást a törvénytelen perről és ítéletekről s mélységes felháborodással fogadta a szovjet-kommunista impérium ez újabb véres cselekedetét.

Nagy Imre számára tehát a jugoszláv követség menedéke halálos csapdának bizonyult. Titónak nem válik díszére, hogy belement olyan szabályozásba, amelyről ő igazán tudhatta, mi lesz a vége.

Annál nagyobb hálával gondol a magyarság az Amerikai Egyesült Államokra, amiért a Mindszenty bíboros megkaparintására irányuló kommunista törekvéseknek ellenállt. Mindszenty bíboros 15 éven át védekezett és szívósan hárította el azokat a diplomáciai próbálkozásokat, melyek el akarták távolítani Magyarországról és külföldre, Nyugatra száműzni. Másfél évtizeden át sikerrel állt ellen, mert népe körében, magyar területen akart maradni, magyar földön meghalni. A követségen 15 éven át nap mint nap nyomon követte népe sorsát és kegyetlenül szenvedett. 1958-ban megrendüléssel értesült Nagy Imre és barátai kivégzéséről. Feljegyezte az áldozatok nevét: Nagy, Maléter, Gimes, Szilágyi. Pár nap múlva ezt írja naplójába: „Nagy Imre megölése.” 1959. november 26-án olyan jelentés érkezik asztalára, hogy ki akarnak végezni 150 újabb személyt. Azonnal jelentkezik a követnél, hogy felajánlja magát a kivégzendők helyett: elhagyja az épületet, életét adja érettük.[191] Amerika nem egyezik, nem egyezhet bele. A bíboros minden kivégzés, minden akasztás hírét regisztrálja napi jegyzeteiben. Tizenöt évi tartózkodás után a kommunista rendszer eléri, hogy Mindszentynek el kell hagynia az országot. Többé már nem tudott szembeszállni a vatikáni keleti politika egyre erősödő nyomásával, s meghajolva VI. Pál pápa kategorikus „non possumus” parancsa előtt, 1971. szeptember 28-án elhagyta Magyarországot. Ezzel, mint a pápának írt memorandumában leszögezte, magára vette élete legsúlyosabb keresztjét.[192] Az osztrák határig fekete ÁVH-kocsik kísérték a bécsi nuncius társaságában utazó bíborost. Még három és fél évet élt. Megírta emlékiratait, a kor nagy dokumentumát, s bejárta az öt világrészt, végiglátogatta a magyar kolóniákat. A szabad világ magyarsága mindenütt úgy ünnepelte, mint lelki fejedelmét. Ezrek és ezrek fogadták meghatva az aggastyánt, az oly szörnyű testi és lelki kínokat szenvedett főpapot, a nemzet nagy mártírját, a 20. század legnagyobb magyarját. 1975. május 6-án halt meg, Bécsben, számkivetésben. A Duna-völgyi népek évszázados zarándokhelyén, Ausztriában, Máriacellben van eltemetve. Végrendeletében azt kívánta, hogy holttestét majd vigyék haza magyar földbe, vigyék Esztergomba — amikor Magyarország újra szabad lesz.

A teljes igazság ötvenhatról: népünk igenis a zsidó bolsevizmus ellen lázadt fel

2010. október 23. 00:35
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Fecseg a felszín és hallgat a mély. Korunk ötvenhatról szóló szó- és betűáradatáról óhatatlanul e költői sor jut eszünkbe. Hiába ismeri el ugyanis ma már minden történész, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt, ha valódi előzményeit, lefolyását, és főként a forradalmat megtorlók jellemrajzát, hovatartozását továbbra is tabuk fedik. Ezért az alábbi írás célja, hogy a teljes igazságot feltárja róla.

Előzmények: hazánk szovjet megszállása, a vezetés zsidó arculata

Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a zsidó bolsevizmus, amelyről a két világháború között tucatnyi leleplező könyv jelent meg: róluk a Mindszentyhez mindhalálig hű Nyisztor Zoltán pápai prelátus úgy nyilatkozott, hogy amíg jómaga nem ismerkedett meg személyesen kommunistaellenes sajtótevékenysége miatt az Andrássy út 60 1945 utáni állapotaival, voltak némi kétségei hitelességüket illetően. Ugyanis alig tudta elgondolni is, hogy azokról a kínzásokról és kivégzésekről szóló tudósítások, amelyek bennük szerepeltek, mind szóról szóra igazak. Sok százezer nemzettestvérével együtt hamarosan megtapasztalhatta, hogy igazak bizony.

Nézzük az oktatásban, a tömegtájékoztatásban ma is tudatosan elhallgatott tényeket, amelyek nélkül nem érthetjük meg, mi vezetett 1956-hoz! A Vörös Hadsereg parancsnoksága 110 000 férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló, a népünket erkölcsétől eltántorítani akaró, vagyonából kifosztó szovjet csapatok – ahogyan Irving megjegyzi – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Közel egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Volt, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg. Ahová betörtek, kő kövön nem maradt. Körmenden például a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, illetve WC-papírnak használták őket, vagy egyszerűen elégették. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat.

Az 1948-ban teljhatalomra jutott, zsidók vezette Kommunista Párt kétfrontos harcot
vívott. Először is mindenkit, aki bármennyire szembeszállt a bolsevizmussal, fasisztának,
„burzsuj”-nak, osztályidegennek, a „népi demokrácia” ellenségének tekintett, akiket be kell
börtönözni, sőt ki kell végezni, másodszor a kereszténységet és az annak elkötelezett
nemzeti sajtót teljesen fel akarta számolni.

Ismeretes, hogy Mindszentyt halálos ellenségének tekintette Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Legszívesebben kivégeztette volna, figyelmeztetve, hogy követőikre is ez vár.
Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy azért kerülte el a kivégzést, mert miután Rákosi szándékáról értesült Franco tábornok, tudatta Sztálinnal: ha Mindszentyt elteszik láb alól, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát. Ha a kivégzést igen, a fizikai megleckéztetést mégsem kerülhette el. Mindennél többet elárul a bolsevizmus természetéről, hogy amikor az Andrássy út 60-ba került, egy partizán belerúgott, és azt mondta neki: „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”Rákosi fő támasza, az Andrássy út 60 új ura, Péter (Auspitz) Gábor korántsem csak a nyilasokat kínoztatta, hanem mindenkit, akinek elege lett a zsidó bolsevizmusból. Élet-halál ura volt. Vitéz Málnási Ödön, a kiváló történész így foglalta össze „Magyar Mártyrok” című könyvében, mi zajlott az Andrássy út 60 pincéiben:

„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb ’munkához’: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, azután általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a ’népügyészségen’ eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták ’pótnyomozás’- ra a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzőkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzőkönyvek számadatainak összegezéséből ki lehetett volna mutatni.”A magyarság tömegeinek fizikai megnyomorításával párhuzamosan mindent megtett a bolsevizmus, hogy a Lenin által a „nép ópiumá”-nak nevezett vallást kiirtsa. A nőket a megerőszakolásuktól testével védő báró Apor Vilmos győri püspök meggyilkolását követően főleg az ifjúsággal foglalkozó világi- és szerzetespapokat üldözték (néhányukat, mint Kun András minoritát és Kiss Szaléz hitoktatót elsők között végezték ki). A kötelező hitoktatást eltörölték és megfenyegették a gyermeküket hittanra járató szülőket. A kipróbált, a lelkipásztorkodásban kimagasló egyéniségeket lemondatták vagy száműzték, és helyükbe az úgynevezett békepapok kerültek. Az egyházi ingóságok javát elkobozták. Ugyanígy jártak el a szellemi életben is: közel 4700 „fasisztának, szovjetellenesnek, antidemokratikusnak” bélyegzett sajtótermék tömeges megsemmisítését rendelték el.

Mindezzel szembesülve azonnal feltűnhet valami, amiről még az önmagukat nemzeti elkötelezettségűnek tekintő történészeink is hallgatnak: a rendszer vezetésének zsidóarculata. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen a bolsevizmus bizonyult a zsidó világnézet leghatásosabb kifejeződési formájának. Soha nem fogja megérteni a kommunizmus természetét az, aki nem ismeri a Talmudot. A kommunizmus gyökerei ugyanis nem Marx, Engels, Lenin vagy Trockij írásaiban keresendők, hanem a Talmudban, a Kabbalában és általában a rabbinikus irodalomban.

Így mindjárt megérthetjük, miért a kor legmeghatározóbb alakja Rákosi. Eredeti vezetékneve Rosenfeld. 1892. március 9-én született. Apja zsidó fűszeres. Előbb Budapesten, majd Hamburgban és Londonban banki tanulmányokat folytat. Az első világháború után az oroszok elfogják, Szibériába száműzik, ahol kommunista lesz. Leninnel 1918-ban találkozik először Szentpétervárott, aki megismerteti a földalatti szervezkedés mesterségével.

Leninre – akinek tanítómestere a szintén zsidó forradalmár Dzserzsinszkij volt, aki szerint „a legfőbb feladat megölni minden burzsujt!” – úgy néz fel, mint egy Istenre. 1919-ben visszajön Budapestre. A Kommün bukása után Moszkvába, onnan Ausztriába megy. Miután főnökével, Zinovjevvel összevesz, a Komintern 1924-ben visszaküldi Magyarországra, hogy szervezze újjá a Kommunista Pártot, de egyelőre titokban. Kilenc hónap múlva szervezkedéséért letartóztatják, halálra ítélik, de a halálos ítéletet végül nyolc és fél év börtönre változtatják. 1935-ben újra bíróság elé kerül, ezúttal 40 kommunistaellenes magyar 1919-es kivégzése miatt, majd 1940. október 30-án Horthy véglegesen kiengedi a rács mögül, cserébe az 1849-ben a cári seregek zsákmányolta magyar honvédzászlók visszaadásáért. Rákosi tehát újra Szovjet-Oroszországban szervezkedik, ahonnan 1944 végén ismét Budapestre jön. Vezető emberei is mind zsidók, mint Gerő Ernő. Eredeti vezetékneve Singer. Mindenki iránt bizalmatlan, ravasz pártszervező. Szintén zsidó Farkas Mihály (Wolf Izrael) honvédelmi miniszter, nem is szólva a „főideológus”- ról, Révai Józsefről (Kahána Mózes , a propagandaminiszterről.

Azonban nemcsak a felső szinteken (a politikai vezetőrétegben, a közigazgatásban vagy
az egyetemi tanárokat kinevező bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetővé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa a már említett börtönvilág. Amíg ugyanis Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a parancsvégrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkező parancsokat elítélt orosz nemzettestvéreik javára), addig nálunk – legalábbis 1945 és 1956 között – mindkettő. Hazánkban tehát még a verőlegények és az őrök között is feltűnően sok volt a nemileg eltévelyedett, szadista hajlamú zsidó. Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói: ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60. között, akkor valószínűleg inkább Szibériát választották volna.1956 perdöntő előzménye tehát a felsoroltakon kívül a nagypolgárok Hortobágyra való kitelepítéséért, a padláslesöprésekért, a kulákok kifosztásáért, a kolhoz- és szovhozrendszer erőltetéséért, a magyar mezőgazdaság és ipar szovjet mintára való tönkretételéért egyaránt felelős zsidó bolsevizmus volt, így a teljes igazság az, hogy népünk igenis ellene lázadt fel.
A forradalom hősei, a menetét késleltetők, tőle vonakodók és árulói

A kommunista-liberális történelemszemlélet két nagy hazugságot ver a fejekbe. Először is azt, hogy 1956 „mindenkié”. Másodszor azt, hogy csak azok voltak a forradalmárok, akik a kommunista rendszer megreformálásáért küzdöttek, nem pedig eltörléséért.

A forradalom és szabadságharc szereplői azonban nem moshatók egybe, mert messze nem volt „mindenkié”, mivel nem mindegy, ki melyik barikád élén állt. A forradalom történéseivel kapcsolatba kerülő személyeknek négy csoportját különböztethetjük meg.Az első csoportba a forradalom hősei tartoznak, mindazok, akik kezükben fegyverrel harcoltak a Rákosi-Gerô-Farkas-Révai négyesfogat, majd a benyomuló szovjet csapatok ellen. A világ akkori legnagyobb hadseregét akarták kiverni hazánkból. Ezzel kivívták a keresztény világ elismerését: nem véletlen, hogy róluk és általuk népünkről XII. Piusz pápa a legnagyobb csodálattal nyilatkozott. Többségük munkás volt. Ők fogtak fegyvert legelőször, és csak utánuk az egyetemisták.

A „reformkommunisták” szerint ötvenhat igazi hősei nem a rendszer szellemiségét, hanem gyakorlatát akarták megváltoztatni, ami persze fából vaskarika. Ha valakiket, akkor a munkásokat lehetett legkevésbé megtéveszteni. Ők nem reformokat akartak, vezetőváltásokat, hanem a rendszer teljes felszámolását. Ezt fejezték ki zászlóik felirataival is: „Ruszkik haza!”, „Többpártrendszert, szabad választásokat!”, „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézben!”. Az sem igaz, hogy a munkástanácsok az „emberarcú szocializmusért” szálltak síkra. A munkástanácsok különben is csak a szovjet csapatok november 4-i bejövetele után alakultak meg, így az október 23-án kirobbant harcokban nem vehettek részt, arról nem is beszélve, hogy a „tanács” kifejezés érthetően igen rossz szájízt keltett a felkelőkben, hiszen elegük volt az ígéretekből, a tanácsokból. Tudták, hogy kommunistákkal értelmetlen tanácskozni.A forradalmi hősök között elsők között említendő továbbá a szellem erejével harcoló Mindszenty bíboros. Leírhatatlan hatással volt a tömegekre, katolikusokra és protestánsokra egyaránt, de gyakran még a hit iránt közönyös emberekre is. Azok, akik 1946-ban még Budapest egyik legszebb temploma, a Regnum Marianum lebontásában vettek részt, hogy helyébe Sztálin óriásszobra kerüljön, 1956-ban már hatására darabjaira zúzták a „kőgeneralisszimus”-t, azt kiáltva: „A templomot akarjuk! A Regnum Marianum-ot akarjuk!” Ötvenhatos forradalmi rádióbeszéde felrázta népünket. Kijelentette: „Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merült-e fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot.”A második csoportba a forradalom menetét késleltetők, mindenekelőtt a „Petőfi Kör” irodalmárai tartoznak, élükön Déry Tiborral és Háy Gyulával. Felfogásuk az volt, hogy „ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére”. A forradalom élére kívántak állni, de csak azért, hogy kifogják a szelet a vitorlából. A felkelők határozott követeléseit mérsékelni akarták. Követeléseik túlságosan általánosak, így hatástalanok voltak. A forradalom leverése után ugyan számosan börtönbe kerültek (Déry Tibor, Háy Gyula), de jóval a kiszabott büntetési idő lejárta előtt kiszabadultak, hiszen Kádár János tudta, hogy kuruckodásuk csak a valódi forradalmárok megfékezését szolgálta. Történelmi szerepük felnagyításáért a felelősség elsősorban a liberális médiumokat terheli.A harmadik csoportba a forradalmi eseményekkel szemben vonakodók tartoznak, elsősorban Nagy Imre és hívei. A nyugati történészek és újságírók többségének állításaival szemben tény, hogy a több mint másfél évtizede szinte kizárólag dicsőített Nagy Imre ifjúságától fogva szilárdan hitt a kommunizmusban. Még a pártfegyelemben sem ismert pardont. Két évtizeden át élt Szovjet-Oroszországban. Csupán annyiban különbözött Rákosi-Rosenfeldtől, hogy nem moszkvai, hanem jugoszláv – Titó-i – típusú kommunizmust akart. Vonakodva, bizonytalankodva tett csak apró engedményeket a forradalmároknak. Ezért nem véletlen például, hogy a győri felkelők vezére, Szigethy Attila azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ad engedményeket a forradalmároknak, Budapestre jön és megdönti kormányát. Ráadásul az engedményekről nem egyedül döntött, hanem Mikojánnal vagy Szuszlovval egyeztetve, kivéve legutolsó lépését, hazánknak a Varsói Szerződésből való kilépését és az ENSz-hez való fordulását. Élete utolsó pillanatában valóban végleg szakított Moszkvával, mert csalódott Andropovnak a szovjet csapatok kivonulására tett ígéretében, így nem ismerte el Kádárt miniszterelnöknek és nem mondott le, mindez azonban nem változtat a a tényen: élete javát a kommunizmusnak áldozta, ezért nem lehetett a forradalom vezéregyénisége.

Végül a negyedik csoportba a forradalom árulói tartoznak. A sor élén Kádár (Csermanek) János áll, aki még a saját maga által átélt történelemből sem tanult, például abból, hogy Rákosi-Rosenfeld utasítására egyik elvtársuk, Farkas Vlagyimir valaha az ő körmét is letépte és a szájába vizelt. Közéjük tartozott ugyanakkor a korábban népkutatásairól ismert Erdei Ferenc is, és mindazok, akik október 23-a és november 4-e között ugyan a forradalom támogatóinak tetették magukat, ám a szovjet csapatok bevonulása után maguk is részt vettek a tömeges megtorlásban.A megtorlás módszerei, a megtorlók hovatartozása

Ha az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk leveréséről jelenleg rendelkezésünkre
álló forrásokat tanulmányozzuk, szembetűnő, hogy a régi, többnyire zsidó származású tisztek és bírók mennyire kevesellték az akasztásokat. Marosán György („Buci Gyuri”) és Gerő Ernő az „ellenforradalmárok” kemény megbüntetését követelték Kádártól. Rákosi-Rosenfeld pedig egyenesen odáig elment, hogy megpróbáljon visszatérni a hatalomba. Miután azonban Budapesten csütörtököt mondott ebbeli kísérlete, felkereste Hruscsovot, aki csak annyit mondott neki: „Nézze Rákosi, Magyarországnak már volt tatár kánja, török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem!”

Tény, hogy az 1956-ot követő, az 1963-as kádári „amnesztia” kihirdetéséig lezajlott akasztások, a sortüzek áldozatai számának pontos megállapítása még várat magára. (Kéri Edit „Kik lőttek 1956-ban a Kossuth téren?” című könyve mindenesetre perdöntő tényadatokkal szolgál.) Az eddig feltárt tények azt mutatják, hogy az 1956 utáni megtorlás az 1849 utáni megtorlást összehasonlíthatatlanul felülmúlta. Amíg Kádár János 1956. november 11-i és december 26-i rádióbeszédében ünnepélyesen megígérte, hogy „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása”, az október 23-án elkezdődött tömegmegmozdulásokban való részvétele miatt, addig az 1957. december 10-i MSzMP-határozat szerint az „osztályidegen, deklasszált, huligán elemek” – valójában a forradalom hősei – „semmiféle kíméletet nem érdemelnek”. Kádár ismét hazudott, hiszen börtön vagy sortűz várta az elfogott felkelőket.

Döbbenetes példa a megtorlásra Hornyák Tibor dokumentumkötetének (Ellenszélben 2. kötet. Bp. 1997.) egyik vallomása:»Beszélgetést folytatok Bucsai Imréné Marton Erzsébettel, akit Kádár-Marosán vérbírósága, szörnyű megkínoztatás után, halálra ítélt 1956-os cselekményeiért. A Beszkártnál voltam kalauz, Budán a szépilonai kocsiszínben. Október 26-án a Széna téri srácokkal együtt csatlakoztam Szabó bácsi csapatához. Fő tevékenységem abból állt, hogy a már megalakult kis csapattal bejelentésekre, illetve parancskérésre volt ÁVH-soktól fegyvereket, lőszert és robbanóanyagot gyűjtöttünk be, de olykor őket is. Egy alkalommal megbízást kaptunk, hogy Pasaréti úti villájából hozzák be Marosán Györgyöt, aki a jelentés szerint szervezkedik a forradalom ellen. Mi nyolcan teherkocsira szálltunk és kimentünk a lakására.Hogyan került sor a letartóztatására?

Úgy, hogy becsengettünk a lakásba, a felesége nyitott ajtót. Ő pedig a nappaliban állt és beszélgetett Nagy Dániel szomszédjával, aki szintén országgyűlési képviselő volt abban az időben. Közöltem vele, hogy letartóztatom és előállítjuk a Maros utcai parancsnokságra. Szó nélkül, szinte meghunyászkodva követtek bennünket mind a ketten. Bevittük őket a Maros utcába a volt ÁVH-s laktanyába. Én magam egyedül kísértem őket le a fogdáshoz, aki átvette tőlem őket, és ezzel az ügy a részemről befejeződött. Másnap azonban megtudtam, hogy reggel mind a kettőjüket a legkisebb bántalmazás nélkül hazaengedték. Bezzeg forradalmunk leverése után megint a régi Buci Gyuri volt! Írt egy könyvet és abban nem így írta meg a letartóztatása történetét.Aztán hova sodorta az élet?

Brüsszelbe, ott kaptunk egy hat szobás lakást négyen nők, és onnan jártunk dolgozni egy termoszgyárba. Aztán 1957 márciusában, Kádár felhívására, aki kijelentette, hogy nyugodtan menjen haza, aki nem gyilkolt, a tésztát bevettem és hazajöttem. Másnap jelentkeztem a rendőrkapitányságon, ahonnan azzal küldtek el, hogy menjek és tegyem a dolgom. Ezt sokáig nem tehettem, mert 1957. augusztus 12-én értem jöttek egy nagy, lefüggönyözött autóval, és házkutatást tartottak, majd elvittek a hírhedt Gyorskocsi utcába.Mivel vádolták?

A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével.Mit akartak kiszedni?

A Széna téren részt vevő katonatisztek nevét, rangját, hol találhatók, milyen kapcsolatban voltam velük, és hogy a Széna téren harcolókról, az ütközetekről, és a begyűjtéseimből mit tudok nekik elmondani?Hogyan folytak le a kihallgatások?

Borzalmasak voltak! Volt ott két kihallgató tiszt, akik állandóan kínoztak, ütöttek, rúgtak, ahol értek, a hajamat tépték, olyannyira sikeresen, hogy a kihallgatások befejezése után nyomorék lettem, tönkreverték a vesémet-májamat, a nemi szervemet pedig szülésre örökre alkalmatlanná tették. Az egyik vallató egy gumibotot dugott a hüvelyembe és azt jobbra-balra forgatta, húzta, nyomta stb. A másik állandóan ordítva tette fel a különböző kérdéseit. „Ezt Marosánért!” – kiáltotta többször.Mikor kezdődött a tárgyalása és milyen ítéletet kapott?

Erre majd azután válaszolok, ha előbb elmondom, hogy a gumibotos vallatás után mit tettek még velem. Elvittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Ott egy raborvossal egészségügyinek mondott kaparást hajtottak végre rajtam, miközben le voltam szíjazva, lábaim felpolcolva s a két kínzómester kaparás közben folytatta a vallatást. Nemsokára kitűzték az első fokú tárgyalást, de azt azért kellett elhalasztani, mert agyon voltam verve és hordágyon mégsem akartak a bíróság elé fektetni. 1958. április 15-én, 17-én és 23- án tárgyaltak első fokon. Halálra ítéltek.Hogyan fogadta a halálos ítéletet?

Ahogy a bírónak nevezett bérgyilkos kimondta, hogy halálra vagyok ítélve, egyszerűen nem tudtam felfogni.Mi történt a másodfokú tárgyaláson?

Halálos ítéletemet 15 évi börtönre változtatták. A két tárgyalás között egy éjszakára visszavittek a Gyorskocsiba és ott őszültem meg reggelre.Az ítéletben milyen cselekményeket fogalmaztak meg?

A többi között gyilkosságot, rablást, betöréses lopást. Ezekre a koholt szörnyűségekre tanúkról is gondoskodtak.Végül hány évet töltött le a 15-ből?

Ítélet után Kalocsára a női börtönbe szállítottak. Olyan helyiségekben voltunk, ahol 16 ember számára csak egy vízcsap és egy vályú volt. Varrodában dolgoztunk, és megkezdték a politikai átnevelést. Sajnos, voltak közöttünk is olyanok, akik holmi kedvezményekért eladták magukat a belső elhárításnak (néhány cigaretta stb.), és vállalták a besúgó szerepét. Szabadulásomra az 1963-as úgynevezett ENSZ-amnesztiával került sor. Éppen most jöttem ki a kórházból huszonnegyedszer. A tüdőmön úgy elhatalmasodott a betegség, hogy csak minimális a légző felület. Tönkrementek a beleim, a veséim, a májam, az epém. Hallássérült lettem a sok veréstől, az egyensúlyozás szerve is sérült, ezért imbolygok sokat. A huszonnégy kórházi zárójelentésem egy agyhártya- és agyvelőgyulladást is kimutatott, és azt is, hogy a koponyámban baloldalt idegbénulások találhatók.Milyen nyugdíjat kapnak a férjével?

A felét sem annak, amit a volt kínmesterek, Buci Gyuriról nem is szólva.«

Kádár megtorlói között viszont már sokkal kevesebb zsidó szerepelt, mint 1945 és 1956 között, ugyanis nem akart a pártvezetés még egy felkelést a zsidó vezetés miatt. Tekintettel arra, hogy azonosításuk és tetteik feltárása még folyamatban van, ezért csak a teljesség igénye nélkül tudjuk őket kiemelni.Apró Antal szobafestő, majd a párt Központi Vezetőségének tagja, miniszterelnök-helyettes, az Országgyűlés elnöke az 1956. október 24-ére virradó éjszakán tartott központi vezetőségi pártülésen létrehozott Katonai Bizottság elnökeként katonai diktatúrával akarta leverni a forradalmat, Czinege Lajos és Hazai Jenő segítségével.Balázsi Béla ÁVH-ezredes, egyik megszervezője volt a Nagy Imre-pernek. Kádárral is szembefordult. Zöldségárus lett, majd öngyilkos.Barna Péter ÁVH-ügyész alezredes a Kossuth Tüzértiszti Iskola felügyelője, Budapesten a Gyorskocsi utcában 1959. szeptember 15-ig teljesített szolgálatot, és támogatta a véres megtorlás pereinek lebonyolítását. Ezt követően egyetemi tanár lett.Betlen (Bettelheim) Oszkár villanyszerelő, a Szabad Nép szerkesztője fegyverrel harcolt a forradalmárok ellen, védve a Központi Vezetőség székházát.Biszku Béla lakatos segéd, belügyminiszter felügyelte az összes fegyveres testületet, így minden letartóztatás, kínzás elrendeléséért felelős! Ezért a minisztertanács
elnökhelyettese lett.Czinege Lajos kovácssegéd, honvédelmi miniszter 1956. október 23-án a párt katonai
bizottságának lett a tagja. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportjának helyettesével, Hídvégi Ferenccel, Uszta Gyulával és Apró Antallal katonai puccsal akarta megkaparintani a hatalmat. 1957 januárjától a Munkásőrség megszervezője. Pufajkás. Felelős valamennyi kínzásért és kivégzésért.Csendes Károly igazságügyi minisztériumi főosztályvezető, a legfőbb ügyész helyettese
1956 után szintén felelős a megtorlásokért.Csillag (Stern) Géza gépészmérnök, vállalati igazgató kivette részét a megtorlásból és a
Munkásőrség megszervezéséből.Dapsi Károly borbély, kerületi párttitkár, gyárigazgató a Néphadsereg MSzMP Intéző
Bizottságának elnökeként tevékenyen részt vett a forradalom leverésében. Jutalmul vezérőrnagy, később azonban kegyvesztett lett.Garasin Rudolf nyomdász, Cseka-tiszt, ÁVH-ezredes 1956-ban még irányította a büntetés-
végrehajtás fegyveres testületét, így tudta nélkül aligha kerülhetett sor tűzparancs kiadására,
amikor a Parlament környéki épületeket ostromolták.Gyurkó Lajos pék, vezérőrnagy Tiszakécskén sortüzet nyitott a tömegre. A kecskeméti cigánynegyedben megbúvó 60-80 felkelőre is tüzet nyitott.Hazai Jenő géplakatos, pártmunkás is katonai puccsal akarta átvenni a hatalmat.Horn Gyula a budapesti Kerepesi úti laktanyában, a Budapesti Rendőrfőkapitányság „Hunyadi János” karhatalmi zászlóaljának tagja, vagyis pufajkás lett. Fővárosunkban a Nyugati téri sortűz parancs kiadója volt.Ilku Pál tanító, művelődési miniszter felelős a törvényszékek halálos ítéleteiért, a rögtönítélő bíróságok döntéseiért.
Marosán György péksegéd, államminiszter felelős a salgótarjáni sortűzért, amelynek 131
halálos áldozata és kétszer annyi sebesültje volt.Pap János vegyésztechnikus, belügyminiszter felelős többek között Brusznyai Árpád
bölcsész kivégzéséért.Pető (Richtmann) László a Munkásőrség tagjaként vett részt a forradalmárok megkínzásában.Rajnai Sándor kötőszövő, ÁVH-alezredes, diplomata készítette az első megtorlási
listát, amelynek alapján megkezdődött a forradalom vezetőinek letartóztatása. Ő tartóztatta
le a romániai őrizetben lévő Nagy Imrét és szállíttatta Budapestre. Őt bízták meg végül a Nagy Imre-per felügyeletével.Sós (Sternberg) György rendőr vezérőrnagy részt vett a forradalmárok letartóztatásában,
és nyilvántartásba vett 8000 Nyugatról hazatért budapesti lakost, és ügynököket telepített közéjük. Csak 1961-ben 111 ember ellen foganatosított rendőrhatósági intézkedést. 105-öt őrizetbe is vettek.Sucin József vasesztergályos, ezredes, politikai tiszt 131 forradalmár sortűz okozta halálért felelős.Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) munkásőr a kecskeméti repülőtér őrszázadában teljesített szolgálatot tizedesként, majd 1968-tól 1976-ig Komlós János ávós tiszt művészeti titkára volt, 1991-től köztudomásúan a MAZsIHISz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) igazgatója.A Kádár-világ igazi következménye a teljes tudatleépítés volt

Az 1963-as amnesztia kihirdetését követően a bebörtönzéseket és a kivégzéseket a magyarság millióinak teljes tudatleépítése váltotta fel, 1956 következetesen ellenforradalomnak nevezése, cionista vezényletre. Történelmünk addigi legsötétebb korszaka következett, és az általa okozott lélekirtás, szellemrombolás ezerszer veszedelmesebbnek bizonyult a gazdasági nyomornál: sokaknak már nem a körmét tépték le, hanem munkájuk eredményét rabolták el.

Az alábbi névtelen korabeli röpirat akasztófahumoránál aligha jellemezhetnénk találóbban az 1956 megálmodott Magyarországot keresztre feszítő Kádár-világ feslettségét:»A szocializmus hét csodája:
1. Mindenkinek volt biztos munkahelye.
2. Bár mindenkinek volt munkája, mégsem tett senki semmit.
3. Bár semmittevéssel telt az idő, mégis minden terv 100 % felett teljesült.
4. Bár a gazdaság terv szerint fejlődött, mégis minden fontos dolog hiánycikk volt.
5. Bár semmit sem lehetett kapni, mégis mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár elvileg megvolt minden, mégis mindenki lopott.
7. Bár minden mozgathatót loptak, mégsem volt soha leltárhiány.«

visz a víz sodor

2015. június 14., vasárnap

A FORRADALOM KRÓNIKÁJA

A FORRADALOM KRÓNIKÁJA

A teljes igazság ötvenhatról: népünk igenis a zsidó bolsevizmus ellen lázadt fel

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése