Az ukrán dráma
Drábik
János: Válaszút előtt Ukrajna – a Kelet és a Nyugat határán
Az ukrán dráma második felvonása
(…)
Világpolitikai irányváltozás Ázsiában
Az
amerikai hírszerző szolgálatok 1964-ben már tudták, hogy a
szovjet-kínai viszály mögött ténylegesen mély ellentétek
húzódnak meg és ennek a konfliktusnak a kimenetele az egész világ
sorsát befolyásolja. Ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlennek
tűnt a két óriás közti kibékülés és együttműködés.
Amikor Gorbacsov került a szovjet birodalom élére, Moszkva és
Peking viszonya gyors ütemben vált egyre barátságosabbá. Már
Gorbacsov elődei is értek el némi sikert a két ország közti
feszültség enyhítésében, de az igazi áttörés akkor
következett be, amikor a két óriás meg tudott egyezni a 7500
km-es közös határ kérdésében.
Az
elmúlt két évtizedben Moszkva és Peking közeledését
felgyorsította az, hogy együttesen ellensúlyozzák az egyetlen
megmaradt szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak a
világhegemóniáját. Amikor George W. Bush és neokonzervatív
agytrösztje erőteljesen érvényesítette hatalmát a Közel-Keleten
és Afganisztánban - de a világ más részein is -, Kína és
Oroszország még több ösztönzést kapott ahhoz, hogy normalizálja
kapcsolatait és szorosabban együttműködjön. Már nem vádolták
egymást nagyhatalmi sovinizmussal, de egyre többször hangoztatták
ezt az Egyesült Államok politikájával kapcsolatosan.
2004
októberében Moszkva és Peking rendezte azt a határviszályt,
amely az 1960-as és az 1970-es években több véres
határincidenshez is vezetett. Itt elsősorban az Amur-folyón lévő
szigetek hovatartozásáról folyt a vita. A konfliktus hátterében
az a pekingi sérelem volt, hogy Kína az 1689-ben kötött
nercsinszki békeszerződés keretében kénytelen volt az akkor
katonailag erősebb cári Oroszországnak másfélmillió
négyzetkilométer területet átengedni. A megerősödött Kína nem
ismerte el ezeket az egyenlőtlen szerződéseket és erre alapozta
irredenta területi követeléseit. Amikor azonban normalizálódtak
Peking és Moszkva viszonyai, már nem hangoztatták többé ezeket a
követeléseket és teljesen megváltozott a két ország közti
hangnem.
Washington
felismerte a tényleges háborúval fenyegető szovjet-kínai
konfliktusban számára kínálkozó lehetőségeket és az akkori
külügyminiszter, Kissinger, 1971-ben Pekingbe látogatott, amit
aztán 1972-ben Nixon elnök látogatása követett. Nixon és
Kissinger ügyes diplomáciával jól kihasználta Kína és a
Szovjetunió kölcsönös félelmét egymással szemben. A hármas
kapcsolatrendszerben Washington nyomást tudott gyakorolni Moszkvára,
hogy fontos stratégiai megállapodásokat kössön a Nyugattal,
amelyek jól ellenőrizhetőek. Kína és a Szovjetunió egyaránt
túl akarta szárnyalni a másikat az Amerikával való jó viszony
erősítésében. Ez természetesen erősítette az Egyesült Államok
tárgyalási pozícióit.
Geopolitikai
fordulópont Eurázsiában
A
kínai-orosz gazdasági kapcsolatok elmélyülése meghatározóan
befolyásolja egész Eurázsia fejlődését. A 400 milliárd
dolláros gázszállítási szerződés, amelynek keretében újabb
gázlelőhelyek feltárásáról és gázvezetéki rendszer
építéséről is megállapodtak, világpolitikai jelentőségű
fordulatnak számít. Az 1960-as években még a két ország közti
kereskedelem volumene csak 200-400 millió dollár között mozgott.
Ez a kapcsolat 2008-ra elérte az 57 milliárdot és 2013-ra pedig a
93 milliárd dollárt. Egyre erősödik a katonai együttműködés
is. Kína lett Oroszország fegyvervásárlója. Peking évről-évre
sok millió dollárért vásárol csúcstechnológiájú orosz
fegyvereket. Moszkva számára ez nemcsak export jövedelmet jelent,
de lehetővé teszi, hogy az orosz hadiipar jövedelmező és
versenyképes legyen. Peking 2014-ben már szinte teljesen áttért a
csúcstechnológiájú orosz haditechnika és fegyverzet
használatára. Oroszország ultramodern S-500 légvédelmi
rakétaellenes rendszere 2018-ban már bevethető állapotban lesz.
Peking ebből is akar vásárolni. Oroszország már sok SU-35-ös
lökhajtásos vadászgépeket adott el Kínának és a két ország
hamarosan aláír egy partneri megállapodást a repülőgépipari
együttműködésről.
Az
amerikai döntéshozók - úgy tűnik - nincsenek tisztában azzal,
hogy az orosz-kínai kapcsolatokban beállt közeledés minőségileg
más új helyzetet teremtett. Eddig az volt a tudományos élet és a
kormányzati döntéshozók közös álláspontja, hogy bármennyire
is közeledett egymáshoz Moszkva és Peking, még mindig az az
érdeke Kínának és Oroszországnak is, hogy minél jobb viszonyt
tartson fel az Egyesült Államokkal.
Anatol
Lieven, a londoni King’s College-nak a tanára írta:
„Az
euro-atlanti és az ázsiai, csendes-óceáni térségben a
nagyhatalmi viszonyok kérdésessé válnak, ha egy laza eurázsiai
koalíció jön létre, amely csökkenti az Egyesült Államok
uralkodó helyzetét a globális politikában. Az ukrajnai válság
első szakaszának fontos következménye Oroszország Ázsia felé
fordulása, amely átalakítja a globális stratégiai helyzetet.”
Az
okozza az erőviszonyok globális átalakulását, hogy megváltozott
az Egyesült Államok stratégiai doktrínája. Washingtonban az a
hivatalos irányvonal, hogy a nukleáris háborút meg lehet nyerni,
és ezért folyamatban van Oroszország körbekerítése
támaszpontokkal. A tervezők úgy vélik, hogy lehet sikeres első
csapást mérni Oroszországra, esetleg Kínára is, és így meg
lehet előzni azt, hogy a két rivális nagyhatalom veszélyeztesse
Washington jelenlegi világhegemóniáját. Ennek a tervnek a
kivitelezése már elkezdődött és végrehajtása az elmúlt néhány
évben felgyorsult.
Az
Egyesült Államok új stratégiai doktrínája szerint megváltozott
a nukleáris rakéták szerepe. Eddig a támadó megtorlása volt fő
funkciójuk válaszként az első csapásra. Az Oroszország körül
létrehozott rakétavédelmi támaszpontokról kilőtt amerikai
elfogó-rakéták (anti-ballistic missile, ABM) képesek ellencsapás
kivédésére. A rakétavédelmi bázisok már készen állnak a
lengyel-orosz határon. További ilyen támaszpontok építését
tervezik. Ha ezek is felépülnek, akkor Oroszország körül lesz
véve komplett rakéta-elhárító rendszerrel. Az anti-ballisztikus
rakétákat arra a célra fejlesztették ki, hogy azok repülés
közben elérjék az interkontinentális támadó rakétákat, és
még mielőtt célba érnek elpusztítsák azokat. Az új washingtoni
doktrína azon alapul, hogy az Egyesült Államok úgy tud elsőként
csapást mérni Oroszországra, hogy az nem képes erre hasonló
erejű választ adni. Megmaradt csapásmérő rakétáit a NATO
anti-ballisztikus rakétákból álló védelmi rendszere elfogja és
megsemmisíti, mielőtt még azok elérnék az Egyesült Államokat.
Azok
a neokonzervatív stratégák, akiknek sikerült ezt a nagy horderejű
stratégiaváltást elérniük, már nem voltak olyan sikeresek,
amikor ezt meg kellett indokolniuk. Azzal érveltek, hogy terroristák
juthatnak nukleáris fegyverhez és ezzel akár egy egész várost
elpusztíthatnak Amerikában és másutt. Ez a magyarázat azonban
nem meggyőző. A terroristák vagy egyes személyek, vagy kisebb
csoportok, és képtelenek egy egész országot fenyegetni. A
neokonok másik magyarázata az volt, hogy a lengyel-orosz határra
telepített anti-ballisztikus rakéták Európát védelmezik az Irán
felől fenyegető interkontinentális rakétákkal szemben. Közismert
tény, hogy Iránnak nincsenek interkontinentális rakétái, és
Teherán semmilyen jelét sem adta annak, hogy meg kívánná támadni
Európát.
A
neokonzervatív döntéshozók érvei azért erőtlenek, mert azt a
tényt próbálják álcázni, hogy az Egyesült Államok olyan
körülményeket akar teremteni a maga számára, amelyek lehetővé
teszik egy nukleáris háború megnyerését. Moszkva tisztában van
ezzel az amerikai szándékkal, és egyre erőteljesebben ad hangot
aggodalmainak megtéve az önvédelméhez szükséges intézkedéseket.
Kína
hasonló módon megértette Washington szándékait és azt is, hogy
nemcsak Oroszország, de Kína is célpont. Peking már jelezte, hogy
megteszi a szükséges ellenlépéseket. Kína a világközvélemény
tudomására hozta: rendelkezik azzal a képességgel, ami az
Egyesült Államok elpusztítását eredményezheti, ha Washington
nukleáris támadást indítana ellene. A neokonzervatív uralkodó
csoport úgy akar megnyerni egy nukleáris háborút, hogy Amerikának
nem, vagy csak egy kisméretű ellencsapással kell számolnia. Ez a
feltételezés teszi valóságossá 2014-ben a nukleáris háború
veszélyét.
A
nukleáris háborút nem lehet megnyerni
Steven
Starr, a Physicians for Social Responsibility (Orvosok a Társadalmi
Felelősségért) nevű szervezet vezető tudósa, a Missouri Egyetem
(University of Missouri) klinikai laboratóriuma tudományos
programjának az igazgatója, egyértelműen leszögezte: az a
tévhit, hogy egy nukleáris háborút meg lehet nyerni, a
tudatlanságon alapul. Még abban az esetben is, ha az amerikai és
az európai városokat meg lehetne óvni az interkontinentális
rakétákkal végrehajtott ellentámadástól, az Oroszországra és
Kínára kilőtt atom- és hidrogénfegyverek felrobbanása nyomán
keletkezett radioaktív sugárzás és nukleáris tél elpusztítaná
Európát és Észak-Amerikát is, továbbá az egész északi
félteke lakhatatlanná válna.
A
pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális média nem
tájékoztat erről az emberiség egész sorsát érintő kérdésről,
és ennyiben bűnrészes a jelenleg kialakult helyzet létrehozásában.
Felelősség terheli a washingtoni neokonzervatív elitet szervilis
módon kiszolgáló Nyugat- és Kelet-Európát, Kanadát,
Ausztráliát és Japánt is, mert minden ellenállás nélkül
elfogadták Washington stratégiáját és engedelmes csatlósként a
neokonok rendelkezésére bocsátották a területeiken található
támaszpontokat.
Különösen
szervilis magatartást tanúsítottak a Varsót irányító liberális
politikusok, akik a globalista-kozmopolita érdekeket a lengyel nép,
a lengyel nemzet érdekei elé helyezték. Az amerikai törvényhozás
is felelős a jelenlegi helyzet kialakulásáért, mert nem tartotta
meg a szükséges meghallgatásokat és nem vizsgálta ki a
rendelkezésére álló jogi eszközökkel, hogy a végrehajtó
hatalom milyen terveket dolgozott ki egy nukleáris háború
esetleges megindítására. Ily módon rendkívül veszélyes helyzet
jött létre. Mivel Oroszország és Kína lenne a Nyugat első
csapásmérésének a célpontja, érthetően mindkettő fenyegetve
érzi magát. Ilyen helyzetben Moszkva és Peking is mérlegelheti
azt, hogy megelőzze a Nyugat első csapásmérését. Nem várható
el sem Oroszországtól, sem Kínától, hogy ölbe tett kézzel
várja sorsának a beteljesedését, miközben Amerika és a NATO
befejezi az őt védelmező és a megtámadott ellencsapását
megakadályozó rakétavédelmi rendszer kiépítését.
A
logika törvényei szerint, ha Washington elkészül a rakétapajzs
kiépítésével, akkor Oroszországnak és Kínának számolnia kell
a támadással, hacsak előre nem adja meg magát a NATO-nak és a
mögötte álló pénzhatalmi világelitnek. A Nyugat első
csapásmérésre vonatkozó titkos tervei már részben ismertté
váltak a világközvélemény számára az internet alternatív
információs csatornáin keresztül.
Az
Obama-kormányzat második elnöki ciklusában egyre nagyobb
befolyáshoz jutott neokonzervatív hálózatnak sikerült meggyőznie
a Fehér Házat, hogy az orosz stratégiai nukleáris erők sebezhető
állapotban vannak. Ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy lényegében
felkészületlenek egy első csapásmérés elhárítására. Ez
téves helyzetfelmérés. Azon az idejét múlt információkon
alapul, amelyet két szerző – Keir A. Lieber és Daryl G. Press –
publikált a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) hivatalos lapjában, a
Foreign Affairs 2006. áprilisi számában „The Rise of U.S.
Nuclear Primacy” (Az Egyesült Államok nukleáris fölényének a
kialakulása) címmel.
A
már korábban kifejtett érvek alapján megállapíthatjuk, hogy
függetlenül attól, hogy milyen állapotban vannak az orosz
nukleáris erők, és tekintet nélkül arra, hogy mennyire sikeres
más szempontból az első csapásmérés, Steven Starr - a „The
Lethality of Nuclear Weapons” (A nukleáris fegyverek halált-okozó
képessége) című írásában1 – bebizonyította, hogy egy
nukleáris háborúban nincsenek győztesek, mert mindenki meghal.
Három
atmoszférát kutató tudós a Physics Today szakfolyóirat 2008.
decemberi számában publikált tanulmányában kifejtette, hogy a
nukleáris fegyverek lényeges csökkentése az 1986-os hetvenezer
robbanófejről 1700-2200 robbanófejre 2012-re nem hárította el
azt a veszélyt, hogy egy nukleáris háború mindenképpen
elpusztítaná az életet a Földön, akkor is, ha annak első
fázisában a támadó lenne a győztes. A háború első fázisában
a robbanások közvetlen hatásaként százmilliók pusztulnának el,
de a háború második fázisában a közvetett hatások
elpusztítanák az emberiség többségét.
A
tűzviharok nyomán keletkező füst- és porfelhő nukleáris telet
idéz elő és a mezőgazdasági termelés lehetetlenné válik. Akik
nem pusztulnak el a robbanásoktól és a radioaktív sugárzástól,
azok éhen halnak. Reagan amerikai elnök és Gorbacsov, a
Szovjetunió első embere felismerte ezt a veszélyt és ennek
megfelelően hozott világtörténelmi jelentőségű döntéseket. A
két nagyhatalom között megkötött SORT (Strategic Offensive
Reductions Treaty) megállapodás azonban csak 2011-ig volt hatályban
és nem hozta meg a kívánt eredményt. A Stockholmi Nemzetközi
Békekutató Intézet adatai szerint 2014-ben kilenc nukleáris
fegyverrel rendelkező állam tulajdonában még mindig 16300
nukleáris robbanófej és fegyver van. Washingtonban azok a
döntéshozók kerültek fölénybe, akik megnyerhetőnek tartják a
nukleáris háborút és alkalmas eszköznek arra, hogy
megakadályozzák Oroszországot és Kínát abban, hogy
ellenállhassanak Washington egyeduralmának a világ felett.
Az
európai kormányok nem képeznek ellensúlyt Washington
hegemóniájával szemben, mert nincs külön európai hadsereg és
külpolitika. Az Egyesült Államokat irányító pénzhatalmi
világelit hivatalos doktrínává tette az Amerikát megillető
kivételes és elengedhetetlen szupremáciát a világ egésze
felett. Egyedül a XXI. században a Nyugat hét országot pusztított
el egészben vagy részben a hegemóniája alá tartozó
tömegtájékoztatás teljes támogatásával. Az univerzális
erkölcsöt és az általános emberi értékeket megtagadó dekadens
Nyugat elfogadta a pénzhatalmi világelit hamis doktrínáját a
nukleáris fölényről és a megnyerhető nukleáris világháborúról.
Számos
jel arra utal, hogy a neokonzervatív döntéshozók irányítása
alatt álló Washington megkezdte a felkészülést a harmadik
világháborúra, és az Európai Unió ahelyett, hogy ennek
ellenállna, szervilisen kiszolgálja Washingtont. A NATO helyettes
főtitkára, Alexander Versbow, 2014 májusában kijelentette, hogy
Oroszország a NATO ellensége és az amerikai valamint az európai
adófizetőknek nemcsak saját hadseregeiket kell megerősíteniük,
de gondoskodniuk kell Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország és
Azerbajdzsán katonai erejének a modernizációjáról is. A
stratégiai döntéseket hozó neokonzervatívok azonban nem csupán
a pénzügyi- katonai- biztonsági komplexum profitját akarják
növelni. Távoli céljuk Washington világhegemóniájának a
biztosítása. Az ukrajnai konfliktus a nukleáris világháború
közvetlen közelébe sodorta a világot Oroszország szükségtelen
provokálásával.
Ha
a Fehér Ház neokon döntéshozói és az őket szolgaian kiszolgáló
tömegtájékoztatás, valamint az engedelmes vazallussá vált
európai államok meggyőzik Moszkvát arról, hogy a nukleáris
háború is benne van a pakliban, akkor az a valóságos viszonyokban
is benne lesz. A nukleáris háború a lehetőségek,
szükségszerűségek és a valószínűségek részévé válik. A
NATO nem képes hagyományos fegyverekkel sikeres háborút vívni
Oroszországgal, ezért egy támadó háború csak nukleáris háború
lehet. Ez viszont - mint már kifejtettük - a jelenleg ismert emberi
civilizáció megsemmisülését jelenti.
Kik
a világelit ukrajnai kiszolgálói?
A
XX. században Oroszország és Németország is az uralma alá
hajtotta Ukrajnát. A két világháború között a bolsevik
hatalomátvételt követően a túlnyomórészt zsidó-bolsevikok
által irányított kommunista diktatúra tizedelte meg az ukránokat.
Az ukrán parasztság kolhozosítással szembeni ellenállását a
mesterségesen előidézett éhínséggel - a Holodomorral - törték
meg az 1930-as években. Ennek következtében mintegy nyolc millió
ukrán halt éhen. A német hadsereg bevonulását a második
világháború során sok ukrán felszabadításként élte meg. A
Holodomort kieszelő és végrehajtó Kaganovics és bűntársai csak
átmenetileg távoztak Kijevből. A második világháború végén a
sztálinista rendszer visszatért és tovább folytatta kegyetlen
uralmát.
Ukrajna
lakosainak a 78%-ka ukránokból, 17%-ka oroszokból, a maradék 5%
tatárokból, lengyelekből, románokból, ruténokból, zsidókból
és magyarokból áll. Az orosz anyanyelvű lakosság Ukrajna keleti
megyéiben él. A Krím-félsziget, amely több száz éven át
Oroszországhoz tartozott, és amelyet 1954-ben Hruscsov - aki ukrán
származású volt - a lakosság megkérdezése nélkül csatolt több
más orosz anyanyelvű megyével Ukrajnához, ma már ismét
Oroszországhoz tartozik. Az autonóm Krím tartomány lakói elsöprő
többséggel szavaztak arra, hogy visszatérnek Oroszországhoz. Ezt
a döntésüket erőszakmentesen hozták és egyetlen egy véres
incidensre sem került sor.
Csak
utalunk rá, hogy az ukránok és az oroszok történelmük kezdetén
egy népet alkottak és a Kijevi Rusz tekinthető az első orosz
államnak. Ukrajna orosz lakossága természetesen őrizte
Oroszországhoz fűződő rokoni és kulturális kapcsolatait.
Moszkva is igyekezett Ukrajnával kapcsolatos politikájában
támaszkodni rájuk. Ukrajnát azonban egy olyan pénzügyi-,
gazdasági- és politikai érdekcsoport sajátította ki magának,
akiket a lakosság csak ’oligarcháknak’ nevez, és akik szoros
kapcsolatokat ápolnak az Oroszországban élő hasonló
’oligarchákkal’. Csak becslésekkel rendelkezünk arról, hogy
mennyi olyan lakosa van Ukrajnának, aki származási vagy vallási
alapon zsidónak tekinthető.
Arra
viszont már pontosabb választ tudunk adni, hogy hány olyan
dollármilliomos és dollármilliárdos él Ukrajnában, aki zsidónak
tekinthető. A szovjet rendszerben a hivatalos kommunista ideológia
szerint egy ország vagyonának a tulajdonosa a nép egésze és
ezért a tulajdonviszonyokat az állam szabályozta és irányította
a lakosság egésze érdekében. Amikor a kommunista diktatúra
megbukott és a közvagyon az állam kezéből magántulajdonosok
kezébe került, elvileg a közvagyont a lakosság egésze között
kellett volna igazságosan felosztani, minthogy a nép egésze volt
elvben korábban is a tulajdonos. A rendszerváltás nyomán azonban
a közvagyonnal már nem az állam, hanem az egyes állampolgárok és
azoknak a társulásai rendelkeztek volna. De Ukrajnában is a
demokrácia úgy köszöntött be, hogy mindenki egyenlő, de azért
vannak egyenlőbbek is.
Néhány
zsidó, orosz és más üzletember, akik között akadt néhány
ukrán nemzetiségű is, rövid idő alatt multimilliomossá, sőt
multimilliárdossá vált, miközben Ukrajna lakói és az ország
egésze is egyre jobban eladósodott. Olyan személyek váltak
ismertté, mint Szemjon Mogiljevics, Dmitro Firtas, Hrihorij
Szurkisz, Vadim Rabinovics, Igor Kolomojszkij, Viktor Pincsuk, Vadim
Noviszkij, Jurij Ivanyuscsenko, Vaszilij Hmelnyickij, Andréj,
Szerhij Kljujev és Henadij Bohuljubov, akikről ezúttal csak azt
emeljük ki, hogy valamennyien zsidók, vagy zsidó származásúak.
Ezekhez
az ukrán oligarchákhoz még hozzászámolhatjuk azokat is, akikről
a lakosság csak gyanítja, hogy az előző csoporthoz tartoznak.
Ilyen például a tatár Rinat Ahmetov, vagy a „lett” Julia
Tyimosenko. Vannak olyanok is, akik etnikai gyökereiket tekintve
zsidók, de már más vallásúak, vagy kifejezetten ateisták. Ezek
közé sorolható Arszenyij Jacenyuk kormányfő és Petro Porosenko
államelnök. Az a néhány szupergazdag ukrán-ukrán, aki bekerült
az oligarchák kiválasztott csoportjába, sem rendelkezik makulátlan
múlttal. Így például Viktor Medvegycsukot szoros kapcsolatok
fűzték a KGB-hez már joghallgató korában az 1970-es évek
elején. A felvételi vizsgán megbukott, de a KGB jóvoltából
mégiscsak felvételt nyert.
A
szupergazdag ukránok többsége a pártállami nómenklatúra
tagjaként már a szovjet-rendszerben aktívan részt vett a
politikai életben. Sokan a különböző törvényhozó és
közigazgatási testületek tagjaiként magas állásokat töltöttek
be. Amikor a Szovjetunió felbomlott, ezek a „jóidőben jóhelyen”
lévő pártállami apparatcsikok hirtelen sikeres üzletemberré és
dúsgazdag kapitalistává váltak. Sok közülük továbbra is
megtartotta képviselői mandátumát a kijevi parlamentben és
rotációs alapon a kormányzati intézmények vezető állásait is
ők töltötték be.
Az
ukrán oligarchák nem pénzügyi-gazdasági teljesítményeikkel
lettek dúsgazdagok, hanem azzal, hogy a kommunista pártállam
korábbi vezetőiként abban a helyzetben voltak, hogy a közvagyont
a saját maguk javára tudták magánosítani. Így Ukrajnának a
nemzeti vagyona, amelynek a közérdeket és a közjót kellett volna
szolgálnia, kivezetve az országot a csődbe jutott kommunista
tervgazdaságból, olyan magánvagyonná vált, amelynek a nagy része
pénzzé átalakulva százmilliós nagyságrendben hagyta el az
országot. Kelet-Európa más országaiban is ez volt a pénzhatalmi
világelit, az új gyarmatosító egyik hatékony módszere. A
fizikai vagyont likviddé tették, magánosították és különböző
pénzügyi technikákkal offshore-olták. A kelet-európai
országokban ezt már nagyrészt korlátozták, illetve
megszűntették. Ukrajnában azonban változatlanul folyik az ország
kirablása ezzel a módszerrel.
Ez
többek között azért volt lehetséges, mert az új uralkodó elit
továbbra is részt vett a politikai életben és a hatalom
gyakorlásában, mert ezt fontosnak tekintették a közérdek és a
törvények kijátszásával, a korrupció legváltozatosabb
technikáival szerzett vagyonuknak a megtartása érdekében. Az
ukrán oligarchák ismét bebizonyították, hogy a vagyon hatalom és
a hatalom vagyon.
Ukrajna
első elnöke Leonid Kravcsuk, egész életében a Szovjet Kommunista
Párt hivatásos politikusa volt. Amikor távozott hivatalából,
akkor ahhoz az üzleti és politikai csoporthoz csatlakozott, amelyet
a Kijevi Holdingnak, vagy a Dinamo Csoportnak neveztek. Ennek két
oligarcha volt a vezetője: Viktor Medvegycsuk és Hrihorij Szurkisz.
Ez a csoport hivatalosan Ukrajna Szociáldemokrata Pártjának
nevezte magát. Ez a párt centrista, szociáldemokrata jelszavakat
hangoztatott, de egyértelműen a nagyvállalkozók, a szervezett
bűnözés, a korrupció és a megvásárolt tömegtájékoztatás
pártjának tekintették. Ez a párt háttérbe szorult a Narancsos
Forradalom óta, de Medvegycsuk és Szurkisz továbbra is a hatalmat
gyakorló csoport központi magjához tartozik. Medvegycsuk azzal is
eldicsekedett, hogy személyesen is ismeri Vlagyimir Putyint és egy
másik kisebb orosz-barát pártnak az elnöke, amelynek
megtévesztően az a neve, hogy ‘Válaszd Ukrajnát’. Szurkisz
2006-ban már egy másik párt színeiben indult, s noha alul maradt,
befolyása továbbra sem csökkent.
Ukrajna
második elnöke Leonid Kucsma, Kravcsuk elnöksége idején a
kormány élén állt. Viktor Medvegycsuk vezette Kucsma elnöki
irodáját. Kucsma elnökségére árnyékot vetett az a gyanú, hogy
állítólag bűnöző tevékenységet folytató cégekkel áll
kapcsolatban. Arról terjedtek el hírek, hogy kapcsolatban áll
maffiózókkal, a kolumbiai drogbárókkal, a nemzetközi
pénzmosással, és a korrupció más formáival. Kucsma elnöksége
idején volt miniszterelnök Pavlo Lazarenko, aki a hírek szerint
ellopott az ukrán államtól kétszázmillió dollárt. Lazarenkot
az Egyesült Államokban hat év szabadságvesztésre ítélték
pénzmosásért, távközlési csalásért, zsarolásért.
Egyetlen
nyugati kormány, vagy más hatóság sem tett semmit annak
érdekében, hogy a bűnöző oligarchák által ellopott pénzeket
visszaszolgáltassák az ukrán államnak. A pénzhatalmi világelit
által irányított politikusok és kormányok együttműködve a
zsidó oligarchák tulajdonában lévő ukrán tömegtájékoztatással,
arra kényszerítették Ukrajnát, hogy tűrje folyamatos kirablását.
Az oligarchák biztonságban tartják a likviddé tett és az
országból kivitt vagyonukat külföldön, de továbbra is
Ukrajnában élnek és a kezükben lévő politikai hatalommal
folyamatosan működtetik a jövedelem átcsoportosítását végző
szivattyúkat. A negyvenhat milliós ország folyamatos kirablásától
semmit sem lehet hallani a nyugati tömegtájékoztatásban. Ukrajna
már rég csődbe ment volna, ha Oroszország nem támogatja hatalmas
összegekkel és az Ukrajnának szállított földgáz árának a
nagyarányú csökkentésével.
A
Narancsos Forradalomra akkor került sor, amikor a választási
eredmények nyomán le kellett volna cserélni Kucsma elnököt.
Ebben az időben Viktor Janukovics volt a miniszterelnök, vagyis az
a politikus, akit 2014 februárjában a NATO által támogatott
államcsínnyel eltávolítottak a hivatalából. 2004. november
22-én arra utaló jelek váltak ismertté, hogy Janukovics
választási csalással nyert. Ez arra ösztönözte az ellenzéket
és a független megfigyelőket, hogy kétségbe vonják a hivatalos
választási eredményeket. Ez vezetett ahhoz a tüntetéssorozathoz,
amely a Narancsos Forradalom nevet kapta. Kucsmát Janukovics és
Viktor Medvegycsuk felszólította, hogy vezesse be a rendkívüli
állapotot és tartsa meg Janukovics elnöki beiktatását. Kucsma
ezt a kérést elutasította, amiért Janukovics árulással vádolta
az államfőt.
Kucsma
azonban hivatalosan nem váltotta le Janukovicsot a miniszterelnöki
tisztségéből, amikor a kijevi parlament bizalmatlansági
indítványt nyújtott be 2004 decemberében a kormány ellen. Kucsma
távozott az országból, de 2005 márciusában visszatért. 2009
októberében Kucsma visszavonult politikusként azonban kiállt
Viktor Janukovics mellett és közölte, hogy a 2010-es
elnökválasztáson ő rá fog szavazni. Ezt a választást valóban
Janukovics nyerte meg.
2010.
február 2-i dátummal nyilvánosságra került egy lehallgatott
diplomáciai beszélgetés, amelyben Kucsma kijelenti az Egyesült
Államok ukrajnai nagykövetének, John F. Tefft-nek, hogy a
választóknak a rossz és a nagyon rossz között kellett dönteniük,
amikor Janukovics, vagy Julia Tyimosenko közül kellett
választaniuk. Kucsma ekkor Arszenyij Jacenyuk-ot – a jelenlegi
miniszterelnököt - dicsérte, aki a 2010-es elnökválasztás első
fordulóján kiesett a versenyből. 2011 szeptemberében Kucsma még
mindig arról volt meggyőződve, hogy a 2004-es választások valódi
győztese Janukovics volt. A Narancsos Forradalom idején számos
amerikai NGO tevékenykedett Ukrajnában és sok ukrán-amerikai
szervezte a tüntetéseket. Több nyugati megfigyelő és kommentátor
is tudósított arról, hogy a Narancsos Forradalmat a CIA és több
más nyugati ügynökség szervezte meg, mert Janukovics túlságosan
oroszbarát orientációt képviselt és az Egyesült Államok olyan
ukrán elnököt akart az ország élére, aki belépteti az országot
az Európai Unióba és tovább közeledik a NATO-hoz.
Már
az eddigiekből is látható, hogy Kravcsuk, Kucsma, Janukovics és a
két oligarcha politikus - Medvegycsuk és Szurkisz - ugyanabba a
politikai-hatalmi körbe tartoznak és kölcsönösen segítik
egymást. Ez az érdekcsoport gyakorolja a hatalmat 1991 óta, amikor
Ukrajna ismét függetlenné vált. Ha az oligarchák közül
valamelyik éppen nem töltött be magas állami tisztséget akár a
végrehajtó, akár a törvényhozó hatalomban, akkor rendszerint az
ellenzéki színekben politizáló társaik irányították a
kormányt.
Amikor
a Narancsos Forradalom kikényszerítette az új választásokat,
Juscsenko legyőzte Janukovicsot. A választók 52%-ka szavazott rá,
míg Janukovicsra csak 44%. Juscsenkot 2004-ben egy merényletet
követően megmérgezték és a nyomait nem sikerült eltűntetni.
2010-ben, amikor kísérletet tett újraválasztására, csak 5%-kot
ért el. Juscsenko korábban 1993-tól az Ukrán Nemzeti Bank
kormányzója volt és Kucsma elnöksége alatt 1998-tól 2001-ig
miniszterelnök. Juscsenko a bankári karrierjét 1976-ban kommunista
pénzügyi bürokrataként kezdte. Szoros kapcsolatban állt az
ukrajnai zsidó körökkel és a 2004-es választási sikereit
jelentős mértékben ennek köszönhette. Juscsenko választási
kampányában a közvetlen kommunikációra támaszkodott, így
próbálta ellensúlyozni, hogy a kormányzat nem biztosított
egyenlő részvételi lehetőséget a tömegtájékoztatási
intézményekben.
Riválisa
Janukovics, viszont gyakran szerepelt az elektronikus médiában.
Jellemző az is, hogy Janukovics azt vetette Juscsenko szemére, hogy
apja a Vörös Hadsereg tisztjeként lett auschwitzi tábor lakója
és „náci” befolyás alatt állt. Juscsenkot azonban aktívan
támogatta az ukrajnai-zsidó közösség és még az is választási
téma volt, hogy édesanyja az élete kockáztatásával rejtegetett
három zsidó leányt másfél évig a második világháború alatt.
A
kommunista pártállami nomenklatúrából származó politikusok
alternatívájának szánt Juscsenko is pártállami funkcionárius
volt, aki semmilyen lényeges vonatkozásban sem különbözött
elődeitől. Ukrán mércével mérve Juscsenko liberálisnak
számított a többi oligarcha között és Julia Tyimosenko – egy
másik liberális oligarcha - volt a miniszterelnök elnöksége
alatt. Juscsenko volt, aki kezdeményezte a Nemzetközi Valutaalap
reformjainak a végrehajtását és az Európai Unióhoz való
csatlakozást. Mindkét kezdeményezése a szuverenitás fontos
részeinek a feladását jelentette volna, ha sikerül
kezdeményezéseit megvalósítani.
Juscsenkot
szoros szálak fűzték egy másik oligarchához, David Zványijához,
aki korábban az SZKP központi bizottsága agitációs propaganda
osztályának a vezetője volt. Oleg Turcsinov, aki a 2014. februári
puccs után átmenetileg betöltötte az államfői tisztséget,
ugyancsak itt kezdte politikai pályafutását. Juscsenko azzal
vádolta Zványiját - aki ráadásul gyermekeinek a keresztapja is
-, hogy ő is felelős az ellene dioxinnal végrehajtott mérgezésért.
Zványija viszont azt állította, hogy Juscsenko hamisan informálta
a közvéleményt a mérgezéséről. Svájcban és másutt azonban
tudományosan megerősítették a mérgezés tényét.
2002-ben
Juscsenko - a leendő államelnök - és Julia Tyimosenko - a leendő
miniszterelnök - Olexandr Moroz, az Ukrán Szocialista Párt és
Petro Szimonenko, az Ukrán Kommunista Párt vezetője közös
közleményben jelentette be az állami forradalom kezdetét
Ukrajnában. A kommunisták később kiléptek ebből a szövetségből,
de a másik három egészen 2006-ig együtt maradt. Juscsenko
riválisai közül kiemelkedett Petro Porosenko, a dollármilliárdos
üzletember, aki a Biztonsági- és Védelmi Tanács titkára volt.
Az oligarcha Porosenko – Ukrajna jelenlegi elnöke - alakította a
Régiók Pártját, amely a 2014 februárjában államcsínnyel
eltávolított Janukovics elnöknek is a pártja volt.
2005-ben
egy politikai válság nyomán Juscsenko lecserélte kormányát és
leváltotta Tyimosenkot és Porosenkot is. Szjatoszlav Piskun, aki
Ukrajna főügyésze volt, azt állította, hogy Juscsenko azért
váltotta le, mert nem volt hajlandó büntetőeljárást
kezdeményezni Tyimosenko ellen és megtagadta a Porosenko ellen
folyamatban lévő büntetőeljárás leállítását. Tyimosenko
2007-ben újból miniszterelnök lett. 2007 februárja óta pedig
Porosenko az Ukrán Nemzeti Bank egyik irányítójaként
tevékenykedett. Juscsenko később külügyminiszterré nevezte ki
Porosenkot, aki kezdettől fogva NATO és Európai Unió párti volt.
Juscsenko kinevezte Porosenkot a Nemzetbizton-sági- és Védelmi
Tanács élére is. Amikor 2010-ben Janukovics lett Ukrajna elnöke,
leváltotta erről a tisztségéről.
Ugyanebben
az évben Kravcsuk, Ukrajna korábbi elnöke, azzal vádolta a
száműzetésben élő orosz iparmágnást, Borisz Berezovszkijt,
hogy ő finanszírozta Juscsenko elnökségi kampányát. Állítását
olyan dokumentumok kópiáival támasztotta alá, amelyek szerint
Berezovszkij vállalatai nagy összegeket utaltak át a Juscsenkot
támogató nagytőkések vállalataihoz. Berezovszkij elismerte, hogy
a választások előtt találkozott Londonban Juscsenko
képviselőivel, és azt is, hogy a pénzátutalásokra sor került.
Azt azonban tagadta, hogy ezeket a pénzeket Juscsenko választási
kampányára költötték.
2006
augusztusában Juscsenko egykori riválisát, Viktor Janukovicsot
nevezte ki miniszterelnöknek, miután a Régiók Pártja megnyerte a
parlamenti választásokat. Ez ugyanaz a párt és ugyanaz a személy,
akit azzal vádoltak 2004-ben, hogy elcsalta a választásokat. A
felsorolt tények megvilágítják, hogy mi is volt az a Narancsos
Forradalom, és hogy a megnevezett üzletember-politikusok és
politikus-üzletemberek egy színpadi társulathoz tartoznak és
valamennyien a pénzhatalmi világelit ukrajnai bázisát alkotják.
Ukrajna
negyedik elnöke, Viktor Janukovics, a választáson legyőzte
Juscsenkot és Tyimosenkot is a többi riválisával együtt. 2009
közepén Tyimosenko azzal vádolta Viktor Juscsenkot, Arszenyij
Jacenyukot és Viktor Janukovicsot, hogy valamennyien egy választási
központot használtak és mindhármukat a dúsgazdag Dmitrov Firtas
finanszírozta.
Amikor
Janukovics politikai karrierje a csúcsára ért, egyre többet
foglalkozott korábbi életével a sajtó. Ezek szerint Janukovicsnak
ifjú korában több büntető eljárással is szembe kellett néznie.
Azt is megírták róla, hogy több egyetemi bizonyítványa
hamisítvány. Az is kitudódott, hogy őrnagyi rangja van,
ugyanakkor nincs nyoma annak, hogy katonai szolgálatot teljesített
volna. Ő volt 1997-től 2002-ig Donyeck megye kormányzója, és
mint már korában
(A
teljes tanulmány a Leleplező 2014/3 szeptemberi számában
olvasható)
Hosszú évek óta a kommunista vörös zsidók, most pedig a sárga cionista zsidók nyúzzák a magyar népet!
Ugye
érted, hogy mi folyik a csonka hazában? !?
Így
kezdődött s így végződik, ha sokáig alszol még!
Hát
ébredj már fel magyar testvérem, az Úr'Istened!
Drábik János: A Krím lett volna az új izraeli haza!
Az ukrán dráma IV. felvonása
A Medve és a Sárkány egymásra találásával megszületett az Eurázsiai Világbirodalom
Főszerkesztői
bevezető:
Mielőtt
folytatnánk az eddig leközölt három részt a most következő
negyedik résszel, ki kell térnünk egy kínos témára. Miért
éppen Ukrajnát kellett Gene Sharp diktatúra elleni módszereivel
belülről megbuktatni és kívülről megtámadni? Hiszen elvihető
nemzeti aranya, szétrabolható természeti kicsei és vállalatai
másoknak is vannak. Ha újabb fontos feltételként azt is hozzá
tesszük, hogy a célpont nem lehet EU-tag, akkor máris minimálisra
csökkenhet a szóba jöhető államok száma, főleg, ha azt is
elvárják, hogy Oroszország-gal is szomszédos legyen. Még ez sem
teszi nyilvánvalóvá, hogy csak Ukrajna lehet a kiszemelt ország,
ha nincs rá egyéb nyomós ok. Nos, keleti szomszédunk esetében
van ilyen ok. Ez olyan elképesztő, hogy szinte leírhatatlan.
Kiderült, ahogy az Európában és az USÁ-ban szétszóródott
askenázi zsidóknak, úgy az ukránok nagy részének is azonosak az
őseik, a kazárok. Vagyis valamennyien a IX, században judaizmusra
áttért egyazon Kazár birrodalom leszármazottai.
Tisztelt
magyar polgár! Olvasta Ön a főáramlatú nyugati sajtóban, vagy
itthon, hogy Ukrajnát második Izraelnek nevezik?, s hogy a Krím
lett volna (jiddisül) Chazerai, a feltámadó Kazár birodalom
szíve, a Krími Autonom Zsidó Köztársaság? Nem olvasta? Nem is
fogja soha, ha csak bele nem lapoz a Leleplezőbe, s annak 55.
oldalán bővebben is olvashat erről.
A
zsidóság és az ukrán konfliktus
2014,
március 18-án a „The Times of Israel” hasábjain olvashattuk4:
az izraeli kormány mérlegeli annak a lehetőségét, hogy a
megszállt palesztin területekről telepeseinek egy részét
átirányítja – legalábbis időlegesen – Ukrajnába. Az új
kijevi rezsim erről arra hivatkozva állapodott meg, hogy a zsidókat
történelmi szálak fűzik Ukrajnához, másrészt pedig Ukrajnának
sürgősen katonai segítségre van szüksége Oroszországgal
szemben. Ezt a fordulatot azok a genetikai kutatások készítették
elő, amelyeket izraeli tudósok végeztek az európai, askenázi
zsidóság eredetével kapcsolatosan.
A
cikk szerzője – Jim Wald professzor – utal arra a közismert
tényre, hogy a VIII. században a kazárok (egy türk eredetű nép)
kollektíven áttért a judaizmusra. A Kazár Birodalom nagy
kiterjedésű volt, és magába foglalta a későbbi európai
Oroszország déli vidékeit és Ukrajnát. Három fővárosa is
volt: először Balanjar, később Samaran, majd Khazaran-Atil a
Volga torkolatának a közelében. Ma még vitatkoznak a történészek
azon, hogy mi történt a kazárokkal a XI. század körül, amikor
Oroszország elfoglalta a birodalmukat. A legelfogadottabb
feltételezés az, hogy az ő utódaik az Európában élő askenázi
zsidók. Erre a körülményre arab tudósok már hosszabb ideje
hivatkoztak, mert gyengítette a nemzetközi zsidó közösségeknek
a történelmi igényét a jelenlegi Izrael területére.
Koestler
Arthur 1976-ban írta meg „A tizenharmadik törzs” című
könyvét. Azt remélte, hogy ha sikerül megcáfolnia a közös
zsidó népi önazonosságot, akkor a faji identitással együtt
eltűnik az antiszemitizmus is. Koestlernek ez a vágya nem
teljesült. Nézeteit azonban felkarolta Shlomo Sand izraeli
történész, aki a „Hogyan alkották meg a zsidó népet?” című
munkájában azt igyekezett bebizonyítani, hogy a zsidók vallási
közösségként különböző népekből származó, zsidó hitre
áttért emberek leszármazottai és így nem alkotnak egy őshonos
nemzetet és nincs is szükségük arra, hogy saját nemzetállamuk
legyen. A tudományos közvélemény azonban nem fogadta el a kazár
hipotézist, mert a genetikai bizonyítékok nem álltak
rendelkezésre.
2012-ben
azonban Eran Elhaik izraeli kutató közzétett egy tanulmányt,
amely bebizonyította, hogy a kazár vérvonal az egyedüli
meghatározó alkotórésze az askenázi génkészletnek. Shlomo Sand
úgy tekintett erre az eredményre, mint amely az ő kutatásait
erősítette meg. A Haaretz és a The Forward is fontos hírként
kezelte. Az izraeli kormány is beadta a derekát. Elsőrendű
tudósok ezt követően készítettek egy titkos jelentést a kormány
számára, amely elismeri, hogy az európai zsidók valójában
kazárok. Első látásra úgy tűnt, hogy ez rossz hír Netanjahu
számára, aki kitartóan azt követelte, hogy a palesztinok ismerjék
el zsidó államnak Izraelt.
A
magát meg nem nevező kormány közeli hírforrás elmondotta, hogy
először úgy érezték, ha elismerik, hogy ők kazárok, akkor a
palesztinok vezetője, Abbasz, ragaszkodni fog ahhoz, hogy egyetlen
zsidó se maradjon a palesztin államban. Amikor azonban Abbasz más
álláspontra helyezkedett, akkor jobb megoldásokat kellett keresni.
Ukrajnának az a felszólítása a zsidókhoz, hogy térjenek vissza
a történelmi hazájukba, isten adományának volt tekinthető
Valamennyi telepesnek az átköltöztetése Izraelen belül rövid
idő alatt rendkívül nehéz lenne mind logisztikai, mind gazdasági
szempontból.
„Nem
arról van szó” - folytatta a kormány közeli hírforrás -,
„hogy valamennyi askenázi zsidó visszatérjen Ukrajnába, hanem
csak arról, hogy mindenki, aki vissza akar térni, az megtehesse ezt
anélkül, hogy állampolgár lenne. Ez még inkább indokolt, ha az
áttelepülés a nagyszabású izraeli katonai segítségnyújtás -
beleértve a csapatok és felszerelés küldését, valamint új
támaszpontok építését - keretében történik. Ha a kezdeti
átköltöztetés sikeres, akkor a Nyugati-parti telepeseket arra
bátorítanánk, hogy költözzenek Ukrajnába is. Miután az így
támogatott és megerősített Ukrajna helyreállítja a
szuverenitását egész területe felett, akkor a Krími Autonóm
Köztársaság ismét egy autonóm zsidó területté válhat. A
középkori Kazár Birodalom e kis utódát jiddisül ismét
Chazerai-nak hívnák.”
A
jól tájékozott kormány-közeli hírforrás ehhez még hozzátette:
„A
miniszterelnök újból és újból elmondta, hogy mi zsidók olyan
ősi és büszke népet alkotunk, amelynek a történelme négyezer
évre megy vissza. Ugyanez igaz a kazárokra vonatkozóan is, akik
Európában éltek, de nem oly sokáig. Ha megnézzük a térképet,
akkor látjuk, hogy a kazároknak nem kell ’Auschwitz határain
belül’ élniük. Senki nem mondhatja meg a zsidóknak, hol
élhetnek és hol nem szuverén népként azon a területen, ahol
történelmük során éltek.”
Az
izraeli miniszterelnök többször kijelentette - folytatta
hírforrásunk -, hogy „kész fájdalmas áldozatokra a béke
érdekében, még úgy is, ha az a bibliai haza egy részének a
feladását jelenti Júdeában és Szamariában, de ezt követően
elvárjuk, hogy gyakorolhassuk máshol történelmi jogainkat. Úgy
döntöttünk, hogy ez a Fekete-tenger partjai mentén legyen, ahol
mi őshonos nép voltunk, több mint kétezer éven át. Még a nagy
történész, Simon Dubnow is, aki nem volt cionista, azt mondotta,
hogy jogunk van gyarmatosítani a Krímet. Ez mind benne van a
történelemkönyvekben, le lehet ellenőrizni”.
„Úgy
képzeljük el, mint egyfajta hazát távol az otthontól, vagy az
eredeti hazát” – jegyezte meg, hozzátéve: „Végülis Herzl
Tivadar írt a Régi-Új Országról, nemde? A telepesek számára
nem lesz túlságosan nehéz az átkötözés, mert ők még érzik,
hogy milyen pionírnak lenni: megtapasztalni a veszélyt, új otthont
építeni, fegyvert viselni, az asszonyok folytathatják a kendő
viselését, és az élelem nem fog nagyon eltérni attól, amit már
esznek.”
Az
amerikai külügyminisztérium arab szakértője azt fűzte ehhez,
hogy érkezett korábban egy csekély figyelmet keltett jelentés
arról, hogy Oroszország szigorúan fellépett azokkal az
izraeliekkel szemben, akik kazár műtárgyakat, történelmi
emlékeket csempésztek ki az országból. Ez az arabista
emlékeztetett arra is, hogy Spanyolország és Portugália már kész
állampolgárságot adni az Ibériából száműzött zsidók
leszármazottainak, és azt is megemlítette, hogy az ukrán kormányt
támogató milíciák irányítói között az Izraeli Védelmi Erők
számos korábbi tagja található.
Jim
Wald, már hivatkozott írásában (www.timesofisrael.com)5, idézi a
Fatah ramallahi szóvivőjét – aki felemelve egy kazár harcost
ábrázoló archeológiai műtárgyat – a következőket mondotta:
„Folyamatos
a hódítás és a kegyetlenség. A genetika nem hazudik. Láthatjuk
az eredményeket: a cionista rendszer és a brutális megszálló
erők harcias barbárok leszármazottai. A palesztinok békés
pásztorok utódai, valójában az ősi izraelitáktól származnak,
akikről a mai zsidók tévesen állították, hogy az ő őseik. Azt
is kijelenthetjük, hogy a kazár zsidók őseinek soha nem volt
templomuk Jeruzsálemben.”
Ukrajnában
(amit most már „második Izraelként” is emlegetnek) a kijevi
kormányzat és Igor Kolomojszkij az izraeli hadsereg számos volt
tagját alkalmazta az Önkéntes Zászlóaljakban. Az elsőként
felállított egyik önkénteseknek nevezett zsoldosokból álló
katonai egységet – az Azov zászlóaljat – Igor Kolomojszkij,
ukrajnai zsidó oligarcha finanszírozta kezdettől fogva.
Kolomojszkijt a kijevi hatalomváltást követően az ugyancsak zsidó
származású Alekszander Turcsinov ideiglenes államfő nevezte ki
Dnyetropetrovszk terület kormányzójává. (Az 1963-ban született
Valerijovics Kolomojszkij 2,5 milliárd dollár vagyonnal rendelkezik
és Ukrajna harmadik leggazdagabb embere. Egy TV állomás, a Privat
Bank, továbbá kőolaj-ipari üzemek és számos ingatlan
tulajdonosa. Az Azov zászlóaljnak mintegy 500 jól felszerelt és
páncélozott járművekkel is ellátott zsoldosa van. Az Azov
katonai egység zászlajára az van írva, hogy „szabadság vagy
halál”.)
Egy
másik izraeli egység is ismertté vált, amely a „Maidan
Kéksisakosai” nevet viseli. Ennek a parancsnoka is egy izraeli
veterán, aki a „Delta” álnevet használja. Ha Izraelnek nem
lennének hosszútávú céljai ukrajnai befolyásának a
kiterjesztésével, akkor könnyedén meg tudná akadályozni, hogy
az izraeli hadsereg egykori tagjai zsoldosként vegyenek részt az
ukrajnai polgárháborúban.
Dombász
oroszul beszélő lakosai nem bíznak az izrael-barát kijevi
kormányzatban és aggodalommal figyelik Kolomojszkij tevékenységét
is. Az oligarcha az egyik kelet-ukrajnai tartomány kormányzója,
mégis Nyugat-Ukrajnában, Európában és Izraelben toborzott a
magánhadseregébe zsoldosokat. Privát hadseregében számos
nyugat-ukrajnai neonáci harcol, akik mindig lelkes hívei voltak
annak, hogy legyen egy nagy harc Oroszország és az egykori Kazár
Birodalom utódai között, akik ma Ukrajnában, Lengyelországban,
Izraelben, Grúziában, Amerikában és még több más országban
élnek. Így kellene bosszút állni azért a vereségért, amelyet a
kazárok a XI. században elszenvedtek az Orosz Birodalomtól.
Ismert
tény, hogy Izrael Mihail Szaakasvili korábbi grúz elnök
kormányának nagyarányú katonai segítséget nyújtott nemcsak
fegyverek szállításával és hírszerzési támogatással, de úgy
is, hogy grúz-izraeli kettős-állampolgárok töltöttek be fontos
kormányzati posztokat. Izrael – Ukrajnához és Grúziához
hasonlóan – Azerbajdzsánnal is jó viszonyt épített ki, mert
ennek a kaukázusi országnak szoros kapcsolata volt az egykori kazár
Birodalommal, és területén most is őshonos zsidó közösségek
élnek, akiket Szombatosoknak (Subbotniks) hívnak.
Izraelben
most már komolyan foglalkoznak azzal a titkos tervvel, hogy a zsidók
egy része a kazárok utódaként visszatér Ukrajnába és
fokozatosan átveszi ott a hatalom gyakorlását. Az Egyesült
Államokban 2007-ben bizonyította be John Mearsheimer és Stephen
Walt, hogy Amerika külpolitikáját az Izraeli Lobbi irányítja. A
szervezett zsidóság ezt a nagyhatalmú bankárdinasztiák és
pénzügyi érdekcsoportok, valamint az olyan szervezetek, mint az
AIPAC (Amerikai-izraeli Közügyek Bizottsága), az ADL
(Rágalmazás-elleni Liga) és az AJC (Amerikai-zsidó Bizottság)
segítségével érték el. A pénzrendszer útján az ellenőrzésük
alá vették az Egyesült Államok politikai rendszerét és már
hosszabb ideje teljes mértékben az ellenőrzésük alatt tartják
mind a Republikánus, mind a Demokrata Pártot, valamint a Fehér
Házat is, amelynek lakóját lényegében az Izraeli Lobbi választja
ki.
Az
askenázi zsidóságnak, mint az egykori kazárok leszármazottainak,
a részbeni visszatelepülése Ukrajnába azzal járna, hogy két
nemzeti otthona lenne a zsidóságnak. Izrael megmaradna a vallási
őshazának, a mitikus szellemi alapokon nyugvó nemzeti otthonnak.
És lenne egy másik nemzeti otthon, a történelmi őshaza, amelyre
történelmi és származási alapon tarthatnak igényt. A vallási
és a származási őshaza együtt alkotná az askenázi zsidóság
két nemzeti otthonát.
Az
itt leírtak fényében jobban érthetővé válik, hogy miért volt
szükség a hatalomváltás kikényszerítésére Kijevben. Az egyik
motívum lehetett az, hogy a nemzetközi zsidóság egy része vissza
akart térni ősei földjére, amelyhez a mai Ukrajna is tartozott.
Ehhez megszerezték a pénzhatalmi világelit zsidó dinasztiáinak
és a hegemóniájuk alatt lévő Egyesült Államok politikai
vezetésének a támogatását. Washington figyelmeztette Putyint,
hogy tartsa távol magát Ukrajnától és mondjon le azokról a
történelmi kötelékekről, amelyek a nagyoroszokat a kisoroszokhoz
(az ukránokhoz) fűzik. Az askenázi zsidóság újabb honfoglalását
zavarja Moszkva közelsége, ugyanakkor az ukrán állam
működőképességéhez Oroszország segítsége nélkülözhetetlen.
Az
alkotmányosan megválasztott orosz-barát elnök, Janukovics,
államcsínnyel való eltávolítását Washington és Izrael,
valamint a CIA és a Moszad együtt hajtotta végre. Oleg Turcsinov
lett az ideiglenes államfő és Arszenyij Jacenyuk a kormányfő,
mindketten zsidó származásúak. Hamarosan követte őket, de már
választott elnökként, az ugyancsak zsidó származású Petro
Porosenko (Petro Waltzman). Jacenyuk titokban engedélyezte az ukrán
állam aranytartalékának az elszállítását New York-ba 2014.
március 7-én éjjel. A szervezett zsidóság a pénzügyi és
gazdasági hatalom mellett átvette Ukrajna közvetlen politikai és
katonai irányítását is. A Kelet-Ukrajnában folyó
polgárháborúban pedig a nem-zsidó lakosság veszti életét, vagy
kénytelen Oroszországba menekülni. Ukrajnában ismét működnek a
koncentrációs táborok, ezúttal azonban bennszülött ukránokat
őriznek bennük. A hatalom átvétele nyomán a pénzhatalmi
világelit közvetlen irányításával osztják szét az ukrán nép
nemzeti vagyonát. Nemzeti tragédiának minősíthető az, ami a
sokat szenvedett ukrán néppel a kijevi államcsíny óta történt.
(Az
nem baj, ha Ukrajna nyugati része deklaráltan is zsidó állam
lesz, hiszen valóban kazár származásúak lehetnek. Mi pedig mik
voltunk abban a történelmi korban? Több évszázadon át a kazárok
szövetségesei, csatlósai, sőt a birodalmuk fegyveres védői!
Mint ilyenek kaptuk meg a királyuktól, a kagantól Etelközt,
később pedig még a honfoglalásunkban is segítettek katonai
csapatokkal. – részletek Koestler Arthur a Tizenhar-madik törzs
című könyvéből.
Mellesleg
nem is baj, hogy a több évszázados harci szövetségeünk, és az
akkori magyar törzsekkel békés szomszédságban élő kazár
judeaisták felújítják őshazájukat, s ha a Krímben már nem is,
de a Fekete tenger nyugatabbra eső partvidékein még mindig
találhatnak elég elfoglalható, paradicsomi, tengerparti telket a
Palesztin területeken illegálisan építkezett, kitelepítendők
számára. Remélhet-jük, hogy ezáltal már nem leszünk
,,bekebelezési célpont”, vagy Közel-keleti háború esetére
evakuálási menedék. - főszerkesztő)
E
hosszabb kitérő után folytassuk Drábik János Ukrán Dráma című
sorozatának itt kezdődő IV. részét.
(A
teljes cikk a Leleplez 2015/1 nyomtatott számában olvasható!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése