Rejtélyek III.

Rejtélyek III.

A kristálykoponyák nyomában 8.rész – A gyógyító

Koponya

Meleg téli nap volt, amikor megérkeztünk Houstonba. Parksék egy tipikus zöldövezeti otthonban éltek, egyikében azoknak az utcáknak,melyeknek számozása több ezerig is felkúszik, alaposan meglepve bennünket, briteket, akik nem vagyunk szokva az ilyen magas házszámokhoz.

JoAnn korábban elmondta nekünk, hogy látogatásunk időpontjára van betervezve a koponya “aktiválási ünnepsége” is, melyen bennünket is szívesen látnak. Amikor megérkeztünk,a csendes szombat délutáni zöldövezeti nyugalmat máris alaposan felkavarta a Parksék házából kiszüremlő állhatatos dobolás .JoAnn Parks széles mosollyal az arcán nyitott ajtót nekünk. A törékeny, tupírozott hamvasszőke hajú és fénylő, élénkzöld ruhába öltözött hölgy ezután beinvitált a házába, majd elkísért bennünket egy hat további asszonyból, feltehetőleg szomszédokból és barátokból álló csoporthoz, mely a neves alkalomra gyűlt össze.

JoAnn és Max

JoAnn családjának fotói borították a falakat; egy drámai hangvételű,dzsungelben lopódzó jaguárt ábrázoló nyomat, valamint a JoAnn kristálykoponyáját bemutató különféle fényképek társaságában.Parksék kényelmes nappalijának kanapéit hátratolták, a függönyöket összehúzták, a hölgyek pedig némán ültek a padlón, becsukott szemmel, körkörös alakzatban, melynek közepét egyik társuk foglalta el. Ez a nő a negyvenes éveiben járhatott, színes ponchót viselt, és két óriási kristályt ütögetett össze. Óriási, fürkésző szeme volt, arcán békés kifejezés ült.

Mint később megtudtuk,ő volt “Star (Csillag)” Johnsen-Moser. JoAnn leült, és csatlakozotta doboláshoz. A kristálykoponya a kör közepét foglalta el, szemben Starral, így először nem láthattuk a vonásait. Annyit figyelhettünk csak meg, hogy nagyobb a Mitchell-Hedges-féle koponyánál,és hogy a kristály egyszerre volt tiszta és felhős, fehér folttal a koponya tetejénél.Csendben csatlakoztunk a körhöz. A dobolás egyenletes volt,szinte hipnotikus erejű. Néhány perc múltán Star kezdett egyre furcsábban lélegzeni, nagyon rövid, ziháló lélegzetvétellel. Kezdetben roppant lassan, tagolva egy különös nyelven szólt, melyet nem ismertem fel, és amely egyre gyorsabb és folyékonyabb lett,ahogy folytatta a beszédet.

Arca kezdett eltorzulni, tagjai görcsösen vonaglottak. Ekkor váratlan mozdulattal égnek lökte a két kristályt, és kaszabolni kezdte vele a levegőt a létező összes irányban.A kántáláshoz a többi asszony is csatlakozott, akik erőteljesen ismételgették minden szavát.Volt valami enyhén szürreális abban, hogy egy ilyen rendkívüli jelenet szemtanúi lehettünk. Mi vihette rá Christ és engem arra,hogy e különös kántálást és kristálymutogatást figyeljük? Vajon ezeknek az embereknek tényleg teljesen elment az esze? Star ekkor közvetlenül a koponya felett lóbálta a kristályokat, mialatt a kántálás egyre erősebbé és erősebbé vált, majd hirtelen a kristálykoponyára helyezte a kezét, előrecsuklott, és elhallgatott.

Már abban sem voltam biztos, mit gondoljak Carole Wilson közvetítéséről, de ez a kristálymutogató “aktiválási ceremónia”még annál is különösebbnek hatott. Hogy megpróbáljak értelmet vinni a rituáléba, miután Star visszanyerte az önuralmát, megkérdeztem a kristálykoponyához fűződő kapcsolatáról. Star, aki Missouri egyik távoli farmján élt, azt felelte, hogy még csak nem is”érdekelték” a kristályok, míg 1987-ben nem találkozott a koponyával,és azóta az élete “teljesen megváltozott”.Amikor JoAnn előjött a koponyával, alig értettem meg a saját érzéseimet, hiszen még soha azelőtt nem láttam kristálykoponyát…De amikor előállt vele, valami mégis nagyon felkavart.

Olyan volt, mint találkozni valami rég elfeledett baráttal, és éreztem, ahogyan elborít a szeretet e kődarab, a koponya iránt.A legelemibb érzelmi szintet rendítette meg… Nem sokkal ezután spontán módon ráébredtem, hogy ezen a különös nyelven beszélek, és azt kérdeztem magamtól: Mi az isten folyik itt?Mit fognak gondolni a barátaim? Mit fog gondolni a családom?Valami azonban azt súgta nekem, hogy a kristálykoponya érteni fogja ezt a nyelvet.Így azután újra felkerestem, és beszélni kezdtem ezen anyelven. Olyan dolgokat kezdtem látni, melyek akkor még csak formálódtak, és amelyek a koponya belsejében keltek életre. És ekkor, mint derült égből a villámcsapás, ez a”jelenlét” a szó szoros értelmében előtört, egyenesen a koponyából,olyan erővel, hogy szinte ledöntött a lábamról.

Szinte teljesen lebénultam a hihetetlen fájdalomtól. Mozdulni sem tudtam, és azt gondoltam magamban: Mi történik velem? De ekkor, amikor az energia intenzitása már szinte elviselhetetlenné vált – mely olyannak tűnt, mint egy átható fénynyaláb, majdnem mint a lézer -, a koponyából feltörő energia keresztülhaladt egyenesen a szívemen, majd le alattam a földbe. Éreztem, hogy hihetetlen mennyiségű energia és erőhalad keresztül rajtam, mely mintha azonnal lángokba borított volna, vagy ilyesmi. De ekkor a jelenlét a koponyában beszélni kezdett, ugyanazon a nyelven, amit akkorra már felismertem és megértettem. Olyan gyönyörű, olyan csodálatos élmény volt.Miközben Star beszélt, könnyek öntötték el a szemét.

Elmondta,hogy attól fogva “telepatikus kommunikáció zajlik” közötte, és a koponyában található jelenlét között. A továbbiakban azt is közölte,hogy a nyelv, melyen kettejük beszélgetése történik, egy tak nevű ősi tibeti nyelv. A nyelvezet egy ősi civilizációról kapta a nevét,mely több mint 36000 esztendővel korábban létezett, mielőtt még a kontinensek vándorlásba kezdtek volna, a világnak egy olyan területén,melyet a mostani Közép-Ázsia területén Takla-Makán sivatag néven ismerünk. Arra is rámutatott, hogy a Tak az Orion csillagkép ősi tibeti neve is volt.

Úgy tűnt, szó sincs véletlen egybeesésről,miután Star véleménye szerint valóban létezett kapcsolat a kristálykoponyák, az emberi lények és a csillagok között. Ahogyan ezt nekünk elmagyarázta:valamennyien a Plejádok és az Orion csillaghalmazból származunk…valamennyien ugyanattól a forrástól eredünk, és most visszafelé utazunk oda, ahonnét eljöttünk.Ezeknek a csillagoknak láthatóan volt valami kapcsolatuk saját csontstruktúránkkal, illetve a DNS-láncolattal, habár Star közölte,hogy ezen a ponton nem szolgálhat túl sok specifikus részlettel.Fentiekhez még azt is hozzátette, hogy a Mitchell-Hedges-féle koponyában lakozó jelenléttel is sikerült kapcsolatot teremtenie,amikor ellátogatott Anna Mitchell-Hedges otthonába.

A kapcsolatfelvétel során megtapasztalta a totális pusztulását egy Maldeck nevű planétának, mely valaha a mi naprendszerünkben helyezkedett el. Star elmondta, hogy ez a bolygó “a szó hatalmával történő visszaélés” miatt – mely arra indította lakóit, hogy a technológia adta hatalommal is visszaéljenek – darabjaira robbant szét. Amikor Star felidézte élményeit, ezen a ponton elhallgatott, majd láthatóan remegni kezdett, és könnyek peregtek végig az arcán.Megkérdeztem tőle, milyen érzés volt a koponyával együtt dolgozni.Meglehetősen nehéznek találtam szavakba önteni mindazt,amit megtanultam és megtapasztaltam. Szinte olyan volt, mint egyféle érzés vagy érzelem. Kezdtem azt érezni, hogy a jelenlét a koponyában a mi “lélekfeletti” teremtményünk.

Olyan, mint egy részünk, mely felettünk áll, mint különálló egyének felett.Volt azonban egy olyan határozott érzésem, hogy ez a lélek feletti valahogyan elérkezett ide, saját fizikai dimenziónkba, és különálló testekre bomlott fel, eredendő megnyilvánulását anyaggá formálva. Egy időben a mi civilizációink, mint amilyen a tak is volt, teljes értékű kommunikációt tartott fenn ezzel a magasan fejlett életformával, ezzel a magasabb rendű forrással, de idővel a Földön megfeledkeztek arról, hogyan kommunikáljanak megfelelő módon egymással és ezzel az eredendő forrással.

A kristálykoponyával dolgozni olyan, mint követni egy fénysugár útját, mely kapcsolatot biztosít számunkra ezzel az ősforrással. A koponyával dolgozni olyan, mintha e fénysugár mentén haladnánk a forrás felé, útközben elhaladva a különféle egyéb dimenziók mellett. Star azt is elmagyarázta, hogy itt az ideje teljes tudatra ébrednünk,és újjáélesztenünk emlékeinket a forrásunkkal való kapcsolatunkról.Ezt a célt szolgálja az aktiválási ceremónia. A koponya tudatta vele, hogy “gyűjtse össze a Fény Családját az emlékezésre”, és hogy felébressze a Földben szunnyadó jó energiákat.

A jelenlévők,tudatta, a “fény munkásai”, akik ebből a célból gyűltek össze a koponya előtt. Elmondta, hogy “újra meg kell nyitnunk magunkat,hogy útjaink a csillagok útjával találkozhassanak, és megint részesülhessünk a csillagok fényében, melyektől származunk”.Azt is közölte, hogy néhány részletesebb és specifikusabb információt is kapott a koponyától, de az ugyanakkor azt is elmondta neki, hogy az idő még nem érett meg rá, hogy ezeket másokka lis megossza – mert az embereknek éppen elég problémát fog okozni az is, hogy a koponyából érkező legalapvetőbb információkat feldolgozzák.Ami azt illeti, számomra is éppen elég problémát okozott mindennek az elfogadása.

A csillagok, a csontok és az a felrobbanó planéta egy kicsit túl sok volt nekem. Szerencsére JoAnn Parks odajött hozzánk, és kimentett azzal, hogy átadta nekem a kristálykoponyát.A tárgy súlyos volt, 18 fontot (8 kilogramm) nyomott, holott jócskán kisebb volt a Smithsonian-féle koponyánál. Felfigyeltem rá, hogy az arc egyik fele felhős, míg a másik tiszta, ami meglehetősen szokatlanná tette a megjelenését; némelyek talán csúnyának találnák, összehasonlítva a Mitchell-Hedges-féle koponya szépen cizellált kidolgozásával. Itt nyoma sem volt a Mitchell-Hedges-féle koponyánál tapasztalt finom kézművesmunkának,kísérlet sem történt egy koponya valósághű megjelenítésére,és hiányzott a különálló állkapocs is.

Összevetve a Mitchell-Hedges-féle koponyával, a houstoni darab leginkább elnagyolt,szinte odavetett vázlatként hatott, vékonyan kirajzolt fogaival és egyszerű, kerek szemgödreivel.Ahogyan közelebbről is megnéztem a koponyát, eltűnődtem rajta, hogy valóban lehetséges-e annak a “fényből szőtt lénynek”vagy “jelenlétnek” a létezése, melyről Star beszélt. Valamiért képtelen voltam hinni ebben.

Az egész olyan nevetségesnek tűnt. Ennek ellenére volt valami vonzó ebben a különös formájú kövületben.Megvizsgálva a kristályt, felfigyeltem rá, hogy vékony repedések választják el egymástól a tiszta és a felhős részeket. Ezek a tökéletlenségek bent a koponya mélyén is folytatódtak, azt a benyomást keltve a szemlélőben, mintha két különálló kristálydarabot illesztettek volna össze, holott valójában a koponyát egyetlen tömbből faragták ki.- Egy kristálymetszővel is megvizsgáltattam – mondta JoAnn. -Ő mondta el, hogy azok a repedések nagyon megnehezítik az ilyen típusú kristály faragását.

A struktúra könnyen elgyengül, és az anyag széthasad a szerszám nyomása alatt. A legtöbb kristályműves meg sem kísérli a munkát az ilyen szennyezett anyagon, kiváltképp,ha a modern megmunkáló eszközöket használja.A mester nemes egyszerűséggel “hulladékkristálynak” nevezte az anyagot, melyből a koponyát kifaragták; olyan anyagnak, amit a legtöbb szakember egyszerűen a szemétbe hajítana. A koponyát elnézve nagyra tudtam értékelni azt a hihetetlen finomságot és gondosságot, melyre szükség lehetett egy ilyen gyenge minőségű kvarckristály megmunkálásakor. Egyetlen óvatlan mozdulat, és a koponya máris darabjaira hullott volna szét.A tényre, hogy a kristály olyannak tűnik, mintha különböző darabokból állították volna össze, JoAnn szerint az szolgált magyarázatul,hogy az olyan körülmények között növekedett, melyet nagymértékű geológiai instabilitás jellemzett.

Több ezer évnyi időtartam alatt a kristály egy része kialakulhatott, majd a geológiai környezetben beállott drámai változások repedéseket alakítottak ki benne. A kristály tovább növekedett ugyan, de a növekedés további szakaszában a megváltozott feltételrendszer különféle érdekes színvariációkat hívott életre. JoAnn állította, hogy a kőzet,melyből a koponyát kifaragták, “öt főbb földkorszaki változáson ment keresztül, melyek hibákat avagy zárványokat hoztak létre benne, de ezek később begyógyultak”.De honnan származott ez a különös “hulladékkristály” koponya?JoAnn elmondta, hogy egy véletlen találkozás folytán került kapcsolatba ő és a férje a kristálykoponyával, és attól fogva megváltozott az életük.

Amikor JoAnn beszélni kezdett, arca elszomorodott, ahogyan felidézte előttünk azokat a rettenetes eseményeket, melyek elvezették őt a koponyáig. JoAnn-nek és Carlnak két gyermekük volt.1973-ban azonban idősebbik lányuknál, Diane-nél, aki ekkor mindössze 12 esztendős volt, csontrákot állapítottak meg az orvosok.Akkoriban, hogy a lány megbetegedett, Carl, aki foglalkozását tekintve ács volt, egy csendes és zárkózott embernél, Norbu Chennél dolgozott. A munka már majdnem teljesen elkészült, amikor Carl figyelmes lett egy újságcikkre, mely az alábbi címet viselte:”Norbu Chen, a tibeti gyógyító”.

Megmutatta az írást JoAnn-nek,aki bárkivel hajlandó lett volna együttműködni, aki csak segíthetett a lányán, hiszen az orvosok akkor már csak három hónapnyi életet jósoltak neki.Joann felidézte megismerkedését Norbuval. – Amikor találkoztunk,tökéletesen csendes és udvarias benyomást keltett, de én azonnal tudtam, hogy van valami rendkívüli ebben a férfiban.Norbu vörös kalapos tibeti láma volt, aki hosszú éveken át tartó fáradságos oktatásnak vetette alá magát Indiában, mielőtt Houstonba költözött volna, hogy megalapítsa a Chakpori Ling Gyógyító Alapítványt. A férfi a vörös szőnyeggel borított lépcsőfokon az emeletre, majd egy parányi szobába vezette JoAnnt.A szoba padlóját, falait és mennyezetét szintén vörös drapéria borította.Az asszony még soha életében nem látott ehhez hasonlót.Tekintetét azonnal magához vonzotta a szoba túlsó felében magasodó vörös oltár, “ahol a pislákoló gyertya fényénél a legrémisztőbb látvány tárult elém, amit csak valaha láttam. Az oltár közepén egy kristálykoponya feküdt.

Nem volt semmi istenfélő,keresztényi neveltetésemben, mely felkészíthetett volna annak a koponyának a látványára.”Norbu Chen kelléktárának heterodox megjelenése ellenére valami minden bizonnyal felébreszthette JoAnn bizalmát, mert elvittea lányát a férfihoz. Norbu és a kristálykoponya segítségével,mint mondja, “a lányom megélt még háromévnyi időt, mielőtt végleg el kellett távoznia”.Valamennyivel Diane halála után Norbu Chen elmondta JoAnn-nek, hogy titkárnőt keres, és az asszony maga ajánlkozott fel. Több éven át dolgozott Norbunak, de ez idő alatt nem sok mindent tudott meg a kristálykoponyáról. Norbu mindössze annyit közölt vele, hogy azt ajándékba kapta egy guatemalai sámántól.Mindazonáltal, ahogyan JoAnn elmondta:Számos tibeti szerzetest láttam.

Egy apró épületben éltek,Norbu háza mögött. Ősi tibeti könyvekből tanultak, gyógyító ünnepeket és vallási szertartásokat tartottak minden reggel a gyógyító szobában. Tömjént égettek, monoton hangon kántáltak,és csengőket ráztak.A szerzetesek nagy tiszteletet tanúsítottak a kristálykoponya irányába. Tibeti nyelven kántáltak és beszéltek hozzá. A szerzetesek arra használták fel, hogy energiát vigyenek át azok testébe,akik hozzájuk fordultak gyógyulásért. Megcsapolták a koponya energiáit, és átfuttatták a páciens testén, hogy ezzel segítsék hozzá a gyógyuláshoz.Az alatt az idő alatt, amit JoAnn az alapítványnál töltött, “számos csodálatos felgyógyulásnak lehetett szemtanúja”, közéjük számítva azt a segítséget, melyet a koponya saját lánya esetében nyújtott; és az évek során Norbu Chen közeli barátja lett a Parks házaspárnak.

1980-ban hunyt el, de közvetlenül halála előtt JoAnn-nek és Carlnak ajándékozta a kristálykoponyát, bár nem mondott róla semmit, “kivéve, hogy “Egy napon majd megtudjátok, mire való”.Norbu elmagyarázta, hogy amikor meghal, a tibetiek hite szerint egy másik testbe fog költözni, melyben új életet kezdhet. A kristálykoponya,mint elmondta, része volt az életének, ugyanakkor a koponyának is szüksége van rá, hogy elérje a következő szintet,ezért adta oda JoAnn-nek és Carlnak.JoAnn és Carl hazavitte a koponyát, de fogalmuk sem volt róla,hogy mihez kezdjenek vele, így azután a tárgy hamarosan a hálószekrény mélyén végezte.Úgy egy évvel később a kristálykoponya kezdett felbukkanni JoAnn álmaiban.

Kezdetben a kép csak időnként jelent meg előtte.Azután, további két év elteltével, elkezdett “beszélni” hozzá. -Nem amolyan szokványos hangon – fejtette ki. – Telepatikus úton.JoAnn korábban sohasem tapasztalt ehhez hasonlót. Mindig is racionális gondolkodónak tartotta magát, “aki mindkét lábával szilárdan áll a földön”. Kezdetben a telepatikus kommunikáció eléggé ritka volt ahhoz, hogy egy kézlegyintéssel elintézze az ügyet, de fokozatosan kezdett egyre sűrűbbé válni, és a leglehetetlenebb pillanatokban következett be, például amikor JoAnn ebédet készített unokáinak, vagy amikor Carl üzleti könyvelését intézte. A koponya még akkor is megjelent és beszélt hozzá, amikor az autót vezette.

Folyton azt mondogatta: “Ki akarok jönni a szekrényből!”- Kezdtem azt hinni, hogy elment a józan eszem. Még az is felmerült bennem, hogy felkeresem a család orvosát. – A dolgok kezdtek még különösebbek lenni, amikor a koponya ismételten arra utasította JoAnnt, hogy “lépjen kapcsolatba a férfival”, anélkül hogy bármilyen részletet is közölt volna arról, ki is az a “férfi” valójában.Végül, egy délután, “azon kaptam magam, hogy a hálószekrényben ülve beszélgetek egy kődarabbal”. Az asszony akkor határozottan kijelentette: – Hagyj nekem békét, nem akarom ezt az egészet, egyszerűen csak tűnj el az életemből! – majd lecsapta a doboz fedelét, melyben a koponyát tartották, visszalökte azt a szekrény mélyébe, beborította egy csomó másik dobozzal, és bevágtará a hálószekrény ajtaját.A koponya azonban kitartó volt.

Nem volt hajlandó feladni.Miközben rohantam lefelé a lépcsőkön, tovább fólytatta:A világ tudni fog rólam. Fontos vagyok az emberiség szempontjából.És, ha már itt tartunk, tudd meg, hogy a nevem nem koponya, hanem Max!”Most, hogy rátértünk a tegeződésre, elkezdhettünk igazán beszélgetni egymással!Nem sokkal ezután JoAnn látott egy tévéműsort az ufókról, melyben bemutattak egy fényképet a Mitchell-Hedges-féle koponyáról.Az egyetlen információ, melynek ezt megelőzően birtokában volta kristálykoponyákról, Chen búcsúszavai voltak, hét évvel azelőttről.Ekkor azonban izgatottan fedezte fel, hogy mások is tudatában vannak “ezeknek a rendkívüli beszélő kövületeknek”.

Amikor JoAnn további információkért felhívta a tévétársaságot,ők megadták neki egy Nick Nocerino nevű férfi számát, aki szerintük a segítségére lehetett. Max, aki semmit sem veszített beszédességéből,biztosította róla JoAnnt, hogy ő az a férfi, akiről korábban is beszélt, akivel JoAnn-nek kapcsolatot kell teremtenie.JoAnn felhívta Nicket, aki viszont arról biztosította, hogy már 1949 óta kutat Max után. “Ráhangolódott”, és meglepetten közölte,hogy tibeti szerzeteseket lát. JoAnn le volt nyűgözve. A telefonban mindössze rövid leírást adott Nicknek a koponyáról, és az máris képes volt felismerni múltjának egy töredékét!

JoAnn gyorsan megbeszélt egy személyes találkozót is a houstoni repülőtérre,az azt követő hétre.A fekete baszk sapkát és viharkabátot viselő, rejtelmes benyomást keltő Nick Nocerino a világ legfelkészültebb kristálykoponya szakértőjének bizonyult, aki egész életét a téma kutatásának szentelte,és jelenleg is a Nemzetközi Kristálykoponya Társaság (Society ofCrystal Skulls International) elnökeként tevékenykedik. A második világháborút követően Közép-Amerikába küldték, hogy ott az Egyesült Államok kormánya megbízásából hírszerzői feladatokat lásson el.

Egy távoli guatemalai faluban történt, hogy találkozott egy különálló állkapcsú, rózsaszín kvarckristály koponyával, és hallott egy másikról, melynek leírása Maxre illett. Elmondták neki,hogy az a másik darab a gyógyítást szolgálja, bár nem olyan szép,mint a rózsaszín kristályból készült társa, és nincs levehető állkapocscsontja sem. Olyan kristályból készült, mely egyszerre tiszta és felhős, egy sapkának tűnő fehér folttal a feje tetején. Ez a koponya állítólag 1924-ben került elő Guatemalában, egy maja sírcsoportból,majd a helyi sámán tisztázatlan okok miatt túladott rajta.Nick nagyon örült, hogy végre Max nyomára akadhatott,JoAnn-nek pedig a lélegzete is elállt attól, hogy a férfi, akiről Max korábban beszélt neki, nem csak a képzelet szülötte.

Ami azt illeti,óriási megkönnyebbülés volt számára, hogy végül kiderült, mégsem ment el teljesen az esze.Nick Nocerino biztosította róla JoAnnt, hogy a kristálykoponyáknak igenis megvan az a tulajdonsága, hogy telepatikus úton kommunikáljanak a hozzájuk közel álló személyekkel. Kifejtette,hogy kutatásai közben felfedezte a tényt, miszerint a koponyáknak számos olyan sajátosság tulajdonítható, ami a legkevésbé sem hat racionálisan, és hogy víziók meglátása, illetve a koponya “beszédének”meghallása teljes mértékben normálisnak számító jelenségek.Elmondta, hogy nagyon is tudja, mennyire megrémíti az embereket a belső vagy irracionális tapasztalatok lehetősége. Meggyőződése szerint az emberek túlnyomó többsége ennek ellenére mégis megtapasztalja ezeket a lelki jelenségeket. Példának okáért sokan gyakorta “megéreznek” bizonyos történéseket, mielőtt azok bekövetkeznének.

Mint azt Nick kifejtette, az ilyen élmények gyakorta megrémítik az embereket, akik ezért rendszerint elvetik ezt a lehetőséget,attól való félelmükben, hogy megőrülnek, illetve “abnormálisnak”tartják majd őket. Az ilyen tapasztalatok azonban nagyon is normálisak voltak Nick számára, és ő nem félt ezt ki is mondani.Nick azt javasolta, hogy JoAnn talán akkor ébredhetne rá leginkább,hogy nem veszítette el a józan eszét, ha látna másokat is a koponya társaságában, ha látná, mit tapasztalnak meg ők.

Biztosította arról, hogy a tény, miszerint Max beszélt hozzá, semmi ahhoz képest, amit mások megtapasztalhatnak vele kapcsolatban. MagaNick afféle veterán volt a kristálykoponyákkal való furcsa élmények tekintetében, ahogyan azt mi is megtudtuk. Így azután JoAnn megnyitotta otthonát mindazok előtt, akik érdeklődtek a kristálykoponya iránt. Kezdetben csak egy-ketten jöttek el, de ahogy múlt az idő, egyre többen és többen lettek, míg a végén az emberek a világ minden tájáról eljöttek, hogy Maxet lássák, akárcsak Anna Mitchell-Hedges esetében.

- Max oly sok örömet adott nekem – mondja JoAnn -, boldogságot és jókedvet másoknak. – JoAnn napjainkban rendszeres turnékat tesz az Egyesült Államokban, hogy elvigye Maxot a különböző városokba, ahol az “találkozhat az emberekkel”, amit szerinte Max “egyszerűen imád”. – Mondhatjuk úgy is, hogy afféle sztár lett belőle – teszi hozzá JoAnn. Számtalan embertől hallotta, hogy rendkívüli tapasztalatokat ért meg a koponyával kapcsolatban.Leggyakrabban azt mondják el neki az emberek, akik eltöltöttek bizonyos időt Max társaságában, hogy milyen jóleső érzésekkel töltötte el őket. JoAnn úgy érzi, hogy végtére is megértette a szavakat,melyeket Norbu Chen mondott neki közvetlenül halála előtt.

Most úgy érzi, megtalálta Max létének valódi értelmét. -Most azt teszi, amit tennie kell.Így hát a gyógyítás lenne a kristálykoponyák valódi célja? Erre a célra készültek? Végül is, JoAnn állította, hogy a kristálykoponya segített a lányán, és mind JoAnn, mind Anna Mitchell-Hedges számos olyan levél birtokában van, melyek azt támasztják alá,hogy a koponyák jótékony hatást gyakorolnak azokra, akik bizonyos időt eltöltenek a társaságukban. JoAnn úgy érzi, hogy a gyógyítás elsősorban spirituális természetű, míg Anna Mitchell-Hedges szerint a koponya közvetlenül a fizikális betegségre is hat.Bizonyos benne, hogy nem csak őt tartja meg jó egészségben, de másokat is meggyógyít.

Ugyan kétkedőek voltunk a koponyák gyógyerejével kapcsolatban,arra azonban figyelmesek lettünk, hogy rendkívül pompás hangulatban hagytuk el JoAnn házát. Lehetett ennek valami közea koponyában lakozó gyógyító hatalomhoz, vagy egyszerűen csak a szuggessztió erejének volt betudható? A kérdés még válaszra várt.Akárhogyan is, itt volt az ideje, hogy ellátogassunk San Francisco egyik külvárosába, hogy személyesen is találkozzunk Nick Nocerinóval.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 7.rész – A koponya átka

A koponya eredete feletti vita újabb fordulatot vett, amikor a világ egyik legpatinásabb múzeuma is elkezdett belekeveredni.Miután meglátogattuk Anna Mitchell-Hedgest, felhívtuk a londoni British Museumot.

Tudni akartuk, hogyan alakulnak terveink az ő koponyájuk megvizsgálását illetően. Elizabeth Carmichael azonban Dr. Jane Walshhoz, a washingtoni Smithsonian Institution mezo-amerikai specialistájához irányított bennünket,miután váratlanul az ő irodájában is felbukkant egy példány, és őt is érdekelni kezdte a problémakör. Ez komolyan felszította a kíváncsiságunkat.Úgy tűnt, a Carole Wilson által közvetített jóslatok,hogy hamarosan újabb kristálykoponyákat fognak felfedezni,máris kezdtek valóra válni.

Dr. Jane Walsh

A Smithsonian kristálykoponyája csak nemrégiben került a birtokukba,meglehetősen szomorú és rejtélyes körülmények között.Egy napon egyszerűen felbukkant a Smithsonian Amerika történeti múzeumában, ahová postai úton juttatta el az ismeretlen felajánló. Dr. Walsh megismertetett bennünket a részletekkel is:Egy napon telefonhívást kaptam Richard Arborntól, aki az Amerika-történeti gyűjtemény kurátora. Azt mondta: – van itt valami az antropológiai részlegen, ami talán érdekelné.Először nem mondta meg, miről van szó, de a hanghordozásából úgy éreztem, hogy bármi is legyen az, nagyon is igyekszik megszabadulni tőle. Később elmondta, hogy a napi postával kapta a csomagot, benne a kristálykoponyával.

A koponya egy aláírás nélküli, kézzel írott feljegyzés kíséretében érkezett, mely mindössze ennyit közölt: “Kedves Uram,ezt az azték koponyát, mely egykor vélhetően a mexikói elnök, Porfirio Díaz gyűjteményének részét képezte, 1960-ban vásároltam Mexico Cityben… Felajánlom a Smithsonian részére,minden ellenszolgáltatás nélkül. Természetesen meg óhajtom őrizni névtelenségemet… “Richard megkérdezte tőlem, hogy érdekelne-e a tárgy átvétele.Miután nem voltam tisztában az előttem álló buktatókkal,így válaszoltam: – Persze, miért ne. Átjövök, és elhozom.De Richard azt mondta: – Ne, ne, túlságosan nehéz. Majd én átviszem.Ezután felhívott, és mondta, hogy a földszinten vár. Lefelé menet megálltam a műszakiaknál, és kértem egy kézikocsit.A technikusok tudni akarták, hogy miért van rá szükségem.

Így azután elmagyaráztam nekik, hogy fel kell szednem egy kristálykoponyát, mire egy meglehetősen baljós figyelmeztetésben volt részem: – Ne nézzen a szemébe, ezek meg vannak átkozva.A rendíthetetlen Dr. Walsh elfuvarozta a koponyát az irodájába.És ott ébredt rá, hogy a világ leghatalmasabb, és feltehetőleg legocsmányabb ismert kristálykoponyájának őrzőjévé vált. Érdeklődéssel tanulmányoztuk a fényképeket, amiket elküldött számunkra.Az életnagyságúnál nagyobb koponya 10 hüvelyk (25,5 centiméter)magas, és 8,25 hüvelyk (22,8 centiméter) széles volt, és nem kevesebbet,mint 31 fontot (14 kilogrammot) nyomott.

A Mitchell-Hedges-féle, illetve a British Museum-beli koponyával ellentétben a kristály nem volt tiszta, hanem meglehetősen felhős. Ezen túl a Mitchell-Hedges-féle koponyával ellentétben, ám hasonlóan a British Museum példányához,az állkapocscsontot itt sem lehetett különválasztani.A koponyának talán legérdekesebb tulajdonsága az volt, hogy hatalmas tömege ellenére teljességgel üreges volt, így a szemgödrökön keresztül egyenesen az üres belsőbe lehetett látni. Szinte sajátságos Halloween-lámpásnak tűnt, mintha valaha egy gyertya égett volna a belsejében, melynek fényére a szemgödrökön át vethetett volna pillantást a szemlélődő. A koponya felülete simára lett csiszolva, de nélkülözte a részletességet, és a vonások is csak elnagyoltan kerültek ábrázolásra.

Ha nem tekintjük a kidolgozottság minőségét, a koponya akkor sem számított semmilyen szempontból szemrevaló objektumnak. Számomra meglehetősen rondának tűnt, míg Ceri “határozottan felkavarónak” találta, “mintha egy emberi lény puszta vázát látná”. Mindent egybe vetve különös,szinte nem emberi arc benyomását keltette. Ceri szerint olyan volt ránézni, mintha az emberi törzsfejlődés egyik korábbi szakaszának ábrázolását látná, és egy bizonyos szögből valóban határozottan emlékeztetett a Neander-völgyi emberre. De hogy valóban meg lenne átkozva? Hogy nem szabad a szemébe pillantanunk?Jane Walsh elmondta, hogy egészen a közelmúltig a koponya az irodájában lelt otthonra, és ez idő alatt számtalanszor nézett bele a szemébe.- Mindeddig semmi sem történt. Nem tapasztaltam bármilyen átkot, vagy ilyesmit – mondta könnyedén.

Volt azonban valami a koponya megérkezésében, mely azokat látszott igazolni, akik hittek az átok létezésében. Miért akarhatott a rejtélyes adakozó névtelen maradni?Az ezen a területen végzett kutakodások végül meglehetősen felkavaró tényekre derítettek fényt. A kísérletek, hogy lenyomozzák a névtelen adakozót, végül ő helyette az ügyvédjéhez vezettek el. A névtelenség oka, fejtette ki az ügyvéd, valójában nem volt más, mint hogy az adakozó, akinek nevét ő sem fedhette fel, akkorra már halott volt.

Miután elküldte a koponyát, öngyilkosságot követett el. Az ügyvéd elmondta, hogy miután a koponya a birtokába került, ez a férfi tragédiák egész sorozatát szenvedte el -meghalt a felesége, a fia egy borzalmas baleset következtében kómában feküdt, és anyagilag is csődbe ment. Végül kétségbeesésében úgy döntött, hogy véget vet az egésznek.Felvetődik a kérdés, hogy vajon mi köze mindennek a koponya átkához? Dr. Walsh láthatóan meg volt győződve arról, hogy a névtelen adakozó egyszerűen a tragédiák súlya alatt döntött úgy,hogy véget vet életének, és hogy mindennek semmi köze a kristálykoponyához.Azonban még Dr. Walsh is felfigyelt egy különös dologra, mióta a koponya az ő birtokába került.Nem hiszem, hogy a koponya meg lenne átkozva…

Azonban míg az irodámban volt, láthatóan vonzotta a többi koponyát,hiszen telefonhívásokat kaptam, az emberek különféle koponyákkal fordultak hozzám, és mind a mai napig hallok újabb darabokról.A legmeglepőbb az egészben, hogy Jane Walsh pontosan ugyanazt tapasztalta, amit mi is. Ahogyan folytattuk nyomozásunkat, folyton azt találtuk, hogy valahányszor hallunk egy kristálykoponyáról,a tulajdonos, vagy egy hozzá közel álló személy, kapcsolatba hoz bennünket valaki mással, aki tudomással bír egy másik darabról.

Mindezek után Dr. Walsh kezdett komolyan érdeklődni azután,hogy honnan is származhat valójában saját kristálykoponyája,illetve a többi ismert példány. A koponya valóban azték, és a mexikói elnök tulajdonát képezte, ahogyan a kézzel írott feljegyzés állítja? Dr. Walsh láthatóan nem volt róla meggyőződve, hogy szükségszerűen ez a helyzet, különösen annak fényében, hogy a névtelen adakozó állítása szerint Mexico Cityben vásárolta a koponyát,nem is olyan régen, 1960-ban. Így azután, hozzánk hasonlóan,ő is nyomozásba kezdett a kristálykoponyák után, és egy tudományos publikációt is megjelentetett, abbéli igyekezetében,hogy megállapíthassa azok eredetét.Dr. Walsh tekintélyes időt szánt a téma kutatásának, de mindeddig nem sikerült levonnia egyetlen határozott következtetést sem.

A látszólag eredménytelen kutatás azonban csak egyre elszántabbá tette aziránt, hogy feloldja a rejtélyt. Úgy döntött, az egyetlen mód, amivel a végére járhat a dolognak, ha még precízebb tudományos teszteket készít. Ezen a ponton hozott bennünket össze a British Museum. A terv az volt, hogy egy helyre kell összegyűjteni a kristálykoponyákat, hogy egy sor vizsgálatot hajtsanak végre rajtuk. Az elképzelése szerint azzal, hogy egy helyre gyűjtik az összes fellelhető példányt, lehetővé válik művészeti stílusuk összevetése, és olyan összehasonlító vizsgálatok elvégzése,melyek végérvényesen tisztázhatnák a hitelességüket. Dr. Walsh szeretett volna egy kiállítást is összehozni a nagyközönség számára.Lenyűgözve hallottunk Jane Walsh terveiről.

Maga az ősi legenda is azt állította, hogy egy napon a kristálykoponyákat újra felfedezik, és összegyűjtik, melyek akkor felfedik múlhatatlanul fontos és szent információikat az emberiség boldogulása érdekében.Lehet, hogy ez lesz az az alkalom, amikor ez az információ elérhetővé válik? Az egybegyűjtött koponyák jelzik majd egy új millennium kezdetét? Kezdett úgy festeni, mintha valamennyi titok egy csapásra feltárulhatna.Azonban számos probléma akadt. Elsőként mindjárt az a tény,hogy Dr. Walsh egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a kristálykoponyák bármelyike is hitelesen ősi darab lenne. Hogy a problémakör mélységeit és komplexitását illusztrálja, beszélt nekünk azokról a kristálykoponyákról, melyekkel saját kutatásaiközben találkozott.Dr. Walsh elsőként a világ más múzeumaiban kezdett keresgélni,és hamarosan talált egy másik, megközelítőleg életnagyságú kristálykoponyát.

Ez, ahogy elmondta, a Trocadero Museumban,avagy a Musée de l’Homme-ban található, Párizsban. A párizsi koponya – bár kisebb, mint a Mitchell-Hedges-, a Smithsonian-féle,vagy a British Museum-beli koponya – még így is tekintélyes méretű. A tiszta kvarcból készült objektum 4,5 hüvelyk (11 centiméter)magas, mindössze 6 fontot (2,75 kilogrammot) nyom, és nincs különválasztható állkapcsa. Érdekes azonban megjegyezni, hogy a koponya vonásai meglehetősen stilizáltak, kerek szemekkel és vésővel kialakított fogakkal, mely stílust leginkább aztékoknak, illetve közeli szomszédaiknak, a mostani Acapulco helyén élő indiánoknak tulajdonítják.

A koponyának sajátja még egy függőlegesen kifúrt lyuk, mely a tetejétől egészen az aljáig halad. Mint azt Jane Walsh elmagyarázta,egy horizontális lyuk azt jelentené, hogy azt a valódi emberi koponyákkal együtt az aztékok koponyatartó polcaikon húzták nyársra, és így véleménye szerint “szinte bizonyosan Kolumbusz előtti eredetre”, vagyis hiteles ősiségre utalna, tehát Kolumbusz és az európaiak Amerikába érkezte előttről származna. A függőleges furat azonban azt jelzi, hogy a korai spanyol hódítók használták,talán éppen egy feszület alapjaként. A párizsi koponya furatának”kettős kúpos” jellege mindezek ellenére arra utal, hogy azt minden bizonnyal kézzel, gépi berendezések felhasználása nélkül készítették,vélhetően még a spanyolok megérkezése előtt.

Beszéltünk a Trocadero Museum amerikai gyűjteményének kurátorával, Daniel Levine-nel, akinek meggyőződése, hogy a birtokukban lévő koponya hiteles, és azték eredetű. Monsieur Levine elmondta, hogy a francia szakértők egyetértenek abban, miszerint azt az aztékok készítették a tizennegyedik vagy a tizenötödik században,és vélhetően díszként szolgált az azték papok által hordozott jogaron. “A darab stílusa jellegzetesen azték”, és “az aztékok tudvalevőleg számos faragványt készítettek hegyikristályból”.Utalt arra is, hogy a múzeum már végrehajtotta a saját tudományos tesztsorozatát a koponyán. A kettős kúpos furat azt jelzi,hogy a koponya kétségkívül kézi munkával készült, és még az aztékok által is használt részszerszámok nyomait is sikerült kimutatnia koponya felszínén.

A Trocadero Museum így teljes mértékben meg volt győződve a koponya hitelességéről, és nem látta szükségét további tudományos vizsgálódásnak.De mi volt a helyzet a bizonyítékokkal, melyek a koponya eredetére,illetve felfedezési helyére utaltak volna? Daniel Levine mindössze annyit tudott elmondani, hogy az eredetileg is a gyűjtemény részét képezte, és már az 1800-as évek végén is megtalálható volt a Collection Francoise-ben, amikorról az első hiteles feljegyzések származnak

.Újra felvettük a kapcsolatot Dr. Walshsal, aki rámutatott, hogy mindez aligha szolgál elégséges bizonyítékul a koponya hitelesen ősi eredetére. Dr. Walsh egyik tudományos kollégája azt is kiemelte,hogy a rézeszközök nyomai a koponya felszínén nem szükségszerűen utalnak arra, hogy azok a koponya készítése óta találhatóak meg rajta. Számos kristály polírozó eszközben, köztük a napjainkban használatosakban is, alkalmaznak réztartalmú alkotóelemeket.Így a réz nyomai a felületen akár utalhatnának arra is, hogy valaki éppen tegnap fényezte fel a koponyát! A réz nyomai és a tény, hogy a koponya kézi munkával készült, tehát nem bizonyítanak semmit.Úgy tűnt, Dr. Walsh egyre inkább arra a nézőpontra helyezkedik,hogy a fellelt kristálykoponyák egyike sem bizonyíthatóan ősi darab.

Mint a legtöbb archeológus, ő is külön hangsúlyt fektetett arra a tényre, hogy legjobb tudomása szerint egyik sem hivatalos vagy megfelelően dokumentált ásatás során bukkant fel. Hivatalos jelentések nem támasztották alá, hogy a Mitchell-Hedges-féle koponyát Libaantunban találták; a British Museum kristálykoponyájáról- amit a Tiffany’stől vásároltak, és Mexikóból állítólag egy spanyol kalandor közvetítésével került a szigetországba – pedig szintén nem szól feljegyzés, és semmi sem igazolja, hogy kalandos története több lenne eredeti mesénél. A Smithsonian koponyája bárhonnét származhatott, és ugyanez volt a helyzet párizsi társával is.

Dr. Walsh belebotlott egyéb koponyákba is, melyek eredete hasonlóképpen rejtélyes, tehát potenciálisan kétes volt, és kapcsolatba lépett a tulajdonosokkal is. Ezek között volt az a két apró koponya is – nem egészen 5 hüvelyk (12 centiméter) magasak, az egyikük tiszta, a másik felhős, fix állkapoccsal -, melyeket egy, a Washingtonhoz közeli Marylandből származó, Kirk Landauer nevű régiségkereskedő hozott el az irodájába. A fotók alapján, melyeket elküldött részünkre, a tiszta darab egy majom koponyájára emlékeztet,a másik pedig leginkább egy sosem volt teremtményére.

A felhős darab Mexikó déli részéről, a Yucatán területről kerültelő, 1916-ban; a tiszta koponyát 1920-ban vásárolták meg Mexikóban egy ottani régiség kereskedőtől. Pontos részletek egyik esetben sem álltak rendelkezésre.Egy másik régiség kereskedő fia, aki a kaliforniai Altadenában élt, egy másik apró koponyával állított be Dr. Walsh irodájába.A férfi, Larry Hughes, elmondta nekünk, hogy mintegy hét évvel korábban vásárolta azt egy vagyonos embertől, aki szerint a tárgyat  eredetileg az 1880-as vagy 90-es években fedezték fel, de azt nem tudta, merre, és egyéb dokumentumok sem álltak rendelkezésére.Ez a koponya is nagyjából 4 hüvelyk (10 centiméter) magas volt,felhős, fix állkapoccsal. Ez is egy majom fejére hasonlított, bár szemüveghez hasonlító körök voltak a szeme körül.

Ahogyan Dr.Walsh elmagyarázta, ezt a szimbólumot tradicionálisan a mezoamerikai esőistennel, Tlalockal azonosították. A koponya felső részébe ősi hieroglifának tűnő jelcsoportot véstek. Dr. Walsh elmondta,hogy amikor megmutatta a róluk készült fénykép felvételt két mexikói archeológusnak, azok a stílust azonnal azonosították,mint az ősi mezo-amerikai városhoz, Xochicalcóhoz tartozót. Mint azt a későbbi tudományos publikációban is megírta:A két mexikói archeológus, akiknek megmutattam a rejtjelet,azonnal ráismertek a xochicalcói stílusra… A Xochicalco stílus,amennyiben autentikus, az i. sz. 800 és 950-es évek közé helyezi el a lelet származási korát, évszázadokkal korábbra,mint amikor az azték és mixték kőfaragók tevékenykedtek.Külön érdekessége ennek a parányi koponyának, hogy remekül illeszkedik abba a leírásba, amit a későbbiekben hallottunk a kristálykoponya-kutatótól, Joshua Shapirótól.

Ő 1989-ben látott egy koponyát, mely egy José Iníquez nevű öreg mexikói tulajdonában volt, aki állítása szerint 1942-ben találta, amikor a Yucatán-félszigeten kirándulást tett bizonyos ősi maja romoknál az osztálytársaival.Azt is elmondta, hogy miután a koponya a birtokába került,valamennyi álma és vágya, amit csak dédelgetett az életben,valóra vált. 1993-ban azonban meghalt, és a koponya tartózkodási helyét azóta homály fedi.Egyszeriben apró kristálykoponyák kezdtek feltünedezni, ahová csak néztünk, még a vezető múzeumokban is. Jane Walsh véleménye szerint ezek a parányi darabok sokkal valószínűbben eredetiek,mint nagyobb társaik. Az ősi legenda szerint azonban- amit Ceri is, én is hallottunk – tizenhárom életnagyságú koponya létezik, így mi ezekre összpontosítottuk figyelmünket.

Dr. Walsh mindazonáltal rábukkant egy másik életnagyságú koponyára is. Egy JoAnn Parks nevű hölgy tulajdonát képezte, akia texasi Houstonban élt. Akárcsak a többi koponya esetében, ennekeredete is homályba burkolózott, és csodálatos képességeiről szóló történetek övezték. Ugyan Jane Walsh maga nem hitt ezekben a kijelentésekben, mindenáron meg akarta szerezni a koponyát tudományos vizsgálódásaihoz, így, miközben ő tudományos publikációjával foglalkozott, mi Texas felé vettük az irányt.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 6.rész

Nem igazán értettem meg ezt a felettébb titokzatos üzenetet, de leginkább arra lettem volna kíváncsi, hogy egyáltalán mi célja volt a kristálykoponya létrehozásának.

Kimondatlan kérdésemre a hang ismét választ adott: A tárolóedény azért nyerte ezt a formát, hogy bátorítsa az egységet,és csökkentse vágyatokat a széthúzásra… Az elmétek a különállásra tör… Rátok akartuk hagyományozni az egység koncepcióját, de a ti elmétek csak a széthúzást kutatja. Ahogyan ti mondjátok, “aki keres, az talál”.

És a különválás folyamata máris megindult. Már megkezdtétek a különválást, de nem lesz tovább vágyatok a széthúzásra, elvezet önnön pusztulásotokhoz…A széthúzás megsemmisülés és halál. Máris érezzük a szétválás befolyását az erőszakban…

Egyre több az erőszak ezen a bolygón. Erőszak ember ellen, erőszak a természet ellen… erőszak a Föld ellen.Újfent nem értettem a titokzatos megjegyzéseket, bár az továbbra is érdekelt, mit is mondhat el a koponya az emberiség történelméről.A választ ezúttal is megkaptam:Megértjük, hogy ismerni akarod az emberiség eredetét. El akarjuk hát mondani neked, hogy a saját eredeted formája a gondolat volt, és hogy felfelé kell vetned a tekinteted, nem lefelé.Számos további felfedezés következik be 5, 10, 15 éven belül, mely rámutat minderre… És a kezdetei mindannak,amit ti a saját civilizációtoknak hívtok, több mint 15000 esztendővel megelőzik a felismerését annak, amit ti Atlantisznak hívtok.

Miután a mi civilizációnk számos bizonyítéka még mindig az óceán alatt nyugszik. Bimini közelében máris történtek felfedezések. De további felfedezések is lesznek az elkövetkezendő 5, 10, 15 esztendőben, melyek ebbe a megfelelő irányba mutatnak majd… További felfedezések lesznek Dél-Amerikában, Ausztráliában és Egyiptomban. Amit ti a sivatagjaitoknak hívtok, ott bukkantok a tudás javára. De a civilizációnk nyomaira fogtok bukkanni a legtöbb szárazföldön is,és sok található a tengerek alatt, különösen az óceánok alatt,amit ti “Atlantinak” és “Indiainak” hívtok, valamint az általatok”Holt-tengernek” nevezett hely alatt. Ott, a föld felszínének közelében, felfedezésre várva, megtalálhatóak a mi civilizációnk maradványai… Ezek a felfedezések zavaróak lesznek és diszharmóniát fognak okozni, de szükség van rájuk, hogy csökkentsék a széthúzást.De számos felfedezés még nem következhet be.

Csak azokat engedhetjük meg nektek, melyek nem taszítanak pusztulásba benneteket. Egy másik világból érkeztünk el a Földre.Egy másik dimenzióból érkeztünk el a ti dimenziótokba. Tapasztalni jöttünk, mert szükségünk volt a sűrűség megtapasztalására.Amiről itt beszélünk, annak semmi köze sincs az általatok”testnek” nevezett sűrűséghez. Az élet ezen a Föld bolygón csak primitív formában létezett, de mi fizikai alakot öltöttünk, ami számotokra is felismerhető. Nem akartunk mást, mint megtapasztalni az anyagi sűrűséget, tudást és megvilágosodást hozni közétek. De mi nem váltunk foglyaivá annak,amit ti “földrajzi hovatartozásnak” hívtok. Számtalan relikviánk és tudásunk sok darabja található meg elszórva a kontinenseken és a tengerekben.

Nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy ki az a “mi”, akiről a koponya egyfolytában beszélt, amikor az már folytatta is:De még mindig számosan vannak közöttetek, akik tudni akarják a mi helyünket a ti világegyetemetekben. Még mindig ragaszkodtok ahhoz az elképzeléshez, hogy a harmadik dimenzióból jöttünk, és képtelenek elfogadni, hogy léteznek más dimenziók is, túl a hozzávetőleges tér-idő relativitáson.A hang a továbbiakban néhány meglehetősen összefüggéstelen információt is a rendelkezésünkre bocsátott a térrel és idővel kapcsolatban:Elmondjuk nektek, hogy az idő lényegi valója nem más, mint illúzió. Az időt valójában egy magasabb rendű intelligencia alkotta,mint az agy és testi funkciók feletti kontroll egy formáját.

Ez az oltalom az anyag lebomlása ellen, de mint ilyen,alapjában véve nem is létezik. Jóllehet a testen és az agyon túl létezik, az idő az anyag teremtése. A gondolat időtlen. Az idő mint mechanizmus, csak is az anyagra és a kurrens elmére vonatkozik,nem a gondolatra vagy szellemre, hogy a harmadik dimenzió kötelékén belül tartson, és az általatok Földnek nevezett kis planéta határain belül. Arra ösztönzünk benneteket,hogy felfedezzétek az igazságot és megértést, hogy az elme képes a megértésre, és nem szükségképpen az agy.Az idő számotokra számokban ölt testet. Mi azt közöljük veletek, hogy a számoknak és az időnek nincs mélysége. Ezeket pusztán beprogramozták a jelenkori elmébe, mint védelmet,hogy az idő és tér korlátain belül tartsanak benneteket.Vannak funkciók, melyek nem az elméhez tartoznak, hanem sokkal inkább az agyhoz.

És ezek valójában az agy diszfunkciói, melyek feladata benneteket a háromdimenziós fizikai világhoz kötni. A viszonylagosságok, mint a “szám”, az”idő” és a “tér” az agy azon funkciói, melyek csak a harmadik dimenzióhoz kapcsolódnak. Jelenkori elmétek foglyul tart benneteket a térben és időben, az anyag és fizikai valóság foglyaként,melyet ti realitásnak hívtok. De az idő káprázatának fenn kell még maradnia egy ideig. Megértetted mindezt?Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy megértettem. Inkább azt próbáltam meg kitalálni, hogy kinek a hangját is hallom valójában,és hogy egyáltalán miért is hozták létre a kristálykoponyákat.A hang tovább folytatta:Azért jöttünk el, hogy figyelmeztessünk, az elszakadás máris megkezdődött.

A pusztulás máris a kezdetét vette. Az elszakadás gondolatisága gyökeret vert, és máris súlyos események vették kezdetüket. Számotokra, primitív tudásotokkal, máris olyan dolgok kezdődtek el, melyek visszafordíthatatlanok.A tudósaitok játszadozásával vette kezdetét, akik elhajlították a hangot és a fényhullámokat, és amit ti az atmoszférátok”részecskéinek” neveztek. Észre fogjátok venni, mennyi pusztító hullám csapódik a bolygótok felszínébe. Az atmoszférába történő beavatkozás még több pusztulást fog okozni: szokatlan időjárási mintákat, gyors klimatikus változást és a szárazföldek elmozdulását is.El szeretnénk mondani nektek, hogy a civilizációtok durván félreértette a fényt, a hangot és az anyagot. Ezért van az,hogy csak annyit fedeztetek fel belőle, mely a legközelebb esik hozzátok.

De a tudósaitok és a kormányaitok még mindig olyan játékokkal játszanak, melyeket nem értenek. A fénnyel és hanggal játszanak, azzal, amit ti “részecskéknek” és “sugárzásnak”hívtok, és pusztulásba taszítanak. De miután a reakció nem azonnali, és nincs nyilvánvalóan a közeletekben, addig fogjátok ezt tovább folytatni, míg az egész bolygó ki nem tör és el nem pusztul.Ahogyan azt már elmondtuk, jelenkori elmétek nem keres mást, csak a különválást. Vágyatok a különválásra nem vezet el máshová, csakis pusztulásotokhoz. Mert ez ugyanaz az elme,mely az özönvizet is okozta, és a szárazföldek korábbi pusztulását. És ez a pusztulás elkezdődött ismét megtörténni.És máris érezhetjük a széthúzás befolyását a világunkban. De ti még most sem vagytok mindennek tudatában, mert ti magatok éltetitek. Mi azonban elmondjuk nektek, hogy a Föld nagy változások előtt áll…

Még a bolygótok maga is meg fog változni, ahogyan az időjárás is, és ahogyan minden más is, amit a Földből jelen pillanatban ismertek. Változások lesznek a Földön az emberi életformában, az állatokban, amit ti “vegetációnak” ismertek;annak a formájában, amit ti “szárazföldnek” ismertek, és amit ti “atmoszférának” ismertek. Nagy horderejű katasztrófa fog bekövetkezni. De, alapjában véve, a “katasztrófa”, ahogyan ti neveznétek, már el is kezdődött. Rá fogtok jönni, hogy egyre több halál férkőzik az életbe a bolygótokon. Rá fogtok jönni, hogy ami a földben növekszik,óriási változásokat fog okozni, és látni fogjátok, hogy amit elvetettetek, mennyi halállal fog kikelni. Hatalmas pusztulást fogtok látni a “sugárzás” által, ahogyan ti neveznétek, és a veszedelmet találjátok abban is, ami a bolygótokra tör. Kitörések lesznek, az időjárási minta változásai és további elszakadás az atmoszférától.

Több lesz a szél… és a háziállataitok nagy számban fognak elpusztulni. A vizeitek felemelkednek arra a szintre, ahová nem lenne szabad, és a szárazföld el fog tűnni a hullámok alatt. A földtömegek eltűnnek, a tengerek és az óceánok felemelkednek.Hatalmas szakadás lesz a Földön… mely a Föld belsejéből ered. A mágneses mező áttevődik, és máris mozgásban van.A Föld kettéválik, és egy kisülés halad át a Földből az atmoszférába.Az atmoszféra máris belép a negatív szennyezettség állapotába. Ezt teszitek a Földdel a negatív energiátokkal.És ezért is hagytuk hátra számotokra ezeket az edényeket, a ti időtök szerint “hosszú idővel ezelőtt”, amikor ráébredtünk,hogy mennyi minden el lett feledve a fizikai dimenzióvá válás eredeti céljaiból. Amikor rádöbbentünk, hogy a széthúzás gondolatisága nyer teret, és hogy nagy katasztrófák várnak a Földre, úgy döntöttünk, visszatérünk eredeti dimenziónkba,bár hátrahagytuk nektek elménk örökségét. Tudtuk, hogy lesznek olyanok, kiknek tudása és spirituális fejlettsége erre az útra terel benneteket.

Tudtuk, hogy a katasztrófa miatt, mely a bolygóra vár, lesznek olyanok, akiknek elő kell majd hívniuk reinkarnációs emlékeiket, hogy meggyógyítsák a megvadult világot, szeressék, és tanácsokkal szolgáljanak a számára; a tudás nélküli világot, a remény nélküli világot, melyre a pusztulás tüzei várnak.Amikor azonban eljön az idő, azok számára, akik a spirituális tudást keresik, az lesz a kötelesség, hogy figyelmeztessenek másokat, a Föld ki fog fordulni sarkaiból. Ebben az edényben, és a többiben, amit számotokra hátrahagytunk,mindent megtaláltok, amire szükségetek lehet.

A tudásunk kristályosodott ki benne, és idővel ez a tudomásotokra jut. Azzal a szándékkal készültek, hogy ezen edényeken keresztül aktiváljuk a tudatot, amikor a Földnek erre szüksége lesz. És ez máris elkezdődött, ahogyan ti mondanátok, “itt” és “most”.Azért vagyunk itt, hogy elmondjuk, nagy változás kezdődik…kezdődött… a szülőbolygótokon belül. Arra ösztönzünk benneteket,hogy tudassátok az emberiséggel a dolgokat, amiket átadtunk, abban a reményben, hogy a holocaust csökkenthető legyen. Habár az már nem kerülhető el, a kihatásait még nagyban meg lehet változtatni.

Ezen a ponton a hang közölte velünk, hogy el fog hagyni bennünket,mert érzi, hogy a fizikai test, amit használ – vélhetően Carolera utalt – kezd elfáradni, így neki is mennie kell. Újra hosszas zümmögő hang hallatszott, és ahogyan elhalkult, Carole beleroskad a székbe, teljes kimerültségben, és hosszú percekig képtelenül arra, hogy egy szót is szóljon. Csak néhány pohár víz után tudott ismét megszólalni, vontatott hanghordozással, mintha részeg lett volna. Amikor végül sikerült felülemelkednie kimerültségén, láthatóan fogalma sem volt az eseményekről, amiken átment, és képtelen volt válaszolni bármilyen, erre vonatkozó kérdésre.Teljesen össze voltunk zavarodva azoktól az információktól,melyeket Carole a számunkra közvetített.

Eredetileg meglehetősen szkeptikusak voltunk a szellemi lényekkel való fizikális kommunikáció lehetőségét illetően, nem is beszélve arról, hogy ezek a lények egy másik bolygóról vagy “dimenzióból” származzanak -akármit is jelentsen ez -, és figyelmeztessenek bennünket egy, a bolygónkat fenyegető katasztrófára. Kétkedésünket azonban némiképp szertefoszlatta mindaz, amit Carole felbecsülhetetlen értékű rendőrségi munkájáról hallottunk, és az, hogy maga Carole számunkra is hiteles és őszinte egyéniségnek tűnt.Körülöttünk mindenki nagy komolysággal és tisztelettel közeledett az előbb hallott információkhoz, és volt valami az előrejelzésekben,ami riasztóan, ám kétségkívül igaznak hatott.

Tovább ingatta kétkedésünket, amikor John megmutatta nekünk azoknak a korábbi eseteknek a jegyzőkönyveit, melynek során az 1980-asévekben Carole kapcsolatot teremtett a koponyával. Az így megörökített információ meglehetősen következetesnek tűnt. Egy 1987-es szeánsz során például a következő jövendölés hangzott el:”A háziállatok nagy számban fognak elpusztulni.” Ez különösen nagy hatást gyakorolt ránk, mivel Nagy-Britanniából jöttünk, ahol éppen ezrével mészárolták le a marhákat a körükben pusztító járványnak köszönhetően.Mintegy kilenc hónappal később a Föld mágneses eltolódásáról szóló előrejelzéseket is más megvilágításba helyezte, amikor a New Scientist egy számában azt olvashattuk, hogy egy új keletű felfedezés szerint a mágneses mező valójában vándorlásnak indult.

Még olyan tudósok is akadtak, akik szerint a Föld tengelye teljes átfordulás előtt áll.Akkor azonban még nemigen tudtuk, mit is kezdjünk a hallottakkal.Vajon tényleg a “koponya hangja” beszélt hozzánk Caroleon keresztül? Nem tudtuk eldönteni. De a különös szavak még akkor is ott visszhangzottak bennünk, amikor jóval mindennaposabb megközelítéssel próbálkoztunk megoldani a rejtélyt, honnan is származhatnak a kristálykoponyák.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 5.rész – A beszélő

Koponya

Akárcsak az ősi legenda, Dorland teóriája is azt sugallja, hogy a kristálykoponya talán képes lesz fontos információkat szolgáltatnia múlttal kapcsolatban. A mai maják is nyilvánvalóan hisznek ebben.

Még a Hewlett-Packard tudósai is elismerték, hogy a természetes kvarckristályinformációtárolási tulajdonságokkal bír, és így nem zárható ki annak a lehetősége sem, hogy a kristálykoponyába egykor valamiféle információt programoztak. De miféle információt,és hogyan férhetnénk ehhez hozzá?

Mielőtt még Chris és én meglátogattuk volna Anna Mitchell-Hedgest, már találkoztunk egy hölggyel, aki állítása szerint tudta,hogyan lehet hozzáférni a koponyában tárolt információhoz.Frank Dorlandhez hasonlóan ő is azt állította, hogy a konvencionális tudósok azért vallottak kudarcot, mert rossz megközelítést alkalmaztak. Szerinte a koponya titkait csakis a “szellem technológiájával” lehetett felfedni. Némiképp kétkedve hallgattuk,ugyanakkor kétségtelen érdeklődéssel. Ha mindez valóban lehetséges,mire bukkanhatunk? Talán egy titkos tudásra, mely ezredévek óta rejtőzködött a kristályba temetve.

Talán egy olyan ezoterikus társadalom rejtett bölcsességére, mely maga időtlen időkkel ezelőtt eltűnt a föld színéről; vagy valami ősi, régen elfeledett formulára,melyet Mezo-Amerika matematikai géniuszai hagytak hátra; de esetleg a maja kozmosz titkaira is, azoknak az ősöknek a tudására, akik megértették a bolygók és csillagok mozgását.Ahogy ott ültünk Anna parányi szalonjában, a koponyára és annak tükörsima, átlátszó felületére meredve, úgy éreztük, mintha afféle különös számítógép előtt ülnénk, de nem tudnánk a megfelelő jelszót a bejelentkezéshez. Képesek leszünk-e valaha is rácsatlakozni erre az ősi Internetre, nem beszélve arról, hogy szörfözhessünk világai között? Hogyan csalogathatnánk elő a titkokat,melyek állítólag odabent rejtőzködnek a kvarckristály struktúra mélyén? Érdeklődéssel vártuk tehát Carole Wilson érkezését; a hölgyét, aki állítása szerint képes minderre. Ekkor tudtuk meg Annától, hogy Carole Kanada legismertebb médiuma.

Kezdetben szkeptikus voltam. Mindig is megvoltak a magam kételyei a spiritisztákkal kapcsolatban. Az említésükre valahogyan mindig az a kép bukkant fel bennem, hogy egy öreg, cigányos ruhákba öltözött asszony ül egy apró odúban, egy üveggömbbe mered,és mindenféle ostobaságokat mond. Ez nyilvánvaló sztereotípia,ugyanakkor számomra tény: ezek az emberek valójában nem csinálnak mást, mint elmondják az embereknek, amit azok hallani akarnak, majd alaposan megvágják őket. Eltűnődtem rajta, hogy talán mi is egy ilyen sarlatánnal fogunk most találkozni.Amikor Carole megérkezett, csendes, jól öltözött, ötvenes éveiben járó asszonynak bizonyult, nagyon csiszolt modorral. Némiképp meglepett, hogy elkísérte őt a torontói rendőrség gyilkossági osztályának korábbi vezetője is. Hamarosan kiderült, hogy régebben számos olyan eset történt, hogy a helyi rendőrség megoldatlan gyilkossági ügyekkel foglalkozott, és a bizonyítékok, illetve nyomok hiánya nagyon megkeserítette az életüket.

Egy alkalommal annyira kétségbe estek, hogy Carole segítségét kérték. Az asszony hatalma segítségével szinte azonnal felgöngyölítették valamennyi ügyet, és a bűnösöket bíróság elé állították. Azóta a rendőrség rendszeresen igénybe veszi Carole segítségét, és ezzel sikeresen birkózik meg a gyilkossági, illetve eltűnt személyekkel kapcsolatos esetekkel.Ahogyan Carole fogalmazott: – A holtak sokat beszélnek. -Ő pedig vagy képes közvetlenül őket meghallani, vagy olyan tárgyakból szerez róluk információt, mely valaha hozzájuk tartozott.Ezáltal fontos belső információkhoz juthat a gyilkosság áldozatánakszemélyiségéről, és ez szinte kivétel nélkül hasznosnak bizonyult az indíték megértésében.Carole napjainkban már kapcsolatban áll az Egyesült Államok,Kanada és Nagy-Britannia rendőri egységeivel is. Felbecsülhetetlen értékű munkája során olyan szorosan összefonódott a rendőrséggel,hogy feleségül is egy főfelügyelőhöz ment, aki korábban a gyilkossági, illetve az eltűnt személyekkel kapcsolatos esetekért volt felelős.

Ő volt John Gordon Wilson, a férfi, aki ide is elkísérte.Carole a továbbiakban elmesélte első találkozását a Mitchell-Hedges-féle koponyával. Az 1980-as években látta először, amikor Anna házában vendégeskedett két barátjával, akik meg akarták határozni a koponya korát, bár ebben végül kudarcot vallottak.Akkorra már hallott egy-két földtől elrugaszkodott kijelentést is a koponyával kapcsolatban:Mielőtt először megláttam volna a koponyát, félig arra számítottam,hogy majd valami rendkívüli élményt fogok átélni.Amikor végül megláttam, semmi ilyesmi nem történt, vagy legalábbis látszólag nem. Egyfajta kiábrándultságot éreztem. Az emberek, akikkel voltam, folyton azt mondogatták, “Nézd a fényeket, nézd meg, mi van benne!” és én nem láttam semmit.

Azt hittem, ez is afféle a császár új ruhája, és az égadta világon semmi különös nincs ebben a koponyában. De ahogy továbbültem ott, éreztem, hogy lassan lebegni kezdek. Lehunytam a szememet, és nagyon álmosnak éreztem magam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy körülöttem mindenki azt mondogatta,”Ez fantasztikus volt. Milyen csodálatos!” Csak ezután tudtam meg, hogy transzba estem, és az elmúlt két órában az információkat közvetítettem a koponyából, ha úgy tetszik, a koponya üzenetét, bár egyetlen szóra sem emlékeztem belőle.Ezután Carole már rendszeresen dolgozott a koponyával. Ő valahogyan képes volt hozzáférni ahhoz, amit Anna unokaöccse,Jimmy, “hihetetlen információként” írt le.- Miután Carole bejelentkezett a rendszerbe – mondta a férfi -, az anyag szinte végtelennek tűnt, csak adatok és adatok.

De az információ természete olyan sajátságos és döbbenetes volt,hogy az a meggyőződés alakult ki bennünk, az emberek még nem készültek fel rá, hogy meghallhassák.Carole kifejtette, hogy éveken keresztül ő volt az, aki nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni ezeket a felfedezéseket, jóllehet azokat gondosan átírták és rögzítették. Úgy érezte, a legtöbb ember túlságosan is szokatlannak tartaná, túlságosan “másviláginak”,és csak nagyon nehezen tudná elfogadni. Végül mégis nekilátott,hogy munkáját egy általa írt és kiadott könyvben ismertesse, mely A koponya beszél címet kapta. Ő, Anna, Jimmy, és Carole férje,John, valamennyien elérkezettnek látták az időt, hogy néhány információt a szélesebb közönséggel is megosszanak.Carole elmagyarázta, hogy a munka, amit előttünk fog elvégezni,közkeletű a spiritiszták és médiumok körében, és ennek során a lelki közvetítők egyfajta “csatornaként” átengedik magukat a”szellemlények”, “lelkek” vagy “más dimenziók” lakóinak, a velük történő kommunikáció céljaira.

Carole elmondta, hogy ezek a más dimenziók nem fizikálisak a szónak abban az értelmében, ahogyan a dimenziót a “normális realitás” esetében értjük, hanem a mindennapos világgal párhuzamos síkot alkotnak. Ezek a régiók rendszerint láthatatlanok számunkra közönséges tudati szintünkön, de amennyiben ez megváltozik egy meditációs gyakorlat, hipnózis vagy transz következtében,egy csatorna megnyílhat feléjük. A folyamat során a közvetítő azután kommunikálhat azokkal a lényekkel, melyek a más dimenziókban léteznek – szellemekkel, ősatyákkal, holtakkal.Ezek a szellemi lények jöhetnek a múltból vagy a jövőből is, miután a más dimenziókra nem vonatkoznak az olyan fizikai szabványok,mint például a lineáris idő.

A közvetítés alatt a csatorna, vagyis a médium, egy megváltozott tudati állapotba, egyféle transzba kerül, hogy hidat alkothasson a másik világ és a miénk között. A csatornának el kell nyomnia saját éber tudati állapotát, saját énképét, saját azonosság tudatát,hogy a nem-fizikai, illetve szellemlények tudata beléphessen a testébe és az elméjébe. Az ide “látogató” szellemi entitás ezután képeslesz használni a csatorna testét, mozdulatait és hangját a kommunikáció során. A közvetítés alatt és után a csatorna rendszerint egyáltalán nincsen tudatában, miket mond és tesz ebben a megváltozott tudati állapotban, akárcsak az olyan személy, aki a hipnózis befolyása alá kerül. Carole azonban azt is elmagyarázta,hogy nincsen abban semmi morbid, amit tesz: – Ez nem”paranormális” vagy “természetfeletti” jelenség. Valójában azegész eljárás meglehetősen természetes, és mindennapos gyakorlatban volt számos, a miénket megelőző társadalomban.

Ahogy ott ültem, hallgatva, ahogyan ez a rendkívüli asszony leírja ezt a különös folyamatot, azon a tényen gondolkodtam, hogy a rendőrök olyan komolyan veszik az általa végzett munkát, hogy már nemzetközi szinten segít számukra feltárni az eseteket. Meglehetősen sajátságosnak éreztem, hogy azok, akiknek a legszörnyűbb bűnügyeket kell megoldaniuk, rá vannak szorulva az ő tanácsaira.Hiszen ez az asszony nem mást állított magáról, minthogy képes kommunikálni egy darab kristállyal! Képtelen voltam ezt megérteni.

Mialatt ezek a gondolatok rajzottak a fejemben, Carole rám nézett, és azt mondta: – A hit különös dolog. A hit arra szolgál,hogy fenntartsa az elme status quóját. Segít abban, hogy biztonságban érezhessük magunkat. És ez mindenkinél ugyanúgy működik.A hit ugyanakkor lehet nagyon korlátolt is. Az itt és a most kell neki. Nem szereti a változásokat. – Majd hozzátette: – Nem kell hinnie mindabban, amit én teszek. Mert ha hisz benne, hanem, a koponya egy kifinomult és nagyon hatalmas tanítómester.Az volt az elképzelés, hogy Carole átengedi magát a kristálykoponya “entitásának”, és mi képesek leszünk kérdéseket intézni hozzá. Carole megkért bennünket, hogy minden kérdés nagyon specifikus legyen.

Elmagyarázta, hogy bizonyos fokig a koponya úgy viselkedik, mint egy számítógép, melynek pontosan körülhatárolt utasításokat kell adni, és roppant világosan kell megfogalmaznia kérésünket, egyébként nem sokat segít rajtunk a válaszával.Egy alkalommal valaki például megkérdezte a koponyát, hogy mi a koponya, és azt a választ kapta, hogy “csontstruktúra”. Figyelmeztetett továbbá, hogy némelykor a koponya előre megérzi a következő kérdést, és intett minket, hogy ezen ne legyünk túlzottan meglepődve.Anna egy kis forgó állványra helyezte a kristálykoponyát, így Carole bármely szögből képes volt megérinteni, és úgy állította be a közvetítés alatt, ahogyan akarta.

 

Carole leült, a kristálykoponyát közvetlenül maga elé helyezte, ahol lágyan csillogott a lámpa fényében. Carole lehunyta a szemét. Elkezdte megváltoztatni légzésének ütemét, és halkan dúdolni kezdett, hogy elringassa magát a megfelelő lelkiállapotba. Az egész helyiségben egyfajta kísérteties atmoszféra kezdett eluralkodni, ahogyan az várható is volt egy szeánsznál;eközben Carole gesztusai és testtartása is megváltozott.Hirtelen megfeszülő testtel egy hihetetlenül magas zümmögő hangot adott ki magából. Mielőtt még feltehettem volna az első kérdést, különös, szaggatott hangon beszélni kezdett, afféle mesterkélten dagályos angolsággal. Emlékszem, mennyire megdöbbentett,ahogyan ez az új hang betöltötte a szobát.

Tudni akarjátok az eredetét ennek a tárolóedénynek, melyet ti “kristálykoponyának” hívtok… Elmondom hát nektek, hogy sok-sok évezreddel ezelőtt alkották, egy magasabb intelligencia tagjai… Egy olyan civilizáció alkotta, mely megelőzte azokat,akiket ti “majáknak” hívtok. A mi civilizációnk szintje, ahogyan ti mondanátok, “akkoriban” sok tekintetben fejlettebb volt, mint amilyen a tiétek most…A beszédet éles, zümmögő hang szakította félbe, majd tovább folytatódott:Ez a tárolóedény tartalmazza sokak elméjét és az egy elmét…Nem az általatok “fizikainak” nevezett eljárás útján készült.Jelenlegi formájába a gondolat hatalma öntötte. A gondolatok és a tudás kristályosodott ki ebben a tárolóedényben… ez a tárolóedény a gondolkodás kikristályosodott folyamata… így az információ ebben az edényben kristályosodott ki…A gondolatformákat egy tiszta nyelvbe öntöttük az általatok “kristálykoponyának” nevezett edényen belül…A világ java része, amit mi teremtettünk, a szellem erejével jött létre.

A szellem teremti az anyagot. Ti is meg fogjátok mindezt érteni, és a kristálytechnológia a maga részletességében is rendelkezésére fog állni azoknak, akik megértették…hogy a kristály az élő anyag, és hogy a szellem az anyag szerves része. . .Úgy tűnt tehát, hogy a kristálykoponyát egy fejlett civilizáció készítette,gondolati erejével. Ez azonban enyhén szólva zavaros volt így. Éppen azon voltam, hogy megkérdezzem, miért vette fel a kristály a koponya formáját, amikor a hang folytatta, változatlan hangszínben:Ez az edény azért kristályosodott ki, mert neked, a három dimenzió által behatároltan, szükséged van a látásra, a hallásra és a tapintásra… Formája megkönnyíti számára, hogy az elméhez csatlakozzék, anélkül, amit ti személyiségnek hívtok…Ti azonban tisztelitek a személyiséget, a fejet, az agy keretét…így az edény ebben a formában őrzésre és oltalomra talált a korok során…

Az edény földi életének hossza 17000 esztendő volt… Generációról generációra örökítették, csiszolták homokkal és szőrrel… és sértetlen maradhatott.Tehát a kristály azért kapta a koponya formáját, mert így tisztelet övezte, és gondoskodtak róla az évek során. Meg akartam kérdezni,hogy léteznek-e további koponyák, ahogyan a legenda is állítja,de a hang ezúttal is válaszolni kezdett, mielőtt feltehettem volna a kérdést:Információt akarsz kapni a szellem többi tárolóedényével kapcsolatban…További edények fognak előkerülni… miután számosan vannak még… miután sem egyetlen ember, sem egyetlen szellem nem birtokolhatja az összes tudást… Az edények mindegyike tartalmazza az információt, hogy hol található meg a többi…

Egyet ott adunk át nektek, ahol jeleket hagytunk a földben(többen úgy gondolják, hogy ez a perui Nazca-vonalakra utal,bár természetesen számos más alternatíva is elképzelhető). .. és fent a hegyekben… Egy váratlanul kerül majd elő a régióból,amit ti “Dél-Amerikának” hívtok… Egy másikat akkor találtok meg, amikor az általatok “Atlantisznak” hívott elveszett civilizáció felmerül előttetek… és arra ösztönzünk benneteket,hogy fedezzétek fel az óceánok mélyét… és arra ösztönzünk benneteket, hogy fedezzétek fel az általatok “Bimininek” nevezett területet…

Mi majd irányítunk benneteket… megmutatjuk nektek, amit ti “templomnak” hívtok… Ez volt az a terület,ahol a kommunikáció zajlott a Föld és a többi rendszer között…Amikor valamennyi tárolóedény együtt lesz, bámulatos tudásnak lesztek birtokosává… A fény és a hang lesz a kulcs;amikor a megfelelő rezgést előállítjátok, megkapjátok az információt,melyre szükségetek van… De az idő még nem jöttel… Még mindig vannak olyanok, melyek még formát sem nyertek… és mások, melyek biztonságban pihennek az óceánok mélyén… De ti nem találhatjátok meg azokat, ahogy, ti mondjátok, a “ti időtökben “.. . Túl veszélyes lenne az embernek birtokolnia ezt az információt… túl korai az evolúció szempontjából… mert az emberiség még mindig a pusztítás eszközeinek jobbítására tör.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 4.rész – Az ősi

Számítógép

Tudósaink csak a XX. század hajnalától kezdték el hasznosítani a kvarckristály hihetetlen képességeit. Hogyan lehet az, hogy “egyszerű” és “primitív” őseink mégis éppen ezt az anyagot választották a koponyához?

Talán véletlen egybeesésről van szó, vagy esetlegtudtak valami olyat, amit mi nem?Lehetséges lenne, hogy a kristálykoponya valóban egyfajtainformációs tár, ahogyan az ősi legenda állítja? Talán valami fontos üzenetet tartalmaz őseinktől?

Kezdetben mindez túlságosan is erőltetett magyarázatnak tűnt. Szinte elképzelhetetlennek látszott, hogy ez az egyszerű kristálytömb azóta a múlt ködébe veszett ősapáink titkos tudását őrizné. Kezdeti kétkedésünk dacára a Hewlett-Packardnál tett látogatást követően kezdtük komolyan mérlegelni ezt az eshetőséget is.

Beszéltünk Dr. John Pohllal, az UCLA mezo-amerikai szakértőjével, aki kifejtette, hogy Közép-Amerikában tett különféle utazásai során azt hallotta, hogy az ősi maják jelenkori leszármazottai jellegzetes megkülönböztető jegyeket tulajdonítanak a kvarckristálynak, és “egyfajta ősi rádió-, televízió- vagy számítógépegységnek tekintik; kommunikációs berendezésnek a világok között; kapunak, mely egy másik dimenzióra nyílik; eszköznek az ősök és a szellemek világával történő kommunikációban”.

A kristálykutató Frank Dorland által a Hewlett-Packard teszteket követően írt Szent jég című könyvben nagy hatást gyakoroltak ránk Dr. Joseph Alioto, az egyik közreműködő szavai. Dr. Alioto rámutatott, hogy még kevesebb mint száz esztendővel ezelőtt is, ha leírtunk volna valakinek egy láthatatlan energiamezőt, mely átjárja környezetünket; egy energiamezőt, mely lehetővé tenné, lássunk és halljunk más embereket a világ bármely tájáról, azt gondolták volna, hogy vagy hatalmas varázsló vagy, vagy hatalmas hazug.

Ha még azt is hozzáteszed, hogy ezek a képek és hangok foglyul ejthetőek egy különlegesen elkészített fémdobozban, mely különféle fémekből és kristályokból tevődik össze, valószínűleg még hevesebb indulatot kavartál volna. Amit a fentiekben leírtunk, természetesen nem más, mint mindennapi életünk szerves része – a televízió. Mégis mindössze néhány évtizeddel ezelőtt mindezt a fantázia és tudományos fantasztikus irodalom birodalmában tartozónak hitték. Ilyen volt a mi első reakciónk is arra, hogy a koponya esetleg bizonyos információkat tartalmazhat. Csakhogy, amint az a Hewlett- Packard munkatársaitól, Charles Adamstől és Jack Kusterstól megtudhattuk, a modern számítógép szívében, ahol az összes információ eltárolásra kerül, valójában nem található más, mint egy parányi szilíciumkristály chip.

A chip sejtjei, vagyis a “szilícium integrált áramkör” valójában a számítógép agysejtjei, vagyis memóriája. Ez az apró kristályos chip,hihetetlen tárolási kapacitásával az információ korának motorja. És ez a chip a kristály egyedülálló képességeit használja fel az információ tárolására. Ekkor ötlött fel bennünk, hogy ha a szilíciumchip ilyen határtalan mennyiségű információt képes eltárolni a modern számítógépekben, miért ne tehetné meg ugyanezt az a természetes kristály is, amiből a koponya is készült?

Charles Adams szerint, legalábbis teoretikus szinten, egy nyers kristálydarab, amilyen a koponya is, tökéletesen alkalmas az információ elraktározására. A kristály egyedülálló tulajdonságainak hála, a természetes piezoelektromos szilícium-dioxid egy kis darabja is lehetővé teszi az információ eltárolását, akárcsak a szilíciumkristály chip.

Ami azt illeti, a kiszivárgott értesülések szerint már történtek is kísérletek ezen a téren. Így, miután találkoztunk a Hewlett-Packard tudós munkatársaival, az elképzelés, hogy a nyers kristály alkalmas az információ elraktározására, mind valószínűbbnek tűnt. A problémát Charles szerint mindössze az okozta, hogy mind ez idáig még senkinek sem sikerült felfedeznie a módját, hogy az információt sikeresen betáplálja egy nyers kristályba, majd azt vissza is nyerje onnan. Ez persze, mutatott rá, nem jelenti azt, hogy ez soha nem is fog megtörténni. Sokak véleménye szerint pedig már meg is történt.

Néhányan, mint a kristálykutató Frank Dorland, úgy vélik, hogy az információ kivonásának módja egy darabka természetes kristályból, mint amilyen a kristálykoponya is, egyfajta közvetlen kommunikáción alapul az emberi elmével. Ugyan első hallásra ez elképzelés is túlzónak tűnhet, fel kellett fedeznünk, hogy néhány korai kísérlet máris történt ezen a területen, számítógépek segítségével. Giles Brindley professzor, a middlesexi Királyi Országos Ortopédiai Intézet munkatársa, például reális esélyét látja a fizikálisan bénult egyének esetében, hogy azok az agyukhoz kapcsolódó elektromos vonalak segítségével teremtsenek kapcsolatot a számítógépekkel.

A korai kísérleti eredmények azt igazolják, hogy lehetséges a páciensek számára pusztán gondolataik erejére támaszkodva kommunikálni közvetlenül a számítógéppel. Ezek a kísérletek azt sugallják, hogy egy napon lehetséges lesz a közvetlen kommunikáció az emberi elme és a számítógép között, az otromba billentyűzet és más elektromos mütyürök kiiktatásával. Akár bekövetkezik ez a jövőben, akár nem, a kísérletek mindenképpen arra utalnak, hogy lehetséges egy sokkal közvetlenebb kapcsolattartás a szilícium kristály chippel, mint ahogyan az napjainkban történik. Fennállnak vajon hasonló lehetőségek a kristálykoponyával történő kommunikációt illetően is?

Ha valóban információ rejtőzik a kristálykoponya belsejében, miféle információ lehet az, hogyan kerülhetett eltárolásra, és hogyan leszünk képesek a kiolvasására? Annak érdekében, hogy a kérdésre választ találjunk, elkezdtük megvizsgálni, hogyan tárolódik el az információ a modern számítógépek belsejében. Felfedeztük, hogy az “információ”, ahogyan ma ismerjük, nem egy “dolog”, hanem sokkal inkább egy “folyamat”. Nem szilárd és statikus, a szó szoros értelmében véve nem kerül “eltárolásra” sem; nem nyugszik valami könyves szekrény mélyén.

Miközben arról beszélünk, hogy az információ “eltárolódik egy szilíciumchipben a számítógép belsejében”, magának az információnak nincs megfogható fizikai formája. Nem érinthető, látható vagy hallható, hacsak elektronikus úton visszanyerésre nem kerül a rendszerből. A számítógépek esetében sikerült megtalálnunk a módját, hogy az “eltárolt” információt betápláljuk, illetve visszanyerjük egy elektronikus folyamat útján. De mi a helyzet a kristálykoponya belsejében talán megtalálható információval? A mai napig nem ismerjük ugyan a megfelelő metódust az információ betáplálására, illetve visszanyerésére, de ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy az nincs is ott. Önkéntelenül is az az analógia jut az eszünkbe, hogy egy kőkorszaki előember rábukkan egy számítógépre, majd közöljük vele, hogy abban hatalmas mennyiségű tudás és információ rejtőzik.

Az elektronika kellő szintű ismerete, a megfelelő jelszavak és parancsok megértése nélkül egyszerűen nem hinnének nekünk. Lehet, hogy mi is hasonló helyzetben vagyunk a kristálykoponyával? Talán az általa tárolt információ olyan formátumban lett letárolva, amit mi egész egyszerűen nem értünk meg. Csak ha képesek vagyunk megfelelő módon kapcsolatba lépni az információt tároló közeggel, akkor válhat érthetővé az általa birtokolt tudás. Mindezt első kézből szerzett tapasztalataim is igazolják. Amikor először kezdtem el számítógéppel dolgozni, jó néhány alkalommal találtam szinte lehetetlennek az eltárolt információ visszanyerését. Többször is kételkedni kezdtem benne, hogy amit keresek, az valóban létezik-e – mígnem kellő szerencsével rá nem bukkantam a rendszer által is értelmezhető módszerre.

Talán a kristálykoponyával sincs ez másként. Néhányan, mint Frank Dorland, szilárdan hiszik, hogy a közvetlen kommunikáció a kvarckristály és az emberi elme között máris lehetséges, és képesek vagyunk információt visszanyerni a kristálykoponyából. Az ehhez használt mechanizmus meglehetősen összetett, és figyelemre méltó módon kifinomult. Dorland állítása szerint egy darab piezoelektromos kvarckristály, mint amilyen a kristálykoponya is, képes kapcsolatba kerülni az emberi testtel és szellemmel, de csak ha az nincsen normális, öntudatos állapotában. Frank Dorland hat évet szentelt a Mitchell-Hedges-koponya kutatásának, és még a Hewlett-Packard kísérletsorozatban is részt vett.

Habár már túl idős és megrendült egészségű volt ahhoz, hogy személyesen is találkozhassunk vele, nagy vihart kavart teóriáját alaposan megismerhettük Szent jég című könyvéből, melyet a kristálykoponyával kapcsolatos felfedezésekről írt, a Hewlett-Packard kísérleteket követően. Frank Dorland meggyőződése szerint a “kommunikáció korát”, melyben élünk, igazság szerint “kristálykornak” kellene hívni és ennek is még csak most köszöntött be a hajnala.

Nézete szerint több olyan tulajdonsága is van a kristálynak, és vele együtt a kristálykoponyának is, melyet napjainkban még nem értünk, és számos nagy horderejű felfedezés várat még magára. Úgy látja, a természetes kvarckristály képes visszatükrözni saját tudati állapotunkat, tudatalatti, illetve tudattalan gondolatainkat a felszínre hozni, homályos intuíciókat gerjeszteni, és lehetővé tenni számunkra, hogy hozzáférjünk a távoli múlt elfeledett tudásához.

Hite szerint a kvarckristály segíthet testünk gyógyításában is. Dorland teóriája azon az elképzelésen alapult, hogy mind az emberi test, mind a természetes kvarc folyamatosan elektromágneses jeleket sugároz, melyek kívül esnek a hallhatóság határán. Dorland arra kér bennünket, vegyük figyelembe, hogy sokkal több minden történik ebben a minket körülölelő láthatatlan világban, mintsem azt rendszerint képzeljük. Életünk minden percében “elektromos energiahullámok tengere” vesz körül valamennyiünket; szüntelenül olyan természetes elektromágneses sugarak bombáznak bennünket, melyet egyszerűen képtelenek vagyunk észlelni.

A nap például a sugárzó energiák széles spektrumát bocsátja ki magából, mi azonban ennek csak két összetevőjét érzékeljük: az infravöröst, mely megmelegít bennünket, és a normális fényt, mely látható a szem számára. Hasonlóképpen a legtöbb ember alkotta elektromágneses energiahullám, mint a rádió-, televízió – és mikrohullámú jelek, érzékeink számára megfoghatatlanok. Dorland rá is mutat: Az ember érzékelési képességei egy átlagos személy esetében a becslések szerint az ismert hullámhossz-spektrumnak mindössze kevesebb mint 2 százalékát képesek felfogni. Ez azt jelenti, hogy a legtöbben egyáltalán nem vagyunk tudatában a körülöttünk zajló események 98 százalékának.

Ráadásul adott az esélye annak is, hogy számos energiafrekvencia létezik körülöttünk, melyeket mindeddig nem fedezett fel a tudomány. Dorland azt javasolja, hogy az emberi testre és elmére mint egyféle rádióra gondoljunk, mely képes továbbítani és venni ezeket az észlelésen túli elektromagnetikus energiahullámokat. A test, az idegek komplex elektromos és vegyi hálózatával meg magas nedvességtartalmával, nemcsak energiaforrásként és jeladóként szolgálhat, hanem érzékeny antennarendszerként is, mely számtalan különféle forrás jeleinek vételére képes.

Dorland állítása szerint, amikor kontaktusba kerülünk egy piezoelektromos kristállyal, mint amilyen a kristálykoponya is, a kvarckristály veszi azokat az elektromágneses jeleket, melyeket a testünk bocsát ki magából. A kristály ezután rezgésbe kezd, felnagyítja ezeket a jeleket és ebben a felerősített formában tovább sugározza azokat az atmoszférába, ahol a test sejtjei ismét érzékelhetik. A folyamat nyomán a kvarckristály módosítja és kierősíti saját elektromágneses hullámainkat, majd visszajuttatja hozzánk, így az “energiainformáció” hullámai erősebbek és tisztábbak lesznek.

Mint azt már tudhatjuk, a nyers piezoelektromos kvarc jól ismert természetes elektromos oszcillátorként, rezonátorként, illetve erősítőként. Dorland vélekedése szerint a fenti folyamat azonban csakis akkor játszódhat le, ha a kristály “bekapcsolt” állapotban van. Mint minden elektromos berendezést, az elektromos energia egy forrásával ezt is aktiválni kell, ami ebben az esetben az emberi test és elme. Jóllehet a kristály képes bizonyos energia átvételére a levegőből is, Dorland meggyőződése szerint a leghatékonyabban úgy tölthető fel, ha megérintjük, illetve kézben tartjuk. A kristály ezúton reagál az energiákra, a test és az agy frekvenciájával kompatibilis és azzal harmóniában lévő vibrálásával.

Dorland szerint testünk és tudattalan elménk elektromágneses üzenetek tömkelegét képes venni a piezoelektromos kristályból, csakhogy rendes körülmények között nem vagyunk tudatában ezeknek, mint ahogyan normális körülmények között nem vagyunk tudatában a mikrohullámú sugaraknak sem. Ugyanez a helyzet a Nap sugárzó energiájával is. Többsége kívül esik az érzékelésen, ugyanakkor tudjuk, hogy a test sejtjei felfogják azokat, és azok stimulálják a tobozmirigyet is. Hasonlóképpen, legalábbis Dorland meggyőződése szerint, amikor a kristály energiái kisugároznak, a hipotalamusz (a látódomb alatti agyrészlet) a kulcsmirigy. Ez a mirigy, mely a középagy alsó felén helyezkedik el – ami a koponya egyik legvédettebb pontja – fontos szerepet játszik a test elektromos és vegyi folyamatainak mindennapos koordinálásában.

Tudvalevően a legkisebb elektromos impulzus is hatást gyakorol rá, és Dorland szerint képes az elektromos kvarckristályból kisugárzó oszcilláló energiák vételére, illetve megszűrésére. Ezek az üzenetek azután végigfutnak a test egészén, de csak nagyritkán – vagy sosem -jutnak el a tudatosság szintjére. A kvarccal történő kapcsolattartás, állítja Dorland, segíthet fenntartani az idegrendszerrel szoros kapcsolatban álló belső elválasztású mirigyek egyensúlyát, és ezáltal járul hozzá az egészség fenntartásához. Meg van győződve továbbá arról is, hogy a kristály természetes felerősítő képessége fellendíti a sejtek közötti kommunikációt is. A teória szerint ez a megnövekedett kommunikáció abban segítheti a tudatos elmét, hogy kapcsolatot teremtsen a tudattalan különféle szintjeivel, és a tudatalatti gondolatokat a tudatosság szintjére emelje.

A tudatos és tudattalan szintek közötti kommunikáció javulásával kapcsolatban éppen a közelmúltban mutatták ki, hogy jótékony hatással járhat az egészségre nézve. A nem is olyan távoli múltban számos testfunkcióról, köztük a szívverés szaporaságáról is, azt tartották, hogy kívül esik a tudatos elme irányítási körén. A jelenkori, “bio-visszacsatolással” kapcsolatos kísérletek – ez a technika egy elektromos berendezést használ arra, hogy a páciens belső fiziológiájának adatait visszatáplálja – kimutatták, hogy az emberek hatást tudnak gyakorolni saját autonóm idegrendszerükre, és segíthetnek kontroll alatt tartani olyan kondíciókat, mint a vérnyomás, melyről korábban úgy tartották, kívül esik a tudatos elme tevékenységi körén.

Frank Dorland a “biokristály-visszacsatolás” kifejezést egy hasonló típusú, a természetes kvarckristály és az emberi elme között fennálló visszacsatolási rendszer lehetőségének leírására használja. Az elmét a test egészsége szempontjából kulcselemként kezeli, és kijelenti, hogy a piezoelektromos kristályok felerősíthetik a kommunikációt a test különféle sejtjei, valamint a test és a szellem között. Meggyőződése szerint a kommunikáció szintjének javítása olyan fontossággal bír, melynek napjainkban nem is vagyunk még tudatában. Szerinte egy teljesen új tudományág van születőben, a “biokristálytan”, mely az energiák kölcsönhatását hivatott vizsgálni a kvarckristály és az emberi elme között.

Azonban, teszi hozzá, a biokristály-visszacsatolás nemcsak a test gyógyítására használható, hanem arra is, hogy “tudatossá tegyen olyan dolgokat, melyeket az egyén már tud, és alkalmassá teheti arra, hogy ezeket a tudattalan kiaknázatlan forrásokat is megnyissa előtte”. Az emberi elme mélyebben fekvő rétegei közötti kommunikáció javításával a piezoelektromos kristály olyan tudást szabadíthat fel, mely a tudatalatti és a tudattalan mélyén rejtőzött, és a teljes felismerés szintjére emelheti azt. Ahogyan Dorland mindezt megfogalmazza: A kristály sejtjei kisugározzák ezeket a rádió jellegű jeleket az idegrendszeren keresztül az agykéreg sejtjeibe.

Ott azután szétválogatásra kerülnek és jelentéstartalmú üzenetté állnak össze, melyek lehetnek felismerhető képek vagy szavak, vagy akár egy fajta tudásérzet is a tudatos elmében. Ezek az üzenetek számos forrásból elérkezhetnek hozzánk, de úgy tűnik, elsősorban mégis a tudatalatti memóriabank, illetve a tudatfeletti a forrásuk. Dorland szerint ez a tudás nemcsak az egyén tudatalattijából származhat, hanem a “kollektív tudattalanból” is. A kollektív tudattalant elsőként a kiváló svájci pszichiáter, Carl Jung azonosította. Ő mutatott rá, hogy a tudat szintjén valamennyien különálló, maga nemében egyedülálló és individuális emberi lények vagyunk, de ha egy kicsit mélyebbre ásunk, azt találjuk, hogy a tudattalan egy szintjén valamennyien nagyjából azonos gondolatokban, elképzelésekben és érzelmekben osztozunk.

Mintha ezeknek az őstípusi koncepcióknak meglenne a saját élete, egy teljesen független létforma, bármely egyén elméjén kívül. Ez a szint így a “kollektív” tudattalan. Kezdetben az elképzelés, hogy némely gondolat és idea létezhet egy adott egyén elméjén kívül, rendkívül különös volt a számomra, sőt, kissé logikátlan is. Végül is, valamennyi gondolat mindig az elménken belül bukkan fel, és bizonyos, hogy valamennyiünknek szüksége van külön agyra a gondolkodáshoz.

Ezáltal mindig is feltételeztem, hogy a gondolataink a saját agyunkon belülről jönnek, az elménkben erednek. Ekkor ötlött csak fel bennem, hogy mindezt kijelenteni kicsit olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy csak azért, mert a képeket és a hangokat a televízióból látjuk kiáramlani, és szükségünk van egy egyéni tévéberendezésre a vételükhöz, a képeknek vagy a hangoknak szükségszerűen magán a tévékészüléken belül kell létrejönniük.

Persze mindannyian tudjuk, hogy a valóságban ezek a hangok és képek a levegőt eltelítő jeltömegből kerülnek leválogatásra, melyeknek normális esetben nem is vagyunk a tudatában, s amelyek vételéhez szükségünk van a megfelelő technológiára. Érdemes eltűnődni rajta, hogy némely gondolatunk is átmehet hasonló folyamaton. Jóllehet nem tagadhatjuk, hogy igenis szükségünk van saját, egyéni agyunk áramköreire a gondolkodáshoz, ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valamennyi gondolatunk és elképzelésünk innen ered.

Talán némelyeket, ha nem is mindet, egy másik forrásból kapjuk; egyfajta tudáshalmazból, mely a saját független formájában létezik valahol az egyéneken túl, talán valahol körülöttünk az éterben – akárcsak a tévéjelek esetében. Csak azért, mert nem vagyunk tudatában ennek a tudáshalmaznak, vagy hogy jeleket veszünk tőle, még nem jelenti azt, hogy ez nem is létezik, hiszen mondjuk a tévéjelek értékéből se vonna le semmit, ha véletlenül senki sem fogná őket. Felötlött bennem a gondolat, hogy talán a kristálykoponya a leghatékonyabb eszköz, hogy – akárcsak egy tévékészülék – információkat vételezzen ebből a forrásból. Dorland kétségtelenül utal rá, hogy a kristálykoponya valamiképp lehetővé teszi számunkra, hogy megcsapoljuk a kollektív tudattalant.

Az alábbi sorokban is valami hasonlót állít: Egy egyetemes kommunikációs hálózatnak kell léteznie a tudatalatti szintjén, melynek csak nagyon kevesen vagyunk tudatában… és a kristálykoponya felhasználható arra, hogy kapcsolatot létesítsünk más egyének memóriabankjával, akiknek talán megtalálható a kívánatos információ az aktái között… ami viszont azt jelenti, hogy ezen az úton keresztül hihetetlen mennyiségű információ állhat a rendelkezésünkre. És ez még csak nem is az egyetlen információforrás, melyet Frank Dorland szerint a piezoelektromos kristály segítségével kiaknázhatunk.

Állítása szerint az segíthet kapcsolatot teremteni a fajok “öröklött tudatalatti memóriabankjával” is, melyek genetikusan átörökített információkat tartalmaznak, visszamenőleg legkorábbi őseinkig. Dorland rámutat, hogy a fosszilis koponyamaradványok kormeghatározása kimutatta, miszerint 500000 évvel ezelőtt láthatóan hirtelen növekedés állt be az “agydoboz”, vagyis a koponya méretében és kapacitásában, és ez az a történelmi kor, melyre a homo sapiens felbukkanását tesszük. Ez a tény azt implikálja, hogy a növekedésnek valamilyen köze lehetett ahhoz, hogy az agynak újabb területre volt szüksége az öröklött tudatalatti memóriabankhoz.

Köztudott, hogy jelenleg csak parányi töredékét használjuk ki mentális képességeinknek. Dorland felvetése szerint ezt az magyarázza, hogy az emberiség múltbéli történelmének valamennyi öröklött emlékét magunkban hordozzuk, de miután ez takarosan el lett raktározva a tudatalatti szinten, rendes körülmények között nincs róla tudomásunk. Mint rámutat, széles körben elfogadott tény, miszerint az örökletes DNS felelős a testi karakterisztika meghatározásáért, a tudománynak azonban mind ez ideig nem sikerült felismernie, hogy a tudatalatti emlékek szintén átörökíthetőek.

Dorland véleménye szerint egyetlen darab kvarckristály, mint amilyen a kristálykoponya is, kulcsszerepet játszhat abban, hogy aktiváljuk ezeket a genetikus emlékeket. Így talán a kvarckristály természetes erősítő tulajdonsága nem csak a saját emlékeinkkel, tudatalatti gondolatainkkal, és a “kollektív tudattalannal” történő kommunikációt erősítheti, de talán az “ősi emlékek” elérésében is segíthet. Frank Dorland utal arra is, hogy valamiképpen lehetséges a kristálykoponya gondolatláncokkal, emlékekkel, üzenetekkel vagy instrukciókkal való “beprogramozása” is. Az erre szolgáló mechanizmus nem igazán egyértelmű, bár utal rá, hogy múltbéli őseink birtokában lehettek ennek a tudásnak.

Elképzelhető, hogy az elmúlt 12000 -15000 évben számos vezetőnk használta a természetes kristályokat ilyen és másféle célokra. . . A hajdani ősök a kristályt a vallásos hierarchia, a nemesség, a katonai vezetők, és természetesen a titkos testvériségek céljaira tartották fenn. A modern kori tudósok kísérleteztek a lézerrel és a kvarckristállyal, permanens memóriabankként adoptálva azokat, így az adatok letárolhatóvá válnak a kristályokban, és később bármikor előhívhatóak… Miután a kristály állandó anyag, melyet sem az idő, sem a természetes kopás nem fenyeget, a kristályban tárolt adatok talán ezredévekre aktívak maradhatnak. Ugyan Frank Dorland teóriái állandó vita tárgyát képezik, annyi bizonyos, hogy számos érdekes lehetőséget vetnek fel.

A kristálykoponya piezoelektromos tulajdonságai valóban javíthatnak a belső kommunikáción, nemcsak a test gyógyulását segítve elő ezzel, de ráirányítva a figyelmünket a tudattalan eddig feltáratlan tudására? Felfedeztük volna az okát, miért faragták a kristályt éppen koponya formájúra? Ezzel is az ősöket akarták szimbolizálni, kiknek emlékei ott élnek eltemetve a saját elménkben? És a kristálykoponya vajon segíthet a felszínre hozni ezeket az “ősi emlékeket”? Ha a kristálykoponya valóban felhasználható arra, hogy elérjük a tudást, mely benne, a minket körülvevő éterben, vagy saját pszichénk mélyén rejtőzik, akkor Dorland teóriája szerint ez lehet a kulcsa annak, hogy az ősi tudás birtokosaivá válhassunk.
Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 3.rész – A tudósok

A kristálykoponya nemcsak a régészek figyelmét vonta magára. A tudósokat éppúgy izgalomban tartotta a koponya rejtélyes története, és a hihetetlen lehetőségek, melyeket felvetett.

Amikor Anna Mitchell-Hedges beleegyezett abba, hogy kölcsönadja a koponyát a Hewlett-Packard számítógépes és csúcstechnológiai vállalatnak, megnyílt a lehetőség az alaposabb tanulmányozásra. A Hewlett-Packard egyike a világ legkiemelkedőbb gyártóinak a számítógépek és egyéb elektronikus berendezések területén. Az elektromos szerkezetek teljes palettáján alkalmaznak különféle kristályokat. A tudósaik így nemcsak a számítógépeknek, de a kristályok fizikai, technikai és tudományos tulajdonságainak is szakértői. A kristálykoponya tesztelésére még az 1970-es évek végén, a Hewlett-Packard kristálytani laboratóriumaiban, a kaliforniai Santa Clarában került sor.

Ezekbe a laboratóriumokba látogattunk el, a kaliforniai Szilícium-völgy mélyén, hogy megtudjuk, mit tapasztaltak a tudósok. A teszteket a frekvenciaszabványok csoportjából Jim Pruett felügyelte. Mikorra mi Kaliforniába értünk, ő már régen máshol dolgozott, de Ceri és én beszélhettünk a laboratórium egyik vezető tudósával, Jack Kustersszel, és a kvarckőzeteket használó egységek műszaki vezetőjével, Charles Adamsszel, aki a kísérletek során is jelen volt. A két férfi együttesen mintegy 50 évnyi szaktapasztalatot tudott felmutatni a kristályok szakterületén.

Ahogy Jack és Charles elmagyarázta, a csapat kezdetben még abban sem lehetett bizonyos, hogy a kristálykoponya egyáltalán kvarckőzetből készült. Ami azt illeti, számos más anyag létezik, ami az átlagos vizsgálódás szemszögéből szinte megszólalásig hasonlít a kvarcra, beleértve a különféle műanyagokat és üvegeket is. Még az ólomkristály is, melyből a legtöbb üveg dísztárgy és dekoratív műtárgy készül, valójában egyfajta üveg, és semmi köze a kristályokhoz. Ezenkívül napjainkban már számos mesterséges, azaz “szintetikus” kristály is rendelkezésre áll. A természetes kvarc – vagyis hegyikristály – azonban teljes egészében az anyatermészet terméke. A szó szoros értelmében a földben növekszik, milliárdévnyi idő alatt.

A kristályok jobbára mélyen a föld kérgében találhatóak, rendszerint vulkanikus és szeizmikus tevékenység közelében. A folyamathoz hihetetlen mennyiségű hőre és nyomásra, valamint minden esetben egy “magra” van szükség. Ez a mag akkor jön létre, amikor egyetlen szilíciumatom intenzív hőhatás és nyomás alatt egybeolvad két oxigénatommal, mely az ugyanazon a helyen foglyul esett roppant forróságú víz, illetve gőz alkotóeleme. Az ily módon fuzionáló atomok egyetlen kristályos szilícium-dioxid-sejtben egyesülnek, és ebből a szubsztanciából tevődik össze a kvarckristály. (Melléktermékként hidrogén keletkezik.) Ezredévek alatt, ha megfelelőek a feltételek, a mag növekedésnek indul. Az őt körülvevő folyadéknak azonban megfelelő arányban kell szilíciumot és vizet, illetve nagynyomású gőzt tartalmaznia, aminek ráadásul elegendő időn keresztül hihetetlenül intenzív hőhatásnak, illetve nyomásnak kell kitéve lennie.

Ahogy az elsődleges fontosságú folyadék átszivárog a szílicium-dioxid első sejtjén, a sejt reprodukálni kezdi önmagát, komplex kristályos szerkezetét egyszerre mindig csak egy atomra átörökítve. A kristály valamennyi sejtje ugyanazt a mintázatot ismétli. Minden sejt önmagában véve is parányi kristály, és minden sejt azt a mintát ismétli, amit az előtte lévő. Ezúton a kristály komplex, háromdimenziós hálózattá növekszik, amit “kristályrácsként” ismerünk; tökéletes geometriai precizitással, ahol minden sejt egyaránt szimmetrikus, és az őt megelőző társa hibátlan mása. Lépésről lépésre, az évek hosszú sora alatt, így jön létre egy darabka tiszta és átlátszó természetes kristály.

Természetes állapotában meglehetősen szögletes az alakja, mindig hatoldalú, és egyik irányban fokozatosan hegyes ponttá vékonyodik el. Persze nem minden természetes kvarckristály születik tökéletesnek. Beszivároghatnak különféle szennyeződések, nyomokban vas és alumínium, illetve nagyszámú más anyag is, melyek foglyul esnek a hálóban. Más elemek jelenlétét az elszíneződések mutatják; az alumínium például füstösszürkévé teszi az anyagot, melyet “füstkvarcként” ismerünk; a vas árnyalatnyi rózsaszínt visz bele, kialakítva ezzel a “rózsakvarcot” vagy “cseh rubint”, hogy csak e kettőt említsük. A magas radioaktív szint szintén befolyásolhatja a növekedést, és elszíneződésekhez vezethet. Ha a környezetben egyáltalán nincs jelen sem radioaktivitás, sem szennyező elem, csakis akkor jöhet létre tökéletesen tiszta és átlátszó kristály. A kvarc mindazonáltal az egyik leggyakrabban előforduló természetes ásvány. Amint azt Jack elmondta nekünk, jelenkori becslések szerint a földkéreg 80 százalékában megtalálható.

Többsége azonban túlságosan is szennyezett, vagy apró a gyakorlati felhasználásra, legfeljebb csak kvarchomokként. És jóllehet a kevésbé tiszta kristályok is lehetnek gyönyörűek, az elektronikai iparban vajmi kevés hasznukat lehet látni. Komoly gondot okoz, hogy az iparágnak nagy és tiszta darabokra van szüksége, melyek meglehetősen ritkák. Napjainkban ezt bizonyos mértékben úgy válaszolták meg, hogy ember által készített, vagy még inkább növesztett, mesterséges, avagy szintetikus kvarcot használnak.

Az első kísérletek a mesterséges kvarckristály előállítására, illetőleg növesztésére 1851- ben kezdődtek, de a technika csak a XX. század végére érte el azt a fokú tökéletességet, mely a gyakorlati használat elengedhetetlen előfeltétele. Azokban az időkben, amikor a gyakorlati kísérletek folytak a kristálykoponyával a Hewlett-Packardnál, a gondosan kiválogatott természetes kristályok még mindig az első számú forrást jelentették az elektronikus berendezések számára, viszont napjainkra, amikor a tudósok sikeresen képesek előállítani saját verziójukat, a szintetikus kristályok szinte teljesen kiszorították természetes társaikat a legtöbb elektronikus szerkezetből.

A mesterségesen előállított kristály lényegi tulajdonsága, hogy a kristály tisztasága és mérete száz százalékig garantált. Ez persze nem jelenti azt, hogy az eljáráshoz ne lenne szükség a jó öreg természet segítségére. Éppen ellenkezőleg: az egyetlen lehetséges módja a mesterséges kristályok készítésének, ha azokat természetes darabokból növesztik. A tudósok végső soron nem tesznek mást, mint felgyorsítanak egy olyan folyamatot, mely rendes körülmények között egy örökkévalóságig tartana, és elérik, hogy az mindössze néhány hét alatt végbemenjen. Ennek az a módja, hogy mesterséges úton létrehozzák az optimális környezetet a növekedés számára.

Egy hatalmas “autoklávban”, egy rendkívül kifinomult kemencében, a kvarc törmelékei roppant nyomáson és hőhatás alatt felolvadnak a vízben. A legfontosabb alapanyag azonban továbbra is a jó minőségű kvarc; enélkül a folyamat el sem kezdődhetne. Ezt a gondosan kiválasztott természetes kristályt egyszerűen beleteszik egy nagynyomású főzőedénybe, és a többit a természetre magára bízzák. A környező folyadék növelni kezdi a kristály térfogatát, és az eredményt a végén eltávolítják az edényből, amikor az elérte a megfelelő méretet. De ezek a kristályok, többgenerációnyi tudósmunka termékei, semmivel sem lehetnek tökéletesebbek, mint az eredeti darab kvarckristály, amit a természettől kaptunk. Tekintve a számos anyagot, amit szabad szemmel könnyedén összetéveszthetünk a kvarckristállyal, a Hewlett-Packard tudósainak legelső feladata az volt, hogy meghatározzák, miből is készült a koponya.

Az egyik teszt során a koponyát alámerítették egy benzilalkohollal teli üvegtartályban, melynek ugyanaz a sűrűségi és fénytörési mutatója, mint a tiszta kvarcnak. Amint a koponyát beleeresztették a tartályba, az eltűnni látszott. Ez azt bizonyította, hogy hihetetlen tisztaságú kvarckristályból készült. De nemcsak tiszta volt, természetes is. Amikor polarizált fénysugarat irányítottak a koponyára az üvegtartályban, homályos árnyékok avagy “fátylak” tűntek fel, melyek világosan utaltak a természetes eredetre. Ezek az árnyékok a kristály növekedése nyomán keletkezett mintázat parányi eltérései, melyek némiképp a fák évgyűrűire emlékeztettek, és hiányoznak a precízen szabályozott körülmények között, mesterségesen előállított kristályokból. Így a koponya nem valamely műanyagból vagy üvegből készült, és nem volt szintetikus kristályból sem. Az alapanyag kétséget kizáróan természetes hegyikristály volt, a természet műve. A fátylak jelenléte azonban felfedte a koponya egy másik, figyelemre méltó tulajdonságát is.

Tekintve a méretet, ami szokatlanul óriási volt a természetes kristályokéhoz képest, néhányan arra kezdtek gyanakodni, hogy a koponya több darabból készült, melyet gondosan egymáshoz illesztettek. A polarizáltfény-próbák azonban kétséget kizáróan igazolták, hogy a koponya egyetlen darab kristályból készült, sőt a különálló állkapocs is ebből került megformálásra. A kristálykoponya valaha egyetlen kőzetkristálytömb volt. A kutatócsoportot teljesen bámulatba ejtette a felfedezés. A tiszta kvarckristály egyike a legkeményebb anyagoknak. A Mohs-féle keménységi skála, melyet az ékszerészek használnak, csak alig valamivel kalibrálja a gyémánt alá. Ez a tény rendkívüli nehézségek elé állítja azt, aki megkísérli az anyagot kifaragni, tekintve annak törésre és morzsálódásra való hajlamát. A koponya a maga nemében páratlan műremek volt, melynek elkészítése a kutatócsoport becslése szerint még a jelenkori elektronikusan vezérelt, gyémántfejű eszközökkel is nem kevesebb, mint egy évbe telne. A csoport azonban levont egy még meglepőbb következtetést is.

Véleményük szerint ugyanis még a modern gyémántfejű szerszámokkal is szinte lehetetlen lett volna egy ilyen hihetetlenül kifinomult objektum kifaragása. A vibráció, a hőhatás és a súrlódás, melyet az ilyen szerszámok keltenek, az olyan finoman cizellált darabok esetében, mint az alsó állkapocs, óhatatlanul is a koponya repedéséhez és töréséhez vezettek volna. Nyilvánvalóan ez a tény sarkallta a tudóscsapat egyik tagját a kijelentésre: – Ennek a koponyának nem is szabadna léteznie!

De a kutatócsoport vélekedése, hogy a koponyát nem modern eszközökkel készítették el, több volt egyszerű megérzésnél. A további kísérletek is ezt igazolták. Még a koponya felületének szélsőségesen nagymértékű felnagyítása sem fedte fel a modern szerszámok nyomait; nyoma sem volt az árulkodó, egymással párhuzamos bemetszéseknek. Tekintve, hogy az ilyen jelek nyomait hihetetlenül nehéz eltüntetni, az eredmények a kutatócsoport kezdeti vélekedését támasztották alá – a kristálykoponyát valóban kézzel faragták ki! Ez fantasztikus felfedezés volt, hiszen a kristály kizárólag kézi technikákkal történő megmunkálása hihetetlenül hosszú időbe telik. A tudósok csakis arra gondolhattak, hogy a koponyát lassan és türelmesen, kézzel csiszolták ki az eredeti kristálytömbből, vélhetően folyami homok és víz keverékét felhasználva.

Még a rézeszközök vagy ferdevésők használatával is több generációnyi időnek kellett eltelnie, mire a kristálykoponya elkészülhetett! Ugyan a pontos időt lehetetlen meghatározni, a Hewlett-Packard belső magazinja, a Mérték, 300 esztendőnyire becsülte azt! Ahogyan azt Jack és Charles elmagyarázta, bárkik is készítették a koponyát, egy óriási darab szögletes kvarckristályból kellett kiindulniuk – mely mintegy háromszor akkora lehetett, mint maga a koponya -, és amikor nekiláttak a faragásnak, semmilyen módon nem bizonyosodhattak meg arról, hogy a belseje is hasonló tisztaságú, avagy teli van repedésekkel és lyukakkal. Gondosan osztályozniuk kellett a felhasznált homokot szemcseméretük szerint, kezdve a legnagyobb szemekkel, mellyel az általános formát alakították, s fokozatosan haladva az egyre kisebb szemcsék felé, amint a munkadarab egyre részletesebbé vált, végül elérkezve a mikroszkopikusan finom, szinte por alakú homokhoz, mellyel a végső polírozást végezték. Ráadásul, ha bármelyik ponton hibáztak volna, kezdhettek volna mindent a legelejéről.

Ha csak egyetlen túlméretes homokszem is hullott volna a felületre, amikor a végső simításokat végezték, újra kellett volna kezdeniük az egész munkát. Valóban irdatlan feladat lehetett. Elmondtam azt a korábban hallott, meglehetősen elrugaszkodott teóriát – melyet az ősi legenda is támogatott, sőt azok közül is sokan, akik huzamosabb időt töltöttek el a koponya társaságában -, mely szerint a koponyát valójában földönkívüliek készítették. Végtére is, ha mi még modern szerszámainkkal sem lennénk képesek megalkotni, hogyan történhetett meg ez egyszerű kézi munkával? A Hewlett-Packard tudósai, érthető módon, elvetették a teóriát. Ahogyan Jack Kusters mondta: Tudósként nehezen tudom elképzelni, hogy azok az emberek – bocsánat, teremtmények – egy másik univerzumból idejönnének, ilyen tárgyakat elrejtenének itt, majd eltűnnének, hogy azután soha többé ne zavarjanak bennünket. Ezek az egyéb alternatívák egész egyszerűen nem férnek bele a lehetséges magyarázatok körébe. Nem hiszek az idegenek létében, így azt a következtetést kell levonnom, hogy a tárgyat emberi kéz alkotta. A vizsgálatok eredménye már önmagában véve is eléggé hihetetlen volt.

Ráadásul Frederick Mitchell-Hedges mindezt már a maga korában is sejtette: Legkevesebb 150 esztendőnek kellett eltelnie, mialatt generációk sora dolgozta le élete minden egyes napját, türelmesen csiszolgatva homokkal a hatalmas kristálytömböt, míg végül a tökéletes koponya kialakulhatott. Az Ember 1936-os értekezésében a British Museum munkatársa, Adrian Digby is megjegyezte, hogy “Mr. Burney (vélhetően Mr. Mitchell-Hedges) koponyája nem rokonítható az újabb kori (bronzkori) feldolgozási technikákkal.” Mindezek ellenére úgy tűnt, a tudósok cáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztották alá: a koponyát teljes egészében kézi munkával készítették el, mindennemű modern fémeszköz segítsége nélkül. Viszont az még a tudósok számára is lehetetlennek bizonyult, hogy meghatározzák, mikor is készült el a koponya. Ahogyan azt Jack és Charles kifejtette, a kvarckristályoknak egyáltalán nincs kora. Az idő múlásával nem korrodálnak, nem kopnak, és semmilyen más formában sem változnak.

Valójában éppen ez a kvarc számos szokatlan tulajdonsága közül, mely annyira kívánatossá teszi a modern elektronikai ipar számára. Ez a sajátosság azonban még a radiokarbon kormeghatározást is lehetetlenné teszi. Más anyagok esetében, még ha a kornak nincs is látható nyoma, ahogyan a kristálykoponya esetében, a tudósok rendszerint képesek rendkívüli pontossággal meghatározni mind az alapanyag, mind a feldolgozás korát azáltal, hogy lemérik az anyagot alkotó szénatomok radioaktív bomlásának mértékét. Kvarckristályok esetében ez nem járható út. Így a csoport tudományos felkészültségével, a rendelkezésre álló csúcstechnológiával és a szakmai tapasztalattal sem kínálkozott semmilyen eljárás a koponya korának meghatározására. Lehetett több száz, vagy akár több milliárd éves is. Amennyire meg lehetett állapítani, lehetett olyan ősöreg, akár maga a Föld, sőt még annál is öregebb.

Az is lehetséges volt, hogy már az idők kezdete óta létezett. A Hewlett-Packard tudósai azonban képesek voltak feltárni még egy potenciális kulcsot a kristálykoponya rejtélyéhez. A további tesztek kimutatták, hogy a koponya nemcsak hogy egyetlen természetes kvarckristályból készült, de “piezoelektromos” szilíciumdioxidból, pontosan abból a természetben előforduló kvarcfajból, melyet széles körben használnak a modern elektronikában. Ahogyan Jack kifejtette, némely kvarckristály piezoelektromos tulajdonságait még a múlt század vége felé fedezte fel Marie Curie férje és a sógora, Pierre és Jacques Curie. A piezo görög szó, annyit jelent, “összepréselni”; az electrose jelentése pedig “töltésre tesz szert”.

Hogy a koponya ebből a fajta kristályból készült, azt jelentette, hogy rendelkezett egy pozitív és egy negatív pólussal, akárcsak egy elem. Ennek okán, ha nyomást gyakorlunk a koponyára, vagyis “összepréseljük”, akkor képes az elektromos áram gerjesztésére, ha pedig elektromos áramnak tesszük ki a koponyát, megváltoztatja az alakját anélkül, hogy az kihatna a tömegére vagy a sűrűségére! Csakhogy a piezoelektromos kvarckristály, így a koponya is, ebben a tekintetben is anizotrop, ami azt jelenti, hogy a tömegét nem tekintve minden tulajdonsága más a különféle tengelyek irányában. Az elektromos tulajdonságok tekintetében a precíz orientáció az X-Y tengely mentén definiálható; más szavakkal, képes az elektromos áram vezetésére, de csak abban a hat irányban, mely köthető ehhez az X-Y tengelyhez. Minden más irányban szigetelőként fog viselkedni.

A kristálykoponya esetében a tudósok megállapították, hogy az vertikálisan “piezoelektromos orientált”, ami azt jelenti, hogy az X-Y tengely közvetlenül áthalad a koponya közepén, fentről lefelé. E szerint ha elektromos töltést alkalmazunk a koponya tetőpontjára, az nemcsak az alakját fogja megváltoztatni eközben, de az elektromos áram a koponya tetőpontjáról egyenesen a földbe áramlik. A koponya préselése esetén elektromosság nyerhető, és eléggé különös módon a nyomás irányának megfordítása a kristály elektromos polaritás irányának a megfordulását vonja magával. A Hewlett-Packard csoport tanulmányozta a koponya szokatlan optikai tulajdonságait is, köztük azt a képességét, hogy felbontja az alulról érkező fényt, és a szemgödrökön keresztül fókuszálja. Ez nyilvánvalóan egyedül a koponya optikai tengelye irányultságának a számlájára írható, miután a kvarckristálynak éppúgy van optikai, mint elektromos tengelye. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fény gyorsabban hatol át a koponyán az egyik irányban, mint a másikban.

Jack elmagyarázta, hogy a koponya nemcsak ezekre a hihetetlen trükkökre volt képes a normális, többirányú fénnyel, de amikor irányított vagy polarizált fénysugárral vették célba, a fény nemcsak hogy gyorsabban áthatolt rajta az optikai tengely irányában, mint bármely más irányban, de a koponya gyakorlatilag elforgatta a fényt, mely a tengely mentén haladt! A koponya másik jellegzetessége, hogy környezeti értelemben hihetetlenül teherbíró. Ez a piezoelektromos szilícium-dioxid másik olyan tulajdonsága, mely miatt előszeretettel alkalmazzák a modern elektronikában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kristálykoponya rendkívül ellenálló a környezeti behatásokkal szemben. Ez különösen igaz a kémiai változásokra. A legtöbb hasonló természetes anyagot idővel kikezdik különféle kemikáliák, legyen szó savakról, vagy csak egyszerű vízről. A kristálykoponya azonban rezisztens ezekre a behatásokra. Ahogyan Jack kifejtette: A kvarckristály rendkívül stabil, mind fizikális, mind kémiai értelemben, ugyanakkor reagál a fényre és az elektromosságra. és pontosan ez az, ami hasznossá teszi az elektronika számára. A modern tudomány megalkotta a piezoelektromos kvarckristály egy merőben új felhasználási területét is, ahol mint kiváló oszcillátor, illetve rezonátor használatos.

Jack ezt a következőképpen magyarázta el: Ha egy vékony kristályszeletet, melyet az elektromos térrel párhuzamosan metszettek ki, váltakozó elektromos áramnak teszünk ki, elérhető, hogy a kristály rezegni kezdjen. A metszett kristály méretei olyanok, hogy legerősebben azon a váltakozó áramú frekvencián fog rezonálni, mely legközelebb áll saját természetes rezgési frekvenciájához. Ezen a rezgésszámon a kristály mechanikus mozgása a váltakozó irányú áramot fogja felerősíteni. Más szóval a kristálynak, ellentétben más anyagokkal, megvan az a rendkívüli tulajdonsága, hogy kontroll alatt tartsa az elektromos energiát, és állandó, precíz frekvencián rezonáljon.

Ez, legalábbis teoretikus értelemben, azt jelenti, hogy a koponya vélhetően képes lenne az elektromosság – és ezzel együtt potenciálisan egy adott információ – tárolására, és elektromos impulzusok, illetve az információ rezgéshullámokban történő kibocsátására. Oszcillátorként való használhatósága szintén roppant értékessé teszi a kvarckristályt az elektronikai iparban történő felhasználásra. Megtalálhatjuk például az oszcillátor áramkörökben is, melyek létfontosságúak bármely olyan szerkezetben, ahol az elektromos frekvenciák rendkívül pontos szabályzása alapkövetelmény. Ez kiemelt fontosságú a precíziós elektronikában, különösen az időmérő eszközök területén. Valóban, a kvarckristály napjainkban már megtalálható szinte valamennyi precíziós időmérő szerkezetben, a karóráktól a faliórákig. Még az atomórában is ott van, mely a világ legpontosabb órája, és amelyhez az összes többi időmérőt igazítják. A pontatlanság mértéke itt minden egymillió évben mindössze három másodperc (bár a gyártók csak az első három évre vállalnak garanciát)!

A kvarckristály a tudományos haladás homlokterében áll, itt és sok más tekintetben is. Az atomórát használták például arra, hogy leteszteljék Einstein teóriáját, mely szerint az idő sokkal lassabban telik, ha a fénysebesség megközelítését alkalmazzuk. Az óra pótolhatatlan azokban a kutatásokban is, melyek a távoli bolygók szeizmikus tevékenységét hivatottak felmérni. És az egész berendezés egy egyszerű kvarckristályra épül. A kvarc azonban nemcsak a legfejlettebb időmérőkben kapott helyet, de vitális fontosságú az információs technológiában, a telekommunikációban és a tömegkommunikációban, nem is beszélve a navigációs berendezésekről, radarokról és hanglokátorokról, a legfrissebb gyógyászati és ultraszonikus technológiákról. Rendkívüli elektromos tulajdonságai révén szinte az összes elektronikus berendezésben megtalálható, a rádióktól a számítógépekig, a földi televíziós rendszerektől a legfejlettebb telekommunikációs műholdakig, melyek a Föld körül keringenek. Ezek mindegyike ilyen vagy olyan formában, de a kvarckristályokat hasznosítja.

Még a határtalan információs szupersztráda is csak a kristályok kutatásának legújabb kori eredményei folytán válhatott valósággá. A kristály tehát valóban ott található a tudományos fejlődés homlokterében. Megbújik a modern számítógépek, elektronikus, telekommunikációs és tömegkommunikációs berendezések legmélyén.

Kijelenthetjük, hogy a kristály jó megközelítéssel megváltoztatta társadalmunk arculatát. Olyan világban élünk, ahol az elektronikus információ és kommunikáció az élet mindennapos részét képezi, és ahol még az időt is elektronikusan határozzuk meg. Képesek vagyunk késedelem nélkül kommunikálni olyanokkal, akik akár több ezer mérföldnyire vannak tőlünk; eltárolni és visszakeresni hatalmas mennyiségű információt, akár egyetlen gombnyomásra. A kristály képezte a magját annak a technológiai forradalomnak, amilyet talán még sosem látott a világ. Oly mértékben váltunk függővé a kvarckristályokat tartalmazó szerkezetektől, hogy azok már életbe vágóan fontosak lettek civilizációnk szempontjából. De vajon a kristálykoponya miért készült éppen abból az anyagból, melynek tulajdonságait és jelentőségét csak most kezdjük felismerni?

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 2.rész

A koponya egy másik lehetséges eredetére akkor bukkantunk, amikor újra áttanulmányoztuk Sibley Morrill írásait. A beszámolókból kitűnik, hogy Morrillnak is megvoltak a maga kételyei a lubaantuni felfedezés történetével kapcsolatban. Ezért saját teóriát állított fel arról, hogyan juthatott Mitchell-Hedges a koponyához.

A XIX. század vége felé széles körben elterjedt a szóbeszéd, hogy a mexikói elnök, abban az időben Porfirio Díaz, egy titokzatos kincs birtokában van, mely magában foglal egy vagy több kristálykoponyát is. A kincsek állítólag egyik uralkodóról a másikra szálltak, és ezek biztosították a tulajdonosnak az uralomhoz szükséges hatalmat. A XIX. század vége és a XX. század eleje komoly zavargásokat hoztak magukkal Mexikóban; polgári engedetlenségi mozgalmakat, majd polgárháborút, melynek végén az elnököt is megfosztották hatalmától.

A kincsekre a szóbeszéd szerint a felkelők tették rá a kezüket, majd hadizsákmányként felosztották egymás között. A rebellisek egyike nem volt más, mint a nemzeti hős Pancho Villa, akinek az oldalán Frederick Mitchell-Hedges állítólag kényszerűségből harcolt, még 1913 -14-ben. Ez vezetett el azokhoz a spekulációkhoz, hogy Mitchell-Hedges kristálykoponyája egyike azoknak, melyek eredetileg a mexikói uralkodókhoz tartoztak, és Mitchell-Hedges Pancho Villa embereitől szerezte, akik viszont a mexikói elnöktől lopták el.

Sibley Morrill rá is mutat a tényre: Fontos tudni, hogy a mexikói kormányzat bizonyos magas rangú tisztviselője azon a nem hivatalos véleményen van, hogy Mitchell-Hedges Mexikóban tett szert a koponyára, amit, ahogyan számtalan más művészeti emléket… illegálisan vittek ki az országból.

Sibley Morrill gyakorlatilag egész könyvét annak a szövevényes teóriának a fejtegetésére szenteli, hogy Mitchell-Hedges valójában a brit kormányzat kémjeként vett részt az első világháborúban, és Pancho Villa oldalán harcolt, a legendás irodalmi alak, Ambrose Bierce társaságában, akinek Mexikóban ugyanezekben az időkben rejtélyes körülmények között nyoma veszett. Morrill vélekedése szerint Bierce az amerikaiak kémjeként szolgált. Mind Nagy-Britanniának, mind az Egyesült Államoknak értékes olaj-, gáz- és ásványi érdekeltségei voltak itt azokban az időkben. 1913-ban a mexikói olajmezők szolgáltak elsődleges olajforrásul a brit haditengerészeti flotta számára; az amerikai kormányzat viszont kiemelt figyelmet szentelt annak a szóbeszédnek, hogy mind a japánok, mind a németek fegyverekkel és gyakorlati tudnivalókkal segítették a mexikói felkelőket, remélve, hogy ezzel elérhetik közös céljukat, az Egyesült Államok megszállását.

Morrill meggyőződése szerint Mitchell-Hedges és Bierce feladata abban állt, hogy beszivárogva Pancho Villa hadseregébe megszerezzék azokat az életbe vágóan fontos információkat, melyek segítségével meg lehetett jósolni a valószínűen bekövetkező eseményeket, ha egyszer Pancho Villa lesz Mexikó elnöke. Ebben az esetben Mitchell-Hedges a koponyára egy afféle titkos kém küldetés során bukkant volna, és így nyilvánvalóan valóban jó oka lett volna rá, hogy ne fedje fel ennek körülményeit. Ha azonban egy korábbi, mexikói látogatása alkalmával tett volna szert rá, mégis hogy az ördögbe tudta volna elrejteni a közbeeső
esztendőkben?

Ráadásul vélhetően egyetlen kristálykoponya sem lehet olyan értékes, hogy egy jómódú férfi ne vehesse meg csak úgy a lánya születésnapjára, különösen ha figyelembe vesszük a rendkívüli kockázatokat, felborult csónakokat és a többit, amivel Mitchell-Hedgesnek szembe kellett néznie. A feltevésre, hogy apja azért dugta volna el a koponyát, hogy ő megtalálhassa, Anna ennyit mondott: “Micsoda ostobaság.” Apja nyilvánvalóan nem ölt volna bele több ezer fontot egy expedícióba, “csak hogy eláshasson egy kristálykoponyát”. Akkor hát honnét származik ez a kristálykoponya? Maja, ahogyan Anna hitte? Egy maják előtti civilizáció relikviája?

A mexikói uralkodó nagy értékű, ám lopott tulajdona? Ekkorra újabb felfedezést is tettünk, ami ismét más színben világította meg a koponya rejtélyes természetét. Abbeli igyekezetünkben, hogy többet tudjunk meg a Mitchell-Hedges-féle koponyáról, kapcsolatba léptünk Elizabeth Carmichaellel, a londoni British Museum őstörténeti részlegének helyettes kurátorával. Legnagyobb meglepetésünkre ő arról informált bennünket, hogy a valóságban – ahogyan az ősi legenda is utalt rá – nem csak egy kristálykoponya létezik, sőt ami azt illeti, a British Museum is rendelkezik egy példánnyal!

F.A. Mitchell-Hedges

Chris és én késlekedés nélkül elindultunk, hogy többet is megtudhassunk erről. A British Museum őstörténeti gyűjteménye London központi részén, a Picadilly Circus mögött, egy eldugott helyen található. A második rejtelmes koponya egy üvegvitrinben feküdt, a múzeum első emeletén, a lépcsőfordulóban; de valamiért nagyon is idegenszerűen hatott a totemoszlopok és a Pápua Új- Guinea-i fafaragások között. Ez a koponya is hihetetlenül tisztának és anatómiai pontosságúnak bizonyult. Megközelítőleg olyan méretűnek és alakúnak tűnt, mint egy kisebb felnőttkoponya, bár a kristály minősége egy kissé homályosabb volt, és a faragás alapján inkább tűnt stilizáltnak, mint a Mitchell-Hedges-féle koponya. Bár ez is egyetlen darab kristályból készült, közel sem mutatkozott olyan élethűnek, mint korábban látott társa.

Az általános méret és forma tekintetében ugyan megegyeztek, de a szemgödröket itt csak mély, tökéletesen kerek lyukak szimbolizálták; a fogak kevésbé voltak részletesek, és hiányzott a különálló állkapocs is. Mindezek ellenére ez a koponya is nagyon szemrevaló látvány volt. A koponya vitrine alatt az alábbi leírást olvashattuk: Azték szobor. Természetes kristályból készült koponya. Mexikó. Feltehetőleg azték darab. Kora: i. sz. 1300-1500. A darab stílusa arra utal, hogy az azték periódusból datálódik. Ha azonban, ahogyan a faragás egy vonala mutatja, megmunkálókorong is felhasználásra került, akkor a spanyol hódítás utánról származó darab. Hossza: 21 centiméter. 1898. 1.

A leghalványabb utalás sem történt arra, hogy a koponya talán a majáktól származik. Még az is lehet, hogy nem klasszikus darab. Miután alaposan megnéztük a koponyát, lesétáltunk a faburkolatú könyvtárszobába, hogy találkozzunk Elizabeth Carmichaellel. A hölgynek professzionális modora volt, gyors és tárgyilagos. Elmondta, hogy gyakorta jön ki úgy a dolgozószobájából, hogy különféle embereket talál itt, akik órák hosszat a koponya előtt állnak. Közölte, hogy fel nem tudja fogni, minek jönnek el az emberek egy múzeumba, ha csak azt a koponyát bámulják, amikor annyi csodálatos dolog van itt még azon kívül, ráadásul ő személy szerint semmi esztétikust nem talál a koponyában.

Kifejtette, hogy valamikor a szennylapok hasábjain még egyfajta kétes dicsőségre is szert tett. Legnagyobb ellenérzésére a személyzet bizonyos tagjai azt a szóbeszédet kezdték terjeszteni, hogy a koponya magától mozogni kezdett a lepecsételt vitrinben! A lapok még azt is hozzátették, hogy a múzeum takarítószemélyzete ragaszkodott hozzá, hogy éjjelre a koponyát egy ruhadarabbal takarják le, annyira rettegtek tőle. Megkérdeztem, hogy szerinte van-e valami alapja a pletykáknak. Elizabeth Carmichael egyszerűen azt felelte, hogy ha a koponya mozgott is magától, akkor az csakis az utcán elhaladó teherautók által keltett természetes rázkódás következtében történhetett, vagy valami más, hasonlóan természetes jelenség nyomán. Megjegyezte azt is, hogy rettenetes, mennyi nevetséges babona övezi azt a koponyát, és milyen hihetetlen kijelentések kapcsolódnak hozzá, melyek szerinte egytől egyig képtelenségek.

Megvallotta viszont, hogy ő maga se maradna szívesen vele kettesben egy szobában. Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a British Museum kristálykoponyájának eredete legalább olyan rejtélyes és vitatott, mint a Mitchell-Hedges-féle koponyáé. A múzeum feljegyzései szerint a Tiffany’snél vették, 1898-ban, New Yorkban. Állítólag a spanyol zsoldosok hozták magukkal Mexikóból, és mindig is azték eredetűnek tartották. Az aztékok – akik néhány száz mérföldnyire északnyugatra és néhány évszázaddal később éltek a majáknál, a mostani Mexikó középső részén – ismereteink szerint még rögeszmésebben vonzódtak a koponyákhoz, mint a maják. Elizabeth Carmichael azonban azt is elmondta, hogy valójában egyáltalán nem bizonyított, hogy a British Museum honnét is szerezte a koponyát. És – jóllehet megvan az esélye, hogy valóban eredeti azték darab – éppúgy lehet modern kori hamisítvány is.

Tőle tudtuk meg azt is, hogy a British Museum koponyáját egy alkalommal, még 1936-ban, a Mitchell-Hedges-féle koponyával együtt vetették vizsgálat alá, és erről az összehasonlító tanulmányról egy cikk is jelent meg az Ember című folyóiratban, a Nagy-britanniai és Észak-írországi Királyi Antropológiai Intézet lapjában. A hölgynek volt is a cikkből egy példánya az irodájában. Ahogyan végigolvastuk az összevetés részleteit, úgy tűnt, akkoriban is kibontakozott egy vita a két műremek jellegzetes vonásai körül.

A tanulmány egyik tudós közreműködője szerint a British Museum koponyája az eredeti Mitchell-Hedges-féle koponya másolata, miután az sokkal részletesebb és anatómiai szempontból helytállóbb, míg mások szerint ennek éppen az ellenkezője volt az igaz. Akármi is volt az igazság, a cikk írói arra a következtetésre jutottak, hogy a két koponya feltehetően ugyanabból a forrásból származik. Az értekezés azonban nem tudta megválaszolni a kérdést, hogy mennyi idősek valójában a koponyák. A technikát nem hívhatjuk segítségül relatív koruk megállapításában, miután egyik esetben sem bukkantunk azonosítható megmunkáló eszközök nyomaira, és bizonyos, hogy egyik darabot sem készítették acél (értsd: modern) szerszámokkal.

Megkérdeztem Elizabeth Carmichaeltől, hogyan lehet megállapítani, hogy egy adott koponya valójában “modern kori hamisítvány”, vagy sem. Elmondta, hogy a jelenlegi tudományos eljárások egyszer és mindenkorra tisztázhatják a kérdést. Amikor megkérdeztük, hogy filmre vehetnénk-e egy ilyen tesztet, javasolta, hogy vessük fel ezt az intézmény vezetőjének, és elmondta, hogy huzamosabb időbe is beletelhet a hivatalos engedélyek megszerzése, de időközben legalább áttekinthetjük a British Museum feljegyzéseit saját koponyájukról, illetve a Mitchell-Hedges-féle koponyáról, és ezzel is előbbre jutunk a kutatásban. Ahogy végighaladtunk ezeken a feljegyzéseken, egy újabb probléma adódott Anna Mitchell-Hedgesnek a felfedezésről szóló történetével. A British Museum Lubaantunra vonatkozó feljegyzései között szemmel láthatóan nyoma sem volt a Mitchell-Hedges-féle koponya felfedezésének, habár ezek többezernyi, az ásatás helyszínén talált tárgyat vettek lajstromba.

Megtudtuk azt is, hogy a British Museum munkatársa, James Joyce kapitány még a húszas években meglátogatta Mitchell-Hedges táborát Lubaantunban, hogy tanulmányozza az ásatásokat, és nyilvánvaló, hogy egyetlenegyszer sem említették előtte a kristálykoponya felfedezését. A Mitchell-Hedges-expedíció más tagjai, kiváltképp Dr. Thomas Gann vagy Lady Richmond Brown, soha nem beszéltek a nyilvánosság előtt a koponya felleléséről. Anna Mitchell-Hedges azonban így érvel: – Apám a különféle lubaantuni felfedezéseket és egyéb eseményeket mindig a társaság azon tagjainak a számlájára írta, akik azt megtették, és kínosan lelkiismeretes volt abban a kérdésben, hogy átengedje nekik a publikálás jogát. Ez magyarázza a férfi önéletrajzának azon kitételét is, hogy Anna szolgál a “további részletekkel”.

Ismét nekiláttunk tehát, hogy vessünk még egy pillantást Frederick Mitchell-Hedges visszaemlékezéseire. Végül találtunk is egy rendkívül egyszerű magyarázatot arra, miért mutatkozott Mitchell-Hedges vonakodónak abban, hogy felfedje, hogyan tett szert a koponyára, miért nem tűnik fel a koponya a British Museum feljegyzéseiben, miiért nem láthatta James Joyce kapitány, és miért nem beszélt róla soha a társaság többi tagja. Frederick Mitchell-Hedges eléggé közérthető utalást tett erre, a Lubaantun elfeledett városának felfedezésével foglalkozó részben. Elsődleges célunk volt informálni Őfelsége kormányát a felfedezésről, és, miután személyesen is találkoztunk Brit Honduras helyhatóságának vezetőivel, az határozatában a rendelkezésünkre bocsátott egy húszéves, teljes körű koncessziót, a romok környezetének hetven négyzetmérföldes területén belül.

Hogy hogyan volt képes Mitchell-Hedges nyélbe ütni egy ilyen egyezséget, az kiviláglik George G. Heye sajtónyilatkozatából, melyet mint az Amerikai Indiánok Múzeumának vezetője tett, és amelyben kifejti: Mitchell-Hedges az expedíciót azzal a feltétellel folytatta le, hogy leletei a New York-i intézményhez Amerikai Indiánok Múzeuma, illetve a British Museumhoz kerülnek. Tekintve az egyezséget, mely valamennyi leletet automatikusan e két múzeum valamelyikébe juttatott, csoda-e, hogy nem történt egyetlen említés sem a kristálykoponyáról? Ahogyan Anna rámutat: – Ha akkor valóban a birtokunkban lett volna a koponya, amikor megtaláltuk, automatikusan a múzeumba került volna, akárcsak minden más. Ha a kapitány is láthatta volna, egyből a British Museumba vitte volna. – Akárhogyan is történt, bármi is volt az igazi indok, mire Joyce kapitány megvizsgálta az ásatások helyét, a koponyát már visszaadták a majáknak.

Így azután az sohasem végezte a British Museumban. Anna buzgón bizonygatja azt is, hogy ha a koponyát nem Lubaantunban találták, akkor miért van az, hogy a belize-i kormányzat, és némely alkalommal a British Museum is, még mind a mai napig a magáénak követeli, és ragaszkodik a visszaszolgáltatásához? Az Elizabeth Carmichaelhez hasonló akadémikusok és archeológusok számára azonban kínálkozik még egy probléma. A British Museum XX. század eleji feljegyzéseiben két írásos dokumentum foglalkozik kristálykoponyával, de ezek egyike sem köthető Lubaantunhoz. Egyikük az a cikk – amit mi is olvashattunk -, mely az Ember 1936. júliusi számában jelent meg. Ez az értekezés következetesen úgy utal a koponyára, mint ami nem a British Museum birtokában áll, hanem “Mr. Sydney Burney tulajdona”, és egyetlen szóval sem említi Mitchell-Hedgest. Azt is megjegyzi, hogy “a koponya jellege szinte a felvilágosodás korának anatómiai tanulmányait tükrözi vissza”, bár nem találták nyomát az alkalmazott szerszámoknak.

A másik utalás egy kézírásos feljegyzés a múzeum egyik korábbi kurátorától, mely szerint a Sotheby’s 1943. szeptember 15-én, Londonban tartott árverésén 54-es tételként kalapács alá került egy kőzetkristályból készült koponya is. A legmeglepőbb mindebben az, hogy a tárgyat e feljegyzés szerint is egy londoni műkereskedő bocsátotta áruba, bizonyos W. Sydney Burney, és nem Frederick Mitchell-Hedges. Ami azt illeti, a feljegyzés azt is megemlíti, hogy a British Museum már korábban is tett egy sikertelen kísérletet a koponya megszerzésére, amit “akkor Mr. Burney vásárolt meg”, aki “a későbbiekben eladta, ráadásul nem másnak, mint Mr. Mitchell-Hedgesnek, mindössze 400 fontért”! Ez a nyilvánvalóan bizalmas ügylet 1944-ben köttetett. Ezek a Mitchell-Hedges-féle koponyáról szóló, és minden bizonnyal  legrégebbi írásos feljegyzések arra indítottak bizonyos archeológusokat, közöttük Elizabeth Carmichaelt is, hogy azzal érveljenek, Frederick Mitchell-Hedges valójában nem Lubaantun romjainál bukkant a koponyára, hanem 1944-ben, Londonban egész egyszerűen megvásárolta azt egy Mr. Burney nevű férfitól, aki feltehetőleg régiségkereskedelemmel foglalkozott.

Ez a két írásos emlék az alapja sokak kijelentésének is, hogy a koponya valójában egyáltalán nem ősi, hanem modern kori és vélhetően európai eredetű, a XIX. század végéről vagy a XX. század elejéről. Mostanra nyilvánvaló okokból magunk is kételkedni kezdtünk Anna Mitchell-Hedges történetében. Anna azonban egyszerű választ kínált ezekre a kételyekre. Szerinte Mr. Burney a család barátja volt, aki pénzt kölcsönzött az édesapjának, és a koponya szolgált ennek fedezetéül. Amikor Mr. Burney értékesíteni akarta, apja egyszerűen kifizette az adósságát, és visszavette a koponyát. Ez megmagyarázná, miért vonta ki a rejtélyes Mr. Burney a koponyát az aukcióból, és adta el bizalmasan Mitchell-Hedgesnek, ahelyett hogy egyszerűen odaadta volna annak, aki a legmagasabb ajánlatot teszi. Egy másik érdekes, bár lehet, hogy csak véletlenszerű következménye az adásvételnek, hogy ettől kezdve senki sem vitathatta el, hogy a Mitchell-Hedges család a koponya jogos és törvényes birtokosa.

Kérdés maradt persze, hogy a Mitchell-Hedges-féle koponya modern utánzat, vagy valóban a legendák ősi koponyája? A vélekedést, hogy modern és ráadásul európai eredetű, számos archeológus osztotta azok közül, akikkel beszéltünk, és a British Museum aktái alá is támasztották mindezt, bármit is mondott Anna Mitchell- Hedges. Így azután megkérdeztük Annától, engedélyezné-e, hogy a koponyát olyan teszteknek vessük alá, mely egyszer és mindenkorra szertefoszlatja a kételyeket. Némiképp meglepve hallottuk, hogy egyszer már végigcsinálták “vele” ezeket a tudományos teszteket. Az alapos vizsgálatokat évekkel ezelőtt a híres számítógépes cég, a Hewlett-Packard kristálytani szakértői végezték el. Anna állítása szerint “feltétlenül érdekesnek” fogjuk találni az eredményeket, de ha a részletesebb véleményre is kíváncsiak vagyunk, legjobb lesz, ha felkeressük őket, és magunk beszélünk velük. Így tehát késlekedés nélkül elindultunk, hogy beszéljünk a Hewlett-Packard tudósaival.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 1.rész

Belize parányi ország, Guatemala és a Karib-tenger közé ékelődve, viszont bámulatos a természeti sokszínűsége, mely magában foglalja a kis szigetecskékkel vagy atollokkal tarkított türkiz korallzátonyokat a partvonal mentén éppúgy, mint a mangrovemocsarakat, a pálmákkal borított homokos tengerpartot, és a dzsungelből kiemelkedő hegyeket.

Belize számos különböző emberfajnak is otthont ad; közülük sokan egyik-másik nehezebb történelmi időszakban menekültek ide. Egészen a közelmúltig számtalan kalóz is táborozott errefelé. Ahogy ott ültünk egy kis sziget, Caye Caulker számos bárja közül az egyikben, házigazdánk a kiszolgálópult mögött látható élvezetet lelt abban, hogy részletesen felidézze előttünk az ország rettenetes múltjának emlékeit. Nemcsak hogy mindent tudott a kalózokról, de ő maga is annak tűnt, ahogyan kifejtette, hogy a sziget valaha biztos menedék volt a számukra. A régi kereskedelmi útvonalak Afrika és az Újvilág között a közelben haladtak el, bár a partvonal kínált más előnyöket is. A tengerészet hőskorában a korallzátony komoly navigációs veszélyeket rejtett magában.

Számos hajó szenvedett itt hajótörést természetes okokból, és vált a kalózok könnyű prédájává. Lehetséges volt átnavigálni a korallokon keresztül a partig, de ehhez ismerni kellett az utat, “mintha a tenyeredre lett volna tetoválva”. Ez összességében azt jelentette, hogy a kalózok otthonra lelhettek a partok mentén, védelmet kínált számukra a zátony, és félelem nélkül élhettek, anélkül hogy a tengerészeti hatóságok valaha is lecsaptak volna rájuk. A kalózok közül sokan jó ismeretségbe kerültek a helybéli majákkal, és néhány szokásukat is átvették. A legnyilvánvalóbb példája ennek a hírhedt kalózzászló, a koponyával és a keresztbe tett csontokkal. A maják számára ez rendkívül pozitív és vallásos szimbólum volt. A jelkép persze félelemmel töltötte el az átlagos tengerjáró hajósokat, bár az nem teljesen nyilvánvaló, hogy valóban ez lett volna a kalózok célja vele.

 

Visszatérve a bárba, a beszélgetés egy idő után óhatatlanul is az elrejtett kincsekre terelődött. Találtak-e ilyet? Csaposunk nem bírt tudomással arról, hogy valaha is kincsesládákat sodort partra a víz, de azért volt ott valami, amit bizonyos tekintetben lehetett kincsnek nevezni, és amit egy archeológiai kutatócsoport talált a sziget belsejében, még az 1920-as években. Legnagyobb megdöbbenésünkre kiderült, hogy a kérdéses kincs nem volt más, mint egy kristálykoponya. A csapos elmondta, hogy a koponyára Lubaantun elveszett városánál bukkantak rá; és hogy a Belize dzsungeleiben fekvő város maja nevének jelentése “A zuhanó kövek városa”. Teljesen elképedtünk. Felidéztük magunkban a koponyák legendáját. Hogy egy valódi kristálykoponyát találjanak valahol, egészen hihetetlennek hangzott a számunkra.

Többet is meg kellett tudnunk erről. Megkérdeztük a házigazdát, hogy a kérdéses koponyának van-e valami köze a legendához. Nem tudta. Azt viszont tudta,hogy amióta csak a koponyát felfedezték, a leghihetetlenebb állításokat kapcsolták hozzá. Sokan azok közül, akik magukban maradtak a tárggyal, állították, hogy láttak és hallottak bizonyos dolgokat a jelenlétében. A koponyának a beszámolók szerint sajátja volt egy jól látható belső izzás, afféle aura, mely körülvette a felszínét is, és azok, akik mélyen a belsejébe néztek, állításuk szerint különféle képeket láthattak. Sokan jelentették ki, hogy látták a múltat vagy éppen a jövőt a koponya belsejében, és még azt a képességet is felfedezték magukban, hogy hatást tudnak gyakorolni a bekövetkező eseményekre. Mások beszámoltak róla, hogy hangokat hallottak, egyféle halk emberi kántálást, mely a koponya belsejéből tört fel.

Valójában olyan sokan állították, hogy hallották beszélni, illetve énekelni, hogy hamarosan széles körben “beszélő koponya” és “éneklő koponya” néven vált ismertté, akárcsak az ősi idők legendáiban. A koponya eredetét, úgy tűnt, teljes homály fedte. Különféle teóriák születtek arra nézve, eredetileg honnét is származik, mesélte a csapos, köztük olyan is, mely a földönkívüliek kezét sejtette a dologban. A férfi hallotta azt is, hogy néhány rendkívüli fénykép is alátámasztja mindezt. Hogy volt-e mindennek bármiféle köze is az ősi legendához, nem tudta megmondani. Hallotta viszont, hogy ez volna a világ egyik legnagyobb drágaköve. Egyedül ékszerként is millió dollárokban mérhető az értéke!

Le voltunk nyűgözve – és mint filmes, egyből arra gondoltam, micsoda remek témája lehetne egy valódi kristálykoponya egy dokumentumfilmnek. Így hát tovább kérdezgettük a csapost, tud-e még valamit. Ki találta meg a kristálykoponyát? Hol található most? Filmre vehetnénk-e? Azt felelte, hogy a koponyát egy fiatal nő találta egy archeológiai feltárás során, még az 1920-as években, de most valahol Kanadában található meg. Nagyjából ez volt minden konkrétum. Annyit viszont még hozzátett – és ebben is van talán egyféle sorsszerűség -, hogy el tud intézni számunkra egy kirándulást a koponya felfedezési helyére, ha valóban kíváncsiak vagyunk a további részletekre.

Véletlenül éppen ismert valakit, aki ismert valakit, aki elvihetett bennünket oda. Persze azt is hozzátette, hogy ez bele fog kerülni “egy-két dollárunkba”. Bár némely állítás a kristálykoponyával kapcsolatban valóban elnagyoltnak tűnt, legalább annyi valószínűnek látszott, hogy egy valódi darabra bukkantak, ami alaposan felkeltette a kíváncsiságunkat. Így ugyan kicsit alkudoztunk az árfolyamon, de végül megkértük a csapost, hogy másnapra intézze el nekünk azt az utat. Hát így kezdődött felfedezőutunk; kísérletünk, hogy felfedjük az igazságot a kristálykoponyákkal kapcsolatban.

Habár akkor még nem tudtuk, kutatásunk elvitt bennünket a modern tudomány határmezsgyéjéről azoknak az ősi tradícióknak a felfedezéséig, melyek a mi korunkra már mélyen a múlt ködébe vesztek. Fokozatosan fogjuk megismerni az ideákat, melyek számos, a bolygó múltjáról és az emberiség evolúciójáról kialakított feltételezésünket megkérdőjelezik. Ez a tudásanyag pedig el fog vezetni oda, hogy megkérdőjelezzük jelenkori világképünket; elgondolásunkat a világegyetemről és saját, benne elfoglalt helyünkről. Újra átgondoljuk, hogy egyénként és közösségként honnét is jövünk, hol a helyünk a világban, és merre tart kijelölt utunk. Egész világnézetünk változik meg alapjaiban. És végül ijesztő próféciákat is hallunk az emberiség közeli jövőjéről, és azt hallhatjuk majd az öregektől, hogy most, “a jövő kulcsának” birtokában, “el kell mondanunk mindezt a világnak”. És megtettük az első lépést az úton, hogy megfejtsük a kristálykoponyák rejtélyét.

Az emberiség történetében mindig is voltak olyan pillanatok, amikor szembesülni kellett egy olyan egyedülálló és hihetetlen felfedezéssel, amit a normális hitrendszerrel és mindennapos bölcsességünkkel nem lehetett megmagyarázni; olyan felfedezésekkel, melyek alapjaiban kérdőjelezték meg a történelem menetéről alkotott feltevéseinket, és ezáltal egész jelenkori világképünket.

Lehetséges, hogy a kristálykoponya is éppen egy ilyen felfedezés? Végső soron, mindig is azt feltételeztük, hogy sokkal fejlettebbek vagyunk egyszerű és primitív őseinknél. Minden, amit a történelmünkről tudhattunk, azt sugallta, hogy a civilizáció egy logikus folyamat során permanens módon tökéletesedik az ezredforduló felé haladva, ezért – szinte alapértelmezésben – mi jelentjük az emberiség evolúciós fejlődésének csúcspontját. A kristálykoponya éppen ezt a hitünket ingatta meg.

Hiszen hogyan is készíthettek volna az ősi korok “primitív” emberei valamit, ami ennyire tökéletes? És ebből következően: vajon a maják – rendkívül komplex városaikkal, bonyolult hieroglifáikkal, matematikájukkal és naptárrendszerükkel, valamint csillagászati tudásukkal – beleillenek-e a folytonosan fejlődő és tökéletesedő emberfajról alkotott egyszerű modellbe? A koponya maga volt a megtestesült rejtély.

Nem csak hogy öröm volt ránézni, de úgy tűnt, mindenkinek, aki kapcsolatba került vele, volt egy története szokatlan tapasztalatokról és megmagyarázhatatlan jelenségekről. Akármiben is állt a valódi ereje, láthatóan valamennyiünket egyfajta révületbe sodort. Most, hogy már tudtuk, a kristálykoponya nem csupán ősi legenda, egy sor más kérdés várt megválaszolásra. Lehet még több olyan koponya is, mint Annáé? Mi köze a koponyának az ősi legendához? Miért van az, hogy bizonyos emberek, köztük Anna apja is, gonosznak tekintik, míg mások, mint például Anna, a jóság kútfőjének? És vajon valóban maguk a klasszikus maják állították elő ezt a gyönyörű és finoman megmunkált tárgyat?

Miután meglátogattuk Anna Mitchell-Hedgest, ezek a kérdések még mindig megválaszolásra vártak. És a vágy is egyre erősebb lett bennünk, hogy megtaláljuk a megoldást. Megpróbáltunk hát minél többet megtudni az ősi maja civilizációról. A könyvekből, amiket elolvastunk, úgy tűnt, hogy az archeológusoknak meglehetős részletességgel sikerült rekonstruálniuk a múltat a feliratokból, a nyelvemlékekből és a tárgyakból, melyeket a maják hátrahagytak.

Anna Mitchell-Hedges

Pontos elképzeléseik voltak az ősi szokásokról, rituálékról, tudásról és hitvilágról; sőt némely esetben olyan konkrétumokról is, mint a királyok születési dátuma, és felmenőik neve egészen hét generációra visszamenőleg. Így azután felvettük a kapcsolatot a különféle maja szakértőkkel és régészekkel, abban reménykedve, hogy azok képesek lesznek további információkkal szolgálni a kristálykoponyáról. Vajon a maják ugyanakkor készíthették azt, amikor hatalmas városaikat építették, hogy azután azt is elhagyják, talán többi társával egyetemben, sietős távozásuk során? Talán a kristálykoponya szolgáltathat valami magyarázatot arra, miért kellett egyáltalán elmenniük?

És hogyan maradhatott meg épségben a templom romjai között? Azt is tudni akartuk, hogy létezik-e olyan nyom, mely arra utalna, hogyan készíthették el a maják a koponyát, vagy pedig, ahogyan Frederick Mitchell-Hedges is gyanította, az valójában egy még rejtelmesebb, maják előtti korból származik? Amint elkezdtük nyomozásunkat, hamarosan nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy ezek olyan kérdések, melyekre aligha kínálkozik egyszerű válasz. A részletesség ellenére, mellyel az archeológusok feltárták a maja történelmi múlt némely aspektusát, a tudás jókora darabjai még mindig felfedezésre vártak. Ahogy tovább folytattuk a kutatást, arra is rá kellett ébrednünk, hogy szándékunkon kívül is valóságos régészeti aknamezőre tévedtünk.

Nemcsak arról folyt szenvedélyes hangú vita, hogy kik voltak valójában a maják, honnan származtak és hová tűntek el; de úgy tűnt, egy kérdés mindennél jobban megosztja az archeológustársadalmat, és ez nem volt más, mint hogy honnan is származik valójában a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya? Mint megtudtuk, a tudományos vita már a koponya felfedezési helyén megkezdődött – Lubaantunban. Maga Mitchell-Hedges azon a nézeten volt, a helyszín eredete a maják előtti időkre datálható. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján igazolva látta, hogy az építési munkálatokban maják előtti népcsoportok is részt vettek, és arra egy sokkal korábbi periódusban került sor.

Mitchell-Hedgest leginkább arra alapozta ezt a feltevését, hogy – mint arra mi is felfigyeltünk – az építkezési technikák Lubaantunban alapvetően különböztek attól, amit a többi feltárt maja városban láthattunk. Nemrégiben megjelent, Maja próféciák című könyvükben Adrian Gilbert és Maurice Cotterell írótörténészek rámutattak, hogy az építkezés stílusa figyelemre méltó hasonlóságot mutat azon technikákkal, amit a jóval ősibb inkák hagytak hátra, a mai Peruban, Dél-Amerikában. Vannak bizonyos egyezőségek Lubaantun és az olyan híres inka történelmi emlékek között, mint amilyen Machu Picchu, mely több ezer mérföldnyire onnét, az Andok csúcsai között rejtőzködik. Gilbert és Cotterell utalnak arra, hogy akárki is építette Libaantunt, gyakorlati segítséget kapott a Dél-Amerikában élő ősi inkáktól, illetve tanulmányozta azok építkezési stílusát. Az is lehetséges, hogy mind az ősi maják, mind az inkák egy olyan civilizációtól tanulták a konstrukciós technikák, mely ősibb volt mindkettőjüknél. Ez viszont felveti a kérdést, hogy nem származhat-e a kristálykoponya ettől a rejtelmes premaja civilizációtól?

Mitchell-Hedgest meggyőződése szerint ez a civilizáció nem volt más, mint a legendás Atlantisz. Jóllehet a feltételezés teljesen valószerűtlenként hat a számunkra, Mitchell-Hedges a későbbiekben – amikor a Honduras közeli partok mentén, a Bay-szigeteknél végzett feltárásokat – valóban rábukkant egyes bizonyítékokra, melyek alátámasztották, hogy létezett egyfajta maják előtti civilizáció a világnak ezen a részén. Számos feltárt darabot ajándékozott a londoni British Museumnak, illetve a New York-i Amerikai Indiánok Múzeumának. James Jvyce kapitány a British Museumtól így írt: véleményem szerint a minták egy nagyon korai közép-amerikai civilizációra utalnak; feltehetően még a maják előttről.

A tény, hogy hasonlóságokat mutatnak Costa Rica meghódítás előtti civilizációival, a korai majákkal és az archaikus mexikói kultúrákkal, feltételezi, hogy ez lehetett az a korai központ, ahonnét később a különféle kultúrák szétszóródtak Közép-Amerikában… A további kutatások eredménye vélhetően más megvilágításba helyezi jelenkori elképzeléseinket az amerikai őshonos civilizációk eredetéről és továbbfejlődéséről… Véleményem szerint az ön felfedezése óriási jelentőséggel bír. George G. Heye, az Amerikai Indiánok Múzeumának elnök-igazgatója hasonló véleménnyel volt a felfedezésről:

Minden tekintetben egyet értünk a British Museum álláspontjával az Ön rendkívüli felfedezéseivel kapcsolatban, melyeket Közép-Amerika partvidékén, egy szigetcsoporton tett… A minták… egy mind ez idáig ismeretlen kultúrára utalnak. A tudományos vélekedés egy korszakát nyithatják meg az amerikai kontinens őslakosainak korát és történelmét illetően… Az Ön felfedezései új perspektívát nyitnak az amerikai kontinens ősi civilizációinak vizsgálata során, és vélhetően arra indítja majd az archeológusokat, hogy felülvizsgálják a jelenkori tudományos teóriákat Közép- és Dél-Amerika kultúráival kapcsolatban.

Véleményem szerint, ha a további tudományos munka is elvégzésre kerül, és még több tudást birtokolhatunk, egy teljesen új történelemmel állhatunk elő, mely talán arra indít bennünket, hogy világszerte felülértékeljük egész eddigi álláspontunkat az antik kultúrák szerepéről. Sikerült lenyomoznunk egy archeológust, Dr. Norman Hammondot, a Boston University munkatársát, aki az 1970-es években huzamosabb időt is eltöltött Libaantunban, a terület további feltárása során. Chris felhívta Dr. Hammondot, hogy megkérdezze tőle, véleménye szerint valójában ki építette fel a várost. Dr. Hammond igazán boldognak tűnt, hogy erről beszélhet, és kifejtette, hogy szilárd meggyőződése szerint a maják, és kizárólagosan a maják voltak azok, akik megépítették Libaantunt. Véleménye szerint az építkezésre úgy i. sz. 700 körül kerülhetett sor, és i. sz. 850-ben a maják már el is hagyták a várost. Őt egy cseppet sem zavarta, hogy az építmények ennyire különböznek a többi feltárt maja várostól, miután a majáknál olyan szélsőséges esetek is előfordulnak, hogy a házak égetett téglából és habarccsal készültek, mint a modern lakóházak, a megszokott, tömbökre hasított mészkövek helyett.

Dr. Hammond véleménye szerint Lubaantun, akárcsak a többi feltárt terület, teljes egészében maja, és ő személy szerint nem tud egyetérteni azokkal, akik szerint mások – akár inkák, akár atlantisziak – bármilyen módon részt vettek volna ebben. Amikor viszont a beszélgetés magára a kristálykoponyára terelődött, Dr. Hammond véleménye valóságos bombaként robbant. Abban a pillanatban, hogy Chris előjött a koponya kérdésével, Dr. Hammond meglehetős egyértelműséggel és kategorikusan kijelentette, hogy a kristálykoponyának semmilyen köze sincs Lubaantunhoz, hogy azt egyáltalán nem is ott találták! Elmondta, hogy először is semmiféle bizonyíték nincs arra nézve, hogy Anna Mitchell-Hedges valaha is járt volna Lubaantunban, és hogy a talált koponya története is csak azután kezdett elterjedni, hogy az édesapja meghalt. Egyedül Anna Mitchell-Hedges kijelentései támasztják alá a történetet. Mostanra már tisztában voltunk vele, hogy a kristálykoponya felfedezését övezi bizonyos fokú ellentmondás, de azt nem gondoltuk volna, hogy ilyen mértékű. Norman Hammond viszont kereken kijelentette, hogy erről a témáról többet hallani sem akar. Meg voltunk döbbenve.

Filmet akartunk készíteni Anna Mitchell- Hedges lenyűgöző történetéről, és akkor egy elismert archeológus egyszer csak kijelenti, hogy az egész nem több egyszerű mesénél. Most mit tegyünk? Mint arra nagyon hamar rájöhettünk, az csak egy dolog, hogy filmet készítünk; az igazságot megtudni a Mitchell-Hedges koponyával kapcsolatban már egészen más lapra tartozik. Az igazság kicsúszni látszott az ujjaink közül, mint a tengerpart homokja. Ha Anna Mitchell-Hedges soha nem is járt Lubaantunban, honnan szerezhette azokat a fényképeket, melyek ezt igazolták? Ha a társaság soha nem bukkant rá ott a kristálykoponyára, miért állt volna elő Anna ezzel a hihetetlen történettel?

Úgy tűnt, hogy az embereket igazából az a sor különös ellentmondás ejtette gondolkodóba a koponya eredetével kapcsolatban, ami Annának a koponya felfedezéséről szóló részletes számadása, és saját apjának ugyanebben a témakörben megfigyelhető szándékolt hallgatása között megmutatkozott. Frederick Mitchell- Hedges még önéletrajzában is csak alig említi meg a koponyát. Ami azt illeti, egy későbbi amerikai kiadásban, mely 1955-ben látott napvilágot, egyetlen szó sem esik erről. Az eredeti kiadásban is csak röviden és némiképp titokzatosan hivatkozik rá, mint az alábbi idézetben is, amit önéletrajza azon részéből vettünk, melyet főként későbbi, afrikai utazásának szentel: Magunkkal vittük a baljós végzet Koponyáját is, melyről már oly sokat írtam… Ha valóban sokat írt a koponyáról, akkor minden bizonnyal csak mi voltunk rá képtelenek, hogy felleljük ezeket a hivatkozásokat.

A helyzet csak tovább bonyolódott, amint elolvastuk azt a további ködös utalást, amit Frederick Mitchell-Hedges a koponyával kapcsolatban tett: Minden okom megvan rá, hogy ne fedjem fel, hogyan került a birtokomba. . . . Legkevesebb 3600 esztendős, és a legenda szerint a maják főpapja használta az ezoterikus szertartások alkalmával. Állítólag, ha a koponya segítségével kívántak halált valakinek, akkor az óhatatlanul és hamarosan be is következett. Minden gonoszság megtestesüléseként írták le. Ezt a jelenséget nem kívánom részletesebben elmagyarázni. A fejezet végén ennyit még mindenesetre hozzátesz: – A felfedezés további részleteiről abban a könyvben lesz szó, amit Sammy fog megírni. Az információhiány Frederick Mitchell-Hedges saját visszaemlékezéseiben talán mindennél jobban – talán még a koponya rendkívüli mágikus és gyógyító hatalmával kapcsolatos kijelentéseknél is jobban – hozzájárult ahhoz a hihetetlen mértékű vitához, mely leginkább az archeológus közösségek körében ütötte fel a fejét. Ilyen mértékű titkolózás esetén bizonyos mértékű szkepticizmus érthető is. Ez esetben azonban a kétkedés némely, meglehetősen vad spekulációhoz is elvezetett.

Dr. David Pengergast, a torontói Royal Ontario Museum szaktekintélye eltűnődött még azon is, hogy talán maga Frederick Mitchell-Hedges helyezte el oda a koponyát, hogy Anna megtalálhassa. A tény, hogy éppen a tizenhetedik születésnapjára esett a felfedezés, mindenesetre valóban gyanús egy kicsit. Vajon tényleg nincs szó másról, mint egy rendkívüli atyai ajándékról, melyet fáradságot nem kímélve helyeztek el, azzal a szándékkal, hogy a lány éppen a születésnapján bukkanhasson rá? Az okfejtéssel az a probléma, hogy ha még így is történt volna, megválaszolásra vár a kérdés, hogy maga Frederick Mitchell- Hedges hogyan tett szert a kristálykoponyára? David valószínűsíti, hogy talán egy másik ásatási helyen bukkant rá, esetleg vásárolta valahol, vélhetően hatalmas pénzért. Ekkor viszont az a kérdés, hogy miként sikerült eljuttatnia azt Lubaantunba, keresztül az egész esőerdőn anélkül, hogy bárki is tudott volna róla?

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls