Rejtélyek II.

Rejtélyek II.

A kristálykoponyák nyomában 12.rész – A kristályentitás

Mialatt Chris felkereste a rekonstrukciós művészt, én “Agyroham professzort” látogattam meg. A férfit valójában Harry Oldfieldnek hívják, és olyan tudós, aki számtalan kísérletet végzett már a kristályokkal,bár néha meglehetősen vitatott eredményeket ért el.

Nyilvánvalóan nem tartozott a tudóstársadalom fő áramába, én mégis gyakorta eltöprengtem rajta, hogy ő talán tudna olyan eszközöket javasolni, melyekkel megtudhatjuk az igazságot a kristálykoponyákról.Nem voltam ugyan túlzottan bizakodó, de úgy éreztem,nincs mit veszítenünk. Így vagy úgy, de elhatároztuk magunkat,hogy felderítjük a kristálykoponyák rejtélyét.

Harry Oldfield

Amikor megérkeztem Harry Oldfield “elektrokristály-terápiai” központjába, az északnyugat-londoni Ruislipben, egy, az 1930-asévek ikerházaiban helyet kapott klinikára bukkantam, mely zsúfolásig volt olyan betegekkel, akik elektródákkal hozzájuk kapcsolt dobozokat tartogattak. Harry elektromosan feltöltött kristályokat használt azon betegei gyógyítására, akiket az orvosi szakma már leírt. Bár jómagam szkeptikus voltam a kristályok gyógyító hatásával kapcsolatban, korábban már számos olyan embertől hallottam,hogy a kristály jótékony hatással van a szervezetére, akiknek a tulajdonában kristálykoponyák álltak.

Mégis lehetséges tehát, hogy a kristály közvetlen hatást gyakorol az emberi szervezetre? Valamiért vonakodtam elfogadni a lehetőséget, hogy a kristály, nem is beszélve a kristálykoponyákról, birtokában lenne bármiféle gyógyerőnek.Talán azért voltam képtelen hinni mindebben, mert a kristályokra csak mint kövekre gondoltam, melyek irányában magatartásomat leginkább közömbösként lehetne jellemezni.

Hajlamos voltam egyetérteni az akadémikus Dr. Linda Schelével, aki a kristálykoponyákat a “XX. század ereklyéinek” hívta. A halott szentek testrészeihez hasonlította őket, melyeknek a középkorban gyógyító hatalmakat tulajdonítottak. Kétségtelen,hogy ezeknek az ereklyéknek jelentős hányada hamis volt, az emberek mégis szilárdan hittek benne, hogy azok képesek a gyógyításra.Bizonyított, hogy amikor az emberek hisznek benne, valami segíteni fog rajtuk, akkor az gyakorta segít is. Ez a “placeboeffektus” kellőképpen dokumentált, és én mindig úgy gondoltam,hogy a koponyák egyedül ezen az elven fejthetnek ki bármiféle hatást.

Most azonban olyan kutatási eredményekbe botlottam, melyek alapjaiban kérdőjelezték meg eddigi fenntartásaimat. A kristályok esetleges gyógyító hatásaival kapcsolatos tudományos tanulmányt az Egyesült Államokban C. Norman Shealy végezte el, aki tapasztalatait közzé is tette, Csodák pedig történnek című könyvében. Shealy megvizsgálta a kristályok depresszióra gyakorolt hatásait.Az előre kiválasztott 141 krónikus depresszióban szenvedő betegnek egy darab üveget, illetve egy darab kvarckristályt adtak, hogy azt a nyakukban viseljék. Az alanyokkal nem közölték, mit adtak nekik.

Két hét elteltével az alanyok 85 százalékának esetében lehetett javulásról beszámolni, minden valószínűség szerint a “placebo-effektus” eredményeképpen. Hat hónap után azonbanmár csak az üveget viselők 28 százaléka érezte úgy, hogy jobban van; ugyanakkor azok 80 százaléka, akik a kristályt viselték, még mindig jobbnak ítélték meg saját állapotukat. Tehát, legalábbis a depresszió esetében, a kristály többnek bizonyult egyszerű placebónál.De mi a helyzet azokkal az állításokkal, melyek szerint a kristály hatást gyakorol a fizikai kondícióra is?

Harry Oldfield állítja, hogy a kristály gyógyító erejét segítségül híva sikeresen kezelt többféle olyan megbetegedést is, mint a rák,a szívbetegségek vagy az ízületi gyulladás. A férfi erőteljes kézszorítással üdvözölt. Bár a negyvenes évei közepén járhatott, meglehetősen kisfiús volt a megjelenése. Elmagyarázta, hogy érdeklődése a kristályok iránt csak kerülőutakon át érett meg.

Mint egy nyüzsgő londoni általános középiskola tanára, Harry mindig arról álmodott, hogy tudomány iránti rajongását diákjaiba is beoltsa, ezért egy napon bemutatott egy aura-fényképezőgépet is az osztályában.Az aura-fényképezőgép a testet körülvevő elektromágneses energiahullámokat jeleníti meg különböző színek formájában a “Kirlian-fényképezés” technikáját felhasználva, melyet még az 1930-as években találtak fel, a Vasfüggöny mögött. A keleti filozófia és az alternatív gyógyászat felismerte, hogy a test különböző energiacentrumokból áll, melyeken keresztül elektromágneses energia áramlik, bár ezt a feltevést a Nyugat legtöbb tudósa mind a mai napig elveti. Visszaemlékeztem azonban Dorland teóriájára,hogy a test hihetetlenül finom energiamezőt hoz létre, és ezt a kristállyal való kontaktus képes befolyásolni. Pontosan ugyanez az elmélet Harry Oldfield munkájának alapja is.

Visszatérve az osztályterembe, Harry diákjai kipróbálták a Kirlian-féle fényképészeti technikát, és felfigyeltek rá, hogy apróbb eltérések figyelhetőek meg azoknak az energiamezőiben,akik influenzásak. Harry azonnal felismerte a Kirlian fényképezőgépben egy diagnosztikai eszköz lehetőségét, és kifejlesztette annak videón alapuló változatát, melyet PIP, vagyis “poly contrastinterface” fényképezésnek nevezett el; és ennek segítségével képes volt kimutatni az energiamezőben mutatkozó zavarokat. Ezek a zavarok előbb megmutatkoztak, mint az adott betegség fizikai tünetei,a különféle mintázatok ráadásul utaltak az egészségügyi probléma gócpontjának elhelyezkedésére is.Bár Harry kezdetben szoros kapcsolatban állt az orvosi szakmával,hamar ráébredt, hogy a szakma gyakorlói már kevésbé lelkesedtek,amikor a diagnózis helyett rátért a gyógyítás gyakorlatára. Harry korábban, miután diagnosztizálta a pácienst, javaslatot tett annak kórházi kezelésére is, de egyre inkább úgy érezte, hogy a konvencionális gyógymódok az olyan betegségek esetében, mint amilyen a rák is, gyakorta nem célravezetők. Úgy tartotta, hogy a szokványos “kivágni és kiégetni” megközelítés túlságosan is nyers eljárás a test számára, és nekilátott, hogy kidolgozza a gyógyítás szelídebb módozatát. Harry egy olyan berendezés kifejlesztésébe fogott, mely a test saját természetes energiafrekvenciáival működik együtt. Rengeteg munkát ölt az eljárás kidolgozásába, de úgy érezte, valami még mindig hiányzik.

Egy barátja volt az, aki javasolta, hogy talán kristályt kellene használnia. Harry kísérletezni kezdett, és rájött, hogy valóban ez a kirakójáték hiányzó darabja. Harry elektromos áram segítségével stimulálja a kristályokat és a rezgést a páciens testébe vezeti. Szerinte a kristályokat kézzel is működésre lehet serkenteni, ugyanakkor még a legjobb kristálygyógyász sem lehet mindig csúcsformában. Harry meg van róla győződve, hogy amikor egy kvarckristályt stimulál, a test saját elektromos erőit használja fel a gyógyításra. Úgy tekint munkájára,mint a test egyensúlyának visszaadására, és szereti ahhoz a zongorahangolóhoz hasonlítani magát, aki “egy lehangolódott Steinway pianínót hangol fel”.

A kristályok szolgálnak beállítóeszközök gyanánt. Ahogy Harry mondja: – Nem teszek mást, mint meghúzom a húrokat, egyeseket egy kicsit tovább feszítek, másokat visszaeresztek, a többit békén hagyom, és minden oké.Harry azt is kifejtette, hogy a kristállyal történő gyógyítás nem új dolog; az őslakos amerikaiak ezer éve ismerik már. Állítása szerint egy olyan felfedezést is sikerült tennie, mely igazolta azt a tradicionális ősamerikai hitet: a kristályok valójában nem mozdulatlan tárgyak, hanem tartalmaznak egy élő jelenlétet. Harry a továbbiakban részletesen is felidézte a felfedezését,melyet a videorendszer kifejlesztése során tett. Egy napon a kamera éppen egy páciens energiamezőjének változásait rögzítette,amikor a tekintetét az a kristály vonta magára, amit a nő a kezében tartott.

Egy különös, fehér, éteri anyag szivárgott elő belőle.Szabad szemmel ugyan nem volt látható, de a videorendszer képernyőjén feltűnt. A kristály felszíne mentén mozgott, és olyannak tűnt, mint egy kosárból kiemelkedő kígyó.- Szentséges isten, ezt nézd meg! – kiáltott fel Harry, mire a”jelenlét” elenyészett. Harry ezt hívja “kristályentitásnak“; a lénynek,mely a kristályban él. Miután először megfigyelhette a jelenséget,számos más alkalommal is látta, és több videofelvétellel is rendelkezik róla.Számomra hihetetlennek tűnt az egész, de Harry hívott, hogy nézzem meg a saját szememmel is. Leültem, ő pedig kiválasztott egy nagyobb kristálydarabot a számomra. Az entitást sehol sem lehetett látni.

Tartottam a kristályt, mialatt Harry elindította a kamerát. Figyeltem a képernyőt, mely engem mutatott, kezemben a kristállyal. Miután néhány perc eltelt, és a kristály mozdulatlanul feküdt a kezemben, egy különös, kígyószerű formát láttam kiemelkedni a kristályból. Bár mindebből semmit sem láttam, amikor lepillantottam a kezemre, a képernyőn én is láthattam egy fehér,félig áttetsző alakot, szinte mint egy füstfoszlányt.Ahogy ott ültem, mozdulatlanságba dermedten, az ősi maja faragvány jutott eszembe, melyen Xoc úrhölgy a kígyó alakú látomásra mered, mely egy koponyából bújik elő.

Ez volt az, amit ő is látott? Ez volt az a látomás? Ez az elektromos szerkezet lehetővé tette számomra, hogy azt lássam, amit rendes körülmények között csak egy megváltozott tudati állapotban láthattam volna? Vagy ez semmi más, csak kifinomult videotrükk?Kissé megmozdítottam a kezem. Bármi is volt az, amire idáig meredtem, abban a pillanatban eltűnt, szinte mintha visszahúzódott volna a kristályba.- Szeretik az emberi kéz melegét, de nem szeretik a mozdulatokat- magyarázta Harry lelkesen.Letettem a kristályt. Mégis mit keresek én itt?

Becsapva érezzem magam, vagy valóban láttam ezt az “entitást” a kristály belsejéből?Harry hevesen gesztikulálva beszélt. Láthatóan izgalomba hozta saját felfedezése. - Mindenki odakint keresi az idegen életformákat,mikor pedig itt van előttünk - mondta. – Olyan életforma ez, melyhez nincs hasonló ezen a bolygón. Nem a szénen alapul.Vajon Harry valóban azonosított egy nem szén alapú életformát,vagy csak túl élénk a képzelőereje?

Amikor magam mögött hagytam Ruislip fagyalsövényeit és rózsabokrait, még mindig nem tudtam eldönteni. Az őslakos amerikaiak valóban azt hitték, hogy a kristály valamiképpen él? Ez olyan különösnek tűnt. Visszagondoltam Star Johnsen-Moserre, és találkozására a koponyán belüli jelenléttel”. Ez volt tehát a kristály entitása? Vagy az egész csak a tudományos fantasztikum témakörébe tartozik?

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 14.rész

Amikor másnap besétáltunk Patricio irodájába, úgy éreztük magunkat, mintha egy hóbortos professzor laboratóriumába keveredtünk volna. Nyomtatott áramkörök, elektromos szerkezetek alkatrészei és különböző technikai diagramok borították be a falakat.

Papírfecnik és az elektronikus technológia kóbor darabkái hevertek mindenfelé. A helyiség láthatóan nyüzsgő technikai és intellektuális tevékenységnek adott otthont. Patricio beinvitált bennünket, egy csésze kávéval a kezünkben leültetett, majd barátságos hangon elkezdett kioktatni bennünket a különbözőségekre saját, “normális”, nyugati, materialista világnézetünk, és az őslakosok világképe között.

Kifejtette, hogy mi a nyugati világban hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a világra, valójában az univerzumra, mint fizikális részek egészére, melyekről rendszerint azt tartjuk, hogy együttműködnek, akárcsak egy gépezet alkatrészei. Valamennyi részt, legyenek azok különböző bolygók vagy különböző emberek, alapjában véve különálló egységként kezelünk, melyek csak fizikálisan kapcsolódnak – bár ez magában foglalja az elektromos vagy kémiai kötéseket is – az idő és a tér keretei között. Mindent úgy értelmezünk, hogy azokat a fizikai dimenziókat népesíti be, melyeket mi is láthatunk, vagy a technikai berendezések segítségével megfelelő módon nyomon követhetünk.

Miután mindent különállónak tekintünk a térben és időben, egy esemény, ami egy adott helyen és egy adott időpontban következett be a múltban, számunkra csakis azon a helyen és időben létezik. Nem gyakorolhat semmiféle hatást olyasmire, ami előtte történt, és azokat a dolgokat is csak úgy befolyásolhatja, amik azután következtek be, hogy a behatás a térbeli és időbeli közelség függvénye.

Mint azt Patricio elmagyarázta: vegyük például azt, hogy egy hangyát szétlapított a földet művelő paraszt lába, mondjuk Közép-Amerikában, 4000 évvel ezelőtt. Hagyományos nyugati gondolkozásunk szerint ez az esemény semmilyen hatást nem gyakorolhat olyan eseményekre, melyek előtte következtek be, és csak alig valamit azokra, melyek azóta történtek. A hangya elpusztul, a földműves vélhetően észre sem veszi, és a föld szempontjából sem történik több, mint hogy egy milligrammnyi halott anyag idővel lebomlik, és parányi részévé válik a talajnak. Ezen túl, mind térben, mind időben, olyan elhanyagolhatóak az esemény következményei, olyan jelentéktelenek, hogy minden jel szerint csakis teljes érdektelenséget válthat ki.

Elmondta, hogy ezzel szemben az őslakos indiánok világnézete mindent szentnek tart. Ez vonatkozik az élő anyagra, és az inorganikus anyagokra is. Minden, ami csak létezik, függetlenül attól, mennyire hatalmas vagy mennyire apró, az egész része, része a valamennyi létezésből összetevődő szent lényegnek. Semmi sincs különválasztva semmitől. Minden részese a teremtésnek. Ugyan individuális dolgok bírhatnak olyan fizikális léttel, mely különállónak tünteti fel őket a mi térről és időről alkotott koncepcióink szerint; a fizikai dimenzió, valamint a különálló tér és idő koncepciója valójában mégsem más puszta illúziónál.

Szeretünk úgy gondolni magunkra, hogy el vagyunk választva egymástól és a világ többi részétől, de ez nem így van. A mi fizikai létünk csak egy szintje a nagyobb realitásnak, mely számos réteggel, számos dimenzióval bír, és számos úttal, melyeken keresztül minden kapcsolatban áll egymással, és amelyeken keresztül minden szerves részévé válik a nagy egésznek.

Minden, ami valójában létezik, része a teremtés szent tettének. Minden, amit mi különálló dologként értelmezünk a saját különálló terében és idejében valójában a teremtés szentségének alapvetően fontos részesei – még mi magunk is. Patricio elmondta, hogy ez olyan valami, amit rendes körülmények között nem láthatunk, mert keretek közé szorít bennünket saját, öt érzékünkön alapuló fizikai valóságunk, de ez a fizikai világ valójában csak egy a számtalan világ közül, csak egy a teremtés számos dimenziói közül, csak egy abból a számtalan szálból, melyek
minden létező dolgot összekapcsolnak egymással.

Az őslakos amerikaiak filozófiája szerint az idő és a tér valójában nem különálló entitások. Csak a lencse miatt tűnnek különállónak, melyen keresztül érzékeljük a jelenségeket, melyet mi fizikai vagy valós világnak nevezünk. Bizonyos értelemben a kristálykoponyák is ilyen lencsék, melyek segítenek meglátni a teremtés teljes csodáját. Valamennyi dolog rendelkezik tudattal és emlékekkel. Valamennyi dolog kapcsolatban áll egymással, ha nem is fizikális szinten, de ezen a másik, nem kézzelfogható szinten, ahol valóban valamennyi dolog csatlakozik egymáshoz és a nagy
egészhez.

Így a bennszülött amerikaiak világnézetében a dolgok nemcsak egy adott helyen és egy adott időpontban léteznek. Nemcsak a mi fizikai valóságunkat népesítik be.

Vannak a realitásnak egyéb szintjei, más dimenziók, ahol bármi létező vagy egy megtörtént esemény árnyalt, de félreérthetetlen hatást gyakorol a többi dologra és eseményre, bármily távol is essenek tőle azok időben és térben, történjenek bár egyéb, nem fizikális és ezúttal nem látható dimenziókban.

Azonban a dolgok, melyek léteznek, és az események, melyek megtörténnek ezekben a dimenziókban – valamint kihatásaik saját,fizikális valóságunkra – nem szükségszerűen engedelmeskednek fizikai dimenziónk egyszerű törvényeinek, és nem megfoghatóak a XX. századi fizika egyszerű törvényeivel
sem.

A szó szoros értelmében véve több minden van a világban, a világegyetemben, a teremtésben, mint amit szemünkkel megfoghatnánk, és mi, egyszerű fizikai lények – halandók, ha úgy tetszik – gyakorta képtelenek vagyunk még érzékelni is, nemhogy megérteni, mi zajlik ezekben a “más világokban”;
avagy “a szellem dimenzióiban “.

Patricio ismét elővette az eltaposott hangya példázatát: Az őslakos amerikaiak világnézete szerint az ilyen látszólag jelentéktelen események, melyek távol esnek tőlünk mind térben, mind időben, árnyalt, de félreérthetetlen hatást gyakorolhatnak, melyek messze túlmutatnak magának az eseménynek a mi egyszerű fizikai világunk határai között gyakorolt elhanyagolható hatásain. Ugyan nem vagyunk képesek ezt érzékelni, de a más világokban vagy a szellem dimenzióiban zajló eseményeknek közük lehet ahhoz, hogy miért taposták el ezt a hangyát, és az eltaposás ténye olyan eseményeket indukálhat ezekben a más világokban, melyeket ugyan nem érzékelünk, mégis hatással vannak mindennapos életünkre.

A hangya talán nem a legszerencsésebb példa erre, de a lényeg az, hogy ennek az egyszerű eseménynek a kihatása, amit érzékelünk, megtörténik egyszerű, fizikális és materiális világunkban – ebben az esetben egy meglehetősen elhanyagolható esemény valójában nem az összes következménye annak az adott eseménynek, az ugyanis hatást gyakorolhat a realitás egyéb dimenzióira is, a teremtés egyéb rétegeire.

Pusztán az a tény, hogy távol vagyunk az adott eseménytől az idő és a tér egyszerű mechanikájának okán, még nem jelenti azt, hogy valami, ami egy távoli időpontban és helyen történt a múltban – vagy tulajdonképpen ami egy távoli időpontban és helyen, de be fog következni a jövőben -, nem gyakorolhat hatást a jelenre, csak azért, mert mi egész egyszerűen nem vagyunk tudatában közvetlen fizikai behatásnak.

A teremtés valamennyi aspektusának megvan a maga kihatása – függetlenül attól, milyen megfoghatatlanul parányi – a teremtés minden más aspektusára. Valamennyien részei vagyunk az egésznek. Valamennyiünket szálak kötnek össze – bár sokan ezek közül olyan dimenziókon futnak keresztül, melyeket nem is értünk -, így az univerzum, vagyis a teremtés valamennyi alkotóeleme, ilyen vagy olyan értelemben, de kapcsolatban áll egymással. Legalábbis ebben az értelemben minden él. Egy bizonyos szinten minden dolog tudattal és emlékekkel bír.

És a teremtés magasabb rendű tudatán és emlékein keresztül, bizonyos értelemben a teremtés valamennyi része magában foglalja az egészet. A kristálykoponya segít mindezt jobban megérteni. Ahogy tudatosan végiggondoltam mindezt, felötlött bennem, hogy az őslakos amerikaiak filozófiája első meglátásra látszólag teljesen értelmetlen a kortárs nyugati nézőpontból. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy saját egyedi világképünk az egyetlen.

Talán ez is oka annak, hogy a nyugati világ mindig is komoly erőfeszítéseket tett a bennszülött amerikaiak elnyomásáért, illetve elpusztításáért.

Alternatív nézőpontjukra úgy tekintettek, mint potenciális fenyegetésre a status quóra nézve, ezáltal nem láttak benne mást, mint alapot a félelemre, és indokot a pusztításra.

Mint megtudtuk, ez a folyamat milliónyi őslakos lemészárlásával vette kezdetét, közvetlenül az európaiak megérkezését követően, mintegy 500 évvel ezelőtt, melynek során az indiánok csak a keresztény hitre és a nyugati világrendre való áttérés, valamint a halál között választhattak.
Az öldöklés még az indiánháborúk idején, a XIX. század végén is tartott az Egyesült Államokban, és úgy tűnik, Dél- és Közép- Amerika bizonyos részein napjainkban ismét fel fog lángolni. Azt már korábban is hallottuk, hogy – bár némelyik bennszülött indián mintegy véletlenül, a járványoknak esett áldozatul – sokakat öltek és ölnek meg szándékosan, akár karddal, akár puskával, akár úgy, hogy mesterségesen járványokat terjesztenek közöttük – az indiánok teljes kipusztulásának reményében.

Leon korábban azt is elmondta, hogy az Egyesült Államokban, magában a szabadság fenséges honában, számos őslakos amerikai vallásos gyakorlatot és szertartást egészen 1978-ig törvény tiltott meg. Még napjainkban is számos gyógyfüvet és -növényt, melyet a bennszülött vajákos emberek használtak, és ezek jótékony terápiás hatása közismert, az USA Tisztiorvosi Irodája “méregként” tart nyilván, és némiképp ironikus módon, koponyával és keresztbe tett csontokkal jelöl.

Patricio azt is megjegyezte, hogy a tradicionális nyugati tudományos, mechanisztikus, materialista és tisztán fizikai világkép mostanában mintha kevésbé lenne biztos önmagában. Mint azt már előző nap is felvetette, a jelenkori tudományos felfedezések, különösen a kvantumfizika területén, olyan fundamentális kérdéseket kezdenek feszegetni, mint hogy hogyan is működik valójában az univerzum; olyan kérdéseket, melyekre nem kínálnak választ a mechanikus fizika hagyományos törvényei, melyeket Sir Isaac Newton fektetett le, és Albert Einstein finomított tovább.

Patricio javasolta, hogy vizsgáljuk meg ezt a területet tüzetesebben; és mint azt felfedeztük, a tudományos kutatások számos jelenkori eredményét valóban nem lehet megmagyarázni a kronologikus idő jól bevált szabályai alapján. Vannak olyasmik, amiket nem értelmezhetünk a szokványos viszonyítási rendszer szerint; hogy az elemek valamiképp elkülönülnek az egésztől, míg mások azt a meggyőződésünket látszanak cáfolni, hogy a mozdulatlan tárgyak nincsenek kapcsolatban egymással, és fogalmuk sincs önmagukról, sem a körülöttük lévő szituációról, melyeknek ők is részesei.

Egészen napjainkig a tudósok csakis arra fordítottak figyelmet, hogy az atomnál magasabb szinten magyarázzák meg a világot. A kvantumfizika azonban arra törekszik, hogy megállapítsa, hogyan is működik a világ szubatomi szinten, és éppen ez az a szint, amelyen a tradicionális nyugati fizika törvényei képtelenek magyarázatot adni a történtekre.

Valójában, mint arra már Patricio is utalt, a kvantumfizika eddig eszközölt megfigyelései inkább megmagyarázhatóak az őshonos amerikaiak világnézete alapján, mint a hagyományos newtoni megközelítés segítségével.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 11.rész 2/2 – A maják és

a kristálykoponya

Az évszázadok óta fennálló állításokra reagálva, melyek szerint a maják nem voltak elég intelligensek ahhoz, hogy önmagukban ilyen fejlettségű civilizációt hozzanak létre, Linda az ilyen teóriákat hallgatólagos rasszizmussal vádolja meg;azok szerinte csak a kulturális imperializmust és a Nyugat intellektuális felsőbbrendűségének mítoszát voltak hivatottak állandósítani.

Ha másra nem is jók, von Daniken feltételezései legalább fényt vetettek arra, milyen keveset is tudunk valójában az olyan ősi népekről, mint a maják, és hogy azoknak milyen fejlettségi fokot sikerült elérniük. Talán éppen ez az oka az egyre képtelenebb teóriák megszületésének.

Akárhonnét is származtak valójában a maják, Dr. Linda Schele egy sokkal hihetőbb magyarázattal szolgált a palenque-i nagy fedélre,mint von Daniken. Kutatása a maják titkos hieroglifáinak legújabb kori megfejtésein alapult. Ezeknek a munkáknak azalapján ma már széles körben elfogadott, hogy a maják afféle párhuzamos világokban vagy univerzumokban hittek: az alvilág, vagyis a holtak világa; a felső világ, avagy a mennyország, az égi istenek és ősök lakhelye; és a közbülső világ, saját jól ismert valóságunk.

Az ősi maják egy fával szimbolizálták ezeket a világokat és a közöttük lévő kapcsolatokat, rendszerint egy ceibafával, mely a szent “Életfát” jelképezte. Gyökerei lenyúltak egészen az alvilágig, míg ágai elérték a mennyeket is.

Linda Schele szerint a palenque-i nagy fedél valójában Pacal királyt ábrázolja a halál pillanatában, és arra utal, miként viszonyultak a maják a halálhoz, és hogyan látták ezeket a másvilágokat vagy dimenziókat. A szarkofág fedelének jobb felső sarka egy “égsáv”, a nappal jele. Az ellenkező sarokban a sötétség és éjszaka jele látható. A faragvány közepén az Életfa fut, amit egy kereszt jelez, tetején egy égi madárral, mely a mennyei birodalmakat jelképezi. Két, négyszögletes orrú kígyó formálja a fa ágait, áldozati edényekből kinőve.

Ezeket a kígyókat két másik, csontvázszerű kígyó tükrözi vissza, akik az alvilágból emelkednek fel, nyitott állkapoccsal, a királyra várakozva, akinek abban a pillanatban kell megkezdenie leereszkedését az alvilágba, ahol már várja a halál. Dr. Schele szerint ezt szimbolizálja a lenyugvó nap is, ahogyan a horizont alá ereszkedve elér az alvilágba, magával hordozva a halott királyt is.

A maják ugyanis abban hittek, hogy amint a nap lebukik a látóhatár alá, a halott király is elindul földi horizontunkon túlra, az alvilág felé, ahol, akárcsak a Nap, a halál után is folytatja életét. A királyt ezért is ábrázolták magzati pózban, utalva rá, hogy habár a köztes világban éppen haldoklik, az alvilágban újjá fog születni. A történetnek azonban még nincs vége. Hogy mi történt a királlyal, miután leszállt az alvilágba, magának a sírboltnak az elrendezése taglalja. A Feliratok templomát ugyanis úgy építették, hogy a sírkamra kelet-nyugati tengelyét gondosan egy másik templomhoz, a Kereszt templomához igazították. Ha kettejük között vonalat húzunk, és azt meghosszabbítjuk, a vonal egy adott pontra fog mutatni a horizonton.

Ezen a ponton éri el a nap legjellegzetesebb pozícióját az egész napév alatt: ez a legdélebbi pont, a téli napforduló. Ahogyan a Nap lebukik a horizonton, egy vonalba kerül a sírbolt közepével, ahová Pacalt temették. Ahogy a Nap lehullik a sötétségbe, Pacal is lehull az alvilág sötétjébe. Amint a Nap újra felkel, hogy észak felé megkezdje útját, Pacal is fel fog kelni, és északra indul, hogy elfoglalja helyét az északi égbolton, az északi sarkcsillag közelében. Így a király halálának és újjászületésének mítosza nem marad meg a sírkamra falai között, de Palenque egészét érinti, hiszen az univerzum teli van szimbolikus jelentéssel a maja emberek számára.

A szent geometria egyre több és több eleme kerül nyilvánosságra egy új tudomány, az “archeo-asztronómia” ténykedése folytán. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az épületek igazítása az égitestek mozgásához, mélyen spirituális okokból, széles körben elterjedt volt a maják között. Úgy tűnik, az épület egyetlen paraméterét sem bízták a véletlenre. E tekintetben ismét csak az egyiptomiakkal állíthatjuk őket párhuzamba. A palenque-i szarkofágfedél egy másik értelmezését találhatjuk Gilbert és Cotterell, a maja próféciákról szóló munkájában. Szerintük az a maják négy fő istenére utal.

Az alak a fedél közepén a víz istennője, Chalcuihtlicue, aki egy liliomlevelet tart az egyik kezében; a többi szimbólum pedig más nagy isteneket jelképez: Ehecatl, a szél istene; Tonatiuh, a napisten; és Tlaloc, a vihar, égi tűz, villámlás és eső istene tűnik fel. A szerzők meggyőződése szerint a négy isten a négy különféle elemet képviseli, valamint az emberiség különböző korait, miután a maják, hasonlóan az aztékokhoz, szintén úgy tartották, hogy számos előző “világ” vagy földtörténeti kor létezett a miénk előtt, melyek mindegyikét a Föld egy adott eleme pusztította el.

A láthatóan absztrakt minta, mely a fedél oldalait dekorálja, állítólag olyan kódolt mintázat, mely megfejtve még többet árul el a maja mitológia isteneiről. Gilbert és Cotterell kijelenti, hogy a szarkofágfedél mintázatának egésze, ha mint egységet kezeljük, az emberiség történetét hivatott megjeleníteni, bemutatva az előző világok pusztulását, és közölve egy kódolt üzenetet, melyben a nagy vezér, Pacal, figyelmeztet bennünket azokra az eseményekre, melyek a közeljövőben ránk várnak. Akármi is volt azonban a palenque-i fedél valódi jelentése és a maják eredete, nekünk arra a kérdésre kellett elsősorban választ kapnunk, utal-e rá bármiféle bizonyíték, hogy a maják kristálykoponyákat készítettek, vagy birtokában voltak-e olyan kristálykoponyáknak, melyeket őseik hagytak rájuk, bárkik is voltak azok.

Előlépve a napfénybe, leereszkedtünk a Feliratok templomától, és megkezdtük Palenque felfedezését. A Feliratok temploma egy három hasonló piramisból álló sor egyik végén helyezkedett el. A következő piramisban a közelmúltban. 1995-ben, egy asszony sírjára bukkantak, vélhetően egy királynőére, aki talán Pacal partnere lehetett. A sor másik végén magasodott az a piramis, melyet azonnal észrevettünk, amikor az első pillantást vetettük a városra. Ezt a piramist félig elborította a zöld aljnövényzet, miután azt csak részben tisztították meg a vegetációtól. A legtöbb turista annyira türelmetlenül várja, hogy megmászhassa a Feliratok templomát, hogy fel sem figyel erre a félig feltárt templomra az ásatások jobb szélén.

Az építmény meglehetősen roskatagnak tűnt, és még a helyszínről készített térképek sem ábrázolták. Mi mégis úgy gondoltuk, hogy felmászunk rá. Felérve a csúcsra igazi meglepetésben volt részünk. Az 50 fokból álló lépcsősor tetején, éppen a templom bejáratánál, egy csodálatosan kifaragott kőkoponya várt bennünket. A templom falának fehér mészkövéből kifaragott koponya átmérője 18 hüvelyk (45 centiméter) volt. Úgy tűnt, ő a díszes síremlék őrzője. Azonnal eszünkbe juttatta a koponyát, amit Tikalban láttunk, az eredeti koponyát, melynek a “Végzet Koponyája” becenevet adtuk, és amely bevezetett bennünket a kristálykoponyák rejtélyébe, elindítva kutatásunkat. Ez a koponya hasonlított ahhoz, csak még sokkal szebb volt. Domborműként is alig emelkedett ki a templom falának felszínéből; ez a stílus különösen jellemző a Palenque-et díszítő dekoratív munkáknál.

A tikali koponya teljesen elsötétült az őt borító zuzmótól, vonásai lassan elkezdtek omladozni és torzulni. Megvolt a hatása annak, hogy oly sokáig volt kitéve az esőerdő nyirkosságának. A palenque-i koponya azonban jó állapotban vészelte át mindezt, és még mindig tisztán felismerhetőek voltak a vonásai. A tikali koponya esetében nehéz lett volna ezt megállapítani, de ez a koponya láthatóan nélkülözte az alsó állkapcsot. Mindkét koponyát egy olyan lépcsősor legtetejénél találtuk, melyek egy díszes síremléknek tűnő építményhez vezettek.

Viszont míg az omladozó koponya Tikalban egy sírhelyet őrzött, félúton felfelé egy némileg kisebb és jócskán alacsonyabb rendű piramison, addig ez a koponya a piramis megkoronázásának tűnt, éppen a tetején magasodó síremlék bejárata felett. Kíváncsiak voltunk rá, mi okozza az archeológusok látható közönyét a koponyákkal kapcsolatban. Miért nem gyújtotta fel a képzeletüket, és – különösen a Votan könyvében leírtak fényében - miért nem próbálták meg töviről hegyire átkutatni az egész piramist? Micsoda hatalmas kincsek lehetnek itt, talán még kristálykoponyák is. Hamarosan előttünk is nyilvánvalóvá lett, miért nem tárta fel mind ez idáig senki a piramist. Mint felfedeztük, gyakorlatilag semmilyen módja nem volt, hogy hozzáférjenek a belső mélységekhez.

Nyoma sem volt olyan kődugaszoknak, amilyeneket Alberto Ruz felfedezett. A kegyhely a templom belsejében csupasz falaival szintén nem kínált más támpontot. Egyéb nyomokat kutatva átvizsgáltuk Palenque valamennyi épületét, keresztül a még mindig érintetlen titkos alagutakon, a palotakomplexumon belüli ünnepi tér maradványain, a jellegzetes felfordított V alakú boltívekkel büszkélkedhető melléképületeken, újabb piramisok lépcsőit róva le s fel. Ahogy Tikalban, itt is egyetlen magányos, kőbe vésett koponyát találhattunk csak: azt, amelyik a rejtélyes templom bejáratát őrizte.

Ezek a koponyák újabb kérdéseket vetettek fel. Mi lehet a jelentőségük? Mit akarhattak elfedni ezek a síremléknek tűnő építmények? Mire használhatták őket? A meditáció helyei voltak, az imádaté, vagy éppen a rituális emberáldozaté? Lehet, hogy egykor kristálykoponyák is megtalálhatóak voltak itt? Az aprólékosan kimunkált faragványok nyilvánvalóan arra utaltak, hogy a maják érdeklődtek a koponyák iránt. De miért? És a válasz ezekre a kérdésekre bizonyítékot szolgáltathat arra is, hogy a maják valóban ismerték-e a kristálykoponyákat?

Ugyan semmivel sem vitt bennünket közelebb a probléma megoldásához, de a maja kultúrában cseppet nem volt hiány a koponya ábrázolásaiban. Egy másik ősi kézirat, amit Brasseur de Bourbourg fedezett fel, vélhetően a legfontosabb fennmaradt munka a maja mitológiával kapcsolatban, így semmivel sem kisebb az értéke, mint a mi Ótestamentumunknak. Ez a híres Popol Vuh, a “Tanács Könyve”, mely egy epikus teremtéstörténetet ír le, vagy ahogyan Dr. Linda Schele fogalmazott, egy “idegen Odisszeát”. Bár az eredeti, hieroglifákkal íródott kézirat nem maradt fenn, a Popol Vuhot valamikor a XVI. század folyamán átültették spanyolra. Már az első oldal is szövevényes rejtélyekre és bonyodalmakra utal: A Popol Vuh, ahogy hívják, többé nem található meg…

Az eredeti könyv, melyet réges-régen írtak, valaha létezett, de most rejtve van a kutató elől, és a gondolkodó elől… Ennek a mítikus teremtéstörténetnek az első felében a koponyák fontos szerepet játszanak, mint a tiltott tudás szimbólumai. Akárcsak Ádám és Éva bibliai történetében, a maja történet is egy fiatal nőről számol be, akit egy fán növő gyümölcsök kísértenek meg. A maja verzióban nem almáról van szó, hanem lopótökről. Ennek a fának a gyümölcse, miután kiszárítják és kivájják, meglepő módon valóban hasonlít az emberi koponyára. A történet azzal kezdődik, hogy a maja alvilág urai, a halál istenei, kihívnak egy másik fontos istenséget, a kukorica istenét - aki ezáltal az életet jelképezi -, hogy az küzdjön meg velük. A halál istenei megölik az élet istenét, és a fejét egy fára helyezik, mely lopótök-gyümölcseitől lesz terhes. A “koponya”-gyümölcsöt figyelmeztetésként szánják az embereknek, hogy ne keresztezzék a halál urainak útját, akik megtiltják mindenkinek, hogy a fa közelébe menjenek, ebben is visszhangozva a bibliai történetet.

Csakhogy: Egy Xquic nevű lány (valójában a halál egyik urának leánya) meghallotta, hogy egy korábban terméketlen fa gyümölcsöket hoz. Kíváncsi volt, és látni szerette volna. Amikor látta, hogy a fa teli van gyümölcsökkel, azt mondta magának: – Nem mehetek el úgy, hogy a gyümölcsök egyikét meg nem kóstoltam. Biztos nem fogok tőle meghalni. Ezeken gondolkozott, amikor a koponya, melyet a fa ágaira helyeztek, megszólalt: – Valóban akarod ezt a gyümölcsöt, teljes szívedből? - Igen, akarom – felelte a szűz. A koponyafa erre a lány kezébe köpött, amitől az terhes lett. A koponya ekkor ismét megszólalt: (Ez ) csak egy jel, melyet neked adtam, a nyálam, a köpetem. Itt, a fejemen, már semmi sincs, csak csont; a húsnak nyoma sincs.

Ugyanígy van ez minden nagyúr fejével is; csak a húsa az, amitől az arca elviselhetőnek néz ki. És amikor meghal, az embereket megrémítik a csontjai. Azután a fia lényében olyanná válik, mint a nyála, mint a köpete, legyen egy úr gyermeke, egy kézművesé vagy szónoké. Az atya nem tűnik el, hanem kiteljesül. Lehet, hogy ezáltal a koponyák Tikalban és Palenque-ben, sőt a kristálykoponya is, az eredeti koponyát (vagyis gyümölcsöt) jelképezik, így a tudás fájának tiltott gyümölcsét is? Ez a koponya kétségkívül képes volt a beszédre, de vajon mit akart mindezzel mondani?

A történet azonban tovább folytatódik. A szűz végül is egy ikerpárnak ad életet, Hunahpunak és Xbalanque-nak, akik a maja mitológia túlnyomó részének hősei. Ők azok, akik kihívják maguk ellen a halál isteneit. Az ikrek epikus utazást tesznek az alvilágban, melynek során a halál urainak sikerül megölniük Hunahput, kinek fejét egy vérszívó denevér harapja le. Ezt követően azonban kijátsszák a halál urait, egy zöldséggel helyettesítve a fejet, míg egy valódi fejjel nem tudják pótolni azt. Akkor hát a kő- vagy kristálykoponyák Hunahpu levágott fejét jelképezik?

Ha így is van, újra itt a kérdés, hogy mit akar mindez jelenteni? A koponyák azonban távolról sem csak ezen a színtéren jelennek meg a maja mitológiában. Az ősi maják egy alvilágban hittek, a halál és rettegés honában, melyet Xibalbaként ismertek. Szörnyűséges hely volt ez, melyet a halál hatalmas urai irányítottak. A “Xibalba” valójában a xib szótőből származik, melynek jelentése “rettegés”, “terror”, és “reszketés a félelemtől”. Már Tikalban találkoztunk egy sor faragott csonttal, melyek ezt az utazást illusztrálták a halál mezsgyéjén. Az élet és a halál metaforája itt egy folyón tett utazás. A csontok egy királyt ábrázolnak, kenuja közepén ülve. Kezét a fejére helyezi, mely küszöbön álló halálra utaló gesztus.

Állattársak kísérik el útján: egy kutya, egy papagáj, egy pókmajom és egy iguána. A csónakot két ősi istenség hajtja előre, Rája evezős és Jaguár evezős. A másik csontpár megmutatja a csónak víz alá süllyedését, amint a király elindul az alvilág felé, miután a maják hite szerint az alvilág elérhető volt a vizeken vagy a barlangokon keresztül is. A maják úgy tartották, hogy amikor meghalunk, a lelkünk az alvilágba távozik, de útközben rettenetes próbatételekkel kell szembenéznie.

A hasonlóságok a középkori keresztény mitológiával szembeötlők, különösen ha a pokol leírását tekintjük az itáliai poéta, Dante i. sz. 1300 körül keletkezett fő művében. Mindkettő felidéz egy folyón tett utazást, egy kutya társaságában. A középkori keresztény változatban a kutya az elveszett lelkek kínzását szolgálja, míg a maja verzióban az embereket segíti útjuk során. Viszont, akárcsak Dante, a maják is kilenc szintre osztották fel az alvilágot, melyeket Dante a “kilenc pokolnak” nevezett el. A maja mitológia szerint ha az elhunytak sikeresen hatoltak át ezeken, akkor újra csatlakozhattak őseikhez, akik az egekben éltek.

Az alvilágban találhattunk egy sor öreg, fogatlan istenséget is, akik a különféle halálokok után kapták nevüket, mint az öregkor, feláldozás és háború, és a koponya képe gyakorta feltűnt egyikükkel- másikukkal kapcsolatban. Még olyan cserépfigurára is bukkantak, mely a Popol Vuhban szereplő egyik halálistent koponyával ábrázolja a feje helyén, ami meglepő hasonlatosságot mutat a Tikalban látott kőkoponyával.

A legismertebb halálistent gyakorta nevezik Yum Cimihnek, bár hogy pontosan milyen néven is emlegetik, nagyban függ attól, hogy a több mint 30-féle maja nyelv közül melyiket használják, így sokszor egyszerűen az “A” istenként hivatkoznak rá. Ő a legmagasztosabb a halál urai közül, és sokszor ábrázolják koponyával a feje helyén, melynek, úgy tűnik, nem kevésszer hiányzik az alsó állkapcsa is. Így könnyen lehet, hogy a kő- vagy kristálykoponyák valójában a halálistenek egyikét jelképezik. Különös módon sok ábrázoláson a halál istenei valahogy komikus figuraként jelennek meg. “A” isten például gyakorta pókhasú és cingár lábú. Őrá hivatkoznak sokszor a Cizim, “Felpüffedt” néven, és a maja művészet több, finoman kidolgozott, napjainkig fennmaradt kézirattekercse utal rá, hogy undorító bűz árad belőle!

Így tehát, bár a halál isteneit sokszor ábrázolják a koponya képét felhasználva, mégsem teszik őket félelmetes figurává. Ehelyett mintegy gyengéd ragaszkodással tekintenek rájuk.Szinte képtelenség volt úgy gondolni Palenque és Tikal kőkoponyáira, melyek a piramisokat uralták – nem is beszélve a kristálykoponyákról -, mint amelyek nem képviselnek semmi magasztost, csupán valami komikus, pókhasú, folyton szellentő istenséget. Egyre inkább el kellett fogadnunk, hogy sem a maják művészetét, sem mítikus történeteiket nem szabad szó szerint értelmezni.

Mindennek szimbolikus jelentősége van. Végiggondoltuk mindezt, és úgy döntöttünk, hogy mélyebb szinten a mitológia feladata gyakorlatilag nem volt más, mint hogy tájékoztassa az ősi majákat életről és halálról, arról, hogy mire számíthatnak, és válaszképpen hogyan gondolkodjanak és viselkedjenek. Olyan jelentéstartalommal bírt, melynek segítségével az emberek értelmet találhattak életükben. Az ily módon kódolt történetek teli voltak gazdag metaforákkal, melyből kivonható egy jelentéstartam, ami még saját mindennapos életünkben is megállja a helyét.

A koponyának a fán a Popol Vuh legendában például mélyebb, szimbolikus jelentése is van. Egy nő kísértést érez rá, hogy megkóstolja az élet és tudás fájának gyümölcsét, hogy a saját döntései szerint éljen. Beleharap a gyümölcsbe, vagy még inkább a koponyába. A koponya tehát itt nem egyszerűen a halál szimbóluma, de az életé is. Miután a koponya a halálisten tevékenységének eredménye, az élet istenének fizikai maradványa is. Teli van lehetőségekkel, új élet és tudás forrása. A lány azonban felfalja. Így, legalábbis ebben az értelemben, az élő meghal; meghal a választás szempontjából, mely többé nem adatik meg neki; a lehetőség elmúlt, ahogyan a gyümölcs is felemésztődött, hogy már soha többé ne kínálkozhassék fel.

Ahogyan azt a maja szakértő, Dr. Karl Taube korábban kifejtette: Mezo-Amerika-szerte hitték, hogy a halál nélkül nem birtokolhatjuk az életet. Valahányszor megeszel valamit, megölsz valamit az élet számára. De ezután vissza is kell adnod valamit a halálnak. Ha nem adsz vissza semmit az anyaföldnek, nem sarjadhat több élet. Olyan ez, mint egy szüntelen dialógus a két ellentét között. Mert ezek nem különálló jelenségek, mindig egymástól függenek. Ahogyan Linda Schele is informált róla bennünket: Szinte valamennyi maja nyelvben, még a napjainkban létező legtöbb mezo-amerikai nyelvben is, a “koponya” szó szinte megkülönböztethetetlen a “csont” szótól; a szó a “csontra” pedig, ami a bak, ugyanaz, mint a “mag” szó. A bak ráadásul érdekes módon Palenque maja neve is.

Palenque mindössze egy spanyol elnevezés, semmi érdekeset nem jelent, csak annyit, hogy “kerítés”. A maja név azonban “koponyát, “csontot és “magot is jelent, arra a következtetésre indította Linda Schelét, hogy a palenque-i kőkoponyának talán nagyon is szokványos, mindennapi funkciója lehetett. Elképzelhetőnek tartja, hogy nem jelentett többet az ősi maják számára puszta útjelző táblánál. Ahelyett, hogy az embereket figyelmeztette volna közelgő halálukra, vagy bármiféle különös, rejtett értelmű célt szolgált volna, egyszerűen tudatta a város nevét az ide látogatókkal. Hogy ez a gyönyörűen kifaragott koponya, mely a templomtetőről az alatta elterülő városon uralkodott, ne lett volna más, mint egy közönséges jelzőtábla, meglehetősen irritálta romantika iránti érzékünket! Ennél azért csak kellett itt lennie többnek is. Valóban, már maga a városnév is mélyebb jelentést hordozott, mint azt elsőre gondolnánk.

A szavak néha kulcsok a mély értelmű filozófiai koncepciókhoz, melyek felfedik egy adott kultúra viszonyítási rendszerét. Maga a maja nyelv a koponyákat és csontokat egészen eltérő fogalomként kezeli, mint az számunkra megszokott. Számunkra a csontok és koponyák emlékeztetők saját törékeny halandóságunkra és sebezhetőségünkre. Hajlamosak vagyunk félresöpörni őket, hogy ezáltal a gondolatainkból is eltűnjenek.

A maják számára azonban a koponyák és csontok, akárcsak a magok, az élet alapelemei voltak. Formát adtak emberi létünknek, ahogyan a mag is életet adott a növénynek. A csontjainkra hús növekedett, ahogyan levelek a növényen. Hogy ezekre a koncepciókra ugyanazt a szót használták, ezzel a maják arra emlékeztetnek bennünket, hogy mindennek aktív, életadó szerepe van. Ezáltal a maják számára az élet lehetősége éppen a halál arcában mutatkozott meg, és a koponya nemcsak a halál szimbóluma volt, de az életé, az újjászületésé és a felépülésé is.

Megtudtuk, hogy ennek a hitrendszernek a befolyását a mai napig megtalálhatjuk a maják modern kori leszármazottjai körében, akik az Atitlán-tó közelében élnek, Guatemala fennsíkjain. Minden évben megőrzik a kukorica magját, hogy újraültethessék. Ezeket a különleges szemeket “kis koponyáknak” nevezik, mert szimbolikus értelemben minden évben a kukorica istenének koponyáját ültetik el, újrakezdve ezzel a feltámadás ciklusát.

Az élet és a halál kettőssége – mely éppoly erőteljesen megnyilvánul a Popol Vuh fára akasztott koponyájában, mint az ikrek mondabéli alakjában – az egyik legtovább fennmaradt mítikus koncepció Mezo-Amerika-szerte. Az ikrek ezt az alapelvet képviselik, a minden életet átható kettős erőt. Ez mutat némi hasonlóságot a kínai Yin és Yang koncepciójával, az egyesült, ám kölcsönösen ellentétes erőkkel, melyeket mindenütt jelenlévő lényegi valónak tekintettek. Számunkra azonban a Popol Vuh ikrcinek története még ennél is többet jelentett.

Azok ugyanis, miután megverték a halál urait, elindultak, hogy megkeressék atyjukat, akit egy labdajátéktéren temettek el. Csakis akkor kelthették életre, ha meg tudták nevezni valaha volt arcának valamennyi részét. Ők azonban nem jutottak tovább a szájnál, az orrnál és a szemnél, egy koponya legsajátságosabb elemeinél. Így hát az ikrek otthagyták őt a labdapályán, de megígérték neki, hogy tisztelettel fognak emlékezni a nevére. Ezután elszabadultak a halál urainak hatalmából, lelkük szárnyalni kezdett, hogy csatlakozzék égben lakó őseikhez, majd ők váltak a Nappá és a Holddá.

A maják komoly hangsúlyt helyeztek az ősök emlékezetére és tiszteletben tartására. Mint azt a maja szakértő, Dr. David Pendergast korábban elmondta: Úgy tartották, hogy a holtak bizonyos tekintetben részesei az életnek, hogy az emberek összekapcsolódnak a múlttal. Hitték, hogy őseik valahogyan megvédelmezik őket, és hogy tudásra tehetnek szert általuk, ha nem is közvetlen módon, de legalábbis közvetett értelemben. Ezáltal a kristálykoponya és az egyéb koponyaábrázolások úgy is értelmezhetőek, mint egy nagyon hosszú tradíció részesei, mellyel az ősök közelében maradhattak.

A maják gyakorta megtartották őseik földi maradványait, melyeket rendszerint házuk alatt temettek el. Bizonyos esetekben a fejeket, vagy még inkább koponyákat, melyek egykor fontos ősök részei voltak, kéznél tartották, “tanácskoztak” velük, és hatalmas tudás forrásának tekintették őket. Ha mindezt megtették a valódi koponyákkal, érveltünk, miért ne tehették volna meg a kristálykoponyákkal is?

Az ősi maják számára a halál nem olyasmi volt, amitől félni kellett volna. A halálfélelem azért volt, hogy felülkerekedjenek rajta, és ez annak a mélységes megértésén alapult, hogy az élet és a halál kölcsönösen egymástól függő, összetartozó jelenségek. A kettő szétválaszthatatlanul részese egymásnak, mint maguk az ikrek, mint a növény és a mag, mint az egyesült, de ellentétes erők, melyek minden dologban ott vannak. A maják tudták, hogy meghalni annyi, mint újjászületni.

Megint csak eltöprengtem rajta, hogy lehet-e a kristálykoponyáknak bármiféle közük e hitrendszerhez, hiszen áttetsző természetük éppen azt látszik szimbolizálni, hogy maga a halál nem végleges állapot, hanem olyasmi, amin felül lehet kerekedni. A maják számára mindez még ennél is többet jelentett. Mint azt az ikerhősök meséje is példázza, az ő hitük szerint az ősökkel történő egyesülésen keresztül győzedelmeskedtek a halálon, és végül a mennyek legfelső szintjére érkeztek. Anna Mitchell-Hedges azt mondta, hogy az ő koponyája egy ősi pap fejét jelképezi.

Lehetséges tehát, hogy a kőbe, illetve kristályba faragott koponyák valójában azokat a mélyen tisztelt ősöket jelképezték, akikhez a maják újra csatlakozni kívántak? Az ősi maják minden bizonnyal rendkívüli hatalmat tulajdonítottak őseiknek, különösen azoknak, akik szerintük az idők kezdetén éltek. Ez világlik ki a Popol Vuh soraiból is: Tudták, hogy háború közeleg; minden jel, amit láttak, világos volt a számukra. Akár a halál fenyegetett, akár éhínség, akár széthúzás, ők bizonyosan tudták, hiszen volt egy helyük, ahol megláthatták… talán egy kristálykoponya?

Láttak, és azonnal a messzeségbe láttak, megtudtak mindent, ami csak a világon volt. Amikor néztek, azonnal láttak mindent maguk körül; megszemlélhették a mennyek ívét, és a Föld kerek orcáját. Az elrejtett dolgokat mindet tneglátták, anélkül hogy mozdulniuk kellett volna, mindent láttak a világból…nagy volt az ő bölcsességük. Ez az idézet is alátámasztja, hogy a maják tisztában voltak a Föld gömbölyű alakjával, több száz évvel megelőzve a Nyugatot. A könyv egy korábbi része beszámol róla, hogy a megérzés hatalmát, melyet az ősök hagyományoztak rájuk, az azokat teremtő istenek vették el a leszármazottaktól.

A legenda szerint a korai emberek ezért láthattak olyan messzire. Ezek voltak az ajándékok, melyek feldúlták az isteneket, és az istenek ezért belehelték a látomásaikat, akár egy tükröt, így a látomások elfelhősödtek, ami után nem láthatták már, csak ami a közelükben volt… A Popol Vuh első része beszámol az idők hajnaláról és az emberiség eredetéről is. Minden azzal kezdődött, hogy 12 istenség összegyűlt, kigondolták, hogy a föld emelkedjék ki a vizekből. Számos kísérlet történt emberi lények teremtésére is, de valamennyi kudarcba fulladt, míg az emberek fel nem ismerték és meg nem értették szerepüket, mely “néven nevezni teremtőiket, dicsőíteni őket, támaszuknak és táplálójuknak lenni”.

Ezáltal a Popol Vuh meghatározta az emberiség küldetését is. Az istenek azért teremtették az embereket, hogy azok visszatükrözzék önnön dicsőségüket. Az emberek célja tehát visszaadni valamit az isteneknek és a természet erőinek, az élet ajándékának felismerése által. Tisztelniük kellett isteneiket, és szolgálniuk őket “jó szokás szerint” azáltal, hogy emlékeznek saját eredetükre, illetve imádkoznak és áldozatokat mutatnak be. Volt alkalmunk rá, hogy végiggondoljuk ezt az ember és természet közt fennálló kapcsolatrendszert, mialatt Yaxchilán ősi maja városa felé tartottunk, mely mintegy 100 mérföldnyire délre fekszik Palenque-tól.

Utazásunk Yaxchilán felé kijózanító tapasztalat volt. Nem a fegyveresek úttorlaszai zavartak bennünket, melyekbe úton-útfélen botlottunk; még csak nem is a hajmeresztő átkelés az Usamacinta folyón. Valami más volt az, valami sokkal fontosabb. Palenque napjainkban egy gyorsan visszahúzódó dzsungelben fekszik, mely sajnálatos módon és túlságosan is gyorsan esik áldozatul a helyi lakosoknak és a fakitermelő társaságoknak egyaránt, hogy helyet adjon az intenzíven terjeszkedő mezőgazdaságnak és haszonállat-tartásnak.

Jóllehet a régészeti lelőhelyek közelében fekvő esőerdők még érintetlenek, minden évvel egyre több és több fa esik a láncfűrészek áldozatául a közeli erdőkből. Ahogy növekszik a kereslet a mexikói marhahús iránt, az ősi maják modern kori leszármazottait kiszorítják földjeikről a gazdag földtulajdonosok, ahogyan a tradicionális létfenntartó gazdaságokat felváltják az óriási haszonállatranchok. A gazdag földtulajdonosok profitéhsége számtalan őslakost tett máris otthontalanná. Őket, akárcsak a fákat, a haladás nevében söpörték félre az útból.

Ez vezetett el jelenkori lázongásokhoz Chiapas államban, amikor is a földműves parasztok egyesítve erőiket a földtulajdonosok ellen fordultak, akik annak az életformának a kipusztításával fenyegetnek, mely már egy ezredéve fennáll. Az általunk is látott katonai úttorlaszok éppen ezt a társadalmi elégedetlenséget voltak hivatottak feloldani. Teljesen elszörnyülködtünk, amikor kinyitottuk a National Geographicnak azt a példányát, melyet magunkkal hoztunk. Egy légifelvételt találtunk benne, melyet a környező területekről készített egy NASA-műhold. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a környező esőerdő rettenetes megtizedelése már tisztán látszik a világűrből is.

Palenque-tól keletre és délre kígyózík az Usamacinta folyó, elválasztva Mexikót Guatemalától. Ezt a természetes határt még több ezer mérföldnyire a földfelszín felett is tisztán ki lehet venni. A műholdfelvétel azért mutathatta meg a folyó pontos kontúrját, mert a guatemalai oldal élénkzőld színben pompázik, míg a mexikói oldal sápadt és üressárga. A folyó guatemalai oldalán ugyanis zavartalanul burjánzhatnak a fák és az aljnövényzet, melyeket még nem érintett a láncfűrészek tombolása.

A mexikói oldalon azonban már csak a fák csonkját találhatjuk meg, a frissen létrehozott végtelen legelőkön, melyeken már csak a fű nő meg. Végigtekintve azon a domboldalon, mely valaha egyike lehetett a világ legcsodálatosabb panorámáinak, mi is csak megfeketedet csonkokat és ágakat láthattunk; egy valaha éríntetlen erdő elsze nesedett maradványait. Az ólomszürke égbolt alatt csak elszórtan magasodott egy-egy ceibafa – még életben – többszáz évnyi növe kedéstől magas és tömör törzsével. Volt valami komorság ezekben a magányos elszigeteltségben virrasztó fatörzsekben, melyek mintha csak azért maradtak volna, hogy meggyászolják a mostanra eltűnt erdőségeket.

Elgondolkodtam az emberiség küldetésén, hogy visszaadjon valamit az isteneknek és a természet erőinek, meg hogy mi vajon mit adunk vissza Közép-Amerika erdőségeinek kifosztásával. Mi történt azzal a kölcsönös, kétirányú kapcsolatrendszerrel, mely az ősi majákat hitűk szerint isteneikhez és a természet erőihez fűzte? Az ősi maják, ahogyan azt már tudhattuk, az istenek járandóságát áldozatok formájában törlesztette, rituálékon, szertartásokon,áldozatbemutatásokon keresztül.Hitük szerint tovább erősíthették kötelékeiket az istenekkel azzal, hogy emlékeztek és valahogy kapcsolatot teremtettek őseikkel. Az ősöket, mint a legkorábbi embereket, annak a tudásnak a forrásaként látták, melyre nemcsak a múlt, de a jövő szempontjából is múlhatatlan szükség volt.

Így, visszaadva valamit az isteneknek és a régmúlt ősöknek, a maják hitük szerint időlegesen ősatyáik szellemi hatalmát birtokolták. Úgy tűnt, a koponyák, és vélhetően a kristálykoponyák is, szerepet kaptak ebben a gyakorlatban. Ahogyan azt Dr. Linda Schele elmondta, “A vér volt a maja vallásgyakorlás kötőanyaga”. Hiszen mi értékesebb ajándék adható a vérnél, az élet becses szubsztanciájánál, mely lehetővé teszi a létet? Ismét párhuzamot vonhatunk a keresztényi mitológiával. Krisztus feláldozta önmagát, önnön vérét adva, és úrvacsorakor a keresztények is megosztoznak ezen az áldozaton, Krisztus vérét bor formájában magukhoz véve.

A maja véráldozat gyakorlása során azonban a vért gyakorta rituális körülmények között, a különféle testrészekből nyerték – a nyelvből, a fülcimpákból, sőt nemi szervekből. Ezek az áldozati rituálék kizárólag a királyi méltóságoknak, a papságnak és az arisztokrácia legfelsőbb rétegeinek voltak fenntartva, és gondos előkészületek előzték meg a végrehajtásukat, beleértve a test és a lélek sanyargatását is, ha erre volt szükség. Azok, akik feláldozták magukat, a böjtölés és az önmegtartóztatás eszközével elhatárolódtak az őket körülvevő fizikai világtól. Az izzasztókamra, a rituális gőzfürdő gyakorta szolgálta a megtisztulást. Miután megtisztult és felkészült, a résztvevő reménykedhetett benne, hogy az áldozat meghozza a kívánt eredményt – egy látomást.

És úgy tűnik, ezen a ponton kap szerepet a koponya, mely összekötötte a víziók keresőjét az ősökkel és a szent tudás birodalmával. Yaxchilánban grafikus részletességgel megalkotott kőfaragások illusztrálták a rituális véradás gyakorlatát. A városban egykor számos díszesen faragott pillért lehetett látni, melyek i. sz. 725-770-re datálódtak, bár sokat ezek közül elszállítottak a British Museumba. A 17-es számú darab egy Jaguármadárként ismert királyi férfiút ábrázol, amint éppen készül átszúrni péniszét egy hosszú lyukasztótű segítségével. Egy pazar ruhákba öltözött asszony, Balam-Ix úrhölgy, feleségeinek egyike, a térdén előtte ül. Mindketten nyugodtnak tűnnek; méltóságteljesek, és teljesen lefoglalja őket tevékenységük. Balam-Ix úrhölgy egy zsineget vezet keresztül a nyelvén, ami jellegzetesen a női véráldozat gyakorlásának módja.

A sebből kiszökő vért papírdarabokkal fogták fel, melyeket az áldozati edényekben ezután elégettek, az isteneknek szóló ajándékul. Érdekes megjegyezni, hogy Jaguármadár olyan fejdíszt visel, mely egyféle koponyát és csontvázszerű kígyót formáz. Valóban, a többi pillér képein is feltűnik ugyanez a koponyás- kígyós fejdísz. Úgy tűnik, ez lehetett a rituális öltözet a látomáskeresők számára. A rituálé másik jellegzetessége a víziók kígyójának felbukkanása. Ez úgy tűnik, a szellemet szimbolizálja. A szellem a világ számos jelentős vallásában az energiát, a mozgást jelképezi, mint fontos alapelvet. Itt a kígyó az áttevődő energiára utal. A látomás kígyó legjobban a 25-ös számú pillér faragványán figyelhető meg.

Térdelő testhelyzetben Xoc úrhölgyet láthatjuk, amint az elmaradhatatlan koponyát és csontkígyót ábrázoló fejdíszt viseli, bal kezében pedig a rituális véráldozathoz szükséges eszközöket tartja. Előtte láthatjuk a kígyó látomás óriási, hullámzó testét, hatalmas, kidülledt szemeivel, és a szájából alácsorgó vérrel. A kígyó Tlaloc maszkját viseli, a víz istenéét, akit kapcsolatba hoztak az áldozatbemutatással és a termékenységgel is.

Ahogy a British Museum útikalauza leírja: A vér áldozati bemutatása Yat-Balam látnoki manifesztációját idézi fel, aki alapító atyja volt Yaxchilán dinasztiájának… az ősi szellem egy hatalmas, kettős fejű kígyó ásító száján keresztül tör fel, mely Xoc úrhölgy felett ágaskodik. Az asszony felfelé néz a jelenésre, melyet ő idézett meg. Bal kezében a véráldozó edényt tartja, mely az áldozat egyéb kellékeit tartalmazza: egy rája gerincét és egy vulkáni üveg pengét.

A turistakalauz azonban elfelejt számot adni arról, hogy mi látható Xoc úrhölgy jobb kezében. Vagy a kezében tartja, vagy a csuklójára lett függesztve, de szemmel láthatóan egy emberi koponya az, talán éppen egy kristályból faragott darab. Valójában úgy tűnik, hogy a jelenés-kígyó, melynek szájából a nagy ősatya képe felbukkan, éppenséggel ebből a koponyából tör fel. Ugyan nem lehetünk benne egészen biztosak a rajz alapján, hogy a kígyó nem emelkedik-e ki ugyanúgy a földre helyezett áldozati edényből is - vagy éppenséggel csak onnan -, ez a gyönyörűen megfaragott pillér vélhetően azt a pillanatot örökítette meg, amikor egy olyan ősi maja vízíónak lesz a szemtanúja, mely egy koponyából, sőt talán éppen egy kristálykoponyából ered.

Az a tény, hogy a koponya derékmagasságban látható, szintén arra utal, hogy az a közbülső világban, a tudatos valóságban helyezkedik el. Le voltunk nyűgözve. A koponyából felszálló víziók képe tökéletesen egybecsengett mindazzal, amit a különféle kristálykoponyák meglátogatásakor láttunk, illetve hallottunk; az információkkal, melyeket Carole Wilson közvetített számunkra az Anna Mitchell-Hedges-féle koponyát felhasználva; és Nick Nocerine kijelentéseível, hogy a kristálykoponyák ma is látomásokat ébresztenek az emberekben.

A legkevesebb, ami a kristálykoponyákról elmondható volt, hogy általánosan elterjedt vélemények szerint képesek változásokat előidézni a szemlélődő tudati állapotában - sőt akik rendszeresen érintkezésben voltak velük, meggyőződéssel állították, hogy valóban képesek látomások támasztására. Talán yaxchiláni kép Xoc úrhölgyről nem ábrázol mást, mint a kristály koponya ősi felhasználását más dimenziók feltárására.

Gyanítom, hogy most már sohasem tudhatjuk meg, mi is az igazság. Ami azonban mostanra nyílvánvaló volt, az az, hogy a koponya képe nagyon is fontos volt az ősi maják szemében. Teljességgel eltérő attitűddel viseltettek a halál iránt, és úgy tűnt, a koponyákat a látomások keresésével azonosították. Csakhogy, mint azt felfedeztük, ez még nem volt minden; ezzel még nem merült ki a koponya felhasználása az ősi maják körében.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 11.rész 1/2 – A maják és

a kristálykoponya

Amíg Közép-Amerikában tartózkodtunk, annak is a végére akartunk járni, hogy van-e bármiféle bizonyítéka annak, miszerint a koponyák valójában maja, vagy még ősibb eredetűek, ahogyan azt Anna Mitchell-Hedges és JoAnn Parks hiszi.Mialatt Ceri és én José Salome Sanchez professzor társaságában egy út menti kávézóban ültünk Mexico Cityben, megkérdeztem,hogy véleménye szerint lehetséges-e mindez.

José így válaszolt:Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Egyrészről azért, mert valójában csak nagyon keveset tudunk az ősi majákról. Jócskán kevesebbet tudunk róluk, mint az aztékokról, hiszen mire a spanyolok 1519-ben feltűntek, nekik már régen nyomuk veszett;ezért jócskán kevesebb világos és megbízható feljegyzés áll rendelkezésünkre velük kapcsolatban, nem is beszélve az ő elődeikről.

Számunkra a maja kultúra ellentmondások és megválaszolatlan kérdések egész sorozata. Habár földművelő,mezőgazdasági kultúraként közel álltak a földhöz, és csak keveset birtokoltak a korunkra oly jellemző technikai eszközökből és technológiákból, számos tekintetben rendkívül kifinomult civilizáció volt az övék.

Bár csak a puhafémek megmunkálásához értettek, és nem birtokoltak sem keményfém eszközöket,sem kerekeket, számos más tekintetben nagyon is fejlettek voltak.Mint José kifejtette, jelenkori technológiai fejlettségünk tudatában nehezen tudunk elképzelni fejlettnek vagy kifinomultnak egy olyan társadalmat, melynek mindez még nem volt sajátja.

Ez azonban inkább csak a technológia hatalmába vetett vak hitünket minősíti, és nem az olyan ősi civilizációk fejlettségi fokát, mint amilyen a majáké is volt. Ami azt illeti, talán éppen a technológiai fejlettség látszólagos hiánya indított számos archeológust arra,hogy feltételezze, a maják képtelenek lettek volna egy olyan tárgy előállítására, mint amilyen a kristálykoponya.

Minden bizonnyal nehéz feladat egy kőkorszaki embernek is kifaragnia egy kristálykoponyát,mindenféle fémeszköz nélkül, de ez nem jelenti azt,hogy lehetetlen lenne. Végtére is, a majáknak sikerült felépíteniük az egyik legfejlettebb civilizációt, amit csak valaha látott a világ. José szerint a másik ok, amiért a régészek közül sokan úgy vélik,a kristálykoponyák nem maja műremekek, hogy legtöbbjük már első ránézésre is sokkal realisztikusabbnak hat, mint a tradicionális maja művészeti emlékek, melyek rendszerint meglehetősen stilizáltak.

Az archeológusok kétkedésének legfőbb oka azonban mégiscsak az, hogy csak nagyon kevés kristálytárgyra bukkantak a maja lelőhelyek feltárása során, ráadásul azok is apróbb darabok,a maja civilizáció késői szakaszaiból.Ez önmagában véve mégsem bizonyítja azt, hogy a majáknak nem lehetett kristálykoponyájuk, ahogyan azt Dr. Pohl is megfogalmazta:Meggyőződésem, hogy többek között azért nem találtunk egyetlen kristálykoponyát sem a megfelelően végrehajtott régészeti feltárások során, mert azok rendkívül ritkák lehettek, hiszen a kristályt csak nagy nehézségek árán lehetett beszerezni és megmunkálni.

Ezek bármelyike óriási becsben állhatott az indiánok szemében, akik elkészítették őket.A majáknak egyszerűen nem voltak kristálykoponyáik, vagy csak elrejtették őket a spanyolok elől; esetleg a koponyákat éppen az európai hódítók pusztították el? JoAnn Parks meg van győződve róla, hogy az ő koponyája legalább olyan ősi, mint az ősi maja civilizáció,és Anna Mitchell-Hedgestől is azt hallhattuk, hogy a koponya nagy jelentőséggel bírt a maják szemében. De mi erre a bizonyíték?Elindultunk, hogy megtudjuk.Tudatában voltunk már a maják néhány vívmányának, és hirtelen eltűnésüknek i. sz. 830 körül. Eredetük, végzetük és hatalmas tudásuk forrása mégis rejtély maradt előttünk. 

Lehetett mindezeknek bármiféle köze a kristálykoponyákhoz? Készítettek-e a maják kristálykoponyákat azokban az időkben, mikor hatalmas városaikat emelték, hogy azután azokat is sorsukra hagyják?

Elkezdtük közelebbről megvizsgálni, honnét származhattak a maják, hátha ez bármiféle nyomot szolgáltat maguknak a koponyáknak az eredetéhez.Mint azt megtudtuk, már a maják eredete is állandó vita tárgya.Napjainkban a legtöbben egy még ősibb, rendszerint oltéknak nevezett civilizációhoz kötik őket, mely i. e. 1200 körül kezdte elfoglalni a Mexikói-öböl partvidékét. Számos régész szerint a komplex társadalom sajátosságai olyan hirtelenséggel jelentek meg az oltékok között, hogy azt láthatóan senki sem tudja megmagyarázni.Lehet, hogy a kristálykoponyáknak van valamiféle köze ehhez a hirtelen felemelkedéshez?

Az oltékokról még kevesebbet tudunk, mint a majákról. Köztudott,hogy ők is gondosan megtervezett városközpontokat építettek,korai píramisokkal, ezekből azonban sajnálatos módon szinte semmi sem maradt fenn napjainkra, ahogyan azok az agyagtégla épületek sem, melyek mostanra nyom nélkül elmerültek az ingoványos területen.Fennmaradt azonban néhány masszív faragott kőfej, némelyikük átmérője eléri a 10 lábat (3 méter) is, súlya pedig a 20 tonnát. Ezeket a roppant méretű fejeket tömör bazaltból és időtálló vulkáni kőzetből faragták ki.

Láthatóan sisakot viselő harcosokat ábrázolnak, nagy hatalomról árulkodó tekintettel. Az oltékok rajtuk kívül hátrahagytak apró kerámiafigurákat,gyönyörű, jade-kőbe faragott maszkokat és apró fejfaragványokat is.Ezek a műtárgyak is azt bizonyítják, hogy Mezo-Amerika lakosai már a Krisztust megelőző második évezredben is képesek voltak a hihetetlenül életszerű fejek és maszkok kifaragására, néha akár a legkeményebb ásványokból is, bár ez még egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy kristálykoponyákat készítettek volna. Az archeológusokat azonban még ennél is jobban izgatja, hogy ezek a tárgyak az őslakos amerikaiak művészetének egyetlen sajátosságát sem mutatják.

Az óriási fejek határozott afrikai vonásokkal bírnak,míg az apróbb figurák közül számosnak keleti a jellege. Más művészeti emlékek szakállal ábrázolják a férfiakat, ami már csak genetikai okok miatt is ismeretlen jelenség az ősi amerikai törzsek esetében. Megint más műtárgyak magas, hosszúkás fejű, emberinek tűnő alakokat formáznak, ráadásul ferde szemmel, melyben némelyek a földönkívüli befolyás vitathatatlan bizonyítékát látják.

Az oltékok által hátrahagyott tárgyi emlékek elégtelen száma ellenére általánosan elfogadott, hogy számos maja szokás, gyakorlat és vallásos meggyőződés datálódik vissza legalább az ő idejükig.Valóban, napjainkban már az oltékoknak tulajdonítanak számos olyan, Mezo-Amerika területének egészén megtalálható kulturális vívmányt, mint amilyen a hihetetlen pontosságú maja kalendáriumban használt komplex számrendszer és hieroglifarendszer.

De honnan származott ezeknek az ősi kultúráknak a tudása? Saját társadalmukból eredt, vagy valamely korai kontaktusból a kívülállókkal; akár az Atlanti-, illetve a Csendes-óceán túlfeléről,akár máshonnét érkeztek?

Ez egyike a mezo-amerikai archeológia legvitatottabb kérdéseinek.A jelenkori régészek körében leginkább az a teória tartja magát,hogy a teljes őshonos populáció gyökereit Ázsiában kell keresni.Valamikor az utolsó jégkorszak során, illetve annak végefelé (i. e. 10000 körül), amikor a tenger szintje alacsonyabb volt,az ázsiai utazók szárazföldön, illetve jéghidakon kelhettek át – a mostani Bering-szoros környékén, mely Oroszország keleti részét választja el Alaszkától -, és egy évezrednyi idő alatt sikerült is megtenni az utat, illetve benépesíteni az amerikai kontinens egészét.

Ezt a teóriát látszanak alátámasztani az olyan bizonyítékok,mint a szembeötlő hasonlóság a két kontinens lakói között, illetve az egyezőségek az ősi művészeti és építészeti emlékek között.Minket azonban jobban érdekelt, hogy a Távol-Keleten is létezett-e a kristálygömbből történő jóslás tradíciója, mert ha igen,akkor ez könnyedén kapcsolatba hozható a kristálykoponyák mezo-amerikai használatával.

Azt azonban mindeddig nem sikerült hitelt érdemlő módon igazolni, hogy valóban létezett egyféle kapcsolat az ősi Amerika és Ázsia között. Nem bizonyított, hogy a két kontinens valaha valóban csatlakozott egymáshoz; mint ahogy az sem, hogy a kultúrák és a tárgyi emlékek hasonlósága nem puszta véletlen. Amerika legősibb emberi maradványainak felfedezése a kontinens északi részén, melyet gyakorta szoktak bizonyítékként felhozni, valójában nem igazol mást, mint hogy a leghidegebb időjárás bizonyul a legjobb konzerválószernek.

Valójában feltevések áradata született már a maják és az oltékok eredetével kapcsolatban; egyik kétesebb, mint a másik.Ezek között éppúgy találunk utalásokat az afrikai kapcsolatra,mint az ősi Egyiptomra, Izrael elveszett törzseire, sőt magára Krisztusra is, nem is említve a föníciaiakat, babilóniaiakat,mezopotámiaiakat, görögöket, sőt ősi hindukat. Mások kapcsolatot keresnek a legendás elveszett kontinenssel, Atlantisszal, és feltehetőleg még a világűrből érkezett idegenekkel is.

Röviden, szinte egyikük sem említ valós lehetőséget.Megkérdeztem Josétól, mit tart az ilyen spekulációkkal kapcsolatban.Elmondta, hogy az való igaz, miszerint számos Közép-Amerikába érkező látogatót megdöbbent a hasonlóság a mostanra omladozó mezo-amerikai piramisok, és Egyiptom hatalmas piramisai között. De hogy ez azt jelentené, hogy valóban van kapcsolata két kultúra között?

A rejtett értelmű hieroglifák jelenléte, és a nyilvánvaló megszállottság a csillagok irányában látszólag tovább mélyíti a hasonlóságot a két ősi civilizáció között.

Ezek az egyezőségek sokakat indítottak már az évek során arra, hogy feltételezzék,valamikor létezett egyféle kapcsolat e két egymástól távoli kultúra között. Talán kereskedtek egymással, esetleg a maják az egyiptomiaktól vezethetik le családfájukat, annak ellenére, hogy közöttük állt az Atlanti-óceán hatalmas vízválasztója? Afrika partvidékének lakói és az egyiptomiak mind gyakorlott hajósok voltak,így elmerészkedhettek akár Közép-Amerikáig is.

Az emberek mindig is valós lehetőségként fogadták el, hogy létezett valamiféle kapcsolat Egyiptom és a mezo-amerikai civilizációk között, és nem is olyan régen, 1970-ben, a nem kis kalandvággyal is megáldott norvég akadémikus, Thor Heyerdahl azt is elhatározta, hogy bebizonyítja, a transzatlanti átkelés még az adott kor technológiai viszonyai között sem volt lehetetlen. Heyerdahl utazása egész egyszerűen bámulatos vállalkozás.

Csapata megépített egy egyszerű hajót, a Ra-11-t, lemásolva az egyiptomi halotti kamrák festményein ábrázolt hajókat, azt a papírnádat felhasználva,mely akkoriban egyedüli nyersanyagként kínálkozott. A korábbi próbálkozás során a Ra 1. ugyan elsüllyedt, viszont a második változat 6000 kilométert tett meg az óceánon, és mindössze 57 nappal később megérkezett Barbadosba, alig néhány kilométernyire az egykori maja birodalomtól.

Ez kétséget kizáróan igazolta,hogy tökéletesen elképzelhető, miszerint az egyiptomi tengerészek képesek voltak egy ilyen út megtételére, ugyanakkor persze nem bizonyítja, hogy ez valóban megtörtént.Egy ennél is újabb keletű kutatási eredmény újabb tápot adott a vitának. 1996-ban a manchasteri egyetem archeológusai egyiptomi sírokból előkerült ősi múmiákat vizsgáltak meg, és olyan meglepő felfedezést tettek, melyet még saját maguknak is nehezükre esett elhinni.

A konzerválódott holttesteken végzett kémiai analízis, melyet Dr. Rosalie Davis vezetésével végeztek, némely múmia hajában és testszöveteiben dohány jól elhatárolható nyomait mutatta ki. Az ősi múmiákon végzett hasonló tesztek, melyeketa müncheni Antropológiai és Humángenetikai Intézet munkatársa,Dr. S. Balabanova hajtott végre, szintén dohány nyomait mutatta ki, sok egyéb mellett kokain társaságában. Mindkét növény csak is az amerikai kontinens területén volt őshonos, és egészen addig általánosan elfogadott tény volt, hogy az Atlanti-óceánon csak Kolumbusz után kelt át. Az bizonyos, hogy erősebb bizonyítékot az amerikaiak és a klasszikus egyiptomiak Kolumbusz előtti kapcsolatára aligha lehetne találni.

Mint azt felfedeztük, több archeológus is meglehetősen szkeptikus e kérdésben, és rámutat, hogy a nagy egyiptomi piramisok utolsó példányai Gizánál i. e. 2500 körül épülhettek, így azok legkevesebb 1000 évvel megelőzték az oltékok felemelkedését, a majákról nem is beszélve. Hová tűnhetett el a piramis építési hajlandóság a közbeeső időben?

Rámutatnak arra a tényre is, hogy míg az egyiptomi piramisok hegyben végződnek és sírboltként funkcionáltak,addig a mezo-amerikai piramisoknak lapos a teteje, és ezek rendszerint egy templomnak is otthont adtak, ráadásul csak alkalmanként használták fel őket temetkezési célokra. Akárhogy is volt, mostanáig semmiféle bizonyíték nem akadt arra nézve, hogy az egyiptomiak valaha is birtokában voltak egyetlen kristálykoponyának is.Akkor hát hová vezet mindez?

Az évek hosszú sora alatt egész seregnyi felfedező, régész, antropológus, és mindenféle különc próbált meg nevet szerezni azzal, hogy érdekes teóriákat állított fel a majákról, és azok származásáról. Ez azonban csak még több lehetséges származási lehetőséget vetett fel a kristálykoponyák számára. És minden kísérletünket, mely a rejtély megfejtésére irányult,erőteljesen hátráltatta az a tény, hogy az ősi mezo-amerikai kultúrákat szinte teljes egészében elpusztították a spanyolok.José azonban biztosított arról, hogy az első spanyol telepesek vezettek némi feljegyzést az eseményekről, és a nagy maja városok maradványai fellelhetők még. Talán ezek adnak majd némi támpontot.

A maják nagy szertartásainak helyszínei érintetlenek maradtak a dzsungel mélyén, még jóval azután is, hogy az európaiak megérkeztek.Amikor a spanyolok első hulláma Közép-Amerikába érkezett,gyorsan felhagytak a Yucatán-félsziget tervezett meghódításával,e helyett északnak tartottak a mérsékeltebb időjárási öv felé,azokat a hatalmas aranykincseket hajszolva, melyek a szóbeszéd szerint a Mexikó középső részén található, még mindig virágzó azték nagyvárosokban várták őket. Ezalatt a dzsungelben mélyen eltemetve számos maja építménynek sikerült megmenekülnie a pusztulás elől. A tizennyolcadik századig, Palenque, a talán legcsodálatosabb maja város maradványainak felfedezéséig, a nyugati világnak még csak sejtelme sem volt a maja civilizáció létezéséről.

Cortez alig 70 mérföldnyire haladt el Palenque mellett, de a várost csak 1773-ban fedezte fel Ordónez testvér, egy kanonok, aki a közeli Ciudad Realban, Chiapasban élt. Akárcsak Mitchell-Hedges több mint 100 évvel később, Ordónez is meghallotta azokat a pletykákat, miszerint egy pompás nagyváros fekszik valahol eltemetve a dzsungel mélyén, és miután egyházközösségének szerencsétlen lakói közel 70 mérföldön keresztül cipelték a sűrű aljnövényzetben utat vágva, a kanonok felfedezte a várost, félig romjaiban, elrejtőzve a dzsungellel beborított ormok lábánál. Az atya a békés romoknak a “Kígyók Nagyvárosa” nevet adományozta,a szimbólum után, mely láthatóan nagy jelentőséggel bírt a helybéliek szemében.A spekuláció késedelem nélkül megkezdődött, hogy mi ihlette egy ilyen hatalmas település létrejöttét, teli magasztos piramisokkal,templomokkal, palotákkal és tornyokkal.

Korunk régészeinek zöme úgy tartja, hogy Palenque-et a helybéli maják építették fel i. sz. 600 és 800 között, Ordónez testvér azonban másképpen látta,arra a munkára támaszkodva, melyet maga a Quiché Maya, egy fontos maja csoportosulás írt. A könyvet ugyan Nunes de la Vega Chiapas püspöke még 1691-ben máglyára vetette, Ordóneznek azonban sikerült megszereznie bizonyos részeinek másolatát, melyeket maga a püspök készített, mielőtt a lángok közé vetette volnaa többit.

Ordónez szerint a maják maguk állították, hogy Palenque-et olyan emberek építették, akik az Atlanti-óceán felől érkeztek. Egy hosszú köntösbe öltözött férfi vezette őket, Pacal Votan, aki feltehetőleg magát a könyvet is írta, és akinek a jelképe a kígyó volt. Ez persze egész Mezo-Amerika-szerte elterjedt szimbólum, és különösen használatos volt a Yucatán-félszigeten élő maják körében.Gyakorta használták Kukulcan jeleként, mely istenség bámulatraméltó párhuzamot mutat az azték főistennel, Quetzalcoatllal, kinek neve annyit tesz, “szivárványszínű tollaskígyó“.

Ami Quetzalcoatlt illeti, vele kapcsolatban megint csak nem lehet tudni, hogy isten volt-e, vagy ember, viszont az ősi mitológiák széles körben az egész mezo-amerikai kultúra megalapítójaként ismerik el.Votan és követői egy Valum Chivimnek nevezett földről érkezett ide. Békében jöttek, és az őslakosok elismerték a vezetésüket,megengedve számukra, hogy lányaikkal házasodjanak.

A könyv arról is megemlékezik, hogy Votan négy alkalommal látogatott az Atlanti-óceán túlfelén fekvő szülőföldjére. Ordónez úgy gondolta,hogy Votan föníciai hajós volt, és Valum Chivim nem más, mint a föníciai Tripolisz városa, ami valóban nem is esik messze Egyiptomtól.Meggyőződését arra a legendára alapozta, hogy Votan egyszer meglátogatott egy nagyvárost, ahol éppen egy templom építési munkálatai zajlottak – ez végül felért egészen a mennyekig,viszont elvezetett az emberi kapcsolatok teljes összezavarodásáig.

Nunes püspök úgy vélte, hogy a város Bábel (Babilon) lehetett, a templom pedig a bibliai Bábel tornya, melynek bukása keverte össze az emberek nyelvét. Ha ez valóban igaz, akkor a templom vélhetően egyike lehetett Mezopotámia hatalmas lépcsős templomainak,melyek tetejét templom koronázta meg, akárcsak a palenque-i központi templom-piramis esetében.Volt azonban a történetnek egy olyan aspektusa is, mely kiemelt jelentőségű volt a mi számunkra. Ordónez testvér szerint azősi maja könyv megemlékezik arról is, hogy útban a tengeren Palenque felé, Votan és követői “megálltak a A Tizenhármak Lakhelyénél”.

Az író-történész Gilbert és Cotterell ezt úgy értelmezte,hogy “feltehetőleg a Kanári-szigetekről volt szó, esetleg valamely más nagy szigetről, talán Kubáról vagy Hispanioláról”. Nem lehetséges-e azonban, hogy ez burkolt utalás a szájhagyomány útján terjedt legendák 13 kristálykoponyájára, és hogy az a” lakóhely” valahol az Óvilág és Palenque között található, Mexikó déli részén, talán éppen Lubaantunban?

Legalább ilyen érdekes, hogy az eredeti maja leírás szerint Votan egy titkos kincset helyezett el, egy “sötét, föld alatti” épületben.Eltöprengtünk azon, lehetséges-e, hogy ez éppen egy kristálykoponya volt? Tudvalevő, hogy a püspök égen-földön kutatott e kincs után, hogy megsemmisíthesse, de – bár valóban felfedezett néhány kő ékszert, agyagedényt és további kéziratot, melyeket Votan kéziratának társaságában vetett a máglyára – úgy tűnik, az igazi kincsnek sohasem akadt a nyomára. Lehetséges, hogy a püspök azért kutatott hiába, mert a kristálykoponyát addigra elvitték onnét, és Libaantunban, vagy máshol rejtették el? Vagy az még mindig arra vár, hogy felfedezzék, Palenque-ban, vagy annak környékén?

Mi persze égtünk a vágytól, hogy megtudjuk az igazat.Utolsó isten hozzádot mondva Josénak elindultunk a repülőtérre,hogy elrepüljünk délre, és a saját szemünkkel nézzük meg a maja civilizáció néhány fennmaradt emlékét.Útban Villahermosa és Palenque felé, olvastam egy keveset erről a rejtélyes maja városról. Úgy tűnik, Ordónez testvér parancsot adott egy tüzérkapitánynak, Don Antonio del Riónak, hogy hajtsa végre a hivatalos felmérést a romok között. A megtisztítási és feltárási munkálatok során Don Antonio arra a meggyőződésre jutott,hogy az amerikaiakat nemcsak a föníciaiak látogatták meg, de az egyiptomiak, görögök, rómaiak, sőt még az ősi britek is. Bár jelentését az egyház teljességgel figyelmen kívül hagyta, később egy olasz, Dr. Paul Cabrera kezébe került, aki viszont úgy gondolta,hogy Palenque csakis a karthágóiak korai látogatásának gyümölcse lehet, akik a Rómával i. e. 264-ben vívott pun háború előtt érkeztek ide a Földközi-tenger felől.

A romokról szóló első napvilágot látott jelentés tehát azt a teóriát támogatta, mely szerint a karthágóiak helybéliekkel való kereszteződése eredményezte az oltékokat, kiknek leszármazottai később Palenque-et is megalapították.Már 1845-öt írtak, amikor azok a teóriák, melyeket később majd Frederick Mitchell-Hedges is felkarol, először kifejeződésre jutottak a francia Brasseur de Bourbourg abbé munkáiban. Ez a férfiú megtanulta a nahuatlt, egyikét a mexikóiak fő nyelveinek,ahogyan bírta a cakchiquelt és a quichét is, azon maja leszármazottak két nyelvét, akik még mindig benépesítik azt a területet.

Ez tette lehetővé számára, hogy megértse azt a maroknyi fennmaradt kéziratot, mely valahogy megmenekült a korai telepesek máglyáitól,és amelyekre kolostorok és zárdák könyvtáraiban bukkant.Ezen kéziratok egyikére Madridban akadt rá, így az a Madrid Codex nevet kapta: ez a legnagyobb fennmaradt maja kézirat a világon.Ebben a hieroglifákkal teli könyvben bukkant rá de Bourbourg annak a mítosznak az igazolására is, melyet állítólag a helybéli maják körében hallott először.De Bourbourg azzal a forradalmian új elmélettel hozakodott elő, hogy egy hatalmas, Atlantisznak nevezett szigetkontinens létezett valaha az Atlanti-óceánon, Közép-Amerika, illetve Európa és Afrika partjai között.

Meggyőződése volt, hogy a civilizáció ott, és nem a Közel-Keleten kezdődött, ahogyan ma tartjuk. De Bourbourg szerint a maják az elveszett kontinens túlélőinek leszármazottai voltak, melyet állítólag egy hatalmas kataklizma,vagy kataklizmasorozat pusztított el, és ennek túlélői vitték el a civilizációt mind Közép-Amerikába, mind az ősi Egyiptomba.Rögtön azon kezdtünk tűnődni, hogy a “Tizenhármak Lakhelye” vonatkozhatott-e erre az elveszett kontinensre? Származhattak-e a kristálykoponyák Atlantiszról?Kezdetben mindez teljességgel hihetetlennek tűnt. A legtöbb archeológus is egyetlen kézlegyintéssel elintézi Atlantiszt, mint puszta fantaziálást.

De mint azt később felfedeztük, az a feltételezés, hogy a nagy sziget civilizációja egykor valóban létezett, egyáltalán nem nélkülöz minden alapot. Az első megválaszolásra váró kérdés azonban az volt, hogy az ősi maják birtokoltak-e vagy sem kristálykoponyákat.Palenque szépsége teljesen felkészületlenül ért minket. Az alacsony,erdőkkel borított hegyek között meglepően apró településnek bizonyult, egy palotával, különféle templom-piramisokkal, és más egyéb építményekkel.

Amikor megérkeztünk, a fehér mészkőpalotákat és magasba törő piramisokat beburkolta a reggeli pára;az esőerdő zöld levélzete, zabolátlan magasságaival, pompás háttérnek bizonyult az alant szabályos rendben elszórt épületekhez.Színes tukánmadarak és kolibrik törtek keresztül az áthatolhatatlannak tűnő zöld függönyön. Nyugalmas, harmonikus atmoszféra uralkodott.

Megállni Palenque közepén olyan, mint felmérni ennek a rendkívüli civilizációnak a vívmányait. A palota, mai napig bevakolt falaival, egy királyt ábrázolt jaguár trónján, melyet a híres szurukumadár tollazata koronázott meg. Néhol még az eredeti falfesték színe is látszott. Voltak itt folyosók és tágas udvarok, és a palota falai közül előtörve, egy magas és szokatlan módon négyzetes csillagászati megfigyelőtorony, ahonnét az őslakosok az égboltot kémlelték.

A ragyogó reggeli napfényben megmásztuk a legmagasabb piramislépcsőit, fel egészen az építményig, amit a “Feliratok templomának”neveznek az elegáns kőfaragások és a színes falfestmények miatt, melyek fénykorában ezt a parányi templomot borították.Éppen ebben a templomban történt meg az a felfedezés, mely az Újvilág régészeti feltárásának egyik legnagyobb hatású eseménye lett.1949-ben a mexikói archeológus, Alberto Ruz ugyanebben a kis templomban álldogált, amikor felfigyelt rá, hogy a padlón az egyik kőlapban olyan lyukak találhatóak, melyeket dugaszokkal tömítettek el.

Amikor ezeket a tömítéseket eltávolították, a lyukak lehetővé tették a kőlap felemelését, mely alatt egy keskeny lépcsősor vezetett egyenesen a piramis mélyébe.Mi is elindultunk lefelé a nyirkos, hűvös, gyengén megvilágított belső térbe. A lépcsőház eredetileg teli volt törmelékkel, melynek eltávolítása három évet vett el Ruz és csapata életéből. A törmelékben jade áldozati dísztárgyak, kagylók és fazekasmunkák maradványait is megtalálták. Azután, lefelé félúton,a folyosó iránya hirtelen megváltozott, bár még mindig lefelé vezetett. Ebben a következő szekcióban hat fiatalember csontvázára bukkantak, majd egy rövid folyosószakasz végén, a piramis alapjánál is mélyebben, egy masszív kőlapra, mely láthatóan egy bejáratot fedett le. Felfeszítve ezt a fedelet tette meg Ruz csapata figyelemre méltó felfedezését.

Mostanra mi is leereszkedtünk a több száz lépcsőfokon, és mélyen a templom alatt, a piramis szívében jártunk, ahol Ruz rábukkant a mintegy 10 yard (9 méter) hosszú és közel 8 yard (7 méter)magas kamrára. Ahogyan mi is tanúi lehettünk, a kamra falait egykor mélyvörösre festették, és ősi dekoratív ruházatot viselő alakokat alakítottak ki rajtuk domborművesen, akiket a mai felfogás szerint a maja mitológiában szereplő “Az Éjszaka Kilenc Urának” tekintünk. A kamráról kiderült, hogy érintetlenül fennmaradt királyi temetkezőhely. A közepét tömör kőszarkofág foglalta el,melyben egy maja király földi maradványai nyugszanak, akit általábana különösen nagy tiszteletben álló palenque-i királlyal, Pacalnap úrral azonosítanak. Megfejtve a hátrahagyott hieroglifákat azt is megtudhatjuk, hogy a király mindössze 12 éves korában került a trónra, melytől halála következtében i. sz. 683-ban, 80 esztendős korában kényszerült megválni.Úgy tűnik, hogy a sírkamrán kívül talált csontvázak a király kíséretéhez tartoztak, akiket feláldoztak, hogy elkísérhessék urukat annak halála után is; ez a szokás elterjedt volt az ősi Egyiptomban is a fáraó halálakor. Szintén nagy hasonlóságot mutat az egyiptomi piramisok temetkezési helyeihez az a “lélekvezetőként” ismert apró akna, melyet a piramis szerkezeti részeként építettek meg. Ez a belső halotti kamrából közvetlenül a lépcsőkhöz és a templom padlójához vezetett. Az egyiptomi elgondoláshoz hasonlóan itt is úgy tartották, hogy ez teszi lehetővé a király szelleme számára a feljutást a mennyekbe a halált követően, bár a maja világkép szerint csak is akkor, ha előtte megvívta a csatáját az Alvilág Uraival, és le is győzte azokat.

A sírkamra belsejében további, áldozati felajánlásnak tartott dísztárgyat találtunk – két faragott jade-kő figurát, és két gyönyörűen megmintázott, rendkívül realisztikus fej formájú stukkódíszt.A szarkofág belsejében újabb kincsek várakoztak. A király csontvázát jade és igazgyöngy fülcimpagombok díszítették, jade-gyöngyökből font nyakláncot viselt, ujjait jade-gyűrűk borították, és egy hatalmas jade-kő került mind a kezébe, mind a szájába. Ezt a gyakorlatot az ősi Kínában is megtalálhatjuk, ahol – hasonlóan Mezo-Amerikához – a jade-ot az örök élettel azonosították. Ezen felül,ami talán minden kincs között a legcsodálatosabb volt, a halott király egy aprólékosan kidolgozott halotti maszkot viselt. A maszk az ő személyes portréja volt, hatalmas orral és csapott homlokkal;a bőrt ismét jade-ból dolgozták ki, a szemét fehér kagylók alkották,mélyfekete obszidiánnal a pupillák helyén.

Újra rábukkanhatunk tehát annak bizonyítékára, hogy miként az oltékok, az ősi maják is képesek voltak az emberi fej aprólékosan kidolgozott ábrázolására, néha éppen a legkeményebb ásványok felhasználásával. Valóban, a stukkófejek, melyekből többet is találtak Palenque-ban, döbbenetes anatómiai precizitást mutatnak,akárcsak a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya.Mégsem lehet egyből feltételezni a majákról, hogy így képesek voltak a kristálykoponyák készítésére is, mert a stukkódíszek lágy és könnyen megmunkálható anyagból készültek.

A jade-maszkot ugyan kifaragták, az azonban meglehetősen stilizált, és nyoma sincs rajta a fent említett anatómiai pontosságnak. Ráadásul az itt és más maja régészeti feltárásokon előbukkant műtárgyak zöme szintén jade-ból készült, és nem kristályból. Számos archeológus szerint éppen ez volt az az anyag, mely legnagyobb becsben állt a maják szemében.

Minket ez a felfedezés – bár az Alberto Ruz által Pacal sírjában talált műtárgyak valóban gyönyörű darabok, és sok tekintetben hasonlítanak a kristálykoponyára, melyet állítólag Lubaantunban hoztak felszínre -jottányit sem vitt közelebb a rejtvény megoldásához.A legtöbb archeológust azonban mindennél jobban érdekelte Pacal szarkofágjának mívesen megfaragott fedele.

Sokak szerint ezek a faragványok minden egyéb nyomnál világosabban utalnak az ősi maják valódi eredetére.Átkukucskáltunk a súlyos fémrudak között, melyek napjainkban a sírt védelmezik. A palenqué-i nagy szarkofágfedél egyetlen hatalmas, magnóliaszínű, 12 x 7 láb (3,5 x 2 méter) méretű mészkőtömb,melynek tömege eléri az öt tonnát. Széles körben elfogadott nézet, hogy ezt és saját sírját maga Pacal király tervezte meg uralkodása utolsó éveiben, az építési munkálatok pedig i. sz. 675-ben kezdődtek meg.

Valószínűleg a szarkofágot készítették el elsőként,majd a sírbolt többi részét, hogy azután köré építsék a piramist,és az azt megkoronázó templomot. Ez kínálkozik egyetlen magyarázatként, a szarkofág fedele ugyanis túl hatalmas ahhoz,hogy befért volna a kamra parányi bejáratán. A mai napig lehetetlen feladat eltávolítani helyéről a fedelet, és úgy felhozni a keskeny lépcsőkön, hogy azzal ne döntsék romba az egész piramist! Megint egy olyan tulajdonság, mely közös az ősi egyiptomi piramisok sírboltjaival.

A szarkofágfedél meglehetősen tekervényes faragványának közepén egy maja alakot láthatunk, magzati pózba összehúzódva;körülötte mindenféle szeszélyes mintázat és alak, valamint egy cizellált keret, melyek szimbolikája egybecsengeni látszik. Határtalan könnyedség árad a mintákból, amiért a központi figura szinte lebegni látszik az örvénylő jelképek tömegében.Felfedezése óta a fedél számtalan tudományos vitának állt már a középpontjában. Ki lehet ez az alak, mit csinál, és mit jelentenek a különféle jelképek körülötte?

Alberto Ruz felfedezése csak a maják eredetével kapcsolatos újabb teóriák születése mellett bábáskodott.Talán valamennyi közül az a legvitatottabb, melyet az 1960-as években a svájci Erich von Daniken fejtett ki híres, Az istenek szekerei című munkájában. Von Daniken példák tömegét citálja elő a világ minden részéből annak bizonyítására, hogy az ősidők primitív népeit egykor más bolygókról származó intelligens életformák látogatták meg, és ez az esemény katalizátorként hatott a civilizáció felemelkedése szempontjából.

Úgy véli – tekintve az univerzumban megtalálható, a szó szoros értelmében milliárdnyi csillagot -minden lehetősége adott annak, hogy valahol létezzenek emberszerű teremtmények, melyek az evolúció magasabb fokán állnak,mint mi. Az ilyen embereket az ősi primitív kultúrák minden bizonnyal az istenekkel azonosították.Von Daniken azt állítja, hogy Pacal szarkofágfedele is ezt a hipotézist támasztja alá. Meggyőződése, hogy a fedél közepén öszszekuporodott alak valójában egy asztronauta, aki űrhajóját irányítja a felszállás közben.Napjainkban bármelyik gyermek rakétaként azonosítaná ezt a járművet.

Az eleje csúcsos, majd különösen hornyolt bemélyedéseket látunk, mint a beömlő nyílások, majd a hajó kiszélesedik,hogy a kilövellő lángcsóvákban végződjék. Maga a kuporgó lény egy sor azonosítatlan vezérlőberendezést igazgat,míg bal lába sarkánál egyféle pedált láthatunk. A ruházata is éppen helyénvaló: rövid nadrág széles övvel, kabát modern japán nyaknyílással, szorosan illeszkedő pántok a csuklón és a lábakon.

A komplikált sisak a szokványos nyílásokkal és csövekkel, és egyféle antennával a tetején. Űrutazónk – miután nyilvánvalóan annak ábrázolták – nemcsak hogy feszesen előrehajol,de élénken figyel egy apparátust, ami az arca előtt függ. Az asztronauta székét merevítőkkel választották el a jármű hátsó felétől, ahol szimmetrikusan elrendezett téglalapokat,köröket, pontokat és spirálokat láthatunk…Vajon a primitív képzelet előállíthatott volna bármit, mely ily figyelemre méltó módon emlékeztet egy modern űrhajósra a rakétájában?

Azok a különös jelek a rajzolat aljában csakis a meghajtóműből kiáramló lángokat és gázokat jelképezhetik.Néhányan úgy spekuláltak, hogy a maják hirtelen eltűnése is azért következett be, mert az idegenek űrhajóival távoztak el, és hogy a Pacal sírjában talált csontváz valójában egy korai földönkívüli maradványa,aki már nem érhette meg a hazautazást! Bármennyire is valószínűtlennek tűnik mindez, von Daniken felgyújtotta a közvélemény képzeletét, könyve pedig nemzetközi bestsellernek bizonyult.Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sírban talált csontváz valóban jócskán magasabb, mint az eddig talált maja maradványok.A maják az “égi istenek” megszállottjai voltak, és bizonyosan rengeteg időt töltöttek el a csillagok tanulmányozásával.

A Pacal szarkofágjának fedele peremén talált rajzolatok közül számosat tartanak manapság a Nap, a Hold, a planéták és bizonyos csillagképek ábrázolásának; több maja épületről pedig úgy gondolják,hogy gondosan a bolygók és csillagok pályájához igazítottak.Mindezek természetesen nem szolgáltatnak elégséges bizonyítékot von Daniken meglehetősen vad földönkívüli teóriáira, vagy nem utalnak arra, hogy a korai űrutazók az ősi majákat kristálykoponyák segítségével oktatták volna. Érdemes viszont megjegyezni,hogy mindez egyáltalán nincs ellentmondásban a koponyák ősi legendájával,sem azzal, amit Joshua Shapiro mondott el nekünk azok valódi eredetéről.Számos archeológus ennek ellenére elégedetlen nemcsak a földönkívüliek látogatását feltételező teóriával, de azokkal az elképzelésekkel is, melyek szerint a maja kultúrát bármiféle külső behatás is érte, legyen az akár csak a Föld más területeiről származó.

Ők – feltehetőleg helyesen – úgy tartják, hogy a maják tökéletesen képesek voltak felépíteni egy ilyen fejlett civilizációt pusztán a saját erejükre támaszkodva is. Az általunk felkeresett jelentős majakutató, Dr. Linda Schele úgy érvel, hogy bármiféle külső befolyással kapcsolatos teória csak a maják valós vívmányairól tereli el a figyelmet, és megfosztja őket és leszármazottaikat jogos örökségüktől.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 10.rész – A Boban

-kapcsolat

Nick Nocerino, a kristálykoponya szakértő, és JoAnn Parks, valamint Max, a gyógyító koponya után már nem tudtuk, mit is gondoljunk.Hallhattuk, milyen “ősiek” a koponyák, és milyen “különleges erőkkel” bírnak. De mennyi volt ebből az igazság, és mi tartozott a fantázia birodalmába?

Remélve, hogy további bepillantást nyerhetünk a problémakörbe,Washingtonba repültünk, hogy láthassuk, hogyan haladnak Jane Walsh kutatásai. Útban a Smithsonian felé azonban megálltunk egy apró kristálygalériánál, hogy találkozzunk egy férfival, aki egykor társszerzője volt egy kristálykoponyákról szóló könyvnek,és aki úgy írta le magát, mint “kristálykoponya szakértőt és ufókutatót”.Joshua Shapiro apró ember volt, és halálosan komoly; foglalkozását tekintve számítógép-programozó, és szenvedélyes híve annak a nézetnek, hogy az ősi kristálykoponyák eredetileg földönkívüli eredetűek.

Joshuának kétsége sem volt afelől, hogy a különös kép, melyet ismételten megfigyeltek a Mitchell-Hedges-féle koponya belsejében, valójában egy ufót, illetve egy idegen űrhajót ábrázol. Állítása szerint hasonló tapasztalatokra tett szert más kristálykoponyák vizsgálatakor is. Joshua úgy érvelt, hogy ha a Mitchell-Hedges-féle koponya nem készülhetett a modern megmunkáló eszközökkel, akkor mi más kézenfekvő alternatíva kínálkozik a földönkívüli eredeten kívül? Meggyőződésem, hogy a hitelesen ősi kristálykoponyák egyféle földönkívüli kapcsolatrendszerbe illeszkednek.

Saját, és mások kutatásaira alapozva – az olyan kristálykoponyákkal kapcsolatban,mint amilyen a Mitchell-Hedges féle koponya is – véleményem szerint komoly bizonyítékok támasztják alá, hogy az ősi kultúrák egyféle közvetlen kapcsolatban álltak a földönkívüliekkel, és hogy a koponyák, ha úgy tetszik, az istenek ajándékai, melyek azt a cél szolgálják, hogy az emberiséget ráébresszék saját spirituális képességeire, s ezzel felkészítséka Föld küszöbön álló változásaira.Josh szerint kétségtelen, hogy “ezeket a hitelesen eredeti, ősi koponyákat arra programozták be, hogy a Föld lakóit ellássák mindazokkal a létfontosságú információkkal, melyek hamarosan roppant fontosságra tesznek szert a számunkra”.

Épp elég meglepetést okozott számunkra, amit korábban hallottunk a koponyákkal kapcsolatban, erre most itt volt egy újabb lehetetlen teória. Josh azonban folytatta:A kristálykoponyák katalizátorként működve segítenek emberséget mutatni lényünk egyéb részeinek. Segítenek bennünket,hogy ráébredjünk, lényünk egy része, saját öntudatunk egy darabja már hosszú ideje szunnyad bennünk. Azért vannak jelen,hogy az emberi fejlődés egy felgyorsított programjával segítsenek bennünket, hogy segítsenek a túlélésben, és segítsenek elérnünk saját végzetünket.

A legtöbb tudós és archeológus vonakodik bevallani, hogy van valami szokatlan a kristálykoponyákban, és hogy egy alternatív valóság képeit kínálják fel nekünk. Sok olyan régésszel és tudóssal beszéltem már, akik a különös jelenségek miatt,melyek körülveszik ezeket a kristálykoponyákat, meglehetősen bizalmatlanok, és nem akarják kockára tenni szakmai reputációjukat.De végső soron ők is kénytelenek lesznek beismerni,honnan származnak ezek a koponyák, és mi a valódi szerepük.Nick Nocerino viszont kétkedésének adott hangot azzal a teóriával kapcsolatban, hogy a kristálykoponyák valóban földönkívüli eredettel bírnának.Az emberek mindenféle történeteket kitalálnak a kristálykoponyákról:hogy egyikük valaha egy ősi hercegnő feje volt; hogy a származási helyük Mu, Lemuria, Atlantisz, vagy akármi más;hogy éppenséggel a földönkívüliek hozták el nekünk.

Én azonban közel 50 éve kutatom már ezt a problémakört, és az igazság az… hogy egyszerűen nem tudjuk az igazságot.Amikor viszont megérkeztünk Dr. Walsh irodájába, a Smithsonian Institution épületének folyosó labirintusában, az a benyomásunk támadt, hogy ő közelebb jutott a válaszhoz, honnét is származik némely – ha nem is valamennyi – koponya. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő egyáltalán nem hisz a kristálykoponyák földönkívüli eredetében, ahogyan semmiféle természetfeletti avagy paranormális hatalomban sem.

Dr. Walsh a tradicionális régészeti megközelítést alkalmazta a problémára, és a szigorúan tudományos kísérleteket úgy hajtotta végre a kristálykoponyákon, mint átlagos kiállítási darabokon. E megközelítést alkalmazva azután szó sem eshetett arról, hogy azok egy legendás, ősi civilizáció termékei lennének, vagy hogy a földönkívüliek hozták el számunkra.

Ami azt illeti, a Dr. Walsh által végzett aprólékos kutatómunka még azt is kétségbe vonta, hogy a kristálykoponyák egyáltalán hitelesen ősi leletek lennének.Dr. Walsh különösen a nagyobb darabok iránt érdeklődött,melyeknek a nagy tekintélyű múzeumok adtak otthont: a Smithsonian saját koponyája, a British Museum példánya, és a párizsi koponyata rtozott ebbe a körbe.

Leginkább azt tartotta különösnek,hogy – bármilyen forrásból is eredtek a magántulajdonban lévő koponyák, illetőleg a Smithsonian koponyája – mind a párizsi koponya,mind a British Museum példánya nagyjából ugyanabban az időpontban bukkant felszínre – a XIX. század utolsó felében.Nagy múzeumépítő korszak volt ez a nyugati világban; olyankor, amikor a nyugati nemzetek jelképes értelemben azzal is hangsúlyozni kívánták dominanciájukat a világ többi része felett, hogy olyan hatalmas intézményeket hívtak életre, mint a Smithsonian vagy a British Museum. Ezek annyi történelmi ereklyét gyűjtöttek össze a világ minden tájáról, amennyit csak tudtak, hogy azután üvegvitrinekben zsúfolják össze őket, tudósaik okulására és a polgárok szórakoztatására.

Ebben a korszakban, úgy tűnt, minél ősibb és egzotikusabb tárgyra tett szert egy múzeum, annál jobb volt.Erre a korra tehető az érdeklődés felfokozódása is a Kolumbusz előtti időkből származó művészeti emlékek iránt. Megérkeztek az első vagyonosabb turisták Közép-Amerikába, akik szinte morbid érdeklődést tanúsítottak a vérszomjas azték kultúra és a régen elfeledett maja civilizáció iránt, melyet éppen akkoriban fedeztek fel ismét. A turisták zöme kisebb értékű darabokat vásárolt,mint amilyenek a parányi agyagfigurák; de a területen kezdtek megjelenni a gazdag műgyűjtők és a nagy múzeumok képviselői is. Ezeknek a vásárlóknak rendelkezésére álltak az értékesebb darabok, illetve az értékesebb anyagokból készült kifinomultabb műtárgyak megvételéhez szükséges pénzforrások.

A problémát az okozta, hogy csak nagyon kevés megfelelően végrehajtott régészeti feltárás zajlott a világnak ezen a részén, ráadásul hihetetlen mértékű közömbösség nyilvánult meg az irányban,honnan is származik valójában egy adott lelet. Ez persze nem csökkentette a mütárgyak iránt megnyilvánuló felfokozott érdeklődést.Az újonnan alapított múzeumok meglehetősen hatásos gyűjteményre tehettek szert nagyon rövid idő alatt. Csakhogy az új múzeumok és új turisták szinte kielégíthetetlen éhségének az egzotikus ősi műtárgyakra volt legalább egy káros mellékhatása is:kialakult egy jövedelmező piac a jó minőségű utánzatok és hamisítványok számára.

Ahogy Dr. Walsh elmondta:Számtalan olyan tárgyat adtak el Kolumbusz előtti leletként,mely még csak hasonlóságot sem mutatott a valódi, Kolumbusz előtti műtárgyakkal, csakhogy ezt az emberek nem tudhatták,hiszen nagyon kevés darabot hoztak fel megfelelően kontrollált ásatásokon, ezért csak kevés lelet szolgálhatott alapul a hitelesség megállapításához.Felvetődik a kérdés, hogy ilyen sok jó minőségű másolat, illetve hamisítvány mellett vajon mi a helyzet a kristálykoponyákkal?A hivatalos régészeti feljegyzések hiánya az ismert kristálykoponyák felfedezése során arra indította Dr. Walsht, hogy feltételezze:némely, vagy akár az összes koponya, melyeknek jelen pillanatban a nagy múzeumok adnak otthont, éppen a fenti kategóriák valamelyikébe esik.Különösen gyanakvóvá vált Dr. Walsh a nagy koponyák eredetét illetően, amikor – átböngészve a múzeumok archívumait és elmerülve a kristálykoponyákkal rokonítható öreg feljegyzésekben -időről időre ugyanabba a névbe botlott – Eugéne Bobanéba.

A férfi jeles francia gyűjtő és régiségkereskedő volt, aki Mexikóban dolgozott az ország francia megszállásának idején (1862/4-7).III. Napóleon kinevezte a Francia Tudományos Bizottság tagjának,és ebben a minőségében a franciák által kinevezett Maximilian császár mellé, Mexikóba vezényelték. Boban ismert volt arról,hogy számos eredeti műremeket birtokol, sőt egy ritka könyvekből és korai mexikói kéziratokból álló gyűjteményt ís; ezenkívül írt egy nagy becsben tartott munkát is az ősí Mexikóról, Documentspour servir a l’histoire du Mexique címmel, mely 1891-ben látott napvilágot, és régiségkereskedést tartott fenn mind Párizsban,mind Mexico Cityben.Egyik eladási katalógusában, mely 1881-ben jelent meg, Boban maga figyelmeztet a piacot elárasztó másolatokra és hamisítványokra,melyeket szerinte zömében Mexico City külvárosi övezetében készítenek.

Hogy segítséget nyújtson a magángyűjtőknek és a múzeumok vezetőinek, rámutat arra is, hogy bizonyos jellegzetes hamisítványok egy része még csak nem is másolata az eredeti példányoknak,hanem:puszta kitalálás, egyféle bizarr karikatúra, melyek legfőbb célja a nagyközönség átejtése… sajnálatos módon, minthogy ezeket nagyon könnyű beszerezni és rendkívül olcsóak… e szörnyetegek közül sokan máris európai múzeumaink gyönyörű üvegvitrineiben kelletik magukat.Ironikus módon a fenti intelmeket éppen egy olyan ember intézte kortársaihoz, akit Dr. Walsh nem kevesebbel gyanúsított, minthogy ő maga terjesztette az efféle hamisítványokat. Kimutatható volt ugyanis a kapcsolat a férfiú és a párizsi kristálykoponya között,sőt lehetséges, hogy a British Museum koponyája között is.

A Trocadero Museum feljegyzései például megemlékeztek arról,hogy a párizsi koponyát egy Alphonse Pinart nevű férfi ajándékozta a múzeumnak 1878-ban, ő viszont Eugéne Bobantól vásárolta,aki állította, hogy a koponya azték eredetű, és még a hispán invázió előttről származik.Mindössze három évvel azt követően, hogy Boban sikeresen eladta ezt a koponyát Pinartnak, katalógusában ismét felbukkant egy kristálykoponya hirdetése, mely a “természetes kristályból készült,életnagyságú darabot” mint a “kristálycsiszoló művészet remekét”dicsőítette.

A maga 3500 francia frankjával ez a darab voltaz 1881-es aukciós katalógus legértékesebb tétele. Jane Walsh számára nem csak az okozott meglepetést, hogy Bobannak egy másik kristálykoponya is a birtokába került, nem sokkal elődje értékesítését követően, hanem hogy még csak utalást sem tett annak esetleges közép-amerikai eredetére. Meglehetősen sajátságos módon Boban ugyanebben a katalógusban azoknak az ismert utánzatoknak is helyt adott, melyeket korábban említett – ugyan”azzal a célzattal, hogy lerántsa róluk a leplet”, mégis éppúgy beárazta azokat, mint hiteles társaikat!Az életnagyságú koponya ugyan nem kelt el a kérdéses aukción,Jane Walshnak mégis meggyőződése, hogy vélhetően ez az a példány, mely a British Museumban végezte. A rendelkezésre álló kevés dokumentumból és az öreg levelekből, melyeknek nyomáraakadt, Dr. Walsh felállított egy teóriát, mely szerint Boban, miután a koponyát Párizsban nem tudta értékesíteni, visszavitte magával Mexikóba. Ott megpróbálkozott azzal – ismét sikertelenül -,hogy eladja azt a Mexikói Nemzeti Múzeumnak.

Dr. Walsh meggyőződése szerint ez az a koponya volt, amit Boban megpróbált a washingtoni Smithsonian Institution részére is értékesíteni.Dr. Walsh fellelte Eugéne Boban 1886-os árverési katalógusának egy példányát is, melyet a férfi a Smithsonian Institution akkori igazgatójának, William Henry Holmesnak küldött el. A koponyát a katalógus így írja le:.. emberi koponya, természetes méretű, hosszúkás alakú; mély szemgödrök, orrüregek, felső és alsó állkapocs; egyetlen tömör, üvegszerű hegyikristályból kifaragva.

Sima, polírozott felület. Bámulatos, tökéletes és egyedülálló darab…A katalógus a továbbiakban hangsúlyozza:Az emberi koponya fontos szerepet játszott a klasszikus mexikóiak vallási ceremóniái során, és a kisebb példányok… melyek hegyikristályból készültek, meglehetős gyakorisággal elő is kerültek… viszont a Boban-példány messze a legnagyobb és legkidolgozottabb ismert darab.Jane Walsh úgy gondolja, hogy minden valószínűség szerint ez az a darab, amit Boban 1881-ben Párizsban áruba bocsátott, majd a pletykák szerint megpróbált eladni a Mexikói Nemzeti Múzeumnak.Szilárd meggyőződése továbbá, hogy a koponyára csak mostanában ragasztották rá, hogy Mexikóból származik. Amikor Párizsban értékesíteni próbálta, Boban még csak utalást sem tett annak közép-amerikai eredetére.Akár komolyan fontolóra vette Holmes a Smithsonian Intézettől,hogy megvásárolja a műtárgyat, akár nem, minden bizonnyal késleltette az ilyen irányú terveit az a levél, melyet Eugéne Boban üzleti versenytársától, Wilson Wilberforce Blake-től kapott.

Az1886. március 26-án kelt levélben Blake óva intette Holmest attól,hogy bármilyen ősi műkincset vásároljon Bobantól, ehelyett javasolta,hogy vegye igénybe az ő szolgáltatásait. A levél Eugéne Bobant mint “nem tisztességes” kereskedőt írta le, és állította:”Birtokol némely értékes antikvitást, de az ő tulajdonlása ezeket is meglehetős gyanús színben tünteti fel”. Elmondja, hogyan keveredett bele Boban egy “partnerségba, melynek célja a Mexikói Nemzeti Múzeum megtévesztése” volt egy “Németországból származó üvegkoponyával, mellyel a hegyikristályt akarták utánozni”, és amelyet “3000 dollárért bocsátottak áruba”. A mexikói múzeum már “a vásárlás határán állt”, amikor felderítette a csalást, melynek következményeképpen hatékony eszközökkel rábírták Bobant,hogy zárja be Mexico Cityben található “múzeumát”, és “az éj leple alatt” azonnal költözzék New Yorkba.

Akár ez a koponya tűnt fel Boban 1886-os katalógusában, akár nem, Holmes a Smithsoniantól minden bizonnyal komolyan érdeklődhetett a darab iránt, mert a katalógusba a koponya mellé az alábbi szavakat jegyezte fel: “950 dollárért eladva egy Ellis nevű embernek”. Dr. Walsh felfedezett a New York Times 1886. decemberi számában egy cikket egy bizonyos “Mr. Ellisről”, mint “a legdrágább tétel” vevőjéről, “az országban valaha tartott legnagyobb aukción”. Jane Walsh véleménye szerint Mr. Ellis a NewYork-i Tiffany Co. egyik tulajdonosa volt, aki végül is a British  Museumnak eladta a koponyát.Dr. Walsh egyéb bizonyítékokra is bukkant az Eugéne Bobant és a British Museum koponyáját összekötő kapcsolatra egy olyan könyvben, melynek szerzője véleménye szerint a gyakorlatban is segítséget nyújtott a British Museumnak a vétel nyélbe ütésében.George Frederick Kunz, aki jól ismert ásványtudós volt, alkalmanként szaktanácsokkal segítette a Smithsoniant, és egy fontos referenciamunkát is jegyzett e témakörben, Mexikó drágakövei címmel, melyben megjegyzi:.. a hegyikristályt az ősi mexikói civilizációk is használták,akik az anyagból különböző díszítményeket és koponyákat alakítottak ki…

A legnagyobb ilyen… jelenleg a British Museum archeológia osztályán található meg, melyet Sir John Evans szerzett meg, 1897-es, az Egyesült Államokban tett látogatása során, azáltal, hogy megvásárolta azt a Tiffany dt Co.cégtől.Így hát, úgy tűnik, Boban eladta a koponyát Mr. Ellisnek, akitől viszont Sir John Evans vásárolta meg, hogy azután az a British Museumban végezze, 1898-ban tűnve fel első ízben a múzeum nyilvántartásában.Kunz könyve feltétlenül azt a vélekedést támasztja alá, hogy létezik egyféle kapcsolat a British Museum koponyája és Eugéne Boban között.

Miután kifejtette vélekedését, hogy a kérdéses koponya jellegzetesen mexikói darab, Kunz a már akkor is rejtelmes eredettel is foglalkozni kezdett.Keveset tudni történetéről, és semmit eredetéről. Mexikóból hozta be egy spanyol katonatiszt, valamikor Mexikó francia megszállását megelőzően, mely 1862 és 1864 között kezdődött,és egy angol gyűjtőnek értékesítette, kinek halála után kerülhetett a párizsi E. Boban kezébe, hogy azután a Tiffany Co. tulajdonába kerüljön.Kevés kétség férhet tehát ahhoz, hogy egykor mind a British Museum, mind a párizsi múzeum koponyája Eugéne Boban tulajdonát képezte. Dr. Walsh figyelmét felkeltette a hasonlóság Boban azon állítása között, hogy az életnagyságú koponya egykor Maximilian császárhoz tartozott, és az állítások a Smithsonian saját koponyájával kapcsolatban, melyek szintén a mexikói elnökre utaltak. Úgy érezte, hogy ha valóban ez a helyzet, “Az (a Smithsonian koponyát) megközelítőleg ugyanarra a periódusra helyezi, mint a párizsi koponyát, illetve a British Museum koponyáját.”Ez viszont felvetette annak a lehetőségét is, hogy egykor a Smithsonian koponya is Eugéne Bobanhoz tartozott, akinek állítólagos sietős távozása Mexikóból erősen megkérdőjelezi ezen koponyák hitelességét.

Dr. Walsh érvelése nagyon meggyőzően hatott. Csakhogy az azt alátámasztó bizonyítékok, melyek a British Museum koponyájának és a párizsi darabnak vélhetően hamis jellegére utalnak,eléggé anekdota ízűek. Az Eugéne Boban jellemére és tetteire vonatkozó információk zöme abból a levélből származik, melyet Blake küldött a Smithsoniannak, aki viszont nyilvánvalóan Boban fontos versenytársa volt, ha nem éppen legfőbb riválisa. Azt Dr.Walsh is bevallja, a levél vélhetően Blake próbálkozása, hogy megfossza Bobant a hitelétől, és hogy ezáltal magának kaparintson meg egy olyan jövedelmező üzletfelet, mint a Smithsonian.A Smithsonian, csak 1886-ban, Kolumbusz előtti műtárgyak százait vásárolta fel Blake-től, köztük egy apró kristálykoponyát is,mely Blake állítása szerint a császár spirituális tanácsadójának tulajdonát képezte, és “az egyetlen kristálykoponya volt, mely bármiféle értéket képviselt”. (Ennek a kristálykoponyának azóta sem akadtak a nyomára.)

Valójában azt a tényt, hogy a British Museum koponyája csupán Boban-féle hamisítvány lenne, semmilyen értelemben nem sikerült bizonyítani. Miután számos zavaró ellentmondás található a különféle beszámolókban, melyek a Boban által értékesíteni kívánt koponyára vonatkoznak, még az sem jelenthető ki egyértelműen,hogy a számadások ugyanarra a koponyára vonatkoznak.Boban 1886-os árverési katalógusa például arra utal, hogy a koponya Maximilian császár gyűjteményéből kerül értékesítésre, Kunz mégis úgy írja le a British Museum koponyáját, mint amit egy spanyol katona hozott be Mexikóból, mielőtt még a franciák megszállták volna az országot, és hatalomra segítették volna Maximiliant. Lehet, hogy ezek az utalások valójában két különböző koponyára vonatkoznak?Hasonlóképpen nem feltételezhetjük, hogy az életnagyságú koponya Boban 1881-es katalógusából ugyanaz a darab, ami Kolumbusz előtti műtárgyként feltűnik az 1886-os árjegyzékben, és amely végül a British Museumban kötött ki.

1881-ben miért nem utaltak egyetlen szóval sem a koponya közép-amerikai eredetére?Elfogadva a lehetőséget, hogy Boban nem volt egészen tisztességes- ahogyan azt riválisa, Blake állította -, ez meglehetősen furcsának tűnik. Végtére is, ha Boban egyszer már sikeresen értékesített egy aztéknak felcímkézett kristálykoponyát – azt, amelyik a párizsi múzeumba került -, miért nem próbálkozott meg ugyanezzel az eladási technikával három évvel később is; különösen, ha figyelembe vesszük a közép-amerikai művészeti emlékek iránt akkoriban megnyilvánuló felfokozott keresletet?

Úgy tűnik, nem mutatható ki határozottan a kapcsolat a koponya között, melyet Boban a beszámolók szerint Mexikóban próbált meg értékesíteni, és a többi koponya között, melyeket el is adott. Ha – mint azt Blake állította – a koponya, amit Boban megkísérelt eladni a Mexikói Nemzeti Múzeumnak, valóban Németországból származott, mi több, üvegből készült, akkor az semmiképpen sem lehet azonos azzal, mely a British Museumban kötött ki,hiszen azt kétséget kizáróan kvarckristályból faragták ki. Nyilvánvalóan azt a lehetőséget is mérlegelnünk kell, hogy Blake története teljes egészében hamis, melynek egyetlen célja Boban befeketítése volt a Smithsonian Institution szemében.Újabb ellentmondásra bukkanunk, ha összehasonlítjuk a méreteket,melyeket Boban 1886-os katalógusa megadott, a British Museum koponyájának méreteivel. Bár azok közel állnak egymáshoz,mégsem egyeznek egészen. A hossz, a szélesség és a magasság mind eltér egymástól jó félhüvelyknyivel (1 -1,5 centiméter).

Bár ez természetesen adódhatott az eltérő mérési technikákból is, még sincs rá konkrét bizonyíték, hogy a British Museum koponyája valóban megegyezik azzal a darabbal, mely Boban aukciós árjegyzékében feltűnik, nem is beszélve arról az üvegkoponyáról, melyet a férfi Mexikóban próbált eladni.Az igazi kérdés tehát az, hogy alaposnak nevezhető-e Dr.Walsh gyanúja, hogy Boban modern utánzatokkal üzletelt eredeti,klasszikus műkincsek helyett.

Eltekintve Blake láthatóan elégtelen tanúskodásától, Dr. Walsh kevés olyan bizonyítékot fedezett fel,mely arra utalna, hogy a Boban által árult koponyák egyebek lettek volna eredeti, hiteles műalkotásoknál. A Boban 1886-os árjegyzékében felbukkanó koponya könnyen lehetett a mexikói császár tulajdona, de éppúgy származhatott egy hiteles régészeti ásatás helyszínéről is.Érdekes csavar a történetben, hogy éppen azokban az időkben fedezték fel a rejtélyes, azték kort megelőző időkből származó város,Teotihuacán romjait, amikor Boban a koponyákkal üzletelt.

Teotihuacán valósággal döbbenetes ősi romváros, mely alig valamennyivel északra fekszik Mexico Citytől. Három hatalmas piramis magasodik a középpontjában, nagyon is hasonlóak az egyiptomi piramisokhoz. Az azték mitológiában mindig is kiemelt tisztelettel kezelték a helyet, melyet az aztékok úgy ismertek, mint “a helyet, ahol a Nap született”, vagy “a helyet, ahol a mennybolt a földdel találkozik”, illetve “a helyet, melynek lakói ismerik az istenekhez vezető utat”. Egészen napjainkig meglehetősen keveset tudunk a város őslakosairól, a teotihuacánokról.

Mint azt Dr. Walsh felfedezte, 1885 végén egy mexikói napilap arról tudósított, hogy Eugéne Boban Teotihuacánban tett látogatása során felkereste a Nap és a Hold nagy piramisait, Leopoldo Batres társaságában, akit akkoriban neveztek ki a műemlékek felügyelőjének,és ebbéli minőségében ellenőrizte az ásatások menetét.Ezután, vélhetően valamikor 1886 januárja és márciusa között,Boban kapcsolatba lépett Holmesszal, felajánlva megvásárlásra Kolumbusz előtti gyűjteményének számos darabját, közöttük a korábban már említett kristálykoponyát is.

A Boban által személyesen írott levélnek nyoma veszett, így Dr. Walsh rákényszerült,hogy Blake leveléből rekonstruálja annak tartalmát. Blake maga is járt a piramisoknál, és nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy Batres, Bobanhoz hasonlóan, “nem csak hogy csaló, de vérbeli szélhámos is”. Vajon lehetséges, hogy Blake Boban és Batres iránt érzett megvetésének hátterében az a tény húzódik meg, hogy Boban esetleg valóban egy hiteles régészeti ásatás helyszínéről -talán éppen Teotihuacánból – szerezte meg a kristálykoponyát;egy olyan helyről, melynek hozzáférését Blake számára éppen Batres korlátozta?

Úgy tűnik, Blake azon állítása megállja a helyét,hogy Boban közvetlenül azután hagyta el Mexikót, hogy meglátogatta a teotihuacáni ásatásokat, majd ezután bocsátotta aukcióra gyűjteményének legtöbb, ha éppenséggel nem az összes darabját New Yorkban.A létfontosságú bizonyíték azonban, mely igazolhatta volna,hogy a kristálykoponyák valójában XIX. századi utánzatok, végülis nem került meg, így tudományos publikációjában Dr. Walshnak is le kellett vonnia a következtetést:A tény ellenére, miszerint teljes mértékben meggyőződésemmé vált, hogy legalábbis a Smithsonian koponya XIX. századi utánzat… lehetséges, hogy alapjában véve tévedtem.Annyi bizonyos, hogy Nick Nocerino, JoAnn Parks és Anna Mitchell-Hedges mind szilárdan meg vannak győződve róla, hogy saját kristálykoponyáik hiteles, ősi darabok, ahogyan azok is, melyeket Boban annak idején értékesített.

Egyet kell azonban értenünk Jane Walsh jelentésével, mely szerint valóban lehetséges,hogy Boban másolatok eladásával is foglalkozott, és ezek között esetleg megtalálhatóak lehettek a kristálykoponyák is. Nem volt semmilyen eszközünk arra, hogy minderről bizonyságot szerezzünk.Abban reménykedtünk hát, hogy a tudományos tesztek egyszer és mindenkorra megoldják a rejtélyt.

Egy kérdés azonban továbbra is megválaszolásra várt: Ha Boban valóban utánzatokkal üzletelt, mégis honnét szerezte be őket? Azután kezdtünk tehát érdeklődni, hogy a XIX. században ki készíthetett ilyen kristálykoponyákat.Dr. Walsh ekkor mondta el, hogy egy dolog nem hagyja nyugodni,mióta csak a tudomására jutott a Blake által említett német kapcsolat. Ha a kérdéses koponya valóban megegyezik azzal, amit a British Museumban őriznek, akkor Blake-nek egyáltalán nem volt igaza abban, hogy az üvegből készült, viszont ettől az még eredetileg származhatott Németországból.

Jane Walsh beszélt néhány kollégájával az ásványtani részlegen, és megkérdezte tőlük,elképzelhető-e, hogy a kristálykoponyához hasonló tárgy készült volna a XIX. század Németországában. A kollégák elmondták neki,hogy van egy kisváros Németországban, mely világszerte ismert központja még ma is a kristályművességnek. A várost Idar-Obersteinnek hívják.Amikor közelebbről is megvizsgáltuk a lehetőséget, hogy legalábbis néhány koponya nem is olyan régen készült, Németországban,megtudtuk, hogy Idar-Oberstein fontos kőfaragó központja volt Európának már a középkorban is. A XV. századtól kezdve híres volt azokról a csodálatos faragott tárgyakról, melyeket a helyben bányászott achátból, jáspisból és kvarcból készítettek, de aXIX. század hajnalára a helyi ásványkincsek kiapadtak, és a város hanyatlásnak indult.

Számos polgára emigrált Brazíliába – ahol avilág leggazdagabb nyers kvarckristály-lelőhelyei is találhatóak. Ők kezdték hatalmas mennyiségekben Idar-Obersteinbe szállítani a kvarcot, így a városra hamarosan ismét ráköszöntött a fellendülés.Napjainkban még mindig számos kristályfaragó műhely található a városban. Beszéltünk az egyik ilyen stúdió vezetőjével, egy Hans-Jürgen Henn nevű férfival, aki elmondta:Idar-Oberstein akkor vált igazán fontossá, amikor megkaptuk az új import anyagokat az Újvilágból, különösen Brazíliából,mely teljesen új horizontot nyitott meg előttünk. A faragók és ametszők továbbfejlesztették tudásukat, és valóban korábban soha nem látott tárgyakat készítettek.

A múlt században a világ valamennyi nagyvárosából eljöttek ide a kereskedők. Természetesen Párizs volt a legfontosabb az ilyen tárgyak eladása szempontjából, ahová a gazdagok jártak, és ahol az ilyen luxuscikkeket megvásárolták.Az inasok a XIX. századi Idar-Obersteinből gyakorta vándoroltak el Párizsba, hogy a vésnökmesterséget kitanulják; ők is számos gyönyörű és finoman megmunkált darabot alkottak. Lehetséges hát, hogy amikor Eugéne Boban Párizsban járt, egyszerűen megvásárolta azt, ami napjainkban a British Museum kristálykoponyája,egy idar-obersteini kristályművestől vagy kereskedőtől?

Talán a British Museum koponyáját, ahogyan a párizsi, a Smithsonian, és az Anna Mitchell-Hedges-féle koponyát is, valójában egy német kézműves készítette, aki Párizsban tanult, és Brazíliából származó kvarckristályt használt munkája során.Erre azonban megint nincs semmilyen bizonyíték. Idar-Oberstein kereskedői ugyanis leginkább azzal védhették meg saját üzleti érdekeiket, ha a vevőket távol tartották a kézművesektől.A művészek neveit soha nem említették meg, és nem készültek feljegyzések sem.

Találtunk azonban valamit Idar-Obersteinben,ami mégis alátámasztotta a fenti érvelést. Mint azt Hans-JürgenHenn kifejtette, neki magának is volt egy kristálykoponyája.Ez a koponya, mondta el, a közelmúltban, 1993-ban készült azegyik kristályműves üzemben, Idar-Obersteinben. Kisebb a valóságos méretnél, mintegy 4,5 hüvelyk (11 centiméter) magas, viszont hihetetlen anatómiai pontossággal készült el.

Első látásra a gondosan kialakított vonások és a realisztikus fogazat miatt úgy tűnik, mintha különválasztható állkapoccsal rendelkezne, de a további vizsgálódás felfedte, hogy az állkapocs fixen rögzített, ugyanabból a kristálytömbből kifaragva, mint a koponya többi része. A koponyát hihetetlenül tiszta és átlátszó kvarckristályból faragták ki, de a gyakorlott szem azonnal felfedezheti rajta a modern megmunkáló eszközök nyomait. Maga a kifaragás közel egy éven át tartott,gyémánthegyű, nagy teherbírású berendezésekkel – és bárki számára megvásárolható volt, aki megengedhette magának a több mint 50000 dolláros (33000 font) vételárat!Bármennyire is modern darab volt ez a koponya, kíváncsiak lettünk rá, mi inspirálta a megalkotását.

A válasz felfedte, hogy még itt is, a hatékony és racionális, modern Németországban, a kristályművesek mélyen átérzik azokat a spirituális dimenziókat,melyeket egy ilyen kristály rejt magában. Ahogyan Hans-Jürgen elmagyarázta:A kövek megmondják nekünk, hogyan akarják a metszést és a faragást, ami kissé megnehezítheti a dolgunkat. Tudja, ez a kő, azt hiszem, sokáig pihent, mielőtt elmondta volna nekünk,mivé akar lenni.Így hát maga a kristály mondta el megmunkálójának, hogy krístálykoponyává akar válni!Ugyan Hans-Jürgen elmondta, hogy tudomása szerint több kristálykoponya sohasem készült Idar-Obersteinben, nyilvánvaló volt, hogy a városban foglalkoztak kristály megmunkálásával már az 1800-as évek végén is, pontosan akkor, amikor Eugéne Boban”mexikói” koponyáival házalt szerte a világban.

Lehetséges lenne hát, hogy a múzeumok és a koponyatulajdonosok áldozatul estek egy olyan körmönfont régíség kereskedőnek, aki Németországban készített kristálykoponyákat szerzett be, majd Mexikóba szállította azokat, hogy megtévessze potenciális vásárlóit?Legfrissebb felfedezésünk egy fontos aspektusa mellett kezdetben el is siklottunk. Ráakadtunk egy kristálykoponyára, mely kétséget kizáróan modern darab volt, és amelyet, igaz, csak nemrégiben, itt,Európában faragtak ki, Brazíliából importált kvarckristályt felhasználva.Így azután Jane Walsh ötlete lett, hogy a német koponyát használjuk fel viszonyítási alapként a többi koponya tudományos tesztje során.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls

A kristálykoponyák nyomában 9.rész – Víziók a

Koponyában

 Nem kerestem a koponyákat – mondta Nick Nocerino. – Kezdetben egyáltalán nem is érdeklődtem a koponyák iránt. Egyszerűen nekik volt meg az a szokásuk, hogy rám akadjanak.Nekünk is be kellett vallanunk, hogy amikor a kristálykoponyákra kerül a sor, egyik dolog elvezet a másikig, ahogyan azt Dr.Jane Walsh, a Smithsonian Institution munkatársa is megjegyezte.

Nick Nocerino házában üldögéltünk; ittuk a forró kávét, melyet felesége, Khrys készített, ahogyan a számtalan más kíváncsi látogatónak is, aki csak felbukkant Nocerino otthonában.

Nick Nocerino

Az asszony mostanra hozzászokott férje meglehetősen különös tevékenységi köréhez, bár amikor 49 esztendővel korábban hozzáment feleségül, még mit sem sejtett a férfi rendkívüli lelki adottságairól.- Csak egy átlagos fickó volt – mondja.Napjainkban Nick, ez a kreol bőrű olasz amerikai, a maga jellegzetes humorával, szaktekintélynek számít a kristálykoponyák területén, és amikor éppen nem kutat, akkor – Carole Wilsonhoz hasonlóan – okkult adottságait arra használja fel, hogy a helybéli rendőrségnek segítsen a gyilkossági ügyekben.

Elmondta azt is,hogy egy alkalommal olyan sokat tudott egy adott gyilkosságról,annak körülményeiről és az áldozat hollétéről, hogy a rendőrség őt is letartóztatta és kivallatta!A kristálykoponyákkal kapcsolatban egyszerűen ennyit mondott:Az emberek álmodnak róluk; vízióik támadnak, amikor látják őket. Az embereket vonzzák a koponyák, és teljesen le vannak nyűgözve a társaságukban. Nem értem, miért történik mindez.Mintegy 50 éve kutatom már a kristálykoponyákat, de még mindig ugyanolyan rejtélyesek a számomra, mint azon a napon,amikor először találkoztam egyikükkel.

A homályos bézs színű és barna nappaliban ültünk, abban reménykedve,hogy Nick talán fényt vethet azokra a különös dolgokra,melyeket a kristálykoponyákkal kapcsolatban hallottunk. JoAnn már korábban beszélt nekünk a férfi képességéről, hogy az képes fizikálisan “belelátni” a koponya történelmébe, és Nicktől ígéretet kaptunk arra is, hogy demonstrálni fogja előttünk technikáját.

Nick elmondta nekünk, hogy leginkább saját, koponyákkal kapcsolatos tapasztalatairól tud beszámolni; ezek még gyerekkorában kezdődtek, melyet New York Queens nevű negyedében töltött el, a nagy gazdasági válság idején. Egy napon, nyolcéves korában,amikor belenézett a fürdőszobai tükörbe, egy koponya tükröződött vissza rá. Érezte, hogy az egyenesen rá néz, majd “hirtelen egy kígyó siklott elő az egyik szemgödréből, és egy jaguár a másikból”.A rémálomba illő kép megrémítette a fiút. Nagyanyjánál keresett vigaszt, aki kézrátétellel történő gyógyítással is foglalkozott.

Ő látta meg elsőként a fiú rendkívüli lelki adottságait, és rengeteg időt töltött a képesség továbbfejlesztésével, annak ellenére, hogy a katolikus közösség, melyben éltek, egy cseppet sem nézte jó szemmel az ilyen praktikákat.A második világháború által szétszabdalt Európában találkozott Nick élete első kristálykoponyájával. A haditengerészethez csatlakozott, és Franciaország déli partvidékének visszafoglalása alatt töltött pár napot a szárazföldön is néhány barátjával, akik a francia idegenlégióban szolgáltak. A csapat a földön aludt, és gyalogosan “utazott”. Egy napon elérkeztek egy farmra. Jó néhány nap eltelt azóta, hogy utoljára volt lehetőségük a mosdásra, ezért amikor a farm udvarán megláttak egy kutat, odamentek, felhúztak néhány vödör vizet, és mosakodni kezdtek. A farm tulajdonosa erre odament hozzájuk, és közölte, hogy azonnal távozniuk kell.

Nick egyik társa, Alex, aki beszélt franciául, elmondta a gazdának,hogy csak mosakodni akarnak. A farmer ezután vetett egy pillantást a kristályra, amit Nick a nyakában viselt, és amit még a nagyanyjától kapott. A férfi roppant izgatott lett, és elrohant a ház irányába.- Mi a fene történik itt? – kérdezte Nick, aki amiatt aggódott,hogy az öreg esetleg azért szaladt el, hogy kerítsen egy vadászpuskát.- Azt mondta, várjuk meg itt, és ne menjünk sehová – felelte Alex.A bajtársak tovább folytatták a mosakodást. Húsz perccel később a gazda ismét megjelent az udvaron, egy csomaggal a kezében.Beinvitálta a fiatalembereket az alacsony tanyaházba, letakarította az öreg konyhai faasztal közepét, és óvatosan elhelyezte rajta a csomagot.

Ezután elkezdte kibontani, miközben keze hevesen reszketett. A lehámozott mocskos papírrétegek közül végül előbukkant egy életnagyságú, tiszta kvarckristályból készült koponya.Nick el volt bűvölve. Soha életében nem látott még ehhez hasonlót.Kezébe fogta a koponyát, és ahogyan elmondta, annak”energiái különös dolgokat kezdtek művelni”.A farmer közölte Nickkel, hogy el kell vinnie a koponyát,amint az lehetséges. Nick azt felelte, hogy nem teheti. A férfi azonban azt mondta: – De hiszen maga a hírvivő. – A Nick nyakában viselt kristály minden bizonnyal az a jel volt, amit régóta keresett;a jel, mely azonosította számára a hírnököt.

Elmondta neki,hogy magával kell vinnie a koponyát, és el kell tűnnie onnét, mert a Gestapo már közeledik.Nick azonban nem akarta a koponyát. Éppen elég nehéz volt neki életben maradni anélkül is, hogy egy ilyen koponyát hordozzon magával. Igaza is lett, mert egy héten belül a franciák tévedésből megtorpedózták a hajóját. Jóllehet a legénységet biztonságban sikerült evakuálni, a fedélzetről minden nyom nélkül beleveszett a tengerbe.Nick elmondta, hogy soha többé nem láthatta újra a francia kristálykoponyát, bár némelyek szerint az most egy titkos társaságé Franciaországban, akik után Nick “Krisztus vére koponyának”nevezte el a példányt.

Nick “biztos forrásból” hallotta, hogy a titkos és szabadkőműves társaságok már régóta érdeklődést mutatnak a kristálykoponyák iránt, bár azt nem árulta el, hogy pontosan honnan származik ez az információ. A templomos lovagokról köztudott,hogy egy rejtélyes fejet imádtak. Lehetett ez egy kristálykoponya is? Nick még hozzáteszi: – Kétségtelen, hogy a Gestapo is kereste az okkult kellékeket. Mind Hitler, mind Himmler, a Gestapo feje, szenvedélyesen érdeklődött az okkultizmus iránt, és gyűjtötte a hatalmi jelképeket. Néhányan arról is meg vannak győződve,hogy Hitlert uralkodásában az okkult hatalmak manipulációja segítette.

- Nick a háború után a katonai forrásokból arról is értesült, hogy Hitlernek valóban birtokában volt egy kristálykoponya,és többek szerint éppen ennek a segítségével tehetett szert ekkora hatalomra.Nick saját kristálykoponyájára 1959-ben tett szert, felhasználva saját, “szellemi-archeológiai” képességeit. A pszichikai archeológia olyan gyakorlat, mely megpróbálja felderíteni az eltemetett ősikincseket és leleteket pusztán a finoman hangolt intuíció segítségével.Megkérdeztük Nicktől, hogyan működik ez a mechanizmus,de ő csak ennyit válaszolt: – Ne is kérdezzék tőlem, hogyan bukkantam rá a koponyákra. Egyszerűen tudtam, merre vannak.

Mintha ők találtak volna én rám.Így ehelyett azt kérdeztük Nicktől, hol bukkant rá koponyájára.A helyszínről mindössze annyit volt hajlandó elárulni, hogy”lefelé, Mexikó felé”. Ahogy elmondta: – Nem jelölhetem meg pontosabban, csak annyit mondhatok, hogy Guerrero államban történt, a Rio Bravo folyó menti hegységekben.A négy emberből álló csapat több mint egy órája gyalogolt már,amikor Nick hirtelen előrehajolt, és megérintette a talajt. Az volt az a hely, erről kétséget kizáróan meg volt győződve. Megragadott egy ásót, és munkához látott, mélyen beásva a kemény földbe mexikói munkatársaival. Ot vagy hat órának kellett eltelnie, míg beleütköztek egy hatalmas lapos kőlapba, mely valaha egy építmény része lehetett.

Többnapi munkájukba került, míg végül sikerült napvilágra hozniuk a rejtett sírboltot.A csapat arra a kristálykoponyára bukkant rá, mely most ott feküdt az asztalon, éppen előttünk. Akárcsak Max esetében, a koponya itt is olyan nevet kapott, melyet telepatikus úton tudatott gazdájával. Ez a “Sha Na Ra” lett. És – megint csak, mint Maxnél- ez a koponya is egy zöldövezeti amerikai otthonban talált nyugalomra. Sha Na Ra tiszta kvarckristály koponya, habár a kristály enyhén koszos, sárgás árnyalatú.

Sha Na Ra

A kissé rozzant megjelenés azt sugallja,hogy a koponyára ráférne egy alaposabb tisztítás, de Nick elmondta, hogy abban az állapotban szereti megmutatni a koponyát,ahogyan találta, így azután nem sokat bajlódik a polírozásával.- Mellesleg egy sor más teendőm is akad. Sha Na Ra nélkülözi Max vonzerejét. Van valami durvaság,valami puritán dísztelenség a koponya kialakításában, hangsúlyos arccsontjával és ferdén metszett szemével. Általában véve sokkal szögletesebb, élesebb és kevésbé lekerekített a megjelenése, mint Maxé. Hasonlóság azonban, hogy – akárcsak JoAnn – állítása szerint Nick nagyon is örülne, ha a Smithsonian Institution vagy a British Museum tudományos analízisnek vetné alá Sha Na Rát. Kifejtette,hogy a régészek nemigen szeretik elfogadni azt az elképzelést,hogy a kristálykoponyák valóban Közép-Amerikából származnak.

Véleménye szerint ennek főként az az oka, hogy ők maguk még egyetlen darabra sem bukkantak ott. – És nem is fognak rábukkanni- tette hozzá.A probléma Nick szerint abban áll, hogy a régészek hatalmas bizalommal vannak minden iránt, ami csak az ásatások során előbukkan.Ez az ő legfőbb ismérvük. Feljegyzést készítenek róla,hogy pontosan hol akadtak a leletre, lemérik a felszínhez képest a mélységet, és jegyzeteket készítenek a közelben található egyéb objektumokról. Nick elmondása szerint ez a beszűkült látókör gyakorta eredményezi, hogy figyelmen kívül hagyják magát az összképet; miközben szorgalmasan leporolják és katalogizálják a leleteket, fontos nyomok mellett siklanak el.

Véleménye szerint a régészeti ásatások nagyon is megbízhatatlan információforrások lehetnek, és egyetlen kézlegyintéssel elintézi a hivatalos archeológiai leleteket. Szilárd meggyőződése, hogy a legjobb ásatások még azelőtt zajlanak, hogy a régészek egyáltalán munkához látnának,és hogy a legnagyobb leletek rejtve maradnak a hivatalos tekintetek elől.Ezért történhet, hogy a készpénzre éhező helyi lakosság jövedelmező üzletet lát a régészeti ásatásokról illegálisan eltávolított antikvitások értékesítésében. Ők úgy látják, hogy azok a tárgyak az ő tulajdonukat képezik. A leletek az ő örökségeik, melyeket az ő őseik hagytak hátra, és rájuk tartozik, mihez kezdenek vele, nem a régésztársadalomra.

Az illegálisan megszerzett régészeti leletek a túlélésüket szolgálja. Nick olyan eseteket említ, melyekben egész falvak túlélése múlott azon a pénzen, mely az ásatásokról “illegálisan” eltávolított leletek eladásából folyt be. A leletekre óriási a kereslet, és legtöbbször azokra a fekete piacokra kerülnek,melyek a kaliforniai San Diegóban, illetve San Joséban, és a floridai Miamiban üzemelnek. Nick abban sem kételkedik, hogy számos régész rengeteg pénzt szerez az illegális régiség-kereskedelemből.

Állítása szerint “sok mindent látott már az évek során”, s ezek némelyike meglehetősen cinikussá tette ebben a kérdésben.Nicket azonban igazából nem az antikvitásüzlet gazdasági oldala érdekli, hanem a kristálykoponyával történő munka. Elmondta,hogy a múltban alkalma nyílt több darab tanulmányozására is.A legcsodálatosabb rózsaszín kvarcból készült koponya mellett látott”ametisztkoponyát”, melyet bíborszín kristályból faragtak ki és “maja koponyát” is, ahogyan ő nevezte. Az ametiszt koponya vélhetően 1912-ben került elő Guatemalából, a maja koponya pedig az egyik maja pap tulajdonát képezte.

Nick mindkét darabot látta felbukkanni 1988-ban, egy kaliforniai aukción, de fogalma sincs róla, hogy végül kinek a birtokába kerültek.Nick úgy érzi, hogy a koponyák fontos tudást tartalmaznak,már ha sikerül azt lecsapolni. Itt természetesen ugyanabba a problémába ütközünk, amibe korábban is. Miközben kávénkat kortyolgattuk, Nick beszélt technikájáról, melyet ő “látásnak”avagy “kristályolvasásnak” hívott. Ez, mint mondta, olyan technika,melyet már ezredévek óta alkalmaznak. Az eljárás lényege gyakorlatilag “más dimenziókba történő beletekintés”, a polírozottan fénylő felület segítségével. A legtöbb esetben ehhez kristályt használnak, de ez lehet fénylő fekete obszidián (vulkáni üveg), sőt felpolírozott réztábla is.

A híres látnokok, mint Nostradamus is, még a vizet is felhasználták erre a célra. Nick szerint a “látó” vagy “látnok”, ha belenéz a felületbe, és a megfelelő módon megtisztítja az elméjét, más dimenziókat figyelhet meg. Az egyetlen problémát mindössze annak a meghatározása okozza,hogy amit lát, az a múlt, a jelen, vagy a jövő. Nick szerint:Az információ rendelkezésre áll a koponyán belül. Én általában nem is a jövővel, hanem a múlttal kapcsolatban kapom meg ezeket, különös tekintettel a koponya múltjára. Ne is kérdezze,hogyan történik, de valahogyan képes a történések rögzítésére.Talán úgy működik, mint az emberi elme – az emlékek sem láthatóak tárgyiasult formában, nincs érinthető, fizikális alakjuk, mégsem tagadhatjuk, hogy az emlékek igenis léteznek.

Talán a koponyával is éppen ez a helyzet – az emlékek ott vannak, még ha mi nem is látjuk meg őket olyan könnyen,mint a fizikálisan megfogható dolgokat. Némelyek azt mondják,hogy a működésük a számítógépekéhez hasonló. Bizonyos értelemben valóban olyanok, mint a számítógépek, feltöltve azzal az információval, mely az egész emberiség javát szolgálja.Az általuk tartalmazott adatok mindenfélék lehetnek, bár úgy tűnik, nekem mindig a múltbéli képek jutnak.Megkérdeztem Nicktől, mit gondol arról, hogy a kristálykoponya egy taknak nevezett ősi, elfeledett nyelven kommunikál. Jóllehet ő maga soha nem tapasztalt semmilyen idegen nyelvet, elmondta,hogy a koponya a különböző emberekre különbözőképpen hat. -tudja? Úgy tűnik, velük kapcsolatban bármi lehetséges.Nick ezt követően demonstrálta előttünk látnoki képességeit.

Figyeltük, ahogyan közelebb húzódik a koponyához, ráhelyezi a kezét, és mélyen a belsejébe mered. Elmagyarázta, hogy a látáshoz mélyen a kristály belsejébe kell néznie. Ahelyett, hogy egyszerűen a tárgyra meredne, a látnok mélyen kivetíti saját elméjét a kristályba:A koponya felületének visszaverődései elvonják a figyelmet, Át kell látni rajtuk. Át kell hatolni azon, ami a felszínen van,hogy elérjünk a mélyben húzódó szintekhez. Ez nagyon erős összpontosítást igényel. Nem mindenki képes rá. Olyan, mint amikor hipnotizálják az ember-t.Az a furcsa az egészben, hogy a kristálykoponya felhőssé válik; belenézek, és úgy érzem, képtelen lennék bármit is meglátni,de ekkor a világosság fokozatosan felülkerekedik a felhőkön,majd lassan a képek is kezdenek előtűnni a koponya felszíne alól.

A némaságot csak a falióra ketyegése törte meg, miközben Nick a félhomályban a koponyába meredt. Mi fog történni ezután? Star aktiválási ceremóniája után nem tudtuk, mire számítsunk. Mintegy öt perc elteltével Nick elkezdte leírni a rendkívüli jeleneteket,melyeknek tanúja lett, ahogy szinte álomként ködlöttek fel előtte:Afféle harcosokat látok. Választékosan kidolgozott állati öltözeteket viselnek, némelyikük sas, mások jaguárok. Egy domboldalon harcolnak. A képek rétegződnek… egyik a másikon fekszik. Nehéz tisztán látni… Látok egy asszonyt, éppen most szülte meg gyermekét. Valaki egy kristálykoponyát helyez a lábai közé, majd elviszik. Nem tudom, mit jelenthet mindez…Kezd ismét befelhősödni.Valami más történik. Azt hiszem, ezek katonák; olyanok,mint a több száz évvel ezelőtti spanyol zsoldosok. Lóháton ülnek…Lemészárolják az embereket, a nőket és gyermekeket…Azok sírnak és jajveszékelnek.

Néhányan menekülnek, minden irányban szétszóródva. A spanyolok láthatóan nem veszik észre őket; lefoglalja őket a holtak vetkőztetése, és az arany keresése.Amikor Nick befejezte a beszédet, felfigyeltem rá, hogy szeme megtelt könnyekkel. Meg voltam döbbenve. Lehetséges lenne,hogy egy kemény háborús veteránt ennyire megindítsanak a képek,melyeket a koponyában lát? Vagy valójában csak odaképzelte őket? Nehéz csend borult ránk. Nick a messzeségbe meredt, mintha még mindig transzban lenne.- Ennyit láttam – kezdte lassan. – Nem értem mindezt. Nem tudom, miért látom ezeket a dolgokat, de így történt. – Felsóhajtott.- Azt hiszem, nincs rá mód, hogy megbizonyosodjunk róla,amit láttam, nem csak a saját képzeletem műve.Megkérdeztük tőle, milyen más képeket látott eddig a koponyában.Elmondta, hogy ő, és számos más látnok, gyakorta látnak ősi piramisoknak tűnő építményeket, és olyan szent helyeket, ahol a vallásos áldozati ünnepekre sor került.

Az egyik ilyen “szívet tépő”ceremónián a kristálykoponyát helyezték el az áldozat mellkasi üregében, oda, ahonnét előtte a szívét eltávolították.Amikor azután érdeklődtünk, hogy szerinte mit jelentenek ezek a képek, azt felelte:

- Az ördögbe is, nem tudom, de Sha Na Ra legalább azték korabeli, így azután lehet, hogy azokhoz van valami köze.Nick látnoki technikáját alkalmazta más kristálykoponyákon is,beleértve a Mitchell-Hedges-féle koponyát is.

Elmondta azonban,hogy a legtöbben nem fogadják el az eredményeit, és egyszerűen tudomást sem vesznek róla. Felidézte egy torontói találkozását egy tudóssal, aki a bolygó történelmét kutatta. Nick lerajzolta neki a kontinensek korábbi elhelyezkedését úgy, ahogyan a koponyában látta. A tudós komoly érdeklődést is mutatott, egészen addig, míg meg nem tudta, honnét származnak az információk.

Nick kifejtette, hogy más, álomszerű képek is felbukkannak a koponyából, méghozzá szabályos rendszerességgel. Számára az egyik ilyen kép az óceáné. Különös tengeri lények tűnnek fel; hatalmas,halszerű testük ott siklik a koponya felszíne alatt.

Egy másik jelenetben az emberek föld alatti barlangokba költöznek, és ott élnek, mesterséges fények mellett. Miután látta ezeket az embereket a barlangokban, Nick végzett némi kutatómunkát, és felfedezte,hogy a “belső föld” ideája számos legendában felbukkan. Számos bennszülött amerikai indián törzs hiszi, hogy ősei a föld alól származnak, ahová egy hatalmas katasztrófát követően húzódtak vissza, hogy saját fényeik mellett éljenek. Bár a belső föld képe meglehetősen elrugaszkodottnak tűnt a szememben, Nick rámutatott,hogy mind a nácik, mind a szovjetek igen komolyan vették az elképzelést, holott egyikük sem tudott konkrét bizonyítékokkal szolgálni arra nézve, hogy ezek a társadalmak valaha is léteztek.

Nick elmondta, hogy a másik kép, ami gyakorta felbukkan,amikor a koponyával dolgozik, azonosítatlan repülő tárgyak képe.A hajók lebegni látszanak a koponyában, majd gyakorta elmerülnek a víz, illetve a föld felszíne alatt. Az alakjuk folyton váltakozik:néha háromszögletűek, néha két egymás felett lebegő csészealjra emlékeztetnek, máskor egyetlen csészealjra, egy kiugró berendezéssel a törzsén. Ez utóbbit Nicknek fényképen is sikerült megörökítenie.A képek, amiket láttam, valódiak. Azok, aminek láttam őket.Lehet, hogy hallucinációk, de engem leginkább az nyugtalanít,hogy mások is pontosan ugyanezeket látták, amikor a kristálykoponyákkal dolgoztak.

Az egyik különösen érdekes jelenség Nick szerint az, hogy szinte mindenki, aki első alkalommal dolgozott együtt a kristálykoponyával,majdnem pontosan ugyanarról a dologról számolt be.Ő maga ezt a képsort minden egyes kristálykoponya esetében tapasztalta,mellyel csak együtt dolgozott. A képeken “az egész világ mozgásban van, az egész világ változik”.Hatalmas, lávát lövellő vulkánokat látok; az izzó láva olvadt folyamként zúdul le a hegyek oldalán; a levegő fekete füsttől és portól terhes, elsötétítve mindent; az óriási földrengések egész városokat döntenek romba; a tenger gigászi hullámokat vetve lép ki medréből, az alázuhanó víztömeg szétzúzza az erdőségeket és a templomokat, roppant tömegével mindent maga alátemetve; felszakad a föld, a valaha egyetlen földtömegen elterülő országok darabokra hullva sodródnak el egymástól, minta horgony nélküli bárkák.

A természet fékevesztett tombolása,ahogyan legrosszabb rémálmainkban megjelenik.Nick még hozzátette:Amikor a koponyákkal dolgozom, nem csak attól a ponttól kezdve látom a történelmet, hogy azokat kifaragták. Ne felejtsük el, a kristályok roppant ősi kövületek, és olyan dolgokat is megmutathatnak, melyek a történelem hajnalán történtek.Meggyőződésem, hogy a kristályok a történelem felfoghatatlanul hosszú periódusainak voltak tanúi, és ez idő alatt a Föld számtalanszor alakult át.Nick elmondta, hogy drámai globális változások három-négy alkalommal mutatkoznak meg, attól függően, melyik koponyával dolgozik.Megdöbbentem mindazon, amit Nick elmondott. Számomra teljes őrültségnek tűnt.

Elfogadott tény, hogy a Föld valahogy így alakulhatott ki. De ki hallott már a szétszakadt országokról, melyeket Nick említett?Vajon valóban lehetséges lenne, hogy a kristálykoponyák feljegyezték azokat a változásokat, melyek a Föld jelenlegi arculatát valaha kialakították? Vagy ezeket az információkat beprogramozták a koponyákba? Van ezeknek a vízióknak bármiféle közük a mi jövőnkhöz? Vagy egész egyszerűen nem mások, mint a koponya tulajdonosának képzelődései?Mielőtt elbúcsúztunk volna, Nick elmondta nekünk, hogy szerinte mi lehet az oka a kristálykoponyák létrejöttének:Meggyőződésem, hogy a koponyák azért vannak itt, hogy segítsenek bennünket kommunikálni saját múltunkkal, a mostanra eltűnt civilizációkkal. A történelem előtti időkről beszélek,azokról a társadalmakról, melyek jóval azelőtt léteztek a Földön,hogy a mi közösségeink kialakultak volna.

Szerintem a kristálykoponyák arra utalnak, hogy a Föld minden 20000,30000 vagy 40000 évben gyökeres változáson megy keresztül,és egy új Föld formálódik. Meggyőződésem, hogy ezeknek a koponyáknak a belsejében olyan létfontosságú információ található,melyről mindenkinek tudnia kellene. Akárhonnan is származik ez a tudás, meggyőződésem szerint segíthetne békét hozni erre a világra, és segíthetne abban, hogy az ember jobban megértse saját eredetét, honnét származik valójában, és hová tart.Mindezt nem tudom bizonyítani, ahogyan azt sem, hogy van lelkem, ugyanakkor hiszem, hogy van lelkem, és hogy ezek a koponyák segíthetnek az emberiség előrejutásában. Ők a tudás hírvivői. És ez az a tudás, amire múlhatatlanul szükségünk van. A kristálykoponyákon keresztül megláthatjuk a katasztrófákat,melyek már bekövetkeztek a Földön, és ezekből tanulva megakadályozhatjuk, hogy azok újra bekövetkezhessenek.

Rejtélyek szigete / Chris Morton, Ceri Louise Thomas: The mystery of the crystal skulls