ÉLŐHOLTAK TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

ÉLŐHOLTAK TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

- ha barbárok uralják az orvostudományt -

 

Kezdjük egy irtózatos csúsztatással: Josef Mengele egy állat volt. Most bemelegítettünk.

 

Többen egyre inkább sérelmezik, hogy 2007-ben az OPNI egyszerűen bezárt, és az ott tartott agybeteg embereket hozzá nem értő, bődületesen alulfizetett, szakmájukhoz egyre inkább nem hű, bánatos, bús, kilátástalan, még országunkban maradó, nem külföldre távozott orvosok annak rendje és módja szerint szélnek eresztették. Miért ne merték volna? Elég sok az őrült ebben az országban, gondolták, talán senkinek nem tűnik fel, ha 10-20 ápolttal több lesz.

Feltűnik.

 

Van az úgy, hogy mész-mendegélsz az utcán, aztán jön egy férfi vagy nő, leköp, és továbbmegy. Ez a jobbik eset. Hallottam róla, hogy volt egy szép darab emberke Budapest utcáin, aki egész egyszerűen odament a nőkhöz a Körúton, és tarkón csapta őket. Mit tehetsz egy ilyen „beteggel” szemben? Visszaütsz? Megvered? És mi van, ha agyának az a része sérült, amelyik azért felel, hogy fájjon neki az általad beküldött ütés? (És mi van akkor, ha cigány?)

Mi van, ha nem fáj neki a verés? Ha tűri, miközben vissza-visszaüt, és neked bizony fáj?

 

Mi van, ha lobotómiát hajtottak rajta végre, de még ő maga sem tud róla?

És te hogy vagy? Ugye, nincsen valami rejtélyes sebhely a hajad alatt? Vagy a szemeid környékén? Innen csak erős idegzetűek olvassák tovább!

 

 

Az egész cirkusz a múlt század ’30-as éveiben kezdődött, méghozzá egy Ugo Cerletti nevezetű olasz sarlatánnal, akiről ennek a cikknek az előző részében már írtam. Cerletti kifejlesztette az ECT-gépet, amire mondhatjuk, hogy az ő személyes Frankensteinje volt, és ha már ilyen jól sikerült a masina (szintén az előző részben szóltam a „próbakutyákról”), gyorsan ki is kellett próbálnia emberen. Természetesen már akkoriban is voltak (éppen csak, de voltak) személyiségi jogi törvények, így pusztán csak kedvtelésből nem mutathatott rá egy-egy magában motyogó betegre, akit aztán akarata ellenére jól megsokkolhatott. Maradt az akkoriban elfogadottnak minősült egyetlen járható út: besétált egy közeli börtönbe, elnézett a keményebb rabok részlege felé, hogy „önkéntest” szerezzen.

A rab, akin mindenféle tiltakozása ellenére kipróbálta a gépet, állítólag sikoltozott, és könyörgött, hogy ne tovább, hagyják abba, és erre Cerletti barátunk így szólt: - Még egy kezelést adjanak neki, magasabb feszültséggel!

Hát nem ennivaló?

 

Az olasz sámán egyik „ügyes” tanítványa, egy bizonyos német pszichiáter, Lothar B. Kalinowsky szinte repdesett az örömtől, mikor látta a gépet működés közben és elhatározta, hogy bizony ő is épít egy ilyen masinát, már csak a rend kedvéért. Így is tett: még abban az esztendőben kész lett saját sokkolójával és elkezdte bemutatni a világ akkori igen fejlett, gőgösen demokratikus országaiban (miközben a háta mögött Hitler már fegyverkezett és éppen „anschlussolt” kicsit), így járt Angliában, Hollandiában, Franciaországban, és még az Egyesült Államokba is áthajózott a gépet népszerűsíteni.

Szerinted? 1940-re az ECT használatát nemzetközi szinten vezették be!

  

Igen ám, de ezeknek a kórosan agybeteg „doktoroknak” is feltűnt, hogy az ECT-kezelések nem minden páciensnél (vagy éppen: áldozatnál) hatottak megfelelően. Az mégsem járja, jutottak dűlőre, hogy (álló farokkal) sokkolod az embert, akár naponta többször is, ő meg körberöhög, és semmi változás nincsen abban az agymosott személyiségében!

Ekkor jutott valakinek eszébe a lobotómia. Nosza.

 

Hozzá kell tennünk, hogy egyes értelmes (és az egyetemen is minden bizonnyal rendesen tanuló) orvosok szerint az ECT elmélete nem haladja túl az ókori görögök elméletét, akik úgy próbáltak mentális problémákat megoldani, hogy a hunyor nevű növényből nyert drog által okozott görcsös sokkot használtak. Lehet, hogy keményen hangzik, de ez tény: az ECT eljárás nem tudományosabb vagy magasabb terápiás értékű, mint a fejbevágás egy baseball-ütővel.

Ehhez hozzáteszem még azt az érdekességet, hogy 1907 és 1945 között, vagyis a most taglalt időpontban az Egyesült Államokban a legtöbb államban sterilizálták az úgynevezett elmebeteg embereket. Ez csak azért fontos, mert ezen időszak alatt 45 ezer embert sikerült ivartalanítaniuk, ami nem kicsiny szám – és aztán ezt a tényt szerették volna elhallgatni, mikor kiderült, hogy a náci Németországban az ő ténykedéseik miatt mertek belevágni az ivartalanítási programokba, amik miatt 375 ezer ember lett steril a második világháborút megelőzően.

 

És most megismerkedünk az időbeli hurokkal!

Az időbeli hurok az agykéregben helyezkedik el, fontos a szemantika, a beszéd és jövőkép szempontjából, de „ő” a felelős a hosszú távú memóriáért is. Ha az embernek ez a „hurok” nincs ott a fejében, éppen csak beszélni nem tud, fogalma sincs róla, hogy lesz majd egy holnap is, és azt a tényt, hogy nem emlékszik ránk, ne is firtassuk!

 

Évszámokkal dobálózok. Ezt igen kedvelem.

 

·         1890: A német tudós és kutató (tehát nem „mezei orvos”), bizonyos Friederich Golz kísérleteket vezetett, melyek során eltávolította néhány vad kutyának az időbeli hurkát (lásd: függelék), és azt tapasztalta, hogy az eredmény nyugtató hatású az állatokra.

·         1892: Dr. Gottlieb Bruckhardt svájci orvos elvégzi ugyanazokat a műveletet, melyeket két évvel korábban Golz, méghozzá hat skizofréniában szenvedő beteg esetében. Egész egyszerűen lyukat fúrt a szerencsétlenek koponyájába, majd eltávolította agyuk egy neki tetsző részét. Négy beteg állapota javulni kezdett, de a másik kettő közül az egyik meghalt, míg a másikra holtan találtak rá 10 nappal azt követően, hogy kiengedték a kórházból.

·         1936: A portugál neuropszichiáter António Egas Moniz kifejlesztett egy saját technikát a betegei számára, melyet előtte csimpánzokon tesztelt. Ez még nem lobotómia, hanem leukotómia. Emberünk ugyanazzal a módszerrel, mint Golz, lyukat fúrt a betegek fejébe, és alkoholos befecskendezéssel pusztította el az agysejteket. A vicc az egészben: ezért a szadista eljárásért 1949-ben Nobel-díjat kapott. (Erre még később kitérünk.)

·         1945: Walter J. Freeman, ezen beteges sámánok legnagyobbika (lentebb még „számra veszem majd a nevét”) feltalálta az úgynevezett „jégütés” technikát, melyről csak annyit: úgy lehet vele lobotómiát elvégezni, hogy a beteg végig ébren van. Röviden: a szemüregen keresztül, a szemhéj alatt egy jégcsákányhoz hasonló eszközt vezetett be, a csontot egy sebészkalapáccsal átütve. Mészáros? Hentes? Ez a tag szándékos sérüléseket okozott a prefrontális lebenyen.

·         1946: Elvégezték az első lobotómiát Nagy-Britanniában. Hurrá.

·         1960-70: A lobotómiát elkezdik betiltani Németországban, Japánban és meglepő módon a Szovjetunióban (ahol a legnagyobb ellenkezést váltotta ki ez a „kezelési forma”). Ezzel szemben Angliában, Finnországban, Indiában, Belgiumban vagy éppen Spanyolországban hódít a dolog.

 

 

 

Most pedig megismerkedünk egy kedves emberrel, aki úgy hívtak, hogy Phineas Gage, és aki robbantómesterként dolgozott a XIX. század közepén odaát a „vad”, a „regényes”, az „izgalmas”, „felfedezésre vágyó” (vagy már felfedezett?) Amerikai Egyesült Államokban. A vasút építésénél tevékenykedett, és egyik alkalommal kicsit hamarább sikerült felrobbannia a puskapornak, így egy vasrúd „átszaladt” a jóember fején. A vasrúd legalább 6 kilós volt, a végeredmény pedig egy hihetetlen felfedezés lett, miszerint ha valakinek hiányzik az elülső lebenye, attól még tud vicce
lődni, képes a saját lábán közlekedni, és úgy általában véve: ember marad. Ezen akkor és ott mindenki meglepődött.

Phineas barátunk az eset után 12 évvel halt csak meg, érdekes módon egy, a baleset miatt sorra fellépő epilepsziás rohamok egyikének szövődményeibe. Sajnos, elég sok akkoriban (és később) élt sarlatán tekintette meg a kórtörténetét ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjanak le az emberek agyának játszadozásához.

 

Így történhetett tehát, hogy a fenti felsorolás „neves” emberei sorra „bontották” fel a páciensek, betegek koponyáját, hogy hol turkáljanak az agyban, hol kivegyenek belőle, hogy pedig csak finoman elhalasszák egy-egy részét.

És az a vicc az egészben, hogy ezeket a szánalmas beavatkozásokat nem holmi pincékben, a világ elől elrejtve, titokban művelték, hanem sokszor újságírók hada előtt, boldog, sugárzó arccal, és sokszor bizony a kor ismert emberein, neves, irigyelt sztárjain!

Íme, Frances Farmer kisasszony, a tehetséges hollywoodi csillag.

  

Farmer kisasszony pontosan abba a hibába esett, amibe a ma emberei: bízott az orvosokban és az orvostudományban. Azt mondom, ezt időnként minden épelméjű embernek úgy kell kezelnie, akkora fenntartással és távolságtartással, amekkorával csak lehet. Frances magánéleti problémák miatt (is) elkezdett érdekesen viselkedni, ami nem tetszett sem a háborúban álló ország rendőri erőinek, sem a rá féltékeny, irigy kollégáknak, munkatársaknak (az úgynevezett „elsötétített zóna” kellős közepén reflektorokkal közlekedett, később megtagadta a bírság kifizetését, egy fodrász pedig beperelte fizikai bántalmazásért), mely végül oda vezetett, hogy hirtelen bíróság elé került, ahol is „furcsán viselkedett”. Ekkor az igazságszolgáltatás (idézőjelbe tehettem volna ezt a szót is) pszichiátriai kezelésre utalta. Ott több diplomás sarlatánok megállapították, hogy paranoid skizofréniában szenved, és inzulin-sokk terápiára lenne szüksége.

A híres (és csodaszép) színésznő beleegyezett a javasolt kezelésekbe, hiszen bízott ezekben az orvosoknak álcázott hentesekben – ez lett a veszte. Mire ráébredt volna, mi történik vele (mesélt róla, hogy többször megerőszakolták, magánzárkában tartották leláncolva, sokszor patkányok között, ahol ételmérgezést is kapott), már késő volt. Addigra annyira rossz irányba fordult az állapota, hogy a fehér köpenyesek már csak a lobotómia sikerében bízhattak.

Hívták is a kedvencemet, ezt az állatot: Freeman-t. És ő gondolkodás nélkül végzett ezzel a csodálatos nővel.

 

Farmer kisasszony mellett Judy Garland és Vivien Leigh is emberszerű állatok karmai közé került. Bár tény, hogy a Freeman-féle lobotómiát csak Frances Farmeron végezték el, de a másik két híres színésznő is agyhalottként, a maga módján zombiként végezte – szeretteik elfordultak tőlük, elvesztették tehetségüket, soha többé nem léptek színpadra, nem szerepeltek filmekben. Az életük végérvényesen elsüllyedt.

 

Rosemary Kennedy-nek, JFK húgának az volt a veszte, hogy fiatal hölgyként időnként érdekes hangulatváltozásai voltak (megkockáztatom: nem tudott a plafonon mászkálni, nem forgott körbe a feje a nyakán, nem hányt borsót a papokra), ráadásul élénken érdeklődött a szex férfiak iránt, így aztán Kennedy Papa sarlatánok kezébe adta. Barátom, Kutya Freeman vette kezelésbe a 23 éves lányt – ki fogod találni az eredményt.

Rosemary ettől kezdve nem tudott értelmesen beszélni, csak gagyogott össze-vissza, mint egy elmebajos, ráadásul a vizeletét és a „kettest” sem tudta visszatartani, egész álló nap bámulta az üres falat. Ennyi. Történt mindez 1941-ben. Rosemary (ugyanúgy, ahogyan Frances) még jó pár évig élt a beavatkozás után – 2004-ben, 86 éves korában érte a halál.

  

Ez a világ egyik legnagyobb (orvosi) ellensége, Walter Jackson Freeman, aki még a cikk első mondatában említett Mengelénél is nagyobb és vérszomjasabb szörnyeteg volt - de hosszú éveken át az egyik leginkább ünnepelt orvosnak számított. Közel 2500 lobotómiát, agybeteg beavatkozást végzett el összesen 23 államban. 1972-ben ragadta magához a Sátán, remélhetőleg rögtön rajta is elvégeztek valami fájdalmas beavatkozást odalenn, a Nagy Melegben, Ahová Az Ilyen Gecik Valók, és most békésen sütkérezik abban a tudatban, hogy ő valójában a Mennyben van és a vörös szemű, vérét szívó lények körülötte angyalok. Maradjon is ott, amíg világ a világ!

 

A másik őrült, aki minden normálisan gondolkodó ember ellensége, maga Megtestesült Gonosz, a kegyetlenkedéseiért Nobel-díjat kapott a portugál António Egas Moniz, akivel pölö egyik betege annyira nem volt megelégedve (hozzáteszem: talán jogosan), hogy 1939-ben le is lőtte, ezért a sarlatán tolószékbe került. Szerinted meggátolta a dolog abban, hogy emberek gondolatait, agyát elvegye, csonkítsa? Dehogy is. 1949-ben megkapta a díjat, melyet többen is visszavennének tőle, mondván, hogy könyörületlen, lelketlen beavatkozásai miatt egyáltalán nem érdemelte meg. Nem is. Egy sarlatán nem hogy ilyen kiemelkedő díjat, de még az életet sem érdemli meg.

 

Nagyon fájdalmas dolog ez, egyáltalán körbenézni egy-egy ilyen témájú cikk után, majd sorra megírni a bekezdéseket, javítgatni és közben ráébredni (amire már a cikk első felében is rá kellett ébrednem), hogy az ilyen ördögi beavatkozásokat főként olyan magukat demokratának, bölcsnek, emberszeretőnek nevező, valójában pokolian veszélyes, a Föld egészére csak bajt hozó hatalmak (akár egész országok, szövetségek) alkalmazzák, mint az USA, Nagy-Britannia. Sok országban (de itt is főként csak a demokratikus és emberi jogokért folyamatosan kiálló Egyesült Államokat lehet megnevezni) egyes pácienseket, illetve rabokat vagy elítélt bűnözőket olyan embertelen és ép ésszel felfoghatatlan kezeléseknek vetettek alá, melyekkel nemigen szeretnek dicsekedni. És az a vicc az egészben, hogy ráfogják: ez már régen volt, ilyen ma nem eshet meg.

Dehogynem.

Tipikus védekezési reakció, hogy bár megtettem (bizonyítani tudod, tehát ez elől nem bújhatok el), de azt régen csináltam, és azóta rendes vagyok, nem művelek még csak hasonlókat sem. Ez a hazug, a világon uralkodni vágyó, rendkívül kifinomult félrevezetésekkel élő hatalmak sajátja. Az USA azt állítja, régóta nem alkalmaz már olyan sokkterápiákat, mint pölö az egyik averzív (rém undorító) technikát: intravénásan izombénítót adtak be a betegnek, ettől az átmenetileg teljesen mozgás- és légzésképtelen lett. Ezt követően lélegeztető géppel lélegeztették, de folyamatosan a fülébe súgták, hogy bármikor levehetik a gépről és meg fog fulladni… Hát persze: mindenki legyen jó fiú, különben…

Aljasok.

  

Visszatérünk az ECT-re, mint másik „kedvencemre”, aminek bemutatására ennek a cikknek az első részétszenteltem. Sokan azt gondolhatnánk, hogy ez a „kezelés” ugyanolyan múltját képezi a sarlatánok „gyógyítási módjainak”, mint a lobotómia, de ez nem igaz. A mai napig komolyan foglalkoznak a világban a sokkterápiával – többnyire sikertelenül. Csak ezt nehéz bevallani. Csak az Egyesült Államokban (mert ott lehet)(és kell is) évente több millió dollárokat utalnak át egykori kezelteknek, akik hosszas procedúrák (és dollár százezrek súlya) alatt bebizonyítják, hogy az ECTkezelések miatt váltak olyanná (többnyire rosszabbá, kezelhetetlenebbé), mint amilyenek előtte voltak.

Itt is tudok említeni egy nagy, világhírű nevet: Ernest Hemingway. 1960-ban elkezdett furcsán viselkedni, magyarázott jobbra-balra, fényeket látott sötét házakban, FBI-t gyanított az ablakok mögött. Elhatalmasodott rajta a paranoia. Magas vérnyomással akarta magát kezeltetni, önként vonult be a Mayo Klinikára, ahol aztán sokkterápiának vetették alá. Kapott olyan 15 kezelést, és ezt követően hazamehetett – immáron üresedő aggyal. Nem tudott többet írni. Aztán fogott egy vadászpuskát és a szájába téve a csövét meghúzta a ravaszt…

Persze, lehet magyarázni, hogy a Hemingway-ek mindig is „híresek” voltak öngyilkosságaikról (az unokája is megölte magát, ugyebár), de ne felejtsük el, hogy az öreg nagyon neki volt keseredve, mikor kiengedték a klinikáról, mondván, hogy teljesen gyógyult. Hogyne. Egyetlen sort sem volt képes már írni, nem tudott gondolkozni a regényén (sosem fejezte be az Édenkert-et), állítása szerint elvettek tőle valamit. Egy írótól azt lehet elvenni, amivel dolgozik.

 

Az ECT valójában sosem volt „gyógymód”, mindig is hamisították az eredményeit, hogy bátran elmondhassák: akár 70 százalékos javulást is hoz egy-egy kezelés! Hurrá! Hurrá! Emberek százai lettek öngyilkosok, miután sikeres volt a kezelés – mások örök életükre csak emberi roncsokká lettek, magukban dünnyögő valakikké, miközben sokan (ezt hozzá kell tenni) felszabadultak és boldog életet kezdtek élni, miután kaptak pár kezelést. A kezelések java része „természetesen” puszta fenyegetés volt, nem gyógymód, nem segítség. Voltak olyan önkéntesek, akik tényleg csak azért vonultak be a klinikára, hogy kezeltessék magukat, de pontos válaszok híján a betegektől kérdezgették, milyen lesz a terápia, mit fognak érezni, mi lesz utána – és erre megfenyegették őket, hogy ha sokat kérdezgetnek, jön az elzárás. Hm… Elzárás, erősebb „terápia”, agyégetés.

 

1991-ben az ENSZ, mint a világ egyik legbénább erőszakszervezete (itt a féktelen hatalommal felruházott katonai beavatkozásokat értsd, melyek valójában inváziók, gyarmatosítások) végre-valahára elfogadott egy törvényt, melynek az Alapelvek a pszichiátriai betegek védelméről és a pszichiátriai gyógykezelések fejlesztéséről címet adták. Ebben leszögezték, hogy a betegeket a megfelelő tájékoztatás hiányában nem lehet kezelni. Vagyis előre szólni kell, hogy hülye leszel, mikor végeznek veled. És itt következik a kedvencem: a szabad véleménynyilvánítás, az a rendre megtépázott szólásszabadság, amit Törpék, Pápaszemesek (és még ki tudja, mifélék) akarnak elvenni tőled.

Igen, 2007-ben bezárt az OPNI, miközben talán sosem csukták be végleg az ajtaját. Mert olyan betegeket igenis az utcára küldtek, akik már nem tudnak ártani sem igazmondásukkal, sem pedig logikus gondolkodásukkal, szervezőkészségükkel a mindenkori magyarországi rezsimnek. De. És ez fontos. A jogi lehetőség a mai napig fennáll, hogy olyan egyéneket (bloggereket, újságírókat, önvédelmi csapatok szervezőit/vezetőit), akik útjában állnak a hatalomnak, gyógykezelésnek vessenek alá.

 

A sokkterápia után már senki sem akar gondolkodni, szervezni, háborogni, rezsimet és kerti törpét kiáltani – sokan még arra sem emlékeznek, hogy mit követtek el, amiért „gyógykezelni” és agyhalottá tenni kellett őket. Azt mondod, ez nem igaz? Hogy valójában nincsenek közöttünk élőhalottak, akik egykoron még fel tudtak mutatni valamit, de aztán eltűntek a süllyesztőben, soha többé nem hallatták a hangjukat?

Azt mondod, ez még nem következik be?

Ilyen hatalomnak dolgozó, megbecsült szadista állatok, mint a Nobel-díjas Moniz vagy a sokak által megbecsült Freeman, minden korban születnek és dolgoznak. Ma is itt élnek közöttünk, s miközben mi azon kesergünk, hogy az utcára engedett őrültek leköpdösnek minket, ők szépen sürögetik a gesztenyéjüket a pincéjükben.

 

A végére hagytam a legjobbat. Nehéz döntésed lesz, hogy ez a cikk most remekbe szabott-e vagy inkább csak egy őrült elmélete. Azt beszélik, a kreatív emberek az átlagosnál hosszabb ideig és gyakrabban szenvednek pszichiátriai betegségben. Hm… Kreatívnak merem vallani magam. Talán kezdjek rettegni?

Egy elemzés szerint a költők 87 százaléka, a festők 73 százaléka, a zenészek 68 százaléka, és a színészek 74 százaléka szenvedett élete során mentális zavarban…

 

Mi a helyzet az írókkal?

 

FELHÁBORODÁSI MÉRTÉKEM: 8/10

AGYMOSOTT INDEX:

 

 

FÜGGELÉK AZ ÉRTELMEZÉSHEZ:

 

LEUKOTOMIA: - Görög eredetű szó, és bizonyos agyrészek (általában a fehérállomány) működésének sebészi kikapcsolását értjük alatta elmebetegség gyógyítására. Manapság ebből született a lobotómia.

AVERZÍV TECHNIKÁK: - Úgy is, mint averzív terápia. Idegenkedést, a páciensből többnyire undort kiváltó kezelési módok. Sokszor előfordult például, hogy a pedofilokat elektromos áramütésekkel sokkolták ágyéktájon, miközben meztelen gyerekek fotóit mutogatták nekik (ez most olyan, hogy nem szívesen kommentálnám), vagy végeláthatatlan hányást okozó szert adtak be a betegeknek. Mindent összevetve: ocsmány, aberrált emberek orvosi köpenyben és vásárolt/lopott vagy éppen kikényszerített diplomával a falakon hosszú évtizedeken át követhették el a lehető legundorítóbb bűnöket – méghozzá állami felügyelettel és beleegyezéssel.

PREFRONTÁLIS LEBENY: - A homlok mögött elhelyezkedő agyi terület. Feladata: a cselekvés kivitelezési tervét végrehajtani, illetve a végrehajtott cselekvésről a visszajelzés, a visszajelzés összehangolása. Mások szerint ez maga az elsődleges figyelmi rendszer, és feladata a problémaorientált ingerfeldolgozás. De így is mondhatjuk: felelős az aktuális helyzet, környezet és egyén belső állapotának összehangolásáért.

SZEMANTIKA: - Magyarul: jelentéstan. A nyelvészet egyik részterülete, amely a nyelvi formák (szavak, szimbólumok stb.) jelentésével, illetve jelentésváltozásaival foglalkozik.