Az elitvesztés, elitválság csapdájában
Mottó: A huszadik századi hullámzó magyar történelmet fel lehet úgy is fogni, mint a folyamatos, kvázi teljes elitvesztés történetét.
Az elitnek az a dolga, a társadalmi munkamegosztásban vállalt szerepe, hogy a társadalmi piramis csúcsát képezve, tehetsége, rátermettsége, felkészültsége, tapasztalata, hagyományai alapján irányítsa, vezesse a társadalmat. Komplexen, azaz politikai, gazdasági, pénzügyi, kulturális, erkölcsi-etikai stb dimenziókban egyaránt. Elitnek lenni, az egy “szakma”, ill az elit nagyon sok “szakma”, hivatás halmazából áll össze.
Az elitnek kisugárzása van, magatartási, gondolkodási, viselkedési mintát jelent a társadalom számára. A szerencsés országokban, mint mondjuk Nagy-Britanniában, az elit az egymásra épülő, az egymást követő generációk folytonos és folyamatos láncolatából áll, természetesen egy nélkülözhetetlen egészséges mobilitás mellett. Erejét a tradíció, a felkészültség, a nemzet iránti elkötelezettség adja.
Anélkül, hogy ezt idealizálnánk, nyilvánvaló, hogy az elit ott is az egyéni érdekeiket követő egyedekből áll, de a társadalom, Uram bocsá’ a nemzet jelene ill jövője iránti felelősségérzet a reflexeiben mindig tapinthatóan, markánsan jelen van.
Magyarország szinte teljes elitvesztést szenvedett el a huszadik században.
Kezdődött Trianonban, a leszakított országrészekben maradt értékes elittel, folytatódott a nagy világválság okozta kivándorlási hullám elitvesztésével. Hatalmas veszteséget okoztak a zsidó törvények, a holocaust, elég csak arra gondolni, hogy Czeizel Endre szerint a tíz, magát magyarnak valló Nobel díjasunk közül, nagyszülői szinten 72.5% zsidó származású.
A második világháborút lezáró nagyhatalmi egyezséget követő első “rendszerváltozás”, a szovjet érdekszférába való besorolásunk, kisöpörte a teljes régi elitet, annak a nemes, jó részét is.
A Rákosi rendszer szisztematikus munkával /”B” listázás, kitelepítés, osztályidegenné nyilvánítás, kulákozás/ felszámolta a “felső elit” alatti középréteget, ráadásul atomizálta társadalmat. Aztán folytatódott ez a folyamat ‘56 veszteségével és az azt követő folyamatos kiszivárgással. Sokan, nagyon sokan mentek el a jobbak, tehetségesebbek, ambiciózusabbak, a tanultabbak közül. Elsősorban természetesen azok, akik nem tudták elfogadni a szovjet típusú rendszert.
A XX. század közepére eltávozott vagy teljesen visszaszorult az arisztokrácia, a nagypolgárság, majd a középpolgárság és szinte a teljes nem baloldali értelmiség.
A társadalmi gúla teteje csaknem lecsonkolódott. Ebbe az elitvákuumba nyomult bele 1945-48-tól a baloldali, az első tíz- tizenöt évben kifejezetten kommunista elit. Kezdetben maga is kapacitás, káder gondokkal küszködve. De a botcsinálta, képzettség nélküli gyárigazgatókat lassanként az új generációk képzett, tanult hullámai váltották fel, az új elit kitermelte önmagát. Ez így van rendjén, egy egész nemzet nem élhet passzív rezisztenciában, az ország történetében nem lehet fekete lyuk, mégiscsak az a jó, ha a születésüknél fogva tehetségesek kapnak képzést, választódnak ki az elitbe. A kezdeti, kizárólag politikai, megbízhatósági alapon, tehát erősen kontraszelekciósan megindult elitképződésben az1970-es évek végére, a 80-as évek elejére felerősödtek a szakmai, képzettségi szempontok is, hiszen Magyarország mégsem a semmi, hanem Európa közepén fekszik, de karrier csak párt kapcsolatokkal, párt jóváhagyással bontakozhatott, teljesedhetett ki.
Ez az új elit tette a dolgát, vezette az országot, jól-rosszul, de mindenképpen rivális nélkül, abszolút teljhatalommal. Megengedhette magának az abszurd jelszót: “A párt bízik a népben.” /Ennek pont fordítva kellett volna működni, normális rendszerekben nem a farok csóválja a kutyát./
Az új, baloldali elit belakta az országot, nagyon mély társadalmi gyökereket eresztett, kiépítette az intézményrendszerét, informális és formális kapcsolat rendszerét, amellyel “megcsinálta, újratermelte magát” és működtette a társadalmat, de mindenekelőtt nagyon gyorsan hozzászokott a rivális nélküli, kényelmes állapothoz.
Lassan elveszett belőle az erkölcsi-etikai zsinórmérték. Maga sem felelt meg, a ráadásul nem is létező, “szocialista embertípus” ideáljának. Valami nagyon elromlott. Nem pótolta semmi a marginalizált egyházak egyszerű jó-rossz típusú válaszait az élet kis és nagy kérdéseire, a magántulajdon tiszteletét, megbecsülését felváltotta a közös tulajdon lanyha kezelése, majd szaporodó eltulajdonítása. Az évezredes érdek motiváció szinte teljes kikapcsolása miatt rombolt a rosszul értelmezett egyenlőség. A munkához úgy álltunk hozzá, hogy más is hozzáférjen. Az emberek tudata, önmagukkal, a társadalommal szembeni felelősségérzete, kötelességérzete erősen roncsolódott. Mindannyian hozzászoktunk ahhoz, hogy bizonyos szavak mást jelentettek, hogy volt egy fonák oldaluk is. Az elit politikai része azt mondta: “Viseld csak a szemellenzőt, ne törődj azzal, hogy a világ ellép mellettünk, mi gondoskodunk a te szükségleteidről. Szerény, de kényelmes életed lesz, ha nem ugrálsz! Tiéd az ország!”
S az elit nem politikai, a világra jobban kilátó része meg csak hallgatott. Cinkosan együttműködött, mert ebben sunyításban, az egynemű politikai hatalom kiszolgálásában megtalálta a maga számításait, nem beszélve arról, hogy eleve maga is “baloldali” gyökerű volt.
Ez a kilúgozódott, homogén, vetélytárs nélküli elit - igaz világpolitikailag determinált erőtérben- a hatalmas külföldi hitelek és a jövő felélése árán a legvidámabb, legélhetőbb barakkot fabrikálta ugyan az országból, de ezzel egyidejűleg a nyolcvanas évtized végére erkölcsi és gazdasági csődbe is juttatta az országot.
A világpolitikai változások szelét érezve, a közelgő összecsuklást látva, azonnal tudatosult a baloldali elitben, hogy számára továbbra is szabad a pálya, hiszen az elkerülhetetlen rendszerváltás ellenére sincs igazi, erős vetélytársa, nincs egy hatalomképes alternatív elit, mert közel ötven év szocializmus után nem is lehetett.
S tudta, ha ügyesen taktikázik, akkor nem is lesz.
A nagyon tiszteletreméltó szellemi potenciáljára, kapcsolat-és intézményrendszerére alapozva nekilátott hát megszervezni magának a rendszerváltást, a hatalom önmaga számára való átmentését abból az alapállásból, hogy a hatalom az ő történelmi jussa. Ő az erősebb és ha jól csinálja, az is marad.
Az ellenzéki kerekasztalnál egyszerre voltak jelen a csenevész alternatív elit tiszteletre méltó s naiv képviselői valamint a baloldal közéjük delegált taposóaknái.
Nem lehet történelmi véletlen, hogy a KDNP kivételével egyetlen történelmi párt sem volt képes lábra kapni, s még a KDNP is alaposan megjárta a maga Canossáját.
A spontán privatizációval, a csődtörvény adta lehetőségekkel, banki kapcsolataival, jó taktikázásával megteremtette a gazdasági hatalmát és megőrizte a média hegemóniáját.
A politikai hatalmat, pontosabban csak a kormányzást 1990-ben ugyan formálisan át kellett adnia a naftalinból előjött néhány tiszteletre méltó másként gondolkodónak, mert egy “rendszerváltó kormányt” mégsem adhat ab start a régi elit. Az újak mögött azonban nem volt, mert nem is lehetett versenyképes szellemi potenciál, hiányzott a társadalmi beágyazottság, a társadalom meggyőzéséhez és átformálásához szükséges kapcsolatrendszer. Nem állt mögöttük más, csak egy hangulat.
Ráadásul erő és bátorság hiányában elszalasztották a közigazgatási, közhatalmi, gazdasági, pénzügyi, és média pozíciók szükséges mértékű átrendezését, bíztak egy nem létező lojalitásban.
Időközben azonban a “baloldal” rendezte sorait. A zászlaján átírta a jelszavakat, mindennek pont az ellenkezője lett érvényes: szocializmus helyett kapitalizmus, állami tulajdon helyett magán, Varsói Szerződés helyett az ősellenség NATO, KGST helyett EU, egyenlőség helyett durván szétnyíló jövedelemolló, régimódi, puritán pártvezetők helyett milliárdosok /akik persze továbbra is a népért vannak…/
S mindeközben elhitették a társadalommal, s annak főleg a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb részével, hogy ők továbbra is egy hiteles, értük élő, baloldali párt. Ez bravúr a javából.
Csak idő kérdése volt, hogy mikor hozza vissza őket a politikai hatalomba a nosztalgia, meg a rendszerváltás után várt életszínvonal javulás, a remélt gyors csoda elmaradása.
Horn 54%-al jött vissza 1994-ben, s simán győzött volna- a Bokros csomag ellenére -1998-ban is, ha nem bízza el magát.
A “baloldal” szervezettsége, koherenciája, a társadalmi kapcsolatrendszere, a társadalomba való beágyazottsága ma is hallatlanul erős. Ide húz az, aki el akarja intézni, intéztetni az ügyeit, aki támogatást keres a boldogulásához. A jobboldal ehhez képest, a társadalmi alapok megteremtésére tett, nem is eredménytelen törekvései ellenére, még mindig “szinte nincs is”, továbbra is inkább csak protesthangulat, semmiképpen sem a “baloldalhoz” mérhető szervezettségű, potenciálú erő. Nagyon sok a közel ötven évnyi előny, senki sem ugorhatja át a saját árnyékát./ ráadásul szemmel láthatóan lassan, de biztosan a hátrányára kezd válni az eddigi előnye, hogy t.i. a rosszakaratú beszivárgás kiküszöbölésére zárttá tette a pártpiramis csúcsát/
Ez a “baloldal” azonban elfogadhatatlanul felelőtlen és a hatalmának megtartása érdekében történelmi hibát követett el: békeidőben másodszor vitte csődközelbe, de legalábbis válságba az országot. Az országot a csődtől valószínűleg ezúttal megmentik az uniós tagsággal járó kötöttségek, de családok, emberek millióinak nagyot fog esni az életszínvonala.
A rendszerváltás után mindegyik hatalomban lévő kormány ún. választási költségvetést csinált, de csak a 2002-es baloldali kormány állt neki az abszolút hazug és hamis illúziók, a “Jóléti rendszerváltást!” meg a “Magyarország többet érdemel!” jelszavak hitelből való megvalósításának.
Ráadásként 2006-ban a valóság tudatos elhazudásával tartotta magát hatalomban, s egyre aggasztóbb erőszakos módszereket és eszközöket alkalmaz hatalmának további konzerválásához, és diabolizálja az egyetlen veszélyes ellenfelét. Noha maga teljes ideológia váltást hajtott végre, nem bocsát meg az “átállóknak”, közülük pellengérre állítja azokat, akiket korábban ügynökévé, ill kollaborációra kényszerített.
Az ország forrásait és eszközeit elsősorban nem a magasabb rendű nemzeti érdekek, hanem inkább vagy legalábbis túlzó módon az önös pártérdek szerint allokálja.
Szomorú, hogy még a legkiválóbb baloldali értelmiségiek, gondolkodók is hajlamosak felmentést adni a hazugságra, a politikai, vezetési hibákra, a rossz kormányzati teljesítményre, ha egyszer “ez az ára” a másik oldal hatalomtól való távoltartásának.
Tisztességes ez?
Ez a hegemón baloldali szellemi-gazdasági potenciál uralja a társadalmi gúla csúcsát akkor is, ha éppen -mint 1998-2002 között- nincs kormányzati pozícióban.
Egyszerűen megkerülhetetlen. Ennek a véd és dacszövetségnek nagyon egészségtelen az erkölcsi-etikai kisugárzása, társadalom számára való példamutatása. A hazugságból erényt és bátorságot fabrikál, a tisztességtelen ügyletekből vagyont halmoz fel, a grandiózus sikkasztások megtorlatlanul maradnak, “elsikkadnak”.
Követelhet-e a baloldal az átlagembertől számla és adómorált, ha a miniszterelnöke az állammal fizettette ki az ingatlanjait, ha a személyes rekreációjához ÁFA trükköt használt, ha adóelkerülés céljából cégeit átmenetileg a luxemburgi adóparadicsomba telepítette ki?
Etikus-e, ha a veszélyt érezve az erkölcsi-politikai megújulás helyett arra törekszik, hogy adott esetben legalább az ellenfelét is magával rántsa?
Csoda-e, ha az emberek fásultan legyintenek?.
Magyarország, a baloldal vezetésével, drasztikusan rontott belső és külső pozícióin és ahogy az autentikus Népszabadság írta még decemberben, amikor még csak a 25-ök uniója létezett: “nem vagyunk az első 24-ben.”
Rossz a társadalmi közérzet, széthullóban a nemzeti koherencia, nincs igazi jövőképe az országnak, kárörvendően mosolyognak a szomszédok, s nem értik a nyugati barátaink. Arról, amit láttak és hallottak a TV-ben, azt mondják: “egy normális országban ez nem lehetséges.”
Ez elsősorban a tágabb értelemben vett baloldal felelőssége. A baloldali elitnek ideje lenne felelős önvizsgálatot tartani, hogy megfelel-e az elittel szemben támasztott (félve írom: nemes) követelményeknek?….
UI: A jó munkája elismeréseként a miniszterelnök demonstrativen kétheti bérrel jutalmazza a milliárdos vagyonú pénzügyminiszterét, akinek egyébként ez a pénz smafu. Aki segített neki csalni, akinek konvergencia programját az EU -szégyenszemre- háromszor dobta vissza, hamis adatok miatt.
Üzenet a társadalomnak: “Aki nekünk segít trükközni, hazudni, az igazságot elhallgatni, az jutalmat érdemel.”
Hova vezet ez?
ismeretlen szerző
Mottó: A huszadik századi hullámzó magyar történelmet fel lehet úgy is fogni, mint a folyamatos, kvázi teljes elitvesztés történetét.
Az elitnek az a dolga, a társadalmi munkamegosztásban vállalt szerepe, hogy a társadalmi piramis csúcsát képezve, tehetsége, rátermettsége, felkészültsége, tapasztalata, hagyományai alapján irányítsa, vezesse a társadalmat. Komplexen, azaz politikai, gazdasági, pénzügyi, kulturális, erkölcsi-etikai stb dimenziókban egyaránt. Elitnek lenni, az egy “szakma”, ill az elit nagyon sok “szakma”, hivatás halmazából áll össze.
Az elitnek kisugárzása van, magatartási, gondolkodási, viselkedési mintát jelent a társadalom számára. A szerencsés országokban, mint mondjuk Nagy-Britanniában, az elit az egymásra épülő, az egymást követő generációk folytonos és folyamatos láncolatából áll, természetesen egy nélkülözhetetlen egészséges mobilitás mellett. Erejét a tradíció, a felkészültség, a nemzet iránti elkötelezettség adja.
Anélkül, hogy ezt idealizálnánk, nyilvánvaló, hogy az elit ott is az egyéni érdekeiket követő egyedekből áll, de a társadalom, Uram bocsá’ a nemzet jelene ill jövője iránti felelősségérzet a reflexeiben mindig tapinthatóan, markánsan jelen van.
Magyarország szinte teljes elitvesztést szenvedett el a huszadik században.
Kezdődött Trianonban, a leszakított országrészekben maradt értékes elittel, folytatódott a nagy világválság okozta kivándorlási hullám elitvesztésével. Hatalmas veszteséget okoztak a zsidó törvények, a holocaust, elég csak arra gondolni, hogy Czeizel Endre szerint a tíz, magát magyarnak valló Nobel díjasunk közül, nagyszülői szinten 72.5% zsidó származású.
A második világháborút lezáró nagyhatalmi egyezséget követő első “rendszerváltozás”, a szovjet érdekszférába való besorolásunk, kisöpörte a teljes régi elitet, annak a nemes, jó részét is.
A Rákosi rendszer szisztematikus munkával /”B” listázás, kitelepítés, osztályidegenné nyilvánítás, kulákozás/ felszámolta a “felső elit” alatti középréteget, ráadásul atomizálta társadalmat. Aztán folytatódott ez a folyamat ‘56 veszteségével és az azt követő folyamatos kiszivárgással. Sokan, nagyon sokan mentek el a jobbak, tehetségesebbek, ambiciózusabbak, a tanultabbak közül. Elsősorban természetesen azok, akik nem tudták elfogadni a szovjet típusú rendszert.
A XX. század közepére eltávozott vagy teljesen visszaszorult az arisztokrácia, a nagypolgárság, majd a középpolgárság és szinte a teljes nem baloldali értelmiség.
A társadalmi gúla teteje csaknem lecsonkolódott. Ebbe az elitvákuumba nyomult bele 1945-48-tól a baloldali, az első tíz- tizenöt évben kifejezetten kommunista elit. Kezdetben maga is kapacitás, káder gondokkal küszködve. De a botcsinálta, képzettség nélküli gyárigazgatókat lassanként az új generációk képzett, tanult hullámai váltották fel, az új elit kitermelte önmagát. Ez így van rendjén, egy egész nemzet nem élhet passzív rezisztenciában, az ország történetében nem lehet fekete lyuk, mégiscsak az a jó, ha a születésüknél fogva tehetségesek kapnak képzést, választódnak ki az elitbe. A kezdeti, kizárólag politikai, megbízhatósági alapon, tehát erősen kontraszelekciósan megindult elitképződésben az1970-es évek végére, a 80-as évek elejére felerősödtek a szakmai, képzettségi szempontok is, hiszen Magyarország mégsem a semmi, hanem Európa közepén fekszik, de karrier csak párt kapcsolatokkal, párt jóváhagyással bontakozhatott, teljesedhetett ki.
Ez az új elit tette a dolgát, vezette az országot, jól-rosszul, de mindenképpen rivális nélkül, abszolút teljhatalommal. Megengedhette magának az abszurd jelszót: “A párt bízik a népben.” /Ennek pont fordítva kellett volna működni, normális rendszerekben nem a farok csóválja a kutyát./
Az új, baloldali elit belakta az országot, nagyon mély társadalmi gyökereket eresztett, kiépítette az intézményrendszerét, informális és formális kapcsolat rendszerét, amellyel “megcsinálta, újratermelte magát” és működtette a társadalmat, de mindenekelőtt nagyon gyorsan hozzászokott a rivális nélküli, kényelmes állapothoz.
Lassan elveszett belőle az erkölcsi-etikai zsinórmérték. Maga sem felelt meg, a ráadásul nem is létező, “szocialista embertípus” ideáljának. Valami nagyon elromlott. Nem pótolta semmi a marginalizált egyházak egyszerű jó-rossz típusú válaszait az élet kis és nagy kérdéseire, a magántulajdon tiszteletét, megbecsülését felváltotta a közös tulajdon lanyha kezelése, majd szaporodó eltulajdonítása. Az évezredes érdek motiváció szinte teljes kikapcsolása miatt rombolt a rosszul értelmezett egyenlőség. A munkához úgy álltunk hozzá, hogy más is hozzáférjen. Az emberek tudata, önmagukkal, a társadalommal szembeni felelősségérzete, kötelességérzete erősen roncsolódott. Mindannyian hozzászoktunk ahhoz, hogy bizonyos szavak mást jelentettek, hogy volt egy fonák oldaluk is. Az elit politikai része azt mondta: “Viseld csak a szemellenzőt, ne törődj azzal, hogy a világ ellép mellettünk, mi gondoskodunk a te szükségleteidről. Szerény, de kényelmes életed lesz, ha nem ugrálsz! Tiéd az ország!”
S az elit nem politikai, a világra jobban kilátó része meg csak hallgatott. Cinkosan együttműködött, mert ebben sunyításban, az egynemű politikai hatalom kiszolgálásában megtalálta a maga számításait, nem beszélve arról, hogy eleve maga is “baloldali” gyökerű volt.
Ez a kilúgozódott, homogén, vetélytárs nélküli elit - igaz világpolitikailag determinált erőtérben- a hatalmas külföldi hitelek és a jövő felélése árán a legvidámabb, legélhetőbb barakkot fabrikálta ugyan az országból, de ezzel egyidejűleg a nyolcvanas évtized végére erkölcsi és gazdasági csődbe is juttatta az országot.
A világpolitikai változások szelét érezve, a közelgő összecsuklást látva, azonnal tudatosult a baloldali elitben, hogy számára továbbra is szabad a pálya, hiszen az elkerülhetetlen rendszerváltás ellenére sincs igazi, erős vetélytársa, nincs egy hatalomképes alternatív elit, mert közel ötven év szocializmus után nem is lehetett.
S tudta, ha ügyesen taktikázik, akkor nem is lesz.
A nagyon tiszteletreméltó szellemi potenciáljára, kapcsolat-és intézményrendszerére alapozva nekilátott hát megszervezni magának a rendszerváltást, a hatalom önmaga számára való átmentését abból az alapállásból, hogy a hatalom az ő történelmi jussa. Ő az erősebb és ha jól csinálja, az is marad.
Az ellenzéki kerekasztalnál egyszerre voltak jelen a csenevész alternatív elit tiszteletre méltó s naiv képviselői valamint a baloldal közéjük delegált taposóaknái.
Nem lehet történelmi véletlen, hogy a KDNP kivételével egyetlen történelmi párt sem volt képes lábra kapni, s még a KDNP is alaposan megjárta a maga Canossáját.
A spontán privatizációval, a csődtörvény adta lehetőségekkel, banki kapcsolataival, jó taktikázásával megteremtette a gazdasági hatalmát és megőrizte a média hegemóniáját.
A politikai hatalmat, pontosabban csak a kormányzást 1990-ben ugyan formálisan át kellett adnia a naftalinból előjött néhány tiszteletre méltó másként gondolkodónak, mert egy “rendszerváltó kormányt” mégsem adhat ab start a régi elit. Az újak mögött azonban nem volt, mert nem is lehetett versenyképes szellemi potenciál, hiányzott a társadalmi beágyazottság, a társadalom meggyőzéséhez és átformálásához szükséges kapcsolatrendszer. Nem állt mögöttük más, csak egy hangulat.
Ráadásul erő és bátorság hiányában elszalasztották a közigazgatási, közhatalmi, gazdasági, pénzügyi, és média pozíciók szükséges mértékű átrendezését, bíztak egy nem létező lojalitásban.
Időközben azonban a “baloldal” rendezte sorait. A zászlaján átírta a jelszavakat, mindennek pont az ellenkezője lett érvényes: szocializmus helyett kapitalizmus, állami tulajdon helyett magán, Varsói Szerződés helyett az ősellenség NATO, KGST helyett EU, egyenlőség helyett durván szétnyíló jövedelemolló, régimódi, puritán pártvezetők helyett milliárdosok /akik persze továbbra is a népért vannak…/
S mindeközben elhitették a társadalommal, s annak főleg a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb részével, hogy ők továbbra is egy hiteles, értük élő, baloldali párt. Ez bravúr a javából.
Csak idő kérdése volt, hogy mikor hozza vissza őket a politikai hatalomba a nosztalgia, meg a rendszerváltás után várt életszínvonal javulás, a remélt gyors csoda elmaradása.
Horn 54%-al jött vissza 1994-ben, s simán győzött volna- a Bokros csomag ellenére -1998-ban is, ha nem bízza el magát.
A “baloldal” szervezettsége, koherenciája, a társadalmi kapcsolatrendszere, a társadalomba való beágyazottsága ma is hallatlanul erős. Ide húz az, aki el akarja intézni, intéztetni az ügyeit, aki támogatást keres a boldogulásához. A jobboldal ehhez képest, a társadalmi alapok megteremtésére tett, nem is eredménytelen törekvései ellenére, még mindig “szinte nincs is”, továbbra is inkább csak protesthangulat, semmiképpen sem a “baloldalhoz” mérhető szervezettségű, potenciálú erő. Nagyon sok a közel ötven évnyi előny, senki sem ugorhatja át a saját árnyékát./ ráadásul szemmel láthatóan lassan, de biztosan a hátrányára kezd válni az eddigi előnye, hogy t.i. a rosszakaratú beszivárgás kiküszöbölésére zárttá tette a pártpiramis csúcsát/
Ez a “baloldal” azonban elfogadhatatlanul felelőtlen és a hatalmának megtartása érdekében történelmi hibát követett el: békeidőben másodszor vitte csődközelbe, de legalábbis válságba az országot. Az országot a csődtől valószínűleg ezúttal megmentik az uniós tagsággal járó kötöttségek, de családok, emberek millióinak nagyot fog esni az életszínvonala.
A rendszerváltás után mindegyik hatalomban lévő kormány ún. választási költségvetést csinált, de csak a 2002-es baloldali kormány állt neki az abszolút hazug és hamis illúziók, a “Jóléti rendszerváltást!” meg a “Magyarország többet érdemel!” jelszavak hitelből való megvalósításának.
Ráadásként 2006-ban a valóság tudatos elhazudásával tartotta magát hatalomban, s egyre aggasztóbb erőszakos módszereket és eszközöket alkalmaz hatalmának további konzerválásához, és diabolizálja az egyetlen veszélyes ellenfelét. Noha maga teljes ideológia váltást hajtott végre, nem bocsát meg az “átállóknak”, közülük pellengérre állítja azokat, akiket korábban ügynökévé, ill kollaborációra kényszerített.
Az ország forrásait és eszközeit elsősorban nem a magasabb rendű nemzeti érdekek, hanem inkább vagy legalábbis túlzó módon az önös pártérdek szerint allokálja.
Szomorú, hogy még a legkiválóbb baloldali értelmiségiek, gondolkodók is hajlamosak felmentést adni a hazugságra, a politikai, vezetési hibákra, a rossz kormányzati teljesítményre, ha egyszer “ez az ára” a másik oldal hatalomtól való távoltartásának.
Tisztességes ez?
Ez a hegemón baloldali szellemi-gazdasági potenciál uralja a társadalmi gúla csúcsát akkor is, ha éppen -mint 1998-2002 között- nincs kormányzati pozícióban.
Egyszerűen megkerülhetetlen. Ennek a véd és dacszövetségnek nagyon egészségtelen az erkölcsi-etikai kisugárzása, társadalom számára való példamutatása. A hazugságból erényt és bátorságot fabrikál, a tisztességtelen ügyletekből vagyont halmoz fel, a grandiózus sikkasztások megtorlatlanul maradnak, “elsikkadnak”.
Követelhet-e a baloldal az átlagembertől számla és adómorált, ha a miniszterelnöke az állammal fizettette ki az ingatlanjait, ha a személyes rekreációjához ÁFA trükköt használt, ha adóelkerülés céljából cégeit átmenetileg a luxemburgi adóparadicsomba telepítette ki?
Etikus-e, ha a veszélyt érezve az erkölcsi-politikai megújulás helyett arra törekszik, hogy adott esetben legalább az ellenfelét is magával rántsa?
Csoda-e, ha az emberek fásultan legyintenek?.
Magyarország, a baloldal vezetésével, drasztikusan rontott belső és külső pozícióin és ahogy az autentikus Népszabadság írta még decemberben, amikor még csak a 25-ök uniója létezett: “nem vagyunk az első 24-ben.”
Rossz a társadalmi közérzet, széthullóban a nemzeti koherencia, nincs igazi jövőképe az országnak, kárörvendően mosolyognak a szomszédok, s nem értik a nyugati barátaink. Arról, amit láttak és hallottak a TV-ben, azt mondják: “egy normális országban ez nem lehetséges.”
Ez elsősorban a tágabb értelemben vett baloldal felelőssége. A baloldali elitnek ideje lenne felelős önvizsgálatot tartani, hogy megfelel-e az elittel szemben támasztott (félve írom: nemes) követelményeknek?….
UI: A jó munkája elismeréseként a miniszterelnök demonstrativen kétheti bérrel jutalmazza a milliárdos vagyonú pénzügyminiszterét, akinek egyébként ez a pénz smafu. Aki segített neki csalni, akinek konvergencia programját az EU -szégyenszemre- háromszor dobta vissza, hamis adatok miatt.
Üzenet a társadalomnak: “Aki nekünk segít trükközni, hazudni, az igazságot elhallgatni, az jutalmat érdemel.”
Hova vezet ez?
ismeretlen szerző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése