A cionista gyarmatosítástól a megrendezett gyilkosságokig

A cionista gyarmatosítástól a megrendezett gyilkosságokig

Cionista gyarmatosítás és terrorizmus Palesztinában

A november 29-én az ENSZ Közgyűlésében lezajlott szavazás eredményeképpen Palesztina végre megfigyelői tagállami jogállást nyert el a világszervezetben. Jelentős eredmény, de joggal merülhet fel a kérdés: miért nem született még meg a szuverén palesztin állam? Éppen 65 esztendővel ezelőtt, 1947. november 29-én az ENSZ Közgyűlése elfogadta 181. számú határozatát, amely az első világháború vége óta brit uralom alatt álló történelmi Palesztina felosztásáról rendelkezett. Palesztinát egy zsidó és egy arab részre osztották.

Jellemző módon a terület 55%-át a zsidó államnak juttatták, 42%-át pedig az arabok kapták. Jeruzsálem városa nemzetközi igazgatás alá került. A területi felosztás annál inkább igazságtalan volt, mivel akkoriban Palesztina lakóinak 67%-a arab, 33%-a pedig zsidó volt, akiknek jelentős része a második világháború befejezését követően érkezett az „ígéret földjére”. Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy a kétharmados többségben lévő palesztin lakosság a terület 42%-át, az egyharmados kisebbségben lévő zsidóság pedig Palesztina 55%-át kapta. Az a bizonyos kettős mérce tehát már akkoriban is súlyosan igazságtalan döntések megszületéséhez vezetett. De még kirívóbb az igazságtalanság, ha figyelembe veszünk még egy további tényt: nevezetesen azt, hogy a terület nagyobbik részét megkaparintó zsidók 1947-ben a történelmi Palesztina földterületének mindössze 7%-a felett rendelkeztek tulajdonjoggal. Vagyis az eljövendő Izraelben is szép számmal éltek arabok, akik egyelőre még a földek nagy részét birtokolták.

Józan ésszel azt gondolhatnánk, a zsidók boldogok voltak, és meg voltak elégedve Palesztina felosztásával, hiszen egyértelműen az ő javukra és az arabok kárára döntött az ENSZ Közgyűlése, amikor a felosztásról határozott. Csakhogy a szegény, üldözött, a holokauszt során kis híján „kiirtott” zsidók nem érték be ennyivel. Miután az ENSZ határozata megszületett, zsidó fegyveres csoportok jelentek meg a palesztinok lakta településeken, és hozzákezdtek a lakosság terrorizálásához. Számos helyszínen a zsidó paramilitáris egységek tömeggyilkosságokat követtek el annak érdekében, hogy a megfélemlített palesztinokat távozásra bírják. Amikor 1948. május 14-én kikiáltották Izrael államot, már több mint 200 palesztin város és falu lakói menekültek el. Az etnikai tisztogatás az úgynevezett Danet Terv keretében történt, melyet 1948. március 10-én véglegesítettek a későbbi izraeli miniszterelnöknek, Dávid Ben-Gurionnak, valamint a Hagana terrorszervezetnek a felügyelete alatt.

A szomszédos arab államok természetesen nem fogadták el az igazságtalan rendezési tervet, és döbbenten szemlélték az arab lakosság tömeges elűzését. Izrael kikiáltását követően pedig fegyveresen léptek fel a palesztin nép védelmében. Az USA támogatását élvező zsidó állam hadereje azonban eredményesen nyomult előre, úgyhogy 1949-ben, az első arab-izraeli háborút lezáró fegyverszünet megkötésekor Izrael a történelmi Palesztina területének immár a 78%-ára terjesztette ki befolyását.

1948 decemberében az ENSZ Közgyűlése elfogadta a 194. számú határozatát, melyben felszólította a zsidó államot, hogy tegye lehetővé a palesztin menekültek hazatérést az otthonaikba. „Azoknak a menekülteknek, akik vissza kívánnak térni, és békében szeretnének élni szomszédaikkal, a lehetséges legkorábbi időpontban biztosítani kell a hazatérés jogát. Azoknak, akik úgy határoznak, hogy nem térnek vissza, kárpótlást kell fizetni az elveszett illetve tönkretett tulajdonukért…”- szögezi le az elfogadott ENSZ-határozat. A menekültek hazatéréséről Izrael a mai napig hallani sem akar, kárpótlás pedig, mint tudjuk, kizárólag a zsidóknak jár, az állítólagos holokauszt során elszenvedett sérelmekért.

Pedig 1947-49 között 750-800 ezer palesztint – a történelmi Palesztina arab lakóinak közel kétharmadát - űzték el otthonaikból a zsidó terrorcsoportok. Céljuk a zsidóság etnikai túlsúlyának megteremtése volt az Izrael fennhatósága alá került területen, amely tehát immár a történelmi Palesztina földjének 78%-ára terjedt ki.

Csakhogy a zsidók még ezen a ponton sem voltak képesek megállni és békét kötni. 1967-ben ugyanis elfoglalták a palesztinok birtokában maradt 22%-nyi területet: Ciszjordániát, a Gázai övezetet és Kelet-Jeruzsálemet. Az elkövetkező évtizedek folyamán hozzávetőleg 500 ezer zsidó telepes érkezett a megszállt palesztin országrészbe. Pedig a nemzetközi jog egyértelműen tiltja, hogy a megszálló hatalom megváltoztassa az uralma alatt álló területeken az etnikai arányokat. Ezért az 1967-es háborúban elfoglalt palesztin földeken gombamódra szaporodó izraeli települések a nemzetközi jog értelmében illegálisnak tekintendők. Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem természeti erőforrásainak jelentős részével (földdel, vízzel) is Izrael rendelkezik. (2005-ben a zsidók az erőteljes ellenállás miatt kivonultak ugyan a Gázai övezetből, azonban a terület határait, légterét, tengerpartját szoros ellenőrzés alatt tartják, 2007-től kezdődően pedig – szintén a nemzetközi joggal ellentétesen – blokád alá vették az övezetet, megfosztva annak 1,5 millió lakóját a legalapvetőbb közszükségleti cikkek, élelmiszerek és gyógyszerek jelentős részétől. Időnként pedig - „Izrael védelmére” hivatkozva - a legmodernebb fegyverek bevetésével vérengzést rendeznek a Gázai övezet lakói között.) Jelenleg Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem területének 42%-a van a zsidó gyarmatosítók tulajdonában, ami annyit jelent, hogy egy független, életképes palesztin állam létrehozása immár a történelmi Palesztina 22%-án sem lenne lehetséges.

Ez a 22% jelentené egyébként a sokat emlegetett 1967-es határok között létrehozott Palesztinát. De hangsúlyozom: az eredeti, 1947-es felosztási terv – amely már szintén erőteljesen a zsidóknak kedvezett – még Palesztina 42%-át juttatta volna a palesztinoknak, úgy természetesen, hogy a létrejövő Izrael arab lakóinak elüldözésére senki sem adott felhatalmazást, miképpen arra sem, hogy Jeruzsálem teljes egészében a zsidók fennhatósága alá kerüljön.

És mindez még mindig nem elég a cionistáknak, mert gőzerővel zajlik a zsidó élettér kiterjesztése – vagyis az újabb és újabb illegális telepek építése Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben. Izrael annak ellenére várja el az elismerést a palesztinoktól, hogy a mai napig nem határozta meg pontosan a zsidó állam határait, a leszármazottakkal együtt immár több millió menekülttől tagadja meg a hazatérés jogát, és az ENSZ által a palesztinoknak juttatott országrészben tovább terjeszkedik. Nem állunk messze attól, hogy Izrael a történelmi Palesztina egészét birtokolja, holott 1947-ben az ENSZ az egykori brit mandátumterület 55%-át juttatta a zsidó állam fennhatósága alá. Csoda-e hát, ha a palesztinok nem hajlandók elismerni az agresszíven terjeszkedő és palesztinok millióit elnyomás alatt tartó cionista rezsimet?

1947 óta Izrael háborúk sokaságát kezdeményezte: több alkalommal megtámadta Egyiptomot, Libanont, területeket rabolt el Szíriától, bombázott szíriai, tunéziai, szudáni, iraki célpontokat, és évek óta háborúval fenyegeti az Iráni Iszlám Köztársaságot. Mindeközben folyamatosan terrorizálja és gyilkolja a palesztinokat, akiknek úgy a megszállt területeken, mint magában Izrael államban hátrányos faji megkülönböztetés az osztályrésze.

A gyarmatosító, apartheid, agresszív zsidó állam csakis azért folytathatja tovább döbbenetes ámokfutását, mert a cionista lobbi az USA és az Európai Unió kormányait a markában tartja. Az ENSZ Közgyűlésén a minap lezajlott szavazás eredménye azonban azt mutatja, hogy a világ országainak jelentős része pontosan látja a cionizmus valódi természetét.

Perge Ottó

Kapcsolódó: Egy zsidó tábornok fia Palesztina elrablásáról, a hódító célú '67-es háborúról és Izrael "önvédelméről"

Egy zsidó tábornok fia Palesztina elrablásáról, a hódító célú '67-es háborúról és Izrael "önvédelméről"

"A tények azt igazolják, hogy Izrael létrehozása nem egy ötletszerű harc eredménye volt, amelyben az arabok saját vezetőik utasításainak megfelelően menekültek el otthonaikból, hanem egy indokolatlan, szisztematikus etnikai tisztogatás a zsidó milícia részéről, melyet mészárlások, terrorizmus és egy egész nemzet tömeges kifosztása kísért."

"Tényleg arra számítunk, hogy ötmillió palesztint kényszeríthetünk egy olyan rendszerbe, amely a zsidókkal szemben demokratikus, ugyanakkor embertelenül elnyomja a palesztinokat?"

"A terrorizmus borzalmas dolog, de tény az, hogy amikor egy nagyobb hatalom irányít egy kis nemzetet, a terrorizmus marad az egyetlen elérhető eszköz."

Egy zsidó tábornok fia a történelmi hazugságokról

http://www.youtube.com/watch?v=-IVKoUcclYo

(Kuruc.info)

A zsidók világuralma - ma is aktuális szavak 1876-ból

Késő éjszaka, amikor ezeket a sorokat írjuk, szabályos időközökben idehalljuk a Városmajorba az ágyúlövések tompa dörrenését, a pesti lapályra ránehezedő ködtengerbe elvesző ismerős moraját. Egy idő óta szinte megszoktuk már ezt a különös, egyenletes, szabályos dörgést. Ha sokáig nem halljuk, szinte hiányzik is már.

A milliós város mindennapi életén alig látszik, hogy minden idők legnagyobb háborúja már hetek óta itt zajlik, itt morajlik egész közel a városszélekhez. Az emberek szaporán sietnek dolguk után. Az irodákban, hivatalokban zavartalanul megy a munka. A gyárakban és a nagyüzemekben végsőkig fokozott erőfeszítéssel folyik a termelés. Mindenki tudja, mindenki érzi, hogy odakünn az elővárosokban a legjobb, a legbátrabb, legtapasztaltabb harcosok — német és magyar katonák szoros bajtársi közösségben — halált megvető hősiességgel mindent elkövetnek, hogy az ország szívét, az itt felhalmozott anyagi és szellemi javakat, a közel kétmillió embert megvédelmezzék. Ez a tudat, ez a határozott meggyőződés kölcsönöz mindenkinek megingathatatlan biztonságérzetet.

És amikor az éjszaka csendjében hallgatjuk a távoli tompa ágyúdörgést, megint csak feltolul az egyszerű és mégis oly megdöbbentő kérdés: miért? Miért ez a már hatodik éve folyó apokaliptikus mérkőzés? Miért a példátlanul nagy áldozat emberben és anyagban? Miért ez a nekivadult rombolás, ez a fékezhetetlennek látszó pusztítás örök, többé soha nem pótolható értékekben? Miért százezrek és milliók feneketlen szenvedése, a vérfolyamok és a könnytenger? Miközben magunkban újra rendezgetjük a sokféle feleletet erre a kérdésre, az előttünk heverő könyvek és füzetek között egyszer csak megakad a szemünk egy régies külsejű, egyszerű kis szürke füzeten, amelynek címlapján ezt olvashatjuk: „A zsidók világuralma“. Egyszerre úgy érezzük, hogy ebben a címben, ebben a két szóban már meg is kaptuk a legvilágosabb, a leghatározottabb feleletet előbbi töprengéseinkre és gyötrő kérdéseinkre. Ahogy belelapozunk a kis füzetbe, itt is, ott is megdöbbentően korszerű megállapításokat találunk. Nézzük meg közelebbről.

1876-ban jelent meg a könyvecske Budapesten, Tekell Bernát bizományként. Ára egy forint o. é. Kocsi Sándor nyomdájában készült. Országút 39. sz. a. Teljes címe: A zsidók világuralma. Tanulmányvázlat a történet és a jelenkor vívmányai alapján. Írója Kolgyári C. Titusz. Róla nem tudunk közelebbit. Munkáját a szerző illő tisztelettel nyáregyházi báró Nyáry Albertnek, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat tagjának ajánlja. Az előszóban azt írja Kolgyári, hogy munkájának egyik legfőbb célja ez irányban is utat törni a magyar történettudomány terén. Tegyük mindjárt hozzá, hogy Kolgyári bátor és tiszteletreméltó kezdeményezése fél évszázad óta sem talált követőkre.

De lássuk csak, miket írt Kolgyári a zsidókról és világuralmukról! Kolgyári szerint a zsidóság magatartását, mióta csak megjelent a történelem színterén, kizárólag az érdek elve határozza meg. Az érdekelv alapján elért hódítás nem az erő győzelme a gyöngeség felett, nem a tudásé a tudatlanság felett, hanem a cselfogás győzelme a bizalom és a gondnélküliség felett. A zsidó nép az egyetlen a történelemben, amely az érdekelvet mint hódítási eszközt használta fel.

A zsidók jellemvonásait elemezve Kolgyári mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a zsidó sohasem enged, nem bocsájt meg és nem felejt, kifejezetten anyagiasak és gyakorlatiak, a zsidó a népben is csak a hasznosat nézi, megcsodálja a szépet, de a következő pillanatban már azt kérdi, mit jövedelmezhet, vagy mi hasznot hozhat az neki. A szerzésvágy olyan szenvedélye a zsidónak, amely szinte második természetévé vált, amelynek ösztönszerűen engedelmeskedik. A haszon utáni vonzalom minden más érzést elnyom. Életének egyedüli célja a nyereség, minden egyebet, amely nem e cél felé segíti őt, alig méltat figyelemre. Hogy ez a zsidó szellemiség, ez a magatartás miképp érvényesült évszázadokon át, ezúttal kevésbbé érdekel bennünket. Sokkal inkább az, amit a szerző az újabbkori zsidóság szerepéről elmond. Kolgyári először is feleletet keres arra a kérdésre, miképp lehetséges, hogy kétezeréves szétszóródás után a zsidók ma is azok, ma is olyanok mint aminők a szétvándorlás előtt voltak. Ma is ugyanazok a típusok találhatók meg közöttük, ugyanazok a jellemvonásaik! A zsidók megmaradásában szerepet játszó tényezők a következők: 1. a vallásos és történeti hagyományok köteléke; 2. a vérrokonság köteléke; 3. a kölcsönös szolidaritás érzése; 4. a többi nemzetek gyűlölete. E tényezők együtthatásával magyarázható, hogy a zsidók zsidók maradnak minden körülmények között, átváltozásuk mai nemzetségűvé csak felületes, és legkevésbbé sem változtatja meg benső és zsidó természetüket.

Az újkor kezdetével tehette meg a zsidóság az első döntő lépést a világuralom felé. A középkorban szép csendben összehordták eljövendő hatalmuk nagy építményéhez a nyersanyagot, a gettókban az uzsora fegyverével mérhetetlen kincseket halmoztak fel. Az újkor a szabadság és a felvilágosodás jegyében eltávolított minden akadályt a zsidóság szabad érvényesülése elöl. A zsidók zárt sorokban törtek előre, és szinte akadálytalanul érhették el céljaikat. Materializmus és érdekpolitika, ez volt a zsidóság hatalmi törekvésének két vezéreszméje. Ügyes taktikával a zsidók mindenütt vezetéshez jutottak. Az egyik helyen a forradalmi pártok soraiban lázítottak, a másik helyen a legitim pártokat támogatták „az egyik kézzel államfelforgató utópiák terjesztéséhez járulnak, míg a másikkal monarchiákat állítanak helyre és újdonsült autokratákat juttatnak trónra, a kormányoknak éppúgy mint a forradalmi pártoknak könnyen felfogható okoknál fogva mindig pénzre van szükségük, akik azt kölcsönzik, természetesen zsidók“.

A pénz az a csodaszer, amelyen a zsidók világuralma nyugszik A zsidók már a középkorban hatalmas összegeket harácsoltak össze. Ezeknek a tőkéknek birtokában az ipar, a kereskedelem és a közlekedés általános lendületéből elsősorban ők részesedtek. A zsidók kezében összpontosult nagy vagyonok elkerülhetetlen vonzóerőt gyakoroltak a kisebb vagyonokra, azokat valósággal felszívták, elnyelték. „A pénzügyi hatalom a világ egyik végétől a másikig a zsidók kezében van. A zsidók a leggazdagabb és legbefolyásosabb emberek, és oly nagymérvű hatalmi állást foglaltak el, aminőt a történelemben még egyet nem találunk.“ Roppant tőkéik magaslatáról — melyek súlya a nemzeteket agyonnyomással fenyegeti - az egész világ pénzügye és ipara felett rendelkeznek. „Bátran állíthatjuk, hogy senki sincs közöttünk, aki a zsidó hatalomnak valamilyen módon lekötelezettje ne volna.“ Valamennyien adófizetői vagyunk a zsidóknak, a kenyérért, amelyet eszünk, a ruháért, amelyet hordunk.

A Rothschildokban ez a zsidó pénzhatalom megkapta a maga koronázatlan királyát is. Valamennyi zsidó pénzember meghajolt ez új hatalmasság előtt, s azóta uralma a világ egyik végétől a másikig mindenütt elismertetett. A Bécsben elhalt Rothschild Anzelm vagyona az egymilliárdot is meghaladta. A család három ágának e szerint három milliárd lenne a vagyona. „Ha az ember meggondolja — kiált fel szegény Kolgyári — hogy ez a roppant vagyon a sok millió szerencsétlen véres verejtékének gyümölcse, úgy könnyen eszét vesztheti!“ Mióta a világ áll, ilyen természetfeletti dolgot még nem tapasztalhattunk!

A pénz birtokában kezdte meg a zsidóság a társadalmi hódítást. Lettek orvosok, tanárok, ügyvédek, főleg újságírók. Végül nem maradt el a politikai hódítás sem. Az újítási kórban senyvedő törvényhozók kimondták, hogy a zsidók épp olyan emberek, mint mások. Pedig mennyire meg kellett volna gondolni, hogy bármily ártatlan és jogosult legyen az egyenlőség adományozása egyes személyek számára, éppoly vészthozó és káros lehet, midőn egy egészen idegen és minden országra elágazott fajnak jut osztályrészül.

A zsidók világuralomra irányuló törekvéseikben kettős taktika ismerhető fel:

1. az egész világon elért befolyásukat adott pillanatban egy helyre összpontosítják, hogy az esetleges ellentörekvéseket elnyomják.

2. a nemzsidók egyenetlenségeiből mindenáron hasznot igyekeznek húzni (lásd a mostani háborút!).

A pénz mellett a zsidó hatalom, a zsidó uralom másik eszköze a modern sajtó. Az újságok minden országban három csoportba oszthatók. 1. zsidó zsoldban álló lapok; 2. egy-egy nemzet színei alatt működő lapok; 3. nyíltan zsidó színek alatt szereplő újságok. Ha más szerepben, de valamennyi újság egy célt, a zsidók világuralmának beteljesülését szolgálja. Az eszközök és módok, ahogyan a zsidóság a sajtót fölhasználja, egy titkos és félelmetes hatalom jelenlétét leplezi le előttünk. Mindenki, aki a zsidótól nem hagyja magát kifosztani, e sajtó szerint nem tud vagy nem akar a korszellemmel haladni, aki pedig a zsidók ellen fordul, az barbár.

Tanulmánya befejezéséül ezeket írja Kolgyári:

Izrael fiainak világuralma befejezettnek, ténynek tekinthető, mely fölött vitázni nem lehet. A nemzetek az ármánynak és uzsorának vannak kiszolgáltatva. Mindennek következményeként az emberiséget egy borzalmas kataklizma fenyegeti. Egy roppant ellenmozgalom indul majd meg a tőke és a zsidó hatalmasok ellen. A döntő harc rettenetes leend, mert a legyőzött és kiszipolyozott népek mindenre készek leendenek, hogy a zsidó rabszolgaság jármát magukról lerázzák, és a zsidó kozmopolitizmus ezerfejű hidráját végkép eltiporják.

Ezeket írta fél évszázaddal ezelőtt Kolgyári Titusz. Mi pedig az éjszaka csendjében a távoli tompa ágyúdörgést hallgatjuk, azon töprengünk, milyen csodálatos ösztönös sejtései lehettek ennek az embernek, hogy tíz évvel a zsidó egyenjogúsítás után már látta: elkerülhetetlen a végső harc a világuralomra törő zsidóság és a zsidó rabszolgaságot lerázni akaró nem zsidó népek között.

Bosnyák Zoltán

(Harc, 1944. december 9.)

(Kuruc.info)

Kapcsolódó:

- Bosnyák Zoltán: Végső harc órájában (1944)

- Bosnyák Zoltán: A zsidóság áttérése (1944)

- Marschalkó Lajos: Az antijudaizmus kiirtása

- Vitéz Endre László: A zsidóság útja (1944)

- Oláh György: Magyarság és zsidóság (1944)

- Bosnyák Zoltán: Vádirat a zsidóság ellen! (1944)

Bosnyák Zoltán: Vádirat a zsidóság ellen! (1944)

1.

Amióta tervszerűen és határozottan folyik a zsidóság hatalmi túlsúlyának lebontása és a magyarságtól való teljes elkülönítése, innen is, onnan is hallunk hangokat, amelyek bírálják, nyíltan vagy titokban kifogásolják a zsidósággal szemben követett eljárásunkat. Azt mondják ezek az örök okoskodók, mindent jobban tudók, hogy valóban helyes és szükséges mindazoknak a hatalmi pozícióknak visszavétele, melyeket a zsidóság a nemzeti élet különböző területein jogtalanul kisajátított magának. Számoljuk fel a zsidóság mértéktelen befolyását a pénzügyi és üzleti életben, vegyük ki kezéből a dolgozó milliók véréből és verejtékéből összeharácsolt milliókat, a nemzeti vagyon fölött többé zsidók ne rendelkezhessenek, ne juthassanak a zsidók semmiféle szerephez szellemi életünkben, a magyarság és a zsidóság között fennálló társadalmi kapcsolatoknak vessünk véget, de ezen túlmenően ne törődjünk a zsidósággal. Mindent kövessünk el ami a zsidóság elviselhetetlen túlsúlyának megszüntetéséhez szükséges, de ezzel elégedjünk is meg, hagyjuk magára a zsidóságot. Maguk a zsidók is — hogy mennyire őszinte ez a magatartásuk és mennyire nem, az más kérdés — hajlandók lennének talán beletörődni a változhatatlanba, a pünkösdi királyság elmúlásába, hajlandók — alighanem csak a pillanatnyi kényszer hatása alatt — megbékülni azzal a gondolattal, hogy vége az élősdiségnek, a mindenüvé elnyúló, mindenütt érvényesülő befolyásuknak, ha valamilyen életkeretet továbbra is meghagyunk itt nekik.

Nézzünk szembe őszintén, nyíltan ezzel a tétellel. Lehet-e ilyesmiről szó, igazuk van-e azoknak, akik így beszélnek? Amikor erre a kérdésre világos és határozott feleletet akarunk adni, akkor mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a zsidósággal szemben nem csupán az a kifogásunk, hogy mint fajilag, vérségileg, erkölcsileg idegen, frissen érkezett jövevény kisebbség, magának igyekezett megszerezni az országban a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életben a tényleges vezetést, ennél sokkal súlyosabban esik a latba az a mód, ahogyan a zsidóság erre a hatalomszerzésre törekedett és azok a következmények, amelyekkel ez együtt jár. A zsidóság ellen vívott harcunk — ezt nem győzzük eléggé hangsúlyozni — nemcsak az elvesztett pozíciókért, nemcsak a pénzért, a vagyonért, az aranyért, a jólétért, a hatalomért folyik. Ez a harc nem kizárólag gazdasági jellegű, ennél tokkal többről van itt szó. Két lelkiség, két világnézet áll szemben egymással. A kapzsiság, az önzés, a haszonlesés, a kizsákmányolás, a lelkiismeretlenség, az erkölcstelenség elleni harcról van itt szó. Mi nemcsak azzal vádoljuk a zsidóságot, hogy határt nem ismerő telhetetlenségével, lelkiismeretlen üzelmekkel és utolérhetetlen rafinériával valósággal kifosztotta a dolgozó magyarságot és a nemzeti javak óriási hányadára rátette a kezét, hanem azzal is, politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életünkben olyan eszméket, olyan törekvéseket, olyan irányzatokat csempészett be, amely általános bomlást, erkölcsi züllést és faji hanyatlást idéztek elő, amelyekből, ha nem sikerül társadalmunkat kigyógyítanunk, úgy a következmények valósággal beláthatatlanok.

2.

Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy politikai életünkben meghonosította a nemzeti értékek és eszmények lebecsülését, történelmünk, hagyományaink és nemzeti múltunk megvetését. Vádoljuk azzal, hogy behozta hozzánk a társadalmi forradalom, az osztályharc, a marxizmus és a bolsevizmus eszméit, ellentétet, gyűlöletet szított az egyes néprétegek között, vádoljuk azzal, hogy rendszeresen és következetesen kiélezte a politikai ellentéteket, hogy így saját magáról és rohamos térhódításáról elterelje a figyelmet. A nemzetietlenség és a hitetlenség szellemét terjesztette közöttünk, a haladás, a kultúra és a felvilágosodás jelszavai mögé bújva. Vádoljuk a zsidóságot, hogy céltudatos és tervszerű aknamunkával előkészítette az 1918. októberi csőcselék-lázadást, amely szégyenbe és gyalázatba taszította Magyarországot és olyan történelmi tragédiát zúdított ránk, amilyenhez hasonlót alig találunk ezeréves történelmünkben. Vádoljuk a zsidóságot a huszonöt év előtti bolsevista rémuralomért, amelyiknek szellemi, lelki szálláscsinálói, egész politikai vezérkara, legvérengzőbb terroristái szinte kivétel nélkül a zsidóság soraiból kerültek ki. Vádoljuk a zsidóságot az akkor elszenvedett megaláztatásokért, az ártatlanul megölt áldozatokért, a meggyalázott templomokért. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy méltatlanul visszaélt jóhiszeműségünkkel és azt a politikai jogegyenlőséget, amelyet megadtunk neki, arra használta fel, hogy fölibénk kerüljön, úrrá legyen felettünk és előjogokat szerezzen magának. Vádoljuk azzal, idegen uralom alá került területeken a válságos órákban túlnyomó többségében hátat fordított a magyarságnak, megtagadott vele minden közösséget, egyedül és kizárólag csak a maga faji érdekeit nézve.

Bosnyák Zoltán (1905-1952 - felakasztották a zsidók)

Milyen következményekkel, milyen hatásokkal járt a zsidóság rohamos térnyerése gazdasági életünkben? Zsidók honosították meg nálunk a haszonéhes, kizsákmányoló kapitalizmust, a tőke és a pénz mértéktelen, túlzott központosítását, ezzel együtt a kihívó és kirívó vagyoni és jövedelmi aránytalanságokat, a növekvő társadalmi ellentétet és feszültséget. A zsidóság társadalmi tevékenysége teremtette meg nálunk a plutokrata és proletár osztályokat s velük együtt az egyik oldalon a fényűzést, a túlhajtott jólétet, másik oldalon a nyomort és a nélkülözést, tehát sötéten tátongó társadalmi szakadékot. Ezt a válaszfalat mesterségesen és tudatosan is elmélyítette, hiszen ő maga állt élén, ő volt haszonélvezője mind a kél társadalmi végletnek. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy üzleti életünkben, az egész gazdasági életbe a semmitől vissza nem riadó önzés, kapzsiság és haszonlesés szellemét vitték be. Megrontották az üzleti morált, a haszonszerzés és vagyonszerzés minden módját jogosulttá tették. A becsület, a tisztesség lenézett, megvetett és elavult elvek lettek az üzleti világban. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a gazdasági térhódításával együtt jár a csalás, a hamis bukás, szédelgés, a kereskedői haszonrészesedés túlzott és jogosulatlan felhajtása, bevonult a gazdasági életbe az ököljog és a nyers erőszak szelleme. Legvégül vádoljuk a zsidóságot azzal is, hogy a magyar társadalmat mesterségesen, de ha kellett, erőszakosan is távol tartotta a gazdasági élettől. Belevitte a köztudatba azt a megtévesztő és hamis jelszót, hogy a gazdasági életpályák nem felelnek meg a magyarság jellemének és természetének. Ezek nem nekünk valók, nem méltóak hozzánk. Ha pedig mégis megkísérelte a magyarság a gazdasági életben való érvényesülést, ott szembe találta magát a zsidóság szervezett ellenállásával, valóságos bojkottjával.

3.

Nem kisebbek a zsidóság bűnei szellemi életünkben sem. A korszellem, a haladás és a modernség nevében egész kultúréletünket alantas, az ösztönéletre spekuláló gondolatokkal telítette. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a sajtóban megszerzett korlátlan befolyását a magyar lelkiség szétrombolására használta fel. A zsidóság térfoglalásával a felületesség, a megbízhatatlanság, a durvaság, a trágárság szabad utat és érvényesülést kapott a sajtóban. A házasságtörés, a válóperek, társadalmi bűncselekmények bő teret kaptak naponta ennek a zsidó sajtónak hasábjain. A rágalmazás, tekintélyek lejáratása, a hazugság mindennapi és megszokott jelenségek lettek a sajtóéletben. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy irodalommá avatta kultúréletünkben a legsilányabb pornográfiát, egyedül és kizárólagos problémává tette a túlhajtott szekszualitást, vádoljuk azzal, hogy könyvekben, színpadon, kabarékban léhaságra, cinizmusra, minden erkölcsi törvénynek és eszménynek kicsúfolására nevelte a társadalmat, hogy elárasztotta sivár irodalmi kaptafára készült üres fércmunkáival mind a magyar szellemi életet, mind pedig az egész világot. A tájékozatlan külföld előtt a leglehetőbb legrosszabb hírbe keverte a magyarság szellemi alkotó erejét és képességét. Vádoljuk azzal, hogy a maga sivár szellemiségével készített értéktelen produktumaiban torz és hamis képet rajzolt a magyarságról önmagunknak és a nagyvilágnak. Léha, könnyelmű, romlott erkölcsű, együgyű és üresfejű figurákként mutatott be bennünket az egész világon, és ezzel nagymértékben hozzájárult a külföld közvéleményének a magyarságról alkotott helytelen és kedvezőtlen felfogásának kialakításában. Önmagunkkal elhitette, hogy olyan faji tulajdonságokkal bírunk, amelyek sohasem voltak sajátjaink. Meghamisította saját fajtatudatunkat és kisebbrendűségi érzést formált ki bennünk. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a szellemi életünkben megszerzett hatalmát és befolyását arra használta fel, hogy valóságos magyarellenes faji kontraszelekciót gyakoroljon. Ennek következményeként hírnévhez, érvényesüléshez juthattak, pénzt, vagyont szerezhettek értéktelen, selejtes zsidó ál-tehetségek, de hallgatásra voltak ítélve az igazi magyar tehetségek, akik legfeljebb csak akkor juthattak szóhoz, ha hozzá igazodtak a zsidó érdekekhez és törekvésekhez. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a művészet különböző területein, a zenében, a képzőművészetben bevezették a dilettantizmust, a kontárságot, a giccset, lejáratták az igazi művészetet, és zavaros, egzaltált és beteges agyvelők torz, értelmetlen kifejezésformáit mint modern művészetet csempészték be kultúréletünkbe.

4.

Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy mérhetetlen lelki, erkölcsi rombolást vitt véghez társadalmunk lelkében. A családi élet és a házasság szentségének meglazulása, a túlzott szabadosság elharapódzása a társadalmi érintkezésben, a közömbösség minden nemes, szép és tiszta iránt, az önzés, kicsinyesség, haszonlesés, lelkiismeretlenség divatja mind-mind a zsidókat vádolja.

Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy az anyaság tiszteletét, tekintélyét lejáratták, a gyermektelenség kultuszát népszerűsítették. Vádoljuk azzal, hogy nemcsak szóval, de tettel is üzleti érdekből, pénzért vagy a fajgyűlölet ösztönétől hajtva, visszaélve hivatásukkal falun és városban — minden társadalmi osztályban a fajirtás alávaló és gyalázatos szerepére vállalkoztak.

Vádoljuk a zsidókat a magyar vér és a magyar fajtánk ellen elkövetett és soha meg nem bocsátható bűneikért, amit a nekik kiszolgáltatott, védtelen és szerencsétlen magyar nőkkel szemben elkövettek.

Vádoljuk a zsidóságot azzal is, hogy ebben a háborúban, amely a mi élet-halál harcunk is, a közénk beszabadult zsidóság zárt egységben, teljes hittel, meggyőződéssel ellenségeink oldalára állt és az ő érdekeiket szolgálta. Rémhíreivel szervezett suttogó propagandájával lelki zűrzavart igyekezett felkelteni. Alá akarta ásni a belső fegyelmet, rendet, helytállást, öntudatot, jövőnkbe, igazunkba vetett hitünket. A gazdasági anarchia felidézésére törekedett! Ezért és a haszonért szervezte a feketepiacot, az áruelrejtést, árdrágítást, ezért szabotált az üzemekben, irodákban, egyetlen hatalmas, egymillió lelket magában foglaló partizán hadsereget alkotott az arcvonalak mögött, határainkon belül.

Mind ezzel és sok egyébbel, amit egyetlen cikkbe belesűríteni nem is lehet, vádoljuk a zsidóságot és tetemre hívjuk. Maga kereste saját sorsát, most viselnie kellett. A zsidóság kezünkbe kényszerítette az önvédelem fegyverét, mi kezünkbe vettük és megtesszük mind azt, amit létérdekeink parancsolnak. A vádpontok világosan beszélnek, mindenkit meggyőznek arról, hogy nem elégedhetünk meg csak a zsidóság által eltulajdonított anyagi és szellemi pozíciók visszavételével. Ezen túlmenően fel kell számolnunk minden kapcsolatunkat a zsidósággal.

Utaink végleg, örökre szétváltak.

(Harc, 1944. június 10.)

(Kuruc.info)

Ami 1956-hoz vezetett (I.)

Miután Roosevelt meghirdette, hogy ellenfeleitől csak feltétel nélküli kapitulációt fogad el, s ehhez a szabadkőműves angol és szovjet kormány is örömmel csatlakozott, Németország és Magyarország kénytelen a háborút végelgyengüléséig folytatni. Az 1945. májusi német kapituláció után a német munkatáborokból mintegy 450.000, a tífuszjárványt túlélő zsidó tért vissza részben korábbi lakhelyére, részben pedig a győztes államokba – már akit be is fogadtak. Egy részük pedig a világháborún szerencsésen kívül rekedt országokba. A legyőzött államokban élő és visszatért zsidóság a láthatatlan szabadkőműves hatalom utasításainak megfelelően a szovjet csapatok segítségével rövid választási komédiasorozat után magához ragadta az adott országok feletti totális hatalmat. Azonnal működésbe hozták a már előre megszervezett erőszakszerveiket, Magyarországon az Államvédelmi Hatóságnak keresztelt teljes egészében a zsidók által irányított szadista terrorintézményt. Nem történt ez másképp sem Lengyelországban, Kelet-Németországban, Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában vagy akár Jugoszláviában. Bár ez utóbbiban ment a szovjet haderő biztosítása nélkül is, de a szabadkőművesség itt is nagy töménységben megtalálható volt. Hogy mást ne mondjunk, szabadkőműves volt állítólag maga Tito is. Nem is lehetett más, hisz e nélkül hosszú uralma és a Sztálinéval vetekedő személyi kultusza bizony ki nem alakult volna. Mivel azonban Tito nem volt zsidó, számos nagyhatalmú zsidó szabadkőművest rendeltek mellé. (Mose Pijade, állítólag Rankovics és Kardelj.) Erre különösképp nagy szükség mutatkozott, mert Jugoszláviának különös szerepet szánt a láthatatlan világhatalom. Ő lesz a nem kommunista világ szemében a kommunista etalon, amely azt hivatott többek között igazolni, hogy a kelet-európai úgynevezett népi demokráciák nem a szovjet fegyverek nyomására választották a szovjet-szocialista utat, hanem saját akaratukból. Hisz lám, Jugoszlávia másképp döntött, és ezt meg is tehette. Titóra kiosztják a szocialista Júdás szerepét, amelynek kiváló alakítása több Oscar-díjat is megérdemelt volna. Ő lesz a látványos, a Szovjetunió és Amerika legfelsőbb vezetésében sohasem létezett hidegháború kommunista fenegyereke. Az ő világszínpadi alakítása lesz többek között a lázas fegyverkezés egyik nagyon fontos okozója, a szabadkőműves plutokrácia nagy örömére, sokkal inkább busás hasznára, Kelet-Európa lakosságának pedig nagy nyomorára.

A modern közgazdaságtan szabályai szerint egy ilyen hasznos országot és annak vezetőjét értelemszerűen meg kell fizetni. Titónak nem is lehetett oka panaszra, legalábbis amíg tartott a fegyverkezés és a vezető nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok gazdasági konjunktúrája. Egyelőre nem akarunk mindenáron összefüggéseket erőltetni az események alakulására, de tény, hogy ez a konjunktúra együtt hanyatlott Tito gyorsan romló egészségével. Tito magas kora ugyan ellentmond ennek, de Reza Paklavi, Erick Honecker, akár saját házunk táján is akad ilyen példa: Kádár János halála. Talán még Grósz Károlyé is! Amely egyidejűleg következett be rendszerük kimúlásával, mégis agyunkban motoszkál. Egyelőre azonban még ömlik a pénz Jugoszláviába. A vissza nem térítendő segélyek és kölcsönök szinte megszámlálhatatlan tömege. Az amerikai bankok esetében ez természetszerű kötelesség. Megmosolyogjuk viszont, amikor az angol és francia kormányok is beszállnak a nemes lelkű adományozók közé, hiszen közvetett módon ez a második világháború utáni konstrukció segíti majd a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, hogy megszabadítsa őket gazdaságuk fontos erőforrásaitól, a gyarmatoktól. A legyőzött Nyugat-Németország kábulata pedig, amelyben Márka-milliárdokat szinte extázisba esve szórja a jugoszláv serpenyőbe – több mint szánalmas. Jugoszlávia pedig európai pénzen vásárolt amerikai fegyverekkel felszerelt legerősebb „el nem kötelezett” haderejét hozza létre az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagy örömére. A jugoszláv hadsereg valóban nagyon komoly katonai erőt képvisel, annál is inkább, mert tisztikarát csaknem teljes egészében szerbek adják. Amint látni fogjuk, az 1999. évi koszovói háború során még az Egyesült Államok által vezetett NATO sem merészel vele szárazföldi hadműveletekbe bocsátkozni. Ennek ugyan más okai is vannak, a NATO mégis ezt sugallja. Mindezek ismeretében alig tudjuk magyarázatát adni, hogy rövid, de a szláv alkattól megszokott fanatizmussal vívott háború után sorra szakadnak ki Szlovénia, Horvátország és Bosznia.

A kilencvenes évek jugoszláv válságáról érdemes néhány mondat erejéig külön is foglalkozni. Az már a kezdetén is felismerhető volt, hogy az első és második világháborúkhoz hasonlóan ügyes diplomáciai keveréssel itt tervezték a harmadik világháború elindítását is, hisz erre Szerbia, később Jugoszlávia néven erre kiválóan alkalmas. Ennek pedig fontos előfeltétele, hogy Jugoszlávia szabadkőműves vezető irányítás alá kerüljön, mivel ez a folyamat Tito halálával megszűnni látszott. Erre a célra a szerb származású amerikai milliomost, Milán Pánicot szemelik ki. Szabadkőműves mesterkedés nyomán „jugoszláv kezdeményezésre” meglehetős gyorsasággal Jugoszlávia miniszterelnöki székében találjuk. A többségben lévő nem szabadkőműves szerb vezetők azonban felismerik a különös attrakció célját.

Ügyes parlamenti húzással visszaállítják az elnöki főhatalmat, amelynek elnyerését közvetlen választásokhoz kötötték. Mivel a jugoszláv sajtó jelentős része kívül esik a helyi zsidóság befolyásától, már a választási kampány előtt szerb érdekű sajtópolémia kezdődik Milán Pánic ellen. Az elnökválasztáson Milosevic és Pánic indulnak. A belső és külső zsidó sajtó nem volt képes elkápráztatni a szerb népet sem Pánic millióival, sem a ravasz módon sejtetett amerikai „bőségszaruval”. A szerb nép nem veszítette el irigylésre méltó nemzeti tartását. Elnökéül választotta Szlobodán Milosevicet. Drága árat fizetett érte! Teljes súlyával zúdult rá a láthatatlan hatalom dühe, amely még az addig szentnek tartott trianoni tákolmányt is szétzúzta. Sorra szakadnak le Horvátország, Szlovénia, Bosznia, és csak idő kérdése: Koszovó. A magyar szabadkőműves kormányok együgyűsége viszont nem ismeri fel, vagy nem engedik számára felismerni ezt a talán soha meg nem ismétlődő kitűnő alkalmat az elrabolt magyar Délvidék diplomáciai úton való visszaszerezhetőségére.

Mivel a jugoszláviai keverés fő célja: Németország háborúba ugratása nem sikerült, kizárólag Milosevic megleckéztetésére az Egyesült Államok maga indít fegyveres agressziót. Még az ENSZ megdolgozásával sem fárasztja magát, pedig ez az engedelmes szavazógép eddig még sohasem mondott ellent akaratának. Megelégedett a NATO fejbólintásával, s annak égisze alatt indította el szégyenletes támadását Jugoszlávia ellen. Kínosan ügyelt azonban arra, nehogy nagy kárt okozzon. Bombázásait kizárólag a jugoszláv nép megfélemlítésére és a NATO pénztárcájának megfejésére, nem különben hadserege elavult rakétáinak különös értékesítésére tervezte. Ennek teljesülése után sajtó- és röpiratháborúval igyekszik kikényszeríteni Milosevic lemondását vagy leváltását. A Dunába bombázott hidakkal sikerült gátat emelni az európai országok áruszállításai elé. Nagyobb kárt okozva szövetségeseinek, mint magának az ellenségnek. Figyelemre méltó, hogy a jugoszláviai bombázások csaknem teljes ideje alatt Milán Pánic Budapesten tartózkodott. Nem is titkolva a magyar sajtó előtt, hogy szükség esetén azonnal hajlandó Belgrádba utazni és átvenni Jugoszlávia vezetését. Mindez meggyőzően igazolja a láthatatlan szabadkőműves hatalom változatlan jugoszláviai célját. Pánic hosszú és különös budapesti vendégeskedését aligha lehet magyarországi gazdasági érdekeltségeivel magyarázni.

Mindenesetre nem ígérkezik egyszerű dolognak a már a háború beindítása előtt, sőt annak fejében a Szovjetuniónak felelőtlenül odaígért kelet-európai úgynevezett „ütköző államok” békés status quo-jának hosszú távú biztosítása. A szabadkőműves tervezők jól tudták, hogy a porrá zúzott államok vesztes háborújuk ürügyén mesterségesen szított pszichózisa néhány békeév elmúltával lecsillapodik majd. A világháború valódi okainak feltárása, s vele együtt a valódi felelősök felkutatása és megnevezése elkerülhetetlen lesz. Azaz, hogy csak lenne, ha e pszichózis kifulladását lehetővé tennék. Hogy ez be ne következzék, hidegháborús szereposztásban ámítják majd az egész világot.

A második világháború történetírásának kereteit maga a szabadkőműves hatalom láthatatlan organizációja szabja meg. Néhány angol és amerikai szabadkőműves és általuk jól megfizetett „történetíró” gyorsan közread néhány hamis vágányra terelt világháború történetét leíró könyvecskét, majd időnként csepegtetnek hozzá néhány „még publikálatlan” hazugságot, és ezzel lassan megkövesedik az a vizsgálhatósági határ, amely mentén a további világháború történetét ragozni lehet. Egyes részleteit, amelyek ebbe a történeti keretbe nem férnek bele, még kérdezni sem lehet, különben a fasiszta bélyeget többé le nem mossák a kíváncsiskodóról. Ilyen tabu például a háború után hatalmi szóval kialakított Szovjetunió ütközőállamainak szocialista alávetése, továbbá a szovjet és angol–amerikai, valamint a francia szégyenletes megszállás határideje. Ezekre vonatkozóan csak a teheráni, jaltai és potsdami propagandanyilatkozatok, az ott állítólag elhangzott, a mesék világába sorolható „viták” jegyzőkönyveivel szórakoztatták az érdeklődő olvasókat. Hogy ténylegesen mennyi időre határozták ezt meg, a mai napig sem hozták nyilvánosságra, pedig volt ilyen meghatározás, kellett lennie. Ma már a bekövetkezett eseményekből ez megállapítható. Ezt az időszakot ötven évben szabták meg. Ha visszatekintünk a több könyvtárnyi hazugságözönre, amellyel a szabadkőműves zsidóság és jól fizetett szekértolói szédítették az egész világ népeit, erre csupán egyetlen homályos, de 1990 előtt megfelelő módon nem értelmezhető elszólást találunk. Ez pedig Churchilltől származik. Egy alkalommal megkérdezi Sztálintól, hogy véleménye szerint mennyi időre lesz szüksége Németországnak a második világháború elvesztése után egy új háborúra való felkészüléshez. Sztálin 15–20 évet említett. Erre Churchill szabadjára engedte fantáziáját, hogy mi mindentől kell majd eltiltani Németországot, hogy a világ legalább ötven évig békében élhessen. Churchill ekkor még nem sejthette, hogy a háború utáni gazdasági konjunktúra, amelyet a „győztes” angol birodalom tudott kihasználni a legkevésbé, meg sem közelíti majd az ötven évet. Már a félidőnél kifullad. Tengerentúli szabadkőműves barátai pedig titkos miséken egy új Hitler eljöveteléért imádkoznak. Bármilyen paradox, a gazdaság akut válságát csak egy új nagy világháború tudná leküzdeni. A láthatatlan hatalom tervezői minden eddigi erőfeszítései – szerencsére – mindeddig eredménytelenek maradtak. Nem sikerült a két, immár konkurensé vált Németország és Japán támadó háborúját kiprovokálni. A már egy évtizede tartó jugoszláv belháború levét eddig is csak a szerbek itták meg. Hiába próbálták válogatott provokációikkal Németországot belekeverni, hogy aztán magára hagyják, szerencsére eddig nem járt sikerrel.

A háborús konc elosztásának szentesítése az 1945. július 17-én kezdődő potsdami konferencián történik. Azonnali realizálására azonban csak a Szovjetuniónak volt meg a lehetősége, hiszen csapatai minden befolyása alá adott területen megszállóként jelen voltak. Az Egyesült Államok háborús nyeresége, a gyarmatok újrafelosztása hosszabb időt vesz igénybe. Ezt a cél szolgálja majd a „hidegháború” szélhámossága. A gyarmatok különös felszabadítása egyértelműen igazolja, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok kormánya között a valóságos hidegháború sohasem létezett. A két győztes nagyhatalom háború utáni viszonyát mindvégig a szövetségesi együttműködés jellemezte és jellemzi mind a mai napig.

Az ötven évesre tervezett békés status quo Sztálin halálával megingani látszott. Alig hunyta le szemét a világtörténelem legnagyobb szabadkőműves hóhéra, Kelet-Berlinben és más kelet-német városokban felkelés – szocialista szóhasználattal – ellenforradalmi lázadás tört ki, amelyet a szovjet tankok gyorsan elfojtottak.

A potsdami győztesek konferenciája után a Szovjetuniónak most már „törvényesen” is odaítélt vazallus államokban egységes elvek alapján megindult a totális kommunista hatalom megszerzésére irányuló „demokratikus” komédia. Az Egyesült Államok és Anglia álszent módon azt ajánlotta Sztálinnak, hogy a már Moszkvában kinevezett „miniszterek” törvényesnek látszó szabad választások útján kerítsék hatalmukba a fizetségül adott országokat. A szovjet megszálló csapatok nyomában Moszkvában kitartott szabadkőműves zsidók légiója lepte el ezeket a jobb sorsra érdemes országokat. Magukat kommunista pártokká szervezve az ország lumpen elemeivel és a hazaárulásra mindig hajlamos kétes egzisztenciáival a népbolondítás minden formáját bevetve megkezdték a helyi lakosság megdolgozását. Magyarországon az újdonsült Rákosi Mátyás és zsidó társai által fémjelzett kommunista pártnak semmiféle bázisa sem volt. A magyar nép még emlékezett az 1919-es kommunista diktatúrára, annak minden borzalmaira. Még maga előtt látta a Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk „látogatása” során az út menti fákra akasztott parasztok hulláit. Számos, az első és második világháborút végigharcolt magyar katona akadt, akinek volt szerencséje megismerni az orosz munkás és paraszt életszínvonalát, amelyet most megváltásként kínáltak számára. Látta a kolhozokat és a csajkával kezükben ebédért sorban álló parasztokat. Nem hitt az ellenkezőjét bizonygató kommunista propagandának. Nem maradt titokban előtte, hogy a kommunista pártot vezető moszkvai „emigránsok” kivétel nélkül zsidók.

Minden kommunista mesterkedés ellenére az 1945. november 4-én megtartott parlamenti választásokon a kommunista párt színeiben, a 409 fős parlamenti helyből csupán 70 képviselőt választottak. Ezzel szemben a Független Kisgazda Párt 245 képviselőt kapott. A nemzeti erők ilyen nagyarányú győzelme a világháború befejezése után tartott első parlamenti választásokon egyetlen későbbi „szocialista” országban sem volt tapasztalható. Ezzel a választási győzelemmel a kisgazda párt könnyen és jól kormányozhatott volna egy független, szovjet csapatoktól mentes Magyarországon. A Rákosi vezette szabadkőműves zsidó csapat által szinte minden héten szervezett műbotrányok, amelyet a Szovjetunió által uralt Szövetséges Ellenőrző Bizottság még fel is nagyít, lehetetlenné teszik a magyar érdekek védelmét, a nemzet kiegyensúlyozott kormányzását.

Az 1947-es év baljós eseményekkel veszi kezdetét. Rajk László, kommunista belügyminiszter hivatalos közleményében a köztársaság elleni összeesküvésről tesz bejelentést. A főszereplők természetesen Független Kisgazda Párt-i miniszterek és országgyűlési képviselők. Sőt május 28-án Szviridov szovjet altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke jegyzéket nyújt át a magyar kormánynak, amely a köztársaság elleni összeesküvés ügyében terhelő adatokat tartalmaz Kovács Béla, a Független Kisgazda Párt főtitkára és Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnökre vonatkozóan. A hír hallatán a magyarság vezetői és a politika iránt érdeklődéssel bíró polgárok rémülten néztek egymásra. Amit hallottak, az bizony történelmi kuriózum. Eddig még sehol a világon nem fordult elő, hogy az ország miniszterelnöke, aki a legfőbb hatalmat gyakorolja, valamint a választópolgárok többségét képviselő párt első számú vezetője összeesküvést szőjön az általuk vezetett ország alkotmánya ellen. Csak most látták, hogy a zsidóság dús fantáziája mi mindenre képes! A kisgazda parlamenti frakció határozatban ítéli el a belügyminisztérium összeesküvéssel kapcsolatos bejelentését. A kisgazda párt minisztertanácson követeli rendkívüli parlamenti vizsgálóbizottság felállítását. A minisztertanács – amelyben a választási eredményeknek megfelelően kisgazda többségű miniszterek vannak – elutasítja saját pártja javaslatát. A többszöri csere után ezek a miniszterek többségükben már a kommunista párt beépített emberei. A hithű kisgazda vezetők pedig a megfélemlítési hadjárat következtében gyáváknak bizonyultak. Kovács Bélát szovjet katonai hatóságok letartóztatják, és a Szovjetunóba hurcolják. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol és amerikai tagja nemcsak eltűri, de valószínű, még sürgeti is az oroszokat a gyarmati hatalom mielőbbi megszerzésére. Varga Béla kisgazda párti nemzetgyűlés elnöke külföldre menekül. Nagy Ferencnek, aki ezekben a súlyos napokban – aligha véletlenül – Svájcban tartózkodik, Rákosi kiüzeni, ha hazajön, letartóztatják. Miután Nagy Ferenc az emigráció mellett dönt, alkudozás kezdődik a magyarországi zsidó helytartótanács és Nagy Ferenc között, hogy az alkotmányosság látszatának kedvéért írásban mondjon le miniszterelnöki megbízásáról. Nagy Ferenc erre ígéretet is tesz, de feltételül szabja, hogy fiát és vadászcsizmáját küldjék utána Svájcba. Rákosi nagyvonalúságának köszönhetően a fiú is, a vadászcsizmák is rövidesen Svájcba érkeztek. Ezzel a lovagiasság szabályai teljesültek, a korrekt alku megköttetett, Nagy Ferenc, a magyar nemzet bizalmával megválasztott miniszterelnök, aláírta lemondó nyilatkozatát. Nemzetünk hektikus történelmében sajnos nem egyedi eset.

A kisgazda párt lefejezése után Rákosi kierőltet egy idő előtti parlamenti választást. Annak ellenére, hogy a kommunista párt az 1945-ös választások után a Szovjetunió által „nyújtott segélyekből” cukrot és más élelmiszereket osztott a lakosságnak, nagy reklámozás mellett, sőt az 1946. augusztus 1-jén bevezetett, a nagyfokú inflációt megállító új pénz, a Forint megalkotását is saját művének hirdette, az 1947. augusztus 31-i választásokon még mindig messze elmaradt a kisgazda párt 1945-ös választási eredménye mögött. Pedig számos övön aluli ütéssel is győzködte a magyar társadalmat.

Ennek egyik legveszélyesebbje az úgynevezett szalámi taktika volt. Beépített ügynökeivel és a magyar politikai élet széthúzására mindig hajlamos nagyravágyó, de szűk látókörű politikusokkal tucatnyi új „Függetlenségi” és „Demokrata” pártokat alapíttatott, amelyek dőreségükben indultak az új választásokon. Közben a kommunista párt és a magyar munkásság jelentős részének bizalmát élvező Szociáldemokrata Párt együttműködési szerződést kötött. Míg a választási kampány során egymást szapulták, addig a választó polgár háta mögött összekacsintottak. A zsidóság által uralt szervezetekben ez sem nem új, sem nem egyedi. A „hidegháborús” időszakban találunk majd rá példát bőven. A nemzeti erők megoszthatóságát nagyban elősegítette a köztársaság elleni összeesküvésnek elkeresztelt kommunista színjáték, amelyet minden bizonnyal erre a célra rendeztek. A megfélemlített kisgazda vezetők elvesztették minden tartásukat. Szánalomra méltó, hogy a Független Kisgazda Párt politikai bizottsága már 1947. február 4-i ülésén 13 képviselőjét kizárja a pártból a nem létező összeesküvésben való részvételük miatt. Rákosi a választások megnyerése érdekében kéri a Szovjetuniót, hogy az eddig éppen általa ellenzett magyar hadifoglyok hazaszállítását kezdje meg. Mindezek ellenére a lakosság hangulata nem váltott kommunista szimpátiába. Rákosi és környezete nem voltak biztosak az új országgyűlési választások megnyerésében, de még csak számukra kedvező eredményében sem. Bevetik hát a „fülbesúgó agitáció” trükkjét. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a magyar nép a hadifoglyaik szabadon bocsátásán kívül – amelynek normális körülmények között már rég meg kellett volna történnie – legfőbb vágya a megszálló szovjet haderő kivonása. A békeszerződéssel kirótt jóvátétel nyilván nem kerülhető el, de ennek behajtására nincs szükség egy idegen állam hadseregére. A kommunista agitátorok magánbeszélgetések során arról igyekeztek meggyőzni a magyar polgárokat, hogy az oroszok csak addig maradnak itt, amíg a kommunisták megnyerik a választást, mivel azokban bíznak, utána kivonulnak az országból. Ez az átlátszó ígéret akkor csak nagyon kevés választót tudott meggyőzni. A magyar akkor még nagy többségében rendelkezett józan ítélőképességével, nem úgy, mint 47 év múlva 1994-ben, amikor a 3,60 Ft-os kenyér és az 5,20 Ft-os sör ígéretével visszaszavazta a Magyar Szocialista Párt névre keresztelt kommunistákat a hatalomba. A választások megnyerése után jött a keserű kijózanodás. Az olcsó kenyérből és sörből Bokros-csomag lett, elképesztő áremelésekkel. A kenyér rövidesen elérte a 100 Ft/kg árat.

(Pannon Front 42., VIII. évfolyam, 6. szám, 2002. december 1.)

(Folytatjuk)

(Kuruc.info)

Ami 1956-hoz vezetett (II.)

Az első rész itt olvasható.

A választások megnyeréséhez további új fondorlatok kiagyalására volt szükség. Rákosi és társai a velük egy húron pendülő szociáldemokratákkal így jutottak el a kékcédulákig.

A két párt agitátorai teherautókon járják a falvakat, és a kékcédulák felmutatásával mindenhol leszavaznak. A választást megelőzően több mint kétszázezer polgárt reakciósnak bélyegezve egyszerűen megfosztanak szavazati jogától. Történik mindez a győztes és „demokratikus” nagyhatalmak szeme láttára, akik ez ellen egyetlen szóval sem tiltakoztak. E sorozatos és válogatott disznóságok ellenére a kommunista párt csak 30 fővel tudta parlamenti képviselőinek számát növelni. Csupán 100 fő mandátumot kapott. A szociáldemokraták még vissza is léptek két fővel, pedig a kékcédulás aktivisták a kommunistákkal megállapodva jelentős mértékben növelték szavazatuk számát. A kisgazdapártot viszont sikerült szétverni.

A hírhedt kékcédula

Az 1945-ös 245 fő helyett csupán 67 fő képviselőjük maradt. A Demokrata Néppárt 60 fő, a Demokrata Párt 18 fő, a Függetlenségi Párt 49 fő képviselői helyet szerzett. Apróbb pártok további 11 képviselőn osztozhattak. Valódi jobboldal esetén a kommunista és szociáldemokrata 167 fővel szemben még így is többségben voltak. Csakhogy a vörös pártok emberei minden párt vezetőségébe beépültek, és már többségben voltak, így a kommunista és szociáldemokrata párt 1948. június 12-i formális egyesülésével a többi párt szétverésével és betiltásával bekövetkezett a „fordulat éve”. Az 1949. május 15-i újabb parlamenti választásokon már nem pártok, hanem az úgynevezett „Népfront” indul, amelyben valóságos pártként már csak a kommunistákból és szociáldemokratákból egyesült Magyar Dolgozók Pártja létezett. A többi pártot már csak néhány dupla pártkönyves kommunista képviselte. A lakosság apátiába esett, hisz másra nem is lehetett szavazni, a Népfront 96,27 %-os „győzelemmel” került ki a választásokból. A proletárdiktatúra megszerezte kétes hírű „legitimációját”. A magyar lakosságot belegyömöszölték a szabadkőműves zsidóság hálójába, amelyből a mai napig sem tudott kiszabadulni. 

Az Egyesülési Kongresszus nagygyűlése

Gyorsított eljárással folytatják a kommunista diktatúra intézményeinek „megtisztítását” és további kiépítését. Ez a folyamat jelentéktelen időkülönbséggel minden úgynevezett „szocialista útra lépett” kelet-európai országban azonos forgatókönyv szerint bonyolódott le. Mindez önmagában is igazolja, hogy az érintett lakosság akaratáról itt szó sincs. A végtermék a szabadkőművesség terveinek zsidó kivitelezése során keletkezett, az Egyesült Államok egyetértésével és jóváhagyásával. Figyelemre méltó, hogy ez a terv a szabadkőműves Churchill 1941. áprilisi elszólásában már felismerhető. Vajon kell-e annál meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a Szovjetuniót még jóval a német preventív támadás előtt felbérelték Németország leverésére, amelynek fizetségéül odadobták a Sztálin által kialkudott kelet-európai népek 50 évi gyarmati kizsákmányolhatóságát? 

A májusi „választási győzelem” után Sztálin utasítást ad vazallus kormányzó pártjainak a párt „megtisztítására”, amelyet a párt legfelsőbb vezetésében kell megkezdeni. A tisztogatásnak bele kell illenie a jugoszlávellenes kampányba, sőt igazolnia kell Jugoszlávia kizárását a kommunista akolból. Rákosi ügyes húzása, hogy lehetséges vetélytársát áldozza fel a hidegháború oltárán. Rajk Lászlóra esik választása. Rajk László ugyan hithű kommunista, amíg Rákosi és szabadkőműves társai az egész második világháború ideje alatt biztonságban élték világukat a Szovjetunióban, addig Rajk itthon végezte a pártvezetés veszélyes munkáját, börtönbüntetéssel vegyítve. Rajk nagy hátránya, hogy nem volt moszkovita, nem is zsidó, bár feleséget közülük vett, de ez kevésnek bizonyult. Megjelenése sokkal kedvezőbb benyomást tesz, mint az elhízott Rákosi. Ebből könnyen kiszámítható, hogy egy pártbeli, még inkább országos krízis esetén komoly esélye lenne a párt élére verekednie magát. 

Rákosi utasítására a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetősége 1949. június 16-án közleményben jelenti be a trockista kémcsoport leleplezését. Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort mint idegen imperialista államok kémeit kizárja az MDP-ből. Nem sokat késlekedik a Rajk által életre hívott félelmetes Államvédelmi Hatóság sem. Június 19-én a Belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1950-ben Rákosi likvidálja a hatalomból a kékcédulás segédcsapat, a Szociáldemokrata Párt vezetőit is. 

A Rajk-per érdekes színfoltja lesz a magyar „igazságszolgáltatásnak”. Az egész ország nyilvánossága előtt folyó bírósági per során a megszeppent párttagok és a tájékozatlan nagyközönség ámulva hallgatja rádióját, s alig hisz a fülének. Rajk László és társai bűnösnek vallják magukat, és szóról szóra bevallják – amiben egyébként senki sem hitt – az összes kémkedésre vonatkozó vádakat. Az érthetetlen jelenség mögött mindenki az ÁVH kínvallatását sejtette. Bár ezek a földre szállt ördögök valóban nem kímélték a kezükre adott „hazaárulókat”, ha Luciferük úgy kívánta, akár saját társukat is kezelésbe vették. Szűcs Ernő ÁVH-s ezredest – aki talán egyedül volt nem zsidó az ÁVH vezetésében –, amikor kegyvesztett lett, korábbi beosztottjai egyszerűen agyonverték. Csak kevés beavatatlan ismerte fel e hihetetlen jelenség valódi okát. Sokan pszichikai, esetleg kémiai manipulációra gyanakodtak. Bizonyára volt ilyen is, de a hithű kommunisták esetében erre nem volt szükség. 

A vádlottak furcsa magatartásának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a bolsevizmus bölcsőjéhez, a két háború közötti szovjet rémuralomhoz, amelyben Sztálin több kommunistát ölt meg, mint a világ kommunistaüldöző kormányai együttvéve. A világtörténelem egyetlen uralkodója sem végeztetett ki annyi alattvalóját, mint Sztálin, Roosevelt és Churchill hű és érdemes szövetségese. 1938 végére már 40 politikai bizottsági tag, illetve póttag, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet, az egyes szovjet tagköztársaság elnökeinek és népbiztosainak többsége szagolhatta alulról az ibolyát. Sztálin nem kímélte a más országokból odamenekült kommunista vezéreket sem. Kun Béla kivégzése sem a fasiszta magyar bíróságok ítélete alapján történt, hanem Sztálin egyenes parancsára. Még Davies, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, később a Lenin-rend tulajdonosa is, aki pedig Sztálin- és szovjetellenességgel igazán nem vádolható, értetlenül áll a példátlan vérengzés láttán. Egy fogadás alkalmával kifejti Litvinov szovjet külügyminiszter előtt, hogy ezek a „tisztogatások” visszatetszést keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A magas rangú szovjet vádlottak egytől egyig egymást túlszárnyalva vallották be a rájuk osztott vádakat. Davies megjegyzi, a diplomáciai testület tagjainak többsége nem hitt a vádakban. 

A meggyőzőnek tűnő kirakatperek magukon viselték a bolsevista hatalom létrejöttének jegyeit. Az új rendszer születése a New York-i zsidó szabadkőművesség bonyolult műve. Ennél fogva működési mechanizmusa is követi a szabadkőműves ösztönöket. Aki csak felületesen is olvasta el bármely rítusú szabadkőműves páholy szertartáskönyvét, az a végén borzongva teszi le. Miután elismételtetik a leendő páholytaggal az összes fogadalmat, a titkár előolvassa a szabadkőművesek ősi esküjét, amelyet a megjelent összes szabadkőműves állva köteles ismételten végighallgatni. Az ősi eskü befejező részét a kirakatperek megértéséhez és helyes értelmezéséhez szó szerint idézzük: „...Ha ezek közül [a tíz pontos fogadalom] csak egynek is ellene cselekednék, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol huszonnégy óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérző tetemeit pedig égessék meg és bocsássák szélnek hamvaimat, hogy még emlékem se maradjon nemcsak a szabadkőművesek és más becsületes emberek közt, de általában a Föld színén se! – Isten engem úgy segéljen!”

A szöveg önmagáért beszél. Megtalálható abban az izraeli őshaza tengermelléki területére való utalás csakúgy, mint a zsidó szadizmus és az eltorzult ösztönök verbális megjelenése. Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a szovjet uralom létrehozói és későbbi vezetői nagy többségükben zsidó, teljes létszámukban pedig szabadkőművesek voltak. E fontos kritérium alapfeltétele nemcsak a legfelső, de még a második vonal hierarchiájába való kerülésnek is. A láthatatlan világhatalom által megtervezett és irányított második világháború befejezése óta ez már nemcsak a Szovjetunióra és utódállamaira jellemző, hanem Amerikára és egész Európára is. Kivétel esetleg Spanyolország és az északi államok lehetnek. Ha valami véletlen folytán olyan politikus kerülne a hatalom közelébe, amely nem tagja e veszélyes szervezetnek, akkor két lehetőség közül választhat: vagy elfogadja a páholyba való meghívást, vagy a zsidóság által uralt sajtó összehangolt hecckampányával oly mértékben lejáratja, hogy a hatalmi pozícióba való megválasztása szinte kizárható. Ha mindezek ellenére mégis odajut, az ellene hangolt sajtóhadjárat és a szabadkőműves bankárok pénzügyi hatalma lehetetlenné teszi eredményes működését, s így előbb-utóbb megbukik. Elég a háború utáni európai országok történelmére akár felületesen is visszatekinteni, máris meggyőződhetünk a fentiek valóságáról. Kitűnő bizonyítékát adja ennek az osztrák szabadság párt kormányra kerülésével kapcsolatos Ausztria elleni nemzetközi hecckampány, amelyben megtalálható a nemzetközi zsidóság minden kirekesztő hisztériája. Amit rákényszerített minden európai, sőt számos Európán kívüli szabadkőműves kormányra is.

Jörg Haider gépkocsija

Ázsia a legkevésbé fertőzött a szabadkőműves befolyástól. A felkelő Nap országa, Japán ennek köszönheti technikai és gazdasági fejlettségét. A zsidó bankvilág már a század elején kísérletet tett a Japán feletti pénzügyi hatalom megszerzésére. Az 1905-ös japán–orosz háborúhoz jelentős pénzt kínáltak. Csakhogy az ügyes japánok nem hagyták csőbe húzni magukat. A Schiff-fel való ügyleteiket kizárólag üzleti területre korlátozták. A második világháborúval porig alázták ugyan, de a szívós népet nem tudták megsemmisíteni, pedig erre még a németeknél is jobban törekedtek. A rájuk kényszerített atomholokauszt sem tudta megtörni a génjeibe kódolt vitalitását. Az atomtámadás holokauszt volt a szó teljes és igazi értelmében. Az auschwitzi zsidókat tizedelő tífuszjárvány ehhez képest csupán ártatlan teadélutánnak mondható. A Hirosimára ledobott atombomba egyetlen perc alatt 71 000 japánt ölt meg. A nagaszaki bomba pedig 40 000 főt égetett el élve. Ha ezt összehasonlítjuk a német munkatáborokban három év alatt tífuszjárványban meghalt 300 000 zsidóval, akkor érzékelhetjük csak igazán a Bocchoris király által kiválasztott nép szadizmusának teljes vertikumát. E holokauszt eszközét, az atombombát zsidók alkották. Az amerikai zsidó kormány pedig zsidó tanácsadó véleménye alapján vetette be a japán nép ellen.

Hirosimai csend és élet

Még ezt is felülmúlta a drezdai holokauszt, amelyről 50 évig még beszélni sem volt szabad. Ennek bűne pedig mindennél nagyobb, hiszen a háború kimenetele már nem lehetett kétséges. 1945. február 3-án este 10 óra, majd közvetlenül éjfél után 529 angol nehézbombázó, 14-én délben pedig amerikai légierődök hajtották végre a második világháború legkegyetlenebb bombázását Drezda ellen. 14 órán belül alig egy óra leforgása alatt mintegy 300 000 élő ember égett halálra. A tűzvihar középpontjában több mint ezer Celsius-fok rekonstruálható. E minden idők legkegyetlenebb holokausztjaiért még nem fizettek kártérítést, de még bocsánatot sem kért senki. Csak a vélhetően szabadkőműves Willy Brandtot kényszerítették „testvérei” a német nép nevében való megalázkodásra. 

A német krematóriumok a tífuszjárványban meghalt zsidó munkaszolgálatosokat a járvány megfékezése céljából hamvasztották. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák vagy a drezdai bombák élő embereket égettek halálra. A kétféle „hamvasztás” semmiféle összehasonlítással sem hozható azonos nevezőre. 

Az amerikai bankoknak ma már csak az amerikai gazdaságba beépült japán bankok jelentenek méltó versenytársat. 

Úgy tűnik, Kína is kívül esik a szabadkőműves hatalom territóriumán. Pedig jelenlegi társadalmi rendszerét a második világháború utáni zűrzavarban sikerült saját tervük szerint átalakítani. Mao Ce-tung nagy valószínűség szerint szabadkőműves lehetett, mégis meg tudta őrizni hazája szuverenitását. Mivel a kínai vezetés nem adott lehetőséget a zsidó szabadkőművességnek, hogy beépüljön a hatalmas birodalom irányító szervezeteibe, a Mao utáni átmenet során nem tudták „elprivatizálni” a kínai állam vagyonát. Kína példája bebizonyította a világnak, hogy a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági képződmény is működtethető eredményesen, ha azt nem zsidók, hanem kínaiak vezetik. Definiálható tehát: a világ bármely szorgalmas népe, amely képes elhárítani magától a zsidóság „segítő” közreműködését, bármilyen társadalmi-gazdasági rendszerben maradandó értéket teremthet.

Az arab világ helyzete sajnos különbözik Ázsiától. A csaknem egyedüli értékesíthető nyersolaj-kitermelése olyan fejlett és drága technikát igényel, amelyet saját erőből a háború befejezése után megoldani nem tudott. Lehetőségeiket a tőke és a világ ipari fejlődése determinálja, nemkülönben gyarmati helyzete. 

A szabadkőműves eskü nemcsak a szovjet vakolókat kötelezi, hanem magyar „testvérszervezetüket” is. Ne tévesszen meg senkit Rákosiék kétarcú politikája a szabadkőművesség betiltásával kapcsolatban. Ezzel a módszerrel könnyűszerrel megszabadulhatott azoktól a háború előtt szabadkőműves páholyokba karriervágyból belépett arisztokratáktól és nem zsidó tagoktól, akik az új kurzus kiszolgálására esetleg kockázatot jelentettek volna. Bár nagy valószínűséggel ebben Rákosi tévedett. Ezek a magyarságtudatukat már évszázadokkal korábban elfelejtett arisztokrata és főrendi hasznos gojok, akik gyakori pénzzavaraik miatt már az utóbbi másfél évszázadban amúgy is a zsidók zsebéből éltek, erre minden gátlás nélkül készek lettek volna. Mint ahogy minden zokszó nélkül kiszolgálták a 300 éves Habsburg uralmat is. Szinte kivétel nélkül Bécsben éltek, ott voltak palotáik, házaik. Többségük már beszélni sem tudott magyarul. Csak a jövedelmüket tápláló ősi birtokaik – ami a néhány évszázados pazarlásukból még megmaradt – voltak Magyarországon. Szerencsétlen jobbágyaik könyörtelen kizsákmányolásából. Ennek az 1860-as éveket követően egyre szűkülő lehetősége után a zsidók korrupciójából nyert pénzt külföldön nagyvonalúan elszórakozták. Szinte alig volt olyan arisztokrata főrangú nagy, még valamilyen birtokkal rendelkező nemesi család, amelynek legalább egy tagja nem a katonai pályát választotta, de nem azért, mert ősei hazáját kívánta védeni. Nem igyekezett tudását fejleszteni, és előmenetelre sem vágyott. Megelégedett a huszárkapitányi színvonallal, ahol tetszetős egyenruhájában kártyázta és dorbézolta el ősei maradék vagyonát.

Rákosi a szabadkőműves páholyokat betiltotta ugyan, de a Moszkvából hazaszédelgett zsidóság élén, az általuk uralt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) működését szabadkőműves alapokra helyezte. Már a Szociáldemokrata Párttal való egyesülés előtt – úgy tűnik, volt valami titkos jogcíme rá – kötelezte az SZDP vezetőit, hogy a nemzeti tudattal akár csak kicsit is rendelkező tagjait „jobboldalinak” bélyegezve, zárja ki pártjukból. A párt hierarchiája is teljes mértékben megegyezett a páholyokéval. Az alsóbb pártszervek a sablonos szocialista retorika kivételével nem tudtak a felsőbb pártszervek titkos munkájáról. Csak a tájékozottabbak tudták a valóság egy részét a leküldött határozatokból kiolvasni. Ha pedig ezek nem tudták a róluk feltételezett együgyűséget hihető módon megjátszani, hanem jelét adták „jól értesültségüknek”, nem kellett sokat várniuk, hogy megtudják: az imperialisták szolgálatába szegődtek, miáltal lakásukat az ÁVH börtöneivel cserélték fel. Az 1948 utáni nyolc évben 1956-ig a szabadkőműves legfelsőbb zsidó pártirányítás kivételével a magas kvalifikáltság, az értelem kimondottan hátránnyal járt. Ennek egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi képzettség párosulva a vak engedelmességgel – ha csak valaki esetében gyanút nem fogtak – jelentős előnyére vált gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe – ahová már zsidó nem jutott – kerülhettek egyszerű munkások, cipész- és szabósegédek. Természetesen kiválasztásukat több „káderezés” előzte meg. Ilyenek még a moszkoviták között is jócskán akadtak. Például Péter Gábor altábornagy, az ÁVH nagyhatalmú főnöke nadrágszabó volt. A zsidó, ritkább esetben nem zsidó hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet tanácsadók.

A vádlottak nem létező bűnösségének elképesztő beismerése megzavarta a közömbös magyar polgárt. Ez a szabadkőműves módszer a legszélesebb dimenziókban a Rajk-per során kitapintható közelségbe került. Mindszenty hercegprímás vagy a későbbi Standard elleni vádlottak koholt vádjainak tárgyalása során ezek még csak nyomokban figyelhetők meg, ahol az ilyen típusú vallomásokért valóban a pszichikai és kémiai manipulációt kell keresnünk. Az eredendően kommunistaellenes magyar lakosság titokban örült Rajk László tragédiájának. Baráti beszélgetések során nem kis iróniával mondogatták: hadd irtsák egymást a kommunisták, legalább előbb elfogynak. A párt tagjai azonban minden szinten aggódni kezdtek. Nem értették, hogyan fordulhatott ez elő. A Rajknak és társainak tulajdonított vádakat, azok beismerése ellenére, nem hitték el. Álmatlan éjszakáikon kínos víziók gyötörték őket. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük még inkább megtörténhet. Kétségtelen, hogy Sztálin és Rákosi a Rajk-perrel a párttagság félelmét és engedelmességét nagymértékben növelte. Sikerült elérnie, hogy kisebb megszorítás esetén ezek a már – akár tudtukkal, vagy anélkül – szabadkőművessé gyúrt „testvérek”, új szóhasználattal elvtársak, akár szüleiket, feleségeiket vagy gyermekeiket is nemcsak elárulják, hanem ártatlanul az ÁVH kezére adják. A szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes magyar polgár mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett. Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan, úgy tűnt, élete végéig sem szabadulhat. Nem kevesen választották lelkiismeretük súlya alatt az öngyilkosságot. Nem egyszer még hithűnek ismert kommunisták is. Közismert, hogy Zöld Sándor belügyminiszter 1951 tavaszán – amikor várható letartóztatásáról értesült – családjával együtt öngyilkos lett.

A nem zsidó magyar szabadkőművesek, bár felvételük alkalmával a szigorú fogadalmakat és az ősi esküt letették, bíztak abban, hogy ezek csak formaságok. Különösképpen igazságérzetük lázadt fel a valótlan vádak hallatán, gondolván, ők nem is szegték meg szabadkőműves fogadalmukat vagy esküjüket. Ennél fogva nem voltak hajlandók első szóra bevallani a koholt vádakat. Ezekhez tartozott Rajk László is. A sorozatos verések és az egyre durvuló kínzások sem bírták rá a hamis vallomásra. Alig hihető pedig, hogy zsidó felesége révén ne ismerte volna az ugyanehhez a „kaszthoz” tartozó párt- és minisztertársai eltorzult lelkialkatát. Mivel a Tito-ellenes nemzetközi figyelemelterelő hecckampány során Rákosi időzavarba került, kénytelen volt Kádár János útján figyelmeztetni szabadkőműves elkötelezettségére. Kádár tehát – Rákosi utasítására – a börtönben igyekezett kioktatni Rajk Lászlót, tegyen beismerő vallomást, mert a pártnak most erre van szüksége. Ezzel az „okos” magatartásával nagy szolgálatot tehet a pártnak, és az életét is megmentheti. Ha halálra is ítélik, azt nem hajtják végre, hanem titokban a szovjet párt valamely krími üdülőjébe viszik, ahol családjával együtt élete végéig békességben élhet. Rajk László gyorsan felmérte kétségbeejtő helyzetét. Könnyen megállapította, egyebet úgy sem tehet, szót fogadott. Majd csak kötéllel a nyakában értette meg, hogy szabadkőműves testvérei melyik „krími üdülőbe” utalták be. A kivégzését Rákosi utasítására végignéző Kádár arcába kiáltotta: „János, becsaptál!” 

Rajk és Kádár mint barátok 1948-ban

A Rajk-per után – szovjet mintára – iszonyú „tisztogatás” következett magában a pártban, de a társadalom teljes egészében is. A pártból nagy igyekezettel szűrték ki a „befurakodott ellenséget”. Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az ÁVH börtöneit, internáló táborait. Magyar vér árán megmentett zsidók légiója ütötte és kínozta a nemzet legjobbjait. Nemegyszer azokat, akik a munkaszolgálati kötelezettség elől még rejtegették is őket. A keresztény szellemben nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt demagógia mindaz, amit Hitler a zsidókról mondott. Azok elvetemült kegyetlensége meghaladta minden képzeletét.

A hadifogságból hazatérő katonáinkat zsidók, de legalábbis zsidó vezetésű igazolóbizottságok szűrték meg. Szinte mindenkinek feddő módon feltették a banális kérdést, hogy miért vonult be, miért engedelmeskedett a behívóparancsnak. A már eleve megfélemlített emberek egyike sem mert visszakérdezni, hogy ő miért ment el az auschwitzi munkatáborba. Ez a „miért vonult be?” zsidó filozófia magában hordozza annak feltételezését, hogy a zsidóság önként vonult be a számára létesített munkatáborokba.

A magyarországi katolikus egyházat Mindszenty József bíboros bebörtönzésével a kommunista hatalom lefejezte. Rendeleti úton feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen intézkedések ellen, sőt az ENSZ egyik szervezeténél a Hágai Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti a nyugati hatalmak panaszát mind Magyarország, mind pedig Bulgária és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai maradtak.

(Pannon Front 42., VIII. évfolyam, 6. szám, 2002. december 1.)

(Folytatjuk)

(Kuruc.info)

Ami 1956-hoz vezetett (III.)

Az előző rész itt olvasható.

Az 1948-as „fordulat éve” után a kommunista kormányzat vad hiénaként veti rá magát a parasztságra. Míg az 1945-ös és 1947-es országgyűlési választások kampánya során tagadta, hogy a mezőgazdaságot kolhozosítani szeretné – sőt erőteljesen bizonygatta, hogy Magyarországon ez az út nem is lenne járható –, a hatalom birtokában megkezdi a mezőgazdasági üzemek szervezését. Parasztságunk ellenállását gátlástalan erőszakkal igyekszik megtörni. 

Az egyéni gazdákra olyan beadási kötelezettséget rendel el, amelyet azok teljesíteni nem tudnak. Lesöprik padlását, elrabolják évi élelmiszerkészletét. Megtiltják az áruhalmozást. A házkutatások mindennaposakká válnak a falvakban. Ha valakinél 3-4 kg cukrot találnak, azt elkobozzák, és áruhalmozásért börtönbe zárják. A börtönök gyorsan megtelnek. Elég, ha saját hízóját engedély nélkül levágja, máris letartóztatják. Engedélyt pedig csak akkor kap, ha képtelen beadási kötelezettségének eleget tett. 

"Vidám" beszolgáltatás az ötvenes években

Ezernyi módját ejtették, hogy a parasztot börtönbe zárhassák. Ha valaki a hatalom hibáiról mert beszélni, azt az ÁVH „dupla látogatással” tisztelte meg. Először titokban, amikor portáján elrejtette a fegyvert, másodszor pedig amikor megtalálta. Ezek a Népköztársaság fegyveres megdöntésére irányuló „cselekmények” nagyon szigorú büntetéssel jártak. Általában több mint egy évtizednyi börtönnel sújtották. Ehhez képest Magyarország az évszázad végére elérkezik majd az ígéret földjére, amikor százmilliárd forint sikkasztásáért sem adnak majd két év felfüggesztett börtönnél többet. Igaz, aki ennyi pénzhez hozzáfér, az sohasem magyar ember, hanem tagja valamely titkos társaságnak. Újabb szóhasználattal: maffiának. 

Mindezek ellenére a termelőszövetkezet névre magyarosított kolhozok szervezése nem ment könnyen. A magyar parasztság szívós és méltó ellenfelükvé vált a moszkvai zsidó megváltóknak. 1951 tavaszán a proletárdiktatúra a parasztság okos ellenállása következtében kénytelen az örökös mezőgazdasági túltermeléssel küszködő Magyarországon bevezetni a zsír- és kenyérjegyrendszert. A marxista-leninista ideológia a parasztságot szervezetben, egymástól nagymértékben elszigetelt „rétegnek” deklarálta, és a „jól szervezett” proletariátus alárendeltségébe utalta. A mezőgazdaság „átszervezése” mégis sokkal keményebb diónak bizonyult, mint a munkásosztály igába hajtása.

Úgy tűnik, nem csak Magyarországon. Sztálin panaszolja egy alkalommal Churchillnek, hogy a mezőgazdaság kolhozosítása nagyobb küzdelmet jelentett a szovjet hatalom számára, mint a második világháború. A magyar paraszt nem dőlt be a zsidó sajtó semmiféle ámításának. Hiába közölték meggyőzőnél meggyőzőbb cikkeiket a termelőszövetkezetekbe való „tömeges belépésekről”. Hiába hajtottak ki kétszáz parasztot Erdei Ferenc vezetésével – küldöttségnek nevezve – a Szovjetunióba a kolhozok tanulmányozására. A korabeli sajtó nevetséges felhívást tett közzé, amelyben ez a küldöttség felhívja a parasztságot: kövesse a szovjet példát, lépjen be a termelőszövetkezetekbe. Ezek az együgyű módszerek falra hányt borsóként hullottak vissza kiötlőik nyakába.

A parasztság gyúrásával párhuzamosan folyt a „munkásosztály” megnyomorítása is. Véget nem érő munkaversenyek, normaemelések zsákmányolták ki egyre fogyó munkaerejét. Mindezt betetőzve alacsony munkabéréből békekölcsön címén további tizedet zsaroltak ki. A magyar munkás ilyen sokat, ilyen kevés bérért még a legvadabb kapitalistának sem dolgozott, mint a „munkáshatalomnak”. Ráadásul ínséges keresetének az üzletekben szinte alig volt valami árufedezete. Az országban teljes mértékben szünetelt a lakásépítés. A háború okozta épületek helyreállítása is csupán jelképes értékű volt. Budapesten az égető lakáshiányt társbérletekkel próbálták megoldani, ami azt jelentette, hogy a kétszobás lakásban lakó főbérlőt családtagjainak számától függetlenül kényszerítették egy másik család befogadására. A kommunista hatalom kiépülésével megjelenik – Milovan Djilas szóhasználatával élve – az új osztály, a pártoligarchia.

Major Tamás békekölcsönt jegyez a Nemzeti Színházban 1950-ben – háta mögött Ruttkai Éva

A régi vagyonos réteg és az uralkodó osztály villáit, lakásait a Moszkvából és Auschwitzból Magyarországra özönlött zsidóság, mint az új hatalom megtestesítői, maguk között osztották fel, a hasznos goj „munkáskádereknek” ebből már nem jutott. A társbérletből való kiemeléshez lakásra volt szükség. A zsidó kormányzat ezt a rá jellemző módon oldotta meg. A 8130. sz. miniszterelnöki rendelettel 1951. június közepén intézkednek „a volt kizsákmányolók Budapestről való kitelepítéséről”. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a régi rendszer tisztviselőit és más értelmiségeit maximum ötven kilós csomaggal teherautóra rakták, és valamely távoli faluba vitték, nem egyszer istállóban helyezték el. Lakásuk teljes ingóságukkal elkobzásra került, amelyet a „munkásigazgatók” és egyéb pártkáderek részére utaltak ki. Az ott talált kulturális értékeket, mint például könyvtár, érem- és egyéb gyűjtemények, mint reakciós kiadványokat, új tulajdonosaik, mint „használhatatlan kacatokat” rövid úton elkótyavetyélték. Az antikváriumok megteltek értékes könyvekkel, a városi ócskapiacok pedig gondosan feldolgozott gyűjteményekkel. A máig nagyon keresett Szilágyi Sándor által szerkesztett, a Millenniumra kiadott, tízkötetes Magyar Nemzet Története díszkötésben egy napi kereset árán antikváriumokban kapható volt. Öreg éremgyűjtők mesélik, hogy budapesti klubjukban délutánonként ezek a káderek esetenként egész bőröndnyi régi pénzt hoztak be eladásra kínálva. Egy közös asztalra kiöntve mindenki kiválogatta a saját érdeklődési területének megfelelő anyagot, amelyet az „új gazda” bármilyen nevetséges összegért – hisz valódi értékét nem ismerte – eladott.

A vidékre telepítettek között számos nyugdíjas volt található, akiktől nyugdíjukat is megvonták. Gyermekeikre nem számíthattak, hisz ínséges jövedelmük saját maguk és családjuk ellátását is alig fedezte. Nem maradt más hátra, mint a magukat a termelőszövetkezetekből kimenteni tudó parasztoknál élelmiszer fejében napszámos munkát vállalni. Ahol valami kisipari üzem, vagy munkahely működött, a szerencsésebbeket éjjeliőrként foglalkoztatták. A Horthy-rendszer mindenfajta tisztviselőjétől, katonatisztjétől, rendőrétől, csendőrétől megvonták a nyugdíját. 

A zsidó hatalom senkit sem kímélt. A lakásukból kitelepítettek között számosan akadtak olyanok, akik hivatali beosztásuknál fogva mentették, bújtatták a német munkatáborokba való kiszállítás elől azokat a zsidókat, akik most őket mindenüktől megfosztották. Nem véletlenül nevezte Hitler Magyarországot Európa gettójának. De még így is ők voltak a szerencsésebbek. Többségüket az ÁVH börtöneiben kínozták. A tatárjárás és a 150 éves török uralom megközelítően sem okozott annyi szenvedést a magyar nemzetnek, mint az általa keresztényi szeretetből, emberbarátságból üldözése elől befogadott zsidóság. Kollektív háborús bűnössé nyilvánítva vezekelt egy nagy múltú nemzet, akinek egyetlen bűne az volt, hogy még lehetőségein túl is menteni igyekezett zsidó állampolgárait. Miatta vállalta második világháborúban való részvételét és áldozta fel félmillió magyar életét. Ezt a hatalmas áldozatot a fékeveszett zsidóság 1946-tól 1954-ig terjedő években a maga módján köszönte meg, amelyért most még kárpótlást is kér. Nem is akármilyent!

Ennek érzékeltetésére kénytelenek vagyunk egy a Kossuth Rádióban 1996. júliusában sugárzott rádióhírt megismételni: „A magyarországi zsidóság teljes kárpótlása lehetetlen, mert a tényleges kár nagyobb, mint a magyar nemzeti vagyon összessége.”

Nem tudom, a Parlamentben ülő képviselők közül, akikkel megszavaztatják a kárpótlás mértékét és kifizetésének módját, idejét, akadt-e valaki, aki e hír értelmét a maga valóságában felmérte, és annak valódi célját megértette. Elgondolkodott azon, hogy ilyen mértékű zsidó vagyon létezése akárcsak elképzelhető-e? Nincs tudomásunk arról, hogy bárki is megkérdőjelezte volna.

A nemzet keserű pohara már-már csordultig telt, amikor 1953. március 5-én meghal a világtörténelem legnagyobb hóhéra, a szabadkőműves Sztálin. Halálának oka máig vitatott. Nincsenek kevesen azok, akik teljes meggyőződéssel állítják, hogy környezete gyilkolta meg. Ha így van, akkor semmi kétség sem merülhet fel, hogy éppen szabadkőműves testvérei végeztek vele. Ezt alátámasztani látszik a még Sztálin által letartóztatott zsidó orvosok gyors szabadlábra helyezése. Úgy tűnik, szellemi leépülésével közvetlen környezete is egyre nagyobb veszélybe került. Az amerikai kormányzattal egyetértésben felszított „hidegháború” oltárán már nemcsak ellenfeleit, hanem legbizalmasabb munkatársait is válogatás nélkül áldozta fel. Ez a Rettegett Iván korabeli pszichózis nemcsak a szovjetunióbeli szabadkőműves oligarcháknak vált kellemetlenné, hanem akadályozta az Egyesült Államok háborús osztalékának behajtását is, amely a föld gyarmatainak újraelosztásában várt realizálásra. Mégpedig a Szovjetunió által felszított forradalmi fellázításával. Különösen az olajban gazdag gyarmati területek váltak Amerika érdeklődésének fő területeivé. Az ugyancsak szabadkőműves Churchill már a háború alatt is gyanút fogott. Nem véletlenül jegyezte meg, hogy Roosevelt „szerelmes pillantásokat vetett egyes olajkútjaira”.

A Kreml urai Sztálin halálával fellélegezhettek, de az utódlás körül bizonytalanság lépett fel. A diktátor titkára, Malenkov ugyan képes volt a nagy öröm közepette megszerezni Sztálin székét, de megtartani nem tudta. Rövid politikai küzdelem következett, amelyből a szabadkőműves Hruscsov került ki győztesen. A szovjet megkönnyebbülés természetszerűen bizonyos mértékig átterjedt a kelet-európai gyarmatokra, így Magyarországra is. A nemzet változást várt. Egybehangzó volt a társadalom véleménye, hogy a változás már csak jobbat hozhat. Reményeink – ha részben is – rövidesen megvalósultak. Az új szovjet vezetés, úgy tűnik, jól ismerte a birodalom lelkiállapotát, amelynek kitapintása nem is volt olyan nehéz. Kelet-Németországban Sztálin halála után alig több mint három hónappal a berlini felkelést kellett szovjet tankokkal leverni. Lengyelországban több kisebb munkásmegmozdulással volt kénytelen a kommunista kormányzat szembeszállni. Budapesten a csepeli munkások jelentkeztek „vadsztrájkokkal”. Lépni kellett tehát!

Berlin, 1953. június 17.

A ravasz Rákosi megpróbál elébe menni a várható szovjet irányváltásnak. 1953. május 17-re országgyűlési választásokat írat ki, hogy a párt és a saját hatalmát „megerősítse”. Hiába tereli a választásra a jogosultak 98%-át az urnákhoz, akik egyedül választható népfrontjelöltekre ugyanilyen arányban leadják ugyan a szavazataikat, a tömegek lelkiállapota továbbra is zaklatott.

A Szovjetunió régi-új vezetőit nem téveszti meg Rákosi hazárdjátéka. Gyors cselekvésre határozzák el magukat. 1953. június 12-én Moszkvába rendelik a magyar párt- és kormányküldöttséget, mégpedig az általuk meghatározott összetételben, így lesz a „delegáció” tagja a néhány évig látszólag mellőzött Nagy Imre is. Rákosit a szovjet párt prezídiumában Molotov, Hruscsov, Malenkov, Berija és Mikoján (mondhatnánk: a szovjet szabadkőműves páholy legfelsőbb vezetése) veszi kezelésbe. A nyugati sajtó szerint szigorú dorgálásban részesült, amiért olyan pontosan végrehajtotta a tőlük kapott utasításokat. Állítólag még zsidó mivoltát is fejére olvasták. Majd utasították, hogy a párt főtitkári poszt megtartásával a miniszterelnöki széket adja át más politikusnak, mégpedig Nagy Imrének. Az akkori sokat hangoztatott magyar „függetlenségre” jellemző, hogy miniszterelnökét Moszkvában nevezik ki.

Nagy Imre személyének kiválasztása a magyar lakosság, különösen a parasztság körében bizonyos megelégedettséget eredményezett. A politikai elemzők közül is kevesen akadtak, akik latolgatni próbálták, vajon miért éppen Nagy Imre. A kérdés megválaszolásához Nagy Imre személyiségének teljes feltárására, nem különben a szabadkőműves gondolkodás ismeretére van elengedhetetlenül szükség. 

Nagy Imre részt vett az első világháborúban. Az Oroszországban lévő hadifogolytáborban ő is bekapcsolódik a kommunista mozgalomba. Mondhatnánk, ott volt a bolsevizmus születésénél. Egyes kommunista ellenfelei még azzal is megvádolták, hogy részt vett II. Miklós orosz cár meggyilkolásában. Ez azonban nem bizonyult igaznak, de a befeketítési kísérlet alkalmas arra, hogy feltételezzük: talán még a bolsevizmus világra segítésében is lehetett valami sokadrangú szerepe. 1928-tól 1944-ig megszakítás nélkül a Szovjetunióban élt. A második világháború idején a moszkvai rádió magyar szerkesztőségében dolgozott. Megúszta Sztálin tisztogatási akcióit, amelynek pedig még Kun Béla is áldozatául esett. Az a zárt zsidó klikk, amely Moszkvában a magyar kommunista szervezkedés élére verekedte magát, nem zsidó létére mindvégig megtűrte maga között. Mindez kikezdhetetlen kommunista hűségét és megbízhatóságát jelzi, ugyanakkor semmi kétséget sem hagy az iránt, hogy a bolsevista szabadkőműves páholy tagjai közé fogadta, amely tulajdonképpen a zsidóság szolgálatába állította, amit Nagy Imre fenntartás nélkül vállalt. Tehát az ősi szabadkőműves eskü és az azt megalapozó szigorú fogadalmak hozzákötötték a zsidósághoz. Lassú, megfontolt modora, magyar fajú arckaraktere, amelyet magyaros bajuszával – aligha véletlenül – még ki is emelt, nem utolsósorban keresztény vallása őt tette a legalkalmasabbá – hogy a római katolikus egyház fogalmait használjuk – az ördög ügyvédjének szerepére. Őt jelölik ki a bolsevista szabadkőműves páholy hivatalos ellenzékének. Ez azzal a feladattal járt, hogy a pártpáholy hatalomra jutása idején a bolsevista kormányzat politikáját – rendkívül árnyaltan – esetenként bírálja. Az ilyen magatartás felébreszti és magára vonja a sanyargatott lakosság szimpátiáját. Ezt elősegítendő, látszólag félre is állítják, majd ismét a hatalomba vonják. Különösen nagy szükség van ilyen emberre hatalmi krízis idején. Könnyen meg lehet játszani egy praktikus kormányválságot. A nép észre sem veszi, hogy az általa, akkor már követelt, korábban mellőzött kommunista vezető tulajdonképpen a bolsevista hatalmat menti át békésebb időkre. Vagyis ez az „ördög ügyvédje” nem más, mint a kommunizmus biztonsági szelepe.

Ez a mesterséges pártellenzék tulajdonképpen minden kommunista pártban ki van jelölve. Elég, ha csak a lengyel Gomulkát, vagy a csehszlovák Husakot említjük, akiket szükség esetén ugyancsak előhúztak a talonból. Ez a kétsíkú módszer jellemző a világ láthatatlan szabadkőműves központjának működésére is, éppen ezért eredetét is ott kell keresni. Ennek jegyében alakították ki a második világháború utáni úgynevezett „hidegháborút”, amely a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió legfelső vezetése között, egymás útszéli ócsárlása ellenére sohasem létezett. A két hatalom a második világháború érdekében megkötött szövetségi viszonya, amelynek gyökere az 1933–34. évi Roosevelt–Litvinov szerződésig, vagyis a Szovjetunió–Amerika által történt diplomáciai elismeréséig nyúlik vissza, a mai napig megszakítás nélkül működik. Ebből a láthatatlan központból irányították mind a kapitalista, mind pedig a szocialistának nevezett államkapitalista gazdaság mechanizmusát, csakúgy, mint politikai ideológiáját. Ezek a láthatatlan agyak tervezték meg egyfelől Eisenhower elnök „rab népek felszabadítási doktrínáját”, másfelől az 1956-os magyar szabadságharc szovjet vérbefojtásának menetrendjét, de erre még visszatérünk.

(Pannon Front 43., 2003. február 1.)

(Folytatjuk) 

(Kuruc.info)

Ami 1956-hoz vezetett (IV.)

Az előző rész itt olvasható.

Ez a kétarcúság jellemzi világunk külpolitikai folyamatait is, de különösképp az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonyát. Az első cirkuszi szemfényvesztés a „kínai forradalom” győzelme, amelynek előzményei még a második világháború idejére nyúlnak vissza. A láthatatlan külügyi agytröszt már a háború utáni helyzetet elemzi. Víziójában megjelenik a hatalmas kínai demográfiai robbanás, amely már a háború előtt is jellemezte ezt az érdekes, nehezen megismerhető birodalmat. Hogy az amerikai látható és láthatatlan tervezőket mennyire foglalkoztatja Kína háború utáni sorsa, arról Harry Hopkins, Roosevelt legfőbb bizalmasának egy még a japán kapitulációt megelőző feljegyzése a leghitelesebb bizonyíték. Íme: „Ha meg kellene jelölnöm azt az országot, amelynek sorsában az Egyesült Államok politikai és gazdasági szempontból a leginkább érdekelt lesz az elkövetkező száz évben, habozás nélkül a Kínai Köztársaságot választanám. Ha Japánt legyőzzük, ezzel Kínából a világ egyik legnagyobb szárazföldi hatalma lesz.”

Franklin Delano Roosevelt és Harry Hopkins

A Kína elleni szabadkőműves cselszövés 1943. november végén öltött első ízben látható formát. Amikor az első kairói értekezleten Csang-Kaj-sek Roosevelt segítségét kérte a háború utáni angol területen kívüliség felszámolásához Hongkongban, Sanghajban és Kantonban. Az amerikai elnök furcsa feltételt szabott. Nem kevesebbet kért, minthogy még a háború alatt Csang alakítson új egységkormányt, amelybe a yenani kommunistákat is vonja be. A meglepett Csang megpróbált további igényeket támasztani, mivel rájött, hazájának nem Japán, hanem Amerika a legfőbb ellensége. Arra kérte Rooseveltet, hogy szorítsa rá a Szovjetuniót, hogy a háborús osztozkodás során tartsa majd tiszteletben Mandzsúria határait. Mint a vásári alkuszok, Roosevelt is tovább emelte a tétet. Csak abban az esetben tett erre ígéretet, ha Csang-Kaj-sek kötelezettséget vállal arra, hogy a háború után biztosítja a „demokratikus” választásokat Kínában. A politikai licit végeredményét ma már ismerjük. A háború utáni demokratikus választások helyett Roosevelték más megoldást választottak, nehogy a yenani kommunisták alulmaradjanak a választási küzdelemben. Az amerikai elnök már 1942-ben katonai tanácsadót küldött Csang-Kaj-sekhez Stilwel tábornok személyében, hogy Kína Japán elleni háborúját segítse. A tábornok jelentéseiben keserűen panaszolta, hogy a kínaiak Japán helyett sokkal inkább Mao Ce-tung gerilla serege ellen folytatnak háborút. Ugyanakkor Mao gerillacsapatai még amerikai parancsnokság alatt is harcoltak Japán ellen. Az Amerikából Kínába érkező különböző „missziók” fokozatosan a yenani kommunisták felé orientálódtak. Rövid idő múlva érdemi tárgyalásokat többnyire csak a kommunistákkal folytattak. Az amerikai szabadkőműves ámítás iskolapéldájával találkozhatunk a kínai kártyakeverés során.

A két atombomba bevetése utáni japán kapituláció váratlanul érte az amerikai kormányzatot, nem különben a hadiipart. A szívós Japán elleni háborúhoz legyártott nagy mennyiségű hadianyag feleslegesnek bizonyult. Piacot kellett találni elhelyezésére. Míg az amerikai kormányzat titokban mindent elkövetett a kínai kommunisták hatalomra juttatása érdekében, addig az amerikai kongresszus hatalmas összegeket szavazott meg Csang-Kaj-sek kommunista gerillák elleni polgárháborújához. Több mint négymilliárd dollár értékben szállítottak részére különböző hadifelszerelést, mintegy hatszorosát annak, amit az egész világháború alatt kapott. Csang hadügyminisztériumát valósággal ellepték az amerikai tanácsadók. A kormány Marshall tábornokot küldi Kínába, hogy „közvetítsen” a harcoló felek között. Ugyanakkor az amerikai katonai tanácsadók olyan mesterien koordinálják a fegyverszállításokat, hogy annak legnagyobb része a Mao-féle „néphadsereg” kezébe kerül. Marshall 1948-ban arról tájékoztatja főnökeit, hogy a néphadsereg az év első három hónapjában 270 000 amerikai puskát, 34 000 gépfegyvert, 14 000 automata fegyvert zsákmányolt. Az amerikai tanácsadók jóvoltából közvetlenül az ölükbe hullott zsákmánnyal könnyűszerrel legyőzték Csang-Kaj-sek elárult hadseregét. A láthatatlan világkormány elégedetten nyugtázta 1949-ben a Kínai Népköztársaság kikiáltását.

Még Chamberlain kormányzása idején „kialakult” a három szabadkőműves nagyhatalom: az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Anglia kormányfői között a rendszeres üzenetváltás, a levélbeni egyeztetés. E levelezésből a Szovjetunió külügyminisztériuma a háború befejezése után 30 évvel, 1976-ban adott ki egy kétkötetes válogatást. Ezt a magyarországi Kossuth Kiadó az Ungvári Kárpáti Könyvkiadóval közös kiadásban 1981-ben bocsátotta a magyar nagyközönség rendelkezésére. E galád levelezési háromszög számos kötélrevaló szélhámossága kiderül ugyan, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legféltettebb titkok továbbra is zárva maradjanak. Hisz tudjuk, Churchill ezek közül többet száz évre zároltatott. Ez az információcsere a diplomáciai és hadműveleti munka összehangolásán kívül kiterjedt a haditechnikai fejlesztésekre és találmányokra is.

Közöttük magára az atomkutatás eredményeire. Enne lett a következménye, hogy a Szovjetunió a nagyon kevés beavatotton kívül mindenki meglepetésére már 1949. szeptember 25-én felrobbantja első atombombáját. Teszi ezt annak ellenére, hogy a Szovjetunióban az atomkutatással meglehetősen későn kezdtek el foglalkozni. Tudunk arról, hogy a kutatást vezető Kurcsatov 1942-ben még a fronton szolgált. A segítség nyilvánvalóan az Egyesült Államokból jött. Mivel ekkor már „tombolt” a hidegháború, és egyre többen fejezték ki Amerikában a gyanakvásukat, a kormánynak valamilyen magyarázatot kellett adnia, annál is inkább, mert a bizalmatlanság lángjai a kormányzat magasságába is felcsaptak. A helyzet megmentésére szabadkőműves áldozatot hoznak. A zsidó Rosenberg házaspárt teszik az oltárra. Az atomkutatásban nem volt ugyan meghatározó szerepük, korábban sohasem hallottuk a nevüket, pestiesen szólva mégis ők vitték el a balhét. Halálra ítélték és kivégezték őket.

Julius és Ethel Rosenberg 1951-ben

Gyermekeik mai napig tagadják szüleik bűnösségét. Nyilván tudják, hogy miért. Az amerikai nagyközönség meggyőzésére érdekes módon veszik igénybe a „szocialista tábor” segítségét. A Szovjetuniótól Romániáig a már korábban megszervezett békemozgalmak hatalmas tiltakozó gyűléseket szerveznek országszerte a Rosenberg házaspár megmentésére, amely még Sztálin halála után is folytatódik. Az amerikai kormány eltökéltségét bizonyítandó, az egész világ tiltakozása ellenére Rosenbergéket 1953. június 19-én kivégzik. Ezzel az amerikai kormányzat ellen táplált gyanú, úgy tűnik, eloszlik, az ügy nyugvópontra tér. Majd csak a nyolcvanas évek elején kerül ismét a sajtó érdeklődésének látókörébe, de ekkor új név bukkan fel, mégpedig Fuchsé (merő véletlenül ismét egy zsidó), hogy ő juttatta az oroszok kezére az amerikai atomtitkot. Hogy akkor mégis miért végezték ki Rosenbergéket? Arról már nem esik szó.

Az atomtitok rejtélye azonban egészen más. Első ízben Quigley Carrol dr., a Harvard és a Princeton egyetem tanára fedi fel az 1966-ban megjelent „Tragédia és reménység” című könyvében. Ismerteti Jordan Racey őrnagy eskü alatt, a Kongresszusi Bizottság előtt tett vallomását. Jordan őrnagy a második világháború idején a Szovjetuniónak nyújtott kölcsönbérleti fegyver- és élelmiszersegély szállításával volt megbízva, s munkáját közvetlenül Harry Hopkins, Roosevelt bizalmasa irányította. Jordan vallomása szerint Harry Hopkins 1943-ban személyesen rakatott fel több fekete bőröndöt egy Szovjetunióba induló segélyt szállító repülőgépre. Jordan őrnagy ellenőrizte a bőröndök tartalmát, és megállapította, hogy azok tele vannak az Egyesült Államokra vonatkozó kémkedési iratokkal. Jordan megtiltotta a repülőgép felszállását, és Washingtonba repült jelenteni a különös esetet. Jordan őrnagy csak akkor lepődött meg, amikor hazafiúi éberségéért szigorú fegyelmi eljárással fenyegették meg. Később Hopkins utasította több szállítmány finomított uránium Szovjetunióba küldésére is. Szakértők szerint ez az uránmennyiség jóval több volt annál, mint ami egy atomrobbanáshoz szükséges. Hopkins háború utáni korai halála miatt a botrány feledésbe merült, gondos kezek gyorsan elsimították. Itt említjük meg, hogy a Los Alamos-i Atomkutató telep vezetője még a világháború előtt néhány hónapig a Szovjetunióban tartózkodott, és mindvégig Berija, a titkos rendőrség főnökénél lakott. Oppenheimer különös vendégjárásáról az 1990-es rendszerváltást követően maga Berija fia tájékoztatta a sajtót. Nem kell tehát keresni azokat a kémeket, akik „ellopták” és a Szovjetunió kezére juttatták az amerikai atomkutatás eredményeit, hiszen azok akkor az Egyesült Államok élén álltak. A Szovjetunió a nukleáris ismereteket első kézből kapta a szövetségi együttműködés keretében. Maga ez a történet is meggyőző példája annak a mesterien felépített szemfényvesztésnek, amely a második világháború történetírásában több mint ötven éven át megtéveszteni volt képes az egész világ közvéleményét. Csak hab a tortán, hogy a Szovjetunió négy év múlva 1953. augusztusában kipróbálja az első hidrogénbombáját is.

Robert Oppenheimer Japán térképe előtt 1939-ben

A Rákosi vezette küldöttség Moszkvából való hazatérése után a parlamenttel is szentesíttették Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. A moszkvai direktívák alapján haladéktalanul kezdetét veszi az irányváltás, amely többnyire csak a kormányzást jellemzi. Nagy Imre 1953-as megbízása jelenti Magyarországon a szocialista tervgazdálkodás első reformját, amely megszakításokkal, esetenkénti visszalépésekkel majd eltart egészen 1990-ig, a teljes fordulatig. A kormányzati reformot a párt csak kényszeredetten, furcsa fanyalgással követte. Az új kurzus első és jelentős intézkedése a parasztságra nehezedő nyomás enyhítése volt. Ennek keretében lehetőséget adtak az erőszakkal összetákolt, működésképtelen, szovjet mintájú termelőszövetkezetekből való kilépésre. Mondani sem kell, ezek a kolhozok szinte hetek alatt kártyavárként omlottak össze. Majd a munkások dinamikusan emelkedő normáit állították vissza teljesíthető szintre. Széleskörű amnesztia keretében megszüntették az amúgy is törvénytelen internálásokat. Sok mondvacsinált bűncselekményt vizsgáltak felül és helyezték szabadlábra az elítélteket. Sokan nyerték vissza szabadságukat, főleg parasztok. Megszüntették a kuláklistát. A hivatalos politika, hangfogókkal ugyan, de elítélte a személyi kultuszt, sőt a törvénytelenségek okát is ennek burjánzásában adta meg. Visszafogták a nehézipar erőn túli fejlesztését, vele együtt a hadi kiadásokat is.

El kell azonban oszlatnunk azt a hiedelmet, hogy erre az irányváltásra azért volt szükség, mert a nép nyomora – bár valóban kétségbeejtő állapotok uralkodtak – tetőfokára ért, és egy várható forradalmi felkelést kellett megelőzni. Ettől a hatalomnak sem Moszkvában, sem Budapesten nem kellett tartania. A legkisebb engedetlenség miatti megtorlás és a megtorlás elleni félelem olyan nagy volt, hogy ennek valószínűsége teljesen kizárható. A személyi kultusz túltengése sem ad kellő magyarázatot, hiszen a maga módján Hruscsov is, később Brezsnyev még inkább igyekezett a saját személyi kultuszát kiépíteni. Az ideológia megtisztítása, fényének kiglancolása még kevésbé szerepelt az okok között. Hiszen jól tudjuk, az ideológia csupán eszköz a mindenkori gazdaságirányítás kelléktárában. Egy öntörvényei szerint jól működő gazdaságnak semmiféle ideológiára nincs szüksége.

Ezúttal viszont éppen az ideológia túlsúlya, mindenhatósága jelentett leküzdhetetlen akadályt a gazdaság működésében. Magyarország, Rákosi minden törekvése ellenére sem vált a vas és acél országává, hanem továbbra is mezőgazdasági ország maradt. Hazánk a háború előtti békeévek idején megcsonkítva és minden mezőgazdasági géppark hiánya ellenére csaknem fél Európát ellátta kenyérrel. Most pedig a háború befejezése után nyolc évvel magában az országban jegyre kell adni a kenyeret. Míg Magyarországot Kelet-Európa éléskamrájának hitték, addig őt magát is külföldről kellett élelmezni. Be kellett tehát vezetni a Lenin által is kipróbált NEP-korszakot, az egy lépés hátra, két lépés előre tézisét. Most is ez történt, kikölcsönözték Lenin könyvtárából, lefújták róla a port, és alkalmazták. Vajon ezt pont Rákosi vagy Nagy Imre ne tudta volna, hiszen a Szovjetunióban Lenin idevonatkozó írásait eredetiben olvashatta és olvasta is. Nagy Imre mint fegyelmezett kommunista testvér, ellenvetés nélkül vállalta rövid életű levezénylését. Rákosi vonakodását sem ideológiai megfontolások motiválták, hanem hiúsága, amiért az új irányvonal levezetését nem rá bízták, s így látszólag a mellőzött, majdhogynem a bukott vezető szerepére kárhoztatták. Hiszen ismerjük végleges bukása után tett egy jellemző nyilatkozatát, miszerint Magyarországon azért építette ki a szocialista alapú tervgazdaságot, mert erre utasították, ha a modern kapitalista gazdasági modell létrehozását kérték (rendelték) volna, akkor azt valósítja meg. Cinikus ugyan, de alaposan rávilágít zsidó mivoltára, elvhűségére, amelyet alattvalóira szó szerint tűzzel-vassal kényszerített rá.

A párt nem hozott vezéráldozatot. Csupán Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét és Décsi Gyula volt igazságügyi minisztert és néhány főtisztviselőt tartóztattak le. Sőt a párt III. kongresszusán 1954 május végén a Moszkvában megfogalmazott kollektív vezetésének látszólagos átvételével tovább erősödött a pártvezetés zsidósítása. Ekkor választják be a politikai bizottságba Apró Antalt. A hírhedt békekölcsönjegyzés Nagy Imre alatt is megmarad. 1953 szeptemberében csaknem kétmilliárd forintot zsarolnak ki legnagyobbrészt a munkásoktól. Nemcsak a pártvezetés, hanem a kormány is zsidó bővítésre kerül. 1954. július 6-án átalakítják a kormányt. Ekkor kerül be Piros László, Háy László, Bognár József és Szobek András is. Októberben újabb kormányátalakítás következik. Új miniszterek: Szalai Béla, Kis Árpád, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Pogácsás György. Az Országos Tervhivatal élére Berei Andort, a Legfelsőbb Bíróság elnökévé Domokos Józsefet nevezik ki. Szeptemberben újabb, immár az ötödik békekölcsön jegyzésére kerül sor. Ezúttal is több mint egymilliárd forintos sarcot vetnek ki a lakosságra.

Mindezek ellenére a lakosság életszínvonala, de különösen munkakedve, ha szerény mértékben is, de javult. A lakosság, úgy tűnik, elfogadta Nagy Imrét, akit taktikai megfontolásból ültettek a nyakára. 1955 tavaszán azonban a moszkvai politikai vezetésben új attrakció van kibontakozóban. Ennek méretei, összetettsége, s majdan következményei oly sokrétűek és bonyolultak, hogy fel kell tételezzük, nem a moszkvai párt és kormány, még csak nem is a moszkvai szabadkőműves páholy önálló terméke. Eredetét New Yorkban és Washingtonban kell keresni, hiszen egyes elemei, mint például a rövidesen megkötésre kerülő Osztrák Államszerződés, mint a második világháború utórezgése, nem csak a Szovjetunió kompetenciája. Nagy Imre bármilyen fegyelmezett bolsevista szabadkőműves volt is, ebben az új politikai átrendezésben főnökei kockázatnak tekintették.

Annak ellenére, hogy az új politikai játszma ezután sem nélkülözhette a párt reformjait, Nagy Imrét 1955 áprilisában jobboldali opportunista nézeteiért minden pártmegbízatásától megfosztják, fölmentik miniszterelnöki tisztéből, majd rövid időn belül a pártból is kizárják. Félreállításának ez a halmozott formája már eleve felkelti a tárgyilagos külföldi politikai elemzők gyanúját. A magyar polgár még a hatalom kevésbé beavatott rétegeiben is csak a fejét kapkodja. Értetlenül áll a fejlemények előtt, annál is inkább, mert Nagy Imre rövid szereplése kézzelfogható eredményeket hozott az ország számára. Mindenki Rákosi ármánykodásában sejti a bajt, pedig itt sokkal többről van szó. Rákosi ezúttal csak a Kreml postása, akinek Nagy Imre feletti látványos győzelme ellenére számos megaláztatásban lesz része.

A magyar nép még Nagy Imre bukásának kábulatában viaskodik önmagával, és az alig egy hónap múlva bekövetkező két nagyon fontos esemény is alig kelti fel figyelmét. Valószínű a tervezőknek ez is volt a célja, hiszen a nemzet sorsfordulóhoz érkezett. Kerülni kellett mindent, ami érdeklődését ebbe az irányba fordítaná. 1955. május 11–14-ig Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia, a Szovjetunió és Magyarország kormányküldöttségei tárgyalást folytattak Varsóban. A magyar küldöttséget az új Rákosi ajánlotta, a teljesen megbízható Hegedűs András miniszterelnök vezeti. Rövid tárgyalás eredményeként a kormányfők aláírják a varsói barátsági, együttműködési, kölcsönös segélynyújtási egyezményt, az úgynevezett Varsói Szerződést. Ezúttal nem mellőzhetjük a nagy sietség okát, annál is inkább, mert 1956. októberi szabadságharcunk egyik fontos indítékát kell benne keresnünk.

A Varsói Szerződés Kongresszusa

Ahogyan ma tudjuk, Ausztria második világháború utáni függetlenségének biztosításáról az 1943. október 19–30. között megtartott három szövetséges nagyhatalom külügyminisztereinek értekezletén hoztak döntést. Nyilvánvaló, ez nem tekinthető a külügyminiszterek önálló elhatározásának. A direktívák kormányfőiktől kell hogy származzanak, hiszen azok ennél sokkal kisebb horderejű kérdésekben is maguknak tartották fenn a döntés jogát. Hogy Ausztria miért úszhatta meg ilyen olcsón és könnyen a második világháborút, azt ma még csak találgathatjuk, de ehhez jó megközelítési pontjaink vannak.

Nem szorul külön bizonyításra, hogy az Anschluss után, de előtte is az osztrák lakosság nagy, meghatározó többsége nácibb volt a német náciknál. A világháborúban a szövetségesek elleni aktivitásuk számarányukhoz képest ugyancsak igazolja ezt a megállapítást. Azt is tudjuk, hogy a meggyilkolt Dollfuss kancellár hivatali idején abban az időben szinte Európa egyetlen diktatúráját gyakorolta. Érdekes módon a „demokráciára” oly kényes Roosevelt és Churchill ezt a háborús osztozkodás során nemcsak hogy nem kifogásolta, hanem ezek szerint még jutalmazta is. Az Osztrák Államszerződés idején hallani lehetett olyan véleményt is, hogy a második világháború alatt és befejezése után az osztrákok által kiutált Habsburg-ház feje, Ottó, jelentős időt töltvén az Egyesült Államokban, szabadkőműves lett, s ebben a minőségében valószínű, ki tudott alkudni hazájának valamit. Ezt bizonyítani nyilván nem lehet, de éppenséggel kizárni sem. Való igaz, a szabadkőművesség előszeretettel hívott és vett fel soraiba uralkodókat, trónörökösöket, államfőket. Gondoljunk csak Angliára vagy az Egyesült Államokra, de a Habsburg-ház esetében is volt már erre példa.

(Pannon Front 43., 2003. február 1.)

(Folytatjuk)

(Kuruc.info)

Ami 1956-hoz vezetett (V.)

Az előző rész itt olvasható.

Akárhogy is volt, a győztesek háborús logikájával az Osztrák Államszerződés nem magyarázható. Valami, ma még pontosan nem ismert oknak kellett közrejátszania.

A győztesek magyarázata, miszerint Ausztriával nem lehetett békeszerződést kötni, minthogy Németország által az Anschluss-szal bekebelezett terület lett, és ezért megszűnt szuverén állam lenni, nem más, mint erőltetett és nevetséges magyarázkodás. Az 1955. május 15-én kelt államszerződés 4. cikk 1. bekezdésében a győztesek az első világháborút lezáró Ausztriával kötött békeszerződéshez hasonlóan ellentmondást nem tűrve kijelentik: „A Szövetséges és Társult Hatalmak kijelentik, hogy Ausztriának Németországgal való politikai vagy gazdasági egyesülése tilos.” Ez a pont valószínű, hogy a francia és az angol megbízottak kérésére került a szövegbe, akik még e porig alázott helyzetében is félnek a német gazdasági konkurenciától. Bizony nehezen hitte volna ekkor még bárki, hogy Ausztriát jóval megelőzve éppen ők fognak egy addig ismeretlen gazdasági egyesülésre lépni Németországgal a közös piac révén. A 15. cikkben arra kötelezik Ausztriát, hogy együttműködjék a Társult Hatalmakkal Németország újrafelfegyverzésének megakadályozásában. Ezek a Szövetséges Társult Hatalmak valószínű nevetőgörcsöt kaptak volna, ha akkor valaki azt merte volna állítani, hogy 25 év múlva éppen ők fogják majdhogynem kényszeríteni Németországot az akaratán felüli fegyverkezésre.

Julius Raab kancellár felmutatja az államszerződést

Ez a történet mindennél jobban bizonyítja, hogy ezek a „derék” hatalmak teljességgel megbízhatatlanok, hiszen pillanatnyi érdekeikért nemcsak az általuk kikényszerített szerződéseket rúgják fel, hanem hosszú távú érdekeiket is. A 21. cikkben Ausztriát mentesítik a hadiállapottal kapcsolatos jóvátétel fizetésétől, csupán az Ausztriában lévő német javak átadására kötelezik a Szövetséges Társult Hatalmak részére, amely alatt teljes egészében a Szovjetuniót kell érteni. Ezúttal egy megmosolyogni való retorikai bravúrral állunk szemben. Igaz ugyan, hogy ezek a jóságos hatalmak nem követelnek jóvátételt, de a 22. cikk 1–6. pontjai nagyon is jóvátételszerű kötelezettségeket rónak Ausztriára. Mint például: 

1. A Szovjetunió 30 év tartamára koncessziót kap.

2. Ausztria olajtermelésének 60%-a. 

3. A Szovjetunió 420 000 tonna nyersolaj összteljesítményű olajfinomítót kap. 

4. A Szovjetunió megkapja az olajtermékek elosztásával foglalkozó vállalatokat. 

5. A Szovjetunió megkapja a DDSG Magyarországon, Romániában és Bulgáriában lévő javait, valamint a Dunagőzhajózási Társaság Kelet-Ausztriában levő javainak 100%-át. 

6. Ausztria a maga részéről kötelezi magát, hogy 6 éven belül a Szovjetuniónak szabadon átváltható valutában 150 000 000 US dollárt fizet. 

Méghozzá 3 havonként 6 250 000 dolláros egyenlő részletekben. Szabályozzák, hogy az USA dolláralapja az 1949. szeptember 1-jén fennállott aranyparitás, amely szerint 1 uncia arany = 35 dollár, ami 1955. május 15-én már nem tekinthető valós értéknek. 

A Szövetséges Társult Hatalmak befejezésül Ausztriát a megszálló csapatok kivonásával egyidejűleg 1955. október 26-án örök semlegességi fogadalomra is kényszerítik. 

Mi, magyarok az Osztrák Államszerződést olvasva irigykedve fanyalgunk: az osztrákok megint ügyesebbek voltak valahol... De bosszankodásra is akad okunk. A 7. cikk teljes egészében a szlovén és horvát kisebbség jogainak részletes leírásával foglalkozik, a magyar kisebbségről említést sem tesznek, pedig azok is akkor kerültek Ausztriához, amikor a szlovének és horvátok. Hiába, a demokrácia természete már csak ilyen. 

Már 1955-ben sem volt titok, hogy a varsói szerződéskötéssel kapcsolatos versenyfutás oka éppen az Osztrák Államszerződés megkötése volt. A gondos tervezők nagyon vigyáztak, hogy mindenképpen a Varsói Szerződés aláírása előzze meg az Osztrák Államszerződés aláírását. Ezt olyan fontosnak tartották, hogy még az okirat keltezését is meghamisították. A Varsói Szerződés aláírásának dátuma 1955. május 14. Az Osztrák Államszerződést 1955. május 15-én kötötték meg. A valóságban mindkét szerződést május 15-én írták alá. A legfontosabb elvi feltétel azonban így is teljesült, mert a Varsói Szerződést 15-én délben, az Osztrák Államszerződést pedig 15-én délután írták alá. Ennek igazolására tanúnak hívjuk Sík Endre későbbi kommunista külügyminisztert, aki tagja volt a Varsói Szerződés magyar tárgyalóküldöttségének. Emlékiratában így írja le a történetet: „Aznap reggel kaptuk a hírt, hogy Hruscsov a napokban látogat el Belgrádba; délben megszületett a Varsói Szerződés; ennek aláírása után kikísértük a repülőtérre Molotovot, aki még aznap délután aláírta Bécsben az államszerződést.” Ez a jelentéktelennek látszó „keltezési affér” a tízmilliós magyar nemzet számára sajnos nagyon is jelentőssé vált. Már puszta létezése is gyanúra ad okot. Amint látni fogjuk, nem is alaptalanul.

Ha újraolvassuk a második világháborút lezáró, 1947. február 10-én Párizsban megkötött magyar békeszerződés 22. cikk 1. bekezdését, rögtön megértjük, miért is vigyáztak olyan kínosan a Varsói Szerződés keltezésére. Íme a hivatkozott bekezdés teljes szövege: 

„A jelen szerződés életbe lépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.” 

Ez a passzus tulajdonképpen nem kevesebbet jelent, minthogy az Osztrák Államszerződés létrejöttével – mivel az Ausztriában állomásozó szövetséges csapatok, köztük a szovjet csapatok is kivonásra kerülnek – a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásához új jogcímet kellett keresni. Ezt szolgálta a Varsói Szerződés.

Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy az Egyesült Államok és Anglia (Franciaországot itt akár említeni sem szükséges), akiknek feltehetően köszönhető, hogy a fenti szöveg belekerült a békeszerződés szövegébe, s az úgynevezett hidegháború keretében addig is oly nagy hangon kifogásolták a szovjet gyarmati diktatúrát Magyarországon, ilyen naivak lettek volna, hogy szó nélkül tűrik a békeszerződés ilyen nevetséges megkerülését? Nem... erről szó sincs! Az Egyesült Államok nemcsak hogy nem ellenezte a körmönfont megoldást, hanem egyetértően hozzájárult ahhoz. Nem kizárt, hogy a javaslatot éppen ő tette, hiszen a korabeli külpolitikai viszonyok között teljesen felesleges NATO létrehozásával ő mutatta be azt a „modell értékű” formációt, amellyel a tagállamok akár örökös megszállása is „törvényesíthető”. A magam részéről biztos vagyok abban – minden ilyenfajta okmány ismerete nélkül is –, hogy az Osztrák Államszerződést aláíró szövetséges hatalmak által a szerződés aláírását megelőző egyezkedése során ott szerepelt a Szovjetunió azon feltétele, hogy csapatait továbbra is kelet-európai gyarmatain tarthatja. Amint látni fogjuk, erre még azon államok esetére is szükség esetén lehetőséget adtak, akiket pedig a második világháborúban győztes országoknak ismertek el. Így kerülhetett szovjet katonai megszállás alá Lengyelország és 1968-ban Csehszlovákia is. Mi sem jellemzőbb az Egyesült Államok álszent magatartására, mint hogy az 1975. augusztus 1-jén aláírt úgynevezett Európai Biztonsági és Együttműködési értekezlet záróokmányában, de az értekezletek hosszú során sem kifogásolta, azaz jóváhagyta a kelet-európai államok szovjet katonai megszállását. Nem árt felidézni, hogy ez a „biztonsági” értekezlet éppen a Varsói Szerződés tagállamai 1969. évi kezdeményezésére jött létre. Eredménye pedig a Szovjetunió második világháborús hódításainak végleges elismerése, konzerválása volt. A „nagy ellenség”, a Szovjetunió, csodálatosképpen minden célját el is érte, minden kívánságát teljesítették. 

Az Egyesült Államok cinkossága abban is felismerhető, hogy az ausztriai megszálló csapatai ellátásához szükséges közlekedési vonalainak fenntartása ürügyén engedélyezte magyarországi fegyveres erő állomásoztatását. Hiszen e vonalak biztosítására Magyarországot a békeszerződésben anélkül is kötelezhette volna. Annál is inkább, mert ezt meg is tette. A 22. cikk 3. pontja egyértelműen előírja: „Magyarország azonban rendelkezésre fog bocsátani minden olyan eszközt és könnyítést, amelyre az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalak fenntartása céljából különlegesen szükség lehet, aminek ellenében a magyar kormány megfelelő ellenszolgáltatásban fog részesülni.” 

Akkor hát mi szükség volt a szovjet csapatok a békeszerződés hatálybalépését követő 90 napon túli magyarországi állomásoztatására? Az Egyesült Államok a Szövetségi Ellenőrző Bizottsági szerepében nagyon jól tudta, hogy a szovjet csapatok nagy többsége nem is az ausztriai övezettel való közlekedési vonalak mentén helyezkedtek el az ország területén. 

A Varsói Szerződés és az Osztrák Államszerződés aláírásának ez a gyanús egybeesése a hatalmat bitorló zsidóság kivételével megdöbbentette a nemzet teljes elit rétegét, a politika iránt érdeklő és értő közönségét. Baljós suttogások kezdődtek. A zsidóság szerepét nem lehetett többé szépíteni a szovjet érdekű kollaborációt illetően. 

Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hangerővel folyik a szovjet diktatúra átalakítása, hátrányainak enyhülése, a személyi kultusz okozta károk helyreállítása, áldozatainak rehabilitálása. Ennek folyamatát a szovjet gyarmatokra is kiterjesztik. Hruscsov Canossát jár Belgrádban, Tito nem az imperialisták láncos kutyája többé. Úgy tűnik, Titóék a legcsekélyebb mértékben sem haragszanak a hét éven át tartó, a világtörténelemben páratlan durvaságú mocskolódásért. Természetesnek veszik, hogy a vörös bohózat első felvonása véget ért.

A magyarországi helyzet meglehetősen ellentmondásos. Hruscsov belgrádi útját megelőzően egy héttel Nagy Imrét még a sóhivatalnak becézett Hazafias Népfront elnökségi tagságáról is lemondatják, pedig kereken egy hónap múlva még Mindszenty József esztergomi érsek börtönbüntetését is felfüggesztik. Nem sokkal később Grősz József kalocsai érsek börtöne is megnyílik. Szabadulnak a szociáldemokrata vezetők, valamint a koncepciós perek áldozatai. Azok a bolsevista szabadkőművesek, akik a párt kifürkészhetetlen akaratából, saját nem létező bűnösségük bevallásával börtönbe kerültek – ismét „szabadok”. Az ÁVH-s verőlegényei által csak „szarjancsinak” becézett Kádár János a börtöncellát a Pest megyei pártbizottság első titkári szobájával cseréli fel. Pontosan három hónap múlva Nagy Imrét viszont kizárják a pártból. 

A „szarjancsi” kiszabadult

A magyarság értetlenül szemléli a hektikus eseményeket. Közben alig érthető módon 1955. december 14-én Magyarországot felveszik az ENSZ-be. Úgy tűnik, mintha a magyarországi események a nagyhatalmak közös irányítása alá kerültek volna. Ennek pedig baljós céljai lehetnek, amelyek messze túlnőnek látókörünkön. 

Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után nagy zavar támadt, mondhatnánk, pánik tört ki Magyarországon. Maguk a zsidók is gondolkodni kezdtek, hogy vajon helyes volt-e a pártban, a kormányban és a közigazgatásban 1945 után minden jelentős pozíció elfoglalása, az erőszakszervek vezetésének teljes megszállása? A szovjet haderő kivonásával zsidóellenes pogromtól tartottak. Tegyük hozzá, nem is alaptalanul. A szovjet csapatok további Magyarországon történő állomásoztatása a Varsói Szerződés ürügyén még az ország kormányzását kisajátító zsidóság körében is kételyeket ébresztett. Példa nélküli esetnek számított. Németország szövetségesei közül Magyarországon kívül csak Olaszországgal kötöttek békeszerződést, amelyben a megszálló csapatok visszavonásáról intézkedtek. Ezt a csapatkivonást viszont végre is hajtották. A NATO ürügyén nem szállták meg ismét annak tagországait. A NATO csupán támaszpontokat létesített bérleti szerződés formájában, de nem minden tagországa területén. Éppen ezért jogosnak tűnt a magyarországi zsidóság aggodalma. Bár a Szovjetunió ebbéli erkölcsei nem hasonlíthatók a nyugati hatalmakéhoz, de tartani lehetett attól, hogy mint második világháborús szövetségesen esetleg Amerika akarata érvényesülni fog. Érdekes módon ugyanez a dilemma jellemezte a szabadkőműves szovjet vezetést is. Innen pedig már egyenes út vezetett New York láthatatlan hatalmi központjához. Úgy tűnik, a szovjet vezetők egyeztettek is ezzel a titkos hatalommal. Valószínű, a „megoldás” terve is itt készült. 

A valós helyzet feltárásához ismét vissza kell nyúlnunk a háború utáni status quo kialakításához, meg kell vizsgálnunk annak formáját, érvrendszerét. Itt első helyen állt a tönkrezúzott Németország teljes gúzsba kötése, intézményeinek, gazdasági potenciáljának totális szétverése. A „fasizmus”, amelyet a szülőanya Olaszország helyett a jövőben Németországra kell érteni, újjáéledésének minden módon való megakadályozása. Németország politikai és gazdasági eredményei ugyanis a rendkívül rövid hitleri – ha úgy jobban tetszik –, fasiszta uralom alatt a marxizmussal, vagy bármely más ideológiával szemben összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. Érthető, ha ezt az eredményes ideológiai eszközrendszert egyszer s mindenkorra száműzni igyekeztek a föld színéről. Ha valaki a zsidóság mohóságát, vagy gazdasági módszereit hangoztatni merészeli, annak neve a mai napig fasiszta, és a zsidósággal való szembenállását kiemelendő, antiszemita. Feltűnő, hogy a fasizmus újjáéledésének tilalmát minden „békeokmányba” felvették. A fasizmus felett aratott győzelem haszonélvezőit már a fogalom említése is idegessé teszi. 

A Varsói Szerződésen túl a fasizmus visszatérésének veszélye az, amely megteremtheti a szovjet csapatok Osztrák Államszerződésen túli tartózkodásának feltételeit Magyarországon. 

A második világháború következményeinek kialakítása nem kizárólag a Szovjetunió ügye, hanem elvileg a négy szövetséges nagyhatalom, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország közös feladata. A gyakorlatban ez az Egyesült Államok és a Szovjetunió akaratában testesült meg. Vitathatatlan, hogy a status quo bárminemű megváltoztatásához szükség van a többi győztes hatalom, de legfőképp az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyetértésére. Nem vitatható, ez kiterjed a háborús megszállási rendszerek vonatkozásaira is. Éppen ezért a szovjet csapatok 1955. május 15. utáni Magyarországon történő állomásoztatásához – bármilyen ürüggyel történjék is – szükség volt az Egyesült Államok hozzájárulására. Ehhez az amerikai kormány elvi egyetértését a Szovjetunió ugyan elnyerte, de a jelek szerint a Varsói Szerződés tényét nem tartotta elegendőnek. További érvekre volt tehát szükség. Ha pedig ilyen érvek nincsenek kéznél, hát provokálni kell. Ez az oroszoknak és a velük kollaboráló zsidóknak gyerekjáték, csupán a békeszerződést kell elővenni és újraolvasni. Már a 4. cikk szövegében nagyon ügyesen becsempészve megtalálható. A mesteri fogalmazás magán viseli az oroszok ebbéli páratlan ravaszságát, keze nyomát. Olvassuk csak:

„Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ide értve a revizionista propagandát fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan effajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.” 

Ne akadjunk most fenn azon, hogy mindezt a Szovjetunió kormánya és az általa a magyar nemzet nyakára ültetett zsidó-kommunista diktatúra a háború befejezése óta egész Kelet-Európa kárára folytatólagosan elkövette. Hiszen már régtől fogva megszokhattuk: a szerződés betartása mindig a gyengébb kötelessége. Őt az erősebb szerződő fél erre rá tudja kényszeríteni. Fordítva ez sohasem működött.

Bármely, a Szovjetunió részére második világháborús járandóságként kizsákmányolás céljára, rendelkezésére adott újgyarmati állam területén való szovjet megszálló haderő jelenléte tehát a fasizmus újjáéledésének veszélyével igazolható. Az csak természetes, hogy minden, a kormányzást gyakorló zsidó kollaboránsokkal, vagy Uram bocsá’ a Szovjetunió kizsákmányolásával, katonai megszállásával való szembenállás, a legenyhébb demonstráció felér a fasizmus visszatérésének veszélyével, amelyet minden eszközzel fel kell számolni. Ha pedig ilyen ellenkezés nincs – hát ki kell provokálni! Úgy tűnik, ez a „praktikus” elgondolás nem 1956-ban keletkezett, hanem már a háború alatt, amikor leigázott ellenfeleik javain és szuverenitásán osztozkodtak. E letepert nemzetek kizsákmányolásának legjobb eszköze az államkapitalista gazdasági rendszer, amelyet szocialista ideológiaként lehet rákényszeríteni az uralmuk alá vont népekre. A világ színpadán pedig a mindent megváltó kommunista ideológia missziós terjesztéseként lehet a keserű bohózatot előadni.

A politikai konstruktőrök számoltak azzal, hogy az igájukba fogott népek felismerik majd becsapottságukat, s megpróbálnak kibújni ebből a különös szereptisztázásból. Gondoskodtak tehát róla, nehogy valami módon kihúzhassák nyakukat a burokból. Már a teheráni konferencián „eldöntik”, hogy a háború után a békét a három csalónak, az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak és Angliának kell majd „fenntartania”.

A teheráni tárgyalások egyik szünetében Roosevelt így számol be fiának, Elliottnak erről: „Megállapodtunk, hogy ha kell, erőszakkal is megóvjuk a békét. Fő célunk annak megállapítása volt, hogy a háború utáni világban melyek képezik majd az egyes országok számára a biztonsági övezeteket.”

Az elnök fia, Elliott Roosevelt

Világos beszéd! Félreérthetetlen utalás a „biztonsági övezetbe” sorolt államok igában tartásának szükség szerinti módszereire...

(Pannon Front 43., 2003. február 1.) 

(Folytatjuk) 

(Kuruc.info)

Haider harca, halála és hagyatéka, avagy egy politikai merénylet anatómiája

Mottó: „Élete hírös volt, halála hirtelen.”
/kopjafa felirata egy székely temetőben/

A harc

Dr. Karl Lueger

Jörg Haider, a 2008. 10. 11-én, a karintiai Klagenfurt mellett autóbalesetben elhunyt ausztriai német politikus valószínűleg nem az első és nem az utolsó volt azon jelentős történelmi személyiségek sorában, kiknek élete és halála mindmáig megosztja a közvéleményt. Ám Haider ezen felül olyan különleges alkatú ember volt, kiről még ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni, hogy az osztrák politikában Karl Lueger, a keresztényszocializmus atyja óta nem született ilyen meghatározó és markáns egyéniség. S hogy melyik az a közös tulajdonság, mely e két zseniális politikust leginkább hasonlóvá tette egymáshoz? Az, amit irigy, kicsinyes politikai ellenfeleik „populizmusuknak” szoktak titulálni. Ez a szitokszó voltaképpen csak annyit jelent, hogy egy zseniális történelmi személyiség képes empatikus képességével a néplélek mélyére látni: a tömegek nevében meg tudja fogalmazni vágyaikat, és szívüket lángra gyújtva ki meri mondani legalapvetőbb követeléseiket. Ezen kívül közös bennük, munkásságukat tekintve az is, hogy mindketten jogászi végzettséggel rendelkeztek, és sokáig töltöttek be olyan hivatalt, melyben egészen közel kerülhettek az utca emberéhez. Dr. Lueger Bécs rajongott polgármestereként, míg Dr. Haider Karintia tartomány szeretett főispánjaként gyakorolta hivatását. De míg Lueger korai halálát cukorbetegség okozta, Haiderét az ármány.

Dr. Jörg Haider

Az emberiség történelmének olyan óriás alakjai, akik személyiségük szuggesztív befolyása révén jelentősen hozzájárultak a társadalmi folyamatok alakulásához, igen gyakran nem természetes halállal mondtak búcsút e világnak. Persze, túlságosan leegyszerűsített képlet lenne, ha ennek kapcsán a „jó és a gonosz erőinek harcáról” beszélnénk, elégedjünk meg visszafogottan talán csak annak megállapításával, hogy a tömegek befolyásolása különböző, egymással ellentétes szándékú, szellemi háttérerők érdeke. Ezek mindegyike egyidejűleg teljes erejével azon van, hogy ellenfeleinek az emberekre gyakorolt hatását megakadályozza. Végső eszközként készek nyílt, erőszakos gyilkosságra is vetemedni, ám sok esetben célszerűbbnek tűnik számukra, ha titkos, cselszövő összeesküvés formájában végeznek ellenlábasaikkal. A politikai merényletek kivitelezése az évezredek során „technikailag-szakmailag” mintegy művészi szintre emelkedett. (Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy csak a kiemelkedő, nagy egyéniségeknek jár likvidálás; logikus, hogy apró kellemetlenkedőket, vagy egyszerűen feleslegesnek ítélt személyeket is gyakran tesznek el láb alól. A különbség lényegében az, hogy míg utóbbiak viszonylag egyszerűbben és feltűnés nélkül iktathatók ki a társadalom vérkeringéséből, előbbiek esetében indokolt a minél körültekintőbb, konspirációs technikák alkalmazása. Hiszen ha egy balsikerű politikai gyilkosság lelepleződik, épp az ellenkező hatást érik el vele a tettesek: áldozatuk az emberek szemében könnyen hős mártírrá válhat, és így eszméinek fáklyáját gyakran újabb lelkes, példaképüket követő titánok veszik át és viszik majd tovább.)

Julius Caesar – William Shakespeare-t is megihlető – ledöfésén kezdve, John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök lepuffantásáig számtalan zemélyiség volt, akiért milliók rajongtak szerte a világon, de akitől éppen ezért rettegtek e milliók rabszolgasorban tartói; és halálához utóbbiaknak komoly érdekeik fűződtek.

Kiváló szónok, „schlagfertig”, éles eszű és éles nyelvű vitapartner, kinek maró iróniája épp olyan egyéni és jellegzetes, mint szikrázó humora. Ezzel persze nem csak híveket toboroz, hanem irigy ellenségeket is. (A Bécsi Izraelita Kultuszközösség elnökéről, Ariel Muzikantról egy ízben megjegyezte: hogy hívhatnak Arielnek valakit, akinek kezéhez annyi kosz tapadt… Az alkotmánybíróság elnökéről, L. Adamovichról pedig, hogy: akit így hívnak, annak esetében először talán meg kéne kérdezni, hogy van-e egyáltalán érvényes tartózkodási engedélye…) Az ilyen és ehhez hasonló verbális oldalvágások azonban legfeljebb Haider cionizmusellenességét jelzik, semmi esetre sem azt a médiarágalmat, miszerint általában „idegenellenes” lett volna. Egyszer egy barátom és kollégám taxijába szállva, Haider barátságosan érdeklődött tőle, hogy honnét jött. Mikor megtudta, hogy magyar, nem azt kérdezte, hogy mit keres itt, hanem feltétlenül tudni akarta, hogy jól érzi-e magát Ausztriában és meg van-e mindennel elégedve. Jó kapcsolatokat tartott fenn iszlám országokkal, gyakran utazott Irakba és Líbiába. Nem csoda, hogy Izraelben nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Nincs csodálkoznivaló abban, hogy a róla még életében írt elemzésekben többször is felmerül a gondolat: milyen megkönnyebbülést jelentene ellenfeleinek, ha valahogyan megszabadulhatnának tőle.

Jörg Haider 1950-ben született, a Felső-ausztriai Bad Goisernben, alig száz kilométerre Braunautól, Adolf Hitler szülőhelyétől. A „genius loci” ez esetben valóban konkrét történelmi okokkal magyarázható, hiszen Salzkammergut 1779-ig a Bajor Hercegséghez tartozott, s lakóit általános német identitás jellemezte. Ebből érthető az is, hogy 1938-ban, az „Anschluss” idején Felső-Ausztria népe számára egészen természetesen hatott a Német Birodalomhoz való visszatérés (Anschluß), és ez meghatározta az alapvető szimpátiát az NSDAP németséget egyesítő politikájának irányában is. Haider szülei is ebben a „német-nemzeti” szellemben élték dolgos hétköznapjaikat, és alapvetően ez határozta meg a család szellemi-kulturális közegét. A kis Jörg már a gimnáziumi években (Bad Ischl-ben, a Habsburg császárok egykori üdülőhelyén) kapcsolatba került az épp akkor megerősödni kezdő FPÖ-vel, (Osztrák Szabadság Párt) melynek vezetőségében és sorai közt számos egykori NSDAP funkcionárius és tag találta meg az új feltételek által szabott politizálás lehetőségét. A párt akkori vezetője, Friedrich Peter hamar felfigyelt a jó beszédkészségű, intelligens fiatalemberre, felkarolta és támogatta annak politikai karrierjét. A tehetséges ifjú először egy helyi ifjúsági nemzeti szervezetbe lépve kezdett aktív tevékenységbe, majd a sikeres érettségi vizsgát követően Bécsben folyatta tanulmányait az Egyetem Állam és Jogtudományi karán, ahol 1973-ban jogi diplomát szerzett. Ám tanulmányai közben is maradt elegendő ideje a lelkes politikai tevékenységre. 1976-ban feleségül veszi a pártban is tevékeny Claudia Hoffmannt, akitől később két leánya született. Már 21 évesen tagja lett az FPÖ vezetőségének, és 1979-ben a párt parlamenti képviselője lesz.

1986-ban egy gazdag nagybátyja rátestálta az 1600 hektáros, karintiai Bärental-t (Medvevölgy), ezzel is megalapozva unokaöccse zökkenőmentes politikai karrierjét. Ez teremtette meg az anyagi hátteret ahhoz, hogy Haider minden idejét politikai küldetésének szentelhesse, és az anyagi függetlenség miatt eleve megvesztegethetetlenné váljon, mely a liberális demokráciákban párját ritkító erkölcsi tőkét jelent! Éppen ezzel egyidejűleg választották meg a párt vezetőjévé is. Elérte politikai karrierje első meghatározó állomását, s ekkor még úgy tűnt, küldetése megvalósításának nem áll útjában többé komolyabb akadály.

A Medvevölgy Dél-Karintiában

Pedig egy meggyengült FPÖ-t örökölt elődjétől, Norbert Stegertől, aki a pártot a szociáldemokratákkal kötött kilátástalan koalícióba sodorta. Az FPÖ létét a háború után csupán azért tűrte meg a globális cionista hatalmi háttérmaffia, mert két réteg gyűjtőpártja volt, a náci érzelműeké (német-nemzetiek) és a „polgári” liberálisoké. Előbbiek tevékenysége egy liberalizmussal is fertőzött, legális párt tagjaiként nyilván ellenőrizhetőbbeknek és irányíthatóbbaknak tűnhetett. Steger viszont a liberális szárny vezető egyéniségének számított, amit mi sem fejez ki jobban, hogy éppúgy elnökhelyettese volt a Liberális Internacionálénak, mint később a hasonszőrű Orbán Viktor. Amennyit segített a pártnak e kettős ideológiai arculata a parlamenti legitimitáshoz, sajnos annál sokkal többet ártott. Jó példa a párt e skizofrén belső állapotára Friedreich Frischenschlager személye és munkássága, aki az alább taglalt, vörös-kék (SPÖ–FPÖ) koalíció védelmi –, vagyis hadügyminisztere volt. Amikor az Olaszországban háborús bűnösként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, de végül mégis szabadon bocsátott Walter Reder hazatérhetett Ausztriába, Frischenschlager titokban, magánszemélyként, barátságosan fogadta az idős, félkarú, egykori SS-Sturmbannführert. Persze szemfüles balliberális újságírók azonnal rájuk találtak és botrányt csaptak: lám-lám, az FPÖ-s hadügyminiszter „náci háborús bűnösökkel” barátkozik!

Dr. Steger alkancellár pártvezér utódjával, dr. Jörg Haiderrel

Mikor azonban később Haidert saját politikai nevelt lánya, Heide Schmidt hátba támadta, s a liberális szárny egy részével, kiválván a FPÖ-ből, „Liberális Fórum” néven önálló pártot alapított, Frischenschlager is társa volt az árulásban; talán így akarta korábbi nácibarát imázsát korrigálni. (Valószínűleg ezért is kapott később érdemrendet a B'nai B'rith cionista szabadkőműves nagypáholytól.) Mikor a szociáldemokrata zsidó, Bruno Kreisky kancellár pártja elvesztette az abszolút többséget, utódja, Fred Sinowatz lépett koalícióra a Steger vezette FPÖ-vel, mely történetének népszerűségi minimumán, 5%-os választási eredménnyel éppen hogy bejuthatott az országgyűlésbe; egyébként első ízben kormányzati lehetőséghez jutva, 3 miniszterrel. Steger a párton belül erősíteni igyekezett a liberálisokat, és leszámolni a „német-nemzetiekkel”. Ekkor, az 1986-os innsbrucki FPÖ pártnapokon választották meg a küldöttek az ifjú Jörg Haidert Steger helyett pártelnöknek. Emiatt az FPÖ-n belüli jobbos fordulat miatt Franz Wranitzky kancellár, Sinowatz utódja érthetően azonnal felmondta a SPÖ- FPÖ kormánykoalíciót. Haider politikai zsenije viszont – a német-nemzeti oldalt erősítve – az 5%-os pártot, 1999-ig közel 27%-os választási eredményekhez juttatta!

1989-ben, pályája addigi csúcsaként Karintia főispánjává választották. Ellenfelei megpróbálták karrierjét kettétörni: 1991-ben sikerült pozíciójából kibuktatni egy bizalmatlansági szavazással. Az ürügyet egy a szociáldemokratákhoz intézett frappáns beszólása szolgáltatta, mikor rámutatott, hogy a III. birodalom foglalkoztatáspolitikája jobb volt, mint emezeké. Karintia népe azonban nem hagyta cserben szeretett vezérét, mert 1999- ben újra főispánná választották, mely tisztséget egészen haláláig betöltötte.

Azonban újabb nehéz időszak köszöntött a pártra. A liberális demokráciák belső, strukturális adottságaiból fakadó örök problémák nem kímélték meg a FPÖ-t sem. A népszerűség növekedésével a párt túlságosan felduzzadt, s a bal- és jobbszárny közti ellentétek fokozatosan elmérgesedtek. Nevezetesen mind a nagynémet- és új-nemzetiszocialista elvekkel szimpatizáló tagság; mind a polgári-liberális politikai beállítottságú körök szerették volna megszerezni a párton belüli dominanciát. Ehhez hozzá kell számítanunk a mindig és mindenkor jelen lévő jellembeli gyarlóságokat is. Egy, a kormányzói hatalom közelébe erősödő pártban rendszerint feltűnnek a karrieristák, a megélhetési politikusok, a hatalomvágy megszállottjai. Alighanem Haider legtragikusabb emberi gyengéi közé tartozott, hogy sohasem rendelkezett a sikeres pártvezetéshez szükséges egyik legalapvetőbb tulajdonsággal, a különleges emberismerettel. Ezt bizonyítja, hogy legközelibb harcostársai sorra árulták el őt és a pártot, s váltak ki belőle a maguk később egyre jelentéktelenebbé váló, individuális tévútjára követve.

De egy politikai párt számára nemcsak a puszta felhígulás jelenti ilyenkor a lehetséges szakadás veszélyét, hanem maga a kormányzati hatalomra kerülés is éppúgy alattomos kísértésekkel jár. (Haider és az FPÖ pályájának ezen szakaszát érdemes alaposabban is elemeznünk. Ugyanis feltehető, hogy a 2014-es választások után Vona Gábor és a Jobbik könnyen hasonló politikai helyzetbe kerülhet, és nem árt az osztrák példából tanulva idejében felkészülni a várható nehézségekre.) Az egyharmados választói-társadalmi támogatottság az egyik legkritikusabb pont a parlamenti demokráciában, hiszen egyedül kormányozni az országgyűlésben ilyen aránnyal szinte lehetetlen, a 2/3-os ellenzék bármely újító kezdeményezést megakadályoz. Ha viszont az ország kormányozhatósága kedvéért kénytelen egy addig ellenzékben küzdő párt koalíciós partnert választani, akkor a nehézkes és elhúzódó alkudozások közepette végül számos olyan kompromisszum elfogadására kényszerülnek, melyek nemcsak eltérítik őket eredeti célkitűzéseiktől, hanem csalódást és hűtlenséget provokálnak választóikban, sőt hasadást saját soraik között is. Ebbe a rendkívül nehéz helyzetbe került pártja erősödésével Jörg Haider. Mikor a választásokon világossá vált, hogy harmadik politikai erőből másodikká duzzadt az FPÖ, bármely laikus megjósolhatta volna ennek súlyos veszélyeit. A legfenyegetőbb nyomás természetesen a nemzetközi volt, hiszen Haider a politikai életet valóságosan megtervező globális háttérhatalom szemében ekkorra már abszolút „persona non grata”-nak számított; pártja, pedig nemcsak populistának, hanem neonácinak és antiszemitának is bélyegzett volt általuk. E cionista maffia diplomáciai úton és a médián keresztül azonnal megüzente Ausztriának, hogy nem fogják eltűrni Jörg Haider kormányzati hatalomra kerülését! Mi több, Tel-Aviv és New York hivatalosan is bejelentette, hogy nemzetközi gazdasági bojkott alá fogják helyezni az egész országot. Így is lett. A nyomás hatására Thomas Klestil köztársasági elnök, Ausztria államfője már előre kijelentette, hogy semmiképpen sem lesz hajlandó Haidert kancellár-helyettessé felesketni, ahogyan ez egyébként az alkotmányból adódna, egy koalíciós kormány második pártjának vezetőjére vonatkozóan.

Ebben a feszült külső-belső politikai helyzetben kezdődtek meg a pártok közti hosszadalmas koalíciós tárgyalások, melyek végül mégis az ÖVP (Osztrák Néppárt) és az FPÖ kormánykoalíciójához vezettek. A Szabadságpárton belül is vita folyt arról, hogy helyes-e a kormányzati szerep elvállalása. Egyesek figyelmeztették, intették, óvták Haidert e lépés megtételétől, de ő hajthatatlan maradt, mert úgy gondolta, hogy ezzel tartoznak a választóknak. Ki tudja, mikor adódik még ilyen alkalom Ausztria történelmében, hogy végre valóban a nemzet érdekében képes valaki az országot irányítani? A szociáldemokratáktól elhidegülő, néppárti Wolfgang Schüssel kancellár meg volt győződve, hogy képes szalonképessé tenni, vagy kitrükkölni a kormányzati kisebbség szerepét betöltő FPÖ-t. Haider viszont vakon hitt pártja stabilitásában, elszántságában, munkatársai hűségében, s a kormányzati szerepért hajlandó volt még abba a kompromisszumba is belemenni, hogy személy szerint háttérbe vonul, és Karintiában főispáni feladataira koncentrál.

Rossz nyelvek szerint titkos ellenségei zsarolták Haidert azzal, hogy ha nem elégszik meg a karintiai főispánsággal, kiteregetik biszexuális hajlamait. Végül maga helyett egy politikai „nevelt lányát”, az ifjú Susanne Riess-Passert jelölte ki kancellár-helyettesnek, maga pedig a háttérből akarta irányítani az FPÖ-s kormánytagok munkáját. E kényszerű kormányzati kaland sajnos szükségszerű kudarchoz vezetett. A nemzetközi politikai maffia eleinte fogcsikorgatva vette tudomásul a kormánykoalíciót, és nem hivatalos bojkottszimbolikus értékű, erőszakos haláleset esett meg a történelemben. A merénylők pedig idő közben már olyan kifinomult szintre jutottak el a megvalósításban, hogy az emberek – időnként mítoszteremtésre buzduló – képzelete, jelentős történelmi személyiségek esetében akkor is rekonstruálni próbálja az erőszakos halál hátterét, ha ez objektív, tudományos módszerekkel nem, vagy csak közvetetten bizonyítható. (Atilla hun nagykirály, Wolfgang Amadeus Mozart, gróf Teleki Pál, József Attila, Szent Imre herceg, Bonaparte Napóleon, Zrínyi Miklós, Mátyás király, I. János Pál pápa - hogy csak néhány híresebbet soroljunk fel számtalan jobb sorsra érdemes társuk közül.)

Kennedy röviddel a merénylet előtt

De térjünk rá tanulmányunk tulajdonképpeni témájára, a Jörg Haider ellen elkövetett politikai merényletre, melyről nyugodtan állíthatjuk, hogy korunk egyik jellemző, ha nem épp a legjellemzőbb esetének bizonyult. Különböző felmérések igazolják, hogy az osztrák társadalom nagy része – a média által gyakorolt agymosás ellenére – mind a mai napig úgy véli, a karizmatikus osztrák politikus nem természetes halállal hunyt el. Ráadásul számos közeli barátja és harcostársa is osztozik e meggyőződésben. Személyére emlékezve pedig ma már azok is meghajolnak karakán alakja előtt, akik életében nemigen szimpatizáltak vele. Haideri kvalitású politikus életművének szisztematikus elemzése egy rövid, három részes megemlékezésben megvalósíthatatlan feladat. De ha röviden, szemezgetve tekintjük is át a politikus munkásságát, akkor is mindjárt világossá válik, ki mindenkinek fűződhetett érdeke ahhoz, hogy minél előbb kiiktassák őt a szellemi közéletből. Mert a karintiai főispán olyan jellegzetesen harcos s alá vette Ausztriát. (A magyar kormány – kivételesen helyes diplomáciai döntést hozva – nem csatlakozott e bojkotthoz.) Viszont a Néppárt egyre több vállalhatatlan kompromisszumba kényszerítette a kisebbik kormányzópártot, mely hosszú távon társadalmi népszerűség-csökkenéshez, és belső viszályokhoz vezetett.

Érthető, hogy Haidert már ebben az időben is érték halálos fenyegetések. Hiszen nagyon korán felismerte, hogy nemzete (és az európai nemzetállamok) halálos ellensége a bibliai fenevad, az a gazdaságpolitikai hatalom, melynek szocialista és néppárti, osztrák és európai marionettjei csupán megvalósítói a szabadkőműves bankárkaszt világhatalmi törekvéseiknek. Nyilvánvaló, hogy ezek elemi érdekeit veszélyeztette egy olyan tehetséges politikus, aki idealizmusa, elvhűsége, és vagyoni helyzete okán nehezen korrumpálható, vakmerő típusú személyiség. Így következetesen fog küzdeni befolyásuk ellen, mert pontosan tudja, hogyan menthető meg tőlük ez a világ utódaink számára.

A halál

2008. 10. 11-én éjjel 00:15 körül gyilkos merénylet áldozata lett dr. Jörg Haider, korunk egyik legkarizmatikusabb jobboldali politikusa. Az autóbalesetnek álcázott kivégzés ugyan fiziológiai értelemben sikeres volt, szellemi és erkölcsi szempontból azonban ellenségei számára totális kudarc. Noha a hivatalos szervek a balliberális médiával összejátszva mindent megtettek azért, hogy elhitessék a közvéleménnyel az idegenkezűség kizárhatóságát, s napok alatt lezárták az ügyet, mégis szinte mindenki számára kezdettől világos volt, hogy Haidert egyszerűen likvidálták politikai ellenfelei.

A baleset helye: Lambichl, Loiblpaßstrasse-nél – Klagenfurt am Wörthersee-től délre

Nincs féknyom

Sajnos megbízható pontossággal a mai napig sem rekonstruálhatók az események, ezért mindenki kénytelen feltétételezésekre hagyatkozni; hiszen túl kevés információ áll rendelkezésünkre, a többit – szokásukhoz híven – titkosították a hatalombitorlók. Konspirációs technikájuk révén a – szándékosan kiszivárogtatott, de gondosan válogatott – híranyagot folyamatosan manipulálták, illetve feltételezhetően jócskán hozzátódítottak is. Így egyfajta legendaképződés indult meg, szinte minden forrás másként értesült a részletek tekintetében. De az elkövetőknek falazó hatóságok és kiszolgáló médiájuk rágalmaiból és titkolózásából is csak egyértelmű bűnrészességükre következtethetünk. A tettes(ek) személye sajnos azért nehezen behatárolható, mert e kiváló politikusnak oly sok halálos ellensége volt a politikai porondon. Legfeljebb találgathatunk: a számtalan szervezet közül melyek tervelték ki, szervezték és rendelték meg, illetve melyikük vitelezte ki a merényletet. Az mindenesetre elég valószínűnek tűnik, hogy Haidernek nem csupán múltjáért kellett bűnhődnie, lemészárlása – további sikeres tevékenységét megelőzendő – fontos célként is ott lebeghetett gyilkosai előtt.

A kitűnő és bátor, lengyel származású, német zsurnaliszta, Gerhard Wisnewski 2009-ben könyvet jelentetett meg „Jörg Haider” címmel, melyben gondos magánnyomozás után igyekszik felderíteni a Haider-merénylet hátterét. Ám sajátos módon, honlapján a könyv megjelenése után nem frissült a bűntényre vonatkozó tartalom, mely megalapozza egyesek feltételezését, mely szerint az ügy kapcsán őt (is) halálosan megfenyegették, vagy megzsarolták, hogy elhallgattassák. Megemlékezésünkben több más forráshoz is sikerült hozzájutnunk, természetesen anonimitást kérő egykori politikus bajtársak, rendőrségi, orvosi, autószakértői egyének árultak el érdekes részleteket.

2008 ősze

Dr. Jörg Haider halála előtt sikeres politikai visszatérés reményteli hőse, tele nagyszabású tervekkel és energiával. 2006-ban az általa alapított BZÖ 4,1%-os, szerény eredménnyel, a megkövetelt küszöböt átlépve került be az osztrák parlamentbe. Ám két év alatt sikerül pártját, a 2008-as parlamenti választásokon 11,7%-os eredményhez juttatnia, szavazói számát mintegy megháromszorozva! Sikerrel kecsegtető tárgyalásokat folytat H. C. Strachéval, az FPÖ jelenlegi elnökével a két testvérpárt kibékülésről, egy esetleges újraegyesülésről, de legalábbis választási koalícióról (a német CDU-CSU mintájára). Mivel pedig az egyre fenyegetőbb osztrák gazdasági válság és a választók növekvő EU-szkepticizmusa miatt (Haider népszavazást követelt Ausztria EU-ból való kilépésről) épp korábban roppant meg az osztrák nagykoalíció (SPÖ-ÖVP), s kibékülésükre alig mutatkozik esély; úgy tűnt, Ausztriára könnyen újra fekete-kék (+narancs) koalíciós kormányzás köszönthet, melyben Haider talán még kancellár is lehet. Az a politikus, aki néhány napja centrális támadást hirdetett meg a nemzetközi, globális banktőke és a brüsszeli hatalombitorlók ellen, s aki az európai nemzeti radikális pártok összefogására hív fel! Aki nem csak népéért élő főispánként szeretett és rajongott, karizmatikus személyiség volt; hanem az európai nemzetállamok – cionista világuralommal szembeni – függetlenségi törekvéseinek mindenre elszánt harcosa is.

A merénylet éjszakáján Haider egy munkás, nehéz nap után, Klagenfurtból, Volkswagen Phaeton márkájú páncélozott szolgálati autóján birtokára, a Medvevölgybe igyekszik, ahol reggel ünnepelné családi körben édesanyjának 90. születésnapját. (Ez az autótípus egyébként az egyik legbiztonságosabb gépkocsi a piacon!) Lambichl nevű helység határában gépkocsibalesetet szenved, és a politikus életét veszíti.

Az előző nap fontos dátum Karintia történelmében: ekkor ünnepli a tartomány 88 éves évfordulóját annak, hogy Klagenfurttól délre eső vidéke ma egyáltalán Ausztriához tartozhat. A történet nagyon hasonlít Sopron és környéke első világháború utáni sorsához. Ha Sopront méltán nevezik a magyarok „a hűség városának”, Dél - Karintiát éppígy nevezhetnék az osztrákok a „hűség tartományának”. Mikor az első világháború befejeződött, az SHS (Szerbia – Horvátország – Szlovénia) hadserege 1918. november 5-én benyomult Délkelet-Karintiába (Gailvölgy és Rózsavölgy), hogy a szlovén területi igényeknek érvényt szerezzenek. Decemberben Karintia kormányzata a fegyveres ellenállás mellett döntött. Bécs politikai gyávaságból ellene volt a tervnek, ezért nem nyújtott semmiféle támogatást. A területvédelmi harcok nyomán január idusára mégis sikerült a területek egy részét visszafoglalni. Ekkor amerikai kivizsgáló alakulatok érkeztek, és Saint Germainban, a békeszerződés népszavazást rendelt el a vitatott területen. Noha a lakosság kb. 70%-a szlovén nemzetiségű, a szavazáson mégis 59% szavazott az Ausztriához tartozásra, ami azt mutatja, hogy az itt élő szlovén kisebbség zöme szintén osztrák fennhatóság alatt kívánt élni.

2008. 10. 28. Jörg Haider utolsó fellépése – a klagenfurti Landhaushof-ban

Haider főispán az évfordulón természetesen együtt ünnepelt népével, lelkesítő beszédeket mondva a különböző rendezvényeken. Ezekben élesen támadta Szlovéniát, amiért – Ausztria belügyeibe beavatkozva – a szlovén kisebbséget a befogadó osztrák nemzet ellen hecceli. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a főispán (a szlovén-nyelvű helységnévtáblák körüli viták kapcsán) egyébként is hosszú évek óta konfliktusban állt a szlovén nemzetiségi szervezetekkel, aligha tekinthetjük véletlennek, hogy éppen e jeles ünnepnap után történt a merénylet.

Délután is több rendezvényre volt hivatalos a politikus.A „Kis újságnak” adott exluzív interjúja a nemzetközi bankárkaszt elleni frontális támadás. Különleges büntetőbíróság felállítását követeli a gazdasági bűnözés megfékezésére, börtönbüntetést és vagyonelkobzást a gazdasági válságért felelős vezetők számára. Nyílt hadüzenetet hirdet az EU korrupt politikus bürokratáival szemben is.

Este hétkor hazaküldi sofőrjét, és maga ül a volán mögé. Előbb beugrik egy ismerőse új éttermének megnyitójára, később a Wörthersee melletti Veldenben egy újság partiján is megjelenik, melyen számos közéleti személyiség vesz részt. Haider jó hangulatban van, és többekkel elbeszélget. Még egy rádióinterjúra is van ideje.

Radio Antenne Kärnten: Jörg haider utolsó interjúja, 23:15-kor

Ezen eseményeknek Haider halála rekonstrukciójának szempontjából komoly jelentőségük lesz, hiszen később számos tanú tudja igazolni, hogy a főispán mikor indult útnak, s hogy – szokásához híven – egész este nem fogyasztott alkoholt.

Útjának utolsó állomásának kell a legizgalmasabb helyszínnek lenni. Körülbelül egy órára beugrik egy klagenfurti „homokos” bárba. Régóta közbeszéd tárgya Haider biszexuális hajlama. Sokan tudni vélik, hogy boldog családi élete mellett, időnként az ellentétes zónába is betéved. Ezt a bizonyíték nélkül az előtérbe állított vádaskodást a Haiderrel szemben ellenséges sajtóban többen is terjesztik. Ennek azonban aligha lehet bármi köze halálához.

Az egyébként komoly mennyiségű alkoholt sohasem fogyasztó főispánnak e lokálban kb. 40 perc alatt kellett volna 1,8 ezreléknyi véralkohol szintet elérnie, ami felér egy üveg vodka fél órán belüli benyakalásával. Csakhogy egy apró részlet megzavarja a híreket: ebben a lebujban palackos tömény szeszt ki sem szolgálnak, vodkát pedig egyáltalán nem. Haider gyűlölte a tömény italokat. Itt rövid ideig egy ismeretlen fiatalemberrel látják beszélgetni, aki tanúként később nem fellelhető. Mindazonáltal tény, hogy Klagenfurtban egyre gyakoribbak az olyan bűntények, melyek a bárvendégek poharába titkon altató pottyantásával kezdődnek. (De megfontolandó az is, hogy egy titkosszolgálati ügynök egyetlen mozdulattal fél decis alkoholos beöntést tud adni egy eszméletét vesztett embernek. A klinikai halál idején a bélbolyhok még percekig képesek a vérbe felszívni az alkoholt, ami megmagyarázná az 1,8 ezreléknyi véralkohol szintet, míg a gyomorban szinte alig mutatható ki alkohol nyoma. A boncolás teljes eredményét egyébként sosem hozzák nyilvánosságra, sőt nem engedték meg független orvosok általi megismétlését sem; ahogyan azt sem, hogy a VW szakértői megvizsgálhassák a roncsot.)

A haláleset után a média és a hatóságok gyanús sietséggel igyekszenek az ügyet alapos kivizsgálás nélkül lezárni, s azt sugallni, hogy Haider esetében az „idegenkezűség” teljességgel kizárható. Az 1,8 ezreléknyi véralkoholszint mellett, másik „minden kétséget kizáró” érvük az volt, hogy a 70 km/h megengedett legnagyobb sebességet engedélyező szakaszon az áldozat gépkocsija állítólag 142 km/h sebességgel haladt a baleset időpontjában. Iszákos és száguldó is. Utóbbit azzal igyekeztek bizonyítottnak tekinteni, hogy a sebességmérő óramutatója „itt akadt fenn”. Ez még egy laikus számára is nevetséges érvelés, hiszen, mechanikus szerkezetről lévén szó, így a legkisebb lökés is változtathat a mutató állásán. Ezzel szemben a legegyszerűbb, minden járművezető iskolában tanult képlettel (reakcióidő + fékút = féktávolság) kiszámítható egy gépkocsi sebessége. A baleseti helyszínlelés adataiból világos, hogy a féktávolság ez esetben maximum 100 méter lehetett, amiből egyértelmű, hogy a gépkocsi semmiképpen sem haladhatott 90 km/h-nál gyorsabban! (Igaz, féknyom sem volt látható, ami azt bizonyítja, hogy az áldozat már az útról letéréskor eszméletlen állapotban volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a baleset helyszínén semmilyen olyan tárgy nem található, mellyel ütközve a páncélozott VW Phaeton totálkárossá, utasa pedig halottá válhatott volna; teljesen világossá válik, hogy az események egészen másként zajlódtak, mint azt a hivatalos hatósági szakértők kommunikálták, vagy a média tolmácsolta.)

A hivatalos változat: nagy sebesség és alkoholos befolyásoltság miatt az útról lekerült

A helyszínlelés alapján hivatalos változatot állapítottak meg: Klagenfurt Államügyészi Hivatal vezetője szerint Haider szolgálati kocsijával ködben nagyobb sebességgel hajtott egy 70 km/órás zónában, egy előzést követően éjjel egy óra körül az úttestről lejött, amikor a VW Phaeton többek között egy betonpillérnek ütközött. Két wolfsburgi technikus által az elektronikus kontroll egységből kiolvasott információ szerint – amely az utolsó 30 másodpercben elraktározott adatokat tartalmazza – a legutolsó mért sebesség 142 km/óra volt. Kórházba szállításakor Haidert több életveszélyes sérülésből eredően nyilvánították halottnak. 2009. április 14-én nyilvánította ki a Klagenfurti Államügyész, hogy a halálos közlekedési baleset tényállást hivatalosan is megállapították. A halálos balesetet ezzel kizárólag egy vezetői hibára vezették vissza. A balesetet szenvedett jármű műszaki értékelése azt adta, hogy a balesetes járműnek „kifogástalan állapotban” kellett lennie, ugyancsak nem utalt manipulációra vagy valamiféle idegenkezűségre. A boncolás a balesetnek egészségügyi okát, valamiféle szívinfarktust vagy más betegséget kizárta. Az itt idézett gráci igazságügyi orvosszakértői eredményeket az innsbrucki egyetem másik szakvéleménye megerősítette.

Wisnewski megkísérli rekonstruálni a bűncselekményt, ám minden igyekezete ellenére csupán feltételezései lehetnek, hiszen az ehhez szükséges információkhoz hozzájutni szinte lehetetlen. Az ügyészség, kinek épp a nyilvánosság lenne érdeke, hogy megakadályozza az összeesküvés-elméletek terjedését; diszkrécióra hivatkozva tagad meg bármely információt. Wisnewskit titokzatos körülmények között meghívják egy eldugott helyre, ahol az állítólagos autóroncsot rejtegetik; s itt lehetővé teszik számára, hogy azt maga is megvizsgálhassa. Azonban számtalan furcsa eltérést talál a roncs, és a roncsról korábban, a helyszínen készült felvételek között. Leglényegesebb, hogy a neki bemutatott roncson – a korábbi képeken egyértelműen kivehető, vezetőülés (a fej!) feletti – horpadás és lyuk egyszerűen nem létezik, eltűnt!

(Ez az „eltűnt” lyuk éppúgy származhatott egy munkagép behatásától, mint egy speciális, a tetőre helyezett, apró robbanószerkezettől. Utóbbi verzió realitását alátámasztja Wisnewski egy másik titkos informátora, aki korábban a rendőrség terrorelhárító csoportjában dolgozott.

Elmondta, hogy fordultak elő gyakorlatukban olyan esetek, mikor házilag is könnyen elkészíthető, autótetőre erősített robbanóanyaggal gyilkolták meg egy-egy gépkocsi utasát. Az áldozat agyába hatoltak a tető fémszilánkjai, de egyetlen másik utas sem sérült meg!)

Nincs sárhányó, nincsenek ajtók, lyukak a karosszérián: a roncs

A Visszatérve Haider Phaetonjához: a motorházfedél ismeretlen behatástól végig lett gyűrve, két ismeretlen eredetű apró luk is látható rajta. Érthetetlen, hogy a 12 légzsákból mért nyílt ki csak kettő, érthetetlen, hogy miért nem látható a roncsban – 1-2 csepptől eltekintve – szinte semmi vér, noha az áldozat bal karja szinte teljesen leszakadt.

Wisnewskinek egyébként sikerült egy második szemtanú, bizonyos Wolfgang König nyomára akadnia, aki autójával a baleset állítólagos időpontja után 10-13 perccel érkezett a helyszínre. Ő elmondta, hogy ott két másik autót látott. Az út mellett egy barna Volvót, melynek kormánya mögött némán ült valaki, ezen kívül egy villogó kék lámpájú civil rendőrautót. Utóbbiból ketten szálltak ki, akik nem engedték őt közelebb a helyszínhez, fényvisszaverő mellényükön azonban nem állt „rendőrség” felirat. Az állítólagos, Haider által megelőzött szemtanú asszony és kocsija viszont sehol nem volt! (A később érkezett mentőautó személyzete sem látta…) Kiszakadt roncsdarabok viszont már a fékút elején láthatóak voltak, messze a roncs végleges helyétől, amelyben ekkor nem ült senki! E szemtanú beszámolója szinte semmiben sem egyezik a médiában közölt híradásokkal. Hogyhogy a baleset okozta zajokra egyetlen nézelődő lakó sem szaladt ki a házából? Hogyhogy csak jóval később érkeztek autók, noha ez még éjszaka is forgalmas szakasznak számít? Hogyhogy a tanú szerint kristálytiszta volt a levegő, míg a rendőrségi helyszínlelők sűrű ködről, a tanú porfelhőről, beszélt?

A balesetkor állítólag kiszakadt négy ajtóból kettő egymás mellett feküdt, de külső felük alig sérült, csupán kifelé hajlott. A Wisnewskinek bemutatott roncs zsanérjai viszont sértetlenek, nyilvánvaló, hogy ebből az autóból nem kiszakadtak az ajtók, hanem a csavarokat egyszerűen kicsavarták!

Az ajtók a roncs felett párhuzamosan repültek. Mindkét ajtó zsanérjai sértetlenek

Mindkét ajtó zsanérjai sértetlenek

Wisnewski mégsem veszi biztosnak, hogy két roncs létezne, mert a törött szélvédőüveg sarkában kivehető az autó papírjain is szereplő gyártási szám. Ebből azonban semmi nem következik, hiszen korábban már megtudta és meg is írta, hogy ebből az autótípusból számos, egymástól szinte megkülönböztethetetlen ikerdarab létezett; éppen abból a célból, hogy ha a politikus autóját bármely oknál fogva szervizbe kellett vinni, akkor ideiglenes csereautóként ilyen hasonmás példányokat biztosítottak számára. A gyártási számhoz tartozik egy autópapír. Csakhogy Wisnewskinek nem volt módja a baleset helyszínén fotózott autón ezeket a számokat leellenőrizni! Hogy a két autó közül melyik az „igazi” roncs, nem tudhatjuk, de egyidejűleg mindkettő nyilván nem lehet! Felmerül a kérdés, miért létezik két roncs?! Két válasz lehetséges. Vagy a hamis utánzatronccsal lehet a balesettel kapcsolatban bizonyítani/cáfolni valamit; vagy az igazi roncs helyettesítésére kreáltak egy másikat, hogy eltüntessenek vele eltitkolnivaló bizonyítékokat. Természetesen mindkét verzió feltételezi, hogy nem baleset, hanem merénylet történt.

Különös: egy kocsiajtó darabjai lógnak immár két hete észrevétlenül fa ágai között, az „Ermittlern” fölött

Ugyanezt támasztják alá a „Haider VW” szerviz-dokumentumai, melyeket egy autószerelő szerzett meg és mutatott be Wisnewsinek. A kocsi adatbankjában (október közepén) egyáltalán nem szerepel a politikus halálos balesete, hogy az autó totálkáros lett! (Természetesen a légzsákok kioldódása sincs feltüntetve.) Ezzel szemben érdekes adatokat tudhatunk meg a 2008 júniusában vadonatújan szállított gépkocsiról: kétnaposan, 359 km úthasználat után járt először a szerelőműhelyben, ahol hátsó lengéscsillapítóját kicserélték. Gyártási hiba? Különleges baleset? Elég abszurd feltételezés mindkettő. Viszont a szakember szerint a lengéscsillapítók alá szokás szerelni például radarelektronikát! Két hónappal később került újra a műhelybe az autó, 37 000 kilométert futva. Ez azt jelentené, hogy Haidernek átlagosan napi 600 km-t kellett volna kocsikáznia! Egy hónappal később (és két héttel a halálos baleset előtt) aztán újra a műhelyben a gépkocsi, de még mindig a korábbi km-állással, ami azt jelenti, hogy egy hónap alatt Haider egy tapodtat sem tett vele. Elírásról aligha lehet szó, hiszen a garancia miatt kínosan ügyelnek az adatok pontosságára. Teljesen világos, hogy két „Haider-autónak” kellett léteznie, és legalább az egyiket preparálták.

A szervizlap pontosan megmutatja: 2008. szeptember 3. és 29. között egyetlen kilométert sem futott

Tekintsük végül át a „baleset” néhány egyéb különös körülményét: Egy idő után eltűntek az ajtók, a rendszámtáblákat sohasem látta senki (a fényképeken sem szerepelnek). Szintén nem látta senki a két sárhányót vagy annak leszakadt részeit, nincsenek üvegszilánkok a fényszóróból és a két külső tükörből. Az a tűzoltó vízcsap-oszlop, amely az autónak a legkomolyabb sérülését okozta – és amitől Haidernek az életét el kellett veszítenie a vizsgálati időszakban többször is megváltoztatta a helyét. Nyoma sincs a képeken kiáradó víznek sem. Miféle lezárt útépítési területről beszéltek egyesek? Állítólag a balesetet követően letisztogatták a frontot és a motorháztetőt. Kivágták a vezetőülés ülőfelületét. A kerekek mások voltak, az abroncsok egy Phaeton számára nem engedélyezettek.

Kik és miért? Mért nem készült több közeli felvétel a roncsról, vagy mért nem hozták őket nyilvánosságra? Miért jelentek meg egymást követően ellentmondó nyilatkozatok a médiákban, minden lényeges adat tekintetében? Sebesség, véralkohol tartalom, időpontok, a fej felett luk keletkezésének és más sérülések magyarázata? Mért zavarosak a terhelő tanúk vallomásai?

Haider korábbi titkárával, Stefan Petznerrel (ma a BZÖ helyettes pártvezére)

(Stefan Petzner egyszer bőbeszédű, és közlékenyen ígér új részleteket, aztán hirtelen titkolózni kezd.) Az állítólag megelőzött szlovén női szemtanú pedig mért oly szűkszavú – vagy esetleg csak egy kitalált valaki? Mért titkolták el, hogy kitől, s milyen SMS érkezett Haider mobiltelefonjára a „baleset” időpontjában? Miért titkosította az államügyészség az egész vizsgálat anyagát? Megannyi megválaszolatlan kérdés…

Wisnewski számos más merénylettel állítja párhuzamba a Haider ellenit. Például a szintén szélsőjobboldali érzelmű Alfred Herrhausen, a Német Bank szóvivője ellen is hasonló gyilkos merényletet követtek el 1989-ben. Az ő Mercedes limuzinjában bizonyítottan belső robbanás történt, és az ajtók ugyanúgy „kirobbantak” a roncsból, mint Haider autója esetében! Ha a főispán esetében is preparálták az autót, az magyarázatot adna arra is, mi okozta a politikus jobb veséje felső szegmensének szétroncsolódását, amint az eredeti, nyilvánosságra sosem hozott boncolási jegyzőkönyvében áll.

A fej, különösen a bal oldala valamiképp elcsúszottnak hatott (többszörös koponyatörés?), a fülből vér csurog. A fej szélsőségesen a jobboldalra lecsüng, az alsó ajak felhasadt. A bal kar szinte teljesen leszakítva függ, csak némi izom tartja. A mellkas egyetlen mély seb volt, úgy, hogy belé lehetett látni. A lábak között ugyancsak mély sérülés kiabált. A ruha vérrel volt átitatva.

Megjegyzés: Az autóban két vércsepptől eltekintve vér nem található. Normál esetben az ilyen sérülésnek az autóban vérfürdőt kellene okozni. Ennél fogva a holttestet más helyen mutatták be.

A halál oka hivatalosan az agyalap szétroncsolódása, a testre felülről és balról ért behatások következtében.

Titkosszolgálatok ismert gyakorlata, hogy ha az elkövetők biztosak akarnak lenni az áldozat halálában, akkor egyidejűleg több módszert alkalmaznak. Haidert a „balesetkor” fél tucat olyan behatás érte, melyeknek mindegyike egyenként is halálos lett volna! A leszakadó bal kar, a borda-törések okozta sokk szintén halálos lehet, a vese roncsolódása szintúgy, az egyéb belső vérzések is.

Hasonló példaként hozza fel Wisnewski az egykori keletnémet emigráns futballista Lutz Eigendorf ellen a Stasi által elkövetett merényletet. A sportolót ennek során csapdába csalták, megmérgezték, majd futni engedték. Pánikban hajtott el autóján (2,2 ezrelék véralkohol szinttel!). Kis idő múlva eszméletét vesztette, letért jobbra az útról, és egy fának hajtva két nap múlva meghalt. Később a nyilvánosságra kerülő Stasi tankönyvekben utalást találtak rá, hogy a baleset helyszínén biztonság kedvéért még akkumulátoros reflektorokkal el is vakították őt! („Kívülről elkábítva, elvakítva? Eigendorf”)

A Lady Di sofőrjéről készült fotót sem a radar készítette, hiszen annak gyors felvillanása nem okozhatta a képen látható-pupilla összeszűkülést. Nyilvánvalóan őt is szándékosan elvakították, ami a kormány önkéntelen félrerántásához vezetett! De a vérpróba laborbani kicserélésének trükkjét sem zárja ki Wisnewski, melyet a Diana elleni merénylet esetében is feltételez. A hivatalos verzió szerint a sofőr szintén magas véralkohol szinttel rendelkezett, noha évek óta absztinens életet élt, és többen tanúsították, hogy aznap sem ivott. Azonban a vérmintában magas szénmonoxid tartalmat is kimutattak. Kiderült, hogy aznap éjjel Párizsban 22 ember halt meg: egyikük lerészegedés után lett öngyilkos, oly módon, hogy autójába zárta magát és az utastérbe vezette a kipufogógázt. Valószínűleg az ő vérmintájával cserélhették ki Lady Diana sofőrjének mintáját.

Különös módon Haider egyik jó barátjával és párttársával is furcsa eset történt 2003-ban, amit maga mondott el a szerzőnek. Herbert Haupt nem akárki volt: a nemzetközi bojkott alatt álló fekete-kék osztrák kormánykoalíció második alkancellárja és szociális minisztere. A Stasi feketelistáján biztosan szerepelnie kellett, mert korábban kis híján sikerült lebuktatnia az NDK titkosszolgálatának ausztriai ügynökeit. Egy ízben épp egy villachi temetésre tartott autóján, melyet maga vezetett. Egy erősebb kanyar előtt a sebességkorlátozás miatt fékezni kezdett, mikor csengett a mobiltelefonja. Megnyomta a kihangosító gombját, és ebben a pillanatban kikapcsolódott a kormány és a fékmű szervo rásegítő rendszere. Minden erejére szüksége volt, hogy a kanyarban ne repüljön le az útról, és ne csapódjon neki az út melletti betonfalnak. A telefonba senki sem szólt bele. Mikor újra megnyomta a kihangosító gombot, újra működött a szervo. Pártja parlamenti klubjának számáról hívták, melyet utána mindjárt visszahívott, ám érdekes módon senki sem vette fel a telefont…

Haider özvegye új vérvizsgálatot követelt, a család független orvosának jelenlétében. „Új” vizsgálatot ugyan tartottak, de saját orvosuk nem lehetett jelen. Pár nap múlva pedig a holttestet sietősen „bebalzsamozták”, ami formaldehid pumpálását jelenti a testüregekbe. (Ez lehetetlenné teszi később bármely vizsgálat megismétlését!)

Wisnewski „demokratikus jogállami disznóólnak” nevezi Ausztriát, hiszen a világon hol egyebütt fordulhatna még elő, hogy a „Haider-baleset” körülményeinek kivizsgálásával ugyanazon államügyészséget bízzák meg, mely korábban két ízben is nyomozott, hogy vádemelési javaslattal élhessen a politikussal szemben! Először az úgynevezett „tilalmi törvény” („Verbotsgesetz”) elleni vétség gyanújával a „III. Birodalom rendes foglalkoztatáspolitikájával” kapcsolatos Haider-beszéd kapcsán, majd hivatali visszaélés gyanújával, a szlovén helységnévjelző táblák ügyében. Ráadásul az utóbbi még Haider halála idején is folyamatban volt! Miféle független vizsgálat az, melyben az ügyészségnek hivatalból kötelessége a pártosság?!

Aztán itt vannak a tanúk: az összes olyan tanú, aki bizonyítja, hogy Haider aznap nem ivott, bátran, nevét vállalva nyilatkozik. Aki viszont „rovására” tanúskodik, az mind anonim és rejtőzködik vagy mellébeszél. Logikus, hogy félnivalója van: feltehetőleg hamis tanú, akit fenyegetéssel vagy zsarolással vettek rá a tanúskodásra, vagy kényszerítenek illegalitásba! Az asszony, aki kvázi „koronatanú”, hiszen közvetlenül a baleset előtt Haider állítólag az ő gépkocsiját előzte meg, felkutathatatlan. Egy névtelen feljelentés nyomán „gyanúsítottként” hallgatták ki. A szlovén származású nő vallomása pár mondatos, de elég abszurd. Közeli lakásához hazafelé tartva Haider gépkocsija nagy sebességgel megelőzte, majd letért az útról jobbra, de ez után semmit sem látott a „porfelhő miatt”. (Nedves időben honnét lenne por?!) Mielőtt (!) a rendőrséget hívta volna telefonon, először férjét hívta fel, (!) aki előbb is érkezett a helyszínre, és ahelyett, hogy közelről megnézte volna az áldozatot, elsősegélyt megkísérelve; Haider kilógó bal lábát látva, csak ennyit mondott: „itt már nincs mit tenni…” Az asszony azóta fellelhetetlen, állítólag kihallgatása után azonnal külföldre távozott. Hogy engedhette meg ezt az ügyészség? Vagy épp ők akarták elérhetetlenné tenni?

Baleset vagy a tett helyszíne: ez a fénykép az esemény helyszínét kb. 2 órakor szemlélteti

További, szavahihetőségük leellenőrzése céljából felkutathatatlan terhelő tanúk: egy állítólagos hobbi-fényképész, aki véletlenül betévedve a homokos lokálba, felismerhetetlenségig homályos képet készített Haiderről, amint egy fiatal fiúval beszélget, s egy másik felvételen a lokál órájáról, a felvétel állítólagos időpontjáról. Egy további elérhetetlen, anonim tanút is szereztek, aki állítólag a támolygó Haidert le akarta beszélni az autóba szállásról. Mért nem állnak újra elő ezek a „tanúk”, kitől és mitől félnek? Hamis tanúkat szokás ily módon megfélemlíteni.

Egyedül Haider családjának hallgatása fogadható el, akik érthetően nem akarnak naponta a szennyes bulvárlapok címlapján szerepelni, hiszen ezzel úgysem adhatják vissza szeretett Jörgjük életét, és túl sok bizonyíték a merényletre valószínűleg az ő kezükben sem lehet…

Ki mindenkinek állt érdekében dr. Jörg Haidert elsöpörni az útból? „Tizenkét zsiványnak” – a számtalan leányvállalat mellett – mindenképpen!

- A KGB (Haider a szovjet impérium – V. Putyin által máig legitim, s létező – rendszerének régóta bírálója és aljasságainak bátor leleplezője!)

- A Stasi és az Osztrák Kommunista Párt /KPÖ/ (A német birodalom egységét valló Haider az újra egyesülésig mindent megtett az NDK bomlasztására, a STASI ausztriai ügynökeinek leleplezésére.)

- A Moszad (Egyetlen szókapcsolatba tömörítve: Haider „deklarált antiszemita”, kiváló kapcsolatokkal a Kadhafi családdal és Szaddám Huszeinnel.)

- A CIA /Illetve a Dokumentációs archívummal és az izraelita Kultuszközösséggel együttműködő fiókszervezete az ADL (Anti-Defamation League) – Haider tisztában volt az USA cionista politikájával, s folyamatosan annak veszélyére hívta fel a figyelmet, mely Európára nézve végzetes!

- Izraelita Kultuszközösség (Haider évtizedes konfrontációban állt a szervezettel, mely a Moszad titkos ügynökszervezete Ausztriában. Folyamatos, személyes, jogi és verbális csatározás folyt közte és a csoport elnöke, Ariel Muzikant közt.)

- Dokumentationsarchiv des Österreichischen Wiederstandes (az osztrák ellenállás dokumentációs gyűjteménye, vezetője a zsidó Wolfgang Neugebauer), mely a fentebbi Kultuszközösséggel, a Moszaddal, és az alábbi KPÖ-vel együttműködve gyakorlatilag belső, titkosszolgálati kémtevékenységet folytat az osztrák nemzeti radikális hazafiak ellen. Érthető, hogy számukra Haider volt Ausztriában az első számú közellenség.

- Szerb titkosszolgálat (Haider az első balkáni háború idején segített Horvátországot némi fegyverhez juttatni. Ezen kívül kezdettől követelte a szerbek elleni nemzetközi katonai fellépést. Akkor őrültnek nevezték, aki miatt kitörhet a III. világháború, később, sok ezer ártatlan áldozat lemészárlása után a NATO törte le a szerbek szarvát.)

- Szlovén titkosszolgálat (Haider a szemükben – és nem csak a helységnévtáblák miatt – az ausztriai szlovén kisebbség jogainak gyűlölt korlátozója volt.)

- Cseh titkosszolgálat (Haider és pártja mindent elkövetett, hogy nyomást gyakoroljon Csehországra a Benes-dekrétumok eltörlése és a meggyilkolt, kifosztott és száműzött németek kárpótlása végett.)

- Szabadkőműves páholyok, illuminátusok, Bilderberg csoport (Miután a szabadkőművesek látták, hogy Haider újra megerősíti politikai befolyását, megpróbálták korrumpálni, ahogyan ezt egy volt bajtársa is kifejtette. Ezért golfozott New Yorkban Henry Kissingerrel, s ezért akartak vele szabadkőműves és kommunista képviselőket küldetni az Európa Parlamentbe. Miután azonban a politikus mégsem volt hajlandó úgy táncolni, ahogyan ők fütyültek, nem látszott más megoldás a „Haider problémára”, mint a Kennedy-féle.

- Brüsszel, EU (Haider nem csak állandóan támadta az EU politikáját, hanem Ausztria kilépésére biztatott, sőt más elégedetlenkedő országoknak is ezt javasolta.)

- Nemzetközi bankok (A világhatalomra törő zsidó maffia csúcsszervezeteinek tevékenységét Haider folyamatosan leleplezte és ostorozta. Viszont Haider bajtársai közt egyesek tudni vélik, hogy lichtensteini bankban Haidernek titkos számlája volt, a horvát-arab fegyverüzletekből neki járó jutalékkal. Ha Haider halálával kapcsolatban feltesszük a kérdést: cui podest? – nyilvánvalónak tűnik az is, hogy ha e bank keze is benne volt a merényletben, akkor halála után valaki másé lett ez a titkos vagyon…)

Tehát a fentebbi szervezetek bármelyikének keze benne lehetett a merényletben. Lehet, hogy egyszerre többnek is; talán csak egy volt a kivitelező, de nagyon valószínű, hogy többjük tudott a tervről. Sajnos kétséges, hogy ha az FPÖ valaha hatalomra kerül, megtudhatjuk az igazságot. Hiszen épp napjainkban mart bele a Haidert követő elnök, H.C. Strache hajdani vezérébe, a főispánt korruptnak, önmagát viszont megvesztegethetetlennek feltüntetve. (Pont Strache úr ne lenne korrupt, akiről régóta közismertek kiváló izraeli kapcsolatai?) Boldog emlékű dr. Jörg Haider pedig már nem tud védekezni a rágalmak ellen, bebizonyítva erkölcsi feddhetetlenségét…

A hagyaték

Jézus Krisztushoz hasonlóan az emberi történelem legmeghatározóbb mártír prófétáinak halála és élete (harca és szellemi céljai) sohasem választhatók szét egymástól. Igaz ez az állítás Jörg Haider esetében is. E szellemi hagyaték akkor is érthetővé válik az utókor számára, ha nem maradt ránk írásos formában. Nekik legtöbbször nem adatik meg, hogy tisztességben megőszülve megírják emlékirataikat, legtöbbjük nem is sejti előre, mikor és hol les rá a bérgyilkos. De Haider életműve egyetlen mementó, figyelmeztető örökség népe és az emberiség számára. A szellemóriások ideológiai végrendelete általában összetett, de meg lehet próbálkozni summázásával, a tanulságok tömör összefoglalásával. Vajon mit üzen nekünk Haider most a túlvilágról?

Üzeni, hogy érdemes küzdeni és áldozatokat hozni az igazságért akkor is, ha kisebbségben vagyunk, ha ez nem népszerű, és ha nem kecsegtet gyors sikerrel. Üzeni, hogy bajtársainkat akkor sem szabad cserbenhagynunk, ha mindenki ellene fordul.

Hősünk elsősorban gyakorlatias politikus volt, nem végidőkről szónokló szektavezér vagy társadalomfilozófus; de mégis olyan látnok, aki tisztában volt a jelen nagy történelmi problémáival, és a jövő veszélyeivel. Halála előtti frontális támadása a globális háttérhatalmak, és a bankárkaszt ellen azt bizonyítják, hogy lelkileg felkészült az emberi történelem végső küzdelmeire.

Arthur Pike, az amerikai polgárháború tábornoka, a zsidó szabadkőművesség akkori vezetője a szintén szabadkőműves Mazzinihoz írt levelében (melyet a londoni British Múzeumban őriznek) már az 1870-es években megjósolta, hogy a globális világhatalom megszerzésének érdekében három világháborút fognak kirobbantani. Az elsőben leszámolnak az európai keresztény uralkodóházakkal, a másodikban felszámolják az európai nemzetállamokat, a harmadikban pedig megsemmisítik az iszlám ellenállást. Utóbbi kezdete ma már minden pillanatban várható.

Ne feledjük: Pike fentebbi jóslata húsz-egynéhány évvel a Herzl Tivadar vezette I. (genfi) Zsidó Világkongresszus előtt történt! (Mint köztudomású, ennek titkos záró-dokumentuma volt a héber nyelven írt Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve, melyet futárnak kellett eljuttatnia a cionizmus európai kulcsembereihez. Miután az orosz cári titkosrendőrség ügynökének sikerült másolatot készítenie a dokumentumról, s azt Oroszországba juttatnia, a hatóságok a zsidó Nilus professzorral oroszra fordíttatták, kiadták, majd megküldték több európai kormánynak is, akik szintén gondoskodtak fordításáról és kiadatásáról. A cionisták természetesen antiszemita hamisítványnak bélyegezték a szöveget, mindenesetre 115 éve a jegyzőkönyv világhatalmi terveit sorra láthatjuk megvalósulni a politikában és a közéletben.)

A cionista világdiktatúra tehát tudta, hogy utolsó nagy tradicionalista ellenfelét, az iszlámot csak úgy képes végleg eltakarítani az útból, ha sikerül a nyugati keresztény világ fejlett ipari technológiáját és hadiiparát az utolsó csatában a maga oldalára állítania. Ezt készítették elő a II. világháborút követően, elsőként az ál-kétpólusú világ megteremtésével. Akkor még nagyon kevesen értették meg ennek funkcionális, strukturális célját. A racionalista liberalizmussal, és a szekularizációval erkölcsileg már rég szétrohasztott Nyugat-Európában már érett volt a helyzet a cionista diktatúra bevezetésére, de a történelmi fáziskésésben lévő Közép- és Kelet-Európa még rejthette friss, nemzeti-keresztény alternatív rügyek bontakozásának veszélyét. A kapitalizmus által mesterségesen létrehozott ál-kommunista ellenfél feladata volt e nemzetek teljes erkölcsi és gazdasági kivéreztetése, hogy végül a rendszer létrehozóját imádja, ha az saját művét segít megszüntetni, felszabadítva az elnyomás alól. Sokan még nem értették meg, hogy az amerikai zsidóság azért pénzeli a sztálinizmust, mert megbukásával végül cionizmuspártivá képes kábítani egész Európát!

A stratégiai küzdelem azután tovább folytatódott a Marshall tervvel, a NATO létrehozásával, az amerikai mintájú parlamenti demokráciának csúfolt kétpólusúnak álcázott, diktatórikus egypártrendszer, majd a kapitalista piacgazdaság, a világbank egyeduralmának fokozatos bevezetésével. Európa így végül politikailag a Washington-Tel Aviv hatalmi tengely marionettjévé vált. E folyamat utolsó fázisa volt az Európai Unió brüsszeli központtal történő megalapítása, majd rohamos bővítése, az euró bevezetése, végül napjainkban az EU centralista diktatúrává alakítása.

Mindehhez természetesen félévszázados, gondos előkészítésre volt szükség. A médián keresztül betetőződött az európai társadalmak lépésenkénti szekularizálása, debilizálása, a liberális hedonista-individualista fogyasztói szellem állandó propagálása, mely pazarló gazdasági felpörgéshez, népességfogyáshoz, és munkaerőhiányhoz vezetett. A volt gyarmatrendszerek felbomlásával megindult az olcsó, transzkontinentális munkaerő Európába áramlása, nagyrészt az iszlám kultúrájú, szegényebb országokból. Német nyelvterületen e szerepet főként a Törökországból és a Balkánról beáramló vendégmunkás-áradat töltötte be. Kettős erkölcsi csapást jelentett ez a kiprovokált és mesterséges etnikai beavatkozás, mert a keresztény európai társadalmak felhígulása nem csak rájuk hatott bomlasztóan, de az ideköltöző idegen népesség is elvesztette tradicionális iszlám gyökereit! Ám ekkor még nem látszott a főcél: az Európában kialakuló keresztény-iszlám társadalmi feszültségek stratégiai szerepe a cionizmus győzelmének szempontjából!

A zsidók világuralmi tervekkel szemben a legnagyobb veszélyt az úgynevezett harmadik erő, a nemzeti radikális pártok megjelenése és megerősödése jelentette. Kulcsfontosságúvá vált tehát a globalisták számára, hogy sikerül-e megosztani valamiképpen ezen ellenséges tábort, kihúzva valamiképpen méregfogát. Egyidejűleg kétféle eszközzel is igyekeztek ezt megvalósítani. Az első az emberi természet általános kísérthetősége, melynek segítségével a nemzeti kulcspolitikusokat igyekeztek megkörnyékezni és korrumpálni: politikai és gazdasági hatalmat ígértek mindazoknak, akik hajlandók voltak programjukban egy filoszemita és Izrael-barát paradigmaváltásra. A második eszköz az iszlám terrorizmustól való fenyegetettség állandó delejezésének segítségével érni el ugyanezt. Ha pedig egy politikus történetesen átlátta e hátsó szándékukat, és esetében mindkét eszköz csődöt mondott, akkor folyamodtak a rágalmazáshoz, zsaroláshoz, erkölcsi ellehetetlenítéshez, végső esetben akár a politikai merénylethez, ahogyan azt Kennedy vagy Haider esetében is láthattuk. Nem sokkal halála előtt Kennedy is az amerikai népet egy táborba gyűjteni akaró, Izrael-ellenes frontális támadást indított; a karintiai politikus ugyanezt tette. Haider elsősorban azért vált azonnali hatállyal likvidálandóvá, mert képes lett volna rá, hogy a korábban széthasított FPÖ-t és BZÖ-t újra egyesítse, ezzel kormányzati pozícióba juttassa, s így az összes európai nemzeti radikális pártnak megmutassa az egyetlen lehetséges kiutat. Öröksége köztünk, de a két utódpárt vezetői vakok: a főispán halála után újra elhidegültek egymástól, és ismét a cionista kétfejű szörnyeteg alkothatott nagykoalíciót Ausztriában. Pedig a keresztény-nemzeti jövő csak egy egységes, anticionista radikalizmus uralomra jutásával valósulhat meg Európában és az egész földön! Ez a megváltó gondolat kell legyen számunkra a legfontosabb haideri hagyaték.

Forrás: nemenyi.net