2017. december 16., szombat

Magamról (?)




Magamról (?)
 
Sokáig azt hittem, tényleg [csak] magamról kell írnom. A téma ennekfolytán érdektelennek tünt, olyannyira, hogy évekig nem írtam egy hozzá egy sort sem. Ez a felfogásom akkor sem változott, mikor újból nekiveselkedtem az írásnak és közben eszembe jutottak az őseim. Például apai nagya pámról is inkább hűvös tárgyilagossággal, mintsem szeretettel, vagy haraggal, írtam.

Aztán előkotortam a régi családi fotókat és már az első képeknél elfogott a szeretet, a fájdalom és a düh együttes érzése. A kúrva életbe! Hogyan, miért? Lentebb kiderül.
 
2009.07.11-étől folytatom emlékeim rögzítését. Már korábban felvezettem életpályám állomásait. Pótlólag bejegyzem az ezekhez tartozó idő-intervallumokat. A frissítéseket egyelőre egybe írtam, írom, a "Haldokló indiánba" . Ezt a szöveget és a következőket a továbbiakbana helyükre fogom tenni! A szövegbeillesztéseket ebben a tartalomjegyzék
ben fogom jelezni, hogy közvetlen elérést biztosítsak hozzájuk. Akinek kérdése, észrevétele, javaslata van írjon levélcímemre.


Fejezetcím
Évszám
Frissítés.
Megjegyzés
-
2009.07.11 

1932/1938
2006.12.31

1938/1942
2006.12.31

1942/1950
2006.12.31 



















1992/1993
2006.12.31








   

A haldokló indián. 
Terjedő rossz szokás manapság könyvet írni magunkról vagy azokról, akikre haragszunk, esetleg - ez a legrosszabb - együtt mindkettőről. Előttem, most hogy írni kezdek, egy régen May Károlytól, vagy Duff Coopertöl olvasott jelenet dereng. A halálát közeledni érző öreg indián harcos kalumetjére gyújt, majd énekelni kezdi hőstetteit. Ezt úgy hívják: „recitativo” vagyis énekbeszéd, átmenet az ének és a szavalás között. Ez a szokás marha unalmas lehetett a törzs számára. Esetleg egyik okául szolgált annak, hogy elég gyakran agyoncsapták az öreg harcosokat...
Már látom, előnyei is vannak, ha az ember néhány évre, jegel egy írást. Nekem például eszembe jutott, hogy tisztelt önmagamon és nem tisztelt ellenségeimen kivűl írhatok a korokról amelyeket megéltem, miközben kisgyerek, diák, stb. voltam. Az írást tehát úgy folytatom, hogy beírom mindazt, ami az akkori "való világról" eszembe jut.

Nálunk az idős emberek inkább prózában motyognak, többnyire méltat lankodnak, esetleg szitkozódnak vagyis békétlen kednek - töketlenkednek. Jóval kevesebben körmölik le élettörténe tüket. Még kevésbé végzik ezt helyettük mások. Nem jól van így, mert a szó és maga az ember is elrepül. Az írás esetleg megmarad. Ennek hiányában viszont az egyén elmúlását lehangolóan teljessé teszi, hogy elfelejtik. Elfelejtik hogy nézett ki, mit csinált, de főleg mit érzett és miről gondolko dott míg élt. Ha véletlenül még sincs a halandóknak halha tatlan lelkük, és emiatt elmarad a feltámadás, elég szo morú, hogy a fiam vagy az unokám a sárgult családi képek között turkálva már nem fogja tudni, hogy a legfeljebb középkorú kerekfejű szelíd szemű ember az én drága jó nagyapám volt, akinek bánatában megszakadt a szíve. Ma úgy hívjuk: korai infarktus.
 
Azt mondják, a debreceni ember tiszteli a halottait. Az új köztemetőben egymásra licitálnak a gazdagok: kié a drágább, a puccosabb. Egyre több a gránit síremlék. A síremlék egyébként afféle vagyonbevallás, a lakókról nem árul el semmit. Mondják a halandó utódaiban él tovább. De hogyan? Átörökíti a természetét, arcvonásait, alkatát, egyéb genetikai sajátosságait. És akkor mi van? Melyik utód nézegeti magát a tükörben, hogy felfedezze miben ütött az apjára, vagy az anyjára? Amikor Nagyapám meghalt ötéves voltam. Nincs róla emlékem. Nyilván hiányzott nekem, mert nagyon szeretett és ez bennem is viszonzásra talált. Szüleim mesélték, gyakran kérdezgettem, hol van Nagyapa? Erre mindig azt a választ kaptam, hogy Pesten van, mert fáj a lába, ott gyógyítják. Ezekre a sztereotip válaszokra viszont emlékszem. Milyen furcsa ez! Mostanában Apámat próbálom idézni. Persze nem járok spiritiszta szeánszokra. Viszont nagyon sok magyar nóta dallama megmaradt bennem [a dalszövegekre egyre hézagosabban emlékszem]. Dúdolás közben néha mintha hallanám Apám kellemes baritonját. Pillanatokra mintha mosolygós kék szemét is látnám. Ha az embernek tényleg van lelke, egy ilyen élmény azt jelentené, hogy a lelkek átléphetnek a jelent és a múltat elválasztó vonalon? Ilyen epizódszerű lenne a feltámadás? Kaphatunk erre még éltünkben választ? Hagyjuk nyitva a kérdést, mert nincs rá válasz. Illetve a vallásos ember, egyháza tanítása szerint, hisz a prédikátornak és érezni, látni véli, amit bedumálnak neki. Én ilyen lelki élmény részese sohasem voltam, lévén a médium szerepére totál alkalmatlan. Lehet hogy vesztettem valamit emiatt? Furcsa, de nincs hiányérzetem. Azt mindenesetre érzem és vallom, hogy a halandó testben valahol létezik egy etalon, amihez az ember viszonyíthatja azt, amit cselekszik, illetve amit mások tesznek vele. Valahogy úgy működik, mint egy giroszkóp. Segít az irányt tartani. Erre még visszatérek a „lelki dzsihád” elemzésénél. Ez lenne a lélek, vagy annak egyik funkciója? Mint nem anyagi szubsztancia tényleg „túléli” a sejtek pusztulását? Ha igen hol parkol a test halála után és mire vár? A jó fene tudja. Biztos, azok sem tudják akik prédikálják.
Oda akarok kilyukadni, hogy most hetvenöt esztendős koromban úgy   érzem, sikerült végig egy irányban repülnöm. Persze ennek az a hátulütője, hogy az ember időnként beleveri a fejét az útjába eső tereptárgyakba. Ilyesmikről bőven lesz szó az elbeszélésben Miként a gerincet a csigolyák, az ember életét annak „korszakai” alkotják. Ezek persze nem követik a természetalkotta képződmény harmóniáját.
 
Még gondolkodnom kell azokon az eseményeken, amelyek nálam a korszak határokat kijelölték. A korszakhatár átlépését az ember a valós időben többnyire nem érzékeli. Az elmúlás irányába hajtva lelki visszapillantó tükrében látja, mint az elmaradó tájat. Egy hevenyészett tagolás morfológiailag egy üres polcra hasonlít. Ha erre emlék- kacatokat pakolunk, „élet lomtár” lesz belőle. 

 
2009.07.11-i folytatás

Dehát ez nem ilyen egyszerü! E mögött "politika" van! Nagyapám 
†Szeszák Gyula asztalos volt Hajdúnánáson. Másszóval tisztes, kisvárosi, család- és nemzet- fenntartó polgár. Jellegzetes képviselője egy olyan embertípusnak, amelyet ugyanúgy kiírtottak mint amerikában az indiánokat [ugyanazok - ugyanazért]. Íme az első sárgult kép. Ha lesznek olyan olvasók, akik látva tudnak látni, biztos észre vesznek néhány apróságot: a szép, mondhatni "nemes" vonásokat, az öltözékek "eleganciáját" és az együt tes "szent család" jellegét és tán arra is rájön, a "szent család" nem a sémi faj specialitása.

Csodaszép bútorok kerültek ki a keze alól. Hat gyermeket hoztak össze nagyanyámmal Hadas Juliannával. [Szép szám, de dédnagyanyám tizenegy gyereket szült és ezek legalább nyolcvan évig éltek - fejenként!] Aztán jött az I. Világháború. Mi sem természetesebb minthogy nagyapámat berántották. Néhány ellátatlan gyerek nem volt felmentési ok. Ezért nem haragszom a zsidó kapitalistákra, mert ezt a gyűrődést még egész jól bírták, a gyerekekkel együtt. De jött a második csapás, az 1929-33-as világazdasági válság. Nagyapám "vállalkozása" tönkre ment. A hat gyerek mellől nem tántoroghatott ki Amerikába, viszont hamar kikalkulálta, hogy a családját nem tudja eltartani. Szeme tompa lett, hangja reszketős, tartása görnyedt, járása tétova. Egy szép napon az "Iparoskörből" hazaérve teát kért és lefeküdt. Mire nagyanyám bevitte, már elaludt. Végleg. Kezei keresztbe téve a mellén pihentek. Arca kisimult. Már nem gyötörték a gondok.
Nem járt jobban anyai nagyapám †Oláh Ferenc sem. Eskűvői képe megmaradt. Az arról készített "portré" azt tükrözi, hogy anyai nagyapám nem szelíd kékszemű tót volt, mint apai nagyapám, hanem inkább amolyan "vadromán". Hál' istennek, tőle örököltem természetem egy részét...
Ő gépésznek tanult és apja gépesitett középbirtokán dolgozott. Nem tetszett neki a kapitalizmus, nem kedvelte a kapitalistákat. A saját apját sem... Amikor apja valami miatt megszidta a traktorra tette a kesztyűjét és azt mondta "Apám eddig ettem a kenyerét". Belevetette magát a munkásmozgalomba is. Valószi nüleg nem olvasta Herzl Tivadar könyvét a zsidóság kettős szerepéről a tőkés elnyo másban és az elnyomás elleni harcban... Nyilván ennek tudható be, hogy amikor Kun Béla és bandája forradalmat csinált - csatlakozott... Egyből a "Forradalmi Bizottság" elnöke, plusz a "Forradalmi Törvényszék" elnöke lett. Igaz nem akasztatott fel senkit. Szamuely páncélvonata sem járt Hajdúböszörményben. A bukta után mindenestre jobbnak látta ha emigrál. A szlovákiai Léván egy grófi birtokon lett gépész. Az emigráció okos lépés volt. Amikor ugyanis Horthy darutollasai hozzáláttak a rendcsi náláshoz, eszükbe jutott nagyapám is. Többnyire éjjel és több nyire részegen verték ki az ágyból nagyanyámat és a három gyereket, "hol az a büdös kommunista, add elő" szövegü bevezető után alapos házkutatást tartottak, még a gyermekágyak alá is benéztek. Úgy ám...

Nagyanyám nem panaszkodott különösképpen, csak a rideg tényekről számolt be [levélben] nagyapámnak. Ez is elég volt ahoz, hogy a józan életü, izmos, szikár egészséges embert harmincöt éves korában elvigye a "szívbaj".

Most egy olyan kép következik, amely szüleim házasságkötése alkalmából készült. Ez a frigy kap csolta össze a Szeszák és az Oláh családokat. A képről hiányzik Oláh nagyapám, aki ekkor már a "szlo vákiai" Léva temetőjében pihent. Apai nagybátyáim, nagynéné im közül pedig József, akit Fran ciaországból Szovjetúnióba szer
ződtettek a szovjet ágensek. József levélben jelezte, "jönnek" és felszabadítanak minket... Aztán eltünt a tisztogatások idején. Eltünt orosz felesége is.

A nagy családi fotón apám és anyám középen űl nek. A gyerek aki közöttük áll, nem én vagyok. Még fo lyamatban sem voltam akkor. De aztán megszülettem, időre és kezdetben így festettem apám ölében. Minden szép volt rajtam, kivéve elálló - hegyes jobbfülemet, amely jól érvényesül a képen. [Ezt a stigmát mindaddig hordtam, amíg Ferihegy fölött a kinyíló ejtőernyő hevedere félig letépte. Erről majd később, lentebb.]

Ja' és mint újszülöttet, sőt elsőszülöttet, a családban évekig "Babának" becéztek, pedig Madách rólam is írhatta volna:

"Nem messiás-é minden újszülött,
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,
S csak későbben fejlik szokott pimasszá."
Mint korábban említettem, én lettem az első jövevény, akire az apai és anyai nagybácsik, nagynénik rá(m)vetették magukat szertelen szere tetükkel. Persze azt a tulajdonságomat vették leghamarabb észre, hogy hamar tanulom a szavakat. Úgy idomitottak hát, mint egy papagályt és abban vetélkedtek, hogy kitől tanulok, helyesebben utánzok, nagyobb marhaságokat. "Logopédiai" tevékenységük eredménye az lett, hogy dadogni kezdtem. Erre anyám sorra kirúgta őket... Csaknem megfeledkeztem egy ártatlan csínyről, amellyel hamar beírtam a nevem a családi krónikába. Még javában folyt körülöttem a családi palá ver, amikor keresztapám Szabó Ferenc, a kalapos, is meglátogatott. Én kiságyamban fekűdtem, pucéran a nyári melegben, amikor "kisdolgom" támadt. A vendégség zajos volt, én pedig csönd ben, fickós nagy ívben, telehugyoztam keresztapám cúgos cipőjét. Ezzel városszerte eldi csekedett. Tehette, mert másnak nem volt "ilyen" keresztfia...
[Ezt a részt is átteszem később "történeti" helyére!]
* * *

Egyszer egy nagyon hülye ügyfelem valami nagyon okosat mondott. "Az élet a legnagyobb mókames ter!" Ez tuti! Majd kiderül itt is.

A különitményeseket nagyanyám persze jól ismerte. Volt köztük két ügyvéd is. A sánta Dr. J.B. és a nem sánta Dr. K.Gy.

Érdekes további életútjuk, családunk szemüvegén át szemlélve.
A Béla nem volt igazi ügyvéd. Nem is volt rá szüksége, mert egy "zsidó regálét" kapott és kocsmáros lett. Középső gyermeke az egyik legjobb haverom, a legkisebb [leány] pedig "titkos" szerelmem lett. Ordítva "cowboyoztunk" naphosszat a kocsma tágas udvarán és a nagy házban, a pincétől a padlásig.

Mikorra idáig cseperedtem, már javában folyt a II. Világháború. Ezt részben Nagyváradon, részben Hajduböszörményben éltem át, pendlizve szüleim és keresztszüleim között. Nagyváradon kezdtem, de Nagyváradot bombatámadás érte. Áttelepítettek hát Böszörménybe. Bombatámadás ott is. Vissza. Úgy tologattak ide oda mint egy asztali sótartót. Ennek folytán - in situ - megérhettem mind a négy bombázást amely a két várost együttesen érte. A szerencsés véletlenek összjátéka mérhetetlenül megnövelte tekintélyemet a haverok előtt, mert igazi háborús veteránnak és bombázás szakértőnek csak én minősültem. Én adtam a bankot és fölényesen letorkoltam mindenkit, aki bele akart volna pofázni a dolgokba.
Ami a bombázásokat illeti. A szövetséges légierő(dö)ket a város nyugati oldalán a műút mellé telepített tábori repülőtér izgatta. A hadikrónika ezt írja. "102. magyar gyorsbombázó-osztály "Sas" és "Tigris" századainak gépállománya mindegy 50%-ban elpusztult: 12 db Messerschmitt Me-210-es kétmotoros repülőgép megsemmisült ." Én árnyaltabban emlékeszem. Az első támadás éjszaka történt. A második nappal. Ekkor a "szőnyeg" kissé megcsúszott és a csordát találta telibe. Tudtam róla, de nem volt lelkem oda menni. Másoktól hallottam hátborzongató részleteket a kifordúlt belű, összetört gerincü, lábú keservesen síró állatokról.
A történtek ízelítőt nyujtottak az US Air Force harcászati fegyelméről és moráljáról. A tehenek végleges elpusztítását azonban nem ők hajtották végre, hanem az a rohadt judeo-liberál-kapitalista rendszer, amely nek AntallJóska nyitotta ki az ajtót.

A csorda intézmény (!) volt Hajdúböszörményben [és nyilván másutt is]. Reggel a gazdák kinyitották a nagykaput és a tehenek, átkelve a műúton, mindíg odataláltak a legelőre. Hazafelé csoportosan mentek. A csordás - valami rejtélyes okból - úgy terelte őket, hogy "együttartásban" jó kétszáz métert mendegéltek a műúton. Addig állt a közúti forgalom, utánuk pedig csupa szaros lett az út. És nem szólt senki egy kurva szót sem. A tehén szent volt, mint Indiában.

[Most fanatizmus, szinte hülyeség, kell a tehéntartáshoz és a vértanú türelme ahhoz, hogy a "felvásárlók" oldalában ne álljon meg a kés. A felvásárlási ár, a hozzáadott munkaérték nélküli, stabilan az önköltség körül ingadozik. Az áldott tejet "szeparálják" és ami marad - a löttyöt - jóval több mint százszázalékos haszonnal adják tovább a multik. A "gazda" az árbevételből utólag kapja meg a tej árát, ha megkapja. A kérdést most így kell feltenni: mutasd a tejedet, megmondom ki vagy. A helyzet akkor lesz normális, ha a tehéntej csak a gazda hasznával és az értékesítés reális költségeivel növelt áron kerül a kisgyerekek bögréibe. Ez csak akkor remélhető ha eltakarítják a kapitalizmust, úgy ahogy Lenin elvtárs ezt - a Nagy Francia Forradalommal példálózva megtervezte, ill. végrehajtotta,- csak kissé kegyetlenebbűl... Már nemcsak a költők álmodnak véres napokról, hanem a nélkülözéstől őrjöngő embermilliárdok is. A bosszút ezúttal nem a szabadkőmüvesség által felheccelt csőcselék abszolválja (mint a vörös Jourdan és bandája Párizsban), hanem szenvtelen szakemberek. A csapások ehhezképest "sebészi pontosságuak" lesznek.]
Nagyváradon értem meg az 1944 márciusi német megszállást. Az akkori Kossuth utcára már félsötétben gördültek be, "Hansa" félláctalpas csapatszállitókkal, a Waffen SS alakulatai. A látványban az volt kísérteties, hogy a katonák olyan mozdulatlanok voltak, mint Csin Si Huang-ti kinai császár agyagkato nái.

A látszat csalt, mert reggel, amikor a Premontrei gimnáziumba mentem, már ki volt épitve a katonai közigazgatás. A fontos csomópontokon oldalkocsis  motorkerékpáros tábori csendőrök. A villany vezetékek mellett vastag telefonkábelek. A közuti irányitó táblák mellett a megszálló csapaterő alegységeinek nevei: SS Scharf, SS Müller, SS Engelter, SS Simon. [Utána se nézek, biztos jól emlékszem. Csak a tegnap történtek felidézésével vannak problémáim...]

Amikor a háború Nagyváradhoz közeledett megint Böszörménybe emigráltam, mert az oroszok nyomá ban Nagyváradra benyomuló románoktól apám mint törvényszéki bíró nem számithatott semmi jóra.

A német visszavonulás keretében egy német zsoldba szegődött ukrán alakulat vetődött be nagyapámék portájára. Apám tőlük érdeklődött az orosz csapatok által "állitólag" elkövetett kilengésekkel kapcso latban. Az egyik nagypofáju [a szénatárolónak vetve a hátát sutkérezett a délutáni verőn] mancsával legyintett egyet és kijelentette: "deutsche propaganda". Nem tudom ettől milyen hasznot remélt? Talán nem tudta, hogy az oroszok, ill. az ukránok minden átállt árulót likvidálnak. Szerencsére nem hittünk neki,

Itt éltem meg a "felszabadulást". Izgalmas volt... Részben azért, mert féltő szüleim ezúttal nem kereszta páméknál helyeztek el, mondván hogy a város főutcája háborúban nem biztonságos. Anyai nagyanyá mékhoz dugtak be egy csendes mellékutcába. Az első oroszt apám pillantotta meg, teniszcipőben, hátán egy osztrák tisztikarddal, nyakában a davajgitárral.

Egy háboruban persze nem lehet mindent előre kiszámítani. Így azt sem, hogy a közelünkben lévő Ujtemplom mellé egy rakétavető üteg [Katyusák] települ és a lőirányitó a templom kupolájába vágott lukon keresztül dirigálja a rakétákat.

Hogy hova? Hát a városszéli Téglagyárra, ahol a Böszörményből kivonuló németek sáncolták el magu kat aknavetőkkel és villámgéppuskákkal. Két front közé kerültünk hát, mintegy három hétre és csak azon imádkoztunk, hogy a hadviselő felek pontosan célozzanak - egymásra. Az orosz rakétalövedékek vonítását, ill. a német aknák fütyölését ketten birtuk viszonylag jól: nagyapámék tehene a Médi és én, mivel értelmi fejlettségünk közel egyforma lehetett, azaz nem volt veszély érzetünk. Médi egy cseréptetős fészerben vészelte át a frontot. Onnan gondolom hogy nyugod tan, mert tejhozama egy literrel sem csökkent. Flegmájából az se zökkentette ki, hogy a tető több helyen kilukadt a repeszektől. Szerencséje volt, abban a formában is, hogy nem kellett tehén napközibe mennie... A jókra nyilván vigyáz az állati gondviselés. Az egész család szeretete övezte. Olyannyira, hogy hírhedten fukar [mostoha] nagyapám le is festtette Magi Zoltán helyi festővel, igaz nem olajban, mert az drágább lett volna, de így is jól mutatott.

A megszállás másnapján berugták az utcai nagykaput és lovasok tódultak be, a Tudor Vladimirecsu Divízió katonái. Szénát vételeztek, pontosabban rekviráltak. A szénát ügyes kis kerek hálókba tömködték és a nyeregkápák mögé akasztották. Rá se' hederítettek nagyapámra, aki azon síránkozott, hogy a széna hijján megdöglik a Médi és mi is...

Akkor még nem tudták, hogy a szénára nem lesz szükségük. Bevetették ugyanis őket. A Dorogi utcán vágtattak a Téglagyár irányába. Megszólaltak a német villámgéppuskák. A többi már könnyen elképzelhető. Már abból is tömeghalál lett volna, ha egy két ló magától összeesik, a többi meg rátorlódik. Itt azonban az elejét lekaszálták. Hírmondó sem maradt belőlük.

Ezt akkor nem tudtuk. A divízió TV betűs kis rézjelvénye nem volt számunkra emblematikus. Folytatás következett. A kapun nemsokára begördült a Divizió fogatolt vonatosztályának egyik kétlovas modellje. A bakon azaz a vezető ülésben, a gyeplőnél, János [vezetéknév elfelejtve] egy nagydarab föld - bunkó regáti román, az anyósülésen a hibás szemű nagyváradi cukrász Popovics [keresztnév elfelejtve] trónoltak. Popovics a Divízió egyik alegységének főszakácsa, János pedig az alszakács, azaz a kukta volt. A két ember egy dologban hasonlított egymásra: főzni egyikük sem tudott. Ez később derült ki. Egyelőre csak annyit tudtunk meg Popovicstól, hogy nálunk van az egység tisztikonyhája.

Ezt jó volt tudni, hogy gyorsan végrehajthassuk az utcai nagyszoba és az előszoba kiürítését.

A tisztikonyha hamarosan üzemelni kezdett, immáron hat - nyolcfőnyi személyzettel, amelyek a két románon kivül, az egész család alkotott. Popovics amúgy jószivű közvetlen ember volt. Jól törte a magyart. Szinte ma is hallom amint nagyanyámat szólítja "mama, gyere csok".

A szitunak előnyös oldalai is voltak. János a hadi batárral időnként portyára indult. Mikor visszatért, a kasfar, mint egy halászháló, mindíg tömve volt libával kacsával, pulykával, disznóval, sőt gyöngytyúkkal, stb. E szegény jószágok számára a halál még szomorúbb lett volna ha tudják, hogy földi porhüvelyük mi módon lesz feltálalva a szegény tisztikarnak. Ezek is megérkeztek ebédidőre. A szovjet snasszal ellen tétben szinte új vasalt egyenruhákban, szépen dekorálva, émelyítő kölniszagot árasztva.

A parancsnok Raab őrnagy olyan germán fajtának látszott. Volt köztük néhány olajos képű is. Minda zonáltal úriemberek (!) voltak valamennyien. Egymás között többnyire franciául csevegtek.

Csak néhány napnak kellett eltelnie, hogy Popovics és János megtanulják, hol lakik az úristen.

Úgy esett a dolog, hogy nagyanyámnak sugallata támadt és János kis szárnyas áldozataiból egy magyaros csigalevest komponált. A hatás frenetikus volt. Amint a leves hatni kezdett, a konyhában megjelent "Major Raab", a tisztikar élén. Kézcsók (!) után nagyanyám lett - statáriálisan - konyhaséfnek kinevezve. A két szakács bárgyú mosolya elárulta, mennyire nincs fogalmuk arról, mit jelent számukra az új rezsim. Nagyanyám ugyanis nem csupán egy konyha személyzetét, de az egész divíziót eldirigálta volna, ha a helyzet úgy hozza. Mi, a magyar személyzet, már korábbról megszoktuk mit tesz egy kemény irányítás. Popovics is képes volt elviselni a dirigenciát. János azonban néha úgy ordított mint egy vadszamár, de kussolnia kellett, mert Major Raab nagyon félelmetes tudott lenni, ha éppen nem mosolygott...

Jánost rossz helyre sodorta a háború szele. Testőrnek, kidobóembernek kiváló lett volna. Ez akkor derült ki, amikor odakeveredett egy részeg orosz. Lőni nem tudott, mert mire Raab csőretöltött pisztollyal kilépett a lármára, János hordóhasával már kitolta az agresszort.

Amig ez a konyhai alapú konszolidáció ki nem alakult, cudar volt a helyzet. Anyám és még két fiatal nőrokon a mély verem bejárati oldalába vágott "padmalyban" rejtőztek. Anyám egy kis fémpalacknyi tömény nikotinnal. Aki volt sírásó, biztos tudja, mi a padmaly.

Ennek kapcsán reagálok arra, amit egy tetű zsidó pofázott minap a televízióban, közös élményünkről, a "felszabadulásról". Figyelj csak, a kurva anyád! Mindenkinek saját sorsa, ha úgy tetszik, saját holokausztja van! Hajdúböszörményben pl. a zsidókat nem lehetett már felszaba dítani, mert korábban deportálták őket. Máshol, máskor megírtam ezt és hozzátettem, nem kellett volna!

Az említett barom azt se' tudja, hogy Magyarországot nem felszabadította, hanem elfoglalta, ill. megszállta a szovjet hadsereg! "Okkupacija" volt, te ökör! Azt is megírtam, hogy anyám zöldkeresztes védőnőként, gondozni igyekezett kis védenceit a nagyváradi gettóban, majd a "felszabadult" Böszörményben is. Ez utóbbi élményeiről, élményeinkről azonban nem számoltam be - eddig.

Az anyakönyvben több kisbaba és kisgyerek kartonján szerepelt a halál nemeként a "fejlövés". Ez úgy eshetetett, hogy amikor három - vagy harminc - barom meg akarta erőszakolni az esetleg szoptatós kismamát, zavarta őket a gyermeksírás. A csecsemőket, ill. kisgyerekeket részegen se nézhették "fasiszt"-nak, bár ki tudja.

Én egy alkalommal kerültem közvetlen életveszélybe, a flegmám miatt [később is sokszor meg
gyűlt a bajom "vele"]. Nagyanyámék háza két utcára nyílott. A kisajtó az Arany János utcára, a nagykapu pedig a Korpona utcára. Egy marha ukrán a kiskapu felől akart bejönni, de eszébe se' jutott, hogy az nyitva is lehet. Felmászott hát a magas kőkerítésre és - belül - úgy próbált leereszkedni, hogy rálépett a postaládára. Az nem volt erre az igénybevételre méretezve és leszakadt. A hadfi lecsúszott a fal mellett, de továbbra sem volt szerencséje, mert egy pocsolyába huppant. Csizmái megcsúsztak. Seggreesett és alaposan beverte a fejét. Mindezt pár méterről szemléltem. Annyi eszem volt, hogy ne röhögjek rajta. De hiába, mert az örökölt tulajdonságok kibújnak a fölöttes én védőrétege alól... "Csak" annyit tettem, hogy előzékenyen kinyitottam a nyitott ajtót, némán mutatva a hódítónak, hogy könnyebb utat is választhatott volna...

Hát' ha kiröhögöm biztos nem lett volna ilyen pipa... Lassan tápászkodott, majd gyorsan előre húzta a "davajgitárt" és valamit igazított rajta. [Utólag már tudom, a tűzváltót állította - egyes lövésre.] Az elsütőbilentyűre feszülő mutatóujj eshetőleges szerepével tisztában voltam. Lenni, vagy nem lenni, ez volt a kérdés. És itt szakadt el a film. Egyszerüen kiesett a memóriámból, hogy mi történt ezután. Onnantól emlékeszem megint, hogy én vagyok - az ukrán pedig ... eltünt. Gondolom, nem mászva tette meg a visszautat...

Magam láttam, nem is egyszer, a magyar nők golgotáját. Arról van szó, hogy a nemibeteg nőknek Debrecenbe kellett járniuk Salvarsan, stb. kezelésre. A "felszabadítók" az orvosi lexikonban leírt valamennyi nemi betegséget behozták: szifilisz, gonorrhea, kankó, stb. A szállítást Kati Marci hentes nagy társzekerével bonyolították. Ezért Kertész és a hasonszőrüek, a magafajták, hiába pofáznak nekem - nekünk a "hholocast" ról [így ejti a szót a hungarofóbiában szenvedő nobeldíjas].

 
Folytatom!




2009.07.15-i folytatás.

Aztán, 1945 tavaszán, kezdett kibimbózni a konszolidáció. A hajdúváros utcáin - mindíg a járdán - egy délceg lovas tünt fel, rendszerint vágtában, az új városparancsnok, a "nacsalnyik". Jóképű grúz (?) lehetett. Sztálinra hasonlított, csak ő délceg termetü volt. Olyan volt lova is, egy hatalmas fekete csődör. Vágta közben is jól láthatók voltak a nyeregtakaróként használt perzsaszőnyeg lengedező hosszú fehér rojtjai. E darabban az egykori bankigazgató Váczi Jóska perzsáját azono sítottuk apámmal. Mindketten jártunk korábban Váczinál és ráismertünk - az imaszőnyegére. Felséges látvány volt a nacsalnyik ülepe alatt.

A járdáról és a lóról jut eszembe egy ekkor divatba jött másik közlekedési eszköz: a "pőre bicikli"Ezeken nem voltak gumik [a jármű "ráfon ment", ahogy akkor mondták] és többnyire ülés sem...
Ez utóbbi változat kifejezetten sportos volt, az ember töke és valaga szempontjából. Az orosz "bejövetel" előtt a járdán biciklizni a legsúlyosabb polgári kihágások egyike volt. Most státusszimbólum lett, a hódítók példája után.

A másik jelenség a "patruj" volt, vörös karszalaggal. Többnyire Szóró bácsi, a tolmács, társaságában jártak és intézkedtek, azaz agyonlőttek egy - két martalócot. [Az ilyesmit az oroszok roppant gyorsan és tapintatosan intézik. Az esetről nem készül papir, de hatásos.]

Szóró bácsi vöröskatona volt a Nagy Okt. Szoc. Forr. idején, onnan tudott oroszul. Amúgy értel mes jóravaló részeges ember volt. Mindíg tudta az eszét, kivéve ha berugott. Fenti és további közléseim forrása részben ő. Mikor mesélt többnyire józan volt, de azt nem tudom az volt e az események átélése idején is? Isten bocsássa meg neki, ha álmait is beleszőtte a történetekbe.

A dolgok - kvázi - a happy end irányába kezdtek volna tendálni, igenám de lassan feltünedeztek a zsidók. [Nem a Kassa utcai gettóból deportáltakról van szó, mert azok hiánytalanul odamaradtak, ahogy erről már több izben megemlékeztem. Amikor ezt tettem, több (hülye) a fórumomon azt állította, hogy Amerikába, vagy Izraelbe mentek. Badarság! Amerika évente 30.000 - 40.000 veszendő lelket "tudott" csak befogadni. Izraelbe nem engedték be a túlélőket, előbb az angolok akadályozták a bevándorlást, azután pedig a cionista állam (!). Kivételt jóformán csak a munkaképes fiatalok képeztek. Sok történelmi adalék bizonyítja ezt. Kertész úr persze csak nekünk prédikál bűnbánatot, és ránk akarná kiróni a penitenciát. Hát' nem fog menni!]

A "muszosok" jövögettek vissza, mert nem minden keretalakulat pusztította el a munkaszolgá latosokat.

[Szegény Angyal Laci viszont odamaradt. Ő azzal kezdte a katonáskodást, hogy mikor látta, hogy a neki odalökött zubbony újja alig ér a könyöke alá, odament a raktároshoz és kijelentette"tizedes úr, ez nonszensz"! A megszólított természetesen nem tudta mit jelent ez a kifejezés, de azt tudta, mi következik a reglamából, ezért "nonszensz az anyád picsája" formulával vezényelt hátraarcot Lacinak.]

Az elsők között Hammer - a pék - jött vissza és nyomban rendőrtiszti egyenruhát öltve kinevezte magát városi rendőrkapitánynak. Ekkoriban jelentek meg a nagyalakú fényképes plakátok, a budapesti Oktogonon végrehajtott nyílvános kivégzésről. [Szívós és talán Csuvik nevű keretle gényeket akasztottak.] Hammer képzeletét megmozgatta a dolog és bejelentette a "nacsalnyik nak" , hogy ugyanezt akarná szinrehozni Böszörmény főterén is. Ebben sem volt semmi szokat lan, hisz ugyanezt csinálták '19-ben Szamuely és Cserny pribékjei is. Ám a "nacsalnyik" állásfog
lalása meglepő volt. Áldását adta a dologra, csupán egy kikötése volt: egyenlő számban kell, ill. lehet, magyarokat és zsidókat (!) akasztani. Amikor Hammer felháborodottan kérdezte: zsidót (?) miért (?), a "nacsalnyik" visszakérdezett és magyart miért (?). Majd úgy mellbevágta hogy kiröpült az audi encia helyiségből. Ezek az események Szóró bácsi révén váltak ismertté és azt eredmé nyezték, hogy az istent és embert egyformán nem tisztelő komisz hajdúk eztán megemelték a kalapjukat, ha a bajszos sztálin-alterego elvágtatott előttük.

Akasztás hát nem lett, de az "eszme" csak megfészkelt a sötét, kemény koponyákban.

Ez abból derült ki, hogy a város "felszabadulás" utáni második kommunista (!) polgármastere [az első Almásy Marci református pap volt], a különitményes - regálés Dr. J.B., félreérthetőre koreogra fálta a május elsejei ünnepi felvonulást. Őszélhámossága ugyanis négy fegyveres alkotta négy szögben menetelt - volna... De mert erősen sántított már ekkorra, tulajdonképp csak bicebócázott a lassan kúszó négyszögben. Tiszta röhej volt, mert csak ő nem tudott a rezesbanda ütemére masírozni, sántítva nem is lehet. A bámészkodók persze félreértették a helyzetet. Futótűzként terjedt a [jó] hír: "akasszák' a Bélát". A lakosság szinte vigasztalhatatlan volt, amikor a kis félre értés kiderült.

Ami az élet mókamesteri alakításait illeti. Sok évvel később J.B. özvegye felkereste Apámat azzal, hogy az özvegyi nyugíjból nem tud megélni. Apám [vicces kedvében volt] megkérdezte, miért nem kér "veterán nyugdíjat" (?). Kért. Simán  megkapta... Anyai nagyanyám persze egy vasat sem kapott a "büdös kommunista" első férje után.

Dr.- J.B. eredményes, ill. kifizetődő, metamorfózisai juttatják eszembe Rákosi bölcs "kisnyilas" politikáját. Mint tudjuk ki jelentette, hogy a kisnyilasoknak van bocsánat. Hajduböször ményben is volt. Olyannyira, hogy a Magyar Kommunista Párt szervezete az Árpád utcai "Nyilas körben" alakult meg. Hirtelen, mert minden adva volt: a helyiség és a tagság egyaránt!



2009.08.05-i folytatás.

Kezdetét vette hát a demokrácia, úgy is mint a "minőség forradalma".

Az első "szabad" május elsejét méltón ünnepelte a nép, pörkölttel. Az oroszok rekviráltak tizenhárom tehenet. Azok húsát a helybeli gulyások a gimnázium udvarán felállított óriási kondérokban marhapörköltté magasztalták, majd ehette boldog - boldogtalan. A demokrácia lényegét apám abban foglalta össze, hogy tulajdonképp csak azon kevesek boldogtalanok, akik a tehenüket siratják, mindenki más - az abszolut többség - boldog az ingyenpörkölt miatt.

A demokrácia egyik oldala a "Zsidó tanács" regnálása volt. Az orosz parancsnokság tudtával, vagy anélkül (?), felügyeletük alá vonták a város életét. Jellemző epizód ebből az időből, hogy amikor szüleim Nagyváradon rekedt bútorainkat haza akarták menteni, ehhez a Zsidótanács engedélye kellett [...]. Anyám a Tanács akkori elnökéhez Waldmann Jenőhöz folyamadott. [Az ille
tő Varga Jenő néven később a Bács Kiskun Megyei Tanács elnöke lett.] A papirt egyből kiadta, majd rákérdezett, tudja e anyám, hogy az engedélyt minek köszönheti? Nem tudta. Erre Wald mann elmondta, hogy volt egy szerencsétlen púpos nővére [később Auschwitzban "maradt"], aki nem kaphatott volna meg valami gyógyszert. Ezt anyám a gyermekorvossal Dr. Kövér Sándorralíratta ki részére, "szabálytalanul". Azért örökölhettem én - többek között - értékes műtárgyakat, mert a dolgok összefüggnek...

A fentebb már emlitett Hammert hamar elette a fene, talán felette Budapestre. A következő rendőr kapitány Csíkos Imre suszter lett, aki egyből őrnagyi rangot adományozott magának. Őt a nép nyelv "kinevezésétől" kezdve "Bőrnagy" úrnak titulálta... Rosszindulatú fazon volt ugyan, de végülis senkinek sem ártott igazán.

A Párt egyik fő-korifeusa a csaknem kétméteres Nemes Sándor volt. Ő se nagyon szerette, ezért "intellektúloknak" titulálta az értelmiségieket, akiket amúgy "nadrágos embereknek" nevezett a parasztság is. Igy érdemelte ki az "Intellek-tulok" becenevet. Mivel a hasonszőrüeket "eltárs"-nak titulálta, a másik beceneve "Nemes eltárs" lett. Amúgy nem volt rossz ember. Sőt, mi diákok, mint minden gyűlés lelkes résztvevői, szerettük szónoklatait hallgatni. Annál is inkább, mert beszédeit rendszeresen így kezdte "nem akarok hosszúra nyúlni"...

Nála még népszerűbb mozgalmár volt - lett Szathmári [Szakmári] Sándor bácsi, aki szintén vörös katona volt, '17-ben Oroszországban. 1946-ban avatták fel a vasútállomás előtti téren az első szovjet hősi emlékművet. Oltári ronda volt. Az ünnepi "szolnok" [ő így fejezte ki magát] Imre bácsi volt, ki lehetett volna más.

Kár, hogy képem nem maradt róla. Aszott görbe kis ember lett akkorra, hatalmas - bibircsókos orral és tekintélyes bajusszal.

Az emlékmű talpazatára állván - háttal az emlékműnek - először is jobbkeze hüvelykujjával maga mögé bökött, majd így kezdte [fonetikusan írom]. "Hát kedveseim, itt nyúgosznak ezek a szovjet hősök. De 'emmég' nem vóna olyan nagy baj, de a mí víreink is kint senyvednek a Nagy Oroszország ba' - Szibériába..." Persze, hogy egyből felcsattant a vastaps! Előbb a diákság soraiban, majd a tömegben, ideértve a szovjet katonavendégeket is, akiknek Szóró bácsi biztos nem azt fordította, amit Imre bátyánk mondott. A felemelő ünnepség az oroszul - magyarul énekelt Internacionáléval zárult.

Mindez egész kedélyesen indult, amig nem jött a "málenkíj robot". Ma sem világos, hogy a töme ges emberrablást az oroszok miért csinálták. Itt és most az okokat nem is akarom találgatni. Elég az hozzá, hogy a megyében viszonylag Balmazújvároson élt a legtöbb sváb. Ezért a megyei "deportációs központ" ott lett felállítva. Ott vonták össze a marhavagonokat. Ez az akció családun kat is érintette annakfolytán, hogy "begyüjtötték" nagybátyámat Szeszák Bélát is. A hajdúböször ményi foglyokat a korábbi járásbíróság épületének utcára néző szobájában helyezték el, mert csak azon volt rács. Nagybátyám észrevett és integetett nekem. Én meg zavartan elkullogtam. A csa ládban csak keresztanyám Juliskanem jött zavarba. [Ő a szöszke kisangyal a fenti családi képen nagyapám mellett.]

Gyorsan cselekedett. Két ötliteres demizson kisüstivel állított be Szóró bácsihoz, a dolgok rendbehozatala végett... Kiderült, a böszörményi foglyokat már átszállították Balmazújvárosra, ott meg az derült ki, hogy már a halálvo naton vannak. Ekkor jött Szóró bácsi nagy alakítása a fogolytranszport parancsnokával. A "tárgyalás" részleteit nem mondta el. A lényeg az volt, hogy nagybátyám neve "rosszul" lett a listába beírva és ő tulajdonképp nem ő. A tovaris bosszúsnak tetette magát. Indulatosan utasított egy őrt. Az őr - ugyancsak bosszúsan - kirángatta nagybátyámat a vagonból és még hátba is vágta a puskatussal, "hajde". Béla ekként megúszta.

Nem volt mindenki ilyen szerencsés. Nagybátyám, ifjabbikOláh Ferenc, karpaszományos zászlós ként az orosz frontra került. Előbb olyan értesitést kapott a csa lád, hogy "eltünt". Később egy katonatársa hazakeveredett és elmondta, hogy egy lakóház körül kirobbant tűzpárbajban kézi gránát szilánk fúródott az állába és nyomban meghalt. Apát és fiát "megkövetelte a haza".

Az Oláh család másik tagja Oláh Barna is felkerült a balmaz újvárosi halálvonatra, de a felesége kevésbé volt találékony. Kivitték és "odamaradt". Csak épp azt nem tudja senki hol, mikor, miben halt meg és hol a sírja.

Folyt. köv.!






 
Gyermekkor.
1932. június elsején születtem, az ikrek jegyében, Budapesten. No nem voltunk odavalósiak. Anyámmal csak szülni ruccantunk fel a Székesfővárosba. Később mikor Pestre kerültem a pestiek az istennek se’ értették, hogy lehet egy „pestinek” olyan ronda vidéki kiejtése, amilyen nekem volt akkoriban. Fénykép tanúsítja, szép gyerek voltam – kis hibával. Elálló hegyes lapátfüleim voltak. Ez serdültömben kezdett zsenírozni és csak jóval később egy ejtőernyős balesetet követő sebészeti kozmetika során fazonírozták, úgy – ahogy. A családban az első unoka voltam. Négy nagybátyám és két nagynéném velem szórakoztak szimultán- ban. Jókor felismert dumakészségemet úgy felturbózták, hogy állatian dadogni kezdtem. Ma sem tudom, hogy hagytam el ezt, mert akkor még nem voltak logopédusok, legalábbis élő illetve felcseperedési helyemen – Hajdúböszörmény- ben.

Emlékképeim e korból szükségképp hézagosak, az abnormitás bizonyos jeleivel. Emlékeztem például arra, hogy a szobában a kályhacső leesett és a füst elöntötte a szobát. Engem a gyerekkocsiban [!] kitoltak a konyhába és kisebbik nagynéném fölém hajolva gügyögve vigasztalt, holott akkor, amiatt egyáltalán nem voltam betojva. Azt mondták kizárt, hogy erre emlékezhetnék. Márpedig emlékszem! Aztán amikor jóval később egy reggelre kelve viszont betojtam, fateknőben csutakoltak szalonképesre és szépen felöltöztettek. Olyan könnyűnek gondtalannak éreztem magam, mint egy bróker akit a bíróság felmentett. És emlékszem [!] hogy kimentem az udvarra. Virágzottak a gyümölcsfák. Hallottam a méhek döngicsélését. A birsalmafa ágán pedig egy gubóból kibujt egy kis lepke, és próbálgatni kezdte a szárnyait. Előbb arra gondoltam, szétnyomom. Szerencsére fölöttes énem közbelépett, így mindkettőnk napja jól végződött.

A harmadik – negyedik életév magasságában volt egy olyan kalandom, amit ma se tudok hova tenni. Akkoriban Nostradamus jóslataiból sem lehetett volna kiolvasni, hogy lészen majd egy a Mónika Kukac elnevezésű nemzet mételyező TV program és én mégis kitaláltam egy játékot. A játékhoz két játékos kellett. Partnerül a szomszédék Marikáját kértem fel. A játékszabályok egyszerűek voltak. A ház háta és az esővizes hordó mögötti privát szférában, letolt gatya és bugyi mellett
  guggoló helyzetben a két jobb kéz [a „békák”] előre kezdett araszolni a széttárt combok origója irányában… Nem tudom, mire vittem volna ebben a műfajban, ha a kandiság és az indiszkréció brutálisan nem lép közbe. Cselédünk Erzsi [úri gyerek voltam] kettőnket kilesve és utánunk lopózva, vagy véletlenül épp arra csámborogva kiszúrt bennünket. A lopakodónak háttal voltam és csak annyit érzékeltem, hogy valaki ló-szerűen felnyerít és eltrappol a konyha felé. A látottakat természetesen elpofázta szüleimnek, és ki tudja még hány ezer böszörményinek [a tyúkpiac, a jó-kút és az artézi-kút voltak a helyi cseléd - agorák]. Egyből „jeles” ember lettem. Marikát eltanácsolták a háztól. A viszonosság folytán én sem járhattam át hozzájuk.
Ebből az a tanulság, hogy az ember olyat is tud, illetve olyanra is rájön, amit nem látott, illetve nem hallott. A téma a kettős spirál irányába mutat – de óvodás korban?
 [Fejlődésem ezen a téren enyhén szólva nem volt töretlen. Gátlásos kamasz lettem, de erről majd ott.]


 
Az elemi iskolában.

A tanszervásárlással kezdődött a dolog. Az ezzel járó szülői eszközlekötés meg sem közelítette a mai szintet. Egy fakeretes palatábla, egy törlő-szivacs [a táblához madzaggal linkelve], palavessző, olvasókönyv, viaszos-vászon háti táska és passz! Hegyező se'  kellett. Az esővíz elvezető betonszegélye mellé guggolt az osztály és egyszerűen "megfentük" a palavesszőket, mint őseink a csiszolt kőkorszakban a szakócákat.

A lakásunkhoz legközelebb eső elemibe írattak, amely az "Újtemplom" mellett volt. Áldott jó pedagógust kaptam 
Fülöp tanító bácsi személyében. Az akkori másodikosok nem voltak ilyen szerencsések. Őket Váncsa tanító tanította, alkalomadtán nádpálcával is. Ez a taneszköz ugyanolyan kelléke volt az oktatásnak, mint manapság a sulinetes számítógép. A Váncsa féle oktatási metodika az alábbi kinrímet szülte a lurkók valamelyikében: "Váncsa a picsámat báncsa." Ezt mi is szívesen skandáltuk, merő szolidaritásból. Nos, Fülöppel nem voltak ilyen problé- mák. Engem például mindjárt az első pad első helyére ültetett, feltételezve, hogy mint az egyetlen úri kölyök [apám járásbíró volt], én leszek a legokosabb az osztályban. Hát ez nem egészen így működött. Közbevetőleg jegyzem meg, viszonylag hamar meguntam az iskolát. A második nap reggel már azt tudakoltam anyámtól, hogy sokáig kell e még járni? Érdekes módon első leégésem történetére nem emlékszem közvetlenűl, csak szüleim elbeszélése után. Az történt, hogy anyámat "behívatták". Alig tudott felfedezni, a népség között, mert díszhelyemről hátra ültettek a harmadik padsor közepére. Számomra ez is hízelgő volt, mert bizonyossággal kizárható, hogy a mögém rangsorolt osztálytöbbség is ugyanolyan fogyatékkal élő lett volna mint jómagam. Az derült ki ugyanis rólam, hogy egyszerüen nem ismerem a betűket, azaz nem tudok olvasni, az év vége felé tartottunk. Dislexiásnak indúltam. Ez nem olyan nagy baj. Efelől amerikai elnök is lehet az ember, de ezt akkor még nem tudtuk. A magyarázat: nem figyeltem, miket fírkál a tanító a táblára. Engem nem hívott ki, palatáblámat se nézte. Azt hitte én aztán offé vagyok mindenben. Az "olvasás" ugyanis ment mint a karikacsapás, csakhogy nem audiovizuális alapon, hanem egyszerű voice üzemmódban. Megtanúltam ugyanis fülhallásból az olvasókönyv átvett részeit. Hát persze, hogy gördülékenyebben mondtam a szöveget azoknál, akik olvasták... A malőrt az okozta, hogy egyszer elnéztem a képet a könyvben és nem arról az oldalról "olvastam a szöveget", ahol az írva volt.

Visszatérve az iskolába, még egy esetem volt, amin a rokonság jókat derűlt. Analfabétizmusomat akkorra felszámolta a horthysta oktatási rendszer, de még nem volt tisztiszolgám. Egy este Keresztapámmal moziba mentem. Onnan hazajövet kezdett derengeni, hogy másnapra írásbeli házifeladat van: a tanító által felmondott néhány szót kellett többször leírni. Mikor diktált, nem volt kedvem jegyzetelni. Azt a memnotechnikai megoldást választottam tehát, hogy az iskolából hazaérve, a kert hátulján felállított budiból kijövet, annak oldalára, ill. a kerítésre krétával felfirkantottam az inkriminált kifejezéseket, úgymint "fecske", "kecske", "szöcske", stb. Ám mire a mozinak vége volt, töksötét lett, így Keresztapám elemlámpájának fényében sillabizáltuk ketten a házunk hátuljánál a másnapi penzumot, nehogy szó érje a házam elejét. Keresztapám jókat nevetett a dolgon és rokonságszerte mesélte a kalandot, ami korántsem az utolsó volt a maga nemében.

Még egy iskolai esemény érdemel említést, mert tanúlságai később szerephez jutottak egyéniségem kifejlődésénél. Az iskola koedukált rendszerű volt. [Ennek szórakoztató vonatkozásai csak jóval késöbb tudatosúltak nálam.] Az történt, hogy egy kislánynak, épp a kapualjban, ahol a legtöbben járnak, leesett a bugyija - olyannyira, hogy a bokájánál kötött ki. Vesztére ezt a paparazzók hamar észrevették és hangos csúfolódásba kezdtek. A kislány kínos helyzetbe került. A gumiszakadást "filmszakadás" súlyosbitotta. Menekülni kb. úgy lett volna képes, mint egy mellső lábain kipányvázott lovacska. A bugyi felhúzása, a gumifogyaték folytán, ideiglenes megoldást sem kínált volna. Ráadásúl e művelet feltételezte volna a szoknya legalábbis átmeneti felemelését, ami további látványossággal szolgált volna a röhögő kórusnak. Ekkor fordult velem elő elsőízben, hogy ösztönvezérelt agresszióhoz folyamodtam. Pofánvágtam az alkalmi közönség legerősebb, következésképp legtekintélyesebb, egyedét. Az bömbölni kezdett. Ezzel mintegy spontán módon magára vonta a közfigyelmet és a kislány is felszívódott valamerre.


 

Gimnáziumban.
 
Említem, hogy az elemi iskolában elszenvedett sokkhatás ellenére is auditív típusu "tanuló" maradtam továbbra is. Középiskolás koromra már semmiféle tanszert nem tűrtem a ház körűl. A cuccom a tornaterem öltözőjében volt tárolva. Onnan "tisztiszolgám" Kiss Laci hozta fel a tanrend szerinti kellékeket egy kihegyezett ceruzával együtt.

[A "tisztiszolgálatot" annak köszönhettem, hogy Kiss Lacit, gyenge lévén, kifogták és rendszeresen bántották. Ekkor is pofánvertem az ebben élenjárókat. Laci pedig innentől igyekezett pofonjaim hatósugarán belűl maradni. Minthogy viszont Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, a védelmi díjat a fenti (és lenti) formában realizáltam.]

Ez utóbbira az óra alatti firkáláshoz volt szükségem.A "kellékek" kifejezést úgy kell érteni, hogy a tankönyveket szétcincáltam és az órára csak az aktuális oldalakat kértem prezentálni. Ha írásbeli házifeladat volt, félórával hamarabb mentünk fel az iskolába mi ketten és én káromkodva, sóhajtozva másoltam le a Laci által előre megírt szöveget. Laci később, mint pap, nagy hasznát látta, hogy idejében rászoktattam a pontosságra és a feladatok lelkiismeretes, szinvonalas megoldására... Ami ebből engem illet: az altruizmus egyéniségem egyik alapvonásává fejlődött.


Egyetemi évek.

Családalapítás.

Ejtőernyős kor

Vállalatnál

A Forradalom és következményei

Ügyvédi pályán

 
2009.08.07-i folyt.

Erdélyi "kalandok".
Temesvár.

Anno 1989 decemberében, műhely-garázsomban, egy fali mikrosütő polc tervezésével és kivitelezésével foglalatoskodtam, amikor a rádió nyomatni kezdte az erdélyi "forradalom" híreit. Hamarosan mehetné kem támadt. [Ez az érzés gyakorta elfog, ha valahol olyan balhé van, ahol nem vagyok ott.]

Viszonylag hamar irányra álltam. A derék debreceni taxisok közhírré tették ugyanis, hogy az erdélyi eknek szóló adományokat a tetthelyre szállítják ingyen. Telefonáltam nekik. Hamarosan meg is jelent - Németi Gyula, a "Loki" edzője, egy izmos Ford Scorpio Kombival. Arra a kérdésre, hogy hol a taxi, azt válaszolta, ő az.
Már csak a szállítmányt kellett összeállítani. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ahol lőnek, ott elkél a gyógy szer és a kötszer, stb. Hamarjában az ügyvédi munkaközösségem tagjait sarcoltam meg és a fukar szar háziktól, magamat is beleértve, sikerült összekalapoznom vagy hetvenezer forintot. Vejem, a Bartók kórház sebész inasa, állította össze a listát. Azzal mentem a Biogal Gyógyszergyár "nagybani" raktá rába, ahol szomszédasszonyom volt a góré. A Scorpioval csak a rámpa alá kellett állni és már indúlhat tunk is.
Gyulának még dolga akadt a városban. Sietve intézte. Szinte nem akartam elhinni, hogy a sebességmérő olykor százkilencvenet mutat. Abban mindenesetre biztos lettem, ha egyáltalán odaérünk, gyorsan odaérünk.
Az ám, de azt még nem tudtuk, hova lesz az oda. Kolozsvár, Gyulafehérvár és Temesvár jöhettek szóba. A határig egyértelmű volt az útirány. Az átlépésre várva szóba elegyedtünk egy kis furgon pilótájával Erdélyi István makói lakossal. Mondta, Temesvárra a hármas számú "Klinikára" megy. Már járt ott, ismeri az utat. Döntöttem, kötelékben megyünk - Temesvárra.
Nem kérdeztük, mit szállít. Azon se meditáltunk, miért párásak a furgon ablakai. Temesváron aztán minden kiderült. A Klinika udvarán István kinyitotta a hátsó ajtót és a nyirkos hidegben eláradt a meleg magyar kenyér illata. Az udvar népes volt, hisz a szállitmány érkezésének hírére mindenki kitódult aki mozogni tudott. Aztán az emberek ... sírnikezdtek! Sírva lépett hozzánk a Klinika portása egy jó kétmé teres lapát tenyerű alak. Szepegve mondta, hogy ő ugyan román, de hat gyereke van. Az iránt szeretne érdeklődni, kaphatna e - azért - ő is egy kenyeret. Kénytelen voltam rárivallni, hogy egyáltalán normális e és mit gondol, rólunk, csak a magyaroknak hoztuk a szállitmányt? Mondtam, rakodjon és húzzon haza. Két kenyérrel a hóna alatt, kettővel a kezében - eltünt a ködben.
Ami az én rakományomat illeti Dr. Bárányi Ferenchez a Klinika vezető sebészéhez irányítottak, aki min dent köszönt szépen, de megemlítette, hogy már több külföldi segélyszállitmányt kaptak, így gyógyszer ekben, kötszerekben és egyéb gyógyászati segédeszközökben nem szenvednek hiányt. Ellenben a műtőasztaluk olyan állapotban van, hogy komolyan tartanak attól, egyszer - mütét közben - összecsuklik.
Erre azt találtam válaszolni - igaz ekkorra (harmadjára) nem utasítottam vissza a szívesen kínált szatmári szilvát - három nap múlva itt leszek vele!
Visszafelé Gyula és én teljes egyetértésre jutottunk abban, hogy nagy marha és ráadásul szájhős is vagyok.
Mindenesetre felkerestem Dr. Berecz Györgyöt a Bartók [ma Kenézy] Kórház igazgatóját, segítsen ha tud, mert [erkölcsi] szarban vagyok. Gyuri leslattyogott velem a raktárba és mutatta a leselejtezett sebé szeti eszközöket, köztük néhány műtőasztalt is. Egyiket se' ajánlotta.
Viszont ragyogó ötlete támadt: Teslér Kati! Ő biztos tud segíteni. Nyomban felhívta irodájából és a drá mai erdélyi eseményekre hivatkozással meghívta a tanácskozásra. Vasárnap délelőtt volt. E "legalkal masabb" időben Kati hamarosan beviharzott. Ja! Kati a megyei tisztifőorvos volt... Hát persze, hogy neki volt elképzelése.

A MEDICOR komplett műtőberendezéseket gyártott a Szovjetúniónak, de nem szállították el, mert kisza golták, hogy az oroszok nem fognak fizetni. Telefon Józsára 
Nagy Jánosnak a MEDICOR vezérigazgató já nak. "Jánoskám..." Itt egy olyan szöveg következett, amit tudnék idézni, de nem idézek, mert csak a "dallammal" együtt adná vissza a lényeget. [Sikerült beraknom a hangfájlt!  Akinek kedve van, hallgassa meg.] Annyi bizonyos, hogy akit "így" kér egy vonzó nő, mindent (!) megtesz... Megtett a János is. Hétfőn (!) délután két órára (!) a műtőberendezés, óriási ládákba csoma golva, elvámolva (!) a teherautón volt, amelyet én kerítettem az ingyen fuvar céljára.
Gyula persze ebből a buliból sem akart kimaradni, annak ellenére sem, hogy a Scorpio kényelmes űlése helyett a kétüléses tehergépkocsiban középen egy polcfélén kellett utaznia. Unalmában - bánatában enni kezdett, fasírtot  - zsemlével. Úgy azonban hogy a fogyasztást nem tudta szinkronizálni és vagy a fasírt fogyott el, vagy a zsömle. Ha üres maradt valamelyik keze, szórakozottan nyúlt valamelyik táp után, míg rá nem szóltam, ha így folytatja, Ártándig felzabálja az egész útravalót.
Közbevetőleg megjegyzem, erről az útról hangfelvételeket és fényképfelvételeket készítettem. Ezek közül beillesztek néhányat, hogy a misszió eseményeit, hangulatát visszaadhassam.
Diadallal érkeztem - majdnem a három napon belül - a Klinika kapujához. Kapásból "elintéztem" a belépést is. Ez amúgy nem lett volna egyszerű, mert a kórházakat katonák őrizték mióta a Securitáte pribékek elhurcolták, megkínozták majd meggyilkolták a harcokban megsebesült forradalmárokat. Az volt a divat, hogy a kórházba érkezőkat, köztük pl. Dr. Petru Radulescu urat a Klinika igazgatóját is kiszállították a Daciából és gondosan megmotozták, őt is, a kocsit is, ketten. A harmadik távolabb állt a motozott személyre irányított géppisztollyal. Ezt a bürokratikus procedúrát drámaian leegyszerüsítettem. [Előtte ugyan nem kínáltak snapsszal, de hideg volt...] Radulescu urat azért jelenítem meg, mert később valami olyat tett, azaz írt, ami mélyen meghatott. Erről lentebb.
Folyt. köv.!
 
2009.08.08-i folyt.
Szóval, a III. sz. Klinika kapuja előtt álltunk a műtővel. Az őr meg volt lepve... Ezt felismerve ráordítot tam, "nyisd már ki a kaput, nem látod mit hoztunk"? A ponyvától persze semmit sem láthatott, talán ezért, mintegy transzban, kitárta mindkét kapuszárnyat. [Bevihettem volna akár egy sorozatvetőt is...]
Ez a "belépő" talán rajta van a megnószalagomon. Beiktatom, ha tudom. Még csak a hangszerkesztést kell megtanulnom, kissé.
Ebből megint sírás lett! Ezúttal csak Dr. Bárányi Ferenc fakadt sírva, de ő nagyon, mikor betoppantam hozzá: "itt a műtő hapsikám" szavak kiséretében. Ahogy kifújta az orrát nyomban hívatta a Klinika technikusát - egy románt. Tőle mindjárt arról érdeklődtem, van e villástargoncájuk, merthogy a medicorosok lelkemre kötötték, hogy a gépeket csak úgy engedjem leemelni a platóról. A technikus azt válaszolta, "látott" már villástargon cát, a konstancai tengeri kikötőben... Mindenesetre megnyugtatott. Én csak akkor nyugodtam meg, amikor a magyar - román kórházi személyzet - kb. háromnegyedóra alatt - lerámolta az egész cuccot, baj nélkül. Érdekes volt ezenközben a nyelvhaszná latot figyelni. Az ilyesmi szinmagyar vidékeken se megy némi káromkodás nélkül. Itt azonban... A ma gyarok románúl szidták a románokat, a románok pedig magyarúl a magyarokat. Erre úgy jöttem rá, hogy még román tisztikonyhai kuktaként megtanultam, hogy a "futuz mama luj" azt jelenti, bazd' meg anyád. Nos ezt többször hallottam a rakodásnál. Magyar megfelelőjét szintén...
A technikustól még azt kérdeztem, küldjek e medicoros technikust, mert csak német és orosznyelvű dokumentácó van. Mondta, köszöni nem kell. Bárányi tette hozzá, hogy a technikus beszél vagy négy nyelven és az égvilágon mindenhez ért, mindent megbuherál.
Ezzel lezárult utam szakmai része. Nem sorolom ide ugyanis a kórterem látogatást. Mindazonáltal szívfacsaró volt már ez is. Hát még az ápoltak "élménybeszámolói". A jobboldali képen Bárányi mellett álló férfi lakásuk étkezőjében reggelizett feleségével és tizenéves fiával, amikor az ablak alá gördült egy páncélozott csapatszállító jármű és fedélzeti géppuskájából tüzet nyitott a bennülőkre. Az asszony és a gyerek nyomban meghaltak. A férfi "megúszta"...
Valamivel "kedélyesebb" kis román barátom esete. Vele, még az első utam alkalmából ismerkedtem meg. Az tünt fel, hogy mind a két lábára sántít. Kérdeztem, hogy csinálja? Közölte, mindkét lábán sebesült... Megérdeklődtem, ha jövök, mit hozzak neki Magyarországról. Néhány magnószalagot kért, köztük egy Katona Klári kazettát. A képen kezében látható magnóban "az" van. Örült neki. Szobatársai kevésbé, minthogy folyton muzsikált...
Temesváron első útunk idején még lőttek, a második fuvar alkalmából már nem, vagy alig. Bárányi Ferenc elmesélt egy két "epizódot" a forradalom napjaiból. Elmondta például, hogy a katolikus székesegyházban éjféli mise volt. A tömeg nem fért be a templomba, a lépcsőkön és a téren rekedt. Épp térdelve imádkoztak, amikor - ismerős kezdet - begördült egy PSZH, sorozat, tizennyolc halott (!) és egy csomó sebesült maradt a nyomában. De nem ez volt a legundorítóbb tör ténet, hanem a következő. A tüntetések, ill. harcok során megsebesült személyek egy ré szét a Securitate ismeretlen helyre hurcolta és "állitólag" az u.n. "szegények temetőjében" megkínozták, vagy meggyilkolták őket. Itt tartottunk, amikor kósza hír érkezett, hogy a szegények temetőjében valamiféle "agnoszkálás" folyik.
[Közbevetőleg jegyzem meg. Az Interneten sem a "temesvári szegények temetője", sem a "temesvári temetők" keresőszavakra nem jön be semmiféle találat... ]
Nosza fogtunk egy kórházi románt. Be a Skorpióba, irány a temető! Csakhogy a kapuban fegyveres őr ség, körben meg kőkerités. Azon - a kaputól jó messzire - átugrani egy pillanat műve volt. Gyula ugrása sikerült legjobban. Azt örökítettem meg. Tényleg agnoszkálás folyt. Csak még oda kellett jutni és ott kellett maradni, hogy fényképezhessek. Az odasündörgés nem lett volna célszerű, mert kiszúrnak és rögtön kirug nak. Ezt elkerülendő, fényképezőgéppel a kezemben intéz kedni kezdtem, pl. hogy ki hova álljon... Az eredmény vi szont borzalmas. Akinek gyönge az idegzete, mellőzze a következő fotókat. A látottakat írásban is vázolom. Az elhurcolások, kinzások és kivégzések megfeleltek a való ságnak. A kínzásokat a temető halottas kamrájának beton asztalán végezték. A holttesteket pedig tömegsírba temették, "szerencsére" fóli át borítottak  feléjük, így a halottakat nem szeny nyezte be a föld. A testek már koporsókba voltak he lyezve abban az állapotban, ahogy kihantolták őket. Meg jegyzem, elég sokan fotóztak ott - akkor velem együtt, pl. japánok is. Kiváncsi lennék mindazon által, hogy az akkori horror - riportokra hol, hogyan lehetne ma rábukkanni? A halottak külseje alapján semmi két ség nem lehet azi ránt, hogy a kórházból kerültek a Securitate karmai közé és atekintetben sem, hogy szenvedniük kellett, mielőtt megváltotta volna őket a kegyes halál. Még ezen belül sem tudom, felfogni, mi lehetett annak a nőnek a bűne, akinek tetemét, az e témakörben utolsó, felvétel mutatja.
Élményeim dokumentálása kapcsán felvetődhet, miért traktálom, borzasztom, netán untatom olvasóimat ilyesmikkel. Nyomós okom van rá, hogy megörökít sek minden fontosat amit átéltem és aminek tanúja voltam, ill. leszek a jövőben, amikor már nem leszek. Az emberiség ellenségei - nem győzöm ismételten hangsúlyozni - az "állati lelkületű" gójok tudatát igyekeznek mindenekelőtt összezavarni.
Folyt. köv.!





 



Ügyészségi intermezzo

Nagyon rossz idegállapotban, magyarán szólva depressziós állapotban, döntöttem úgy, hogy pályamódosítást hajtok végre. E lelki kór okaira később térek vissza, ha lesz hozzá lelkierőm.

Nem vágytam arra, hogy megyei főügyész legyek. Ilyesmi eszembe sem jutott. Felkértek.Szabó Lukács, MDF országgyűlési képviselő agyában fogant az ötlet, hogy egy képzelt rendszerváltáshoz, Hajdú Bihar Megyében, én lennék a megfelelő ember. A párt megyei vezetősége és országgyülési képviselőcsoportja tárta elém az elképzeléseket és én igent mondtam. Ez persze idő előtt kitudódott és a Népszabad- ságtól Rácz T. János máris rám mászott. A "tisztogatás" rémével riogatva az olvasókat, ezirányú terveim felől érdeklődött minduntalan. Hiába bizonygattam, hogy ügyész esetében a munkaviszony létesitése vagy megszüntetése a legfőbb ügyész hatáskörébe tartozik.

Döntésemben döntő szerepet játszott egy vélemény, amit leendő főnökömről Dr. Györgyi Kálmánlegfőbb ügyészről formált egy volt [egyetemi] tanítványa. Azt mondta, hogy egy szellemes - "bájos" ember, egy valóságos angol lord. Belevágtam. Melléfogtam!

Sokmindent nem tudtam még akkor. Györgyit, az ELTE [túlkoros] docensét, az Egyetem párttitkárát, Kutrucz Katalin ajánlotta be a főügyészi székbe. [Kutrucz férje Kónya Imre a kerekasztal körüli szarkeverők egyike, Antall bizalmasa, a Paktum egyik aláírója, volt.] Györgyi hamar benyalta magát Árpi Bácsinál és Antallnál is. Kineve- zéséhez viszont az MDF, mint "uralkodó" párt, feltételeket tűzött. Meg kell tisztítania az ügyészi kart a kommunista elemektől,- támogatnia kell az ügyészség beillesztését az Igazságügyi Minisztérium szervezetébe,- segítenie kell az "Igazságtételi Törvény" tető alá hozását.

Györgyi mindent megigért, aztán nagyívben leszarta az egészet. Ezt Antall és pláne Göncz Árpád szivesen elnézték neki. Nem úgy viszont az MDF kemény- vonalasai, élükön Szabó Lukáccsal, aki feszt baszogatta a Parlamentben Györgyit, mitől kezdve árulása nyilvánvalóvá vált.

Györgyi tudta, hogy én Szabó Lukács "embere" vagyok, mégis ki kellett neveznie, mert, akkor még, az MDF országos vezetése és megyei képviselő csoportja is támogatott.

Az állás "pályázat" útján volt elnyerhető. A pályázókat megyei összügyészi értekezlet "pontozta". A hivatalban levő főügyész 19, a nyomozó hivatal vezetője 13, én pedig 11 pontot kaptam. Györgyi engem "választott".

Ez persze előre nem volt tudható. Így az értekezleten alaposan meggyomroztak, politikai elkötelezettségemet illetően  Persze olyanok próbáltak megfogni, akikkel szemben a tárgyalási csatákban legtöbbször megtaláltam a fogást. Kidumáltam magam, így kaptam annyi szavazatot, hogy kinevezhetővé lettem.

A testület persze rettegéssel nézett elébem. Az alkalmazottak is. Ennek két epizódját említem.

A titkárságra belépve észrevettem, hogy az íróasztalnak támaszkodó titkárnő válla mozog. Körbejártam az asztalt és láttam, hogy hátúl összekulcsolt kezei görcsö- sen remegnek. Arra a kérdésre, hogy mi baja, azt válaszolta, tudja, hogy mennie kell. Kérdeztem, honnan a fenéből tudja? Megtartottam.[ Később derült ki, hülye voltam.]

A másik a püspökladányi vezető ügyésznő mélydepressziója volt. Mikor tudomást szereztem a kórról, kimentem hozzá. [Ő volt velem a legszemtelenebb az össz- ügyészi értekezleten.] Emlékeztetett, azt mondtam neki, hogy nekem adresszált kérdései "szarkasztikusak" voltak. Nem tudja ez mit jelent, de nagyon fél a következményektől. Lefordítottam neki a kifejezést és hogy megnyugtassam, megittam csaknem az egész reprezentációs pálinkáját. 

 
 
Olaj capriccio.

1.

2007.06.24.

Honnan vettem a címet? Mások is próbálkoztak már azzal, hogy a "capriccio" kifejezést  [... capriccio egy könnyed, főleg olasz és spanyol nyelvterületről eredő zenemű, amely javarészt a barokk korban került ki a zeneszerzők lúdtolla alól. Játszhatták húros, billentyűs vagy vonós hangszereken, sőt, később még Csajkovszkij írt capricciót, igaz nagyzenekari változatban.] olyan tartalmakhoz kapcsolják, amelyek nagyon is prózaiak, ám - bizarr elemeik miatt - "megzenésíthetők"

Nem kisebb személyiség, mint Bohumil Hrabal volt az aki egy kisvárosi történetnek a "Sörgyári Capriccio"címet adta.

"A címbe foglalt zenei műszó jelzője többet jelent puszta helymegjelölésnél, annál, hogy a történet nagy része egy kisvárosi sörgyárban játszódik; ebben az összetételben előrevetíti azt a reális, bumfordi világot, ahonnan a képzelet, a játékos szertelenség futamai felszárnyalnak, s amelynek vonzáskörét nem is hagyják el". [http://cgi.axelero.hu/ilegeza/]

A téma könnyedségét kivánom illusztrálni az alábbi kis karikatúrával is. [A kép alatti szöveg kurzorral leolvasható.] 
 
Épp ahogy e sorokat pötyögtetem [2007.06.23 - 12:10] hallom a TV-ből, hogy életveszélyes merényletet követtek el egy újságírónő ellen, aki Sándor István, alias "Papa" ügyével foglalkozott, ill. dokumentumait gondozta. Haha!

Hallom továbbá, hogy tavaly már feltörték a hölgy kocsiját és ellopták belőle azt a táskát amelyben papa-iratok voltak. Akkor a rendőrség 'nem látott összefüggést' [dehát mikor lát a rendfőrség összefüggést?] az esetet sima lopásnak minősítették. Hihi!

Most a nőt összeverték, gúzsbakötötték és olyan helyen lökték ki valami gépkocsiból, hogy életben maradása a gondviselés műve volt, egy kóborló horgász képében. Hehe! Kármán Irénről külön kommentárt írok majd, de úgy érzem, képe ideillik.

Logikus, hogy ez meg egy sima autósvicc, semmi köze "ahhoz". Az egész olyan vicces, nemde?

Vidéki fiskális létemre, megyei főügyészi székbe csöppenvén, mitsem tudhattam a capriccio stílustörvényeirtől, vagyis arról, hogy a játékos képzelet nem győzheti le a bumfordi világ vonzását. Hát azóta megtanúltam.

Ami ezután következik, részben olvasható itt - ott. Ezen írás a korábbi töredékeknél jobban kiemeli az összefüggéseket és kidomboritja  az események szubjektív átélését. Ha tehát valakinél a dèjá vu érzése támadna fel, esetleg olvasson tovább, mert nem csupán ugyanazt és nem ugyanúgy megírva olvassa a történéseket, mint korábban.

"Olajcsatámat" két füles miatt kezdtem vívni. Az egyiket egy rendőrtiszt szolgáltatta az utcán, körbe - körbe pislogva. Az info egy tenyérnyi papírra írott néhány adatból és pár magyarázó szóból állott mindössze. A másik infót egy országgyülési képviselő szolgáltatta.

Előre bocsájtom, hogy a különböző forrásból érkező egybeeső információknak
szinte kabbalisztikus jelentőséget tulajdonitok.

A képviselő csupán elmondta, amit egy vasutastól hallott. Ajánlása alapján magamhoz hívtam az illetőt és már az első beszélgetés hatása alatt deformálódtak a seggem alatt öblös szolgálati fotelem rugói.
 
2007.06.24-i folyt.

2.

Az illető a Debreceni MÁV Igazgatóságon dolgozott, bennfentes beosztásban. Nyilvánvaló volt, tudja mi történik a házban.

Izgatottnak, sőt némiképp egzaltáltnak tünt. Ezért az általa előadott rémtörténetet hihetetlennek tartottam.

A következőket állította.

A MÁV olajszerelvények tucatjait mozgatja összevissza az Ország egész területén, minden létező szabály felrugásával, ingyen [olyan gyanús cégek részére, akik nincsenek mentesítve a fuvardijköltségek és és az álláspénz előlegezése alól].

Arra a kérdésre, hogy lehetséges ez, még cifrább dolgokkal rukkolt elő. Az igazgatóság egyes vezetőinél egymásnak adják a kilincset a MÁV Vezérigazgatóság korábban leváltott és jelenleg is hivatalban lévő vezető funkcionáriusai és úgy grasszálnak, követelőznek, fenyegetőznek, mintha Isten állna a hátuk mögött. [Hát az nem állt csak pl. az akkori pénzügyminiszter...] Aztán azt is mondta, hogy a fuvaroztató olajcégek képviseletében a hivatalban levő megyei rendőrfőkapitány tárgyal... Emitette azt is, hogy a szerelvények egy része volt szovjet, vagy müködő honvédségi olajtároló telepeken köt ki. Az őr zést a honvédség, ill. magáncégek alkalmazottai végzik. Ezekről a helyekről kamionok tucatjai szállítják tovább az olajat ismeretlen célállomásokra, ismeretlen rendeltetéssel. Közben az olajjal "történik valami".

Hát ez már sok volt egyszuszra, de emberem kötötte az ebet a karóhoz. Emiatt azt kérdeztem tőle, írásbeli bizonyítékokra tud e támaszkodni. Igennel felelt és másnap behozott egy csomó számitógépes leporellót, amelyek az általa állitott vonatmozgásokat igazolták, szerinte. E leporellók számomra természetesen semmit sem mondtak. Ezért kértem, hogy az adatokhoz fűzzön szöveges magyarázatot, hogy a számok mögött érzékelhessem a kósza olajvonatokat. Kértem, hogy időben visszafelé haladva dolgozzon és ha a leporellók, még mozgásban levő szerelvényr(ek)e is mutatnak, az erre vonatkozó adatokat prezentálja először.

Közben felderitettem, hogy a MÁV Igazgatóságon a Hungária Privát Petrol Kft. olajszállítmáníairól (is) folynak a tárgyalások. Azt is elhittem, hogy a rendőrfőkapitány tárgyal, mert a Cégbíróságtól beszerzett adatok szerint az emlitett Kft. tagként belépett [...] a Hajdú Privát Petrol Bt.-be, amelynek beltagja pedig és a hivatalban lévő megyei rendőrfőkapitány volt.

Azután teljesült a még mozgó olajszerelvénnyel kapcsolatos kivánságom is. Kiderült, hogy Románia felől Biharkeresztesnél az Ország területére lépett egy 66 tartálykocsiból álló gázolajat (!) szállitó szerelvény, amelynek HTO-ként törté
nő.beléptetését, ill. vámkezelését - ugyamcsak a hivatalban lévő rendőrfőkapitány - próbálta elintézni a biharkeresztesi vámhivatal embereivel. Azok nem álltak kötélnek, da annyit sikerült - a hivatalban levő rendőrfőkapitánynak - elintéznie, hogy a "vámkezelésre" Debrecenben "kerülhessen sor".

Egy vámtiszt a Sz. S. a gázolajat simán lekezelte háztartási olajnak, papíron,
szőkités nélkül. Három + kettő tartálykocsiból a HTO-t Hajdú-Bihar megyében eladták. További hatvanegy tartálykocsi pedig Veszprém irányába gördült, tempósan.

Ebben a helyzetben tettem jelentést az NBH-nak, a a BM. ill. az ORFK. Rendvédelmi Szolgálatának, lévén az egyik gyanúsitott hajdú Bihar Megye Hivatalban levő rendőrfőkapitánya, és hogy el ne felejtsem, kedvenc főnö kömnek: Györgyi Kálmán legfőbb ügyésznek. Egyuttal utasitást adtam a felügyeletem alatt álló Vám Nyomozó Hivatalnak, hogy az olajszerelvényt tertóztassák fel és mindenkit vegyenek őrizetbe, akinek közreműködésére alapos gyanú merül föl.

Nos, nem egészen úgy alakult a dolog, ahogy azt én, mint Móricka, elképzeltem.
A helyiek jelentették a dolgot Oz országos Vámparancsnokság Különleges Ügyek Osztályának. Ezek átvették az intézkedést és a veszprémi vámkom mandóval együttmüködve Veszprém közelében fel is tartóztatták a szerelvényt. Minden "stimmelt". A papirok HTO-ra szóltak, a tartályokban gázolaj volt.

És innen kezdve észleltem, hogy a dolgok nem a törtvényből folyó algoritmus szerint folynak tovább.

A fentebb már emlitett belső elháritás helyettes parancsnoka B.G. alezredes
közölte velem, hogy a VPOP. Különlegesw Ügyek Osztályának vezetője M.J. alezredes "fasza gyerek", rá számithatok és benne megbízhatom. Ezt én is így reméltem. Mindazonáltal magnót kapcsoltam a telefonra mikor felhívtam, hoyg megérdeklődjem, mi van az olajvonattal.

Mindenekelőtt azht kérdeztem, hogy a Hungária privát Petro Kft. ügyvezetőjét J.F.-et hol tartják fogva. Ő ugyanis az én foglyom és intézkedni kivánok átszálitása iránt, hogy személyesen kihallgathassam. Legnagyobb megdöbbe nésemre azt válaszolta, hogy ő és kollegái ezt "nem látták szükségesnek".

A szemét fináncra pedig azt mondta, hogy "súlyosan hibázott, de inkább hülye, mint bünöző", ertgo szabadlábon hagyták azt is.

Hát a hivatalban lévő megyei rendőrfőkapitány? Az ő vétkes közremüködése minden kétségen felül igazolódott, válaszolta. Arra a kérdésemre, hogy ehhez képest mit óhajt tenni, azt válaszolta hogy épp náluk járt sz országos rendőrfőkapitány Dr. P. S. úr, aki jelentést kért és kapott tőle, a hivatalban levő magyei rendőrfőkapitány ezügyben felderített dolgairól és azt azzal vette át, hogy a Szegedi Ügyészségi Nyomozó Hivatalhoz továbbítja. [Akkor ott már eljárás folyt a hivatalban levő megyei rendőrfőkapitány és ugyancsak hivatalban levő beosztottja, egyben felesége Dr. F. F. redőrőrnagy ellen, más "apróbb" büncselekmények miatt.

Az országos rendőrfőkapitány sürgölődését őszintén szólva nem értettem, mert neki nem osztottam lapot, azaz neki nem tettem jelentést az olajvonatról.

Mindazonáltal felhívtam a Szegedi Ügyészségi Nyomozó Hivatal vezetőjét Dr. I. I.-t is, hogy megtudjam, mit kapott az országos rendőrfőkapitánytól. Azt válaszolta [a magnó ugyancsak ment közben...], hogy semmit sem kaptak. Csupán telefonon érdeklődött tőle afelől, mikor fejezik be folyamatban levő[piszlicsáré] ügyet, mert ő a megindított fegyelmi eljárást be akarja fejezni.

Az országos rendőrfőkapitány tehát benyelte a VPOP. jelentését.

Dr. Györgyi Kálmán a legfőbb bünűldöző pedig a legkézenfekvőbb megoldást választotta: levelemre nem válaszolt és az ügyben nem tett semmit. Azazhogy...

A kialakult helyzetben az eredetileg a legfőbb ügyésznek küldött "olajjelentést" az időközben tudomásomra jutott adatokkal elküldtem a csongrád megyei főügyésznek és - ujból - a legfőbb ügyésznek is. Nem válaszolt egyikük sem.
Az Ügyészségi Nyomozó Hivatal vezetője pedig néhány nap múlva azt közölte, hogy a csongrád megyei főügyész a nyomozás befejezésére utasitotta, az olajügy kivizsgálása nélkül, majd az egész paksamétát a hóna alá vette és felment Budapetre referálni. Az "olajjelentés" sorsa innen nem klövethető. Ké
sőbb a legfőbb ügyész heléyettese Dr. F. J. azt állította és nyilatkozta, hogy a közben elbocsájtott megyei rendőrfőkapitány ügyét megvizsgálták [?] és az nyert megállapítást, hogy az én "vádjaim" nem voltak megalapozottak.

A - hazug - jó úr elfelejtette közölni, hogy mely arra illetékes szerv végezte a vizsgálatot és hol van, mit tartalmaz a "vizsgálati anyag"?. Nem, mert ilyen anyag egyszerüen nincs. A megyei rendőrfőkapitánnyal szemben a legfőbb ügyész önhatalmúan mellőztette a vizsgálatot.

Pedig nem babra ment a játék!

Hogy elébe menjek kissé a dolgoknak: a büntársak ugyancsak rákapáltak. J.F. négy és félévi bötönt, Sz. F. ötévi börtönt kapott [most szabadult]. R.J. pedig, aki az én ügyészi müködésem idején szökésben volt és utána is sikeresen húzta az ügyet, most is tölti büntetését. Tudták, hogy rá fognak kapálni. Tudták, hogy a megyei rendőpfőkapitány megússza, ha ők hallgatnak, mégis hallgattak. Szolidaritásból, vagy félelemből? Lehet tippelni.

Most visszaugrok kissé az olajvonathoz.

Felhívott a MÁV vezérigazgatója és aziránt érdeklődött, hogy mi lesz a MÁV tizennégymillióra rugó gördülő, ill. álláspénzével, amit a [néhány milliós alaptőké
jű] Hungária Privát Pertrol Kft. nem fizetett meg. Kérdeztem, rajta vannak a MÁV. kedvezményezettii listáján? Azt mondta nem. Akkor miért nálam érdeklődik jóember, kérdeztem vissza.

Valami homályos rossz érzésem támadt a 61 tartálykocsival kapcsolatban. Ezért az olaj holléte felől a MOL-nál próbáltam érdeklődni, két alkalommal is. Mindkét alkalommal elakadtam eyg egy ügyintéző ribancnál. Ők egybehang zóan azt állitzották, hogy a MOL "Etikai Szabályzatában" foglalt tilalmak miatt nem adhatnak - nekem a megyei főügyésznek felvilgágositást. A MOL és az etika! Tetszenek érteni? Ezen már röhögni sem, lehet.

Az időfolyamban kissé előre úszva emliktem, itt is egy érdekes infóra tettem szert. A valaha ugyancsak olajforgalmazással foglalkozó egykori Spectrum Kft.
egykori tulajdonosa Debrecenben egy lapot alapitott. Már ügyvéd voltam akkor és egy nagy fekete kocsit küldött értem azzal, hogy szeretne megismerni. [Az ő cége - kivételesen - nem került látókörömbe, ellenük nem nyoimoztattam...] Nos a lapgazda K. F. úr a [másról folyó] beszélgetés közben mellékesen megemlitet te, hogy ne húzzam fel magam, de ő úgy tudja, hogy a lefoglalt olajat a MOL
visszaadta "jogos tulajdonosának" a Hungária Privát Petrol Kft.-nek.
 

2007.06.30-i folyt.

3.
Zsarusirató, avagy "búcsuzni csak szépen szabad"

Szinte megkönnyeztem, ahogy Verebes, a mai Napkeltében, a Vasprefektust bucsúztatta. [Csak azért tartottam vissza a könnyeimet, mert olyankor zsebkendőt kell használnom. Zsebkendő nem volt a párnám alatt, felkelni még nem akartam. Mindegy, így is megható volt az egész.]

Aztán eszembe jutott, hogy engem hogy rugtak ki a főügyészségről. Röviden leirom. Senki sem mondhatja, hogy panaszkodós vagyok, hiszen 1993.október 15-én és 16-án történt a dolog, vagyis tizennégy éve.

Onnan kezdeném, hogy 1993 májusában hírét vettem annak, hogy még áplilisban Györgyi utasitotta a személyzeti főosztály vezetőjét Majzik Józsefnét hogy nyugdíjazásom tecnikai feltételeit dolgozza ki.

Én, világéletemben tapintatos ember lévén, valamikor júniusban szóvátettem ezt
előtte. Szerfölött kinosan érintette. Én azonban megnyugtattam, hogy őt is sokan utálják a saját apparátusában és azok sugnak nekem [mint ahogy az én apparátusomból is mószeroltak előtte engem].

Azután egy faxot kaptam Györgyi és Fábián János [Györgyi büntető helyettese] aláírásával, hogy október 15-én 14-órára "tisztelettel (!) várnak"


 
[2007.07.26-i bejegyzés]

A selyemzsinór átadási ceremóniája.

Hát persze hogy rosszúl emlékeztem, hogyan kaptam meg a "zsineget". Nem Györgyiék hívtak.

Én "kérezkedtem" fel, hogy a Megyei Főügyészségen Nagy Kálmán és társai által gerjesztett - a Legfőbb Ügyészségről felülvezérelt - anarchiáról tárgyaljak. Ezidőben tettem írásbeli előterjesztést Györgyinek Nagy Kálmán és társai fegyelmi felelősségrevonása iránt. E dokumentumra az "Olajdossziéban" még kitérek.

Közben megtaláltam a bejelentkezésem elfogadásáról szóló faxot. Ime..


  
Legfőbb ügyész helyettese
F.1045/1993
Dr. Szeszák Gyula urnak
Hajdú Bihar megyei főügyész

                                                 Tisztelt Szeszák úr!
Sajnálattal értesitem arról, hogy az ön által kért 1993. október 13-i [szerda] napon
                                               e l f o g l a l t s á g a i n k
nem teszik lehetővé, hogy akár a legfőbb ügyész úr, akár én fogadjuk.
Ezzel szemben 1993. október 14-én 14 órakor hivatalomban mindkettentisztelettel várjuk, megjelenését ekkorra kérem.
Budapest, 1993. október 12 
                                                                     Tisztelettel:                                
                                                                     Dr. Fábián János sk.

A szövegből tehát kiderül, hogy én jelentkeztem be. Kiderül azonban más is. Fábián saját "hivatalában"kivánt fogadni. [Ez nem volt ellentétes a gyakorlattal. Ha a fő tárgyaló Fábián volt, Györgyi mint megfigyelő hajlandó volt beosztottja szobájában megjelenni.
A telefaxból az is kiderül, ketten óhajtottak volna velem foglalkozni.
Így Budapest irányába kocsikázva sem sejthettem még, hogy egy ünnepélyes [hivatali] kivégzési ceremóniát készitettek elő "tiszteletemre".
A továbbiakban úgy zajlottak az események, ahogy alább [korábban] leirtam.
Eddig a toldat.
Kissé korán érkeztem. A titkárnő azonban nem Fábián, hanem Györgyi irodájába terelt. Györgyi pontosan.jött és közölte, hogy négyen leszünk, kettőnkön kivül még a már emlitett Fábián és Sátory János [Györgyi polgári helyette se. A jó urak azonban késtek. Mi ketten egymássl szemben ültünk az ovál mennyezetű szoba kerekasztalánál. Én mindíg flegma voltam. Györgyi azonban nem bírta a feszült séget. Megtörte a csendet és közölte, hogy nyudíjazásomat határozta el. Ezután valamiféle magyarázatba kezdett, hogy tulajdonképp sajnálja, hogy így kell történnie. Ekkor azonban közbeszóltam, hogy ha már úgyis eldöntötte a sorsomat, kiméljen meg mindkettőnket attól, hogy előre intonálja azt, amit hármójuk jelenlétében úgyis végig kell hallgatnom.
Méregettük hát egymást egy darabig. Majd, mikorra már Györgyi ádámcsutkája úgy jártt fel és alá, mint egty páternoszter, bejöttek a samesz urak és Györgyi kihirdette az itéletet: nyugdíj! Majd közölte, hogy hanyas szobába kell mennem a "végkielégitésért".
Én összevágtam a bokámat és elindúltam kifelé. Utam csak Fábián mellett vezetett el, aki nyujtotta felém a kezét egy [álnok] kézfogásra. Én azonban kikerültem, mint a trabantos a félsorompót és kimentem.
A páternoszterrel lejjebb kellett mennem, a pénzügyi osztályra. A fölöttem süllyedő fülkébe beszállt Fábián és amikor már a pénzem felé csoszogtam a folyosón, utánam szalad, ill. kiáltott, hogy másnap reggel 9 órakor kezdődik munkaköröm [anyagaim] átadás - átvétele, ott legyek!
A pénzügyi osztályon már elő volt számlálva a megitélt 760.000 Ft., úgyhogy egy félóra alatt végeztünk.
Közbevetem, utólag tudtam meg egy bizonyos szolgálat embereitől, hogy főügyészi szobám ablakai a nyugdijazás napján késő éjszakáig világosak voltak. Az írataimat "foglalták le" telefoni utasitásra - a hivatalos eljárás megkezdése előtt. Gondolom, attól tartottak, hogy magamhoz veszek vagy lemásolok valamit ha hazaérek. Az aggodalom jogos volt, csak erre korábban került sor. Itt bosszulta meg magát Györgyi ostoba arisztokratikus gőgje, amelynek egyik megnyilvánulási formája mindenki lebecsülése, lenézése volt.
Másnap 16-án reggel persze még nem tudtam az előző napi "házkutatásról". Ha tudom, nem vesztegetek el egy napot az átadási procedúrával. Mindenesetre hátrányos helyzetbe hoztak, mert egyszerüen képtelen voltem, ill. lettem volna észrevenni, ha a mázsányi írat közül hiányzik e valami. Igy azt adtam át, ami megvolt...
Persze Györgyi a sánta kutyától is fél. Erre következhtetek abból, ami aznap velem történt.
Reggel félnyolc körül értem be [mint máskor]. A gazdasági osztály vezetője Gáll Józsefné úgyszólván a küszöbömön várt és közölte, hogy a legfőbb ügyész utasitására minden (!) kulcsomat és főügyészi papiromat azonnal át kell adnom [a főügyészi igazolványon kivül a kedvezményes utazásra jogosító igazolványt, stb. is...]
Ebből csak az zavart, hogy még Fábiánék érkezése előtt ki akartam szaladni a városba. Ezt meg is tettem, de már az épületbe visszamenni csak úgy tudtam, hogy kicsengettem a kapuőrt. Kérdezte is, hogy otthon tetszettem e felejteni a kulcsomat. Igenlő bólintással feleltem.
Azután megjött a budapesti delegáció Fábián János és Miks Antall, a titkárság vezetője. Kezdetét vette az inkább unalmas, mint kínos átadási ceremónia, amelynél az emlitetteken kivül dadogós helyettesem a következő főügyész Nagy Kálmán ministrált, másik helyettesemmel Kosztoölányi Lászlóval egymást váltva..
Azazhogy mégis volt valami kinos a dologban, mert délutánra Miks Tóni szemmelláthatóan elázott [nem a tető csorgott be]. Erre nekem utólag azt a magyarázatot adta, hogy nem birta idegileg elviselni azt a purparlét, amit Fábián és Nagy Kálmán velem kapcsolatban folytattak.
Szerény cókmókommal, amely egy közepes méretű neylon szatyorban bőven elfért], már 16 óra körül búcsút mondhattam a kapufélfának. Személyes ajándékaimat is ott hagytam.
Igaz, ami igaz: ismerőseim közül nagyon nagyon kevesen érdeklődtek afelől, mi történt velem és hogy élem meg.
Ezek egyike épp Verebes volt, aki megkérdezte: "mi történt magával"? Elmondtam. Erre azt válaszolta, nagyon sajnálom. Biztos őszinte volt.
Semmit sem küldtek utánam csak néhány üveg [megkezdett] piát, amit a páncélszekrényemben tartottam. Ezt Fábián és Vajda Alajos, az önálló nyomozások osztályának vezetője is így csinálták, mert Györgyi az ex-alkoholista a szent inkvizíció buzgalmával üldözte a piát, a szelid piásokat.
[Erről jut eszembe, hogy egyszer legfőbb ügyészi ellenőrzés volt nálam. Ennek alkalmából a vendéglátást a Megyei Főügyészség dísztermében rendeztem.
Jó zsíros debreceni menű volt. Én pedig nem csekély kárörömmel szemléltem, hogy a sok piás debreceni ügyész milyen pofákat vág a méltóbb szerepre érdemes boroskancsókba töltött sárga - barna kólákra és egyéb löttyökre.
Ami engem illet, miután az utolsó falat után megtöröltem a számat, magamhoz intettem a fentebb már emlitett Gállné Jutkát és, kezébe nyomva üres poharamat, jó hangosan mondtam: "Jutka, a hűtőben van a vörösborom, meg a szódám, csináljon és hozzon egy laza fröccsöt."
Hát én életemben olyan kínos csendet nem "hallottam..." Utólag belátom, ez az egy gesztusom is elegendő alap lehetett arra, hogy nyugíjazzanak...]
A dohány körül azután bonyodalmak támadtak. A "végkielégités" hat hónapra szólt. [Ügyvédi kamarai tagságom szünettelt ekkor.] Én nagyon hamar rájöttem, ha ezt a hat hónapot csellengéssel töltöm holtbiztosan kipuccanok, idegileg legalábbis.
Amikor Györgyi megtudta, hogy szökni készülök a karanténból rámtelefonált, majd s.k. (!) levelet is írt, hogy akkor bizony haladéktalanúl vissza kell fizetnem a búcsúpénz arányos részét. A válaszom az volt, jó visszafizetem, te meg nyald ki a seggem. A mondat 'felhívást' tartalmazó részét persze csak ajkaim formázták, a hangszálaim nem rezegtek...
Különösen megható volt Verebes empátiája, mikor arról kérdezgette a kötnivaló Vasprefektust, hogy telnek napjai a seggberugás óta.
Erről Apám egyik kedvenc története jut eszembe, egy alispánról. A méltóságos úr a kuglizás híve volt. Valóságos eseményszámba ment mikor guritott. Olyannyira, hogy az ügyeletes jurátus zsebkedőjével gondosan letörölve adta át a golyót. A zenekar pedig tust húzott, akár jól sikerült a dobás, akár nem.
Nos, a jó urat (is) nyudíjazták. Ennek minden vonatkozását nem volt még ideje átgondolni. Így várakozóan állt  a dobóhelyre. Nem történt semmi, azahogy azt érezte, hogy hátulról, valaki megrángatja a zakóját [zekéjét] "lökjél már faszi, te következel"!
Hát ez valóban így müködik valahogy.
Én mindössze egy "alispáni" élményemről számolok be. Már újra ügyvédként bementem a Megyei Börtön [akkor még mocskos és büdös] beszélőjébe. Vártam az ügyfelemet. Merengésemnek egy fegyőr vetett véget. "Üjjön' már arrébb, hozzák a postát [postacsomagokat]". Hát' arrébb ültem...
Ja, még egyet. Nyugdíjazásom után egy magánlevelet küldött valaki az Ügyészség re címezve. Késedelemmel továbbították. Lakcimkutatást kellett végezni ugyanis, mert az ügyészség postai átvevője a következőket írta a boritékra: " cimzett ismeretlen". Az írás a "reszkető titkárnő" kézírása volt...
Azután, mint védő, tapasztaltam, hogy hivatali és köztörvényi büntettekkel vádolt rendőrtisztek, az ártatlanság vélelme folytán, fel nem függesztve, naponta járták vádlottakként a bíróságra, majd délután be az irodába. Az összes hivatali kulcsuk, igazolványuk megvolt.
 
2007.07.08-i folyt.
4.
Társadalmi búcsúztató.
1993 végén, amikor még Györgyi kenyerén csellengtem, a boltból jövet a postaszekrényben egy gépirással cimzett boritékot találtam, bélyeg nélkül. A feladó tehát személyesen kézbesitett. Mázlija volt, hogy elkerültük egymást. A borítékban ugyanis egy, ugyancsak géppel írott, vers volt. Szövege a következő.
Vedlett tollam szarba mártom,
Nyugdíjról szól az írásom.
Szaga büdös, híg a leve,
Nyugdíjszabályzat a neve.
Eléred a hatvan évet,
Nyugdíjaznak akkor Téged.
A nyugdíjad nagyon kevés,
Azzal ugyan nem sokra mész.
Éppen csak hogy tengődsz rajta,
Nem jut rongy a valagadra.
Sárga leszel, mint a tarló,
Görbe leszel, mint a sarló.
Hajad ritka, az is deres,
A végbeled aranyeres.
Tököd fonnyadt, faszod béna,
Puha, mint a fonnyadt répa.
Nem való az többé másra,
Mint néha a hugyozásra.
Még akkor is bosszankodol,
Mert a cipődre hugyozol.
Fáradt leszel, mint a kutya,
Nem szelel a segged lyuka.
Nem kell akkor már menyecske,
Mekedve szarsz, mint a kecske.
Ha elvégzed, sóhajtsz nagyot,
Búsan várod az alkonyod.
Mivel napd lemenőbe,
Végsőt fingsz a levegőbe.
Szép perspektíva, mondhatnók. Hál' istennek nem mondhatjuk. A félig-főügyészi nyugdíj valóban gyalázatosan kevés. Utódom, a dadogós Nagy Kálmán, most nyugdíjasként aktív táblafőügyész. Két helyről markolja a zsozsót. Igaz, ő nem "piszkitotta" be a kezét az olajjal.
Én viszont nem lettem részeges. Minden nap dolgozom és az ügyvédi irodából is csurran - cseppen valami.
Vizeletem, székletem rendben. Barátnőm se' panaszkodik.
Néha nyögdécselek, de csak azért, mert fejembe vettem, hogy 75-évesen 105 kilóval annyi fekvőtámaszt csinálok, amennyit 24 éves koromban 85 kilóval tudtam. Ilyenkor tényleg majdnem beszarok, de már jóval túl vagyok a saját egykori csúcsom felén.
Még reménykedem is kissé, mert anyámra ütöttem, aki 96 évig ért. Reménykedem abban is, hogy egyszer még találkozom üldözőimmel, mint férfi a férfivel, ha ők férfiak lesznek még akkor...
Persze - blogszerűen - folytatom. Abba se' tudnám hagyni.

 Vissza a kaptafához

 Készülődés a túlsó partra, mérlegkészítés. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése