visz a víz sodor: A TITOKZATOS X-NAP

A Föld három legnagyobb hatalma, az Egyesült Államok, Oroszország és Kína iszonyatos versenyfutásba kezdett a történelmi idővel. Minden jel arra mutat, hogy a legutóbbi események mind közelebb hozzák a kritikus pillanatot, ami a világ létét még elválaszthatja a pusztító világháborútól, a megmaradást a megsemmisüléstől, a múltat a jövőtől. Merthogy most már igazán nem babra megy a játék. Az a mérhetetlenül hatalmas gazdasági és katonai erő, amelyet az USA az „amerikai évszázad” álmának megvalósítására áldozott föl, összezavarta az egész világot, mindenütt új helyzetet teremtett. Miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a kommunizmus elleni általános támadás totális geopolitikai csődbe torkollt, az Egyesült Államoknak halvány elképzelése sincs az általa felforgatott világ helyzetének stabilizálásáról. Ennél is veszélyesebb azonban, hogy a karakter nélküli Obama-féle külpolitika köpönyege alatt a Bush által megingatott republikánus héják rendezték filozófiai erővonalaikat és konszenzusra jutottak abban, hogy a nemzetközi feszültséget nem csökkenteni, hanem fokozni kell. Miközben az elmúlt két évtized felelős amerikai katonai vezetői sorra igyekeznek visszahúzódni a politika élvonalából, egészségi és családi okokra hivatkozva csempészik be lemondó leveleiket az elnök hivatalába, reneszánszukat élik a nyolcvanas évek nagy stratágái, akik Reagan elnök mögött nyíltan a Szovjetunió és a szocialista világrendszer lerombolásában, sőt akár katonai erővel történő megsemmisítésében jelölték meg az amerikai világhatalom megteremtésének zálogát. Brzezinski, az amerikai politikai boszorkánykonyha még mindig igen aktív nagy örege másfél évvel ezelőtt még megpróbálkozott feltehetőleg utolsó nagy bűvészmutatványával, ami már önmagában is mutatta az amerikai külpolitika teljes kudarcát. A küzdő feleket vissza akarta parancsolni húsz évvel ezelőtti pozícióikba és azt szorgalmazta, hogy az USA kormánya pozitív értékeléssel próbálja megvizsgálni azokat a javaslatokat, amelyeket a már elsüllyedt Szovjetunió tett a nyolcvanas évek elején Európa és a világ békéjének biztosítására, a kollektív biztonsági rendszer kiépítésére. E javaslat megértéséhez, átéléséhez, és komor politikai hangulatának megérzéséhez azonban pontosan olyan óriási nemzetközi tapasztalat, realitásérzék, sőt ironikus cinizmus kell, amennyivel a zseniális agyú Brzezinski rendelkezik, aki megengedhette magának, hogy hátra lépjen, miközben mindenki azt hitte, hogy előre megy.

Obama, a demokrata héja

A szerény képességű, álmodozó Obama, aki váltig hisz abban, hogy ő Amerika egyik legnagyobb elnöke, azonban ettől a követelménytől meglehetősen távol áll. Valamit megérzett abból, hogy Brzezinski nem a levegőbe beszél, hiszen Medvegyev orosz elnök kísértetiesen hasonló gondolatokat fejtett ki előtte, nem tudott erőt gyűjteni ahhoz, hogy alaposan belekavarjon az USA külpolitikájába. Az ördögien okos és megejtően aranyos Condoleezza Rice tündéri mosollyal az arcán mindenfelé hitet tesz arról, hogy a maga részéről az égvilágon semmi kifogása nincs Obama külpolitikájával kapcsolatban és ez mindennél meggyőzőbben mutatja, hogy a Bush kurzus nemzetközi politikája alól senki nem húzta ki a szőnyeget. Condy Rice a hatalmi körön kívül is hitelesebben képviseli az amerikai külpolitikát, mint a semmitmondó, sematikus és teljesen ötlettelen Hillary Clinton, aki csak arra jó, hogy a napi szélirányt jelezze.
Az azonban nem igaz, hogy Obama nem lepte meg a világot. A nagy gonddal és sok nehézséggel kialakított Obama-kép ebben az évben darabokra tört. A korábban békeszólamokat hangoztató, a kooperáció és a demokratikus világrend apostolának szerepében tetszelgő demokrata elnök ebben az évben fölnyitotta az Egyesült Államok legagresszívabb világstratégiájának Pandora-szelencéjét és olyan játékba kezdett, amely a Föld minden régiójában politikai katasztrófával, pusztító háborúk sorozatával, halottak millióival fenyeget. Obama fordulata sokkal több, mint jelzés: közvetlen világháborús fenyegetést jelent. A Bush korszak kudarc-politikájának titkos vizsgálata adott időt Obamának arra, hogy illúziókba ringassa a világot. Azonban a moszkvai START-egyezmények körüli bizonytalanság rávilágított arra, hogy az amerikai elnökben megérett egy új elhatározás: a kooperációs hajlandóságot az új konfliktusok vállalásának hajlandósága váltotta föl. Az igazság az, hogy valami nagyon fontos dolog történt a Fehér Házban, de egyelőre nem tudni pontosan, hogy mi. Az eddig is látható volt, hogy az Obama-féle külpolitika legalábbis Janus-arccal fordult a világ felé. A belpolitikai viharokkal párhuzamosan észrevehető erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy az USA külpolitikája ismét egyirányú legyen és kiszabaduljon a Bush-korszakot követő bizonytalanság bilincseiből.
Az elnökre kettős nyomás nehezedett. A kellemetlenebb, ám politikailag kevésbé veszélyes az a kemény, szemrehányó kritika volt, amelyet az expedíciós hadseregek vezénylő tábornokai zúdítottak Obamára, miközben egymás után adták be lemondó leveleiket. A tábornoki kar messzemenően elégedetlen volt az elnöki koncepcióval, amelyik egyszerre lebegtette a csapatkivonások szükségességét és az ellenség totális leküzdésének, illetve a pacifikált területeken a „rendet csinálás”-nak a követelményét. A hadsereg veterán vezetői pontosan tudták, hogy az elfoglalt régiókban lehetetlen a béke és a nyugalom megteremtése, sőt ellenkezőleg: katonáikat a napról napra romló biztonsági helyzetre kellett felkészíteniük. Az elnök hiába fogalmazta meg több alkalommal az amerikai kongresszus és a világ közvéleménye előtt, hogy a katonai célok teljesültek és most már a pacifikálás, a demokratikus rendszerek megszervezése és az újjáépítés következik, soha nem tapasztalt intenzitással terjed a terrorizmus. Irak és Afganisztán több körzetében szabályszerű gerillaháború zajlik. Az amerikai és más nyugati katonai egységek egyetlen másodpercig nem érezhetik biztonságban magukat a megszállt országokban.
A külföldön zajló akciók között az USA külpolitikájának aktuális üdvöskéje az „afrikai tavasz” járványszerűen terjedő, áttekinthetetlen káosza. Már most meg lehet jósolni, hogy Obama elnökségének ez marad a külpolitikai védjegye. Az afrikai tavasz kétségtelenül az USA nemzetközi politikájának folyamatosságát jelzi, egyúttal minden kétséget kizáróan bizonyítja, amit eddig is lehetett tudni, hogy Obama elnöknek semmiféle új, vagy eredeti koncepciója nincs az USA világstratégiájának Bush által beélesített irányzékához képest. Az az erőtlen és meggyőzőnek semmiképp nem mondható aktivitás, amit az elnök Moszkva irányában próbált kifejteni, ezekben a hetekben érkezik el a csődöt és az eredménytelenséget jelző határhoz. Természetesen nem tudni, hogy Moszkva miként fogja megvonni az Obama-korszak mérlegét, de annyi bizonyos, hogy az amerikai-orosz politikai kapcsolatok a nyilvános kommunikációban jelentkező enyhébb és bizakodóbb hangnemen kívül semmiféle pozitív újdonságot nem tudnak felmutatni. Több megfigyelő világít rá arra, hogy a Bush korszak éles amerikai-orosz szembenállásával párhuzamosan megszokottá és hagyományossá vált a Putyin-Bush találkozók barátságos hangulata, nem beszélve arról, hogy a Condi Rice körül kialakult moszkvai hangulat – legalábbis kívülről nézve – már-már az oroszok elragadtatását és a nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter iránti rajongást mutatta. Obama elnöksége óta mindennek szinte az ellentéte tapasztalható. Az orosz vezetés – első sorban Medvegyev elnök - folyamatosan napirenden tartja a kétoldalú kapcsolatok pozitív kifutásának perspektíváját, miközben az Obama-Medvegyev találkozók leginkább a „nesze semmi, fogd meg jól” embléma jegyében zajlanak.

Az igazi irány: a konfrontáció

Obama elnököt mára teljesen bekerítették a nyolcvanas évek óta meghatározó szerepet játszó nagy republikánus stratégák. Ez az a tény, aminek meghatározó jelentősége van nem csak az USA, de az egész világ jövője szempontjából. Az a rövid és zavarbaejtően homályos periódus, amikor úgy tűnt, hogy Obama Irak után lefékezi a globális amerikai agressziót és az elnöki kabinet külpolitikai stábját felsorakoztatta egy Moszkva felé történő új nyitás érdekében, azt jelezte, hogy Washington kénytelen lezárni az Oroszország lekezelésén alapuló politikáját. Brzezinski nem adott fel semmit az amerikai stratégia céljai közül, de a leghatározottabban fellépett annak érdekében, hogy a kooperáción alapuló és a kölcsönös érdekek elismerésének elvét követő, új típusú partneri viszonyt alakítsanak ki Oroszországgal. Ez bátor és nem kevés önkritikai elemet tartalmazó kezdeményezés volt a veterán professzor részéről, hiszen – ki nem mondva – az egész Bush-korszak nemzetközi koncepciójának átdolgozását és új stratégiai elemek érvényesítését határozta meg. Nem véletlen, hogy amikor Obama elnök néhány külpolitikai megnyilvánulásában képes volt ráhangolódni Brzezinski újító elképzeléseire, világszerte pozitívan fogadták szavait, akkor is, ha nem volt egészen világos az amerikai szándékok és tettek közötti valóságos viszony. Amikor Medvegyev elnök részéről az orosz hatalom legmagasabb szintjén is megjelent a fogadókészséget jelző zászló, a szenzációhajhász nyugati sajtó Putyin korszakának végéről, Medvegyev új politikájáról és a két orosz vezető közötti koncepcionális különbségekről cikkezett. (Lásd: A harmadik félidő, Leleplező 2010/3). Ezek a félrevezető, hamis értékelések két alapvető tényt hallgattak el. 1). Brzezinski új javaslatait a leghagyományosabb orosz-szovjet kollektív biztonsági rendszer alapelemeivel próbálta összehangolni, mindenek előtt azzal, hogy az európai
egyensúlyt a reális amerikai-orosz katonai viszonyok tükrében közelítette meg, szakítva azzal a korábbi propagandisztikus elmélettel, amely szerint az orosz fegyveres erők elveszítették szuperhatalmi potenciáljukat. Tagadhatatlan persze az a politikai nosztalgia, amely Brzezinski elképzeléseiből kikövetkeztethető, ám nem fér kétség ahhoz, hogy a hatalmas tapasztalatokkal rendelkező nemzetközi szakértő komor figyelmeztetést címzett Washingtonnak és Moszkvának egyaránt. Ennek lényege az a történelmi felelősség, amely a XX-ik század két szuperhatalmára nehezedik a világ sorsáért. Ez a rendkívül erőteljes aspektus egyúttal azt a történelmi pillanatot is előtérbe helyezte, amikor Oroszország és az USA – a történelemben valószínűleg utoljára – együttesen még rendelkezik azzal a globális erőfölénnyel, amely lehetővé teszi a két állam megegyezésén alapuló nemzetközi biztonságpolitika érvényesítését. Ez az a szál, ami a Brzezinski-féle koncepciót összeköti az orosz érdekekkel, amire az orosz vezetés gyorsan és pozizívan reagált, azt remélve, hogy az új elképzelés megjelenik az amerikai elnök globálstratégiai javaslataiban is. Természetes, hogy ezt az álláspontot Medvegyevnek kellett érzékeltetnie, hiszen a jelenlegi periódusban nem Putyin, hanem ő Obama rang szerinti partnere. A legmagasabb szinten elhangzott orosz politikai állásfoglalások ugyanakkor utaltak arra is, hogy az európai biztonsági rendszer megerősítése és megújítása elképzelhetetlen az európai államok politikai mozgásterét drasztikusan beszűkítő NATO-szorítás enyhítése nélkül. Miközben Obama szokása szerint lebegtette álláspontját, külügyminisztere, Hillary Clinton még a moszkvai tárgyalások előtt jelezte, hogy Amerikának nincs szándékában a NATO politikai szerepének átértékelése, ami már a START-tárgyalások megkezdése előtt rávilágított a barátságosra hangolt találkozók mögött meghúzódó rendkívül komoly amerikai-szovjet feszültségekre. 2). A másik elhallgatott körülmény az amerikai-orosz fegyverkezési versenyben 2004 óta bekövetkezett változások. Putyin és Szergej Ivanov, jelenlegi első miniszterelnök-helyettes a legutóbbi években az orosz hadiipar talpraállítását, a hatalmas területeket átfogó katonai-ipari komplexumok korszerű működtetését, és a legintenzívebb fegyverzet-modernizáció végrehajtását tekintette fő feladatának. Ennek jegyében teljesen átszervezték az orosz hadsereget, lecserélték a tisztikar kétharmad részét és átalakították a hadsereg irányítási rendszerét. Ezzel párhuzamosan iszonyatos erőket összpontosítottak az orosz tömegpusztító nukleáris fegyverek csapásmérő képességének minőségi növelésére és a hordozóeszközök átfogó modernizációjára.

Reagan csillagháborús tervét Putyin valósítja meg?

Ebben az évben az orosz hadseregben hadrendbe álltak a világ legfélelmetesebb nukleáris csapásmérő fegyverei, a Topol-M rakéták, melyeket az idei győzelem napi díszszemlén az egész világ előtt bemutattak. Ma már sorozatban készülnek az egyszerre 10 különböző célpontot megsemmisíteni képes Topol-M szuperrakéták is, de a kiszivárgott információk szerint az orosz speciális hadiipar éppen ezekben a hetekben fejezi be az előkészületeket a Topol M legújabb generációjának gyártására, amelyek szükség esetén képesek űreszközökről, világűrbe telepített támaszpontokról is óriási erejű csapást mérni a Föld bármely területén kijelölt célpontokra. Ehhez a szuperrakétához hasonló eszközzel a nyugati világ nem rendelkezik. Miközben a NATO az európai államok politikai zsarolása és Oroszország katonai bekerítése céljából feltartóztathatatlanul tör az európai rakétapajzs közép-kelet európai kiterjesztésére, Oroszország intenzív előkészületeket folytat egy teljesen új, szuper-képességekkel rendelkező rakétarendszer hadrendbe állítására, amely – orosz kommentárok szerint – megfelelő választ és kellő biztonságot jelent a NATO katonai fenyegetésére. A moszkvai katonai körzet területén és annak légterében nemrég került sor a nyugaton SA21 kódjellel ismert S400-as Triumph rakétavédelmi rendszer terepkövetési és vezénylési szisztémájának első komplex kipróbálására. A rendkívül nagyszabású hadgyakorlatot meglátogatták az orosz állam legfelső vezetői és igen elégedettek az eddigi eredményekkel, bár a Moszkva-környéki gyakorlaton csak a felderítő- és vezérlő rendszerek éles próbájára került sor, a rakéták és a robbanófejek csak a szimulátorokon működtek. Néhány hét múlva azonban – ha nem következik be kedvezőtlen fordulat a kétoldalú kapcsolatokban – Asztrahány körzetében olyan különleges orosz-amerikai közös rakéta-gyakorlatra kerül sor, melynek keretében nagysebességű ballisztikus célpontokat kell megsemmisíteniük a részt vevő orosz és amerikai rakétáknak. Az orosz vezérkar jelezte, hogy ezen a gyakorlaton az S300-as (nyugati kóddal SA-20A) rakéták mellett ezúttal mutatkozik be először bevetésen az S400-as rendszer. Az amerikaiak a Patriot PAC-2 típusú rakétáikkal készülnek a közös gyakorlatra.
A S400-as rakéták a szovjet hadseregben kifejlesztett S200-as típus korszerű változatai, megsemmisítő és manőverezési képességei pillanatnyilag az elérhető maximális teljesítményt képviselik. A földfelszín fölötti 5 méteres magasságtól közel 30 kilométerig képesek bármilyen repülő objektum megsemmisítésére, emellett olyan felismerő képességgel rendelkeznek, amely megkülönbözteti az utasszállító és a katonai repülőgépeket, illetve a legkülönbözőbb nyugati rakéta-típusokat. A gyakorlat során a felderítő rendszerek egyetlen hiba nélkül felismerték a seremetyevói repülőtérről fölszálló és oda érkező utasszállító gépeket. (Katonai szakírók emlékeztetnek arra, hogy az előző generációs rendszerek nem rendelkeztek ehhez hasonló képességgel és ennek következményeként történt 2001-ben az a tragikus eset, amikor az ukrán S200-as rendszer rálőtt a Tel Aviv – Novoszibirszk útvonalon repülő TU-154-es utasszállító gépre, megölve 78 embert. Az S400-as védelmi rendszert eleve úgy tervezték, hogy az közvetlenül a rövidesen fölállítandó orosz katonai űrparancsnokság irányítása alá kerül. Szergej Ivanov nemrég arról beszélt, hogy a S400-as egységek hadrendbe állításának folyamatát föl kell gyorsítani. A miniszterelnök-helyettes emellett utasítást adott arra, hogy Oroszország nyugati határai mentén kezdjék meg az Iszkander rakéták telepítését, ami közvetlen összefüggésben van a nyugati rakétapajzs kiterjesztésével. A nyugati politikusok általában blöffnek gondolták Moszkva figyelmeztetését, hogy az amerikai rakétapajzs beengedésével a közép-kelet európai országok rendkívül veszélyes helyzetbe kerülhetnek. Mára a mosoly az arcokra fagyott, hiszen egyértelművé vált, hogy a korábban a Szovjetunióval szövetséges államok pillanatok alatt pusztító orosz rakétacsapások célpontjaivá válhatnak.
Putyin miniszterelnök májusban az orosz katonai irányító tanács zárt ülésén ismertette azokat a gazdasági-pénzügyi terveket, amelyek lehetővé teszik az orosz rakétarők minden eddiginél intenzívebb fejlesztését. A világ még nem mérte fel teljes komolysággal Putyin itt elhangzott bejelentését: 2020-ban hadrendbe állítják az orosz űrflotta elrettentő pusztító erővel rendelkező csapásmérő harcászati rakétáit. Ez nem csak azt jelenti, hogy Oroszország valósítja meg elsőként a Ronald Reagan által meghirdetett „csillagháborús” rakétaerőt. Putyin nem kevesebbet jelentett be, mint azt, hogy Oroszország fölveszi a kesztyűt minden katonai kihívással szemben és elegendő potenciállal rendelkezik ahhoz, hogy bármekkora erőt összpontosítson a legkorszerűbb támadó- és védelmi rakétaerők harckészültségének biztosítására. Az orosz rakétaerők fejlesztési programjának nyilvánosságra hozatala ugyanakkor azt is jelzi, hogy Oroszország – minden kompromisszumos készsége mellett – katonai téren is a saját útját járja és semmiféle olyan próbálkozásnak nem ad esélyt, ami az orosz rakétafejlesztés és erőcsoportosítás hegemóniáját veszélyezteti. A bejelentésnek ez az utóbbi jelentéstartománya politikai elemzők szerint az utóbbi évek legkeményebb figyelmeztetése, amely a NATO irányába Moszkvából hangzott el.

Nem minden út vezet Moszkvába

Az új START-szerződés megkötése Oroszországgal a lehető legkomfortosabb siker lehetett volna Obama számára. Az amerikai elnök tudatában volt annak, hogy a feszültségekkel és ellentmondásokkal, sőt tudatos hazugságokkal teli Bush-korszak után sok minden helyére kerülhet egy eredményes moszkvai START-egyezmény nyomán. Az Egyesült Államok elegáns és nagyvonalú módon szolgáltathatott volna elégtételt az oroszok számára az évtizedes lenézésért és a kialakult helyzet egyoldalú magyarázatáért. Ennél lényegesebb azonban, hogy ha Obama elszánta volna magát és fölveszi az asztalról az orosz kártyát, a jelenlegi kaotikus világállapot sokkal rendezettebb, áttekinthetőbb képet mutatna és a politikai triblizés helyett a leglényegesebb kérdések a kölcsönös érdekek és a kölcsönös belátás, azaz a politikai logika nyomvonala mentén lettek volna rendezhetőek. Objektív tény ugyanis, hogy a látszat ellenére a nemzetközi politika alakulását illetően több olyan terület van, ahol az amerikai és az orosz érdekek vagy teljesen egybeesnek, vagy rendkívül közel állnak egymáshoz. Ez a XX-ik századi történelem egyik leglényegesebb tanulsága, hiszen a helyzet a Szovjetunió létezésének korszakában is ugyanez volt. Ronald Reagan elnöki tevékenységének több politikai olvasata létezik, de talán a leglényegesebb az, hogy a legfeszültebb viszonyok között is képes volt együttműködést biztosítani az USA és a Szovjetunió között egy új világháború elkerüléséért és a nemzetközi helyzet alapvető átalakításáért. Rendkívül mély értelme volt azoknak a szavaknak, amelyeket Gorbacsovval történt találkozásának legelső pillanataiban mondott, amikor az amerikai-szovjet szembenállást „kis helyi különbségnek” nevezte, amely „országainkat elválasztja egymástól”. (Lásd: Ronald Reagan titokzatos világa, Leleplező 2008/3.).
Obama demokrata elnökként tisztában van azzal, hogy sikeres amerikai külpolitika nem valósítható meg anélkül, hogy az alapvető stratégiai érdekek terén ne alakuljon ki valamiféle közösen elfogadott módus vivendi az USA és Oroszország között. Moszkva a START-csúcstárgyalások előtt többször kifejezte készségét mind a kompromisszumos megoldások, mind az amerikai-orosz együttműködés politikai kiszélesítése vonatkozásában. Az amerikai elnök szavakban szintén a partneri kapcsolatok normalizálásáa és az orosz-amerikai kooperáció új korszakának kezdetéről beszélt. A moszkvai tárgyalások előtt azonban az USA a legveszélyesebb ellenségként jelölte meg Iránt és Észak-Koreát, miközben Líbiát törölte a terrorizmust támogató államok listájáról. Ezek a lépések összességükben nyilvánvalóvá tették, hogy az USA nem rendelkezik egységes és kompakt politikai platformmal a START-tárgyalások mentén tornyolsuló globális geostratégiai problémák konstruktív megközelítéséhez. Pontosan azokban a régiókban próbált erős nyomást gyakorolni Oroszországra, amelyek a START III. rendszere szempontjából különleges jelentőségűek voltak. Az Irán és Észak-Korea körül jelentkező feszültségek kiéleződése a szakértők számára nyilvánvalóvá tette, hogy nincs esély stabil megállapodás elérésére a moszkvai START-tárgyalásokon, hiszen az elemzések arra világítottak rá, hogy a két új potenciális atomhatalom a globálstratégiai összefüggések miatt világháborús gyújtóponttá válhat. (Lásd: Világpolitika a világválságban-2, Leleplező, 2009/3.). Irán és Észak-Korea mellett veszedelmes képlet rajzolódott ki az európai hadszíntéren is, hiszen a földrész politikai stabilizációja helyett az USA a katonai aktivitás expanziójának útjára lépett és a közép-kelet-európai régiót bevonta az Oroszország elleni közvetlen katonai akciók frontvonalába. E tényezők miatt a START-egyezmény aláírása Moszkvában egy politikai operett zárójelenete lett, politikai jelentősége meg sem közelíti a hasonló szovjet-amerikai egyezményeket. Mind amerikai, mind szovjet részről közvetlenül az egyezmény megkötése után olyan nyilatkozatok hangzottak el, amelyek eleve megkérdőjelezték az aláírt kontraktus komolyságát, Moszva pedig nyíltan közölte, hogy az expanzív és Oroszországot fenyegető amerikai katonapolitika folytatódása esetén egyoldalúan kilép a START egyezmények hatály alól.
Annak ellenére, hogy nyilvánavlóvá vált a két hatalom globális biztonsági koncepciójának összeférhetetlensége, Obamát győztes és sikeres elnökként fogadták Washingtonban. Obama is arról beszélt, hogy lezárult az amerikai-orosz ellenségeskedés korszaka és új nyitás, új együttműködés kezdődik. Oroszország helyén kezelte az amerikai elnök sikerét méltató kommentárokat és továbbra is kinyilvánította készségét az orosz-amerikai stratégiai együttműködés fejlesztésére. Minden esetre tény, hogy a tárgyalások nem fulladtak teljes kudarcba, hiszen a színfalak mögött folytatódtak a titkos amerikai-orosz megbeszélések a távol-keleti, Szahalin-szigeteken lévő hatalmas orosz rakétabázisok kérdéséről, amelyek közvetlen összefüggésben állnak a koreai földrészen kialakult katonai helyzettel. A probléma azonban ennél is összetettebb, hiszen a NATO rakétapajzs-terve nem csak Európa, hanem közvetlenül az Egyesült Államok területe ellen irányuló orosz válaszlépéseket is feltételez, ami lehetetlenné tesz minden demilitarizációs tervet a koreai félszigeten.

Egy új világháború a túlélés feltétele

Az amerikai elnök népszerűségi mutatóinak zuhanása nem kis részben homályos és követhetetlen külpolitikájának következménye. Az amerikaiak többsége egyre inkább azt látja, hogy a Bush-féle kudarc után Obama nyakig érő új háborúkba viszi a nemzetet. A hangzatosan bejelentett iraki és afganisztáni békefolyamatok helyett terrorcsapatok tartják rettegésben a megszálló haderőket, miközben a helyzet politikai rendezésének esélye egyre kevesebb. Úgy tűnik, Obama külpolitikája valamilyen rejtélyes, láthatatlan szálon közvetlenül kapcsolódik a tíz évvel ezelőtti WTC-robbanás apropójából indított Bush-féle terror-ellenes világháborúhoz. Ez nem politikai okoskodás, hanem minden bizonnyal tényeken alapuló következtetés. Az USA kénytelen volt szembe nézni azzal, hogy a harmadik világ, mindenek előtt az arabok és az iszlám territórium – bár szabakban elítéli az Amerika elleni terrortámadást – szeptember 11-ét egy új nemzetfelszabadító háború kezdőpontjának tartja. A Líbia által rendkívüli határozottsággal orientált Afrikai Egységszervezet a durban-i botrány-konferenciákon évről évre élesebb támadásokat indít az USA és a gyarmatosító imperialista államok ellen. A nyugati világ egyelőre hajmeresztőnek, de irreálisnak tartja a fejlődő világ egyértelműen megfogalmazott követelését, a pénzügyi, gazdasági elégtételt a gyarmati múlt szenvedéseiért és az elmaradottságért. A közép-keleti helyzet rendezésére vonatkozó amerikai tervek sorra kudarcot vallottak és Izrael helyzete politikai szempontból egyre kényesebb az ellene felsorakozó széles arab front miatt. E tényezők keretében válik láthatóvá a jelenlegi amerikai politikai aktivitás közvetlen kapcsolódása a szeptember 9-ei WTC-robbanáshoz, amit az Egyesült Államok stratégiai szempontból minden kétséget kizáróan a nyugati civilizáció és az iszlám történelmi ütközésének tekint. E felfogásról persze mélységesen hallgat, ám ha gondosan elemezzük az egyes lépéseket, kiderül, hogy mindaz, ami manapság történik, sok szempontból logikus folytatása a tíz évvel ezelőtti borzalmas tragédiának. Az USA felismerte, hogy iszonyatos veszedelem fenyegeti az egész nyugati világot, ami alapjaiban rendíti meg azt a győztesnek hirdetett pozíciót, amit a szocialista országok elleni sikeres politikai manőver következtében elfoglalt. Az amerikai globalista expanzionizmus egyik alapeleme az, hogy az elfoglalt pozíciókat foggal-körömmel védeni kell, és egy tenyérnyi területet sem szabad föladni, mivel minden részleges visszavonulás veszélybe sodorhatja a globalizmus világ-diktatúráját. Az európai hanyatlásra, a keresztény civilizáció alkonyára épülő nézetek mára teljesen beépültek a nyugati államok politikájába. Ennek következménye az, hogy a Bush-féle terrorizmus ellenes világháború frontja ezekben az években minden korlátot átszakít és preventív támadást intéz az iszlám rendszer egész szerkezete ellen. Együttműködés helyett totális reform, a hagyományok elfojtása és az iszlám kultúra amerikanizálása – ez a nyugati világ terve a közvetlen jövővel kapcsolatban. A keresztény világban ezrével épülnek a mecsetek és a nyugat-európai politikusok a félelemtől bénultan próbálnak gátat szabni az iszlámmal való konfrontációnak. Ma már reális veszély az, ami nemrég lehetetlenségnek látszott: az amerikai iszlám közösségek és az új afrikai államok nemzeti önállóságért vívott antiimperialista harcának összekapcsolódása, ami sokak szerint az USA történelmének végét jelzi. Ezek persze végzetes és túlzó következtetéseknek tűnhetnek, de amikor világszerte azt látjuk, hogy reng a talaj a legalapvetőbb keresztény értékek – a család, az erkölcs és a társadalmi szolidaritás – alatt, nem csodálkozhatunk azon, hogy a keresztény, a nyugati naplementéről szóló elméletek az értelmiségi körökben intenzíven terjednek és mára elérték a politikai elit aktív rétegeit is. Ez önmagában is egy új világháború jelzése lehet. A jelenlegi világválság, melynek dimenziói kiismerhetetlenek, parttalanná szélesítik a világ biztonságát veszélyeztető halálzónát. Az Egyesült Államok egyre agresszívabb külpolitikája ebben az aspektusban a Nyugat elszánt, végzetes háborújának kezdetét jelenti egy félelmetesen változó világban. A kirajzolódó képlet riasztő: a Föld legerősebb hatalma kész az egész világ ellen háborút indítani saját túlélése érdekében.

Rezsimváltás garanciával

Amerika óriási versenyfutásba kezdett a történelmi idővel. Minden áron meg akarja előzni azt a végzetes pillanatot, amikor a harmadik világ kimondja a „nem”-et a világimperializmus globalista rendszerére. Az amerikai stratégák messzemenő következtetéseket vontak le az Európában kipróbált és a jaltai kereteket szétroppantó, úgynevezett demokratikus rendszerváltási hullámból. Megfelelő tapasztalatokat szerzett a CIA a demokratikus forradalmak bevetésével kapcsolatban, mindenek előtt Ukrajnában és Szerbiában. A Balkán és az egykori Jugoszlávia volt a kísérleti terepe az online szervezett forradalom és a valódi vérontás együttes hatásáról és arról, hogy a megváltozott nemzetközi viszonyok közepette az amerikai érdekek szerinti rendszerváltási folyamatba lényegében kevés kockázat mellett miként vethető be az amerikai hadsereg. Miközben a modern politikai értékrend a legélesebben elítéli a Szovjetunió katonai beavatkozását a volt szocialista országokban – mindenek előtt Magyarországon és Csehszlovákiában - kitört demokratikus forradalmak leverésében, az amerikai hadsereg mára állandó és aktív résztvevője lett a Föld különböző részein megrendezett demokratikus fordulatoknak. Miután Európa némán nézte végig Belgrád szétbombázását, az USA teljes katonai erejével támadt rá Irakra, hogy megdöntse Szaddám Huszein rendszerét. Az Irak elleni háború azonban nem a végét, hanem a kezdetét jelentette az arab világ amerikai ízlés szerint történő átformálásának. Az amerikai és az izraeli politika a legnagyobb egyetértésben jelölte meg a katonai csapás és a demokratikus forradalom legfontosabb célországait: Irakot, Líbiát és Iránt. Az iszlám előretörésével párhuzamosan ugyanis mind világosabbá vált, hogy a nyugati világ előbb, vagy utóbb kénytelen lesz tudomásul venni, hogy egy másfél milliárdos népességű új világhatalmi szerveződés kapcsolódik be a globális politikai küzdelmekbe és az új, formálódó iszlám politikai erő vezető pozícióját nagy valószínűséggel e három, elkötelezetten antiimperialista ország valamelyike fogja betölteni. E felismerés következményeként hozta meg Obama elnök azt a döntést, hogy – ellentétben a korábbi várakozásokkal – az iszlám világgal szembeni konfliktust nem csökkenteni, hanem növelni kell. A nyugati globalizmus fennmaradásáért folyó világháborúban gyakorlatilag az egész arab világ új hadszíntérré változott. Az Egyesült Államok döntésének meghatározó eleme az a stratégiai elhatározás volt, hogy az iszlám világban keletkezett hatalmi űrt ne egyetlen állam, hanem egy amerikai ízlés szerint működő, demokratikus jellegű és mindenek előtt az USA befolyása alá vonható politikai modell töltse be. Így megvalósítható az a képtelennek látszó akarat, hogy az iszlám világ vezető pozícióját ne egy iszlám állam, hanem maga a legnagyobb ellenfél, az Egyesült Államok foglalja el.
A perzsa sah, Reza Pahlavi uralmának megdöntése és a Khomeini ajatollah vezette iráni iszlám forradalom győzelme óta tudnivaló, hogy az arab világban zajló folyamatok rendkívül bonyolult és a hagyományos politika szempontjai szerint nehezen értelmezhető formákat öltenek. A nyugati világ a mai napig nincs tisztában az arab nemzeti mozgalmak önfelszabadító hagyományait, a szocialista típusú társadalomfejlődés, az iszlám államvezetés jegyeit párhuzamosan mutató, nem kis részben tekintélyuralmi alapokra támaszkodó antiimperialista arab rendszerek igazi természetével. Azt is látni kell, hogy a Szovjetunió, Jugoszlávia és az európai szocialista rendszerek szétesése következtében megszűnt az új, független arab nemzetállamok legfontosabb világhatalmi és ideológiai támasza. Ebben a helyzetben szinte szükségszerűen erősödött e rendszerek diktatórikus jellege, a hatalmi koncentráció és az antiimperialista politika. Irán néhány év alatt világhatalmi tényező lett és mindinkább az iszlám világ domináns tényezőjévé válik. A bátor iráni elnök, Ahmadinejad aktív és következetes nemzetközi politikáját Washington aggodalommal szemléli. A CIA nemrég elkészült értékelése külön fejezetben foglalkozik Irán növekvő aktivitásával a latin-amerikai térségben. Az USA évek óta készíti elő Irán katonai lerohanását és félévenként aktualizálja az erre vonatkozó forgatókönyvet. Az amerikai tervek szerint a demokratikus tavaszi hullámnak éppen Teheránban kellett volna kezdődnie ebben az évben, ám az iráni rendszer képes volt határozottan visszaverni a hatalom ellen indított zavargásokat. Ezután került sor a kairói új startra és a dominó-elv szerint sorra követik egymást az arab államokban a tömeges lázadások, a kaotikus polgárháborúk és a nemzeti vezetés elleni támadások. A Nyugat – saját szóhasználata szerint – információs támogatást nyújt az általa arab forradalmároknak nevezett csoportoknak. A tömegek mozgósítását a CIA speciálisan kiképzett ügynökei irányítják a legkorszerűbb kommunikációs eszközökkel. A totális káoszban a vérfürdők egymás után követik egymást és sorra buknak meg az uralkodó rezsimek. E hatalmas változás politikai irányai egyelőre felmérhetetlenek, de az biztos, hogy USA nem fogja tudni mederben tartani az elszabadult folyamatokat. A helyzet specialitása, hogy az USA a NATO-n keresztül Európát is belehajszolta az arab területeken kirobbant háborúkba. Ennek következményei a legenyhébb kifejezéssel is beláthatatlanok. Egyes nemzetközi megfigyelők szerint Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország most ássa meg saját történelmi sírját, mert nem fog tudni kikászálódni abból a politikai gödörből, amelybe a háborús részvétellel manőverezi bele magát.

Csak most kezdődik a tavasz?

Jóllehet Afrika államai mindent mutatnak, csak egységes képet nem, az Afrikai Egység Szervezet a legutóbbi években rendkívül elszánt és erős közösséget alkotott a volt gyarmattartó hatalmakkal, az Egyesült Államokkal, valamint Izraellel szembeni állásfoglalásaiban. Kadhafi elnökségének periódusában ez a karakter szinte a végletekig fölerősödött és minden különbség fölé emelkedett. Kadhafi parttalan pánafrikai koncepciójának pikáns, de jellemző példája az az ünneplő rajongás, amelyben a Tripoliba látogató Condoleezza Rice-ot részesítette, akiben – egészen elképesztő módon – nem az ősellenség USA külügyminiszterét, hanem a világpolitika vezető pozíciójába emelkedett „gyönyörű afrikai nőt” látta (és akinek nem mellesleg több millió dollár értékű, gyémántokkal ékesített gyűrűt ajándékozott). Az amerikai külügyminiszternőt a hivatalos tárgyalásokon is Leezzának nevezte és kitüntető figyelmességgel vette körül. Minden szemtanú szerint irracionális és megfogalmazhatatlan légkör uralkodott Kadhafi és Condi Rice tárgyalásain. Teljesen más volt a helyzet a durban-i botránykonferenciákon, ahol a tarthatatlanul feszült légkör és a rendkívül éles Izrael- és USA-ellenes kirohanások oda vezettek, hogy az amerikai és az izraeli delegációk kivonulása után az EU-tagállamok is bojkottálták a részvételt. Durban történelmi súlyú fenyegetést fejezett ki az imperialista világrenddel szemben, amit világosan mutat az a tény, hogy a hivatalos kormányküldöttségek mellett egységfrontba tömörültek a nem kormányzati szervezetek (NGO) és az afrikai nemzeti politikai mozgalmak is. A Nyugat számára világossá vált, hogy a folyamatok rövidesen világkatasztrófához vezetnek. Az afrikai tavasz ha nem is politikai rögtönzés, minden esetre a rémület és a félelem terméke. Obama hatalmas erőket mozgósított, hogy megváltoztassa Afrika politikai profilját. Az USA óriási áldozatot hozott és rendkívüli politikai kockázatot vállalt az afrikai változások kierőszakolásával. Saját politikai logikája szerint azonban cselekednie kellett, mivel a fejlődő világ folyamatai és az orosz talpraállás az USA globálstratégiai pozíciójának végzetes megrendülésével fenyeget. Ezt tükrözi az a döbbenetes mértékű katonai támadás, amit Líbia ellen indított az amerikai vezetés.
A líbiai tragédia határozatlan és hibás lépések, taktikai csapdák és be nem igazolódott számítások együttes következménye. Azt lehet mondani, hogy szinte nincs érintett fél, amelyik ne követett volna el politikai hibát az események menetében. Még az egyébként rendkívül tapasztalt és óvatosan működő orosz politikai gépezet is megcsikordult a döntő pillanatokban, ami igazán rendkívüli jelenségnek számít. Mivel szinte semmit nem tudni a CIA és a líbiai titkosszolgálat között létrejött megállapodásról, ami politikai értelemben látszólag lezárta a Lockerbee-merénylet következtében kialakult konfliktus-helyzetet, az elemzők is csak teoretikus következtetéseket tudnak levonni az amerikai és a líbiai politikai lépések nyomán. A Washington-Tripoli kölcsönös nyitás nem tartalmazott lényeges újdonságot, látszólag a normális meder felé terelte a bilaterális kapcsolatokat. Az igazi kérdés azonban az, hogy a titkosszolgálatok milyen információkat bocsátottak egymás rendelkezésére. Minden jel arra mutat, hogy Kadhafi kiszolgáltatta az USA-nak az észak-afrikai körzetekben, mindenek előtt a Maghreb-övezetben tevékenykedő speciális Al-Kaida csoporttal kapcsolatos információkat. Sokan nem adnak hitelt e feltételezésnek, pedig egészen biztos, hogy reális alapja van. Több oldalról is megerősítették ugyanis azt a feltételezést, hogy az Al-Kaida konkrét tervet dolgozott ki Kadhafi eltávolítására és egy fegyveres terrortámadás útján végrehajtandó líbiai hatalom-átvételre. A meglehetősen zavaros hátterű Líbiai Iszlám Harccsoport (LIFG) már 2009-ben rendelkezett föld-levegő rakétákkal, amelyeket a kelet-Líbiában létesített titkos Al-Kaida támaszpontokon helyezett el. A szervezet egyidejűleg harcolt Afganisztánban az amerikaiak ellen és előkészületeket tett egy Kadhafi-ellenes lázadás kirobbantására. Az USA természetesen lecsapott ezekre az információkra és feloldotta a Líbia ellen korábban hozott legsúlyosabb büntető szankciókat. Teljes homály fedi viszont azt, hogy Kadhafi kiadott-e olyan értesüléseket is Amerikának, amelyek az orosz titkosszolgálatokkal és Oroszországgal vannak összefüggésben. Ha ez a feltételezés igaz, kissé érthetőbbé válik, hogy Oroszország miért nem vétózta meg a Líbia elleni ENSZ- határozatot. Az USA ugyanis e határozatra hivatkozva indította meg a NATO-csapatok bevetésével a Kadhafi-rendszer megdöntéséért a háborút. Oroszország jelenleg határozottan állítja, hogy a kérdéses ENSZ határozat nem értelmezhető egy katonai támadás legalizálásaként, mégis nyilvánosságra került, hogy a Biztonsági Tanácsban lezajlott szavazás körül valamiféle kontaktus-probléma jelentkezett az orosz elnöki apparátus és az ENSZ-delegáció között, nem beszélve arról, hogy az események idején elhangzott Putyin-nyilatkozat sem értelmezhető a Biztonsági Tanács határozatának megerősítéseként. Ennél is érdekesebb azonban, hogy az oroszokkal együtt szavazó Kína már az idei év júniusában hivatalosan fogadta a líbiai lázadók vezetőiből álló küldöttséget.
A nemzetközi megfigyelők többsége egyetért abban, hogy lehetetlen meghatározni a hatalomra kerülő új afrikai rezsimek politikai karakterét. Vannak, akik szerint az afrikai tavasz csak az őszi hónapokban kezdődik el igazán, amikor megkezdődik a lázadó erők polarizálódása. Az USA-nak észnél kell lennie, ha nem akar valami óriási kudarcba belefutni, amire egyébként nem kicsi az esély. Teljesen nyitott kérdés, hogy a rendszerdöntések folytatódása milyen világpolitikai fejleményekhez vezet. Szíria például nagy valószínűséggel segítséget fog kérni Oroszországtól, ami – ha bekövetkezik - alapvetően megváltoztatja a politikai konstellációt. És természetesen ott a legnagyobb kérdőjel: Irán jövője.

A felkelők nem teszik le a fegyvert

A sebtében és nagy felhajtással Párizsban összehívott nemzetközi konferencia, amelyet az új Líbia „barátai” – természetesen a NATO tagállamai – rendeztek meg, két fontos területen hozott döntést. Politikai szempontból lezárta a Kadhafi-korszakot és teljes jogú nemzetközi elismerésben részesítette a most hatalomra került adminisztrációt. A döntés hátterében azonban más érvrendszer hózódik meg például Oroszország, vagy Kína és a nyugati államok esetében. Ennél lényegesebb és gyakorlatiasabb azonban az a döntés, amely több milliárd dolláros invesztícióval a lehető legrövidebb időn belül újra akarja indítani a líbiai olajtermelést.
Minden más tekintetben kérdőjelek sokasága áll a világ előtt. A jelen pillanatban senki nem tekintheti megoldottnak a líbiai helyzetet. Nagyon messze vagyunk a nyugvóponttól, azaz a kialakult és teljesen áttekinthetetlen szituáció stabilizálásától. A líbiai háborúval kapcsolatos információk rendkívül egyoldalú megközelítésben és régóta nem alkalmazott, erős kommunikációs szűrőrendszeren át jutottak el a világ közvéleményéhez. Ma már Amerikában is belátják, hogy a nevetségességet is meghaladja az az alapkoncepció, amely szerint a NATO lényegében humanitárius küldetést teljesítve a líbiai nép védelmével segítette a demokratikus kibontakozásért küzdő erőket. A NATO légiereje hat hónapon keresztül több ezer csapást mért Líbia területére, teljesen harcképtelenné tette a hadsereget, lebombázott minden katonai objektumot, szétzúzta az ország termelőkapacitását, a teljes infrastruktúrát, megbénította az ország működését és a földdel tette egyenlővé legjelentősebb településeket. Minden számítás szerint évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy Líbia fölszámolja a háborús károkat.
Oroszország és Kína több állásfoglalásban hívta fel a figyelmet arra, hogy a Líbia elleni NATO-háború nem vezethető le az ENSZ Líbiára vonatkozó 1973-as számú határozatából. De bebizonyosodott az is, hogy a NATO nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy csak és kizárólag légi támogatást nyújt a felkelőknek. Minden döntő ütközetben részt vettek a NATO szárazföldi csapatai is. A háborúnak állandó résztvevői voltak a francia idegenlégió alakulatai, különböző magánhadseregek és felfegyverzett zsoldosok. Hírszerzői információk szerint Katar és az Emirátusok reguláris alakulatokat küldtek a Kadhafi elleni háborúba, de néhány kelet-európai ország – nem jelentős erőkkel – is katonai egységeket küldött a térségbe. Az orosz nemzetbiztonsági információs szolgálat már a nyár elején megállapította, hogy a nyugati sajtó által felkelőknek nevezett egységek jelentős része a fent említett alakulatokból kerül ki. A harcosokat arab ruhákba öltöztették és óriási mennyiségű Kalocsnyikov géppisztollyal szerelték fel őket. A Tripoli elleni döntő rohamot a NATO Special Forces egységeinek vezetésével hajtották végre, amit Fadlallah Harun, a felkelők egyik katonai vezetője sajtónyilatkozatban is elismert. Nagy-Britannia és Franciaország egyébként az utolsó pillanatig tagadta, hogy nyugati szárazföldi erők is részt vesznek a háborúban. A brit Honvédelmi Minisztérium csak a legutóbbi napokban adott ki olyan nyilatkozatot, amely beismeri a részvétel tényét. Az is napvilágra került, hogy az angolok a háború bizonyos szakaszaiban bevetették a brit hadsereg legerősebb alakulatait is. A 22. számú SAS-ezred (Special Air Service) nem csak Tripoli ostrománál játszott döntő szerepet. Az alakulat már februárban támadásokat hajtott végre a déli területeken működő olajtermelő komplexumok ellen.
A jövőt azonban minden bizonnyal az határozza meg, hogy a háborúban részt vevő arab csoportok milyen politikai döntést hoznak. És ebből a szempontból a helyzet egyáltalán nem megnyugtató. A Kadhafi elleni lázadás résztvevői között ugyanis a legszélsőségesebb iszlám erők is megtalálhatók, és több Al-Kaida csoport meghatározó szerepet játszik a háborúban. A Líbiai Iszlám Harccsoport (LIFG) mellett konkrétan ismert, hogy az egyik legerősebb Al-Kaida egység, az Iszlám Maghreb Al-Kaida (AQIM) is kezdettől fogva részt vesz a harcokban. Figyelmet érdemel az is, hogy a Kadhafi-ellenes felkelők között rengeteg, algériai börtönökből megszökött, vagy bujdosó szélsőséges iszlám terrorista található. A líbiai berberek harci alakulatai a felkelők egyik legerősebb részét képezik. A berber egységek politikai céljai azonban vésztjóslóak. Céljuk az algériai berberekkel történő egyesülés, majd egy új, önálló berber állam alapítása részben algériai, részben nyugat-líbiai területen. Az algériai kormány a kezdet kezdetén felismerte, hogy a különböző arab erők óriási káoszba dönthetik az egész térséget, ezért ellenezte a NATO részvételét és helyette az Afrikai Egység Szervezet által felállított erőket akart Líbiába küldeni a helyzet stabilizálása céljából.
A legfrissebb információk szerint megalakultak az első közös líbiai-algériai berber egységek, amelyek területfoglaló hadműveletekbe kezdtek a líbiai-algériai határ mindkét oldalán. Ennél is veszélyesebb azonban, hogy a líbiai felkelő erők egy része nem akarja letenni a fegyvert, hanem háborút akar indítani a Kadhafit támogató algériai rendszer ellen. Az algériai hadsereg két héttel ezelőtt egységeket küldött líbiai területekre, hogy elejét vegye egy Algéria elleni támadásnak. A napokban teljes harckészültségbe helyezték a hadsereget és megerősítették a határőrséget. A térségben rendkívüli a feszültség.

A rendszer-ellenes mozgalom motorja a Muzulmán Testvériség

Miközben teljes erővel folyt a Kadhafi elleni háború, a színfalak mögött az USA és a NATO országok eldöntötték, hogy a nacionalista arab rendszerek elleni harcnak nem vetnek véget és egy lendületből próbálják elfoglalni végső harcálláspontjukat az Irán elleni nagy támadáshoz. Minden elemzés azt mutatta, hogy a fiatal Asszad rendszerének szétverése nélkül nem biztosítható szilárd hátország Irán megtámadásához. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy egy Szíria elleni támadásnak óriási a politikai és a katonai kockázata is, ráadásul a kimenetele többesélyes.
Nem lehet elhallgatni, hogy Szíria megtámadása közvetlenül és súlyosan ütközik Oroszország nemzetközi érdekeivel és geostratégiai pozíciójával. Tudvalévő, hogy Szíria területén komoly erőt reprezentáló orosz tengerészeti támaszpont működik, amelyet ráadásul a legutóbbi időszakban szereltek föl a legkorszerűbb rakétafegyverekkel. Jelenleg folynak az előkészületek arra, hogy ne csak az orosz, hanem a szíriai haditengerészeti erők is hadrendbe állítsák a legkorszerűbb orosz tengeralattjáró-elhárító szuperrakétákat. Orosz külügyi és katonapolitikai szakértők az elmúlt hetekben több nemzetközi fórumon fejtették ki, hogy a NATO esetleges szíriai hadműveletei Moszkva értelmezésében nem jelenthet mást, mint kísérletet Oroszország erőinek a Földközi tenger térségéből történő teljes kiszorítására. Ez a megközelítés, amit Lavrov orosz külügyminiszter a napokban erősített meg, egyértelműen mutatja, hogy Szíria megtámadása a közvetlen amerikai-orosz katonai konfrontáció határait súrolja. A kialakuló helyzet súlyosságát politikai aspektusból tovább fokozza az a reális lehetőség, hogy Szíria segítséget kér szuverenitása megvédéséért Oroszországtól. Az orosz elemzők óvatosan közelítik meg ezt a problémát, de azt minden esetre hangsúlyozzák, hogy az eddigi orosz-amerikai tárgyalások során nem közeledtek az álláspontok és pillanatnyilag biztosra vehető, hogy Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsában – Kínával egyetértésben - vétóval fogja megakadályozni a Szíria politikai és gazdasági elszigetelésére irányuló nyugati javaslatokat, amelyek célja az ország destabilizálása. Komoly világpolitikai jelentősége van annak, hogy a a „négy nagy szövetsége”(BRIC) teljes egységben lép fel e tekintetben, vagyis Brazília és India az orosz-kínai álláspontot képviseli. Hasonlóan éles problémaként merül fel a Szíriát jelenleg határozottan támogató Irán magatartása egy nyugati támadás esetén. Teherán pontosan tisztában van az arab rendszerek ellen indított háborúk stratégiai irányával és ennek megfelelően hatalmas ütemben erősíti védelmi potenciálját.
Tény viszont, hogy Szíriában napról napra romlik a helyzet és egyre világosabban látszik, hogy a lázadó erők a hatalommal történő konfliktust minden áron ki fogják provokálni. Sok nemzetközi megfigyelő szerint Asszad elnök sorsa megpecsételődött, hiszen a nyugati államok már kinyilatkoztatták, hogy nem fogadják el őt Szíria legitim vezetőjének. Általános vélemény szerint a Szíria elleni támadás első sorban az iraki háború forgatókönyvéhez hasonlít, vagyis rövid időn belül teljesen destabilizálódik a belső helyzet és bármelyik pillanatban várható a katonai támadás az ország ellen.
Az események hátterében a világ számára ismeretlen és meglehetősen rejtélyes folyamatok zajlanak. Nagy-Britannia és Franciaország kezdeményező szerepet vállalt Szíria politikai kompromittálásában, az ország elszigetelésében, illetve Asszad legitimitásának megfosztásában. Ugyanakkor több forrás megerősíti, hogy a szíriai kormányerők vérengzéseiről szóló hírek legalábbis túlzottak. Harminc évvel ezelőtt, amikor Asszad tábornok minden jel szerint 10 – 40 ezer felkelő likvidálásának árán szilárdította meg rendszerét, a világ túltette magát a szélsőséges iszlám erők felszámolásán, igaz Szíria számára akkor biztos hátországot jelentett a Szovjetunió támogatása. Az ifjú Asszad a fokozatos nyitás és az óvatos politikai-gazdasági reformok útján akarta stabilizálni az ország helyzetét, az ugyanis vitán felül áll, hogy a szíriai rendszer megújításra szorul. A helyzet első sorban azért vált kezelhetetlenné, mert a hatalom elleni mozgalmak élére a Muzulmán Testvériség szélsőséges csoportjai álltak, a Nyugat azonban jelenleg is „demokratikus erőkről” beszél és egyértelműen támogatja az Asszad-ellenes erőket. Ez az az anomália, amire csak az események hátterének legmélyén látszik valamiféle magyarázat.

Új oszmán birodalom a láthatáron

Augusztus elején még nem lehetett felmérni annak a rövid látogatásnak a jelentőségét, amit Ahmet Davutoglu, török külügymniniszter tett Damaszkuszban. A török diplomácia vezetője – mint utóbb kiderült – Erdogan elnök ultimátumát közvetítette Asszadnak. Törökország követelte a polgári lakosság elleni katonai műveletek azonnali beszüntetését, illetve rövid időn belül a szabad és demokratikus választások kiírását. Az üzenet szerint ez Törökország utolsó figyelmeztetése, és amennyiben Ankara követelése nem teljesül, a török kormány illegitimnek nyilvánítja Asszad rendszerét. A látogatással egyidőben Hillary Clinton amerikai külügyminiszter nyilatkozatot adott ki arról, hogy az USA „a szíriai események ütőerén” tartja az ujját és figyelemmel kíséri a demokratikus küzdelmeket. Szíria viszonylag mérsékelt hangnemben válaszolt, de leszögezte, hogy a demokratikus reformok bevezetése mellett a kormány továbbra is határozottan fellép a fegyveres lázadások ellen. Néhány nap múlva Ankarában összeült a török nemzetbiztonsági tanács, amely politikai, gazdasági és katonai intézkedések tervét vitatta meg Szíriával szemben.
A helyzet kritikussá vált, ugyanis félreérthetetlen volt Törökország támadási szándéka és hajlandósága. A szír biztonsági erők szerint a szíriai lázadó csoportok legalább 40 százalékát Törökországban képezték ki és onnan dobták át Szíriába a rendszer destabilizálásának céljából. Ezek a csoportok a Muzulmán Testvériség mozgalom fegyveres egységei, Törökország tehát gyakorlatilag azt követeli Szíriától, hogy adjon szabad utat a szélsőséges erőknek, akik „hitben a testvérei” a törököknek. A szíriai felkelők irányító centruma is Isztambulban működik és a török kormány támogatását élvezi.
A szíriai hadsereg akciói – mindenek előtt a hama-i események – nyomán rendkívül erős nemzetközi nyomás nehezedett Szíriára. Nyilvánvalóvá vált, hogy Asszad elnök lába alól lassan kicsúszik a talaj, hiszen az események egyirányú utcába kerültek és a kormány képtelen megfelelően kezelni az eseményeket. A Kalocsnyikovokkal fölszerelt békés tüntetők ellen egyre fokozottabb fegyveres bevetésekre került sor és megállíthatatlanul nőtt a halálos áldozatok száma. Törökország ebben a zavaros helyzetben a jelek szerint megkapta a Nyugat támogatását egy Szíria elleni katonai beavatkozásra. Ez a döntés egybevág azokkal a nem túlzottan szellőztetett török elképzelésekkel, melyek célja a XX-ik század folyamán elvesztett török területek visszaszerzése. Ez a terv évtizedek óta mérgezi Szíria és Törökország viszonyát és szoros összefühhésben van Demirel, egykori török miniszterelnök ambíciózus tervével, amely 1,7 millió hektárral akarta növelni a megművelhető török területeket. Ezt biztosítják a Tigris és az Eufrátesz folyón a hatalmas lépcsőzetes víztározók, amelyek a közvetlen kiváltó okai a török-iraki és a török-szíriai konfliktusoknak. Törökország olyan pozícióba került, hogy bármikor beavatkozhat e két állam vízellátásába, ráadásul Ankara igényt tart iraki és szíriai olajmezőkre is.
A Nyugat visszafogott magatartást tanúsított ebben a kérdésben az elmúlt évtizedek folyamán, de most több nemzetközi megfigyelő szerint a NATO-szövetséges Törökország képes lenne szinte önerőből megoldani a nyugati befolyási övezet kiterjesztését, saját területi követeléseinek érvényesítésével. Ankara valójában az első világháborúban elveszített és jelenleg Palesztinához, Libanonhoz, Szíriához és Jordániához tartozó, valamint Mezopotámia és az Arab-félsziget bizonyos részeit akarja visszaszerezni, de egykori oszmán birtokok kerültek Egyiptom és Líbia területére is. Pillanatnyilag kiszámíthatatlan, hogy Törökország meddig képes terjeszkedni, de az tény, hogy valamennyi arab országban megtalálhatók az Ankarából és Isztambulból irányított muzulmán csoportok. Az viszont nem lehet kérdés, hogy egy Szíria elleni török támadással Törökország is bejelentkezik az arab világ vezetői pozíciójának elfoglalására és ebből a szempontból nem csak az USA-t és a nyugat-európai államokat, de Izraelt is szövetségesei között tudhatja. Mindennek egyenes következménye, hogy Szíria megtámadása beláthatatlan konfliktusba sodorhatja az egész világot.

(következő számunkban folytatjuk)

A TITOKZATOS X-NAP

II.rész

2011.12.05. 18:19 | virág andrás |

A legutóbbi hetekben a világ különböző nemzetközi politológiai és stratégiai kutatóintézetei egymás után hozták nyilvánosságra legújabb elemzéseik konzekvenciáit, melyek sajnos teljesen félreérthetetlenül egy irányba mutatnak: a közeli jövőben óriási politikai változások várhatók a világban, de a domináns folyamat a nemzetközi feszültség elviselhetetlen mértékű növekedése lesz. Az igazi világkrízis bekövetkezett. Eddig a világpolitika a legkülönbözőbb gazdasági, pénzügyi eseményeket dobott fel a nyilvánosság szintjére, azonban néhány év alatt kiderült, hogy ezen a vonalon semmiféle megoldás nincs. A gazdasági összeomlás regionális szintű kiterjedése minden földrészen megfékezhetetlen és a globális világrend működési mechanizmusa önmagában garantálja, hogy a katasztrofális krízis rövidesen kalodába zárja az egész világot. Bebizonyosodott: az USA által vezényelt, több, mint egy évtizede tartó iszonyatos erőfeszítés eredménytelen volt. Az „amerikai évszázad”, azaz a XXI-ik század egypólusú világát megjelenítő globalista imperializmus illúziója már az első pillanatokban összeomlott.

Jöttünk, láttunk, meghalt

Az amerikai politika kétségbeesett versenybe kezdett az idővel. A soha nem látott mértékű haderő-átcsoportosítás ma már tagadhatatlanul agresszív karaktert öltött, az amerikai diplomácia eljutott odáig, hogy már nem is akarja palástolni a terrorizmus-elleni harc, a demokrácia védelme és a hasonló jelszavak mögött meghúzódó valódi szándékait. Az egész világ megdöbbent, amikor Hillary Clinton külügyminiszter egy nyilvános tv-adásban értesülve a líbiai elnök meggyilkolásáról, idétlen, visszataszító nevetgélés közepette kijelentette: „jöttünk, láttunk, meghalt”. Ennél világosabban nem lehet illusztrálni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok a végső leszámolás fázisába lépett mindazon térségekben,, amelyek nem bizonyítanak megfelelő készséget és gyakorlati rugalmasságot az amerikai világhódító politika eltűréséhez, vagy támogatásához.
Az USA diplomáciája példátlan módon egyszerűen átlépett az orosz kormány követelésén, amely arra irányult, hogy pontosan vizsgálják ki Kadhafi meggyilkolásának körülményeit és az erről szóló jelentést tárják a nemzetközi nyilvánosság elé. Minden jel arra utal, hogy az orosz hírszerzésnek meglehetősen pontos információi vannak a líbiai elnök megbuktatására és likvidálására irányuló bonyolult és szerteágazó összeesküvésről. A nyugati világnak, első sorban az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának alapos politikai oka van arra, hogy megakadályozza az események pontos föltárását. Hosszú évek bizonytalansága után ugyanis a líbiai események hátterében több mint gyanús az az együttműködés, amely a Kadhafi tábornok elmozdításában és személyes üldöztetésében valószínűsíthető az amerikai erők, a legelitebb angol támadó egység, a SAS (a különleges légi hadműveletekre kiképzett repülőegyég), illetve a Kadhafit régóta megbuktatni akaró Al-Kaida egyik iszlamista szárnya között. A kubai és az iráni hírszerzéstől származó kiszivárogtatások egyértelműen erre utalnak, de az orosz kormánykörökben keringő vélemények is bonyolult politikai erőteret valószínűsítenek. Az ugyanis több, mint nyilvánvaló, hogy az USA-val enyhén szólva is zavaros kapcsolatba keveredett líbiai elnök bíróság elé állításának megakadályozása elemi érdeke volt a nyugati világnak. A történések mögötti sötét politikai háttér rejti el – valószínűleg örök időkre - a líbiai eseményekkel összefüggő moszkvai reagálások speciális mozgatórugóit, hiszen tagadhatatlan, hogy a néhány órán át zavarosnak és ellentmondásosnak tűnő orosz politikai nyilatkozatok és diplomáciai lépések nem egyfajta Putyin-Medvegyev közötti nézeteltérésnek, hanem a konkrét akciókat mozgató
stratégiák ellentmondásosságának következményei. Putyin keresztes hadjáratnak nevezte a nyugati államok Líbia ellen indított háborúját, míg ezzel csaknem egyidőben Medvegyev elnök egy új, modern líbiai állam megteremtésének lehetőségéről beszélt. Az orosz diplomáciában példátlan feszültségre utalt, hogy Moszkva a nyilvánosság előtt is föltárta, hogy nincs konszenzus a Líbiára vonatkozó ENSZ-határozattal kapcsolatban a legfelső politikai vezetés szintjén. A diplomáciai aktivitás síkján azonban egyértelmű volt, hogy a taktikai luft ellenére Moszkva két határozott stratégiával rendelkezik és a nyugati államok további lépései alapján alakul ki a domináns orosz álláspont. Ha belegondolunk abba, hogy a START III. szerződés – ha konszolidáltabb körülmények között is – ehhez hasonló politikai felfogást tükröz, sokkal inkább a kiélezett nemzetközi viszonyok, semmint az orosz vezetés határozatlansága olvasható ki az események menetéből. Ezt jelzik egyébként Lavrov orosz külügyminiszternek a témával kapcsolatos legutóbbi megnyilatkozásai is, amelyek az ENSZ-határozatok egységes értelmezésének fontosságára hívják föl a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmak stratégiái most már olyan nagy ellentéteket mutatnak, hogy a diplomáciai nyelvezet számára szinte megoldhatatlan a kölcsönösen elfogadható megközelítések rögzítése. Komoly oka van annak is, hogy míg a Kínai Népköztársaság vezetése már a nyár közepén hivatalos tárgyalások keretében kezdett egyeztetéseket az új líbiai hatalommal, Oroszország csak szeptemberben tett pecsétet az új rezsim elfogadására. Míg Kína az éles helyzetekben is képes a legszigorúbb pragmatizmus bázisán maradni, Oroszország nem kíván elszakadni az aktuális helyzetek történelmi dimenzióitól, és éppen ezzel jelzi az orosz világpolitikai státusz
védelmezését.

A CIA jelesre vizsgázott

A Kadhafi-rezsim elleni támadásnak igen jelentős nemzetközi kockázata volt, bizonyos szempontból komolyabb, mint Szaddám Huszein Irakja fölszámolásának. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a CIA pontos információkkal rendelkezett és a realitásoknak megfelelően értékelte Kadhafi helyzetét. Nem első sorban a líbiai belső helyzet, vagy a líbiai hadsereg harci potenciáljának megítélése volt a kritikus pont. A háborúról szóló tájékoztatás mindvégig titokban tartotta a katonai erő bevetésének valóságos dimenzióit, a légicsapások intenzitását, a hadműveleti stratégiát, sőt a bevetett fegyverek arzenálját is. A friss információk szerint a NATO teljesen elpusztította Líbia minden lényeges termelő kapacitását, megsemmisítette majdnem a teljes infrastruktúrát és lerombolt minden jelentős katonai objektumot, nem beszélve a fontosabb városokban véghezvitt rombolásról. Semmiféle megbízható prognózis nincs arról, hogy a szocialista típusú sajátos líbiai társadalmi berendezkedés szétrobbantása után milyen reális lehetőségei vannak az ország fejlődésének. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a líbiai népre óriási megpróbáltatások, kaotikus és keserves évek várnak.
Mindennek ellenére a legnagyobb kockázatot a támadásra történő nemzetközi reagálás jelentette. Amerikának Jugoszlávia, Irak, Ukrajna és Grúzia után bejáratott forgatókönyve és kipróbált módszerei vannak arra, hogy a társadalmi feszültségekre építve a legkorszerűbb kommunikációs technikával miként lehet gyorsan és hatékonyan destabilizálni a meglévő hatalmi bázist, megvásárolni egy új hatalmi elit személyzetét, vagyis végrehajtani egy amerika-barát demokratikus fordulatot. Az igazi kérdés az afrikai államok reagálása és Oroszország magatartása volt. Líbia hagyományos vezetője volt az afrikai államok függetlenségi és imperializmus-elleni küzdelmeinek, főszerepet játszott a durbani botrány-konferenciákon és politikai prioritásként kezelte az arab nemzetek egységét, az Afrikai Egység Szervezet szerepének erősítését, és példamutató, történelmi jelentőségű fejlődést valósított meg a valamikor a Föld egyik legelmaradottabb országában. Kadhafi tábornok évtizedeken keresztül kiváló és eredményes kapcsolatokat ápolt a volt szocialista tömb államaival és természetesen stratégiai jellegű és kiemelkedő volumenű gazdasági együttműködésben állt a Szovjetunióval, majd Oroszországgal. Ezen belül különös fontossága volt a katonai együttműködésnek, amely az orosz fegyver-export számottevő részét képezte. Sok nemzetközi megfigyelő azt valószínűsítette, hogy Oroszország nem fogja tétlenül nézni egyik legjelentősebb partnerének megtámadását.
A Líbiára nehezedő súlyos vád, a terrorcselekmények támogatása azonban igencsak zavaros és máig tisztázatlan politikai lépésekre késztette a líbiai forradalom vezetőjét. Kadhafi ugyan elérte, hogy a nyugati világ bizonyos fokig rehabilitálta őt, de valószínű, hogy az amerikai-líbiai szigorúan titkos tárgyalások összességükben ellentmondásos helyzetbe hozták Líbiát és - ha nem is látványosan – zavarokhoz vezettek az orosz-líbiai kapcsolatokban. Az orosz kormány éveken keresztül nem kommentálta az ezzel kapcsolatos nemzetközi elemzéseket, mindazonáltal tény, hogy a folyamatos orosz fegyverszállítások ellenére a líbiai hadsereg korszerűsítésének üteme elmaradt a korábbi időszakok mögött. Figyelemre méltó, hogy a Líbia elleni NATO-támadások idején orosz katonai források szivárogtatták ki, hogy az utóbbi években problémák jelentkeztek az orosz és a líbiai hadsereg közötti együttműködésben, amelyeknek minden bizonnyal politikai okai lehettek. Kadhafi döntése nyomán ugyanis kivonták az orosz katonai tanácsadókat a líbiai haderők stratégiai döntési pontjairól, sőt Líbia az orosz fegyverimport kérdésében is önálló döntéseket hozott és kizárólag saját elképzelései szerint állította össze a megrendeléseket, jórészt mellőzve az orosz szakemberek véleményét. Nemigen lehet érdemben állást foglalni ezekről az információkról, ám az orosz katonai sajtó néhány esetben félreérthetetlen kritikai éllel illette a moszkvai politikai vezetést, amiért tétlenül tudomásul vette, hogy a líbiai katonai fejlesztések elveszítették dinamizmusukat. Több konkrét példát hoztak arra, hogy a líbiai rakéta-erők vezérlő eszközeit egymással valójában korszerűség szempontjából nem egységesen kompatibilis rendszerekből állították össze, de olyan esetek is előfordultak, amikor az orosz fél lépett vissza a líbiai légierő modernizálásához szükséges fontos berendezések leszállításától. Nyilván az ilyen és hasonló ismeretek vezettek oda, hogy az orosz katonai szaksajtó szűkszavú kommentárjai gyakorlatilag semmi esélyt nem adtak annak, hogy a líbiai hadsereg eredményesen veheti fel a harcot az amúgy is óriási túlerőben lévő NATO-erőkkel szemben.
Annak ellenére, hogy a Kadhafi tábornok és az orosz vezetés közötti feszültségekről semmi nem került nyilvánosságra, nem lehet kizárni, hogy líbiai részről stratégiai jelentőségű orosz információk átadására is sor került a hermetikusan zárt líbiai-amerikai kém-tárgyalásokon, annál is inkább, mivel magas amerikai körökben konkrétan méltányolták, hogy Kadhafi értékes információkat adott át a CIA-nak a nemzetközi terrorizmussal és az amerikai nemzetbiztonságot közvetlenül érintő más témákkal kapcsolatban. Egyébként semmi jele annak, hogy a NATO-támadást megelőzően beható és magas szintű egyeztetésre került volna sor Líbia és Oroszország között, ami azért érdekes, mert például a pakisztáni elnök az Oszama bin Laden megölését követő nap reggelén Moszkvában tárgyalt Putyinnal és Medvegyevvel.

Az amerikai csapda

Nincs olyan katonai, vagy biztonságpolitikai szakértő, aki racionális érvekkel cáfolni tudná azt a véleményt, hogy az Egyesült Államok a globális hatalom expanziójának katonai biztosítása mellett rendkívüli intenzítású ideológiai háborúba kezdett az imperialista globalizmussal szemben álló eszmerendszerek, mindenek előtt a marxizmus és a nemzeti, vagy vallási bázisú, nem egy esetben szocialista karakterű politikai filozófiák ellen. A direkt antikommunista propaganda – különböző intenzitással - állandó eleme a kelet-európai államok napi politizálásának, illetve a Kuba mellé felsorakozó, nemzeti és antiimperialista karakterű latin- és dél-amerikai államok – mindenek előtt Venezuela és Bolívia - elleni amerikai politikai destrukciós manővereknek. Nincs kétség atekintetben, hogy a neokonzervatív amerikai politikai filozófia az amerikai hatalom kiterjesztésével párhuzamosan automatikus és drasztikus propaganda-hadjáratot indít a kapitalizmussal és az imperialista gyarmatosítással határozottan szemben álló ideológiák ellen. Az amerikai politikával szembe forduló politikai vezetőket egyszerűen elteszik láb alól. Ezek az akciók politikai gyilkosságok, amelyek semmilyen szempontból nem illeszthetőek a háborúk esetében érvényes nemzetközi jogszabályok rendjébe. Szaddám Huszein után ugyancsak teljesen homályos körülmények között került sor Oszama bin Laden, és legutóbb Kadhafi tábornok meggyilkolására. Ma már az egész világ tisztában van azzal, hogy az amerikai érdekekkel szembe forduló vezető politikusok az életüket kockáztatják.
A líbiai hadjáratnak több olyan eleme van, ami soha nem kapott teret a tájékoztatásban, pedig rendkívül jelentős politikai és gazdasági motiváció. Kadhafi tábornok következetes és kemény kezű vezetője volt a líbiai forradalomnak, azonban a szocialista világrendszer összeomlását követően alapvető politikai hibát követett el, amikor túlértékelte saját képességeit és országa erejét és kizárólag a saját maga által kreált politikai manővereken keresztül is megvalósíthatónak tartotta a híres Zöld Könyvében lefektetett imperialista-ellenes, nemzeti alapú arab forradalmi fejlődés kivitelezését. Még két évvel ezelőtt is elhitte, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetői – akik egyébként különféle politikai deklarációkban a Kadhafi-féle elgondolásokat támogató gesztusokat tettek – elfogadták nézeteit mind az Afrikai Unió, mind az idegen katonai beavatkozásokat korlátozó egységes afrikai haderő létrehozásáról. Pedig személye és a líbiai szocialista típusú dzsamahirija fenntartása elfogadhatatlan volt a globalista nyugati politika szempontjából. Kadhafi meg volt győződve arról, hogy a Líbia és Olaszország kapcsolatrendszere és a Berlusconival kialakított szinte bizalmi viszony meggyőzi az egész nyugati világot a líbiai rendszer szalonképességéről és a Tripolival történő kooperációk előnyeiről. Közismert, hogy azok az állami kézben lévő líbiai befektető-centrumok, amelyek a nyugati világgal történő gazdasági kapcsolatokat irányították, kiemelkedően eredményesek voltak. Nincs normális magyarázat arra sem, hogy a rendkívül fegyelmezett és szigorúan racionális Kadhafi miért sétált bele abba a végzetes csapdába, amelyet a CIA készített elő számára a Lockerbie-ügy látszólagos megoldásának ürügyén. Az az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az USA nem adja meg Líbiának azt a politikai elégtételt, amire Kadhafi igényt tartott. A líbiai vezető rendkívül drága árat fizetett azért, hogy országa lekerüljön a terrorizmus feketelistájáról és valójában egy teljesen zavaros alku nyomán bonyolult és problematikus pozícióban induljon neki szerencsét próbálni a nyugati világban. Ráadásul a sötét folt nem tűnt el Líbiáról és az óriási összegű kártérítés, amelyet a Pan Am 103-as tragédiájában meghalt áldozatok hozzátartozóinak fizetett, mindenre jó volt, csak arra nem, hogy eloszlassa a gyanút a líbiai legfelső politikai vezetésről. Az amerikai-líbiai alku után fokozatosan fagyott meg a levegő Kadhafi körül, míg a 2000-es évekre azon vehette észre magát, hogy minden nagyhatalom kihátrált mögüle.
A CIA kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a líbiai hírszerzés értékes és fontos információkkal rendelkezik a nyugati világ gyanús politikai kapcsolatairól, ezért rendkívül óvatos, ugyanakkor egyértelmű kritériumokat szabott a tárgyalások során. Az árlistán minden bizonnyal szerepeltek a KGB-től származó információk is, hiszen a tripoli kémszervezetek vezetőit – hasonlóan más arab államokhoz – jórészt a Szovjetunióban képezték ki, nem beszélve arról, hogy intenzív és szoros együttműködés alakult ki a szocialista és az arab világ hírszerzése között. Ha Kadhafi megosztotta a közös akciókkal kapcsolatos információit a CIA-val, tulajdonképpen aláírta saját halálos ítéletét.

Háború után háború?

A líbiai rezsim megbuktatásával kapcsolatos orosz magas szintű megnyilatkozásokra hagtompítót szereltek. Az orosz állami duma állásfoglalásának két fő eleme a szolidarítás a líbiai néppel, illetve a katonai beavatkozás elítélése. Élesebb megfogalmazás csak az Orosz Kommunista Párt, valamint a Zsirinovszkij-féle liberálisok közleményében található, ám ezek sem a Kadhafi-rendszer fölszámolásának tényével, hanem a katonai beavatkozás elítélésével foglalkoznak. Kadhafi személyét egyedül a csecsen elnök, Kazirov által kiadott közlemény állítja középpontba, igaz és bátor hazafinak nevezve őt. A NATO-támadásra a leghevesebb reagálás Irán részéről történt. A forradalom vezére Ali Khameini ayatollah egy teheráni tömeggyűlésen a legagresszívabb terroristának nevezte az Egyesült Államokat. Irán, amely Kadhafi fő riválisaként lépett föl az arab-iszlám hatalmi űr betöltésért, ugyanakkor egyértelműen diktatórikus rendszernek nevezte a megbuktatott líbiai rezsimet, amellyel az USA kétarcú politikát folytatott saját hatalmi érdekei szerint. Az ayatollah beszédéből kitűnik, hogy Irak és Líbia kiesése után Irán az egész iszlám világ védelmének nevében kész fölvenni a harcot Amerikával és a legkeményebben visszautasítva közönséges hazugságnak nevezte az USA Iránnak címzett vádaskodásait. Bejelentette, a Forradalmi Gárda hírszerzése 100 olyan dokumentummal rendelkezik, amelyek azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államok az egész világon terrorcselekményeket szervez és agressziót készít elő minden olyan ország ellen, amely saját érdekeinek védelmében lép fel és ellenáll az amerikai politikai kényszernek. Az USA külügyminisztériuma a beszéd elhangzása után közölte: Irán eljuttatott az USA-hoz egy hétoldalas diplomáciai jegyzéket, amelyben erkölcsi és anyagi kártérítést követel az Irán elleni amerikai világkampányért.
Az Egyesült Államok most minden erővel azon van, hogy valamilyen módon stabilizálja az egyébként áttekinthetetlen líbiai helyzetet. A legmagasabb fokozatra kapcsolták az USA propaganda-gépezetét. Líbia fölött állandó szolgálatot teljesít az amerikai légierő 193-as, SOW (Special Operations Wing) nevű különleges egységének EC130-J jelű repülőgépe, amely képes az ország valamennyi kommunikációs csatornájának ellenőrzésére, illetve arra, hogy minden kommunikációs eszközt az amerikai propaganda-anyagok sugárzására állítson át. Ez a repülőgép a legutóbbi időkben a Kuba elleni politikai manőverek eszközeként működött, ám az amerikai elemzések szerint rendkívül alacsony hatásfokkal, ráadásul a kubai katonai elhárítás technikai eszközökkel ma már képes e propaganda-központ rádió- és tv-adásait blokkolni. A repülőgép korábban több nyugati katonai akció során bevetésre került, szerepet kapott a boszniai és az iraki hadszíntéren is.
Ám minden törekvés ellenére szinte naponta adódnak váratlan politikai fejlemények és egyre inkább felszínre kerülnek a különféle líbiai és nemzetközi érdekek ellentétei. A nyugati világ bizonyos meglepetéssel tapasztalja a Líbiával kapcsolatos orosz politika óvatosságát és visszafogottságát illetve azt, hogy Moszkva egyelőre nem kommentálja a számára több, mint 10 milliárd dollár veszteséget jelentő térvesztést. A gátlástalan rombolás után a nyugati országok most viaskodnak egymással a líbiai újjáépítési projektek elosztásán. Az orosz politikai kommentárok ha nem is örömmel, de egyértelműen napirendre térnek a Kadhafi-rezsim megdöntésével járó pénzügyi veszteség fölött és azt hangsúlyozzák, hogy a térségben minden valószínűség szerint rövid távon számolni kell az orosz befolyás csökkenésével, ugyanakkor szorgalmazzák a kapcsolatok életben tartását és az új kontaktusok kiépítésének szükségességét.
Az események azonban nem a stabilizálódás jeleit mutatják. A legnyugtalanítóbb helyzet a rendszer-döntés egyik fő ereje, az Al-Kaida líbiai területen működő egysége, illetve a berber népcsoport aktivitása nyomán mutatkozik. Ezek az erők nem tekintik befejezettnek a háborút. Az Al-Kaida az algériai szélsőséges iszlám csoportokkal, míg a líbiai berberek az Algéria területén élő berberekkel közös akciókat hajtanak végre és a harci cselekmények mind nagyobb mélységben terjednek át Algéria területére. Az erősödő szeparatista törekvések nem csak az egységes Líbia szétesésével fenyegetnek, de kiélezhetik a nyugati államok egymás közötti érdekellentéteit is. A francia politika már most is zsákutcában érezheti magát, hiszen bármelyik pillanatban szembe kerülhet egy algériai területen kirobbanó, teljesen kiszámíthatatlan irányba elszabaduló gyilkos polgárháborúval, ami elkerülhetetlenül súlyos tragédiába sodorhat francia területeket is. Nem lehet tudni azt sem, hogy Berlusconi bukásának milyen következményei lesznek a líbiai-európai kapcsolatokra. Az angol-amerikai-francia versengés a líbiai természeti kincsekért nyilván érinti Németország eminens érdekeit is. A nyugati államok a színfalak mögött alkudoznak a kezükre jutott líbiai zsákmány felosztásáról és a kiszivárgott hírek szerint egyelőre csak abban értenek egyet, hogy kiszorítják a térségből azokat az országokat, amelyek nem vállaltak részvételt a Líbia elleni támadásban.

A Kadhafi-gyilkosság világpolitikai esemény

A bonyolult politikai viszonyok ellenére nem kétséges, hogy a csőcselékkel vadállati kegyetlenséggel agyonveretett Kadhafi tábornok az arab világ kiemelkedő személyisége volt. A történelmi léptékű fejlődés, amit Líbia a tábornok irányításával elért, egész Afrikára hatással volt. Az a sajátos társadalmi szerkezet, ami Líbiában megvalósult, magában hordta egy új típusú népi hatalom kiépítésének lehetőségét és a szisztéma diktatórikus jellege ellenére elméletileg utat mutatott egy népi demokratikus fejlődés felé. A líbiai modell természetesen nem hasonlítható össze a nyugati világ polgári demokráciáival, mégis világpolitikai jelentősége van annak, hogy egy nemrég gyarmati sorban lévő elnyomott nemzet néhány évtized alatt Afrikában soha nem látott intenzitású fejlődést ért el, alapjaiban megváltoztatva az egész ország körülményeit, oktatási, szociális és népjóléti vívmányok egész sorát valósítva meg.
A hadsereg fiatal ezredese, egy szegény berber pásztorcsalád gyermeke, aki a hatvanas évek végén egy égszínkék Volkswagen-bogárral járta be Líbiát, hogy a forradalma mellé állítsa a szegény lakosságot, néhány év alatt az imperialista gyarmatosító politika első számú ellensége lett. Amikor a nyolcvanas évek elején belevágott lélegzet-elállító tervének megvalósításába és a Szahara homokja alól, több ezer méteres mélységekből elővarázsolta a vizet, egész Afrika lakossága valóságos istenként tekintett rá. Kadhafi példátlan tettet hajtott végre a „nagy ember alkotta folyó”, más néven Zöld Folyó kiépítésével, ami több, mint 150 ezer hektár, évezredek óta terméketlen területet tett alkalmassá a mezőgazdasági művelés számára. Új, soha nem remélt perspektívát, reményt és biztos jövőt teremtett Afrika számára, amivel örökre beírta nevét a földrész történelmébe. A páratlan beruházást 2008-ban hivatalosan is a világ legnagyobb mérnöki projektjének ismerték el. Teljes kiépítése mindössze néhány hónappal a Líbia elleni NATO-támadás előtt fejeződött be. A hatalmas, mesterséges folyórendszer a líbiai sivatag alatt húzódó négy hatalmas tározó vízkincsére épül, s egy nemrég napvilágot látott tanulmány szerint a rendelkezésre álló víztömeg egy Németország nagyságával megegyező terület 100 méter mélységű feltöltésével egyezik meg és több, mint 5 évezredre biztosítja Líbia teljes vízellátását. A beruházás elképesztő összegbe, 25.000.000.000. dollárba került, amihez Líbia egyetlen fillér külföldi segítséget nem vett igénybe, kizárólag saját erőből építette meg. A korlátlan mennyiségű ivóvíz előállításának költsége alacsonyabb minden jelenleg ismert technológiánál. A Zöld Folyó naponta több, mint 6,5 millió köbméter vizet szállít keresztül a homoksivatagon az észak-líbiai körzetek felé. A gigantikus vízmennyiség értéke nyugati hírszerzői források szerint meghaladja az évi 60 milliárd Eurót, vagyis már ma sokkal nagyobb értéket képvisel az olajnál. A tábornok tisztában volt azzal, hogy ez a példátlan létesítmény előbb-utóbb támadásra készteti az imperializmust, hiszen egész Afrika előtt megcsillantotta a független, önálló, saját erőre alapozott fejlődés lehetőségét. A folyó harmadik szakaszának átadásakor mondott beszédében jelentette ki: „A líbiai öntözési projekt a legsúlyosabb válaszunk Amerikának, amely folyamatosan azzal vádolja Líbiát, hogy szimpatizál a terrorizmussal és olajdollárjaiból támogatja a terror-akciókat”. Mubarak elnök teljes mellszélességgel támogatta az óriási líbiai beruházást, amely sokezer egyiptominak adott munkát.
A háborús jelentésekben nemigen lehetett hallani a Zöld Folyót ért pusztításokról, de miután minden nagyvárost, így Tripolit is ez a rendszer látta el vízzel, feltételezhető, hogy súlyos károkat szenvedett a páratlan értéket képviselő hálózat. De nem csak a háborús jelentések hallgattak a világ nyolcadik csodájaként emlegetett létesítményről, a nyugati tájékoztatás gyakorlatilag mindig elhallgatta a Kadhafi fő művének számító Zöld Folyó építését. A katonai akció melletti döntésben azonban szerepet játszott az az akarat, hogy a globalista imperializmus elragadja Líbiától a páratlan kincset jelentő beruházás fölötti ellenőrzést. Vannak megfigyelők akik egyenesen azt állítják, hogy a háború igazi oka a vízkészlet megszerzése volt és ilyen értelemben a NATO támadása az ivóvízért induló nagy háborúk kezdetét jelentette. Kétségtelen tény, hogy a különböző hírszerzői elemzések mind gyakrabban említik a vízkészletek alapvető biztonsági értékét. Egy moszkvai politológiai intézet néhány hónappal ezelőtt késztett speciális tanulmányt Törökország háborús előkészületeiről és kiemelte, hogy a török ambíciók mögött pontosan az a tényező áll, hogy Ankara szíriai, és iráni területek annektálásával a térség vízkészlete fölötti ellenőrzést akarja megszerezni, így biztosítva pozícióját a régióban, valamint a nyugati keresztény államokkal szemben. Ezek a folyamatok Magyarország számára is figyelmeztetőek, hiszen a felszínre hozható vízkészletek tekintetében hazánk előkelő helyet foglal el a világranglistán.

Obama: elveszett illúziók, de jó esélyek

A legutóbbi amerikai elnökválasztás illúziókba ringatta a Bush-féle háborúktól megcsömörlött világot. Nem csak az egyszerű emberek, a profi politikusok is biztosak voltak abban, hogy Obama egy új Amerikát mutat be a világnak és a konfrontációkkal aláaknázott nemzetközi terepre a megértés és a kooperáció időszaka köszönt. Európa egyenesen örömmámorban úszott, amikor Obama elnökjelöltként Németországba látogatott, berlini fellépése az egész kampány első számú eseménye lett. Az Obamát lelkesen támogató európai lapok arról írtak, hogy a demokrácia és a szabadság korszaka váltja föl a háborús éveket. Az EU vezető politikusai arról álmodoztak, hogy az új elnök végre fölfedezi Európát mint saját érdekekkel, célokkal és lehetőségekkel rendelkező hatalmi és geopolitikai konglomerátumot, Afrikában pedig több állam szinte saját győzelmeként állította be a történelmi pillanatot, amikor színes bőrű elnök költözik a Fehér Házba. Moszkva barátsággal és az együttműködésre való készségének hangsúlyozásával várta az új elnököt. Medvegyev nem rébuszokban beszélt, hosszú évek után nyilvánvalóvá tette, hogy az amerikai kártyának ismét ott a helye a Kreml politikai terepasztalán. Mindent összegezve: kevés amerikai elnök indult olyan kedvező politikai hátszéllel és nemzetközi támogatottsággal, mint Obama.
Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világ rádöbbenjen: valami szerencsétlenség történt Washingtonban, amikor Obama elfoglalta az első számú amerikai politikus székét az ovális irodában. A nemzetközi politikában semmiféle fordulat nem következett be. Bebizonyosodott, hogy a két évtizede céltudatosan nyomuló neokonzervatív amerikai politikai elit szilárdan tartja kezében a politika stratégiai kulcsait, pozíciói nem csupán a republikánusok körében erősek, hanem a demokrata párt vezető politikusait is sikerült megnyerniök. Az elnök politikája úgy emelkedett a pátfrontok fölé, hogy teljes egészében megőrizte a háttérhatalom agresszív, expanziós karakterét. A világ csak ebben az évben döbbent arra rá, hogy az USA számára továbbra is egyedül a NATO jelenti a partneri viszony alapját és az amerikai politikai akarat megvalósításának első számú és alapvető eszköze az egész földkerekségen mozgásba hozott hatalmas katonai gépezet.
Obama érdekes taktikát követett, mert elnökségének első félidejében megtartotta választási kampányának
meghatározó stílusjegyeit, miközben az elnöki kommunikáció tartalma és az USA politikai gyakorlata mind nagyobb távolságra került egymástól. A szokatlan és bizonyos tekintetben váratlan amerikai stílus zavarokhoz vezetett az Egyesült Államok szövetségi rendszerében és eleinte értetlenséget, később inkább bizalmatlanságot keltett az ellenérdekű partnerek vezetőiben. Oroszország nem akarván rontani a megelőlegezett bizalom légkörét, lényegében ugyanazt a politikai pozíciót vette fel, mint az amerikai elnök. Vagyis maximális készséget jelzett a megegyezésre úgyszólván minden területen, miközben egyre világosabbá tette az orosz engedékenység határvonalait. Ma már egyértelműen látszik, hogy Obama taktikája kudarcot vallott. A sportnak elkötelezett amerikai elnök egész politikája arra épült, hogy csak saját elgondolásait követve végig vezeti Amerikát a globalista expanzionizmus hadiösvényén, és a mérkőzés vége felé azzal altatja el ellenfelét, hogy sorozatban hozza azokat az eredményeket, amelyekkel megnyugtatja és nem bőszíti tovább a rivális csapatot. Csakhogy Moszkva nem fogadta el ezt a csontot, ráadásul az USA jelenleg egyáltalán nem kelti a magabiztos győztes benyomását.
Az elnökválasztási esélyeket tekintve Obama mindennek ellenére nincs rossz helyzetben. Ezt főként annak köszönheti, hogy a finisnek számító idei esztendőt annak tudatában küzdötte végig, hogy a Bush-féle külpolitika folyamatosságának látványos demonstrálása mellett a belpolitikai csatározások során is el tudta kerülni, hogy egyértelmű támadási felület keletkezzen személye ellen a republikánusok számára. A kongresszusban kimondottan ügyesen politizálva gyakran kifogta a szelet az ellentábor vitorlájából azzal, hogy indítványaihoz és döntéseihez előre megszerezte az ellentábor szimpátiáját, vagy támogatását. Így az a különös helyzet állt elő, hogy az USA előtt tornyosuló problémákat sem kommunikációs, sem politikai síkon nem hozzák összefüggésbe a valójában rendkívül mérsékelt elnöki teljesítménnyel.
Nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy egy republikánus Obama mit csinált volna másként. Valószínűleg semmit. Az Obama-figura a neokonzervatív politikai tervezés iskolapéldája, amiben az sem a véletlen műve, hogy a demokraták színeiben lett elnök. A neokonzervatív politikai stratégia évtizedek óta tisztában volt azzal, hogy közeleg az idő, amikor az amerikai belpolitika részéről bátor és döntő lépésre van szükség ahhoz, hogy a harmadik világ országaiban tapasztalható függetlenségi törekvések, a gyarmati múltért kártérítést követelő afrikai mozgalom és az imperialista-ellenes nemzeti törekvések, nem beszélve az iszlám döbbenetes térhódításáról, összekapcsolódjanak az amerikai polgárjogi mozgalmakkal. A hatvanas években egyszer már megtörtént ez a drámai találkozó, amikor az USA Kommunista Pártjának alelnöke, a legendás Angela Davis és a Fekete Párducok radikális szervezete az összeroppanás szélére sodorta az Egyesült Államok egész társadalmi struktúráját. (Lásd: Világpolitika a világválságban 2, Leleplező 2009/3.) A következetes belpolitikai erőfeszítések, a rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni kemény fellépés azonban megváltoztatta Amerika arculatát és az új image-ra a színes bőrű elnök tette föl a koronát.

A háttérhatalom támadása a szabadság ellen

Amikor Sarah Palin, a legutóbbi elnökválasztás republikánus alelnök-jelöltje, volt alaszkai kormányzó októberben közölte, hogy bedobja a törölközőt és a továbbiakban nem vesz részt az elnökségért folytatott küzdelemben, egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a következő évi amerikai elnökválasztási harc dögunalmas lesz. Annak ellenére, hogy bizonyos speciális felmérések szerint Sarah-nak, mint republikánus jelöltnek egyáltalán nem voltak rossz esélyei Obama legyőzésére, a megkönnyebbülés sóhaja mintha a republikánus oldalon lett volna erősebb. Az amerikai politikai elemzők elképesztő mennyiségű tanulmányt, kommentárt és több-kevesebb szellemességgel fűszerezett csipkelődést hordtak össze a ma is rendkívül vonzó egykori szépségkirálynőről, a Palin-jelenség pontos természetrajzát mégis homály fedi. Ami biztos, az az, hogy Sarah Palin személyisége, kisugárzása, egész stílusa, de mindenek előtt a politikához való viszonya szinte minden szempontból eltér az amerikai elnökválasztás megszokott trendjeitől. „Még jó!” – harsogná erre a szakavatott megfigyelők kórusa és idézni kezdenék Sarah időnként megdöbbentő elszólásait arról, hogy Afrika egy ország, vagy, hogy Alaszka földjéről látja Oroszországot. Egy magazin – csokorba szedve Sarah bölcsességeit - azzal a kérdéssel provokálta olvasóit, hogy mit szólnak ahhoz, hogy egy ilyen felkészületlen nő dönthet majd az amerikai nukleáris erő bevetéséről.
Mindezzel együtt tény, hogy visszavonulásának bejelentéséig Paliné volt az elnökválasztási show, sőt jelenléte a kampányhírekben azóta is igen intenzív. Mindez harsány és bátor kampányának, hihetetlen munkabírásának és célratörő, mindenki számára érthető beszédeinek köszönhető. Szereplése kérdések egész sorát veti fel, csakúgy, mint sokak számára váratlan visszalépése. A felmérések szerint népszerűsége augusztusban érte el csúcspontját, amikor a republikánus jelöltek között a második helyre küzdötte fel magát, azóta viszont fokozatosan tért vesztett, és visszalépésének pillanatában a republikánus szavazók mindössze 38 százaléka választotta volna őt az USA elnökévé.
Ezek az adatok nem adnak választ semmire. Bár Palin a republikánusok színeiben indult, kétség nem fért ahhoz, hogy személyét nem lehet a párt hivatalos jelöltjeként kezelni. Bázisát nem a republikánus kemény magra, hanem az egyszerű, tisztességes, és a nemzet hagyományaihoz hű tömegekre építette. Mint azt maga megfogalmazta, ennek az értékrendnek Isten, a család és a haza áll középpontjában, aminek a politika csak a legszigorúbb etikai normák érvényesítésével tud érvényt szerezni. Sarah Palin USA-víziója erős rokonságot mutat Ronald Reagan értékrendjével, annak egyfajta aktualizált folytatásaként. Ennek köszönhetően nem a pártérdekek, hanem a társadalmi arculat, a klasszikus amerikai szabad világ markáns vonásai tükröződnek benne. Minden bizonnyal ennek köszönhető Palin népszerűsége és az, hogy az USA több államában a pop-sztárok fogadtatásához hasonló rajongó-tömeg veszi őt körül. A politikai elit gyanakvással és féltékenységgel kíséri Palin szereplését, ami mindék párt részéről érzékelhető. Veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tartják a volt alaszkai kormányzónő fékezhetetlen dinamizmusát, a klasszikus amerikai értékek szembeállítását a mai amerikai valósággal. Több elemző rámutat arra, hogy Sarah egyszerre képviseli a legszigorúbb ultrakonzervatívizmust és a mindenn társadalmi kötöttséget átlépő popularizmust. Palin, aki nem mellesleg kitűnő kommunikátor, gyakran tudatosan rájátszik erre a véleményre, igen gyakran megtréfálva, zavarba hozva az őt cikizni akaró riportereket.
Palin vonzásának fő tényezője, hogy frontális és éles támadást indított a hatalmi és a gazdasági elit zárt hierarchiája ellen. A globalista háttérhatalom mára minden oldalról bekerítette Amerikát. A folyamatos expanzionista háborúk, az erősödő adóprés és az áttekinthetetlen pénzügyi állapotok, azaz az úgynevezett pénzügyi krízis közepette az amerikai társadalom szabadság-foka zuhanórepülésbe kezdett és hosszú idő óta ismét egyértelműen éleződő és mélyülő tendenciát mutatnak a belső feszültségek. Nem csak az amerikai átlag-ember, hanem az USA Kongresszusa számára is megfejthetetlen, titokzatos folyamatok zajlanak a pénzvilágban. Homály fedi a feneketlen egészségbiztosítási kincstár működését éppúgy, mint a háborús költségvetést, a tényleges hadikiadásokat. Külön bizottságot kellett létrehozni a szenátusban, mivel a Pentagon több, mint 2 billió dollár felhasználásáról nem ad egyértelmű képet. A hadügyi költségvetés auditálása két év óta megoldatlan. Ebben a helyzetben Palin indokoltan emeli fel szavát, hogy veszélyben az amerikai társadalom függetlensége és szabadsága! És ez minden, csak nem populizmus. Fél évszázaddal ezelőtt a legendás Ike, Dwight D. Eisenhower elnök komor búcsúbeszédben figyelmeztetett: óriási veszéllyel került szembe az USA. A katonai-ipari komplexum, az imperialista nagytőke legagresszívebb szövetsége bekeríti és maga alá gyűri a politikát. Sarah Palin szavai most arra utalnak, hogy a háttérhatalom, azaz a pénzvilág, az ipari és a hadiipari csoportok megtámadták az amerikai társadalmat. A politikai és a gazdasági folyamatok teljesen kikerültek a társadalom látóköréből, a „haver-kapitalizmus” szövevényes, átláthatatlan mechanizmusai a legklasszikusabb amerikai érték, a szabadság ellen indítanak háborút.

Palin: a választás jogát vissza kell adni az amerikai népnek

A Sarah Palin ellen a kampány kezdete óta folyó éles támadások azonban nem tudták megtörni a politikusnő diadalmenetét. Palin még nem indult olyan választáson, ahol veszített volna. Nimbusza, vonzereje ma is rendkívül erős. Szokatlan és váratlan húzása volt, hogy a nyár folyamán több nagy amerikai mozihálózatban kezdte el forgalmazni a „Legyőzetlen” című – saját magáról készült – riportfilmet, amely óriási sikert aratott. Több mozi jelezte, hogy a Harry Potter óta a legmagasabb nézőszámot érte el. Mindenütt hatalmas tömeg várta a Palin-stáb „nemzeti busz”-ként emlegetett autóbuszát és a hivatalos kampányprogram után nem volt ritkaság, hogy az emberek 3-4 órát álltak sorba, hogy Sarah közelébe kerülhessenek és egy pillanatra megérinthessék őt. Fantasztikus népszerűségének forrását sokan abban látják, hogy egész kampányát a politikai osztály elleni harcra építette és az egyszerű, dolgos amerikai polgárok civil kezdeményezéseinek korszakát hirdette meg. A pártok kulisszái mögött kialkudott reformok nem segítenek Amerikán – jelentette ki. Harcos kiállása az állami hatalom korlátozása, az energiafüggetlenség megteremtése, a költségvetés radikális csökkentése, a katonai kiadások leszorítása mellett pozitív visszhangra talál a nép körében, csakúgy, mint a politikai elit üzleti kapcsolatainak nyilvánosságra hozatala, a kongresszusi tagok anyagi helyzetének rendszeres ellenőrzése, az adócsökkentés a középosztály és az adóemelés a nagytőkések számára. Palin éles szavakkal ostorozza az álszent és csak a hatalmas költségvetési összegek eltűntetésére alkalmas Obama-féle társadalombiztosítási reformokat. A munkanélküliség csökkentését a magánvállalkozások élénkítésében, a helyi foglalkoztatási lehetőségek bővítésében jelölte meg, szembefordulva minden olyan elképzeléssel, ami a társadalmi szolidaritás ürügyén a munka nélkül megszerezhető jövedelmek fenntartására irányul. A Palin-program leglényegesebb eleme azonban a szabad piac szabadsága és az üzleti tisztesség érvényesítése. A hatalmi elitet ma a „haverkapitalizmus” átláthatatlan szövevénye rejti el a nyilvánosság elől és Sarah ennek szétzúzását tartja a legfontosabbnak ahhoz, hogy megváltozhasson Amerika.
Vannak kritikusok, akik kételkednek abban, hogy Sarah Palin komolyan gondolja az általa hirdetett reformokat és csak saját népszerűségét akarja növelni populizmusával. A két párt nagyágyúi azonban veszélyt éreznek, és nyilvánvalóan óriási nyomást gyakoroltak rá, hogy visszalépjen. Lejárató kampányok egész sorát szervezték meg ellene, nem kímélve magánéletét sem. Visszalépése is új helyzetet teremtett. Először is mindenki biztos abban, hogy Palin nem fordít hátat a politikának, akár szuperkommentátorként, akár egy új politikai szerveződés vezetőjeként továbbra is számolni kell vele. Visszavonulása óta ráadásul teljes intenzitással folytatja országjárását és arra bíztatja honfitársait, hogy a tényleges változást elősegítő jelöltre szavazzanak, bár egyelőre nem nevezte meg, kire gondol. A republikánus elnökjelöltek azonnal észrevették: Palin visszavonulása gyakorlatilag azt jelenti, hogy ő lesz a királycsináló a republikánus táborban, vagyis szerepe, politikai súlya tovább nő. A republikánus nagymenők nyilatkozatai fölöttébb érdekesek, hiszen korántsem a búcsúzásról szólnak. Egyszerre cseng ki belőlük a megkönnyebbülés és a jövőre vonatkozó óvatosság. „Sarah Palin egy jó barát, nagy amerikai és igaz hazafi, aki továbbra is erősen képviseli majd a konzervatív értékeket és azt, hogy Washingtonban változás kell”- jelentette ki Rick Perry texasi kormányzó. John McCain szenátor, a másik konzervatív nagyágyú úgy nyilatkozott, hogy „kétség nem férhet ahhoz, hogy Palin még fontos szerepet fog játszani a republikánus párt és egész Amerika életében”. Michele Bachman, a konzervatívok másik nő-elnökjelöltje pedig csak annyit mondott: „Palin kormányzó jó barátom és azt gondolom, jól látja a mi világunkat”.
A Palin-jelenség igazi szerepe, hatása pillanatnyilag nehezen mérhető fel. Az azonban bizonyos, hogy elvetette a magvát annak az eszménynek, hogy Amerikát csak egy harmadik erő változtathatja meg. „A választás jogát vissza kell adni az amerikai népnek – mondta Sarah, hozzátéve: véget kell vetni annak, hogy a politikai elit egymás között döntse el, kié a hatalom és a győztesek zsíros állami pozíciókkal, dollármilliókkal köszönjék meg a támogatást. „Ha fel akarjuk lendíteni az amerikai gazdaságot, először a haverkapitalizmus hatalmát kell megdönteni” – mondta az Iowa-i teaparty-rallin összesereglett, lelkesen ünneplő tömeg előtt.

Reagan zászlója Palin kezében

Sarah Palin kritikusai is elismerik; több, mint meglepő, hogy tábora nem fogyatkozik visszalépése óta sem. A Palin-rendezvényeken most is rengeteg a résztvevő, és híveinek kemény magja ugyanúgy, mint korábban, szívesen vállalja a több órás utazgatásokat, csak, hogy ott lehessen a gyűléseken. Táborában többségben vannak a republikánus szavazók, de nagyon sok demokrata-szimpatizáns is látogatja az „egy nemzet-út” állomásait. Könnyen lehet, hogy mindez nem véletlen, hanem Sarah pontosan megtervezett „félrevezető” kampányának előre bekalkulált következménye. Bizonyos vélemények szerint a politikusnő mostani kampánya rendkívül komoly szondázása, vagy inkább főpróbája annak, hogy a legközelebbi elnökválasztáson egy teljesen új alapokon szerveződő támogatással elfoglalja a Fehér Házat. És ennél a pontnál egy nagyon fontos kérdésre kell rámutatni: Ronald Reagan politikai örökségére. Nem holmi szeszély, vagy pusztán a véletlen műve, hogy Reagan képe kizárólag Palin választási plakátján látható, méghozzá egy olyan, interneten terjesztett változatban is, ahol a Reagan elnök kezében tartott amerikai zászló néhány másodperc múlva Sarah kezében tűnik fel. A Leleplező olvasói több olyan írásunkkal találkozhattak az elmúlt években, amelyek arra utalnak, hogy a reagan-i aranykor után drasztikus változás történt az USA hatalmi szférájában: a neokonzervatív, agresszív globalizmus teljesen bekebelezte az amerikai kormánygépezetet. Reagan leköszönése óta teljesen egyirányú Washington politikai pályája, az ifjabb és idősebb Bush, Clinton és Obama ugyanabba az irányba viszi Amerikát, ami alapvetően mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból igaz. Reagan elnök álma a klasszikus, szigorú erkölcsökre épülő dolgos társadalom, tisztességes viszonyokra alapozott fejlett, prosperáló gazdaság, illetve az amerikai katonai és gazdasági potenciállal sokoldalúan biztosított, szilárd és kikezdhetetlen nemzetközi pozíció, amit a legnagyobb rivális hatalmakkal, első sorban a Szovjetunióval közösen kialakított kollektív, kiegyensúlyozott biztonsági rendszer szavatol. Reagan – saját meglátása szerint – ehhez megfelelő, bátor és kreatív partnert talált az általa „makacs kommunistának” nevezett Gorbacsov szovjet pártfőtitkár személyében.
A történelem azonban más irányt vett. Reagan leköszönését követően a politikai örökségről komoly formában nem sok szó esett, sőt az évek folyamán egyre inkább egyfajta dekorációvá degradálták, amellyel a legagresszívebb globalista expanziót próbálták szalonképessé tenni. Az erdei sétán született amerikai-szovjet megállapodásnak azt a pontját, amely a Varsói Szerződés feloszlatását azzal az amerikai vállalással ellensúlyozta, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé az Oderán túl, az USA félresöpörte és egész kelet-európát integrálta a nyugati katonai szervezetbe, alapvetően megváltoztatva ezzel az oroszok biztonsági pozícióit. Mostanra köszönt be az a korszak, amikor az intenzív fegyverkezés, az állandó háborúzás és a minden földrészre kiterjedő amerikai uralom biztosításának felmérhetetlen költségei katasztrofális pénzügyi válságba sodorják az egész világot. A megfizethetetlen eladósodás csapdájából nincs kiút. A háttérhatalom kiadta a parancsot a megszorítások fokozására, ami mindenütt a társadalmi feszültségek kiéleződéséhez, gazdasági regresszióhoz, politikai válságok sorozatához vezet, nem beszélve a súlyos nemzetközi konfliktusokról, amelyeket nem csillapít, hanem erősít az a tény, hogy az amerikai politika első számú eszközévé lépett elő a hadsereg és a háború. Az Egyesült Államok, a világ legerősebb állama a közvetlen közelébe jutott annak, hogy maga is saját csapdájába essen.
Sarah Palin ebben a helyzetben döntött úgy, hogy újra fölemeli Reagan zászlaját és egy megtisztuló, erős és prosperáló Amerika építésére hívja táborát. Ez a tábor első sorban nem a pártvonalak, hanem a klasszikus amerikai értékrend, mindenek előtt a szabadság és a demokrácia alapján áll össze. Tulajdonképpen eddig is jelen volt az amerikai társadalomban, de határozott politikai karakter nélkül alakított kisebb-nagyobb közösségeket, helyi akciócsoportokat. Ez a tea-party-nak nevezett közösséget nehéz határozottan jellemezni – pláne idegen szemmel -, mert kizárólag és speciálisan a legkarakterisztikusabb amerikai eszmeiség kereteiben fogalmazza meg elveit. Három alapvető ideája: a felelős költségvetés, az alkotmányosan korlátozott kormányhatalom és a szabad piac. Obama hatalomra jutása óta a mozgalom megélénkült, ami első sorban annak köszönhető, hogy álláspontja szerint az Obama-adminisztráció a szegényeket és a gazdagokat támogatja, de teljesen magára hagyja, sőt hátrányba sodorja a középosztályt. Mára a tea party hazafiak mozgalma az USA legnagyobb protest-csoportját jelenti. Politikai karaktere ugyan nemigen határozható meg egyértelműen, hagyományai azonban a konzervatív republikánusok felé mutatnak. A republikánus elnökjelöltek ezért megkülönböztetett fontosságot tulajdonítanak e tábor megnyerésének, amelyik ugyanakkor teljesen szabadon, gyakorlatilag központi irányítás nélkül tevékenykedik. Uralkodó nézetrendszerük sem egyöntetű, bár érzékelhető, hogy most dühödt tiltakozással fogadják a kormány intézkedéseit. Az Amerikai Katolikus Egyetem katolikus tanulmányokkal és társadalom kutatással foglalkozó intézete (Institute for Policy Research and Catholic Studies) az elmúlt évben tanulmányozta a tea party mozgalom aktuális helyzetét és arra a következtetésre jutott, hogy a mozgalom az átalakulás és a formálódás stádiumában van, erős ellenérzést tanúsítva az Obama-kormányzattal, különösen a látszólag jótékonykodó „dadus-állammal” szemben.

Öljétek meg Sarah Palint!

Figyelemre méltó, hogy az elmúlt évben az amerikai egyházi társadalomkutató intézetek figyelme határozottan a Tea Party mozgalomra összpontosított. Több tanácskozáson elemezték azokat a politikai és eszmei folyamatokat, melyek következtében országszerte új lendületet kapott a mozgalom és arra a következtetésre jutottak, hogy az Obama kormányzat politikája egyenesen kiprovokálta az amerikai értékrend újrafogalmazását, és ez szinte minden társadalmi rétegre igaz. A Tea Party egyértelműen a konzervatív bázis spontán mozgalma, mégis kimutatható benne az a bizonytalanság, ami mára az egész amerikai társadalomban megmutatkozik. A hatalmi elit öntörvényű működése, az egyéni szabadság egyre erősebben érzékelhető korlátozása, a szabad piacot elnyomó globalizmus kikezdte a hagyományos amerikai értékek érvényesülésének lehetőségeit és a társadalmi tendenciák iránya végzetes fordulatot vett: a fejlődés, a szabadság és a gazdagodás helyett a bizonytalanság, a megszorítások és a rég nem tapasztalt lecsúszás réme fenyegeti az embereket. Bár nem beszélnek róla, tény, hogy fokozódnak a belső feszültségek. A kormány több milliós befogadóképességű titokzatos táborokat létesít az ország különböző részein, a titkos biztonsági szervezetek nyomon követik az emberek minden pillanatát, minden szavát, minden cselekedetét. Az USA-ban ma minden ötödik család a szegények kategóriájába tartozik és ez az arány a színes bőrű lakosság esetében minden negyedik családra vonatkozik. Nem élénkül a gazdaság, fokozódik a munkanélküliség, miközben a lakosság egyre nagyobb része ellenzi a segélyprogramok kiszélesítését. A kormány tehetetlen a most már több, mint 11 milliós illegális bevándorlással szemben. Növekszik a szegények és a gazdagok közötti szakadék, a középosztályra elviselhetetlen adóterhek nehezednek, egyre nagyobb mértékűek az elvonások és a megszorítások, miközben az USA hadereje folyamatosan háborúzik a Föld különböző régióiban. Az egyszerű amerikai állampolgár számára lassanként teljes homályba vész az amerikai politika karaktere és egyáltalán nem győzelmi hangulat uralkodik az országban. A minden oldalú bizonytalanság sokkal inkább frusztrálja és megfélemlíti az embereket.
Ebben a helyzetben ugrásszerű növekedésnek indult a Tea Party mozgalom, aminek legfőbb jellegzetessége, hogy rengeteg olyan embert von be a politika mozgáskörzetébe, aki eddig távol tartotta magát minden militáns aktivitástól. Mindez oda vezetett, hogy a Tea Party ma már szinte csak a változás, a fordulat követelésében egységes, miközben a mozgalmon belül egymással korántsem harmonizáló nézetek uralkodnak. Robert Scirico atya a michigani Katolikus Actio Intézet igazgatója egy előadásában arra világított rá, hogy a Tea Party mozgalom egységes ugyan a kisebb állam és a kisebb politikai hatalom követelésében, a katolikus érzékenység és a hagyományos amerikai értékrend őrzése mellett azonban a mozgalomban már-már anarchista nézetek is dominálnak köreiben. Az amerikai egyházak alapvetően támogatják azt a törekvést, hogy az emberek ügyeit helyben, az adott közösségek szintjén kell intézni és a kormány csak kivételes esetekben avatkozzon be a mindennapok életébe. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Tea Party pillanatnyilag inkább egy színes populista áramlatra, semmint egységes politikai mozgalomra hasonlít.
Sarah Palin az első pillanatban felismerte a mozgalomban rejlő politikai lehetőséget és országszerte mozgásba hozta a Tea Party csoportokat. Nem lehet megjósolni a jövőt, de legújabb és immáron nem lokális csapat a TEA PARTY OF AMERICA nevet választotta, ami talán arra utal, hogy a mozgalom új, egységesebb arculattal és nagyobb önállósággal akar szerephez jutni az amerikai politikában. Sarah Palin ma kétségtelenül az első számú sztárja a Tea Partynak és nagymértékben az ő döntésétől függ, hogy a sokmillió Party-szavazó melyik republikánus jelöltre adja voksát.
Palin visszalépése az elnökjelöltségtől azt jelzi, hogy egyelőre nincs itt az ideje annak, hogy a Party önálló tényezőként induljon a választásokon, de a közeli jövő ugyanakkor ezt sejteti. Amerikában egyre forróbb a levegő. A Tea Party fellépése nem kis aggodalmat kelt a szegények, mindenek előtt a színes bőrűek körében. Nemrég egy televíziós sztár – saját bevallása szerint viccből, de figyelmeztetésül is a szerinte a színes bőrű lakosságot sértő kijelentésekre – honlapján felszólítást tett közzé: „Öljétek meg Sarah Palint!” Mindenki megdöbbent azon, hogy néhány óra alatt több tízezren csatlakoztak a felhíváshoz.

Következő számunkban folytatjuk

Márciusban újra kezdjük?

Lesznek bátrak, akik mernek?

Ez a kommentár elüt az eddigiektől. Ezúttal töprengéseimről számolok be az olvasóknak, annak tudatában, hogy az ilyesmi gyakran kiábrándító és mindíg unalmas...

A marxizmus klasszikusai nagyjából megegyeztek abban, hogy forradalmi helyzet akkor áll elő, ha az elnyomottak már nem hajlandók az addigi módon élni, az elnyomók pedig már nem tudnak a régi módon kormányozni. E formula végletes leszűkitése a kérdésnek. Az is megállapítható, hogy a marxisták forradalmi spekulációi tulajdonképp soha - sehol nem jöttek be.

Mi magyarok a forradalmak és a szabadságharcok népe vagyunk. Olyan új nép, másfajta raj, mely másként ejti a szót, fején másként tapad a haj. Azaz olyan ázsiai horda, amelynek legalábbis annyira sikerült vérvonalát [genetikai adottságait] megőriznie, hogy időnként csóvát mer vetni abba a rothadt szalmakazalba, amelyet "Művelt Nyugatnak" szoktak titulálni.

A magyarság ezeréves pöre, ősi jussáért: a földért a szabadságért, máig sem ért véget. Koppány vére időnként felbuzog. Dózsa népe rátört a henye úri népre. Izzó vastrónon égették miatta és híveit kényszeritették, hogy kutyákként marcangolják a húsát. "Szent" István Király büszke lehetett utódaira. Ő is így csinálta volna. A jobbágytörvényeket "szent jobbjával" emelte törvényerőre. Hogy mert a paraszt ellene lázadni?

Persze békétlenek voltak a nemesek, főnemesek is.

Az "összeesküvő", Zrínyi és Frangepán, a hóhér bárdja alatt végezték.

Thököly, Rákóczy! Borzasztó megalkuvások árán bonthattak zászlót a töröknél is aljasabb elnyomó, a Habsburg ház, ellen és a "háttérhatalom" Róma ellen. Életük gyertyája sanyarú bujdosásban, keserü száműze tésben hunyt ki. Thököly miatt Kollonics érsek neve fémjelzi a megtorlást, aki a magyarságot koldussá, katolikussá, majd németté óhajtotta tenni.

"Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungarae [Fölszakadnak a nemes magyar nemzet sebei]" jelszóval lázadt fel a leggazdagabb magyar földesúr II. Rákóczy Ferenc az osztrák despotizmus ellen. A "vallásos" és "kulturált" Habsburgok - tuszokként - Bécsbe rabolták feleségét és két fiát. Az apa száműzetésben, a miről sem tehető családtagok voltaképp rabságban élték le életüket.

A '48-as Szabadságharc lánglelkű vezérének a szabadkőmüves Kossuthnak sikerült megpattannia. Ám az őrhelyükön kitartó magyar és magyarszivű tábornokok a cs. és kir.

táborszernagy a bresciai hiéna Haynau kezére kerültek és bitón végezték. [Úgy látszik, katonákat bitóra vonni a kulturált és mélyen vallásos nemzetek kegyes szokása.]

Thorma János alkotása - Az aradi vértanúk.

[A kortárs festő "vázlatát" ezúttal nem kicsinyítem. Hagy tükröződjék benne Európa igazi arculata.]

'56 sem végződött happy and-del. A forradalom miniszterelnökének "természetesen" kijárt az obligát kötél. Tolvajokká vedlett gyilkosai és pereputtyuk, mi sem természetesebb ennél, őt is ellopták - maguknak! Ők tolonganak szobra, sírja körül. Ők hajtanak fejet és helyeznek állami pénzen vett koszorút a halott szivére. [A pufajkásnak a mártir gyenge eszű és jellemű leányát is sikerült maga mellé állitania néhány undorító (koszoruzási) pillanat idejére.]

Egyszóval - honfitársaim - megállapithatjuk: valahogy nincs szerencsénk a forradalmakkal.

A fent emitett esetekben, amint említve volt, mégy csak a vén Európa és a még vénebb Katolikus Egyház volt ellenünk.

Most sokkalta hitványabbak vagyunk, mint eleink, és ráadásúl drasztikusan változott a szitu is. Most a "Globalista Világ" ellenében kellene lázadnunk, amely - a jelek szerint - hazánk területén tervezi az "Európai Izrael" megalapitását, legfeljebb hatmillió magyar helóta [europalesztin] élőhelyén.

Arról ugyan nem szól a Tóra, még tán a Talmud sem, hogy Jahve Árpád örökét is a kiválasztott népnek igérte volna, dehát ez csak formai kérdés.

A lényeg, hogy Magyarországon "béke", illetve "nyugalom" legyen, mert a sakterek csak így tudnak nyugodtan dolgozni az őshonos népesség biológiai jellemzőinek átalakitásán, hogy ennek nyomán "befogadókká" váljunk, mire megindul az Alija. Viccesen hangzik?

Magyar! Ha gondolkodni lusta vagy, legalább a szemednek higyj. Kérd meg a szomszéd kölkét, hogy a Netről töltse le, olvassa el és magyarázza meg neked, mit irnak - nyiltan, pimaszúl - a magukfajták a magadfajtáról.

Ne a szószékre pislogj, ne a szentbeszédre fülelj a templomban. A papodtól sohasem fogod hallani sem az igazat, sem a valót.

Szóval, mi legyék márciusban?

Tudni illik, hogy a társadalmak szövetét már úgy beszőtték a titkosszolgálatok metasztázisai, hogy elvileg sem képzelhető el egy spontán népmozgalom megszervezése, mégkevésbé levezénylése. Orwell voltaképp el sem tudta képzelni, milyen is az, amikor a nagy testvér tényleg figyel téged.

Gyakorlatilag nincs olyan társadalmi mozgás, amivel ne utazna együtt egy vagy több titkosszolgálati ágens. Ezek ténykedése természetesen nem csupán és nem is elsősorban a fütkészés, hanem a manipulálás!

Az ágensek olykor nem fékezik, pláne nem robbantják az adott mozgalmat, hanem bekapocsolódnak a játékba és annak szabályait manipulálják, hogy a mozgalom maga játssza le az önmegsemmisités programját.

Nem lehet kétséges, hogy a szolgálat minden szervezkedésről értesül. Azt letapogatja. Beleépiti ágenseit. Sőt maga hoz létre "forradalmi sejteket". Észrevétlenül átveszi a folyamat felülvezérlését és az általa kivánt irányba tereli azt.

A magam részéről sok sikert kivánok a márciusi forrófejüeknek. Csodák természetesen történhetnek. Valószinűbb azonban, hogy egy elvetélt lázadás alkalmat nyujt a népellenes rezsimnek ahhoz, hogy a "demokrácia" rendőrállami jellegét tovább erősítse.

Jómagam szintén úgy vélekedem, hogy a társadalmi - gazdasági romlást le kell lassítani, meg kell állítani, majd a folyamatot meg kell fordítani. Ennek nélkülözhetetlen feltétele [conditio sine qua non-ja] egy olyan társadalmi csoportosulás létrejötte, amelyet egységes világszemlélet és a cél meghatározottsága, az áldozatvállaló tettrekészség fűz össze. Olyan csoportosulásra van szükség, amely - fenti tulajdonságainál fogva - immunis a judeo-krisztianizmus, illetve a judeo-bolsevizmus virusaival szemben.

Senki se' mondja, hogy ez lehetetlen! E kivánalmaknak megfelelően jöttek létre és fejlőd nek világszerte az iszlamista közösségek. Ezek egy része idegen környezetben él és ténykedik. Furcsa lenne, ha Árpád földjén az őshonos magyarok erre képtelenek bizonyúlnának.

Ez a közösség neveli fel, képezi ki és indítja a harcosokat, akik képesek ölni és meghalni, ahogy Árpád és fiai tették a Pozsony alatti csatában. Ime egy magyar lovasvitéz. Jelkép, de örökké való. Egy ilyen "harcigépnek" sok alkatrésze van. A legfontosabbak: a sziv és az agy, a képen nem látszanak.

Véleményem szerint is szükség van forradalomra - több lépcsőben!

A tanitással kell kezdeni. Ezt a kiképzés követi. A felvonulás a harmadik etap!

Nem véletlen, hogy a cionisták a tanitókat írtják a legnagyobb buzgalommal. Korábban méltattam a harci helokopterről rakétával meggyilkolt Jaszin sejk tevékenységét.

A napokban kaptam edgy "szellemes" animációt. Ime. Gondolom, a "müvelt nyugat" jót mulatott a képen, csakúgy mint Allah kifigurázásán. De ügyeljünk a következő tendenciákra.

A minap olvastam egy bulvárlapban, a Boston Globe egy cikkéről. Arról szól, hogy 2004-ben

Clinton egy newyorki klinikán feküdt titokban, álnéven. Az Al Kaida mégis kiszasszerolta a dolgot és merényletet kisérelt meg ellene. Nem a merénylet ténye, hanem módja érdekes. Betörtek a számitógéprendszerbe és átirták Clinton receptúráját. Heplock helyett Heparint adalékoltak a "mixtúrához". A szopatóst csak a véletlen mentette meg. A gyógyszert orvos szolgálta fel, aki észrevette, hogy valami nem stimmel. Ha a kiszolgálást nővér végzi, Clintonnak annyi.

A történet tanulsága, hogy az elektronikus hadviselés fortélyaiban a "terrorszervezetek" ugyanolyan járatosak mint az amerikaiak, vagy az izraeliek.

Mindez kapcsolódik mondanivalómhoz.

Sejtésem szerint a "márciusi eseményeket" olyan személyek és szervezetek készitik elő, akik nemhogy az elektronikában nem járatosak, de a logisztika alapfogalmainak megértésére is teljességgel képtelenek. A szeptemberi és októberi "sajnálatos események" számomra azért sajnálatosaki, mert a "harcvezetés" totális dilettantizmusát tükrözték. Egyedül a T-34-es volt szakszerüen vezetve, de mint egyetlen fecske nem csinálhatott nyarat...

Tehát - honfitársaim!

Lassan a testtel! Avagy: többet ésszel, mint erővel! A forradalom szükséges, de az ideje nem jött el.

2007.02.18

Sz. Gy.

visz a víz sodor

2017. december 16., szombat

A TITOKZATOS X-NAP

ZATOS X-NAP I. rész.

2011.08.31. 20:14 | virág andrás |

A TITOKZATOS X-NAP I. ré

A TITOKZATOS X-NAP

I. rész.

A TITOKZATOS X-NAP

II.rész

2011.12.05. 18:19 | virág andrás |

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése