2012. július 9., hétfő

A LELEPLEZŐ cikkeiből I


A LELEPLEZŐ cikkeiből

I
Drábik János: 
Breivik biorobotként gyilkolt a szigeten?
Mi történt valójában Norvégiában? Megtudhatjuk: mi a Gladio?

A rendőrség magatartása elgondolkodtató
Kétségeket támaszt az is, ahogyan a rendőrség irányítói viselkedtek. A rendőrségnek több mint 90 percre volt szüksége ahhoz, hogy az Oslótól 20 km-re fekvő Utöjába megérkezzen. Ez a távolság 12 perc helikopterrel, és 25 perc autóval, és hajóval. A késlekedés lehetővé tette a merénylő számára, hogy minden lőszerét fel tudja használni ártatlan emberéletek kioltására. A rendőrfőnök, Sveinung Sponheim - akiről az olvasható az internetes fórumokon, hogy maga is szabadkőműves - átlátszó és gyenge kifogással állt elő, amikor a közlekedési nehézségekre hivatkozott. Sponheim szerint a helikopter nem volt elérhető, és hajót sem találtak. Elérhető helikopter valójában nagyon is létezett. Ott repült Utöja felett, és gondosan lefilmezte a folyamatban lévő mészárlást. A norvégok többsége már évszázadok óta rendelkezik saját hajóval. A rend-őrség azonban képtelen volt idő-ben segítséget nyújtani az életükért küzdő fiataloknak. Ez a példa nélkül álló lassúság és tehetetlenség gyanússá teszi a rendőrség magatartását. Felmerül a kérdés, hogy a szélsőjobboldali ideológia mennyire hatolt be a rendőrség és a biztonsági erők soraiba. Úgy tűnik, hogy a közérdek szolgálatának elkötelezett szociáldemokraták csak az államhatalom egy részét ellenőrzik, a törvényhozást és a kormányzati tisztségek egy részét, míg a végrehajtó hatalom és különösen a fegyveres testületek már nincsenek teljesen a kormány ellenőrzése alatt.
Tény az, hogy a rendőrség egyetlenegy életet sem mentett meg. Csak akkor érkeztek meg, amikor Breiviknek már elfogyott a lőszere, és kész volt arra, hogy feladja magát. Így állt elő az a helyzet, hogy világrekordnak számít az, ami Oslóban történt. Olyan merényletek esetén ugyanis, amikor sorozatgyilkosságokra került sor, az elkövető vagy végzett magával, vagy lelőtték. Oslóban a rendőrség egyetlen egy lövést sem adott le Breivikre. Egyszerűen a nevén szólította a tömeggyilkost, és távozott vele.
A bombarobbantás Oslo belvárosában, valamint a baloldali fiatalok lemészárlása évi találkozójuk színhelyén egyértelműen politikai terrorizmusra utal. A vérontást megelőző napon tüntetés volt Utöján a palesztinok mellett és Izrael ellen. A Norvég Munkáspárt ifjúsági tagozatának vezetője, Eskil Pederson kijelentette, és ezt a Dagbladet c. napilap le is hozta, hogy Norvégia kész egyoldalúan is gazdasági embargót bevezetni Izraellel szemben. Elgondolkodtató, hogy az a Norvégia, amelynek ötszáz katonája részt vesz az afganisztáni hadműveletekben, és amelynek légiereje hónapokon keresztül bombázta Líbiát a NATO megbízásából, képtelen volt egy helikoptert vagy egy csónakot találni, hogy rendőrsége időben az életveszélybe került fiatalok segítségére siethessen.

Bizonyítási kísérlet a tett színhelyén
2011. augusztus 13-án Breiviket a rendőrség nyomozói Utöjára vitték, hogy a helyszínen mutassa meg pontosan, mit, hol és hogyan tett a vérengzés napján. Breivik golyóálló mellényt viselt és egy pórázhoz hasonló szíjat. Így kellett utánoznia, hogyan használta a nála lévő fegyvereket. Sem a tömegtájékoztatási intézmények, sem a közvélemény nem kapott erről a helyszíni kísérletről értesítést. A rendőrség azzal magyarázta a sziget meglepetésszerű bejárását a gyanúsítottal, mert Breiviket egyenként fogják megvádolni 77 áldozata megöléséért. A rendőrség véleménye szerint a túlélők számára kevésbé kegyeletsértő, ha ezt a bizonyítási kísérletet most végzik el, és nem a bűntető ügy bírósági tárgyalása idején. Számos rendőrhajó és helikopter volt jelen, de az Utöjára látogatók nem észlelték, hogy valójában mi történik körülöttük mintegy 8 órán keresztül. Másnap, augusztus 14-én vasárnap a rend-őrség sajtóértekezleten adott tájékoztatót a helyszíni bizonyítási kísérlet eredményéről. A jelenlévők szerint Breiviket nem indította meg érzelmileg a tett színhelyére való visszatérése, és a lelkiismeret-furdalás vagy megbánás semmilyen jelét nem mutatta. A rend-őrfelügyelő szerint Breivik viselkedése annyira közömbös volt, mintha valamilyen képzeletbeli irreális világban élne. Utöján készségesen és pontosan újrajátszotta azt, amit cselekedett, bemutatva, hogyan hajtotta végre a 69 gyilkosságot. Azaz úgy viselkedett, ahogyan a birobotok szoktak, ha a handlerük megfelelő kódokkal bekapcsolja az idegrendszerükbe beépített programot. (Lásd: Drábik János: Tudatmódosítás c. dokumentumkötetét, amely 2004-ben jelent meg a Gold Book Kiadó gondozásában.)
Gordon Duff, aki megjárta a vietnami háborút, és a Veterans Today nevű katonai és külpolitikai folyóirat, valamint a hasonló nevű információs hálózat egyik vezető-szerkesztője, hosszabb ideig pénzügyi és banki szakértőként tevékenykedett. Az ENSZ humanitárius segélyszervezeteinél volt alkalmazásban, továbbá biztonsági és védelmi tanácsadóként is működött. Gordon Duff cikkei világszerte olvashatóak az elektronikus és a nyomtatott sajtóban, de rendszeresen lép fel a főáramlatú tévék és rádiók műsoraiban is. Nos, ez a Gordon Duff állapítja meg, hogy a norvégiai vérengzés vonatkozásában sokasodnak az aggodalmat keltő bizonytalanságok. Azok a további gyanúsítottak, akiket a tragikus eset kapcsán őrizetbe vettek, úgy eltűntek, mintha soha sem léteztek volna. A világ legnagyobb autóbomba-merényletével kapcsolatos fedőtörténet (cover story) is egyre gyanúsabb. Anders Behring Breivik eredeti norvég neve helyett is ma már annak anglicizált változatát, Andrew Berwicket olvashatjuk azon a videón, amelyben ő a főszereplő, és ahol egyértelműen kiderül, milyen cinkos megértéssel viselkedik ezzel a terrorista gyilkossal szemben a norvég rendőrség.
Amikor sor került a helyszíni szemlére, Berwick/Breivik a szabadkőműves páholy tagja úgy sétált a gyilkosság színhelyén a rendőrség és a terrorelhárító erők tagjaival, mintha egy hétvégi kirándulást tennének. Berwick/Breivik, aki a tömeggyilkosság elkövetésekor rendőregyenruhát viselt, a bizonyítási kísérlet idejére kapott egy sorozatlövő kézifegyvert, noha ezúttal mint gyanúsított letartóztatás alatt állt. Berwick/Breivik elmondta, hogy a tömeggyilkosság egész ideje alatt folyamatosan telefonkapcsolatban állt a rendőrséggel, és hívásait magnetofonon rögzíteni kellett volna. Ezek a telefonhívások érthetetlen módon nem kerültek rögzítésre, és valahogy elfelejtődtek, vagy pedig téves helyre lettek irányítva. Tekintettel arra, hogy a rendőrséggel folytatott beszélgetéseknek rendkívül fontosak a következményei, felmerül a kérdés, hogyan tűnhettek el ezek a beszélgetések, miért nem rögzítették azokat, hogyan válhattak téves hívásokká, amelyek sorozatosan nem érik el a felhívott címzetteket, és amelyeknek sehol nem marad nyoma.
drabik-biorobot1.jpg
 Berwick/Breivik hidegvérrel végrehajtott tömeggyilkossága során úgy viselkedett, mint egy sportriporter, aki részletesen beszámol a történt „sportesemény'' minden részletéről pontosan úgy és abban a sorrendben, ahogy az a valóságban is megtörtént. Berwick/Breivik, a „sportriporter" úgy tudósított rémes tetteiről, mint aki valójában egyáltalán nem fél a bűnüldöző szervek haragjától. A rendőrség és a nyomozó szervek képviselőjével történt helyszíni bejárás során nemcsak azt mutatta be, hogyan gyilkolt, de arról is beszámolt, hogy hol, miként telefonált a rendőrségnek, és milyen beszélgetések zajlottak le. Kezdetben azt követelte: vegyék őrizetbe, hogy leállíthassa az öldöklést, azaz ne kelljen tovább gyilkolnia. Ahogy felidézi az elhangzott párbeszédeket - amelyet gondos kezek sajátságos módon eltüntettek -, a kívülállónak az a benyomása, hogy a beindított robotnak már elege volt a gyilkolásból, és szeretné azt abbahagyni. Berwick/Breivik mindezt rutinszerűen ismételte meg a nyomozók jelenlétében: felváltva lőtt, telefonált, beszélt a rendőrökkel, majd azokhoz szólt, akik később áldozatai lettek, hogy ne rejtőzzenek el tőle, hiszen ő rendőrtiszt, és azért van ott, hogy segítsen nekik. Majd amikor hittek neki, megölte őket. Ekkor ismét felhívta a rend-őrséget, és egy újabb párbeszédre került sor.
drabik-biorobot1.jpg
Érdemes közelebbről is szemügyre venni a történteket a norvég újságok eredeti szövegeiből vett fordítás alapján. A szó szerinti fordítást megelőzően utalunk rá, hogy ezekből az derül ki, hogy nemcsak a telefonhívások száma, amely 8 és 10 között lehetett, fontos, hanem az, hogy mi volt ezeknek a beszélgetéseknek a tárgya. Berwick/Breivik ugyanis a rend-őrség vezetőihez, pontosabban a terrorelhárító egység vezetőihez beszélt, miközben folyamatosan gyilkolta le áldozatait a Norvég Munkáspárt fiataljait. Az egyik ilyen tájékoztatása a rendőrség felé különösen elgondolkodtató. Szó szerint idézzük:
Breivik, Parancsnok. Beszervezve az antikommunista ellenállási mozgalomba az iszlámizáció ellen. A művelet befejeződött, és megadom magam a Deltának."
A Delta erők (norvégul Beredskapstroppen, vagyis rendkívüli helyzetben bevethető biztonsági erők) azonban nem válaszoltak Berwick/Breivik nehezen félreérthető szövegére. Ehelyett azt kérték, hogy egy magasabb rangú személy értelmezze a rendőr-ségtől, illetve a terrorelhárító egységtől ezt az üzenetet. Azt feltételezték, hogy egy ilyen üzenet származhat egy paranoiás elmebetegtől, de lehet egy baljóslatú összeesküvésről szóló jeladás is.
A „Breivik parancsnok" bemutatkozással kezdődő második telefonhívás 18 óra 26 perckor, 27 perccel az után történt, hogy Breivik 17:59-kor már felhívta a rendőrséget. Első hívásakor Breivik még csak néhány áldozatával végzett, de már a leghatározottabban felajánlotta, hogy megadja magát, és szinte kérte, hogy haladéktalanul tartóztassák már le.
Egy perccel az után, amikor a vérengzés befejeződött, a Delta rendkívüli biztonsági erők őrizetbe vették Breiviket. Ismételjük: letartóztatását megelőzően másfél órával Breivik valójában azt kérte a rendőrségtől, hogy tartóztassák le, és adják át a Delta terrorelhárító biztonsági erőknek. A rendőr-ség azonban homályos okokból ezt a kérést nem teljesítette, és Breivik folytatnia kellett a szériagyilkosságot - saját kifejezésével élve - úgy, mint egy „autopilótának". Az autopilóta kifejezés robotpilótára utal, egy önműködő kormánygépre, amit úgy is értelmezhetünk, hogy itt egy robothoz hasonlóan működő emberrel, vagyis biorobottal állunk szemben. Ez rendkívül lényeges kérdés, ugyanis egy programozott idegrendszerű személy valóban képes arra, hogy egy ilyen méretű bűncselekményt hidegvérűen és egy robot pontosságával, apatikus közönnyel végrehajtson.
A 17.59-es hívást követően csak 35 perc múlva érkezett két rendőrtiszt az Utöjával határos Buskerud település rendőrségére. Ekkor az oslói Delta egységek tíz percnyi távolságra voltak. Ekkor csöngött a telefon a buskerudi rendőrkerület telefonközpontjában. A beszélgetést rögzítő rend-őrségi jegyzőkönyv szerint egy norvégul beszélő férfi közölte, hogy megadja magát a rendőrségnek. Erre kellett volna válaszolniuk. Breivik ugyanis azt állította, hogy kapitulál, vagyis leteszi a fegyvert, azaz megadja magát. Breivik védőügyvédje, Geir Lippestad mondta el Norvégia második legnagyobb példányszámú napilapjának, a Verdens Gangnak, a VG-nek, hogy védence miként számolt be neki erről a telefonbeszélgetésről: „Közölte, hogy teljes néven mutatkozott be, és meg akarja adni magát. Kérte, hogy szállítsák a Delta terrorelhárító egységhez, de erre a kérésére nem kapott választ, és nem értette, hogy miért. Ekkor könyörgött, hogy valaki, akinek döntési jogosultsága van, hívja őt vissza."
A védőügyvéd azt is elmondta, hogy emiatt Breiviknek folytatnia kellett szörnyű gyilkossági sorozatát Utöján. Breivik a következő 28 percben még találkozott fiatalok két csoportjával a szigeten, akiket lelőtt, és még arra is jutott ideje, hogy tüzeljen azokra, akik a vízbe ugorva úszással próbáltak menekülni. Breivik 18.26-kor ismét felhívta a rendőrséget, és jelentette, hogy kész megadni magát. Erre azonban csak a vérengzés után egy perccel kerülhetett sor, amikor is az időközben megérkezett Delta terrorelhárító erők Anders Behring Breiviket a nevén szólítva magukhoz hívták és végre letartóztatták.
drabik-biorobot2.jpg
Breivik Magne Rustadnak, a hönefossi rendőrség főnökének a telefonszámát hívta, de Breivik nem volt regisztrálva a rendőrfőnök telefon-nyilvántartásában. A hívó pedig nem akarta megmondani, hogy kihez tartozik ez a szám. Breivik kihallgatásakor erre azt a magyarázatot adta, hogy a sziget egyik kioszkjában talált egy telefont röviddel azután, hogy elkezdte a gyilkosságsorozatot. Ez volt az a telefon, amiről leadta a hívásokat. Geir Lippestad a részletek megismerése után többször is hangsúlyozta, hogy Breivik már az első telefonhíváskor - 17.59 perckor - kész volt megadni magát. Ha erre a jelentkezésére kap egy jóváhagyó megerősítést, akkor abbahagyta volna a gyilkosságsorozatot.
Figyelemmel kell lenni arra tényre is, hogy ebben az időben a mobiltelefon-hálózat rendkívül túl volt terhelve, pontosan a segélyhívások miatt. A telefonközpontot elárasztották az áldozatok és családtagjaik segélyhívásai. A Verdes Gang tudósítója azt kérdezte Lippestadtól, hogy miért akarta Breivik megadni magát a rendőrségnek. A védőügyvéd szerint Breivik tudatában volt, hogy sok 'NOK'-t ('Not Okey'), azaz mélyen elítélendő dolgot tett. Számos ismeretlen embernek elvette az életét, amelyről sokat fognak cikkezni a sajtóban, ezért ő nyilvánosságra hozott egy nyilatkozatot. Breivik arról is meg volt győződve, hogy a rendőrség a szárazföldön ered a nyomába (feltehetjük a kérdést: honnan tudta a tömeggyilkos, hogy vele szemben nem vetnek be helikoptereket, noha számos repkedett a közeli légtérben, amit azok a norvégok is megerősítettek, akik vízi járműveken siettek az áldozatok mentésére?). Lippestad szerint Breivik megbecsülte, hogy kb. mennyi időt igényel az, hogy a rendőrség megjelenjen a helyszínen. Fontos az a körülmény, hogy Breivik sokkal többször - legalább 10-szer - hívta a rendőrség telefonközpontját, mint ahányszor a hívása keresztülment. Állítólag csak kétszer. Lippestad szerint nagyon valószínű, hogy legalább 8-szor, de az is lehet, hogy 12-szer telefonált.
Breivik elmagyarázta, hogy amikor telefonhívásával el tudta érni buskerudi rendőrség telefonközpontján keresztül 17.59-kor a Delta terrorelhárító egységet, akkor ő megállt egy rövid időre az erdőben, hogy átgondolja, mit tegyen a következőkben. Az egyik, ami felmerült benne, hogy öngyilkos lesz, a másik pedig az, hogy folytatja az Európa megmentéséért vívott küzdelmet, amelynek elkötelezte magát. A Verdens Gang munkatársának a kérdésére, hogy miért nem lett öngyilkos, Lippestad azt válaszolta, hogy meggyőződésével szembenállónak tekinti az öngyilkosságot. Kész harcolni céljaiért, meg akarja változtatni Európát, és úgy gondolta, hogy ezt sokkal inkább meg tudja tenni, ha élve marad, és nem öli meg magát is. Azért nehéz magyarázatot találni erre a magatartásra, mert ez már összefügg azzal, hogy Breivik miként fogja fel, miként érzékeli a valóságot. A motívumok harca úgy dőlt el benne, hogy folytatta tovább az öldöklést, mint egy robotpilóta.
A norvég lap tudósítója visszatért Breivik második és hivatalosan utolsónak tekintett telefonhívására a rendőrséghez. A védőügyvéd elmondta: Ezt a hívást 18.26-kor rögzítették, egy perccel azután, hogy terrorelhárító osztag partra szállt Utöja szigetén. Ebben a telefonbeszélgetésben hangzik el az, hogy ő parancsnok, aki be lett szervezve az iszlám ellen harcoló antikommunista ellenállásba. Jelentést tesz arról, hogy a feladatot végrehajtotta, és kész feladni magát a Deltának. A védőügyvéd, Geir Lippestad betekintést kért a buskerudi rendőrségnél készült dokumentumokba, lehallgatta az üzenetrögzítőn tárolt beszélgetéseket, hogy tájékozódjon: pontosan mi és hogyan hangzott el? A védőügyvéd ezt azzal igazolta, hogy kötelessége kideríteni a rendkívüli bűncselekmény minden körülményét. Nem bűnbakot akar találni, de fontos a társadalom számára, hogy ezek a biztonsági központok hogyan működnek válsághelyzetben, és vajon fel vannak-e készítve arra, hogy szükség esetén hatékonyan tudjanak közbelépni az életek védelmében.
Buskerud rendőrfönöke, Magne Rust, nem hallgatta le a merénylet idején az üzenetrögzítőt, de beszélt a telefonközpont irányítójával, hogy mit tegyen. Ez egy igen rövid beszélgetés volt, amely néhány másodperc után megszakadt. Többször is megkísérelték a visszahívást, de a telefon már ki volt kapcsolva.
Ez a magyarázat nemcsak homályos, de egyenesen zavarosan önellentmondó. A telefonközpont kezelője többször is megpróbálta visszahívni Breivik Commandert. Magne Rust buskerudi rendőrfőnök viszont azt állítja, hogy a telefonközpontos, aki vette Breivik hívását, nem emlékszik mindenre, ami történt. Rust azt is mondta, hogy Breiviknek azt a telefonszámát, amelyikről jelentkezett, nála nem regisztrálták. Nem akarta megmondani, hogy kihez tartozott ez a szám. Vajon ilyen szükséghelyzetben ennél nem tehet többet egy rendőrfőnök? Breivik határozottan állítja, hogy teljes névvel jelentkezett be. Olyan nagy volt a zűrzavar, hogy a telefonkezelő nem merte megmondani, mit is közölt vele a telefonáló. Az is válaszra vár, hogy vajon mi minden egyebet tehetett volna a rendőrség azon kívül, amit megtett. Mindössze arra futotta erejükből, hogy megpróbálták ezt a személyt visszahívni. Mivel a talált számmal nem jutottak semmire, így érdemben nem tettek semmit, amíg Breiviket a Delta emberei őrizetbe nem vették.
A rendőrség reagálására jellemző az a tény, hogy egy óra és tizenkilenc percre volt szüksége ahhoz, hogy válaszoljon a vérengzésre, és letartóztassa az elkövetőt. A rendőrség hajója olyan utat választott Utöjára, amely három kilométerrel hosszabb volt, mint az elérhető legrövidebb átkelési pont. A rendelkezésre álló felfújható gumicsónak pedig néhány perccel a vízrebocsátás után léket kapott, és így a rendőrségnek két magántulajdonban lévő másik vízi járművet kellett igénybe vennie, hogy partra tudjon szállni a szigeten.
(A teljes cikk a Leleplező 2011/3 számában olvasható)




Tőke Péter: Atomrakétát kapna Budapest is.

Meir Dagan volt Moszad-főnök szerint az Irán elleni támadás a leghülyébb ötlet. Majdnem-lázadás az izraeli tábornokok és Natanjahu között. A globális pénzügyi elit a csökkenő befolyása ellen világháborúval győzedelmeskedne
(Részletek)

Talán Orbán Viktor és társai, de ellenzéke, Vona Gábor, Gyurcsány Ferenc, a szakdolgozat-gumicsont főhőse, és Mesterházi Attila, no meg az LMP-sek sem gondolnak arra, hogy a háttérben világszerte készül valami. A Leleplező már korábbi számaiban is foglalkozott ezzel, főleg a nagyhatalmak fegyverkezéseivel, de ez csak egy helyi, regionális háború eljövetelét vizionálta. Az izraeliek még nyugtathattak is azzal, hogy csupán Libanontól a legmagasabb afganisztáni hegyekig tart. Egyes lapok tudni vélték, hogy késő tavasszal méri majd Izrael az első csapásokat Iránra, s ezek pontos időpontját Netanjahu súgja majd Obama fülébe. Na, ezt aztán súghatta, süket fülekre talált. Az amerikai elnök lebeszélte róla. (Nyilván felhívta a figyelmét arra, hogy most az elnökválasztások éve lesz, negyven államfő küzd hatalma megtartásáért, köztük Obama is és Ahmadinezsád is. Illyenkor nem illő zargatni a kampányukra koncentráló politikai hatalmasságokat.
Netanjahu azonban nem egy megértő embertípus, csökönyös, önfejű, csak a saját vélt igaza a fontos neki, és ennek hangot is adott. Meghallgattam az AIPAC (a legtekintélyesebb amerikai zsidó szervezet) országos gyűlésén tartott beszédét, amelyet itthon az ATV közvetített. Hát kérem, nem vagyok zsidó, de még engem is úgy fellelkesített, hogy ha ha Netanjahu géppisztolyt nyom a kezembe, megyek és lövök...

Netanjahu kardcsörtetése

Rendkívül manipulatív, gesztikulációkkal és arcmimikai remekkel alátámasztott előadást tartott: „Izrael miniszterelnökeként, soha nem fogom megengedni, hogy népem a megsemmisülés árnyékában éljen. (...) Eltökélt szándékunk, hogy megakadályozzuk Iránt nukleáris fegyverek kifejlesztésében. Mi is nyitva tartunk minden lehetőséget” – mondotta, hozzátéve: „A fékentartás és elszigetelés azonban kevés. A zsidó állam nem fogja megengedni azoknak, akik elpusztításunkra törekednek, hogy rendelkezzenek azokkal az eszközökkel, amelyekkel ezt a célt meg tudják valósítani. Egy nukleáris fegyverrel rendelkező Iránt meg kell állítani!”
Netanjahu sokkal kardcsörtetőbb volt, mint Obama. Az utóbbinak a helyzete sem volt könnyű, hiszen a zsidók ügyében nem a saját maga ura. Megdöbbentő volt, hogy ezen az AIPAC kongresszuson ott volt a szenátus és a képviselőház nagy része. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy az USA-ban mintegy hatmillió zsidó él, s ezek szinte teljes egészében uralják a filmipart, a tévéket, az újságokat, a bankokat, a tőzsdét és a Wall Streetet, plusz vagy hatvanmillió keresztény pedig cionistaként támogatja őket, akkor hatalmas táborról van szó. Még az irányítás különféle fontos vezetői posztjai is az általuk szponzorált személyekkel van betöltve, vagy választási pénzekkel megtámogatott politikusokkal van tele. Képesek teljesen és átfogóan irányítani a népet a kultúra, a média és a pénz feletti uralom segítségével. Nekem úgy tűnt a Netanjahu-beszéd amerikai reagálásai után, hogy az Irán elleni háborút elsősorban az amerikai zsidók és cionisták szorgalmazzák. Valahogy ez lett beléjük kódolva. Obama háborút fékező, elodázó politikájára még olyan szélsőséges vélemény is megjelent, hogy az amerikai elnököt meg kell gyilkolni, ha nem áll maximálisan a zsidók oldalára a kirobbantandó háborúban. (Erről bővebben olvashatnak majd a következő részletesebben elemző, és okokat feltáró cikkben, amelyet Drábik János kollégám írt.)
 israel-iran.ahma_-_netanzahu_0013.jpg
Ha csak egy Izrael–Irán közötti konfliktusról lenne szó, nem szentelnénk egy tematikus Leleplező-számot az ügynek. Csakhogy számos körülmény és információ azt jelzi, többről van szó, az egész akár még globális háborúhoz is vezethet. Előző lapszámunkban több anyagot is közöltünk arról, hogy a nagyhatalmak készülődnek, nemcsak egy regionális összecsapás várható, hanem nagyobb, sokkal nagyobb. Mi, mint ahogy a világ igen nagy része is, békepártiak vagyunk, azt szeretnénk, ha a végveszély elkerülhető lenne, és a diplomácia, a nagyhatalmak alkuja, kompromisszuma minden fél számára elfogadható megoldást találna. Tudjuk azonban azt is, hogy itt nemcsak Izrael iráni atombombától való félelméről, e tömegpusztító fegyver kifejlesztésének megakadályozásáról van szó. Még csak arról sem, hogy – amint azt előző számunkban nemzetközi források alapján írtuk –, hogy a Rothschildok szemet vetettek Ali Hamenei főajatollah országának bankjaira, főleg az Iráni Nemzeti Bankra, mások meg az ottani olajra és a Hormuzi-szorosra. Szakmai körökben ismert, hogy Irán az urándúsítás és nuklerális kutatásai jelenlegi állása szerint legkorábban 2-3 év múlva lenne képes atombombát gyártani, de még az sem biztos, hogy azt el tudná juttatni valahová. Az ijesztgetés a médián keresztül tudatosan folyik, hogy a nyugatot felkészítsék az esetleges háborúra. Ám nemcsak erről a regionális problémáról van szó. Valakiknek valamiért globális háborúra van szüksége.

Kiknek és miért lehet szüksége a III. világháborúra?

Azt máris leszögezem, hogy nincs és nem is lehet olyan ország, amelyik ezt akarná, még ha fegyverkezik is, és szemet vetett erre-arra, akkor sem. Sokkal nyomósabb okoknak kell lennie a háttérben a III. világháború kirobbantásához. Csak olyan valakik generálhatják, akik arctalanok, rejtőzködők, és mégis a hatalom nagy részét birtokolják. Saját hadseregük nincs, de befolyásuk igencsak van arra, hogy maguk helyett más országokat konfliktusba kergessenek. Arra a pénzügyi háttérhatalomra gondolok, amelyik jó ideje a Föld feletti teljes uralom megszerzését tűzte ki célul. Itt már találhatunk nyomós okokat.
Először is az ortodox gazdasági uralom gellert kapott. Az ingatlan-, a hitel- és pénzügyi válság rávilágított arra, hogy tönkretették a normális szabadversenyes kapitalizmust, a piacgazdaságot, s helyette létrehoztak egy rabló-spekuláns szisztémát. Az a mohóság, ahogy a szélhámos-lufikat kitalálták, és a hiteleik után járó kamatokat könyörtelenül behajtják, lélegzetvételnyi lehetőséget sem hagyva az adósaiknak, számos országot a csőd szélére sodort. Az IMF, az EU és társaik adnak ,,mentő”-hitelt, de csak annyit, hogy az aktuális kamatokat a bajba jutottak kifizethessék, közben még jobban eladósodjanak. Ez az uzsoracivilizáció lehetetlenné teszi, hogy valaki akár több évtizeden belül is visszafizethessen mindent. Arról pedig szó sem lehet, hogy elengedjék a tartozás egy részét, vagy átütemezzék. A törvényeik szerint az elsők mindig ők, a hitelezők, aztán, hogy az adott ország lakossága éhendöglik-e, az már nem érdekes. A kapott mentőpénz pedig olyan, hogy az csak kamatokra fizethető, vagyis aki felveszi, nem is látja. Ez az ortodox rendszer tette tönkre Európa nagy részét. Pedig nem kell hozzá nagy matematikai tudás, hogy kiszámolják: a pénzügyileg bajba jutott ország a felvett hitelnek hányszorosát fizette már vissza, és több nemigen járna az uzsorásoknak, ha a törvényeket nem ők diktálnák. Arról persze szó sem lehet, hogy a további törlesztést csak – ahogy azt Izland tette – a reálgazdaság fejlesztésével megtermelt többletekből fizessék. Odáig ugyanis nem engedik eljutni egyik uzsora alatt álló államot sem. Ha ezt nézzük, akkor semmi okot sem találunk arra, hogy a hitelezők háttérhatalmi urai a világháború eszközéhez nyúljanak, hiszen mindent kézben tartanak, még a Görögország-féléket is.
Azt persze ők is felfogják, hogy ami a perspektívát illeti, valami nem stimmel. Terjeszkedésük megállt, a birodalom elérte maximális határait. Ahogy a történelemben a római, vagy a szovjet birodalom is elérte a maximumát, aztán stagnálni kezdett, majd jött az összeomlás, úgy a pénzügyi háttérhatalom neoliberális ortodox rabló-spekuláns kapitalizmusára is ez vár. Előbb a belső lázadás, ellenállás vezethet az összeomláshoz, hiszen a birodalom országai rá kell, hogy jöjjenek: rossz a szisztéma, mézesmadzaggal édesgették őket magukhoz, és csak a kifosztás, elszegényedés, az általános elégedetlenség az eredménye. Száz emberből legfeljebb egynek jó. Baj van a piaccal is, hiszen az nem szabad, mivel néhány milliárdos csoport kedvére manipulálhatja, valutákat és országokat tehet tönkre. Ma már majdnem minden piac befolyásolt, egyben a konkurencia letörésének az eszköze, lobbi és speluláns érdekeket szolgál. Ez is ügyesen kézben van tartva, legfeljebb az egy ,,klubba tartozó” azonos területen érintett multik és ipari óriások látszatversenyét engedi meg. Így tehát itt sincs valamiféle kényszer egy világméretű háborúhoz.

Utolsó lehetőség a hegemónia kiterjesztésére

Az igazi okot abban kell keresni, hogy leállt a pénzügyi háttérhatalom terjeszkedésének, az új földrészek és országok bekebelezésének lehetősége. Pedig nekik az egész Föld kellene. A kézben tartott zsidó-keresztény világuralom ugyanis még a bolygó negyedére sem terjed ki, ha csak a lélekszámot nézzük. Ennél azonban már ez az arány nagyobb, ha a gazdasági és piaci befolyást vesszük alapul, akkor pedig – legalábbis most – még nagyobb, ha a hadi potenciált hasonlítjuk össze. Egyik oldalon ugyanis a NATO az USA-val, mint a szervezett világcsendőrök, a másik oldalon pedig laza társulások, és még azokhoz sem csatlakozott államok. Legalábbis ez volt az utóbbi évekig. Ám a helyzet megváltozott. Egyetértek Drábik Jánossal abban, amit elemzésében írt: „Az elektronika, a kibernetika, az űrfegyverek és a nukleáris robbanószerkezetek korszakában akár csak egy helyi háború is nagyon könnyen általános világégéssé alakulhat át.” Én úgy gondolom, hogy a nyugat erőfölényének napjai már meg vannak számlálva.

Vége az USA és NATO világhatalmának

Kínával és Oroszországgal az élen a BRICS hatalmak (Többségük az ázsiai Sanghaji Egyezmény tagja is) és a hozzájuk csatlakozó új államok mihamarabb fenyegető ellenpólussá válhatnak. A BRICS, vagyis Brazília, Russia (Oroszország), India, China (Kína) és South Africa (Dél-Afrika) szövetsége ma még csak pénzügyi-gazdasági-kereskedelmi együttműködés, ám Pakisztán, Irán stb. csatlakozásával, s persze a Sanghaji Együttműködési Szervezet, az SCO katonai szerepének átvételével már hadügyi ellenpólust is jelenthetnek.

Mielőtt ezt az érvelést folytatnám, röviden kitérnék arra, hogy mennyire egyformán gondolkodunk Drábik kollégámmal, aki elsősorban a nyugat és Izrael oldaláról vizsgálja a háborús készülődést, de Ázsiára is kitér. Idéznék nemsokára kezdődő elemző írásából: „A kínaiak tehát úgy látják, hogy a hanyatló Egyesült Államok (illetve az a nyugati pénzimpérium, amely mögötte áll) még mindig globális hegemóniára törekszik. Mivel a nyugat még mindig elég erős ahhoz, hogy megakadályozza olyan versenytársak kiemelkedését, mint Kína vagy a BRICS országok egyre szorosabban együttműködő közössége, ezért a nyugatot meg kell akadályozni abban, hogy folytassa pénzügyi, gazdasági és katonai hatalmának kiterjesztését. Peking tehát mindent megtesz azért, hogy a katonai szövetség a Sanghaji Együttműködési Szervezeten, a SCO-on keresztül minél erősebb legyen, és a BRICS országok pénzügyi-gazdasági-kereskedel-mi együttműködése pedig elmélyüljön.
Tetszenek érteni, miért olyan sietős a pénzügyi háttérhatalomnak egy világháború kirobbantása? Az orra előtt születik, erősödik és válik egyre fenyegetőbbé az őt megfékezni, megfegyelmezni és kordában tartani képes BRICS és az SCO. Ahogy Iránnak 2-3 éven belül atombombája lehet, úgy hamarosan a BRICS is kiegyensúlyozhatja az erőviszonyokat. Csak az ostoba háborúpárti szűk, de nagyhatalmú kör nem fogja fel, hogy minden irányból harapófogóba kerülhetnek. Ha csak az USA-t nézzük, délről Brazília, délkeletről Dél-Afrika és India, nyugatról Kína, északról az Északi-sarkon át, s persze a Bering-szoros felől pedig Oroszország fenyegethetné. Ha a BRICS átveszi a katonai szerepet, akkor pedig a ma még ,,nem számító” országok, Brazília és Dél-Afrika is kaphat atomsilókat, no meg orosz, kínai és indiai csapatokat. Hogy mennyire kell komolyan venni ezt a lehetőséget, nem árt odafigyelni arra a másfajta Putyinra, aki újra átvette az elnökséget. Első intézkedései közül csupán három ,,apróságot” említenék. Nem ment el a G-8 csúcsra. Első látogatása Kínába vezetett. Megemlítette a megelőző csapás lehetőségét is. (Az utóbbival kapcsolatban ezt népiesen úgy interpretálnám, hogy ha valaki nem fér a bőrébe, akkor kaphat egy atombombát! Azt pedig ugye, le se kell írnom, kire gondolt?)
A BRICS két vezető államának az is előnyt jelent, hogy náluk egy vezetőt évtizedekig készítenek fel, és óriási tapasztalatokkal veszi át a kormányrudat, míg a demokratikus nyugati világ választgat és általában négyévente kerül új kezdő az elnöki posztra. Obama kezdettől fogva rá volt szorulva több tanácsadó testületre, és összevissza befolyásolhatják, így az Izrael-barátok is. Ha választást nyer egy újabb elnök, akkor kezdődik minden elölről. Putyin több mint három évtizede benne van a hatalomban, tárgyalópartnerei számára nyomasztó mindenre kiterjedő ismerete, és félelmetes, átható a szeme. Nem csoda, hogy a tárgyalás után a vendég-hatalmasságok nagy levegőt vesznek, és megkönnyebbülten sóhajtanak. A fontos az első számú vezetői jogfolytonosság. Medvegyevet már most elkezdik felkészíteni az egy évtized múlva esedékes, Putyin utáni változatlan időkre.
A kínai vezetőket is több mint egy évtizeden át ,,trenírozzák” a nagy posztra, vezetik be a hatalom csúcsára. A lényeg, hogy ez óriási előny a demokratikus, választott tanuló-elnökökkel szemben. Láthattuk, milyen káros volt a vezetőváltás Franciaországban és Görögországban, különösen most, nyakig a válságban és egy háborús helyzet küszöbén,

A béke megőrzése mindenkinek létkérdés

A béke megőrzése tehát nemcsak a BRICS országok, de a másik USA, a kardcsörtető pénzügyi háttérhatalom és egynegyednyi hívei nélküli józanabb Amerika, no meg a madzagon rángatható Európa számára is fontos. A világháborúra áhitozó pénzimpériumnak nem a hegemónia növelésére, uzsorás hatalmának továbbterjesztésére, egy Újabb Világrendre kellene koncentrálnia, hanem a megszerzett birodalom megőrzésére, mert az bizony széteshet. Ha nem tesznek engedményeket, nem engedik el az adósság egy részét, nem teremtenek gyarmataikon belül élhető világot, akkor itt is jöhet egy Arab Tavaszhoz hasonló belső földindulás, amit e legújabb internetes, okosodó korszakban nem lehet a hagyományos módokon elsöpörni. Lehet, hogy az USA-ban létrehoztak hatalmas mennyiségű internáló tábort az esetleg renitenssé váló lakosság begyűjtésére, de ezt nem tudják megtenni Európában.
Én nem hiszem, hogy Izrael, a hatmillió amerikai hittestvér és tízszer annyi cionista egy jelentős részéhez hasonlóan egyöntetűen akarná az Irán elleni háborút, hiszen a vak is látja, hogy eszkalálódhat, világméretűvé válhat. Mindig csak egy szűk elit kör akarja belerángatni a konfliktusba a nagy többséget is. Azt sem hiszem, hogy az izraeli tábornokok és titkosszolgálati vezetők nem látnák azt, hogy milyen veszélyes helyzetbe kerülhetnek. Hogy mennyire igazam van, arra szinte bizonyíték, hogy a zsidó hadvezetés nyugdíjas tábornokai és visszavonult titkosszolgálati vezetői ellenállást szerveztek Netanjahu miniszterelnök ellen, tudtára adva, hogy Izrael a katasztrófa küszöbén áll.

Tábornoki ellenállás Izraelben

Ezt erősíti meg Uri Avnery izraeli újságíró és békeaktivista. 2012. május 5-i írásából kiderül, hogy a ,,lázadók” szokatlan módon egy kisvárosi kávézóban találkoztak, és egyeztették nézeteiket. Az ezen részt vevő nyugdíjas izraeli tábornokok és több – aktív szolgálatban már nem lévő – magas beosztású titkosszolgálati vezető Uri Avnery szerint is egyfajta lázadás bontakozik ki a nyugalmazott katonai és titkosszolgálati vezetők részéről a hivatalban lévő választott politikusokkal szemben. Ennek első fecskéje a Moszad korábbi főnöke, Meir Dagan volt, aki – egy 2012. április 18-i internetes híradás szerint – az Irán elleni támadást a leghülyébb ötletnek tartotta. „Nem állítanám, hogy a katasztrófa szélén állunk, mert ez kissé túlzó lenne, de a prognózis azt mutatja, hogy nagyon rossz jövő előtt állunk” – helyesbített később Dagan egy interjúban a Jeruzsalem Postnak. Bírálta Benjamin Netanjahu miniszterelnököt és rendszerét, azt állítva, hogy az izraeli rendszer mostanra elérte azt a pontot, ahol a rezsim „működésképtelen” Izraelben. Dagan megalakított egy szervezetet, amely támogatja az izraeli rendszer megváltoztatását.
Meir Huberman (később Dagan) 1945. január 30-án a Szovjetunióban született egy novoszibirszki vonaton. 1950-ben Meir és családja kivándorolt Izraelbe, egy Tel-Aviv melletti városban telepedtek le. Dagan egy amatőr festő volt és vegetáriánus, a tel avivi egyetemen tanult festészetet és szobrászatot. 1963-ban Dagan belépett az Izraeli Védelmi Erők (IDF) kötelékébe, és ezzel kezdetét vette egy hosszú és rendkívül sikeres katonai karrier. Libanoni ténykedése alatt pedig szoros barátságot kötött a későbbi miniszterelnök Ariel Saronnal is. Az izraeli média szerint Saron a következőképpen ajánlotta fel Dagannak a posztot: „Izraelnek most egy olyan kémhálózatra van szüksége, amely késsel a fogai között kész szembenézni az ellenséggel.”
Ariel Saron miniszterelnök 2002-ben Meir Dagant nevezte ki, aki Ephrám Halevyt váltotta a Moszad igazgatói székében. Azóta – az izraeli politikai életben szokatlan módon – már kétszer is meghosszabbították megbízatását, Ehud Olmert ismét meghosszabbította megbízását 2007 februárjában és 2008 júniusában. Majd ezt követően 2009-ben Benjamin Netanjahu is megerősítette posztján 2010 végéig.
No, persze Dagan is össze-vissza beszélt azt utóbbi időkben – írja cikkében Mahdi Ibn Husam (Free Report World Service). – Nemrégiben azt javasolta, hogy az iráni ellenzék döntse meg az Izraelre veszélyes perzsa vezetést, ha pedig ehhez katonai támogatásra lenne szükségük, akkor Amerika nyújtsa ezt, és ne Izrael. Dagan hangot adott azon véleményének a Leslie Stahlnak adott interjújában (CBS News 60 Minutes-ban), miszerint Mahmud Ahmadinezsádot és az iráni rendszert „nagyon racionalistának” nevezte, akik nem fejlesztenek ki felelőtlenül atomfegyvert. Szerinte a legnagyobb ostobaság lenne megtámadni a perzsákat. Ehelyett az javasolja, a zsidók inkább „segítsenek” az irániaknak, hogy saját maguk változtassák meg a politikai rendszerüket.
Kifejtette továbbá, hogy a „legbölcsebb taktika a jelenlegi teheráni politikai vezetés leváltása lenne, s Izraelnek kötelessége segíteni mindazoknak, akik ezt a rendszert le akarják váltani”, majd hozzátette: „A katonai támadást csak akkor szabad végrehajtani, ha minden más eszköz kudarcot vall. Persze jobban szeretném, ha nem Izrael, hanem Amerika támadná meg Iránt” – vélekedett Meir Dagan.
Mahdi Ibn Husam szerint Amerikának ehhez nem fűlik a foga, legalábbis nem kapkodja el a támadást. Ennek nem csak az az oka, hogy a Közel-Keleten és újabban a Távol-Keleten (Fülöp-szigetek) is feszült a helyzet, hanem hogy Kínával és Oroszországgal most nem lenne okos ujjat húznia.
Úgy látszik, hogy az izraeli kormánynak előbb-utóbb a saját belső válságával is szembe kell néznie, és nem biztos, hogy beválik az a cionista taktika, hogy erről a figyelmet a külpolitikai síkra terelje, valamint az sem tűnik nyerő ötletnek, hogy az USA-t vagy az EU-t tolja maga elé (majd a felelősséget is a nyakukba varrja). Mindegyik-nek megvan a maga külső, no meg belső és egyre eszkalálódó problémája. A cionista Izraelnek nehéz lesz pénzzel úgy megoldani az ügyeit, hogy közben keressenek is a dolgon, és még sajnáltatni is tudják magukat, azaz ebből is ún. erkölcsi tőkét kovácsoljanak maguknak.
Drábik János is megemlíti Dagant, ám még rajta is túltett Yuval Diskin, a Shin Bet, vagyis a General Security Services, azaz a biztonsági szolgálat most nyugalomba vonult vezetője, aki hat éven állt a Shin Bet élén: „Izraelt ma két inkompetens (szakmailag nem hozzáértő) politikus vezeti messiási elhivatottsággal és a valóság szegényes megértésével. Irán megtámadására vonatkozó tervük világszintű katasztrófához vezet. Nemcsak hogy nem érik el céljukat, hogy megakadályozzák Iránt az atombomba előállításában, hanem ellenkezőleg: felgyorsítják ez irányú erőfeszítését, méghozzá ezúttal a világközösség támogatásával”.

Atombombák Európára?

Mi közünk nekünk mindehhez? – tehetnénk fel a kérdést. –Az esetleges izraeli–iráni háború elég messze van tőlünk, bennünket mint a szervezet tagjait különben is véd a NATO és Amerika, no meg az rakétaelhárító rendszer, amelyet egyes kelet-európai NATO-tagállamokba telepítenek. Ez egyfajta hamis biztonságérzet. Tegyük ehhez még azt a hiedelmet is, hogy mi mindenkivel igyekszünk jóban lenni, így semmilyen veszély sem fenyeget bennünket. Különben is Kína messze van, Oroszorszország pedig egyes szomszédos államokban olyan befolyást szerzett, hogy az kezd az egykori szovjet szövetségi rendszer együttműködéséhez hasonlítani. Ha Magyarország nincs is benne ebben, a szomszédok keleti védőernyője ide is átér valamennyire. Mondhatnánk azt is, hogy mi pedig Kína hídfőállása leszünk, és ez biztonságot jelenthet számunkra. A harmadik hiedelem lehetne az, hogy a közelkeleti regionális háború idejére a menekülő izraeliek egyik fő fogadóállomása leszünk, ez pedig a zsidó állam és Amerika részéről jelentene kiemelt védettséget. Óriási tévedés!

Nincs fölöttünk atom-védernyő

Ismert a magyar mondás: egy fenékkel nem lehet megülni két lovat, hát még ennél is többet. Először is valahová tartozni kell, s ha ez nyilvánvaló, s mondjuk a NATO-hoz könyvelnek el bennünket, akkor több irányból is célpont lehetünk. Ámunkban sem gondolnánk, hogy honnan érhetne bennünket támadás. No, nem az Új-Szovjetunió-s álmokat dédelgető Oroszország, Kína, vagy a többi távoli BRICS ország részéről, hanem belülről. Az ilyesmi a legveszélyesebb, a legváratlanabb, a legsunyibb, és csak közös európai összefogással megelőzhető, ha egyáltalán kivédhető. Amit ezután fogok leírni, számomra is hihetetlen, első blikkre nem más, mint valamiféle fantazmagória. Csakhogy némi kutakodással már konkrét nyomokra, ,,felvetésekre”, félig-meddig végveszély esetén történő, szövetségen belüli váratlan csapásokra is gondoló ,,tervezetekre” is rábukkanhatunk.
Először is mi ezek oka? Drábik János utal Martin Van Creveldnek, a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának a meglehetősen pesszimista véleménye. „Ha mindez tovább folytatódik, az izraeli kormány elveszti az ellenőrzést a lakosság felett. Ilyen kampányokban a terrorellenes erők veszítenek, mert nem képesek győzni, a lázadók viszont azáltal győznek, hogy nem veszítenek. Úgy gondolom, hogy Izrael totális veresége elkerülhetetlen. Ez az izraeli állam és a társadalom összeomlását jelenti. Mi pusztítjuk el önmagunkat.”
Már Ariel Sharon is úgy vélte, ki kell terjeszteni a konfliktust, mert semmi más nem lehet eredményes. Izrael állítólag több száz nukleáris robbanófejjel és rakétával rendelkezik, amelyeket minden irányban ki tud lőni, talán még Rómára is. És ez korábban volt. Mára már talán Berlin, Párizs és Madrid is elérhető számukra, hiszen „a legtöbb európai főváros légierőnk célpontja” – állítja Martin Van Creveld és idézi Moshe Dayan tábornokot: „Izraelnek veszett ebként kell viselkednie, amelyhez túl veszélyes hozzányúlni. (...) Fegyveres erőink azonban nem a világ tizenharmadik legerősebb erejének számítanak, sokkal inkább a második vagy a harmadik legerősebb hadseregnek. Módunkban áll magunkkal rántani a világot a pusztulásba. Biztosíthatom, hogy ez meg fog történni, mielőtt Izrael elpusztulna.” Hogy ennek az ideológiáját is megértsük, idéznem kell Drábik János cikkéből Jehezkel Dror véleményét, aki szerint „a fizikai létezés mindent megelőz. Nem számít, hogy milyen erkölcsi magatartást követ egy nemzeti közösség. A fizikai létezésnek kell mindig elsőbbséget adni.” És ez a belső, a szövetségesek elleni csapás lényege.
Izrael az egyedüli állam a világon, amely megengedheti magának, hogy amennyiben „veszélyben” érzi magát, „nukleáris Armageddonnal” fenyegesse meg a világot – jelentette ki Mark Glenn, a neves amerikai politikai elemző az iráni Press TV-nek.
Mark Glenn – aki az Izrael és Amerika agresszív háborúi ellen fellépő Félhold és Kereszt Szolidaritási Mozgalom egyik vezetője is – az interjúban rámutatott: „Egyetlen más állam sem létezik, amely azt mondaná a világnak, hogy ha nekünk el kell pusztulnunk, velünk együtt fogtok elpusztulni ti is.”
A Press TV figyelemre méltó adásáról tudósító Perge Ottó szerint Mark Glenn felhívta a figyelmet arra, hogy Martin Van Creveld tekintélyes izraeli katonai szakértő nem is oly rég megerősítette: Izrael több száz atombombával, illetve atomrakétával rendelkezik, melyek különböző célpontokra – leginkább európai államok fővárosaira – irányulnak. Az amerikai politikai elemző sajnálatosnak nevezte, hogy miközben Tel-Aviv nukleáris megsemmisüléssel fenyegeti a világot, a befolyása alatt álló médián keresztül más államokat vádol atomfegyverek előállítására irányuló törekvésekkel.
Abszurd világunkban nyilvánvalóan „gyűlöletkeltésnek” és „antiszemitizmusnak” számít kimondani: a Közel-Keleten Izrael birtokol egyedül atomfegyvereket. PergeKurucz. Infóban megjelent tudósítása szerint a zsidó állam 1958-ban kezdte el építeni első plutónium- és urándúsító üzemét a Negev-sivatagban található Dimonában. Jimmy Carter korábbi amerikai elnök is elismerte, hogy az ő idejében Izrael 2-300 nukleáris atomtöltettel rendelkezett. Számos jelentés, kiszivárgott dokumentum és légi felvétel is megerősíti az egyáltalán nem békés célokat szolgáló izraeli nukleáris program létét. Tel-Aviv nem tagadja, de nem is ismeri el, hogy atombombákat birtokol: a téma egyszerűen tabu a cionista befolyás alatt álló nyugati tömegtájékoztatásban. A törvények fölött álló zsidó államnak természetesen azt is csak az „antiszemiták” és a „gyűlölködők” merik felróni, hogy nem csatlakozott a nukleáris fegyverek korlátozását célzó nemzetközi egyezményekhez, és nem hajlandó atomlétesítményeibe beengedni a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit sem.”

Ha Izrel győz, akkor mi talán megússzuk

A mi létünk, nemlétünk tehát attól függne, hogy Izrael győz-e, vagy veszít ebben a valamikor kirobbanó háborúban? Képtelenség.
(folytatás a Leleplező új számában)


Drábik János:
A háború a lehetséges legrosszabb alternatíva

Felmerült Obama meggyilkolása. Mindent meg kell tenni a béke érdekében!
(részletek)

Ki irányítja Amerikát?

Akik az Egyesült Államok érdekeit részesítik előnyben, azok az „America-Firster"-ek, akik pedig Izraelnek adnak elsőbbséget az Egyesült Államokkal szemben, azok az „Israel-Firster"-ek. Már az eddigiekből is látható, hogy az AIPAC 2012-es tanácskozása a cionista-zsidó hatalom látványos rendezvénye volt, amelyen jól nyomon lehetett követni, hogy az államok felett működő szervezett magánhatalom miként alakítja az Egyesült Államok külpolitikáját. Az AIPAC esetében nem egyszerűen egy politikai lobbi konferenciájáról volt szó. A lobbi 2012-es tanácskozása lehetővé tette Izrael politikai és katonai vezetése számára, hogy felkészítse az Egyesült Államokat egy újabb nagyobb háborúra a Közel-Keleten, ez alkalommal Irán ellen. Simon Peresz izraeli államfő megnyitójában megadta a hangot, amelyet aztán Obama-elnüknek követnie kellett, engedelmesen visszhangozva az izraeli elnök katonai és politikai nézeteit.
Másnap Netanjahu ismételte meg: mi a követendő vonal a Fehér Ház számára egy Irán elleni háborút illetően. Az Egyesült Államok törvényhozásának háromnegyede jelen volt, amikor a konferencia részvevői fanatikusan támogattak egy amerikai háborút Irán ellen. Az iráni vezetés az AIPAC és más zsidó szervezetek segítségével olyan katonai megállapodást követel az Egyesült Államoktól, amelyben a feltételeket Izrael diktálja, és amelyek szerint Amerikáénak nincs más választása, mint elfogadni és támogatni az izraeli vezetés Iránnal kapcsolatos döntéseit. Az izraeli vezetés nem Izrael katonai, gazdasági, vagy politikai súlya következtében került fölénybe az amerikai vezetéssel szemben. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a Nemzetközi Közösség egyértelmű támogatása következtében.
A valódi ok az, hogy ez a kis ország legalább félmillió fanatikus és elszánt cionistával rendelkezik az Egyesült Államokban, beleértve olyan milliomosok ezreit és milliárdosok százait is, akik mind a demokrata, mind a republikánus párt színeiben induló politikusok kampányait finanszírozzák. Az AIPAC az Izraelt támogató zsidó szervezetek élcsapata. Fegyelmezett, szervezett közösség, amelynek tagjai valamennyi kongresszusi képviselő és szenátor hivatalát nyomás alatt tartják Washingtonban, ellátva őket gondosan előkészített törvényjavaslatokkal. Ezeket vagy Izraelben, vagy izraeli segítséggel az Egyesült Államokban fogalmazzák.
Izrael és következésképp az AIPAC célja egy olyan háború kikényszerítése Irán ellen, amelyet vagy az Egyesült Államok, vagy pedig a támogatásával Izrael indít meg alattomosan. Irán azért vált célponttá, mert Palesztina Izrael általi gyarmatosításának az ellenzőit már sikerült megtörni a korábbi cionisták által támogatott amerikai háborúkban. Így Irakban, Afganisztánban és Líbiában már Amerika-barát rendszerek vannak. A szíriai Asszad-kormányzat megdöntése pedig most van folyamatban.
Izrael jelenlegi vezetői ragaszkodnak ahhoz, hogy Irántól meg kell tagadni azokat a jogokat, amelyeket több mint 120 más ország békésen gyakorolhat. Itt elsősorban az orvosi, kereskedelmi és tudományos célokat szolgáló urániumdúsításról van szó. Korábban az izraeli propaganda vonalnak megfelelően ötvenkét nagyobb amerikai zsidó szervezet elnöke állította tévesen, hogy Teherán már rendelkezik nukleáris fegyverrel, vagy már megtette az előkészületeket az előállításukra. Ez pedig Izrael létét fenyegeti. Már az urániumdúsítás képessége is súlyos fenyegetést jelent a zsidó államra. Ugyanakkor 27 amerikai hírszerző szervezet évi közös jelentésében megállapította, hogy - a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség véleményével egybehangzóan - nincs bizonyíték arra, hogy Irán nukleáris fegyvereket állítana elő. Valójában tehát nem létezik egzisztenciális fenyegetés.
Ezért vált szükségessé, hogy a izraeli vezetés most már ne nukleáris fegyverekről, hanem nukleáris fegyverek előállítására vonatkozó képességről beszéljen. A Netanjahu-kormánynak ezt az újabb álláspontját fenntartás nélkül támogatják a nagyobb amerikai zsidó szervezetek. Ezek a szervezetek Izrael politikájának a lelkes végrehajtóivá váltak, elősegítve egy kiprovokálatlan, agresszív támadást egy olyan ország ellen, amely hetvenöt-millió békés iráni polgár hazája. Herring rabbi, az Amerikai Ortodox Rabbi Tanács alelnöke azt javasolta, hogy Izrael mérlegelje taktikai nukleáris fegyverek bevetését kevésbé lakott, vagy sivatagos területeken, hogy az irániak láthassák, egyrészt milyen veszélyben van az életük, másrészt hogy Izrael nem marad tétlen. A rabbi arról nem szólt, hogy a 250 ezer főt elérő, illetve csak az azoknál kevesebb lakossal rendelkező települések számíthatók-e „kevésbé" lakottnak.
Netanjahu kívánságára az AIPAC-küldöttek tömegesen keresték fel a kongresszus tagjait, hogy rábírják őket a háború támogatására, arra hivatkozva, hogy Iránnak már megvan az ipari háttere az urándúsításra. Az amerikai zsidó szervezetek minden ellenvetés nélkül teljesítették Netanjahu kívánságát, és tagjai gondosan felkeresték előre megfogalmazott érvekkel és előkészített törvényjavaslatokkal a Capitoliumot. Büszkén hozták Netanjahu tudomására, hogy sikeresen létrehozták az Egyesült Államok választott törvényhozói körében azt a többséget, amely támogatja a háborút.
Az izraeli kormány hatalma tehát az AIPAC-on nyugszik, amely viszont szoros ellenőrzést gyakorol az Egyesült Államok Kongresszusa felett. Az AIPAC befolyása viszont azon a hatalmon nyugszik, amellyel a Cionista Hatalmi Képződmény (Zionist Power Configuration, ZPC) rendelkezik. Ezt a fogalmat James Petras professzor használja annak az államok feletti, szerteágazó hálózatokkal rendelkező hierarchikus hatalmi struktúrának megnevezésére, amelynek belső magját a nemzetközi Pénzkartell globális elitje alkotja. A ZPC lényegében olyan zárt pénzhatalmi érdekcsoport, amely egy gondosan álcázott világuralmi szervezetet működtet. A ZPC befolyása jelentős mértékben a cionista tulajdonban lévő tömegtájékoztatási eszközökön keresztül érvényesül, amelyek mögött tulajdonosként ott állnak az államok feletti Pénzkartell gazdasági és pénzügyi struktúrái. A formális demokrácia kiüresedett technikáit még alkalmazzák, de ez az alibidemokrácia már csak egy pénzuralmi diktatúra kulisszája. Az érdemi demokrácia és a valódi népakarat már nem tud érvényesülni.
Amikor az AIPAC lobbistái felkeresik az amerikai törvényhozás kulcsembereit, kezükben az Izrael által diktált kívánságokkal, akkor ezeket azoknak a cionista törvényhozóknak adják át, akik történetesen a Kongresszus legfontosabb bizottságainak elnökei, és feladatuk, hogy a Közel-Keletre vonatkozó politikai és katonai stratégia legfontosabb kérdéseiben döntsenek. Ezek a szenátorok és képviselők tisztában vannak azzal, hogy ugyanezek a zsidó szervezetek ellenszolgáltatásként gondoskodnak arról, hogy őket újraválasszák.
Az AIPAC befolyása Washingtonban annak az ötvenkét nagy amerikai-zsidó szervezet erejére támaszkodik, amelyet röviden MAJO-nak (Major American Jewish Organization) neveznek. A MAJO vezetői transzmissziós szíjként, azaz meghajtó erőátviteli eszközként működnek Izrael számára. Ők azok, akik továbbítják Tel-Avivból a követendő irányvonalat tagjaik számára, beleértve az egyetemi és a legkülönfélébb szakmákban dolgozó értelmiségieket is. Amikor az AIPAC-nak nehézségei vannak Washingtonban, mert egyes szenátorok és képviselők nem hajlandók automatikusan támogatni az Izrael által megkívánt jogszabályokat vagy szankciókat, akkor ezek a törvényhozók konfliktusba kerülnek a választási költségeiket finanszírozó cionista szponzoraikkal. Ezek a választási támogatók ekkor figyelmeztetik a törvényhozókat, hogy teljesítsék elvárásaikat. Ha pedig ezt mégsem teszik meg, akkor rendszerint szembe kell nézniük egy olyan kampánnyal, amely karaktergyilkossághoz, végül pedig választási vereséghez vezet. Ezek között a helyi aktivisták között számos multimilliomos és milliárdos is található, akik nem csinálnak titkot abból, hogy Izrael-firsterek és dollármilliókat adnak kampánytámogatásként azoknak a törvényhozóknak, akik habozás nélkül alárendelik az Egyesült Államok érdekeit Izrael érdekeinek, amikor Izrael a közel-keleti térségben meglévő hegemóniája megtartására és kiterjesztésére törekszik.
A politikai folyamatok törvényes eszközökkel történő korrumpálását kiegészítik olyan illegális módszerek, mint a kémkedés és más büntetendő cselekmények elkövetése. 2012 márciusában büntetőeljárás folyt Stephen Rosen, az AIPAC egyik korábbi vezető-tisztségviselője ellen, akit tetten értek azon, hogy szigorúan titkos dokumentumokat adott át izraeli illetékeseknek az Egyesült Államok Irán irányában folytatott katonai politikájáról. Rosen, akit végül is felmentettek, a tárgyaláson azt állította, hogy az AIPAC rutinszerűen arra biztatja tisztségviselőit, hogy szerezzenek be bizalmas kormánydokumentumokat Izrael számára. Érdemes megemlíteni azt is, hogy számos olyan szabadúszó cionista van, aki rosszindulatúan zsarol, és széles körben terjesztett politikai támadásokat hajt végre Izrael kritikusaival szemben. Ezeknek a támadásoknak tudható be, hogy az amerikaiak többsége öncenzúrát alkalmaz. Magánemberként elutasítják a cionista amerikaiak gátlástalan Izrael barátságát, de félnek ezt nyilvánosan kifejezni. A Pénzkartell tulajdonában lévő tömegtájékoztatási eszközök korlátlanul a ZPC rendelkezésére állak. Ennek egyik bizonyítéka az, hogy az elektronikus és a nyomtatott tömegtájékoztatás nem hajlandó kiegyensúlyozott és objektív tájékoztatást adni az Izrael-Palesztin konfliktusról. Egyetlen televízió, rádió, vagy film sem számol be arról, hogy arab családok ezrei veszítették el otthonaikat, és hogy folyamatosan támadják azokat a palesztinokat, akik tiltakoznak földjeik erőszakos elvétele miatt. A ZPC Amerika felett gyakorolt hatalmának megértése szempontjából lényeges annak elemzése, hogy a Cionista Hatalmi Képződmény milyen emelőhatással tudja hatalmi befolyását érvényesíteni. Az Egyesült Államok lakosságának 3%-a tartozik a zsidó közösséghez. Az általuk mozgósított pénzeszközök és kapcsolati hálók segítségével el tudják érni, hogy az amerikai törvényhozás, a képviselőház és a szenátus tagjainak a 10%-a elkötelezett cionista legyen. Ezek a cionista politikusok viszont maguk mögött tudhatják a szupergazdag cionistákat, a nemzetközi Pénzkartell magját alkotó bankárdinasztiákat, akik elintézik számukra, hogy övék legyen az ellenőrzés az összes olyan képviselőházi és szenátusi bizottságban, amely illetékes az Egyesült Államok közel-keleti politikája meghatározásában, és a biztonsági kérdésekben.
Újabb fejlemény, hogy ma már döntő jelentőségűvé vált a cionista-izraeli világstratégia érvényesítése a belbiztonsági területen is. Michael Mukasey, korábbi igazságügy-miniszter, valamint Michael Chertoff belbiztonsági-miniszter kulcsszerepet játszott abban, hogy a biztonsági szervek figyelmének központjában terültek Izrael bírálói, és a mohamedán vallású amerikaiak terroristagyanússá váltak. Mindez együtt járt az alkotmányos szabadságjogok korlátozásával. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának kilenc tagjából három cionista. A ZPC határozza meg a demokrata és a republikánus párt közel-keleti politikáját. Mivel a Pénzkartell finanszírozza a választási kampányokat, a Fehér Házba is csak az kerülhet, akit a Pénzkartell és az általa irányított - magánintézménynek beállított - szervezetek (például a CFR, Council on Foreign Relations, Külkapcsolatok Tanácsa) engedélyeznek. Ily módon a ZPC el tudja érni, hogy a mindenkori amerikai elnök megbízható cionistákat nevezzen ki a Külügyminisztérium, a Pén-zügyminisztérium, és a Hadügyminisztérium élére. Ez a hatalomátvitel biztosítja a cionista politikai és államigazgatási vezetők számára a többséget az Izrael számára fontos politikai döntések meghozatalánál. Ily módon az Egyesült Államok politikai és katonai erejét kihasználva nyomást tudnak gyakorolni az ENSZ-re, a NATO-ra, az Európai Unióra. Meg tudják szerezni a támogatást Izrael Gáza elleni bojkottjához, a Hamasz kormányzat elszigeteléséhez, valamint az Irak, az Afganisztán és a Líbia elleni háborúhoz.
James Petras és Robin Eastman Abaya 2012. március 16-án keltezett tanulmányában (Israel's Willing Executioners: AIPAC Invades Washington - Izrael lelkes végrehajtói: Az AIPAC megszállja Washingtont) megállapítja, hogy 2012 első három hónapjában a kőolaj ára 15%-kal (2011 nyara óta pedig 30%-kal) emelkedett Izrael - Irán elleni támadó háborúra bujtogató - politikája és fenyegetése miatt. Netanjahu izraeli miniszterelnök, Peresz elnök és Lieberman külügyminiszter mind követelte, hogy Amerika bombázza Iránt, vagy ha ezt nem teszi, akkor Izrael indítja meg saját támadó háborúját az iráni nép ellen. Vagyis belerántja az Egyesült Államokat egy másik háborúba. Az írás szerzői szerint csaknem valamennyi kőolaj-szakértő és politikai-elemző egyetért abban, hogy a kőolaj világpiaci ára Izrael háborús fenyegetése miatt szökött a magasba. A nemzetközi nagy spekulánsok arra számítanak, hogy az Irán elleni izraeli támadás miatt nagymértékben visszaesik Közel-Keleten a kőolajtermelés, és akadályozva lesz a szállítás. Ez pedig világszinten kőolajhiányt okoz.

Kardcsörtető hisztériakeltés

Amikor az ötvenkét amerikai-zsidó szervezet elnöke megismételte, hogy Irán növekvő nukleáris ipari háttere Izrael biztonságát fenyegeti, maga is hozzájárult a hisztériakeltéshez. Petras és Abaya emiatt Izrael által kivetett háborús adónak minősíti a kőolaj ugrásszerű emelkedését. Ez olyan adó, amelyet a ZPC kényszerített az amerikai fogyasztókra, egy újabb háborút sürgetve Izrael érdekében. Nincs egyetlen olyan amerikai politikus, aki meg merné vitatni ezt a kérdést. A kőolaj árának ez a nagyarányú növekedése visszataszítja Amerikát és az Európai Uniót is a recesszióba, amely milliók munkájának elvesztésével jár. Kérdéses, hogy mennyire egyeztethető össze az amerikai alkotmányos renddel az, hogy az AIPAC és a MAJO ötvenkét elnöke döntő módon befolyásolni tudja az amerikai kormányt azért, hogy az egy külföldi állam érdekeinek megfelelően hozzon döntéseket. A hatalmi fölény jelenik meg abban a magabiztosságban, hogy az ‘Israel-firster" lobbizók most már arra se fordítanak gondot, hogy elrejtsék jelenlegi és jövőbeni függőségi viszonyukat Izrael állammal. Maguk mögött tudhatják azoknak a cionista értelmiségieknek a támogatását, akik már eddig is fontos szerepük volt abban, hogy amerikai katonák tízezreit küldték harcolni, sebesülten visszatérni, vagy idő előtt meghalni. Arra hivatkoznak ezek a értelmiségiek, hogy amikor az amerikaiak Izrael érdekeit szolgálják, egyúttal az Egyesült Államok érdekeit is védelmezik. Ebből következik, hogy amikor Jonathan Pollard, a haditengerészet elemzője és az izraeli hadsereg tiszteletbeli ezredese szigorúan titkos amerikai dokumentumokat adott át a Moszadnak, akkor valójában hazafias tettet hajtott végre.
Fred Kagan, Paul Wolfowitz, Doug Feith, Libby Abrahams és Ross voltak azok, akik befolyásukat arra használták, hogy az Egyesült Államok támadóháborút indítson Afganisztánban és Iránban Izrael érdekében... Azzal támasztották alá ezeknek a háborúknak a megindítását, hogy tudatosan hamis képet festettek az arab világról és az arab nemzeti törekvésekről. Azt gondolták, hogy az arabok soha nem lesznek képesek tartósan ellenállni birodalmi terjeszkedésüknek. Ebben szerepe volt annak is, hogy ezek a szervezetek és érdekcsoportok egy olyan vallási-alapú ideológiát vallanak, amely szerint ők a kiválasztott nép. Ők a pénzügyileg legsikeresebb befektetők és spekulánsok. Ők végezték el és ők oktatnak a legtekintélyesebb egyetemeken" - írják az idézett cikk szerzői.

A titkos háború már folyik Irán ellen

Az 1990-es években és a 21. század első éveiben Irán viszonya az euroatlanti térség országaihoz - vagyis a nyugathoz - folyamatosan javult azoknak az teheráni mérsékelt vallási vezetőknek köszönhetően, akik az iráni gazdaságot és kereskedelmet irányító vagyonos osztállyal léptek szövetségre. 2003 és 2005 között Nagy-Britannia, Franciaország és Németország már tárgyalt Teheránnal nukleáris programja leállítása érdekében. Időközben az említett mérsékelt vallási vezetők befolyása csökkent és Mahmud Ahmadinezsád lett Irán elnöke, elsősorban a városi szegényebb osztályok, valamint a vidéken élő irániak jóvoltából. Ettől kezdve a nyugat élesen szemben áll a kormányra került radikális iszlamistákkal.
2006-ban a Bush-kormányzat hetvenöt millió dollárt fordított a „demokrácia mozgalom" támogatására. Ez az iszlamista kormányzat ellenfeleinek fokozott támogatását jelentette. A washingtoni külügyminisztérium egyidejűleg megnövelte a Dubajban, valamint a vele szomszédos arab országokban lévő nagykövetségeinek létszámát azért, hogy figyelemmel tudja követni Teherán minden lépését. Úgy tűnt, hogy Washingtonnak új elképzelései vannak Iránnal kapcsolatosan. 2009-ben azonban tovább romlott a nyugat viszonya Iránhoz, mert az Egyesült Államok és szövetségesei az iráni rendszer mérsékelt szárnyát nyíltan támogatták a hivatalban lévő elnökkel szemben. Teheránban is megpróbálkoztak a bársonyos, illetve narancsos forradalommal.

Az Egyesült Államok nem ragaszkodik a teokratikus-rendszer teljes megdöntéséhez. Washington és szövetségesei nem haboztak, amikor Szaddám Huszein és Muammar Kadhafi szekuláris rendszerét kellett lecserélniük iszlamista rendszerekkel. 2012 tavaszán pedig hasonló rendszerváltást akartak kikényszeríteni Szíriában, ahol egyelőre még nem sikerült megdönteniük a szekuláris, nem-egyházi rendszert, és hatalomra segíteni egy fundamentalista iszlám kormányzatot. Az Iránra nehezedő nyomás célja az volt, hogy az ország vezetőit kicseréljék olyanokra, akik hajlandók a nyugattól kapott parancsokat teljesíteni. Az Egyesült Államok egy kliens iszlám rendszert szeretne látni Teheránban, amelynek élén „mérsékelt egyházi vezetők" állnak. Ez volt a 2009-es iráni elnökválasztás tétje is. A választásokat megelőzően a nemzetközi Pénzkartell tulajdonában lévő globális tömegtájékoztatási rendszer már a választásokat megelőző hónapokban maximális üzemmódban működött. Teheránban voltak a New York Times, a Financial Times és a BBC, valamint a CNN munkatársai is, hogy bekapcsolódjanak Mohammad Khatami oldalán a választási küzdelembe. A BBC perzsa nyelvű tévéprogramot indított be, amely az Amerika Hangja fárszi nyelvű programjával együtt erőteljes negatív kampányt folytatott Ahmadinezsád elnökkel szemben. A globális médiának ez a túlzottan Kathami-párti propaganda hadjárata azonban számos irániban ellenérzést váltott ki, mert úgy kezdtek Kathamira tekinteni, mint a nyugat érdekeit szervilis módon kiszolgáló komprádor politikusra. Az sem volt egyértelműen rokonszenves az iráni választók számára, hogy az államelnöki tisztségre egy papi személy kerüljön. Végül is Kathaminak félre kellett állnia. A nyugat ekkor a politikai életbe visszatért Mir-Hossein Mousavit kezdte támogatni, aki húsz évvel korábban már Irán miniszterelnöke volt. Mousavi lett a „reformista frakciók" elnökjelöltje. A nyugati tömegtájékoztatás azonnal Mousavi propagandistája lett, és megint nevetségessé vált azzal, hogy túlságosan feljátszva Irán Mahatma Ghandijának próbálta beállítani.
Az iráni parlamentben 2011. december 29-én ismertetett jelentés szerint a választásokat megelőzően néhány hónappal Rafsanjani, Kathami, Karroubi és Mousavi fegyvertelen államcsínyt tervezett. Mindenáron át akarták venni az ország irányítását a hivatalban lévő elnöktől, a választások meghamisítására hivatkoztak, és felhasználták Gene Sharpnak, a Harvard Egyetem kutatójának a „bársonyos forradalom" végrehajtására kidolgozott technikáit. Az említett négy iráni politikus a 2009-es elnöki választáson a nyugati tömegtájékoztatás támogatásával akarta elmozdítani Ahmadinezsád elnököt. A cél az volt, hogy a választások meghamisítására hivatkozva az úgynevezett „zöld mozgalom" az Ukrajnában és Grúziában sikeresen alkalmazott „narancsos forradalom" módszerével segítse hatalomra a reformereket. Rafsanjani két-héten át rejtekhelyről próbálta elmozdítani Ali Hameneit, aki Ahmadinezsádot támogatta. A szemben álló erők összecsapására 2009. június 12-én került sor, amely a legerőszakosabb tüntetés volt az 1979-es forradalom óta Iránban.
Az utcai zavargások nyomán több ezer tüntetőt letartóztattak. Közülük 66-ot meg is vádoltak azzal, hogy külföldi titkos szervezetek szolgálatában álltak. Többen kettős-állampolgársággal rendelkeztek, és a nyugati országok teheráni követségein dolgoztak. Feladatuk az volt, hogy információkat gyűjtsenek és továbbítsanak, és így vegyenek részt a tüntetések szervezésében. Többen azt a feladatot kapták, hogy menedéket nyújtsanak a tüntetőknek. A brit követség egyik iráni alkalmazottja - Hassan Ressam - 300 ezer angol fontot kapott arra, hogy ösztönözze Mousavi támogatóit. Egy másik beszervezett iráni az Egyesült Arab Emirátus hírszerző szolgálatától kapott rendszeresen havi 1400 dollárt információk gyűjtéséért és továbbításáért.
Érthető, hogy a külföld által támogatott hatalomátvétel kudarca után Irán és a nyugat viszonya megromlott. A teheráni kormány szerint a brit kormány állt a választás utáni országos zavargások mögött, és a tervezett államcsíny irányítását a brit nagykövetségről végezték. A londoni kormány érvényt szerezve az Európai Unió és az ENSZ Irán elleni szankcióinak befagyasztotta Irán több mint 976 millió fontnyi számláit a brit bankokban. Amikor a konzervatív David Cameron vette át a brit kormány irányítását, Anglia tovább fokozta a nyomást Iránra. Hamarosan sor került Irán kétmilliárd dollárra rúgó követeléseinek zár alá vételére New Yorkban is. Ezt azzal indokolták, hogy Irán 1983-ban részt vett az amerikai tengerészgyalogosok ellen végrehajtott bombamerényletben.

Egyre intenzívebbé válik a titkos háború
Az Irán elleni akciók azonban nem merülnek ki az ország külföldi vagyonának zárolásában, és külföldről finanszírozott „bársonyos és narancsos forradalom" szervezésében, hanem valóságos titkos háború is folyik Iránon belül.
A perzsa állam folyamatosan készült egy külföldi katonai támadás kivédésére, de nem készült fel eléggé egy belső, álcázott háború folytatására. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael a hagyományos hadviselés lehetséges alternatívájának tekinti a titkos hadműveleteket. John Sawers, a brit titkosszolgálat, az MI6 főnöke 2010 októberében kijelentette: „A nukleáris fegyverek terjedésének a leállítását nemcsak hagyományos diplomáciával lehet kezelni. Szükség van titkosszolgálati felforgató tevékenységre is, hogy így lehessen megnehezíteni Irán számára nukleáris fegyverek kifejlesztését." Ma már cáfolhatatlan tények egész sora bizonyítja, hogy több területen is beindult a titkos háború Iránban. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek sikerült kiépíteni egy szervezett belső felforgató struktúrát, amely képes „az ötödik hadosztály" szerepének betöltésére. Ez az ötödik hadosztály már képes nagyszabású szabotázsakciókat végrehajtani Irán katonai létesítményei ellen, és képes egy kívülről jövő támadás esetén is a segítségnyújtásra.
Az elmúlt néhány évben ez az ötödik hadosztály sikeresen felrobbantott több olajfinomítót, földgázvezetéket, ipari üzemet, katonai berendezést, és meggyilkolt öt perzsa atomtudóst. Ennek a háborúnak az eszközei közé már nemcsak a szabotázs, a médiaháború, valamint a CIA, az MI6 és a Moszad ügynökeinek aktív tevékenysége tartozik (beépülésük az iráni titkosszolgálatba), hanem kiterjed a kibernetikai térre és az internetes világhálóra is. 2010-ben a Stuxnet elnevezésű komputervírussal intéztek támadást Irán nukleáris centrifugáinak megbénítására. Amerikai vezető személyiségek nem erősítették meg, de nem is cáfolták, hogy közük lenne ezekhez az eseményekhez. Az elnökválasztási kampány egyik résztvevője, a republikánus Newt Gingrich, azonban egy alkalommal arról beszélt, hogy: „Amerikának el kell távolítania az iráni atomtudósokat." Egy másik pályázó, Rick Santorum pedig egyenesen jó elgondolásnak tartotta iráni atomtudósok megölését, amelyet üdvözölni kell. Ebben a háborús retorikában csak Ron Paul nem vett részt, aki megállapította, hogy Irán nem jelent fenyegetést az Egyesült államok nemzetbiztonságára.
Egyelőre folytatódnak a különböző robbantások iráni létesítmények ellen. A teheráni kormányzat már 2011 novemberében bejelentette, hogy letartóztatott több CIA-ügynököt, akik a Moszaddal együttműködve hajtottak végre felforgató akciókat és robbantásokat katonai, valamint nukleáris létesítmények ellen. Az egyik ügynököt, Hekmatit tévében is bemutatták, ahol elmondta: kettős-ügynökként próbált működni. Hekmati amerikai állampolgár, de Iránban született. Először Afganisztánban tevékenykedett, mielőtt Teheránba érkezett. Korábban a BAE System plc., a világ egyik legnagyobb hadiipari óriása számára dolgozott. Hekmatit kémkedésért bíróság elé állították és halálra ítélték.
Irán szemrehányást tett Amerikának, Nagy-Britanniának és Izraelnek, hogy titkosszolgálataik felelősek az iráni atomtudósok meggyilkolásáért. A legutóbbi áldozat Mostafa Ahmadi Roshan volt, aki egyetemen tanított, és a Natanzban működő urándúsító létesítményt irányította helyettes igazgatóként. 2012. január 11-én gyilkolták meg sofőrjével együtt. Teheránban nyilvánosságra hozták, hogy az IAEA, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség hivatalból ismerte ezeknek az atomtudósoknak a neveit, és az ügynökség adta át adataikat illetéktelen harmadik szereplőknek. Ezért az iráni tudósok legyilkolásáért közvetve az ENSZ Atomenergia Ügynöksége is felelős, mert együttműködött a különböző nyugati hírszerző szolgálatokkal.
Ali Hamenei, Irán legfőbb vallási vezetője az Egyesült Államok és a cionizmus által irányított globális arroganciát tette felelőssé azért, hogy holtpontra jutottak a kapcsolatok az elkötelezett, istenfélő és haladó Iránnal szemben. Ahmadinezsád elnök pedig egyenesen azt hangsúlyozta, hogy ezek a cselekmények ahelyett, hogy feltartóztatnák Iránt a fejlődésben, egyenesen arra kényszerítik, hogy áttörést érjen el a tudományos előrehaladásban. A teheráni külügyminisztérium az Egyesült Államok érdekeit képviselő svájci nagykövetségen keresztül bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy a terroristacselekményt a CIA tervezte, irányította és támogatta. Irán azt is bizonyította, hogy Massaod Ali-Mohamadi professzor merénylőjét, akit sikerült letartóztatni, a Moszad képezte ki. A Der Spiegel című német hetilap is azt állította, hogy a Moszad húzódik meg az iráni atomtudósok elleni merényletek mögött. Az iráni ellenzék bírálta az iráni kormányt, hogy nem hozott megfelelő intézkedéseket az atomtudósok megvédésére.
Az International Reallity nevű jordán lap szerint a Moszad - együttműködve az amerikai erőkkel - 2003-tól 2008-ig háromszázötven nukleáris tudóst és kétszáz egyetemi tanárt ölt meg. 2011 novemberében több robbantást is végrehajtottak Irán stratégiai pontjain. 2011. november 12-én, 50 kilométerre Teherántól, Milardban egy ilyen robbantás során meghalt Irán rakétatechnológiájáért felelős tábornoka, több tucat, a Forradalmi Gárdához tartozó tiszttel. November 28-án pedig Iszfahán urándúsító létesítménye borult lángba. November 30-án a London Times beszámolt arról, hogy egy izraeli magas beosztású személy szerint nem véletlen üzemi balesetekről van szó, arra célozva, hogy Izrael áll mögöttük. 2011. december 11-én az egyik vaskohó robbant fel, ahol tizenhat munkás meghalt és több megsérült.
Az Egyesült Államok a légtérből is megfigyelés alatt tartja Iránt. 2011. szeptember 4-én, Iránnak sikerült megszakítania egy iráni légtérben haladó robotrepülőgép repülését, és azt földre kényszerítenie. A Lockheed Martin amerikai cég által gyártott Sentinel típusú lopakodó repülőgépről volt szó, amely Afganisztánból hatolt be iráni légtérbe. A kémrepülőgépet az iráni hadsereg - elektronikus hadviselési egysége - kényszerítette leszállásra Khorasan tartományban. Obama elnök néhány napi hallgatás után arra kérte Teheránt, hogy szolgáltassa vissza a repülőgépet. Ezt a kérést Teherán nem teljesítette. Az eset azért keltett nagy figyelmet, mert azt bizonyította, hogy Irán nagy haladást ért el a kibertechnikában.
Az iráni társadalom széles köreiben haragot és ellenállást váltott ki az iráni tudósok meggyilkolása, az Irán elleni szankciók megszigorítása, és az iráni létesítmények sorozatos felrobbantása Amerika, Anglia és Izrael ellen. Csak Nagy-Britanniának van diplomáciai kapcsolata Teheránnal, ezért az iráni parlament 2011. november 27-én tovább csökkentette a diplomáciai kapcsolat szintjét Londonnal. A brit nagykövetnek távoznia kellett két héten belül. Az iráni parlament szavazása azért is figyelemreméltó, mert több iráni kormánytag gyermekei is Angliában tanulnak. Korábban London a mérsékelt iszlamisták támogatásával avatkozott be Irán belső ügyeibe, vagyis elsősorban a pénzt használta befolyásolási eszközként. Az iráni parlament döntésére London úgy válaszolt, hogy bezáratta a teheráni brit-nagykövetséget, és hazarendelte diplomatáit. Formálisan azonban nem szakadt meg a két ország diplomáciai kapcsolata. Ennek az is az oka, hogy az embargó ellenére az egyik nagy londoni befektető vállalat, a Turquoise Partners, birtokolja a teheráni tőzsdén lévő külföldi befektetések 90%-át.
2011 decemberében Irán több haditengerészeti gyakorlatot is végrehajtott a Perzsa-öbölben, amely azt bizonyította, hogy képes a Hormuzi-szoros lezárására, amelyen áthalad a világ kőolaj-ellátásának a 40%-a. Az iráni haditengerészeti gyakorlat arra kényszerítette az amerikai Stennis repülőgép anyahajót, hogy kihajózzon az öbölből. Az iráni hadsereg parancsnoka, Ataholla Salehi tábornok pedig azt ajánlotta az amerikai repülőgép anyahajónak, hogy ne is térjen vissza a Perzsa-öbölbe. Stennis nem tért vissza, de a térségbe megérkezett a Carl Vinson repülőgép-anyahajó is 2012. január 9-én azért, hogy felváltsa a Stennist. Az amerikai haditengerészeti összpontosítás méreteit mutatja, hogy már a térségben tartózkodik - kísérő hadihajóival egyetemben - az Abraham Lincoln nevű repülőgép-anyahajó is.
A Guardian című brit lap 2011 novemberében arról tudósított, hogy a brit katonai szolgálatok felkészülnek Irán atomlétesítményei elleni esetleges amerikai támadás támogatására. Ennek az volt az előzménye, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség olyan jelentést tett közzé, amely szerint Iránnak mégiscsak van nukleáris fegyverkezési programja. Ez a jelentés azonban tévesnek bizonyult, mert olyan régi információkon alapult, amelyek felett már eljárt az idő, új információt pedig nem tartalmaztak. Utalunk itt azokra a megnyilvánulásokra is, amelyeket Dempsey tábornok, az amerikai egyesített vezérkar főnöke tett egy lehetséges Irán elleni támadással kapcsolatosan. Elképzelhető egy légi-csapásmérés Amerika, Izrael és Anglia együttes részvételével, de ennek az egész nyugat számára katasztrofális következményei lehetnek, nemcsak a közel-keleti térségre. Számolni kell azzal, hogy Irán minden rendelkezésére álló lehetséges eszközzel válaszolni fog. Az iraki és az afganisztáni háborúk már óriási pénzügyi terhet jelentettek az Egyesült Államok és szövetségesei számára. Egy újabb háború nemcsak katonai következményekkel, de pénzügyi katasztrófával is járna.

2012. január 14-én Dimitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes kijelentette: „Ha bármi is történik Iránnal, amennyiben Iránnak súlyos politikai és katonai nehézségeket okoznak, az közvetlen fenyegetést jelent nemzetbiztonságunkra." Ez utalás arra, hogy egy Irán elleni támadás könnyen kiválthat egy sokkal nagyobb háborút a térségben, amelynek a nyugat számára nagyon súlyos következményei lehetnek.

Reális-e a korlátozott háború Irán ellen?

Az amerikai és az izraeli katonai döntéshozók nem teljesen értenek egyet abban, hogy Irán milyen módon válaszolna az őt ért támadásokra, s annak milyen következményei lehetnek. Az izraeli vezetők minimalizálják Iránnak azt a képességét, hogy támadást intézhessen a Zsidó Állam ellen. Elsősorban ez foglalkoztatja őket. Arra számítanak, hogy nagy a földrajzi távolság, rendelkeznek modern rakétaelhárító rendszerrel, továbbá védelmezik őket az Egyesült Államok Perzsa-öbölben lévő légi- és haditengerészeti erői, ha egy meglepetésszerűen végrehajtott támadásra kerülne sor. Az Egyesült Államok katonai stratégái ezzel szemben arra összpontosítanak, hogy Iránnak megvan a képessége arra, hogy súlyos károkat okozzon az amerikai hadihajókban, amelyeknek támadást kellene intézniük Irán parti létesítményei ellen azért, hogy kellő védelmet és támogatást nyújthassanak a támadó izraelieknek.
Az izraeli hírszerző szolgálatok jól ismertek szervezési képességeikről és különböző merényletek végrehajtásról. A Moszad sikeresen hajtott végre terrorista támadásokat palesztinai, szíriai és libanoni vezetők ellen. Ugyanez az izraeli hírszerzés azonban lényegesen gyengébb annak a reális felmérésében, hogy mivel jár egy nagyobb katonai és politikai vállalkozás.
(folytatás a Leleplező 2012 - 2 számában)


 Virág András: Világbéke, vagy világháború?
Reagantól indult ki az egypólusú USA - Döntéskényszerben a nagyhatalmak
Részletek
Veszélyben az amerikai függetlenség

Amikor az USA stratégái meghirdették az „amerikai évszázad" eljövetelét, egyértelműen és nyíltan az erő pozíciójára építették elgondolásukat. A szovjet összeomlás időszakában, Clinton elnöksége alatt azonban Amerika szembekerült azzal a filozófiai kérdéssel, hogy a szocialista világ fölszámolását követően, amikor - legalábbis Európában - kizárólag csak demokratikus rendszerek vették át a hatalmat, valójában milyen ellenségkép áll az USA előtt és rögtön e kérdés nyomában fölmerült az a dilemma: a demokratikus rendszerek háborúba keveredhetnek-e egymással?
Amikor Clintont elnökké választották, az amerikai politikusok súlyos, akár háborús veszélyt felidéző konfliktusra számítottak a szovjet összeomlás végjátékaként. Clinton azonban zseniális politikai érzékkel ismerte fel, hogy a CIA kiválóan előkészített terepén Jelcinnel az USA azt tesz, amit akar. Amikor bebizonyosodott, hogy Oroszország gyakorlatilag a demokrata elnök lábai előtt hever, mintha némi zavar támadt volna a neokonzervatív stratégák héjái között. Miközben a stratégia az erőre alapozott világuralom bázisára épült, a színfalak mögött furcsa és senki által nem várt folyamatok indultak be mind a stratégiai hivatalokban, mind a Kongresszus berkeiben. Ma néhány elemző egyébként arra az álláspontra helyezkedik, hogy valószínűleg nem zavarról volt szó, hanem egy tudatosan megkonstruált félrevezető manőverről. A dilemmát lehetetlen eldönteni, mert mindkét megközelítés mellett komoly érvek vannak. A tény az, hogy az USA a kilencvenes években egyfajta csöndes visszavonulásba kezdett, mintegy a fő ellenség, a Szovjetunió lerombolásának logikus következményeként.
Az 1990-es 385 milliárdos katonai költségvetés 1998-ra 280 milliárdra apadt, azaz jelentős, 28 százalékos csökkenés következett be! Ez más megközelítésben azt jelenti, hogy míg a katonai kiadások 1990-ben a GDP 5,2 százalékát emészették fel, ez az arány az évtized végére 3 százalékra csökkent. De nemcsak a költségvetési oldalról ragadható meg ez a tendencia. A vizsgált időszakban az amerikai hadsereg létszáma 600 ezer fővel csökkent, 2 millióról 1,4 millióra, ami ugyancsak nem kis mértékű, 32 százalékos esést jelent.
Mindez azt jelzi, hogy a Szovjetunió és az európai szocializmus megszűnése - legalábbis egy rövid időre - fölvetette egy olyan stratégia lehetőségét, amely nem az egyeduralmi pozíció és a katonai erő elsőbbségén alapul, hanem egy sajátos, liberális, demokratikus filozófián. Ez nem kérdőjelezte meg az USA vezető pozícióját, mégis egy olyan eszmeiség talaján áll, amely tagadja a hasonló filozófiájú államok közötti alá- és fölérendeltséget, és egyfajta egyenlőség illúzióját hinti el a nemzetközi viszonyokban. Ha valaki nem ismerte volna fel: ez az a történeti forrás, amelyet Obama újra fölfedezett, és innen merítette azokat a nagy hatású nézeteit, amelyek megválasztása idején szinte lázba hozták a világot.
Az ifjabbik Bush elnökké választásával az addig háttérbe szorított neokonzervatív héják nagy ambíciókkal szerezték vissza pozícióikat az elnök nemzetbiztonsági tanácsában, a State Department-ben és a Pentagonban. Az irányzékot villámgyorsan visszaállították az eredeti állásba, és látszólag minden zavar nélkül folytatódott a már Reagan idején kijelölt stratégia végrehajtása.
Ezzel az intermezzóval alig foglalkoznak az elemzők, holott fontos következtetések adódnak belőle. A Clinton-féle politikával történt hirtelen és éles szakítás mögött súlyos okok és felismerések állnak, amelyek alapvető szerepet játszanak a jelenlegi nemzetközi poltikai és gazdasági viszonyok alakulásában.
Bush - nem sokkal azután, hogy beköltözött a Fehér Házba - nemcsak hogy megállította a lopakodó lefegyverzést, hanem - még jóval a szeptember 11-ei merénylet előtt - döntést hozott a katonai kiadások azonnali, 15 százalékos növeléséről. Ha abból indulunk ki, hogy az USA stratégiája az egy erőközpontú világon alapul, akkor első pillanatban szinte magától értetődik, hogy a katonai kiadások ilyen nagy arányú csökkentése indokolatlannak tűnik. Ám az komolyabb magyarázatot igényel, hogy a hadiköltségvetés befagyasztása helyett mi volt az oka a tendencia azonnali megfordításának, a növekvő kiadások pályájára történő ráfordulásnak, hiszen a nemzetközi helyzet abban az időpillanatban ezt éppenséggel nem látszott alátámasztani.
Több magyarázat is született ennek indoklására, és az elemzések által lehetségesnek ítélt okok közül három tűnik a legvalószínűbbnek.

Amennyiben abból a - számos hírszerzési adattal alátámasztott - teóriából indulunk ki, hogy Bush és legszűkebb környezete valamiképpen érintett volt a WTC elleni merényletben, amelynek valódi célja a politikai terep előkészítése az USA világméretű haderő-átcsoportosítására, érthető, hogy az új adminisztráció azonnal a fegyverkezés fokozásának útjára lépett. A második magyarázat már bizonyos drámai motívumokat is tartalmaz. Eszerint a stratégiai tervező centrumok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az egypólusú világ, és a globális amerikai dominancia stratégiája, valamint a reális amerikai fegyveres erő között ellentét feszül, mivel az USA katonai hatalma valójában elégtelen a globális szuperpozíció biztosításához. Végül a harmadik teória arra a felismerésre épül, hogy a neokonzervatívok - az általuk teljes erővel üzemeltetett világpropaganda állításaival ellentétben - pontosan érzékelték az USA gazdaságában fokozatosan erősödő válság-tüneteket, és tisztában voltak azzal, hogy Amerika lényegében gazdaságilag függő helyzetbe került, azaz vezető szerepe csak az erő növelésével tartható fenn. Mindenesetre tény, hogy az amerikai külkereskedelmi deficit 1999 és 2001 között robbanásszerűen megugrott, és az elemzők egy része ekkoriban mutatott rá arra, hogy Reagan elnöksége idején is - a világot vezető USA lelkesítő víziója ellenére - csillagászati összegű költségvetési hiány keletkezett. Eisenhower elnök az ötvenes években azt mondta, hogy ha az amerikai kőolaj-import eléri a szükségletek húsz százalékát, veszélybe kerül az USA nemzetbiztonsága a kialakuló függő helyzet miatt. 2000-ben az amerikai kőolaj-behozatal már túllépte a belső szükségletek 50 százalékát is!


DCS: új katonai titkosszolgálat

Charles Krauthammer, az USA XXI. századi politikájának hivatalos alapdokumentumát jelentő, PNAC (Project for the New American Century) elnevezésű stratégia egyik vezéregyénisége így fogalmazott: „Amerika kolosszusként trónol a világ tetején. Senki nem mer szembeszállni azzal a hatalommal, amit Amerika jelent. Egészen bizonyos, hogy az egyközpontú világ legalább egy generáción keresztül kitart."
A 2000-től máig tartó időszak valóban mintha Krauthammer látomását igazolná. Az USA gazdaságilag, politikailag és katonailag egyaránt hatalmas nyomást gyakorol a Föld minden térségére. Ez a stratégia azonban már jelenleg is kátyúba jutott. A globális válság nem kis mértékben az új amerikai világstratégia következménye. A nyugati világ pontosan érzi, hogy óriási konfliktus felé rohannak az események, és ma már a legnagyobb erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a civilizáció védje magát, és ne sodródjon bele a globális katasztrófába. Csakhogy ez a védekező mechanizmus kizárólag az Egyesült Államok érdekei szerint működik egy olyan pénzügyi bázison, amelyet - ellentétben a megelőző korok képletével - már nem a termelés és a produkciós erő, hanem a spekuláció és a könyvelési csalások biztosítanak. Már az az időszak is mögöttünk van, amikor a nemzetgazdaságok belső aránytalanságai következtében fellépő feszültségek politikai jelzésértékűek voltak a kormányok számára, amelyek képesek voltak hatékonyan beavatkozni a gazdasági szerkezetek épségének megőrzése érdekében. A nemzetközi imperializmus parancsnoki posztjain most a háttérhatalom pénzügyi óriásai állnak, akik egy virtuális világba csalták a nemzetgazdaságokat, ahol semmi más, mint a pusztulás és az összeomlás csapdája vár rájuk. A neokonzervatív filozófia ebben a szédületes szemfényvesztésben látja a megoldását annak a célnak, hogy az USA minden körülmények között biztosíthassa saját domináns szerepét. A Global Empire az amerikai világbirodalom megtestesítője és ez a világbirodalom egy abszurditás bázisára épül.
A globális bankszféra manipulációi ma már átszövik a gazdasági valóság minden szegmensét. A banki világ tetszése szerint képes vezérelni a nemzetközi erőviszonyokat, a tőkeáramlást és az egyes országok sorsát. A reálgazdaság a mai világban másodlagos jelentőségűvé vált, a termelésre, produktivitásra épülő nemzetgazdasági stratégiák kártyavárként omlanak össze. Végzetes hibát követnek el azok a politikusok, akik valóban hisznek abban, hogy az USA szövetségi szférájában a produktivitás képes áttörni a bankvilág börtönfalait. Akik ilyen elveket hangoztatnak, vagy nincsenek tudatában a jelenkor fő áramlatainak, vagy szándékosan hazudnak, hogy hatalmukat megőrizzék a süllyedő hajókon. Az a világbirodalom, amelynek vezető hatalma a Föld legjobban eladósodott állama és amelynek gazdaságában a pénzügyi szféra részesedése ma már egyértelműen és tartósan meghaladja a produktivitásból származó jövedelmet, megsemmisítendő ellenségnek tekint minden olyan törekvést, amely az általa kialakított világrend megzavarásával próbálkozik. A globális birodalom gazdasági alapfilozófiájának lényege ugyanis pontosan az, hogy a pénzvilág megél önmagából, hiszen olyan műveletekből húz óriási profitot, amelyek nem is érintik a valóságos termelés szféráját.

Ez a tény kényszerítő erő az USA politikacsinálói számára. Egyenesen következik belőle, hogy a képlet tarthatatlan belső feszültségét a katonai agresszióval, a nyersanyag források elfoglalásával és a kizsákmányolás fokozásával lehet csak ártalmatlanítani. Ezen a ponton ér össze a kör: a neokonzervatív stratégia értelmet és magyarázatot nyer a nemzetközi politikában. Innentől egyenes út vezet a modern Amerika lélektanának legtitkosabb zugaiba, ahol megvilágosodik, hogy a legyőzhetetlen erő, az ellenállhatatlan agresszió és a világuralomra ambicionáló aktivitás mögött az amerikai gazdaság lebénulásától, a világbirodalom összeomlásától és az USA által diktált világrend teljes megsemmisülésétől való félelem húzódik meg.

Az USA kormányzata ezért összpontosít most minden erőt a biztonságpolitika megreformálására, a nemzetközi kapcsolatok erővonalainak az amerikai érdekek szerinti átállítására, a kizsákmányolás fokozására, és a szabadságjogok átfogó, erőteljes korlátozására.
Ez év áprilisában jelentette be James Clapper, az NI (National Intelligence) igazgatója és Leon Panetta védelmi miniszter, hogy új amerikai hírszerző ügynökség alakult: a DCS, Honvédelmi Titkos Szolgálat (Defense Clandestine Service), amelynek fő feladata a külföldi amerikai kémtevékenység logisztikai erősítése, az egyes ügynökségek közötti jobb együttműködés kialakítása és az egyes célterületekre, mindenekelőtt a politikai döntések centrumaiba, illetve a tudományos és gazdasági irányítás szférájába történő eredményesebb behatolás. Az új szervezet nem mellékes feladata még a nyilvános diplomácia és a fedett kémtevékenység szorosabb összehangolása, és az ehhez szükséges személyi és felderítési feltételek biztosítása. Az új szervezettől elsősorban a hírszerzés általános működésének javítását, és az egymástól földrajzilag távol eső, vagy elhatárolt területek közötti folyamatos információáramlás feltételeinek kialakítását várják. Annak ellenére, hogy vannak hangok, amelyek az átszervezéssel kapcsolatban a kémtevékenység döntési pontjain keletkező zavaroktól tartanak, a CIA vezetése üdvözölte a kezdeményezést és a katonai hírszerzés tevékenységi szférájának kiterjesztését.

Az USA jelenlegi politikájához egyelőre tökéletesen illeszkedik a terrorizmusról kialakított - lényegében megfoghatatlan - ellenségkép, ami elfedi a háborús stratégia valóságos tartalmát. Időnként azonban olyan problematikus helyzet keletkezhet, mint jelenleg az amerikai rakétapajzs kelet-európai telepítésének indoklása egy Irán, vagy Észak-Korea felől várható támadással, ami annyira abszurd, hogy szinte nevetséges.
Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy rövidesen módosulás következik be a nyilvánosan használható ellenségkép tekintetében. A globális katonai mozgások tényleges célja eddig is az orosz akciótér beszorítása és az oroszok által elérhető nyersanyagbázisok fölötti ellenőrzés volt, miközben az USA csúcspolitikája megállás nélkül azt hangoztatta, hogy Oroszországot nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti. A republikánus elnökjelöltek gyűléseinek egynémelyikén azonban most már olyan nézet is hangot kapott, amely Oroszországot, mint első számú ellenséget jelöli meg, nem beszélve arról a tényleg elképesztő kérdésről, amely a legkomolyabb formában merült fel arról, hogy „mennyiben jogos" az, hogy a hatalmas szibériai terület természeti kincseit egyetlen ország birtokolja.


Orosz gesztusok

A Putyin irányításával talpra állt Oroszország ismét képessé vált arra, hogy érdekeinek érvényesítését az egész világon megjelenítse, ami önmagában gátat szab a korlátlannak hitt amerikai expanzió előtt. A moszkvai vezetés kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy az USA stratégiájának célja az orosz katonai akciózóna beszorítása, és az, hogy a terrorizmus elleni háború ürügyén katonai támaszpontok, különféle felderítő centrumok egész rendszerével az USA ellenőrzése alá vonja Oroszországot. A parttalan amerikai nyomulással kapcsolatban tíz évvel ezelőtt Putyin tréfálkozva jegyezte meg, hogy „Amerikának az a baja, hogy nincs ellenségképe" - ami persze a vicc mellett figyelmeztetés is volt. Amit akkor még nem gondolt senki, az néhány év alatt bekövetkezett: az orosz fegyveres erők ma minden eszközzel rendelkeznek Oroszország biztonságának megőrzéséhez és ahhoz, hogy globális dimenzióban is megvédjék érdekszférájukat. Az USA kénytelen tudomásul venni az orosz hadsereg állandó jelenlétét a világtengereken, ugyanúgy, mint azt a tényt, hogy Moszkva lépésről lépésre fokozza a katonai védelmi szférájának akciókörzetét. Az orosz fegyverzet-fejlesztésnek ismét prioritása van, ennek köszönhető, hogy a fegyverkezési versenyben Moszkva képes lépést tartani az USA-val, sőt több területen, például a tömegpusztító nukleáris rakéták, az űrfegyverkezés, vagy más speciális fegyverzetek esetében több szakértő szerint előnyre tett szert.
Az USA továbbra is azt a politikát követi, hogy a legélesebb amerikai-orosz fegyveres feszültségeket Európa területére lokalizálva védelmezi saját biztonságát. A korábbi időszakokhoz viszonyítva azonban lényeges változást jelent, hogy az Európán végigszántó gazdasági krízis mind nagyobb politikai bizonytalanságot jelez, ami egyelőre be nem látható következményekhez vezethet a NATO-államok társadalmi bázisán.
Ma nincs a világon az Egyesült Államokkal szemben álló katonai szövetség, és Oroszország is elveszítette a Szovjetuniót alkotó szövetségi köztársaságokat. Az USA ennek ellenére sokkal nagyobb erőket mozgósít az oroszok beszorítására, mint a Varsói Szerződés idején. Ennek köszönhetően Oroszország egyértelművé tette, hogy minden ellene irányuló támadásra a támadást indító ország területére mért válaszcsapással fog reagálni, sőt az úgynevezett Ivanov-doktrína alapján fenntartja magának a jogot, hogy kiélezett helyzetekben megelőző katonai akciót indítson saját biztonsága védelmében.
Oroszország korábban kinyilvánította, hogy amennyiben nem sikerül megállapodásra jutni az USA-val az európai rakétatelepítés kérdésében, Oroszország egyoldalúan kilép a fegyverzetkorlátozás területén korábban megkötött határozatokból. Az sem titok, hogy az elmúlt évben létrehozott orosz űrparancsnokság néhány éven belül - a tervek szerint legkésőbb 2020-ra - képes lesz az egész Földre kiterjedő hadműveletek irányítására és végrehajtására.
A katonai helyzet jelenlegi állását meggyőzően tükrözi Oroszország legújabb, nyilvánosságra hozott álláspontja az amerikai rakétapajzs európai telepítésével kapcsolatban. Néhány héttel ezelőtt Nyikolaj Makarov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke közölte, hogy amennyiben Oroszország úgy ítéli meg, hogy a telepítés közvetlen fenyegetést jelent az ország biztonságára nézve, az orosz hadsereg megelőző rakétacsapásokat mér az épülő kilövőbázisokra, és megsemmisíti a telepített katonai eszközöket. A vezérkari főnök hozzátette, hogy ehhez az orosz hadseregnek „nincs szüksége különösebb előkészületekre", hiszen a mobil bázisokról indítható ballisztikus Iszkander rakéták most is bármelyik pillanatban bevethetők. Az USA és a NATO katonai vezetői tisztában vannak azzal, hogy az északnyugati, kalinyingrádi körzetben minden előkészület már korábban megtörtént az orosz csapásmérő rendszerek aktivizálására, és az orosz felderítés folyamatosan ellenőrzi a Lengyelország és a Baltikum területén folyó katonai munkálatokat.
A rendkívül súlyosan kiéleződő katonai helyzet ellenére vannak jelei annak, hogy az orosz-amerikai politikai kapcsolatok egyelőre rendelkeznek bizonyos tartalékokkal a kialakult krízis feloldásához. Obama - meglehetősen furcsa körülmények között nyilvánosságra került - üzenete Putyinhoz pontosan erre utalt, amikor „nagyobb mozgásteret" kért a maga számára, megígérve, hogy újraválasztása esetén ezt rugalmasabb politikával fogja viszonozni. Ezt az ajánlatot Moszkva értékén kezeli - amit Putyin távolmaradása a NATO csúcsértekezletről határozottan reprezentál -, hiszen ez nem más, mint amolyan zsákbamacska-alku. Obama újraválasztásának esélyei ma sokkal gyengébbek, mint egy évvel ezelőtt, a közvéleménykutatások szerint mindössze 4 százalékkal vezet a republikánus jelölttel szemben, ami lényegében a kritikus hibahatár mértéke.
Obama kérése azért is meglepő, mivel Moszkva gesztusok egész sorával próbálta előre vinni a katonai megállapodások ügyét az elmúlt hónapokban. Az orosz diplomáciának döntő szerepe van az Irán és Észak-Korea körüli konfliktusok tompításában, a szíriai válsággal kapcsolatos nemzetközi egyeztetésekben (Moszkvában az elmúlt hetekben több tárgyalásra került sor az orosz vezetők és a szíriai ellenzék képviselői között), vagy az Uljanovszkban létesítendő és a NATO-t kiszolgáló átrakodó légibázisra vonatkozó megállapodásban. Ha az amerikai elnök mindezek ellenére képtelen a pozitív irányú elmozdulásra, ez belső pozícióinak végzetes gyengülésére utal. Ebben a helyzetben nem számíthat Oroszország további engedékenységére.

A rakétavédelmi pajzs támadhatja az orosz műholdakat

Az európai helyzet közvetlen összefüggésben áll a globális biztonsági szerkezet fő erővonalaival, a problémák itt merülnek fel a legélesebb formában.
A szocialista rendszerek összeomlása, illetve a közép-kelet-európai államok csatlakozása a NATO-hoz - annak ellenére, hogy létrejött az egységes társadalmi rendszerű Európa - nem segítette a földrész és az EU politikai, gazdasági és társadalmi problémáinak megoldását. A legkomolyabb feszültség arra vezethető vissza, hogy az EU és a NATO bővítése gyakorlatilag meghiúsította a nyugati szövetség egységes politikai arculatának kialakítását, ami pedig a régió versenyképességének alapvető feltétele. Az USA számára a nyugat-európai politika kizárólag a NATO keretei és érdekei szerint jelenik meg, a nemzeti érdekek háttérbe szorultak. Jól érzékelhető, hogy megroppantak azok a szerkezetek, amelyeket annak idején Kohl és Mitterrand alakított ki egy erős és egységes Nyugat-Európa megteremtése érdekében. A keleti és nyugati államok közötti fejlettségkülönbség már a kezdet kezdetén anomáliákat okozott a közösség életében, amit a Joschka Fischer német külügyminiszter által előterjesztett „kétsebességes Európa" koncepció jelenített meg, annak ellenére, hogy magát az elgondolást egy évtizeden keresztül szőnyeg alá söpörték. A jelenlegi válság azonban nem hagy időt a további hezitálásra, ezt tükrözi Németország határozott fellépése az európai krízis kezelésére. Egyelőre még mindig tartja magát az egységesítő megközelítés, de a reálfolyamatok minden jel szerint elvezetnek az unió kettészakadásához, az északi fejlett és a déli fejletlen régió koncepcionális szétválásához.
A kelet-európai államok betagozódása a NATO-ba, és stratégiai szembe kerülése a korábbi első számú partnernek és szövetségesnek számító Oroszországgal nemcsak új arculatot adott Európának, de alapvetően megváltoztatta Európa biztonsági helyzetét, a változások azonban nem a stabilitás erősítésének irányába mutatnak. Jelenleg, az európai válság elmélyülésének periódusában különösen problematikus helyzet alakul ki az amerikai rakétapajzs miatt Moszkvával kiéleződő feszültség és az európai államok azon alapvető érdeke között, hogy minél több területen fejlesszék Oroszországgal a gazdasági együttműködést.
Ezzel az ellentmondással az USA vezetése is tisztában van, de egyelőre nem látszanak a megoldás körvonalai. A közelgő amerikai elnökválasztás nem ad alapot gyors döntéshez. Moszkva jelenleg jogi garanciát kér arra, hogy a rakétapajzs nem irányul Oroszország ellen, ám az USA nem ért egyet ezzel a megközelítéssel.
Nagy valószínűséggel arról van szó, hogy Amerika a garanciális kötelezettségek tartományára vonatkozó orosz értelmezést nem fogadja el. Van ugyanis a rakétapajzs-telepítéseknek egy olyan vonatkozása, ami nem közismert. Az orosz hadsereg parancsnokságai által készített szakvélemények között a rakétavédelmi pajzs megítélése szempontjából döntő jelentősége van az űrparancsnokság által kialakított álláspontnak. Egy nemrégiben Moszkvában rendezett űrvédelmi konferencián Oleg Osztyapenko altábornagy, az űrparancsnokság vezetője kifejtette, hogy az amerikai rakétavédelmi pajzs telepítése elfogadhatatlan az orosz biztonságpolitika szempontjából, mivel egy új fegyverkezési hullámot indíthat el. Ennek oka pedig az, hogy a rendszer különböző térségekben telepített felderítő és vezérlő komponensei lehetővé teszik, hogy akár szárazföldi, akár tengeri bázisokról a rakétavédelmi pajzsnak nevezett rakétarendszer közvetlen támadást intézzen az orosz katonai műholdak ellen. Wolf Rüdiger, a német védelmi minisztérium államtitkára egy nyilatkozatában megerősítette, hogy a rakéták támadó funkcióinak fejlesztése jelenleg lényegesen rövidebb időt vesz igénybe, mint a kellő szintű védelem biztosítása, emiatt a rakétatelepítések fenyegető jellege jobban kihangsúlyozódik. Ugyanakkor fölhívta a figyelmet arra, hogy szükséges a rakétavédelmi pajzs létesítése, mivel a világon több mint 30 országban foglalkoznak különféle támadó rakétatípusok kifejlesztésével, és a biztonság nem érhető el a hatékony védelmi rendszerek létesítése nélkül.
Az orosz hadsereg arra készül, hogy az amerikai rakétaprogram folytatása esetén harckészültségbe helyezi az Iszkander-rakétákat, és ezzel egyidőben előkészületeket tesz a tér- és légvédelem akcióterületének kiterjesztésére, az ehhez szükséges új fegyverek rendszerbe állítására, ami azt jelenti, hogy az orosz rakéták célkeresztjébe kerül a rakétavédelmi pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol van telepítve.
Lehetséges, hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés. Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal, hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot jelent Európa biztonságára. resztjébe kerül a rakétavédelmi pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol van telepítve.
Lehetséges, hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés. Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal, hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot jelent Európa biztonságára.

Egy oroszbarát NATO-állam

Feltűnő dinamikával zajlik az amerikai és az izraeli tőke kivonulása (egyesek szerint menekülése) Európából, ami félelemmel és bizonytalansággal tölti el a térség államait. Bár az USA, Oroszország és Kína között létrejött egyfajta megegyezés az európai krízis enyhítésére, melynek értelmében Moszkva és Peking jelentős összegeket ruház be az európai országokban, a jövő teljesen bizonytalan. A válság bármikor olyan helyzetet eredményezhet, ami nem csak gazdasági, hanem politikai vonatkozásban is váratlan fordulatot jelentene. Köztudott, hogy néhány NATO-ország - elsősorban Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Görögország - erős gazdasági kapcsolatokat épített ki Moszkvával, és ezek további fejlesztése kölcsönös érdek. Ugyanakkor nem lehet tudni, hogy a gazdasági válság és a rakétavédelmi rendszer miatt egyre érzékelhetőbb politikai feszültség milyen mélységben zavarja meg Oroszország és Európa kapcsolatait. Pillanatnyilag az figyelhető meg, hogy Nyugat-Európa után most két kelet-európai állam, Csehország és Szlovákia is komoly lépéseket tesz az Oroszországgal történő gazdasági együttműködés fejlesztésére. Csehország kifejezetten hangsúlyt helyez a Moszkvával való kiegyensúlyozott viszonyok fenntartására, ennek köszönhető, hogy végül is nem járult hozzá az amerikai rakétavédelmi pajzs cseh területre történő telepítéséhez. Medvegyev elnök legutóbbi - fényes külsőségek között lezajlott - prágai látogatása során egy sor fontos gazdasági megállapodást írtak alá Prága és Moszkva között. A Dzurinda-kabinet éveit leszámítva, amikor az ország csatlakozott a NATO-hoz, Szlovákia sem mutatott ellenséges szándékokat Moszkva iránt, a jelenlegi miniszterelnök, Fico pedig kifejezetten lojális az orosz politikával szemben. Az az oroszellenes hangulatkeltés, ami nálunk úgyszólván megszokott és amelyhez a Fidesz-kormányzat korábban erős hátszelet adott, Szlovákiában, vagy Csehországban közbotránkozást váltana ki. Köztudott, hogy Fico miniszterelnökségének legelső intézkedése az volt, hogy azonnal hazahívta katonáit Irakból. A grúz-orosz konfliktusban elítélte Grúzia agresszióját, és a mai napig nem ismeri el Koszovó függetlenségét. Álláspontja más kényes nemzetközi problémák megközelítésénél is szinkronban van az orosz véleményekkel. Fico 2006-ban jelentette ki, hogy Szlovákia baráti kapcsolatokra törekszik Oroszországgal és Kínával, ezt mutatja, hogy miniszterelnökként kétszer kapott meghívást Moszkvába, az orosz miniszterelnök első helyettese, Viktor Zubkov pedig 2008-ban látogatott Szlovákiába. A két ország kapcsolatainak kiemelkedő eseménye volt Mevegyev elnök részvétele Pozsonyban a szlovák főváros felszabadításának 65-ik évfordulóján rendezett ünnepségeken.
A Fico-kabinet hivatalba lépése után megkezdődtek az egyeztetések az egyik legnagyobb európai logisztikai projektről, az orosz széles nyomtávú vasútvonal meghosszabbításáról Kassától Pozsonyon keresztül Bécsig. Fico előző miniszterelnöksége alatt írták alá az erre vonatkozó szándéknyilatkozatokat, de Radicova kormánya nem támogatta a tervet (Magyarországon 2010-ben ezért merült fel az építkezésbe történő bekapcsolódás gondolata, de a dolog elaludt, annak ellenére, hogy a MÁV és a GYSEV által nyilvánosságra hozott vélemények előnyösnek és fontosnak tartották a Záhony-Esztergom-Győr-Bécs vonal megépítését). Moszkva arra számít, hogy még ebben az évben tető alá kerülhet a projektre vonatkozó orosz-ukrán-szlovák-osztrák kormányközi megállapodás. A vasútvonal építési költsége kb. 420 milliárd euró, amibe nem számolták bele a terminálokat, a logisztikai infrastruktúrát, és az érintett négy ország vasúti hálózatának korszerűsítését.
A beruházás stratégiai jelentőségű, hiszen Európát összekötné Ázsiával. A tervek szerint ehhez csatlakozhatna be Németország, Svájc, Franciaország, Csehország, Magyarország és a Balkán-félsziget országainak vasúthálózata. A számítások szerint már az indulás periódusában is hatalmas mennyiségű, 20-30 millió tonna teheráru jutna el Európába. A szakértők nem zárják ki, hogy energiahordozók szállítására is sor kerül, de a fő cél a milliós nagyságrendű konténerforgalomlebonyolítása. A hosszadalmas, 40 napos tengeri szállítás helyett 15 napra csökken a teherfuvar ideje.
Mind Európa, mind Oroszország, sőt Kína szempontjából is nagy jelentősége van ennek a projektnek, ami a jelenleginél aktívabb összeköttetést biztosít az érintett térségek között. Szakértők szerint az ilyen kimondottan stratégiai jellegű kooperációk aktív alakítói a nemzetközi politikai viszonyoknak, és egy katonai konfrontációs helyzet óriási zavarokhoz vezethet. Nem véletlen, hogy a közelmúltban Németország és Oroszország vezetői hármas konzultációt tartottak a lengyel elnökkel. Megfigyelők szerint mind Németország, mind Oroszország szeretné, ha a lengyelek aktívan bekapcsolódnának a Moszkva-Berlin tengely gazdasági programjaiba. A tárgyalásokról érdemi közlemény nem jelent meg, de valószínűsíthető, hogy Lengyelország legalábbis elmozdult eddigi merev, majdhogynem oroszellenes álláspontjáról. A keleti kapcsolatok erősítése valamennyi EU-tagállamnak érdeke, mivel az unióban várható - akár drámai - változások teljesen új helyzetet teremthetnek Európában.

Magyarország hátat fordított?

Több nyugati politikai elemző mutat rá arra, hogy Európa problémáinak egyik fő oka a kelet-európai államok gyors beléptetése az EU, illetve a NATO szövetségi rendszerébe. A két dolgot nagyon is helyénvaló együtt említeni, ugyanis az amerikai stratégia szerint ezek nem választhatóak el egymástól. Durvábban fogalmazva: az USA céja mindenekelőtt az volt, hogy az Oroszországgal szembeni katonai hadszíntér területét legalább ezer kilométerrel kelet felé nyomva, az orosz határokhoz minél közelebbre helyezze át. Ennek rendelte alá a térségben végrehajtott demokratikus fordulatot, az új hatalmi berendezkedést és a gazdasági-pénzügyi kapcsolatrendszer teljes átállítását. Főként francia és német elemzők vetik fel, hogy minderre az előtt került sor, hogy Nyugat-Európa kialakíthatta volna önálló politikai arculatát. A keleti bővítés befagyasztotta ezt a folyamatot. A volt szocialista szövetségi rendszer beépítése a nyugati szisztémába új problémák, sőt feszültségek egész sorával fékezte az európai integrációt. Ennek egyenes következménye az, hogy Európa minden nagy gazdasági régió közül a legmélyebbre zuhant a globális válság örvényébe. A legoptimistább szakértők sem látnak esélyt arra, hogy a földrész drámai konfliktusok és súlyos megrázkódtatások nélkül ki tudjon lábalni a válságból. A rossz időben végrehajtott keleti bővítés igazából most üt vissza az unióra, és nagyon valószínű, hogy ez a csapás végzetes lesz. Európának nemcsak hogy önálló arculata nincs, de teljességgel képtelen arra, hogy megfogalmazza érdekeit, arról nem is beszélve, hogy képviselje, érvényesítse azokat. Az integráció és a közös politika szükségességének hangoztatása nem takarhatja el a valóságos folyamatot, ez pedig az Európai Unió szétesése, ami a görög krízissel visszavonhatatlanul megkezdődött. E folyamatban döntő szerepe lesz a német-francia álláspontnak, de minden jel arra mutat, hogy az északi és a déli régió szétválása elkerülhetetlen. Annak a vitának, amit a közmédia és néhány politikus ma felszínen tart a megszorítások és a növekedés dilemmájának kérdéséről, egyszerűen nevetséges, semmi teteje nincs, csak a közvélemény altatására szolgál, amit meggyőzően támaszt alá Merkel kancellár és az új francia elnök, Hollande első találkozója. A választóvonal nem itt, hanem a nemzetgazdaságok érdekeinek érvényesítése, és a globális hatalom diktátumainak történő behódolás között húzódik. E tekintetben csak néhány erős európai államnak van tényleges választási lehetősége, a többiek sorsát könyörtelenül megpecsételi a nemzetgazdaságok teljes összeomlása, a nemzeti szuverenitás elvesztése.
A keleti bővítés legfontosabb következménye az lett, hogy pillanatok alatt összeomlott az európai kollektív biztonsági rendszer. A NATO minden korábbi megállapodást keresztülhúzva benyomult a keleti térségekbe.
A Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és a térség piacosítása a nyugati gazdaság előtt még ideiglenesen sem enyhítette az imperialista világban terjedő válságfolyamatokat, viszont széttörte a volt szocialista tömb gazdaságait működtető nemzeti és nemzetközi struktúrákat, gyakorlatilag kivégezte a nemzetgazdaságokat és évtizedekre visszavetette a térség fejlődését. Soha ilyen két katasztrofális évtized, mint ami mögöttünk áll, nem volt Kelet-Európa történelmében. A szocializmus idején problémákkal terhelt, lassú, nem ritkán tévutakon járó, de mégis egyértelmű fejlődést mutató szovjet szatellit-államok többsége akkorát zuhant, hogy csak ezekben az években tudja feltornászni magát az életszínvonal, a reálkeresetek értékének 1980 körüli nívójára. A KGST keretén belül érvényesülő kiegyensúlyozott fejlődés helyett kialakult verseny néhány államban megbénította a gazdaságot és kilátástalan szituációt eredményezett. Több millió ember veszítette el munkahelyét, családok ezrei kerültek az utcára. Csak a múlt század első évtizedeivel összevethető a legszegényebb rétegek arányának növekedése. Közép-Európában kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek, és most már a nemzetbiztonságot fenyegető problémaként jelenik meg - főként Magyarországon és Szlovákiában - a több százezres, rohamosan emelkedő népességű cigányság kérdése.
Kelet-Európa politikusai súlyos döntések előtt állnak és kénytelenek mérlegre tenni a globalizmus, a nemzeti érdekek és a geopolitika realitásait. Minden megfigyelő egyetért abban, hogy a régió államai közül Magyarország van a legnehezebb helyzetben és egyelőre nem látni, hogy merre találhat kivezető utat. Egy orosz elemzés a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy „Magyarország már lényegében hátat fordított az uniós értékeknek és egyre inkább rákanyarodik egy konzervatív, nacionalista politika útjára".
Magyarország a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került azzal, hogy kormánya eleget próbál tenni a hitelezőknek, ugyanakkor hangoztatja az önálló döntésekhez való jogát, még ha ezek a döntések nem is tetszenek az EU-nak. Egyelőre azonban senki nem tudja, mi lesz a kimenetele ennek a politikának, hiszen sem a gazdasági, sem a pénzügyi területen nem látszanak a megoldás körvonalai. Az európai államok többsége bizonyos tartózkodással szemléli a budapesti kormány útkeresését, miközben a jelek szerint Brüsszel lényegében napirendre tért a magyar kérdés felett, és várakozó álláspontra helyezkedett a magyar döntésekkel kapcsolatban.

Az amerikai világstratégia válsága

Putyin - tavaszi nagy beszédeinek egyikében - kitért arra, hogy a posztszovjet korszak lezárása új szemléletmódot, új stratégiát és új politikát követel Oroszországtól. A változásról már most látszik, hogy egy új orosz ideológiai megközelítésen alapul, amely egyszerre tartalmazza a szovjet történelemmel vállalt bizonyos folyamatosság és egy merőben új világstratégia elemeit.
Az elmúlt évek bebizonyították, hogy az oroszokkal nem lehet lenyeletni sem a gyengeség, sem a kisszerűség békáját. Oroszország teljes tudatában van a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem világtörténelmi jelentőségének és annak a - mostanában több nyugati filozófus és politológus által is hangsúlyozott - ténynek, hogy semmiféle mellébeszélés nem változtathatja meg azt a stratégiai igazságot, hogy a második világháborút az európai fronton nyerték meg, ami elsősorban Oroszországnak köszönhető. Az oroszok hatalmas harci erővel és mérhetetlen emberáldozattal zúzták össze a náci hadigépezetet. Ennek rendkívüli ideológiai hatása volt a háborút követően, amikor Európa népei úgy érezték, hogy a szabadságot a szovjet kommunizmus hozta meg számukra. Az azóta bekövetkezett nagy történelmi változások közepette a nyugati propaganda megpróbálkozik a második világháború átértékelésével is, ami lehetetlen vállalkozás. Az elmúlt évtizedekben nem történt egyetlen olyan esemény sem, amely ténylegesen utalt volna arra, hogy az amerikai hadsereg harci ereje fölülmúlja az oroszokét. Emmannuel Todd, a világhírű francia történész egy alkalommal arra az érdekes jelenségre világított rá, hogy a háború után minden lépés, amely „az amerikai hadsereget egyre közelebb vitte a konfrontációhoz Oroszországgal... csak az Egyesült Államok katonai sebezhetőségét mutatta". Todd a koreai és a vietnami háborút állítja elemzése középpontjába, de leszögezi azt is, hogy az öbölháborút az amerikaiak voltaképpen „egy mítosz ellen vívták - amelyet Irak hadserege testesített meg -, vagyis egy fejletlen, húszmilliós ország hadigépezete ellen".
Toddnak ez az érdekes szemléletmódja bizonyos magyarázatot ad az Egyesült Államok külpolitikájának mai csődjére, és az egypólusú világ stratégiájának gyors összeomlására. Különösen kényes problémák kerülnek előtérbe, ha - amint az az elmúlt húsz évben történt - az USA abszolút katonai fölényére hivatkozva próbáljuk megmagyarázni az amerikai politikát. A történelmi igazság ugyanis az, hogy az amerikai hadsereg soha nem került szembe hozzá mérhető harci erejű ellenféllel, és a konkrét háborús tapasztalatok nem igazolnak akkora stratégiai fölényt, amit az USA haditechnikai és logisztikai lehetőségei egyébként indokolnának. Ez a második világháború tengeri csatáira nézve a domináns amerikai fölény ellenére is igaz, nem beszélve a Jugoszlávia, Irak vagy Líbia elleni háborúkról. Tény, hogy a haditechnikai fölényre sikeresen építették a kis (saját) veszteséggel vívott háborúk elméletét, de egyelőre nem igazolódott be az, hogy mi történne - mondjuk - egy orosz hadsereggel vívott háború esetén. A háborúskodásnak ez a mindig fölényre épített koncepciója visszavezet az amerikai történelem kezdeti idejére, az indiánok elleni csatákig.
Az USA a mai napig képtelen szakítani ezzel a stratégiával. A katonai erőre alapozott világuralom koncepciójához valójában költenie kellett egy megfoghatatlan, de hatalmasnak látszó ellenfelet, a „nemzetközi terrorizmust". A terrorizmus létét és óriási veszélyét ugyan senki nem vonhatja kétségbe, de az ellene vívott harc nem klasszikus értelemben vett háború, a kisebb epizódokban aratott győzelmek, a sikeres hírszerzési és kommandós manőverek nem alapozzák meg egy hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát.
Ennél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a nemzetközi politikában az USA valóban - és sok tekintetben indokoltan - a legerősebb ország és a legerősebb hadsereg pozíciójában lép fel és nemcsak ellenségeivel, hanem szövetségeseivel is ez a viszony meghatározó eleme. Az erőszakos expanzionizmus igazi hozadéka az a hatalmas pénztömeg és profit, amit az USA gazdasági és pénzügyi birodalma realizál szerte a világon. Ám az is látszik, hogy Oroszország talpraállása óta a globális expanzió lefékeződött, az erővonalak összezavarodtak, aminek következtében egyre problematikusabb az amerikai külpolitika.
A gazdasági válság Európában máris úton van affelé, hogy beláthatatlan politikai konfliktusba csússzon. Az USA ebben a helyzetben - mivel tudatában van annak, hogy az európai változások közvetlen hatást gyakorolnak Amerika gazdaságára - nem igazán tudja föltalálni magát. Eddigi stratégiájának alapját - amit nemcsak ellenfeleivel szemben, hanem a NATO-n belül is érvényesített - egyértelműen az erőfölényre alapozott politikai presszió jelentette, ám ennek változatlan folytatását az Európában jelentkező éles politikai anomáliák értelmetlenné és lehetetlenné teszik. Ezért van reális lehetősége annak, hogy az amerikai és az izraeli tőke fokozatosan kivonul Európából. Politikai elemzők szerint ez felgyorsítja az EU szétesését, az északi és a déli régió egymástól való távolodását. A folyamat egyben a lélekharang megkondulását jelenti a leggyengébb országok fölött, amelyeket a nemzetközi tőke magára hagy és tehetetlenül zuhannak bele a teljes összeomlásba.

Nincs közös út

Az amerikai stratégiában egyelőre nincs érzékelhető változás. Nyilatkozatok, gesztusok természetesen vannak, ám ezek nem helyettesítik a szükséges új látásmódot. A jelek szerint Obamának nincs hátországa, vagy elszántsága semmiféle fordulatra, miközben az USA és Oroszország világstratégiája között akkora szakadék tátong, mint még soha a történelemben. Miközben Amerika képtelen szakítani az erővel összetartott politikai szövetségek és a folyamatos intervencióval történő pressziók koncepciójával, Oroszország teljesen megváltoztatta világszemléletét. Putyin határozottan jelentette ki, hogy a tömbpolitikának nincs jövője és Oroszország nem ideológiai határok szerint, hanem a különböző államok szuverenitásának talaján a közös érdekek alapján alakítja nemzetközi kapcsolatait. Amerikának nincs ereje sem szövetségi rendszerének bővítésére, sem a globális kizsákmányolással szemben szerveződő nemzetközi összefogás megfékezésére. Politikája ma már konkrét veszélyt jelent a legerősebb európai országok - mindenekelőtt Németország és Franciaország - nemzetközi aktivitása számára. Németország az első volt Európában, amelyik felismerte annak veszélyét, hogy az USA politikájának kritikátlan követése olyan következményekhez vezethet Oroszország Európa-politikájában, amelyek megrendíthetik Németország pozícióját. A Merkel-kormányzat azonban sem az USA, sem Oroszország irányában nem tudott új stratégiát kidolgozni. Ez tette lehetővé a Sarkozy által vezetett Franciaország nemzetközi aktivitásának látványos erősítését, ugyanakkor több jele van annak, hogy Franciaországot is megzavarta az új orosz világpolitikai koncepció.
A német-francia szövetség új dimenzióba lép, de a fordulatot új politikai garnitúrák fogják végrehajtani. Párizsban megtörtént a váltás és biztosra lehet venni, hogy a Merkel-korszak a legközelebbi választásokkal véget ér. A válságkezeléssel kapcsolatban a különféle nyilatkozatok ellenére nincs lényeges különbség a két ország nézetei között, mindkettőnek egyformán érdeke, hogy vezető politikai és gazdasági pozíciói ne sérüljenek az EU belső feszültségei miatt. Egészen bizonyos, hogy mind a német, mind a francia politika csak egy erős és koherens európai szövetség fenntartásában érdekelt, a passzív, működésképtelen ballasztokat így vagy úgy, rövidesen kidobálják az unió léghajójából, ami a jelenlegi konstelláció szerint akár az USA-val szembeni konfrontációhoz is elvezethet. Az unió vezetői most gondolkodnak egy olyan, civilizáltnak tűnő megoldáson, amely akár a két sebesség, akár az északi és a déli régió égisze alatt egyszerre osztaná meg és tartaná egyben a NATO-tömböt.
Nehéz megítélni a háborúval fenyegető nemzetközi konfliktusok, mindenekelőtt Irán és Szíria helyzetét. Oroszország kompromisszumokra építő aktív diplomáciája hozott érzékelhető eredményeket. Moszkva szorosan együttműködik az USA-val és más államokkal a nukleáris biztonság erősítése érdekében, de a fegyveres beavatkozást teljes mértékben ellenzi. A különböző diplomáciai erőfeszítések nyomán halványulni látszik egy Irán elleni amerikai-izraeli katonai fellépés esélye. Nemrég több magas rangú izraeli katonai vezető is úgy nyilatkozott, hogy valószínűleg nem kerül sor háborúra, bár az intervenció kérdése változatlanul asztalon van. Az orosz vezetők több tárgyalást folytattak a szíriai ellenzék képviselőivel és Asszad elnökkel is. Az orosz külügyminisztérium friss állásfoglalása aggodalommal állapítja meg, hogy nem látszik reális esély a szíriai vezetés és az ellenzék közötti tárgyalások folytatására. Lavrov külügyminiszter hangsúlyozta, hogy Oroszország az ENSZ-ben nem fog támogatni olyan „gumihatározatot", amely lehetőséget ad a félreértelmezésre, amint az Líbia esetében megtörtént. A szíriai helyzet kezeléséhez teljes konszenzus szükséges - állapította meg. A közel-keleti térséget illetően Putyin külpolitikai programjában megállapította, hogy valós lehetőség mutatkozik arra, hogy Oroszország teljes mértékben megőrizze vezető pozícióját, mivel a térségben „sok barátja van". Külön hangsúlyozta, hogy „figyelembe véve szoros kapcsolatunkat az izraeli és palesztin vezetőkkel", az orosz diplomácia fokozza erőfeszítéseit a békefolyamat erősítése érdekében.
Az új orosz világstratégia a Kínával közösen létrehozott, teljesen új típusú globális szövetségek mutatják, amely a résztvevő államok kölcsönös érdekei alapján szerveződik. A két nagyhatalom által alkotott két reprezentatív szövetség az eredetileg Szovárvány Szövetség nevet viselő tömörülés, a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika), és a Sanghaji Egyezmény Szervezete (SCO) nevű stratégiai szövetségi rendszer, amelyben Oroszország és Kína mellett négy korábbi szovjet köztársaság: Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán és Üzbegisztán foglal helyet. Ez a szövetség a gazdsági, tudományos és kulturális kapcsolatok mellett közös biztonságpolitikai együttműködést is folytat és tevékenységének részét képezik bizonyos haditechnikai kooperációk is. A Sanghaji Egyezmény nyitott szövetség, melynek munkájában megfigyelőként évek óta részt vesz Mongólia, Irán, India és Pakisztán is. Az elmúlt évben Kínában tartott csúcstalálkozón egy sor gazdasági téma mellett közös koncepciót fogadtak el a terrorizmus, a szeparatizmus és az extremizmus elleni fellépésről.

Oroszország jelenleg nem tagja egyetlen katonai szövetségnek sem, és partneri együttműködésre törekszik a Föld minden régiójával. A részvételével működő, hatalmas régiókat átfogó szövetségi szervezetek minden tekintetben túlmutatnak a korábbi időszakok tömb- és ideológiai szemléletén és a tényleges érdekeken, valamint a geopolitikai realitásokon alapulnak. Mindez egyértelműen mutatja az új orosz világstratégia fő vonalát. Az USA stratégiai aktivitása egyelőre nem mozdult el a korábbi amerikai koncepcióról, bár a legutóbbi hónapokban Washingtonban is megfogalmazódott, hogy a NATO szervezetét „rugalmasabbá" kellene tenni, ami egyrészt lehetővé tenné kisebb, lazább, adhoc jellegű, és célorientált ideiglenes szövetségek létrehozását, akár nem NATO-tagállamok részvételével is, másrészt módot nyújtana a tagállamok közötti különbségek áthidalására. Emellett a NATO legutóbbi csúcstalálkozóján a tagállamok egyetértettek a katonai doktrínák módosításának szükségességével.
A két domináns világstratégia egyelőre nem közös úton halad.
VIRÁG ANDRÁS
(http://camp.blog.hu)

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:
SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 70 300 30 54
Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG
2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,
990 Ft-ért + POSTAKÖLTSÉG,  csak internetes rendelés esetén.
leleplezo_2010_3.sz._borito.jpg
KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG
AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN,
A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:
SZLIMÁK HAJNALKA TEL: 
+36 70 300 3054




Drábik János: A pénzkartell hódító háborúja

A pénzügyi terrorizmus III. Egy láthatlan karmester vezényli a hitelminősítőket, a spekuláns tőkét, az óriásbankokat, a nagybefektetőket és a picot. Nem tudni, hogy Soros György kiket és hogyan irányít, de ő a kulcsfigura? (...)

Soros György és az Európai Unió válsága
Ismert tény, hogy a 2007-2008-as pénzügyi válság nyomán a Soros Fund Management vagyonkezelő pénzintézet tovább gyarapította az általa kezelt vagyont, miközben a vetélytársak óriási összegeket buktak. Egyedül 2008-ban 1,1 milliárd dollárral sikerült Soros Györgynek a magánvagyonát gyarapítania. A befektetőbankárnak az a véleménye, hogy egy erős és egységes közép-európai hatalom hiánya miatt a jelenlegi pénzügyi válság súlyosabb kimenetelű lehet, mint amilyen a Lehman Brothers világcég 2008. szeptember 15-i összeomlása után következett. Soros kijelentette: „Igen nagy az esély arra, hogy ez a válság súlyosabb kimenetelű legyen, mint a Lehman Brothers bukása nyomán bekövetkezett válság. Ezért is jelent komoly problémát. Szükség van a válságra, hogy Európában kialakuljon a központi hatalom iránti igény és közös akarat. Azonban azt még nem lehet tudni, hogy mit fog tenni ez a központi hatalom." (Olvasható a New York Times 2011. szeptember 6-i számában)
drabik_1._cikkehez._george-soros-buyiong-america.jpg
Hozzátette még, hogy Európának három hiányzó tényezőre van sürgősen szüksége: központi hatalomra, euró-kötvényekre és egy kilépési mechanizmusra az euró-zónából a csődbe jutott országok számára. Soros utalt arra is a New York Times-nak adott interjújában, hogy az Egyesült Államokban újabb mély válság van kialakulóban. Erre ő személy szerint úgy reagált, hogy saját fedezeti alapja 2011. szeptember közepétől már nem elérhető külső befektetők számára.
Nemcsak Soros György, de Jean-Claude Trichet is központi kormányzást akar Európában, amely képes lenne szorosan integrálni az Európai Unió-hoz tartozó országok gazdasági életét, és azt hatékonyan irányítani. Az Európai Központi Bank elnöki tisztségét 2011. november 1-ig betöltő Trichet (utóda az olasz központi bank elnöke Mario Draghi lett) valójában a mostaninál kevésbé „nehézkes", vagyis kevésbé demokratikus rendszert akar ráerőltetni az európaiakra. A tagállamok polgárainak többé már nem lenne semmilyen beleszólása abba, hogy miként használják fel az adóikból befolyt összegeket. A jelenleg érvényben lévő rendszer szerint a görög kölcsön folyósításához valamennyi tagállam parlamentjének meg kell szerezni a jóváhagyását, és ratifikálnia kell ezt a döntést. Egy ilyen eljárás több hónapot is igénybe vesz. Amikor azonban sürget az idő, az ilyen lassú, nehézkes rendszer már nem kielégítő.
Trichet a Bilderberg csoporthoz tartozó közéleti személyiség, és az államok feletti Pénzkartell bizalmi emberének számít. Véleményét tehát a globalista hatalmi elit álláspontjának is tekinthetjük. A Pénzkartell azért kívánja gyengíteni az Európai Unió gazdasági rendszerét, hogy előkészítse az egységes világkormány hatalomátvételét a válság megoldásaként. Maga Trichet, az EKB korábbi elnökeként, számos pénzügyi tranzakcióval készítette elő azt a pénzügyi válsághelyzetet, amely nemcsak Görögországot sújtja, de súlyos következményekkel járhat az euró-zóna valamennyi tagállamára és az Európai Unió egészére. Trichet 2010-ben a nagyhatalmú Külkapcsolatok Tanácsának a New York-i központjában terjesztette elő a G20-ak és a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS tervezetét egy világszintű központi kormányzati struktúra létrehozására. A bázeli Bank for International Settlements irányító bankárai közé tartozik többek között Ben Bernanke, a FED első embere, valamint Mervyn King, a Bank of England, a brit központi bank elnöke is, vagyis a világ két legfontosabb pénzpolitikusa.
2011. április 8 és 11 között a New Hampshire tagállamban lévő Bretton Woodsban a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap alapításának színhelyén Soros György fontos tanácskozást szervezett, ahol az új pénzügyi világrend aktuális kérdéseit vitatta meg a tudományos élet, az üzleti világ és a kormányzat mintegy kétszáz vezető személyisége az Institute for New Economic Thinking, INET (az Új Gazdasági Gondolkodás Intézete) rendezésében. A Mount Washington Hotelben tartott tanácskozáson részt vett többek között Paul Volcker, a FED korábbi elnöke, Gordon Brown, volt brit kormányfő, valamint Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem tanára, a Világbank egyik Nobel-díjas volt irányítója.
Soros György azért választotta a történelmi helynek számító Bretton Woods-ot, mert így is jelezni akarta, hogy olyan korszakalkotó reformokat szeretne, mint amilyenekre 1944-ben került sor John Maynard Keynes, brit közgazdász irányításával. A XX. század talán legkiválóbb közgazdásza már 1936-ban befejezte fő művét, „A Foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete", röviden az „Általános elmélet" című korszakalkotó munkáját. A keynesianizmus tette lehetővé a Nyugat kiemelkedését a világháborús pusztításából. Keynes ugyanis javasolta, hogy tegyék lehetővé az államoknak és a kormányoknak a pénz kibocsátását, és szüntessék meg azokat a korlátozásokat, amelyeket a pénz aranyfedezethez való kötöttsége jelentett. Már ekkor is a nemzetközi Pénzkartell és globális pénzügyi struktúrái ellenőrzése alatt állt a világ aranykészletének a túlnyomó része, Keynes mégis keresztül tudta vinni elképzelését. A Pénzkartell azért egyezett bele a keynesianizmus általánossá tételébe, mert elősegítette a gazdasági növekedést és a gazdasági stabilitást. Ez a növekedés és egyensúly hosszabb időn át biztosította a Nyugat jólétét. Hátránya viszont az volt, hogy a történelemben eddig nem ismert mértékben adósította el a világ egészét, beleértve az államokat és a gazdasági élet szinte minden szereplőjét, a vállalatokat, a bankokat és az egyes személyeket. Ennek a rendszernek a hátrányos következménye végül is a világ pénzügyi rendszerének az összeomlásában csúcsosodott ki.

Soros György az 'új Keynes'
Úgy tűnik, hogy Soros György egyfajta ‘új Keynesként‘ kívánja megmenteni a világgazdaságot, létrehozva az új pénzügyi világrendszert. Az ő fennkölten hangzó kétértelmű megfogalmazásában a világ pénzügyi problémáit reformokkal, kooperációval, egyenlő részvétellel és hasonlókkal lehet megoldani. Soros akkor mondja ki a lényeget, amikor az eddig ismert állami szuverenitás feladását szorgalmazza. Véleménye szerint az új világrendnek túl kell haladnia a pénzügyi rendszeren. („Reorganizing the world order will need to extend beyond the financial system", idézi Pete Papaherakles az American Free Press 2011. április 7-i számában.)
Ugyancsak Pete Papaherakles idézi fenti írásában Soros Györgyöt, amely szerint „America should be replaced by a world government with a global currency under UN rule" Eszerint a pénzügyi összeomlástól és gazdasági válságtól gyengélkedő Amerikát fel kell cserélni egy világkormányzattal, amelynek átmenetileg saját világvaluta áll a rendelkezésére az ENSZ keretében. Soros szerint már most el kell ismerni, hogy a világgazdaságban Kína a legfontosabb szereplő, és az Egyesült Államok jövőben csak másodhegedűs lehet. Az államok feletti Pénzkartell frontembere, Soros, elhallgatja azt, hogy az Egyesült Államok iparának a több évtizede tartó kiszervezése, „offshore"-olása - kitelepítése Ázsiába és Dél-Amerikába - valamint az amerikai határok megnyitása és az erőforrások értelmetlen háborúkra való elpazarolása, a nemzetközi Pénzkartell világstratégiájának megfelelően került megvalósításra. Be volt tervezve az is, hogy a nemzetközi Pénzkartell és nagyhatalmú irányítói most azt mondhassák a világnak: a jelenlegi pénzrendszer összeomlott, és pontosan azok a spekulánsok, akik ezt az összeomlást előkészítették és végrehajtották, alkalmasak arra, hogy ezt a rendszert egy újjal, egy állítólag jobbal lecseréljék.
A hivatalos tömegtájékoztatás nem sokat beszél róla, de megfigyelők számon tartják, hogy Soros György első milliárd dollárját devizaspekulánsként 1992-ben szerezte, amikor megshortolta az angol fontot, és ezáltal brit polgárok millióit károsította meg. Ismertebb Sorosnak az 1993-tól 1999-ig tartó oroszországi gazdasági és pénzügyi válságban játszott szerepe. Ennek részleteit elolvashatjuk Szergej Glazijev „Népirtás, Oroszország és az Új Világrend" című munkájában, amely angolul (Genocide, Russia and the New World Order) 1999-ben Washingtonban jelent meg.
Egy másik orosz kutató, O. A. Platonov azt is megírja könyvében (O. A. Platonov: 'Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt.' Moszkva, Ruszkij Vjesztnyik, 2000, 53. old.), hogy Soros György volt csaknem az összes olyan pénzügyi-gazdasági manipuláció központi alakja és kezdeményezője az 1990-es években Oroszországban, és az általa szorgalmazott sokkterápia volt az, amely végül az 1998-as pénzügyi összeomláshoz vezetett. Ő állt  Csubajsz, Gajdar, Burbulisz és más újonnan feltűnt magasrangú orosz szabadkőműves funkcionárius háta mögött a privatizációnak nevezett közvagyon-fosztogatás végrehajtásában. Ezek eredményeként az orosz nép tulajdonának döntő hányada rövid idő alatt a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia tulajdonába került. Az Állami Vagyon-bizottság (Goszkomimusesztvo) elnökének, V. P. Polevanovnak az adatai szerint Oroszország 500 legnagyobb privatizált vállalatát, amelyek reális értéke 200 milliárd dollárt tett ki akkori árfolyamon, szinte ingyen adták el (körülbelül 7,2 milliárd USA dollárért) a multinacionális korporációknak és felbérelt stróman-struktúráiknak. A Pénzkartell Oroszországot is az arctalan pénzviszonyokba elrejtett és ellenőrizhetetlen jogiszemély-hadosztályaival szállta meg.
Soros Györgynek tehát kulcsszerepe volt abban, hogy az 1990-es években csaknem összeomlott Oroszország gazdasága, és az orosz állam csődbe jutott. Ami akkor bekövetkezett, azt történészek az emberi történelem egyik legnagyobb méretű kollektív rablásának nevezik. Két évvel korábban, 1997-ben, Soros hasonló spekulációs tranzakciókat hajtott végre Thaiföldön és Malajziában is. Ezzel váltotta ki az ázsiai pénzügyi válságot. A malajziai kormányfő, Mahathir Mohamad, Soros Györgyöt gonosztevőnek, míg Thaiföld miniszterelnöke egyszerűen Drakulának nevezte. A Pénzkartell frontembereként fontos szerepe volt a Jugoszlávia felbomlasztásával járó nyugati stratégia kidolgozásában, de Japánban, Indonéziában, Grúziában, Ukrajnában és Burmában is számon tartják romboló hatású pénzügyi spekulációit. A Soros György által finanszírozott alapítványok és mozgalmak jelenleg is támogatják az abortuszt, a könnyű kábítószerek legalizálását, a szexuális tabuk rombolásának túltengő reklámozását, az eutanázia elterjesztését, a feminizmus minden változatát, az önvédelmi fegyverviselés korlátozását, a tömeges ázsiai bevándorlást, az azonos neműek házasságát, a multikulturalizmust és a gyökértelen kozmopolitizmust. Soros György bőkezűen támogatta Barack Obama elnökválasztási kampányát, és ezért szívesen látott és gyakori vendég a Fehér Házban. A 81 éves Soros György azt is nyíltan elmondta már széleskörű nyilvánosság előtt, hogy élete legnagyobb kihívásának tekinti, hogy megszabadítsa a világot az Egyesült Államoktól, mint nemzetállamtól, amely a stabilabb és igazságosabb új világrendnek az egyik akadálya. Soros György véleménye szerint ahhoz, hogy egy új Amerika megszülethessen, a régit le kell rombolni, mert eljött az idő a világfejlődés mély és alapos kiigazítására.
A jelenlegi monopolista pénzrendszer bírálói Soros Györgyöt a globalista pénzügyi-ragadozó prototípusának tartják. Már utaltunk rá, hogy 1992-ben egy milliárd dollár haszonra tett szert az európai monetáris politika szabotálásával. Támadást intézett az európai valuták árfolyamát szabályozó rendszer, a European Exchange Rate Mechanism (ERM) ellen. Ezt rendkívül magas-szintű tőkeáttételes spekulációval hajtotta végre az angol font ellen. Így tudta kikényszeríteni Nagy-Britannia nemzeti valutájának a leértékelését, és az Európai árfolyam-mechanizmus felbomlasztását.
Neil Clark volt az, aki a News Statesman hasábjain 2003. júniusában részletesen dokumentálta a „nyílt társadalom" prófétájának is nevezett Soros György agresszív befektetői tevékenységét. Ebből kiderül, hogy többmilliárdos hasznot húzott a kelet-ázsiai országok pénzügyi összeomlásából 1997-ben. 2002-ben pedig egy francia bíróság marasztalta el és bírságolta meg tiltott bennfentes kereskedésért. Amikor megkérdezték, mi a véleménye az általa okozott pénzügyi zavarokért, azt válaszolta, hogy „mint piaci résztvevőnek, nem kell törődnöm tetteim következményével". Tény, hogy Soros milliárdokat keresett éveken át olyan tevékenységgel, amellyel világszinten millióknak okozott súlyos károkat. A nyílt társadalom is elsősorban azt jelenti számára, hogy akadálymentesen tud bármely országban akár pusztító hatású spekulációs műveleteket is folytatni, amelynek a teljes hasznát akadálytalanul viheti ki az adott országból. Barátai és együttműködő politikustársai között megtalálhatjuk Zbigniew Brzezinski-t, Al Gore-t, Wesley Clark tábornokot és a neokon politikusok olyan ismert személyiségeit, mint Richard Perle és Paul Wolfowitz.
1998-ban levélben szólította fel Bill Clinton, akkori amerikai elnököt olyan átfogó politikai és katonai stratégia kidolgozására, amely eltávolítaná a hatalomból Saddam Hussein iraki elnököt, és rendszerváltást hajtana végre Irakban. Soros György ma is szoros kapcsolatban áll a Carlyle Group-pal, amely hatalmas profitokat zsebelt be háborúval kapcsolatos üzletkötésekből. E csoport üzleti partnerei közé tartozott az idősebb George Bush, volt elnök, James Baker, a külügyminisztere, Colin Powell, aki ebben az időben a vezérkari főnökök egyesített tanácsának az elnöke volt, de közöttük van John Major, korábbi brit miniszterelnök és még a Bin Laden család tagjai is. A Soros György által alapított vállalatok, NGO-k, civil szervezetek szorosan összefonódtak annak a Pénzimpériumnak a terjeszkedésével, amely eszközként használta e célból az Egyesült Államok erőforrásait és katonai erejét.
Soros keményen bírálta az ifjabb Bush elnököt, de nem stratégiai céljai, hanem az ezekhez vezető taktikai lépései miatt. A tények arról győzik meg a kutatót, hogy Soros György mindig is erőteljesen támogatta mind a pénzügyi eszközökkel, mind a hagyományos katonai módszerekkel vívott hadviselést a nagyobb profit elérése érdekében. Nyíltan megmondta, hogy célja globálisan megszerezni az ellenőrzést a pénzügyek, a gazdasági és kereskedelmi erőforrások felett. Mindezt azonban simulékonyan, lehetőleg a nyilvánosság elkerülésével hajtja végre, és így állítja kész helyzet elé a világot.

Soros György Kelet-Európa
'koronázatlan királya'

A nemzetközi Pénzkartell megbízottjaként - 'ügyvezető igazgatójaként' - Soros rendszerint jól célzottan befektet néhány milliárd dollárt a megfelelően kiválasztott vagy általa létrehozott civil szervezetekbe. A rendszerváltás elérése érdekében hatékonyan tudta alkalmazni a „narancsos forradalom" több helyen is bevált technikáját. Így költséges háborúk nélkül tudta eltávolítani az üzleti világ számára kényelmetlen kormányzatokat, olcsón megszerezve az adott ország közvagyonát, és egyidejűleg még tetszeleghetett is a nemzet filantróp jótevőjének a pózában, zsebre téve a kifosztott 'hasznos idióták' háláját a kifosztásukért.
Mivel a jugoszlávok makacsul ellenálltak, és többször is megválasztották Szlobodán Milosevics reform-kommunista pártját, ezért Soros Nyílt Társadalom Intézete több mint százmillió dollárt fordított a Milosevics-ellenes erők támogatására. Ebből az összegből finanszíroztak politikai pártokat, kiadókat és a 'független' tömegtájékoztatási eszközöket. Mindezt a nyugati életforma és a demokrácia térhódításának tüntették fel, miközben Soros György, a nemzetközi Pénzkartell frontembere, valamennyi országban komoly üzleti előnyökhöz jutott a valódi szabadság, az érdemi demokrácia és a társadalom egészének a jóléte rovására.

Soros György Koszovóban ötvenmillió dollárt fektetett be azért, hogy az ellenőrzése alá kerüljön a Trepca bányászati komplexum, ahol nagymennyiségű nemesfém, arany, ezüst, ólom és más ásványkincs található, amelyek értékét ötmilliárd dollárra becsülik. Megismételte azt, amit egész Kelet-Európával kapcsolatban alkalmazott: a sokkterápiát és a gazdasági reformokat. Ezután pedig a vele együttműködő kollaboránsokkal felvásárolta az adott ország vagyonát a valódi értékének a töredékéért. Sorost joggal tekinthetjük a pénzügyi hadviselés és hódítás elsőszámú világstratégájának, a pénzügyi világháború győzelmet győzelemre halmozó vezénylő-tábornokának.
(A teljes cikk a Leleplező 2011/4 számában olvasható)


A LELEPLEZŐ KAPHATÓ AZ UJSÁG ÉS KÖNYVÁRUSOKNÁL!
A 2010 két utolsó száma folyamatosan megvásárolható!
Szerkesztőség elérhetősége: leleplezo2010@gmail.com
RENDELJE MEG A LELEPLEZŐT AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:
 Legfrissebb számok Ára: 1490 Ft
2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,
990 Ft-ért csak internetes rendelés esetén.
Tel: + 36 20 221 9577

Utoljára írjuk le, mert nemsokára 3 évi börtön jár érte:
Nincs sok jövője egy manipuláló, kettős mércéjű, pénzhatalom-érdekű EU-nak

Hollande megválasztása után némileg megváltozott az EU, s Magyarország megítélése is kedvezőbb lett. Ám nem felejthetjük el mi történt az előző félévben, s azt sem, hogy a bírálókat ,,elmeszelik”!

EU kritika? Betiltva!

Május 17, 2012 radicalpuzzle.blog
Amikor a parlament elkezdte tárgyalni új Büntető törvénykönyv (Btk.) tervezetét. Az új szabályozás ismertetőjét hallgatva a gyanútlan szemlélődő már-már kezdi azt hinni, hogy a dolgok legalább e tekintetben jó felé indulnak, hogy az új kódex a korábbival ellentétben végre nem a bűnt, hanem az azt elszenvedők jogait helyezi előtérbe, de aztán a törvény olvasgatása során ráakad az új Btk. 336. paragrafusára... (...)
Aki nagy nyilvánosság előtt a köznyugalom megzavarására alkalmas módon az Alaptörvény jogszabály, Magyarország nemzetközi kötelezettsége, vagy Magyarország által kötelezően alkalmazandó európai uniós jogi aktus ellen, vagy az ezek alapján működő bírósági vagy hatósági rendelkezés ellen, általános engedetlenségre uszít, 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
A törvény parlamenti ismertetője kapcsán Répássy államtitkár úr ezt a paragrafust valahogy elfelejtette megemlíteni, valahogy nem érezte fontosnak erre is felhívni a figyelmet. Pedig a fenti szabályozás több mint fontos, mondhatnánk lényegbevágó, hisz ha az a végső szövegben is bennmarad, akkor Magyarországon lényegében megtiltható és börtönnel szankcionálható minden olyan megmozdulás, minden olyan szélesebb körben hozzáférhető vélemény, ami az Európai Unió által ránk erőszakolt törvényeket kritizálni meri, ami a számunkra hátrányos diktátumok ellen emeli fel a szavát.
A paragrafus szövegét többször átolvasva nem kell nagy jogi szakértőnek lennünk ahhoz, hogy észrevegyük, ez egy tipikus gumitörvény, amit szándékosan többféle módon lehet majd értelmezni, mindig úgy, ahogy azt a hatalom érdeke éppen megkívánja. Így aztán erre hivatkozva ezentúl betiltható lesz minden EU ellenes demonstráció, minden olyan szélesebb körben is megismerhető szónoklat, írás, nyilatkozat, ami az Európai Unióból való kilépést szorgalmazza.
És ami talán a legfontosabb
2014. május 1-jén lejár a magyar termőföld külföldiek által történő megvásárlására vonatkozó moratórium. Ezt követően ha valaki kiáll a magyar föld védelmében, ha valaki tiltakozni mer a magyar föld eladása ellen, az bűncselekményt követ el, azt minden további nélkül börtönbe zárhatják.
A szerző szerint ez lesz a szép új világ. Anno a Szovjetuniót nem volt szabad bírálni, most az EU-t. Anno mi voltunk a legvidámabb barakk, most pedig mi vagyunk a legszánalmasabb gyarmat.
A szerkesztő megjegyzése: Utoljára csinálunk még egy cikis, vélemény- és sajtószabadságot tartalmazó összeállítást az EU-ról. Ezzel búcsúzunk is a témától, mert nem foglalkozunk egy diktatórikus EU-val, amíg börtönnel fenyegetnek.



Tőke Péter:
Nem globális, csak regionális háború várható?

Miden nagyhatalom a háborúra készül. Az izraeli támadás időpontja kitolódik. Itthon egyes csoportok önellátásra áttérést fontolgatják

Lapzártakor, március 2-án írom ezt a háborús összeállítás bevezetőt. Több korábbi írásnál is jeleztük ezt a folytatást. A moszkvai elnökválasztás előtt valami megváltozott, ezt korábbi írásaink a Háromszög-szövetség kapcsán már ki is fejtették. Kicsit megnyyugodtam, jelentősen csökkent a globális összecsapás valószínûsége, ám a veszély még nem múlt el.
Miféle háború készül? Helyi fegyelmező? Regionális? Csak Libanontól Afganisztánig tart - nyugtatanak. Milyen dolog az, hogy, mint a rosszcsont gyerekek a támadás időpontját Netanjahu súgja majd meg Obamának. Rosszkor van, senkinek se jó! Izrael sürgeti, mint akit hajt a tatár, április, május lenne nekik jó. Irán nem akar háborút, ezt a nagykövetük is kifejtette az egyik budapesti tévécsatornának adott interjújában.
A tavaszi kezdés ellen szól az is, amit már többször leírtam, hogy majdnem negyven államban lesz elnökválasztás. Csakhogy a vezetőcserékkel a politika is változhat. Izrael sejtheti, hogy a létrejött Háromszög az ő vezérürü szerepét is csökkentheti, marginalizálhatja.
Később már a feje felett dönthetnek, ezért is sürgős. Említettem a saját verzióm, miszerint az Izraelnek kölcsön adott MiG-jeinket átfesti iráni felségjelûvé. Ezek támadják majd meg Jeruzsálemet, Tel-Avivot és néhány katonai bázist, de csak kis károkozással, majd csapást mérnek a Hormuzi-szoroshoz érkező harmadik, egyébként bontásra ítélt öreg repülőgép-hordozóra és elsüllyesztik. Isten népe már április-májusban kezdene, csakhogy az amerikaiak kitolnák későbbre, hiszen idén 40 országban lesz államfőválasztás! Mellesleg a Rothschildok már szemet vetettek Irán bankjaira...
Itt tartunk tehát a tavasz elején. A korábbi világháborús verzió hatásáként néhány helyen és országban, így nálunk is megkezdődtek a civilek ,,előkészületei".

Előkészületek az önellátásra
Mivel a világ több nagyhatalma, az USA, Kína, Oroszország és persze Izrael Irán elleni támadása idején a NATO is készül a III. világháborúra, ezt sokan itthon sem várják ölbetett kézzel. Több nagyváros aggódó polgárai szerveznek kis önellátó, termelői közösségeket. Eldugott, hegyek által is védett helyeken földet vásárolnak, bérelnek, ahol háztáji jellegű konyhakerti termesztést és kisállattenyésztést szerveznek. A hangsúly az önellátáson van, amit megtermelnek, előállítanak, azt elosztják és saját maguk fogyasztják el. Így szeretnének jobb és biztonságosabb ellátást teremteni maguk és családjuk számára, ha beköszönt majd a háborús jegyrendszer.
A kormány persze csak akkor teheti a fenti példát széleskörűvé, ha a hadiállapot mondjuk az izraeli támadás már ténnyé válik. Ám addig is adhatna kisebb vidéki földterületet a nagyvárosi lakótelepeken szerveződő önellátó közösségeknek, vagy például átmenetileg felfüggesztenék a különféle hatóságok városi telkekere, vagy házak kertjeire vonatkozó rendeleteket. Akár polgári engedetlenség keretében, akár a felfüggesztett előírások figyelembe vételével
- áshassanak vermet a kertjükben,
- vagy építhessenek bunkert a kertjük alá,
- termeszthessenek a családjuk ellátására konyhakerti növényeket,
- tarthassanak tyúkokat, libákat a hús és tojás szükségletükre,
- hizlalhassanak sertéseket!
És így tovább...
Mindezekre előre készülni kell, és időben megtenni a szükséges lépéseket. Részben teher-mentesíteni kell a kormányt, hiszen lehet, hogy vannak tartalékai, de azokat megsemmisíthetik.
A biztonságos önellátást szolgálják az alternatív fűtőrendszerek, a nap-, szél- és földenergia hasznosítás, kútfúrásokkal a tartalék vízellátás megoldása stb. Az előrelátó polgárok ezt maguktól is kezdeményezik majd, ám ez részben káoszt is eredményezhetne, ezért a kormánynak ajánlásokkal, szakmai anyagokkal, bérelhető esz-közökkel, szakértőkkel és tanácsadással kellene segítséget nyújtania hozzá.

Előrelátó értékmentés
Amint előző írásaimban is utaltam rá, én hiszem, hogy nem lesz globális méretû háború. Februárban egy nemzetközi internetes előadás a világméretû hadi összecsapás elleni védekezésre készítete fel hallgatóit. Csak néhány kis részletet emelek ki.
Három valutába érdemes menekülni: svájci frank, ausztrál és új-zélandi dollár. A krízis első jeleire becsukhatnak a bankok, leállíthatják az ATM-eket, vagyis nehéz lesz készpénzhez jutni. Ez ellen safe, vagyis értékőrző boxok bérlésével lehet védekezni. Azok a bezárt bankok esetén is hozzáférhetőek. Igaz, nem lehet hivatalosan készpénzt tárolni bennük, de hát senki sem nézhet bele.
Arra a kérdésre, hogy ha esetleg bevezetik a vásárlási korlátozást, vagy uram bocsá' a jegyrendszert, mi a legjobb a cserekereskedelemben? Arany- és ezüstrudakkal semmire sem megyünk. Érdemes érmékre és kis lapkákra cserélni ezeket. A nagy és drága ékszerek is veszítenek értékükből, hiszen harapófogóval kell vinni és lecsipegetni egy-egy darabot. A kis ékszer, gyûrû, lánc ajánlott. Ezüstből meg a kanál, villa stb.
tke_3._cikkehez_usa_rephordozo._picture_h214.jpg
Az előadáson felsorolták a békés kis országokat, ahová könnyû menekülni, kivándorolni, de most nem óhaajtok ezekkel foglalkozni és főleg pánikot kelteni. Csak érzékeltetni akartam, hogy a középosztályok tartalékokkal rendelkező tagjai már készülnek az átvészelés éveire és saját biztonságukra. (Ahogy például a Franciaországban élő izraeliták is elkezdték a kivándorlást az EU-ból.)
Hogy miféle háború lesz, ma még teljesen bizonytalan, és nagyon sok az ellentmondás. Új hatalmi szövetségek is alakuló-ban vannak. Az alábbiakban a téli időszakban megjelent, nagyhatalmak készülődéseiről szóló írásokból készítettünk egy tallózó összeállítást.
(A teljes összeállítás a Leleplező 2012/1 Márciusi számában olvasható)

A LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁGOT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:
TEL: +36 20 221 95 77

Mail: hajnalka.szlimak@gmail.com

Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG
2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,

1050 Ft-ért + POSTAKÖLTSÉG!!!





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése