Örök háború az "örök békéért"

Örök háború az "örök békéért"

Mi történt és miért 2001. szeptember 11-én?

A pénzuralmi világrend győzelméért indított háború kezdetét jelezték a Világkereskedelmi Központ fáklyaként lángoló tornyai 2001. szeptember 11.-én. A leomló épületek robaja harsonaszóként tudatta a világgal: megindult "a terror elleni harc", az örök háború az "örök békéért". Ez a vég-nélküli háború az emberiség vagyonának a teljes kisajátításáért, és a világhatalom végső centralizálásáért folyik. A pénzuralom világrendje és a hatalomnak egy szűk globális elit kezében történő koncentrálódása azonban világméretű zsákutca. Ennek az új világrendnek nem az élet fennmaradásához szükséges erőforrások megóvása a célja, hanem a pénzvagyonos réteg végtelen gazdagodásának a biztosítása a kamatkényszeren alapuló magán-pénzrendszer segítségével. Véges Földünkön azonban semmi nem növekedhet végtelenül, még egyes kivételezettek gazdagodása sem. Ezt egyre többen tudják. A világuralomra törő nemzetközi pénzügyi közösség és hálózata ezért csak erőszakkal és agymosással tudja rákényszeríteni az emberiségre az eladósítás és kamatkényszer, a beteges túlvagyonosodás és szélsőséges szegényedés világrendjét. Csak háborúval tudja az emberiséget belekényszeríteni ebbe a világzsákutcába. 9/11 tragédiájával sokkolni kívánták a békés és szabadságszerető amerikai népet, hogy megszerezzék támogatását világuralmi törekvéseik gyorsabb megvalósítását célzó háborújukhoz. Ezért oly sok a rejtegetni való, a megválaszolatlan kérdés 9/11 rettenetes tragédiájával kapcsolatosan.

Ma már tudjuk, hogy a hivatalos magyarázat minden részében ingatag és hemzseg az ellentmondástól, bárhová is nyúlunk. A hiányzó vagy hamis válaszok tömegével vetik fel a kérdéseket. Nemcsak az áldozatok hozzátartozói, az amerikaiak keresik az igaz válaszokat. Világtörténelmi eseményről van szó, ezért érthető, hogy az egész világ tudni akarja az igazat: mi történt és miért 2001. szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban? Hol voltak azok a felelős vezetők, akiknek intézkedniük kellett volna e tragédia megelőzése és elhárítása érdekében? Kezdjük ezért az amerikai hadsereg központjánál, a Pentagonnál, és az Egyesült Államok legmagasabb rangú egyenruhás katonájánál. Hol volt ő, és miért nem intézkedett?

Az oknyomozó francia újságíró, Thierry Meyssan: "11 septembre 2001, L'effroyable imposture" ("A rettenetes csalás" - Editions Carnot / mars 2002) című könyvében nem kevesebbet állít, minthogy 2001. szeptember 11-én nem zuhant le repülőgép a Pentagon épületére. Tekintsük át vele együtt mi is, hogy milyen jelentések érkeztek az Egyesült Államok hadseregét irányító központ ellen végrehajtott terrorista-akcióról.

2001. szeptember 11-én, röviddel 10 óra előtt a Védelmi Minisztérium a következő jelentést tette közzé Washingtonban:

"A Védelmi Minisztérium reagált a ma reggel 9 óra 38 perckor végrehajtott támadásra. Az áldozatok számáról jelenleg még nem állnak rendelkezésre adatok. A személyzet megsebesült tagjait a közeli kórházakba szállították. A Védelmi Minisztérium irányítója Donald S. Rumsfeld e szégyenteljes támadás során életüket vesztett vagy megsebesült személyek családtagjainak őszinte részvétét fejezte ki. A műveleteket a Pentagonban lévő parancsnoki központjából irányítja. Az épületből minden személyt eltávolítottak, mialatt a Védelmi Minisztérium mentőszolgálata és a környező helyiségek tűzoltóságai a tüzet oltották és orvosi segítséget nyújtottak. Első becslések szerint a kár jelentős. Ennek ellenére a Pentagonnak másnap reggel ismét működnie kell. Az épület lerombolt részei helyére pótmunkahelyeket jelölnek ki."

A Reuters hírügynökség első helyszíni jelentése szerint egy helikopter robbant fel a Pentagon felett. Ezt egy demokrata párti politikai tanácsadó, név szerint Paul Begala, az Associated Press (AP) hírügynökségnek megerősítette. Néhány perc múlva azonban a Védelmi Minisztérium arról tudósított, hogy repülőgép zuhant a Pentagonra. Ezt megerősítette Bob Ney szenátor egyik munkatársa, aki a Pentagon felé hajtva egy Boeing repülőgépet látott lezuhanni. Mark Kirk szenátor, aki éppen a védelmi miniszterrel reggelizett a Pentagonban, az épületből távozva látta, hogy egy nagy repülőgép a földbe fúródott. Rumsfeld nyomban a helyszínre sietett, hogy segítsen az áldozatokon.

Az arlingtoni tűzoltók (az amerikai főváros kétharmada ugyanis nem a szorosan vett a Washington D.C.-be, hanem a környező településekhez tartozik; így a Pentagon is Arlingtonban van) a FEMA (Federal Emergency Management Agency - Szövetségi Szükségállapot-irányító Hatóság) által is támogatva együtt oltották a tüzet a Reagan repülőtér különleges tűzoltóegységével. Ezután a sajtó képviselőit már távol tartották a helyszíntől. Csak az ún. "body-bags"-eket, a holttesteket tartalmazó zsákokat filmezhették. Az AP-nek azonban sikerült olyan fénykép-felvételekhez jutnia, amelyeket egy magánszemély az egyik közeli magas épületről készített a tűzoltók megérkezéséről.

Richard Myers tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának helyettes elnöke, több óra múltán közölte, hogy az American Airlines Boeing 757-200 típusú, 077-es számú járata, amely a Dulles repülőtérről szállt fel Los Angeles irányába, eltűnt a földi légi-irányítás látószögéből 8 óra 55 perckor. A hírügynökségek arról kezdtek híreket továbbítani, hogy 800 körül van a halálos áldozatok száma. Ez teljesen légből kapott szám volt, amit aztán maga Rumsfeld cáfolt meg a következő nap. A Pentagon elleni akció sokkhatásként érte a világot, mert azt jelentette, hogy a világ legerősebb hadserege nem képes a saját központját megvédeni.

Az eddig ismertetett körülmények első hallásra meggyőzőnek tűnnek, ha azonban tovább vizsgáljuk a konkrét részleteket, akkor már ellentmondásokba ütközünk. A Federal Aviation Administration (Szövetségi Légiközlekedési Igazgatóság), az FAA, amely a polgári repülést felügyeli, azt közölte a Christian Science Monitor című lap tudósítójával, hogy a Boeing 8 óra 55 perckor mintegy 10, 000 méter magasban eltűnt, s nem válaszolt a felszólításokra. Transzpondere (kapcsolattartó rádióadó-vevő berendezése) néma maradt, és ebből áramkiesésre következtettek. A pilóta azonban, aki még mindig nem válaszolt, egyszer csak bekapcsolt egy rádiót, és ezen keresztül - erős arab kiejtéssel - fenyegetést lehetett hallani, majd a gép Washington irányába fordult és nyoma veszett.

Ezt követően a földi repülőgép-irányítók az előírásoknak megfelelően jelentették a repülőgép eltérítését az illetékes légügyi hatóságnak, a Federal Aviation Administration-nek, az FAA-nak. Azoknak, akiknek azonban országos szinten döntést kellett volna hozniuk, nem voltak jelen. Kanadában tartózkodtak egy szakmai tanácskozáson. Az abban az időpontban uralkodó zűrzavarban az FAA szolgálatban lévő tagjai azt hitték, hogy a New York-ban eltérített gépekről érkezett újabb bejelentés. Csak fél óra múlva értették meg, hogy egy harmadik repülőgép-eltérítésről van szó, s csak ezután értesítették a katonai hatóságokat a kötelező előírások szerint.

2001. szeptember 13-án a Szenátus illetékes bizottsága meghallgatta Richard Myers tábornokot. Ebből derült ki, hogy a katonai vezetés képtelen volt megfelelő intézkedéseket hozni. A szenátorok úgy látták, hogy súlyos mulasztások történtek. Azért, hogy olvasóink is kialakíthassák saját véleményüket, ismertetjük a Richard Myers tábornok meghallgatásáról készült jegyzőkönyvet. A Pentagon elleni akció időpontjában Myers Cleland szenátor hivatalában tartózkodott. Késve érkezett a Pentagonba, ahol a National Military Command Center-ből (a Nemzeti Katonai Parancsnoki Központ-ból) irányította - a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának akkor még helyettes-elnökeként - a szükségessé vált katonai lépéseket. Az Egyesített Vezérkar főnöke, Shelton tábornok, ebben az időpontban Brüsszelben tartózkodott.

Szó szerint idézünk Richard Myers tábornok meghallgatásából: (Az eredeti angol szöveg elérhető az amerikai Szenátus fegyveres erőkkel foglalkozó honlapján: www.senate.gov/~armed_services):

"Carl Levin szenátor: Kapcsolatba lépett-e a Védelmi Minisztérium az FAA-val, vagy az FBI-al, vagy más hatósággal, miután a két először eltérített repülőgép a World Trade Centerbe csapódott, és mielőtt a Pentagont támadás érte volna?

Richard Myers tábornok: Uraim, nem ismerem a választ ezekre a kérdésekre. E meghallgatás nyilvánosságra hozatalához függelékként becsatolhatom.

Levin: Köszönöm. Hozott-e a Védelmi Minisztérium intézkedéseket egy meghatározott gép ellen ? Vagy felszólították-e, hogy intézkedjen ?

Myers: Uraim, mi...

Levin: Foganatosítottak-e ellenintézkedéseket például? Adtak-e ki nyilatkozatot, hogy a Pennsylvania felett lehuzant gépet lelőtték ? Ezek a híresztelések tartják magukat.

Myers: Elnök úr, a fegyveres erők egyetlen egy repülőgépet sem lőttek le. Amikor a fenyegetés módja világossá vált, parancsot adtunk az elfogó vadászok, az AWACS-gépek, a radar- és üzemanyag-szállító gépek felszállására; a megfigyelő rendszerek bekapcsolására arra az esetre, ha további kalóz-repülőgépek az FAA-rendszerbe benyomulnának. De soha nem adtunk parancsot erőszak alkalmazására.

Levin: Az ön által említett parancsot a Pentagont ért becsapódás előtt vagy után adták-e ki ? Tudja-e ezt ön?

Myers: Amennyire tájékoztatva vagyok, ezt a parancsot a Pentagonba történt becsapódás után adták ki...

Bill Nelson szenátor: Elnök úr, engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét a következőkre: A CNN kronológiáját idézem: 9 óra 3 perckor a United Airlines repülőgépe a World Trade Center déli tornyába zuhant, 9 óra 43 perckor az American Airlines 77-es számú járata a Pentagonba csapódott. 10 óra 10 perckor a United Airlines 93-as járata lezuhant Pennsylvania felett. Ebből adódik, hogy 40 percnyi idő telt el a második torony elleni támadás és a Pentagon feletti lezuhanás között, továbbá 1 óra 7 percnyi az eltelt idő a Pennsylvania feletti lezuhanásig.

Levin: Nem ismerjük azt a pontos időpontot, amikor az FAA, az FBI, vagy más hatóság jelezte volna a Pentagonnak a veszélyt, vagy tájékoztatott volna arról, hogy egy repülőgép az irányát megváltoztatta, illetve ehhez hasonló eseményről.

Myers: Válaszolhatok erre. A World Trade Center-t ért támadás első pillanatában összehívtuk a válságstábot. Ez nyomban az esemény után történt. Azonnal megkezdtük a konzultációt az állami ügynökségekkel. Csupán azt nem tudom, hogy a NORAD (North American Aerospace Defense Command - Észak Amerikai Légvédelmi Parancsnokság-DJ) mikor adott parancsot a vadászgépek felszállására. Ezt a pillanatot nem ismerem.

Levin: Azt az időpontot sem, amely után önnél tudakozódtam: Vagyis az FAA, vagy az FBI tájékoztatta-e önt, hogy más repülőgépek el lettek térítve útirányuktól, visszafordultak vagy Washington irányába repültek - adott volna bármely hatóság a legcsekélyebb jelzést is. Ha nem adott, akkor ez nyilvánvaló gyengeség.

Myers: Pontosan.

Levin: Ami azonban fontosabb, legyen olyan szíves és szerezze be számunkra ezeket az információkat.

Myers: Ezek valószínűleg már készen is vannak. Mint emlékezhetnek, abban az időpontban nem tartózkodtam a Pentagonban. Ezért ez az ügy egy kissé zavaros. Ezt követően megkaptuk a NORAD-tól az információkat a többi aggodalmat okozó repülőgépre vonatkozóan, amelyeket az FAA továbbított szabályszerűen a NORAD-nak. Ezután értesültünk arról a repülőről, amelyik Pennsylvaniában lezuhant. Ismétlem, nem tudom, vajon bevetettek-e ellenük elfogó vadászokat.

Levin: Legyen szíves juttassa el hozzánk a pontos időadatokat. Tudjuk, hogy ön ezeket nem ismeri.

Myers: Be fogjuk szerezni azokat..."

A NORAD, hogy ennek a kínos szenátusi meghallgatásnak a hatását semlegesítse, 2001. szeptember 14-én közleményt bocsátott ki. Eszerint a NORAD 9 óra 24 perckor szerzett tudomást a gépeltérítésről. Nyomban parancsot adott a virginiai Langley-ban lévő támaszponton két F-16-os vadászgépnek, hogy fogják el a Boeinget. De mivel a légierő (Air Force) illetékesei nem tudták hol található az elfogandó gép - azt feltételezték, hogy New Yorkban hajtanak végre akciót - ezért a vadászokat északi irányba küldték. Egy katonai sportrepülőgép, amelyik az amerikai elnök rendelkezésére álló St. Andrew támaszpontról szállt fel, véletlenül találkozott a Boeinggel. Beazonosította azt, de már későn.

Nehéz eldönteni, hogy a NORAD-nak ez a közleménye kielégítőbb-e, mint amit Myers tábornok állított. Elég nehéz elhinni, hogy az amerikai hadsereg radarrendszere nem képes lokalizálni egy Boeinget, amely eredeti útvonalához képest néhány kilométerre irányváltoztatást hajtott végre. Alig hihető, hogy egy ilyen utasszállító gép eltűnhet egy szupermodern F-16-os elől. De ha már az F-16-os tovább engedte az eltérített utasszállító gépet, akkor a Pentagont és a Fehér Házat védelmező biztonsági rendszernek kellett volna működésbe lépnie. Ez a védelmi rendszer természetesen szigorúan titkos. Tény viszont, hogy 1994-ben egy Cesna 154L típusú gép a Fehér Ház kertjében landolt. Azt is tudni lehet, hogy ez a légvédelmi rendszer öt - a Pentagonban elhelyezett - légvédelmi rakétaütegből áll, valamint vadászgépekből, amelyek a St. Andrew támaszponton állomásoznak.

A Pentagon szóvivője azonban a Newsday című lap 2001. szeptember 23-i számában azt nyilatkozta: "Nem tudtuk, hogy ez a repülőgép felénk tart és kétlem, hogy keddet (szeptember 11-ét) megelőzően bárki ehhez hasonlót előre láthatott volna."

A 757-2002 típusú Boeing személyszállító repülőgép és 239 utas szállítására alkalmas, 47,32 méter hosszú és szárnyainak fesztávolsága 38,05 méter. Teljesen megrakodva 115 tonna súlyú, utazási sebessége pedig 900 km/óra. A Pentagon ebben az időben a világ legnagyobb hivatali épületének számított, amelyben egyszerre 23.000 ember dolgozott. Alapformája öt koncentrikus körből áll öt oldallal. Innen kapta ötszögre utaló nevét. A Fehér Ház közelében van, de az elnöki hivataltól a Potomac folyó választja el. Azért, hogy a Boeing a legnagyobb kárt okozza a Pentagon tetejére kellett volna zuhannia. Ez lett volna egyébként a legegyszerűbb megoldás. Az épület-kolosszus felülete 4447 négyzetmétert tesz ki. A terroristák azonban - nem tudni miért - az épület egyik oldalát választották, noha a Pentagon földfelszíntől mért magassága mindössze 24 méter.

A repülőgép a föld felszínéhez közeledett, mintha landolni akarna, majd vízszintes helyzetben repült és csaknem merőlegesen, anélkül, hogy a Pentagon parkolójához vezető autóút világítását megsértette volna - akár összeütközéssel, akár légnyomással. A csökkenő sebességgel egyidejűleg a futómű automatikusan kinyílt. Noha a Boeing 13 méter magas, ami három emeletnek felel meg, csupán a földszint és az első emelet magasságában ütközött az épület homlokzatával. Mindez anélkül történt, hogy az előtérben lévő gyepszőnyeget, a falat, a parkolóhelyeket és a helikopter-leszállóhelyet megsértette volna. Az ütközés helyén ugyanis egy kisebb méretű helikopter-leszállóhely található.

Noha száz tonna súllyal, 400 és 700 km/óra közti sebességgel haladt, a repülőgép csupán az épület első körgyűrűjét rombolta szét. A nekicsapódást a Pentagon valamennyi részén érezni lehetett. Az üzemanyag, amely a gép szárnyai között van tárolva, kigyulladt és a tűz átterjedt az épületre is. Ennek következtében 125 személy életét vesztette, a repülőgépen tartózkodó 64 utason és személyzeten felül. A "véletlen" - amely mint tudjuk objektív tényező - úgy hozta, hogy a Boeing pontosan a Pentagonnak abba a részébe csapódott be, amelyet éppen renováltak. A haditengerészet parancsnoki központja belső szerelési munkáinak az utolsó szakaszánál tartottak. Számos irodahelyiség még üresen állt, másokban csak polgári személyek tartózkodtak, akik a helyiségek berendezésével voltak elfoglalva. Ez magyarázza, hogy az áldozatok többsége miért a polgári alkalmazottakból került ki, és a katonai áldozatok között miért csak egyetlen tábornok volt.

A becsapódást követően fél órára a felső emeletek is beomlottak. Ha a műholdról készített felvételbe méretarányosan behelyezzük a repülőgépet, akkor azt kell látnunk, hogy csupán a Boeingnak az orra az, amely benyomult az épületbe. A Boeing testének kívül kellett maradnia. A repülőgép hirtelen megállt, anélkül, hogy szárnyai az épület homlokzatával érintkeztek volna. Egyetlen nyom sem látható azon kívül, amit a Boeingnak az orr része hagyott maga után. Azt lehetne feltételezni, hogy a repülőgép szárnyai és a törzse kínt maradt a pázsitszőnyegen. A repülőgép orrésze karbonacélból készül, a szárnyak pedig az üzemanyag-tartályok miatt gyúlékonyak. A Boeing törzse és sugárhajtóműve viszont acélból. Égés után a gépnek szükségszerűen egy összeégett roncsot kell maga után hagynia. Ha azonban megnézzük az AP hírügynökség által készített fotót, láthatjuk, hogy azon nincs repülőgép. A felvételt nyomban, az esemény bekövetkeztének az első perceiben készítették. A tűzoltókocsik éppen megérkeznek, de a tűzoltók még nem szálltak ki belőle.

A 2001. szeptember 11-én tartott sajtóértekezleten az Arlington megyei tűzoltóság parancsnoka, Edward P. Plaugher, az nyilatkozta: "embereimmel megakadályozom a Pentagonban keletkezett tűz továbbterjedését". A tulajdonképpeni becsapódás helyétől azonban távol volt. Kizárólag a FEMA, a Szövetségi Szükségállapot-irányító Hatóság munkatársai lehettek a repülőgép közvetlen közelében. Arra az újságírói kérdésre, hogy mi maradt a gépből, a tűzoltóparancsnok így válaszolt: "Ami a gépet közelebbről illeti, van néhány roncsdarab, amelyet az említett tűzoltás során belülről látni lehetett, de nincs szó nagyobb roncsdarabokról. Más szavakkal kifejezve: nem voltak láthatók a repülőgép törzsének darabjai, vagy más hasonlók."

Az újságíró következő kérdése arra vonatkozott: "Az autóúton szerteszéjjel szóródtak a repülőgép roncsolt darabkái, egészen kicsike részek. Megmondaná, hogy a repülőgép felrobbant-e az összeütközésnél, szó szerint értve a felrobbanást az üzemanyag miatt?"

Plaugher erre így válaszolt: "Nézze nem szeretnék ezzel a témával foglalkozni. Számos szemtanú van, aki sokkal jobb helyzetben van, mint én, hogy tájékoztassa arról, mi játszódott le a repülőgép lezuhanásakor. Tehát, magam sem tudom a választ."

Arra a kérdésre, hogy mi maradt az üzemanyagból, Plaugher ezt mondta: "Láttunk egy tócsát éppen azon a helyen, ahol a repülőgép orr-részét feltételeztük."

Hivatalos személyek, képviselők, katonatisztek meg akarták tekinteni, hogyan zuhant le a gép, de senki a legcsekélyebb repülődarabkát sem látta, még a futóművét sem. Csupán olyan fémdarabkák voltak megtekinthetőek, amelyeket nem lehetett beazonosítani. A Pentagon parkolóját szemmel tartó megfigyelő videokamerák sem látták a Boeinget: semmilyen időpontban és semmilyen irányból.

Foglaljuk össze a hivatalos álláspontot:

Egy elrabolt Boeing el tudott menekülni az őt üldöző F-16-os vadászgépek elől, és ki tudta kerülni a washingtoni légvédelmi rendszert, majd vízszintes helyzetben merőlegesen a Pentagon parkolóján landolt. Ekkor földszint magasságban nekiütközött az épület falának. Orr-része és törzse benyomult az épületbe. A szárnyak egyike - valószínűleg mindkettő - még az épületen kívül elégett. A törzs pedig így az épület belsejébe nyomulhatott. A szárnyakon elhelyezett üzemanyag csak addig égett, amíg az épületet lángokba borította, majd nyomban átalakult pocsolyává, amely a gép orr-részének a helyén volt látható. Ez a szemtanúkra hivatkozó magyarázat azt jelzi, hogy milyen kevéssé hiteles bizonyítékokkal tudta csak az amerikai hadsereg parancsnoksága saját álláspontját alátámasztani.

Első megközelítésben tehát a hivatalos álláspont propagandának tűnik. Tény viszont, hogy a washingtoni Hadügyminisztériumban 125 ember az életét veszítette. A repülőgép 46 utasa eltűnt. A kérdések maradnak: mi okozta a robbanást a Pengatonnál? Mi lett az American Airlines 077-es számú járatából? Meghalt-e valamennyi utas? Ha igen, ki ölte meg őket, és miért? Ha ez mind nem így van, akkor hol vannak? Ezekre a kérdésekre így vagy úgy, a hivatalos vezetésnek válaszolnia kellene.

A támadást követően Wesley Clark tábornok, aki a NATO koszovói hadműveletének a parancsnoka volt, a következőt mondta a CNN-nek: "Egy idő óta jelzéseket kaptunk, hogy bizonyos csoportok tervbe vettek egy támadást a Pentagon ellen, természetesen nem tudtunk eleget ahhoz, hogy cselekedjünk is."

Ezek a titokzatos fenyegetések persze nem valamiféle külföldi agresszortól érkeztek, hanem olyan szélsőjobboldali milicistáktól, akik a Pentagonnal szemben ellenérzéseket tápláltak.

A CNN 2001. szeptember 15-én interjút készített Hosni Mubarak egyiptomi elnökkel, aki ebben az időpontban még lényegesen kevesebb információval rendelkezett, mint amivel ma már akár ezen írás olvasója is rendelkezhet. Mubarak azonban képzett pilóta is, aki rendkívül sok gyakorlati tapasztalatot szerzett a repülés terén. Az egyiptomi elnök a következőket mondotta a CNN-nek:

"A világ egyetlen titkosszolgálatának sem volt lehetősége megmondani: személyszállító gépeket fognak használni arra, hogy a tornyoknak és a Pentagonnak vezessék őket. Akik ezt megtették, azoknak ezen a területen már hosszabb idő óta repülniük kellett. A Pentagon, például, nem túlságosan magas. Ahhoz, hogy valaki közvetlenül az amerikai Hadügyminisztériumhoz repüljön, sokszor át kell repülnie e terület felett, azért, hogy ismerje azokat az akadályokat, amelyekkel az alacsony repülés során találkozhat. Mindezt be kell gyakorolnia ahhoz, hogy a Pentagon egy meghatározott helyét eltalálja. Erre a műveletre csak a képes, aki e terület felett már hosszú ideje repült."

A CNN tudósítója ezután a következőket kérdezte: "Arra céloz, hogy egy belföldi műveletről lehet szó? Megkérdezhetem, hogy az ön véleménye szerint ki húzódik az akció mögött?

Mubarak így válaszolt: "Őszintén szólva, nem vonhatok le elsietett következtetéseket. Ha önök elkapnának valakit az Egyesült Államokban, akkor lábra kapna a híresztelés és ezt mondanák: 'ó ez egy egyiptomi, ez egy szaúdi, ez egy emirátusi - valamennyi arab; az emberek azt gondolják, hogy ezek az arabok hibáztathatók... - ezért jobb várni'... Emlékezzen ön Oklahoma City-re. Azonnal felröppentek a híresztelések, amelyek az arabokat vádolták. De mint tudja, nem az arabok voltak. Ezért engedje meg, hogy megvárjuk a vizsgálati eredményeket. Alig elképzelhető, hogy egy Floridában kiképzett pilóta ilyen tettet hajtson végre Amerikában. Sokan vesznek részt képzésen repülési jogosítvány megszerzése érdekében, ez azonban nem jelenti, hogy alkalmasak terrorista-akciók végrehajtására. Ezt egy korábbi pilóta mondja önnek. Tudom, miről van szó, nagy gépeket, de vadászgépeket is vezettem. Jól kiismerem magam ebben, ezek nem könnyű feladatok, éppen ezért ne vonjunk le túlságosan gyorsan következtetéseket."

A Pentagon-elleni támadás hivatalos magyarázata

Amikor Thierry Meyssan: "A rettenetes csalás" (angolul: The Frightening Fraud) című könyve megjelent, az Interneten a www.snopes.com nevű amerikai honlapon (Urban Legends Reference Pages by Barbara and David P.Mikkelson) a cáfolatával is találkozhatott a kutató. Eszerint Thierry Meyssan nem nyújt kielégítő magyarázatot arra, hogy mi okozta a nagy kiterjedésű rombolást a Pentagon épületében. A francia szerző arra a következtetésre jutott, hogy a 077-es járat nem létezett és nem is csapódott repülőgép az amerikai Védelmi Minisztérium épületébe. Meyssan ezt azzal támasztja alá, hogy csupán a Pentagon külső része sérült meg.

A külső részről készült fényképfelvételek ellenére a Boeing 757-200 nemcsak a Pentagon külső részében okozott kárt. Súlyos rombolást vitt véghez a Pentagon öt körkörösen haladó épületeiben, mind az ötben. Miután átütötte a megerősített külső falat. A külső fotók azért félrevezetőek, mert csak az egyben maradt külső épületképet mutatják és nem látható rajtuk, hogy a gép áthatolva a Pentagon felszín alatti szintjein, egészen a legmélyebb pontig hatolt. Az amerikai hadsereg 2001. szeptember 26-i sajtóközleménye szerint a repülőgép egyik motorja a második épületgyűrű falán mintegy négy méteres lyukat vágott. Ennek eredményeként a motor felrobbant és hatalmas tűz keletkezett.

Emlékeztetünk arra, hogy a World Trade Center, WTC, (Világkereskedelmi Központ) két 110 emeletes tornyát ért terrorista támadás során a tudósítók kezdetben azt hitték, hogy egy kis repülőgép véletlenül ütközött a toronynak. Ezt arra alapozták, hogy csak viszonylag kis sérülés volt kívülről látható. Először nem gondoltak arra, hogy ezt egy nagy utasszállító repülőgép okozta. Noha a két WTC toronynak repülő két gép gyorsabban haladt, mint amelyik a Pentagonba csapódott, és alumíniumból valamint üvegből álló épületkonstrukcióba ütközött, amelyet betonnal is megerősítettek, ezek a gépek nem veszítették el energiájuk nagy részét, miként a Pentagonba csapódó gép, (amely egészen a Pentagon épületének a legalsó szintjéig lehatolt) és mégis alig tudtak áthatolni a tornyokon.

Ami a Pentagonba rohant gépet illeti - szemtanúk elmondása és a készült fényképek tanúsága szerint - a repülőgép mélyre süllyedt, amikor megközelítette a Védelmi Minisztériumot. Ténylegesen először a földbe ütközött, s ez által energiájának jelentős részét elveszítette. Ha nem ez történik, akkor sokkal nagyobb kárt okozott volna a Pentagon épületében. Mindazonáltal a gép nem csak a földszintet érintette, hanem a földszint és az első emelet közti részt is. Áthatolva három épületgyűrűn üzemanyaga felrobbant és hatalmas tűzgömb keletkezett. 30 perccel a becsapódás után az épület egyik keresztszelvénye összeomlott, de csak azt követően, hogy a mentésre érkezett munkások a sérült alkalmazottakat kimenekítették.

Támadás a Liberty felderítő hajó ellen

Mielőtt folytatjuk e tragikus keddi nap eseményeinek ismertetését, vegyük közelebbről szemügyre 2001. szeptember 11.-nek történelmi előzményeit! Ha nem igaz a 9/11-ra vonatkozó hivatalos magyarázat, akkor kiderülhet, hogy a kormányzat valamelyik szerve szupertitkos programot hajtott végre, számolva azzal, hogy amerikaiak ölhetnek meg amerikaiakat. Annak eldöntéséért, hogy előfordulhat-e ilyen képtelenség, forduljunk válaszért a történelemhez.

Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumnak 60 éven át sikerült ellepleznie, hogy előzetes tudomása volt a japánok Pearl Harbor ellen tervezett támadásáról, amelynek során az Amerikai Haditengerészet 4575 tagja életét vesztette. Pearl Harbor hátterét már ismertettük az Uzsoracivilizáció köteteiben, de ebben az írásban is még visszatérünk rá. Most arról a második esetről tájékoztatunk részletesebben, ami 1967. június 8-án történt. Ezen a napon Izrael - a hivatalos álláspont szerint tévedésből - támadást intézett az amerikai Liberty nevű felderítőhajó ellen, a Pentagon pedig visszatartotta az amerikai harci gépeket a beavatkozástól és amerikaiak életének a megvédelmezésétől.

James M. Ennes, egy nyugdíjas tengerésztiszt még 1974-ben is nehézségekbe ütközött, hogy bizonyos dokumentumokhoz hozzájuthasson, amelyek a Liberty szerencsétlenségével kapcsolatosak. A szinte áthatolhatatlan titkolódzás eredményeként ma már igen kevesen emlékeznek arra, miként élte túl az amerikai haditengerészet Liberty nevű felderítőhajója azokat a pusztító erejű támadásokat, amelyeket az izraeli erők intéztek ellene 1967 június 8-án, s amelynek az eredményeként 34 tengerész meghalt, 171 megsebesült, a megsérült hajó pedig hajtóerő, kormányberendezés és kommunikációs eszközök nélkül csak sodródott. A kapitány: William McGonagle és legénysége ebben a kétségbeesett helyzetben kivívta a Liberty számára az egyik legdicsőségesebb helyet az Egyesült Államok Haditengerészetének a történetében. Ennes-nek a felkavaró, könyvhosszúságú beszámolója a támadásról (Assault on the Liberty - Támadás a Liberty ellen) maga is támadások célpontjává vált. Thomas L. Moorer tengernagy, aki egy hónapra a támadás után az Egyesített Vezérkar főnöke lett, ennyit jegyzett meg: "Ha ezt egy regényben írták volna meg, senki nem hinné el." Bizonyos tények egyértelműek, a legfontosabb közülük talán az, hogy a támadás nem volt véletlen. A Liberty-t fényes nappal támadták meg izraeli erők, akik be tudták azonosítani a hajót. A Liberty amerikai hírszerző hajó volt, nem volt felszerelve harci fegyverekkel, és csupán könnyű gépfegyverei voltak arra, hogy megvédelmezze magát.

Miután fújt a szél, az amerikai zászló jól látható volt. A támadás több mint két órán át tartott először a levegőből, aztán pedig torpedóhajókból. A támadás hevessége nem hagyott kétséget aziránt, hogy az izraeli erők el akarták süllyeszteni a hajót, személyzetét pedig meg akarták semmisíteni. Még mielőtt a közvéleményt tájékoztatták volna a támadásról, az amerikai kormány vezető tisztségviselői már megkezdték olyan verzió kidolgozását, amely kielégítő Izrael számára. Az Amerikai-Izraeli Közös Ügyek Bizottsága (The American-Israel Public Affairs Committee) megegyezett a washingtoni Kongresszus illetékes tagjaival, hogy a történteket ellenőrzés alatt tartják. Az akkori elnök, Lyndon B. Johnson, elrendelte álcázó történet közreadását. Ennek következtében a történtek csaknem feledésbe mentek és azok, akik szenvedtek, illetve életüket vesztették, semmiféle elismerésben nem részesültek.

Hogyan zajlott le az eset? A támadás napja szokásos módon kezdődött. A hajó először lassan keleti irányban haladt a Földközi-tenger keleti térségében, követve a partvonalat a Sínai-félsziget irányába. A szárazföldön az izraeli erők elsöprő győzelmeket arattak a 19 éven belül immáron harmadik arab-izraeli háborúban. Yitzhak Rabin izraeli vezérkari főnök bejelentette, hogy Izrael elfoglalta a teljes Sínai-félszigetet és áttörte a blokádot a Tiráni-szorosnál: "Az egyiptomiak vereséget szenvedtek. A keleti fronton az izraeli erők legyőzték a jordán hadsereget és elfoglalták a nyugati part nagyobb részét" - tette hozzá.

Reggel hat órakor egy repülőgép, amelyet a Liberty legénysége egy izraeli Noratlas-nak azonosított be, lassan körözött a hajó felett, majd távozott. Ez az eljárás periodikusan ismétlődött nyolc órán át. 9 órakor egy lökhajtásos harci gép tűnt fel, majd távozott. 10 órakor két rakétával felfegyverkezett lökhajtásos körözött három ízben a hajó felett. Olyan közel repültek, hogy a pilótákat meg lehetett figyelni távcsövön keresztül. A repülőgépek jelzés nélküliek voltak. Egy órával később visszatért az izraeli Noratlas és mintegy 50 méter távolságban elrepült a Liberty felett. Világosan látni lehetett rajta a Dávid-csillagot. A hajó legénysége és a pilóta integetve köszöntötte egymást. Ez a repülő visszatért néhány perces időközönként egy óráig. Ekkor a hajó irányt változtatott és most már csaknem nyugati irányban haladt.

Két órakor elszabadult a pokol. Három Mirage harci gép támadt rá a Liberty-re. Rakétáik kilőtték a Liberty elől lévő gépfegyvereit és a hajó antennáját. A Mirage-okat Mystere harci gépek követték, amelyek napalmot dobtak a hajóhídra, valamint a fedélzetre és ismételten bombázták a hajót. A támadás több mint húsz percen át tartott. A hajó oldalán és a fedélzeti részén 821 lyuk keletkezett. Ezek közül több mint száz rakéta méretű volt.

Amint a repülőgépek távoztak, három torpedóhajó folytatta a támadást, kilőve öt torpedót. Az egyik egy 13 méteres lyukat szakított a hajó törzsén, megölve 25 tengerészt. A hajó mozgásképtelenné válva lángokban állt, veszélyesen megdőlt és egy részét elöntötte a víz. A legénység parancsot kapott a hajó elhagyására. Amikor a felfújható mentőtutajokat leeresztették a vízre, akkor a torpedóhajók közelebb jöttek és darabokra lőtték azokat. Az egyik hajó géppuskatűz alá vette azokat a felfújható mentőtutajokat, amelyek még a fedélzeten voltak, és amelyeket a személyzet megpróbált eloltani, mivel égtek a napalmok által okozott tűztől.

Charles Rowley tengerészaltiszt később elmondta: egyszerűen nem akarták, hogy bárki is élve maradjon. 3 óra 15 perckor dördült el az utolsó lövés, otthagyva a hajót, amely halottasházzá és kórházzá alakult át. A Liberty-nek nem volt hajtóműve, energiaforrása, de további támadástól tartva a kapitány, McGonagle, súlyos lábsérülése ellenére a hídon maradt. Egy izraeli helikopter, amelynek nyílt ajtajából látni lehetett a harckészültségben lévő katonákat, közel repült a fedélzethez, majd távozott. További gépek is érkeztek és távoztak a következő órában.

Noha amerikai légitámogatás nem érkezett, a támadást követő 15 percen belül és több órával azt megelőzően, hogy a támadás véget ért, az amerikai Saratoga nevű hajóról a harci gépek már a levegőben voltak, készen arra, hogy végrehajtsanak egy mentőakciót, ha arra parancsot kapnak. Feladatuk lett volna elpusztítani, illetve elűzni a támadókat. A Saratoga repülőgép-anyahajó, amely mindössze harminc percre volt egy repülőszázaddal a fedélzetén, azonnal felkészült a beavatkozásra. A mentőakcióra mégsem került sor. Washington hozzájárulása nélkül a repülőgépek nem indíthatnak támadást, még akkor sem, ha egy amerikai hajó bizonyítottan támadás célpontjává vált. Donald Engen tengernagy a közelben lévő másik amerikai repülőgép-anyahajó, az America kapitánya később így magyarázta meg a helyzetet: "Johnson elnök szigorú ellenőrzést gyakorolt, noha mi tudtuk, hogy a Liberty-t támadást érte, nem állt lehetőségemben odamenni és elrendelni a mentési akciót."

Alighogy felszálltak az amerikai gépek, amikor az amerikai védelmi miniszter: Robert S. McNamarra személyesen szólalt meg a Hatodik Flotta rádióján keresztül: "Közöld a Hatodik Flottával, hogy rendeljék vissza azonnal ezeket a gépeket." Nem kívánták elpusztítani vagy elűzni a támadókat. Röviddel három óra után, és csaknem egy órával az után, hogy először vették a Liberty segélykérését, a Fehér Ház időleges hozzájárulását adta egy mentési akcióhoz, és mindkét repülőgép-anyahajóról felszálltak a gépek. Csaknem ugyanebben a pillanatban az izraeli kormány tájékoztatta az tel-avivi amerikai haditengerészeti attasét, hogy erői "tévedésből" támadást intéztek egy amerikai hajó ellen, miután azt tévedésből egyiptomi hajónak nézték, és "mélységes sajnálatukat" fejezték ki a történtekért. Ezzel a bocsánatkéréssel a kezében Johnson elnök visszarendelte az amerikai repülőgép-anyahajókra az onnan felszállt gépeket.

Amikor a második felszállásra került sor, már nem voltak elérhető izraeli erők, amelyeket meg kellett volna semmisíteni vagy el kellett volna űzni. A Liberty-re és súlyosan megviselt legénységére még 15 óra magányos küzdelem várt, hogy megmentsék a sebesülteket és felszínen tartsák a sodródó hajót. A következő nap hajnaláig egyetlen amerikai gép vagy hajó sem közelítette meg a Liberty-t. Csak egy kis szovjet hadihajó tett baráti látogatást. Ajánlkozását elutasították, de a hajó a közelben maradt, hogy szükség esetén segítséget nyújtson.

A következő nap két amerikai romboló megérkezett azért, hogy orvosi és technikai segítséget nyújtson. A sebesülteket átszállították helikopterrel a repülőgép-anyahajó kórházába. A megsérült hajó Málta felé haladt, ahol a Haditengerészet Bírósága tartott vizsgálatot. A vizsgálat úgy volt elrendezve, hogy gondosan megszűrjék mindazt, amit az ügyről a közvélemény megtudhat. A történtek álcázása pontosan akkor kezdődött, amikor az izraeli támadás véget ért. Az izraeli vezetők bocsánatkérése azokban a pillanatokban érte el a Fehér Házat, amikor az utolsó tűz zúdult a Liberty-re. Johnson elnök elfogadta Levi Eskhol izraeli miniszterelnök bocsánatkérését, noha a rendelkezésre álló információk kellően mutatták, hogy az izraeli részről adott beszámoló ellentmond a tényeknek.

A CIA a támadás előtti napon szerzett értesüléseket arról, hogy izraeli részről tervezik a hajó elsüllyesztését. A washingtoni Kongresszusban elhangzó kommentárok nagyrészt az elnök álláspontját visszhangozták. Az Egyesült Államok pedig a tömegtájékoztatás hatására elsősorban annak örült, hogy Izrael meglepő győzelmet aratott az arabok felett. A Liberty veszteségei kevés figyelmet kaptak. A Pentagon azzal hárította el a tudósítók tájékozódását, hogy egy mindenre kiterjedő, átfogó nyilatkozatot tesz majd közzé, amint a hivatalos kivizsgálás befejeződött, amelyet Isaac Kidd tengernagy folytat. Kidd kifejezett parancsot adott a legénységnek, hogy ne válaszoljanak a kérdésekre. Ha valahogyan mégis sarokba szorítanak valakit, akkor azt kell mondani, hogy ez egy baleset volt, amiért Izrael bocsánatot kért. Semmi mást nem szabad mondani.

A hajó legénységét biztosították arról, hogy szabadon beszélhetnek majd a riportereknek, miután a vizsgálóbizottság összefoglaló jelentését közreadták. Később ezt módosították. Úgy szólt az utasítás, hogy a publikált zárójelentésen túlmenően semmi mást nem mondhatnak. A vizsgálóbizottság még a kihallgatásokat végezte, amikor felmerült az amerikai sajtóban az a vád, hogy a támadás szándékos volt. Az Associated Press hírügynökség Máltából jelentette, hogy a hajó legénységének egy magasabb beosztású tagja meg volt arról győződve: az izraeliek tudták, hogy a hajó amerikai, mielőtt még támadást intéztek ellene.

"A csillagos-sávos lobogó alatt hajóztunk és teljességgel lehetetlen, hogy ne tudták volna kik vagyunk." - mondotta a legénységnek ez a tagja.

A Haditengerészet vitatta ezt az állítást, arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok teljes mértékben akceptálta Izrael bocsánatkérését. Amikor a kihallgatások befejeződtek, akkor Kid tengernagy - hatalmas láda jegyzőkönyvvel - Washingtonba repült, hogy a vizsgálati jegyzőkönyveket átadja McDonald tengernagynak, a haditengerészeti műveletekért felelős katonai vezetőnek. Ugyanebben az időpontban a kongresszusi vezetők is kibocsátották a régóta várt összefoglaló jelentést. Ez messze nem volt mindenre kiterjedő és átfogó. Kísérletet sem tett a felelősség megállapítására. Figyelmét kizárólag arra összpontosította, hogy mi az, amit a hajó legénysége tett.

A cenzúrázott zárójelentés nem tárja fel, hogy a hajót a támadást megelőzően órákon át szoros légi megfigyelés alatt tartották. Azt is elhallgatta ez az összefoglaló, hogy a megelőző 24 órában Izrael ismételten figyelmeztette az Egyesült Államok hatóságait: vigyék el a Liberty-t. A jelentés meg sem kísérelte, hogy vitába szálljon a hajó téves beazonosításával kapcsolatos állítással. A Haditengerészet a tényeknek ellentmondóan azt állította, hogy a támadás hat percig tartott hetven perc helyett. Azt is tévesen állította, hogy a tüzelés abbamaradt, amikor a torpedóhajók már olyan közel érkeztek, hogy teljes mértékben fel lehetett ismerni az amerikai zászlót és a hajó felségjelzését. A Haditengerészet jelentése hallgatott arról, hogy napalmot használtak és tüzeltek az életmentő gumitutajokra. Még azt is elhallgatták, hogy erős szél volt, amely még inkább láthatóvá tette a hajóra kitűzött amerikai zászlót. A jelentés mindössze egy ponton tett fájdalmas beismerést. A támadást megelőzően az Egyesített Vezérkar parancsot adott a Liberty-nek, hogy távozzon a partoktól, de ez az üzenet útközben elkeveredett, és így nem lett időben továbbítva. Csak a támadás után kapták meg az illetékesek.

Számos újság bírálta a Pentagonnak ezt az összefoglaló jelentését. A New York Times szerint "igen sok kérdést megválaszolatlanul hagy". A "Washington Star" című lap pedig a "cover-up" vagyis az eltusolás (álcázás, megtévesztés) szót használta, és arcátlannak nevezte a jelentést. Mélyebb és szélesebb körű vizsgálatot követelt. William Fulbright szenátor, aki ebben az időben a Szenátus külkapcsolatokért felelős tanácsának volt az elnöke, Dean Rusk külügyminiszterrel folytatott megbeszélése során a történteket rendkívül zavarba ejtőnek nevezte. A "Washington Star" megállapította: "Bármit is jelent a zavarba ejtő kifejezés, ez nem ment fel az őszinteség hiánya alól."

1967. júliusában az AP idézte Micha Limor izraeli tartalékost, aki az egyik torpedóhajón szolgált. Eszerint az izraeli tengerészek észleltek három számot, amikor körülvették a Liberty-t, de Limor ragaszkodott ahhoz, hogy ezek a számok nem jelentettek semmit a számukra. James M. Ennes hadnagy, aki rejtjelező tiszt volt a Liberty-n, még kórházban olvasta Limor közlését. Ennes jól tudta, hogy a hajó neve nagy betűkkel olvasható volt a hajó farán, törzsszáma pedig a hajó orránál. Azt is tudta, hogy a szél egész nap könnyen felismerhetővé tette a csillagos-sávos lobogót. Ő maga rendelkezett arról, hogy egy 1,5*2,5 méteres zászlót húzzanak fel a hajóra a támadás napján. Amikor a torpedóhajók megérkeztek az eredeti lobogó már le volt lőve, és ezért egy még nagyobb: egy 2*4 méteres zászlót tűztek ki, amely jól látható volt a vitorlarúd végéről. A támadóknak mind a levegőből, mind a tengerről látniuk kellett, hogy ez egy amerikai hajó. Arról is tudott Ennes, hogy a Liberty lehallgatói hallották, amikor az egyik izraeli felderítő gépnek a pilótái jelentik az izraeli főparancsnokságnak: ez egy amerikai hajó.

A még kórházban fekvő Ennes a Limor-féle történet után úgy határozott, hogy elmondja az igazat. Négy hónapig feküdt az angliai Portsmouth-ban, ahol is információkat gyűjtött társaitól. Később Németországban folytatta a többi legénységhez tartozó személy visszaemlékezéseinek a rögzítését. Amikor visszakerült Washingtonba, akkor az információ szabadsága nevű törvény, a "Freedom of Information Act" alapján megszerezte a vizsgálóbizottság teljes jelentését, amelyet kilenc évvel a történtek után már kivontak a szigorú államtitok kategóriájából.

Mindezek eredményeként Ennes megírta az "Assault on the Liberty" (Támadás a Liberty ellen) című könyvét, amely 1980-ban jelent meg, miután a szerző nyugdíjba vonult. Ennes lerántja a leplet a vizsgálóbizottság felületességéről és arról, hogy elmulasztotta azoknak a bizonyítékoknak a kivizsgálását, amelyekből megállapítható lett volna: a támadást előre megtervezték. E bizonyítékok közé tartozott az a rádiólehallgatás is, amely két lehallgató állomásnál is rögzítette: az izraeli pilóta amerikai hajónak azonosította be a Liberty-t. A vizsgálóbizottság ignorálta a hajó naplóját is, amely szerint folyamatosan erős szél fújt. Ezt állították a legénység tagjai is. Ennek a mellőzése vezetett ahhoz a téves következtetéshez, hogy a támadók esetleg nem voltak képesek megállapítani: a hajó melyik nemzet lobogója alatt hajózik, mivel szélmentes nap lévén a zászló - legalábbis a vizsgálóbizottság jelentése szerint - összeesve lógott a zászlórúdon.

Minden ilyen esetnél rendkívül fontos vizsgálni a motívumokat. Ezért fel kell tenni azt a kérdést, hogy Izraelnek milyen érdeke fűződhetett egy ilyen támadáshoz? Ennes szerint az izraeli illetékesek azért határozhattak a hajó elpusztításáról, mert attól tartottak, hogy annak rendkívül nagy teljesítményű lehallgató készülékei felderítik azokat az izraeli terveket, amelyek Szíria ellen a Golán-magaslatokon indítandó támadásra vonatkoztak. Izrael a Liberty elleni támadást követő napon kezdett hadműveleteket Szíria ellen, noha korábban tűzszünetet kötött arab ellenfeleivel.

Ennes arról is tudomást szerzett, hogy a hajó legénysége már akkor érzékelte az eltusolási kísérleteket, amikor Máltán a vizsgálóbizottság kihallgatásai folytak. George Golden, a Liberty műszaki tisztje és megbízott parancsnoka, közölte az Associated Press-el, hogy a támadás szándékos volt. A zsidó származású Golden fel volt háborodva amiatt a tilalom miatt, hogy nem beszélhet a tudósítókkal, s ezért ő ezt a tilalmat ignorálta, kockára téve pályafutását a Haditengerészetnél.

A Tel-Avivban működő amerikai nagykövetség csak azt a részletes izraeli beszámolót továbbította Washingtonba, amelyet az izraeli vizsgálóbizottság készített, és amelynek a címe: "Israeli Preliminary Inquiry 1/67" (Előzetes izraeli vizsgálati jelentés) volt. A nagykövetség továbbította az izraeli kormánynak azt a javaslatát is, hogy a jelentést ne hozzák nyilvánosságra. Ennes úgy véli, ennek az lehetett az oka, hogy mindkét kormány tisztában volt vele: a téves beazonosításra való hivatkozás túlságosan átlátszó ahhoz, hogy hihető legyen.

Ugyancsak a titkosítás iránt terjesztett elő kérést Eugene Rostow, a politikai ügyekért felelős külügyminisztériumi államtitkár. Üzenete egybecsengett a tel-avivi amerikai követségével, amely arra ösztönözte a State Department-et, hogy tartsa titokban az izraeli vizsgálóbizottságtól érkező anyagot, mert "a támadás körülményei (ha az aktában körvonalazott verzió hiteles) lemezteleníti az izraeli Haditengerészetet."

Ennes látta ezt az üzenetet 1977-ben a hivatalos iratok között, de 1984-re az eltűnt minden ismert hivatalos aktából. Ennes úgy látja: az izraeli illetékesek úgy döntöttek, hogy az izraeli haditengerészetet teszik meg bűnbaknak ebben az ügyben. Azzal, hogy a felelősséget áthárították a Haditengerészetre, vagyis arra az elárvult szolgálatra, amelynek a legkevésbé van betekintése az izraeli katonai hierarchiába. Izrael arra kérte az Egyesült Államokat, hogy tartsa az egész megalázó ügyet csendben. A kérésnek eleget téve Amerikai részről hozzájárultak ahhoz, hogy az izraeli jelentés szövegét ne hozzák nyilvánosságra.

Carl F. Salans jelentése

A Liberty ellen intézett támadást követő hetekben az amerikai külügyminiszter jogi tanácsadója - Carl F. Salans - kiértékelte az izraeli I/67-es előzetes vizsgálati jelentést. Ezt Eugene Rostow megbízásából készítette. Az elkészült jelentés szigorún titkosnak számított egészen 1983-ig, és a jelek szerint Dean Rusk külügyminiszter csak futólag nézte át. Salans elemzi az izraeli tanulmány hihetőségét. Ez az elemzés túlságosan veszélyesnek bizonyult ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák. Salans pontról pontra kimutatja, hogy az izraeli védekezés nem hihető. A jelentés készítésekor Salans elsősorban azokra a korlátozott információkra támaszkodott, amelyeket az Isaac Kid tengernagy által készített vizsgálati jelentésben talált. Ő nem tudott sem Ennes-ről, sem Goldenről, sem a többi fontos tanúról. Mégis talált elég érvet ahhoz, hogy teljesen hiteltelenné tegye az izraeli dokumentumot. Salans a Liberty-nek a hajózási irányát, a sebességét, a légierő megfigyelését, az izraeli repülőgép beazonosítását, a torpedóhajók által történt beazonosítást, a zászló és az azonossági jelek szerepét és a támadás időbeli szekvenciáját vizsgálta. Valamennyi esetben a szemtanúk vallomásai, illetve az ismert tények cáfolták a nem szándékos tévedésre vonatkozó izraeli állításokat.

Így például az izraeli jelentés szerint a Liberty óránként 28-tól 30-ig terjedő tengeri mérföld sebességgel haladt, vagyis gyanúsan gyorsan. A hajó tényleges sebessége azonban 5 tengeri mérföld volt. Az izraeli légifelderítés azt állította, hogy csak két ízben repült el a hajó felett 6-órakor és 9 órakor. Valójában nyolc ízben történt ilyen átrepülés a hajó felett - az első hajnalban, és az utolsó pedig délután 12 óra 45 perckor. Az izraeli jelentés azzal vádolta a Liberty-t, hogy visszautasította a beazonosítását, és izraeli részről ezért tüzeltek rá. McGonagle elmondotta, hogy az egyedüli jelzések a mintegy 1820 méter távolságra lévő torpedóhajókról jöttek. Amikor megkezdődött a támadás a villanófény-jelzéseket már nem lehetett olvasni a lángok és a füst zavarása miatt. Minthogy az izraeli jelzéseket nem látta a Liberty, így nem is válaszolhatott rájuk, majd nyomban eltalálta egy torpedó és megölt 25 tengerészt.

Az izraeli jelentés azt állította, hogy a Liberty nem tűzte ki az amerikai zászlót, és nem volt beazonosítható jelzése. A legénység öt tagja viszont azt vallotta, hogy látták a felségjelzést jelentő zászlót egész reggel a támadás időpontjáig. Ekkor a zászlót a levegőből lelőtték, és egy másikat kellett a helyére tenni, még a torpedó-támadást megelőzően. A hajótest jelzései világosan láthatóak voltak, hiszen újonnan voltak festve. Az izraeliek megpróbálták áthárítani a felelőséget. Azt állították: azok a jelentések váltották ki a támadást, amelyek szerint a parti területeket a tengerről lövik. Salans jogi szakértő kiemelte: bármely képzett megfigyelőnek tudnia kell, hogy olyan kis kaliberű fegyverekkel, amelyekkel a Liberty rendelkezett, nem lehet lőni a tengerpartot. Salans jelentését 1967. szeptember 21-én adta át Rostow külügyminisztériumi államtitkárnak. Ez azt jelenti, hogy a kormányzatot irányító magas beosztású tisztségviselők - már röviddel a tragikus esemény megtörténte után -tudtak az izraeli állítások hamis voltáról.

Egy ilyen jelentéssel a kezükben a következő logikus lépés az lett volna, hogy magyarázatot kérjenek az izraeli kormánytól. Ehelyett szigorúan titkos minősítéssel elrejtették a közvélemény elől, valamint a kormányzat többi felelős tisztségviselője elől, együtt az ugyancsak titkosított izraeli jelentéssel. Dean Rusk, aki ekkor a külügyminiszter volt, azt mondotta, hogy nem tud visszaemlékezni rá, olvasta-e a Salans jelentést? Ehhez csak annyit tett hozzá, hogy ő személy szerint soha nem volt elégedett a Liberty ellen intézett támadás izraeli magyarázatával. A Salan-riportnak az eltusolása, és az ügy egyéb vonatkozásai bénító hatást tettek az Egyesült Államok biztonságára.

A Haditengerészeti Minisztérium ajánlására Johnson elnök végül is kitüntette L. McGonagle kapitányt a Kongresszusi Becsületrenddel. Irányításával a legénység 82 tagja életben maradt, és a súlyos sérülések ellenére is sikerült neki a Liberty-t biztonságos kikötőbe vinnie. McGonagle azonban - egyedüliként a Kongresszusi Becsületrend történetében - nem az elnöktől vehette át ezt a kitüntetést. A tengernagy valószínűleg még inkább sértve érezte volna magát, ha tudja: a Fehér Ház csak akkor járult hozzá a kitüntetéséhez, hogy azt előzőleg Izrael is engedélyezte.

Jitzhak Rabin, aki ebben az időben az izraeli erők parancsnoka volt, 1979-ben publikált emlékirataiban azt írja, hogy "a Liberty-t tévedésből egyiptomi hajónak vélték. Be kell vallanom, hogy vegyes érzésekkel vettem tudomásul, hogy ténylegesen amerikai hajó volt és rendkívüli módon sajnáltam, hogy megtámadtuk barátainkat és könnyebbséget éreztem amiatt, hogy ez a hajó nem szovjet hajó volt."

Lyndon Johnson saját emlékirataiban tovább haladt azon az úton, hogy a hajót tévedésből érte támadás. Noha Johnson 34 hősi halált halt tengerész esetében írt alá részvétnyilvánítást, mégis csak 10 áldozatról ír emlékirataiban.

Az eltusolás megnehezítette Ennes-nek is, hogy könyvét forgalmazza. Rejtelmes módon könyve eltűnt minden terjesztési listáról és lejáratási kampány is indult ellene.

(Egy mondat erejéig emlékeztessünk arra is, hogy 1898-ban elsüllyedt Havanna kikötőjében a Maine nevű amerikai hadihajó. Ez szolgált ürügyül a spanyol-amerikai háborúhoz, amely az Egyesült Államok könnyed győzelmével és - többek között - a Kuba feletti gyámság megszerzésével végződött. Ekkor került az Egyesült Államok ellenőrzése alá Porto Rico és a Fülöp-szigetek is.)

Érdemes megemlíteni azt a tervet is, amelyet az amerikai haderő vezérkara készitett, s amely Operation Northwoods nevet kapta. Ez a terv 1962-ben készült, és ha végrehajtják a Guantanamo-öbölben el kellett volna süllyeszteni egy amerikai hadihajót azért, hogy ürügyül szolgáljon egy Kuba elleni háborúhoz. E tervnek a részleteire még visszatérünk. Először vegyük szemügyre 2001. szeptember 11.-nek a közvetlen előzményeit.

Az első merénylet a WTC ellen

1993. február 26-án már történt egy véres terrorcselekmény a Világkereskedelmi Központnál. A New York Times szerint az FBI megakadályozhatta volna ezt a merényletet, ha akarta volna. A tekintélyes New York-i lap közli azt a titokban rögzített beszélgetést, amelyet Emad Ali Salem egykori egyiptomi katonatiszt folytatott az FBI-val. Ebből kiderül, hogy az FBI ígéretet tett arra, hogy a tervezett akciónál használt robbanóanyagot a bombaként használt teherautón kicserélik ártalmatlan porra. Salem szerint azonban az FBI egyik ellenőre leállította a tervet. Tény az, hogy a merényletben hatan meghaltak és ezren megsérültek.

Salem, az FBI egyik informátora, készítette a bombát, amely felrobbant a WTC egyik épületénél. Az FBI 1 000 000 dollárt adott neki. A bűncselekmény utáni büntetőeljárásban tanúvédelemben részesült, és ő volt a vád fő tanúja abban az eljárásban, ahol az FBI által vádolt személyek ellen folyt az eljárás. Ron Kuby, az egyik vádlott ügyvédje szó szerint ezt mondotta:

"A bűncselekmény értelmi szerzője az Egyesült Államok kormánya. Hamis, a kormányzat által fabrikált összeesküvéssel van dolgunk. Az egészből soha nem lett volna semmi, ha azt a kormányzat nem vette volna tervbe."

Emlékeztetünk arra, hogy a WTC-nél 1993-ban felrobbant bombát a büntetőeljárás adatai szerint az FBI fizetési listáján lévő informátor készítette és helyezte egy bérelt teherautóra. A bérleti megállapodás tartalmazta Josie Hadas Moszad-ügynöknek a telefonszámát és a címét. De ez még nem minden. Omar Abdel-Rahman sejket a szélsőséges Gamaa Al-Islamya egyiptomi csoport "lelki vezetőjét" 1996. januárjában "zendülésre való felbújtásban" való részvételéért, továbbá a WTC elleni bombamerénylet előkészítésében való részvételéért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1987-ben már rákerült a State Department megfigyelő-listájára. Később a CIA beszervezte Oszama-bin-Laden és a mujahedinek támogatására Afganisztánban az 1980-as években. Mary Anne Weaver, amerikai tudósító számolt be arról, hogy a pakisztáni Peshawar-ban Omar sejk együttműködött az amerikai és a pakisztáni hírszerző-szolgálatokkal, akik a sejket nagyra értékelték. Nyugat-ellenes megnyilvánulásait és a "Szent Háborúra" való buzdításait elnézték neki, mert azt akarták, hogy segítsen egyesíteni a mujahedin csoportokat. 1990. május 10-én egy magát amerikai konzuli alkalmazottnak feltűntető CIA ügynök, egy évre szóló vízumot adott neki az Egyesült Államokba, ahová 1990. júliusában érkezett.

Ezt a vízumot ugyezen év novemberében visszavonták, és a Külügyminisztérium figyelmeztette a Bevándorlási Hivatalt, hogy tartsa szemmel. Ennek ellenére rövid időn belül Omar sejk állandó tartózkodási- és munkavállalási engedélyt jelentő zöld-kártyához jutott. Két évre rá megtörtént a bombarobbantás a WTC-nél. Ezért Omar sejket és a vele kapcsolatot tartó személyeket ítélték el.

Azaz a CIA egyik emberét elítélték egy olyan bombarobbantásra történő felbujtásért, amely akcióban a bombát az FBI egyik informátora készítette, és egy olyan bérelt teherautóban hagyta, amely autó kapcsolatba volt hozható egy Moszad-ügynökkel. Mindez hihetetlenül hangzik. Az is kiderült később, hogy az FBI megváltoztatta a "bizonyítékokat" azért, hogy alátámassza a vádat azok ellen, akiket az FBI tett felelőssé a WTC-elleni 1993-as bombamerényletért. 1995. augusztus 14-én Dr. Frederic Whitehurst, az FBI különleges ügynöke, bíróság előtt tanúsította, hogy az FBI tervelte ki a félrevezető "tudományos" jelentéseket és kényszerítette arra két tudományos munkatársát, hogy hazudjanak, s így támasszák alá az FBI által a terheltek ellen emelt vádakat. Frederic Whitehurst-öt ezért a szakértői véleményéért leváltották vezető robbanóanyag-szakértői beosztásából és egy lényegesen alacsonyabb munkakörbe helyezték át.

Az oklahomai merénylet - 9/11 főpróbája?

Az igazi főpróbára azonban 1995. április 19-én Oklahoma City-ben került sor, amikor egy hatalmas bomba - vagy bombák - romba döntötték az Alfred P. Murrah épületet s megöltek 168 személyt, köztük sok óvodás gyermeket. Ebben a főpróbában már megjelentek a WTC elleni merényletnél is fontos szerephez jutó lényeges vonások. Először is sor kerül egy - a szövetségi kormányzathoz tartozó hivatali épület elleni - terroristatámadásra. Azonnal előkerül a bűnelkövető vagy annak feltüntetett "balek" Timothy McVeigh személyében. A társadalom válaszreakciója természetesen az érthető felháborodás, látván a mérhetetlen pusztítást és hitelt adva a kormányzat állandóan ismételt verziójának. Íme tehát valami szörnyű történt, ami tűrhetetlen, és ami ellen valami nagyon hatásosat kell tenni. Mi is lehetne ez? Természetesen az, amit a kormány javasol. Csökkenteni kell az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat. Fel kell lépni az úgynevezett keresztény patriótákkal vagy más néven milicistákkal szemben. Ők az ellenség, hiszen ehhez a mozgalomhoz, amely oly sokat beszél a globális összeesküvésről, tartozott Timothy McVeigh, és állítólagos tettestársa Terry Nichols is. Nichols-t is úgy mutatták be, mint a fehérek felsőbbrendűségének a rasszista hirdetőjét, annak dacára, hogy kétszer házasodott, s először egy mexikói, később pedig egy fülöp-szigeteki nőt vett feleségül. Timothy McVeigh-t - kérésére? - kivégezték. Nichols jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti.

A washingtoni Kongresszus napok alatt elfogadta a terrorizmus-elleni törvényeket, amelyeknek a többségét már a merénylet előtt nemcsak megírták, de ki is nyomtatták. Ezek lényege a polgári szabadságjogok megkurtítása, amelyet 9/11 után jelentős mértékben fokoztak. Figyelemre méltó, hogy a mészárlást követő 24 órán belül Clinton elnök enyhített azokon az előírásokon, amelyek akadályozták a szárazföldi haderő bevonását a közbiztonság és a közrend fenntartásába. Ezt még inkább megkönnyítették a 9/11 után életbe léptetett belföldi rendészeti és közbiztonsági rendelkezések.

Clinton elnök arra is felhasználta az oklahomai merényletet, hogy kitiltsa a tömegtájékoztatásból "a kormány-ellenes szélsőségeseket". Azt javasolta, hogy meg kell tőlük vonni a papírt, a képernyőt és a mikrofont. Kezdeményezte az elnök az alternatív "betelefonálós" rádióműsorok korlátozását is. Az irányított tömegtájékoztatás azt sulykolta az emberekbe, hogy McVeigh ezzel a merénylettel akart válaszolni az Egyesült Államok kormányának az erőszakos akcióira, elsősorban a texasi Waco-ban 1993. április 19-én elkövetett atrocitásokra. A "Bureau of Alcohol, Tobbaco and Firearms" (ATF) - az "Alkohol-, Dohány és Lőfegyver Hivatal" is felelős volt azért, ami Waco-nál történt. Az ATF oklahomai kirendeltségének pedig voltak hivatali helyiségei a Murrah Building-ben. A hivatalos történet szerint ezek voltak a robbantásos merénylet célpontjai.

Jellemző az a törvényjavaslat is, amit Charles Schumer, New York Állam Szenátusának tagja terjesztett elő. Eszerint ötévi börtönnel kellene büntetni azokat, akik "helytelen spekulációkat publikálnak, vagy terjesztenek elektronikus eszközökkel az Egyesült Államok szövetségi kormányával kapcsolatos alaptalan összeesküvési elméletekről."

Természetesen a kormányzat illetékes eldönteni, hogy mi az, ami "alaptalan". Ebből a javaslatból nem lett törvény. Az FBI - Egyesített Terrorellenes Különítménye (Joint Anti-Terrorism Task Force) már kibocsátott olyan röplapokat, amelyek felszólítják a lakosságot, hogy tegyen jelentést az Egyesült Államokon belül található lehetséges terroristákról. A röplap meg is fogalmazza, hogy a figyelmet olyan személyekre kell összpontosítani, akik az amerikai Alkotmány védelmét hangoztatják a szövetségi kormányzattal és az ENSZ-szel szemben. Külön figyelni kell azokat, akik sokat hivatkoznak az Alkotmányra, és akik kísérletet tesznek arra, hogy felügyeljék a Rendőrséget, valamint az olyan személyeket is szemmel kell tartani, akik teljesen magányosak.

Oklahomával kapcsolatosan is tele van ellentmondással a hivatalosan elfogadott álláspont. A szövetségi kormány azt állítja, hogy a Murrah Buildinget nitrogén- és benzin keverékéből előállított úgynevezett "műtrágyabomba" rombolta le, amelyet McVeigh a Ryder-cégtől bérelt teherautóba helyezett el. Timothy McVeigh-t 2001. június 11-én, 38 éves korában, injekcióval kivégezték. McVeigh sokszor elmondta, hogy mikrochipet helyeztek a bőre alá, amikor az amerikai hadsereg kötelékében szolgált. Ez arra is enged következtetni, hogy mindvégig agykontroll alatt állott, és lényegében kívülről irányított biorobotként cselekedett. Ez teheti érthetővé azt is, hogy miért nem védekezett erőteljesebben a bírói eljárás során, amikor bizonyítani lehetett volna, nem tehető felelőssé azért a sok halálesetért és nagyméretű rombolásért, ami a Murrah Buildingnél történt. Ez adhat arra is magyarázatot, hogy amikor szorult helyzetbe került az FBI, akkor ezt nem használta ki a maga javára, hanem még ő kezdeményezte, hogy minél előbb végezzék ki. Ehhez tudni kellene, hogy programozói mire használták a testébe helyezett mikrochipet, és hogyan befolyásolták idegrendszerének és tudatának a működését.

Figyelemre méltó az is, hogy amikor McVeigh-t először letartóztatták, akkor mentális állapotáról az a Dr. Louis Jolyon West adott szakvéleményt, aki a University of California tanáraként az agykontroll egyik legnevesebb és leghírhedtebb elméleti és gyakorlati szakembere volt az Egyesült Államokban 1999. január 2-ig bekövetkezett haláláig. Azt is érdemes megemlíteni, hogy két évvel az oklahomai bombamerényletet megelőzően, Oklahoma állam kormányzójának, Frank Keatingnek a testvére, Martin Keating könyvet írt "The Final Jihad" ("Az utolsó szent háború") címmel, amelynek a témája az volt, hogy támadás éri Oklahoma City városában az Oklahoma City Buildinget. A könyvben szereplő merénylő neve pedig Thomas McVeigh. Martin Keating ezt a könyvet tisztelete jeléül a "Knights of The Secret Circle" nevű titkos társaságnak dedikálta.

(E sorok írója azt feltételezi, hogy a "Knights of the Secret Circle" a "Knights of the Golden Circle"-re utalhat, amely rendkívül nagyhatalmú titkos társaság és a Columbia Enciklopédia szerint is kulcsszerepet játszott az amerikai polgárháborúban. 1863 végén a "Knights of the Golden Circle" az "Order of American Knights" nevű titkos társasággá, a következő évben pedig az "Order of the Sons of Liberty" nevű társasággá alakult át. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a Tennessee államban lévő Pulaskiban 1866-ban megalakult Klu Klux Klan neve is a "Knights of Golden Circle-ből" származik, amely a polgárháborút megelőzően maga is egy fehér-rasszista - négerellenes szervezet volt.)

Az FBI, vagyis a szövetségi rendőrség hivatalosan azt állította, és állítja a mai napig, hogy a Murrah Buildinget egyetlen ammónium-nitrát bomba pusztította el, amely egy öt méter hosszú Ryder bérelt teherautóra volt ráhelyezve. Ezt vezette McVeigh, és állította az épület mellé. Ezzel az állásponttal az a baj, hogy bizonyíthatóan lehetetlenséget állít. Elegendő csak arra a tényre utalni, hogy a bomba felrobbanását követően milyen kicsi kráter maradt az autó helyén. Egy ilyen erejű robbanás soha nem lett volna képes arra, hogy egy akkora vasbetontömegből álló épületet, mint a Murrah Building, összedöntsön. További figyelmet érdemelnek azok a részletek, hogy az épületnek több tartópillére, amely egészen közel állt az autóbombához nem dőlt össze, míg más tartópillérek, amelyek jóval messzebb álltak - összedőltek.

Benton K. Partin nyugalmazott dandártábornok kezdettől fogva állította, hogy egy műtrágya és benzin keverékéből készült robbanószerkezet nem dönthette romba a Murrah Buildinget. Partin semmi esetre sem tekinthető kormány-ellenes szélsőségesnek. Ennek ellenére extrémistának állították be a szolgalelkűen kritikátlan tömegtájékoztatási szervezetek azért, hogy hiteltelenítsék rendkívül fontos - és a hivatalos álláspontot cáfoló - álláspontját. Partin tábornok a virginai Fairfax County republikánus párti szervezetének az elnöke volt négy éven át. De katonaként ő volt az Egyesült Államok Légiereje megbízásából a Fegyverkezési Laboratóriumnak a parancsnoka. Irányítása alá tartoztak az olyan elsőrangú fontosságú kutatási létesítmények, mint például az Amerikai Légierő elgin-i támaszpontja Floridában (Elgin Air Force Base).

Harmincegy évi aktív szolgálat után nagytekintélyű fegyver- és robbanóanyag-szakértővé vált. E téren kifejtett tevékenységét mind a Légierőnél, mind a civil életben még hosszan lehetne részletezni. Partin tábornoknak pontos adatokkal alátámasztott véleményét a bombarobbantásról széles körben idézték az úgynevezett alternatív médiumok, de a főáramlatú-hivatalos tömegtájékoztatási intézmények szervilisen elhallgatták. Ennek az volt az oka, hogy Partin szakmai elemzése teljes mértékben aláásta a hivatalos magyarázatot. A tábornok 1995. július 30-án tette közzé jelentését. Eszerint a rendkívül súlyos károsodást és az épület tartóoszlopainak az összeomlását csak az épületen belüli robbanószerkezetek okozhatták, amelyeket a tartó pillérekhez helyeztek. A bekövetkezett nagyméretű rombolás lehetetlen olyan robbanószerkezettel, amely kívülről érinti az épületet.

A teherautó-bomba kitörhette az ablakokat, és nagymennyiségű törmeléket eredményezhetett. De a fizika törvényei szerint nem lett volna képes kidönteni a vasbeton betonoszlopokat abból a távolságból, ahol a teherautó parkolt. Partin azt is hangsúlyozta, hogy minden olyan robbanás, amely a szabad térben történik, veszít pusztító erejéből. Azt is figyelembe kell venni, hogy már néhány méternyire is - a távolsággal arányosan - drámaian csökken a robbanóhatás.

A Murrah Buildingnek a fő tartóoszlopait úgy készítették el, hogy képesek legyenek ellenállni 209 kg/cm² nyomásnak. Nincs rá lehetőség, hangsúlyozza a Partin-jelentés, hogy egy úgynevezett műtrágya-bomba, amely viszonylag távol van az épülettől, ilyen méretű nyomóerőt fejthessen ki. Ténylegesen ennek a nyomóerőnek csak a töredékét tudja előállítani. Partin azt is kimutatta, hogy azt a fantasztikus méretű kárt, amit a Murrah Building szenvedett el, 67,5 kg robbanóanyag is okozhatta, ha az a megfelelő tartó oszlopoknak a szakszerűen kiválasztott részein került elhelyezésre.

Dr. Rodger Raubach, aki a fizikai-kémia doktora, és a világhírű Stanford Egyetem fejlesztési részlegének a kutatója, megállapította:

"Partin tábornok szakvéleménye abszolút helyes. Nekem teljesen mindegy odahajtottak-e egy pótkocsis teherautót húsz tonna ammónium-nitráttal vagy sem, mert ez a mennyiség sem okozhatta azt a kárt, ami bekövetkezett." Szembesülve ezekkel a tényekkel "McVeigh bombája" csodálatos módon elkezdett növekedni. 67,5 kg-ról 540 kilóra, majd pedig 1800 kilóra, végül 2160 kilogrammra növekedett. David Icke brit kutató, aki alaposan utánanézett a részleteknek, olyan adatot is talált, hogy 3150 kilogramm volt a felrobbantott szerkezet. Az amerikai Légierő készített egy tanulmányt, amely megállapította, hogy az elfogadottnak tekintett 2160 kilogramm (4800 pounds) sem okozhatta azt a rombolást, ami 1995. április 19-én történt. E szerint a felmérés szerint legfeljebb az épület 1%-kában okozhatott volna kárt. Az említett tanulmány zárómondata így hangzik: "Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Murrah szövetségi épületben okozott kár nem a teherautó-bomba következménye, sokkal inkább tulajdonítható olyan más tényezőknek, mint a meghatározott pontokra elhelyezett robbanóanyagok az épületen belül."

A Légierőnek ezt a jelentését nem terjesztették elő a Timothy McVeigh ellen folyó büntetőeljárásban, ugyanúgy ahogyan azt a további négyezer oldalnyi dokumentumot se vizsgálhatta meg a bíróság, amelyet bekért az FBI-tól, de amelyet a szövetségi rendőrség - legnagyobb sajnálatára - azért nem tudott a bíróság elé terjeszteni, mert "elveszítette".

Az, hogy az FBI csak úgy elveszít négyezer oldalnyi fontos dokumentumot, jelzi számunkra, hogy mit várhatunk ugyanettől az FBI-tól, amely most 2001. szeptember 11. hátterét nyomozza immáron három éve. Partin tábornok nem nyugodott bele, hogy szakvéleményét félretolják, ezért részletes elemzéséről - színes fotókat is mellékelve - másolatot küldött az amerikai törvényhozás minden tagjának, vagyis az összes képviselőnek és szenátornak. Ezen túlmenően még további ezer tömegtájékoztatási intézménynek, napi- és hetilapnak, tévéknek és rádióknak is megküldte. Minderre csak alig történt reagálás. Tovább folyt a közvélemény manipulativ távvezérlése a médiumok útján arról, hogy itt csupán magányos merénylő és segítőtársa gyilkos akciójáról volt szó.

Egy másik kutató, J. Orlin Grabbe kiderítette, hogy készült egy titkos Pentagon jelentés is az esetről. Ez lényegében ugyanazokhoz a megállapításokhoz jutott, mint Partin tábornok. A védelmi minisztérium kilenc robbantási szakértőt is felkért jelentés készítésére és kettőjük anyagát fogadta el "hivatalosnak". Grabbe beszélt ezzel a két szakértővel, de nem voltak hajlandók interjút adni arra való hivatkozással, hogy titoktartási megállapodást kötöttek a Pentagonnal. Grabbe-nak azonban sikerült kapcsolatba lépnie olyan személyekkel, akik olvasták a jelentést, és ők mondották el neki, hogy annak tartalma teljesen megegyezik Partin tábornok anyagával. Csupán egyetlen helyen tér el a kettő egymástól. Partin azt állítja, hogy a Murrah Building négy tartóoszlopához helyeztek el robbanóanyagot, míg a Pentagon-jelentés azt állítja, hogy öt tartóoszlopához.

A hivatalostól eltérő álláspontot támasztja alá az az 500 oldalas elemzés, amelyet az Oklahoma Városi Bombarobbantást Kivizsgáló Bizottság (Oklahoma City Bombing Investigation Commission) készített. Ugyancsak közzétette adatait az Oklahomai Egyetem is. Eszerint két szeizmikus mozgást mértek, ami azt jelenti, hogy két különböző robbanás történt. A szemtanúk is ezt a tényt támasztják alá. Amikor a mentőcsapatok az épülethez érkeztek, sok beszámoló arról szólt, hogy más bombákat is találtak és azokat hatástalanították. A mentőcsapatok egyik szóvivője elmondotta, hogy nem tudnak hozzáférni a sérültekhez az épületben lévő fel nem robbant bombák miatt.

Charles Key szenátor, aki az említett vizsgálóbizottságnak a tagja volt, mindezt megerősítette. Key erre a következtetésre jutott:

"Elegendő bizonyíték van annak az alátámasztására, hogy Oklahoma City rendészeti szervei, valamint Washington, előzetes tudomással bírt egy várható katasztrófáról. Mégsem tettek semmit a bombarobbantás megelőzésére. Dokumentumok és tanúvallomások erősítik meg ezt a következtetést."

A rendőrségi naplók, valamint a tűzoltósági jelentések szerint az ATF (Alkohol-, Dohány és Lőfegyver Hivatal) távolította el a fel nem robbant bombákat a helyszínről.

A Murrah Building romjai tartalmazták a bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy hol voltak pontosan elhelyezve a bombák, továbbá milyen robbanóanyagot tartalmaztak, és hány volt belőlük. A romok minden kétséget kizáróan eligazították volna a vizsgálódó robbantási szakértőket. Éppen ezért Partin tábornok azt követelte, hogy a helyszínt biztosítsák a nyomozás idejére. Nemcsak Don Nickles oklahomai szenátornak írt ebben a tárgyban, de levelét személyesen a washingtoni illetékeseknek is átadta.

Ahelyett, hogy a kormányzat ezt az ésszerű javaslatot elfogadta volna, megbízta a Controlled Demolition nevű épületbontási szakvállalatot, hogy haladéktalanul távolítsa el az épület maradványait, és szállítsa el a romokat egy magántulajdonban lévő talajfeltöltő telephelyre, amelyet a BFI Waste System nevű cég működtet. Itt a Murrah Building maradványai szigorú őrzés alá kerültek, mégpedig a Wackenhut Corporation őrző-védő cég közreműködésével. Kutatók szerint ez a cég az Illuminátus hatalmi-elit szolgálatában álló egyik magánhadsereg Amerikában. (Már itt előre bocsátjuk, hogy ugyancsak a Controlled Demolition nevű cég kapott megbízást a WTC katasztrófája után a romok gyors és nyom nélküli eltakarítására New York-ban.)

George Wackenhut, aki korábban az FBI munkatársa volt, a szövetségi rendőrséggel kooperálva alapította meg vállalatát 1954-ben. A vállalat vezetése az FBI-tól, a CIA-tól és a Hadseregtől toborzott munkatársakból állt. Wackenhut az idősebb George Bush régi barátja és nagy összeggel támogatta politikai kampányait. Ugyanezt tette fiaival is, a jelenlegi elnökkel, valamint Florida mostani kormányzójával Jeff Bush-sal.

A Timothy McVeigh védelmét ellátó jogászok, valamint független robbantási szakértők többször is próbálkoztak a Murrah Building maradványainak az átvizsgálásával, mert ez cáfolhatatlan bizonyítékokkal támaszthatta volna alá, hogy valójában mi is történt. Úgy gondoljuk, hogy próbálkozásaiknak a következetes és merev elutasítása arra utal, hogy itt valami komoly titkolnivaló van. Ugyanakkor a Controlled Demolition nevű cégnek ez olvasható az internetes honlapján:

"Amikor egy bűncselekmény színhelye robbanóanyagok maradványait is tartalmazza és fennáll a lehetősége fel nem robbant robbanóeszközök megtalálásának is, akkor tapasztalt vállalkozóra van szükség a folyamatban lévő nyomozás számára kritikus fontossággal bíró bizonyítékok megőrzésére úgy, hogy közben szakszerűen legyenek kezelve a megtalált további robbanóanyagok."

Ugyancsak ezen az internetes honlapon olvasható, hogy a Controlled Demolition-t azért bízták meg a Murrah Building romeltakarításával, mert ez a vállalat: "az ún. Általános Szolgáltatások Igazgatósága (General Services Administration - GSA), valamint a Szövetségi Nyomozóhivatal, az FBI kívánságára képes volt elemezni a sérült Alfred P. Murrah szövetségi hivatali-épület statikai állóképességét. A Controlled Demolition helyszíni részlege közreműködött a hatóságok mentési munkálataiban és az áldozatok testi maradványainak kiemelésében, az FBI nyomozásához szükséges bizonyítékok mentésében; előkészítette az épületet a felrobbantásra és befejezte a bontási folyamatot egy kidolgozott munkaprogram keretében. A Controlled Demolition Inc. bejegyzett részvénytársaság, amely megfelelően fel van készítve arra, hogy szorosan együttműködjön kormányzati szervekkel olyan komplex projektek végrehajtásában, amelyek magas fokú szakszerűséget igényelnek, és ahol nehéz munkakörülmények, politikai és emocionális feltételek között kell a legkisebb részletre is figyelemmel lévő munkát végezni."

A Controlled Demolition nevű cég a Loizeaux család tulajdonában van és elnöke Marc Loizaux Baltimore-ban él, Washington D.C. közelében. Ezt a vállalatot az Egyesült Államok kormánya nagy becsben tartja, mert 2000. szeptemberében milliárdos nagyságrendű állami megrendeléseket kapott. Hat évre rá, hogy sikeresen eltakarította Oklahoma City-ben a Murrah Building maradványait (és a robbantásra vonatkozó kemény bizonyítékokat) a cég, mint már utaltunk rá, egy még nagyobb feladatra kapott megbízást: ezt a céget kérték fel a Világkereskedelmi Központ romjainak az eltakarítására - pontosabban a romok gyors eltűntetésére - is.

Az Alkohol-, Dohány és Lőfegyver Hivatal (ATF) volt állítólag Timothy McVeigh célpontja. Ugyanakkor bizonyított tény, hogy az ATF egyetlen alkalmazottjának még a haja szála sem görbült meg, mert valamilyen csodás körülménynél fogva a merénylet napjának reggelén az ATF munkatársai közül senki sem tartózkodott a Murrah Buildingben. Csak polgári alkalmazottak dolgoztak ezen a napon. Amikor ezek a tények ismerté váltak, az ATF indíttatva érezte magát, hogy előálljon egyik munkatársának, Alex McCauley-nak, a hőstettével, aki emberfeletti erőfeszítéseket tett társával együtt az áldozatok mentése során. Állítólag eközben három emeletet zuhant, anélkül, hogy megsérült volna. Az épület karbantartását irányító Duane James bebizonyította, hogy ez az egész történet merő fantázia. Ezt követően az ATF visszavonta legendáját és bevallotta, hogy McCauley még csak épület közelében sem járt, nemhogy abban mentést végzett volna. Persze ennél fontosabb információt jelentene számunkra, ha az ATF közölte volna: hol volt McCauley és összes többi munkatársa ezen a napon?

Waine Alley szövetségi bíró, akinek hivatali helyisége a Murrah Buildinggel szemben van, ugyancsak nem jelent meg munkahelyén. Az "Oregonian" című lapnak elmondotta, azért döntött úgy, hogy nem megy aznap dolgozni, mert "mindenféle szóbeszéd" kerengett. Eszerint a katasztrófát megelőző két-három hétben olyan személyek, akik általában tudják mi történik, figyelmeztették, hogy legyen kissé körültekintőbb. Más szavakkal, figyelmeztetést kapott, amit Alley bíró megfogadott. Azok a tanúk, akiknek sikerült ATF munkatársaival beszélniük, arra a kérdésre, hogy megsérült-e közülük valaki, a következőt válaszolták:

"Nem sérült meg közülünk senki, mert nem tartózkodtunk az épületben, mivel személyi hívónkon keresztül az a tanácsot kaptuk, hogy aznap ne menjünk dolgozni."

A Wilburn-szülők a bombamerénylet során elveszítették két kisgyermeküket. Éveken át szenvedélyesen kutatták az igazságot. Több, mint 300 óra interjút készítettek és még azokat is rávették, hogy szólaljanak meg, akik a következményektől tartva sokáig hallgattak. A Wilburn-házaspár által összegyűjtött dokumentumok minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy egy állig felfegyverzett tűzszerész-osztag (bomb-squad) tartózkodott Oklahoma belvárosában, közel a Murrah Buildinghez, mielőtt a bombák felrobbantak. Sokan látták őket - köztük Daniel J. Adomitis oklahomai jogász - aki éppen egy jótékonysági testület ülésére igyekezett reggel 7 óra 30 perckor, másfél órával a katasztrófa előtt. Adomitis erről így nyilatkozott:

"Volt ott egy meglehetősen nagy teherautó utánfutóval. A teherautó egyik ajtaján lévő emblémán ez a felirat volt olvasható: 'bomb-disposal-squad' (bomba-hatástalanító-csoport) vagy 'bomb-squad' (tűzszerész-osztag). Ezt rendkívül érdekesnek találtam. Tudja, személyesen én sohasem sem láttam ehhez hasonlót."

Néhány szülő is látta ezt az egyenruhás csoportot, amikor a Murrah Building-ben lévő óvodába vitték gyermekeiket. Ők azok, akiket többé nem láttak élve. Az FBI hónapokon át tartó tagadását követően végül is a seriff hivatalának el kellett ismernie, hogy valóban jelen volt egy "bomb-squad", azaz tűzszerész-osztag. A Wilburn-házaspárt más szülők keményen bírálták azért, mert kétségbe vonták a kormányzat hivatalos magyarázatát, és álláspontjukat összeesküvési elméletnek minősítették. Végül ezek a családok is - a cáfolhatatlan bizonyítékok hatására - meggyőződtek arról, hogy a hatóságoknak előzetes tudomásuk volt a bombamerényletről. A Wilburn-házaspár több más családdal együtt beperelte az Egyesült Államok kormányát azzal, hogy előzetes tudomása volt a Murrah Building ellen tervezett bombamerényletről és mégsem tett semmit annak megakadályozása érdekében. A kereset azt is tartalmazza, hogy az ATF munkatársait előre figyelmeztették, ne menjenek dolgozni 1995. április 19-én.

Az FBI-nak röviddel Timothy McVeigh előszörre kitűzött kivégzését megelőzően el kellett ismernie, hogy 4304 darab dokumentumot visszatartott a McVeigh védelmét ellátó ügyvédektől. Az FBI-nak ezen közlése miatt egy hónappal elhalasztották az ítélet végrehajtását. Az FBI koronatanúja McVeigh-vel szemben Michael Fortier volt, aki elismerte, hogy megállapodott a vádhatósággal: tanúvallomásáért cserébe enyhébb büntetésben részesül az ellene fegyverrel való visszaélés miatt folyó büntetőeljárásban. Fortier elmondotta a bíróságon, hogy ő és McVeigh - hetekkel a merénylet előtt - bejárták a Murrah Building-et, hogy felmérjék merre találhatóak az ATF hivatali helyiségei. Ha ez így van, akkor miért állt meg a Ryder-teherautóval McVeigh egy benzinkútnál és kérdezte meg: merre van a Murrah Building? Miért tette volna ezt, amikor tudta, hogy be fogják azonosítani, és fel fogják jelenteni a bombamerénylet után? Ezzel a kérdésével ugyanis McVeigh kapcsolatot teremtett a Ryder-teherautó és a Murrah Building között. Mi értelme volt annak, hogy ezt megtegye?

Ha oly sok időt töltött azzal, hogy megtudakolja az ATF hivatali helyiségeinek az elhelyezkedését, akkor miért parkolta le az autóját a Murrah Buildingnek azon az oldalán, amely a legtávolabb van az ATF irodáitól? Módjában állt volna közvetlenül azok mellé parkolnia.

További kérdéseket vet fel, hogy amikor a bombamerénylet után el akart menekülni egy nagyon is feltűnő sárgaszínű autóban, közel 160 kilométeres óránkénti sebességgel hajtott, s ráadásul lejárt rendszámtáblával. Amikor pedig a rendőrség leállította közlekedési szabálysértésért, akkor ez a menekülésben lévő személy, aki állítólag éppen akkor ölt meg 168 embert és csonkított meg több százat, a legkisebb kísérletet sem tette arra, hogy ellenálljon. Nem tette ezt annak ellenére, hogy fel volt fegyverkezve és professzionálisan kiképzett tapasztalt katona volt. Úgy tűnik, hogy McVeigh-t hasonló okokból vették őrizetbe, ahogyan annak idején a Kennedy-gyilkosság után Lee Harvey Oswaldot. McVeigh minden bizonnyal maga is egy "patsy" (balek) volt, aki valószínűleg programozott bio-robotként azt a feladatot hajtotta végre, amelyet neki a programozói kijelöltek.

Ez adhat magyarázatot arra, hogy miért nem okozott neki gondot megállnia egy benzinkútnál és megkérdezni, hogy merre van a Murrah Building. Ugyancsak ez adhat magyarázatot arra is, hogy miért menekült lóhalálában és letartóztatásakor miért nem tanúsított semmiféle ellenállást. McVeigh később el is mondotta, hogy vele nem közölték, hogy tulajdonképpen milyen tervnek a végrehajtásába vonták be és koholt váddal bűncselekményt varrtak a nyakába.

Terry Guild McVeigh szakaszparancsnoka elmondotta, hogy McVeigh számára nagy csalódás volt az első iraki háborút követően, hogy nem csatlakozhatott a Green Beret egységekhez. (A 'Green Beret' elit csapatok - az agykontrollal-foglalkozó kutatók szerint - csaknem teljesen programozott személyekből tevődnek össze - DJ.) A visszautasítás ellenére Timothy McVeigh a hadsereg kötelékeiben maradt és 1992-ben munkát vállalt a Burns International Security Services nevű cégnél Buffalo-ban. Neki kellett ellátnia a Pentagon számára rendkívül kényes projekteken dolgozó Carlspannak a védelmét. Carlspan olyan szigorúan titkos kutatásokat irányít, amelyek a legfejlettebb világűri fegyverekkel és az elektronikus hadviseléssel kapcsolatosak. McVeigh-t mintaalkalmazottnak tartották. "Más volt, mint a többi. Udvarias, de hideg. Egy robotra emlékeztetett."

Néhány hónapon belül felettese előléptette McVeight felügyelői pozícióba. Ekkor McVeigh visszafojtott haragja ismét megnyilvánult egy sokkal nagyobb és mindenütt jelenlévő ellenség ellen. McVeigh arról beszélt, hogy szövetségi ügynökök a fenekén ismeretlen rendeltetésű vágást hagytak, és beültettek oda egy mikrochip-et. Panaszkodott, hogy nagyon fájdalmas ezen a chip-en ülnie. Több kutató is elképzelhetőnek tartja, hogy a hadseregben és a titkosszolgálatok körében folyó agykontroll kísérletek keretében McVeigh-vén is kipróbáltak egy miniatür tudatbefolyásoló szerkezetet.

Jeff Camp, aki a középiskola elvégzése után biztonsági őrként együtt dolgozott McVeigh-vel New York államban, elmondotta a Newsweek című hetilapnak, hogy McVeigh furcsa magatartást tanúsított. Azt a benyomást keltette, hogy két különböző személyisége van. Az ismertetett információk ellenére a sajtó hosszú időn át hallgatott az agykontroll technológia kifejlesztéséről, és az ezzel kapcsolatos széles körű és titkos műveletek beindulásáról. Az agyműködés elektronikus megfigyelése és befolyásolása azonban a titkos laboratóriumokban nagy lépésekkel haladt előre. Még mozgássérült béna gyerekeken is kipróbáltak nukleáris izotópokat agykontroll céljából. A Pentagon elektromagnetikus fegyvertárából kerülhetett Timothy McVeigh testébe az a mikrochip, amely aztán idegrendszerét- és tudatműködését befolyásolta. Ha valóban ez történt vele, akkor McVeigh azok közé a biorobotok közé tartozott, akiknek a magatartását kívülről irányították.

Az Oklahoma City-ben bekövetkezett robbantási tragédiát megelőző héten az újságok tele voltak olyan történetekkel, hogy megfoghatatlanul morajló, alacsony frekvenciájú zúgás volt hallható Oklahoma állam egész területén.

Fontossága miatt hangsúlyozzuk: Timothy McVeigh esetében agykontroll kísérletre utal az a tény, hogy az oklahomai tragédiát követően a helyszínre sietett Dr. Louis Jolyon West, a UCLA (University of California Los Angeles) Neuropszichiátriai Intézetének a vezetője és több munkatársa. Dr. West az egyik legfelkészültebb és legfélelmetesebb irányítója volt az agykontroll kísérleteknek. Többek között ő tanulmányozta azt, hogy miként lehet az emberek befolyásolását, tudatműködésüknek a megerőszakolását fokozni drogok alkalmazásával. Ugyancsak úttörő volt az agyműködés elektronikus távirányítási módszereinek a kifejlesztésében.

Az oklahomai merényletnél meg kell említeni azt is, hogy az első Irak-elleni háború befejeztével, még 1991-ben, idősebb George Bush úgy döntött: négyezer iraki tisztet az iraki hadseregből és hírszerző szolgálatból szállítsanak át az Egyesült Államokba. Főleg az egykori iraki Köztársasági Gárdából mintegy kétezer személy Oklahoma államban kapott elhelyezést. További ötszáz fő Nebraskába került. Ezekről az irakiakról Bush, majd Clinton elnök gondoskodott. Az oklahomai KFOR-Tv munkatársa, (ez a helyi tévé együttműködik az NBC-vel) Jayna Davis, fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy kiderítse a szörnyű tragédia valódi hátterét. 1996-ban a New York Times Company megvásárolta az ő helyi televízió-állomását, és ettől kezdve már állampolgárként gyűjtötte az információkat. Bebizonyította, hogy több mint hetven tanú látta Timothy McVeigh-t másokkal együtt, és közülük körülbelül húszan Közel-Keletről származónak néztek ki. Az egyik ilyen "olajbarna bőrű" személyt, akit McVeigh-vel együtt láttak, az FBI nyomban szabadon engedte. Ez a személy az "ismeretlen második" (angolul: "John Doe 2") elnevezést kapta. Az FBI 12 megfigyelő videokamerája mutatja, hogy mi történt aznap reggel, és kik voltak konkrétan jelen a Murrah Building-nél. A Szövetségi Nyomozóiroda 1034 újlenyomatot is rögzített, de ezeket soha nem ellenőrizte le.

Jayna Davis részletes adatokat tartalmazó dossziét állított össze, továbbá interjút készített azokkal a szemtanúkkal, akik kijelentették, hogy készek tanúsítani: látták McVeigh-t egy arab kinézetű személlyel, aki Oklahoma City-ben élt a bombarobbantás idején. A robbantást követően az FBI minden részletre kiterjedő körözést adott ki közel-keleti kinézésű gyanúsítottakról, akiket barna Chevrolettal láttak elmenekülni. Az FBI elutasította a Murrah Building körüli megfigyelő kamerák videófelvételeinek a közreadását. A szövetségi rendőrség illetékesei arra hivatkoztak, hogy ezek a nyomozás részét képezik, és ezért nem nyilvánosak. Az egyik TV-riporternek azonban mégiscsak sikerült e zárolt videók egy részét megtekintenie. Ebből kiderült, hogy McVeigh mellett ott volt egy arab kinézetű második személy, baseball sapkában. Kiszállt a Ryder-teherautóból, és beszállt egy másik autóba.

2002. májusában David Icke egy rádióműsor keretében éppen ezekről a videófelvételekről beszélt, amikor betelefonált az oklahomai ügyben illetékes FBI-alkalmazott, és a leghatározottabban tagadta, hogy ilyen videofelvételek léteznének. Egy másik betelefonáló viszont közölte: nemcsak, hogy léteznek ezek a felvételek, de korábban az FBI maga ismerte el ezt a tényt egy országosan sugárzott tévéhíradóban.

***

A közel múlt történelmében tehát találunk arra precedenst, hogy a Pentagon leállította az amerikai Haditengerészet vadászgépeit, amikor azok meg akartak védelmezni egy támadást ért amerikai hajót. Ehhez az esethez hasonlóan a Pentagonnak az is a módjában állt, hogy 2001. szeptember 11-én megakadályozza (vagy késleltesse) az Észak-Amerikai Légvédelmi Központot, a NORAD-ot kötelessége teljesítésében. A Pentagon megtehette volna, hogy az eltérített utasszállító repülők ne hajthassák végre a tervbe vett merényleteket, de a mai napig nem adott magyarázatot arra, hogy ezt miért nem tette meg. Mindez kísértetiesen hasonlít arra, ami Pearl Harbornál történt. Az illetékeseknek akkor is módjukban állt volna a támadást megakadályozni, de nem tették meg. Mulasztásukra csak az a magyarázat: ez a támadás nyújtott igazolást és ürügyet ahhoz, hogy az Egyesült Államok beléphessen a II. világháborúba megváltoztatva az amerikai társadalom háborúellenes magatartását.

Kik irányíthatták a négy repülőgépet?

Viktor Ostrovskij a "By Way of Deception" - "Megtévesztés által" című nagy sikerű könyvében egyértelműen világossá tette, hogy a Moszad gyakran behatolt különböző szervezetekbe, amelyeket meg akart figyelni. Emberei beépülhettek az Al-Kaida sejtjeibe is, ez nem jelentett volna leküzdhetetlen akadályt a számukra. Begyakorlott módon, rutinszerű eszközökkel tudnak beszervezni arabokat, hogy eltérítsenek bármely okból repülőgépeket. Ostrovskij, aki korábban maga is a Moszad munkatársa volt, leírja: miként vette rá a Moszad Amerikát, hogy bombázza Líbiát és viseljen háborút Irak ellen. Bőséges bizonyíték áll rendelkezésre olyan Moszad ügynökökről, akik arabnak álcázzák magukat, és így információkat szolgáltatnak a támadásokhoz, illetve az Al-Kaida és az arabok elleni vádakhoz.

Nincs ok annak a feltételezésére, hogy amatőr arab pilóták hajtották végre azt a bravúros repülőgép-eltérítést, amelyre szeptember 11-én sor került. Azok, akik elfogadják, hogy földi távvezérléssel irányították szeptember 11-én a repülőgépeket célpontjaikhoz, vitába bonyolódtak arról, hogy a tényleges irányítást végző távvezérlés be volt-e építve a repülőgépbe, vagy pedig csak odakapcsolták a különleges feladatra való felkészülés során? Mindkét feltételezésnek vannak gyenge pontjai. Ha egy standard készüléket fejlesztenek ki, akkor arról túl sokan tudnak és ez biztonsági kockázatot jelent. Ha viszont átalakítják a rendszert, akkor az túlságosan komplex és drága, valamint igen nagy a kockázata, hogy felfedezik. Ha áttekintjük a Boeing dokumentációját, abból kiderül, hogy a 757-es és a 767-es járat számítógépes rendszere ténylegesen rendelkezett minden megkívánt feltétellel: komplett standard berendezéssel, amely tartalmazta az irányítást végző és kommunikációs felszereléseket, az úgynevezett GPS navigációt, valamint a közlekedési irányítási funkciókat.

(A Global Positioning System - GPS, azaz Globális Helyzet-meghatározó Rendszer jelenleg az egyetlen, amely alkalmas arra, hogy megmutassa pontos földrajzi helyzetünket Földünkön, méghozzá bármilyen időjárási körülmények között. Összesen 24 műbolygó köröz Földünk felett 20405 kilométer magasban. Ezeket a szatelitákat állandóan megfigyelik Földünk legkülönbözőbb térségeiben elhelyezett nyomkövető-állomások. A GPS-műbolygók által kibocsátott jeleket azok vehetik, akiknek megfelelő GPS vevőkészülékük van. Ezzel a vevőkészülékkel bárkinek a tartózkodási helye a lehető legnagyobb pontossággal meghatározható.)

A 757-200 típusú Boeing felszálló-fedélzete úgy van tervezve, hogy két pilóta működtesse. Ennél a felszálló-fedélzetnél alkalmazták először a digitális elektronikát és a legmodernebb kijelző-készülékeket. Ezek jóval megbízhatóbbak és fejlettebbek, mint a korábbi elektromos-mechanikus berendezések. Egy teljesen integrált repülésirányító komputer-rendszer (Flight-Management Computer System - FMCS) biztosítja az automatikus irányítást és ellenőrzést a 757-200-as számára, nyomban a felszállás után, egészen a földreszállás végső szakaszáig. Egybe vannak kapcsolva a digitális processzorok a repülés-ellenőrzéssel, az irányítással és a motor működésével. A repülési irányító rendszer biztosítja, hogy a repülőgép a leghatékonyabb úton haladjon, a takarékosan fogyassza az üzemanyagot, a legrövidebb repülési idővel, a legoptimálisabb munkaleterheléssel. A Globális Helyzet-meghatározó műholdak precíz navigálása az automatizált légi-irányítási funkciók, a legfejlettebb irányítás és kommunikáció már mind rendelkezésre áll az új légi-irányítási rendszer vezérlő komputerében (Future Air Navigation System - FANS).

Könnyen lehet további funkciókkal bővíteni, a szükséges software programok feltöltésével. A 757-es és a 767-es felszálló-fedélzetek közel azonosak, mindkét repülőgépnek azonos a típus-meghatározása. Azok a pilóták, akik jogosítvánnyal rendelkeznek az egyik irányítására, repülhetnek a másikkal is. Csak egész minimális eltérést kell megtanulniuk.

A repülőgép számítógépes irányítórendszere működésének a módosítása software-rel, új vagy módosított hardver helyett, segít a repülőgép működtetőjének abban, hogy csökkentse a hardware helyettesíthető-blokkjainak a raktározását. Az úgynevezett "hardware line replacable unit"-ok, LRU-k, olyan könnyen kivehető és behelyezhető programegységek, amelyek segítségével jelentősen csökkenthető a repülőgépek számítógépes vezérlőrendszerének a módosításához szükséges idő. A vezérlő-rendszerek módosíthatósága behelyezhető software-ekkel ma már standard megoldás számos Boeing típusú gépnél. Ennek a segítségével a működtető a nélkül tudja megváltoztatni a betáplálandó rendszereknek az összetételét, hogy azokat fizikailag megváltoztatná vagy egy másik hardware komponenst venne igénybe. Egy ilyen repülésvezérlő software-t csak akkor kell behelyezni, amikor, például, az adott repülőgép vissza kíván térni kiindulási pontjához. Az LRU tehát az adott gép repülési útvonalának szabályozását végző - ki-be vehető - műszer-komponens, amelyből lényegesen kevesebbre van szükség, ha a software könnyedén módosítható.

Az LRU működtető rendszere, azaz a repülőgép operációs programja (operational program software - OPS) azoknak az adatoknak megfelelően működik, amelyek benne vannak az operációs program konfigurációs fájljaiban (OPC). Ezek határozzák meg konkrétan az LRU-t. A működtető program (OPS) rendszerint a legnagyobb és a legösszetettebb software, amely az LRU-hoz kapcsolódik. Ezért ez a software tartalmazza a legtöbb adatot és ennek a betöltése igényel a legtöbb időt. Az OPS-ok új változataihoz az engedély beszerzése sok időt és erőfeszítést igényel.

Az OPC olyan specializált adatbázist tartalmazó software, amely meghatározza az LRU összetételét és funkcióját, lehetővé téve - vagy megakadályozva - a választható működési változatokat, azok közül, amelyeket az OPS megenged. Számos LRU-hoz adnak konfigurációs információkat is, tájékoztatnak az LRU beállításáról, összetételéről. Ezekhez megfelelő - programokat továbbító - drótvezeték bekapcsolásával lehet hozzájutni. A dróttal bekapcsolható programok és a software-rel beadható programok kombinációinak nagy száma bonyolulttá teszi a program-összetétel menedzselését. Noha egy OPC, vagyis egy működési program konfiguráció valószínűleg soha nem fogja teljesen helyettesíteni a vezetéken továbbítható programot, a Boeing repülőgépgyár mégis olyan sok konfigurációs információt helyezett el az OPC-ben, amennyi csak lehetséges. Az operációs program konfiguráció lényegesen kisebb, mint az operációs program-software, az OPS. Ezért a betöltéséhez rendszerint kevesebb, mint egy percre van szükség.

Ebben az írásban csak azt kívánjuk bizonyítani, hogy szeptember 11-én olyan Boeing típusú gépek kerültek bevetésre, amelyeket távvezérléssel is lehetett irányítani. A fentebb leírtaknak ebből a szempontból fontos megállapításait így összegezhetjük:

A betölthető software hasznos eszköz a Boeing működtetői részére, mert lehetővé teszi számukra, hogy gyorsan megváltoztassák, és pillanatnyi igényekhez igazítsák a polgári repülőgépek működését. Ha a működtetők megteszik a szükséges lépéseket a betölthető software-rendszerek karbantartására, akkor kevesebb LRU-hardware-t kell raktáron tartaniuk, egyrészt növelhetik ezeknek a kezelhetőségét, másrészt csökkenteni tudják a repülőgép funkciójának a megváltoztatásához szükséges időt. A feltölthető software-ek karbantartása szükségessé teszi a betölthető software-ek és az ugyancsak tölthető LRU-nak a betöltését. Ehhez software-raktárakra van szükség és a feltölthető LRU részek előzetes feltöltésére. Ezen túlmenően ellenőrizni kell, hogy a betölthető software részek konfigurációja megegyezik-e az adott repülőgép bizonylati adataival.

Ezek után visszatérhetünk a távirányítás problémaköréhez. Itt találhatjuk meg a választ arra a kérdésre, miként lehet egy eltérített gép irányítását átvevő rendszert úgy alkalmazni, hogy csak egyetlen központi irányító létesítményt vesznek igénybe. Így e technikai lehetőségre vonatkozó tudást nem szükséges széles körben ismerté tenni a földi irányító személyzet körében. Ezt a technológiát igénybe lehet venni műbolygós kommunikációs-kapcsolat felhasználásával is.

A Chicago Tribune 2001. szeptember 21-i számában Jeff Long megírta, hogy a hadsereg már évek óta használja a távvezérlésű repülőgépeket, amelyekkel biztonságosan le tud szállni. A polgári repülés pilótái szerint előbb meg kell oldani a biztonsági kérdéseket, mielőtt ezt a technológiát a kereskedelmi repülésben is alkalmazni lehet a repülőgép elrablások megakadályozása végett. A távvezérlést végző technikát kifejlesztő vállalatok illetékesei szerint nem okozna különösebb nehézséget ennek a rendszernek az alkalmazása a kereskedelmi repülőgépeknél. A General Atomics Aeronautical Systems Income nevű cég kifejlesztett egy olyan távirányítású felderítő repülőgépet a Légierő számára - a Predator-t, - amelyik rendszeres bevetésen volt Bosznia felett a Balkáni-háború idején. A Hadsereg 1994 óta használja és a pilóták le tudnak vele szállni úgy, hogy műbolygóhoz kapcsolva használják a földi irányítást, vagy pedig úgy, hogy a repülőgép fedélzetén lévő számítógépet használják e feladat elvégzésére.

Tom Cassidy, a San Diego-i vállalat ügyvezető elnöke elmondotta, hogy röviddel a szeptember 11-i merényletet követően levelet írt Norman Mineta közlekedési miniszternek. Eszerint "egy ilyen rendszer nem akadályozna meg egy géprablót abban, hogy súlyos testi sérülést okozzon a repülőgépen vagy felrobbantson egy szerkezetet és elpusztítsa a repülőgépet, de abban megakadályozza, hogy átvegye a gép irányítását és azt belevezesse egy épületbe vagy sűrűn lakott terület fölé irányítása."

Cassidy hozzátette, hogy a pilóta az általa irányított polgári gép irányítását át tudja adni a földi irányítóknak egy gomb megnyomásával, megakadályozva a géprablót vagy bárkit a gép fedélzetén, hogy ő irányítsa a repülőgépet. Ez a rendszer távoltartja a földön is a próbálkozókat, hogy átvegyék a pilótától a gép irányítását, ugyanis először a pilótának kell döntenie arról, hogy átadja-e a gép irányítását vagy sem. Amerikában bármely repülőgép vezethető távirányítással, egy vagy két lokációból, műbolygó-kapcsolat igénybevételével. Ezeket az irányító-helyeket kell megerősíteni mindenféle terrorista támadással szemben. "A technológia tehát rendelkezésre áll és nap mint nap használjuk is." - mondotta Tom Cassidy.

Ami szeptember 11.-ét illeti, ma már szinte minden részletében kemény tényekkel bizonyítható, hogy a hivatalos magyarázat nem felel meg a valóságnak (ennek a részleteire majd még a továbbiakban kitérünk). Közbeszéd tárgya lett és igen gyakran használt kifejezés az "összeesküvési elmélet" szóösszetétel. Nemcsak Nyugaton, de Magyarországon is hajlanak rá a közvélemény-formáló és a hivatalos álláspontot képviselő társadalomtudósok, valamint a tömegtájékoztatás irányítói, hogy összeesküvési elméletnek nevezzék azt is, amikor a hivatalos személyek nyilvánvalóan megtévesztő magyarázatot adnak olyan megtörtént eseményekre, amelyeknek a valódi hátterét el akarják titkolni. Ilyen bizonyítottan félrevezetést szolgáló információkat tartalmaz a Kennedy elnök elleni merényletről szóló Warren-jelentés. Ma már senki sem veszi komolyan, hogy egy magányos merénylő Lee Harvey Oswald ölte meg Kennedy-t. A hivatalos álláspont azonban még mindig ezt a nyilvánvalóan félrevezető álláspontot tartalmazza.

Ugyanez a helyzet 2001. szeptember 11.-ével kapcsolatban is. Az eltelt csaknem három év lehetővé tette a hivatalos verzió meggyőző cáfolását. Nos itt nem összeesküvési elméletről van szó, hanem az összeesküvők megtévesztő meséiről, álcázásról, eltussolásról, elhallgatásról. Az ilyen, a közvéleményt félrevezető hivatalos legendák nyilvánvalóan valami bűnös dolognak a rejtegetését célozzák. Vajon mi más oka lehetne annak, hogy a Kennedy-gyilkosságra vonatkozó iratok még 2035-ig szigorúan le vannak titkosítva és nem kutathatóak?

Egészen más a helyzet akkor, amikor az állampolgárok egyes tagjai okulva a hivatalos álláspontok megbízhatatlanságából - józan kételkedésből - keresik az események mögött lévő valódi okokat. Mivel a tények és dokumentumok jelentős része szigorúan őrzött titok, így nem áll más lehetőségükre, minthogy munkahipotézisekkel próbálkozzanak, és gondolati kísérleteket végezzenek. Az ilyen próbálkozás nagyon veszélyes, mert rendkívül könnyű a tévedés. Az idő múlásával - a történelem tanúsága szerint - azonban mindig előkerülnek elrejtett tények, bizonyosságot nyernek eltitkolt összefüggések és ezek nyomán néhány évtized múlva összerakható a mozaikokból az igazság. Azok, akik nem olyan naivak, hogy mindent készpénznek vegyenek, amit a hivatalos álláspontok tartalmaznak, és amit a tömegpropaganda terjeszt, kénytelenek elméleti segédeszközökkel közelíteni a valósághoz. Ezt lehet összeesküvési elméletnek is nevezni. De ez csak azért elmélet, mert a konkrét információk szigorúan el vannak rejtve. Nem lehet azonban azonosságot tenni az összeesküvők megtévesztést szolgáló és a közönségnek feltálalt hivatalos legendái, valamint a félrevezetésbe bele nem nyugvók azon törekvései között, hogy - többek között gondolati eszközökkel, munkahipotézisekkel - megpróbálják kideríteni az előlük elrejtett igazságot. Mind a kettőt nem lehet egyformán összeesküvési elméletnek nevezni. A kettő lényegesen különbözik egymástól, még akkor is, ha összekeverésük ma divat a magyar tömegtájékoztatásban, és a hivatalos tudományosságban.

Ezen elméleti kitérő után levonhatjuk azt a következtetést, hogy 2001. szeptember 11-én már létezett az a rendszer és technikai lehetőség, amely lehetővé tette, hogy egy elrabolt gépnek az irányítását a hatóságok egyszerűen átvegyék. De abban az esetben, ha ezt a rendszert még nem hozták működésbe, mint standard eljárást, akkor is meg volt már a technikai lehetőség arra, hogy oly módon töltsék fel egy egyszerű software segítségével az adott gépek számítógépes-vezérlőrendszerét, hogy az meghatározott specifikus feladatok teljesítésére képes legyen.

"Nincsenek öngyilkos pilóták"

Több Internetes honlap is - ma már szinte áttekinthetetlen mennyiségű - információt és véleményt közöl arról, hogy miért nem elfogadható a szeptember 11-i eseményekre vonatkozó hivatalos álláspont. Az egyik ilyen honlapon Carol A. Valentine (www.public-action.com) azt állítja, hogy a szeptember 11-i lökhajtásos gépeken nem voltak öngyilkos pilóták. A gépeket robotok irányították távvezérlésű technológia segítségével.

Az egyik ilyen feladatra alkalmas gép a "Northtrop Grumman Global Hawk", egy automatizált amerikai katonai robotrepülőgép, amelynek a szárnyszélessége megegyezik a Boeing-737-ével. Egy ilyen gépnek az útjáról számolt be a brit International Television News 2001. április 24-én:

"A repülőgép a felszállástól a leszállásig lényegében önmagát irányítja, beleértve a felszállópályára való kigurulást is."

"Egy robotgép pilóta nélkül először repülte át a Csendes-óceánt a repülés történetében."

"Egy nagy magasságban repülő amerikai Global Hawk kémrepülőgép átrepülte a Csendes óceánt Ausztráliába, közölték katonai hivatalos személyek."

"A Global Hawk sugárhajtású repülőgép, amelynek a szárnyfesztávolsága megegyezik a Boeing-737-ével (kiemeljük, hogy a szeptember 11-i katasztrófában kettő 757-es Boeing és két 767-es Boeing repülőgép volt érintett), a kaliforniai Edwards Légibázisról repült és hétfőn szállt le a dél-ausztráliai Edinburgh-nél, az ausztrál Királyi Légierő támaszpontján."

"Előre programozott repülési útvonalon halad, de a pilóta megfigyelés alatt tartja a repülőgépet a repülés teljes ideje alatt egy érzékelő berendezés segítségével, amely infravörös és vizuális képeket készít."

2001. szeptember 20-án a "The Economist"-ban megjelent a British Airways korábbi főnökének Robert Ayling-nak a kommentárja:

"Automata pilótával a jövőbe: Robert Ayling azt ajánlotta a Financial Times-nak ezen a héten, hogy lehet egy repülőgépet a Földről irányítani, és távvezérléssel ellenőrzés alatt tartani repülőgép-eltérítés esetén..."

Robert Ayling azt a látszatot kelti, hogy az automatizált robotrepülés a jövő technológiája. Itt azonban tévedett, mert ez már a jelen valósága. Azaz nyomban megkezdődik a félretájékoztatás 9/11 után. Erre még rá is tesz a New York Times 2001. szeptember 28-i számában:

"Bush elnök közölte, állami támogatást fog nyújtani a légitársaságoknak, hogy azok erősebb pilótafülke-ajtókat szereljenek fel és olyan transzpondereket, amelyeket nem lehet a pilótafülkéből kikapcsolni. (A transzponder olyan adó-vevő berendezést jelöl, amely előzetes kódolás alapján a Földről érkező impulzusokra önműködően megadja a megfelelő tájékoztató adatokat.)

A kormányzati támogatások olyan videó-monitorok számára is igénybe vehetőek, amelyeket a pilótafülkében helyeznek el azért, hogyha baj van az utastérben, riasszák a pilótákat. Az új technológia - valószínűleg a távoli jövőben - lehetővé teszi a légiirányítók számára, hogy távvezérléssel a földre irányítsák a bajba jutott gépeket."

Itt annyi emelendő ki, hogy alig néhány napra a katasztrófa után a világ két rendkívül befolyásos embere azt színleli, mintha a távvezérlésű robotrepülés technológiája még nem lenne kész, és azt még ki kellene fejleszteni.

Támadnának-e amerikaiak amerikaiakra?

Már szóltunk róla, hogy sokan őszintén hiszik: Amerika és szövetségesei sohasem támadnának Amerikára. Ezt azonban cáfolja az, ami Pearl Harbor-nál történt és az is, ami az amerikai Liberty nevű felderítő hajóval fordult elő.

Mivel a megtörtént események aktív részesei, a felelősök és az elkövetők, valamint a szolgálatukban álló elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatás egyre gyakrabban eltitkolja a valódi tényeket, így nincs más lehetőség, mint gondolati modellekkel pótolni az elhallgatott információkat.

Ha a szeptember 11-i stratégák helyébe képzeljük magunkat, akkor az egyik legfontosabb igazodási követelmény a szoros koordináció volt. Négy sugárhajtású gép szállt fel 15 perces időközökben Bostonban, a washingtoni Dulles Repülőtérről, valamint Newark-ból. Nagyjából két óra alatt már mindennek vége is volt. Az értelmi szerzők nem engedhették meg maguknak a szükségtelen bonyodalmakat.

Ha el kell hinnünk a hivatalos magyarázatot, akkor az akció kigondolóinak és irányítóinak olyan pilótákra volt szükségük, akik valóban tudják irányítani a gépeket, és akik valóban meg tudnak érkezni a megfelelő helyre, a megfelelő időpontban.

AA Flight 77

Az American Airlines Flight-77 jelű járata egy Boeing 757-es típusú gép, az észak-virginiai Dulles repülőtérről szállt fel reggel 8.10-kor és ment neki a hivatalos verzió szerint a Pentagonnak 9.40-kor. A Washington Post szeptember 12-én így írt erről: "A repülési hatóságoktól származó értesülések szerint a gépet rendkívüli ügyességgel vezették, ami igen valószínűvé teszi, hogy jól képzett pilóta irányította, feltehetően az egyik géprabló. Olyan valaki, aki még azt is tudta, hogyan kell kikapcsolni a transzpondert, amely művelet még kevésbé ismert."

Az idézett cikk szerint - "...a légiközlekedés földi irányítóinak volt idejük figyelmeztetni a Fehér Házat, hogy a sugárhajtású gép közvetlenül az elnök lakosztálya felé tart, lélegzetelállító sebességgel, a legnagyobb gyorsasággal.

De, amint a gép a Fehér Ház felé tartott öngyilkos küldetésén, az ismeretlen pilóta egy olyan éles kanyart hajtott végre, hogy az a megfigyelőket harci gép manőverére emlékeztette. A gép bekanyarodott 270 fokban jobbról, hogy megközelítse a Pentagont nyugatról, miáltal a Flight 77 a radar szintje alá került, eltűnve a légiirányítónak a képernyőjéről - közölte a tájékoztató forrás." (Washington Post, 2001. szeptember 12.)

Ha megnézzük, hogy mit tudunk az állítólagos öngyilkos pilótáról: Hani Hanjour-ról, aki az American Airlines 77-es járatát vezette állítólag, akkor megállapíthatjuk, hogy augusztus közepe óta háromszor vette igénybe Bowie Maryland Freeway Repülőterét, amikor kísérletet tett arra, hogy engedélyt kapjon a repülőtér valamelyik gépének a használatára. Íme, erről egy idézet a Maryland amerikai tagállamban megjelenő Prince George's Journal, 2001. szeptember 18-i számából:

"Marcel Bernard, a repülőtér vezető repülési instruktora közölte, hogy a Hani Hanjour nevű egyén háromszor repült fel a repülőtérről oktató kíséretével egy Cessna-172 típusú géppel augusztus második hetében és arra számított, hogy kibérel egy gépet. Publikált jelentésekből tudjuk, hogy a rendészeti értesülések szerint Hanjour egy húszas éveinek közepén járó személy, és azzal gyanúsítják, hogy az American Airlines 77-es járatú gépével a Pentagon épületébe csapódott.

Hanjour-nak volt pilóta engedélye - közölte Bernard -, de ellenőrzésre volt szüksége azért, hogy a reptér fel tudja mérni repülővezetési képességét mielőtt bérbe vehet egy gépet a Freeway Airport-ról, amelyik párhuzamosan fekszik az 50-es főútvonallal. Az iskola repülésoktatói elmondották Bernardnak, hogy miután háromszor felrepültek vele, még mindig úgy érzik, hogy egyéni repülésre nem képes, és emiatt Hanjour nagyon csalódottnak látszott.

Hanjour 600 óra repülési időt jegyzett fel menetnaplójába - mondotta Bernard - és az oktatókat meglepte, hogy ilyen mennyiségű tapasztalattal nem volt képes jobban repülni."

Feltehetjük a kérdést, hogy ha nekünk kellene kidolgozni egy ilyen rendkívül bonyolult terroristatámadást, megbíznánk-e olyasvalakiben, aki csak ilyen gyenge teljesítményre képes 600 óra repülés után? Nyomban az a kérdés is felmerül, hogy vajon ki fizette Hanjour repülési leckéit és miért? Nos, a hivatalos álláspont szerint bele kell törődnünk, hogy ő volt az a személy, aki a 77-es járatot rendkívüli ügyességgel a Pentagon épületének vezette. Noha szakértők szerint egyedül még egy Cessna-172-est sem tudott irányítani.

A Boeing-757-nek végre kellett hajtania egy 270 fokos fordulatot igen feszült körülmények között, és ehhez olyan gyakorlatra van szükség, amivel csak képzett harci pilóta rendelkezik. Az is figyelemre méltó, hogy ilyen élesen változtatva a gép repülési irányán, a 77-es járatnak a Pentagonnak pont azt a részét sikerült eltalálnia, amely szemben van a védelmi miniszter és a vezérkari főnök irodájával.

A repülőgép a hadsereg műveleti részlegeinek helyiségeibe csapódott. A tervezők nyilván számításba vették, hogy a nagyfőnököknek a haja szála se görbüljön meg. A Pentagonba becsapódott gépről megalapozottan lehet feltételezni, hogy azt nem Hani Hanjour vagy valamelyik másik hétvégi pilóta vezette, hanem távirányítással vezérelték a Global Hawk technológiával felszerelt gépet.

AA Flight 11 (Boston to Los Angeles)

A Washington Post 2001. szeptember 19-i száma szerint a géprablással gyanúsított Mohamed Atta, aki a feltételezések szerint eltérítette az AA 11-es számú járatát, valamint Marwanal-Al-Shehhi, aki ugyancsak feltételezések szerint, eltérítette a United Airlines 175-ös járatát, külön-külön több száz óra repülési időt vett a Huffman Aviation nevű cégnél, amely repülési iskolát működtet a floridai Venice-ben. Mindketten vettek órákat a Jones Aviation Flying Service nevű cégnél is, amely a Sarasota-Bradenton Nemzetközi Repülőtéren működik.

A Washington Post idézi az egyik repülőgép-oktatót, aki szerint "sem Atta, sem Al-Shehhi nem volt képes letenni az első fokozatú vizsgát a repülési útirány követésében, és a rávezető radarrendszerhez való kapcsolódásban. Némi éles szóváltást követően távoztak. Nem rúgtuk ki őket, de nem tudták teljesíteni a követelményeinket - tette hozzá."

A 77-es járat állítólagos elrablói: Nawaq Alhazmi, Khaid Al-Midhar és Hani Hanjour valamennyien San Diego-ban is tanultak. A helyi repülési iskolát látogatták, de kimaradtak, mert gyenge volt az angol nyelvtudásuk és alkalmatlannak bizonyultak a repülőgép irányításához.

A Washington Post megemlíti még, hogy az említettek közül kettőt a Sorbi Repülési Klubból is eltanácsolták az oktatók két repülés után. Rendkívül gyenge volt a vezetési képességük, mintha még autót sem vezettek volna.

Mindebből azt állapíthatjuk meg, hogy az állítólagos gépeltérítők hadilábon álltak a pilótafoglalkozással. Ez azonban nem okozott különösebb nehézséget a terroristatámadás kidolgozóinak, mivel a terv sikeres végrehajtásához valójában nem volt szükség hozzáértő pilótákra. A gépeket ugyanis nagy valószínűséggel a Global Hawk technológia segítségével vezérelték, s ez pótolta az állítólagos repülőgép-rablók hiányzó hozzáértését.

A légiirányítók és az eltérített gépek kapcsolata

"Az Operation 9/11", azaz a 2001. szeptember 11-i tragikus események idején, a tömegtájékoztatási eszközök nem közöltek részleteket azokról az üzenetváltásokról, amelyek a földi légiirányító központok és az eltérített négy repülőgép pilótái között zajlottak le. Ezeket az üzenetváltásokat kötelező rögzíteni a repülésirányító központokban. A legvalószínűbb válasz arra, hogy ezekről a beszélgetésekről semmit sem tudhatott meg a közvélemény az, hogy a pilóták közölték: nem működik gépeiknek az irányító rendszere. A pilóták természetesen nem tudhatták, hogy gépeiket hozzáigazították a Global Hawk-technológiához és arra programozták, hogy a Global Hawk vegye át a gépek távvezérlésű irányítását.

Ha a közvéleménynek azt kell hinnie, hogy mohamedán terroristák okozták a tragikus eseményeket, akkor nem tanácsos az ennek ellentmondó dokumentumok nyilvánosságra hozatala. Az amerikai átlagpolgárnak meg kell várnia, amíg az arra illetékes szervek - az FBI, a katonai hírszerzés és a CIA kidolgozza a megfelelő szövegeket, amelyeket aztán nyilvánosságra hoznak. Ezeket az utólag összeállított fiktív üzenetváltásokat a bűnsegédi szerepet felvállaló tömegtájékoztatás készségesen tálalja. Ebben nagy segítséget nyújtanak a kiképzett, és erre a feladatra előkészített úgynevezett "oknyomozó riporterek". Az átlagpolgárnak pedig az a hazafias kötelessége, hogy mindezt elhiggye.

Mindehhez természetesen szükség volt a légiközlekedési vállalatok együttműködésére. Hogy mennyire kézben tartotta ezt a például az FBI, azt jól szemlélteti a Washington Post 2001. szeptember 12-i jelentése:

"A részleteket arról, hogy kik vettek részt a 77-es járaton, amikor az felszállt, és mi történt a gép fedélzetén, szigorúan titokban tartotta a légiközlekedési vállalat, a repülőtér és a biztonsági szolgálat az elmúlt éjszaka."

Valamennyien azt közölték: az FBI megkérte őket, hogy ne hozzák nyilvánosságra a részleteket. Felmerül a kérdés, hogy miért kell titokban tartani a felszállás időpontját vagy az utasoknak a listáját? Az utasok, a személyzet, valamint a merénylők - már mind meghaltak. Mindezt a rokonoknak is már tudniuk kellett, amikor meghallották a repülőgép katasztrófájáról a híreket. Az indulási és érkezési időpontok nem titkosak, ezeket általában mindenki megtudhatja.

A merénylet tervezői természetesen jól ismerték saját terveiknek a részleteit. Csak a lakosság, a közvélemény volt megfosztva a pontos tájékoztatástól. Ennek szerves részét képezte, hogy nem ismerhette meg, milyen üzenetváltás zajlott le a légiirányítók és a pilóták között. Az eltúlzott titoktartás egyedüli indoka: megfosztani a közvéleményt az információktól.

Az AA 11-es járata - egy Boeing 767-es típusú utasszállító - reggel 7.59 perckor indult el Bostonból Los Angeles irányába. Állítólag az a Mohamed Atta vezette, akiről az előbb mutattuk ki, hogy alig tudott repülni. A Washington Post ezt írta 2001. szeptember 12-én:

"A bostoni repülőtér munkatársai szerint nem észlelték, hogy a gép eltért a menetiránytól egészen addig, amíg nem ütközött és az ellenőrző torony nem folytatott szokatlan beszélgetést a pilótákkal vagy az irányító személyzet más tagjával."

Ez a jelentés már csak azért sem tűnik hitelesnek, mivel közismert, hogy a repülőgépeket folyamatosan nyomon kísérik. Az Egyesült Államok légtere túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy repülésirányításban részt vevők lazíthassanak ezen a szigorú előíráson.

A Christian Science Monitor egy nappal később már ezt írta:

"Az American Airlines pilótája tartózkodott az irányítópultnál az elrabolt 11-es járat Bostontól New Yorkig tartó repülési idejének a nagyobbik részén, és rejtett rádióüzeneteket küldött a földi hatóságoknak, amint repült. Mivel a pilóta hangja ritkán volt hallható ezekben az álcázott rádióüzenetekben, nem volt világos az üzenetet vevő légiirányítók számára, hogy a két pilóta közül melyik irányítja a Boeing 767-est. Ami világos, az az, hogy a pilóta titokban kísérletet tett üzenetet eljuttatni a hatóságokhoz a repülőgép kétségbeesett helyzetéről, állítják azok a légiirányítók, akik átélték a 11-es járat elrablását követő feszült perceket."

Ez a történet úgy folytatódik, hogy a beszédet azért tudták lehallgatni a légiirányítók, mert a pilóta lenyomott egy "push-to-talk" (gombnyomásra működő) kapcsolót. Így hangzik a beszámoló:

"Amikor a pilóta lenyomta a gombot és a terrorista beszélt - tudtuk, ez volt az a hang, amely fenyegette a pilótát és vészjóslóan hangzott. Az üzenettovábbítások alatt a pilótának a hangja, és a géprabló erős akcentussal hangzó beszéde világosan hallható volt."

Ezt olvasván felmerülnek bizonyos kétségeink, például az, hogy mit is jelent, hogy a pilóta hangja csak ritkán volt hallható. Továbbá az, hogy nem lehetetett megmondani, hogy melyik pilóta ült a repülő kormányánál, és az is magyarázatra szorul, hogy a transzmisszió során a pilóta hangja alig volt hallható.

A Christian Science Monitor cikke így folytatódik: "Mindezt rögzítette a Szövetségi Légügyi Hivatal Légiirányító Központja. Ezek a hangrögzítő szalagok feltételezhetően most már a szövetségi rendészeti szervek birtokában vannak. E szervek munkatársai néhány perccel azután érkeztek a légiirányító létesítményekhez, hogy a 11-es járat nekirepült a Világkereskedelmi Központ épületének. E magnószalagok feltehetően felvilágosítást nyújtanak a géprablókról, és még nagyobb lehet a fontosságuk, ha a repülőgép fekete dobozai megsérültek vagy nem sikerül azokat megtalálni."

A United Airlines 175-ös járatáról a Washington Post közölt hasonló történetet. Ez a gép 9.06 perckor csapódott a Világkereskedelmi Központ déli tornyába. Ezt írja a washingtoni napilap:

"Kevesebb, mint 30 perccel a felszállás után, amelynek 6 órán át kellett volna tartania, a 175-ös járat éles kanyart tett déli irányba New Jersey központja felé, közel Trentonnál. Ez szokatlan útirány-változtatás egy nyugat felé tartó repülőgép esetében, mondották a légiközlekedési vállalat alkalmazottai. Ezután egyenesen Manhattan felé tartott.

Valahol Philadelphia és Newark között - kevesebb, mint 90 percre Manhattan-től - volt utoljára radarkapcsolatban a repülőgép - a United Airlines által kibocsátott nyilatkozat szerint."

A 11-es járathoz hasonlóan a 175-ös járatról sincs egyidejű, részletes, első kézből származó információ, amit a földi légiirányító központok munkatársai tesznek közzé, arról a kommunikációról, amit a légiirányítók folytattak a két repülőgép pilótájával. Tisztában vagyunk azzal, hogy a repülőgép irányító rendszerei nem engedelmeskednek a kézi irányításnak, ha e rendszerek vezérlését elektronikusan átveszi a Global Hawk.

A hivatkozott újságközleményekből már számítani lehetett arra, hogy az "Operation 9/11" kitervelői szükség esetén majd feltálalnak a közvéleménynek ilyen-olyan bizonyítékokat. Erre is akad példa. Így a CNN 2001. szeptember 16-án a következőt sugározta:

"New Yorkban néhány háztömbbel a Világkereskedelmi Központ romjaitól találtak egy útlevelet, amelyről a hatóságok megállapították, hogy az egyik repülőgéprablóhoz tartozott. Ezt néhány nappal ezelőtt találták meg - Bernard Kerik, a New York-i városi rendőrség vezetője szerint. Ez arra késztette az FBI-t és a rendőrséget, hogy fokozza és szélesítse ki a kutatást túl a katasztrófa közvetlen színhelyén."

Nekünk, egyszerű polgároknak az a feladatunk, hogy el kell hinnünk: miszerint az egyik géprabló egy belföldi repülésre magával vitte az útlevelét - noha tudta, hogy nem lesz szüksége rá. Engedelmesen azt is el kell hinnünk, hogy ez az útlevél egyszerűen kirepült a géprabló zsebéből, a táskájából vagy éppenséggel a kezéből. Az útlevél szerencsés módon kikerült a repülőgépből, átrepült az égő tornyon és az éppen arra fúvó szél felkapta, majd biztonságosan a földre segítette. Így aztán gondos szemek észrevehették néhány épülettömbbel arrébb.

United Airlines Flight 93

A UA 93-as járata is egy Boeing 757-es típusú gép volt, amely Newark repülőteréről szállt fel reggel 8.01 perckor San Fransico irányába. A közvéleménynek az illetékesek azt hozták a tudomására, hogy lezuhant a Pennsylvania-i Shanksville közelében, egy elhagyott szénbányába csapódott 10.37 perckor, azaz 1 óra 50 perccel azután, hogy az első repülőgép nekiment a Világkereskedelmi Központ egyik tornyának.

Nagyon valószínű, hogy az UA 93-as járatát lelőtték. Az első TV jelentés szerint a 93-as járatot egy katonai sugárhajtású gép lőtte le. Ezt az információt a nyomtatott tömegtájékoztatás is átvette. Így a USA Today nevű országos napilap 2001. szeptember 14-i számában ezt írta:

"Helybeli lakosok elmondották, hogy egy második gép is volt a környéken - valószínűleg egy F-16-os vadászgép, és az égő roncsdarabok hullottak az égből. Az FBI munkatársa, Crowley, szerint a nyomozók megállapították, hogy két másik repülőgép is volt a közelben, de nem lehet tudni, hogy bármelyik is katonai gép lett volna."

A Pittsburgh Tribune Review ugyanezen a napon ezt írta:

"A roncsok darabjait olyan messzire is meg lehetett találni, mint New Baltimore, amely nyolc mérföldre (mintegy 13 kilométerre DJ) van a repülőgép lezuhanásának helyétől - mondotta Crowley."

Egy másik pittsburgh-i lap: a Post Gazette pedig ezt írta két nappal a katasztrófa után:

"Szeptember 11-én helyi lakosok és a Shanksville melletti üzemek dolgozói (Sommerset megyében) jelentették, hogy ruhákat, könyveket, iratokat és emberi testmaradványokat találtak. Egyes lakosok összegyűjtötték nejlonzsákokba ezeket és átadták a katasztrófát vizsgáló hatósági személyeknek. Mások arról számoltak be, hogy a lezuhanás színhelyétől hat mérföldre (10 kilométerre D.J.) lévő Indian Lake nevű tavon a víz tetején úszó repülőgép-maradványokat láttak."

A fővárosban megjelenő Washington Post jelentette, hogy amikor a Kongresszus (amerikai törvényhozás) vezetői éppen a repülőgép lelövéséről vitatkoztak - kapták a hírt, hogy az lezuhant. A Washington Post szeptember 12-i száma szerint a NORAD, az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság és az FBI cáfolta, hogy a repülőgépet lelőtték. Az FBI a roncsok szétszóródását mintegy 13 kilométer távolságra, azzal magyarázta, hogy ebben az időpontban 16 kilométer sebességű szél fújt.

A roncsokról pedig azt írta a TIME magazin szeptember 14-én:

"A repülőgép legnagyobb, még fellelhető darabjai alig nagyobbak, mint egy telefonkönyv."

Már az átlagosan tájékozottak is tudják, hogy a repülőgépek nem esnek szét ily módon. Mindazonáltal az az állítás, hogy a géprablóknak bombájuk volt a gép fedélzetén, és a bomba felrobbant, már magyarázatot nyújthat erre a szétesésre.

Úgy gondoljuk, hogy ezt a történetet is kellő óvatossággal kell fogadnunk. Olyan géprablóknak, akiknek az volt a céljuk, hogy a repülőgépet belevezessék az amerikai törvényhozás - a Kapitólium épületébe - valójában nincs szükségük bombára. Egy bomba még kifejezetten hátrányos is lehetett a számukra. Képzeljük el, hogy még felrobban, mielőtt a gép a Kapitóliumhoz ér. Az egész akciót félresiklatta volna. De problematikus a bombának a repülőgépre való felvitele is, mert jelentősen növeli a lebukás veszélyét. Az a géprabló, aki magával viszi a bombát, könnyen fennakadhat az elektronikus eszközökkel is folytatott ellenőrzésen. Arról is olvashattunk, hogy ezek a géprablók igen erőszakosak és kegyetlenek voltak, mert plasztik-késeikkel és dobozvágóikkal nemcsak bántalmazták, de fel is darabolták az utasokat. Minderre a kegyetlenkedésre miért van szükség, ha egyébként is az a tervük, hogy felrobbantják őket.

Naiv dolog mindenütt valamiféle összeesküvést keresni. De ennél még naivabb, ha az ilyen történeteket készpénznek vesszük. Szükségünk van az úgynevezett józan paraszti észre, amely adott esetben kellően eligazíthat.

Peter Dizikes 2001. szeptember 13-án az ABC televízió hírműsorában ezt állította: "a Szövetségi Légügyi Hivatal (Federal Aviation Administration, FAA) adatai szerint a 93-as járat a kijelölt repülési útvonalon haladt egészen addig, amíg Cleveland közelébe nem ért, ahol a repülőgép éles fordulattal délnek kanyarodott. Ez a hely jelzi azt a pontot, ahol a gépet valószínűleg elrabolták - állítják a vizsgálatot végző szakértők. Ezután a gép keleti irányba fordult."

Mi arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy Peter Dizikes szerint a szakértők "bizonyára elrabolták" kifejezést használták. Ez megint kételyeket ébreszt bennünk. Hogy lehet az, hogy a földi légiirányítók, akiknek állandó kapcsolatban kell lenniük a pilótákkal, nem tudják biztosan megmondani, hogy elrabolták-e vagy sem?

Dizikes szövegében a következő rész már így hangzik: "Az ABC Tv News tudomására jutott, hogy röviddel azelőtt, hogy a repülőgép irányt változtatott, valaki a pilótafülkéből rádión keresztül felkérte a Szövetségi Légügyi Hivatalt, hogy adjon a számára új repülési tervet, amelynek a végső rendeltetési helye Washington."

A pilóta és a légiirányító között lefolyt állítólagos beszélgetés igen érdekes lehetett. A pilótának ugyanis, miközben menetrend szerint haladt San Fransisco felé, valamiféle magyarázatot kellett volna adnia a légiirányítónak, hogy most vajon miért akar ellenkező irányba, Washingtonba repülni. Sajnos nem tudjuk ismertetni ezt a beszélgetést, mert ha volt ilyen, akkor az még hosszú ideig szigorú titok marad elzárva a kutatástól.

A Microsoft National Broadcasting Corporation, az MSNBC 2001. szeptember 22-én arról tájékoztatott, hogy az UA 93-as járata késve szállt fel, és csak 8.41 perckor gurult ki a kifutópályára. Csaknem két órán át tartózkodott a légtérben, és 10.37 perckor zuhant le. Ha megbecsüljük a megtett távolságot, valamint a repülési időt, akkor a 93-as járat letérhetett kijelölt útvonaláról valamikor 9.45 perc és 10.00 óra között. Csak a pontosság kedvéért emlékeztetünk arra, hogy a Világkereskedelmi Központ mindkét tornyába 9 óra 6 percig már becsapódtak a "katasztrófa-gépek". A New York-i repülőtereket 9.17 perckor lezárták. Szinte elképzelhetetlen, hogy bármely amerikai légiirányító, aki szolgálatban volt 9.45 és 10.00 között ne szerzett volna arról tudomást, hogy a kereskedelmi légiközlekedés az Egyesült Államokban vészhelyzetbe került "öngyilkos repülőgépek" akciói következtében.

Nos ebben a vészhelyzetben - legenyhébben kifejezve is - igen különös, ha egy normális útvonalán repülő utasszállító gép arra kér engedélyt, hogy 180 fokos szögben megfordulva irányt változtasson, és másfél órai repülés után Washington D.C.-ben szálljon le. Ha a pilóta mindezt idegességében tette, akkor is tudnia kellett, hogy sokkal közelebb is van több elérhető repülőtér, ahol leszállhat. Itt is megjegyezhetjük, hogy a valódi párbeszéd megismerésére a gép pilótái és a földi légiirányítók között még várnunk kell a szokásos "nemzetbiztonsági érdekre" való hivatkozás miatt.

Az elektronikus tömegtájékoztatási hálózatok igen hamar ejtették azt a történetet, hogy a 93-as járatot lelőtték. Az újabb sztori arról szólt, hogy a 93-as járat utasai felhívták telefonon családjaikat, és beszámoltak nekik a géprablásról. A gépeltérítők éles pengével felfegyverkezve hatalmukba kerítették az utasokat és a személyzetet, majd közölték velük, hogy a washingtoni Kapitólium épületébe kívánnak becsapódni. A géprablók megcsonkítottak és feldaraboltak egyes utasokat feltehetően a náluk lévő plasztik késekkel és borotvapengékkel. Mindez nem lehetett könnyű nekik. Arról eddig nem érkezett hír, hogy a vérengzést milyen párbeszéd előzhette meg. Tény viszont, hogy a tömegtájékoztatási hálózatok hamarosan ejtették ezt a sztorit is.

A TIME magazin szeptember 24-én arról számolt be, hogy az egyik utas telefonon ezt közölte:

"Elraboltak minket, de udvariasak hozzánk."

Kedves olvasó! Egy valamirevaló átlagpolgárnak illik ám mindezt elhinnie. Nem azért terjesztenek ilyen történeteket komoly intézmények és tájékozott, ámbár kritikátlan újságírók, hogy senki se higgye el azokat. A terv kigondolói jól tudták, hogy a 93-as számú járat nem érhet földet és a pilóták, valamint az utasok nem mondhatják el valódi tapasztalataikat. Nem engedhették meg maguknak a mestertervezők, hogy "bármelyik géprabló" életben maradjon vagy pedig az egészben maradt gépnek átvizsgálhassák az elektronikus irányítórendszerét. Az egyetlen lehetőség, ami maradt számukra: az a 93-as jelű járat lelövése volt, de úgy, hogy lehetőleg minél jobban szétzúzódjék, és ne lehessen értékelhető nyomokat találni a roncsok között.

Kik voltak az értelmi szerzők?

2001. szeptember 11-e előtt a sok tízmilliárd dollárért működtetett amerikai katonai és belföldi hírszerzésnek, - a CIA-nak, az FBI-nak, a Védelmi Hírszerző Ügynökség-nek, a Nemzetbiztonsági Ügynökség-nek - állítólag halvány sejtelme sem volt arról, hogy ilyen katasztrofális eseménysorozatra sor kerülhet Amerikában. Mégis egy vagy két napra rá az FBI bámulatra méltó gyorsasággal már közreadta a 19 géprabló nevét, valamint a bűnügyi nyilvántartás számára készült fényképét. Az egyszerű ember joggal kérdezi - honnan tudta hirtelen az FBI -, hogy kik voltak a merényletet végrehajtó géprablók? Előzőleg semmiről nem tud semmit, utólag pedig szinte órák alatt kideríti, hogy kik voltak a tettesek. A közreadott nevek és fényképek mohamedán géprablókra utalnak. Az is kérdés, hogy honnan lehet egy törvénytisztelő muszlimot megkülönböztetni egy rejtőzködő, géprablásra készülődő álnok muszlimtól? Az is lehet, hogy az utaslistákat átfutva kiválasztották a mohamedán hangzású neveket és ezek hordozóit azonnal előléptették gyanúsított géprablókká. Valahogy így: ha mohamedán vagy, akkor te vagy a géprabló.

Carol A. Valentine: "Operation 9/11: No suicide pilots" című nagy feltűnést keltő írásában, amely az Interneten http://www.eionews.com/psyops/news/carolvaletine.htm címen található, beszámol arról, hogy 2001. szeptember 30-án átnézte a szóban forgó négy repülőgép utaslistáját. Meglepetésére a listákon a megjelölt géprablók nevei nem szerepeltek. Az URL-listák átvizsgálása után tovább folytatta kutatását a "Usenet" internetes oldalain. Ebből megállapította, hogy a AFJS@webtv.net is tudatta, hogy a géprablók nevei egyáltalán nem szerepeltek a szeptember 27-i listákon. Mindez nem perdöntő, de alátámasztja azt a hipotézist, hogy foglalkozni kell azzal a lehetőséggel: miszerint az FBI nem közli a való tényeket, a légiközlekedési vállalatok megnyilatkozásai pedig közelebb állhatnak a valósághoz. Nem lehet tehát kizárni azt, hogy a megjelölt "géprablók" nem tartózkodtak az eltérített gépek fedélzetén. A kutatónak azonban azt is számításba kell vennie, hogy a légiközlekedési vállalatok vagy hallgatnak, vagy segítik alátámasztani a hivatalos magyarázatot. Ezért a hivatalosan közölt utaslisták bizonyító ereje kérdéses. Könnyen lehet rájuk tenni neveket, és el is távolítani azokat.

A hivatalos álláspontot terjesztő tömegtájékoztatás azt várja el a be nem avatott átlagemberektől, hogy higgyék el, miszerint valahol Közép-Ázsiában, ismeretlen helyen - esetleg egy barlangban - rejtőzködő személy mozgatta a szálakat, akinek 300 millió dollárnyi vagyona van. Már az is érdekes kérdés, hogy honnan tudják az amerikai hatóságok, így például az FBI, hogy mekkora Oszama bin-Laden vagyona? Tény, hogy a világ bankrendszere erősen centralizált és irányítói bin-Laden ellenségeinek tekinthetők. De hogyan volt képes egy ilyen barlanglakó-terrorista megtartani óriási vagyonát a nagyhatalmú nemzetközi bankárok akarata ellenére?

A terrorista zseninek kikiáltott bin-Laden nem vállalta magára e sikeres terrorakció dicsőségét. Még arra sem vállalkozott, hogy valamiféle követeléssel álljon elő. Munkatársainak azonban hogy-hogy nem megengedte, hogy eredeti mohamedán neveiket használják, és hogy olyan világos és egyértelmű nyomokat hagyjanak hátra, amiket az FBI követni tud. Így például az egyik a bostoni repülőtérnél hagyta az autóját. Szerencsére egy ismeretlen felhívta az FBI figyelmét erre a gépjárműre. És még ennél is nagyobb szerencse, hogy az FBI megtalálta benne az egyik merénylő öngyilkos feljegyzéseit, valamint a mohamedánok szent könyvének: a Koránnak az egyik kópiáját. A szóban forgó öngyilkos jelölt azonban még egy másik hosszú dokumentumot is írt arab nyelven, amit egyelőre még nem tudni miért, de eltett a csomagjába.

Úgy tűnik, hogy az FBI nyomozói szerencsés csillagzat alatt születtek, mert ez a bizonyos csomag nem került fel a 11-es járatra. Így az FBI megtalálhatta azt is a repülőtéren. Igaz, kissé nehéz logikusan megmagyarázni, hogy Atta miért vitt magával egy öngyilkos merénylethez bőröndöt? Mindenesetre a 93-as számú járaton is volt az egyik géprablónál hasonló feljegyzés. És milyen szerencse, hogy ez a feljegyzés túlélte a tragikus becsapódást, noha maga a repülőgép apró darabokra zúzódott. Ez a meglepő körülmény még a híres Bob Woodward-nak is felkeltette a figyelmét, és arra késztette a világ talán legjobban megfizetett, a megrendelő igényeit mindig tiszteletben tartó "oknyomozó-újságíróját", hogy erről is írjon egy cikket.

Kis megtévesztés - nagy félrevezetés

Közismert, hogy ha a célzásnál akár csak egy tized millimétert is hibázunk, az már hosszabb távon sok kilométeres tévesztést eredményezhet a célnál. Ezért érdemes foglalkozni azzal a kis hazugsággal, amelyből aztán gomba módra sok-sok nagy hazugság nőtt ki. Ha ezt a picinyke hazugságot nem dobják be, akkor nehéz lett volna elhitetni a közvéleménnyel, hogy arab terroristák raboltak el utasszállító gépeket a világ legvédettebb légterében, s hogy akciójukat afganisztáni barlangjából a gonosz Oszama bin-Laden irányította. Nem lett volna olyan egyszerű beindítani a "War on Terror"-t, azaz a terrorizmus elleni harc címén megszállni Afganisztánt, Irakot és végrehajtani azt a programot, amelyet Zbigniew Brzezinski fejtett ki részletesen "A nagy sakktábla" című munkájában 1997-ben.

Az induló kis megtévesztés rendkívül átgondolt manipuláció volt és arra utal, hogy a háttérhatalom gondolati műhelyeinek a szakképzett munkatársai eszelhették ki. Ez a következményeiben nagyra nőtt kis hazugság Barbara Olson-ról szólt, a CNN konzervatív kommentátoráról, aki Ted Olsonnak, az Egyesült Államok szövetségi kormánya fő jogi képviselőjének volt a felesége. Barbara Olson állítólag kétszer is felhívta a férjét az AA 77-es járatáról, méghozzá egy ülőhelyhez rögzített telefonról, mielőtt a gép becsapódott a Pentagonba. Ez a CNN által 2001. szeptember 12-én sugárzott - és semmivel nem bizonyított állítás - képezte az alapját annak, hogy "géprablás" történt. Barbara Olson szívszorongatóan megindító telefonhívásai nélkül semmi bizonyíték nem lett volna arra, hogy gépeltérítők játszottak szerepet a szeptember 11-n a négy repülőgép katasztrófájában. Hasonló állítások láttak napvilágot szeptember 16-án Todd Beamer utasról, és más utastársairól is. De a döntő fontosságú momentum az, hogy egyedül Barbara Olson története kapott nyilvánosságot szeptember 11-én, és az azt követő napon. Vagyis az ő története volt az a hólabda, amely végiggurulva a kritikátlan tömegtájékoztatás meredek lejtőin hírlavinává dagadt.

A görgő lavina magához ragadott útközben olyan személyeket, mint Oszama bin-Laden és a többi terrorista. Szeptember 12-én délután a háttérhatalom tulajdonában lévő tömegtájékoztatás kommentátorai már mind a szörnyű muszlim géprablókról beszéltek, és elárasztották a lakosságot az Oszama bin-Ladenről szóló, eddig titkosnak számító információkról. A szándékosan elhelyezett kis megtévesztés lényeges volt. Ezt úgy is felmérhetjük, ha elképzeljük, hogy mi lett volna az amerikaiak véleménye a merénylet másnapján, ha a CNN nem tálalja ezt a történetet. Elhitte volna-e bárki is a kormányzat verzióját, hogy egy Cesna irányítására se alkalmas hétvégi műkedvelő-pilóták dobozvágókkal átveszik nagy méretű, sugárhajtású gépek irányítását, majd virtuóz szakértelemmel égből lecsapó fegyverként használják.

A CNN által sugárzott tudósítás így hangzott: "Barbara Olson a konzervatív kommentátor és ügyvéd riasztotta férjét, a szövetségi kormány fő jogi képviselőjét, hogy azt a gépet, amelyen tartózkodik, kedd reggel eltérítették. Ezt közölte a CNN-nel Ted Olson. Röviddel ezután a 77-es járat becsapódott a Pentagonba. Ted Olson elmondotta a CNN-nek, hogy felesége tájékoztatása szerint valamennyi utast, és a személyzet összes tagját, köztük a pilótákat is, a gép hátsó részébe terelték össze a felfegyverzett géprablók. A fegyverek, amiről említést tett, kések és kartondoboz-vágók voltak. Úgy érezte, hogy megszűnt az irányítás és arra kérte a férjét: közölje a pilótával, mit tegyen."

Azonnal kiderül, hogy a CNN egyetlen helyen sem idézi közvetlenül Ted Olson-t. Ha ez a riport hiteles lett volna, akkor a következőképpen kellett volna fogalmaznia: ahelyett, hogy "Ted Olson azt mondta a CNN-nek, hogy a felesége arról tájékoztatta, hogy valamennyi utas és repülési személyzet...". Így kellett volna hangoznia az egyértelmű megfogalmazásnak: "Olson úr elmondotta a CNN-nek, a felesége közölte vele: 'valamennyi utas és a személyzet tagjai...' ".

Ez a látszólag alig különböző megfogalmazás az angol nyelvben lényeges különbséget takar, ugyanis az egyik az úgynevezett "indirect speech" - függő beszéd, a másik pedig az ún. "direct speech" - egyenes beszéd, amely pontosan és szó szerint idéz. Ez jelzi, hogy az a szerkesztő, aki a CNN sztoriját fogalmazta, nem beszélt közvetlenül Ted Olsonnal.

Ha elképzeljük, hogy élettársunk éppen most vesztette életét egy repülőgép-szerencsétlenségben, feltehetően nem lennénk képesek arra, hogy a CNN-nek nyilatkozzunk róla, hiszen minden bizonnyal sokkos állapotban lennénk. Ha pedig már összeszednénk magunkat, az akkor is lassú folyamat lenne és személyiségtől függően vagy a szerencsétlenség helyét keresnénk fel, vagy várnánk, hogy a hatóságok hivatalosan megerősítsék a tragikus hírt. Tény az, hogy Ted Olson csak hat nap múlva jelent meg újra munkahelyén. Nagyon is kétséges, hogy ha valaki olyan állást tölt be, mint Ted Olson, akkor az lenne az első dolga, hogy felhívja a CNN-t, és mindezt elmondja nekik. Ted Olsonnak, mint képzett politikusnak és jogásznak tudnia kellett, hogy ilyen kritikus időpontokban mindennek van jelentősége, és minden összefügghet a nemzetbiztonsági szempontokkal. Ezekben a napokban rendkívüli biztonsági intézkedésekre került sor, és a helyzet felmérése a Nemzetbiztonsági Tanácsra tartozott, annak döntéséhez pedig minimum két-három napra volt szükség.

Ha a CNN riportja Ted Olson-ról valóban megtörtént volna, akkor ő valószínűleg csak néhány nap múlva teljesítette volna a CNN kérését, hogy diszkrét, kétszemélyes interjúban elmondja: milyen fájdalmat érez felesége elvesztésén. Ilyen interjúnak nyoma sincs a CNN vagy más intézmény archívumában. A tények azt mutatják, hogy Ted Olson elkerült minden személyes hivatkozást felesége halálára, amikor néhány szó erejéig megszólalt. Ezt valakik, valahol nem találták elegendőnek. Ezért a támadás után hat hónapra - állítólag a London Telegraph tudósítója Toby Harnden - készített vele interjút. Ezt 2002. március 5-én közölte a lap és "She Asked Me How To Stop The Plane" (Azt kérdezte, hogyan állítsuk meg a repülőgépet) címmel jelent meg. Az interjú ezt követően más címmel ugyan ("Revenge Of The Spitfire" - "A harcigép bosszúja"), de több más nyugati országban is megjelent, végül a "The West Australian" című lap is leközölte 2002. március 23-án. Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államok lapjai nem közölték le. Ennek az eljárásnak jogi természetű okai is lehetnek. Ugyanis, ha az amerikai szenátus különbizottsága igényt támasztana ezen állítás igaz voltának a bizonyítására, akkor Ted Olson ellen a külföldi lapokban megjelent állításokat nem lehetne felhasználni. Az amerikai törvények ezt nem teszik lehetővé.

Érdekes tény, hogy a CNN által először bedobott történet sokat gyarapodott szeptember 12-e óta. Néhány példa erre: Theodore Olson állítólag ezeket mondotta:

"Nehezen jutott keresztül a hívásával (mármint Barbara, a feleség -DJ), mert nem a mobiltelefonját használta - hanem az üléshez rögzített telefont vette igénybe." - mondotta Olson úr. "Azt hiszem nem volt nála a retikülje, mivel 'R' beszélgetést kért (azaz a hívott fél által fizetendő "collect-call" telefonhívást kezdeményezett - DJ), az Igazságügyi Minisztériumon keresztül próbált elérni - ami soha nem könnyű. Azt akarta tudni 'Mit mondhatnék a pilótának? Mit tehetek? Hogyan állíthatom le ezt?' ... "

Barbara Olsonnak ez az aligha hihető telefonbeszélgetése azt állítja, hogy a gép személyzete - vele együtt - a repülőgép hátsó részébe volt terelve, és mindezt udvariasan hajtották végre a dobozvágóval fenyegetőző mohamedán gépeltérítők, akik valamilyen okból még nem döntötték el, hogy mit is tegyenek áldozataikkal.

Ennél a pontnál érhetjük tetten a megtévesztést. Az American Airlines Boeing 757-es típusú gépe valóban fel van szerelve az ülőhelyeken telefonokkal, de ezek nem olyan típusú készülékek, hogy egyszerűen fel lehet venni őket és kérni a telefonközpont kezelőt. Sok repülőgépen ezt a telefont arra lehet felhasználni, hogy az utasok egymás között díjtalanul beszélgethessenek. Ha azonban a repülőgépen kívül kívánnak hívást eszközölni, akkor ezt csak hitelkártyájuk használatával tehetik meg. Ted Olson azonban maga állítja, hogy feleségének, Barbarának, nem volt ilyen hitelkártyája, amikor telefonált.

Tovább hitelteleníti a történtet az, hogy az American Airlines előre meghatározott kapcsolási díjat (2.50 dollárt) számol fel, majd pedig percenként 2.50 centtől 5 dollárig terjedően beszélgetési díjat. A kapcsolási díj döntő momentum. Anélkül, hogy valaki előre kifizetné a hitelkártyájának a lehúzásával, nem léphet kapcsolatba a gépen kívüli külső telefonhálózattal. Ha tehát nincs hitelkártya, akkor az üléshez kapcsolt telefon inkább csak egy plasztik játékszer, semmint használható készülék.

De hátha csak arról van szó, hogy Theodore Olson rosszul emlékezett és feleségének Barbarának sikerült kölcsönvennie egy hitelkártyát valamelyik utastársától? A meseszerű történet így sem lesz hihetőbb. Mert ha Barbara így tett volna, mihelyt áthúzta a hitelkártyát a telefonon, akkor ez a mozdulat már lehetővé tette számára, hogy bárkivel beszélhessen - olyan sokáig, ameddig csak óhajt. Ilyenkor már semmi szükség nincs arra, hogy bejelentse "This is a collect call" - vagyis, hogy ez egy "R" hívás, amit a hívott fél fizet. Ha tehát a józanészre és a legegyszerűbb logikára támaszkodunk, akkor az Olson-féle telefonhívás verziója nem hihető. Bármely amerikai hivatalos személynek, aki ezt az állítást kétségbe vonja, nem kell mást tennie, mint bírság terhe mellett megidéztetnie a telefontársaságot, valamint bekérnie az Igazságügyi Minisztérium telefonbeszélgetéseiről szóló feljegyzést. Ezt most is meg lehet tenni. Egyértelműen tisztázni lehetne, hogy vajon számláztak-e ezen a napon, ebben az időpontban az American Airlines 77-es járatáról folytatott telefonbeszélgetéséért díjat az amerikai kormány jogi képviselőjének vagy sem? Ez kemény bizonyíték lenne, de nem tudunk arról, hogy beszerzésére sor került volna a mai napig.

Tudjuk viszont, hogy a légiirányítók fokozott figyelemmel kísérték a radarrendszeren keresztül a 77-es járatot, amely igen nagy sebességgel, nagyon alacsonyan repült és olyan fordulók sorozatát hajtotta végre, ahol nagyon nagy gravitációs erő nehezedett a repülőgép testére. Ez bizonyított tény. Ilyen helyzetben egy ülésre szerelt telefonnak a használata teljeséggel lehetetlen. A Boeing 757-es telefonjai vagy a Földön elhelyezett mobiltelefon-tornyokon, illetőleg műholdakon keresztül működnek, hogy stabil kapcsolat jöhessen létre. Igen alacsony magasság és rendkívüli sebesség esetén - a repülőgép szélsőséges helyzetváltozásai miatt - normális telefonkapcsolatra ez a továbbítási módszer nem használható.

Ugyanezt lehet elmondani a United Airlines 93-as járatára vonatkozóan is. Ez a gép a radarernyő szerint végig rendkívüli sebességgel haladt. Mégis a 77-es járathoz hasonlóan a géprablók megengedték az egyik utasnak: Todd Beamer-nek, hogy egy 13 percig tartó telefonhívást bonyolítson le. A Pittsburg Channel nevű tv ezzel kapcsolatban a következőt sugározta 2001. szeptember 16-án:

"Todd Beamer, a Boeing 757-es egyik fedélzeti telefonjáról 13 percen át beszélt Lisa D. Jefferson-nal - mondotta Beamernek a felesége. Beamer részletes tájékoztatást adott a géprablásról - és miután a telefonkezelő is tájékoztatta őt a World Trade Center és a Pentagon elleni támadásokról - azt mondotta Beamer, hogy ő és a többiek ellen akarnak állni a terroristáknak." Itt ismét ki kell emelni, hogy Lisa Beamer asszony személyesen nem kapott telefonhívást a férjétől, Toddtól. Őt csak később tájékoztatta a GTE telefonvállalat egyik telefonkezelője, hogy a férje állítólag telefonált a gépről.

Úgy gondoljuk, hogy a tömegtájékoztatás irányában a legnagyobb hatást Barbara Olson sztorija tette. A történet nemcsak irányadó volt, de újból és újból megerősítést nyert. A már hivatkozott West Australian nevű újság fényképet közölt Theodore Olsonról. Az Egyesült Államok kormányának fő jogi képviselője ülve látható, bőrkötésű jogi szakkönyvek társaságában, amelyek a Legfelsőbb Bíróság döntéseit tartalmazzák. Előtte halott feleségének a képe. Hihető, hogy egy ilyen komoly ember, a jog és az igazságszolgáltatás eme kiemelkedő személyisége, képes lenne akár a legkisebb hazugságot is mondani olyan ügyben, amelynek rendkívüli kihatása van az egész nemzet biztonságára?

Nézzük meg, hogy maga Theodore Olson hogyan vélekedik minderről? 2002. március 21-én, a Washington Post megjelentetett egy cikket, amelynek a címe is már sokat mondó: "A hazugság korlátai". Ebben a szerző, Jim Hoagland azt írja, hogy perverz becsületesség hangzik ki Theodore Olson fő jogi képviselő Legfelső Bíróságon tett nyilatkozatából. Eszerint Olson kijelentette:

"Könnyű elképzelni végtelenül sok olyan helyzetet, amelyben egy állami tisztségviselőnek teljesen legitimnek tekinthető okai lehetnek arra, hogy hamis információkat adjon."

Lehetséges-e az elektronikus géprablás?

Az 1970-es években Amerikának szembe kellett néznie azzal, hogy egyre több polgári repülőgépet térítettek el. Azért, hogy ennek gátat szabjanak, két amerikai multinacionális cég együttműködve a Legfejlettebb Védelmi Projektek Ügynökségével (Defense Advanced Project Agency - DARPA) elhatározta, hogy kidolgozza azt a technikai eljárást, amellyel távirányítású ellenőrzés alá lehet venni az elrabolt gépeket. Ennek a technikai eljárásnak Joe Vialls azt a nevet adta, hogy "Home Run" (a "Home Run" a baseball-ban a hazafutást jelöli és Joe Vialls ezt képletesen úgy értelmezte át, hogy visszaveszik a géprablóktól az eltérített gépet és hazavezetik). A "Home Run" lehetővé tette a földi irányítóknak, hogy lehallgassák a pilótafülkében folytatott beszélgetést, majd pedig távirányítású eszközökkel átvegyék a teljes ellenőrzést a komputerizált repülésirányító rendszer felett.

Joe Vialls írja a http://www.geocities.com/mknemesis/homerun.html honlapon:

"A 70-es évek közepén két amerikai multinacionális cég együttműködött a DARPA-val egy olyan projekten, amely azt a célt szolgálta, hogy elősegítse távirányítással az eltérített amerikai repülőgép visszaszerzését. Ez lehetővé tette különleges kiképzésű földi irányítók számára, hogy abszolút ellenőrzésük alá vegyék az elrabolt repülőgépet, távirányítású, komputerizált repülés-irányító rendszer útján. Az ellenőrzés átvétele időpontjától kezdve, tekintet nélkül a géprablók vagy a repülőgép-irányító személyzet kívánságára, az elrabolt repülőgépet vissza lehet szerezni és automatikusan leszállítani a kiválasztott repülőtéren. Mindez nem okoz több nehézséget, mint egy rádióirányítású repülőgép-modell leszállítása. Ez volt az a rendszer, amelyet felhasználtak annak a négy repülőgépnek a közvetlenül a Földről történő irányításához, amelyek a látványos támadásokat végrehajtották New Yorkban és Washingtonban 2001. szeptember 11-én."

A már hivatkozott "Home Run" technológia alkalmazásához szükséges a szigorúan titkos számítógépes-kódok áttörése. Minden valószínűség szerint erre került sor szeptember 11-én. Vialls erről így ír:

"Azért, hogy a Home Run valóban hatékony legyen, teljes mértékben integrálni kell valamennyi, a repülőgép fedélzetén lévő rendszerrel. Ezt csak új légi járművek kifejlesztésével lehet megvalósítani, amelyek közül ebben az időben már számos a tervező asztalon volt. Rendkívüli titoktartás közepette a multinacionális vállalatok és a DARPA tovább haladt ebben az irányban és úgynevezett "hátsó ajtókat" (back doors) épített be az új fedélzeti komputerekbe. Ebben a vonatkozásban két nyilvánvalóan nehéz követelménynek kellett eleget tenni:

Először is egy olyan kontroll-csatornát kellett beépíteni, amelynek a segítségével át lehetett venni a repülés-irányító rendszert, és a repülő légijárművet vissza lehetett irányítani a kiválasztott repülőtérre.

Másodszor olyan elrejtett hangcsatornát is el kellett helyezni, amelynek a segítségével követni lehetett a pilótafülkében elhangzott beszélgetést. Amikor az elsődleges csatornát aktiválták, a légijármű valamennyi funkciója a földi irányítás közvetlen ellenőrzése alá került, véglegesen eltávolítva a géprablókat és a pilótákat az irányító kapcsolóktól."

Vialls is úgy látja, hogy e rendszernek a kifejlesztése a legjobb szándékoktól vezérelve kezdődött meg. Célja az volt, hogy életeket mentsen. De azt is feltételezhetjük, hogy az állítólagos jó szándék mögött már kezdettől fogva egy másik megfontolás is jelen volt. Ez a technológia ugyanis a repülőgép transzponderének a hullámhosszait használja és ezért van az, hogy ha ezzel a technológiával átveszik a gép irányítását, akkor a pilóták többé nem képesek továbbítani azt a bizonyos vészjelzést, amely tájékoztat arról, hogy a gépet elrabolták, annak dacára, hogy több olyan hely is van, ahonnan ez a vészjelzés leadható.

Ezzel magyarázható az, hogy a hivatalos verzió szerint a transzpondereket egy bizonyos idő után kikapcsolták, miután a repülőgépek rendellenesen kezdtek viselkedni. Joe Vialls kiemelte: a Home Run technológiának megvan az a lehetősége, hogy lehallgassa a pilótafülkében történteket, s egyidejűleg kikapcsolja azokat a mikrofonokat is, amelyek a pilóták normális beszélgetését továbbítják a pilótafülke fekete dobozban lévő hangrögzítőjéhez. Ilyen esetben a fekete doboz magnetofonja nem vesz fel semmit, mert abban a pillanatban kikapcsolódott, amikor a távirányítás átvette a repülőgép vezérlését.

A német Lufthansa vezetői 1992-ben és 1993-ban - miután tudomást szereztek a Home Run technológiáról - intézkedtek ennek a technológiának az általuk használt repülőgépekből való eltávolítására.

Brian Desborough amerikai kutató, aki korábban a Boeing Corporation tudományos munkatársa volt, a következőket közölte David Icke-kal, aki ugyancsak részletesen foglalkozik a 9/11-ra vonatkozó hivatalos álláspont ellentmondásainak az elemzésével "Alice in Wonderland and the World Trade Center Disaster" - "Alice a Csodák Országában és a Világkereskedelmi Központ katasztrófája" című munkájában. Neki mondotta el Desborough a következőket:

"Eltérően az olyan korábbi repülőgépektől, mint a Boeing 747-es, amely konvencionális - hidraulikusan működtetett - repülésirányító berendezéssel volt ellátva, a Boeing 757-es és 767-es repülőgépek, amelyek a szeptember 11-i incidensekben részt vettek, valamint az Airbus 300, amelyik lezuhant Queens mellett, New Yorkban, már "fly-by-wire flight control system"-mel voltak felszerelve súlycsökkentés céljából. Ezekhez a repülőgép-típusokhoz tartozott egy olyan speciális fekete doboz, amelyet a DARPA fejlesztett ki, hogy ha terroristák megkísérelnék elrabolni, és a repülőgép letérne kijelölt útvonaláról, akkor a fekete doboz megakadályozza - bárki is irányítja a repülőgépet -, hogy repülési parancsokat továbbítson a repülőgép külső irányító berendezéseihez és a motorokhoz. Ehelyett a repülőgép egy rejtett szövetségi létesítmény földi támaszpontjáról irányítva repül majd tovább.

Valószínű, hogy a Global Hawk távirányítású megfigyelő repülőgépe mintegy 15 000 méter magasban körözött New York felett 2001. szeptember 11-én azért, hogy a földi irányító rendszert valósidejű pozíció-meghatározással tájékoztassa a WTC felé tartó gépekről. 15 000 méter magason a megfigyelő gép már nem látható szabad szemmel a Földről. Tudomásom van egy szigorúan titkos kutató vállalatról Kaliforniában, amely tankok számára készíti a legfejlettebb technológiájú motorokat. Egy távoli megfigyelő gép köröz minden nap biztonsági okokból e vállalat felett, de ez a repülőgép a Földről nem látható."

Ami ebből figyelemre méltó, az az, hogy a Világkereskedelmi Központ irányába haladó gépek Földről történő távirányítása teljes mértékben lehetséges volt. Azt már ki-ki döntse el, hogy egy ilyen rendkívül bonyolult, nagy felkészültséget és sok repülési gyakorlatot igénylő műveletet gyengén kiképzett, amatőr repülők hajtottak-e végre, akikre egy Cessna-t sem mertek rábízni a különböző pilótaoktatók, vagy pedig nagy felkészültségű szakemberek a csúcstechnológia minden eszközét felhasználó távvezérlési technológiával?

9/11 előtörténete

Amikor a nemzetközi főhatalmat gyakorló beruházó bankárok és az általuk szuperkorporációként irányított Egyesült Államok legfőbb vezetői úgy döntöttek, hogy a Szovjetunió - totális világháború nélküli - felszámolása érdekében fokozzák a kommunista birodalom destabilizálását, akkor arról is határoztak, hogy nemcsak léprecsalják a Szovjetuniót Afganisztánban, de azt egyben át is alakítják a Szovjetunió Vietnámjává. A hatalom és a vagyon világszintű centralizációjához és koncentrációjához, és ezen keresztül az egy központból irányított új világrendhez mindig is háborúk sorozatán keresztül vezetett az út. Azt követően, hogy Brzezinski javaslatát elfogadták, megkezdődött a fundamentalista iszlám milíciák megszervezése kifejezetten abból a célból, hogy velük buktassák meg a Moszkva-barát kabuli kormányzatot, és így a szovjet hadsereg is elmerüljön egy megnyerhetetlen gerilla háború mocsarában.

A Dzsihád Inc., azaz a "Szent Háború Részvénytársaság" érdekeltjeinek első nagyszabású tanácskozására 1985-ben, New Yorkban került sor. De további harminc amerikai hivatal is hozzálátott fiatal muszlimok megnyeréséhez, akiket aztán Pakisztánban képeztek ki. Korán-iskolák százaiban oktatták azokat az iszlám-fanatikusokat - az agymosás és tudatmódosítás legfejlettebb módszereivel - akik később mindezt öngyilkos merényleteknél és fegyveres akcióknál hasznosították. Egyes kulcsszereplőket amerikai katonai iskolákon képeztek tovább. Így jött létre a nyolcvanas évek során mintegy 200 000 főből álló erő, amely az amerikai ellenőrzés alatt álló Pakisztán, és annak titkosszolgálata az ISI, irányítása alatt állott. A finanszírozásról mindenekelőtt Szaúd-Arábia gondoskodott, de jelentősen hozzájárult a költségekhez az ISI által felügyelt heroin-üzletből származó jövedelem is. A híres "Arany háromszög" helyett Pakisztán és Afganisztán vált a heroinpiac első számú szereplőjévé. Szakértők szerint az így összegyűlt mintegy hat milliárd dollár tette lehetővé az iszlám csapatok felállítását, és ezek közé tartozott az a szaúd-arábiai egység is, amelyet Oszama-bin-Laden vezetett.

A hivatalos legenda szerint Bin Laden a szovjetek Afganisztánból történő kiűzése után szembekerült Amerikával és annak halálos ellenségévé vált. Egyes kutatók, így többek között a német Mathias Bröckers és Andreas Hauss is, azt állítják, hogy Bin Laden ugyan soha nem volt Amerika barátja, de az irányítása alatt álló csapatok továbbra is az amerikai külpolitika eszközéül szolgáltak illegális szervezetként. Mindig ott aktivizálódtak, ahol továbbra is érvényben volt, hogy el kell űzni a hitetleneket. Így például Csecsenföldről kiűzni az oroszokat vagy Koszovóból a szerbeket. Bin Ladent a 1990-es évek közepétől, mint veszedelmes terroristát kezelték, de nemzetközi elfogatóparancsot csak akkor adtak ki ellene, amikor nem más, mint a líbiai Kadhafi kezdeményezte ezt 1998-ban az Interpol-nál.

Az Egyesült Államok ezt megelőzően nem tett erőfeszítéseket, hogy "nevelt gyermekét" rendőrileg is kerestesse. Ugyanez vonatkozik az angolokra is, akik az Al-Kaida emberei segítségével Líbiában terrorista tevékenységet kezdeményeztek. A különböző Bin Laden tulajdonában lévő vállalatokat sógora, Khalid Bin Mahfouz, irányította, aki a szaúd-arábiai királyi-ház bankárja is volt. Mahfouznak azonban volt egy második otthona is, méghozzá a texasi Houstonban. Bin Laden két testvére pedig egészen 2001. szeptember 13-i elutazásukig, a jótékonykodással foglalkozó iszlám szervezetet, a WAMY-t irányították a virginai Falls Church-ből.

Az iszlámista terrorcsoportok szent háborúja tehát nem az arab mecsetekből vagy az afganisztáni barlangokból indult el. E terrorcsoportok felállítását amerikaiak kezdeményezték, ők képezték ki és fegyverezték fel. 9/11 és elkövetői ebből a szokatlan koalícióból kerültek ki. Mathias Bröckers és Andreas Hauss szerint az is biztosnak látszik, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei 2001. szeptember 11-e után is közvetve együttműködnek az Al-Kaidával.

Seymour Hersh, amerikai tudósító, személyes élmények alapján számolt be arról, hogy Washingtonból érkezett parancsra kellett egy folyosót szabadon hagyni az amerikai hadseregnek Conduzból Pakisztán irányába, amelyen keresztül az Al-Kaida és a talibán harcosok ezrei tudtak elmenekülni. Hersh szó szerint ezt írta: "Miután megírtam a történetet, megtudtam még, hogy állítólag Bin Laden legközelebbi családtagjai közül is néhányan elmenekültek ennek az evakuációnak a során. Mi engedtük meg ezt nekik, mi hagytuk őket elmenekülni." Mindezt Hersh a Jane Wallace-nek adott interjújában mondotta el.

Ezeket a Talibán és az Al-Kaida oldalán küzdő harcosokat Musharraf pakisztáni elnök és a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI, ki akarta menekíteni, amiként azt Hersh megtudta. Az ISI vezetője 2001. szeptember 10-én Mahmud Ahmed volt, aki hat hónappal később váratlanul lemondott igazgatói tisztségéről. Kiderült, hogy az ő megbízásából utaltak át Mohammed Atta - vezető-szerepet betöltő terroristának - százezer dollárt. Seymour Hersh szerint az említett evakuálásnak tehát valójában nem az volt a célja, hogy futni hagyják az Al-Kaida tagjait, hanem az, hogy telejsítsék Musharraf és az ISI kérését, saját embereik megmentése érdekében. De "az ő embereik" azonban nem csupán pakisztáni katonákból és a titkosszolgálat kiképzőiből tevődtek össze, hanem a Talibán és az Al-Kaida elit embereiből is. Az Al-Kaidá-t tehát az Egyesült Államok olyan szövetségesei is támogatták, mint Pakisztán és Szaúd-Arábia, és amikor ez szükségessé vált, menedéket is nyújtottak a tagjainak.

"Az Új Amerikai Évszázad"

1999. januárjában az egyik amerikai "Think-Tank" (gondolati műhely, kutatóintézet), amely a "Project for the New American Century", a PNAC (az Új Amerikai Évszázad Terve) nevet viselte, közzé tett egy tanulmányt az amerikai védelmi erő újjászervezéséről. A PNAC igazgatói között ott volt a neoliberális hangadónak számító Paul Wolfowitz, aki Donald Rumsfeld védelmi miniszter egyik helyettese. A nagy olaj- és fegyvergyártó érdekeltségek által finanszírozott "think-tank" ebben a tanulmányában ezt írja a Perzsa-öböllel kapcsolatos stratégiáról:

"Az Egyesült Államok évtizedek óta arra törekszik, hogy tartós szerepet játszon az Öböl-térség regionális biztonságában. Miközben a megoldatlan konfliktus Irakkal közvetlen igazolást nyújt ehhez azzal, hogy a Szaddam Husszein rendszer miatt van szükség a nagy amerikai fegyveres erőre."

De a Szaddam-rendszer eltávolítását követően is szükség lesz katonai támaszpontokra Kuvaitban és Szaúd-Arábiában, mert Irán "éppen úgy fenyegetheti az amerikai érdekeket, mint Irak". Azért, hogy az amerikai hadsereg világméretű befolyásgyakorló fegyveres erővé váljék, amely "képes egyszerre több ponton is győztes háborút folytatni," az említett tanulmány szerzői szerint elengedhetetlen a katonai kiadások évenkénti 15-20 milliárd dollárral való megemelése. A szerzők az általuk javasolt stratégiát egyszerre tekintik belpolitikai- és külpolitikai vonatkozásúnak. Úgy gondolják, hogy egy ilyen nagy horderejű transzformációs folyamat előreláthatólag hosszabb időt venne igénybe.

Az emberiség vagyonának a nemzetközi befektető bankárok tulajdonává átalakítása, és vele a hatalom globális centralizációja az illuminátus-világelit többszáz éves stratégiája. 2001. szeptember 11. csak felgyorsította e világtörténelmi program befejezését. Ezért követ a terrorizmus elleni harc olyan célokat, amelyek már 9/11-t megelőzően tervbe voltak véve. Ennek a stratégiának az éppen aktuális része fogalmazódott meg "Az Új Amerikai Évszázad tervében".

E terv kidolgozásában kulcsszerepet játszottak az olyan neokonzervatív személyek, mint William Kristol, Richard B. Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes, Richard Perle, a Pentagon védelmi-politikai tanácsadóinak főnöke, Richard Armitage külügyminiszter-helyettes, Jeb Bush Florida kormányzója, George W. Bush elnök testvére, és mások. A kidolgozott terv szerint Amerika (értsd: a világ vagyonával rendelkező szuper gazdag bankárdinasztiák) világhegemóniáját a XXI. században és azon túl, fegyveres erővel is biztosítani kell. Amerikának - e világelit korporációjaként - meg kell őriznie globálisan és regionálisan is katonai, gazdasági, technológiai és ipari egyeduralmát. Biztosítania kell magát a világűrből rámérhető támadások ellen is. Meg kell szüntetni a világűrben folytatott fegyverkezési hajsza kikapcsolására Oroszországgal kötött szerződés korlátait.

Az elektronika terén az Egyesült Államoknak egyeduralkodónak kell lennie. Az illuminátus-világelit akaratát érvényesítő amerikai haderőnek pedig képesnek kell lennie különböző kontinenseken több háború egyidejű és sikeres folytatásához. Ezért kell biztosítani Amerika technológiai fölényét az új fegyverek terén. Ki kell fejleszteni a földalatti bunkerek feltörésére alkalmas taktikai atomfegyvereket, s e célból fel kell újítani a föld alatti atomkísérleteket. A terv készítői a biológiai fegyverek továbbfejlesztését is célszerűnek tartják.

Az illuminátus-világelit "Amerikai Birodalma" természetesen sok pénzbe kerül, de az amerikai népnek tudomásul kell vennie: le kell mondania arról a haszonról, ami a hidegháború befejeződéséből és a szovjet birodalom felbomlásából adódhatott volna a számára. Az amerikai adófizetőknek áldozatokat kell hozni az amerikai hadsereg fegyverzetének és állomásoztatásának a finanszírozására. A neokonzervatív politikus-szakértők sajnálkoznak, hogy túlságosan elhúzódhat e birodalomépítő program, hacsak nem történik egy Pearl Harborhoz hasonló katasztrófa, amely felgyorsíthatná a terv átültetését a gyakorlatba. "Az Új Amerikai Évszázad Terve" készítői egyben követelték Szaddam Husszein elmozdítását nemcsak azért, mert kegyetlen diktátor, hanem azért is, hogy ezzel meg lehessen szilárdítani az amerikai hadseregnek a közel-keleti térségben való tartós jelenlétét.

"Izrael Állam Új Stratégiája 2000-ben"

Láttuk, hogy "Az Új Amerikai Évszázad" terv kidolgozóinak gondolkodásmódját a hadsereg- és háborúközpontúság jellemezte. Megfogalmazói közül Richard Perle és Paul Wolfowitz részt vett 1996-ban Izrael új védelmi politikáját tartalmazó dokumentum kidolgozásában is, amely az "Izrael Állam Új Stratégiája 2000-ben" címet viseli. Ebben követelik annak a politikának a megváltoztatását, amely azon az elven alapult, hogy "Békét Izraelnek, cserébe a megszállt területek palesztinoknak történő visszaadásáért". Ehelyett az izraeli területi igények elfogadását és a "békéért béke" elvét javasolják tárgyalási alapként. A palesztinokkal nem szabad kompromisszumot kötni Jeruzsálem ügyében, és szavatolni kell az izraeli hadsereg jelenlétét továbbra is a palesztin területeken.

A Golan-fennsíkkal kapcsolatban sem alkalmazható többé a "békét területért" elv. Szíriára csapásokat mérnek, ha Damaszkusz nem segítené Izraelt a libanoni terrorizmus elleni harcban. Ez a Perle és Wolfowitz által is kidolgozott program számol továbbá egy Szíria elleni jordán-török-izrael-i támadással is. Izraelnek erőegyensúlyi helyzetet kell létrehoznia az őt körülvevő országokban. Szaddam Husszeinnek Irakból való eltávolítása pedig az izraeli politika kiemelkedően fontos célja.

A katasztrofális és egyben katalizáló hatást kiváltó esemény szükségességét tehát már 1999-ben ajánlották a háttérhatalom stratégiai tervezői. Közülük többen George W. Bush elnök kormányzatának a vezető-beosztású tisztségviselői lettek, és befolyásukat arra használták, hogy az új elnök gyorsítsa meg a globálisan bevethető amerikai haderő kialakításához szükséges "forradalmi" változásokat. Felmerül a kérdés, hogy azok, akik ezeket a stratégiai terveket kidolgozták, mennyiben lehetnek felelősek 2001. szeptember 11-ért? Az összeomló toronyépületek New Yorkban, az alájuk temetett csaknem 3000 áldozattal, kétségtelenül kedvező alkalmat nyújtottak e stratégáknak ahhoz, hogy a globális hegemónia megszerzéséért indított terveiket megvalósítsák. Afganisztán könyörtelen bombázása rövid idő múlva el is kezdődött.

"Az Új Amerikai Évszázad Terve" arra is figyelmeztet, hogy nem lehet csupán külföldről irányított terrorakciónak tekinteni, ami New York-ban történt. Egyelőre csak azt tudjuk, hogy a hivatalos magyarázatok ellentmondanak a tényeknek és a józanésznek. Ha számításba vesszük a lehetőségeket, a valószínűségeket és a szükségszerűségeket, akkor az eddig ismertté vált adatok alapján négyféle válasz kristályosodik ki arra vonatkozóan, hogy valójában mi is történhetett?

Az első lehetséges változat

A hatóságok nem tudták, hogy mire készülnek a terroristák, és a tragédia valóban készületlenül érte őket.

Eszerint az amerikai politikának azok az irányítói, akik a kommunista diktatúra elleni világméretű küzdelmükben minden eszközt megragadtak, mint például egy fanatikus fundamentalista iszlám hadsereg létrehozását, olyan szellemet szabadítottak ki a palackból, amelyen később már nem tudtak úrrá lenni. Ily módon az Egyesült Államok a saját maga által létrehozott és kiképzett fanatikus dzsihád-harcosok célpontjává vált. Elképzelhető, hogy Oszama-bin-Laden és követői korábbi mestereiknek - a geostratégiai célokat követő amerikaiaknak - a feje fölé nőttek. Még azt sem lehet kizárni, hogy az illetékes amerikai stratégák számoltak egy amerikai földről kiinduló - s ilyen dzsihád-fanatikusok által végrehajtott - támadással. Ha évek múlván bebizonyosodik, hogy ez a verzió a valóság, akkor 9/11-t az amerikai külpolitika tragikus következményének tekinthetjük. Ilyen vonatkozásban 9/11 a hidegháború Nyugat részéről történt győzelmes befejeződésének egy mellékhatása. Amennyiben tehát ez a valóság, úgy a terrorizmus elleni háború is igazságosnak tekinthető, mert ebben az esetben valóban szükséges a gonosz világméretű megfékezése.

Ha a történteknek ez a változata bizonyulna igaznak, akkor valójában egy meglepetésszerű támadásról beszélhetünk. Az Egyesült Államokat az egykor vele szövetséges dzsihád harcosok váratlanul és brutálisan megtámadták, és az egymás mellett működő és megfelelően nem kommunikáló hatóságok - úgy, mint a közrendészeti szervek, a titkosszolgálatok, a terrorelhárító biztonsági szolgálatok és a hadsereg - nem voltak képesek a terrortámadást megakadályozni. Azért, hogy a felelősök ezt a felelőtlen magatartásukat eltusolják, megakadályozták a tények feltárására irányuló erőfeszítéseket. Ha nem ment másképp, akkor ezt arra való hivatkozással tették, hogy egy mindenre kiterjedő vizsgálat veszélyeztetné a nemzetbiztonsági érdekeket.

A második lehetséges változat

A hatóságok tudták, hogy mi van készülőben, de stratégiai céljaik érdekében hagyták, sőt közvetve elő is segítették, hogy a merényletek megtörténjenek.

Egy Kanadában fogva tartott amerikai titkosügynök, Delmart Mike Vreeland 2001. augusztusában, fogságának helyén, írásos nyilatkozatot tett. Ebben a nyilatkozatban Vreeland kijelenti, hogy ő az amerikai Haditengerészet Titkosszolgálatának a munkatársa és tudomása van egy készülőben lévő nagyméretű terrorcselekményről. A kanadai börtönhatóság és a bíróság nem hitt az őrizetükben lévő Vreelandnak, és az Egyesült Államok Haditengerészete is azt állította, hogy nem ismeri őt. Az Egyesült Államok kérte Vreeland kiadatását hitelkártya-csalás miatt, ezt azonban Kanada elutasította. 2002. februárja óta Vreeland holléte ismeretlen.

Vreeland tudhatott valamit a 9/11 előkészületeiről, és ha tudott valamit, akkor azokra a dokumentumokra alapozhatta, amelyeket titkosügynökként orosz hivatalos személyektől szerezhetett meg. Ha pedig az Egyesült Államok illetékesei úgy döntöttek, hogy diszkreditálják, ahelyett, hogy kihoznák a letartóztatásból, akkor valóban érdemes közelebbről szemügyre venni: mi is az igazság?

Tény, hogy Vreeland 2001. augusztus 11-én vagy 12-én, miután kísérletet tett arra, hogy szóban riassza a kanadai hatóságokat, írásos nyilatkozatot tett arról, hogy támadás készül a Világkereskedelmi Központ ellen. Ezt a nyilatkozatát egy borítékba tette és leragasztotta, majd pedig átadta a börtönparancsnokságnak, amely azt elzárva tartotta. A kanadai hatóságok ezt a tényt megerősítették. A lezárt borítékba tett nyilatkozat szerint a tervbe vett akció célpontja lehet még: a The Sears Towers, a Fehér Ház, a Pentagon, a Világbank, a kanadai Parlament épülete Ottawában és a torontoi Royal Bank. A nyilatkozat végén ez a mondat olvasható: "Let one happen. Stop the rest!!!" ("Hagyd megtörténni az egyiket. Állítsd le a többit!!!")

Mivel, ahogy azt már jeleztük, Vreeland Moszkvában végzett hírszerző tevékenysége során jutott ehhez az információhoz, így az orosz kormány és a KGB utóda, az FSZB (Federalnaja Sluzsba Bezopasznosztyi, Szövetségi Biztonsági Szolgálat) is minden bizonnyal tudott a New York-i merénylet előkészületeiről. Ezért lehet az, hogy 2001. szeptember 11-ét megelőzően az orosz tömegtájékoztatás, de a hatóságok is arra bátorították a lakosságot, hogy váltsák be amerikai dollárjaikat, mert a "terroristatámadást" követően gazdasági és pénzügyi összeomlással kell számolni.

Ismertek azok a figyelmeztetések, amelyeket a különböző külföldi titkosszolgálatok juttattak el az Egyesült Államok illetékeseihez. Ezek figyelmeztetnek egy nagyszabású terrorcselekmény előkészületeire, és részletekbe-menően tájékoztatják a külügyminisztériumot, hogy a támadásokat eltérített repülőgépek segítségével hajtják végre. A figyelmeztetések nem tekinthetőek általánosságokban mozgóknak, ahogy azt később a Fehér Ház ismételten állította. Éppen ezért felmerül a kérdés: miért nem reagált rájuk megfelelően? Nyilvánvaló, hogy csak az nem reagál az ilyen komoly figyelmeztetésekre, aki sokkal jobban tájékozott, mint azok, akik őt figyelmeztetik. A tervezett akció legfőbb jóváhagyója természetesen üzenhet ez után ügynökén keresztül a figyelmeztetőknek, hogy értsen belőle az, akinek értenie kell: "Let one happen. Stop the rest!!!", azaz egy meg fog történni, a többi akció le lesz állítva. Így aztán már érthetővé válhat, hogy a sok figyelmeztetés dacára miért nem került sor a szükséges biztonsági intézkedések megtételére.

Noha a nyomozóhatóságok és a rendőrség részéről egyre több információ érkezett a legfelső irányító központokba, hogy terrortámadás előkészületei folynak - és annak egyes résztvevői már évek óta megfigyelés alatt állanak - ezeket az információkat az illetékesek félretették, és a megfelelő ellenlépéseket leállították. Ez a körülmény ezt a második forgatókönyvet támasztja alá.

A harmadik lehetséges változat

A hadsereg és a titkosszolgálatok aktívan részt vettek ebben a megrendezett Amerika ellenes támadásban, és a siker érdekében a távirányítási technikát alkalmazták a repülőgépek eltérítéséhez.

Az eddig ismertetett két változat abból indult ki, hogy a terrortámadás tervezői és végrehajtói messzemenő önállósággal rendelkeztek. Tevékenységüket csak azért tűrték, mert mind kül- mind belpolitikai szempontból az szükségesnek látszott. A harmadik változat abból indul ki, hogy az amerikai titkosszolgálatok aktív szerepet játszottak.

Az után, hogy a PNAC-jelentést (Új Amerikai Évszázad) készítő szakértők beköltöztek a Fehér Házba, úgy tűnik: felgyorsító eseménynek szánva dolgozták ki az "Új Pearl Harbor" tervét. Ezt a tervet aztán a titkosszolgálatok közreműködésével - 1999 óta - aktívan előkészítették. Ennek részét képezte Bin Ladenhez kapcsolható személyek pilótakiképzése floridai repülőiskolákban, korlátlan utazási és vízumlehetőségek biztosítása "megfigyelés alatt álló" potenciális terroristáknak. De részét képezte az is, hogy kellően blokkolják a túlságosan lelkiismeretes FBI munkatársak idő előtti közbelépését, és annak tanulmányozását, hogy miként lehetne igénybe venni távirányítású repülőgépeket egy esetleges terv végrehajtásához.

Aki ebben a tanulmányban eddig már ismertetett történelmi tények után sem tudja elképzelni, hogy kormányok és katonai vezetők képesek akár önmaguk megtámadására vonatkozó terveket is elkészíteni, az tanulmányozza át ismét, hogy mi is történt Pearl Harbornál 1941. decemberében? De érdemes tanulmányozni ugyancsak az amerikai vezérkar által készített "Operation Northwoods" elnevezésű tervet, amelyet John F. Kennedy végül is leállított. Ez a terv tartalmazta, például, egy amerikai turistahajó elsüllyesztését, amelyért Kubát tették volna felelőssé.

A negyedik lehetséges változat

A kormányzat - elsősorban a hadsereg - a háttérhatalom agytrösztje által kidolgozott tervnek megfelelően a távirányítás, a robotrepülőgépek valamint a nagy erősségű mikrohullámú fegyverek kombinációjával hajtotta végre ezt az öncsonkító támadást.

A Boeing 767-es úgy volt festve, hogy a United Airlines utasszállító-gépének látszódjék. A NORAD-nak köszönhetően távirányításra alkalmas berendezéssel volt felszerelve. Nevezhetjük ezt a gépet "Pseudo-flight 175"-nek ("ál-175-ös járatnak"). Ez egy robotgép, amely valamelyik katonai repülőtérről szállt fel.

A 2001. szeptember 11-én felszállt valamennyi gépen rendkívül alacsony volt az utasok száma. Ezt könnyű mesterségesen előidézni, elég hozzá a számítógépes jegyeladásnak a manipulálása. Miután a repülőgépek felszálltak, transzpondereiket kikapcsolták. Ezt a legegyszerűbb úgy végrehajtani, hogy a NORAD egyik beavatott alkalmazottja felhívja a pilótát és közli vele: "Itt az Észak Amerikai Légvédelmi Parancsnokság! Országos veszélyhelyzet van. Terroristatámadás történt. Kapcsolja ki a transzpondereit! Ne használják a rádiót! Itt van az új repülési terv. Ezen és ezen a katonai bázison fog leszállni."

A pilóták kikapcsolják a transzpondereket, a Szövetségi Légiközlekedési Igazgatóság, a FAA, nem beavatott munkatársai elveszítik azt az információt, amely beazonosítja a légijáratot, a járat számát és a gépek magasságát. Természetesen a gépeket továbbra is látni lehet a hagyományos radaron, de a gépek most már csak azonosítás nélküli névtelen radarjelek.

Mit mutat a radar a gépek repülési útvonaláról? Soha nem fogjuk megismerni a rögzített igaz adatokat, de elképzelhető, hogy valamennyi eredeti repülőgép úgy repült, hogy egy másik hasonló repült alatta vagy fölötte ugyanazon a szélességen és hosszúságon. Egy bizonyos ponton a két gépnek a radarjelei összeolvadnak. Azaz egy gép keresztezte az eredeti útvonalát. Ismét egybeolvadnak a radarjelek. Az eredeti gépek folytatják útjukat egy erre a célra fenntartott katonai repülőtér felé, a légi-irányítás pedig ezt követően már egy másik gép radarjelzéseit figyeli.

Legalábbis ezt a verziót tartja valószínűnek Snake Plissken, aki ezt a feltételezését Carol A. Valentine-nak mondotta el. (Ez elolvasható a www.public-action.com című internetes portálon..)

Nézzük tovább ezt a verziót. Egy távirányítású lökhajtásos gép, tele robbanóanyaggal - úgy is mondhatnánk, hogy egy szárnyas rakéta - repült a WTC északi tornyának. Egy távirányítású "ál-175-ös járat", amely külsőre úgy volt kifestve, mint a United Airlines utasszállító gépe, távvezérléssel, utasok nélkül csapódott be a WTC déli tornyába. Vajon miért tévesztette el majdnem a célpontját ez az ál-175-ös járat? Azért, mert a távirányítók kisebb, könnyebben manőverezhető gépekhez vannak szokva, nem pedig ilyen nagyméretű utasszállítókhoz. Túl nagy sebességgel, és túl közel vitték a gépet. Ezért így csak a torony sarkát találták el.

Ezt követően egy másik távirányítású lökhajtásos gép, megrakva robbanóanyaggal, úgy, mint egy cirkálórakéta, becsapódott a Pentagonba, azt a látszatot keltve, hogy az a "Flight 77" - es járat.

Eközben a három utasszállító gép a Flight 11, Flight 175 és a Flight 77 utasaival együtt leszállt egy katonai reptéren. Itt az utasokat átszállították a Flight 93-as járatra, közölve velük, hogy saját biztonságuk érdekében van erre szükség a rendkívüli helyzet miatt. Ha a három előző gépen ott voltak a megbízott irányítók, akkor azokat biztonságban vissza lehetett tartani ezen a katonai repülőtéren. A Flight 93-as gép aztán felszállt.

A 93-as járatot vagy lelőtték, vagy bombával felrobbantották. Az volt a fontos, hogy valamennyi rajtalévő ember lehetőleg nyomtalanul tűnjön el az élők sorából. Ha az a cél, hogy kevés értékelhető nyom maradjon belőlük, akkor ez megsemmisítésük egyik járható útja. Egyelőre annyit tudhatunk, hogy az a Boeing, amelyet a 93-as járathoz igénybe vettek, fel lett robbantva. Snake Plissken, aki ezt a negyedik verziót tartja valószínűnek, úgy véli, hogy a másik három eredeti Boeing - a 11-es, a 175-ös és a 77-es járat gépei még valahol léteznek, hacsak a nyomok eltűntetése végett nem darabolták fel őket. Ennek utána lehetne nézni az arizonai Tucson mellett lévő "The Aerospace Maintenance and Regeneration Center" - "Légügyi Karbantartási- és Regenerációs Központ"-ban. Ez repülőgép-temetőnek tekinthető, valamint alkatrész-raktárnak. De a Légierő arra is használja, hogy már kiselejtezett gépeket átalakítson távirányítású robotrepülőgépekké.

A 11-es, 175-ös, 77-es és 93-as járat utasai és személyzete légiszerencsétlenségben veszítették életüket, ahogyan azt az újságok írják. Csak nem abban a katasztrófában haltak meg, amelyikről az újságok tájékoztatnak. Felmerül a kérdés, hogy miért volt érdemes egy ilyen negyedik változat szerint kivitelezni ezt az amúgyis komplikált akciót? Miért volt előnyösebb nyolc repülőgépet igénybe venni négy helyett? Miért nem volt elég a négy utasszállító gépre felszerelni a távirányításhoz szükséges berendezéseket?

Erre a következő válasz adható: Fel lehet szerelni egy utasszállító gépre a távirányítási berendezést olyan tökéletesen, hogy a pilóta nem veszi észre. Ehhez azonban több munkára, több időre és több ember igénybevételére van szükség. A felszerelés után gondoskodni kell az ilyen speciálisan átalakított gép karbantartásáról, valamint arról is, hogy a kijelölt napon, a kijelölt időpontban, a kijelölt járatra minden vonatkozásban pontosan be legyen állítva. Ezt az erőfeszítést négy gépről lévén szó négyszer kell elvégezni. Emiatt túl sok lehetőség nyílik arra, hogy valami hiba csússzék be. Ezért egy minden szempontból előkészített géppel való behelyettesítés egyszerűbb feladat. Csupán a NORAD-hoz átirányított néhány beavatott személyre van szükség, továbbá a katonai repülőtereken néhány közreműködőre, valamint egy vagy két beavatottra az FAA (Szövetségi Légügyi Igazgatóság) állományában azért, hogy minden simán menjen. Ez nem túlságosan bonyolult feladat, mert a NORAD több emberét is áthelyezték az FAA-hoz, hogy működtessék annak a radarrendszerét.

Ki adott parancsot a Flight-93 lelövésére?

Éveken át tartó vitát eredményezett annak kiderítése, hogy Szeptember 11-én Bush elnök vagy Cheney alelnök adta-e ki a parancsot a terrortámadás eszközévé vált utasszállító gépek lelövésére. Dick Cheney a Fehér Ház atombiztos bunkerjében elhelyezett Elnöki Szükségállapot-irányító Központban tartózkodott, és onnan ajánlotta a repülőgépen utazó George W. Bushnak, hogy ne térjen vissza Washingtonba. Az Elnök különgépén 9 óra 55 perckor távozott Floridából meghatározatlan úti céllal. Ezt erősítette meg a Független Nemzeti 9/11-Bizottság jelentése is, amelyre még visszatérünk. Bush nem adott arra vonatkozóan eligazítást, hogy miként kell válaszolni a terrortámadásokra.

Emiatt Cheney-nek kellett egy rendkívül kényes kérdésben döntést hoznia. Két utasszállító gép már beleütközött a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba, és egy harmadik a Pentagonba. Harci gépek járőröztek a levegőben, ezért az Elnök katonai szárnysegédje lelövési parancsot kért. Közölte Cheney alelnökkel, hogy a negyedik gép 80 mérföldre (128 kilométerre) van Washingtontól. Cheney nem tért ki a döntés elől és kiadta a lelövési parancsot. Egyidejűleg közölte a jelenlévőkkel, hogy az Elnök elvben egyetértett ezzel a döntéssel a vele folytatott rövid telefonbeszélgetés során. Amikor a gép már 60 mérföldre (96 kilométerre) volt a fővárostól, Cheney ismét kiadta a parancsot: "Lőjék le!" Joshua Bolten, a Fehér Ház helyettes kabinetfőnöke, arra kérte az Alelnököt, hogy vegye fel ismét a kapcsolatot az Elnökkel a lelövési parancs megerősítése végett. Bolten alárendeltje volt Cheney-nek, de nem hallott az Elnökkel folytatott előzetes telefonbeszélgetésről - állapítja meg a 9/11-Bizottság jelentése. Ugyanis a két másik jelenlevő által készített feljegyzésekben nincs erről szó.

Cheney kabinetfőnöke: Libby, aki pontos feljegyzéseiről ismert, valamint Cheney felesége: Lynne, viszont tudtak a Bush és Cheney között lefolyt telefonbeszélgetésről, ahol egy amerikai utasszállító gép lelövését vitatták meg. Bush és Cheney később egybehangzóan tanúsította, hogy az elnök adta ki a parancsot. A nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice, valamint a stáb egy másik katonatiszt tagja, emlékeztek erre a telefonhívásra, de ennek ellenére a 9/11-Bizottság jelentése megállapítja: nincs dokumentálható bizonyíték e telefonhívás megtörténtére. Most már csak az a kérdés, hogy Cheney vajon a megfelelő eljárást követte-e, amikor parancsot adott utasszállító gépek lelövésére, vagy sem? Kétségtelen, hogy ezen a napon szinte egyetlen hatóság sem tartotta be a rá kötelező előírásokat.

Mire Cheney kiadta ezt a kínos parancsot 10 óra 10 perc és 10 óra 15 perc között, a Flight-93 már lezuhant Pennsylvania-ban (ahogy már jeleztük 10 óra 3 perckor) és a hivatalos álláspont szerint utasai hősi küzdelmet folytattak a géprablókkal. A Fehér Házban ekkor még nem tudtak a történtekről. A legtöbb felszállt harci gép fedélzetén még fegyver sem volt. A Newsweek című hetilap tájékoztatása szerint a 9/11-Bizottság munkatársai kételkednek abban, amit az Alelnök állít és ezt világosan meg is fogalmazták a jelentés első változatában. A Fehér Ház azonban a jelentésnek erre az első változatára igen hevesen reagált és elérte, hogy a Bizottság változtassa meg a jelentésnek ezt a részét.

A mai napig vitatott kérdés, hogy bombarobbanás, rakéta vagy mikrohullámú fegyver okozta-e a Flight-93 lezuhanását. Számos rendelkezésre álló bizonyíték arra utal, hogy egy F-16-os lőhette le, mégpedig George W. Bush és Dick Cheney parancsára. Ezt azonban a Pentagon máig tagadja, az FBI pedig mereven elzárkózik az elől, hogy az erre vonatkozó bizonyítékokat és tényeket rögzítő zárójelentést közreadja. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a hallgatás, a titkolódzás is egyfajta információ. Ugyanis csak azokat a tényeket és adatokat kell ilyen módon eltitkolni a közvélemény elől, amelyek a hatóságok közérdeket sértő vagy a jogi előírásokkal ellentétes magatartására utalnak, s ezért illegitimnek vagy más vonatkozásban elítélendőek minősíthetők. Ez az eljárás valójában visszaélés a titoktartással, és a felelősség alóli kibújást szolgálja.

A Flight-93 mikrohullámú megsemmisítése

Ez is csak egy lehetőség, amit azonban a rendelkezésre álló adatok miatt nem lehet számításon kívül hagyni. Bizonyított tény, amit az illetékes katonai hatóságok sem cáfolnak, hogy léteznek és bevethető állapotban vannak már az úgynevezett "high power microwaves" (HPM) fegyverek, azaz a nagy energiájú mikrohullámú elektronikus fegyverek, amelyek elektromágneses impulzusokat ("electromagnetic pulse" - EMP) bocsátanak ki.

Az EMP alkalmazása áramkiesést okoz az elektromos rendszerekben. Gyakran csak igen rövid, néhány nanoszekundumnyi áramkiesésre kerül sor, de ez a rendkívül nagy sebességű, komputerek által vezérelt hadi-technológiában már elegendő ahhoz, hogy átállítson egy chip-et; téves adatokat rögzítsen, és hatékonyan semlegesítsen bármely szerkezetet és rendszert, amelynek a működése elektromos impulzustól függ.

A nagy erejű mikrohullámokkal kapcsolatban a szakirodalom rendszerint vagy az F-16-os, vagy a C-130-as repülőgépeket tárgyalja. Már szóltunk róla, hogy a C-130-asoknak néhány előnyös tulajdonsága van e fegyverek alkalmazása szempontjából. Az egyik ilyen, hogy ezek a gépek igen tetemes terhelést képesek hordozni. Azok az eszközök, amelyek megfelelő erősségű HPM sugárt tudnak előállítani, meglehetősen nehezek. A C-130-asnak az is az előnye, hogy teljes elektromos áramkiesés esetén is képes repülni. Ez különösen fontos az úgynevezett RF, vagyis a rádió frekvenciát használó fegyverek esetében. Az EC-130E típusú gép - a C-130-nak egy modernizált speciális változata - hivatalos közlés szerint is fel van szerelve mikrohullámú berendezésekkel, amelyek magas energiájú rádióhullámot bocsátanak ki elektronikus zavarásra.

2001. szeptember 11-én négy olyan jelenség is előfordult egyidejűleg Pennsylvania-ban, amely megkülönböztetett figyelmet érdemel. Külön-külön mindegyiket többé-kevésbé kielégítően meg lehet magyarázni. Ha azonban a négy jelenséget együtt elemezzük, már más következtetésre jutunk.

Az első ilyen jelenség az, amit az FBI is megerősített a Flight-93-mal kapcsolatosan, hogy a pilótafülke hangrögzítője 10 óra 3 perckor leállt. Ez azért fontos körülmény, mert a Hadsereg saját szeizmikus adatrögzítője azt jelezte, hogy a repülőgép lezuhanása 3 perccel később történt. Ezt okozhatta a repülőgép vezérlését tápláló áramforrás kiesése. Ez a rövidzárlat jelen esetben már az egyéb tényekkel összevetve igen fontos körülmény.

Másodszor ismert és bizonyított tény, hogy a Flight-93 10 óra 3 perckor nagymértékben megváltoztatta repülési irányát. Erre a drámai irányváltozatásra megint csak ebben a bizonyos 10 óra 3 perces időpontban került sor. A harmadik tényező, hogy a Flight-93-as transzpondere, amelyet egyszer már kikapcsoltak, majd újra bekapcsoltak, ekkor végleg abbahagyja a sugárzást. Ezt megerősítette Tom Brokaw-nak, az NBC munkatársának Stacey Taylor légiközlekedési irányító. Ekkor azt feltételezték, hogy az utasszállító 10 óra 3 perckor zuhant le. Itt mutatkozik a később pontosított adatokhoz képest három perc különbség. A negyedik egyidejű esemény az, hogy a földön a katasztrófa körzetében áramkiesés volt. A shankesville-i elemi iskola diákjait, akik három kilométerre voltak a katasztrófa helyszínétől, kiköltöztették az iskolaépületből, miután a repülőgép-szerencsétlenség áramszünetet okozott.

Indian Lake Borough városka polgármestere pedig elmondotta, hogy a föld rengett és a város áramellátása is megszűnt. Nyomban felhívta az elektromos műveket, hogy hárítsák el a hibát. A pennsylvaniai hatóságok által közzétett fényképek azt mutatják, hogy a Flight-93-as lezuhanásának a helyén új elektromos vezetékek vannak. Ez arra utalhat, hogy a repülőgép lezuhanásakor átszakította a vezetékeket. A kérdés csupán az, hogy az áramkimaradásra e vezetékek átszakítása után, tehát ezek következményeként került sor, vagy pedig már korábban sor került az áramkiesésre. Robb Magley ki akarta deríteni a pontos tényállást, de meglepetésére egyik illetékes helyen sem volt nyilvántartva az áramkiesés.

A Flight-93 áramellátásának a kimaradása magyarázatot ad arra, hogy a CVR - a pilótafülke hangrögzítője - miért állt le. Ugyanez ad magyarázatot arra, hogy miért nem érkezett több jel a transzponderből, továbbá megmagyarázhatja a nagyarányú és váratlan irányváltoztatást is. De a döntő nem ez a három. A legfontosabb körülmény az, hogy a levegőben mutatkozó áramkiesés, valamint a Földön egyidejűleg jelentkező áramkiesés csak egyetlen esetben fordulhat elő, ha erős energiájú mikrohullámot bocsátanak a repülőgépre. Ez képes arra, hogy egyidejűleg megbénítsa a megcélzott repülőgép avionikai rendszerét, valamint az elektromos hálózatot a földön.

Mi szól amellett, hogy a Flight-93-ast ily módon semmisítették meg? Ha hagyományos módszerrel lövik le, az túlságosan kockázatos lett volna, mert bármikor előfordulhat: valaki egy kézi kamerával rögzíti akaratlanul is, hogy egy levegő-levegő rakéta repül az utasszállító felé. Ha tehát telepíthettek egy HPM fegyvert 9/11 reggelén Pennsylvania-ba, akkor a nagyszabású terrortámadás stratégáinak nem volt nehéz a választásuk. Ha ez a nem ember ellen irányuló úgynevezett "non-lethal weapon" (nem halálos fegyver) megfelelően működik, akkor megvan az az előnye, hogy ténylegesen nem amerikai polgárokra kell célozniuk vele, hanem elektronikai rendszerre. Ha ez a megoldás nem működik, akkor ott voltak tartalékban azok a harci gépek, amelyek lényegesen drasztikusabb eszközökkel, de meg tudták volna akadályozni a Flight-93 repülését Washington irányába. Mindkét esetben biztosítható volt a maximális titoktartás. A Flight-93-ra ráállított harcigépeknek nem kellett az utasszállító közelébe repülniük. Így ezek a gépek és pilótáik távol voltak tartva a veszélyes erős energiájú mikrohullámú sugárfegyverektől.

E sorok írója tisztában van azzal, hogy bármennyire hihetőnek is tűnik ez a változat, a logikus magyarázat önmagában nem bizonyíték. A kétségeket csak a kormányzat vagy a hadsereg illetékesei tudnák eloszlatni, ha lehetővé tennék a letitkosított adatok, és más elzárt dokumentumok megismerését. Ahhoz időre van szükség, hogy akadjon majd valaki - ahogy eddig már oly sokszor előfordult a történelemben - aki akár saját karrierjét és életét is kockára téve, de lehetővé teszi e szigorúan titkosított dokumentumok megismerését a közérdek és a közjó szolgálatában.

"Our Pearl Harbor"

George W. Bush a szeptember 11-i eseményeket "Our Pearl Harbor" - "A mi Pearl Harborunknak" nevezte. Amikor Franklin Delano Roosevelt (mellesleg a Bush-család egyik rokona) az 1940-es újraválasztásakor nem győzte hangoztatni: "Amíg én szólok Önökhöz, apák és anyák, ezt mondtam korábban is, és újból ezt mondom, ismét és ismét: 'Az önök fiait nem fogják elküldeni semmilyen idegen háborúba.'" Az emberek ezt akarták hallani és újraválasztották a Fehér Házba. Roosevelt, aki az Amerikát is irányító illuminátus elit tagja volt, ekkor már nagyon is tudta, hogy Amerika fiai és lányai hamarosan újból harctéren találják magukat. Ehhez azonban egy olyan méretű eseményre volt szüksége, amely leveszi a felelősséget a válláról. Ezért ismételgette a végtelenségig, hogy Amerika nem vesz részt egy újabb háborúban. Ugyanakkor már rég megvolt a terv, hogyan kell Japánt olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen más választása, mint léte érdekében megelőző támadást indítani.

A terveket a Council on Foreign Relation (Külkapcsolatok Tanácsa, az illuminátus pénzhatalom egyik globális koordináló központja) készítette el, Henry Stimsonnak, Roosevelt védelmi miniszterének, idősebb George Bush mintaképének az irányításával. Stimson naplójában ezt jegyezte fel:

"A diplomáciai összecsapás kényes kérdését úgy kell kezelni, hogy Japánra háruljon a felelősség, és ő tegye meg az első, nyilvánvalóan helytelen lépést. A CFR "War and Peace Studies" munkacsoport ("Háború és Béke Tanulmányok) memorandumot küldött Rooseveltnek. Ebben azt ajánlotta, hogy az elnök adjon támogatást Kínának Japánnal való konfliktusában, és Japánnak az Egyesült Államokban lévő vagyonát zárolják. Ezen túlmenően léptessenek életbe kereskedelmi embargót és tagadják meg Japántól a Panama-csatorna használatát. A kőolajtól és a más nyersanyagforrásoktól elzárt Japánnak - miután eredménytelenek maradtak az Amerikával folytatott tárgyalásai - nem maradt más lehetősége a bekerített helyzetéből való kitörésre, mint az, hogy 1941. december 7-én támadást intézzen Pearl Harbor ellen. Japán érdekeit leginkább a kőolaj-források elzárása sújtotta. Már négy évvel Pearl Harbor előtt Roosevelt kormánya rendszeresen elolvasott minden titkos Japán üzenetet, mert megfejtették a Japán rejtjel-kódot. Azt is tudták, hogy Japán időjárás-jelentésnek álcázva tudatja diplomáciai központjaival, ha döntés születetett. Így például a "Keleti szél esővel..." jelezte azt, hogy háború kezdődött az Egyesült Államokkal. A "Nyugati szél, felhőtlen..." jelentette volna, hogy a háború Nagy Britannia ellen indult meg. Az "Északi szél, felhős..." pedig a Szovjetunió elleni támadásra utalt.

Az amerikai törvényhozás 1945-ben vizsgálatot folytatott és megállapította, hogy ezt az időjárással kapcsolatos üzenetet már négy nappal a támadást megelőzően megfejtették, és az illetékesek asztalára tették. De volt egy sor más üzenet is, amely időben tájékoztatta Rooseveltet arról, hogy Japán támadásra készül. Erről azonban sem a közvéleményt, sem a Hawaii-ban tartózkodó tengerészeti és katonai parancsnokokat nem értesítették. További hét különböző helyről kapott Roosevelt figyelmeztetést. Amikor a tájékoztatás szabadságáról szóló törvény rendelkezései alapján több mint egy millió dokumentum vált ismertté Pearl Harbor-ról, akkor azokból egyértelműen kiderült, hogy tudatosan nem tájékoztatták a Hawaii parancsnokokat, akiket aztán bűnbakként később felelősségre vontak.

Arthur McColum, aki az amerikai Haditengerészet Hírszerző Szolgálata távol-keleti részlegét irányította, 1940. október 7-én írt egy memorandumot, amelyben megerősíti: módszeresen provokálni kell a Japánokat azért, hogy intézzenek támadást az Egyesült Államok ellen. Ennek célja: ürügyet adni a hadüzenethez.

A Japán támadás kiprovokálására tehát az amerikai közvélemény befolyásolása érdekében volt szükség. 4575 amerikai vesztette életét Pearl Harbornál, másfélezerrel több, mint szeptember 11-én a Világkereskedelmi Központnál. A Pearl Harborra vonatkozó terv kiválóan szolgálta a CFR és a mögötte álló háttérhatalom érdekeit. Az Egyesült Államok ismét beléphetett egy európai háborúba, és Roosevelt mégiscsak a frontra küldhette az amerikai fiúkat és lányokat.

"Our Operation Northwoods"

Másodikként említettük az Operation Northwoods nevű tervet, amely az 1960-as évek kezdetén készült a vezérkari főnökök egyesített tanácsának az irányításával. Eszerint olyan terroristacselekményeket kell végrehajtani amerikai városokban, amelyeknek békés polgári személyek esnek áldozatul, és ezért a felelősséget Fidel Castro kubai elnökre kell áthárítani. Az Operation Northwoods-nak tehát az volt a célja, hogy megnyerje az amerikai és a nemzetközi közvélemény támogatását egy Kuba-elleni invázióhoz, mégpedig azért, hogy eltávolítsák Castrót. A terv szerint felrobbantottak volna egy amerikai hajót Guantanamo-öbölben, amiért Kubát tették volna felelőssé. Javaslatba került John Glenn űrhajós megölése is, és ezért is a kommunisták, valamint Kuba lett volna a felelős. A terv tartalmazta ártatlan emberek lelövését az amerikai városok utcáin, kubai menekülteket szállító csónakok elsüllyesztését, terrorista akciók végrehajtását Washingtonban, Miamiban és másutt. Ezek eredményeként hamis vádak alapján felelősségre vontak volna embereket, akik a merényleteket valójában nem követték el.

Különösen érdekesek 9/11 szempontjából az Operation Northwoods dokumentumok, mert javasolják egy szovjet MIG-hez hasonló típusú gép igénybevételét arra, hogy az amerikai polgári repülőgépek provokálásával légi-incidenseket okozzon, továbbá támadást intézzen hajók ellen és megsemmisítsen egy amerikai katonai robotgépet. A kvázi-MIG-nek azt a látszatot kellett keltenie, hogy a provokatív incidensekért a kommunisták felelősek. Az amerikai repülőgép megrendezett lelövésére úgy került volna sor, hogy az amerikai Légierő egyik nemzetközi légtérben tartózkodó gépének - álnevet használó - pilótája jelentené: támadás érte. Ez után megszakad vele az összeköttetés. A gép ekkor visszatér bázisára, ahol újrafestenék és új számot is kapna, a pilóta pedig visszavenné saját, valódi nevét. Egy amerikai tengeralattjáró ekkor a "szerencsétlenség" helyszínére sietne. Roncsokat találna és megerősítené a támadás tényét, amiért természetesen Kuba lenne a felelős.

Az Operation Northwoods tervbe vette polgári repülőgép elrablását is. Az előkerült dokumentumok szerint egy kubai harci gép lelőtt volna egy utasszállító gépet, amely Amerikából Jamaicába, Guatemalába, Venezuelába vagy Panamába repült volna. A repülési útvonal Kuba felett haladt volna át. A terv szerint ezt az utasszállítót kicserélték volna egy hozzá hasonló géppel, amelyet azonban a földről távirányítással vezéreltek volna. Ugyanúgy lett volna festve, mint az utasszállító repülőgép. A valódi utasszállító leszállt volna egy légibázison, ahol az álneveket viselő utasokat biztonságba helyezték volna. A távirányítású gép viszont tovább repülve Kuba fölött leadott volna egy vészjelet. Ezt követően rádiójel segítségével megsemmisítették volna. Ez a megoldás rokonságot mutat az előzőekben 9/11-al kapcsolatban ismertetett negyedik verzióval. Az a tény különösen figyelemre-méltó, hogy a repülés távirányítását már az 1960-as évek elején is meg lehetett oldani technikailag.

Sok közvetett tény utal arra, hogy 2001-ben - 40 évvel később - New Yorkban és Washingtonban valami hasonló történhetett. Hiszen ha már 40 évvel ezelőtt lehetett úgy jeleket továbbítani egy repülőgépről, hogy azon nem voltak pilóták és utasok, akkor miért ne lehetett volna ezt jóval fejlettebb technológiával biztosan végrehajtani 2001. szeptemberében?

"Ami tonkini incidensünk"

Már Hrisztyian Georgijevics Rakovszkij (trockista bolsevikvezető, Ukrajna egykori elnöke, a sztálinista koncepciós perek egyik vádlottja) is elmondotta kihallgatójának, Kuzmin KGB-s tábornoknak 1938 januárjában a Ljubljankában, hogy Amerika csak akkor háborúzik, ha az érdeke úgy kívánja. Ha viszont úgy döntött, hogy háborút folytat, akkor mindig talál, vagy kreál erre okot magának. Így volt ez az 1898-as spanyol-amerikai háború során, de így volt az I. Világháborúba való belépéskor is, amikor megtervezték a Lousitania elsüllyesztését. Még közelebbi eset az úgynevezett tonkini incidens, amely ürügyet szolgáltatott a vietnami háború nagy méretű kiszélesítésére.

Lyndon Johnson, aki Kennedy meggyilkolása után az alelnöki tisztségből előrelépve lett az Egyesült Államok elnöke, 1964. augusztus 4-én bejelentette: Észak-Vietnam támadást intézett amerikai hadihajók ellen a Tonkini-öbölben. A hivatalos verzió szerint egy amerikai romboló a szokásos útvonalán hajózott, amikor észak-vietnami torpedók augusztus 2-án támadást intéztek ellene. Ezt a nem provokált támadást augusztus 4-én is megismételték az amerikai hajók ellen.

A szolgálatkész tömegtájékoztatás mindezt, mint való tényt közölte. Az igazság ezzel szemben az, amit most már a történészek kellően dokumentálva be is bizonyítottak, hogy augusztus 4-én nem volt semmilyen támadás, és az augusztus 2-i incidenst pedig egyáltalán nem lehet olyannak tekinteni, amit nem provokáltak ki. A Maddox nevű amerikai romboló ugyanis aktív felderítést végzett abból a célból, hogy információkat nyújtson az Észak-Vietnamot támadó dél-vietnami Haditengerészetnek és a laoszi Légierőnek.

James Stockdale, hajóraj-parancsnok, aki később hadifogságba esett és négy évet töltött észak-vietnámi magánzárkában, majd pedig Ross Perot oldalán 1992-ben megpályázta az alelnökséget, kijelentette: "Az észak-vietnami hadihajók nem intéztek támadást ellenünk. Rombolóink fantomokra lőttek. Nem volt ott más, mint fekete színű víz és amerikai tűzerő."

Az akkori amerikai kormányzatnak azonban ürügyre volt szüksége, és ezt az ürügyet előállította magának. Az erkölcsi alapon álló átlagembernek azt a legnehezebb megértenie, hogy a reálpolitika gyakran csak számokkal operál, és teljesen elfogadhatónak találja bizonyos számú ember feláldozását hosszú távú és nagy horderejű előnyöket biztosító stratégiája érdekében. Ez a módszer a hatalmi politika eszköztárához tartozik. Gondoljuk csak meg: a második világháborúban aratott győzelem és az abból adódó óriási előnyök, vagyis a hatalom és a befolyás növekedése, nem érte-e meg az Egyesült Államok irányítóinak, hogy feláldozzák 4575 tengerész életét Pearl Harborban? A világhatalomért folytatott gigantikus sakkjátszmában mindez csak leírható parasztáldozat.

Nyilvánvaló, hogy hatalmi megfontolások esetében az erkölcsi normák a rövidebbet húzzák. Mérlegre téve a WTC-nél meghalt háromezer polgári személynek az életét azzal a nyereséggel, amit a világhegemóniára törő pénzügyi közösség húzhat Földünk energiatartalékainak a további megszerzéséből - Afganisztán, majd Irak és a többi tervbe vett ország megszállásából, a vagyon és a hatalom globális centralizálásának a felgyorsításából, az egy-központból irányított új világrend kialakításából -, akkor e sok előny már igazolhatja ennyi emberélet feláldozását. A jéghideg racionális reálpolitikát folytató illuminátus-bankárok számára pedig különösen pozitív a mérleg, hiszen az előny kizárólag az ővéké, míg életüket - kényszerűségből - a leírható névtelenek áldozták fel.

Mi szól az ellen, hogy most nem egy második Pearl Harbor-ról van szó, amikor maga George W. Bush elnök is az alábbi mondatot diktálta le 2001. szeptember 11-én este naplójegyzeteibe: "A XXI. század Pearl Harbora megtörtént."

Lehet persze véletlen ez az összehasonlítás, s George W. Bush elnöknek a merényletekről csupán történelmi analógiaként jutott eszébe Pearl Harbor. De az is lehet, hogy más motívumok miatt kellett a történteket így megfogalmaznia. (Idősebb George Bush-hoz, apjához hasonlóan, a jelenlegi elnök is feljegyzéseket készít az elnöksége során felmerült fontos megfigyeléseiről és ezzel kapcsolatos gondolatairól).

Egy Pearl Harbor típusú megrendezett sokkhatás feltételezése ellen elsősorban az szól, hogy egy ilyen akcióhoz túl sok közreműködőre van szükség. Így azt nem lehetne megfelelően titokban tartani, és a lelepleződés veszélye nélkül végrehajtani. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb részvevő még egy ilyen nagyméretű akció esetén is csak a maga teendőjéről tud, és az egészre nincs rálátása, akkor kiderül, hogy valójában csak néhány ember beavatására van szükség.

A szürkeeminenciás Raytheon

Nézzük meg közelebbről a Raytheon nevű cég szerepét. Ez az amerikai nagyvállalat már 1946-ban legyártotta az első mikrohullámú eszközöket, valamint a forradalmian új rakétairányító rendszert. A Raytheon elektronikus részlege állítja elő az olyan cirkáló rakétákat, mint a Hawk, Tomahawk és Patriot, valamint a csúcstechnológiájú radar- és navigációs rendszereket. Egy másik részlege gyártja a repülő és műhold ellenőrző és irányító berendezéseket. A ma már negyedik legnagyobb amerikai hadiüzem tehát minden fajta távirányítás szakvállalatának tekinthető. Élen jár a sugárfegyverek előállításában is. Ő a piacvezető a Directed Energy Weapons (irányított energia fegyver-rendszerek) technológia terén is.

A mi szempontunkból most az érdekes, hogy a Raytheon milyen repülőgépeket részesített előnyben abból a szempontból, hogy elektronikus irányító-központokká alakítsa át őket? Ezek a C-130 típusú légcsavaros repülőgépek, amelyek traktorszerű tulajdonságaiknak köszönhetően védve vannak mindazoktól a hátrányoktól, amelyek a csúcs-elektronika segítségével vezérelt repülőgépek elkerülhetetlen velejárói. 2001. szeptember 11-e egyik cáfolhatatlan ténye, hogy a Raytheon világcégnek legalább öt alkalmazottja jelen volt a szerencsétlenül járt gépek utasai között:

Kenneth Waldie az AA-11-en. Ő a Raytheon elektronikus rendszerekkel foglalkozó vezető mérnöke volt.

Herbert Hommer, az UA-175-ön. A Raytheon burlingtoni részlegének igazgatója volt.

Stanley Hall, az AA-77-en. A Raytheon programigazgatójaként az elektronikus hadviselés doyaenjének számított.

Peter Gay, az AA-11-en, az elektronikus rendszerek helyettes igazgatója volt.

David Kovalczin, ugyancsak az AA 11-ről, az elektronikus rendszerek vezető mérnöke volt Tewksbury-ből.

A felsorolt összes távvezérlési szakember életét vesztette, de hozzájuk kell még számítani az AA 77 járaton utazó Charles S. Falkenberget is, a ECOlogic Corp. kutatási igazgatóját. Ez a szoftver gyártó cég fejlesztette ki azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik a Landsat-fotók használatát a Global Hawk számára. Megállapíthatjuk, hogy a négy repülőgépen a Raytheon-nak legalább öt vezető beosztású alkalmazottja jelen volt. Nem valamiféle közös tanácskozás céljából voltak úton, mert ha erről lenne szó, akkor ez a tény még említést se érdemelne. Azt azonban logikusan feltételezhetjük, hogy valamilyen kapcsolat mégis fennállt a bekövetkezett események és aközött, hogy a tragikus céljuk felé haladó repülőgépeken pont ők foglaltak helyet.

Feltételezhetjük, hogy feladatul kapták egy "Anti Hijacking" (gépeltérítés-elhárító) berendezésnek a kipróbálását, amelyet a megrendelő katonai hatóságok kérésére hajtanak végre. Ezt a szimulációs-tesztet természetesen a legnagyobb titoktartás közepette kell elvégezni. Ezért keresték ki az automatizált repülés- és földi-irányítás öt kiváló szakértőjét, hogy a repülőgépeknek a viselkedését közvetlenül a repülőgép fedélzetén tartózkodva figyelhessék meg. Azt is feltételezhetjük, hogy a kiválasztott szakértőkkel közölték: a repülőgépeket egy megjátszott eltérítést követően a távirányítási rendszer veszi át, és az fogja őket biztonsággal visszahozni a földre. Ezt kellett az egész nagyszabású akció mesterkitervelőinek közölniük a Raytheon szakértőivel. Ha az értelmiszerzők a valódi tervet közlik velük, akkor valószínűleg az illető szakértők nem vállalták volna a közreműködést.

Mint tudjuk, ténylegesen egészen másképp zajlottak le az események, mint amit közölhettek velük. A szimulált repülőgép-rablás kivitelezőit is eltérítették, és a távirányítási mérnökök - ha igaz ez a feltételezés - a saját technikájuk áldozataivá válhattak. Noha mindez egyelőre csak gondolati-kísérlet, a megtévesztést célzó hivatalosan terjesztett összeesküvési legendánál alkalmasabb lehet a tényekkel jobban összeegyeztethető magyarázat megtalálására. Egyben azt is bizonyítja, hogy még ilyen nagyszabású titkos művelet végrehajtásához sincs szükség több száz résztvevő és végrehajtó bekapcsolására. A közreműködőknek mindig csak annyit kell tudniuk, ami az adott részfeladat elvégzéséhez szükséges. Nem kell, hogy áttekintésük legyen a művelet egészéről. A Special Forces-hoz tartozó néhány személyen kívül a négy repülőgép távirányításához csupán a Raytheon öt vezető munkatársára volt szükség. Csak ezt a néhány személyt kellett részlegesen beavatni. Ők pedig óvakodni fognak attól, hogy fecsegjenek, mivel a cég a 2001. szeptember 11.-ke utáni háborúk hadiszállítójaként óriási profithoz jutott már eddig is, és további nagy megrendelésekre számíthat.

A háttérhatalom egyik rutin eljárása, hogy balesettel és más módszerekkel igyekszik megszabadulni azoktól a személyektől, akik túlságosan sokat tudnak. Egyelőre nem lehet tudni, hogy eddig a Raytheon hány túl-sokat-tudó vezetője, vagy munkatársa vesztette el életét. Az viszont tény, hogy 2002. május 8-án a Raytheon további két munkatársa halt meg, amikor egy T-39-es Sabreliner a próbarepülés során egy másikkal összeütközött. Mindkét gép a floridai Pensacola Naval Air Station légibázison állomásozott, és hirtelen eltűnt a radarernyőről, amikor Pensacola Beach-től 80 kilométernyire délre repültek. Ez az eset nemcsak azért figyelemreméltó, mert mindkét géppel megszakadt a rádiókapcsolat, hanem azért is, mert a Raytheon embereit szállító gép pilótája egy bizonyos Ambarak S. Al-Ghamdi nevű szaud-arábiai származású személy volt.

Ez a szaudi repülési-oktató tevékenykedett időnként azokon a bázisokon is, ahol az egyik ugyancsak Al-Ghamdi névre hallgató szaudi géprabló a gyakorlórepüléseit végezte. A Newsweek című hetilap szerint Said Al-Ghamdi az UA-93-as gépről, és később Ahmed Al-Ghamdi az UA-175-ről - 1997 elejétől kezdődően - az egyik katonai támaszponton lévő utcát és házszámot adta meg lakcíméül. Arra következtethetünk, hogy a terroristának minősített Said Al-Ghamdi és Ahmed Al-Ghamdi után már kényelmetlenné vált egy harmadik Al-Ghamdi (Ambarak S. Al-Ghamdi) és ezért célszerű volt, ha többé nem szerepel az Al-Ghamdi név a hírekben.

Miért nem működött a polgári és katonai légvédelem?

2001. szeptember 11. oknyomozó kutatói közül többen úgy vélik, hogy ez a tragikus esemény Pearl Harbor és az oklahomai robbantás folytatásának tekinthető. Az említetteket nemcsak előkészítették, végrehajtották, de meg is engedték, hogy megtörténjenek. A háttérirányítók úgy szervezték meg ügynökeiket a kormányzati szervekben, a hírszerzési hálózatban, a hadseregnél, és magában a terrorista csoportokban, hogy azok az előre kidolgozott terv szerint járjanak el. Ahhoz, hogy a siker biztosítva legyen, a terv szerves részét képezte egyrészt az, hogy laza legyen a kötelező jogi és biztonsági előírások betartása, másrészt az, hogy a valóban felelős személyek soha ne legyenek megnevezve.

Egyszerre van tehát szükség a terv sikeres végrehajtására, és a "csődöt mondott" hatóságokat ért bírálat elhárításra. Az is bebizonyosodott több esetben, hogy az elkövetők és az elkövetők védelmezői ugyanazok a személyek. Leroy Fletcher Prouty ezredes - az amerikai légierő egykori kapcsolattartója a CIA felé - mondotta szeptember 11-ről: "Nem kell senkinek irányítania egy gyilkosságot - az megtörténik. A titokban folyó aktív tevékenység egyszerűen lehetővé teszi, hogy megtörténjék. Ez az egyik legfontosabb kulcsa a megértésnek. Kinek volt hatalma arra, hogy leállítsa, vagy korlátozza a szokásos biztonsági intézkedéseket?"

De a mégoly tökéletesen megtervezett és ugyancsak gondosan álcázott műveletekről is az idő múlásával felszínre kerülnek az elgondolkodtató körülmények. Először is fel kell tenni a "Cui bono?" kérdését, azaz "kinek az érdekében állt" az adott cselekmény elkövetése. Ezt a kérdést rendszerint nem lehet jól megválaszolni a cselekményt csak álcázó fedőprogrammal. Ha tehát munkahipotézisként feltételezzük, hogy egy olyan súlyos bűntett, mint amilyen szeptember 11. volt, egy vagy több titkosszolgálat álcázott művelete lehetett, akkor a történtek megmagyarázáshoz meg kell találnunk az események igazi értelmi szerzőit, tervezőit, irányítóit és végrehajtóit. De a félrevezetésre szánt alibi-változat gondosan hátrahagyott és a manipulációs-szükségletekhez képest állandóan változtatott nyomait is kritikusan kell elemezni. Mindig legalább két mozgóképben kell gondolkodnunk. Egyszerre két filmet kell néznünk: Azt, amelyik a valóságos történteket és miérteket tartalmazza, s egy másikat, amely ezeknek az eltakarását, eltussolását célozza. Ez utóbbit rá kell szabni az elsőre azért, hogy lehetőleg teljesen befedje azt.

Már szóltunk részletesen a repülőgépek elektronikus távirányítási technológiájáról. A szeptember 11-én eltérített 757-es és 767-es típusú Boeingeket a hivatalos verzió szerint 19 személy doboznyitó késsel felfegyverkezve követte el, mégpedig úgy, hogy ezekkel a primitív fegyverekkel kellett legyőzniük a gépek legénységét - köztük a hadseregben kiképzett vadászpilótákat. E pilóták tudták, hogyan kell ilyen gépeltérítőkkel szemben eredményesen felvenni a harcot. A repülési előírások szerint ezeknek a pilótáknak az irányítófülkében és a gép több más helyén a 7700-as számsort kellett volna beütniük az erre a célra felszerelt billentyűzeten. Ily módon a földi irányítók és a légtérbiztosítók értesítést kaptak volna arról, hogy mi történt a gépek fedélzetén. Mint tudjuk egyetlen gépről sem érkezett ilyen üzenet.

A rutinszerűen működő hangrögzítő berendezés sem őrzött meg semmit. Az állítólag a Pentagonnak repült, továbbá a pennsylvaniai Shanksville-ben lezuhant gép fekete dobozait megtalálták, de ezek is üresek. Ugyancsak nincsenek meg a földi állomások és a pilóták között folytatott beszélgetések felvételei sem. Ezek a furcsaságok vették rá azt a brit légiközlekedési mérnököt nyilatkozattételre, akinek az állásfoglalását a már előzőekben idézett Joe Vialls amerikai újságíró tette közzé internetes honlapján. A brit repülőmérnök megállapítja, hogy az angol légierő már az ötvenes években rendelkezett a harcigépek pilóta nélküli irányításának a technológiájával. Az ezirányú kísérletekben négy Phantom vadászgépet elektronikusan irányítottak, s azok kötelékben repültek egymás alatt és mellett, majd a kísérlet végén egymás után rendben leszálltak.

Ezt a technikát az 1970-es években a Pentagon ügynöksége, a DARPA, továbbfejlesztette. Ennek az ügynökségnek többek között az a feladata, hogy alkalmassá tegye a hadiipari csúcstechnológiát polgári célú felhasználásra. Ebben az esetben az volt a cél, hogy az eltérített utasszállító repülőgépeket távvezérléssel lehessen biztonságosan visszavenni a géprablóktól és leszállítani őket. Az így kidolgozott technika azt is lehetővé teszi, hogy a földi irányító-központból nyomon lehessen követni a pilótafülkében folyó beszélgetést, miközben lezajlik a repülésirányítás átvétele.

E technika megértéséhez emlékeztetünk arra, hogy a légiközlekedés kezdetén a repülőket botkormánnyal és pedálokkal irányították. A pilóta utasításait vékony sodronyok közvetítették. Amikor azonban nagyobbá és gyorsabbá váltak a repülőgépek, akkor megnövekedett a botkormányra és a pedálokra visszaható erő, ezért be kellett vonni a hidraulikát is. Ez megkönnyítette a kábeles vezérlést. A pilóta mozdulatai ekkor a kábelen keresztül jutnak el a szenzorokhoz, amelyek működésbe hozzák a hidraulikát.

Amikor a DARPA az 1970-es évek közepén a pilóta nélküli irányítás megoldására törekedett, az ekkor már rendelkezésre álló számítógépes-technika lehetővé tette robotpilóta alkalmazását. Ekkor már komputer működtette a hidraulikát, amely viszont mozgásba hozta a mechanikát. Ettől az időszaktól kezdve az emberi közreműködés már nem feltétlenül szükséges egy repülőgép irányításához. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a pilóták és a személyzet feleslegessé vált, mert magát a technológiát is felügyelni kell és adott esetben szükségessé válhat az emberi beavatkozás.

A komputer-vezérléshez a nagy repülőgépgyáraknak a legszigorúbb titokban ki kellett fejleszteniük és be kellett építeniük a fedélzeti számítógépekbe egy úgynevezett hátsó bejáratot. Ebben van egy csatorna, amely a repülés-vezérlő rendszer távirányítására szolgál. E csatorna segítségével a földi irányító-központ átveheti a repülőgép vezetésének minden funkcióját. Amikor ez az átvétel megtörténik, akkor sem a pilóták, sem a gépeltérítők nem tudják irányítani a repülőgépet.

Már volt róla szó, hogy 2001. szeptember 11-én egyik eltérített gép transzpondere sem működött. Ez a transzponder olyan önműködő rádióadó és rádióvevő, amely folyamatosan tájékoztatja a légtérfelügyeletet a repülés adatairól. A jel rendkívül fontos a földi vagy légtérből történő távirányításhoz is. A szeptember 11-i négy repülőgép közül egyik sem sugározta ki a gépeltérítés jelzésére az egyezményes kódot. Ez arra utal, hogy mind a négy gép esetében belépett a külső irányítás. S mivel a transzponder frekvenciáját ez lefoglalta, így a gépeltérítés jelzésére már nem volt lehetőség. Ez is azt erősíti meg, hogy az eltérített gépeket valószínűleg a földről vagy a levegőből távirányítással vezérelték, és nem tapasztalatlan amatőr pilóták irányították őket.

Válasz-féle Thierry Meyssan-nak

Ezt az írást azzal indítottuk, hogy mennyi ellentmondást vet fel a Pentagonba csapódott gép esete. Az American Airlines 77-es járatával, amely a Dulles nemzetközi repülőtérről szállt fel, már Ohio szövetségi állam légterében megszakadt a rádióösszeköttetés, és transzpondere már nem sugárzott jeleket a földi légiirányítók radarjaira. Az utolsó beszélgetés 8.50-kor zajlott le a menetirány módosítás után egy perccel. A földi irányítás megkísérelte a kapcsolat helyreállítását, de a repülőgép - legalábbis a hivatalos közlések szerint - 800 kilométeres óránkénti sebességgel 2100 méteres magasságban egy 270 fokos kanyart hajtott végre, és telefonvezetékeket átvágva néhány centiméterrel a gyep fölött a Pentagon délnyugati oldalába csapódott. Egy ilyen virtuóz repülési manőver még a leggyakorlottabb harci pilótákat is próbára teszi.

Még ennél is lényegesebb, hogy ilyen éles kanyarodásban akkora centrifugális erő keletkezik, amely nyomáskiegyenlítő védőöltözék nélkül eszméletvesztést okoz. Ha amatőr hétvégi-pilóták vezették volna a gépet, akkor vagy ilyen védőöltözetet kellett volna viselniük vagy elájultak volna.

A hivatalos adatok szerint a 757-es Boeing a Pentagonnak csupán a földszintjét találta el, de méreteinél fogva legalább két szintet kellett volna érintenie. A 60 tonnányi fémből és egyéb anyagokból álló 757-es Boeing-nek nagy mennyiségű roncsot és megcsonkult maradványt kellett volna hátrahagynia. Ilyeneket azonban nem találtak. Ebből következik, hogy e hatalmas tömegnek át kellett ütnie a Pentagon épületét és ott megfelelő nyomokat hagynia. Már említettük, hogy a Pentagon épülete öt párhuzamosan körbefutó épületszelvényből álló ötszögletű építmény. Az épületszelvényeket keskeny udvarsávok választják el egymástól. Mivel a második szelvénysor két alsó szintje nem rongálódott meg, ezért a repülőgépnek már a külső gyűrűn fenn kellett akadnia. A repülőgép roncsait sehol sem lehetett felismerni. Hivatalosan egy garázskapu méretű, füstölgő nyílásról állítják azt, hogy a gép okozta. Ezen viszont a négy méter magas repülőgép a hajtóműveivel nem fér át, mert e hajtóművek mindegyike csaknem két szint magasságú.

A már hivatkozott Thierry Meyssan ezért jutott arra a véleményre, hogy a Pentagonnak nem irányítottak utasszállító gépet. Ő azt feltételezi, hogy valójában egy "cruise missile" - cirkáló- vagy szárnyasrakéta - okozta a rombolást. Andreas von Bülow írja "CIA és szeptember 11" című könyvében (107. old.):

"A Pentagon eleinte tagadta a nyilvánosság előtt, hogy a szabad ég alatt telepített megfigyelő-kamerákból származó felvételek vannak a birtokában, amelyek a repülő test röptét és becsapódását mutatják. Azt a videófelvételt, amelyet egy közeli benzinkút megfigyelőrendszerének a kamerája készített - lehet, hogy a rárepülésről - azonnal elkobozták és hozzáférhetetlen.

Nem sokkal az után, hogy Thierry Meyssan francia szerző 2002. februárjának végén sikerkönyvével megjelent a könyvpiacon, a Pentagon márciusban mégis bemutatta az egyik megfigyelő-kamera öt felvételét, amelyek állítólag azt mutatják, hogyan repül neki a Pentagonnak és csapódik bele az AA-77 járat gépe. A képek peremén látható időmegjelöléseket azonban utólag és meghamisítva szerkesztették hozzájuk.

A csak részleteiben nyilvánosságra hozott és a Hadsereg tulajdonában lévő film mutatja, hogy a Pentagont valóban a legalsó szintjén, a földhöz nagyon közel érte a találat. A képkivágáson egy pillanatra látható egy objektum, amely rárepülés közben fehér füstöt kelt, de körvonalait eltakarja egy akadály, amely a kép előterében van. Hiányoznak azok a képsorok, amelyek a nyilvánosságra hozott felvételek között és után voltak, és amelyekből pontosabban meg lehetne állapítani, hogy a tárgy repülőgép vagy repülő-test volt-e?"

Andreas von Bülow ehhez még hozzáteszi, hogy aligha tekinthető véletlennek, hogy csak azokat a képeket hozták nyilvánosságra, amelyeken az előtérben lévő akadály a tulajdonképpeni történést eltakarja. A közzétett videón nem lehet látni a repülőgép által hátrahagyott nyomokat. A Pentagon az Interneten közzétett egy képet, ahol a Védelmi Minisztérium egyik alkalmazottja tart valamit a kezében, amiről feltételezhető, hogy esetleg a becsapódott gép egyik darabja. Találtak egy másik darab összegyűrt, szétszakadt festett fémlemezt is a helikopter-leszállón. Valószínűtlen, hogy ezek a darabok a 757-es Boeing burkolatából származnának, sokkal valószínűbb, hogy egy robotrepülőből. Az is furcsaságnak számít, hogy a helikopter-leszálló közelében álló autók lángolva égtek, de a Pentagon előtti füves terület sértetlenül zöld maradt. Vannak olyan tanúk, akik arról számoltak be, hogy két robbanást hallottak. Az első robbanást a repülő test becsapódásaként, a másodikat az épületben történt robbanásként észlelték. Thierry Meyssan könyvét egyébként az Egyesült Államokban nem forgalmazták, mert Amerika-ellenesnek minősítették.

A Reuters és a Guardian újságírói, Harrison Rebecca és Henley Jon kísérletet tettek Meyssan állításainak a cáfolatára. Ezt kérdés-felelet formájában felhelyezték az Internetre (így például megtalálható a www.snopes.com/rumors/pentagon.htm címen). Itt rövidítve ismertetjük.

Az első kérdés így hangzik: Mi a magyarázat arra, hogy egy közel 100 tonna súlyú Boeing 757 mintegy 480 kilométeres sebességgel nekiütközve a Pentagonnak, annak csak a külső oldalát károsította meg?

A válasz így hangzik: A külső fényképek ellenére a Boeing 757-es nemcsak a Pentagon külső oldalát rombolta szét, de mind az öt gyűrűjét, miután áthatolt a megerősített és 64 cm vastag külső falon.

A második kérdés így hangzott: Mi a magyarázat arra, hogy egy 13 méter 55 cm magas, 47 méter hosszú, 37 méter 85 cm szárnyfesztávolságú repülőgép, melyben a pilótafülke magassága a földtől 3 méter 45 centiméter, csupán a Pentagon épületének a földszintjébe csapódott be?

A válasz az, hogy a repülőgép olyan mélyen repült, hogy ténylegesen beleütközött a földbe és ez által rengeteget veszített energiájából. Ha ez nem így történik, akkor sokkal nagyobb roncsolást végzett volna a Pentagon épületében.

A harmadik kérdés úgy hangzott, hogy: Ha a gép először a Pentagon földszintjébe csapódott, akkor hol vannak a roncsai?

A válasz szerint a gép nemcsak a Pentagon földszintjének az első gyűrűjébe csapódott, hanem a földszint és az első emelet közötti részbe is, majd áthatolva a második gyűrűn, elérte a harmadik gyűrűt. Ezért a fényképeken ezt nem lehet látni. S mivel a repülőgép tele volt üzemanyaggal, s vastag, megerősített betonfalakon kellett nagy sebességgel áthaladnia, ezért tűzgolyóvá alakult át, és így darabjai a nagy tűzben elégtek. Emiatt nem maradtak nagyobb roncsdarabok.

A negyedik kérdés úgy hangzott: Milyen oka volt a védelmi miniszternek a pázsit lefedésére homokkal, amikor az nem sérült meg az eset során?

Téves az az állítás, hogy ezt rendelte el a védelmi miniszter. Azért kellett homokkal befedni a füves területet, mert csúszós lett volna az olajtól.

Az ötödik kérdés azt tudakolta: Mi a magyarázat arra, hogy a repülőgép szárnyai semmiféle nyomot nem hagytak a becsapódás után?

Amikor a Boeing 757-es nekiütközött a Pentagon falának, a szárnyak külső részei valószínűleg eltörhettek az ütközéstől, és amikor a tört szárnyakkal behatolt a gép a falon, akkor az eltört szárnyak is - a gép testével együtt - bekerültek az épületbe, s ott a már említett tűzben megsemmisültek.

A hatodik kérdés arra vonatkozott, hogy a helyi tűzoltóság parancsnoka "miért nem tudta megmondani az újságíróknak, hogy hol a repülőgép?".

Erre úgy hangzik a válasz, hogy a tűzoltóparancsnoktól nem azt kérdezték, hogy hol a repülőgép, hanem hogy maradt-e valami a repülőgépből? Erre a kérdésre pedig a parancsnok válaszolt: "Nem maradtak nagyobb darabok a repülőgépből a kérdés elhangzásának az időpontjában (a becsapódás utáni napon), mert összezúzódott kisebb darabokra a becsapódás következtében. Az után pedig elégett. Csupán kisebb látható darabok maradtak, de azok is csak a Pentagon belső részéből."

A hetedik kérdés így hangzott: Megtalálható-e a repülőgép becsapódási helye? Az internetes cáfolat készítői erre a következő választ adták, amely ma is olvasható a fent már jelzett honlapon:

"Közvetlenül az után, hogy a 77-es járat beleütközött a Pentagonba, a becsapódás helyét elhomályosította egy hatalmas tűzgömb, robbanások, tűz, füst, valamint a tűzoltók tevékenységéből származó víz. Fél órán belül az épület felső emeletei öszeomlottak, ez által végérvényesen zavarossá téve a becsapódás helyét. Egyszerűen nem volt lehetséges fényképfelvételekkel rögzíteni a becsapódási hely világos képét az alatt a rövid idő alatt, amely a becsapódás és az épület összeomlása között eltelt."

A honlapon közölt fényképeken a becsapódás helyét eltakarja a tűzoltók oltásra használt vize és a füst. A kétszintes lyuk létezik, csak nem lehet látni a tűzoltó autótól és az oltást körülvevő füsttől és gőztől. Mire a füst és a vízgőz eloszlott, a Pentagon épületének további részei is beomlottak, és ezzel elfedték a becsapódás helyét.

Ki-ki maga döntse el, hogy ez a válasz el tudta-e oszlatni kételyeit a Pentagonba csapódott repülőgéppel - vagy repülőszerkezettel - kapcsolatosan.

A WTC tornyok összeomlásának a rejtélye

Egyelőre nem készült részletes és alapos vizsgálat arról, hogy miért omolhattak össze olyan acélvázas építmények, mint a Világkereskedelmi Központ (WTC) két tornya. A két torony ötemeletnyi mélységben lett rögzítve New York Manhattan nevű városnegyedének a kemény szikláiba. Szilárdságukat a belsejükben lévő 47 acéltartóból készült mag biztosította. Ezek az acéltartók emeletenként össze voltak szerelve 236 külső acéltartóval. A magot képező 47 tartó 900x360 mm-es acélidom volt, 100 mm falvastagságú - különlegesen erős - nemesacélból összehegesztve. A külső szerkezet 236 db 40x40 mm-es hegesztett acélidomból állt. A tartók 100 cm-es távolságban követték egymást. A külső tartók emeletenként vízszintesen acéllapokkal voltak egymáshoz hegesztve.

Még megemlítendő, hogy az emeletek födémje betonozott hullámos-acéllemezből készült. A födémek a belső és a külső tartóoszlopok közé feszített acéltartókra nehezedtek. Ezeket még átlósan futó acéltartókkal is megerősítették. Az először eltalált északi toronyban a repülőgép törzse és hajtóművei a külső acél tartóoszlopokból negyvenet átütöttek. A gép törzsének nagyobb darabjai az épület közepéig vetődtek, és ott valószínűleg 5-9 tartóoszlopot értek el. A repülőgép 8 óra 46 perckor ütközött az északi toronynak, és az csak másfél órával később, 10 óra 28 perckor omlott össze.

A FEMA magyarázkodása

A Szövetségi Szükségállapot-irányító Hivatal (Federal Emergency Management Agency, FEMA) kísérletet tett arra, hogy a tornyok összeomlását megmagyarázza. E magyarázat szerint a kerozin felrobbanása nyomán keletkezett tűz a külső tartóoszlopok tágulását idézte elő. Ezáltal az emeletek rögzítő csapjai láncreakció szerűen leszakadtak. Az ún. rakottpalacsinta-elméletnek megfelelően az emeletek egymásra zuhantak. Az egyre növekvő súly pedig leszakította és maga alatt sodorta lefelé az alatta lévő emeleteket.

Az összeomlott tornyok maradványaiban azonban nem találtak megfelelő mennyiségű - hőtől deformálódott - külső tartóoszlopot. Ez arra utal, hogy csak a rögzítő-elemek szakadhattak le. Az északi toronynál teljes emeletek vízszintes állapotban való lezuhanásához a rögzítő-elemek ezreinek kellett leszakadniuk az épület 236 külső és 47 belső tartóoszlopáról. Így mérlegelve ezt az elméletet, nem meggyőző, hogy a szerkezet összeomlását a kerozin-tűz okozhatta. Az acélszerkezetek jól vezetik a hőt, és emiatt nyomban csökken a tűzfészek hőmérséklete. Ezért abból lehet kiindulni, hogy a kerozin lángolásakor legfeljebb 375 C fokos hőmérséklet keletkezett, amely azonban csökkenhetett az oxigén utánpótlás híján.

Amikor 17 perccel később a déli toronyba is becsapódott a második repülőgép, akkor az északi toronyban már fekete füstté változtak a lángok, ez pedig azt jelzi, hogy oxigén folytán a tűz kialvóban volt. Ez azt is jelenti, hogy lényegesen csökkennie kellett az érintett emeletek hőmérsékletének.

Az United Airlines 175-ös járata 9 óra 03 perckor ütközött a déli toronyba a 78. és a 84. emelet magasságában. Ez az ütközés csak érintőleges volt, nem olyan, mint az északi toronynál. Ezért a 263 külső tartóoszlopból mindössze negyvenet vághatott ketté, és legfeljebb ötöt lökhetett meg a 47 központi acéloszlopból. Statikailag az északi torony jobban, a déli kevésbé sérült meg. Az utasszállító gép kerozinja a szabadban gyulladt meg, és a korlátlan oxigén utánpótlás lehetővé tette, hogy tűzgömböt alkotva gyorsan elégjen. Emiatt a déli toronyban a tűz nem fejleszthetett akkora hőt, mint az északiban. Mégis az a furcsaság történt, hogy a déli torony félórával előbb omlott össze, mint az északi, azaz 9 óra 56 perckor.

Az összeomlás képsorai azt mutatják, hogy a déli épület felső 30 emelete először elbillent. A 100 méter magas épületrész 22 fokos szögben megdőlt. A mozgás megkezdett iránya azonban nem folytatódott, hanem ehelyett a 30 felső emelet és az alatta lévő 70 emelet 9 óra 59 perckor hatalmas porfelhőben összerogyott. Ebből következően a déli torony összeomlására nem lehet alkalmazni a már hivatkozott rakottpalacsinta-elméletet. Rejtélyes az, miként volt lehetséges - belső rásegítés nélkül - ennek a száznál is több emeletnek a szabadesés sebességével történő összeomlása? Mindebből számos kérdés adódik és nemcsak az úgynevezett összeesküvési elméletekkel kísérletezők keresik a válaszokat. Az életben maradt tűzoltók, rendőrök, a WTC alkalmazottai is várják a válaszokat. Nagyon sok embernek feltűnt, hogy a két torony 110-110 emeletéből sem beton, sem bútor, vagy egyéb eszköz darabjait nem lehetett találni.

Egyes járókelők és más tanúk észleltek robbanásokat a repülőgépek becsapódása után és a toronyépületek leomlása előtt. A két épület összeomlását a Richter-skála szerinti 2,2 erősségű földrengésszerű rázkódások kísérték. A szakértők kétségbe vonják, hogy ezeket a törmelék lezúdulása okozhatta. Mélyen az épület alapjában kellett robbanásoknak lenniük. Legalább is ezt állítják a tragikus esemény fültanúi. A tornyok sziklaalapzatában azonban olyan acélt találtak, amely nagy hőfokon megolvadt, kristályszerkezete megváltozott és a svájci sajthoz hasonlóan lyukacsossá vált.

Mindezek arra engednek következtetni, hogy a tornyok összeomlását célzottan elhelyezett robbanótöltetek idézhették elő, amelyek az acélszerkezetek kulcsfontosságú helyein kerültek elhelyezésre. A robbanások sorrendjét számítógépről lehet vezérelni. Az elektronikus parancsokat tized, vagy századmásodpercnyi pontossággal lehet beállítani és távvezérléssel a megfelelő helyre közvetíteni.

Mark Loizeaux, a Controlled Demolition Inc. nevű cég elnöke, amely végül is a maradványok eltávolításával lett megbízva, a WTC tornyainak teleszkóp-antennaszerű összeomlását nem tudta megmagyarázni. Egy másik szakértő, az új-mexikói műszaki főiskola tanára, az ottani "Energetic Material Research and Testing Center" (Robbanóanyag Kutatási és Kísérleti Központ) igazgatója, Dr. Van Romero kijelentette, hogy az épületek összeomlása csak a házbontásokhoz használt, meghatározott robbanószerrel volt véghezvihető. Romero véleményét sugározták az országos televízióadók is. Az új-mexikói szakértő, aki véleményét videofelvételek alapján alakította ki, hangoztatta: Nehéz a repülőgép ütközésével ehhez hasonlóan végbemenő összeomlást létrehozni. Romero, aki éppen szeptember 11-én járt kutatási tervei ismertetése végett a Pentagonban, tíz nap múlva visszavonta nyilatkozatát.

A Világkereskedelmi Központnak a két magas toronyépületen kívül még volt egy 5., 6. és 7. számú épülete is. Ez a három épület is kigyulladt, és órákon át lángolt, noha egyiknek se ment neki repülőgép. Bennük nagyobbnak kellett lennie a hőmérsékletnek, mint a tornyokban, az acélszerkezetek mégsem rogytak össze. Ezeket és még más nyitott kérdéseket is tisztázni akart a washingtoni Kongresszus Képviselő Házának a Tudományos Bizottsága. Ez a Bizottság 2002. március 6-án szakértőket hallgatott meg. Astaneh-Asl, a Berkeley Egyetem tanára elmondotta, hogy több időre lett volna szüksége az acélszerkezet megvizsgálásához és néhány acéldarabot bizonyítékként biztonságba akart helyezni, mielőtt még beolvasztották azokat. A Képviselő Ház Tudományos Bizottsága megállapította:

"A helyszíni vizsgálatokat akadályozta az, hogy a kulcsfontosságú acélrészekből néhányat még az előtt elszállítottak, hogy az első nyomozók felbukkantak volna a helyszínen, valamint hogy a nyomozóknak még csak joguk sem volt ahhoz, hogy újrahasznosítás céljára elszállítandó acélrészeket lefoglalhassanak, ezért fontos bizonyítékok vesztek el."

Boehlert képviselő szerint a vizsgálatot nem igazolható titoktartás vette körül. A felelősség határait sem húzták meg pontosan, és senki sem volt illetékes. Emiatt fontos bizonyítékok mentek végérvényesen veszendőbe, és a szakértőktől hónapokig távol tartották az épületek tervrajzait is.

Mesés profit a WTC biztosításából

A WTC tulajdonosi jogait New York városának és New Jersey-nek a közös kikötői hatósága - New York-New Jersey Port Authority - gyakorolta 2001. július 23-ig. Az említett hatóságtól Larry Silverstein new yorki ingatlan befektető vette haszonbérbe 99 évre évi 115 millió dollár bérleti díjért. Egyelőre nem lehet tudni, hogy milyen okból adták haszonbérbe a tulajdonos-hatóságok a new yorki ingatlanokkal foglalkozó amerikai-ausztrál üzletembernek a Világkereskedelmi Központ épületeit. Silverstein a haszonbérleti szerződés értelmében - 99 évre elosztva - összesen 3,2 milliárd dollár megfizetésére vállalt kötelezettséget a Port Authority felé. Ennek megfelelően kezdő összegként lefizetett 616 millió dollárt, és kötelezettséget vállalt a már említett évi díj fizetésére. A haszonbérleti szerződés értelmében ugyanis a Port Authority maradt a tulajdonos.

Larry Silverstein - a haszonbérlő - a bekövetkezett katasztrófáért nem volt felelős, mert az vis major-nak minősül. Viszont ő annak a biztosítási összegnek a jogosultja, amelyre a Világkereskedelmi Központ be lett biztosítva. Larry Silverstein, mintha megérezte volna a bekövetkezett szerencsétlenséget, mert a katasztrófát megelőzően 3,2 milliárd dollárra biztosította a WTC épületeit. A tragikus események után a haszonbérlő kétszer 3,2 milliárd dollárnyi biztosítási díjat követelt az olyan tekintélyes biztosító társaságoktól, mint a Chubb Corp., a Swiss Reinsurance Co., Lloyd's of London, German Alliance Corp., ACE Ltd and XL Capital Ltd. Ezek a biztosító társaságok saját veszteségeik fedezésére - gondos előrelátással - viszontbiztosítást kötöttek a "Munich Reinsurance Corp."-el. Ebből következően a WTC elpusztulásának anyagi terheit nagyrészt a németek viselik. Az említett haszonbérleti szerződés szerint a Silverstein vezette Westfield America nevű cég a WTC üzleti részét vette haszonbérbe, míg Larry Silverstein személyesen az irodaházi részt. Az egész Világkereskedelmi Központ pusztulása előtt hét héttel vette át Silverstein és a Westfield America az épületek kulcscsomóit. Silversteinnek prófétikusan sikerült előre látnia a leselkedő veszélyeket, mert a WTC biztosítása az ő kívánságára most már kiterjedt a terrorcsapásokból bekövetkezett káreseményekre is.

A biztosító vállalatok és a viszontbiztosító társaságok, köztük az Allianz német biztosító elleni perében Silverstein nem csak 3,2 milliárd dollárt követelt, hanem ennek a kétszeresét, mert úgy vélte, hogy két jól elkülönülő terrorcsapás volt, nem pedig egy. Így két káresemény következett be, és ezért kétszer jár a biztosítási összeg is. A new yorki illetékes bíróság azonban a kétszeres igényt nem találta megalapozottnak. Még az is említést érdemel, hogy a "Lucky Larry-nek" ("Szerencsés Larry"-nek) becézett Silverstein már korábban is tervezte, hogy a WTC nem eléggé kihasznált és már 30 évnél is öregebb épületeit lecseréli négy új felhőkarcolóval.

A WTC 7. épületének titkai

Ez az épület már régebb óta Silversteinhez tartozott. Ebben a 47 emeletes épületben volt egy öt emeletre kiterjedő üres térség is. Ebben kapott helyet két transzformátor-állomás, tíz darab, egyenként 10 méter magas és 12 méter széles transzformátorral. Ezek alakították át Manhattan számára a 13 800 voltos beérkező áram feszültségét a helyi hálózat 110 voltjára. A 47-es épületet egyszerűen ráépítették a már ott lévő transzformátorokra, mert ezt találták a legegyszerűbb megoldásnak. Az épületben volt még hét dízelolaj tartály. Ezek szolgáltatták volna az áramfejlesztőkhöz szükséges energiát, ha a távvezetéken érkező áram kiesne. Ezen túlmenően az American Express nevű cégnek is volt saját tartálya a saját áramfejlesztőjéhez. Hogy a kérdés még érdekesebb legyen, New York városának is volt ott egy 22 700 literes tartálya a három - egyenként 500 kW-os - áramfejlesztőhöz. Volt itt ugyanis egy szükségállapotra kialakított polgármesteri kisegítő irányítóközpont. Az említetteken kívül a Solomon Smith Barney befektetési társaságnak is volt két tartálya, együttesen 22 700 liter dízelolaj tárolására.

A Szövetségi Szükségállapot-irányító Hatóság, a FEMA jelentése szerint a WTC 7-es épületében 159 000 liter dízelolajt tároltak, és az áramfejlesztő együttes teljesítménye elérte a 20 MW-ot. Ez a tény megnehezítette a new yorki tűzoltóság helyzetét. A földszint közelében voltak a nagy tartályok. Fölötte az 5., a 7., és a 9. emeleten pedig az áramfejlesztők. A FEMA közönséges irodaépületnek állítja be a 7. épületet, de aligha van még egy olyan "közönséges irodaépület", amelybe csővezetékeken 159 000 liter dízelolajat szivattyúznának, hogy üzemeltetni lehessen vele 15 áramfejlesztőt, amelyek együttes teljesítménye 20 MW.

Eric Hufschmid "Painful Questions" (Fájdalmas kérdések) című könyvében feltárja, hogy ebben az épületben az CIA-nak, a Pentagonnak és a new yorki Tőzsdei Felügyeletnek voltak az irodái. Itt tárolták a maffia-bűncselekmények, a bankvisszaélések, a kábítószer-kereskedelem, a pénzmosás és a terrorizmus ügyeiben folyó nyomozások aktáit. De az amerikai Vámügyi Igazgatóság is itt tárolta azoknak az ügyeknek iratcsomóit, amelyekben felszólítást kapott, hogy tanúsítson elnéző magatartást. Be kellett hunynia a szemét, például, olyan szélsőséges mohamedán csoportokkal folytatott heroin kereskedés láttán, mint amilyent az Al-Kaida folytatott, vagy a kereskedelmi repülőjáratokon szállított heroin láttán, amelyben, pl. érintve volt a Lockerbie fölött lezuhant Pan-American gép is.

A 7. épületben voltak a tőzsdei felügyeletnek (Security and Exchange Commission) az 1990-es években - a nagyvállalati szabálytalanságok kivizsgálásáról - készített aktái. Ezek között voltak az Enron-nak az elmúlt évtizedben elkövetett könyvelési hamisításai, és annak vizsgálati ügyiratai.

A 7. épület és a többi épület is acélvázas szerkezetű volt. Ezek az épületek sokkal tovább lángoltak, mint a tornyok, mégsem omlottak le. A 7. épület is sokáig égett, de eltérően a vele szomszédos nagy épületektől, ez az épület - hét órán át tartó égés után - mégis csak összeomlott. Itt is rendkívüli gyorsasággal kezdődött el a romok és velük a bizonyítékok - tűzrendészeti engedély nélküli - eltávolítása. Vannak arra is jelek, hogy bizonyos illetékesek tudták, hogy a 7. épület is össze fog omlani. Egy helyszínen lévő fényképész, Tom Franklin, elmondotta, hogy a tűzoltóság kiürítette a 7. épület körüli területet és felkészült annak összeomlására. Látta, hogy 16 és 17 óra között a tűzoltók jelzőzászlókat lengetnek. Azok a felvételek, amelyeken látható a 7. épület összeomlása, szándékosan végrehajtott hagyományos robbantás látványát nyújtják. Az épület a földszinttől omlott össze. Ezért a porfelhők is nagyrészt inkább a földhöz közel keletkeztek, és nem a felsőbb emeleteken, ahogyan az a tornyok esetében történt. Az épület belülről roggyant meg, és külső szerkezete is befelé esett. Csak egészen kis törmelék keletkezett, és erre esett rá az épület külső része, valamint az acélvázas szerkezet. Alatta volt a tíz transzformátor. Nem volt viszont egy ilyen összeomlást előidézni képes hatalmas tűz, sem becsapódó repülőgép. De még a toronyépületek törmelékének a lezúdulása sem jöhet számításba.

Az 5. és a 6. épületekben hatalmas tűz tombolt. Ezek normálisnak nevezhető módon égtek, és még az erős füstön keresztül is látszottak a lángok. A 6. épület túlélte ezt a tüzet és nem omlott össze. A tűz oka egy robbanás volt, amely hatvan másodperccel az után következett be, hogy a repülőgép nekicsapódott a déli toronynak. Ekkor robbanás felhője csapott ki a 6. épületből 170 méter magasságban. Ez egyesült a déli toronyépület lezúduló törmeléktömegével. A 6. épület adott otthont az amerikai Vámügyi Igazgatóságnak és az itt működő - ugyancsak állami tulajdonban lévő - Export-Import Banknak. Miután az épületből korábban kivezették az ott tartózkodó nyolcszáz személyt, 9 óra 04-kor a jelek szerint felrobbant. Andreas von Bülow "A CIA és szeptember 11." című könyvének 88. oldalán e bank fontosságával kapcsolatosan megállapítja, hogy ott különleges jelentőségű iratok lehettek:

"Az idősebb Bush kormányzatának fölöttébb kétes fegyverüzleteiről szóló iratok, olyan akták, amelyek megnehezíthették volna azt, hogy Szaddam Husszeint a nyilvánosság előtt ördögként bélyegezzék meg. Később - a fiatalabb Bush elnökségének idején - ez meg is történt, és Szaddam minősítése megelőző háborúhoz szolgáló ürüggyé vált."

Ide kívánkozik az az információ is, hogy a tragikus események után szigorú fényképezési tilalmat rendeltek el a WTC épületeinek a romjai körül. A fotósok által már digiális módon készített képeket tönkretették, illetve kitörölték. Néhány képet azonban sikerült a számítógépes szakembereknek helyrehozniuk, s így azok széles körben ismertté válhattak.

Távirányítási-központ volt a hetedik épület?

A fentiekben már részleteztük, hogy a WTC hetedik épülete sem volt kicsi, hiszen egy 47 emeletes felhőkarcolóról volt szó. Ennek a tulajdonosa 1987-ig "Lucky" Larry Silverstein volt, és mint már említettük, az épületet egy öt emelet magasságú térségre húzták fel, amelyben két villamos-feszültség elosztó állomás és tíz transzformátor volt - egyenként 10 méter magasak és 12 méter szélesek. Ugyancsak említettük, hogy az épületben áramfejlesztők is voltak, összesen 20 megawatt teljesítménnyel. A generátorok és üzemanyag-tartályok felett elrejtve működött a CIA New York-i Terrorizmus-elleni Központja. Az 1990-es években a WTC igazgatójának, Jerry Hauer-nek, a kezdeményezésére ebben az épületben a 23. és a 25. szint között kialakítottak a New York-i főpolgármester, Rudolph Guiliani számára egy biztonsági hivatalt, hogy terrortámadás esetén vagy más rendkívüli helyzetben innen lehessen a világvárost irányítani. Ugyanis már ezekben az időkben is terjedtek olyan hírek, hogy Szaddam Husszein megtámadhatja Amerikát egy bizonyos anthrax nevű biológiai fegyverrel. Ezért a lakosztályt biológiai támadás ellen is bebiztosították.

Nehéz magyarázatot találni arra, hogy mitől biztonságosabb a helyzete New York polgármesterének egy dél-manhattani felhőkarcolóban, mint az ugyancsak ezen a környéken lévő City Hall-ban (a Városházán)? Miért biztonságosabb neki 13 800 voltos transzformátorok és hatalmas mennyiségű dízelolajat tartalmazó tartályok fölött? Jerry Hauer soha nem adott rá kielégítő magyarázatot, hogy honnan vette ezt az ötletet. Mindenesetre a New York-i tűzoltóság mindent elkövetett, hogy ezt az elképzelést megakadályozza, de erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Ezek után - legalábbis munkahipotézisként - alappal vethető fel az a kérdés, hogy vajon nem-e a WTC 7. épületében volt elhelyezve az a földi távirányítási-rendszer, amellyel a pilótáktól végül is elvették a repülőgépeik feletti kontrollt, és azokat távirányítással vezérelt bombaként a toronyépületeknek vezethették. Az is cáfolhatatlan, hogy a toronyépületek összeomlásakor robbanások is hallatszottak. Ezek a robbanások szintén innen kaphatták a távirányítású indítást, amely biztosította, hogy összehangolt rendben kövessék egymást.

Ha a WTC 7. épületéből az észak-keleti és dél-keleti irányból berepülő gépeknek vezérlő-jeleket sugároztak, és ezekhez igazodtak a repülőgépek számítógépei, akkor nem volt más lehetőség, minthogy eltalálják a tornyokat, pontosan úgy, ahogyan az a valóságban meg is történt. Az Andreas von Bülow által is idézett Eric Hufschmid, a "Fájdalmas kérdésekben" arra következtet, hogy a 7. épület 23. emelete bunkerré volt átalakítva. Rendeltetése az volt, hogy a WTC tervezett lerombolásának az irányító-központja legyen. Erről a helyről át lehetetett tekinteni a környéket és azt is el lehetett dönteni: hogyan és mikor gyújtsák be a robbanószerkezeteket? A megerősített emeletnek bombabiztos ablakai és falai voltak, amelyek nemcsak a lehulló acéloszlopoktól, de a levegőbe került azbeszt és betonportól is védtek. A 7. épületen érzékelhető kisebb lángok a félrevezetést célozták. Azt a benyomást kellett kelteniük, hogy az egész épület ég. Ez igazolhatta a mentők és a tűzoltók visszahívatását, hogy ne legyenek veszélyben, ha összeomlik az épület. A lángok azonban nem terjedhettek át az épület többi részére, mert akkor az irányító központot is veszélyeztethették volna.

A WTC 7. épületének munkatársait még a tornyok összeomlása előtt, azaz 9 és 10 óra között, biztonságba helyezték. Ettől az időponttól kezdve az épület kizárólag az akciót irányítók rendelkezésére állott. Amikor délután négy óra körül a por már némiképp leülepedett, a szolgálatot teljesítő távvezérlők elhagyhatták az épületet. Ekkor szólt egy személy, Tom Franklin fényképésznek, hogy távolodjon el a 7. épület mellől a többi ott tartózkodó emberrel együtt.

Említésre méltó még az is, hogy egy New Hampshire-i újság arról adott hírt, hogy az ottani repülőésellenőrzési központban, Nashua-ban dolgozott egy repülőgép-irányító, aki arra figyelt fel, hogy az AA-11-es és az UA-175-ös gépek a Stewart International Airportnál túl közel repülnek egymáshoz. Az újságnak a hír közlője azt is elmondotta, hogy a két gépet ugyanaz a földi légiirányító követte figyelemmel, aki annak idején az Egypt Air 999-es járatát is irányította. Ez zuhant le 1999. október 31-én Massachusetts mellett az Atlanti óceánba.

A repülőgépek a Stewart International Airport fölött már el voltak térítve, azaz ekkor már - a hivatalos verzió szerint - az öngyilkos fanatikusok kezén kellett, hogy legyenek. A Stewart repülőtér felett egymás útvonalát keresztező gépek az ottani távirányítás jeleinek engedelmeskedtek, ami nagyon is elképzelhető, mivel ezen a repülőtéren a légierő az 1960-as évek végéig fenntartott egy négyemeletes ablak nélküli épületet csúcstechnológiájú berendezésekkel az esetleg berepülő szovjet rakéták megfigyelésére. Ez nem jelenti azt, hogy a két gépet ne irányíthatták volna máshonnan, így például a levegőből. Már korábban említettük, hogy ezt a funkciót elláthatták a Raytheon által erre a célra átalakított C-130-as típusú - különleges távirányító berendezésekkel ellátott - repülőgépekkel is.

A C-130-as Herkules nemcsak szállítógép, hanem repülő parancsnoki irányítóközpont is, amely békeidőben számos feladat elvégzésére alkalmas. A Raytheon kifejlesztett az amerikai légierő számára zavarásbiztos globális helyzetmeghatározó rendszereket is a C-130-as típusú gépek avionikai modernizációs-programja keretében. (Az avionika az "aviation" és az "electronics" szavak összekapcsolásából létrejött új kifejezés). A C-130 fedélzetére beépített digitális - zavarásmentes - vevőkészülék lehetővé teszi a C-130-as számára a legkényesebb feladatok ellátását is. Minden ilyen digitális zavarásmentes- vevőrendszer 24 csatornát tartalmaz, amelyek biztosítják a meghamisított jeleket kiszűrő modulnak a megfelelő működését. Ez a technológia a globális helyzetmeghatározásnak, azaz a Global Positioning System-nek, (GPS-nek), a csúcsát jelenti. Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert vannak adatok arra, hogy ilyen C-130-as gépek szeptember 11-én mind New York, mind Washington légterében akcióban voltak elég magasan ahhoz, hogy a földről ne lehessen őket látni.

Külön kell szólni az AWACS-gépek (Airborne Warning and Control System - Légiellenőrzési- és figyelmeztető rendszer) lehetséges bevetéséről is. Ezek a repülő radarközpontok a legmagasabb szinten biztosítják a megfigyelést, az ellenőrzést és a parancsnoki irányítást a légvédelmi erők számára. E sorok írásának időpontjáig nem találtunk adatot arra, hogy felhasználtak-e ilyen AWACS gépeket is 2001. szeptember 11-én, de ezt a lehetőséget sem lehet kizárni.

A WTC 7. épületének a maradványairól a NASA (National Aeronautics and Space Administration), az Egyesült Államok űrkutatási intézménye, műholdas felvételeket készített, amelyek szerint az épülettörmelék hőmérséklete még öt nappal a tragikus események után is igen magas volt: 557 és 527 Celsius fok között mozgott. Az sincs tisztázva, hogy egyáltalán miként keletkezhetett a tűz? A törmelékben pedig megolvadt acélt is találtak, amelynek kristályszerkezete úgy változott meg, hogy azt nem lehet a tűzre visszavezetni. Az épületek különös megsemmisülésére magyarázatot adhat a lézer technika alkalmazása a merénylet kitervelői és végrehajtói részéről.

Figyelemre méltó tény az is, hogy a WTC biztonságáért John O'Neill, az FBI korábbi vezető munkatársa volt felelős, aki csak rövid idővel 2001. szeptember 11.-e előtt foglalta el új munkakörét. John O'Neill-t Jerry Hauer, Larry Silverstein munkatársa ajánlotta ebbe az állásba. O'Neill személye azért is figyelemre méltó, mert az FBI-nál ő foglalkozott a fanatikus és radikális iszlám-fundamentalizmussal, így az Al-Kaida-val és Oszama-bin-Ladennel is. Az FBI-nál azonban tevékenysége a Bush-kormányzat határozott ellenállásába ütközött. Így például nem engedélyezték neki, hogy közvetlenül nyomozhasson Jemenben a bin-Laden család után a korábbi terrorcselekmények felderítése érdekében. O'Neill-t napokkal az események után találták meg a romok alatt, és Jerry Hauer volt az, aki tetemét beazonosította.

John O'Neill hírek szerint olyan megjegyzéseket tett szeptember 11.-re virradó éjszakán, amikor új munkakörébe való beiktatását ünnepelte barátaival, hogy valami titokzatos és nagyjelentőségű esemény van készülődőben. Úgy látszik: az FBI egykori magas beosztású tisztje sem sejthette, hogy Amerika láthatatlan kormánya - amely a látható kormány mögött trónol, s amely Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26.-ik elnökének a szavai szerint nem tartozik hűséggel a népnek, és nem ismeri a felelősséget - esetleg látványos terrorista-támadást intéz önmaga ellen. Valamivel többet tudhatott a FEMA főnöke, Joe Allbaugh, a küszöbönálló világszenzációról. Ő ugyanis a sűrűn lakott területeknek a katasztrófa esetén történő mentésére kiképzett csoportot már szeptember 11-ének az előestéjén riadóztatta. Jó előérzetének, s természetesen az időben kapott bennfentes információknak köszönhetően lehetővé vált, hogy ez a mentőegység - Tom Kennedy-nek az irányításával - azonnal bevetésre kerülhetett, s így már a reggeli órákban megkezdhette a mentést a WTC-nél New Yorkban.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy a tekintélyes Morgan&Stanley bankház, amelynek az irodái a WTC ötven emeletére voltak elosztva, egyetlen munkatársát sem veszítette el. De a sors kiismerhetetlen kegyeiből ugyanez a szerencse érte az Oppenheim Stocks befektető céget is. Valamennyi alkalmazottja életben maradt. A furcsaságokból a Pentagon sem maradt ki, mert csúcsvezetőinek egy egész csoportja elhalasztotta szeptember 11.-ének reggelére tervezett szolgálati útját.

Néhány elhallgatott furcsaság

Kezdjük a Pentagonnal. A Védelmi Minisztérium pont 2001. szeptember 11-én akart a Nemzeti Felderítési Szervezettel (National Reconaisse Organisation, NRO) együtt gyakorlatot tartani. Ennek keretében abból a feltételezésből indultak ki, hogy repülőgép ütközött egy bizonyos kormányhivatal épületének. Az NRO, amely az Egyesült Államok műholdas rendszerét működteti, figyelmezteti az illetékes katonai és politikai vezetést, és egyben továbbítja a meghozandó döntésekhez szükséges információkat. A Nemzeti Felderítési Szervezetnek a Dulles nemzetközi repülőtértől tíz kilométernyire, azaz Washington közvetlen közelében van a székhelye. Érdekes módon néhány perccel a Pentagonba való tényleges becsapódás előtt fújta le az állítólag már hónapokkal korábban előre betervezett gyakorlatot. Az NRO vezetése elrendelte az épület kiürítését, s így az a személyzet, amely a szeptember 11-i műholdas felderítésért lett volna felelős - lévén ez a hivatali kötelessége - az otthona felé tartott a főváros és környékének útjain, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.

Ez az egy rendelkezés már egymagában meg tudta akadályozni a történtek kiderítését. Így könnyebbé vált, hogy a közvélemény figyelmét a hivatalosan kiszemelt célpontra, Oszama-bin-Ladenre és az Al-Kaidára, irányítsák. Más eszközökkel is folyt az amerikai közvélemény távvezérlése. Az egész amerikai társadalmat megrázta az ENRON kereskedelmi óriás vállalat botrányos bukása. Ez a cég rövid idő alatt óriási tőzsdei értéknövekedést ért el intézményi spekulánsként. Nemcsak villamosenergia és gázszállítmányokkal üzletelt, de a pénzmosó és adóparadicsomokban működő fantomcégeken keresztül nagyarányú mérleghamisítást is végrehajtott. A könyvelési csalásokkal még akkor is megbízható cégnek mutatta magát, amikor már a csőd előtt állt. Az ENRON vezényelte le az áramellátás spekulációs összeomlását Kaliforniában, hogy igen magas áron kínált villanyárammal segíthessen az általa előidézett áramhiányon.

Az ENRON botránynak a Bush család és a Bush kormány is részese volt, de érintette az ügy a washingtoni képviselőház tagjainak 70 %-át is. Mivel az ENRON-nál számos egykori CIA és FBI munkatársat is foglalkoztattak, feltételezhető, hogy vezetőihez eljutottak a küszöbön álló merényletekről szóló adatok. Ezekkel aztán már lehetett spekulálni a tőzsdéken. Több fizetésnélküli szabadságon lévő CIA alkalmazott is dolgozott az ENRON-nál, ők hozzájuthattak a globális lehallgatást végző ECHELON adataihoz, így az ENRON akadálytalanul kémkedhetett magáncélra.

Még tartott az a sokkhatás, amit az ENRON botránya okozott, amikor az amerikai társadalmat az Anthrax nevű halálos hatású biológiai-méreg tartotta rettegésben. A sorozatban érkező Anthrax tartalmú levelek hatásosan elterelték a közvélemény és a bűnügyi szervek figyelmét szeptember 11-ről. Mivel az Anthrax ügyében a nyomok hol a CIA-hoz, hol a hadsereghez vezettek, ezért ezt a figyelemelterelést is le kellett állítani.

A közvélemény eme figyelemelterelő manipulációk ellenére is magyarázatot követelt a kormányzattól. Az amerikaiak azt akarták tudni, hogy miért nem volt képes egy ilyen terrorakció ellen a kormányzat eredményesebben védekezni. Magyarázatot követeltek a titkosszolgálatok minden képzeletet felülmúló csődjére. Bush elnök és kormánya, miközben megfelelő intézkedéseket helyezett kilátásba, hogy ilyesmi többé ne történhessen meg, ténylegesen akadályozta - a nyilvánosság, elsősorban az áldozatok hozzátartozói által követelt - kongresszusi vizsgálatot. Jellemző a kormányzat magatartására, hogy Cheney alelnök arra kérte a szenátusi ellenzék vezetőjét, Daschle szenátort, hogy a szenátus korlátozza a kivizsgálás idejét és terjedelmét. Cheney azzal érvelt Daschle-nek, hogy az események lefolyásának pontos rekonstrukciója olyan eszközöket és személyeket kötne le, amelyekre, és akikre sürgősen szükség van a terrorizmus elleni harcban való bevetésre. Daschle szenátort ezek az érvek nem győzték meg. Ekkor maga Bush elnök hívta fel telefonon, és követelte a vizsgálatok korlátozását Amerika biztonsága érdekében.

Az elektronikus és nyomtatott sajtó irányítói félnek a kételyek hangoztatásától és a főáramlatú tömegtájékoztatásban már alig található kockázatot is vállaló tényfeltáró és oknyomozó újságíró. A függő helyzetű tömegtájékoztatás a sokkal kényelmesebb öncenzúrát és a kormányzati álláspont kritikátlan terjesztését választotta.

Miért vallott kudarcot az amerikai légvédelem?

A katonai légvédelem irányítója a NORAD szorosan együttműködik a polgári légügyi hatósággal, az FAA-val. A légtér biztosításában részt vesz a haditengerészet is. Valójában a világ legvédettebb légtere az Egyesült Államok keleti partvidéke, ahol az állítólagos terrorakciókra sor került. Évek óta pontosan meghatározták és be is gyakorolták, hogy mit kell tenni az útvonalukról letért repülőgépekkel. A földi, légiirányítók utasításait válasz nélkül hagyó repülőgépekről az FAA (a Szövetségi Repülési Hatóság) azonnal értesíti a Nemzeti Katonai Parancsnokságot. Az FAA köteles az eltérített repülőgép leszállításához egy vadászgépet kérni. Ezt a védelmi miniszternek vagy helyettesének jóvá kell hagyni.

Szeptember 11-én mind a négy gép letért kijelölt útvonaláról. Azonnal tisztázni kellett volna, hogy eltérítették őket, vagy irányíthatatlanná váltak. A bostoni légtérfelügyelet már 8 óra 20-kor megállapította, hogy az AA-11-es járatot eltérítették. Ekkor a katonai légi irányítást is értesítenie kellett. A NORAD egyik alkalmazottja szerint sor is került erre az értesítésre. Ugyanakkor a NORAD később hivatalosan mégis azt közölte, hogy csak 8 óra 40-kor kapott értesítést. Akármelyik állítás az igaz, nem változtat azon a tényen, hogy csak 8 óra 43 perckor szállt fel két F-15-ös harci gép az OTIS légitámaszpontról, amely 130 km-re fekszik a Világkereskedelmi Központtól.

Az eltérített utasszállító transzpondere nem adott ki jeleket. A katonai és polgári radarállomások ennek ellenére folyamatosan nyomon követték az előírásoknak megfelelően. Éppen ezért el lehetett volna fogni az előírt eljárás szerint. A WTC déli tornyának repülő gép 8 óra 14-kor szállt fel a bostoni Logan repülőtérről, és 9 óra 03 perckor csapódott be. Ennek a gépnek a transzpondere 8 óra 43 perctől nem továbbított jeleket a földi irányításnak, amely a katonai és polgári légügyi hatóságokat egyidőben tájékoztatta. Ekkor szállt fel a már említett két F-15-ös vadászgép. Húsz percük volt ahhoz, hogy elérjék a WTC déli toronyépülete felé tartó óriásgépet. Máig sem lehet tudni, hogy ez miért nem sikerült nekik? Valamilyen oknál fogva azt a parancsot kapták, hogy az első gépet keressék, amely két perccel az F-15-sök felszállása után már az északi toronyba ütközött.

A Pentagonnál történteket már részletesen ismertettük. Most csak azt említjük meg, hogy az oda becsapódott gép elfogására is két F-16-os indult el a Virginiában lévő Langley repülőteréről 9 óra 30-kor. Ezek a gépek óránkénti 2780 km-es sebességgel is képesek haladni, és ezért négy-hat perc alatt elérhették volna céljukat. Ténylegesen azonban csak 1070 km-es óránkénti sebességgel repültek, ezért nem érték el az üldözőbe vett repülőgépet, amely a becsapódáskor 180 km-re volt tőlük. Érthetetlen az is, hogy miért nem a Washingtontól 18 km-re lévő Andrew légitámaszpontról riadóztatták az ott készenlétben álló vadászgépeket? Ennek a légibázisnak a feladata az amerikai főváros légterének a védelme.

Tovább fokozza a talányt az a körülmény, hogy a repülés egész folyamatát a Pentagon föld alatti szintjén lévő radarernyőkön leképezik. Minden repülőgépet, amely a főváros, District of Columbia, azaz Washington D. C. körzetéhez közeledne, és egy 500 km-es sugarú körben letérne útvonaláról, vagy kikapcsolná a transzponderét, vagy nem engedelmeskedne a földi légiirányítóknak, akkor legkésőbb 9 percen belül elfogná, és leszállásra kényszerítené az Andrew légitámaszponton mindig bevetésre kész vadászgép. Talán eljön az idő, amikor az átlagember is választ kaphat arra, hogy 2001. szeptember 11-én miért nem ez történt?

Írásunk elején részletesen ismertettük, hogy Richard Myers tábornok, az Egyesült Államok legmagasabb rangú egyenruhát viselő katonája a támadások idején éppen egy szenátorral tárgyalt a Capitólium épületében. Beszélgetés közben értesültek az első repülőgép becsapódásáról. Először azt feltételezték, hogy csak egy kisebb repülőről van szó. A második óriásgép becsapódását már közvetítették a helyszínről az időközben oda kivonuló forgatócsoportok, és látni lehetett, hogy lángoló kerozinfelhő veszi körül a WTC déli tornyát. Az amerikai hadsereg parancsnoka, aki fölött már csak a védelmi miniszter és az elnök áll, azonban továbbra is tájékoztatás nélkül maradt. Hamarosan találat érte a Pentagont. Ekkor közlik a képviselőházból távozó Myers tábornokkal, hogy a Védelmi Minisztérium is célponttá vált. Állítólag a kezébe nyomtak egy mobiltelefont. A vonal másik végén Ralph Eberhart volt, az amerikai űrparancsnokság, az US Space Command és a NORAD, vagyis Észak-Amerikai Légtérvédelmi Parancsnokság parancsnoka. Myers állítólag csak ekkor kapott tájékoztatást a kialakult helyzetről.

Nem kell katonának lenni ahhoz, hogy ezt a történetet életszerűtlennek tartsuk. A katonai viszonyok ismerőinek pedig teljességgel elképzelhetetlen ez a verzió. Az egyesült vezérkar főnökét mindig kíséri a szárnysegédje. Ő az, aki főnöke elfoglaltsága esetén is tartja másokkal a kapcsolatot, akár egy szenátor előszobájában is. Myers irodája a szárnysegéden keresztül azonnal tudta továbbítani a híreket. Ez volt az Egyesült Államok történetében a legnagyobb támadás, amely Amerikát a saját földjén valaha is érte. A vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöke azonban csak a Pentagonba történt becsapódás után értesült az eseményekről. Igaz, az ő felettese Rumsfeld védelmi miniszter is hivatali szobájában tartózkodott, de ő sem intézkedett. Mind a ketten felelősek az eltérített utasszállító repülőgépek elfogására vonatkozó előírások betartatásáért. Fölöttük már csak egy személy, George W. Bush elnök, az amerikai hadsereg legfőbb parancsnoka állott. Ő azonban még a második tornyot ért támadás után sem szakította meg iskolai látogatását Sarasotában, hanem tovább hallgatta az iskolás gyermekek lelket-melengető történeteit az ügyes és jóságos kecskéről.

A titkosszolgálatok és 2001. szeptember 11.

Az Amerikai Központi Hírszerző Szolgálat, a CIA, a szovjet KGB ellensúlyozására szerveződött meg, de annál hatékonyabban kívánt működni. A CIA eszköztárában kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a közvélemény befolyásolása végett elkövetett cselekmények. A CIA és az FBI a Szovjetunió erejének túlbecsülésével megfelelő költségvetést harcolt ki magának. Ennek ellenére sok olyan programot hajtott végre, amelyeket költségvetésen kívüli pénzforrásokból kellett finanszíroznia. Ilyen feladatot látott el az 1980-as években, amikor az iszlám zászlaja alatt gerillaharcosokat képeztek ki Afganisztánban a szovjet megszállók elleni harcra. Ezek a szovjetellenes mohamedán harcosok az 1990-es években már Amerika-ellenes harcosokká alakultak át. A Világkereskedelmi Központ elleni első 1993-as támadás végrehajtói afganisztáni veteránokból álltak. Ugyanakkor kiderült, hogy közvetve az FBI és a CIA fedezte őket.

Külön figyelmet érdemel az 1995-ös oklahomai merénylet. Erre már részletesen kitértünk. Most csak arra emlékeztetünk, hogy ezt is igyekeztek elsősorban Irakból importált mohamedán arabok nyakába varrni. Ez után következtek az Afrikában és a Közel-Kelet más országaiban lévő nagykövetségek és hadihajók ellen végrehajtott terrortámadások. Ezeket már konkrétan Oszama bin-Laden számlájára írták, aki korábban a CIA megbízható partnere volt. Mindez olyan átgondolt stratégiára utal, amelynek célja a világközvélemény előkészítése arra a vég-nélküli harcra, amelyet a Nyugatnak a szélsőséges fundamentalista iszlám erőkkel kell megvívnia. Az általában nem kap kellő megvilágítást, hogy csaknem mindig olyan csoportokról van szó, amelyeket a CIA közvetlenül, vagy közvetve maga szervezett meg és használt fel.

A szovjet birodalom felbomlásával az atlantista Nyugat új ellensége az iszlámvilág, a mohamedán civilizációt hordozó államok lettek. Ennek az új háborúnak egyik mozgatója a közös ellenséggel szembeni gyűlölet. Legalább is ezt állítja Samuel Huntington, az új háború egyik ideológiai előkészítője. Szerinte csak a kívülállókkal szembeni gyűlölet képes megóvni a keresztény-zsidó civilizációt hordozó államok közösségét.

A titkosszolgálatoknak azonban van egy másik fontos területe is, mégpedig a nyilvánosság ellenállásának a megtörése a hatalom érdekében. A tömegeket szervezett agymosásnak vetik alá. A közvélemény haragját tervezett módon a célpontnak kiszemelt ellenségre irányítják. A megtévesztő legendák gyártása ma már tudományos módszerekkel folyik. A titkosszolgálatok legendagyártása kiegészül a legendaterjesztéssel, amelyet a társadalom tudatának távirányítására kiképzett elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatás hajt végre.

A titkos műveletek valóságos tetteseinek a leplezésére úgy rendezik át a közvetve bizonyító tényeket, hogy az igazi felelősök kilétére soha ne derüljön fény. Hasonló módon hozzák létre a látszólagos tettesek tévútra-vezető nyomait. Az álcázott tett felelőseinek tudniuk kell hihetően tagadniuk, hogy szerepüket játszva a közvélemény számára meggyőzően képviseljék a valótlanságot. A titkosszolgálatoknak ebben persze sokat segítenek a már rendelkezésre álló tudatmódosítási technikák. Vannak olyan álcázott műveletek is, ahol eredményesen vehetők igénybe a szervezett bűnözés szolgálatai. A titkosszolgálatok egyik legfontosabb és egyben legnehezebb feladata a tényleges cselekmény és az azt álcázó-fedő cselekmény közti eltérések kiküszöbölése. Ezek elkerülhetetlenül adódnak a tényleges cselekmény és az álcázás időbeli eltéréseiből.

Ha kételkedésből feltételezzük, hogy 9/11 egy vagy több titkosszolgálat akciója lehetett, akkor keresnünk kell, hogy kik az igazi értelmi szerzők, és kutatnunk kell a katasztrófa igazi okozóinak valóságos nyomait. Egyidejűleg azonban a nyilvánosság manipulálására szánt fedőtörténet gondosan hátrahagyott, és mindig a követelményekhez igazított "nyomait" is számon kell tartani. Össze kell raknunk a valóságos eseményekre vonatkozó részleteket, és ugyancsak össze kell tennünk az annak az álcázására szolgáló mesterségesen előállított alkotóelemeket. Így megkapjuk egyrészt a valóságos - vagy a valóságot megközelítő - hű képet, másrészt csak a látszatot tükröző virtuális képet, amely görbetükörként torzítva reflektál a valóságra. Az előzőekben folyamatosan arra törekedtünk, hogy egyszerre láttassuk mind a két képet, és így ki-ki maga dönthesse el: melyik ábrázolja ténylegesen a valóságot? Nos, kiértékelve a két képet, mi tűnik igaznak?

Mi az, ami egyre valószínűbb?

Ha kizárjuk az összes valószínűtlen lehetőséget, továbbá mindazt, ami egyértelműen lehetetlen, akkor megmarad az, ami közel állhat az igazsághoz. 2001. szeptember 11.-ét követően egyre több olyan anyagot köröztek az Interneten, hogy izraeli részről valamilyen formában előzetes információkkal rendelkeztek a World Trade Center és a Pentagon-elleni támadásokról. A történetet a jordániai Al Wattan nevű lap kezdte terjeszteni, miszerint pakisztáni publikációk közölték néhány iszlámhoz tartozó egyházi személy véleményét. Ezek a mohamedán valláshoz tartozó személyek a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában terjesztették véleményüket.

Számos antiszemita - csatlakozva ezekhez a végig nem gondolt összefüggésekhez - a saját zsidó-ellenes beállítódását próbálta meg alátámasztani ezekkel a véleményekkel. Sokan kutatták az Internetet, hogy kiderítsék az igazat az Izraelt ért vádakkal kapcsolatosan. Így nem is elemezték tovább az Oszama-bin Laden és az Al-Kaida tevékenységével kapcsolatos hivatalos változatot. A legfontosabb kérdések feltevése elmaradt:

Kinek állt érdekében ez a katasztrófa? Ki húzott hasznot abból, hogy több ezer ember veszítette életét 2001. szeptember 11-én? Vajon mit akarhatott az Al-Kaida? Milyen hasznot remélt a merénylettől? Hiszen a terroristáknak is szükségük van motívumokra. Amerika-gyüllöletük nem elég egy ilyen nagy horderejű cselekményhez. Ugyancsak nem elégséges az, hogy irigylik az Amerikaiaktól szabadságukat, jólétüket, demokratikus társadalmukat.

Mi érdeke lett volna Szaúd-Arábiának lerombolni a WTC tornyait? Ha valóban volt konfliktus a Bush-család és a Szaúdi-királyiház között, miféle hasznot húzhattak a szaúdiak szeptember 11.-éből? Az eddig ismertté vált körülmények szerint semmilyen elképzelhető előny nem származott a tragédiából a szaúdi királyi család vagy a szaúdi hadsereg számára.

Vegyük szemügyre az amerikai olajérdekeket! Ez szinte rutinszerű feltételezés. Ha a Bush-érdekszövetség és a szaúdiak összejátszottak, és egyeztették közel-keleti olajérdekeiket, nem volt okuk az aggodalomra az afganisztáni kőolaj-vezetékek sorsa, vagy az iraki olaj-szállítmányok elapadása miatt. Miért kellene egy háborúban sokmillió hordó üzemanyagot elvesztegetniük az iraki kőolaj ellenőrzéséhez szükséges szállítási vonalak megvédelmezésére? Talán az a céljuk, hogy fizethessék e háború költségeit?

Lehet feltenni olyan kérdéseket is, hogy miért állt volna mindez George W. Bush és az amerikai Republikánus Párt érdekében? A hazafias propaganda és a terrorizmus elleni harc jelszava kétségtelenül segítette a republikánusokat a 2002. évi választásokon, s kedvezően hatott törvénykezési programjuk megvalósítására. De Irak elhúzódó megszállása, és az ezzel járó fokozott veszteségek már hátrányosan érintették George W. Bush elnöknek és pártjának a népszerűségét és választási esélyeit. Párosulva az Irak-elleni háború okaira vonatkozó hamisításokkal, félretájékoztatásokkal, amelyek csökkentették Bush elnöknek és kormányzatának a hitelét, úgy tűnik, hogy az előzőleg felsorolt előnyök teljesen veszendőbe mentek.

Nézzük meg az Új Világrendre törekvő nemzetközi pénzügyi körök, a Council on Foreign Relations és a Bilderberg-csoport érdekeltségét! 2001. szeptember 11-e hosszú távon valószínűleg jó szolgálatot tett a nemzetközi pénzügyi közösségnek. Az Egyesült Államokat irányító transznacionális-elit, amelynek nincs igazi elkötelezettsége egyetlen nemzet iránt sem - beleértve Amerikát és a zsidó államot is -, ismét felhasználhatta Amerikát globális stratégiájának az érvényesítéséhez. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség és hálózata - önmagában - képtelen megtervezni és végrehajtani egy ilyen méretű akciót. Ehhez szakszerű kivitelezőkre van szüksége

Nézzük meg végül Izraelt! Úgy tűnik, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség eszközeként, e közösség céljainak a megvalósítójaként, Izrael esetleg hasznot húzhatott a szeptember 11.-ei eseményekből. Miként szolgálhatta 9/11 Izrael - s mögötte a nemzetközi pénzhatalom és hálózata - érdekeit? Az izraeli hírszerző szolgálat, a MOSZAD alappal feltételezhette, hogy Irak rendelkezhet tömegpusztító fegyverekkel, és ezért Izrael azt akarta, hogy Irakot semlegesítsék, mielőtt még lehetősége nyílik arra, hogy ezeket a fegyvereket Izrael - amely többek között a nemzetközi pénzügyi közösség regionális képviselőjének is tekinthető - ellen fordítsa. Az izraeli légierő már 1981. június 7-én sikeresen rombolta le Osirakban Irak befejezés előtt álló atomreaktorát. 1991-ben újabb csapást mértek az Izrael-barát nyugati erők Irakra a "Sivatagi vihar" hadművelet keretében, végleg elpusztítva annak nukleáris berendezéseit.

Az izraeli "héják" - a nemzetközi pénzhatalom érdekeinek radikális helyi képviselői - Palesztinában való megjelenésüktől fogva szerettek volna megszabadulni a palesztinoktól. Ameddig a palesztinok maradtak az elfoglalt területeken, egy iraki rakétacsapás sokkal több palesztint ölt volna meg, mint izraelit, ezért ezzel nem kellett számolni. Amíg Irak rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy kifejlesszen tömegpusztító fegyvert, addig Izrael számára lehetetlen volt a palesztinok további nagyméretű kiszorítása Palesztinából. Ezért Irak ellenőrzése megkönnyítette Izrael azon törekvésének az elérését, hogy felszámolja a palesztinokat, és megakadályozza életképes palesztin állam létrejöttét.

Hogyan illik bele 2001. szeptember 11. Izrael Irakkal kapcsolatos forgatókönyvébe? Szeptember 11. biztosította a harsonaszót a terrorizmus elleni háború megkezdéséhez. Szeptember 11. nélkül az Egyesült Államoknak nem lett volna ürügye a nemzetközi pénzügyi közösség hegemóniájának a kiterjesztésére Afganisztánra, e stratégiai fontosságú ország megszállásával. Az Al-Kaida és Bin Laden ellen beindított harc az Irak-elleni invázió előhírnöke volt. Az a kiagyalt állítás, hogy Irak és az Al-Kaida együttműködött, csak az ürügyet szolgáltatta az Irak-elleni invázióhoz. Valószínű, hogy a Moszad és az Egyesült Államok közel-keleti hírszerzési szakértői - akik az illuminátus pénzhatalomtól kapják informális hálózatokon keresztül az utasításokat - látták el az illetékes kormányokat Irak tömegpusztító fegyvereire vonatkozó információkkal.

Az AP Hírügynökség 2003. december 8-i jelentéséből kitűnik: izraeli részről komolyan gondolták, hogy Irak rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. Az izraeli hírszerzés egyrészt eltúlozta az iraki fenyegetést, másrészt megerősítette az amerikai és a brit hírszerző szolgálatoknak azt a feltételezését, hogy Szaddam Husszeinnek nagy készletei vannak tömegpusztító fegyverekből. Egy nyugalmazott izraeli tábornok, aki tanulmányozta az Irak-elleni amerikai inváziót, megállapította, hogy az izraeli helyzetfelmérést politikai szempontok is befolyásolták. Ezek közé sorolható volt az, hogy megszabaduljanak Szaddam Husszeintől.

Shlomo Brom izraeli hírszerző tiszt, aki jelenleg stratégiai tanulmányok készítésével foglalkozik, egy interjúban kijelentette: az izraeli hírszerzés teljes mértékben a partnere volt az amerikaiaknak és az angoloknak abban, hogy hamis képet alkossanak Szaddam Husszein tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos képességéről. Brom kijelentette: az izraeli hírszerzés túlértékelte az Izraelt fenyegető iraki fegyverkezést, és megerősítette az amerikaiakat, valamint a briteket abban, hogy léteznek tömegpusztító fegyverek. Brom nem vádolta a Moszadot, hogy szándékosan félrevezette Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat, de nyilatkozatából arra lehet következtetni, hogy ez történt.

Ha újból feltesszük azt a kérdést, hogy kinek állt érdekében szeptember 11.-ke, akkor úgy tűnik: egyedül Izraelnek - pontosabban ezt az államot a pénzuralom globális kiterjesztésére használó illuminátus-világelitnek - volt elégséges oka arra, hogy kigondolja és végrehajtsa azt a katasztrófát, amely a World Trade Center-t, a Pentagont és a négy repülőgépet sújtotta 2001. szeptemberének eme sorsdöntő napján. Az Izraelt jelenleg kormányzó érdekcsoport azonban csak közvetve vehetett részt az akcióban. Egy ilyen nagyszabású művelet végrehajtásához a Pentagon és a titkosszolgálatok közreműködésére, továbbá legfelsőbb szintű jóváhagyásra van szükség.

Konkrétan ki nyújthatott eszközöket egy ilyen veszedelmes célhoz? Az FBI, CIA és "a Bush-kormányzat" jöhet számításba. Értelmi szerzőként azonban az illuminátus-hierarchia névtelenségbe burkolózó legfőbb titkos döntéshozóit kell számításba vennünk. Az igazság keresője itt ingoványos talajra téved, és a sötétségben kell tapogatóznia. Már a "Bush-kormányzat" terminus is túlságosan széles kategória. Az "illuminátus hatalmi-elit" pedig olyan csoportot jelöl, amely egyenesen ködbevesző fantomnak tűnik. Ez a "fantom" azonban hatásában nagyon is jelen van. Mert, pl. kiknek az érdekeit érvényesítik a titkosszolgálatok? És kiknek az érdekeit képviselik a nemzetbiztonságra hivatkozó, és az államtitok mögé rejtőzködő olyan intézmények, mint az FBI, CIA, NSA, a hadsereg, az igazságszolgáltatás, a törvényhozás, a kormányzat, amelyeknek mind a társadalom, a közemberek érdekeit kellene védelmezniük a rájuk költött milliárdokért?

Az FBI kétségtelenül visszautasított mindenféle együttműködést azokkal, akik a civil társadalom képviselőiként a kormányzaton kívül próbáltak tájékozódni. Ugyanez mondható el a CIA-ról is. Ezen túlmenően mindkét kormányügynökség alkalmazottai már nyilvánosságra hozták, hogy rendelkeztek előzetes információval a lehetséges géprablásokról. A CIA, amely rendszeresen kicseréli információit a Moszaddal - s már többször felsült a kapott hamis hírszerzési adatok miatt - nem aratott volna sikert, ha izraeli partner-intézményénél elveszíti ezen informátorait. Ezzel kapcsolatban nyújt tájékoztatást Gordon Thomas (http://www.antiwar.com/orig/thomas2.html), aki szerint mind az FBI, mind a CIA, bizonyos fokig veszélyesnek tekinti jelenleg a Moszadot az Egyesült Államok nemzetbiztonságára. Ezért nem ez a két intézmény tűnik 9/11 szempontjából a legjobb segítőtársnak.

Ha e szempontok figyelembevételével feltesszük azt a kérdést, hogy ki jöhet számításba optimális együttműködőként a 9/11 végrehajtásához, akkor az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma, a Pentagon marad fenn a logikai szűrőn. 9/11 kellett, hogy szolgáltassa az alapot mind Afganisztánban, mind Irakban az amerikai katonai beavatkozáshoz, semlegesítve minden ezzel kapcsolatos ellenérvet és ellenállást. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának a vezetői eléggé titoktartóak ahhoz, hogy ezeket a mélyben meghúzódó stratégiai terveket szigorúan rejtve tarthassák. Aki a "top secret" minősítést kapott államtitkokkal kapcsolatosan megszegi a hallgatási tilalmat, tegye azt akár lelkiismereti okokból, azt minden további nélkül hadbíróság elé lehet állítani és adott esetben hazaárulásért halálra ítélni. Ennél egyszerűbb, ha öngyilkosságnak álcázott emberöléssel távolítják el az élők sorából.

A CIA-tól eltérően, amelyik legalábbis az általa meghirdetett irányvonal szerint "soha nem ölt meg amerikaiakat", a Pentagon amerikaiak ezreinek a haláláért is felelős. Nemcsak a katonák soraiban, de a polgári lakosság körében is. A Pentagonnak (legalábbis Paul Balles egyetemi tanár véleménye szerint, aki 34 évet töltött a Közel-Keleten) nem okozott sok lelkiismeret-furdalást, hogy eltávolítson amerikaiakat az élők sorából, ha azt szükségesnek találta céljai elérése érdekében.

Hogyan teljesítette feladatát a Pentagon?

A közel múlt történelmében, amint láttuk, már előfordult, hogy a washingtoni Védelmi Minisztérium leállította az amerikai Haditengerészet repülőgépeit, mert meg akartak védelmezni egy támadást ért amerikai hajót. Ehhez hasonlóan a Pentagonnak 2001. szeptember 11-én is volt arra, lehetősége, hogy megakadályozza (vagy késleltesse) az Észak-Amerikai Légvédelmi Központot, a NORAD-ot (North-American Aerospace Defense Command) kötelessége teljesítésében. A Pentagon megtehette volna, hogy az eltérített utasszállító repülők ne hajthassák végre a tervbe vett merényleteket. Eddig nem adott a Védelmi Minisztérium magyarázatot arra, hogy ezt miért nem tette meg. Mindez kísértetiesen hasonlít arra, ami Pearl Harbornál történt. Az illetékeseknek akkor is módjukban állt volna a támadást megakadályozni, de nem tették meg. Visszamenőleg arra hivatkoznak: ez a támadás nyújtott igazolást és ürügyet ahhoz, hogy az Egyesült Államok beléphessen a II. világháborúba, egyik napról a másikra megváltoztatva az amerikai társadalom háborúellenes magatartását.

Az, hogy a Pentagon nem avatkozott be szeptember 11.-én, arra enged következtetni, hogy a döntéshozatal legmagasabb szintjén valakik akarták a bekövetkezett események megtörténtét, s ennyiben - passzívan és közvetve - közreműködtek a támadásban. Azaz a "nem létező", a "fantom" háttérhatalom informális kapcsolatrendszere útján mozgatta a háttérből a szálakat.

Paul Balles professzor szerint a washingtoni Védelmi Minisztérium döntéseit befolyásoló polgári személyek között többen is vannak, akik Izrael - és a mögötte álló nemzetközi pénzhatalom - érdekei iránt fokozottabb elkötelezettséget éreznek, mint Amerika iránt. (Noha a hivatalos Amerika mögött is ugyanez a pénzhatalom húzódik meg.) A professzor - aki mint már utaltunk rá 34 évet töltött a Közel-Keleten - Paul Wolfowitz-ot, Richard Perle-t és Douglas Feith-et nevezi meg konkrétan. Úgy véli, hogy ezek a szakértők "kettős lojalitással" rendelkeznek. Wolfowitz-ot a "héjákhoz" sorolja, aki már Ronald Reagan kormányában is fontos szerepet játszott, mint katonai elemző. Clinton elnöksége idején új politikai stratégiát dolgozott ki Irakkal és más "potenciális agresszor államokkal" kapcsolatban, előnyben részesítve a megelőző csapást (preemption) a visszaszorítással és fékentartással (containment) szemben. Wolfowitz tehát kész a megelőző csapásra, hogy megsemmisítse a lehetséges fenyegetéseket. Egy ilyen megelőző csapáshoz azonban szükség lehet az olyan akciókra, mint amilyen Pearl Harbor vagy a hozzá nagyon hasonló szeptember 11.-e volt.

Richard N. Pearl korábban a Nemzetvédelmi Minisztérium Védelempolitikai Tanácsadó Testületének volt az elnöke. Douglas Feith-tel és Richard Wurmserrel közösen írt egy tanulmányt "A Clean Break: A New Strategy for Securing the Realm" - "Világos szakítás: egy új stratégia a birodalom biztonsága számára" címmel, amely 1996-ban jelent meg. Ebben kinyilvánították, hogy Szaddam Husszein eltávolítása a hatalomból Irakban fontos stratégiai célja Izraelnek. Ezt az elmozdítást nem lehet végrehajtani egy "csaus belli" (hadüzenetre szolgáló ok vagy ürügy) nélkül. Douglas Feith, az amerikai Nemzetvédelmi Minisztérium politikai államtitkára termékeny szerző és hosszan értekezett azokról, akik kihívást jelentenek Izrael számára, valamint azzal szemben, amit ő az arabok feletti erkölcsi fölénynek nevez. Paul Balles professzor azt állítja, hogy Feith bármely akcióban részt venne, amely Izrael érdekeit szolgálja az arabok rovására.

David Wurmser, Richard Pearl közeli barátja, Richard Cheney alelnök szócsövének tekinthető. Vurmser szerint a Földközi-tenger keleti, különösen kis-ázsiai és balkán-félszigeti partvidékének - a levantei térségnek - a szempontjából Szaddam Husszein eltávolítása számos előnnyel jár. 1996-ban egy tanulmányban, amelyet a Jeruzsálemben működő "Advanced Strategy and Political Studies" nevű intézet számára készített, megállapítja, hogy aki Irakot megörökli, az fogja az egész levantei térséget stratégiailag uralni. Irakot viszont nem lehetett "megörökölni" szeptember 11-e nélkül, amely ürügyül szolgált a megelőző csapásra.

Elliot Abrams-t - akit a "The Nation" című amerikai hetilap "a Washingtonban évtizedek óta látott legkellemetlenebb politikai személyiségnek nevezett" - azért ítélték el, mert az Irán-kontra ügyben hazudott a Kongresszusnak. A Bush-kormányzat idején azonban ő tekinthető Izrael fő képviselőjének a Nemzetbiztonsági Tanácsban.

Jim Lobe, az Inter Press News Service oknyomozó riportere a Tompaine.com Internetes honlapján megállapítja: "Az izraeli Likud nagy sikereket ért el a Fehér Ház-i kinevezésnél. Abramsnak nem sok lelkiismeret-furdalást okozna amerikai életeket feláldozni Izrael érdekében." Paul Balles szerint Bush elnöknek ezek a Likud-párti munkatársai egyértelműen a Likud támogatói, és az úgynevezett kettős-lojalitású szakértőket vagy a Likudhoz fűzik szoros szálak, vagy valamelyik izraeli vállalathoz.

Kíséreljük meg a válaszadást kérdésünkre: Mi és ki marad, ha mindazt kihagyjuk, ami nem lehetséges? Olyan meghatározott motivációval és személyes elkötelezettséggel rendelkező befolyásos személyek maradnak, akik a Védelmi Minisztérium irányítási szintjén töltenek be fontos pozíciókat. Ha ezt egybevetjük mind a Moszad-nál, mind a Pentagonnál alkalmazott megtévesztési gyakorlattal, valamint azzal, hogy már bebizonyosodott: ez a hatalmi struktúra és kapcsolati-háló adott esetben kész amerikai életeket is feláldozni saját céljai érdekében, akkor közelebb kerülhetünk a valósághoz.

Már ismeretes, hogy az állítólagos arab repülőgép-eltérítők annyira kezdők és amatőrök voltak, hogy még kis repülőgépeket sem tudtak egymagukban irányítani. Ezt bizonyítják a repülési oktatók egybehangzó vallomásai. Ugyanakkor a távvezérlést irányító berendezésekről már bebizonyosodott, hogy hatékonyan képesek működni. Ezért a valószínűtlenségek kizárása után az a valószínű következtetés marad, amit Balles professzor így fogalmazott meg:

"A szeptember 11-i akciót a MOSZAD és a Védelmi Minisztérium tervelte ki és hajtotta végre azért, hogy kellő alátámasztást találjon azokhoz a közel- és közép-keleti katonai akciókhoz, amelyeknek azonban Izrael a legfőbb haszonélvezője".

Emlékeztetjük olvasóinkat: Dr. Balles nem áll egyedül azzal a nézetével, hogy az izraeli politikát ma meghatározó egyes csoportoknak - és a mögöttük meghúzódó, globális hegemóniára törő, nemzetközi pénzhatalomnak - így vagy úgy, de köze volt az események menetéhez. Ehhez hasonló következtetésekre jutott Pat Buchanan - Nixon elnök beszédírója és többszörös elnökjelöltségre pályázó - is több washingtoni lapban közölt írásában. 2004-ig az általános nézet az volt, hogy Izraelnek semmi köze sincs a szeptember 11-i eseményekhez, sem azok megtervezéséhez, sem a végrehajtásukhoz. Minden ezzel ellentétes nézetet azzal ignoráltak, hogy az "összeesküvési elmélet". (Az összeesküvési elmélet ebben az értelmezésben "alaptalan találgatás", amit nem szabad, illetve veszélyes komolyan venni.)

Az Anti Defamation League (ADL - Rágalmazás-elleni Liga) minden ilyen összefüggést antiszemitának minősített. Ez kényelmes álláspontnak tekinthető, és összefügg azzal, hogy az arabokat, akik szintén szemita-származásúak, nem tekintik szemitának. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy lehetnek-e antiszemiták az önmagukban szemlélt puszta tények is, vagy sem? Úgy gondoljuk: Ha tényekkel kellően alátámasztott érvekkel kísérlünk meg magyarázatot adni valamely komplex jelenségre, akkor az képviselhet kritikus álláspontot bármely állammal, így Izraellel szemben is. Egy ilyen tényismertetés még nem jelent antiszemitizmust és nem egy népre hárítja a felelősséget. Dr. Balles szerint, például, Izrael, amely a MOSZAD révén együttműködik az amerikai Védelmi Minisztériummal, jogi szempontok szerint is megítélhető, és elvileg az ő eszközei, motívumai és lehetőségei is kutathatóak. Tekintetbe kell venni, hogy Izraelben és Amerikában is megtalálhatóak a vezetésben azok a kettős elkötelezettségű személyek ("dual loyalists"), akik saját külön stratégiájukat érvényesítik, - állítja Dr. Balles.

Ha az ADL vagy bármely más csoport valóban arra törekszik, hogy megvédelmezze tagjait az antiszemitizmus terjedésétől, akkor nekik is a tárgyilagosság lehetséges mértékéig objektívan kellene felmérniük az úgynevezett háborús párti "héják" tevékenységét mind Tel-Aviv-ban (Jeruzsálemben), mind Washingtonban. Ezért ő sem térhet ki a kérdés elől: ki húzott hasznot 2001. szeptember 11-e katasztrófájából, amelynek során több ezer ártatlan ember veszítette el az életét? Röviden: mi történt valójában, és miért? Vagyis foglalkozni kell a nemzetközi pénzügyi közösség világstratégiájával, és az egy központból kormányzott világ mielőbbi létrehozására tett erőfeszítéseivel.

Híresztelések és tények

Ismert tény, hogy 9/11 után hamarosan elterjedtek azok az állítások, miszerint a WTC-nél dolgozó izraelieket előre figyelmeztették, és ezért nincsen, vagy csak igen kevés izraeli áldozat van. Ezeket az állításokat gondos kutatásokkal kellett ellenőrizni, egybevetve a híreszteléseket a tényekkel. A WTC épületeiben naponta átlagosan 45 ezer ember fordult meg. Ebből a 45 ezerből - a reggeli időpontnak betudhatóan - mintegy három ezren veszítették életüket. A többi személynek vagy sikerült elmenekülnie, vagy még nem tartózkodtak munkahelyükön. A hozzátartozóktól érkező keresésekből arra lehetett következtetni, hogy 300 izraeli veszítette életét. Ez a szám később az egytizedére csökkent. A végső adat szerint egy izraeli áldozat volt, aki turistaként tartózkodott az egyik toronyépületben.

Bejárta az Internet nyomán a világsajtót, hogy az ODIGO nevű izraeli vállalat, amely elektronikus-adatátvitellel foglalkozik, állítólag a merénylet előtt két órával értesítette munkatársait, hogy hagyják el munkahelyüket, amely nem a WTC-ben, hanem csupán a közelében volt. A ZIM nevű izraeli hajózási társaság néhány héttel a merényletek előtt elköltözött a Világkereskedelmi Központból, pedig bérleti szerződése 2001. december 31-ig szólt.

2001. tavaszán felfigyeltek Amerikában utazgató és különösen viselkedő izraeli képzőművészeti főiskolásokra. A Drog Enforcement Agency, a DEA (A Kábítószer-elleni Szövetségi Hivatali) ennek az évnek a tavaszán jelentette, hogy izraeli művészeti főiskolások kísérletet tettek területi irodáinak a felderítésére. Felkeresték a hivatal sok munkatársát, hogy olcsó képeket adjanak el nekik. A DEA jelentése szerint a diákok tevékenysége érintette a bűnüldöző és büntetés-végrehajtó intézeteket, valamint a Védelmi Minisztériumot is. Tevékenységük az Egyesült Államok egészére kiterjedt, de súlypontja Floridában volt. 2001. áprilisától főleg Wisconsinban, Oklahomában és Los Angelesben látták őket. A DEA illetékesei arra az eredményre jutottak, hogy titkosszolgálati tevékenységet folytattak. Az egyik diáktól szerzett telefonszámok floridai, kaliforniai, texasi és New Yorki - ecstasy terjesztéssel összefüggő - kapcsolatokra utaltak. Az izraeli főiskolások 8-10 tagú csoportokba voltak szervezve, és közülük egyet vezetőjüknek tekintettek. A női főiskolások nemcsak fiatalok, de rendkívül csinosak is voltak. Nagyrészük már letöltötte katonai idejét az izraeli hadseregben. Figyelemreméltó, hogy többségük hírszerző, lehallgató, vagy robbantásra szakosodott egységnél szolgált. Többen szoros kapcsolatban álltak magas rangú izraeli tisztekkel. Volt köztük egy tábornok fia is, és olyan személy, aki az izraeli hadsereg főparancsnokának védelmét látta el korábban.

Olcsó képek eladása miatt hosszú utakat tenni az Egyesült Államokban csak ráfizetéses lehet. Az izraeli fiatalok először azt állították, hogy a jeruzsálemi egyetemről, illetve a Bezalel Művészeti Akadémiáról vannak. Amikor amerikai illetékesek tájékozódtak, kiderült, hogy a diákok egyike sem volt beiratkozva ezekbe az oktatási intézményekbe. Egyes hírek szerint azok a műtárgyak, amelyekkel kereskedtek, nagyrészt Kínában készültek.

Figyelmet érdemel az is, hogy az izraeli főiskolások többsége a 19 arab, és később öngyilkos merénylőnek minősített személy tőszomszédságában lakott Floridában. A tekintélyes Fox News TV, amely az ausztrál-amerikai médiamágnás, Keith Rupert Murdoch tulajdonában van, négyrészes sorozatot sugárzott arról, hogy mit tudhattak előre az izraeliek 2001. szeptember 11. eseményeiről. A Carl Cameron által készített sorozatot miután sugározták, felajánlották az Internet számára is, de ezt később visszavonták. A tévé sorozat első részében arról volt szó, hogy Amerikában néhány héttel a katasztrófa előtt mintegy kétszáz izraelit vettek őrizetbe, titkosszolgálati tevékenység gyanújával.

A Fox News munkatársa, Cameron, arra a következtetésre jutott: nincs bizonyíték arra, hogy az izraeliek belekeveredtek volna 9/11 merényleteibe. Az amerikai illetékesek úgy vélték, hogy az izraeli fiatalok információkat gyűjtöttek a küszöbön álló merényletekről. Ezeket azonban nem adták tovább az amerikai hatóságoknak. Egy magas rangú nyomozó viszont kijelentette: vannak ilyen kapcsolatok, de a konkrét kérdésekre adandó választ elutasította, mondván: "Titkosak azok a bizonyítékok, amelyek az izraelieket kapcsolatba hozzák szeptember 11-vel".

Cameron személy szerint úgy vélte: "Ezek nyilvánvalóan gyúanyaggal teli információk, és noha rengeteg erről szóló bizonyítékot gyűjtöttek össze, közülük egyet sem lehet szükségképpen meggyőzőnek tekinteni. Csak ha az egészet együtt nézzük, akkor vetődik fel az a kérdés - ahogy a nyomozók megfogalmazzák - "miképpen lenne lehetséges, hogy az izraeliek semmit se tudjanak a dologról"?

New York szomszédságában, a Hudson túlsó partján, New Jerseyben, a WTC elleni merényletek után őrizetbe vettek öt izraeli állampolgárt. Az FBI-t az késztette erre a lépésre, hogy járókelők jelentették: az izraeliek figyelemmel kísérték a merényleteket egy raktár, valamint a kocsijuk tetejéről. A katasztrófa részleteit videokamerával felvették. A letartóztatott izraelieket két hónap múlva szabadlábra helyezték. Az FBI kémelhárító osztálya tevékenységüket az izraeli hírszerző szolgálat akciójaként értékelte. Az izraeliek olyan költöztető vállalat alkalmazottai voltak, amelynek alig volt forgótőkéje, s a letartóztatások után azonnal megszűnt, tulajdonosa pedig Izraelbe távozott.

Az illetékes hivatalos szervek abból kiindulva, hogy Amerikának és Izraelnek közös ellenséggel van dolga, ezért csak abból támadt egy kis feszültség, hogy ez a tevékenység nem volt egyeztetve. Egyes amerikai szakértők úgy vélték, hogy a Bush kormányzat az izraeli megfigyeléseknek köszönhetően szerzett tudomást arról, milyen mohamedán jótékonysági szervezetek pénzelik a terrorista csoportokat. 2001. novemberében a gyanúba keveredett izraelieket visszaküldték Izraelbe. Az FBI egyik vizsgálata arra az eredményre jutott, hogy kettő közülük a MOSZAD alkalmazásában állt. Feladatuk az Amerikában megtelepedett arabok megfigyelése volt, de semmit sem tudtak szeptember 11 eseményeiről.

Csak a kép teljességéért említjük meg, hogy további hét izraelit tartóztattak le New Jersey-ben és Pennsylvania-ban, szállítmányozó cégek gépkocsijaiban. Az AFP francia hírügynökség arról is tudósított, hogy a később arab terroristáknak minősített személyek az izraeli főiskolás-hírszerzők tőszomszédságában éltek 2000. decembertől 2001. áprilisáig Arizonában, Floridában és Kaliforniában. Ebből arra következtethetünk, hogy az izraeliek állandó megfigyelés alatt tartották a terroristákat. A MOSZAD állítólag többször is figyelmeztette amerikai partnereit a terroristákra, különösen Kháled al-Midzárra, aki Atta bűntársa volt. Az FBI és a CIA az állítja, hogy az Izraeltől kapott tájékoztatás általánosságokban mozgott, és így nem nyújtott lehetőséget konkrét megelőző intézkedések megtételéhez.

Röviden ki kell térni arra is, hogy igaz-e, hogy izraeli cégek hozzáférhetnek Amerika távközlési rendszeréhez? Az amerikai telefontársaságok elszámolási íveiről ki lehetne mutatni, hogy a négy eltérített gépről ki kivel beszélt telefonon, ha egyáltalán voltak ilyen beszélgetések. Ezeket az elszámolásokat eddig nem ismerhette meg a közvélemény. Azok a kutatók, akik pedig ki akarták deríteni a valóságot, rájöttek, hogy egyetlen társaságon keresztül bonyolódik az amerikai telefontársaságok és a hálózatuk közötti telefonforgalom 90%-kának az elszámolása. Ebbe beletartozik a belföldi és a tengeren túli telefonforgalom. Egyetlen társaság, az AMDOC rögzíti az elszámoláshoz szükséges adatokat. Az AMDOC izraeli tulajdonban van és software-jeit izraeli programfejlesztők készítették. Az AMDOC központi számítógépe nem is az Egyesült Államokban, hanem Izraelben van. Minthogy a távbeszélő forgalmon keresztül óriási mennyiségű információ áramlik, ezért a különböző titkosszolgálatok ezen a csatornán keresztül juthatnak hozzá a nemzeti és nemzetközi telefonbeszélgetésekhez, az elektronikus levelezésekhez és a számítógépes kapcsolatokhoz. Az, hogy miért pont egy izraeli vállalat izraeli számítógépén keresztül kell bonyolódnia az amerikai telefonforgalom számlázása 90%-kának, bizonyára érdekelné az amerikaiakat - ha tudnának róla.

Van egy másik izraeli telekommunikációs társaság, amelynek a neve Comverse Infosys. Ez a vállalat a titkosszolgálatoknak és a bűnüldüző szerveknek árusít olyan önműködő telefonmegfigyelő (telefonlehallgató) technikát, amelyet időközben beépítettek az Egyesült Államok valamennyi telefonrendszerébe. A Comverse össze van kötve szolgálati vonalakon át a tagállami és a szövetségi lehallgató berendezésekkel. Ezt a körülményt azzal indokolják, hogy erre szükség van a berendezések karbantartásához. Egyes amerikai államigazgatási alkalmazottak azonban már meggyanúsították a Comverse-t, hogy kábítószeres és kémkedési ügyekben akadályozta az eljárást a lehallgatott telefonbeszélgetések továbbadásával.

Itt csak utalunk arra, amiről már korábban volt szó, hogy egy izraeli vállalat, az Odigo, amely SMS-hez hasonló gyors adatvitelre szakosodott, szeptember 11-én két órával azt megelőzően, hogy az első repülőgép beleütközött a WTC északi tornyába, figyelmeztette New York-i kirendeltségének az alkalmazottait az elkövetkező eseményre. Ez a kirendeltség a Világkereskedelmi Központtól két háztömbnyire van. Az értesítés egy ügyféltől érkezett elektronikus levélben. Ezt az elektronikus címet az FBI-nek átadták. Ha mindez így történt, akkor megállapíthatjuk, hogy a majdan eltérített repülők ebben az időpontban még fel se szálltak.

A háttérhatalom és Izrael

Nehéz pontosan meghatározni a háttérhatalmat. Ha azt mondjuk nemzetközi pénzkartell, nemzetközi pénzügyi közösség, nemzetközi befektető bankárok, pénzoligarchia, államok feletti kormányzat, láthatatlan kormány a látható mögött, Illuminátusok, világelit, integrált hatalmi elit, akkor valamilyen vonatkozásban mindig ugyanazokra az érdekcsoportokra és ugyanarra az informális hálózatra utalunk, amely a világ pénzügyi rendszerét a saját magánmonopóliumaként működteti. Ez a globális pénzmonopólium tette lehetővé egy privilegizált csoport és hálózata számára, hogy pénzügyi eszközökkel a saját ellenőrzése alá vonja a világ termelővagyonának a nagyobb részét. Hatalmának legfőbb bázisát az általa létrehozott és kizárólag neki felelős központi bankok, valamint az irányításuk alatt álló bank- és pénzrendszer intézményei alkotják. De ugyanehhez a hatalmi elithez tartozik az olyan nagyhatalmú szervezetek irányítása, mint a New York-i Council on Foreign Relation, amelynek ma már az Egyesült Államok valamennyi tagállamában kiépült szervezetei vannak. Kapcsolódik hozzá a CFR testvérintézménye, a Royal Institute of International Affairs Londonban.

Ugyancsak szerves része ennek az államok feletti irányító hálózatnak a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg-csoport és az ezekhez kapcsolódó kutatási intézmények. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a Tavistock Institut és a hozzá kapcsolódó Római Klub, valamint egy sor úgynevezett "think tank" - "gondolati műhely", zárt társaságok egész sora. Még ide kell sorolni a "Lions Club"-okat, a "Rotary Club"-okat, továbbá más exkluzív klubokat. A háttérhatalom fontos részét alkotják a legkülönbözőbb szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyok, amelyekhez több millióan tartoznak. Szólni kell az olyan nagytekintélyű és befolyásos szervezetekről, mint a titokzatos Priueré de Sion (Priory of Sion), valamint a nyilvánosság elől elzárkózó B'nai B'rith.

A háttérhatalom gazdasági bázisa a világ mintegy négyszáz legnagyobb multinacionális vállalata. Ezek az óriás cégek vertikális - országok felett átívelő - autokratikus, sőt diktatórikus birodalmakként alkotják a modern nemzetközi rendszert, háttérbe szorítva a hagyományos, területhez és nemzethez kötődő horizontális államokat, amelyek egyre veszítenek súlyukból. E globális hatókörű óriás cégeknek a tulajdonosai a világ integrált hatalmi elitjének a soraiból kerülnek ki. Az illuminátus-világelit gazdasági hatalma a multinacionális korporációk tulajdonán és a magánmonopóliummá átalakított pénzrendszer ellenőrzésén alapul.

Külön kell szólni az alapítványok meghatározó szerepéről e rejtett hatalmi hálózat működése szempontjából. A háttérhatalom a mintegy harmincezer alapítványba elhelyezett hatalmas vagyonának az adómentes jövedelméből finanszírozza államok feletti intézményrendszerének a működtetését.

A nemzetközi rendszer olyan meghatározó intézményei, mint az ENSZ és szakosított szervezetei, továbbá a NATO, az Európai Unió és a többi regionális integráció, mind a háttérhatalom gondolati műhelyeiben született, stratégiájukat a mai napig ott dolgozzák ki.

Ennek az integrált hatalmi elitnek a felső vezető-rétegét, amely ellenőrzi ezt az államok felett álló hálózatot, és amelynek gyökerei visszanyúlnak az ókorba, Illuminátusoknak is nevezik. Ebben az Illuminátus világelitben természetesen fontos szerepe van a leggazdagabb bankárdinasztiáknak, köztük olyan zsidó eredetűeknek is, mint a Rothschildok, a Warburgok, Oppenheimerek és mások. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a világot a háttérből irányító hatalmi elit etnikai alapon működne, és egyetlen néphez lehetne kapcsolni. Ez a világelit elsősorban önmagához tartozik, és saját partikuláris érdekeit érvényesíti, amelyeket egyetemes érdekeknek tűntet fel. Soraiban számos - nem zsidó származású - bankárt és milliárdos dinasztiát is lehet találni. Említsük meg ehelyütt most csak a Rockefellereket vagy a Windsorokat (a brit királyi családot). Kétségtelen, hogy ennek a háttérhatalomnak, különösen a Rothschildoknak, komoly történelmi szerepük volt Izrael Állam létrehozásában. De ez sem jelenti azt, hogy Izrael kizárólag ennek a pénzuralmi világelitnek az eszköze lenne, és ne lenne kellő önállósága, külön nemzeti és nemzetközi stratégiája. Izrael társadalma és politikai osztálya nemcsak, hogy nem egységes, de egyes kérdésekben élesen megosztott. Izrael a legkülönfélébb meggyőződésű embereknek ad otthont, és egymással hol rivalizáló, hol együttműködő érdekcsoportokból áll, a többi államhoz és társadalomhoz hasonlóan. Közülük csak az egyik érdekcsoport és politikai irányzat az, amelyik teljes mértékben kiszolgálja a nemzetközi pénzügyi közösséget, s ezért szorosan kapcsolódik a háttérhatalomhoz, annak fontos részét alkotva.

Ami Izraelre igaz, még inkább igaz a zsidó nép egészére. Ez a nép is - más népekhez hasonlóan - igyekszik munkájával, teljesítményével, tehetségével boldogulni. Kétségtelen, hogy különböző okokból, sok sikeres pénzember és üzletember kerül ki e nép köréből. Ez a tény azonban nem azt jelenti, hogy a zsidó nép egészét azonosítani lehetne a háttérhatalommal, a nemzetközi pénzügyi közösséggel, a dúsgazdag befektető bankár dinasztiákkal. Nem azonosak velük. De Izrael Állammal sem azonosak, még akkor sem, ha ezt az államot, pontosabban egyes vezető csoportjait, ez a háttérhatalom igyekszik a saját világstratégiája érdekében felhasználni.

A csúsztatás menete a következő: a befektető bankárdinasztiák törekednek a világuralomra. A legtekintélyesebb dinasztiák és azok kulcsszemélyiségei azonban zsidó származásúak. Izrael az ő alkotásuk - következésképp, ha ezek a pénzemberek meg akarják maguknak szerezni a világ vagyonát és vele a világ feletti ellenőrzést - akkor valójában a zsidó nép világuralmát akarják. Ezzel a gondolatmenettel az a baj, hogy - pontosan e csúsztatások miatt - ellentmond a tényeknek. Aki a valóságot próbálja megközelíteni, annak ezt a gondolatmenetet azért kell elutasítania, mert meghamisítja azt a valóságot, amit, pl. ezzel az írással is, elfogulatlanul szeretnénk megközelíteni, és a tényekre támaszkodva hitelesen megismerni.

Nehéz pontosan meghatározni a háttérhatalom, a "láthatatlan kormányzat" fogalmát, és azt, hogy ez a komplex fogalom ténylegesen mit tartalmaz. Ezért arra is nehéz választ adni, hogy mi a viszony e nehezen definiálható - de azért létező - hatalmi képződmény és Izrael között. Csak az segíthet, ha minél több tényt ismerünk meg, és azt higgadt tárgyilagossággal elemezzük. Ha sikerül így eljárnunk, akkor talán arra is választ kaphatunk, hogy létezik-e különleges viszony a háttérhatalom és Izrael között, és ez konkrétan milyen tényekben nyilvánul meg?

Mit állapított meg a Kongresszus vizsgálata?

Az Egyesült Államok törvényhozásának két háza, a Szenátus és a Képviselőház titkosszolgálatok ügyében illetékes bizottságai közös vizsgálatot folytattak 9/11 ügyében és elsősorban azt próbálták kideríteni, hogy a hírszerzésben illetékes szervek, valamint a titkosszolgálatok milyen tevékenységet folytattak a terroristatámadást megelőzően és azt követően. A Kongresszusi vizsgálat eredményeként 2002. decemberében közzétettek egy jelentést, amely pontosan felsorolja a megállapított tényeket, és ajánlásokat tesz a törvényhozóknak, valamint a kormányzati szerveknek azokra a változtatásokra, amelyek megelőzhetik hasonló tragikus esemény bekövetkezését.

Ez a kongresszusi jelentés nem azonos azzal, amit a Független Nemzeti 9/11-Bizottság készített, és amelynek a címe "Final Report of the National Commission on Terrorist Attacks Upon the United States" - "Az Egyesül Államok ellen intézett terroristatámadásokat kivizsgáló nemzeti bizottság végső jelentése". Ez a jelentés egy elhúzódó vizsgálat nyomán csak 2004. július 22-én látott napvilágot.

A kongresszusi vizsgálatot folytató személyek különleges biztonsági vizsgálaton mentek át, hogy hozzáférhessenek a legőrzöttebb államtitokhoz is. A kormányzat azonban igen lassan, hónapokig tartó huzavona után biztosította csak a titkos iratokhoz való hozzáférést. A Newsweek című hetilap szóvá is tette, hogy a Fehér Ház tudatosan gördít akadályokat a vizsgálat elé. Kétségtelen, hogy 9/11 áldozatainak a képviselői feltettek néhány kemény kérdést a vizsgálódó honatyáknak. Így például firtatták, hogy a miért nem követték a szabályzatokban előírt szigorúan kötelező védelmi eljárást? A New York Port Authority miért nem gondoskodott a WTC második toronyépületének az azonnali kiürítéséről? Ugyanakkor ennek a vizsgálatnak a során még nem hangzottak el azok a kérdések, amelyek a kormányzat valamiféle összejátszására utaltak volna. Soroljunk fel most ezek közül néhányat.

Miért utasította el a kormányzat közzétenni a pilóták és a légiközlekedés-irányítók között lefolytatott beszélgetés magnetofon-szalagjait? Tudjuk, hogy ilyen beszélgetésekre sor került, mert az FAA, a Szövetségi Légügyi Hivatal megerősítette, hogy jelentette a NORAD-nak (az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokságnak) perceken belül a géprablás tényét.

Miért tagadja a kormány, hogy két F-16-ossal megszakította a Flight-93 repülését Pennsylvania felett, annak ellenére, hogy bőséges bizonyíték áll rendelkezésre, hogy ezt az utasszállítót lelőtték, és egészen a lezuhanásáig egy jelzés nélküli sugárhajtású gép is követte, amelyet feltehetően a kormányzat bérelt.

Miért mondták a legtöbb katonai repülési-irányítónak az akció körzetében, hogy tartsanak vissza minden repülőgépet a felszállástól - beleértve a vadászgépeket?

Hogyan és miért találták ki a jelentésekben szereplő történeteket az utasok mobiltelefon-hívásairól az elrabolt repülőgépeken?

A legutóbb végrehajtott tesztek bebizonyították, hogy a mobiltelefonokkal nem lehet kapcsolatot létesíteni nagy magasságban, földi antennatornyok segítségével. Ennek az az oka, hogy minden személyi kommunikációs rendszer olyan antennákat használ, amelyek horizontálisan kapcsolódnak és nem vertikálisan.

Hogyan voltak képesek az amerikai hatóságok oly gyorsan teljes leírást adni valamennyi feltételezett géprablóról, beleértve még az éjszakai szórakozóhelyeken tanúsított magatartásukat is? Hogy volt ez lehetséges, ha korábban nem álltak megfigyelés alatt? Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, miként volt lehetséges, hogy oly sok árulkodó levél, útlevél, repülési kézikönyv - sőt még egy éppen maradt útlevél is a WTC-nél - hátra maradt utánuk?

A kormányzat miért nem konkretizálta az állítólagos géprablóknak a listáját, miután kiderült, hogy a megadott nevű személyek közül nyolc még életben van? Az illetékesek arra sem adtak ésszerű magyarázatot, hogy ezek a géprablók miért használták igazi neveiket?

Hogyan történhetett, hogy azok a géprablók, akiknek a neveit a megfigyelendő személyek listájára felvették, úgy juthattak vízumokhoz, hogy mellőzték a kötelezően előírt szabályokat?

Mi a kapcsolat a floridai Venice-ben működő Huffman Aviation nevű vállalat és a CIA között, amely egy fedővállalat útján hangárt bérel ettől a cégtől? A Huffman Aviation képzett ki két géprablónak minősített személyt.

Miért csak angol nyelvű kiképzésen vettek részt ezek a potenciális terroristák, amikor vehettek volna repülési órákat arab nyelvű oktatóktól is, például a texasi Fort Worth-ben, ahol nagyméretű gépek irányítását is megtanulhatták volna?

Miként volt lehetséges, hogy egyes tőzsdei befektetők tudomással bírtak arról, hogy bizonyos légivállalatok részvényeinek az árai csökkenni fognak? A kormányzat illetékesei miért nem kérték be a Wall Street számítógépes adatait arról, hogy kik is voltak ezek a szerencsés beruházók?

Azoknak a New York-i tűzoltóknak a tanúvallomásait miért nem vették figyelembe, akik tanúsították, hogy bombához hasonlítható robbanásokat hallottak mindkét toronyban, miközben már folytak a mentési munkálatok?

Már részleteztük korábban, hogy az épületekben végbement robbanásokról cáfolhatatlan bizonyítékok vannak. Az elsőnek érkező mentőcsoport egyik tagja megdöbbenve észlelte az első toronyépület halljában, a főbejáratnál, a robbanást - noha tűznek semmi jele nem volt. Ezt erősíti meg az is, hogy lefilmeztek két ABC-riportert, amint menekülnek a tornyoktól, miután a föld alatti szintről robbanást hallottak a tornyok összeomlását megelőzően. Az is tény, hogy a kormányzati illetékesek megfenyegették azokat a tűzoltókat, akik tanúskodtak ezekről a robbantásokról, és megparancsolták nekik, hogy ne nyilatkozzanak. Mivel már részletesen foglalkoztunk vele, itt csak utalunk rá, hogy ugyanezek az illetékesek elrendelték az épületek porrá zúzódott maradványainak a soron kívüli eltávolítását, megakadályozva az összeomlott struktúrák bűnügyi eljárásban előirt vizsgálatát.

A Független Nemzeti 9/11-Bizottság jelentése

Ennek a Bizottságnak volt az elnöke Thomas H. Kean, New Jersey korábbi kormányzója. Az elnökkel együtt tíztagú Bizottság nagy tekintélynek örvendő közéleti személyiségekből állt. Munkájukat mintegy nyolcvan szakértő segítette. Ez a közvélemény nyomására létrejött Bizottság több száz oldalas jelentést tett közzé. Eszerint a 2001. szeptember 11-i terrortámadás sokkhatást váltott ki, de nem lehet meglepetésnek tekinteni, ugyanis az iszlám szélsőségesek számos figyelmeztető jelzést adtak, amely arra utalt, hogy készek megölni válogatás nélkül nagyszámú amerikait. A jelentés részletesen ismerteti ezeket a jelzéseket. Majd felteszi azt a kérdést, hogy tulajdonképpen ki az ellenség? Ki volt képes arra, hogy egy olyan szervezetet hozzon létre, amely ekkora csapást tud mérni belülről az Egyesült Államokra?

A Bizottság kitartott amellett, hogy ezt a támadást különböző szélsőséges iszlám csoportok hajtották végre és, hogy az irányító személy Oszama-bin-Laden volt. Ő volt az, aki létrehozta az Al-Kaida néven ismerté vált szervezetet és szoros szövetségre lépett az afganisztáni Talibán-rendszerrel. Ennek eredményeként az Al-Kaida 2001. szeptember 11-ére úgy megerősödött, hogy ki tudott képezni olyan vezetőket, akik alkalmasak voltak nagyobb terrorista művelet előkészítésére, és a végrehajtás irányítására. Az Al-Kaida ekkor már képes volt megfelelő személyek toborzására, indoktrinálására és kiképzésére. Rendelkezett azzal a kommunikációs képességgel, amely szükséges volt a tervezéshez és az operatív irányításhoz. Be tudta szerezni a szükséges információkat a megcélzott ellenfél erősségeiről és gyengeségeiről, és képes volt gyorsan mozgatni nagy távolságból is az embereit. Mindehhez a megfelelő pénzeszközök is a rendelkezésére álltak. A jelentés ezután részletesen számításba veszi, hogy milyen cselekményeket hajtott végre az Al-Kaida 1998-tól 2001. szeptember 11-ig.

Már az eddigiekből is kiderül, hogy a jelentés a hivatalos verzió szerint tárgyalja a szeptember 11-én történteket. Ezután rátér arra, hogy melyek voltak azok a gyenge pontok, ahol az illetékes amerikai szervek közbeléphettek volna és az eseményeknek más irányt adhattak volna. A Bizottság úgy találta, hogy a legfontosabb hiba a megfelelő képzelőerő hiánya volt. A döntésért felelős személyek nem tudták elképzelni a fenyegetés méreteit és veszélyességét. Az Al-Kaida olyan újfajta terrorizmust jelentett, amire az Egyesült Államok kormányzata nem volt felkészülve.

A politika fogyatékosságai közé tartozik, hogy a terrorizmus nem szerepelt központi helyen a nemzetbiztonsági feladatok között sem a Clinton kormányzat, sem a Bush kormányzat idején - ez utóbbinál 9/11-et megelőzően. Az Egyesült Államok a hidegháború idején kidolgozott módszerekkel próbált megküzdeni az Al-Kaidával. A CIA-nak nem volt elég kapacitása félkatonai műveletek lefolytatására a saját embereivel és nem is törekedett ilyen fajta képesség megszerzésére.

A Védelmi Minisztérium sem készült fel az Al-Kaida leküzdésére, noha talán ez volt a legveszélyesebb külföldi ellenség, amely fenyegette az Egyesült Államokat. Az Amerikát védelmező NORAD is kudarcot vallott riasztó rendszerei működtetésénél. Tervezésében ugyan időnként számolt olyan elrabolt repülőgépekkel, amelyeket amerikai célpontok ellen irányíthatnak, de csak a tengeren túlról érkező gépekre dolgozott ki védekezést. Az FBI is komoly gyengeségeket mutatott fel, mivel nem volt képes ügynökeinek a tudását megfelelően társítani és ezt összekapcsolni a nemzeti érdekek prioritásaival. Ugyancsak gyengének bizonyult a Szövetségi Légügyi Hivatal, az FAA. Ha komolyan mérlegelte volna egy öngyilkos géprablás lehetőségét, akkor javasolnia kellett volna a nyilvánvalóan sebezhető pontok kiiktatását:

- a repülési tilalom alá eső személyekről vezetett listának a kibővítését;
- azoknak az utasoknak a felkutatását, akiket beazonosított a CAPPS szűrőrendszer (Computer Assisted Passanger Pre-Screening - Számítógéppel végzett utas előszűrő rendszer);
- léginyomozók rendszeresítése a belföldi járatokon;
- a pilótafülkének ajtajainak a megerősítése;
- a repülőgép személyzetének a figyelmeztetése olyan eltérítési lehetőségről, amely más, mint amire a kiképzésük alapján számíthattak.

A Független Nemzeti 9/11-Bizottság megállapította, hogy az FAA nem készült fel sem egyedül, sem a NORAD-dal közösen azokra a lehetséges veszélyekre, amelyek eltérnek az eddig tapasztalt esetektől.

A Bizottság úgy látta, hogy 9/11 megelőzésének a kudarca egyben azt is jelzi, hogy a kormányzat nem képes megbirkózni a XXI. században jelentkező új kihívásokkal. A műveleti irányítóknak össze kellett volna szedniük minden elérhető ismeretet az Al-Kaidáról, s ehhez biztosítani kellett volna az információk gyors és pontos átadását.

A Bizottság kitért arra a magasabb szintű irányítási kérdésre is, hogy a legfelsőbb vezetők miként válasszák ki a prioritásokat és osszák szét az erőforrásokat. Így például 1998. december 4-én a CIA igazgatója, George Tenet, utasítást adott számos CIA vezetőnek és helyetteseiknek, amelyben állította: "Háborúban állunk. Nem akarok takarékoskodni sem az erőforrásokkal, sem az emberekkel ebben az erőfeszítésben." Ennek a memorandumnak azonban kevés hatása volt a CIA-re és a többi hírszerző szervezetre. Az Egyesült Államok kormányának nem sikerült úgy összpontosítania a hírszerzési adatokat és felhasználni azt a tervezésre, hogy megfelelően tudja szétosztani felelősséget a CIA, az FBI, a Külügyminisztérium, a Hadsereg és a belföldi biztonsági szervek között.

A Független Nemzeti 9/11-Bizottság jelentése külön fejezetet szentel a sikertelen diplomáciának, a hírszerzési szervezeten és az FBI-on belüli problémáknak, az átjárható határoknak, a bevándorlás nem kellő ellenőrzésének, a légiközlekedés biztonságának, a pénzügyi feltételek biztosításának, a rögtönzött belföldi védelemnek, a rendkívüli helyzetben hozandó intézkedéseknek, és végül a Törvényhozás feladatainak.

Arra a kérdésre, hogy 2004-ben biztonságosabb-e az Egyesült Államok, megállapítja, hogy az - mivel Amerikának sikerült az Al-Kaida erőit szétszórnia és vezetőit elfognia. Ugyancsak sikerült a Talibán rendszert megdöntenie, amely az Al-Kaidának menedékül szolgált. Ennek dacára a terroristatámadások folytatódnak. Ennek egyik oka az, hogy az Al-Kaida világnézeti indíttatású mozgalom és folyamatosan csatlakoznak hozzá újabb személyek és csoportok. Ily módon decentralizált erővé alakult át. Bin Laden mozgástere jelentősen csökkent, s valószínűleg már nem képes nagyobb támadásokat megszervezni. Elfogása azonban nem vetne véget a terroristafenyegetésnek. A terroristák új nemzedéke lépne az Al-Kaida helyébe. A külföldi támadó akciók és a belföldi védelmi intézkedések együttes hatásaként javult Amerika belbiztonsága, de ez nem jelenti, hogy az amerikai társadalom már biztonságban érezheti magát. Ezért a Bizottság ajánlásokat tett, amelyek részletesen felsorolják, hogy milyen államigazgatási-, szervezeti-, működési-, és finanszírozási változtatásokat kell haladéktalanul végrehajtani ahhoz, hogy egy 9/11-hoz hasonló nagyszabású terrorista-támadás kivédhető legyen.

A Bizottság jelentésére 2004. szeptember 13-án a hírszerző szervezetek 25 veterán munkatársa közös levélben reagált. Levelükben felhívják a törvényhozók és az amerikai állampolgárok figyelmét a jelentés fogyatékosságaira, és az abban foglalt ajánlások egyoldalúságára. Felszólítják a szenátorokat és a képviselőket: szakítsanak azzal a gyakorlattal, hogy csak néhány tanút hallgatnak meg, és azok is kizárólag politikusok, vagy magas beosztású állami tisztségviselők, akik valamennyien érdekeltek abban, hogy a kormányzati szerveket és saját személyüket védelmezzék. Ehelyett üdvösnek tartanák azt, ha ezúttal nem sietnék el a dolgot, és alkalmat nyújtanának a szakembereknek is, hogy kifejtsék véleményüket.

A 25 veterán hírszerző a jelentés legnagyobb hibájának azt tartja, ami kimaradt belőle. Ezek az információk a hírszerző szervek gyakorlati munkáját végző személyektől érkeztek, mégsem kaptak kellő figyelmet. Így a jelentésben szó sincs azokról a hibákról és fogyatékosságokról, amelyeket a kormányzati szerveken belül követtek el. Kimaradnak az elemzésből a hírszerző, a légtérbiztonsági, valamint a közbiztonsági és rendészeti szervek legfontosabb problémái. Emiatt a Bizottság ajánlásai is kétes értékűek.

A Bizottság egyik fontos célkitűzése a felelősség megállapítása volt. E nélkül nem lehet megérteni azokat a hibákat, amelyek 9/11-hoz vezettek. A jelentés azonban senkit nem tesz felelőssé, ehelyett azt hangsúlyozza, hogy "célunk nem volt egyes személyek felelősségének a megállapítása." Az egyhangúság érdekében a Bizottság félretolta a vizsgálat elsődleges célját: a felelősség megállapítását. A levél írói nem olyan ártatlan hibák felsorolását hiányolják, mint "a képzelőerő hiánya" vagy a szokásos "emberi tévedés". Azokra a szándékos akciókra vagy mulasztásokra hivatkoznak, amelyeket azok a magas beosztású személyek követtek el, akik felelősek a nemzetbiztonságért. Ezeket az intézkedéseket vagy mulasztásokat egészen más motívumok diktálták, mint a lakosság biztonságának a védelmezése. A jelentés szándékosan mellőzi azokat tisztségviselőket és közszolgálati alkalmazottakat, akik egyértelműen gondatlanul és hanyagul teljesítették a nemzet iránti kötelezettségeiket. Ha e személyek védelemben részesülnek, ahelyett, hogy felelősségre vonnák őket, akkor az a gondolkodásmód, amely 9/11-hoz vezetett, továbbra is megmarad, függetlenül attól, hogy hány további bürokratikus szinttel egészítik ki a már meglévő intézményi rendszert, és hogy milyen további összegeket fordítanak a finanszírozására. A jellem számít, a személy integritása, bátorsága és hozzáértése. Csak egy olyan Bizottság, amely senkit se akar felelősségre vonni, képes ezeket a fontos szempontokat mellőzni.

A 25 veterán emlékezteti a Bizottságot arra, hogy a hírszerző szervezetek számos tisztességes és hazafias munkatársa adott fontos információkat és időbeli jelzéseket a terrorizmussal kapcsolatos adatokról, és az észlelt súlyos problémákról. Ha erre nem került volna sor, akkor sok - ma már ismert információ - nem állna rendelkezésre 9/11-ról. Ezek a vészjelzést-leadók ("whistleblowers") előbbre helyezték az amerikai nép érdekeit a saját karrierjükkel szemben. Szomorú tény, hogy kiállásukért megtorlásban volt részük. Egyeseket kiközösítettek, másokat hallgatásra köteleztek, többet pedig elbocsátottak. A Független Nemzeti 9/11-Bizottság azonban egy szóval sem ismerte el e személyek bátor kiállását, és nem is tett semmit annak érdekében, hogy ezeket a hazafiakat megvédje a megtorlástól. Abszolút elsőbbséget kapott a felelős döntéseket hozó személyek mentegetése.

A Bizottság az információáramlás zavarainak tudta be, hogy a tragédiát nem sikerült elhárítani. Elhallgatta azonban, hogy a megtorlással kikényszerített titkolódzás legalább annyira veszélyezteti a nemzetbiztonságot, mint a bürokratikus huzavona, mivel fenntartja Amerika sebezhetőségét a terrorizmussal szemben, megbénítva az állam működését. Hatástalanok az olyan reformok, amelyek nem védik meg a vészjelzést-leadókat, és nem biztosítják, hogy vállalják továbbra is ezt a kockázatos feladatot. Nem lehet elvárni egy kormányzati alkalmazottól, hogy a közösség érdekeit védelmezze, ha nem képes önmaga megvédelmezésére sem. A bajra-figyelmeztetők jogai ma gyakorlatilag csapdát jelentenek. A vészjelzőket védelmező törvény (Whistleblower Protection Act) hatástalan, mert megengedi a közjó érdekében kockázatot vállaló személyek elbocsátását. Az így eltávolított közalkalmazottaknak nincs joguk esküdtszéki tárgyalásra, noha a magánkorporációk alkalmazottai számára lehetővé tette a Kongresszus az Enron ügy után.

A közalkalmazottaknak bírói úton kikényszeríthető hiteles védelemre van szükségük, amely olyan védelmet nyújt nekik is, mint amilyenben a magánvállalatok alkalmazottai részesülnek. A Bizottság ajánlásai közé ezt is fel kell venni.

A Bizottság hiányos tényállásra támaszkodva mellőzte a felelős személyek megnevezését, nem vette figyelembe a szakemberektől kapott információkat, s olyan ajánlásokkal állott elő, amelyeket nagyon gyorsan keresztül akar hajszolni a törvényhozáson. Ezek az ajánlások nem tartalmaznak számos fontos és nélkülözhetetlen intézkedést. Amit viszont ajánl a Bizottság: egy csúcshivatal felállítását, élén az "intelligence tzar"-ral ("hírszerző cárral"), és a hírszerzésre fordított összegek jelentős emelését, csak tovább növeli a hírszerzési szervek számát, és fokozza a zavart a máris rendkívül komplex és elbürokratizálódott rendszerben.

A Kongresszus illetékesei a Nemzeti 9/11-Bizottság tagjai mellett meghallgatnak számos hivatásos politikust és köztisztviselőt, akik közül kevés szerzett gyakorlati tapasztalatot a hírszerzés terén. Ezek a magas beosztású hivatalnokok elsősorban saját pozíciójuk megvédésében, és a felelősségre vonás elkerülésében érdekeltek. A Kongresszus eddig nem hallgatta meg a lakosság szószólóit és a hírszerzők közösségének a képviselőit. A 25 korábbi hírszerzési szakember az FBI-tól, a CIA-tól, az FAA-tól, a DIA-tól (ez utóbbi a Defense Intelligence Agency - Katonai Hírszerzési Ügynökség) és a vámügyi szervektől ezért kényszerült megírni ezt a levelet.

Az ismertetett levelet jól kiegészíti az a másik levél, amelyet Sibel Edmonds, az FBI török és farszi nyelvű szakfordítója küldött a szenátoroknak. Edmonds néhány nappal 9/11 után került az FBI-hoz és áttekintve néhány elfekvő letitkosított iratot riasztó felfedezésekhez jutott. Nagyon fontos információkat tartalmazó jelentéseket és iratokat egyáltalán nem fordítottak le, vagy csak rosszul és hiányosan. Edmonds haladéktalanul jelentést tett erről felettesének. Öt hónapra rá - miután további hasonló jelentéseket tett - elbocsátották az állásából. 2004-ben Edmonds ügye nagy vihart kavart, mivel a Bush-kormányzat minden áron vissza akarta tartani az ügyével kapcsolatos letitkosított iratokat.

John Aschroft igazságügy-miniszter a ritkán igénybevett "state secrets privilege"-et, az államtitkokkal kapcsolatos különleges előjogot használta fel arra, hogy az Edmonds-ot visszamenőleges hatállyal eltiltsa a bírói eljárásban való részvételtől. Még a Független Nemzeti 9/11-Bizottság előtt is csak zárt ajtók mögött tehetett vallomást. A Szenátus Jogügyi Bizottsága is meg lett fosztva attól, hogy az ügyével kapcsolatos iratokhoz hozzájuthasson. Mivel visszamenő hatállyal került sor a letitkosításra, ezért a törvényhozók egyszerűen nem tudják, hogy beszélhetnek-e az ügy részleteiről, mert nem akarják megsérteni a jogi előírásokat.

A visszamenőleges letitkosítás gyakorlata az utóbbi három évben terjedt el. A Bush kormányzat arra hivatkozik, hogy a terrorizmus elleni harc eddig példa nélkül álló titoktartást követel meg - különösen a hírszerző, valamint a közbiztonsági szerveknél.

A politikai szabadságjogok korlátozása

2001. szeptember 11-ének a világpolitikai következményeiről már bőven szóltunk, de legalább olyan nagy horderejűek az amerikai társadalom egészét érintő belső változások. Az amerikaiak többsége - különösen a kezdeti napokban - elfogadta a terrortámadás hivatalos verzióját. Miközben meg voltak róla győződve, hogy keményen fel kell lépni azokkal szemben, akik ilyen szörnyű bűncselekményeket követtek el, egyidejűleg aggódni kezdtek amiatt, hogy az ellenintézkedések nyomán veszélybe kerülhetnek féltett szabadságjogaik. Az amerikaiak korábban egyszerre élvezhették a szabadságot és a biztonságot. Most hogy biztonságuk veszélybe került, aggódni kezdtek szabadságjogaikért.

A kormányzat igen rövid időn belül súlyos korlátozásokat vezetett be. Ezek messze túlmentek azokon, amelyek a terrorizmus leküzdéséhez szükségesek. A szabadságjogok korlátozása nemcsak a külföldiekre, de az állampolgárokra is vonatkozik, és érinti a magánszféra védelmét, az államhatalmi ágak kölcsönös ellenőrzését és egyensúlyát, valamint az államtitok körének nagymérvű kiterjesztését. Az amerikai demokrácia, amely történelmileg a közügyek átláthatóságán és a közéleti szereplők számonkérhetőségén alapult, a nép kormánya volt, a nép által, a népért. Ez biztosította a polgárok számára, hogy kormányzatukat ellenőrizni tudják.

Az államtitoknak a minden mértéken túli kiterjesztése szöges ellentétben áll ezzel a történelmi örökséggel. Ha nem ismeretesek a közügyekre vonatkozó információk, akkor nem lehet közéleti vitákat folytatni és kiválasztani a társadalom számára legjobb megoldásokat. Itt nem erről van szó, hogy például konkrét katonai terveket vagy intézkedéseket közöljenek a lakossággal. Ezeknek titokban kell maradniuk. A gond az, hogy az államtitkok köre ma már messze meghaladja az elfogadható mértéket. A kormányzat például nem hajlandó a szövetségi büntetés-végrehajtási intézetekben visszatartott mintegy ötszáz személyről információkat nyújtani. Az információ szabadságára vonatkozó törvény alapján már bírósági úton megpróbálták ezt kikényszeríteni, de az igazságügyi-miniszter mereven visszautasítja az ez irányú igényeket.

A közelmúltban elfogadott terrorizmus ellenes jogszabályok széles körben lehetővé teszik a közrendészeti szervek számára a lehallgatásokat és a házkutatásokat. Most már nem szükséges előre értesíteni az adott személyt, akinek a lakását átkutatják. Az úgynevezett Patriot Act (Providing Appropriate Tools Required To Intercept And Obstruct Terrorism - Törvény a terrorizmus megelőzéséhez és megakadályozásához szükséges megfelelő eszközök biztosításáról) elfogadása előtt szigorúan betartották a magánszférát védelmező rendelkezéseket. Ha az állami szervek a magánéletre vonatkozó adatokhoz akartak jutni, akkor arról előzetesen tájékoztatniuk kellett az állampolgárokat. A Patriot Act - amely tehát nem a hazafiságról, hanem a személyi jogok, megkurtításáról szól - megengedi, hogy a közbiztonsági, rendészeti, valamint hírszerző szervek az állampolgárok tudta nélkül szerezzék be a pénzügyeikre, hitelképességükre, iskolai eredményeikre és a magánéletükre vonatkozó bizalmas adatokat.

John Aschroft igazságügy-miniszter pedig olyan új politikai kurzust indított be, amely ellentétes az információ szabadságáról szóló törvény (FOIA) alapját képező nyíltság követelményével. Ennek megfelelően az állami szervek arra kaptak utasítást, hogy tartsanak vissza minden információt, ha tudnak jogszabályra hivatkozni, és ne adják ki azokat az információkat, amelyet a FOIA alapján kérnek az állampolgárok. A Clinton-kormányzat idején az igazságügyi-minisztérium azt ajánlotta az állami szerveknek, hogy minden esetben adják meg a FOIA alapján kért információkat, kivéve ha azok közreadása egyértelműen káros az államérdek szempontjából.

A titkolódzásnak ez az erőteljes fokozása már elsősorban az illetékes állami tisztségviselők felelősség alóli kibújását szolgálja, nem pedig a közérdek és az államérdek védelmét. A kormányzat intézmények megkezdték Internetes honlapjaikról azoknak az információknak az eltávolítását, amelyek közérdekűek és korábban mindenki számára elérhetőek voltak. Így például a Szövetségi Légügyi Hatóság eltávolította honlapjáról a repülőgépek baleseteivel kapcsolatos adatokat; a Környezetvédelmi Hivatal pedig a vegyszerekkel kapcsolatos balesetekre illetve a lehetséges károsodásra vonatkozó adatokat.

Az Egyesült Államok alapító atyái rendkívüli figyelmet szenteltek az államhatalmi ágak szétválasztásának, a kölcsönos ellenőrzés és egyensúlyi helyzet fenntartásának. Ez az úgynevezett "checks and balances" az amerikai demokrácia egyik legfontosabb pillére. Az állampolgárok azért választanak széles hatáskörrel rendelkező törvényhozó szerveket, hogy azok megvédjék őket a végrehajtó hatalom túlkapásaival szemben. Az erős és független bírói hatalom pedig a jogállamiság eszközeivel óvja meg a kisebbségeket a többség hatalmi visszaéléseitől.

Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy az államhatalmi ágak között ez a kölcsönös ellenőrző és kiegyensúlyozó rendszer elgyöngült, és a végrehajtó hatalom egyre több hatáskört ragad magához. A terrorellenes törvény például megfosztja a bíróságokat attól, hogy felülbírálhassák a végrehajtó hatalom intézkedéseinek a jogszerűségét. Jelentősen meggyöngültek azok a jogállami garanciák, amelyek korábban biztosították, hogy a közbiztonsági és rendészeti szervek csak szigorú korlátok között tarthassanak házkutatást és vehessenek őrizetbe személyeket. A bíróságnak már alig van beleszólása abba, hogy kinek a telefonját és internet kapcsolatát ellenőrizhessék. Az elnöki rendelettel létrehozott hadbíróságok pedig megkerülik a büntetőjogi eljárás alkotmányos biztosítékait, és teljesen függetlenül ítélkezhetnek a terroristagyanús személyek ügyeiben. Ez azt jelenti, hogy az eljárás alá vont személyek meg vannak fosztva az esküdtszéki tárgyalástól, az egyhangú ítélettől, valamint attól, hogy ne katonai bíró szabja ki az ítéletet.

A már említett PATRIOT törvény és egy sor kormányzati rendelkezés úgy kezeli a bíróságokat, mint amelyek akadályozzák a kormányzat tevékenységét. A jogállamiság a bíróságok tevékenységén is nyugszik, és azok egyszerre védik a jogrendet és az egyes állampolgárokat.

Az 1950-es évektől kezdődően az Egyesült Államok közbiztonsági és nyomozati szervei - elsősorban az FBI - de példáját követve az egyes tagállamok rendőrségei is, ugyanúgy működtek, ahogyan a CIA és a Nemzetbiztonsági Ügynökség tevékenykedett külföldön. Olyan programok indultak be, mint a "Counter-intellegence Program", COINTELPRO vagy az Operation CHAOS, amelyek állampolgárok után kémkedtek és a polgárjogi harcosokat, valamint a másként gondolkodókat zaklatták. Így például a COINTELPRO keretében törvényellenesen megfigyelték Dr. Martin Luther Kinget, a néger polgárjogi mozgalom vezetőjét, s az így törvényellenesen szerzett információkat átadták a feleségének azzal a céllal, hogy esetleg öngyilkosságba tudják kergetni Dr. Kinget.

A "War on Terror" nyomán bevezetett rendeletek lehetővé teszik, hogy az FBI most már úgy tevékenykedjen, mint egy belföldi CIA, joga van arra, hogy nem nyilvános bíróságtól titkos házkutatási és letartóztatási parancsokat kapjon, és úgy gyűjthessen minden rendelkezésére álló eszközzel adatokat az általa kiválasztott célszemélyről, hogy gyanúját semmivel sem kell alátámasztania. Arra is van most már lehetőség, hogy bírósági rendelkezés nélkül könnyen adják tovább az így szerzett adatokat, noha az amerikai állampolgárok számára az alkotmány számos biztosítékot tartalmaz személyes szabadságuk védelmében. Az eltúlzott méretű titkosság eltünteti a határokat a hírszerzés, a belföldi közrendészet és a bírósági eljárás között.

Ebből az elemzésből kiderül, hogy az a láthatatlan kormány - amely Theodore Roosevelt megfogalmazása szerint - a látható kormányzatot irányítja, nem csak arra használta fel 2004. szeptember 11.-ének tragikus eseményeit, hogy végrehajtsa már kidolgozott katonai terveit a Közép-Keleten, de arra is, hogy kiterjessze hatalmát az amerikai társadalom egésze felett. Valójában egy belső háború is folyik azért, hogy az amerikai társadalom és az állam engedelmes eszköz legyen ennek a láthatatlan kormánynak a kezében.

Brit miniszter szeptember 11. hátteréről

Michael Meacher, aki 1997. májusától 2003. júniusáig Tony Blair kormányában környezetvédelmi miniszter volt, a tekintélyes Guardian című londoni lap 2003. szeptember 6-i számában nem kevesebbet állít, minthogy Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Jeb Bush, Lewis Libby és az "Új Amerikai Évszázad Stratégia" (PNAC) felelős szeptember 11-e tragédiájáért, amelyet azért rendeztek meg, hogy ezzel megvalósítsák a "global Pax Americana"-t, azaz Amerika Új Világrendjét.

Meacher írásának címe: "This War On Terrorism Is Bogus" (Ez a terrorizmus elleni háború csalás), alcíme pedig az, hogy "A 9/11 támadások kitűnő ürügyet szolgáltattak az Egyesült Államoknak, hogy erő alkalmazásával biztosítsa globális uralmát."

Brit miniszter lévén abból indul ki: igen sokat foglalkoztak azzal, hogy Anglia miért csatlakozott ehhez a háborúhoz, és elsikkadt annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy az Egyesült Államok miért tette ugyanezt? Ez után röviden megemlíti a hivatalos magyarázatot, hogy a WTC ikertornyai elleni támadásra természetes válasz volt az Al-Kaida afganisztáni támaszpontjainak a felszámolása. És mivel Szaddam Husszein állítólag tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett, ezért a háborút Irak ellen is meg kellett indítani. Ezzel a hivatalos elmélettel az a gond, hogy nem felel meg a tényeknek. Meacher ezután így folytatja:

"Tudjuk, hogy a globállis "Pax Americana" létrehozására vonatkozó tervet Dick Cheney (jelenlegi alelnök), Donald Rumsfeld (védelmi miniszter), Paul Wolfowitz (Rumsfeld helyettesen), Jeb Bush (George W. Bush öccse) és Lewis Libby - Cheney kabinetfőnöke készítette. Ennek a dokumentumnak, amelyet 2000. szeptemberében készített ez a neokonzervatív think-tank (agytröszt), az volt a címe, hogy "Amerika védelmének újjáépítése, terv az új amerikai évszázadra (PNAC)."

"A terv mutatja, hogy a Bush kormánynak szándékában állt katonai ellenőrzés alá vonnia a Perzsa-öböl térségét - akár hatalmon van, akár nincs Szaddám Husszein. Így fogalmaz: 'Minthogy az Irakkal való megoldatlan konfliktus kézenfekvő igazolást nyújt, jelentős amerikai erőnek a jelenléte az Öböl térségében fontosabb kérdés, mint Szaddam Husszein rendszerének sorsa."

A Blair-kormány egykori tagja utal rá, hogy Wolfowitz és Libby már készített egy korábbi dokumentumot is, amely szerint az Egyesült Államoknak meg kell akadályozni a fejlett ipari országokat abban, hogy rivalizáljanak Amerikával, vagy akár csak nagyobb regionális vagy globális szerepre törekedjenek. Ez az 1990-es években született mű a "Pentagon Guidance Document" (A Pentagon stratégiája), amit más néven a "Wolfowitz-doktrínának" is neveztek, megelőző katonai akciót ír elő, beleértve egy megelőző nukleáris csapást is azokkal szemben, akik veszélyeztethetik az amerikai - vagy brit-amerikai - birodalmat.

Cheney, aki idősebb George Bush kormányában védelmi miniszter volt, támogatta ezt a felháborító tervet, de a többi befolyásos személy, beleértve az elnököt is - lefújták. A jelenlegi elnök viszont vállalta ennek a politikának a végrehajtását. Meacher a PNAC-terv részleteinek az ismertetésekor megemlíti, hogy Nagy Britanniára úgy hivatkozik a dokumentum, mint azon szövetségesek egyikére, akik a legcélravezetőbb és leghatékonyabb eszközt jelentik Amerika globális vezetésének a megvalósításához. Ez a "September 2000. PNAC" tervezet rendszerváltást sürget Kínában, és szót emel a világűr birodalmi ellenőrzése mellett. Támogatja új biológiai fegyverek kifejlesztését is. Észak-Koreára, Szíriára és Iránra - mint veszélyes államokra - hivatkozva szükségesnek tartja egy világszintű parancsnoki és ellenőrzési rendszer létrehozását. Ez a dokumentum úgy is nevezhető, mint az Egyesült Államok világuralmának a tervezete. Azért érdemes vele foglalkozni, mert jobb magyarázatot ad arra, hogy valójában mi történt 9/11 előtt, alatt és után, mint a terrorizmusra és a terrorizmus elleni háborúra történő hivatkozás.

Meacher ezután részletesen ismerteti mindazokat a furcsaságokat, amelyekre a hivatalos verzió nem ad magyarázatot. Pontról pontra cáfolja a hivatalos állításokat, majd pedig levonja a következtetést, hogy az úgynevezett terror elleni háborút félrevezető fedősztorinak használják egy sokkal nagyobb horderejű stratégiai-geopolitikai cél elérése érdekében. Megemlíti, hogy Tony Blair maga is célzott erre, amikor a brit Parlamentnek az egyes bizottságok vezetőiből álló testülete előtt kijelentette:

"Az igazat megvallva, nem volt más lehetőség a lakosság támogatásának az elnyerésére, mint az, hogy a szeptember 11-én történteket használjuk fel az afganisztáni háború megindítására." (Times, 2002. július 17.)

Az is figyelemre méltó, hogy Rumsfeld mennyire igyekezett igazolást találni az Irak-elleni háború megindításához. Tíz különböző alkalommal is kérte a CIA-t, hogy találjon már valami bizonyítékot arra, hogy Iraknak köze volt a 9/11-terrortámadáshoz. A CIA azonban ismételten üres kézzel tért vissza hozzá.

Meacher ezután ezt írja:

"9/11 ténylegesen rendkívül kézenfekvő ürügyet szolgáltatott a PNAC terv beindításához. Az arra vonatkozó bizonyítékok, amelyek szerint az Afganisztán és az Irak elleni katonai tervek már 9/11 előtt készen álltak, egyértelműek. A Baker Institute of Public Policy (A közérdekkel foglalkozó Baker Intézet) által az Egyesült Államok kormánya számára készített jelentés 2001. áprilisában megállapítja, hogy az 'Egyesült Államok energia dilemmájának a foglya marad. Irak destabilizáló befolyást gyakorol az energiahordozók nemzetközi piacára az odaérkező kőolaj által.' A Cheney alelnök energia munkacsoportjához benyújtott jelentés ezt a helyzetet elfogadhatatlan kockázatnak tekinti Amerika számára, és ezért szükség esetén katonai intervenciót ajánlott."

Meacher a továbbiakban kitér azokra az érvekre, amelyeket már részletesen taglaltunk ebben a tanulmányban. Ő is hangsúlyozza: a PNAC tervben le van írva, hogy az Egyesült Államok átalakítása a jövő meghatározó erejévé, hosszan tartó folyamat, hacsak nem történik egy Pearl Harbor-hoz hasonló katasztrófa, amely katalizátorként felgyorsíthatja ezt a folyamatot. Ezért Meacher leszögezi, hogy a "globális háború a terrorizmus ellen" propaganda céljára használt politikai legenda, amelynek a valódi célja a világhegemónia megszerzése az Egyesült Államok számára. Erre elsősorban a világ kőolaj-forrásainak az ellenőrzése végett van szükség. Meacher ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a Cheney körül tömörülő neo-konzervatív frakció azon erők modern képviselőinek tekinthetők, akik az 1940-es években fenyegették Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat.

Ezeket Meacher fasiszta-szinarchista erőknek nevezi. A szinarchista (synarchism - görög eredetű szó és az együtt való uralkodást, kormányzást jelenti) mozgalom a Versailles-i szerződés után bontakozott ki, és a nemzetközi pénzügyi közösség vezető bankárai pénzelték és irányították. Az volt a céljuk vele, hogy valamennyi országban lecseréljék azokat a parlamenti rendszereket és kormányzatokat, amelyek nem képesek hatékonyan képviselni a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit. A leváltandó rendszerek fogyatékosságának egyik oka, hogy túl sok bennük a választott tisztségviselő, és túl sok személyt kell közvetlenül ellenőrzés alatt tartaniuk a nemzetközi bankároknak, ez pedig nem hatékony. Ezért azt javasolják, hogy olyan tekintélyuralmi kormányzatok lépjenek a helyükbe, amelyek engedelmesebben és hatékonyabban irányíthatóak. A hatalom gyakorlása a szinarchista rendszerben a pénzügyi- és az ipari szektor legfőbb vezetőinek, illetve az általuk kijelölt személyeknek a kezében van. Ezt a szinarchisták úgy érik el, hogy minden országban elfogadtatnak egy általuk kidolgozott alkotmányt, és annak megfelelő pénzügyi-gazdasági struktúrát honosítanak meg.

Ennek első lépése a közvetítő struktúrák megszüntetésével a hatalom átadása közvetlenül azoknak a kezébe, akiket a nemzetközi pénzügyi közösség kiválaszt. Második lépés: a pénzügyi és az ipari szektor maximális koncentrációja, s ezzel a nemkívánatos verseny kiküszöbölése. A harmadik lépés a javak, termékek és árak felett gyakorolt abszolút kontroll. Negyedik lépés olyan igazságszolgáltatási és társadalmi intézmények működtetése, amelyek megakadályoznak minden hatékony beavatkozást ebbe a rendszerbe.

Meacher szerint 9/11 mögött is azoknak a nagyhatalmú bankárdinasztiák és pénzügyi érdekeltségek képviselői húzódnak meg, akik annak idején hatalomra segítették Németországban Hitlert és támogatták Mussolini diktatúráját Olaszországban. Most arra törekednek, hogy létrehozzanak egy olyan egy központból irányított világbirodalmat, amely megszilárdítja a válságba jutott pénzügyi rendszert. További céljuk Amerika humanista köztársasági hagyományainak a felszámolása, amelyeket Benjamin Franklin, Abraham Lincoln és Franklin Roosevelt képviselt.

Az áldozatok hozzátartozói perelnek...

Philip J. Berg, Ellen Mariani felperes ügyvédje 57 oldalas keresetlevélben foglalta össze mindazt, amit ügyfele követel Bush elnöktől, Cheney alelnöktől és még további nyolc magas beosztású amerikai politikustól és az Egyesült Államok kormányától. Ellen Mariani férje, Louis Neil Mariani, a United Airlines 175-ös járatán utazott, azon a gépen, amely a Világkereskedelmi Központ déli tornyába ütközött. A Marian kontra Bush per keretében a felperes arra alapozza kártérítési igényét, hogy a megnevezett alpereseknek előzetes tudomásuk volt a készülődő terrortámadásokról, kellő figyelmeztetéseket kaptak és elmulasztották, hogy a munkaköri kötelezettségükből fakadó kötelezettségeiknek eleget téve megtegyék időben a szükséges lépéseket a tragédia megelőzése végett.

Másodszor, arra hivatkozik a felperes, hogy az alperesek mindent elkövetnek az igazság elfedésére 9/11-el kapcsolatosan. Ily módon megszegték az Egyesült Államok törvényeit, és az úgynevezett Civil RICO Act alapján felelősségre vonhatóak.

A hivatkozott törvény teljes neve Racketeer Influenced and Corrupt Organizations Act - Bűnözők befolyása alatt álló korrupt szervezetekről szóló törvény. Ez a jogszabály lehetővé teszi a felelősségre vonást és a kártérítést azokkal az intézkedésre jogosult - és egyben kötelezett - állami vezetőkkel szemben, akik nem a törvényeknek megfelelően jártak el, pl. 9/11 esetében.

Berg ügyvéd sajtótájékoztatón jelentette be, hogy Ellen Mariani Bush elnökhöz küldött levelében kifejtette: Meggyőződött, hogy az Elnök tudatosan és készakarva nem tett semmit, hogy megelőzze férjének a meggyilkolását 2001. szeptember 11-én. Szemére veti azt is, hogy akadályozza az igazságszolgáltatást. Arra is van hiteles bizonyíték, hogy az Egyesült Államok kormánya már 28 évvel ezelőtt készített egy tanulmányt a 9/11-hoz hasonló terrorista támadások megelőzése érdekében. Berg hangsúlyozta, hogy a 9/11-t kísérő eseményeknek és hátterüknek a feltárása még nem történt meg. Amerikát megtámadták, ennek ellenére Bush elnök közel 7-től 18 percig terjedő ideig tovább hallgatta a "kecskéről szóló történetet", miközben felperesnek a férjét meggyilkolták. Nem tett semmit annak érdekében, hogy haladéktalanul teljesítse kötelezettségeit, mint az Egyesült Államok fegyveres erőinek a főparancsnoka.

A perben ügyfele olyan helyzet kialakítására törekszik a rendelkezésére álló bizonyítékokkal, amely elejét veszi a jövőben a hasonló - súlyos következményekkel járó - mulasztásoknak. A felperes állítja, hogy alperesek együttesen és külön-külön is felelősséggel tartoznak az Egyesült Államok Alkotmánya, valamint az érvényes Szövetségi Jogszabályok Kódexe, továbbá a már hivatkozott korrupt szervezetekre vonatkozó törvény rendelkezései alapján. A felperes állítja, hogy az alperes George W. Bush félrevezette őt is, és az amerikai népet is a 9/11-al kapcsolatos terrorista támadásokkal kapcsolatosan, amikor azt állította, hogy ennek a szörnyű merényletnek az értelmi szerzője Osama-bin-Laden volt, végrehajtói pedig az Al-Kaida hálózat terroristái. Az alperes nem volt őszinte és hallgatott arról, hogy kormányzata előzetes információkkal rendelkezett a tervezett terrortámadásokról. A felperes tehát kényszeríteni kívánja az alperest: indokolja meg, hogy miért kellett az ő férjének meghalnia. Az alperes azért hivatkozik a nemzetbiztonságra és az őt, mint elnököt megillető előjogokra, mert célja - többek között - e per tárgyát képező tényállás eltusolása és a személyes felelősségrevonás elkerülése.

A felperes bizonyítani kívánja, hogy alperes a nemzetközi terrorellenes háború megindítása érdekében nem tett semmit 9/11 megelőzésére. Ehhez kapcsolódóan felperes azt is bizonyítani fogja, hogy fontos üzleti kapcsolatok álltak fenn felperesek és a bin-Laden család között. Ezek a kapcsolatok hozzájárultak a megelőzést szolgáló intézkedések elmulasztásához, és ebből az alpereseknek anyagi hasznuk származott. Felperes kellően tudja bizonyítani azt is, hogy a Carlyle Group nevű hadiipari óriás vállalat, a közelmúltig alkalmazta alperest, valamint apját, a korábbi elnököt. A Bush család és a többi alperes pénzügyileg nagy hasznot húzott és húz a háborúból, és ez teszi lehetővé a korrupt szervezetekre vonatkozó törvény alkalmazását ebben a bírósági eljárásban.

A védő nyilatkozatából, valamint az áttanulmányozott keresetlevélből kiderül, hogy a felperes mindazon állami vezetőket be akarja vonni a perbe, akiknek elsőkézből volt tudomásuk a per tárgyát képező tényekről. Így tanúsítani tudják, hogy alperesek politikai és pénzügyi előnyök nyerése érdekében éltek vissza a közvélemény bizalmával, és szegték meg a törvényeket, és ennek leplezése végett akadályozták az igazságszolgáltatás működését is.

Enduring Freedom

A terrorizmus elleni harc vég nélküli háborúnak ígérkezik. A "Tartós Szabadság" (Enduring Freedom) elnevezésű harci program szerint bármely államot meg lehet támadni, amely támogatja, vagy segíti a terrorizmust. Hogy ki nyújt segítséget a terroristáknak, azt az Egyesült Államok (pontosabban az ő felette álló világelit) dönti el. Cheney alelnök hatvan állam elleni háborúval számol. Az amerikai katonai kiadások évi keretösszegét már csaknem 400 millió dollárra növelték. A Szovjetunió és birodalma felbomlásával a mumus szerepét a nemzetközi, főleg iszlám terrorizmus vette át. E mohamedán terroristákból a tömegtájékoztatás segítségével félelmetes ellenséget kreáltak. A tájékoztatási médiumok szerint a fanatikus muzulmánok mobiltelefonok és Internet útján terveznek meg olyan terrorista merényleteket, amelyek lehetővé teszik, hogy a legerősebb világhatalom legtitkosabb szervezeteibe és berendezéseibe is behatoljanak. Ezek a fanatikusok olyan nagy szakértelemmel rendelkeznek, hogy ki tudják kapcsolni az Egyesült Államok légvédelmét is, meg tudják bénítani a polgári repülés földi irányítását, túljárnak a legtájékozottabb titkosszolgálatok eszén is, és amatőr pilótáik virtuóz módon képesek irányítani a legbonyolultabb óriási utasszállító gépeket. Olyan fantasztikusan tehetségesek, hogy mindezt nemcsak megszervezik, de még az operatív irányítást is el tudják végezni távoli országok barlangjaiból.

Mivel ilyen veszedelmesek, világméretű háborúra van szükség ellenük. Ez az "örök háború az örök békéért" stratégiának a hivatalosan terjesztett indoka. E vég nélküli háború első hadműveletének, a 2001. szeptember 11.-ke után beindult "Enduring Freedom"-nak az egyik célja az, hogy az illuminátus világelit - érdekei védelmére - amerikai katonai támaszpontokat építhessen ki a közép-ázsiai szovjet utódállamok területén. A washingtoni kormányzat már azt is bejelentette, hogy katonai jelenléte nem rövid időre szól ebben az energiahordozókban és nyersanyagokban rendkívül gazdag térségben.

Irán a következő célpont?

A Bush-kormányzat felszólította 2004. szeptemberében a bécsi Atomenergia Ügynökséget, hogy gondoskodjon Irán atomerőmű-építési programjának a fokozottabb ellenőrzéséről. Az amerikai elnök azért döntött így, mert a kormányzatában lévő befolyásos neo-konzervatív csoport attól tart, hogy az Ariel Sharon vezette Likud-kormány esetleg még az elnökválasztás előtt megelőző csapást mér Irán nukleáris berendezéseire.

Sharon a londoni Times-nak 2002. február 5.-én adott interjújában kijelentette, hogy: "Irán a világterrorizmus központja" és mihelyt befejeződik az iraki konfliktus, akkor Irán kerül a lista élére. Irán áll világszerte a terrorizmus mögött és közvetlen fenyegetést jelent Izrael számára", mondotta Sharon. Két és fél év múltán a politikai és katonai előkészületek már csaknem befejeződtek, és hírek szerint Izrael már készen áll a cselekvésre. A Jerusalem Post 2004. július 18-án ezt írta: "Izrael befejezte katonai előkészületeit egy megelőző csapás mérésére Irán Bushehr-ben lévő nukleáris létesítménye ellen - közölték izraeli hivatalos személyek a londoni Sunday Times-zal."

Mark Levey, a Znet honlapján (Massachusetts amerikai tagállamban) tájékoztat arról, hogy már több mint egy éve folyamatban van egy izraeli katonai kommandó kiképzése az Irán elleni megelőző csapás végrehajtására. Az erre vonatkozó tervet, amelynek a címe: "The strategic future of Israel" - "Izrael stratégiai jövője", Sharon már jóváhagyta. Eszerint fel kell lépni minden olyan ország ellen, amely atomfegyvert akar kifejleszteni. A dokumentum tervbe veszi a célország elitjének a szelektív likvidálását, beleértve az atomtudósokat is. Ugyanez a szerző arról is tájékoztat, hogy Oroszország látja el Iránt a dúsított urániumhoz szükséges fűtőelemekkel. Putyin orosz elnök kijelentette: országa nem fogja megengedni, hogy Irán nukleáris fegyvereket fejlesszen ki. Teheránnak azonban van egy másik módszere is dúsított uránium előállítására, mégpedig a centrifugális módszer segítségével. Ehhez elegendő saját urániumérccel rendelkezik, a szükséges technológiát pedig a pakisztáni tudósoktól vásárolta meg.

Noha az atombomba gyártásához még évekre van szüksége, mégis az a lehetőség, hogy Irán elő tud állítani saját maga nukleáris fűtőelemeket, elegendő okot szolgáltathat egy izraeli megelőző csapáshoz. 2003. októberében úgy nézett ki, hogy sikerül diplomáciai megoldást találni erre a kérdésre. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország meggyőzte Teheránt, hogy írja alá az Atomsorompó-egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvét. Ez lehetővé tette volna az Atomenergia Ügynökség ellenőrei számára Irán nukleáris létesítményeinek az ellenőrzését minden előzetes bejelentés nélkül. Irán hozzájárult ahhoz is, hogy jó szándéka jeleként átmenetileg felfüggessze az uránium dúsítását.

A közel-keleti helyzet egyik megoldásra váró problémáját az jelenti, hogy az Atomenergia Ügynökség kettős mérce alkalmazására kényszerül. Mint már említettük, az ismert adatok szerint Izrael az egyedüli közel-keleti állam, amelynek nukleáris fegyverei vannak. Szakértők Izraelt tekintik a világ negyedik legerősebb katonai hatalmának. Franciaország segítségével épült fel az 1950-es és az 1960-as években a Negev-sivatagban a Dimona néven ismert nukleáris kutató központ. Ettől az időtől kezdve Izrael egy sor taktikai nukleáris fegyvert, nukleáris tüzérségi lövedékeket és atomtöltetű közép-hatósugarú rakétákat fejlesztett ki. Szakértői becslések szerint Izrael már nagy mennyiségű robbanófejjel rendelkezik, köztük neutronbombákkal is. Ezek elsősorban emberi életeket oltanak ki, miközben megkímélik az infrastruktúrát.

Az Egyesült Államok évente mintegy négy milliárd dollár pénzügyi és katonai segélyt juttat Izraelnek, ami a legnagyobb összeg a segélyezett országok körében. Izrael tehát olyan nukleáris hatalomnak tekintendő, amely ugyan hivatalosan nem ismeri el, hogy rendelkezik ilyen fegyverekkel, de nem is cáfolja ezt az állítást. Azt következetesen elutasította, hogy aláírja az Atomsorompó-egyezményt, és eddig nem járult hozzá nukleáris létesítményeinek a nemzetközi ellenőrzéséhez.

Ha valóban sor kerülne Irán elleni támadásra, és a teheráni vezetés ellencsapással válaszolna, akkor az nagy méretű háborúhoz vezethet. Iránnak 2400 kilométer hosszú határa van Irakkal, amelynek a mentén a lakosság többsége siíta muszlim. Irán katonailag sokkal erősebb ellenfél, mint Irak volt az ellene intézett támadás idején. Irakot az ENSZ ellenőrök folyamatosan ellenőrizték és érvényben voltak Bagdaddal szemben a szigorú gazdasági szankciók is. Ma már bizonyított tény, hogy Irak nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel.

Az a menetrend, amit a neo-konzervatív stratégia hívei 9/11 után szorgalmaztak, átmenetileg elakadt Irakban. Az iraki belső ellenállás ereje jelentősen lefékezte a háttérhatalom által diktált menetrendet, és nagymértékben csökkentette az Egyesült Államok presztízsét. A jelenlegi amerikai vezetés érthetően vonakodik attól, hogy újabb frontot nyisson, és ezért most nem támogatja egy megelőző csapás gondolatát Irán ellen. A Council on Foreign Relations vezető stratégiái, köztük Zbigniev Brzesinki is, úgy látják, hogy először Irakot kell stabilizálni. Csak utána lehet szó esetleges megállapodásról Teheránnal. Irán lemondana véglegesen a nukleáris fegyverek gyártásának előkészületeiről, a Nyugat pedig cserébe normalizálná vele a kapcsolatokat, továbbá nagyarányú pénzügyi és gazdasági segítséget nyújtana neki.

Az amerikai kormányzaton belül kiéleződött a rivalizálás azok között, akik sürgetik a teheráni rendszer belső megdöntését, illetve a megelőző csapást, és azok között, akik diplomáciai eszközökkel kívánják rendezni a konfliktust. A keményvonalasok tekintélye súlyos csorbát szenvedett egyrészt, mert állításaikkal szemben Iraknak mégsem voltak tömegpusztító fegyverei, másrészt, mert Irak stabilizálása eddig nem sikerült. A Pentagon Különleges Tervezési Hivatala (Pentagon Office of Special Plans - OSP), amelynek Douglas Feith áll az élén - az egyik legbefolyásosabb kettős-lojalítású neo-konzervatív, akit közeli szálak fűznek az izraeli jobboldalhoz - ma már nem tudja támadó terveit könnyedén elfogadtatni. A hírszerzőszervezetek és a Pentagon egyes vezetői már kritikusan fogadják Feith, és a hozzá hasonló személyiségek álláspontját.

Amennyiben Bush elnököt újraválasztják és kormányzata megerősödik, számítani lehet arra, hogy Irán kérdése ismét napirendre kerül. Sharon 9/11 után képes volt rávenni George W. Bush-t, hogy adja fel a "területet békéért" elvet, amely korábban az Egyesült Államok álláspontja volt. Az Irak-elleni invázióra okot adó "bizonyítékokat" Irak tömegpusztító fegyvereiről a Likud-kapcsolatokkal is rendelkező magas beosztású személyek terjesztették elő a Pentagonban. Most ők sürgetik az Irán elleni kemény fellépést is.

A "terror elleni háború", a háttérhatalom örök háborúja a pénzuralmi világrend "örök békéjéért" folytatódik. Valójában "Az Új Amerikai Évszázad Tervének" a gyakorlatba átültetése van folyamatban. Ennek felgyorsításához volt szükség az "új Pearl Harborra", 2001. szeptember 11.-e drámai eseményeire. E világdráma szereplői nem tudják, hány felvonás van még hátra, s mikor lesz vége ennek a színjátéknak. Sűrűsödnek azok a jelek, amelyek szerint Irán lehet a következő drámai epizód főszereplője. Egyesek úgy gondolják, hogy Iránnak nincs joga ahhoz, hogy féljen Izrael már létező és bevethető atomfegyvereitől. Izraelnek viszont joga van, hogy rettegjen Irán - egyelőre még nem-létező - atombombáitól, s adott esetben megelőző csapást mérjen nukleáris létesítményeire. Rá kell azonban mutatni az érem másik oldalára is: Izrael területe csak egy töredéke Irán területének, és arab szomszédaihoz viszonyítva is kisméretű országnak számít, Libanon és Jordánia kivételével. Izrael valóban nagyon sebezhető egy nukleáris támadással szemben, és ezért érthető, hogy aggódik biztonságáért. De a "War on Terror" hosszútávon az izraeli nép érdekeit sem szolgálja, mert ez a vég nélküli háború nem Izrael békéjéért, hanem a pénzoligarchia világuralmáért, az általa megálmodott Új Világrendért folyik. Ez egy örök háború az "örök békéért". Csak a mondat első része igaz, a másik része - az "örök béke" - már hazugság.