2014. február 6., csütörtök

Gyarmatosítóink múltja , jelene, jövőjük nincsen .


Gyarmatosítóink múltja , jelene, jövőjük nincsen .

                                   A hollokamu szélhámosa és az igazmondó juhász még nem született meg. 


A globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és rabszolgatartás
A tengerentúli Európa története nem Kolumbusz 1492. évi expedíciójával kezdődik, bár a mai, globalizmusnak nevezett komplex gazdasági, kulturális és hatalmi rend, illetve jelenség alapjait kétségkívül ez a felfedező út vetette meg. Ennek egyik elválaszthatatlan kísérőjelensége volt a gyarmatosítás és a rabszolga-kereskedelem. Azonban súlyos tévedés lenne azt hinnünk, hogy a rabszolgatartás kizárólag az európaiak, a fehér ember „bűne” lenne. A jelenség egyidős az emberiséggel, és a történelem során művelte minden emberfajta a saját rassz és mások rovására is. Eltekintve itt az igen terjedelmes és eseménydús ókori előzményektől, vegyünk most példaként csupán néhány középkori és kora újkori előzményt.
Az arabok a 7-10. században egy hatalmas világbirodalmat hoztak létre, amely magában foglalta az Arab-félszigetről kiindulva az egész Közel- és Közép-Keletet, Észak-Afrikát, Dél-Európa bizonyos térségeit, elsősorban a mai Spanyolország gyakorlatilag egész területét. Nyugaton eljutottak egészen a mai Közép-Franciaországig, ahol Martell Károly 732-ben Poitiers-nél mért rájuk döntő vereséget, lezárva az itteni továbbterjeszkedés útját és lehetőségét, keleten pedig uralmuk alá vonták India, Tibet és Kína végvidékeit is. Ami pedig az iszlám hatalmi érdekszférájának kiterjesztését illeti, az az Atlanti-ócen keleti partvidékétől a Mediterráneumon, a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon át gyakorlatilag a Csendes-óceán nyugati határáig húzódott. Ennek a ténynek egyik messzeható történelmi következménye lett – miként azt Henri Pirenne, a zseniális vallon belga történetíró megállapítja –, hogy Nyugat- és Dél-Európa gazdag, antik alapítású nagyvárosait elvágták az iszlám hódítók keleti gazdasági-kereskedelmi hátországuktól, így a 8. században véget ért az antik civilizáció, és kezdetét vette a hűbéri középkor. Ugyanakkor az Indiai-óceán is de facto arab beltengerré vált. Az arabok kiterjesztették hegemóniájukat Afrika keleti partvidékeire, India óceánnal határos régióira, eljutottak az indonéziai Jávára és Szumátrára, sőt legkeletibb végpontként Délkelet-Kínában is létesítettek telepeket. Az említett expanziók kísérőjelensége volt, hogy arab rabszolga-kereskedők tíz- és százezer számra fogdostak össze és adtak el rabszolgának európai, afrikai, indiai, továbbá a ma Indonéziához és Kínához tartozó partvidékeken élő embereket – rasszhoz való hovatartozásra tekintet nélkül.
Ugyanakkor a prekolumbián Amerikában az indiánok is gyakorolták a rabszolga-kereskedelmet, illetve az egyes törzsek véres és kegyetlen harcokat is folytattak egymás ellen. A huronokat például teljes egészében egy hozzájuk közel eső törzs, az irokézek pusztították ki. A komancsok az összes szomszédos indián törzset terrorizálták, az aztékok és az inkák pedig, akik a legfejlettebb technikával bírtak Amerikában, ugyanolyan „imperialista” politikát folytattak saját hatalmi érdekszférájukban, mint bármely európai hatalom a sajátjában. Nem is szólva most arról a történelmi jelenségről, miszerint az afrikai emberkereskedelmet illetően már hosszú évszázada megfigyelhető volt, hogy keresztény, illetve zsidó kalmárok és hajósok kitűnően együttműködtek a „hitetlen muzulmán” arab embervadászokkal, sőt az egyes afrikai törzsfők maguk adták el az ellenséges foglyokat vagy akár saját törzsük fekete alattvalóit az emberkereskedőknek.
Kolumbusz útjával, illetve a nyomában meginduló földrajzi felfedezésekkel kapcsolatban is szükséges néhány alapvető tévhitet eloszlatnunk. Az első az, hogy Kolumbusz azért hajózott nyugati irányba, India felé, hogy bebizonyítsa, nem lapos, hanem gömbölyű a Föld. Nos, a középkorban nem hitték azt, hogy lapos lenne a Föld, és a hatalmi vagy döntéshozó helyzetben lévők közül senkit sem kellett arról meggyőzni, hogy bolygónk gömb alakú. Már Sevillai Izidor (560-636) labdához hasonlította a glóbuszt, a 13. századtól, a gótika fénylő periódusától pedig valamennyi művelt elme tisztában volt a Föld alakjával. Legfőbb bizonyítékként említsük meg Dante (1265-1321) enciklopédikus igényű alapművét, az Isteni színjátékot, melyben a szerző többször is hangsúlyozza, miszerint bolygónk gömb alakú, s a Színjáték tanúsága szerint a Föld gömbként lebeg a világmindenség középpontjában. A Pokol utolsó énekében a költő túlvilági kísérője, Vergilius még azt is közli, hogy „reggel van itt, amikor ott túl este.” A 15. század második felében viták csak a Föld méretéről folytak. Kolumbusz végül is annak köszönhette sikerét, hogy rendkívül sok téves számítást fogadott el kiindulópontként.
Alapvetően a portugálok keleti irányban próbálkoztak meg eljutni Ázsiába, Afrika megkerülésével, pontosabban ennek a tengeri útnak a felfedezésével, a spanyolok pedig nyugat felé. Egy portugál herceg, Don Enriquez (1394-1460), közismert nevén Tengerész Henrik egész életét arra tette fel, hogy megtalálja a portugál kereskedelem számára a közvetlen és megszakítás nélküli vízi utat keletre, Indiába. Tézise a következő volt: bármilyen hatalmas kiterjedésű kontinens is Afrika, valahol délen egyszer véget kell érnie, tehát eredményes felderítő expedíciók után, megfelelő vízi járművekkel, műszerekkel és pontosan dokumentált új térképek segítségével a déli kontinens körülhajózható. A nagy áttörést Bartholomeu Diaz 1487-1488. évi felfedező útja hozta meg. A portugál hajós ekkor érte el az afrikai szárazföld legdélibb kiszögellését, s elnevezte azt Cabo das Tomentas-nak, azaz „a viharok foká”-nak. A portugál uralkodó rendeletére azonban visszatérése után – a nomen est omen elve alapján – a baljóslatú nevet átkeresztelték Jóreménység fokára. Valójában nem a Jóreménység foka Afrika legdélibb csúcsa és osztópont az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán között, hanem a végpont a tőle 150 kilométerre délkeletre lévő Tű-fok (másként Agulhas-fok). Tény azonban, hogy a Jóreménység foka felfedezésével megnyílt a portugálok előtt a közvetlenül Indiába vezető óceáni útvonal. Aztán 1493 tavaszán óriási nyugtalanságot keltett a portugál udvarban a hír: a korábban Lisszabonban elutasított Kolumbusz kitűzte az előző év őszén a spanyol királyi lobogót az indiai szigetvilágban. A verseny első szakaszát tehát a spanyol rivális nyerte, legalábbis ekkor még azt hitték, hogy Kolumbusz Ázsia keleti partvidékét érte el. A portugál udvarban tehát eldöntötték, hogy az ő hajóiknak is mielőbb és bármi áron el kell most már jutniuk Ázsiába. Így futott be néhány évvel később, 1498. május 20-án egy gyötrelmes tengeri utat követően Vasco da Gama Gabriel, Rafael és Berrio nevű hajója a gazdag indiai kereskedővárosba, Kalikutba, amelyet ezideig a portugál utazók és kereskedők csak szárazföldi úton tudtak elérni.
Nos, Kolumbusz Pierre d’Ailly (1350-1420) csillagász, teológus és főpap Imago mundi című munkájából megismerte Al-Farghani 9. századi arab tudós tanításait, aki úgy vélekedett, miszerint az Egyenlítő 360 foka közül egy-egy foknak 56 mérföld felel meg. Csakhogy nem az Al-Farghani által használt 2164 méternek megfelelő mérfölddel számolt, hanem a jóval rövidebb, 1480 méterrel egyenértékű római mérfölddel. Al-Farghani számításai szerint 44 ezer kilométer lenne az Egyenlítő, Kolumbusz viszont úgy gondolta, hogy mindössze 30 ezer kilométer hosszúságú. Számításainak másik sarkalatos hibája az volt, hogy eltúlozta Ázsia méreteit, és meg volt győződve róla, hogy Japán a Karib-tengeri szigetek helyén található, 2400 tengeri mérföldre a Kanári-szigetektől. Valójában azonban csaknem négyszer olyan messze, 10 600 tengeri mérföldre fekszik tőlük. Ugyanakkor meg volt győződve arról is, hogy a Föld felszínének csak 15%-át borítja óceán, illetve víz, szemben a valóságos 70%-kal. Végül is tehát számos tudós és fejedelem azért nem támogatta Kolumbusz útját, mert hitetlenkedve hallgatták számításait, csak azt nem sejtette 1492 előtt senki, hogy milyen eredményesnek bizonyul és mekkora világtörténelmi paradigmaváltást hoz majd Kolumbusz tévedése.
Ami a Kolumbusz felfedezése nyomán kibontakozó gyarmatosítást, illetve a konkvisztádorok ténykedését illeti, a második alapvető tévhit, miszerint az európaiak gyakorlatilag kiirtották az őslakos indiánokat. Mint minden történelmi esemény vonatkozásában, a kép ezúttal is jóval árnyaltabb. Kezdjük azzal, hogy az európaiak számára játszi könnyedséggel ment – például Kínával ellentétben – az irdatlan kiterjedésű kontinens meghódítása. Hiába teremtettek ugyanis rendkívüli magaskultúrákat s fejlett, despotikus államrendszereket az aztékok, a maják, illetve az inkák, mégis behozhatatlan technikai és civilizációs hátrányban voltak a jövevény fehérekkel szemben. Egyrészt nem ismerték a tűzfegyvereket és csekély jelentőségű volt a fémművesség is, s ez már önmagában megpecsételte a sorsukat. Másrészt a ló sem volt őshonos állatfajta az Újvilágban, így a kor egyik csúcsfegyvernemének számító lovasságot sem tudtak a bennszülöttek kiállítani az európaiakkal szemben. Az indiánok által tartott láma nem igavonó állat. Így jutunk el a harmadik tényezőhöz: nem ismervén a fogatolás technikáját, az amerikai őslakosok csak kézi, kapás földművelést folytattak, ami gazdasági lehetőségeiket eleve korlátozta.
Tény, hogy a konkvisztádorok alapvetően kegyetlenül bántak az indiánokkal és irtották is, valamint rabszolgasorba taszították őket, de valamiféle genocídiumról vizionálni e vonatkozásban, meglehetősen erős történelmi aránytévesztés. Az indiánok végzetét és demográfiai katasztrófáját alapvetően ugyanis a járványok okozták, amelyek a fehérek aktív közreműködése nélkül semmisítettek meg egész törzseket, népcsoportokat. Az indiánok körében ugyanis nem alakult ki immunitás a fehérek által behurcolt olyan betegségek ellen, mint a kanyaró, a szamárköhögés és a himlő. Sokszor falvak tucatjainak népessége semmisült meg. Ráadásul a járványok főleg a munkaképes korosztályt pusztították el. A társadalom szétzilálódott, az öregek nem tudták átadni a hagyományokat a fiatalabb generációknak. Megrendült a hitük az ősi tradícióban is, mert azt látták, hogy a fehérek nem pusztulnak, tehát az ő isteneik nyilván hatalmasabbak és erősebbek, mint az indiánokéi. A fehér spanyolok, portugálok, franciák és angolok kultúrája pedig oly nagymértékben és karakteresen különbözött az őslakosokétól, hogy a legjobb szándékkal sem lettek volna képesek tényleges segítséget nyújtani nekik.
Tény, hogy az európaiak 1492 után azért mentek a tengerentúli vidékekre, hogy kereskedjenek, raboljanak, területeket hódítsanak, s legfőképpen irdatlan mennyiségű ezüstöt és aranyat hurcoljanak gályáikon haza. A 17. század közepéig átlagosan évi 1,2 tonna arany és 100 tonna ezüst érkezett Európába. S az európaiak természetesen téríteni is akartak. Sok fehér számára ez volt az első találkozás más rasszhoz tartozó emberekkel. Hogy a meghódított területek lakói feletti uralmat érvényessé tegyék, a spanyol királyoknak először is azt kellett kinyilvánítaniuk, hogy a nem európaiak is emberek. Az 1512-es királyi rendelet értelmében, amelyet a konkvisztádorok kötelesek voltak felolvasni a benszülötteknek, „a mi Urunk és Istenünk, az örökké élő Isten teremtette a földet és a mennyet, és teremtett férfit és nőt, akiknek ti is és én is, és a világon minden ember a leszármazottjai vagyunk.” E tényt megerősítendő III. Pál pápa az 1537. évi dekrétumában kijelentette, hogy „az indiánok valódi emberek, akik nemcsakhogy képesek a katolikus hitet megérteni, de… szomjúhozva vágynak is annak elfogadására.” Így aztán a fegyveres konkvisztádorok nyomában és társaságában rövidesen a térítő klerikusok is megjelentek az Újvilág földjén.



A globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és rabszolgatartás – a zsidó eredeti tőkefelhalmozás (II. rész)

Lipusz Zsolt írásának első része itt olvasható: A globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és rabszolgatartás
Az Újvilág meghódítása együttjárt 1492 után az őslakos indiánok rabszolgasorba kényszerítésével. A káprázatos profitot termelő ültetvényes gazdaságok, valamint a tulajdonosaik számára mesés gazdaságot adó arany- és ezüstbányák munkaerejét ők adták. A bánásmód a kor szokása szerint kíméletlen volt. Részint ennek, ám sokkal nagyobb hányadban az európai konkvisztádorok által behurcolt, s az indiánok számára végzetes, halált jelentő betegségek következtében már a 16. század első felében jelentős munkaerőhiány alakult ki Latin-Amerikában. Ettől függetlenül kétségkívül rengeteg atrocitást elkövettek az európaiak az őslakosok sérelmére.
A kortárs történetíró Bartolomé Las Casas szerzetes Az Indiák története című forrásműve számos megdöbbentő eseményt örökített meg. A tudós klerikus egy helyütt megemlíti munkájában, miszerint az egyik község lakóira „a keresztények lóháton rontottak rájuk: karddal és lándzsával öldökölték őket. Mintha csak juhnyájat rohantak volna meg: ki útjukba került, fiatal vagy öreg, férfi vagy szoptatós asszony, felkoncolták, szétszaggatták. A csecsemőket letépték anyjuk kebléről, s a kisdedeket sziklához vágva, zúzták szét fejüket. Akasztófákat állítottak, Megváltónk és tizenkét apostol tiszteletére, tizenhármasával függesztették fel az indiánokat, s lassú fuldoklásuk közben tüzet gyújtva alattuk, égették őket… Magam szemével láttam, hogy néhány indián főembert különlegesen kegyetlen módon, úgy végeztek ki, hogy rácsra kötözték őket, és a rács alatt lassan parázsló tüzet égettek… Aki tudott menekült; a szökevényeket dühös ebekkel üldözték, amelyek percek alatt darabokra tépték az elfogottat. ... S ha néha megtörtént, hogy az indiánok igaz okból, maguk védelmében megöltek néhány fehér embert – ez volt a válasz: minden megölt keresztényért száz indiánt kell kivégezni!”
A kihalt indián lakosság pótlására rabszolgacsempészek már 1517 óta szállítottak afrikai négereket Amerikába. Az afrikai rabszolgavadászat és emberkereskedelem már évszázadok óta nagyszabású és busás hasznot jövedelmező üzlet volt. Las Casas naiv jó szándéktól vezettetve maga is elkövetett a feketék jövőbeli sorsára nézve egy végzetes hibát: az indiánok szenvedését látva, egyik írásában azt fejtette ki, miszerint kevésbé kegyetlen megoldás lenne és kevesebb emberi élet pusztulna, ha az újvilági ültetvényeket erőteljes, hatalmas afrikai négerekkel műveltetnék. Meglehetősen elterjedt történeti közhely, hogy a fehér, angol, holland, spanyol és portugál kereskedők és szerencsevadászok aljas, embertelen módon váltak a feketék demográfiai tragédiájának előidézőjévé mint rabszolga-kereskedők. Nos, a valós történelmi kép a kora újkori rabszolga-kereskedelmet illetően is jóval árnyaltabb ennél. A modern médiumok által a zsidókról kialakított idealizált és kritika nélküli képpel szemben az igazság az, hogy a 16-18. században is a „választott nép fiai” uraltak már ekkor is egy olyan gigantikus profitot biztosító nemzetközi intézményt, amely az emberi kizsákmányolás legsötétebb gonoszságát testesítette meg, vagyis a rabszolga-kereskedelmet. Ugyanakkor a fehéreken kívül a feketék is előszeretettel művelték az emberkereskedelem rendkívül profitábilis üzletágát.
A rabszolga-kereskedelem zsidó irányítása már az antik római és a középkor keresztény történetírói előtt is közismert volt, minthogy ez az üzletág már ekkoriban, tehát jóval 1492 előtt is virágzott a Mediterráneumban. E krónikások megemlékeznek arról, hogy a zsidó – s mellettük az arab – kufárok a fehér nőket és gyermekeket kedvelték a legjobban, akik szexuális és egyéb visszaéléseket szenvedtek el, s többnyire rájuk vadásztak, és őket adták el Levantéban. A zsidó emberkereskedők előzékenyen szolgálták ki a négerek fehér emberek teste iránti igényét. Egyébként a zsidók maguk is elismerik a rabszolga-kereskedelemben betöltött monopolszerepüket, egyszerűen mint egy rendkívül jövedelmező kereskedelmi ügyletre tekintve. A History of the Jew: From Babylonian Exile to the End of World War II. (A zsidó történelem: a babiloni fogságtól a második világháború végéig) című zsidó munkában a 312. oldalon az alábbi tételmondatot olvashatjuk erről: A zsidók voltak a legjelentősebb rabszolga-kereskedők az európai társadalmakban. 1492-t követően pedig Ábrahám ivadékai uralták a rabszolga-kereskedelmet az egész Újvilágban. Ami pedig az afrikai kontinens ez irányú tranzakcióit illeti, a rabszolgatartás széltében-hosszában elterjedt volt Afrikában is, a szolgaságra szánt négereket nem a fehér emberkereskedők gyűjtötték össze, lévén, hogy nem is merészkedtek az európai ember számára akkor még teljességgel feltáratlan fekete kontinens veszedelmes belsejébe, hanem általában – több kereskedelmi tranzitállomás beiktatásával – a láncolat végén lévő afrikai rabszolgatartók adták el őket az európai zsidó kufároknak vagy azok megbízottainak.
Egy, az amerikai gyarmatokról szóló zsidó műben, a New World Jewry, 1492-1776-ban (Az Újvilág zsidósága 1492-1776) a következőket olvashatjuk: „Olyan hajókkal jöttek (ti. Amerikába – L.Zs.), amelyeken afrikai feketéket hoztak, hogy rabszolgának adják el őket. A rabszolga-kereskedelem királyi monopólium volt, és a zsidókat gyakran nevezték ki a korona ügynökeinek, hogy intézzék az értékesítésüket. Ők voltak a legnagyobb flottával rendelkezők az egész karibi régióban, ahol a szállítási üzletek javarészt zsidó vállalkozások voltak. A hajóknak nemcsak a tulajdonosai voltak zsidók, hanem a legénységük is, és zsidó kapitányok parancsnoksága alatt vitorláztak… A Nyugat-Indiai Társaság, amely monopolizálta a rabszolgák afrikai importját, közárveréseken értékesítette a rabszolgákat, készpénzért. A készpénz javarészt zsidók kezében volt, az árveréseken feltűnő vásárlók javarésze szinte mindig zsidó volt, és mivel nem voltak versenytársaik, mindig olcsón tudtak rabszolgákat venni. Másrészt viszont akkor sem volt versengés, amikor a rabszolgákat az ültetvényeseknek vagy más vevőknek adták el, a legtöbb rabszolgát új tulajdonosaik hitelre vették át, amelyet a következő aratás alkalmával kellett kifizetni cukorban. A zsidók gyakran szereztek 300 százalékos hasznot (azaz uzsorakamatot – L.Zs.) az eredeti beszerzési árhoz képest, és erre jöhettek még a magas kamatok is, ha úgy alakult, hogy egy ilyen árverés valamilyen zsidó ünnepre esett, az árverést el kellett halasztani.”

Aaron Lopez
Walter White Who Brought the Slaves to America (Ki hozta a rabszolgákat Amerikába) című munkájából kiderül, hogy a zsidó kereskedők meghatározó szerepet játszottak az amerikai rabszolga-kereskedelemben is, mind a spanyol, mind az északabbra fekvő francia, brit és holland kolóniákban egyaránt. Aaron Lopez, a Marrano-leszármazott portugál zsidó volt az egyik leghatalmasabb rabszolga-kereskedő egész Amerikában. Több tucat hajója volt, és több ezer feketét importált a nyugati féltekére Afrikából. Forrásaink tanúsága szerint Lopez egyik hajóján, a Cleopatrán, csupán két amerikai útja során 250 ember veszett oda. Még egy ilyen, sok emberéletet követelő mocskos üzlet sem tartja vissza a zsidó történészt, Jacob Marcust attól, hogy dicsérje Lopezt: „Mit is mondhatnánk erről a rendkívül vonzó alakról?”
Nos, a történet lefolyása közismert. A „fekete elefántcsontnak” nevezett négerekkel tömött flották raja vitorlázott nyugatra, a hajók öblös mélyén heringmódra összezsúfolt eleven rakománnyal. Sokszor hónapokig sínylődtek a foglyok a levegőtlen hajófenékben, mert heteket vesztegelt a hajó Nyugat-Afrika valamelyik kikötőjében – elsősorban a központi gyűjtőhelyen, Goában –, míg megtelt néger rabszolgákkal, és ezt követte a több hetes atlanti-óceáni átkelés. A történeti köztudatban megkövesedett kép azonban a rabszolga-kereskedelem vonatkozásában is plasztikusabb a dogmatikus közhelynél, amely kegyetlen, „rasszista” fehérekről és szerencsétlen ártatlan feketékről szól. Összességében ugyanis már a középkori földközi-tengeri térségi emberkereskedelem lebonyolítói között is voltak zsidók, arabok, négerek és különböző európai népek kalmárai egyaránt, az áldozatok pedig nagyrészt európai fehérek közül kerültek ki, majd az 1492 utáni „globális” tranzakció lebonyolítói elsősorban az afrikai fekete törzsfőkkel együttműködő zsidók voltak, elszenvedői pedig e helyi vezetők által áruba bocsátott négerek. S minthogy az emberkereskedelem – összefonódva az árukereskedelemmel, pénz- és uzsoraügyletekkel – gigantikus extraprofitot hozott a korai tőkéseknek, számos zsidó tőkés vállalkozás a 16-17. században alapozta meg máig gyarapított mesés, krőzusi gazdagságát.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info



Amerikai politikai elemző: "Izrael az, amely megfigyelés alatt tartja az állami vezetőket világszerte"



Mark Dankof, amerikai politikai elemző az iráni Press TV-nek adott nyilatkozatában közölte: Izrael jelentős szerepet játszik az USA titkosszolgálatainak az egész világra kiterjedő titkos kémtevékenységében. A kijelentés persze aligha okozhat bárkinek is meglepetést.
„Az összes olyan cég, amely szerepet vállalt az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) világszerte zajló információgyűjtésében, eredetét tekintve mind izraeli” – jelentette ki a politikai elemző. Mark Dankof szerint „Izrael a hátsó ajtón keresztül hozzáfér a titkos adatgyűjtési tevékenység egészéhez, így az NSA kémkedéséhez is”, ami annyit jelent, hogy „Izrael az, amely megfigyelés alatt tartja az állami vezetőket világszerte”.
Mark Dankof arról is beszélt, hogy az USA kormánya és az izraeli rezsim a jövőben is folytatja kémtevékenységét úgy az Egyesült Államokban, mint annak határain kívül, függetlenül az ilyesfajta információszerzés „botrányos” és „illegális” jellegétől.
Január 17-én Barack Obama amerikai elnök közölte, hogy Washington nem fog bocsánatot kérni az NSA nagy vihart kavart kémtevékenysége miatt. Ugyanakkor bizonyos változtatásokat kilátásba helyezett. Vezető európai tisztségviselők szerint Obama ígéretei a titkos információgyűjtés bizonyos korlátozására vonatkozóan korántsem meggyőzőek.
Korábban az Amnesty International nevű emberjogi szervezet nyílt levélben szólította fel Obama elnököt arra, hogy amikor változásokat hajt végre az NSA titkos adatgyűjtési programjára vonatkozóan, „az emberi jogok ügyét állítsa az USA politikájának középpontjába”. Egy másik emberjogi szervezet, a Human Rights Watch ugyancsak felszólította az amerikai elnököt az egész világra kiterjedő kémtevékenység korlátozására, és az emberi jogok tiszteletben tartására.
Perge Ottó - Press TV nyomán



Elie Wiesel, az "emberiség élő lelkiismerete" büntető szankciókat követel Irán ellen

Elie Wiesel, a demokrácia, az emberi jogok, a humanizmus élő jelképévé emelt holokausztpápa, az elmúlt év decemberében egész oldalas hirdetést jelentetett meg a New York Times valamint a Wall Street Journal című lapokban. A „béke nagykövete”, az „emberiség élő lelkiismerete” nem kevesebbet követel, mint hogy az USA szenátusa újabb szankciókat léptessen életbe Iránnal szemben, ily módon akadályozva meg Teherán és az 5+1-es csoport (az ENSZ BT öt állandó tagja, valamint Németország) között a végleges megállapodás megszületését. A hirdetést Michael Steinhardt, zsidó milliárdos, a Taglit (Birthright Israel) elnevezésű program megalapítója finanszírozta.
Elie Wiesel a hirdetésben a következőket írja: „Obama elnökhöz és a Kongresszushoz fordulok, hogy – a további tárgyalások alapfeltételeként – követeljék Irán nukleáris rendszereinek teljes felszámolását, valamint azt, hogy a rezsim hagyjon fel az Izrael megsemmisítésére irányuló népirtási szándékával. Ezen kívül az USA szenátusának vezetőihez fordulok, hogy haladjanak tovább az Irán elleni szankciók szigorításának útján, mindaddig, amíg a feltételeket (az irániak) nem teljesítik.”
Az „emberiség élő lelkiismerete” 2012-ben azzal a zseniális ötlettel állt elő, hogy a Moszad rabolja el Mahmúd Ahmadinezsád iráni államfőt (valahogy úgy, ahogyan egykor Adolf Eichmannt elrabolták), és állítsák „nemzetközi bíróság elé”.
Még a zsidók között is akadnak, akik megelégelték Elie Wiesel hazudozásait. (A cionisták szolgálatába szegődött gójok viszont mind ájult tisztelettel tekintenek rá, és még rosszat gondolni sem mernek róla.) David Goldberg rabbi az Independent című brit lap 2000. augusztus 31-i számában a következő sorokat vetette papírra a gazfickó Elie Wieselről: “Wiesel hiú, arrogáns, könnyen félrevezethető és naiv a nemzetközi ügyeket illetően. A korábbi izraeli kormányok legrosszabb túlkapásaival kapcsolatos hallgatását azzal az elcsépelt közhellyel mentegeti, hogy csakis azoknak, akik ott (Izraelben) élnek, van joguk kritikával élni. Ez a kijelentése azonban nem riasztja el attól, hogy a lehető leghangosabb és legélesebb bírálatot mondja Ausztriáról, Németországról, a Szovjetunióról, Lengyelországról, Boszniáról és Szerbiáról.”
Daniel McGowan, a The Jewish Foundation for the Righteous nevű szervezet elnöke egy 2006-ban írott cikkében állította pellengérre korunk egyik legnagyobb szélhámosát. A szintén zsidó származású és a holokauszt-ipar visszaéléseit leleplező Norman Finkelstein A holokauszt-ipar című nevezetes könyvében ugyancsak keresetlen szavakkal illette és hazugnak nevezte a holokausztpápát. Az ismert zsidó nyelvész, az USA és Izrael politikájával élesen szemben álló Noam Chomsky „korunk egyik legnagyobb csalójának” minősítette Elie Wieselt. A cionizmussal szemben szintén kritikus Richard Silverstein, a Tikun Olam című politikai blog szerzője szintén éles szavakkal leplezte le Elie Wiesel szélhámosságait, többek között azt írva róla, hogy a „politikai propaganda mestere”, akiért „bármely politikai mozgalom minden pénzt megadna, hogy a maga oldalára állítsa.”
Javad Zarif iráni külügyminiszter 2014. január 16-án a Russian Today című orosz televíziónak nyilatkozva figyelmeztette az Izrael érdekében ténykedő amerikai kongresszusi képviselőket és szenátorokat: „Ha úgy gondolják, hogy a szankciók olyan fontosak, akkor próbálkozzanak meg velük, és nézzék meg a következményeket. Azok pedig aligha fognak nekik tetszeni”.
(Elie Wiesel hazugságait leleplező blog: http://www.eliewieseltattoo.com/)
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó:



A Wiesel-legendárium legújabb gyöngyszeme: megjött Tibi!

Április végén nagy ünnepség volt Washingtonban: húsz éve nyitotta meg kapuit az amerikai holokauszt múzeum (USHMM). Az évforduló alkalmából szervezett eseményre sok "túlélő" kapott meghívást, s természetesen felszólalt – Clinton volt amerikai elnök mellett – Elie Wiesel, a múzeum szellemi atyja is.
A Nobel-békedíjas író számára igazi ünnep volt ez az évforduló: közel hetven év múltán ismét találkozott régi barátjával, Tibivel. Wiesel alapítványának (The Elie Wiesel Foundation for Humanity) a Facebook-oldalán április 28-án egy fénykép kíséretében az alábbi közlemény jelent meg:
At the USHMM 20th Anniversary events: EW reuniting with his friend, Tibi, who he writes about in Night. They have not seen each other since Auschwitz.
Az író tehát ismét találkozott Tibivel, akit auschwitzi együttlétük óta nem látott.
De ki is ez a Tibi?
Az éjszaka című Wiesel-műben három helyen találkozunk Tibi nevével. A helyszín Auschwitz, pontosabban Buna. Itt ismerkedik meg Elie és Tibi, egy csoportban dolgoznak:
Csoportunkba beosztottak két csehszlovákiai fivért, Józsit és Tibit. Szüleiket Birkenauban elpusztították. A két fiú szívvel-lélekkel összetartott.
Hamar barátságot kötöttem velük. Egy cionista ifjúsági szervezet tagjai voltak azelőtt, úgyhogy számtalan héber dalt ismertek. Így aztán gyakran dúdoltunk – halkan – a Jordán csöndes vizeiről, meg Jeruzsálemről, a fenséges Szent Városról. És Palesztináról is gyakran beszélgettünk. Józsi és Tibi szüleinek sem volt bátorsága idejekorán felszámolni mindent és kivándorolni. Mi hárman elhatároztuk, hogy ha megérjük a felszabadulást, egyetlen napig sem maradunk Európában, az első hajóval elmegyünk Haifába.
Amit tudunk: Elie Wiesel Európában maradt, majd az USA-ba költözött, nem telepedett le Palesztinában. Hogy mi lett Tibivel és Józsival, nem tudom.
A két "csehszlovákiai" fivér legközelebb akkor bukkan fel Az éjszaka lapjain, amikor az SS ismét "szelektálást" tart a táborban:
Tibi és Józsi, akiket velem egy időben helyeztek át az építőbrigádba, odajöttek hozzám:
- Maradjunk együtt, úgy erősebbnek érezzük magunkat.
Józsi dünnyögött valamit. A jelek szerint imádkozott. Sose tudtam, hogy Józsi hívő. Sőt: mindig az ellenkezőjét gondoltam. Tibi néma maradt, és nagyon sápadt volt. 
Aztán megjelenik három SS-tiszt kíséretében doktor Mengele, a foglyok pedig elfutnak előtte, s utána azt figyelik, vajon felírta-e a doktor a számukat (hogy a szaladó-rohanó ember karjára tetovált számot hogyan lehet elolvasni, számomra rejtély). Tibi és Józsi után Elie vágtázik el Mengele előtt: 
Végre megérkeztem, erőim végén. Mihelyt lélegzethez jutottam, megkérdeztem Józsit és Tibit:
- Felírt?
- Nem – válaszolta Józsi. És mosolyogva fűzte hozzá:
- Ha akart se tudott volna, olyan gyorsan futottál…
Elnevettem magam. Boldog voltam. Legszívesebben megcsókoltam volna mindkettőjüket. 
Ugyanezen a napon, egy másik barakkban Elie Wiesel édesapja is fut. Az ő számát azonban felírják, s néhány nap múltán újabb "szelektáláson" kell megjelennie. Elie persze nagyon ideges, aggódik az édesapjáért (akinek a keresztnevét egyébként egyszer sem írja le a könyvben):
Egész nap kóvályogtam, akár az alvajáró. Tibi és Józsi szólt hozzám időnként egy-egy testvéri szót. 
Az édesapa másodszor már jól teljesít, megmenekül. Tibi és Józsi azonban eltűnnek az elbeszélésből, nem találkozunk velük többé. A tábort januárban kiürítik, a foglyok elindulnak gyalog Gleiwitz felé, végül Buchenwaldban kötnek ki. Tibiről és Józsiról ekkor már egy árva szót sem olvasunk. Auschwitzban maradtak talán?
Évek óta gyötrődtem, mi történhetett a testvérpárral. Április végén nagyot dobbant a szívem: a "csehszlovákiai" Tibi végre előkerült! Igaz, közel hetven év telt el ama testvéri szavak óta, de tudjuk jól (közhely): minden jó, ha a vége jó. A Wiesel-alapítvány Facebook-oldalán megjelent képet, a történelmi súlyú találkozás eme páratlan dokumentumát sokan kommentálták; az egyik rajongó például ezt írta: "That gives me chills and brings tears to my eyes. How awesome it is that they were reunited!" Hát bizony az én szemem sem maradt száraz….
Azt persze most sem tudom, van-e ennek a Tibinek családi neve. Azt sem tudom, mi történt vele Auschwitz kiürítése után. És arról sem számol be a Wiesel-alapítvány Facebook-oldala, hol van (él-e, hal-e) Józsi.
Érdekes, hogy a Nobel-békedíjas szerző vaskos memoárjában – Minden folyó a tengerbe siet – se Tibi, se Józsi nevével nem találkozunk, pedig az író hosszan mesél az auschwitzi élményeiről. Igaz, Az éjszaka című mű az 1950-es években íródott, az említett memoár pedig közel negyven év múlva született meg. Addigra Wiesel elfelejtette volna a két "csehszlovákiai" fivért? (Zárójelben jegyzem meg: 1944-ben nem létezett Csehszlovákia, erről Elie Wiesel valahogy nem értesült.)
Úgy hírlik, a jövőre beharangozott holokauszt-évben ismét hazánkba érkezik Elie Wiesel. Jó lenne, ha a kormány illetékesei nemcsak őt, hanem Tibit is meghívnák. És persze Józsit is, ha addig ő is előkerül a "haláltáborból".
Bistrán Demeter - Kuruc.info
Kapcsolódó:



Elie Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető szemtanú" (VII., befejező rész)

Az előző részek:
 
„Senkisem viszajöt?”
Tegyük félre az emlékirat műfajt megcsúfoló Wiesel-koholmányokat! Igaza van Grüner Miklósnak, akkor is, ha igazát mindeddig nem sikerült hivatalosan elismertetnie: ez az ember szélhámos, ez az ember nem az, akinek vallja magát! Akkor sem, ha 1928. szeptember 30-án valóban bejegyeztek egy Vizel Lazar nevű újszülöttet a máramarosszigeti anyakönyvbe. Az nem ő. Mert ha ő lenne, tudnia kellene magyarul is, románul is.
A magyart állítólag megutálta. De akkor miért olvasott fel a magyar Parlamentben 2009 decemberében papírról magyarul egyoldalnyi szöveget? Olvasni nem utál, csak beszélni?

Kattintson Wiesel parlamenti látogatásának képeiért!
Ám továbbmenve: az a szövegolvasás igencsak betanultnak hatott, ami a francia a, ó, ő, ű stb. hang kiejtésének birtokában nem nagy kunszt, a szavakat viszont többször nem sikerült értelmüknek megfelelően olvasnia: „megtisztelt[te]és, Mármorosziget, Romanyában szület[t]ek” stb.
A Nobel-békedíjas zsonglőr úgy beszéli nyelvünket, ahogyan egy filmrészletben kénytelen volt megszólalni egy csak magyarul tudó idős ember előtt: „Senkisem viszajöt?” (A debreceni zsidó gimnáziumban Kölcsey, Vörösmarty, Arany nagy verseit szavalták a diákok.) Ennyit külföldre szakadt magyaroktól is összeszedhetett a háború vége óta, mióta kitalálta és leírta, hogy Máramarosszigeten született. (Grüner Miklós azt írja könyvében, neki nyíltan bevallotta, amikor 1986-ban találkoztak Stockholmban, hogy nem tud magyarul - bővebben lásd a lenti kapcsolódó anyagainkat.)

Mások – nem családtagok – által kapott levelezőlapok a Wiesel-múzeum vitrineiben
Amikor e város díszpolgárává avatták (1994-ben), kínosan elszólta magát az őt ünneplő román előkelőségek előtt is. „Két szót tanultam ma önöktől – lelkesedett angolul –: »Mulţumesc frumos!«” (köszönöm szépen). Na ne vicceljünk! Ha 1928–1940 között Romániában él – ahol a család boltjában is mindenkivel a saját nyelvén beszéltek, amint a Minden folyó…-ban állítja –, nagyváradi gimnáziumba jár vizsgázni, nem 1994-ben kellett volna megtanulnia románul a köszönöm és a szépen szót.
Még egy érdekes adalék, amelyből handabandázása mellett az is kiviláglik, mennyire lenézi Wiesel a közönségét. (Mellesleg méltán. Akik ennyi tücsköt-bogarat benyelnek, nem érdemelnek mást.) Paul Goma egykori román disszidens írja A piros hét című könyvében (2004): „A nyolcvanas években egy francia televíziós csatornán nyilatkozta, hogy »családját 1944 áprilisában Szigeten lefogták és Auschwitzba küldték a… román csendőrök«. Mikor Eugčne Ionesco felhívta a figyelmét, hogy Észak-Erdély 1944 tavaszán magyar fennhatóság alatt állt, Wiesel ravaszkás mosollyal így vágta ki magát: »A részletek nem számítanak, a franciák úgysem ismerik a történelmet«.”
Egy különös félreértés is csak úgy futhatott be nagy karriert a Wiesel-szélhámosságot kutató irodalomban, hogy Elie Wiesel (és/vagy az a titkosügynök, aki néhány évtizeddel ezelőtt lefotózta az 1928-as máramarosszigeti anyakönyv bizonyos lapját) egy kukkot sem tudott románul, amikor megszerezte a szeptember 30-án született Vizel Lazar anyakönyvi adatait.
Csak később világosíthatta fel valaki, hogy melyik oszlopban milyen dátum szerepel. Csakis így kerülhetett az 1945 nyarán Buchenwaldból Párizsba szállított árva gyermekek listájára születése napjaként 1928. október (6. helyett) 4. (A napot illetően figyelmetlen vagy feledékeny lehetett valaki. Talán Szurából is emiatt lett Sára.)
Vizel Lazar bejegyzési helye a máramarosszigeti anyakönyvben. Sorszám: 511. Bejegyzés napja: 1928. okt. 6. Születés napja: 1928. szept. 30. A gyermek keresztneve, neme, vallása: Lazar, fiú, izr(aelita). A szülők neve, foglalkozása, lakcíme: Vizel Solomon, kereskedő, Feig Sura, Máramarossziget, G. Coşbuc utca 52. Vallásuk: izr(aelita). Életkoruk: 34, 30.
Október 6-án, az ünnepek után egymás után három izraelita vallású gyermek születését is bejelentették, akik (fentről lefelé) október 1-jén, szeptember 30-án, illetve október 4-én születtek. Az anyakönyvi hivatal jól megviccelte a románul mukkantást sem értő Elie Wieselt: a bejelentés és nem a születés napját tüntette fel az első oszlopban.
Ha ugyanis értette volna az anyakönyv nyomtatott román szövegét, nem követi el a bakit. Ott az első oszlop: Bejegyzés napja (kézzel kitöltve: 1928. október 6.). A második: Születés napja (kézzel kitöltve: 1928. szeptember 30.). Miután megtudta, mi a különbség a kettő között, híres emberként már a szeptember 30-át terjesztette születése napjaként. (Egyébként érthető a jóval későbbi bejegyeztetés: nagy zsidó ünnep volt, Solomon, az apa majd egy hétig felé sem ment az anyakönyvvezetőnek.)
Az anyakönyv jobb oldali lapja Vizel Solomon aláírásával (középen). A jobb szélső oszlopban (utólagos megjegyzések, javítások) látható két bejegyzés azt jelenti, hogy 2007. június 5-én anyakönyvi kivonatot kért az e helyre bejegyzett személy (vagy megbízottja), ám ez valami miatt nem bizonyult jónak, megsemmisítették (a lap legszélére, amely itt nem látszik, odaírták, hogy anulat, vagyis érvénytelen), majd 2007. július 4-én újat állítottak ki.

Ezek a W betűvel kezdődő nevűek még a magyar világban születtek
Ami a buchenwaldi árva gyerekek listáját illeti: bennünket a gépelt ívek 9. oldala érdekel, amelynek fénymásolt példányát kérésére megkapta Grüner Miklós is, azóta feltették az internetre is. Ugyanabból a fénymásolt 9. oldalból más példány került Grüner Miklóshoz, mint a világhálóra. A Grünernek küldött változatban a 405. sorszámnál ez szerepel: „Wiesel Lazar, 4. 10. 1928., Marmorossziget”. Az interneten: „Wiezen Lazar, 4. 10. 1928., Sighet”. Miről árulkodik ez? Nem kevesebbről, mint arról, hogy valaki utólag meghamisította a 9. oldalt annak érdekében, hogy Wieselnek legyen igazolható máramarosszigeti személyazonossága már 1945-ben. Ki állította össze a listát, kinek a birtokában van, ki adhat ki róla fénymásolatot? A nagy hatalmú amerikai Joint (American Jewish Joint Distribution Committee), a világ legnagyobb nemzetközi zsidó humanitárius segítségnyújtó szervezete. Wieselnek (vagy egy ügynöknek) nem volt nehéz bejutnia ide, hogy manipulálja a névsort…
Ismét Falusy Mártont kell idéznünk, aki alighanem pontosan rátapintott Wiesel franciaországi identitására: „Mielőtt kutakodni kezdtem, eszembe jutott Az éjszaka című könyv előszavát író François Mauriac egyik naplójegyzete. Elie Wiesel 1956-ban mint újságíró ismerkedett meg a világhírű íróval, aki évekkel később így emlékezett vissza első találkozásukra: »Amikor elmondtam ennek a fiatal izraeli újságírónak, aki interjút kért tőlem, hogy a feleségem a megszállás alatt egy gyerekekkel telezsúfolt vonatot látott az Austerlitz pályaudvaron, ennyit mondott: ’Én is köztük voltam.’ Ezekkel a szavakkal született meg a barátságunk.« Elie Wiesel egyik későbbi könyvében cáfolta Mauriac szavait, mondván, »bizonyára arról beszéltem, hogy zsidó gyerekekkel együtt voltam a lágerben«. Mauriac szavai azonban szöget ütöttek a fejembe. Miért ne hinnénk neki? Pláne akkor, ha azt is tudjuk, hogy Elie Wiesel – annak ellenére, hogy már fél évszázada az USA-ban él – máig franciául írja műveit, holott saját bevallása szerint csak a háború után tanulta meg a nyelvet. [De hogy tanulta akkor is? Sehogy. Valós lehetőség, hogy azért, mert nem volt szüksége rá, mert már tudta. Íme: „A vezetőség francia tanfolyamokat szervez. Én elmulasztom őket. Mire lenne jó? Jobb dolgom is van annál, mint hogy a rendhagyó igék ragozását és az igeidők egyeztetését magoljam. Hát a rajzórák? A Midráshoz hasonlítva a perspektíva a legcsekélyebb érdeklődést sem kelti bennem. Haszid műveket, misztikus traktátusokat szerzek be.” – 168. old.] Írói nyelve a francia, elképzelhető tehát, hogy azt már gyerekkorában, a háború előtt-alatt – Franciaországban – tanulta meg. Mert itt is éltek Wiesel nevű zsidók. Méghozzá olyanok is, akik éppen […] Nagybocskóról származtak. Onnan, ahol Elie Wiesel anyai nagyapja is élt.

Az állítólagos ősök (fentről lefelé): Feig nagypapa Nagybocskóról, az apa és az anya a három nagyobb testvérrel
Éppen ezért elkezdtem kutakodni a Jad Vasemben, s rátaláltam egy 1908-ban Nagybocskón született Wieselre, akinek a keresztneve nem Slomo, hanem Ignác-Nahum. A felesége Ester, s feleségének anyja Tzipora Feiga. Érdekes, hogy nemcsak a Wiesel vezetéknév bukkan itt fel, hanem a Feig családnév is. Ignác-Nahum és Ester is Auschwitzban halt meg az emléklap szerint, amelyet lányuk, Cipora (Tzipora) Wiesel 1982-ben adott le a Jad Vasemben. Ráadásul ez a Cipora meg is adja szülei születési dátumát: 1908 és 1906.

Az aláírás szerint 1932-ből Máramarosszigetről származó kép: az anya, Bea (balra), Hilda (jobbra). Az anya és a legkisebbik csemete névtelen maradt
A Cipora Wieselről szóló fenti közléssel semmit sem akarok állítani, csak elgondolkodtatott a név. S Cipora pontos adatközlése. Ahogy […] Yaakov Fishkovitz is pontos adatokkal szolgált. Elie Wiesel és állítólag életben maradt két húga [valójában nővéreiként emlegeti őket] azonban nem törődött a holtak emlékével. Saját halottaik emlékével. Vajon miért?”
Wiesel állítólagos Cipora húgával azóta törődött valaki. Egy bizonyos P. Fazzini (?) az USU (sic!)-beli Hamiltonból 2009-ben kiállított egy emléklapot Vizel Tzipora névre, akinek apja SHLomo (így!), anyja Sara [Feig] (a biztonság kedvéért így, nehogy összetévesszük valaki mással!), születési éve, kora ismeretlen. Vajon honnan tudta, hogy Vizelnek kell írnia, amely családnéven az 1928-ban született Lazart is bejegyezték? De akkor azt hogy nem tudta, hogy Ciporát Wiesel szerint nem ezen a keresztnéven anyakönyvezték? „Cipora fiatalabb [volt nálam]. Születési bizonyítványán Judit néven szerepel (a román hatóságok nem fogadtak el bizonyos zsidó neveket)”… (24. old.). Vagy csak egy regényhőssel gazdagította az áldozatok listáját?
Bihari Csilla
(Kuruc.info)
Köszönettel Grüner Miklósnak, aki beemelte a köztudatba Elie Wiesel szélhámiaügyét, és azóta is pénzt, fáradságot nem kímélve próbálja elérni a csaló leleplezését. Könyvét a Fontár Bt. terjeszti (1036 Budapest, Tímár u. 1–3.). Időpont-egyeztetés szükséges Decsi Imrével (+36 30 377 9855, vagy fontar2@gmail.com).
Kapcsolódó:


Egy kis figyelmességi játék: találja meg Elie Wiesel auschwitzi tetoválását!

Ha nem sikerül, akkor - fájdalom, de - Ön is antiszemita...

Elie-Wiesel-Tattoo.mp4


"A világnak meg kell tudnia: Elie Wiesel szélhámos"
A nyíregyházi holokauszt-túlélő bizonyítja: a Nobel-békedíjas nem az, akinek mondja magát. Járt az FBI-nál is és jelentette: ez az Elie Wiesel egy szélhámos. Itt 14 napot kértek – ám soha többé nem reagáltak semmiféle megkeresésre - áll a Haon cikkében, folytatását alább közöljük, s bár van benne egy-két furcsaság, mint hogy az alany édesanyját "vitték egyből a krematóriumba", meg hogy Auschwitz haláltábor lett volna (bár ezt az interjút lejegyző újságíró biggyeszti oda, aki egyébként más hibákat is vét), azért enyhén szólva érdekes a történet, és újabb kegyelemdöfés lehet a holokamu-mítosz nemzeteket gúzsba kötő légvárának. 
Életének elmúlt húsz évét arra áldozta, hogy kiderítse: mi lett a sorsa az auschwitzi haláltáborban megismert barátjának, a Máramarosról elhurcolt, akkor 31 éves Lázár Wieselnek, és hogyan került az ő tetovált azonosító száma, az A-7713 ahhoz az emberhez, akit a világ Elie Wiesel néven ismert meg, s aki 1986-ban Nobel-békedíjat kapott...

Grüner Miklóst 1944-ben deportálták Nyíregyházáról családjával együtt, s amikor sorra elveszítette a családtagjait, a Wiesel-fivérek mentették meg az életét a táborban. A szabadulás után majd' negyven évvel, 1986-ban hívták Svédországba, hogy találkozzon régi barátjával, Lázárral, azaz Elie Wiesellel, de a férfi idegen volt. Hiába jelentette ki mindenkinek, hogy ez a személy nem azonos az igazi Lázárral, senkinek nem volt módjában meghallgatni az igazságot. Grüner Miklós sajátos magánnyomozásba kezdett, az összegyűjtött anyagot könyvben adta ki.

Nobel-békedíjas hamis személyiséggel

– Egykori jótevőjét és barátját, Lázár Wieselt kereste az elmúlt húsz évben a nyíregyházi születésű Grüner Miklós, aki Auschwitz poklából megmenekülve döbbenten szembesült azzal: Lázár nevén egy idegen férfi vált világhírűvé. A kutatás történetét megosztotta velünk.

– A családommal együtt 1944-ben deportáltak, én akkor még 15 éves voltam. A nyírjesi gyűjtőhelyről kerültünk '44 májusában az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborba, dacára annak, hogy azt ígérték: Magyarországon maradunk kényszermunkára. Anyámat és az öcsémet azonnal kiszelektálták, ami annyit jelentett, hogy őket rögtön a krematóriumba vitték. Apámmal és a bátyámmal számot kaptunk, amit betetováltak a bal alkarunkba és átkerültünk a Buna nevű gyárba. Nagyon nehéz munkát végeztünk, apám hat hónapig bírta, aztán őt is kiszelektálták – avat a történet fájdalmas előzményeibe Miklós bácsi.

A bátyámat nem sokkal ezután átvitték Mauthausenba – folytatja –, így egyedül maradtam. Ekkor fordultam segítségért apám barátaihoz: Lázár és Ábrahám Wieselhez. Lázár 1913-ban született és az azonosító száma az A-7713-as volt (az 1900-ban született Ábrahámé az A-7712), s amikor látták, hogy egyedül maradtam, a pártfogásukba vettek, törődtek velem, amennyire a körülmények megengedték.

Lázárral szabadultam, ami szintén összekovácsolt bennünket: a németek visszavonulásával előbb Glivicébe meneteltették a tábort 1945 hófúvásos januárjában, rengetegen meghaltak az erőltetett menetelésben. Három hónap múlva nyitott marhavagonokba zsúfoltak minket, de mire elértük Buchenwaldot, az emberek több mint fele meghalt, köztük Ábrahám is.

Egy idegen férfi
Itt voltunk 1945. április 8-ig, itt szabadítottak fel minket a bevonuló amerikai csapatok. Én rajta is vagyok azon a fényképen, amelyet a táborról készítettek és bejárta a világot. Megvizsgáltak, nem nyomtam 30 kilót sem és tüdőbajt is megállapítottak nálam. Egy svájci szanatóriumba küldtek, ahol meggyógyítottak, majd Ausztráliában telepedtem le, míg bátyám Svédországban talált munkát és otthont.

Egy dél-svédországi újságtól 1986-ban kaptam egy telefonhívást, hogy nem akarok-e találkozni egy régi barátommal, Elie Wiesellel? Még a repülőjegyet is kifizetik. Először nem értettem, kiről beszélnek, de mondták: hát ő az a Lázár Wiesel, aki A-7713-as számmal volt a rabtársam. Nagyon megörültem és repültem Svédországba 1986. december 14-kén, de döbbenten láttam: egy idegen férfi áll előttem, aki magyarul nem is tudott, az angolt is erős francia akcentussal beszéli. Tíz percen belül vége is lett a találkozónak. Búcsúzóul azért még dedikált nekem egy könyvet, az „Éjszaka” című művet, amelyről azt mondta: ő írta. Elfogadtam, de jeleztem mindenkinek: ez az ember nem az, akinek mondja magát.

A kérdés nem hagyott nyugodni: az A-7713-as szám Lázár karján volt. Hogy került ez Elie Wieselhez, aki viszont senkinek nem volt hajlandó megmutatni az ő karját, mondván: az az ő teste, nem mutogatja senkinek? Egyszer tett kivételt egy izraeli sztárújságíróval, neki is csak egy szempillantást engedve, aki annyit mondott nekem: a számot nem tudta kiolvasni, de azt látta, hogy nem tetovált jel. Húsz évig kutattam, ahol csak tudtam, s kiderítettem: a magát Elie Wieselnek nevező személy soha nem is volt koncentrációs táborban, mert nem szerepel a hivatalos nyilvántartásokban.

A világhírű könyvet 1955-ben Lázár, az én egykori barátom adta ki Eliezer néven Párizsban és „A világ hallgat” címmel. Ezt írták át 1958-ra „La Nuit” címmel franciára és „Night” címmel angolra Francois Mauriac (szintén Nobel-díjas író) közreműködésével – de ekkor már a 250 oldala eredeti könyv csak 115 oldal volt, és Elie Wieselt tüntették fel szerzőként. Ez lett világsiker, 10 millió példányt adtak el belőle, s 1986-ban Nobel-békedíjat is kapott érte. Egy sor elismerés követte ezt, Elie Wiesel megkapta többek között a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjét 2004-ben, lord lett Angliában. Mindeközben Lázár barátomnak egyszerűen nyoma veszett, pedig az egész világon kerestettem.

Az FBI sem válaszolt

Elie Wiesel soha többé nem akart velem találkozni. Sikeres, gazdag ember lett, aki 25 ezer dollárért tart egy 45 perces előadást. A hivatalos szervek sem akartak hallani az egész történetről. Megkerestem az Amerikai Bevándorlási Hivatalt, ahol nincs nyilvántartásban se Lázár, se Elie Wiesel. Jártam az FBI-nál is és jelentettem: ez az Elie Wiesel egy szélhámos. Itt 14 napot kértek – ám soha többé nem reagáltak semmiféle megkeresésre. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia is agyonhallgatta a történetemet, az amerikai és a svéd sajtó is érdektelenséget mutatott. Sőt...

Névtelen telefonhívások érkeztek: könnyen kaphatok egy golyót, ha nem hagyom abba, de én már jártam a halál torkában, nem félek, és egyébként is négy országban helyeztem letétbe kéziratokat és olyan dokumentumokat, amelyeket váratlan elhalálozásom esetén nyilvánosságra hoznak. Hát megúsztam eddig, a világnak azonban meg kell tudnia: Elie Wiesel szélhámos. Én, a nyíregyházi fiú visszatértem, és elmondom az igazságot – zárta a fölöttébb furcsa történetét Grüner Miklós, aki ez egészet megírta egy könyvben „Egy lopott Nobel-díjazott személyazonosságának története” címmel. 
Kapcsolódó:



"A magát Elie Wieselnek mondó személy hamis személyazonossággal érkezik Magyarországra"
Ezennel jelentem a Ferihegyi repülőtér igazgatójának, hogy a Köves Slomó által meghívott professzor, az úgynevezett Elie Wiesel hamis személyazonossággal érkezik Magyarországra. Állampolgári kötelességem, hogy ha egy bűncselekményről tudomásom van, azt jelentsem - áll Grüner Miklós levelében.
Grüner Miklós az az Auschwitzot megjárt férfi, aki évek óta próbálja felhívni a világ figyelmét állítására: Elie Wiesel egy szélhámos, aki ellopta egy barátja és lágertársa, Lázár Wiesel nevét és azonosítószámát. Grüner ugyanis találkozott a magát Elie (Eliezer, Lázár) Wieselnek mondó holokauszt-sztárral, és döbbenten állapította meg, hogy ez nem az ő Lázár Wiesel barátja, akivel együtt volt a munkatáborban. Ennek hangot is adott - Wiesel azóta sem volt hajlandó találkozni vele.
Grüner továbbá azt állítja, "Elie" egyszerűen ellopta a barátja által írt könyvet, s ennek köszönheti a világsikert. Egy korábbi összeállítást erről itt olvashat, alább pedig egy sor dokumentum és levelezés, melyek Grüner Miklós szavainak egy részét alátámasztani látszanak, de arra mindenképpen elégségesek, hogy kivizsgálás induljon, mely kideríthetné, ki is valójában ez az Elie Wiesel.
Izgatottan várjuk, mit lépnek a "magyar" hatóságok.


Grüner-levél Wieselnek:

Grüner-levél a máramarosi Wiesel-emlékház vezetőségének:

Buchenwaldi válaszlevél Grünernek: Lázár Wiesel két születési dátummal szerepel: a buchenwaldi adat 1913. 09. 04., egy amerikaiak által készített kérdőíven viszont 1928. 10. 04. szerepel.

Elie Wiesel a Wikipédia szerint (is) 1928. 09. 30-án született - itt más dátumot látunk, ugyebár.

Feljegyzés Wiesel Ábrahám elhunytáról:

Vizel Lázár román születési bizonyítványát helyettesítő igazolás 1996-ból. Eszerint született: 1928. 09. 30-án.

A német igazolás szerint Wiesel Lázár 1928. 10. 4-én született:

Nagyobban:

(Még nagyobb méretben itt.)

(Még nagyobb méretben itt.)

(Még nagyobb méretben itt.)

Az Auschwitzi Múzeum szerint 1913. 09. 4-én született Lázár Wiesel:

Egy másik auschwitzi levél is az 1913. 09. 4-ei dátumot erősíti meg:



Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Eliezar Wiesel viszont igen:

További levelek:


Elie Wiesel "vallomása": 1928. 09. 30-án született és a 7712-es számot kapta Auschwitzban:



A Grüner által küldött képen nem látszik a tetoválás:

Sajtóvisszhang:



És Grüner Miklós könyve:

Kuruc.info
Kapcsolódó:



Kicsoda Elie Wiesel? - Carlo Mattogno írása a holoszélhámosról

A történelem egyik legnagyobb szélhámosa a magyar Parlamentben követelte a holokauszt-hazugság cáfolását tiltó törvényt - mely tegnap életbe is lépett.
Wiesel vendéglátója nem más, mint a fideszes Balog Zoltán (fent)

Kapcsolódó: A Parlament szerdai zsidó megszállása képekben
Az alábbi írást Elie Wieselnek ajánljuk, abból az alkalomból, hogy április 10-én hatályba lépett az úgynevezett holokauszt cáfolását tiltó törvény Magyarországon.
Elie Wiesel jelentős erőfeszítéseket tett a szabadságjogok felszámolása érdekében szerte a nagyvilágban. Ő volt az, aki tavaly őszi magyarországi látogatása alkalmából közvetítette a parancsot a pannon gyarmat irányítói részére: nem tűrhető tovább a szabad véleménynyilvánítás a holokausztmítosz ügyében.

Az alábbi írás szerzője, Carlo Mattogno, egy nyilván „elfogult”, „előítéletes”, „antiszemita” és „náci” történész, az alábbiakban a szentté avatás küszöbén álló szélhámos személyazanosságára vonatkozó hazugságait boncolgatja egy portálunkon megjelent, dokumentumokkal ellátott írás alapján.
Elie Wiesel: Újabb dokumentumok
Miután publikáltam Elie Wiesel: “The Most Authoritative Living Witness” of The Shoah?[1] című cikkemet, értesültem arról, hogy egy magyarországi internetes weboldalon (a kuruc.infón - itt és itt) Grüner Miklós a témával kapcsolatban alapvető fontosságú dokumentumokat hozott nyilvánosságra. [2] Grüner már hosszú évek óta törekszik arra, hogy kiderítse, ki is valójában Elie Wiesel.

Nem kívánom itt ismertetni Grüner véleményét, aki meg van győződve arról, hogy a Nobel-díjas Eli Wiesel egyáltalán nem az a személy, akinek mondja magát. Pusztán a hozzáférhető dokumentumok bemutatására szorítkozom, melyekből azonban levonhatók bizonyos következtetések.

1) A Buchenwaldi Gedenkstätte (Emlékezet) Központ 2002. május 15-i keltezésű, Grüner Miklós részére írt levele az alábbi megállapításokat tartalmazza:

Lazar Wieselt, aki 1913. szeptember 4-én született Máramarosszigeten, sok-sok fogollyal együtt Auschwitzból Buchenwaldba szállították (Buchenwald archívum, microfilm Auschwitz, p. 41). Megérkezésekor a 2438-as számmal azonosították, a buchenwaldi lágerben pedig mint a 123565-os számú fogoly szerepel, akit Auschwitzban A-7713 számmal jelöltek. Mindezek az adatok szerepelnek Lazar Wiesel személyi lapján, mely a tábor vezetőségének hivatalos iratai között megtalálható. [Schreibstube].[3] (Ugyanakkor Lazar Wiesel az amerikai hatóságok által összeállított kérdőíven a 132 165-ös számon van nyilvántartva (NARA Washington, RG 242, microfilm 60), továbbá születési idejeként is egy másik időpont, 1928. október 4. van megjelölve.) Lazar Wiesel 1945. július 16-án Párizsba ment egy csoport gyerekkel együtt. Meg kell jegyezni itt, hogy a buchenwaldi archívumban a 123 165-ös számú igazolvány (Schreibstube) egy Pavel Kun nevű szlovákiai zsidó nevére van kiállítva, aki 1945. március 8-án Buchenwaldban életét vesztette.

2) Lazar Wiesel részére kiállított azonosító igazolványon a következő adatok szerepelnek:

“123565
Wiesel Lazar Polit.
Geb. 4.9.13 Maromarossiget Ungar
Schlosserlehrling Jude
26. Januar 1945”

Tehát Lazar Wiesel Máramarosszigeten született 1913. szeptember 4-én, lakatosinas, magyarországi zsidó politikai fogoly, akit Buchenwaldban 1945. január 26-án regisztráltak az 123 565-ös szám alatt.

3) Nézzük most egy bizonyos Abraham Viezel személyi adatait a buchenwaldi dokumentumok alapján:
“Datenbank: Veränderungsmeldungen Buchenwald
Datensatz: 9315
Häftlingsnr.: 123488 [A 7712]
Name: Viezel, Abraham
geboren: 10.10.00
Nationalität:
Kategorie: polit. Jude
Einlieferung:
gestorben: 02.02.45
in: Block 57
Meldung vom: 03.02.45”

Vagyis Abraham Viezel 1900. október 10-én született, zsidó politikai fogoly, akit Auschwitzban az A-7712 szám alatt, Buchenwaldban pedig a 123 448 szám alatt tartottak nyilván. Abraham Viezel 1945. február 2-án halt meg Buchenwaldban az 57-es barakkban, a február 3-i hivatalos feljegyzés szerint.
Íme az Abraham Viezel halálról kiállított hivatalos okirat, amelyen jól látszik a születési idő és az azonosító szám. Az “5514” pedig a haláleset regisztrációs száma. 

(Nagyobb méretben itt.)
4) A romániai Központi Nemzeti Levéltárban található születési anyakönyvi kivonat (1996. november 27-én állították ki a kivonatot) szerint valóban létezik egy bizonyos Lazar Vizel, aki 1928. október 6-án született „Sighet”-en, szülei pedig Solomon Vizel és Sura Feig.

5) A németországi amerikai katonai kormányzat kérdőívén Lázár Wiesel-lel kapcsolatban az szerepel, hogy 1928. október 4-én született, a buchenwaldi táborban pedig a 123 165-ös szám alatt tartották nyilván.

Íme a németországi amerikai hadsereg kérdőíve:[4]

(Nagyobb méretben itt.)

(Nagyobb méretben itt.)
6) Az Auschwitzi Múzeum igazgatójának, Kazimierz Smolen-nak a levele Mrs. Eva Korhoz, az úgynevezett CANDLES szervezet (Children of Auschwitz Nazi Deadly Lab Experiments Survivors) megalapítójához 1987. március 15-én, melyben a következő megállapítások olvashatók a 2. pont alatt:

“Az auschwitzi koncentrációs táborban Mr. Lazar Weisel az A-7713-as azonosító számot kapta. Lazar Wiesel született 9/4/13-án. Máramarosszigeten. Magyarországról származó zsidó. Auschwitzba érkezésének napja: 5/24/44. 1944 végéig tartózkodott Auschwitz III-ban, vagyis Monowitzban. A tábor evakuálása során átszállították a buchenwaldi koncentrációs táborba, ahol is a regisztrálására 1/26/45-án került sor.”

7) Az Auschwitzi Múzeum Grüner Miklóshoz intézett, 2003. július 7-i keltezésű hivatalos levelében pedig azt olvassuk, hogy az A-7713-as számú fogoly szerepel az SS Egészségügyi Részlegének a listáján, amely 1944. december 7-én keletkezett. A múzeum továbbá a következő tájékoztatást adta Grüner Miklósnak:

A-11104 Grüner Miklos, magyar zsidó, született Nyíregyházán 1928. április 6-án;

A-7712 Viesel Abram, született 1900. október 10-én Máramarosszigeten;

A-7713 Wiesel Lazar, született 1913. szeptember 4-én Máramarosszigeten. Foglalkozására nézve lakatos (Schlosser);

8) 2008. július 8-án [5] egy kaliforniai törvényszék előtt, az Eric Hunt elleni per során[6] Elie Wiesel eskü alatt a következő kijelentéseket tette:

Kérdés: Az Éjszaka volt az Ön első könyve, amit angol nyelven kiadott?

Wiesel: Igen.

Kérdés: Tehát ez az első könyve, amit egyáltalán megjelentetett, igaz?

Wiesel: Így van.

[...]

Kérdés: Az Éjszaka című könyvében Ön a valóságnak megfelelően írja le mindazt, amit átélt a második világháború alatt?

Wiesel: Ez egy hiteles beszámoló. Minden, amit benne leírtam, igaz.

[...]

Kérdés: Mi az Ön pontos születési dátuma?

Wiesel: 1928. szeptember 30.

[...]

Kérdés: Milyen számot tetováltak az Ön karjára Auschwitzban?

Wiesel: Az én számom az A7713. Édesapám pedig a 7712-es számot kapta.

Foglaljuk össze tehát mindazt, amit az eddigi dokumentumok, illetve Wiesel eskü alatt tett vallomása alapján megállapíthatunk:

Az auschwitzi A-7713-as azonosító számot 1944. május 24-én adták ki Lazar Wieselnek, aki 1913. szeptember 4-én született Máramarosszigeten. Ő volt az, akit később a 123565-as szám alatt regisztráltak Buchenwaldban;

Az A-7712-es számot Auschwitzban 1944. május 24-én Abraham Viezelnek adták ki, aki 1900. október 10-én született Máramarosszigeten. Őt 1945. január 26-án regisztrálták Buchenwaldban 123488-as szám alatt, majd február 2-án a lágerben életét vesztette.

Elie Wiesel eskü alatt vallotta a kaliforniai bíróságon, hogy Auschwitzban az A-7713-as azonosítószámot kapta, míg édesapja pedig A-7712-es szám alatt lett nyilvántartva.
Wiesel kijelentései tehát egytől egyig valótlanok.

És, hogy még zavarosabb legyen a kép, itt van még nekünk Lázár Wiesel, aki a Buchenwaldban, 1945. április 22-én felvett kérdőívén szereplő adatok tanúsága szerint 1928. október 4-én született Màromarosszigeten. A foglalkozás rovatban a „diák” megjelölés szerepel. Őt 1944. április 16-án tartóztatták le, majd Auschwitzba internálták. A buchenwaldi Gedenkstätte, adatai szerint 1945 július 16-án egy csoport gyerekkel együtt Párizsba küldték. Ő, vagyis Lázár Wiesel lenne az „író” Elie Wiesel?

Nem valószínű, mivel a születési adatok nem egyeznek: Lázár 1928. október 4-én született, Elie pedig - saját állítása szerint - ugyanezen év szeptember 30. napján. Grüner Miklós azonban olyan születési anyakönyvi kivonatot kapott a romániai központi levéltárból, amelyből az derül ki, hogy egy bizonyos Lazar Vizel 1928. október 6-án született. Mármost úgy tűnik, hogy Lázár Wiesel a saját kezével írta alá az amerikai hadsereg kérdőívét - nevét „Wiezel”- nek írta -, úgyhogy aligha lehet a két személy – mármint Lázár Wiesel, illetve Lazar Vizel – azonos.

Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy Lázár Wiesel auschwitzi azonosító számát nem ismerjük, de egészen biztosan nem lehetett A-7713, mivel az Auschwitzi Múzeum dokumentumai között egyetlen egy A-7713-as számon regisztrált személy szerepel, mégpedig Lazar Wiesel, aki 1913. szeptember 4-én született. Mi több, Auschwitzból Buchenwaldba is csupán egyetlen Lazar Wieselt vittek, éspedig azt, aki 1913. szeptember 4-én született, és auschwitzi azonosító száma A-7713. Kicsoda tehát ez a Lázár Wiesel? Honnan érkezett Buchenwaldba? És miféle kapcsolat lehetett Lazar Wiesel és Lázár Wiesel, illetve Lazar Vizel között? A két utóbbi személyi adatai a születési időpont kivételével ráadásul meg is egyeznek.

Pillanatnyilag azonban nem tudunk válaszolni a felvetett kérdésekre.

Fontos szempont egyébként még az is, hogy Lázár Wiesel letartóztatásának napja 1944. április 16., ezzel szemben Elie Wiesel azt állítja, hogy 1944 májusában esett a németek fogságába.

Egyébként pedig Lázár Wiesel a fentebb idézett kérdőív egyik kérdésére azt válaszolta, hogy „négy hetet” töltött el Auschwitzban, további nyolc hónapot Monowitzban, és három hónapot Buchenwaldban. Ezzel szemben Elie Wiesel azt mondja, három hétig tartózkodott Auschwitzban.

Végezetül pedig kérdés az is, hogy ha Elie Wiesel valóban azonos Lázár Wiesellel, akkor miért nem említette meg sohasem, hogy Buchenwaldban a 123 165-ös számot kapta?

Természetesen a neveknek is komoly jelentőségük van. Az igaz, hogy a Lazar az Eliezer becéző változata, azonban yiddisül a neve אליעזר (Eliezer), míg a Lazar לייזער (Leizer) vagy לאזער (Lozer). De vajon miért írta alá a feltételezett Elie Wiesel Buchenwaldban a nevét Lázár alakban? És vajon miért nem emlegette sohasem, hogy a buchenwaldi lágerben a 123 165-ös szám alatt regisztrálták?

Az egész kérdés még inkább kibogozhatatlanná válik, ha feltételezzük, hogy Lázár Wiesel és Lazar Vizel ugyanaz a személy. (Ami persze egyáltalán nem biztos.)

Íme a táblázat, amelyben összefoglaltam az elmondottakat: 
Lázár Wiesel buchenwaldi azonosítószáma teljes mértékben hitelesnek tűnik, ugyanis 1945. január 26-án egy 3927 főből álló fogolyszállítmány érkezett Auschwitzból, melynek tagjait 120348-tól 124274-ig számozták. Amiből persze még nem következik, hogy Lázár Wiesel is a foglyok között volt.

A buchenwaldi kérdőíven szerepelt az alábbi felszólítás: “Adja meg, ha lehetséges, három megbízható személy nevét, akik azon a vidéken élnek, ahová Ön menni szándékozik, és aki jótáll, kezeskedik Önért!” Lázár Wiesel erre a következőt írta a kérdőívre: “Ferenc Stark, Ferenc Pollak, Sámuel Jakobovits”. Az utóbbi személy Buchenwaldban raboskodott, és ő is az 1945. január 26-i fogolyszállítmánnyal érkezett Buchenwaldba. A mellékelten bemutatott személyi adatlapjából kiderül, hogy Auschwitzban az A-5763-as számon tartották nyilván, míg buchenwaldi azonosítószáma 121761 volt. A férfi 1926. október 2-án született Marmarosszigeten, édesanyja leánykori neve Pollak, és valószínűleg rokona lehetett annak a Ferenc Pollaknak, akit Lázár Wiesel mint lehetséges „jótállót” megemlített a kérdőíven. 

(Nagyobb méretben itt.)
Lázár és Sámuel egészen biztosan ismerték egymást, amely Sámuel Jakubovits mellékelten bemutatott kérdőívéből is egyértelműen kiderül. Jakobovits Sámuel, mint érte „jótállókat” (a dokumentum hátoldalán) a következő személyeket jelölte meg: Hersch Fischmann, Antal Meisner és Lázár Wiesel. Az elülső oldalon szerepel Sámuel letartóztatásának napja: 1944. április 16. Vagyis ugyanakkor esett fogságba, mint Lázár Wiesel. Auschwitzban Sámuel az A-5763-as azonosítószámot kapta megérkezése napján, vagyis 1944. május 24-én, amikor is 2000 magyar zsidót regisztráltak A-5729-től 7728-ig számozva őket. Így tehát mind Abram Wiesel (A-7712), mind Lazar Wiesel (A-7713), aki 1913. szeptember 4-én született, ugyanabban a transzportban utazott, mint az 1928. október 4-én született Lázár Wiesel, akit négy héten át tartottak fogva Auschwitzban. Azonban, mint láttuk, az Auschwitzi Múzeum nem tud arról, hogy a lágerben raboskodott volna egy Lázár Wiesel nevű fogoly.

(Nagyobb méretben itt.)

(Nagyobb méretben itt.)
Összegezésül megállapíthatjuk, hogy Elie Wiesel nem lehet sem Lazar Wiesel, sem Lázár Wiesel, sem pedig Lazar Vizel, és azt is le kell szögeznünk, hogy az A-7713-as számon állításával szemben őt sohasem regisztrálhatták Auschwitzban, mivel ezen a számon Lazar Wieselt tartották nyilván, és az A-7712 szám sem lehetett az édesapja azonosítója, mivel ezen a számon egy bizonyos Abram (or Abraham) Vieselt (or Wieselt) regisztrálták.

Grüner Miklós „személyazonosság ellopásával” vádolta meg Elie Wieselt, és joggal: Lazar Wieseltől „ellopta” annak auschwitzi azonosító számát (A-7713), Lázár Wieseltől pedig buchenwaldi raboskodását, és későbbi párizsi útját „kölcsönözte”.

Ami pedig a könyvét, az Éjszakát (La Nuit ) illeti, mit mondjunk az elmondottak fényében arról az eskü alatt tett kijelentéséről, mely szerint ennek az írásának „minden sora igaz”?

Érdemes továbbá felhívni a figyelmet ara is, hogy az „Éjszaka” című könyvében – „melynek minden sora igaz” – Elie Wiesel egyetlen szót sem ejt az auschwitzi „gázkamrákról”. Alighanem Elie Wiesel az egyetlen önjelölt Auschwitzot is megjárt „szemtanú”, aki nem mond semmit a „gázkamrákról”, ami enyhén szólva is különös. Hogy mi ennek a furcsa tartózkodásnak az oka, arra nézve neki kellene választ adnia.

Végezetül pedig az olvasók emlékezetébe idézném a nevezetes fotót, amelyen állítólag maga Elie barátunk látható a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadulása után néhány nappal. A buchenwaldi Gedenkstätte kiállításán a kép alatt az alábbi felirat olvasható: 


“Häftlinge in Baracke 56 des Kleinen Lagers. | Foto Harry Miller, 16. April 1945 / National Archives, Washington”,

“Foglyok a kisebbik tábor 56-os barakkjában. Harry Miller fotója 1945. április 16-án. National Archives, Washington”[7]

Maga Elie Wiesel azonban Éjszaka című könyvében a következőket írja:

“Április 10-én körülbelül 20 ezren voltunk még a táborban. Köztük több száz gyerek. [...].
Három nappal a buchenwaldi láger felszabadulása után ételmérgezésben megbetegedtem. Ezért átszállítottak a kórházba, ahol két hetet töltöttem el élet és halál között vergődve.”[8]

A buchenwaldi tábort 1945. április 11-én szabadították fel. Három nappal később, április 14-én Elie Wiesel megbetegedett, és a láger kórházába került, ahol két hetet töltött el „élet és halál között”. Vagyis kb. április 28-ig tartózkodott a kórházban. Na de akkor miképpen tudott április 16-án az 56-os barakkban fényképezkedni? És hogyan írhatta alá az amerikai katonai hatóságok kérdőívét április 22-én a kérdőívet, mint Lázár Wiesel?

Carlo Mattogno, 2010. március 9.
S még egy kérdés a végére: hol a tetkó?


Lábjegyzetek
[1] Itt érhető el.

[2] A cikk a kuruc infón jelent meg. in: /r/6/51815/

[3] A 2. számú dokumentum, amelyet Mattogno az 1. hivatkozás alatt jelzett cikkében bemutat.

[4] NARA, A 3355, RG 242.

[5] Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság, County of San Francisco. Before the Honorable Robert Donder, Judge Presiding, Department Number 23. People of the State of California, Plaintiff, vs. Eric Hunt, Defendant. Testimony of Elie Wiesel, July 8, 2008, p. 7 and 13.

[6] Eric Huntot azzal vádolták, hogy megtámadta Elie Wieselt, a vádlott azonban arra hivatkozott, hogy csupán kérdőre akarta vonni auschwitzi tartózkodásával kapcsolatban: http://erichunt.net/category/the-liar-elie-wiesel/

[7] http://www.buchenwald.de/index.php?p=168

[8] Elie Wiesel, Night, Penguin Books, New York 1981, p. 125f.



"Aki becsapta az egész világot" – új honlap foglalkozik Elie Wiesel szélhámosságaival

A Nobel-békedíjas Elie Wieselt „a világ leghíresebb holokauszt-túlélőjének” nevezik, és ennek megfelelően bárhová is megy szerte a nagyvilágban, ájult tisztelettel fogadják. Wiesel csupán a beszédeiért és a fellépéseiért több százezer dolláros honoráriumhoz jut évente (egy-egy alkalommal akár 25,000 dollárt is besöpör, így aztán jövedelme talán az egymilliót is megközelíti), ezen kívül pedig egy tekintélyes, mindamellett nem túlságosan megerőltető professzori állást is betölt a Bostoni Egyetemen – hat számjegyű fizetésért. Ugyanakkor Elie Wieselt soha nem kérte meg senki arra, hogy bizonyítsa be: valóban az a személy, akinek mondja magát. 

Kik ezek a szélhámosok , kik elrabolták jelenünket, és úgy csüngnek rajtunk mint pióca a mocsárba tévedt emberen . A gyarmatosítóink, és helytartói látszólag jól érzik magukat a rablott jövőnkben, de ha megrázzuk magunkat úgy szóródnak szerte szét mint mikor a kutya megrázza a vizes - sáros bundáját , a hazugság mindenkit beterít, a színjátszó orcáját is , így az orcátlanok sütkéreztek a mámorban , ahol azt hitték , hogy már minden az övéké , de csak a seggnyaló helytartók az övék, kiket azért tart a nép , hogy a mássággal megáldott gyarmatosítóinkat legyen ki kielégítse. Ez is a hollóbiznisz része.


A szélhámos a Parlamentben - Balog Zoltánék jóvoltából

Az Elie Wieselről szóló könyvekben és cikkekben a szerzők rendre elsiklanak a részletek fölött, és pusztán érzelmes eszmefuttatásokkal traktálják olvasóikat a holokausztról, az emberségről és a gyűlöletről. Anita Epstein, a Jewish Daily Forward című folyóirat ez évi június 9-i számában megjelent Miért nem tudok megbocsátani Németországnak? című esszéjének felvezető mondata egy Wieseltől származó, igen csak jellemző mondat. Íme:

“Nem tudok, és nem is akarok megbocsátani gyerekgyilkosoknak; arra kérem az Istent, Ő se bocsásson meg.”1

- Elie Wiesel 
Epsteinre nyilvánvalóan erőteljesen hatott Wiesel gondolkodásmódja, melynek lényege, hogy a holokauszt-legenda fenntartásával ébren kell tartani a gyűlöletet a németekkel szemben, akik kisgyermekeket gyilkoltak. Íme egy másik, Elie Wieseltől származó nevezetes idézet:
“Minden egyes zsidónak, valahol a lelke legmélyén, ébren kell tartania a gyűlöletet – a kemény, férfias gyűlöletet – minden iránt, ami német, minden iránt, amit a németek megtestesítenek. Ha másképpen cselekednénk, az a halottaink elárulásával lenne egyenlő.”

Elie Wiesel valójában Isten helyébe képzeli magát. Az embereket alaposan rászedték: millióknak beszélték be, hogy úgy tekintsenek rá, mint az Isten legnagyszerűbb teremtményére, olyasvalakire, aki a világi dolgok fölött áll, olyasvalakire, aki képes megítélni az egész emberiséget, sőt, nem csupán képes erre, hanem el is nyerte a jogot az ítélkezésre. Ami pedig ezt a jogot megszerezte neki, az nem más, mint az ő szenvedése abban az egy esztendőben, amikor a koncentrációs táborok foglya volt, valamint „lenyűgöző írásai”, amelyekben elmeséli mindazt, amit állítólag átélt.

De hogy Elie Wiesel valóban az auschwitzi „haláltábor”, illetve a buchenwaldi munkatábor foglya volt 1944-45-ben, arra nézve csupán a New York Times írásai, valamint Elie agyonreklámozott könyvei szolgálnak bizonyítékul. Leghíresebb műve az Éjszaka, melyet 1955-ben Buenos Airesben jelentetett meg. Önmagában is érdekes a történet, azonban most fordítsuk figyelmünket a New York Times lapszámai alapján összeállított érdekes kronológiára, melyekből számos következtetést levonhatunk Wiesel hatalmasra gyarapodó vagyonának eredetével kapcsolatban:

1945. május 6-án a New York Times közzétette az immár közismertté vált fényképet Túlzsúfolt hálóhelyek a buchenwaldi fogolytáborban aláírással. Ekkor még a lap nem nevezett meg senkit a képen látható személyek közül. 

1983 októberében a fotót ismételten közzétették a New York Times jelentős példányszámban megjelenő vasárnapi magazinjában, az alábbi képaláírással: “1945. április 11-én amerikai csapatok felszabadítják a koncentrációs tábort, a túlélők között ott van Elie Wiesel, aki a későbbiek folyamán felismerte önmagát a fotó közepén, társai között.”2 (Wiesel azt állítja, ezen a megvágott képen ő a felső sorban az utolsó helyen, a fotó szélén van.)

Wiesel korábban sohasem mondta, hogy ezen a fényképfelvételen ő is szerepel. Ezen kívül pedig a képen látható állítólagos Elie aligha lehet egy 16 esztendős fiú (márpedig akkoriban Elie annyi idős volt), és nem is hasonlít a róla deportálása előtt készített egyetlen fotóra sem. Azonban a New York Times vasárnapi magazinjának cikkében a következő mondatot olvassuk: „Neve gyakran felmerül a Nobel-díj lehetséges várományosai között, amelyet megkaphat a békéért végzett tevékenysége vagy írói munkásságának jutalmaként is.” Élhetünk a gyanúperrel, hogy Wiesel népszerűsítése egy nagyszabású kampány keretében zajlott. A cél pedig nem volt más, mint hogy megkaphassa a Nobel-díjat.

David O’Connell “Elie Wiesel és a katolikusok” című cikkében3 ki is mondta: a New York Times meghamisította a történelmet, amikor azt állította, hogy a nevezetes fényképfelvételen Wiesel látható, aki korábban évtizedeken át azt hangoztatta, hogy április 16-án - tehát azon a napon, amikor a fotó készült - a láger kórházában tartózkodott.

1986. október 14-én bejelentik, hogy Elie Wieselnek ítélték a Nobel-békedíjat.

1986. november 2-án a New York Times ismételten közzéteszi a buchenwaldi foglyokról készült híres, alaposan megkurtított fényképfelvételt, az alábbi képaláírással: „ Elie Wiesel, a Nobel-békedíj kitüntetettje, (a felső sor jobb szélén) a buchenwaldi koncentrációs táborban 1945 áprilisában, amikor a lágert felszabadították az amerikai csapatok.”4
1987. január 4-én a New York Times tévesen írja, hogy Wieselt a háború alatt „kiszabadították Auschwitzból”.5

1988. január 18-án a New York Times megemlékezik Wieselnek Auschwitzban akkoriban tett látogatásáról: “Mr. Wiesel Auschwitzban raboskodott, és tanúja volt ott apja és egyik nővére halálának”.6 Azonban Wiesel saját beszámolója szerint (dokumentumokkal persze nem támasztotta alá állításait) az apja Buchenwaldban hunyt el (betegségben – a szerkesztő megj.). Természetesen a New York Times pontosan tisztában van azzal, hogy Auschwitz a „kulcsszó”, amit az olvasók azon nyomban az ún. holokauszthoz kötnek. Buchenwald neve kevésbé cseng ismerősen.

1987. június 3-án a Chicago Tribune egy fotót közölt Wieselről, amelyen hősünk két másik férfi társaságában az alaposan felnagyított nevezetes fotó előtt áll, és arra a személyre mutat, aki állítólag saját maga. A képaláírás a következő: “A Nobel-békedíjas Elie Wiesel egy saját magáról készült fényképre mutat, amelyet egy német katona készített az auschwitzi koncentrációs táborban 1945-ban. A fotó a Franciaországban található Lyoni Holokauszt Emlékmúzeum gyűjteményének része.”7

1995. április 21-én Wiesel a német Die Zeit című hetilapnak nyilatkozva azt mondta, hogy az elhíresült képet a tábor felszabadulásának másnapján készítették, vagyis április 12-én, nem pedig április 11-én, mint korábban ő azt mondogatta. (Valójában április 16-án született a felvétel.) Wiesel az alábbi kijelentést tette: “A fotót a láger felszabadulásának másnapján egy amerikai katona készítette a buchenwaldi gyerektáborban. A kép idősebb embereket mutat. Azonban ezek az idősebbnek látszó foglyok valójában 15 és 16 évesek voltak, akárcsak én.”8
Sokat lehetne még mesélni a kép történetéről, azonban legyen elég ennyi.

A Wiesel állításait cáfoló bizonyítékok:

2009 márciusában egy magyar zsidónak, Grüner Miklósnak Wiesel szélhámoskodásait taglaló cikke megjelent az interneten, mégpedig Henry Makow weboldalán9, aki egy magyar hírportálról vette át az írást (azaz tőlünk, lásd a lenti kapcsolódókat - a szerk.).10 Természetesen a cikk megjelenése a médiában semmiféle visszhangot nem keltett, noha Grüner Auschwitzból, illetve Buchenwaldból származó dokumentumokkal támasztotta alá állításait, beleértve azokat az iratokat, amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy ő maga mindkét lágerben raboskodott. 2003 januárjában Grüner svédországi otthonából kiadott egy „a világhoz intézett sajtóközleményt”, amely az alábbiakat tartalmazta:

“A-7713 számú, Elie Wiesel nevű fogoly sohasem létezett, és az az ember, aki „Elie Wieselnek” adja ki magát, és azt állítja, hogy a lágerben az A-7713-as számot kapta, jól tudja, hogy ez a szám valaki másé volt, tehát az illető a legrosszabb fajtából való szélhámos. Fenti állításaimat én, Nikolaus Grüner, egykori A-11104-as számú fogoly, bizonyítékokkal tudom alátámasztani.”11

2006-os sajtóközleményében Grüner az alábbi megállapításokat tette: “Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az 1986-ban Nobel-békedíjjal kitüntetett ‘Elie Wiesel’ elrabolta Lazar Wiesel A-7713-as fogoly személyazonosságát, aki 1913-ban Magyarországon, Máramarosszigeten született. Azt is kijelentem, hogy Auschwitz és Buchenwald archívumaiban semmiféle olyan dokumentum nem létezik, amellyel bizonyítani lehetne, hogy az A-7713-as számon ‘Elie,’ nevű személyt valaha is fogolyként regisztráltak volna bármelyik német koncentrációs táborban.”12

Grüner meglehetősen egyértelmű és meggyőző bizonyítékokat hoz fel állításai alátámasztására, melyek egyébként megszerkesztett formában megtalálhatók Carlo Mattogno-nak az Inconvenient History Revisionist Blogon ez év február 24-én, illetve március 26-án nyilvánosságra hozott két tanulmányában13. Az egyik fontos információ, ami a két írásból kiderül, hogy Elie Wiesel 1928. szeptember 30-án született. A másik pedig, hogy az A-7713-as azonosító számot Auschwitzban május 24-én adták ki (1944-ben), csakhogy Elie Wiesel Éjszaka című könyvében azt írja, hogy május 28-a után deportálták őt „Sighet”-ről (Máramaros), sőt, az is lehetséges, hogy csak június 3-át követően.

A legmegsemmisítőbb érv azonban számomra az Auschwitzi Emlékmúzeum archívumából származó nyilvántartó lapok és más hivatalos dokumentumok, amelyek alapján világosan kitűnik, hogy az 1913. szeptember 4-én született Lazar Wiesel azonosítási száma (amelyet a karjára is tetováltak), A-7713, testvére, Abraham pedig, aki 1900. október 10-én látta meg a napvilágot, az A-7712-es számot kapta Auschwitzban.

Wiesel viszont azt állította, hogy az A-7712-es számon az apját, Slomót regisztrálták, akivel együtt volt a lágerben. Azonban a dokumentumok nem igazolják Wieselnek az apjával kapcsolatos beszámolóit. Mint ahogyan két nővéréről sem áll rendelkezésre dokumentum. Állítólag mindkét nővére túlélte az auschwitzi „haláltábort”.

De ha Wiesel buchenwaldi tartózkodását vesszük górcső alá, akkor is hasonló ellentmondásokba ütközünk. Elie Wieselnek, mint az ”auschwitzi és buchenwaldi táborok túlélőjének” állításait immár egyértelmű bizonyítékok sokasága cáfolja, melyeket meg lehet szemlélni és tanulmányozni lehet egy újonnan létrehozott honlapon: www.eliewieseltattoo.com 
Perge Ottó – Carolyn Yeager nyomán
Lábjegyzetek
[1] Jewish Daily Forward, 2010. június 9. http://forward.com/articles/128652/
[2] Samuel G. Freedman, “Bearing Witness: The Life and Work of Elie Wiesel,” NYT, 1983. okt. 23.
[3] “Elie Wiesel and the Catholics,” Culture Wars, 2004. november
[4] Martin Suskind, “A Voice from Bonn: History Cannot be Shrugged Off,” NYT, 2 1986. november 2.
[5] “A Survivor’s Prize,” NYT, 1987. január 4.
[6] “Wiesel and Walesa Visit Auschwitz,” NYT, 1988. január 18.
[7] “Elie Wiesel and the Catholics,” ugyanott
[8] “1945 und Heute: Holocaust,” Die Zeit, 1995. április 21.
[9] http://www.henrymakow.com/translated_from_the_hungarian.html
[10] http://kuruc.info/r/6/36390/
[11] Nikolaus Grüner, Stolen Identity, Stockholm, 2005-2006.
[12] Grüner, ugyanott
[13] Carlo Mattogno, ”Elie Wiesel: ‘The Most Authoritative Living Witness’ of The Shoah?”
http://www.revblog.codoh.com/2010/02/elie-wiesel-the-most-authoritative-living-witness-of-the-shoah/;
”Elie Wiesel: New Documents” http://www.revblog.codoh.com/2010/03/elie-wiesel-new-documents/
Kapcsolódó:




Egy cégéres hazudozó: Elie Wiesel
Elie Wiesel egy cégéres hazudozó. Amit valójában már majdnem mindenki tud, ennek ellenére valóságos istenként kell tisztelni ezt a szélhámost. Szégyen és gyalázat, de tény, hogy az erdélyi Máramarosszigeten született, 1928. szeptember 30-án.
1944 májusában pár százezer zsidóval együtt őt is elszállították valamelyik német munkatáborba. Lehetséges, hogy tényleg Auschwitzba, majd később Buchenwaldba vitték, de mivel annyit hazudik, nem lehet biztosra venni egyetlen állítását sem. Az 1950-es években aztán megjelentette „visszaemlékezéseit”. Először az És a világ csöndben maradt című fércművét dobta piacra, majd következett a képtelennél képtelenebb állításokat tartalmazó Éjszaka. Wiesel egy interjúban kijelentette: az „Éjszaka egy visszaemlékezés, amelynek minden sora igaz. Minden, amit leírok benne, megtörtént… nincs benne egyetlen esemény vagy epizód sem, amely kitaláció lenne”. Na persze.
A könyv legmegrázóbb epizódja kétségtelenül az a rész, amikor Wiesel leírja, miként dobálták a kisgyerekeket a nácik a tűzbe:
„Nem messze tőlünk lángok csaptak fel egy gödörből, óriási lángok. Valamit égettek ott. Egy teherautó gördült oda a gödörhöz, és beleürítette a terhét. Kisgyerekek voltak. Csecsemők! Igen, én láttam ezt a saját szememmel…Gyerekek a lángokban. (Olyan furcsa-e, hogy az álom azóta elkerüli a szememet?) Odamentünk tehát. Kissé távolabb volt egy másik, nagyobb gödör felnőttek számára…”

Nem volt nehéz illusztrációt készíteni ehhez
a hazugsághoz, és indulhatott a propagandagépezet

Később aztán az történik, hogy a menetoszlopot, amelyben ő és az apja is ott vonult, a „felnőttek számára” előkészített égetőgödörhöz hajtották. Ott álltak a gödör szélén, Wiesel már az elektromos szögesdrótra akarta vetni magát, amikor csoda történt (a holovallás ugyanis, mint minden rendes vallás, tele van csodákkal): „Két lépésre a gödörtől megparancsolták nekünk, hogy kanyarodjunk el, és menjünk be egy barakkba.”
Ilyen szerencsés ember ez az Elie Wiesel. Van itt azonban egy furcsaság (arra talán ki sem kell térnünk, mennyire lehet gödrökben hullákat égetni nagy mennyiségben), amelyre nézve magyarázatot kellene kérni tőle. Az Éjszaka című  könyvének eredeti, 1958-as francia kiadásában ugyanis egyetlen szóval sem említi meg a gázkamrákat! Értik ezt, kedves olvasók? Ez az ember, akit a legnevesebb „túlélőnek” tartanak, és aki előtt állami vezetők csak kétrét görnyedve mernek megjelenni, nem szól egyetlen szót sem „csakis az igazságot” tartalmazó művében a gázkamrákról! Ami annál is inkább különös, mivel saját állítása szerint 1944 tavaszán és nyarán tartózkodott Birkenauban, ahol a holovallás dogmái szerint éppen abban az időszakban több százezer, sőt, közel egymillió zsidót „gázosítottak el”. Ami azonban különös módon elkerülte Elie Wiesel figyelmét.
Könyve 1960-as német kiadásának fordítója – alighanem a kiadó utasítására – azonban 15 helyen a krematórium szót gázkamrának fordította. Ami igencsak furcsa, hiszen a francia crématorie szó nem Gaskammert jelent németül, de hát a holomítosz világában végtére is minden megtörténhet. Az 1986-os angol kiadásban viszont az eredeti krematórium szó szerepel mindenütt!
Elie Wiesel azt is elmeséli könyvében, hogy az egyik fogolytársa, az ukrajnai Babi Jarban tanúja volt annak az állítólagos tömeggyilkosságnak, amelynek során a nácik sok ezer zsidót mészároltak le. A tetemeket a földbe hányták, de „még hosszú hónapokkal később is, időnként, mint valami gejzír tört fel a vér a földből”. Roppant valószínű az ilyesmi, valóban.
Ezt követően Wiesel arról tájékoztat, hogy miután 1945 januárjában a szovjetek megközelítették az auschwitzi tábort, a nácik választási lehetőséget biztosítottak a rabok számára: vagy maradnak, és bevárják a „felszabadító” szovjet hadsereget, vagy pedig a német őrszemélyzettel együtt nyugatra menekülnek. Mit gondolnak, kedves olvasók, mit tett a fiatal Elie és az édesapja? Nos, csatlakoztak a nyugatra menekülő nácikhoz, akik csecsemőket és felnőtteket szoktak égetni gödrökben. Fölöttébb érdekes.
Az Isten szerelmére, kérdezze már meg valaki ezt a szélhámost, amikor majd Magyarországra jön, ugyan miért nem várta be a „felszabadítókat”?
Auschwitzból pedig Buchenwaldba vitték a németek Wieselt és édesapját. 1985. március 18-án Wiesel a Time magazinnak adott interjújában kijelentette: „Buchenwaldban mindennap tízezer embert küldtek a halálba.”
Figyelemreméltó megállapítás, tekintve hogy ma már a „hivatalos” holotörténszek is elismerik, hogy Buchenwaldban nem működtek soha gázkamrák, a lágerben elhunyt áldozatok száma pedig alig haladta meg a húszezret.
És mégis, égbekiáltó hazudozásai ellenére Jimmy Carter elnök 1978-ban kinevezi a szélhámos Wieselt az elnök mellett működő Holokauszt Bizottság vezetőjévé, 1980-ban pedig ő lesz az USA Holokauszt Emlékbizottságának az elnöke. És természetesen az 1993-ban alapított Amerikai Holokauszt Emlékmúzeumának alapító igazgatójává is megválasztják az imposztort. Elképesztően sok kitüntetést kapott az USA-ban és másutt is, 1986-ban pedig ennek a gátlástalan gazfickónak ítélték oda a Nobel-békedíjat.
Wiesel New Yorkban él, Bostonban pedig „tanít”, vagyis hazugságaival eteti a jobb sorsra érdemes ifjúságot. A Nobel-békedíj odaítélése kiváltképpen érdekes az alábbi nevezetes Wiesel-kijelentés fényében:
„Minden zsidónak a lelke mélyén el kell különítenie egy helyet a gyűlölet számára, mert gyűlölünk mindent, ami német, illetve amit a németség megtestesít."
(Elie Wiesel: Legends of our Time, 1968. pp. 177-178. old.)
Ami pedig a hazugságait illeti, talán a következő félelmetesen ostoba mondattal védekezne, ha bárki is fejére merné olvasni aljasságait:
„A dolgok nem olyan egyszerűek… Bizonyos események megtörténtek, de nem igazak; más események igazak, noha soha nem történtek meg.”
(Elie Wiesel: Legends of Our Time 1968.p.)
Perge Ottó – Kuruc.info
Ajánló: A holokauszt-ipar (x)

Elie Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető szemtanú" (VI. rész)
Az előző részek:
„Zsidó vagyok. Egy zsidónak joga van hazudni, nem?”

Utolsó előtti tételként vegyük szemügyre Máramarosszigetet mint a Wiesel-regények kedvelt színhelyét, valamint a „memoáríró” néhány figuráját mint irodalmi hősöket. Máramarosszigetet bevallottan minden regényének hátteréül használja. Hangsúlyozzuk: regényekről van szó.
„Mivel magyarázzam azt a vonzerőt, amellyel szülővárosom még mindig hat rám? Talán mert emlékezetemben összefonódik a gyerekkorommal? Minden regényemben keretül, háttérül, kiindulásul szolgál. Talán mert a képzeletem segít abban, hogy élőnek és teljesnek lássam?” (50. old.) Máshol: „Igaz, regényeimben különböző eseményeket idézek fel, de helyszínük nem változik. Minden szereplőm ennek a rabja: kiszabadítani őket lehetetlen. Ha visszanyúlok a bibliai, talmudista vagy haszid történetekhez, mindegyikük a városomból kel szárnyra” (50. old.). „De vajon miért ragaszkodom hozzá ilyen régóta és csökönyösen, hogy kis városomat újra megtaláljam? Minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban távolodom tőle. Minél jobban ismerem, annál inkább erőlködöm, hogy felfedezzem. Mert a helyzet az, hogy nem ismerem igazán. Pedig azt hittem, alapjaiban ismerem. Tévedtem” (51. old.).
Meglepődhetünk (immár sokadszor), amikor később azt olvassuk a Minden folyó…-ban, hogy Gershon Sholem, a modern misztikus tanulmányok jeruzsálemi atyja „úgy beszél szülővárosomról, mintha maga is ott született volna. Minden kis utcát, minden házat ismer. Majd látva megrökönyödésemet, megjegyzi: »Nem, soha be se tettem a lábam Szigetre. De olyan dolgokat tudok róla, amiket valószínűleg maga nem«” (635. old.). Szóval Máramarosszigetet úgy is kitűnően ismerheti valaki, hogy soha ott sem járt?! És ha Wiesel ez a valaki? Vagy 1964 előtt ő is?
Méltán feltehetünk ilyen kérdést, ha ugyanis megkíséreljük emlékiratai alapján rekonstruálni Máramarosszigetet, próbálkozásunk eleve kudarcra ítéltnek tekinthető, hiszen szinte semmi konkrétat nem ír róla. Mert az, hogy népes zsidó közössége, több zsinagógája volt, közel fekszik a határhoz, különböző nemzetiségekhez tartozó emberek lakják, keresztény templom előtt kell eljárni – egyszóval az általa említett nagyon ködös, elmosódott néhány „adat” számtalan kisebb-nagyobb kelet-európai településre érvényes. Vérszegény történetekkel, kitalált, többnyire nevesincs szereplőkkel pedig (avagy a deportálás ugyancsak homályosan felidézett tényével, hiszen azt sem írja le, hányadikán indították el az ő családját, hány napig tartott az út stb.) e számtalan lehetséges kelet-európai város bármelyike benépesíthető amolyan Wiesel módra. Máramarossziget Wiesel „emlékirataiban” nem egy bizonyos, semelyik másikkal össze nem téveszthető város, hanem mondhatni „általános” helyszín, mint a regényeiben.
Feltételezhető, hogy 1964-ben nem „visszatért” oda, hanem akkor látta először. Szembesítsük két állítását: „Az esélyek városát 1961-ben, Szigetre való visszatérésem előtt írtam. Azért írtam meg, mert ekkor ez volt az egyetlen módja annak, hogy új életre keltsem a várost” (50. old.). „1964: itt az ideje, hogy viszontlássam szülővárosomat. […] Ezt a visszatérést mesélem majd el Az esélyek városa című regényemben” (572–573. old.)!
Emellett talán azt a mellékesnek tűnő, ám szempontunkból árulkodó apróságot is érdemes megemlíteni, hogy korántsem kimondottan szeretetből, gyermekkorának színhelye iránti nosztalgiából emlegeti Máramarosszigetet, hiába állítja ezt. Amikor a fentebbi idézetben rá gyakorolt „vonzerejéről” beszél, ismét csupán regényes fordulattal él. Mert máshol meg ilyen szövegösszefüggésben bukkan fel az állítólag hőn szeretett szülőváros: „Mielőtt elhagyta volna ezt az átkozott várost…” (15. old.). „Mi tartott bennünket ott, azon a zsidó vérre szomjazó és soha ki nem elégülő földön?” (251. old.)
Mint tudjuk, nagyon sok regény cselekménye játszódik olyan helyszíneken, amelyeken az író meg sem fordult, esetleg nem is léteznek a valóságban. (Gondoljunk csak a számunkra legismertebbre, Az arany ember Senki-szigetére, az utópiákra vagy Shakespeare színműveinek némely helyszínére!) Alkotójuk adhat nekik fiktív, de akár a valóságban létező nevet is. A regények elsöprő többségének csaknem minden eleme (helyszínek, hősök, leírt történetek) fikció. Íróik tehát egész kis világot teremtenek, és abban mozgatják szereplőiket. Szép számban ismerünk fiktív levélregényeket, virtuális útleírásokat, kiókumlált memoárokat is. Csakhogy ezek bevallottan a fantázia szüleményei, tehát eszünkbe sem jut a valóságot keresni mögöttük. Wiesel viszont valóságosként állítja be Máramarosszigetet szülővárosának, általunk vizsgált két könyvét memoárnak, holott sokkal közelebbi rokonságot mutatnak többi regényével, pontosabban „a” regénnyel.
Következtetésünk tehát: „emlékiratainak” alapos szemügyre vétele után az a benyomása a figyelmes olvasónak, hogy Máramarossziget nem szülővárosa Wieselnek, csupán egy virtuális hely a sok lehetséges (regény)színhely közül. Azaz teremtett, imaginárius világ.
Ezt a benyomást erősítik „szereplői” is. Családtagjai mintha élettelen bábuk lennének, épp csak megtudjuk, hogy léteznek, nagy ritkán árnyakként feltűnnek a háttérben, de semmi konkrétumot, jellegzetest nem ír le róluk (említettük, hogy még a korukat sem). Nővéreiről, anyjáról, nagyanyjáról alig-alig esik szó, halvány, élettelen figurák maradnak. Apjáról valamivel többet mond, de, mit ad Isten, az is ellentmondásos. Mert állítja ugyan, hogy apja eszét csodálta, méltányolta a város, „intelligenciáját, éleslátását” (10. old.) mindenki elismerte, dicsérte, ám e kijelentését ő maga cáfolja meg azzal, hogy máshol meg tájékozatlan, döntésképtelen, tutyimutyi alaknak mutatja be (gondoljunk csak a fenyegető hírek semmibevételére, a zavaros „kivándorlási” esetekre).
„Jól ismertem” (Éj, 34. old.) – írja a vonatban megtébolyodottnak mondott, szintén szimbólumnak, regényalaknak tetsző Schächternéről, aki őrült látomásában mintegy megjósolja a jövőt, hiszen állítólag hatalmas tüzet lát –, ami azonban nem gátolja meg Wieselt abban, hogy a Minden folyó…-ban Schechternének, Elek Judit filmjében viszont Schachternénak emlegesse. Pedig akit jól ismer az ember, annak nemigen írja el, ejti másként a nevét.
(Egyébként különös, hogy miután a kiabáló Schächternét megkötözték az Auschwitz felé tartó vonaton, és betömték a száját, „meg is ütötték. […] Többször fejbe verték az asszonyt, hátha belehal” [Éj, 36. old.]. A máramarosszigeti zsidó emberek? A jámbor haszidok? Akik még nem is találkoztak az auschwitzi lét kegyetlenségével? Vagy csak ismét megszaladt a regényíró tolla?)
Itt van aztán Mose vagy Samesz Mojse. „Szombaton mindig ült vendég az asztalunknál, többnyire idegen, olykor egy koldus. Leggyakrabban a részeges Mose. Elbeszéléseimben »Mose, a bolondként« szoktam emlegetni” (22. old.). Fontos a szó: „elbeszéléseimben”. A kérdés az, hogy vajon a valóságból került-e ez a Mose az elbeszéléseibe, vagy pedig fordított utat tett meg, és az elbeszélésekből, tehát fiktív, megalkotott világból lépett az „emlékiratok” lapjaira. Amint a fentebbi sorokból kitűnik, Wiesel maga is összezavarodik néha, és hol részegesként, hol pedig bolondként emlegeti. Valós személlyel ilyesmi sem szokott előfordulni.
Újabb következtetésünk: nemcsak a helyszínek azonosak az „emlékiratok” és a regények esetében, hanem nagyon sokszor a szereplők is. Csoda, ha összekeverednek Wiesel gyatra emlékezetében? Sőt akár néhány lapon belül is változtatják életútjukat? Mert lám csak, miután Wiesel számtalanszor elismételte, hogy ez a Mose hozta el Máramarosszigetre a galíciai mészárlás hírét (csak ők nem hittek neki), táthatjuk a szánkat, amint utolsó említésekor arról értesülünk, hogy nem is tért vissza: „Azon veszem észre magam, hogy újból az »én« Mosémra gondolok, a bolondra, a templomszolgára, a koldusra, aki nem tért vissza többé” (583. old.).
És akkor ezt így hogy? – kérdezhetnénk Tornóczky Anita (Medgyessy Péter nevelt lánya) feledhetetlen tévériporteri szavaival.
Ám ha figyelmesen olvasunk, megvilágosodunk a Minden folyó… 650. oldalán: „Minthogy nekem mindig szükségem van egy bolondra, hogy regényeim világát színesebbé tegyem, a [moszkvai] rabbit is egy bolonddal helyezem szembe, akit, ki tudja, miért, Zalmennek nevezek el” (Zalmen című színdarabjában). Aha! Az „emlékiratait” is így teheti színesebbé!
Egyik bevallottan regénynek szánt művéről meséli el, hogyan ellenpontozta a „gyűlölködő, mocskos gazembereket” pozitív figurákkal; Ileana (román név) például megment egy zsidó fiút élete kockáztatásával: „Az emberiséget mégsem akartam a maga egészében bűnösnek vagy cinkosnak ábrázolni” (586. old.).
Pedig megtehette volna… Másrészt: akkor vajon a jóindulatú, őket figyelmeztetni akaró magyar rendőr vagy cselédjük, Mária és a Wiesel családnak felajánlott kalyibája is csak ellenpontként szolgál az „emlékirataiban”?
Sokat elárulnak a következő sorok is Wiesel tudatos regénytéma- és hősgyűjtési módszeréről: „Párizsban ezekben az években [1945 után] csak úgy nyüzsögtek a furcsa figurák […]. Kitalált vagy valós történeteiket hallgatva gyűjtöttem az anyagot eljövendő regényeimhez” (380. old.). Vajon az „emlékirataihoz” is? Netán ott lett „szülővárosává” Máramarossziget, születési dátumává 1928. szeptember 30. valamilyen, általunk ismeretlen okból? (Persze feltevéseink ismét vannak. Franciaország nagy és erős és győztes szövetséges hatalom. No meg sok ott a figyelmes idegenvezető, aki nyomban ráripakodik az ügyetlen történelemhamisítóra. „De itt aszott a tépdesett határ” [József Attila]. Máramarossziget perspektívájából nézve bátran lehet csalni, ferdíteni, állítani szinte bármilyen képtelenséget a holokauszttal kapcsolatban, egyből fröccsen a sár akár két vesztes „kis, száraz nemzetre” is, amelyek vagy észre sem veszik a hantázást, vagy nem mernek szólni. A körmönfont elgondolás hosszú évtizedekre bevált.)
A Minden folyó… lapjain kalandregényt meghazudtoló számban bukkannak fel ügyes csalók, gátlástalan kalandorok, rejtélyes szemfényvesztők, akiket ő rajongva csodál. Esetleg hihetetlen életpályán mozgatja őket. Nézzük például Alfred Wolfmann nevű szereplőjét, aki első találkozásukkor Wehrmacht-tisztként mutatkozott be Wieselnek, aztán leleplezte magát, mikor megunta a szerepjátszást, elárulta, hogy zsidó ember, aki Németországban töltötte gyermekkorát, majd kivándorolt Palesztinába, ahol a kommunista párt tagja lett, a háború után visszatért az NDK-ba, magas rangú pártfunkcionáriusként folytatta pályáját, aztán kiábrándult az ideológiából, nyugatra menekült, ahol kommunizmus- és antiszemitizmus-ellenes újságíró lett belőle. Jó, mindez akár beleférhet egy cikcakkos életútba, de tovább is lesz.
„De miért mindez a hazugság, ez a játék [a kitalált Wehrmacht-tiszti múlt]? Úgy válaszol, mint egy őrült:
– Két okból. Először is, hogy bosszút álljak. Magukon mind, leleményes, ügyes lengyel és orosz zsidókon, akik felsőbbrendűeknek hiszik magukat… Tudja, Palesztinában gúnyoltak, mert én csupán egy »Jekke« voltam, vagyis egy német zsidó… Jól nevelt idiótának, tanult ostobának tekintettek, akit könnyen át lehet ejteni… Nos, be akartam bizonyítani, hogy én is be tudom magukat csapni, mégpedig olyan hosszú ideig, ameddig csak akarom…
– És a másik ok?
– Megmutatni maguknak, hogy nem szabad valakit túl gyorsan megítélni. Alig egy órája a maga számára németként nyomorult személy voltam… Most viszont elnyertem a tetszését, mert azt mondom, zsidó vagyok… Nos? Soha nem szabad a látszatnak hinni!” (317. old.)
Ha Wolfmann valóságos figura, és ez a párbeszéd valóban elhangzott, tanulságos fricska lehetne Wieselnek, megnyirbálhatná önteltségét, tudatosíthatná ordító elfogultságait, rávilágíthatna, hogy milyen naiv, mi mindenről nincs fogalma szépreményű újságíróként sem, hogy végeredményben éppen olyan tájékozatlan a világ dolgaiban, mint volt suhanc korában (Máramarosszigeten?). De ő nem óhajt okulni. Reakciója mindössze egy felszabadult nevetés: ezt a Wehrmacht-tisztet is megúszta, a továbbiakban szeretheti Wolfmannt, mert zsidó. Világa, gondolkozásmódja fekete-fehér. Átmeneteket nem ismer, tudni sem akar róluk.
Wolfmann, akiről érdekességképpen megtudjuk, hogy Palesztinában sztálinibb volt Sztálinnál (elképzelhetjük, milyen lehetett az NDK-ban), ezért ott „megalázták, sárba taposták, mint egy páriát”, később azért állt tovább Nyugat-Németországba, mert akkor éppen a kommunizmus és az antiszemitizmus ellen harcolt, de a rengeteg regényes fordulat sem elég, Wiesel még egyet teker a srófon: az eddig rendkívül tudatosnak, célratörőnek, flegmának, többrendbeli átváltozásra nagyon is képesnek ábrázolt Wolfmann egyszer csak paranoiában kezd szenvedni, retteg az NSZK-ban, sőt Izraelben is, „mindenütt nácikat lát”, végül golyót röpít a fejébe… Nekünk ez már többnek tűnik annál, hogysem egy emlékirat valóságból vett alakja lehessen.
Vagy itt egy másik vadregényes figura, Joseph Givon: „Az az ember, aki Sztálint űrstratégiai tanácsokkal látta el, aki Mao Ce-tung és Juliette Gréco bizalmasa, aki közvetített Ho Si Minh és Pierre Mendčs France között, majd később De Gaulle tábornok és az algériaiak között” (342. old.).
Wiesel, mint írja, azonnal a csodálójává, lelkes, fenntartás nélküli hívévé szegődik, elájul attól, hogy másnap pontban 11.35 órára ígér telefonhívást, 16.48-ra taxit. (Még az óráikat is egyeztetik, mint a jobb detektívregényekben!) Hiába figyelmeztetik, hogy gátlástalan szélhámossal van dolga, annyira leveszi a lábáról Sartre állítólagos „barátja”, Rudolf Slánsky „személyes ismerőse”, hogy hagyja magát az orránál fogva vezetni, teljesen a csaló kényére-kedvére bízza újságírói szárnypróbálgatásait szenzációs anyagok, információk reményében…
A Párizsból állítólag a világ minden forró pontjára röpködő „nagy ember” természetesen Izrael hőse, hírszerzője, hamis útlevelek, vízumok kútforrása (netán anyakönyvi kópiákéi is?), államügyészek titkárnőinek bálványa. Végül Moszkvában telepedik le, feleségül veszi „egy orvos lányát, akit Sztálin parancsára kivégeztek a »fehérköpenyesek perében«” (380. old.). Itt Wiesel nyilván a híres orvosperre utal, amely nyomán azonban legjobb tudomásunk szerint nem végeztek ki senkit, mert két héttel a per megkezdése előtt Sztálin elvtárs jobblétre szenderült. Givont, a „nagyszabású kalandort”, „zseniális csalót”, „bizarr”, „páratlan személyiséget” (344. old.) tíz évre ítélik csempészés, üzérkedés vádjával. De már sejthetjük, hogy szerencsésen kiszabadul, izraeli állampolgárként végez vele a szívroham. Az az érzésünk, mindez pusztán azért történik így, hogy regénybe illő, kellően színes figura legyen. De ennyi színesség már kalandregényben is túlzás, nemhogy emlékiratban.
„Givonnal fogok még találkozni, lesznek vele más élményeim, fantasztikus, hihetetlen történeteim” (355. old.). Az eddigiek is épp elég hihetetlenek voltak… „Gyakran gondolok rá baráti szeretettel. Hála neki, olykor szinte magam is átélem a kalandjait. Igazakat vagy elképzelteket? Mit számít! A kalandorok nem mondják el mindig a valóságot, először kitalálják” (380. old.). Megint elvarrhatunk egy szerteágazó szálat. Mit számít Wieselnek, hogy igaz vagy elképzelt történeteket ír le emlékiratnak csúfolt fércműveiben? Mit számít, hogy kitalálja, és aztán valóságként adja elő őket? Számára semmi jelentősége nincs. Ha úgy tartja, hogy purim estéjén nem bűn hazudni, akkor nyilván regényt konstruálni, majd emlékiratként tálalni sem lehet bűn. „Hogy kikeveredjek a csávából, rögtönözök, hazudok. Purim estéjén talán ez sem olyan nagy bűn” (639. old.). Persze hogy nem! Egy olyan mélyen vallásos léleknek, amilyennek ábrázolja magát, pláne nem bűn! Annak, aki azt állítja, kisgyermek korától szinte szünet nélkül a szent szövegeket bújta, hogy is lenne bűn, ha furcsa módon nem jutott el a judaizmusnak is alapját képező tízparancsolat eme pontjáig: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”
Hogy ezt az olvasó is úgy értse, ahogyan mi megértettük a Wiesel-emlékiratok olvasása közben, még egy idézettel megtámogatjuk fenti állításainkat. A már említett Alfred Wolfmann szájába adja: „Zsidó vagyok – ismétli. – Egy zsidónak joga van hazudni, nem?” (316. old.) Hozzátehetjük: ha Wiesel a neve. Aki kitalálja, és aztán esetenként szemrebbenés nélkül meghazudtolja a saját élettörténetét is.
Mindezek után nem csoda, hogy alig hitt a szemének annak idején, amikor ilyen kritikát olvasott Az éjszakáról: „A nagyobb sajtóorgánumok a könyv szigorú, sallangoktól mentes stílusát és valóságtartalmát dicsérték. Be kell vallanom, amikor az ilyenfajta véleményeket olvastam, előfordult, hogy nem voltam biztos benne, vajon rólam írnak-e” (516. old.). Ezúttal egyetérthetünk vele és kételyeivel. Hiszen a könyv „valóságtartalmát” egyedül ő ismerhette, a kritikusai nem. Márpedig épp „emlékiratainak” valóságtartalma hagyja bennünk a legfőbb kétséget.
Germaine Tillion, akit a francia ellenállás tagjaként tartóztattak le, és hurcoltak a ravensbrücki női koncentrációs táborba, a következő gondolatokra jutott a háború alatti és utáni szellemi zűrzavart elemezve:
„A személyek [akik a rémmeséket kitalálják], sokkal többen vannak, mint gondolnánk. Egy olyan tér, mint a koncentrációs táborok világa, kiváló táptalajt biztosított a szadomazochista képzelgéseknek, és ezzel ezek a személyek rendkívüli működési területhez jutottak. Számos lelki sérülttel találkoztunk, félig gazemberek, félig őrültek, akik hasznot húztak egy elképzelt, imaginárius deportálásból. Találkoztunk továbbá – valóban deportált – személyekkel, akiknek beteges agya igyekezett a szörnyűségeket, amelyeket átéltek, vagy amelyekről hallottak, még jobban eltúlozni, és ez sikerült is nekik. Ráadásul akadtak kiadók, akik ezeknek az agyrémeknek egy részét kiadták, mégpedig félig-meddig hivatalos kiadványokban. De sem a kiadóknak, sem a hivatalos kiadványok szerkesztőinek nem bocsátható meg, amit tettek, hiszen a legegyszerűbb vizsgálattal le lehetett volna leplezni a csalást.”
Mintha Wiesel állna előttünk, meztelenebbül, mint ama bizonyos király.
Bihari Csilla
(Kuruc.info)



Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)