Még mindig a Leleplező írásaiból

Még mindig a Leleplező írásaiból

Drábik János:

A háború a lehetséges legrosszabb 

alternatíva

Felmerült Obama meggyilkolása. 

Mindent meg kell tenni a béke 

érdekében!

(részletek)

Ki irányítja Amerikát?

Akik az Egyesült Államok érdekeit részesítik előnyben, azok az „America-Firster"-ek, akik pedig Izraelnek adnak elsőbbséget az Egyesült Államokkal szemben, azok az „Israel-Firster"-ek. Már az eddigiekből is látható, hogy az AIPAC 2012-es tanácskozása a cionista-zsidó hatalom látványos rendezvénye volt, amelyen jól nyomon lehetett követni, hogy az államok felett működő szervezett magánhatalom miként alakítja az Egyesült Államok külpolitikáját. Az AIPAC esetében nem egyszerűen egy politikai lobbi konferenciájáról volt szó. A lobbi 2012-es tanácskozása lehetővé tette Izrael politikai és katonai vezetése számára, hogy felkészítse az Egyesült Államokat egy újabb nagyobb háborúra a Közel-Keleten, ez alkalommal Irán ellen. Simon Peresz izraeli államfő megnyitójában megadta a hangot, amelyet aztán Obama-elnüknek követnie kellett, engedelmesen visszhangozva az izraeli elnök katonai és politikai nézeteit.

Másnap Netanjahu ismételte meg: mi a követendő vonal a Fehér Ház számára egy Irán elleni háborút illetően. Az Egyesült Államok törvényhozásának háromnegyede jelen volt, amikor a konferencia részvevői fanatikusan támogattak egy amerikai háborút Irán ellen. Az iráni vezetés az AIPAC és más zsidó szervezetek segítségével olyan katonai megállapodást követel az Egyesült Államoktól, amelyben a feltételeket Izrael diktálja, és amelyek szerint Amerikáénak nincs más választása, mint elfogadni és támogatni az izraeli vezetés Iránnal kapcsolatos döntéseit. Az izraeli vezetés nem Izrael katonai, gazdasági, vagy politikai súlya következtében került fölénybe az amerikai vezetéssel szemben. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a Nemzetközi Közösség egyértelmű támogatása következtében.

A valódi ok az, hogy ez a kis ország legalább félmillió fanatikus és elszánt cionistával rendelkezik az Egyesült Államokban, beleértve olyan milliomosok ezreit és milliárdosok százait is, akik mind a demokrata, mind a republikánus párt színeiben induló politikusok kampányait finanszírozzák. Az AIPAC az Izraelt támogató zsidó szervezetek élcsapata. Fegyelmezett, szervezett közösség, amelynek tagjai valamennyi kongresszusi képviselő és szenátor hivatalát nyomás alatt tartják Washingtonban, ellátva őket gondosan előkészített törvényjavaslatokkal. Ezeket vagy Izraelben, vagy izraeli segítséggel az Egyesült Államokban fogalmazzák.

Izrael és következésképp az AIPAC célja egy olyan háború kikényszerítése Irán ellen, amelyet vagy az Egyesült Államok, vagy pedig a támogatásával Izrael indít meg alattomosan. Irán azért vált célponttá, mert Palesztina Izrael általi gyarmatosításának az ellenzőit már sikerült megtörni a korábbi cionisták által támogatott amerikai háborúkban. Így Irakban, Afganisztánban és Líbiában már Amerika-barát rendszerek vannak. A szíriai Asszad-kormányzat megdöntése pedig most van folyamatban.

Izrael jelenlegi vezetői ragaszkodnak ahhoz, hogy Irántól meg kell tagadni azokat a jogokat, amelyeket több mint 120 más ország békésen gyakorolhat. Itt elsősorban az orvosi, kereskedelmi és tudományos célokat szolgáló urániumdúsításról van szó. Korábban az izraeli propaganda vonalnak megfelelően ötvenkét nagyobb amerikai zsidó szervezet elnöke állította tévesen, hogy Teherán már rendelkezik nukleáris fegyverrel, vagy már megtette az előkészületeket az előállításukra. Ez pedig Izrael létét fenyegeti. Már az urániumdúsítás képessége is súlyos fenyegetést jelent a zsidó államra. Ugyanakkor 27 amerikai hírszerző szervezet évi közös jelentésében megállapította, hogy - a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség véleményével egybehangzóan - nincs bizonyíték arra, hogy Irán nukleáris fegyvereket állítana elő. Valójában tehát nem létezik egzisztenciális fenyegetés.

Ezért vált szükségessé, hogy a izraeli vezetés most már ne nukleáris fegyverekről, hanem nukleáris fegyverek előállítására vonatkozó képességről beszéljen. A Netanjahu-kormánynak ezt az újabb álláspontját fenntartás nélkül támogatják a nagyobb amerikai zsidó szervezetek. Ezek a szervezetek Izrael politikájának a lelkes végrehajtóivá váltak, elősegítve egy kiprovokálatlan, agresszív támadást egy olyan ország ellen, amely hetvenöt-millió békés iráni polgár hazája. Herring rabbi, az Amerikai Ortodox Rabbi Tanács alelnöke azt javasolta, hogy Izrael mérlegelje taktikai nukleáris fegyverek bevetését kevésbé lakott, vagy sivatagos területeken, hogy az irániak láthassák, egyrészt milyen veszélyben van az életük, másrészt hogy Izrael nem marad tétlen. A rabbi arról nem szólt, hogy a 250 ezer főt elérő, illetve csak az azoknál kevesebb lakossal rendelkező települések számíthatók-e „kevésbé" lakottnak.

Netanjahu kívánságára az AIPAC-küldöttek tömegesen keresték fel a kongresszus tagjait, hogy rábírják őket a háború támogatására, arra hivatkozva, hogy Iránnak már megvan az ipari háttere az urándúsításra. Az amerikai zsidó szervezetek minden ellenvetés nélkül teljesítették Netanjahu kívánságát, és tagjai gondosan felkeresték előre megfogalmazott érvekkel és előkészített törvényjavaslatokkal a Capitoliumot. Büszkén hozták Netanjahu tudomására, hogy sikeresen létrehozták az Egyesült Államok választott törvényhozói körében azt a többséget, amely támogatja a háborút.

Az izraeli kormány hatalma tehát az AIPAC-on nyugszik, amely viszont szoros ellenőrzést gyakorol az Egyesült Államok Kongresszusa felett. Az AIPAC befolyása viszont azon a hatalmon nyugszik, amellyel a Cionista Hatalmi Képződmény (Zionist Power Configuration, ZPC) rendelkezik. Ezt a fogalmat James Petras professzor használja annak az államok feletti, szerteágazó hálózatokkal rendelkező hierarchikus hatalmi struktúrának megnevezésére, amelynek belső magját a nemzetközi Pénzkartell globális elitje alkotja. A ZPC lényegében olyan zárt pénzhatalmi érdekcsoport, amely egy gondosan álcázott világuralmi szervezetet működtet. A ZPC befolyása jelentős mértékben a cionista tulajdonban lévő tömegtájékoztatási eszközökön keresztül érvényesül, amelyek mögött tulajdonosként ott állnak az államok feletti Pénzkartell gazdasági és pénzügyi struktúrái. A formális demokrácia kiüresedett technikáit még alkalmazzák, de ez az alibidemokrácia már csak egy pénzuralmi diktatúra kulisszája. Az érdemi demokrácia és a valódi népakarat már nem tud érvényesülni.

Amikor az AIPAC lobbistái felkeresik az amerikai törvényhozás kulcsembereit, kezükben az Izrael által diktált kívánságokkal, akkor ezeket azoknak a cionista törvényhozóknak adják át, akik történetesen a Kongresszus legfontosabb bizottságainak elnökei, és feladatuk, hogy a Közel-Keletre vonatkozó politikai és katonai stratégia legfontosabb kérdéseiben döntsenek. Ezek a szenátorok és képviselők tisztában vannak azzal, hogy ugyanezek a zsidó szervezetek ellenszolgáltatásként gondoskodnak arról, hogy őket újraválasszák.

Az AIPAC befolyása Washingtonban annak az ötvenkét nagy amerikai-zsidó szervezet erejére támaszkodik, amelyet röviden MAJO-nak (Major American Jewish Organization) neveznek. A MAJO vezetői transzmissziós szíjként, azaz meghajtó erőátviteli eszközként működnek Izrael számára. Ők azok, akik továbbítják Tel-Avivból a követendő irányvonalat tagjaik számára, beleértve az egyetemi és a legkülönfélébb szakmákban dolgozó értelmiségieket is. Amikor az AIPAC-nak nehézségei vannak Washingtonban, mert egyes szenátorok és képviselők nem hajlandók automatikusan támogatni az Izrael által megkívánt jogszabályokat vagy szankciókat, akkor ezek a törvényhozók konfliktusba kerülnek a választási költségeiket finanszírozó cionista szponzoraikkal. Ezek a választási támogatók ekkor figyelmeztetik a törvényhozókat, hogy teljesítsék elvárásaikat. Ha pedig ezt mégsem teszik meg, akkor rendszerint szembe kell nézniük egy olyan kampánnyal, amely karaktergyilkossághoz, végül pedig választási vereséghez vezet. Ezek között a helyi aktivisták között számos multimilliomos és milliárdos is található, akik nem csinálnak titkot abból, hogy Izrael-firsterek és dollármilliókat adnak kampánytámogatásként azoknak a törvényhozóknak, akik habozás nélkül alárendelik az Egyesült Államok érdekeit Izrael érdekeinek, amikor Izrael a közel-keleti térségben meglévő hegemóniája megtartására és kiterjesztésére törekszik.

A politikai folyamatok törvényes eszközökkel történő korrumpálását kiegészítik olyan illegális módszerek, mint a kémkedés és más büntetendő cselekmények elkövetése. 2012 márciusában büntetőeljárás folyt Stephen Rosen, az AIPAC egyik korábbi vezető-tisztségviselője ellen, akit tetten értek azon, hogy szigorúan titkos dokumentumokat adott át izraeli illetékeseknek az Egyesült Államok Irán irányában folytatott katonai politikájáról. Rosen, akit végül is felmentettek, a tárgyaláson azt állította, hogy az AIPAC rutinszerűen arra biztatja tisztségviselőit, hogy szerezzenek be bizalmas kormánydokumentumokat Izrael számára. Érdemes megemlíteni azt is, hogy számos olyan szabadúszó cionista van, aki rosszindulatúan zsarol, és széles körben terjesztett politikai támadásokat hajt végre Izrael kritikusaival szemben. Ezeknek a támadásoknak tudható be, hogy az amerikaiak többsége öncenzúrát alkalmaz. Magánemberként elutasítják a cionista amerikaiak gátlástalan Izrael barátságát, de félnek ezt nyilvánosan kifejezni. A Pénzkartell tulajdonában lévő tömegtájékoztatási eszközök korlátlanul a ZPC rendelkezésére állak. Ennek egyik bizonyítéka az, hogy az elektronikus és a nyomtatott tömegtájékoztatás nem hajlandó kiegyensúlyozott és objektív tájékoztatást adni az Izrael-Palesztin konfliktusról. Egyetlen televízió, rádió, vagy film sem számol be arról, hogy arab családok ezrei veszítették el otthonaikat, és hogy folyamatosan támadják azokat a palesztinokat, akik tiltakoznak földjeik erőszakos elvétele miatt. A ZPC Amerika felett gyakorolt hatalmának megértése szempontjából lényeges annak elemzése, hogy a Cionista Hatalmi Képződmény milyen emelőhatással tudja hatalmi befolyását érvényesíteni. Az Egyesült Államok lakosságának 3%-a tartozik a zsidó közösséghez. Az általuk mozgósított pénzeszközök és kapcsolati hálók segítségével el tudják érni, hogy az amerikai törvényhozás, a képviselőház és a szenátus tagjainak a 10%-a elkötelezett cionista legyen. Ezek a cionista politikusok viszont maguk mögött tudhatják a szupergazdag cionistákat, a nemzetközi Pénzkartell magját alkotó bankárdinasztiákat, akik elintézik számukra, hogy övék legyen az ellenőrzés az összes olyan képviselőházi és szenátusi bizottságban, amely illetékes az Egyesült Államok közel-keleti politikája meghatározásában, és a biztonsági kérdésekben.

Újabb fejlemény, hogy ma már döntő jelentőségűvé vált a cionista-izraeli világstratégia érvényesítése a belbiztonsági területen is. Michael Mukasey, korábbi igazságügy-miniszter, valamint Michael Chertoff belbiztonsági-miniszter kulcsszerepet játszott abban, hogy a biztonsági szervek figyelmének központjában terültek Izrael bírálói, és a mohamedán vallású amerikaiak terroristagyanússá váltak. Mindez együtt járt az alkotmányos szabadságjogok korlátozásával. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának kilenc tagjából három cionista. A ZPC határozza meg a demokrata és a republikánus párt közel-keleti politikáját. Mivel a Pénzkartell finanszírozza a választási kampányokat, a Fehér Házba is csak az kerülhet, akit a Pénzkartell és az általa irányított - magánintézménynek beállított - szervezetek (például a CFR, Council on Foreign Relations, Külkapcsolatok Tanácsa) engedélyeznek. Ily módon a ZPC el tudja érni, hogy a mindenkori amerikai elnök megbízható cionistákat nevezzen ki a Külügyminisztérium, a Pén-zügyminisztérium, és a Hadügyminisztérium élére. Ez a hatalomátvitel biztosítja a cionista politikai és államigazgatási vezetők számára a többséget az Izrael számára fontos politikai döntések meghozatalánál. Ily módon az Egyesült Államok politikai és katonai erejét kihasználva nyomást tudnak gyakorolni az ENSZ-re, a NATO-ra, az Európai Unióra. Meg tudják szerezni a támogatást Izrael Gáza elleni bojkottjához, a Hamasz kormányzat elszigeteléséhez, valamint az Irak, az Afganisztán és a Líbia elleni háborúhoz.

James Petras és Robin Eastman Abaya 2012. március 16-án keltezett tanulmányában (Israel's Willing Executioners: AIPAC Invades Washington - Izrael lelkes végrehajtói: Az AIPAC megszállja Washingtont) megállapítja, hogy 2012 első három hónapjában a kőolaj ára 15%-kal (2011 nyara óta pedig 30%-kal) emelkedett Izrael - Irán elleni támadó háborúra bujtogató - politikája és fenyegetése miatt. Netanjahu izraeli miniszterelnök, Peresz elnök és Lieberman külügyminiszter mind követelte, hogy Amerika bombázza Iránt, vagy ha ezt nem teszi, akkor Izrael indítja meg saját támadó háborúját az iráni nép ellen. Vagyis belerántja az Egyesült Államokat egy másik háborúba. Az írás szerzői szerint csaknem valamennyi kőolaj-szakértő és politikai-elemző egyetért abban, hogy a kőolaj világpiaci ára Izrael háborús fenyegetése miatt szökött a magasba. A nemzetközi nagy spekulánsok arra számítanak, hogy az Irán elleni izraeli támadás miatt nagymértékben visszaesik Közel-Keleten a kőolajtermelés, és akadályozva lesz a szállítás. Ez pedig világszinten kőolajhiányt okoz.

Kardcsörtető hisztériakeltés

Amikor az ötvenkét amerikai-zsidó szervezet elnöke megismételte, hogy Irán növekvő nukleáris ipari háttere Izrael biztonságát fenyegeti, maga is hozzájárult a hisztériakeltéshez. Petras és Abaya emiatt Izrael által kivetett háborús adónak minősíti a kőolaj ugrásszerű emelkedését. Ez olyan adó, amelyet a ZPC kényszerített az amerikai fogyasztókra, egy újabb háborút sürgetve Izrael érdekében. Nincs egyetlen olyan amerikai politikus, aki meg merné vitatni ezt a kérdést. A kőolaj árának ez a nagyarányú növekedése visszataszítja Amerikát és az Európai Uniót is a recesszióba, amely milliók munkájának elvesztésével jár. Kérdéses, hogy mennyire egyeztethető össze az amerikai alkotmányos renddel az, hogy az AIPAC és a MAJO ötvenkét elnöke döntő módon befolyásolni tudja az amerikai kormányt azért, hogy az egy külföldi állam érdekeinek megfelelően hozzon döntéseket. A hatalmi fölény jelenik meg abban a magabiztosságban, hogy az ‘Israel-firster" lobbizók most már arra se fordítanak gondot, hogy elrejtsék jelenlegi és jövőbeni függőségi viszonyukat Izrael állammal. Maguk mögött tudhatják azoknak a cionista értelmiségieknek a támogatását, akik már eddig is fontos szerepük volt abban, hogy amerikai katonák tízezreit küldték harcolni, sebesülten visszatérni, vagy idő előtt meghalni. Arra hivatkoznak ezek a értelmiségiek, hogy amikor az amerikaiak Izrael érdekeit szolgálják, egyúttal az Egyesült Államok érdekeit is védelmezik. Ebből következik, hogy amikor Jonathan Pollard, a haditengerészet elemzője és az izraeli hadsereg tiszteletbeli ezredese szigorúan titkos amerikai dokumentumokat adott át a Moszadnak, akkor valójában hazafias tettet hajtott végre.

„Fred Kagan, Paul Wolfowitz, Doug Feith, Libby Abrahams és Ross voltak azok, akik befolyásukat arra használták, hogy az Egyesült Államok támadóháborút indítson Afganisztánban és Iránban Izrael érdekében... Azzal támasztották alá ezeknek a háborúknak a megindítását, hogy tudatosan hamis képet festettek az arab világról és az arab nemzeti törekvésekről. Azt gondolták, hogy az arabok soha nem lesznek képesek tartósan ellenállni birodalmi terjeszkedésüknek. Ebben szerepe volt annak is, hogy ezek a szervezetek és érdekcsoportok egy olyan vallási-alapú ideológiát vallanak, amely szerint ők a kiválasztott nép. Ők a pénzügyileg legsikeresebb befektetők és spekulánsok. Ők végezték el és ők oktatnak a legtekintélyesebb egyetemeken" - írják az idézett cikk szerzői.

A titkos háború már folyik Irán ellen

Az 1990-es években és a 21. század első éveiben Irán viszonya az euroatlanti térség országaihoz - vagyis a nyugathoz - folyamatosan javult azoknak az teheráni mérsékelt vallási vezetőknek köszönhetően, akik az iráni gazdaságot és kereskedelmet irányító vagyonos osztállyal léptek szövetségre. 2003 és 2005 között Nagy-Britannia, Franciaország és Németország már tárgyalt Teheránnal nukleáris programja leállítása érdekében. Időközben az említett mérsékelt vallási vezetők befolyása csökkent és Mahmud Ahmadinezsád lett Irán elnöke, elsősorban a városi szegényebb osztályok, valamint a vidéken élő irániak jóvoltából. Ettől kezdve a nyugat élesen szemben áll a kormányra került radikális iszlamistákkal.

2006-ban a Bush-kormányzat hetvenöt millió dollárt fordított a „demokrácia mozgalom" támogatására. Ez az iszlamista kormányzat ellenfeleinek fokozott támogatását jelentette. A washingtoni külügyminisztérium egyidejűleg megnövelte a Dubajban, valamint a vele szomszédos arab országokban lévő nagykövetségeinek létszámát azért, hogy figyelemmel tudja követni Teherán minden lépését. Úgy tűnt, hogy Washingtonnak új elképzelései vannak Iránnal kapcsolatosan. 2009-ben azonban tovább romlott a nyugat viszonya Iránhoz, mert az Egyesült Államok és szövetségesei az iráni rendszer mérsékelt szárnyát nyíltan támogatták a hivatalban lévő elnökkel szemben. Teheránban is megpróbálkoztak a bársonyos, illetve narancsos forradalommal.

Az Egyesült Államok nem ragaszkodik a teokratikus-rendszer teljes megdöntéséhez. Washington és szövetségesei nem haboztak, amikor Szaddám Huszein és Muammar Kadhafi szekuláris rendszerét kellett lecserélniük iszlamista rendszerekkel. 2012 tavaszán pedig hasonló rendszerváltást akartak kikényszeríteni Szíriában, ahol egyelőre még nem sikerült megdönteniük a szekuláris, nem-egyházi rendszert, és hatalomra segíteni egy fundamentalista iszlám kormányzatot. Az Iránra nehezedő nyomás célja az volt, hogy az ország vezetőit kicseréljék olyanokra, akik hajlandók a nyugattól kapott parancsokat teljesíteni. Az Egyesült Államok egy kliens iszlám rendszert szeretne látni Teheránban, amelynek élén „mérsékelt egyházi vezetők" állnak. Ez volt a 2009-es iráni elnökválasztás tétje is. A választásokat megelőzően a nemzetközi Pénzkartell tulajdonában lévő globális tömegtájékoztatási rendszer már a választásokat megelőző hónapokban maximális üzemmódban működött. Teheránban voltak a New York Times, a Financial Times és a BBC, valamint a CNN munkatársai is, hogy bekapcsolódjanak Mohammad Khatami oldalán a választási küzdelembe. A BBC perzsa nyelvű tévéprogramot indított be, amely az Amerika Hangja fárszi nyelvű programjával együtt erőteljes negatív kampányt folytatott Ahmadinezsád elnökkel szemben. A globális médiának ez a túlzottan Kathami-párti propaganda hadjárata azonban számos irániban ellenérzést váltott ki, mert úgy kezdtek Kathamira tekinteni, mint a nyugat érdekeit szervilis módon kiszolgáló komprádor politikusra. Az sem volt egyértelműen rokonszenves az iráni választók számára, hogy az államelnöki tisztségre egy papi személy kerüljön. Végül is Kathaminak félre kellett állnia. A nyugat ekkor a politikai életbe visszatért Mir-Hossein Mousavit kezdte támogatni, aki húsz évvel korábban már Irán miniszterelnöke volt. Mousavi lett a „reformista frakciók" elnökjelöltje. A nyugati tömegtájékoztatás azonnal Mousavi propagandistája lett, és megint nevetségessé vált azzal, hogy túlságosan feljátszva Irán Mahatma Ghandijának próbálta beállítani.

Az iráni parlamentben 2011. december 29-én ismertetett jelentés szerint a választásokat megelőzően néhány hónappal Rafsanjani, Kathami, Karroubi és Mousavi fegyvertelen államcsínyt tervezett. Mindenáron át akarták venni az ország irányítását a hivatalban lévő elnöktől, a választások meghamisítására hivatkoztak, és felhasználták Gene Sharpnak, a Harvard Egyetem kutatójának a „bársonyos forradalom" végrehajtására kidolgozott technikáit. Az említett négy iráni politikus a 2009-es elnöki választáson a nyugati tömegtájékoztatás támogatásával akarta elmozdítani Ahmadinezsád elnököt. A cél az volt, hogy a választások meghamisítására hivatkozva az úgynevezett „zöld mozgalom" az Ukrajnában és Grúziában sikeresen alkalmazott „narancsos forradalom" módszerével segítse hatalomra a reformereket. Rafsanjani két-héten át rejtekhelyről próbálta elmozdítani Ali Hameneit, aki Ahmadinezsádot támogatta. A szemben álló erők összecsapására 2009. június 12-én került sor, amely a legerőszakosabb tüntetés volt az 1979-es forradalom óta Iránban.

Az utcai zavargások nyomán több ezer tüntetőt letartóztattak. Közülük 66-ot meg is vádoltak azzal, hogy külföldi titkos szervezetek szolgálatában álltak. Többen kettős-állampolgársággal rendelkeztek, és a nyugati országok teheráni követségein dolgoztak. Feladatuk az volt, hogy információkat gyűjtsenek és továbbítsanak, és így vegyenek részt a tüntetések szervezésében. Többen azt a feladatot kapták, hogy menedéket nyújtsanak a tüntetőknek. A brit követség egyik iráni alkalmazottja - Hassan Ressam - 300 ezer angol fontot kapott arra, hogy ösztönözze Mousavi támogatóit. Egy másik beszervezett iráni az Egyesült Arab Emirátus hírszerző szolgálatától kapott rendszeresen havi 1400 dollárt információk gyűjtéséért és továbbításáért.

Érthető, hogy a külföld által támogatott hatalomátvétel kudarca után Irán és a nyugat viszonya megromlott. A teheráni kormány szerint a brit kormány állt a választás utáni országos zavargások mögött, és a tervezett államcsíny irányítását a brit nagykövetségről végezték. A londoni kormány érvényt szerezve az Európai Unió és az ENSZ Irán elleni szankcióinak befagyasztotta Irán több mint 976 millió fontnyi számláit a brit bankokban. Amikor a konzervatív David Cameron vette át a brit kormány irányítását, Anglia tovább fokozta a nyomást Iránra. Hamarosan sor került Irán kétmilliárd dollárra rúgó követeléseinek zár alá vételére New Yorkban is. Ezt azzal indokolták, hogy Irán 1983-ban részt vett az amerikai tengerészgyalogosok ellen végrehajtott bombamerényletben.

Egyre intenzívebbé válik a titkos háború

Az Irán elleni akciók azonban nem merülnek ki az ország külföldi vagyonának zárolásában, és külföldről finanszírozott „bársonyos és narancsos forradalom" szervezésében, hanem valóságos titkos háború is folyik Iránon belül.

A perzsa állam folyamatosan készült egy külföldi katonai támadás kivédésére, de nem készült fel eléggé egy belső, álcázott háború folytatására. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael a hagyományos hadviselés lehetséges alternatívájának tekinti a titkos hadműveleteket. John Sawers, a brit titkosszolgálat, az MI6 főnöke 2010 októberében kijelentette: „A nukleáris fegyverek terjedésének a leállítását nemcsak hagyományos diplomáciával lehet kezelni. Szükség van titkosszolgálati felforgató tevékenységre is, hogy így lehessen megnehezíteni Irán számára nukleáris fegyverek kifejlesztését." Ma már cáfolhatatlan tények egész sora bizonyítja, hogy több területen is beindult a titkos háború Iránban. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek sikerült kiépíteni egy szervezett belső felforgató struktúrát, amely képes „az ötödik hadosztály" szerepének betöltésére. Ez az ötödik hadosztály már képes nagyszabású szabotázsakciókat végrehajtani Irán katonai létesítményei ellen, és képes egy kívülről jövő támadás esetén is a segítségnyújtásra.

Az elmúlt néhány évben ez az ötödik hadosztály sikeresen felrobbantott több olajfinomítót, földgázvezetéket, ipari üzemet, katonai berendezést, és meggyilkolt öt perzsa atomtudóst. Ennek a háborúnak az eszközei közé már nemcsak a szabotázs, a médiaháború, valamint a CIA, az MI6 és a Moszad ügynökeinek aktív tevékenysége tartozik (beépülésük az iráni titkosszolgálatba), hanem kiterjed a kibernetikai térre és az internetes világhálóra is. 2010-ben a Stuxnet elnevezésű komputervírussal intéztek támadást Irán nukleáris centrifugáinak megbénítására. Amerikai vezető személyiségek nem erősítették meg, de nem is cáfolták, hogy közük lenne ezekhez az eseményekhez. Az elnökválasztási kampány egyik résztvevője, a republikánus Newt Gingrich, azonban egy alkalommal arról beszélt, hogy: „Amerikának el kell távolítania az iráni atomtudósokat." Egy másik pályázó, Rick Santorum pedig egyenesen jó elgondolásnak tartotta iráni atomtudósok megölését, amelyet üdvözölni kell. Ebben a háborús retorikában csak Ron Paul nem vett részt, aki megállapította, hogy Irán nem jelent fenyegetést az Egyesült államok nemzetbiztonságára.

Egyelőre folytatódnak a különböző robbantások iráni létesítmények ellen. A teheráni kormányzat már 2011 novemberében bejelentette, hogy letartóztatott több CIA-ügynököt, akik a Moszaddal együttműködve hajtottak végre felforgató akciókat és robbantásokat katonai, valamint nukleáris létesítmények ellen. Az egyik ügynököt, Hekmatit tévében is bemutatták, ahol elmondta: kettős-ügynökként próbált működni. Hekmati amerikai állampolgár, de Iránban született. Először Afganisztánban tevékenykedett, mielőtt Teheránba érkezett. Korábban a BAE System plc., a világ egyik legnagyobb hadiipari óriása számára dolgozott. Hekmatit kémkedésért bíróság elé állították és halálra ítélték.

Irán szemrehányást tett Amerikának, Nagy-Britanniának és Izraelnek, hogy titkosszolgálataik felelősek az iráni atomtudósok meggyilkolásáért. A legutóbbi áldozat Mostafa Ahmadi Roshan volt, aki egyetemen tanított, és a Natanzban működő urándúsító létesítményt irányította helyettes igazgatóként. 2012. január 11-én gyilkolták meg sofőrjével együtt. Teheránban nyilvánosságra hozták, hogy az IAEA, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség hivatalból ismerte ezeknek az atomtudósoknak a neveit, és az ügynökség adta át adataikat illetéktelen harmadik szereplőknek. Ezért az iráni tudósok legyilkolásáért közvetve az ENSZ Atomenergia Ügynöksége is felelős, mert együttműködött a különböző nyugati hírszerző szolgálatokkal.

Ali Hamenei, Irán legfőbb vallási vezetője az Egyesült Államok és a cionizmus által irányított globális arroganciát tette felelőssé azért, hogy holtpontra jutottak a kapcsolatok az elkötelezett, istenfélő és haladó Iránnal szemben. Ahmadinezsád elnök pedig egyenesen azt hangsúlyozta, hogy ezek a cselekmények ahelyett, hogy feltartóztatnák Iránt a fejlődésben, egyenesen arra kényszerítik, hogy áttörést érjen el a tudományos előrehaladásban. A teheráni külügyminisztérium az Egyesült Államok érdekeit képviselő svájci nagykövetségen keresztül bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy a terroristacselekményt a CIA tervezte, irányította és támogatta. Irán azt is bizonyította, hogy Massaod Ali-Mohamadi professzor merénylőjét, akit sikerült letartóztatni, a Moszad képezte ki. A Der Spiegel című német hetilap is azt állította, hogy a Moszad húzódik meg az iráni atomtudósok elleni merényletek mögött. Az iráni ellenzék bírálta az iráni kormányt, hogy nem hozott megfelelő intézkedéseket az atomtudósok megvédésére.

Az International Reallity nevű jordán lap szerint a Moszad - együttműködve az amerikai erőkkel - 2003-tól 2008-ig háromszázötven nukleáris tudóst és kétszáz egyetemi tanárt ölt meg. 2011 novemberében több robbantást is végrehajtottak Irán stratégiai pontjain. 2011. november 12-én, 50 kilométerre Teherántól, Milardban egy ilyen robbantás során meghalt Irán rakétatechnológiájáért felelős tábornoka, több tucat, a Forradalmi Gárdához tartozó tiszttel. November 28-án pedig Iszfahán urándúsító létesítménye borult lángba. November 30-án a London Times beszámolt arról, hogy egy izraeli magas beosztású személy szerint nem véletlen üzemi balesetekről van szó, arra célozva, hogy Izrael áll mögöttük. 2011. december 11-én az egyik vaskohó robbant fel, ahol tizenhat munkás meghalt és több megsérült.

Az Egyesült Államok a légtérből is megfigyelés alatt tartja Iránt. 2011. szeptember 4-én, Iránnak sikerült megszakítania egy iráni légtérben haladó robotrepülőgép repülését, és azt földre kényszerítenie. A Lockheed Martin amerikai cég által gyártott Sentinel típusú lopakodó repülőgépről volt szó, amely Afganisztánból hatolt be iráni légtérbe. A kémrepülőgépet az iráni hadsereg - elektronikus hadviselési egysége - kényszerítette leszállásra Khorasan tartományban. Obama elnök néhány napi hallgatás után arra kérte Teheránt, hogy szolgáltassa vissza a repülőgépet. Ezt a kérést Teherán nem teljesítette. Az eset azért keltett nagy figyelmet, mert azt bizonyította, hogy Irán nagy haladást ért el a kibertechnikában.

Az iráni társadalom széles köreiben haragot és ellenállást váltott ki az iráni tudósok meggyilkolása, az Irán elleni szankciók megszigorítása, és az iráni létesítmények sorozatos felrobbantása Amerika, Anglia és Izrael ellen. Csak Nagy-Britanniának van diplomáciai kapcsolata Teheránnal, ezért az iráni parlament 2011. november 27-én tovább csökkentette a diplomáciai kapcsolat szintjét Londonnal. A brit nagykövetnek távoznia kellett két héten belül. Az iráni parlament szavazása azért is figyelemreméltó, mert több iráni kormánytag gyermekei is Angliában tanulnak. Korábban London a mérsékelt iszlamisták támogatásával avatkozott be Irán belső ügyeibe, vagyis elsősorban a pénzt használta befolyásolási eszközként. Az iráni parlament döntésére London úgy válaszolt, hogy bezáratta a teheráni brit-nagykövetséget, és hazarendelte diplomatáit. Formálisan azonban nem szakadt meg a két ország diplomáciai kapcsolata. Ennek az is az oka, hogy az embargó ellenére az egyik nagy londoni befektető vállalat, a Turquoise Partners, birtokolja a teheráni tőzsdén lévő külföldi befektetések 90%-át.

2011 decemberében Irán több haditengerészeti gyakorlatot is végrehajtott a Perzsa-öbölben, amely azt bizonyította, hogy képes a Hormuzi-szoros lezárására, amelyen áthalad a világ kőolaj-ellátásának a 40%-a. Az iráni haditengerészeti gyakorlat arra kényszerítette az amerikai Stennis repülőgép anyahajót, hogy kihajózzon az öbölből. Az iráni hadsereg parancsnoka, Ataholla Salehi tábornok pedig azt ajánlotta az amerikai repülőgép anyahajónak, hogy ne is térjen vissza a Perzsa-öbölbe. Stennis nem tért vissza, de a térségbe megérkezett a Carl Vinson repülőgép-anyahajó is 2012. január 9-én azért, hogy felváltsa a Stennist. Az amerikai haditengerészeti összpontosítás méreteit mutatja, hogy már a térségben tartózkodik - kísérő hadihajóival egyetemben - az Abraham Lincoln nevű repülőgép-anyahajó is.

A Guardian című brit lap 2011 novemberében arról tudósított, hogy a brit katonai szolgálatok felkészülnek Irán atomlétesítményei elleni esetleges amerikai támadás támogatására. Ennek az volt az előzménye, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség olyan jelentést tett közzé, amely szerint Iránnak mégiscsak van nukleáris fegyverkezési programja. Ez a jelentés azonban tévesnek bizonyult, mert olyan régi információkon alapult, amelyek felett már eljárt az idő, új információt pedig nem tartalmaztak. Utalunk itt azokra a megnyilvánulásokra is, amelyeket Dempsey tábornok, az amerikai egyesített vezérkar főnöke tett egy lehetséges Irán elleni támadással kapcsolatosan. Elképzelhető egy légi-csapásmérés Amerika, Izrael és Anglia együttes részvételével, de ennek az egész nyugat számára katasztrofális következményei lehetnek, nemcsak a közel-keleti térségre. Számolni kell azzal, hogy Irán minden rendelkezésére álló lehetséges eszközzel válaszolni fog. Az iraki és az afganisztáni háborúk már óriási pénzügyi terhet jelentettek az Egyesült Államok és szövetségesei számára. Egy újabb háború nemcsak katonai következményekkel, de pénzügyi katasztrófával is járna.

2012. január 14-én Dimitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes kijelentette: „Ha bármi is történik Iránnal, amennyiben Iránnak súlyos politikai és katonai nehézségeket okoznak, az közvetlen fenyegetést jelent nemzetbiztonságunkra." Ez utalás arra, hogy egy Irán elleni támadás könnyen kiválthat egy sokkal nagyobb háborút a térségben, amelynek a nyugat számára nagyon súlyos következményei lehetnek.

Reális-e a korlátozott háború Irán ellen?

Az amerikai és az izraeli katonai döntéshozók nem teljesen értenek egyet abban, hogy Irán milyen módon válaszolna az őt ért támadásokra, s annak milyen következményei lehetnek. Az izraeli vezetők minimalizálják Iránnak azt a képességét, hogy támadást intézhessen a Zsidó Állam ellen. Elsősorban ez foglalkoztatja őket. Arra számítanak, hogy nagy a földrajzi távolság, rendelkeznek modern rakétaelhárító rendszerrel, továbbá védelmezik őket az Egyesült Államok Perzsa-öbölben lévő légi- és haditengerészeti erői, ha egy meglepetésszerűen végrehajtott támadásra kerülne sor. Az Egyesült Államok katonai stratégái ezzel szemben arra összpontosítanak, hogy Iránnak megvan a képessége arra, hogy súlyos károkat okozzon az amerikai hadihajókban, amelyeknek támadást kellene intézniük Irán parti létesítményei ellen azért, hogy kellő védelmet és támogatást nyújthassanak a támadó izraelieknek.

Az izraeli hírszerző szolgálatok jól ismertek szervezési képességeikről és különböző merényletek végrehajtásról. A Moszad sikeresen hajtott végre terrorista támadásokat palesztinai, szíriai és libanoni vezetők ellen. Ugyanez az izraeli hírszerzés azonban lényegesen gyengébb annak a reális felmérésében, hogy mivel jár egy nagyobb katonai és politikai vállalkozás.

(folytatás a Leleplező 2012 - 2 számában)

DRÁBIK JÁNOS, PETER SHELDON, VIRÁG ANDRÁS, JULIUS MOHACSI:  Világbéke vs. világháború » Támadás még októberben, vagy 2013 tavaszáig halogatják Keresztülhúzta a támadást sürgetők terveit Putyin váratlan izraeli látogatása és titkos megállapodása, Irán felkészülése és fenyegetése, majd a szíriai demokratikus ,,felszabadítás” megtorpanása, a bulgáriai turistabusz-terrortámadás és Hillary Clinton térségbeli szervezkedése...BŐVEBBEN»

Virág András: Világbéke, vagy világháború? Reagantól indult ki az egypólusú USA - Döntéskényszerben a nagyhatalmak Részletek... Veszélyben az amerikai függetlenség

Amikor az USA stratégái meghirdették az „amerikai évszázad" eljövetelét, egyértelműen és nyíltan az erő pozíciójára építették elgondolásukat. A szovjet összeomlás időszakában, Clinton elnöksége alatt azonban Amerika szembekerült azzal a filozófiai kérdéssel, hogy a szocialista világ fölszámolását követően, amikor - legalábbis Európában - kizárólag csak demokratikus rendszerek vették át a hatalmat, valójában milyen ellenségkép áll az USA előtt és rögtön e kérdés nyomában fölmerült az a dilemma: a demokratikus rendszerek háborúba keveredhetnek-e egymással?

Amikor Clintont elnökké választották, az amerikai politikusok súlyos, akár háborús veszélyt felidéző konfliktusra számítottak a szovjet összeomlás végjátékaként. Clinton azonban zseniális politikai érzékkel ismerte fel, hogy a CIA kiválóan előkészített terepén Jelcinnel az USA azt tesz, amit akar. Amikor bebizonyosodott, hogy Oroszország gyakorlatilag a demokrata elnök lábai előtt hever, mintha némi zavar támadt volna a neokonzervatív stratégák héjái között. Miközben a stratégia az erőre alapozott világuralom bázisára épült, a színfalak mögött furcsa és senki által nem várt folyamatok indultak be mind a stratégiai hivatalokban, mind a Kongresszus berkeiben. Ma néhány elemző egyébként arra az álláspontra helyezkedik, hogy valószínűleg nem zavarról volt szó, hanem egy tudatosan megkonstruált félrevezető manőverről. A dilemmát lehetetlen eldönteni, mert mindkét megközelítés mellett komoly érvek vannak. A tény az, hogy az USA a kilencvenes években egyfajta csöndes visszavonulásba kezdett, mintegy a fő ellenség, a Szovjetunió lerombolásának logikus következményeként.

Az 1990-es 385 milliárdos katonai költségvetés 1998-ra 280 milliárdra apadt, azaz jelentős, 28 százalékos csökkenés következett be! Ez más megközelítésben azt jelenti, hogy míg a katonai kiadások 1990-ben a GDP 5,2 százalékát emészették fel, ez az arány az évtized végére 3 százalékra csökkent. De nemcsak a költségvetési oldalról ragadható meg ez a tendencia. A vizsgált időszakban az amerikai hadsereg létszáma 600 ezer fővel csökkent, 2 millióról 1,4 millióra, ami ugyancsak nem kis mértékű, 32 százalékos esést jelent.

Mindez azt jelzi, hogy a Szovjetunió és az európai szocializmus megszűnése - legalábbis egy rövid időre - fölvetette egy olyan stratégia lehetőségét, amely nem az egyeduralmi pozíció és a katonai erő elsőbbségén alapul, hanem egy sajátos, liberális, demokratikus filozófián. Ez nem kérdőjelezte meg az USA vezető pozícióját, mégis egy olyan eszmeiség talaján áll, amely tagadja a hasonló filozófiájú államok közötti alá- és fölérendeltséget, és egyfajta egyenlőség illúzióját hinti el a nemzetközi viszonyokban. Ha valaki nem ismerte volna fel: ez az a történeti forrás, amelyet Obama újra fölfedezett, és innen merítette azokat a nagy hatású nézeteit, amelyek megválasztása idején szinte lázba hozták a világot.

Az ifjabbik Bush elnökké választásával az addig háttérbe szorított neokonzervatív héják nagy ambíciókkal szerezték vissza pozícióikat az elnök nemzetbiztonsági tanácsában, a State Department-ben és a Pentagonban. Az irányzékot villámgyorsan visszaállították az eredeti állásba, és látszólag minden zavar nélkül folytatódott a már Reagan idején kijelölt stratégia végrehajtása.

Ezzel az intermezzóval alig foglalkoznak az elemzők, holott fontos következtetések adódnak belőle. A Clinton-féle politikával történt hirtelen és éles szakítás mögött súlyos okok és felismerések állnak, amelyek alapvető szerepet játszanak a jelenlegi nemzetközi poltikai és gazdasági viszonyok alakulásában.

Bush - nem sokkal azután, hogy beköltözött a Fehér Házba - nemcsak hogy megállította a lopakodó lefegyverzést, hanem - még jóval a szeptember 11-ei merénylet előtt - döntést hozott a katonai kiadások azonnali, 15 százalékos növeléséről. Ha abból indulunk ki, hogy az USA stratégiája az egy erőközpontú világon alapul, akkor első pillanatban szinte magától értetődik, hogy a katonai kiadások ilyen nagy arányú csökkentése indokolatlannak tűnik. Ám az komolyabb magyarázatot igényel, hogy a hadiköltségvetés befagyasztása helyett mi volt az oka a tendencia azonnali megfordításának, a növekvő kiadások pályájára történő ráfordulásnak, hiszen a nemzetközi helyzet abban az időpillanatban ezt éppenséggel nem látszott alátámasztani.

Több magyarázat is született ennek indoklására, és az elemzések által lehetségesnek ítélt okok közül három tűnik a legvalószínűbbnek.

Amennyiben abból a - számos hírszerzési adattal alátámasztott - teóriából indulunk ki, hogy Bush és legszűkebb környezete valamiképpen érintett volt a WTC elleni merényletben, amelynek valódi célja a politikai terep előkészítése az USA világméretű haderő-átcsoportosítására, érthető, hogy az új adminisztráció azonnal a fegyverkezés fokozásának útjára lépett. A második magyarázat már bizonyos drámai motívumokat is tartalmaz. Eszerint a stratégiai tervező centrumok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az egypólusú világ, és a globális amerikai dominancia stratégiája, valamint a reális amerikai fegyveres erő között ellentét feszül, mivel az USA katonai hatalma valójában elégtelen a globális szuperpozíció biztosításához. Végül a harmadik teória arra a felismerésre épül, hogy a neokonzervatívok - az általuk teljes erővel üzemeltetett világpropaganda állításaival ellentétben - pontosan érzékelték az USA gazdaságában fokozatosan erősödő válság-tüneteket, és tisztában voltak azzal, hogy Amerika lényegében gazdaságilag függő helyzetbe került, azaz vezető szerepe csak az erő növelésével tartható fenn. Mindenesetre tény, hogy az amerikai külkereskedelmi deficit 1999 és 2001 között robbanásszerűen megugrott, és az elemzők egy része ekkoriban mutatott rá arra, hogy Reagan elnöksége idején is - a világot vezető USA lelkesítő víziója ellenére - csillagászati összegű költségvetési hiány keletkezett. Eisenhower elnök az ötvenes években azt mondta, hogy ha az amerikai kőolaj-import eléri a szükségletek húsz százalékát, veszélybe kerül az USA nemzetbiztonsága a kialakuló függő helyzet miatt. 2000-ben az amerikai kőolaj-behozatal már túllépte a belső szükségletek 50 százalékát is!

DCS: új katonai titkosszolgálat

Charles Krauthammer, az USA XXI. századi politikájának hivatalos alapdokumentumát jelentő, PNAC (Project for the New American Century) elnevezésű stratégia egyik vezéregyénisége így fogalmazott: „Amerika kolosszusként trónol a világ tetején. Senki nem mer szembeszállni azzal a hatalommal, amit Amerika jelent. Egészen bizonyos, hogy az egyközpontú világ legalább egy generáción keresztül kitart."

A 2000-től máig tartó időszak valóban mintha Krauthammer látomását igazolná. Az USA gazdaságilag, politikailag és katonailag egyaránt hatalmas nyomást gyakorol a Föld minden térségére. Ez a stratégia azonban már jelenleg is kátyúba jutott. A globális válság nem kis mértékben az új amerikai világstratégia következménye. A nyugati világ pontosan érzi, hogy óriási konfliktus felé rohannak az események, és ma már a legnagyobb erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a civilizáció védje magát, és ne sodródjon bele a globális katasztrófába. Csakhogy ez a védekező mechanizmus kizárólag az Egyesült Államok érdekei szerint működik egy olyan pénzügyi bázison, amelyet - ellentétben a megelőző korok képletével - már nem a termelés és a produkciós erő, hanem a spekuláció és a könyvelési csalások biztosítanak. Már az az időszak is mögöttünk van, amikor a nemzetgazdaságok belső aránytalanságai következtében fellépő feszültségek politikai jelzésértékűek voltak a kormányok számára, amelyek képesek voltak hatékonyan beavatkozni a gazdasági szerkezetek épségének megőrzése érdekében. A nemzetközi imperializmus parancsnoki posztjain most a háttérhatalom pénzügyi óriásai állnak, akik egy virtuális világba csalták a nemzetgazdaságokat, ahol semmi más, mint a pusztulás és az összeomlás csapdája vár rájuk. A neokonzervatív filozófia ebben a szédületes szemfényvesztésben látja a megoldását annak a célnak, hogy az USA minden körülmények között biztosíthassa saját domináns szerepét. A Global Empire az amerikai világbirodalom megtestesítője és ez a világbirodalom egy abszurditás bázisára épül.

A globális bankszféra manipulációi ma már átszövik a gazdasági valóság minden szegmensét. A banki világ tetszése szerint képes vezérelni a nemzetközi erőviszonyokat, a tőkeáramlást és az egyes országok sorsát. A reálgazdaság a mai világban másodlagos jelentőségűvé vált, a termelésre, produktivitásra épülő nemzetgazdasági stratégiák kártyavárként omlanak össze. Végzetes hibát követnek el azok a politikusok, akik valóban hisznek abban, hogy az USA szövetségi szférájában a produktivitás képes áttörni a bankvilág börtönfalait. Akik ilyen elveket hangoztatnak, vagy nincsenek tudatában a jelenkor fő áramlatainak, vagy szándékosan hazudnak, hogy hatalmukat megőrizzék a süllyedő hajókon. Az a világbirodalom, amelynek vezető hatalma a Föld legjobban eladósodott állama és amelynek gazdaságában a pénzügyi szféra részesedése ma már egyértelműen és tartósan meghaladja a produktivitásból származó jövedelmet, megsemmisítendő ellenségnek tekint minden olyan törekvést, amely az általa kialakított világrend megzavarásával próbálkozik. A globális birodalom gazdasági alapfilozófiájának lényege ugyanis pontosan az, hogy a pénzvilág megél önmagából, hiszen olyan műveletekből húz óriási profitot, amelyek nem is érintik a valóságos termelés szféráját.

Ez a tény kényszerítő erő az USA politikacsinálói számára. Egyenesen következik belőle, hogy a képlet tarthatatlan belső feszültségét a katonai agresszióval, a nyersanyag források elfoglalásával és a kizsákmányolás fokozásával lehet csak ártalmatlanítani. Ezen a ponton ér össze a kör: a neokonzervatív stratégia értelmet és magyarázatot nyer a nemzetközi politikában. Innentől egyenes út vezet a modern Amerika lélektanának legtitkosabb zugaiba, ahol megvilágosodik, hogy a legyőzhetetlen erő, az ellenállhatatlan agresszió és a világuralomra ambicionáló aktivitás mögött az amerikai gazdaság lebénulásától, a világbirodalom összeomlásától és az USA által diktált világrend teljes megsemmisülésétől való félelem húzódik meg.

Az USA kormányzata ezért összpontosít most minden erőt a biztonságpolitika megreformálására, a nemzetközi kapcsolatok erővonalainak az amerikai érdekek szerinti átállítására, a kizsákmányolás fokozására, és a szabadságjogok átfogó, erőteljes korlátozására.

Ez év áprilisában jelentette be James Clapper, az NI (National Intelligence) igazgatója és Leon Panetta védelmi miniszter, hogy új amerikai hírszerző ügynökség alakult: a DCS, Honvédelmi Titkos Szolgálat (Defense Clandestine Service), amelynek fő feladata a külföldi amerikai kémtevékenység logisztikai erősítése, az egyes ügynökségek közötti jobb együttműködés kialakítása és az egyes célterületekre, mindenekelőtt a politikai döntések centrumaiba, illetve a tudományos és gazdasági irányítás szférájába történő eredményesebb behatolás. Az új szervezet nem mellékes feladata még a nyilvános diplomácia és a fedett kémtevékenység szorosabb összehangolása, és az ehhez szükséges személyi és felderítési feltételek biztosítása. Az új szervezettől elsősorban a hírszerzés általános működésének javítását, és az egymástól földrajzilag távol eső, vagy elhatárolt területek közötti folyamatos információáramlás feltételeinek kialakítását várják. Annak ellenére, hogy vannak hangok, amelyek az átszervezéssel kapcsolatban a kémtevékenység döntési pontjain keletkező zavaroktól tartanak, a CIA vezetése üdvözölte a kezdeményezést és a katonai hírszerzés tevékenységi szférájának kiterjesztését.

Az USA jelenlegi politikájához egyelőre tökéletesen illeszkedik a terrorizmusról kialakított - lényegében megfoghatatlan - ellenségkép, ami elfedi a háborús stratégia valóságos tartalmát. Időnként azonban olyan problematikus helyzet keletkezhet, mint jelenleg az amerikai rakétapajzs kelet-európai telepítésének indoklása egy Irán, vagy Észak-Korea felől várható támadással, ami annyira abszurd, hogy szinte nevetséges.

Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy rövidesen módosulás következik be a nyilvánosan használható ellenségkép tekintetében. A globális katonai mozgások tényleges célja eddig is az orosz akciótér beszorítása és az oroszok által elérhető nyersanyagbázisok fölötti ellenőrzés volt, miközben az USA csúcspolitikája megállás nélkül azt hangoztatta, hogy Oroszországot nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti. A republikánus elnökjelöltek gyűléseinek egynémelyikén azonban most már olyan nézet is hangot kapott, amely Oroszországot, mint első számú ellenséget jelöli meg, nem beszélve arról a tényleg elképesztő kérdésről, amely a legkomolyabb formában merült fel arról, hogy „mennyiben jogos" az, hogy a hatalmas szibériai terület természeti kincseit egyetlen ország birtokolja.

Orosz gesztusok

A Putyin irányításával talpra állt Oroszország ismét képessé vált arra, hogy érdekeinek érvényesítését az egész világon megjelenítse, ami önmagában gátat szab a korlátlannak hitt amerikai expanzió előtt. A moszkvai vezetés kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy az USA stratégiájának célja az orosz katonai akciózóna beszorítása, és az, hogy a terrorizmus elleni háború ürügyén katonai támaszpontok, különféle felderítő centrumok egész rendszerével az USA ellenőrzése alá vonja Oroszországot. A parttalan amerikai nyomulással kapcsolatban tíz évvel ezelőtt Putyin tréfálkozva jegyezte meg, hogy „Amerikának az a baja, hogy nincs ellenségképe" - ami persze a vicc mellett figyelmeztetés is volt. Amit akkor még nem gondolt senki, az néhány év alatt bekövetkezett: az orosz fegyveres erők ma minden eszközzel rendelkeznek Oroszország biztonságának megőrzéséhez és ahhoz, hogy globális dimenzióban is megvédjék érdekszférájukat. Az USA kénytelen tudomásul venni az orosz hadsereg állandó jelenlétét a világtengereken, ugyanúgy, mint azt a tényt, hogy Moszkva lépésről lépésre fokozza a katonai védelmi szférájának akciókörzetét. Az orosz fegyverzet-fejlesztésnek ismét prioritása van, ennek köszönhető, hogy a fegyverkezési versenyben Moszkva képes lépést tartani az USA-val, sőt több területen, például a tömegpusztító nukleáris rakéták, az űrfegyverkezés, vagy más speciális fegyverzetek esetében több szakértő szerint előnyre tett szert.

Az USA továbbra is azt a politikát követi, hogy a legélesebb amerikai-orosz fegyveres feszültségeket Európa területére lokalizálva védelmezi saját biztonságát. A korábbi időszakokhoz viszonyítva azonban lényeges változást jelent, hogy az Európán végigszántó gazdasági krízis mind nagyobb politikai bizonytalanságot jelez, ami egyelőre be nem látható következményekhez vezethet a NATO-államok társadalmi bázisán.

Ma nincs a világon az Egyesült Államokkal szemben álló katonai szövetség, és Oroszország is elveszítette a Szovjetuniót alkotó szövetségi köztársaságokat. Az USA ennek ellenére sokkal nagyobb erőket mozgósít az oroszok beszorítására, mint a Varsói Szerződés idején. Ennek köszönhetően Oroszország egyértelművé tette, hogy minden ellene irányuló támadásra a támadást indító ország területére mért válaszcsapással fog reagálni, sőt az úgynevezett Ivanov-doktrína alapján fenntartja magának a jogot, hogy kiélezett helyzetekben megelőző katonai akciót indítson saját biztonsága védelmében.

Oroszország korábban kinyilvánította, hogy amennyiben nem sikerül megállapodásra jutni az USA-val az európai rakétatelepítés kérdésében, Oroszország egyoldalúan kilép a fegyverzetkorlátozás területén korábban megkötött határozatokból. Az sem titok, hogy az elmúlt évben létrehozott orosz űrparancsnokság néhány éven belül - a tervek szerint legkésőbb 2020-ra - képes lesz az egész Földre kiterjedő hadműveletek irányítására és végrehajtására.

A katonai helyzet jelenlegi állását meggyőzően tükrözi Oroszország legújabb, nyilvánosságra hozott álláspontja az amerikai rakétapajzs európai telepítésével kapcsolatban. Néhány héttel ezelőtt Nyikolaj Makarov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke közölte, hogy amennyiben Oroszország úgy ítéli meg, hogy a telepítés közvetlen fenyegetést jelent az ország biztonságára nézve, az orosz hadsereg megelőző rakétacsapásokat mér az épülő kilövőbázisokra, és megsemmisíti a telepített katonai eszközöket. A vezérkari főnök hozzátette, hogy ehhez az orosz hadseregnek „nincs szüksége különösebb előkészületekre", hiszen a mobil bázisokról indítható ballisztikus Iszkander rakéták most is bármelyik pillanatban bevethetők. Az USA és a NATO katonai vezetői tisztában vannak azzal, hogy az északnyugati, kalinyingrádi körzetben minden előkészület már korábban megtörtént az orosz csapásmérő rendszerek aktivizálására, és az orosz felderítés folyamatosan ellenőrzi a Lengyelország és a Baltikum területén folyó katonai munkálatokat.

A rendkívül súlyosan kiéleződő katonai helyzet ellenére vannak jelei annak, hogy az orosz-amerikai politikai kapcsolatok egyelőre rendelkeznek bizonyos tartalékokkal a kialakult krízis feloldásához. Obama - meglehetősen furcsa körülmények között nyilvánosságra került - üzenete Putyinhoz pontosan erre utalt, amikor „nagyobb mozgásteret" kért a maga számára, megígérve, hogy újraválasztása esetén ezt rugalmasabb politikával fogja viszonozni. Ezt az ajánlatot Moszkva értékén kezeli - amit Putyin távolmaradása a NATO csúcsértekezletről határozottan reprezentál -, hiszen ez nem más, mint amolyan zsákbamacska-alku. Obama újraválasztásának esélyei ma sokkal gyengébbek, mint egy évvel ezelőtt, a közvéleménykutatások szerint mindössze 4 százalékkal vezet a republikánus jelölttel szemben, ami lényegében a kritikus hibahatár mértéke.

Obama kérése azért is meglepő, mivel Moszkva gesztusok egész sorával próbálta előre vinni a katonai megállapodások ügyét az elmúlt hónapokban. Az orosz diplomáciának döntő szerepe van az Irán és Észak-Korea körüli konfliktusok tompításában, a szíriai válsággal kapcsolatos nemzetközi egyeztetésekben (Moszkvában az elmúlt hetekben több tárgyalásra került sor az orosz vezetők és a szíriai ellenzék képviselői között), vagy az Uljanovszkban létesítendő és a NATO-t kiszolgáló átrakodó légibázisra vonatkozó megállapodásban. Ha az amerikai elnök mindezek ellenére képtelen a pozitív irányú elmozdulásra, ez belső pozícióinak végzetes gyengülésére utal. Ebben a helyzetben nem számíthat Oroszország további engedékenységére.

A rakétavédelmi pajzs támadhatja az orosz műholdakat

Az európai helyzet közvetlen összefüggésben áll a globális biztonsági szerkezet fő erővonalaival, a problémák itt merülnek fel a legélesebb formában.

A szocialista rendszerek összeomlása, illetve a közép-kelet-európai államok csatlakozása a NATO-hoz - annak ellenére, hogy létrejött az egységes társadalmi rendszerű Európa - nem segítette a földrész és az EU politikai, gazdasági és társadalmi problémáinak megoldását. A legkomolyabb feszültség arra vezethető vissza, hogy az EU és a NATO bővítése gyakorlatilag meghiúsította a nyugati szövetség egységes politikai arculatának kialakítását, ami pedig a régió versenyképességének alapvető feltétele. Az USA számára a nyugat-európai politika kizárólag a NATO keretei és érdekei szerint jelenik meg, a nemzeti érdekek háttérbe szorultak. Jól érzékelhető, hogy megroppantak azok a szerkezetek, amelyeket annak idején Kohl és Mitterrand alakított ki egy erős és egységes Nyugat-Európa megteremtése érdekében. A keleti és nyugati államok közötti fejlettségkülönbség már a kezdet kezdetén anomáliákat okozott a közösség életében, amit a Joschka Fischer német külügyminiszter által előterjesztett „kétsebességes Európa" koncepció jelenített meg, annak ellenére, hogy magát az elgondolást egy évtizeden keresztül szőnyeg alá söpörték. A jelenlegi válság azonban nem hagy időt a további hezitálásra, ezt tükrözi Németország határozott fellépése az európai krízis kezelésére. Egyelőre még mindig tartja magát az egységesítő megközelítés, de a reálfolyamatok minden jel szerint elvezetnek az unió kettészakadásához, az északi fejlett és a déli fejletlen régió koncepcionális szétválásához.

A kelet-európai államok betagozódása a NATO-ba, és stratégiai szembe kerülése a korábbi első számú partnernek és szövetségesnek számító Oroszországgal nemcsak új arculatot adott Európának, de alapvetően megváltoztatta Európa biztonsági helyzetét, a változások azonban nem a stabilitás erősítésének irányába mutatnak. Jelenleg, az európai válság elmélyülésének periódusában különösen problematikus helyzet alakul ki az amerikai rakétapajzs miatt Moszkvával kiéleződő feszültség és az európai államok azon alapvető érdeke között, hogy minél több területen fejlesszék Oroszországgal a gazdasági együttműködést.

Ezzel az ellentmondással az USA vezetése is tisztában van, de egyelőre nem látszanak a megoldás körvonalai. A közelgő amerikai elnökválasztás nem ad alapot gyors döntéshez. Moszkva jelenleg jogi garanciát kér arra, hogy a rakétapajzs nem irányul Oroszország ellen, ám az USA nem ért egyet ezzel a megközelítéssel.

Nagy valószínűséggel arról van szó, hogy Amerika a garanciális kötelezettségek tartományára vonatkozó orosz értelmezést nem fogadja el. Van ugyanis a rakétapajzs-telepítéseknek egy olyan vonatkozása, ami nem közismert. Az orosz hadsereg parancsnokságai által készített szakvélemények között a rakétavédelmi pajzs megítélése szempontjából döntő jelentősége van az űrparancsnokság által kialakított álláspontnak. Egy nemrégiben Moszkvában rendezett űrvédelmi konferencián Oleg Osztyapenko altábornagy, az űrparancsnokság vezetője kifejtette, hogy az amerikai rakétavédelmi pajzs telepítése elfogadhatatlan az orosz biztonságpolitika szempontjából, mivel egy új fegyverkezési hullámot indíthat el. Ennek oka pedig az, hogy a rendszer különböző térségekben telepített felderítő és vezérlő komponensei lehetővé teszik, hogy akár szárazföldi, akár tengeri bázisokról a rakétavédelmi pajzsnak nevezett rakétarendszer közvetlen támadást intézzen az orosz katonai műholdak ellen. Wolf Rüdiger, a német védelmi minisztérium államtitkára egy nyilatkozatában megerősítette, hogy a rakéták támadó funkcióinak fejlesztése jelenleg lényegesen rövidebb időt vesz igénybe, mint a kellő szintű védelem biztosítása, emiatt a rakétatelepítések fenyegető jellege jobban kihangsúlyozódik. Ugyanakkor fölhívta a figyelmet arra, hogy szükséges a rakétavédelmi pajzs létesítése, mivel a világon több mint 30 országban foglalkoznak különféle támadó rakétatípusok kifejlesztésével, és a biztonság nem érhető el a hatékony védelmi rendszerek létesítése nélkül.

Az orosz hadsereg arra készül, hogy az amerikai rakétaprogram folytatása esetén harckészültségbe helyezi az Iszkander-rakétákat, és ezzel egyidőben előkészületeket tesz a tér- és légvédelem akcióterületének kiterjesztésére, az ehhez szükséges új fegyverek rendszerbe állítására, ami azt jelenti, hogy az orosz rakéták célkeresztjébe kerül a rakétavédelmi pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol van telepítve.

Lehetséges, hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés. Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal, hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot jelent Európa biztonságára. resztjébe kerül a rakétavédelmi pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol van telepítve.

Lehetséges, hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés. Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal, hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot jelent Európa biztonságára.

Egy oroszbarát NATO-állam

Feltűnő dinamikával zajlik az amerikai és az izraeli tőke kivonulása (egyesek szerint menekülése) Európából, ami félelemmel és bizonytalansággal tölti el a térség államait. Bár az USA, Oroszország és Kína között létrejött egyfajta megegyezés az európai krízis enyhítésére, melynek értelmében Moszkva és Peking jelentős összegeket ruház be az európai országokban, a jövő teljesen bizonytalan. A válság bármikor olyan helyzetet eredményezhet, ami nem csak gazdasági, hanem politikai vonatkozásban is váratlan fordulatot jelentene. Köztudott, hogy néhány NATO-ország - elsősorban Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Görögország - erős gazdasági kapcsolatokat épített ki Moszkvával, és ezek további fejlesztése kölcsönös érdek. Ugyanakkor nem lehet tudni, hogy a gazdasági válság és a rakétavédelmi rendszer miatt egyre érzékelhetőbb politikai feszültség milyen mélységben zavarja meg Oroszország és Európa kapcsolatait. Pillanatnyilag az figyelhető meg, hogy Nyugat-Európa után most két kelet-európai állam, Csehország és Szlovákia is komoly lépéseket tesz az Oroszországgal történő gazdasági együttműködés fejlesztésére. Csehország kifejezetten hangsúlyt helyez a Moszkvával való kiegyensúlyozott viszonyok fenntartására, ennek köszönhető, hogy végül is nem járult hozzá az amerikai rakétavédelmi pajzs cseh területre történő telepítéséhez. Medvegyev elnök legutóbbi - fényes külsőségek között lezajlott - prágai látogatása során egy sor fontos gazdasági megállapodást írtak alá Prága és Moszkva között. A Dzurinda-kabinet éveit leszámítva, amikor az ország csatlakozott a NATO-hoz, Szlovákia sem mutatott ellenséges szándékokat Moszkva iránt, a jelenlegi miniszterelnök, Fico pedig kifejezetten lojális az orosz politikával szemben. Az az oroszellenes hangulatkeltés, ami nálunk úgyszólván megszokott és amelyhez a Fidesz-kormányzat korábban erős hátszelet adott, Szlovákiában, vagy Csehországban közbotránkozást váltana ki. Köztudott, hogy Fico miniszterelnökségének legelső intézkedése az volt, hogy azonnal hazahívta katonáit Irakból. A grúz-orosz konfliktusban elítélte Grúzia agresszióját, és a mai napig nem ismeri el Koszovó függetlenségét. Álláspontja más kényes nemzetközi problémák megközelítésénél is szinkronban van az orosz véleményekkel. Fico 2006-ban jelentette ki, hogy Szlovákia baráti kapcsolatokra törekszik Oroszországgal és Kínával, ezt mutatja, hogy miniszterelnökként kétszer kapott meghívást Moszkvába, az orosz miniszterelnök első helyettese, Viktor Zubkov pedig 2008-ban látogatott Szlovákiába. A két ország kapcsolatainak kiemelkedő eseménye volt Mevegyev elnök részvétele Pozsonyban a szlovák főváros felszabadításának 65-ik évfordulóján rendezett ünnepségeken.

A Fico-kabinet hivatalba lépése után megkezdődtek az egyeztetések az egyik legnagyobb európai logisztikai projektről, az orosz széles nyomtávú vasútvonal meghosszabbításáról Kassától Pozsonyon keresztül Bécsig. Fico előző miniszterelnöksége alatt írták alá az erre vonatkozó szándéknyilatkozatokat, de Radicova kormánya nem támogatta a tervet (Magyarországon 2010-ben ezért merült fel az építkezésbe történő bekapcsolódás gondolata, de a dolog elaludt, annak ellenére, hogy a MÁV és a GYSEV által nyilvánosságra hozott vélemények előnyösnek és fontosnak tartották a Záhony-Esztergom-Győr-Bécs vonal megépítését). Moszkva arra számít, hogy még ebben az évben tető alá kerülhet a projektre vonatkozó orosz-ukrán-szlovák-osztrák kormányközi megállapodás. A vasútvonal építési költsége kb. 420 milliárd euró, amibe nem számolták bele a terminálokat, a logisztikai infrastruktúrát, és az érintett négy ország vasúti hálózatának korszerűsítését.

A beruházás stratégiai jelentőségű, hiszen Európát összekötné Ázsiával. A tervek szerint ehhez csatlakozhatna be Németország, Svájc, Franciaország, Csehország, Magyarország és a Balkán-félsziget országainak vasúthálózata. A számítások szerint már az indulás periódusában is hatalmas mennyiségű, 20-30 millió tonna teheráru jutna el Európába. A szakértők nem zárják ki, hogy energiahordozók szállítására is sor kerül, de a fő cél a milliós nagyságrendű konténerforgalomlebonyolítása. A hosszadalmas, 40 napos tengeri szállítás helyett 15 napra csökken a teherfuvar ideje.

Mind Európa, mind Oroszország, sőt Kína szempontjából is nagy jelentősége van ennek a projektnek, ami a jelenleginél aktívabb összeköttetést biztosít az érintett térségek között. Szakértők szerint az ilyen kimondottan stratégiai jellegű kooperációk aktív alakítói a nemzetközi politikai viszonyoknak, és egy katonai konfrontációs helyzet óriási zavarokhoz vezethet. Nem véletlen, hogy a közelmúltban Németország és Oroszország vezetői hármas konzultációt tartottak a lengyel elnökkel. Megfigyelők szerint mind Németország, mind Oroszország szeretné, ha a lengyelek aktívan bekapcsolódnának a Moszkva-Berlin tengely gazdasági programjaiba. A tárgyalásokról érdemi közlemény nem jelent meg, de valószínűsíthető, hogy Lengyelország legalábbis elmozdult eddigi merev, majdhogynem oroszellenes álláspontjáról. A keleti kapcsolatok erősítése valamennyi EU-tagállamnak érdeke, mivel az unióban várható - akár drámai - változások teljesen új helyzetet teremthetnek Európában.

Magyarország hátat fordított?

Több nyugati politikai elemző mutat rá arra, hogy Európa problémáinak egyik fő oka a kelet-európai államok gyors beléptetése az EU, illetve a NATO szövetségi rendszerébe. A két dolgot nagyon is helyénvaló együtt említeni, ugyanis az amerikai stratégia szerint ezek nem választhatóak el egymástól. Durvábban fogalmazva: az USA céja mindenekelőtt az volt, hogy az Oroszországgal szembeni katonai hadszíntér területét legalább ezer kilométerrel kelet felé nyomva, az orosz határokhoz minél közelebbre helyezze át. Ennek rendelte alá a térségben végrehajtott demokratikus fordulatot, az új hatalmi berendezkedést és a gazdasági-pénzügyi kapcsolatrendszer teljes átállítását. Főként francia és német elemzők vetik fel, hogy minderre az előtt került sor, hogy Nyugat-Európa kialakíthatta volna önálló politikai arculatát. A keleti bővítés befagyasztotta ezt a folyamatot. A volt szocialista szövetségi rendszer beépítése a nyugati szisztémába új problémák, sőt feszültségek egész sorával fékezte az európai integrációt. Ennek egyenes következménye az, hogy Európa minden nagy gazdasági régió közül a legmélyebbre zuhant a globális válság örvényébe. A legoptimistább szakértők sem látnak esélyt arra, hogy a földrész drámai konfliktusok és súlyos megrázkódtatások nélkül ki tudjon lábalni a válságból. A rossz időben végrehajtott keleti bővítés igazából most üt vissza az unióra, és nagyon valószínű, hogy ez a csapás végzetes lesz. Európának nemcsak hogy önálló arculata nincs, de teljességgel képtelen arra, hogy megfogalmazza érdekeit, arról nem is beszélve, hogy képviselje, érvényesítse azokat. Az integráció és a közös politika szükségességének hangoztatása nem takarhatja el a valóságos folyamatot, ez pedig az Európai Unió szétesése, ami a görög krízissel visszavonhatatlanul megkezdődött. E folyamatban döntő szerepe lesz a német-francia álláspontnak, de minden jel arra mutat, hogy az északi és a déli régió szétválása elkerülhetetlen. Annak a vitának, amit a közmédia és néhány politikus ma felszínen tart a megszorítások és a növekedés dilemmájának kérdéséről, egyszerűen nevetséges, semmi teteje nincs, csak a közvélemény altatására szolgál, amit meggyőzően támaszt alá Merkel kancellár és az új francia elnök, Hollande első találkozója. A választóvonal nem itt, hanem a nemzetgazdaságok érdekeinek érvényesítése, és a globális hatalom diktátumainak történő behódolás között húzódik. E tekintetben csak néhány erős európai államnak van tényleges választási lehetősége, a többiek sorsát könyörtelenül megpecsételi a nemzetgazdaságok teljes összeomlása, a nemzeti szuverenitás elvesztése.

A keleti bővítés legfontosabb következménye az lett, hogy pillanatok alatt összeomlott az európai kollektív biztonsági rendszer. A NATO minden korábbi megállapodást keresztülhúzva benyomult a keleti térségekbe.

A Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és a térség piacosítása a nyugati gazdaság előtt még ideiglenesen sem enyhítette az imperialista világban terjedő válságfolyamatokat, viszont széttörte a volt szocialista tömb gazdaságait működtető nemzeti és nemzetközi struktúrákat, gyakorlatilag kivégezte a nemzetgazdaságokat és évtizedekre visszavetette a térség fejlődését. Soha ilyen két katasztrofális évtized, mint ami mögöttünk áll, nem volt Kelet-Európa történelmében. A szocializmus idején problémákkal terhelt, lassú, nem ritkán tévutakon járó, de mégis egyértelmű fejlődést mutató szovjet szatellit-államok többsége akkorát zuhant, hogy csak ezekben az években tudja feltornászni magát az életszínvonal, a reálkeresetek értékének 1980 körüli nívójára. A KGST keretén belül érvényesülő kiegyensúlyozott fejlődés helyett kialakult verseny néhány államban megbénította a gazdaságot és kilátástalan szituációt eredményezett. Több millió ember veszítette el munkahelyét, családok ezrei kerültek az utcára. Csak a múlt század első évtizedeivel összevethető a legszegényebb rétegek arányának növekedése. Közép-Európában kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek, és most már a nemzetbiztonságot fenyegető problémaként jelenik meg - főként Magyarországon és Szlovákiában - a több százezres, rohamosan emelkedő népességű cigányság kérdése.

Kelet-Európa politikusai súlyos döntések előtt állnak és kénytelenek mérlegre tenni a globalizmus, a nemzeti érdekek és a geopolitika realitásait. Minden megfigyelő egyetért abban, hogy a régió államai közül Magyarország van a legnehezebb helyzetben és egyelőre nem látni, hogy merre találhat kivezető utat. Egy orosz elemzés a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy „Magyarország már lényegében hátat fordított az uniós értékeknek és egyre inkább rákanyarodik egy konzervatív, nacionalista politika útjára".

Magyarország a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került azzal, hogy kormánya eleget próbál tenni a hitelezőknek, ugyanakkor hangoztatja az önálló döntésekhez való jogát, még ha ezek a döntések nem is tetszenek az EU-nak. Egyelőre azonban senki nem tudja, mi lesz a kimenetele ennek a politikának, hiszen sem a gazdasági, sem a pénzügyi területen nem látszanak a megoldás körvonalai. Az európai államok többsége bizonyos tartózkodással szemléli a budapesti kormány útkeresését, miközben a jelek szerint Brüsszel lényegében napirendre tért a magyar kérdés felett, és várakozó álláspontra helyezkedett a magyar döntésekkel kapcsolatban.

Az amerikai világstratégia válsága

Putyin - tavaszi nagy beszédeinek egyikében - kitért arra, hogy a posztszovjet korszak lezárása új szemléletmódot, új stratégiát és új politikát követel Oroszországtól. A változásról már most látszik, hogy egy új orosz ideológiai megközelítésen alapul, amely egyszerre tartalmazza a szovjet történelemmel vállalt bizonyos folyamatosság és egy merőben új világstratégia elemeit.

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy az oroszokkal nem lehet lenyeletni sem a gyengeség, sem a kisszerűség békáját. Oroszország teljes tudatában van a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem világtörténelmi jelentőségének és annak a - mostanában több nyugati filozófus és politológus által is hangsúlyozott - ténynek, hogy semmiféle mellébeszélés nem változtathatja meg azt a stratégiai igazságot, hogy a második világháborút az európai fronton nyerték meg, ami elsősorban Oroszországnak köszönhető. Az oroszok hatalmas harci erővel és mérhetetlen emberáldozattal zúzták össze a náci hadigépezetet. Ennek rendkívüli ideológiai hatása volt a háborút követően, amikor Európa népei úgy érezték, hogy a szabadságot a szovjet kommunizmus hozta meg számukra. Az azóta bekövetkezett nagy történelmi változások közepette a nyugati propaganda megpróbálkozik a második világháború átértékelésével is, ami lehetetlen vállalkozás. Az elmúlt évtizedekben nem történt egyetlen olyan esemény sem, amely ténylegesen utalt volna arra, hogy az amerikai hadsereg harci ereje fölülmúlja az oroszokét. Emmannuel Todd, a világhírű francia történész egy alkalommal arra az érdekes jelenségre világított rá, hogy a háború után minden lépés, amely „az amerikai hadsereget egyre közelebb vitte a konfrontációhoz Oroszországgal... csak az Egyesült Államok katonai sebezhetőségét mutatta". Todd a koreai és a vietnami háborút állítja elemzése középpontjába, de leszögezi azt is, hogy az öbölháborút az amerikaiak voltaképpen „egy mítosz ellen vívták - amelyet Irak hadserege testesített meg -, vagyis egy fejletlen, húszmilliós ország hadigépezete ellen".

Toddnak ez az érdekes szemléletmódja bizonyos magyarázatot ad az Egyesült Államok külpolitikájának mai csődjére, és az egypólusú világ stratégiájának gyors összeomlására. Különösen kényes problémák kerülnek előtérbe, ha - amint az az elmúlt húsz évben történt - az USA abszolút katonai fölényére hivatkozva próbáljuk megmagyarázni az amerikai politikát. A történelmi igazság ugyanis az, hogy az amerikai hadsereg soha nem került szembe hozzá mérhető harci erejű ellenféllel, és a konkrét háborús tapasztalatok nem igazolnak akkora stratégiai fölényt, amit az USA haditechnikai és logisztikai lehetőségei egyébként indokolnának. Ez a második világháború tengeri csatáira nézve a domináns amerikai fölény ellenére is igaz, nem beszélve a Jugoszlávia, Irak vagy Líbia elleni háborúkról. Tény, hogy a haditechnikai fölényre sikeresen építették a kis (saját) veszteséggel vívott háborúk elméletét, de egyelőre nem igazolódott be az, hogy mi történne - mondjuk - egy orosz hadsereggel vívott háború esetén. A háborúskodásnak ez a mindig fölényre épített koncepciója visszavezet az amerikai történelem kezdeti idejére, az indiánok elleni csatákig.

Az USA a mai napig képtelen szakítani ezzel a stratégiával. A katonai erőre alapozott világuralom koncepciójához valójában költenie kellett egy megfoghatatlan, de hatalmasnak látszó ellenfelet, a „nemzetközi terrorizmust". A terrorizmus létét és óriási veszélyét ugyan senki nem vonhatja kétségbe, de az ellene vívott harc nem klasszikus értelemben vett háború, a kisebb epizódokban aratott győzelmek, a sikeres hírszerzési és kommandós manőverek nem alapozzák meg egy hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát.

Ennél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a nemzetközi politikában az USA valóban - és sok tekintetben indokoltan - a legerősebb ország és a legerősebb hadsereg pozíciójában lép fel és nemcsak ellenségeivel, hanem szövetségeseivel is ez a viszony meghatározó eleme. Az erőszakos expanzionizmus igazi hozadéka az a hatalmas pénztömeg és profit, amit az USA gazdasági és pénzügyi birodalma realizál szerte a világon. Ám az is látszik, hogy Oroszország talpraállása óta a globális expanzió lefékeződött, az erővonalak összezavarodtak, aminek következtében egyre problematikusabb az amerikai külpolitika.

A gazdasági válság Európában máris úton van affelé, hogy beláthatatlan politikai konfliktusba csússzon. Az USA ebben a helyzetben - mivel tudatában van annak, hogy az európai változások közvetlen hatást gyakorolnak Amerika gazdaságára - nem igazán tudja föltalálni magát. Eddigi stratégiájának alapját - amit nemcsak ellenfeleivel szemben, hanem a NATO-n belül is érvényesített - egyértelműen az erőfölényre alapozott politikai presszió jelentette, ám ennek változatlan folytatását az Európában jelentkező éles politikai anomáliák értelmetlenné és lehetetlenné teszik. Ezért van reális lehetősége annak, hogy az amerikai és az izraeli tőke fokozatosan kivonul Európából. Politikai elemzők szerint ez felgyorsítja az EU szétesését, az északi és a déli régió egymástól való távolodását. A folyamat egyben a lélekharang megkondulását jelenti a leggyengébb országok fölött, amelyeket a nemzetközi tőke magára hagy és tehetetlenül zuhannak bele a teljes összeomlásba.

Nincs közös út

Az amerikai stratégiában egyelőre nincs érzékelhető változás. Nyilatkozatok, gesztusok természetesen vannak, ám ezek nem helyettesítik a szükséges új látásmódot. A jelek szerint Obamának nincs hátországa, vagy elszántsága semmiféle fordulatra, miközben az USA és Oroszország világstratégiája között akkora szakadék tátong, mint még soha a történelemben. Miközben Amerika képtelen szakítani az erővel összetartott politikai szövetségek és a folyamatos intervencióval történő pressziók koncepciójával, Oroszország teljesen megváltoztatta világszemléletét. Putyin határozottan jelentette ki, hogy a tömbpolitikának nincs jövője és Oroszország nem ideológiai határok szerint, hanem a különböző államok szuverenitásának talaján a közös érdekek alapján alakítja nemzetközi kapcsolatait. Amerikának nincs ereje sem szövetségi rendszerének bővítésére, sem a globális kizsákmányolással szemben szerveződő nemzetközi összefogás megfékezésére. Politikája ma már konkrét veszélyt jelent a legerősebb európai országok - mindenekelőtt Németország és Franciaország - nemzetközi aktivitása számára. Németország az első volt Európában, amelyik felismerte annak veszélyét, hogy az USA politikájának kritikátlan követése olyan következményekhez vezethet Oroszország Európa-politikájában, amelyek megrendíthetik Németország pozícióját. A Merkel-kormányzat azonban sem az USA, sem Oroszország irányában nem tudott új stratégiát kidolgozni. Ez tette lehetővé a Sarkozy által vezetett Franciaország nemzetközi aktivitásának látványos erősítését, ugyanakkor több jele van annak, hogy Franciaországot is megzavarta az új orosz világpolitikai koncepció.

A német-francia szövetség új dimenzióba lép, de a fordulatot új politikai garnitúrák fogják végrehajtani. Párizsban megtörtént a váltás és biztosra lehet venni, hogy a Merkel-korszak a legközelebbi választásokkal véget ér. A válságkezeléssel kapcsolatban a különféle nyilatkozatok ellenére nincs lényeges különbség a két ország nézetei között, mindkettőnek egyformán érdeke, hogy vezető politikai és gazdasági pozíciói ne sérüljenek az EU belső feszültségei miatt. Egészen bizonyos, hogy mind a német, mind a francia politika csak egy erős és koherens európai szövetség fenntartásában érdekelt, a passzív, működésképtelen ballasztokat így vagy úgy, rövidesen kidobálják az unió léghajójából, ami a jelenlegi konstelláció szerint akár az USA-val szembeni konfrontációhoz is elvezethet. Az unió vezetői most gondolkodnak egy olyan, civilizáltnak tűnő megoldáson, amely akár a két sebesség, akár az északi és a déli régió égisze alatt egyszerre osztaná meg és tartaná egyben a NATO-tömböt.

Nehéz megítélni a háborúval fenyegető nemzetközi konfliktusok, mindenekelőtt Irán és Szíria helyzetét. Oroszország kompromisszumokra építő aktív diplomáciája hozott érzékelhető eredményeket. Moszkva szorosan együttműködik az USA-val és más államokkal a nukleáris biztonság erősítése érdekében, de a fegyveres beavatkozást teljes mértékben ellenzi. A különböző diplomáciai erőfeszítések nyomán halványulni látszik egy Irán elleni amerikai-izraeli katonai fellépés esélye. Nemrég több magas rangú izraeli katonai vezető is úgy nyilatkozott, hogy valószínűleg nem kerül sor háborúra, bár az intervenció kérdése változatlanul asztalon van. Az orosz vezetők több tárgyalást folytattak a szíriai ellenzék képviselőivel és Asszad elnökkel is. Az orosz külügyminisztérium friss állásfoglalása aggodalommal állapítja meg, hogy nem látszik reális esély a szíriai vezetés és az ellenzék közötti tárgyalások folytatására. Lavrov külügyminiszter hangsúlyozta, hogy Oroszország az ENSZ-ben nem fog támogatni olyan „gumihatározatot", amely lehetőséget ad a félreértelmezésre, amint az Líbia esetében megtörtént. A szíriai helyzet kezeléséhez teljes konszenzus szükséges - állapította meg. A közel-keleti térséget illetően Putyin külpolitikai programjában megállapította, hogy valós lehetőség mutatkozik arra, hogy Oroszország teljes mértékben megőrizze vezető pozícióját, mivel a térségben „sok barátja van". Külön hangsúlyozta, hogy „figyelembe véve szoros kapcsolatunkat az izraeli és palesztin vezetőkkel", az orosz diplomácia fokozza erőfeszítéseit a békefolyamat erősítése érdekében.

Az új orosz világstratégia a Kínával közösen létrehozott, teljesen új típusú globális szövetségek mutatják, amely a résztvevő államok kölcsönös érdekei alapján szerveződik. A két nagyhatalom által alkotott két reprezentatív szövetség az eredetileg Szovárvány Szövetség nevet viselő tömörülés, a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika), és a Sanghaji Egyezmény Szervezete (SCO) nevű stratégiai szövetségi rendszer, amelyben Oroszország és Kína mellett négy korábbi szovjet köztársaság: Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán és Üzbegisztán foglal helyet. Ez a szövetség a gazdsági, tudományos és kulturális kapcsolatok mellett közös biztonságpolitikai együttműködést is folytat és tevékenységének részét képezik bizonyos haditechnikai kooperációk is. A Sanghaji Egyezmény nyitott szövetség, melynek munkájában megfigyelőként évek óta részt vesz Mongólia, Irán, India és Pakisztán is. Az elmúlt évben Kínában tartott csúcstalálkozón egy sor gazdasági téma mellett közös koncepciót fogadtak el a terrorizmus, a szeparatizmus és az extremizmus elleni fellépésről.

Oroszország jelenleg nem tagja egyetlen katonai szövetségnek sem, és partneri együttműködésre törekszik a Föld minden régiójával. A részvételével működő, hatalmas régiókat átfogó szövetségi szervezetek minden tekintetben túlmutatnak a korábbi időszakok tömb- és ideológiai szemléletén és a tényleges érdekeken, valamint a geopolitikai realitásokon alapulnak. Mindez egyértelműen mutatja az új orosz világstratégia fő vonalát. Az USA stratégiai aktivitása egyelőre nem mozdult el a korábbi amerikai koncepcióról, bár a legutóbbi hónapokban Washingtonban is megfogalmazódott, hogy a NATO szervezetét „rugalmasabbá" kellene tenni, ami egyrészt lehetővé tenné kisebb, lazább, adhoc jellegű, és célorientált ideiglenes szövetségek létrehozását, akár nem NATO-tagállamok részvételével is, másrészt módot nyújtana a tagállamok közötti különbségek áthidalására. Emellett a NATO legutóbbi csúcstalálkozóján a tagállamok egyetértettek a katonai doktrínák módosításának szükségességével.

A két domináns világstratégia egyelőre nem közös úton halad.

VIRÁG ANDRÁS (http://camp.blog.hu)

Utoljára írjuk le, mert nemsokára 3 

évi börtön jár érte:

Nincs sok jövője egy manipuláló, 

kettős mércéjű, pénzhatalom-

érdekű EU-nak

Hollande megválasztása után némileg megváltozott az EU, s Magyarország megítélése is kedvezőbb lett. Ám nem felejthetjük el mi történt az előző félévben, s azt sem, hogy a bírálókat ,,elmeszelik”!

EU kritika? Betiltva!

Május 17, 2012 radicalpuzzle.blog

Amikor a parlament elkezdte tárgyalni új Büntető törvénykönyv (Btk.) tervezetét. Az új szabályozás ismertetőjét hallgatva a gyanútlan szemlélődő már-már kezdi azt hinni, hogy a dolgok legalább e tekintetben jó felé indulnak, hogy az új kódex a korábbival ellentétben végre nem a bűnt, hanem az azt elszenvedők jogait helyezi előtérbe, de aztán a törvény olvasgatása során ráakad az új Btk. 336. paragrafusára... (...)

„Aki nagy nyilvánosság előtt a köznyugalom megzavarására alkalmas módon az Alaptörvény jogszabály, Magyarország nemzetközi kötelezettsége, vagy Magyarország által kötelezően alkalmazandó európai uniós jogi aktus ellen, vagy az ezek alapján működő bírósági vagy hatósági rendelkezés ellen, általános engedetlenségre uszít, 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

A törvény parlamenti ismertetője kapcsán Répássy államtitkár úr ezt a paragrafust valahogy elfelejtette megemlíteni, valahogy nem érezte fontosnak erre is felhívni a figyelmet. Pedig a fenti szabályozás több mint fontos, mondhatnánk lényegbevágó, hisz ha az a végső szövegben is bennmarad, akkor Magyarországon lényegében megtiltható és börtönnel szankcionálható minden olyan megmozdulás, minden olyan szélesebb körben hozzáférhető vélemény, ami az Európai Unió által ránk erőszakolt törvényeket kritizálni meri, ami a számunkra hátrányos diktátumok ellen emeli fel a szavát.

A paragrafus szövegét többször átolvasva nem kell nagy jogi szakértőnek lennünk ahhoz, hogy észrevegyük, ez egy tipikus gumitörvény, amit szándékosan többféle módon lehet majd értelmezni, mindig úgy, ahogy azt a hatalom érdeke éppen megkívánja. Így aztán erre hivatkozva ezentúl betiltható lesz minden EU ellenes demonstráció, minden olyan szélesebb körben is megismerhető szónoklat, írás, nyilatkozat, ami az Európai Unióból való kilépést szorgalmazza.

És ami talán a legfontosabb

2014. május 1-jén lejár a magyar termőföld külföldiek által történő megvásárlására vonatkozó moratórium. Ezt követően ha valaki kiáll a magyar föld védelmében, ha valaki tiltakozni mer a magyar föld eladása ellen, az bűncselekményt követ el, azt minden további nélkül börtönbe zárhatják.

A szerző szerint ez lesz a szép új világ. Anno a Szovjetuniót nem volt szabad bírálni, most az EU-t. Anno mi voltunk a legvidámabb barakk, most pedig mi vagyunk a legszánalmasabb gyarmat.

A szerkesztő megjegyzése: Utoljára csinálunk még egy cikis, vélemény- és sajtószabadságot tartalmazó összeállítást az EU-ról. Ezzel búcsúzunk is a témától, mert nem foglalkozunk egy diktatórikus EU-val, amíg börtönnel fenyegetnek.

Na ez is az inkvizíciós törvények alá tartozik, a hollókoszttal 

együtt nő a szent tehenek csordája.

Drábik János: Günter Grass 

lelkiismeretfurdalása

A Nobel-díjas német írót, aki az írókat, költőket és az irodalommal foglalkozó szakembereket tömörítő PEN-Klub németországi szervezetének a tiszteletbeli elnöke, nem fosztották meg ettől a tisztségétől a szervezet 2012. május 12-én tartott közgyűlésén. Szenvedélyes vita után döntöttek a közgyűlés résztvevői úgy, hogy az indítványt elutasítják. A közgyűlésen megjelent több, mint száz német író és költő megállapodott, hogy nem foglalkoznak Günter Grass nemzetközi vitát kiváltó versének tartalmi vonatkozásával.

A Nobel-díjas író „Amit el kell mondani" című versében aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a magát a nemzetközi ellenőrzés alól kivont Izrael, amely egyre több nukleáris fegyverrel rendelkezik, megelőző csapást fontolgat Irán ellen és ezzel az egész világ békéjét fenyegeti. A nyolcvannégy éves író bírálja Németországot is, amiért eladott Izraelnek tengeralattjárókat, amelyeket fel lehet szerelni atomrobbanófejjel is ellátott közepes hatótávolságú rakétákkal. A verset egyszerre publikálta a német Süddeutsche Zeitung, az amerikai New York Times és az olasz La Republica. A németországi zsidó közösségeket összefogó szervezet elnöke Dieter Graumann, Grass versét erőszakos pamfletnek nevezte, amely démonizálja Izraelt.

Élesen reagált Netanjahu izraeli miniszterelnök is, aki szégyenletesnek nevezte, hogy a német író azzal az Iránnal említi Izraelt egy lapon írásában, amely ‘tagadja a holokausztot' és ‘Izraelt megsemmisítéssel fenyegeti'. Netanjahu arra is emlékeztet, hogy Günter Grass hosszú időn át elhallgatta, hogy a második világháború idején a Vaffen-SS tagja volt. Ezt a tényt Günter Grass 2006-ban tárta fel ‘Hagymahántás közben‘ című könyvében.

Grass így ír:

„Nem hallgatok többé,

mert elegem van a nyugat

képmutatásából;

remélem, hogy sokan megszabadulnak a

hallgatástól,

a felismerhető veszély okozóját

az erőszakról való lemondásra szólítják fel,

és egyúttal megkövetelik,

hogy az izraeli atompotenciál,

és az iráni atomlétesítmények

akadálytalan és állandó ellenőrzését

végző nemzetközi testület működését

mindkét ország kormánya engedélyezze."

Éli Jisáj izraeli belügyminiszter is megszólalt, és bejelentette: Günter Grass ki lesz tiltva Izraelből. Izraeli részről rossz néven vették, hogy Európában egyre többen egyenlőség jelet tesznek Izrael és Irán közé. Azt feltételezik, hogy Izrael meg akarja semmisíteni Iránt. Günter Grass politikai célja versével az volt, hogy megtörje a csendet az Izraelnek eladott német tengeralattjárók ügyében. Iráni részről utaltak a Politikai Tanulmányok és Kutatások Arab Központjának (Arab Center for Research and Policy Studies, ACRPS) az egyik felmérésére. Eszerint a válaszadók 51%-a vélte úgy, hogy az arab világra nézve Izrael jelenti a legfőbb fenyegetést. 22% szerint pedig a legnagyobb fenyegetés az Egyesült Államok.

A szociáldemokrata irányzatú berlini Friedrich Ebert Alapítvány közvélemény-kutatási adatai szerint az európaiak több mint 50%-a úgy gondolja, hogy a cionista rezsim jelenti a legsúlyosabb fenyegetést a globális biztonságra. A 2011-ben végzett felmérésben az is benne volt, hogy az arab közvélemény az arab biztonságra leselkedő harmadik legnagyobb veszélyforrásnak Amerika és Izrael után Iránt tartja.

A közvélemény-kutatók szerint az európaiaknak a lényeget illetően megegyezik a véleményük az arabokéval, vagyis Izrael a legkiszámíthatatlanabb állam a világon. Günter Grass háborúellenes költeménye árnyalt, mégis jól érzékelhető tendenciát jelez a mai Németországban. A történész Dan Diner ezt „a felmentés kivetítésének" nevezi. Azáltal relativizálják a Holokausztot, hogy Izraelt azonosítják a náci Németországgal. Günter Grass versében egy izraeli nukleáris támadás iráni túlélőjének helyébe képzeli magát. Grass egyértelműen figyelmeztet, hogy a nukleáris hatalommá vált Izrael sokkal inkább veszélyezteti a törékeny világbékét, mint Irán. A nyolcvannégy éves író megemlíti, hogy azért nem tiltakozott korábban, mert a német nemzethez való tartozás ezt megtiltotta neki. Minden német, aki nem hallgat Izrael nukleáris programjáról, antiszemitizmussal vádolható.

Grass szerint a német kormánynak az a döntése, hogy Németország elad egy hatodik német gyártmányú Dolphin tengeralattjárót Izraelnek, felelőssé teszi egy olyan bűn elkövetésében, amely reálisan előre látható és ezért nem mentegetőzhet a szokásos okokkal. Itt feltehetően azokra az érvekre céloz, amelyekre a németek a holokauszttal kapcsolatban szoktak hivatkozni. Ezért érezte úgy Günter Grass, hogy meg kell törnie a csendet, amely esetleg neki, mint írónak az utolsó szava lesz. Megszólalásától azt várja, hogy ez másokat is rábír arra, hogy ne hallgassanak tovább Izrael nukleáris fegyvereiről.

Josef Joffe azt írta a Die Zeit című hetilapban, hogy Grass verse sokkal inkább saját maga mentegetéséről szól, semmint az Izraelnek eladott német tengeralattjárókról. Tom Segev izraeli történész a Der Spiegel című német hetilapban egyenesen azt írja, hogy a vers inkább arra hívja fel figyelmünket: Grass hosszú ideig elhallgatta, hogy a Waffen-SS tagja volt. A vers közreadása bizonyos fokú haragot fejez ki Izraellel szemben, amit sok német egyre inkább érez, legyen az megalapozott vagy se. Ez Izrael elmúlt évtizedben bekövetkezett erőteljes jobbratolódására adott válasz a német közvélemény részéről.

Németországban is új fejlemények vannak. Bizonyos fokig a holokauszt veszített jelentőségéből az elmúlt években. Egyre több német inkább áldozatnak tekinti magát és nem elkövetőnek. Például 2009 januárjában, amikor folyt a Gáza elleni háború, a németek beállítódása jelentékenyen megváltozott. A megkérdezetteknek közel a fele úgy látta, hogy Izrael agresszív ország és csak egyharmaduknak volt az a véleménye, hogy Németországnak különleges felelősséget kell éreznie Izrael iránt. A németek 60%-a nyilatkozott úgy, hogy nem terheli őket különleges felelősség Izraellel szemben. A fiatal németek, valamint az egykori NDK-ban élők körében körében ez az arány, még ennél is magasabb volt.

Fokozza az Izraellel szembeni ellenérzéseket az, hogy a németek úgy érzik: nem mondhatják meg őszintén mit gondolnak. Erre Günter Grass is utal versében. Fokozatosan annyi neheztelés gyülemlett fel Izraellel szemben, amely bizonyos ponton ki is robbanhat. Elképzelhető, hogy Grass verse az elkövetkező hónapokban olyan közéleti vitát eredményez, amely mélyrehatóan elemzi Németország különleges viszonyát Izraelhez. Angela Merkel nem kommentálta Grass versét. A német kancellár erősen elkötelezett a zsidó államnak és a német társadalom részéről egyre nagyobb nyomás nehezedik rá.

2011-ben Németország megszavazta azt az ENSZ határozatot, amely felszólította Izraelt, hogy állítsa le a megszállt Palesztin területeken az új telepek létesítését. Ez már szokatlan lépés volt Berlin részéről. Ugyanebben az évben Németország elutasította az ENSZ-ben a palesztinok önálló államiságára vonatkozó igényét. A németek 84%-a viszont támogat egy ilyen palesztin igényt, és 76%-uk pedig úgy gondolja, hogy Németországnak ezt aktívabban kellene elősegítenie. Ez az arány nagyobb, mint amit a franciák és a britek körében mértek a közvélemény-kutatók.

Egy Irán elleni izraeli katonai támadás töréshez vezethet Németország és Izrael viszonyában ahhoz hasonlóan, ahogyan Németország és az Egyesült Államok viszonyában is feszültség keletkezett az iraki háború miatt. Egy Irán elleni támadás tovább csökkentené a német közvélemény Izrael iránt érzett még megmaradt rokonszenvét. Vannak, akik úgy látják, hogy Günter Grass valójában nagyon enyhe hangú bírálatot gyakorolt. Sokkal keményebb hangot is megüthetett volna. Mi azonban úgy látjuk, hogy Günter Grass nagyon is bátor volt, amikor megszólalt és leküzdötte azt a félelmét, hogy antiszemitizmussal fogják megvádolni az igazság kimondásáért. Megmutatta, hogy vállalni kell adott esetben az antiszemitizmus bélyegét is, mert ha valaki csupán ettől való félelmében nem mondja ki az igazat, az maga is cinkossá válik.

Grass lerántotta a nyugat egészének a képmutató magatartásáról is a leplet. A demokráciát és jogállamiságot hirdető nyugat ugyanis szó nélkül elnézte, hogy Izrael az érvényes nemzetközi jog megszegésével hatalmas atomarzenált halmozott fel. Ugyanakkor kettős mércét alkalmazva azt az Iránt vádolja atomfegyverkezéssel, amelyik egyrészt alávetette magát a nemzetközi ellenőrzésnek, másrészt bizonyíthatóan nem gyárt nukleáris fegyvereket, és még sokáig nem is lehetősége rá, hogy ezt megtegye. A nyugat ezzel tisztában van. Mégis Izrael és az Izraelt támogató Egyesült Államok nyomására - kettős mércét alkalmazva - kemény szankciókat és gazdasági embargót léptetett életbe Irán ellen. Günter Grass volt az, aki bátor megszólalásával kimondta: A nyugat ezt a fajta kettős mércét többé nem alkalmazhatja, ha meg akarja őrizni maradék tekintélyét és erkölcsi tartását.

  Drábik János: Kiszivárogtak a Putyin–

Netanjahu megállapodás titkos részletei

Israel Samir fordította le és hozta 

nyilvánosságra

2012. augusztus 13-án az izraeli kormány rendkívül fontos hatalmi jogosítványokkal ruházta fel Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt. Az új hatáskörök alapján a kormányfő jelen lehet valamennyi miniszteri kabinetülésen és tetszése szerint napirendre tűzheti javaslatait. Emellett megsemmisítheti miniszterei döntéseit, érvénytelenítheti a szavazások eredményeit, és korlátozhatja bármelyik kormánytag szavazati jogát. A változások lehetővé teszik a kormányfő számára, hogy megtiltsa az elfogadott döntések végrehajtását, vagy azokat elhalaszthatja.

Ezt a rendkívüli felhatalmazást a kormány nagy többséggel fogadta el. Az izraeli politikai elit azonban bírálja. Az ellenzéki munkapárt vezetője, Shelli Jahimovics azt kifogásolta, hogy Netanjahu gyakorlatilag érdemi vita nélkül viheti majd keresztül akaratát. Fenntartásai voltak a miniszterelnöki hivatal jogtanácsosának is, amelyet a miniszterelnöki hivatal azzal utasított el, hogy a változtatások célja a kormányzás minőségének javítása. A kivételes kormányfői hatalom arra utalhat, hogy a Netanjahu kormány mégiscsak megvalósítja azt a szándékát, hogy támadást intéz Irán atomlétesítményei ellen.

Tel Aviv már hosszabb ideje azt hangoztatja, hogy Irán nukleáris programja Izrael létét veszélyezteti. A tervezett Irán elleni támadást azonban eddig az Egyesült Államok sem támogatta, ehelyett szankciók életbeléptetését ajánlotta. A szigorú Irán elleni embargó hatása érezhető az országban, ahol már alapvető élelmiszerekből, sőt még benzinből is hiány van.

Egyes elemzők szerint a katonai csapással való fenyegetőzés most is csak nyomásgyakorlást jelent. Izrael valójában még mindig nem döntötte el, hogy megtámadja-e Iránt, mert számításba vette, hogy ebből nagy méretű háború alakulhat ki, amelynek során Izraelt számos irányból érné támadás.

A Jediót Ahnorót nevű izraeli lap 2012. augusztus 10-én azt írta, hogy Netanjahu és védelmi minisztere, Ehud Barak, amellett van, hogy Izrael még a novemberi amerikai elnökválasztás előtt mérjen katonai csapást az iráni atomlétesítményekre, de a lap szerint a két vezető politikus ehhez nem rendelkezik a szükséges támogatással, sem a hadsereg, sem a biztonsági kabinet részéről.

Mitt Romney, az amerikai republikánus párt elnökjelöltje támogatná Izraelt, ha a Zsidó Állam úgy döntene, katonai erőt kell bevetnie Irán nukleáris programjának a leállítására. Dan Senor, Romney nemzetbiztonsági tanácsadója úgy fogalmazott: ha Izraelnek cselekednie kellene, akkor Mitt Romney tiszteletben tartaná a döntést.

Jevgenyij Primakov, volt orosz miniszterelnök, a Rosszijszkaja Gazéta című lapnak adott interjújában kifejtette:

„Elképzelhető, hogy Izrael légicsapást mér Irán nukleáris berendezéseire, de ennek csekély hatása lesz Iránra, és arra fogja ösztönözni Teheránt, hogy békés nukleáris programját megváltoztatva atomfegyvereket állítson elő.”

Az Egyesült Államok nem akarja, hogy az elnökválasztás előtt egy ilyen támadásra kerüljön sor, ezért mérsékletre inti Izraelt. Tudnunk kell azonban, hogy mind az amerikai, mind az izraeli kormányban vannak olyan befolyásos erők, amelyek különböző álláspontokat képviselnek. Primakov, aki nemcsak az orosz kormány élén állt, hanem közel-keleti szakértő is, úgy látja, hogy egy támadást követően Irán két év alatt pótolná veszteségeit. Ezt követően azonban kilépne az Atomsorompó Egyezményből (Nuclear Weapons Non-proliferation Treaty) és hozzáfogna saját tömegpusztító-fegyvere kifejlesztéséhez. Irán aláírta az Atomsorompó Egyezményt és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IEAE, International Atomic Energy Agency) rendszeresen a helyszínen ellenőrzi a betartását.

Az Egyesült Államok hírszerző szervezetei által közösen készített nemzetbiztonsági hírszerzői becslés (National Intelligence Estimate, NIE) szerint Teherán már 2003-ban leállította nukleáris fegyverkezési kísérleteit és azóta csak az atomenergia békés felhasználásával kapcsolatos kísérleteket folytat.

A Jediót Ahronót tudósított arról is, hogy Izrael számos katonai vezetője ellenzi az Irán ellen tervbe vett megelőző csapásmérést. Többen közülük csak akkor támogatnának egy ilyen akciót, ha Irán legfőbb vezetője, Ajatollah Khamenei, bejelentené, vagy pedig a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei állítanák, hogy Irán nagyszabású nukleáris fegyverkezési programba fogott. Megint vannak más izraeli vezetők, akik csak akkor támogatnának egy Irán elleni akciót, ha azt az Egyesült Államokkal közösen hajtanák végre. Ezt az elgondolást támogatja Meir Dagan és Efraim Halevi, a Moszad két nyugdíjba vonult vezetője, valamint Gabi Ashkenázi, az izraeli hadsereg korábbi vezérkari főnöke.

Benny Gantz tábornok, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, kulcsfontosságú szereplő Izrael védelmi politikájának az irányításában. Ő mindig reális lehetőségként számolt egy támadás végrehajtásával. Ugyanakkor mindig kiszivárogtatta: Tudatában van annak, hogy még egy sikeres támadás sem lenne képes leállítani Irán nukleáris programját. Hozzátette: egy ilyen támadás esetén számolni kell jelentős geopolitikai következményekkel. Ehud Barak védelmi miniszter, nyomban intézkedett, hogy ez a tudósítás többé ne hangozzék el az izraeli tömegtájékoztatásban.

Megfigyelők szerint valójában csak Bibi Netanjahu és Ehud Barak az a két izraeli vezető, aki határozottan szorgalmazza az Irán elleni támadást. A kérdés csupán az: hogyan képes Netanjahu elrendelni egy támadást, ha a legtájékozottabb izraeli vezetők tisztában vannak azzal, hogy egy Irán elleni csapás mindössze hat hónappal halasztaná el Teherán nukleáris programját, ahogyan azt az amerikai hírszerző szolgálatok többször is megállapították. Ugyanezek a tájékozott izraeli vezetők azt is tudják, hogy egy ilyen támadás arra kényszerítené Teheránt, hogy változtasson jelenlegi önmérsékletén és többé ne vesse alá magát a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség korlátozásának és folyamatos ellenőrzésének. Teherán ezt követően valóban belefogna egy nukleáris fegyverkezési programba.

Sokan kételkednek abban, hogy Izrael támadást indítana Irán ellen Washington előzetes beleegyezése és támogatása nélkül. Oroszország, Kína és Pakisztán világosan látja, hogy milyen munkamegosztás van ebben a vonatkozásban Washington és Tel-Aviv között. A Jerusalem Postban olvashattuk Ira Sharkansky-nak, a Hebrew University politikatudományi professzorának az írásában, hogy a Moszad korábbi főnöke szerint Izraelnek nem szabad és nagy valószínűséggel nem is fogja Iránt megtámadni Amerika beleegyezése nélkül.

Vannak, akik abból indulnak ki, hogy az izraeli hadsereg már kellően felkészült és rendelkezik olyan alternatív támadási utakkal, amelyekkel ki lehet kerülni Irakot. Tudni vélnek olyan tervekről is, amelyek megingathatják a Hezbollah helyzetét Libanonban. A globális médiában is olvashattunk arról, hogy az úgynevezett „bunker busters” bunkerrobbantó bombák képesek behatolni a legmélyebb betonlétesítményekbe is, és megsemmisíteni az odatelepített nukleáris berendezéseket.

Ide tartozik az a Der Spiegel német hetilapban megjelent információ is, hogy Izrael atomrobbanófejjel ellátott rakétákkal szereli fel Németországból származó tengeralattjáróit. A 2012. június 3-i számban ez olvasható:

„Németország segít Izraelnek a nukleáris csapásmérő erő kiépítésében.”

A berlini vezetés azt állítja, nincs tudomása arról, hogy német gyártású tengeralattjárókat atomfegyverekkel szerelnek fel Izraelben. Ugyanakkor a német védelmi minisztérium több korábbi magasrangú tisztségviselője a lapnak elmondta:

„Mindig is abból indultak ki, hogy Izrael atomfegyverekkel szereli fel a német gyártású tengeralattjárókat.

Ehud Barak, Izraeli védelmi miniszter pedig kijelentette:

Németország büszke lehet, hogy sok évre biztosította Izrael fennmaradását”.

Izrael az 1990-es évek vége óta vásárol német tengeralattjárókat. Eddig három Delfin osztályú búvárhajót szerzett be. Az első kettő vételárát a berlini kormány átvállalta, a harmadik megvásárlásához pedig 50%-kos támogatást nyújtott. További három tengeralattjáró megvásárlásáról is folynak a tárgyalások. A hatodik tengeralattjáró megvásárlásáról 2012. márciusában állapodtak meg. A szerződés szerint a berlini kormány átvállal a hajó árából 135 millió eurót a költségvetés terhére. Ez a vételár egyharmadát jelenti.

A Delfin típusú hajókat közepes hatótávolságú rakétákkal is fel lehet szerelni. A Der Spiegel cikke szerint egy titkos fejlesztésű hidraulikus berendezéssel lehet kilőni az atomrobbanófejjel ellátott rakétákat a német tengeralattjárókról. A Der Spiegel arról is beszámolt, hogy 2011. nyarán a szerkesztőség kapott egy diplomáciai táviratot a Tel-Aviv-i amerikai nagykövetségtől, amely megállapítja, hogy az Izraelnek nyújtott német tengeralattjáró-vásárlási támogatás a náci korszak rémtetteinek a jóvátételét célzó programok közé tartozik.

A Der Spiegel szerint a berlini kormány a tengeralattjáró megvásárlásához nyújtott támogatásért cserébe azt kérte Izraeltől, hogy módosítsa a megszállt palesztin területeken követett lakótelep-építési politikáját. A Netanjahu kormány azonban eddig egyetlen német kérésnek sem tett eleget.

A jelek szerint Izrael erőteljesen készül egy esetleges fegyveres konfliktusra. A legfontosabb kérdés azonban mégiscsak az, hogy mennyiben akarja kihasználni az izraeli vezetés céljai elérésére az amerikai elnökválasztást. Egy választás előtt végrehajtott támadás arra kényszerítené a Fehér Házért versengő két politikust, hogy egymást túllicitálja Izrael támogatásának a kérdésében. A választásokat eldöntő szupergazdag pénzemberek várhatóan azt az elnökségre pályázót támogatják, aki több támogatásban részesíti Izraelt.

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, továbbá az amerikai hírszerzőszolgálatok nemzetbiztonságról adott becslése (NIE), valamint az izraeli hírszerző szervezetek valamennyien tudják, hogy Iránnak nincs nukleáris fegyverprogramja. Moszkvának több ezer mérnöke és atomszakértője dolgozik Iránban az ott épülő atomerőműveken, valamennyien állítják, hogy Irán nukleáris programja békés és Teherán nem folytat kísérleteket atombomba előállítására.

Izrael viszont ténylegesen nukleáris hatalom, de soha nem ismerte el ezt hivatalosan és így nem is csatlakozott az 1968-ban elfogadott atomsorompó-egyezményhez (Non-proliferation Treaty). Irán, amelyik viszont aláírta ezt az egyezményt és betartja annak a rendelkezéseit, nem rendelkezik semmiféle atomfegyverrel. Számos országnak, így Japánnak, Dél-Koreának és Brazíliának is van olyan nukleáris ipari háttére, hogy belekezdhetne atomfegyver előállításába, mégse teszi ezt. Mindez azt erősíti meg, hogy Izrael félti Irántól jelenlegi monopolhelyzetét a Közel-Kelet térségében. Már azt is veszélynek érzi, ha Irán az atomenergia békés felhasználása terén fejlett országgá válik. Ebben az esetben ugyanis szükség esetén úgy dönthet, hogy védelmi célból mégis kifejleszt nukleáris fegyvereket.

Egyelőre úgy tűnik, hogy Obama, legalábbis az elnökválasztásig, nem ad szabad kezet Netanjahunak. Ettől még nem lehet kizárni egy másfajta lehetőséget sem, amit az amerikai tömegtájékoztatásban úgy neveznek, hogy vagyis egy ‘októberi meglepetés’. Az óvatosságáról ismert Obama azonban nagy valószínűséggel nem él ezzel a meglepetéssel. Netanjahu természetesen azt szeretné, ha Washington végezné el az ő érdekében a piszkos munkát, mert arra Izrael egyedül nem képes. Ezt nemcsak Netanjahu tudja, de az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, Benny Gantz tábornok is. Ezért Netanjahu valójában Mitt Romney győzelmére spekulál.

Ha Eurázsia térségének egészét vesszük közelebbről szemügyre, akkor világosan látjuk, hogy az iráni nukleáris fenyegetésre való hivatkozás csak átlátszó ürügy. Az érdekeltek azért kapaszkodnak ebbe az ürügybe, mert egyelőre nincs jobb. Harminchárom év óta feszült a viszony Washington és Teherán között. Clintontól Bush elnökön át Obamáig a Fehér Ház valamennyi lakója rendszerváltást akart Teheránban. Irán a nagy világhatalmi sakkjátékban a mérleg nyelvévé vált. Az euroatlanti térséget uraló pénzhatalmi világelit nem engedheti át a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger energiatartalékait a már létrejött ázsiai nagy-antantnak, amelyet a SCO, a Sanghaj Együttműködési Szervezet képvisel, és aminek meghatározó ereje a Peking-Moszkva tengely.

Az „Arab-tavasz” is az Irán elleni felkészülés része volt. A pénzhatalmi világelit felszámolta Afrika egyetlen jóléti államát Líbiában, és átvette kőolaj kitermelésének ellenőrzését. A szíriai polgárháború célja is Irán elszigetelése és Szíria szomalizálása. Számos tény támasztja alá, hogy Izrael ellenőrzi a háttérből a szíriai iszlamista lázadókat. Netanjahut nem aggasztja Szíria esetleges szétesése. Látszatra az az álláspont tűnik bölcsebbnek, hogy Izrael számára előnyösebb egy szilárd rendszer a szomszédos Szíriában. Eszerint Assad elnök tekintélyuralmi rendszere még mindig jobb, mint az iszlamista lázadók anarchiája és káosza. A valóság azonban az, hogy a jelenlegi izraeli vezetés Szíria szomalizációját akarja azért, hogy ne legyen ennek az országnak se erős kormányzata, és központilag irányított hadserege. Ha ugyanis Szíriának nincs hadserege, akkor a rendelkezésére álló fegyverzeteket sem tudja hatékonyan felhasználni. Ezáltal megnyílik az út Irán felé úgy, hogy nem kell számolnia az izraeli harci-gépeknek a szíriai légelhárító tüzérséggel, a földlevegő rakétákkal és vegyi fegyverek bevetésével.

A Szíriával és az Irán elleni támadás előkészítésével kapcsolatos információk az izraeli külügyminiszter, Avigdor Lieberman, hivatalának az egyik titkos aktájából kerültek nyilvánosságra. Ez az akta tartalmazza azt, hogy Netanjahu és Lieberman miről tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, amikor az legutóbb látogatást tett Izraelben. Az izraeli közvélemény nem kételkedik ennek a jegyzőkönyvnek a hitelességében. Az Izraelben élő Israel Shamir ezt a jegyzőkönyvet lefordította héber nyelvről angolra, és mi ezt a változatot olvastuk el. Eszerint Netanjahu arra kérte Putyint, hogy tegye lehetővé Bashar Assad szír elnök távozását a hatalomból. Netanjahu szó szerint ezeket mondotta:

„Ön kinevezheti az utódját és mi nem fogjuk ellenezni. Egyetlen feltételünk van – az utódnak szakítania kell Iránnal.”

Putyin erre így válaszolt:

„Nekünk nincs jelöltünk Bashar utódjára. Önöknek van?”

Mire Netanjahu ezt jegyezte meg:

„Nekünk sincs, de hamarosan közöljük Önnel jelöltünket.”

Ebből a rövid párbeszédből is látható, hogy Izraelnek meghatározó befolyása van a szíriai lázadókra. Ha Tel-Avivnak módjában áll kijelölni Assadnak az utódját úgy, hogy azt elfogadják a lázadók, az egyben azt jelenti, hogy az ‘Iszlamista forradalmárok’ vezetői Qataron, Szaúd-Arábián, majd Párizson és Washingtonon keresztül Tel-Avivból kapják a parancsokat. Az már közismert, hogy a Szíriában harcoló iszlamista lázadók és profi zsoldosok nyíltan is keresik a barátságot Izraellel. Az azonban nem volt eddig világos, hogy Izrael gyakorolja a végső irányítást és kontrollt a szíriai lázadók felett.

A jelek szerint Netanjahu zöld fényt kapott Washingtonból és ezért tehetett egy ilyen ajánlatot az orosz elnöknek. Eszerint az Egyesült Államok és Izrael nem bánja, ha Szíria továbbra is az orosz érdekszférába tartozik, ha az új elnök és rezsimje megszakítja a kapcsolatokat Teheránnal. Ebben a vonatkozásban Izrael az a meghatározó tényező, amely a felkelés mögött áll.

Azt sem lehet azonban kizárni, hogy Netanjahu és Lieberman ajánlata csak ügyes fogás volt annak a kiderítésére, hogy vajon melyek Oroszország szándékai. Ebből a szempontból figyelemre méltó az, amit Putyin mondott:

„Mi nem köteleztük el magunkat Assadnak. A lázadás előtt ő sokkal gyakrabban látogatott Párizsba, mint Moszkvába. Nincs titkos stratégiánk Szíria vonatkozásában. Megkérdeztem Obama elnöktől, hogy melyek az Egyesült Államok szándékai Szíriával; miért utasítják el az amerikaiak Assadot? Az az oka ennek, hogy nem képes megegyezni Izraellel? Vagy hogy kapcsolatokat ápol Iránnal? Vagy a Libanonnal kapcsolatos magatartása miatt? Nem kaptam komoly választ. Obama arra hivatkozott, hogy Assad erőszakosan elnyomja a szíriai népet. Erre megjegyeztem, hogy az erőszakot Qatar és Szaúd-Arábia beavatkozása okozza.”

Érthető, hogy Putyin nem lát tisztán: ha felajánlják Szíriát, hogy az maradjon Oroszország érdekszférájában, akkor miért ellenzi az Egyesült Államok a szíriai kormányt? Lehet, hogy Washington Izrael kívánságának tesz eleget? Akkor végül is mik Izrael szándékai? Putyin saját válasza minderre az volt, hogy Izrael célja Szíria szomalizálása. Előzőleg már Irakot is sikerült szomalizálnia. Netanjahu a tárgyaláson nem utasította vissza az orosz elnöknek ezt az interpretációját.

Israel Shamir írja (http://www.counterpunch.org/2012/07/30/israels-plan-for-syria/), hogy Putyin lényegében ugyanazt az álláspontot képviselte, mint Yinon, izraeli stratéga, valamint a neokonzervatív politikai körök. Eszerint a közel-keleti térséget, beleértve Szíriát is, szomalizálni kell. A szomalizálás lényegében azt jelenti, hogy a központi államhatalmat felszámolják és az adott ország mozaikszerűen kisebb régiókra esik szét, amelyeket diktátori hatalommal rendelkező helyi hadurak felügyelnek. Ha nincs központi kormány, akkor nincs egységes hadsereg, és az adott ország szabad prédává válik.

Shamir szerint az izraeli vezetők még mindig folytatják rendkívül kockázatos és rövidtávú célokat követő stratégiájukat, és ezért támogatják a polgárháborút Szíriában. Assad elnök eltávolítására törekednek, fel akarják számolni a központi hatalmat, és Szíriát is egymással rivalizáló fegyveres csoportok mozaikjává kívánják átalakítani. Ha sikerül létrehozniuk a belső szeparatizmust, akkor már nem kell félni attól, hogy a damaszkuszi kormány légi-ereje közbelép, amikor az Irán felé haladó izraeli harci gépek áthaladnak Szíria légterén. Ez a fajta izraeli stratégia rendkívül veszélyes, mint ahogy kockázatos volt 2006-ban is a Libanon elleni támadás.

A Putyin-Netanjahu tárgyalásokról szóló jegyzőkönyv tanulsága szerint Oroszország két lényeges engedményt tett Izraelnek. Putyin megígérte, hogy Moszkva nem szállítja le Szíriának a már szerződésben foglalt S-300 légelhárító rakétákat, és nem ad át rakétákra vonatkozó információkat a Hezbollah-nak.

Figyelemre méltó, ahogyan Israel Shamir értékeli a nyilvánosságra került információkat:

„A kiszivárogtatott jegyzőkönyvek fő következtetése az, hogy az izraeli vezetők továbbra is a veszélyes életet részesítik előnyben, miközben néhány más ország, nevezetesen Oroszország, a stabilitásra törekszik. Az izraeliek szeretik a játék izgalmát és ennek megfelelően hatalmi játékot űznek. Ha nem kockáztatsz, nem is nyersz, - mondják. Készek rövidtávú kockázatokat vállalni hosszútávú előnyök érdekében. A szíriai hadsereg felszámolása bizonyára nyereség lenne hosszútávon Izrael számára.”

Putyin továbbra is azt szeretné, ha Assad szír elnök távozására a hatalomból alkotmányos úton kerülne sor. Mario Monti olasz miniszterelnöknek Szocsiban kifejtette, hogy ha alkotmányellenesen távolítják el a hatalomból Assadot, akkor egyszerűen csak vezetőcserére kerül sor és minden marad a régiben. Ebben az esetben a polgárháború elhúzódhat bizonytalan ideig, ahogyan annak tanúja lehetett a világ Afganisztánban.

Putyin hangoztatta, hogy a damaszkuszi kormánynak és ellenzékének abba kell hagynia az erőszakos cselekményeket és tárgyalóasztalhoz kell ülniük. Az érdekelteknek Szíria jövőjéről nem fegyveres erővel, hanem a kölcsönös érdekek alapján folytatott tárgyalásokkal kell dönteniük.

Fontos tanácskozásra került sor Szíria ügyében Teheránban is 2012 augusztus közepén. Az iráni kormány meghívására harminc állam küldte el képviselőit az iráni fővárosba, hogy támogatásukról biztosítsák Assad szír elnök rendszerét. A résztvevők felszólították a szemben álló feleket, hogy kössenek fegyverszünetet, és koordinálják a humanitárius segélyek szétosztását. Sürgették az illegális fegyverszállítások leállítását Szíriába, ily módon is elősegítve azt, hogy a szír nép maga dönthessen sorsáról.

Ez a tanácskozás Teheránban, amelyen a világ népességének mintegy a felét képviselő országok küldöttei vettek részt, válasz volt arra, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a NATO-tag Törökország, valamint a Perzsa-öböl Együttműködési Tanácsa, a GCC, fegyverrel, és nagyösszegű készpénzzel támogatja azokat a fegyveres lázadókat, akik közvetlenül kapcsolatban állnak az Al-Kaidával.

A Nyugat továbbra is megtesz mindent, hogy destabilizálja Szíriát. Az elhúzódó válság nyomán azonban a világ közvéleménye is egyre több információhoz jutott az úgynevezett lázadók valódi természetéről. Az ENSZ közvetítése is zsákutcába torkollott és valójában csak álcázta az egyre intenzívebbé váló külföldi katonai beavatkozást.

Oroszország és Kína kétszer is megvétózta a Nyugatnak azt a szándékát, hogy Líbiához hasonló módon Szíriában is rendszerváltást kényszerítsen ki. A Nyugat a béke helyreállítását színlelve valójában nagyméretű titkos háborút szervezett meg. A diplomáciai fronton látszatra elfogadták a Lavrov orosz külügyminiszter és Kofi Annan ENSZ közvetítő által kidolgozott tervet, ugyanakkor elősegítették, hogy több tízezer zsoldos érkezzen Szíriába és csatlakozzon a külföldről finanszírozott „Szabad Szír Hadseregnek” nevezett kormányellenes erőkhöz.

A 2012. július 18-án végrehajtott támadással a zsoldos haderőnek sikerült megölnie a szíriai hadsereg több vezetőjét, de ez sem hozott áttörést és a lázadók nem tudták kikényszeríteni a rezsimváltást. Peking és Moszkva harmadszor is megvétózta a Líbiához hasonló nyugati beavatkozást. Ezért a Nyugat a káosz elmélyítését választotta. Szabotálta a Lavrov-Annan terv végrehajtását, és nem titkolták, hogy Bashar al-Assad elnök megölését is számításba vették.

Obama amerikai, és Hollande francia elnök ultimátumot intézett Assadhoz azt sugalmazva, hogy a szír elnök vegyi fegyverek bevetésére készülne. Mindez a Bush-kormányzatra emlékeztet, amikor az Irak elleni háborút azzal indokolta, hogy Bagdadnak bevetésre kész tömegpusztító-fegyverei vannak. Ez dezinfomációnak bizonyult és nem volt semmi ténybeli alapja. Az így létrejött patthelyzet arra késztette Kofi Annan-t, hogy lemondjon ENSZ közvetítői szerepéről.

Obama elnököt izraeli részről gyakran éri az a bírálat, hogy nem lépett fel elég keményen Iránnal szemben. A tények azonban azt bizonyítják, hogy az amerikai elnök Iránnal szemben alkalmazott lépései keményebbek voltak, mint hivatali elődeié. Obama rendkívül szigorú szankciókat vezetett be Iránnal szemben, amelyek sok kárt okoztak Teheránnak. Már 2008. elején utasítást adott a kibernetikai háború kiterjesztésére Irán ellen.

Hossein Mousavian, aki jelenleg az amerikai Princeton Egyetemen tanít, és aki éveken át az iráni nukleáris tárgyalócsoport szóvivője volt, 2012. augusztus 29-én, a Reuters által közzétett írásában húsz okot is felsorol arra, hogy miért veszélyes egy Irán elleni katonai támadás.

Elsőként említi, hogy Irán vallásilag elkötelezte magát a tömegpusztító-fegyverek ellen és szigorúan megtiltotta azok gyártását és felhalmozását.

Másodikként azt említi, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség több mint négyezer órán át ellenőrizte Irán nukleáris létesítményeit és nem talált bizonyítékokat nukleáris fegyverprogramra vonatkozóan.

Harmadszor az amerikai nemzetbiztonsági becslés megerősítette, hogy Iránnak nincsenek nukleáris fegyverei és nincs is olyan ipari háttere, hogy képes lenne ilyenek előállítására. Negyedikként azt említi Mousavian, hogy ha az Egyesült Államok megtámadná Iránt, akkor Irán kilépne az Atomsorompó-egyezményből.

Ötödikként utal arra, Izrael egyoldalú támadása esetén az Atomsorompó-egyezmény helyzete még gyengébb lenne. Izrael nem tagja az egyezménynek és így egy atomhatalom támadna meg egy atomhatalomnak nem minősülő országot. Ezzel szerte foszlanának a nukleáris fegyverkezés elleni erőfeszítések.

A hatodik érv egy Irán elleni támadásra az, hogy nem tudná megsemmisíteni teljesen az iráni atomprogramot, és az hosszabb késedelmet sem szenvedne a légicsapás miatt.

Hetedik ok az, hogy Irán kilépne azonnal az Atomsorompó-egyezményből, felfüggesztené a tárgyalásokat a nemzetközi partnerekkel, a nemzetközi felügyelőket eltávolítaná nukleáris létesítményeiből, és szigorúan titokban és álcázva folytatná tovább programját.

Egy nyolcadik ok az, hogy Izrael és Amerika támadása további évtizedekre megakadályozná Washington és Teherán közeledését.

Kilencedik ok az, hogy egy ilyen katonai fellépés egyesítené Iránon belül az összes rivalizáló csoportot, hogy együttesen védje meg hazája egységét, identitását és jogait.

A tizedik ok, amit Mousavian megjelöl az, hogy Obama erőfeszítéseket tett a muzulmán világgal való kapcsolatok javítására. Egy Irán elleni támadás újraélesztené az Amerika ellenességet az iszlám világ egészében.

Tizenegyedik ok az, hogy az iraki és az afganisztáni háborúk nagy terheket róttak az amerikai költségvetésre. Egy újabb elhúzódó háború akadályozná az Egyesült Államok gazdasági helyzetének a javulását.

Tizenkettedik ok az, hogy egy csapásmérés veszélyeztetné a Hormuzi-szoroson keresztül áthaladó olajszállítmányok biztonságát és emiatt a kőolaj hordónkénti ára akár háromszáz dollárig is növekedhetne.

A tizenharmadik ok, hogy máris erős az Amerika-ellenesség a Közel-Keleten, egy Irán elleni támadás esetén ez fokozódna. A politikai berendezkedés és vezetés számos Amerika-barát országban távolodna az Egyesült Államoktól. Ez tovább növelné Irán befolyását ebben a térségben.

Mousavian tizennegyedikként azt említi, hogy Iránnak messzire ér a keze, és nagy befolyása van a Közel-Keleten, amit ki is használna a maga javára egy háborús konfliktus esetén.

Tizenötödikként arra utal, hogy Irán egy fegyveres konfliktus esetén sokkal bonyolultabbá tenné az iraki és az afganisztáni helyzetet. Ez különösen most érzékenyen érintené az amerikai hadsereget, mert egységei szét vannak szórva és kivonás alatt állnak, illetve a távozásukat készítik elő.

Tizenhatodiknak említi Mousavian azt, hogy Amerika számára rendkívül fontos Izrael biztonsága. Egy izraeli támadás súlyos következményekkel járna mindkét országra nézve. A háború kiélezné a belpolitikai feszültséget, amely veszélyeztetné Jeruzsálem és Washington kapcsolatát. Ez akár még fel is bonthatná Izrael szilárd kétpárti támogatását. Ez még inkább alá ásná Izrael biztonságát.

Tizenhetedik ok az, hogy Izrael már így is elszigetelt. Egy Irán elleni háború tovább rontaná a helyzetét, még feszültebbé tenné mind az amerikai, mind az izraeli kapcsolatokat a térségében.

A tizennyolcadik ok, hogy az Egyesült Államokat akkor is cinkosnak tekintenék a támadásban, ha azt Izrael csak egyedül hajtaná végre. Emiatt a térségben lévő amerikai támaszpontok és az ott állomásozó katonák az iráni válaszcsapások célpontjaivá válnának. Tizenkilencedikként azt emeli ki, hogy egy izraeli vagy amerikai támadás tovább mélyítené a szakadékot az Egyesült Államok és Oroszország, valamint Kína között. Pekinghez és Moszkvához kell számolni az el nem kötelezettek mozgalmának a többségét is. Talán az európai és regionális szövetségesek között is széthúzást eredményezne, ahogyan arra az iraki háború esetén is sor került. Mousavian huszadikként végül hangsúlyozza, hogy továbbra is meg van a diplomáciai megoldás lehetősége. De ennek kihasználásához szükség van a Nyugat és Izrael rugalmasabb és a realitásokhoz jobban igazodó magatartására. Irán készen áll az együttműködésre, hogy egy igazságos megállapodásra kerülhessen sor. Ennek szerves részét alkotná az, hogy Teherán továbbra is együttműködik a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel és kötelezettséget vállalna arra, hogy csak 5%-kos finomságú urándúsítást végez, és teljes mértékben tartózkodik atomfegyver gyártási program beindításától. Cserébe viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a nemzetközi közösség ismerje el Irán jogát a legitim urándúsításra ugyanúgy, ahogy az más államokat is megillet. A kapcsolatok normalizálásához tartozik a szankciók és az embargó teljes megszüntetése.

Mousavian nem tesz említést Szíriáról, de több magasrangú iráni vezető is nyilatkozott arról, hogy Teherán nem engedné meg a szíriai rendszer összeomlását, a damaszkuszi kormány és az elnök alkotmányellenes eltávolítását. Szíria kérdésében élesen szemben áll Irán Szaúd-Arábiával, és a Perzsa-öböl térségében egyáltalán nem dőlt még el az erőviszonyok átalakításáért folyó küzdelem.

Irán számára nagy külpolitikai győzelemnek számít, hogy sikeresen zajlott le 2012. augusztus 26-tól 31-ig Teheránban az el-nem-kötelezett országok vezetőinek a tanácskozása. Ali Khamenei legfőbb vallási vezető és Mahmoud Ahmadinejad államelnök meghívására jelen volt az iráni fővárosban Mohamed Morsi egyiptomi elnök, Ban Kimoon ENSZ főtitkár, Monmahar Singh indiai elnök, Asif Ali Zardari pakisztáni elnök, hogy csak néhány nevet említsünk.

Morsi, az arab világ szellemi központjának számító Egyiptom új vezetőjeként egyben át is adta az el nem kötelezett országok mozgalmának a vezetését három évre Iránnak. Az El-Nem Kötelezettek Mozgalmát Nasszer egyiptomi, Nehru indiai, Tito jugoszláv és Szukarno indonéz elnök alapította 1961-ben Belgrádban.

A hidegháborúnak ebben az időszakában a nyugati világ valamint a Moszkva és Peking által vezetett kommunista tömb fegyverkezési versenyt folytatott és óriásira duzzadt nukleáris fegyverarzenált halmoztak fel. A békés egymás mellett élésről folytak a tárgyalások, ez azonban nem elégítette ki számos nép és állam elvárásait. Ezért egy harmadik utat kerestek maguknak, amely a Pancsa Sila öt alapelve szerint működne:

Ezek az alapelvek az egymás területi épségének és szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása, a meg nem támadás, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az egyenlőség és a kölcsönös előnyök, valamint a békés egymás mellett élés. Ezt az elnemkötelezettek mozgalma 1954-ben, Delhiben, el is fogadta. Ha 2012-ben olyan hatalmas országok, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a külpolitikájában egységesedő Európai-Unió, továbbá Izrael magáévá tette volna ezt az öt alapelvet, és ennek megfelelően alakította volna kapcsolatait Líbiával, Szíriával, Iránnal, Afganisztánnal, a Balkán-félsziget államaival, vagy a közép-amerikai Panamában, Hondurasban, továbbá Irakban, Venezuelában, Bolíviában, Egyiptomban, valamint Mexikóban, Argentínában, Szudánban és Chilében, akkor egy sor konfliktust el lehetett volna kerülni.

Ma, amikor a szervezett magánhatalom is globalizálódott, nehéz elképzelni, hogy a nagy nemzetközi bankok és multinacionális cégek hajlandóak lennének ennek az öt alapelvnek a figyelembevételével működni. Ehelyett egy képmutató kettős-mércének vagyunk nap mint nap a tanúi. Ez a képmutatás tetten-érhető szinte miden területen a kábítószer és a pénzmosás elleni harctól kezdve egészen a terror elleni háborúig.

Akkor, amikor a két világrendszer és atomfegyverei farkasszemet néztek egymással, a békés egymás mellett élés valójában békés egymás mellett félés volt. Kölcsönösen féltek egymás elpusztításától. A Szovjetunió felbomlásával lényegesen kiegyensúlyozatlanabb rendszer jött létre. Az államok feletti hatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit Amerikát használja eszközül gyarmatosító céljai elérésére. A teheráni tanácskozás lehetővé tette, hogy az El-Nem Kötelezettek Mozgalma újra rendezze sorait és ismét a nemzetközi erőviszonyok kiegyensúlyozó erejévé váljék. Ezt bizonyítják azok az iráni kezdeményezések, amelyeket a csúcstalálkozón bejelentettek a béke helyreállítására Szíriában.

Teheránnak, mint az El-Nem Kötelezettek Mozgalom irányítójának az elkövetkező három évben döntő szerepe lehet abban, hogy megóvja az emberiséget egy harmadik világháború kitörésétől. Irán erre csak akkor képes, ha szorosan együttműködik Oroszországgal és Kínával. Az irániak az ókori perzsák utódai. Ez a nagy kultúrájú nép találta fel a sakkot, amely magas-fokú intelligenciát, gyors helyzetfelismerést, lényegmegragadást, átgondolt stratégiát és előrelátást igényel. A világpolitika nagy sakktábláján folyó geopolitikai játszmát is csak hasonló képességekkel lehet sikeresen játszani.

(További részletek a Világbéke vs. világháború c könyvünkben)

Mihálffy Balázs tudósítása a mali puccs helyszínéről, a világhatalmi játékról Az iszlámosodástól a rabszolgaságig

 

A MÁRCIUS 22-i KATONAI PUCCS IGAZ TÖRTÉNETE MALIBAN 2012. 06. 03 Amadou Tumani Tourét (ATT), Mali exelnökét már csak egy dolog foglalkoztatta márciusban. Csupán egy hónapja maradt hátra ahhoz, hogy leköszönjön és egy új megválasztott elnöknek adja át a helyét. Csomagjait összekészítette, egyikben ruhái, a másik bőröndben a dollárok úgy, ahogy Afrikában ez teljesen természetes. Számításait és egyben a világ számítását megzavarta valami. Sanoko százados, a Mali hadsereg Kati körzetébe helyezett, futottak még kategóriában alkalmazott tisztje elégedetlen volt. Az ország északi részén évek óta dúltak a fegyveres összecsapások a tuaregekkel és az arabokkal, amelyekre ATT nem sok gondot fordított. Ő már csak a bőröndjeivel volt elfoglalva. ATT katonái, így Sanoko sem kaptak ellátmányt, muníció sem érkezett, így az északi törzsek, különösen Kadhafi líbiai elnök halála után óriási területeket foglalhattak el a kormánycsapatoktól. Kadhafi elit egységei tuareg harcosokból álltak, akik a líbiai vezető bukását követően elhatározták, hogy segítenek tuareg testvéreiknek Azawad néven egy hazát alapítani a Mali sivatag kellős közepén. Ezek a harcedzett, rendesen kiképzett katonák a maguk hadviselési tapasztalatával sorra megfutamították Sanoko bajtársait. A tuaregek segítségére siettek az Ansar El-Dine (a vallás támaszai) szélsőséges muzulmán szervezet harcosai is, akik pedig saját álmot szőttek egy shariy’a alapon létrehozandó állam képében. A tuaregek nem akartak iszlám államot, de ez a tény a harcok idején még nem okozott különösebb feszültséget az északi törzsek között. A helyzet siralmasan alakult északon, és hiába érkezett a Kati katonai bázisra márciusban ATT hadügyminiszter helyettese, hogy megnyugtassa a katonákat, jelenlétével inkább ironizálta a helyzetet és indulatokat szított. Legfőképpen Sanoko százados indulatai hágtak a tetőfokra. Sanoko és hasonló kaliberű tiszttársai elhatározták, hogy Bamakóba vonulnak, és ATT előtt adnak hangot igényeiknek. Ahogy ez a kis tiszt Bamakóba vonult, egyre többen csatlakoztak hozzá, ATT pedig nem kockáztatta bőröndjei sorsát, nem várta be Sanokót, és eliramodott az országból. Szegény Sanoko századosnak alkalma sem volt, hogy panaszát előadja, sőt egyre inkább ő került a figyelem központjába. ATT magas rangú katonatisztjei, akik Sanoko parancsnokai voltak, pedig úgy néz ki, hogy a fiatalkori kiképzéseiken csak a megfutamodás fejezetet gyakorolták be alaposan, mert mind egy szálig eltűntek. Így aztán amikor Sanoko körbenézett, csak magát és a hozzá csatlakozott katonákat, rendőröket látta, akiknek a száma nem azért nőtt, mert átérezték Sanoko bánatát, hanem mert rájuk is igaz volt a tömegvonzás törvénye. Erre a csődületre a világ tömegkommunikációját elrendező hírügynökségek, köztük a CNN ráugrottak, és egy óriási hír kerekedett: Maliban katonai puccs törte meg ATT hatalmát! Sanoko, aki aznap reggel még csak azzal kelt fel, hogy panaszkodni akar, most ott állt a reflektorfényben, köpni-nyelni nem tudott, hiszen nem arra készült, hogy ő lesz Mali elnöke. Izzadt, erőlködött, és ahogy csak tudott csendbe burkolózott, ami azt sejtette a külvilággal, hogy ennek a ravasz Samokónak tervei vannak. Mint jó katona tudta, hogy ha már így alakult, le kell számolnia a sötétben bujkáló ellenséggel, ezért minden ATT-hez közeli személy letartóztatására adott parancsot. Így kerültek börtönbe ATT miniszterei és mindazok, akik Mali adminisztrációját, sorsát irányították. Akkor még nem jutott Samoko eszébe, hogy ezzel esetleg megáll az élet Maliban, erre csak akkor döbbent rá, amikor a határon nem jött be több áru és a pénzek kifogytak a bankokban. Erre aztán Samoko tárgyalásokba kezdett a szomszéd államok elnökeivel, és még ki tudja, kikkel. Mindenesetre Samokót mindenki úgy kezelte, mint Mali sorsát meghatározó egyénét, mert kétségtelen ténnyé lett, hogy Samokóra hallgatnak a fegyveres erők. Másra már nem is hallgathattak, hiszen századosi rang felett akkorra már mindenki börtönben csücsült. Ez a kavarodás Bamakóban az északi törzsek számára kedvezett, akik Timbuktuig elfoglalták egész északot. Épelméjű emberek tömege máig csodálkozik, mit érhetnek ezek a törzsek a Szaharának ezen igen kietlen részével. Talán pár száz évvel ezelőtt fontos karavánutak haladtak erre, melyek felügyelete, vagy esetleg a karavánok kifosztása jelentős bevételt jelenthetett, de ma? Homok és homok. Ha erre vetődik egy idegen, azt nagy eséllyel elrabolják, hátha kapnak érte valamit, ennél több eseményről, ami a GDP-jük számára pozitív, nem tudni. Ez az összkép Maliról azonban teljesen összezavarta az ország kapcsolatrendszerét a külvilággal. Mali szomszédjai, félvén attól, hogy náluk is hasonló folyamatok indulhatnak el, katonai beavatkozást sürgettek. A Maliban dolgozó külföldiek tömegesen hagyták el az országot, ezzel megszüntetve azt a kis bevételt is, ami addig az ő munkájuk nyomán az országba érkezett. A külföldiek gyűjtőfogalom alatt a kínaiak nem értendők, ők megsokszorozott erővel folytatják beruházásaikat. Megmosolyogják a nyugatiak politikai elemzése által keltett hisztériahullámot, és al-Kaida ide, vagy terrorizmus oda, ők utakat, hidakat építenek és csodák csodája, őket sohasem rabolják el. Ezt a felüljárót a március 22-i puccs után kezdte egy kínai vállalkozó építeni. Íme, így kell utat szélesíteni. Mennek a kínai buldózerek, puccs ide, vagy oda. Ilyen széles lesz az út, ami már Sebenikoróig elér, és meg sem fog állni egészen Guineáig. Tavaly itt még egy kétsávos leamortizálódott út volt, ahol életveszély volt közlekedni: Samoko lemondott az ország irányításáról, mert ezt követelte tőle a nemzetközi nyomás. Az ország élére egy ideiglenes államfőt állítottak, aki korábban a parlament elnöke volt, még korábban pedig a Microsoftnál tevékenykedett (sőt, a NASA-nál is) az USA-ban. Ez rossz ómen volt, mert egy ilyen ügynökgyanús embert nem szívesen lát a tömeg. El is érte a végzete, mert úgy megdobálták kővel, hogy máig Párizsban ápolják az ideiglenes államfőt. Ide vezet a Biblia túlzott ismerete, különös tekintettel a Dávid és Góliát fejezetre. Északon az a hír járja, hogy bevezették a shariy’át és kemény vonalas muszlimok érkeztek oda. A világnak valójában örülnie kellene, hogy az amúgy Sztálin számára is sok pénzbe került szibériai Gulag létrehozását most meg lehet spórolni, hiszen még a Szibériánál is sokkal kegyetlenebb tájon saját erőből a világ legelvetemültebb bűnözőiből egy mesterséges börtön jön létre. Onnan nincs kiút. Aki pedig odafárad, az magára vessen. Műhold pedig van az égen, hogy mindezt felügyelni tudja. Ha pedig lenne ott egy kis urán, vagy bármi más, akkor egy minimális beavatkozással ezek a hordák arrébb tessékelhetők lennének. Vagy talán még sem ebből az irányból fúj a szél? Talán ezek a hordák sincsenek véletlenül ott? Magyarországon valaha a kiskocsmákból lehetett jól informálódni, mert a régi szép időkben nem csak inni jártak oda az emberek. Ma, amikor az EU még azt is beszabályozza, hogy hány fokos szögben kell a fröccsös poharat a szájhoz emelni, az emberek már nem szívesen járnak ilyen helyekre egy jó dumcsira. A mecsetek még azok a helyek talán, mint a régi kiskocsmák voltak. Ima előtt vagy után, sok minden előkerül az ország ügyeiről. Az északi Ansar Al Dine és a fosztogató bandák egyes híresztelések szerint egy kis öbölbeli országból kapnak némi pénzt. Ez a kis ország a gázkitermeléséből gazdagodott meg erőteljesen és mindent elkövet, hogy USA mellett említessék neve. Ha pedig a képlet így áll, akkor lehet, hogy pont az történik, ahogy a nagyok eltervezték. Akkor meg hova a pánik? Miért ez a menekülés Maliból? A maliak sem értik. Vállukat vonogatják, és élik az életüket tovább, legfeljebb megtanulnak kínaiul. Puccs ide, vagy oda, folytatódik a vidék villamosítása. Ma olyan helyen is van áram, ahol tavaly ez még csak álom volt. Sok emberrel beszéltem. Senkit sem érdekel, ki az elnök. Belefásultak a történtekbe. Lesz-e választás és mikor? Véleményük sincs a helyzetről. Az emberek csupán a kis portájuk előtt söpörgetnek, és túl szeretnék élni a mát. A holnap messze van. Bamakót elhagyva 30 km után is ez a kép. Áram van. MALI NYUGAT- AFRIKA POZÍCIÓJA 2012. 06. 08 Tévedünk, ha azt hisszük, hogy Amadou Sanogo kapitány, a katonai puccs végrehajtója Maliban reggelenként azzal kel, hogy töri a fejét országa jövőjén. Szintén vakvágányon járunk, ha úgy véljük, Djioncouda Traoré ideiglenes kormányfő, akit nemrég a tömeg laposra vert, országa stratégiai tervén töpreng. Iyad Ag Ghali, az ország északi részének elszakadásáért küzdő Ansar Dine dzsihadisták vezéralakja Gao városában szintén nyugodtan megvan szakálla rendbehozatalával, különösebben nem izgatja, hogy a Franciaországnál nagyobb, Malitól elszakított területen miképp rendeződik az élelmiszer- és egészségügyi ellátás. A tuaregek is megálltak azon a ponton, hogy Azawad néven országot alapítanak, de nem végeznek történelmi kutatásokat őseik Azawad birodalmának igazolására. Ezen a ponton a törökök több jogos igénnyel rendelkeznek a Duna-Tisza köze birtoklásáért, mint a tuaregek Azawad létrehozására. Akkor meg mi van? Az van, hogy minden elemzés téves, amikor azt feltételezi, hogy egyes országok saját vezetői körben eldöntik jövőjüket. Ezt csak egy közép-európai kis ország vezetője képzeli. Közismert, hogy Afrika újrafelosztás alatt áll. Jelenleg Kína és India mellett az USA kardoskodik pozíciókért. Mindenki számára világos, hogy az afrikai természeti erőforrások, termőföldek nélkül saját gazdaságát nem építheti tovább. Nyugat-Afrika esik legközelebb logisztikailag az USA-hoz, egyben ez a térség van legtávolabb Indiától és Kínától. Ahhoz, hogy az USA itt pozíciókhoz jusson, a leggyengébb láncszemmel kell leszámolnia és ezek a franciák. Ezen a ponton az EU nem működik. Az EU csak akkor puffogtat szlogeneket a határok nélküliségről, amikor kelet Európát kell leigáznia, egyébként, ha külső bevételei akadnak, nevezetesen a franciáknak Nyugat-Afrikában, akkor csak Franciaország létezik. Az EU ilyetén gyenge fellépése, megosztottsága, belső sebeinek vérzése viszont alkalmat ad másoknak, hogy az önmagukban kevés nemzetállami privilégiumokat szépen lassan obligón kívül helyezzék. USA nem a legnagyobb riválissal, Kínával hadakozik, mert jelenleg Kína pozíciói nagyon erősek. Amúgy meg minek keresné a bajt Kínával, amikor az USA saját fizetőeszközének, a dollárnak értékét a kínai gazdaság tartja szinten. Szóval, maradnak a franciák. Érdekes módon Amadou Tumani Tourre-nak (ATT), Mali exelnökének csak egy hónapja volt hátra márciusban a választásokig, nem akart székében maradni, mindenképpen leköszönt volna. Milyen logika az, ami azt diktálja, hogy ha áprilisban az elnök távozik, akkor még márciusban el kell őt távolítani? Nos, ha jöttek volna a választások, akkor azon egy újabb francia báb került volna hatalomra, egy újabb francia szoftver segítségével. Amerikának ez nem kedvezett volna. Amerika a saját bábok használatát szereti, és csak a saját szoftverjeiben bízik. Ennek aktivizálásához pedig az idő még nem érett meg. Ehhez még át kell állítani Maliban az elitet és a rendszert. Erre szolgál az ún. átmeneti időszak és átmeneti kormány, az ideiglenes államfővel. Ez a megoldás egyre divatosabb Afrika-szerte. Most ennek tükrében vizsgáljuk meg a történteket. Március 22-én hirtelen Amadou Sanogo századoshoz pártolt a szerencse, és a százados, aki korábban az USA-ban, Georgia államban angol nyelvi tanfolyamon vett részt, hirtelen magához ragadta a hatalmat. Az USA, ha gazdaságilag nem is, de biztonsági okok miatt jelen van Maliban. Az állandó al-Kaida fenyegetettség miatt ugyan kire lenne nagyobb szükség, mint a terrorizmus elleni harc zászlóvivőjére, az USA-ra? Közben megfejthetetlen okokból, megállás nélkül özönlenek nagy szakállakkal és 40 szavas szókincsekkel az iszlamisták Afganisztánból, Pakisztánból, meg ki tudja, honnan a térségbe. Ezek a fenevadak pedig főleg francia turistákat, szakembereket rabolnak el, rombolva azt a komfortérzést, amit Párizs eddig bennük épített. Tehát az USA biztonságban betöltött szerepe bebetonozódott. A Mali fegyveres erőkön belül az USA fokozatosan átvette az irányítást. Csak a magas rangú tisztekkel volt baj, akiket Párizs magának nevelt ki. Ezért kellett az alacsony rangú Sanogo, akinek nem voltak skrupulusai, ezeket a tiszteket hatástalanítani. Én magam tavaly szintén amerikai parancsra kerültem elzárásra. A fogságom helyszíne a helyi erők katonai elhárításának parancsnoksága volt. Miután ártatlanságom tisztázódott, szintén amerikai parancsra engedtek szabadon. Tehát nem Párizs döntött ügyemben! Nos, nézzük tovább az okokat, ami miatt következő elzárásom bekövetkezhet: Arra lettem figyelmes, hogy Badalabougou városrészben kezdik nem érteni a francia szót, és egyre többen csak angolul beszélnek. Régi francia ismerőseim javarészt elmentek az országból, hiába törekszik Franciaország az Associacione Francese-en keresztül magas fizetéssel ide francia polgárokat toborozni. Rátalálva egyikükre elmondta, hogy nem érzi magát biztonságban, ő is menni készül. Amikor a puccs történt, Franciaország saját elnökválasztásával volt elfoglalva, nem jutott figyelem a mali események lekövetésére. Amikor Hollande elnök hatalomra lépett, addig minden lejátszódott. Jelenleg Sanogo százados valahol további angol nyelvleckéket vesz, nem nagyon nyilatkozik. A korábbi parlamenti elnök, Djioncouda Traoré lett az ideiglenes kormány elnöke. Őt is az a vád éri, hogy az USA embere, ezért is verték meg. Az utca embere szerint Mali nem számíthat az USA segítségére, amíg Traorét a nép el nem fogadja. Most vegyük végig az ígéreteket: Először az hangzott el még Sanogo szájából márciusban, hogy az áprilisi választásoknak nem lesz akadálya. Majd Traoré ideiglenes államfő hatalomra kerülésével ő 40 napot kért a választások megtartásáig. Ezt követően Traoré elnök meglátogatta Alessane Ouattara elefántcsonparti elnököt, az ECOWAS jelenlegi vezetőjét és erről a tárgyalásról már úgy tért meg, hogy egy év múlva lesznek legkorábban választások. Ezt követően történt laposra veretése. Alessane Ouattaráról azt kell tudni, hogy másfél évvel ezelőtt Párizs korábbi bábját, Laurent Gbagbo diktátort helyezte komoly külföldi segítséggel hatalmon kívül. Azóta Gbagbo Hágában várja a Nemzetközi Bíróság ítéletét. Amit Ouattara kért, annak komoly alapja lehet. Szóval, az idő nem Párizsnak kedvez… Ezalatt folyamatosan özönlenek északra az iszlamisták, akik egymás között sem tudnak egyezségre jutni, de arra jók, hogy a térségben nyugtalanságot idézzenek elő, és az régió biztonságában betöltött amerikai szerepvállalást legitimizálják. Egyelőre Párizs szavatolja a Nyugat-Afrika országaiban egységesen rendszeresített fizetőeszköz, a CFA értékét. Ma már a CFA sem a régi, erősen inflálódik. Az emberek Maliban egyre nehezebben élik meg a helyzetet. Nincs mali nemzeti érzés, ami helyi összefogást eredményezne. Valaha őseik szabadon kószáltak a szavannán, amikor a franciák gyarmatosították őket és lettek Francia Szudán. 1960 szeptembere óta ún. függetlenek, de ez az ötven év nem eredményezhet olyan erős nemzeti köteléket, mint törzsi hovatartozásuk az országon belül. Ezen az alapon pedig ők Fulák, Bambarák, Madikák, Korokorók, Soningék és ki tudja, mik. Ezeknek a törzseknek pedig nem a politikai határok a saját határai. Ha nehézség támad, akkor ez a vonulat amőbaszerűen aktivizálódhat. Hogy erre van-e forgatókönyv, azt nem tudni. A másik tény, hogy Afrikában nem divat az, hogy egyik ember segít a másiknak. Ilyen ösztön nem is alakulhatott ki, hiszen ha az oroszlán egyet elkapott közülük, akkor futni kellett, nem pedig odamenni segíteni. A mostani oroszlán pedig százezreket fog éhínséggel, halállal sújtani. A lakosság pedig fordítva reagál. Az ínségben az árak magasba szöktek, az egymás elviselése irányában mutatott tolerancia csökkent, az embereket kiteszik lakásaikból, földönfutóvá teszik és nincs segítség. Az alkalmazottak már három hónapja nem kaptak fizetést. Ezt Darwin szelekciónak mondaná. Csak Amerika legerősebb, legleleményesebb és a legjobb barátja maradhat életben. És mindezzel nincs semmi baj. Ez a dolgok rendje. Ilyen viszonyok között Iyad Ag Ghali tovább fényesíti szakállát, Sanogo százados köszöni, jól megvan a Kati katonai bázisán, Djioncouda Traoré pedig nyalogatja sebeit. Nekik valahonnan biztos havi fixük van. Nem ők a helyi evolúciót meghatározó szelekciós koefficiensek. Az események elsöpörnek a fejük felett és tán ők maguk sem értik… Az ECOWAS országai kapkodnak, látják talán, hogy Mali több egy önálló jelenségnél. Félnek az iszlamisták továbbterjedésétől, és ami azzal jár. Megtehetnék, hogy közösen, katonailag rendezzék Mali ügyeit, mégsem teszik. A kérdés: tényleg ők félnek-e, vagy a franciák? Kína nem olvas újságot, nem hallgatja a híreket, csak megy tovább. ELITSORS ÉS RABSZOLGASÁG AFRIKÁBAN Ne kerülgessük a rabszolgaság témáját, mert ennek értelmezése nélkül a mai folyamatok és a mai elit kialakulása érthetetlen. Afrikában a rabszolgaság durván három gyűjtőtégelyben alakult ki. Volt rabszolgaság eredendően az afrikai törzseken belül is, sőt néhol ma is van. A rabszolgaság mellett az európaira jellemző feudális jobbágyság, hűbéresi rendszer minden vonulata jelen volt. Voltak jellegzetesen rabszolgatartó törzsek, melyek egy része maga is rabszolgává lett. Ilyenek voltak Ghánában az Ashantik, Nigériában a Yorubák, vagy azok az Imbagalák Angolában, akik még be is hajózták a vevők igénye szerint a rabszolgákat. Kelet-Afrikában, Tanzániában ugyanezt a szerepet töltötték be a Nyamwezik. Az afrikai rabszolgaság kiváltó okai a munkaerő és ágyasok képzése mellett az is volt, hogy ne alakuljon ki konkurencia a tápanyagért, vadászati területekért és legelőkért. A rivális törzset ekkor leigázták és vagy írmagostól kiirtották, vagy rabszolgaságba hajtották őket. A szavanna törvényei is így működnek. Az iszlám birodalmak, kalifátusok idején az arabok több csatornán is jelentős rabszolgaforgalmat bonyolítottak le. A kelet afrikai térségben létrejöttek a rabszolgapiacok logisztikai központjai, amelyek közül Zanzibár volt a legjelentősebb. A helységek Afrikában máig is viselik az arab elnevezéseket. Pl. Mozambik, azaz Musa bég, szuahéli, azaz tenger, vagy folyóparti (Kenya, Tanzánia területein főleg az óceán partjairól gyűjtötték be az embereket). Kelet-Afrikába az Abbászida kalifátusból érkeztek rabszolgavadászok, míg Nyugat-Afrikába az északi Omajjád dinasztia küldte speciális karavánjait. Ghána neve is annyit jelent arabul: gazdagság. A rabszolganők háremekbe, a férfiak, gyermekek háztartásba, vagy éppenséggel a harcmezőkre kerültek. Az iszlám kalifátusok idejét és az azt követő korszakokat elemezve a következő tények tárulnak elénk: Szenegálgambiában 1300-1900 között a lakosság egyharmada került rabszolgasorba. 750-1076 között Nyugat-Szudán, Ghána egyharmada, 1235-1645 között pedig Mali szintén egyharmada vált rabszolgává. Malin belül jelentős volt a segoui bambara királyság rabszolga étvágya, akik szívesen használtak mandikákat. A királyságon belül a lakosság több mint 30%-a volt rabszolga. Timbuktuban, Kidalban és Gaóban, az egykori Songhai birodalmon belül is ez volt az arány azzal a különbséggel, hogy itt szívesen használtak segoui bambarákat is. Az afrikai rabszolgák jelentős része rituális áldozattá lett. Sierra Leone lakóinak fele a XIX. században rabszolgasorsra jutott. Ezek egy része Doualába, a mai Kamerunba, vagy a Niger alsó folyásán élő törzsek kezébe, másik részük a transzatlanti kereskedelem folytán az Újvilágba került. Az amerikai ültetvények nagy tömegű rabszolgát szívtak fel, zömében éppen az eddig említett területekről. Az eddigi rabszolgatartó törzsek, az Ashantik és Yorubák, így arab rabszolgavadászok és saját törzsfőnökeik révén maguk is egyharmad részben rabszolgává lettek. A Sokoto királyság (Észak-Nigéria) fele, a Fulani Jihad államok pedig gyakorlatilag kétharmad részben rabszolgákból álltak. A rabszolgák elfogása és eladása nem történhetett volna a helyi afrikai „elit” aktív közreműködése nélkül. Ez az elit aztán beépült abba az érdekeltségi rendszerbe, amelyet a későbbi gyarmatosítók jól használtak és mind a mai napig használnak. Ők a helyi nemesség, az arisztokrácia. Az ő általuk képviselt viselkedési forma részben beépült az afrikai viselkedési kódexbe, és köznépi szinten is gyakorlattá vált. Tehát a törzsi egybetartozás közösségi gondolat mellett beidegződött a túlélés, vagy meggazdagodás, hatalmi pozíciók szerzése okán a társ, nép eladása gondolat is a köztudatban. Egy ilyen reflex aztán igazán megnehezíti a nemzetállami gondolat létrejöttét! Nem csoda, hogy a sok mosoly, taps, ünneplés és bólogatás sok esetben csak elfedi a belső teljes bizalmatlanságot. Valójában a többségi gondolkodás ma Afrikában megszűnt közösségi lenni. Az emberek túlnyomó része individuális szinten tervez. A ma amerikai kontinensen élő rabszolgák gyökerei a következő ún. eladott, vagy kijátszott királyságokig nyúlik vissza: Oyo birodalom (Yoruba), Kong birodalom (Benin), Fouta Djallou és Fouta Tooro királyságok, Koya, Khaso, Koabu, Fante, Ashanti, Dahomey törzsei, nemzetségei. Itt csak a nyugat-afrikai területek rabszolgaságra jutott népeiről szólok, és azt is a teljesség igénye nélkül. Teljes Afrikát elemezve sokkal bonyolultabb a kép. Dél-Afrikában a rabszolgasorsot az apartheid helyettesítette, ezt megelőzően errefelé nem vadásztak rabszolgákra. Az itteni törzsek, Zuluk, Xosák maguk is rabszolgatartó népek voltak, hol északi törzsekből, hol az egymás elleni harcokból szerezték be igényeiket. A rabszolgaság intézménye több helyen ma is megvan. Ilyen pl. Szudán és Mauritánia. Ha ez a téma előkerül, hevesen tagadják, de a tények makacs dolgok: rabszolgaság ma is van. Nemcsak Afrikában, máshol is. A francia gyarmatosítás idején a fekete lakosság részére is lehetővé tették a francia iskolákat, az ecole francese-t. A tradicionális helyi királyok idegenkedtek ezektől az intézményektől, valamiféle rontást láttak bennük, de hogy kiengeszteljék újkori uraikat, elküldték ezekbe saját rabszolgáikat. Gyakran előfordult, hogy az ilyen rabszolgasorsú gyermekekből Sorbonne-t végzett tudósok, gondolkodók váltak, akik révén megrepedeztek a tradicionális beidegződések falai. Az így kialakult értelmiségből egy új réteg jött létre. Ők és mai utódaik képezik annak az elitnek az alapjait, akik szegény sorból származtak, és felemelkedésüket egyértelműen a volt gyarmatosítóknak köszönhetik. Ez a réteg az, amely a mai külföldi tőke képviseletében áll, a hadsereg felső vezetését is ők látják el. Így aztán legalább két elit réteg alakult ki. A történelmi, tradicionális elité, amely általában saját népe és országa kiárusításából szedte meg magát – és az újkori kikupálódott elit, mely már része egy modern világnak és lojális iskoláihoz. Egy nagyhatalmi átrendeződésben, pólusváltásban nem biztos, hogy ezekre az elitekre van szükség. Ez csak tőlük és alkalmazkodóképességüktől függ. Afrika azonban még az eddigi sok szörnyűség ellenére sem ment át azon a sokkhatáson, amelyen fekete rabszolga testvéreik Amerikában. Az a több százéves iszonytató megrázkódtatás azonban erre az évszázadra azt eredményezte, hogy bekövetkezett a felzárkózás és ma az USA-nak fekete elnöke van. Afrikának a világ nem ad 2-300 évet. A következő években tömegeknek kell átváltozniuk, vagy távozniuk. Ha a fenti beidegződések nem változnak meg, akkor a kettő közül a távozásnak van nagyobb esélye, mert könyörület ma sincs. Ha csak a három legnagyobb gazdasági hatalmat (USA, Kína és India) tekintjük 1990-2006 közötti GDP növekedés tükrében, akkor a következőt látjuk: USA ebben az időszakban 56%-kal növekedett, ami nem számottevő. Ha nem akar elvészni a süllyesztőben, akkor rá kell kapcsolnia és rá is fog. Bár ez az 56% megtévesztő, mert a bázisév gazdasági teljesítménye is hatalmas volt, nem hasonlítható a kínai és indiai 1990-hez. De a verseny az verseny. Az USA ökológiai lábnyoma 13 hektár felett van. Ez azt jelenti, hogy minden USA-állampolgár 13 ha-nál több területet igényel a földkerekség termőföldjeiből, tengereiből, bányáiból stb., hogy fogyasztási szintjét fenntartsa. Ez az ökológiai lábnyom Bangladesh és a legszegényebb afrikai országok polgárai részére nem éri el az 1 hektárt. Márpedig USA, az Arab-öböl térsége, skandináv országok nem fogják fogyasztói igényeiket csökkenteni, a Föld lehetőségei korlátozottak, a Hold és a Mars nem áll rendelkezésre. Akkor mi a megoldás? Hát igen, túl sokan vagyunk. Kína gazdasága megdöbbentő, 325%-os növekedést produkált a vizsgált időszakban, Indiáé pedig 170%-ot. Ők sem fognak lemondani növekedési igényeikről. Mi mutatja azt, hogy Afrika növekedésnek indul? Vigyázzunk! Az afrikai számok megtévesztőek. Bár Afrika országaiban valóban növekedés indult meg, nem is kevés, de ezt nem helyi vállalkozások, hanem főleg külföldi, elsősorban kínai és indiai cégek érték el. Tény, hogy Afrikában is maradt valami, de a megtermelt értékek, produktumok nagy része térítés nélkül elhagyta az országokat. A világ GDP termelésében 2008-ban Afrika részesedése 2,5% volt és ez 2009-re 2,3%-ra csökkent! Tehát amellett is, hogy a GDP átlagban 2-3%-kal nő évente Afrikában, a világ GDP termelésében részaránya csökken, tehát több megy ki, mint ami érték ott termelődik! A 2011-es adatok alapján pl. Ghána GDP növekedése az előző évihez képest 13,5%, ami Katar után a második hely! Ez így kiragadva irrealitás még akkor is, ha a bázisévhez képest nem nagy dolog egy ilyen emelkedés! De ugyanígy téves következtetést vonhatunk le Mali 5,3, Kongó 6,5, Etiópia 7,5, Zambia 6,7%-os GDP növekedéséről. Érdekes módon Elefántcsontpart –5,8 %-ot ért el, ami Gbagbo diktátorságának utolsó időszakával magyarázható. A kakaó világhatalom embargó alatt állt. Azonban jött Alessane Ouattara, az IMF egykori magas tisztet betöltő közgazdásza, ás átvette Gbagbo hatalmát. Figyeljük csak meg, milyen növekedés fognak a számok mutatni jövőre! Ouattara már az új generációs vezetőket képviseli. Neki nem kell elmagyarázni, honnan fújják a passzátszelet. Most az a feladata, hogy ezt magyarázza el másoknak is a térségben. Szudán pedig –0,2%-on reálisnak mondható. A két Szudán, észak és dél kettévált, ami csapást jelentett észak gazdaságára. Az igazi számokat Afrika világgazdasági szerepéről Kína 325%-a és India 170%-a mutatja. A szociális és infrastrukturális tőke-visszaforgatás ennek csak minimális hányada. Igencsak ostoba szinten kell tartani a népeket ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre! No, erre minden eszköz, köztük az elit is készen áll. Tehát érdek azoknak a beidegződéseknek a megtartása. Annak érdekében, hogy az erőforrásokat újra elossza a világ, midig történik valami megrázkódtató esemény. Ez volt a nagy gazdasági és pénzügyi válság. Az eddigi gazdasági hatalmak kiestek szerepükből, nem voltak képesek visszakapaszkodni a válság előtti szintre. A mai szakasz a szabad rablás időszaka. Most nem létezik törvény, kivárás, humanizmus stb. A pólusok most alakulnak ki, és aki megfelelő időszakban csapódik ezekhez, annak van esélye a megmaradásra. Majd ha a hatalmi rendszer kialakult, akkor jön a megszilárdulás, bebetonozódás időszaka. Ekkor fogják majd meghozni a szabad rablás ellenes törvényeket, nehogy más is megpróbálja ugyanazt, amit a hatalmon lévők. És ha a törvényekkel is elkészültek, jön majd a kormányzás időszaka egy más szinten. Majd annak is egyszer egy megrázkódtatás véget vet. A rabszolgaság elemzésével kezdtem, és azzal is fejezem be. A hatalmi pólusok gazdasági számait, növekedését és fogyasztási kultúráit elemezve Afrika nem kerülheti el újkori sorsát. Most nem létezik jóságos Szovjetunió, mely esetleg tudatra ébredési és felszabadítási mozgalmakat pénzelne. Az a nemzetközi érdek, hogy a tudat ne fogja fel a történteket, és Afrikában az elit megint eljátszhassa történelmi szerepét. Azonban most egy elitváltásnak is be kell következnie. Az eddigi elitet irányító hatalmak meggyengültek, új trónkövetelőknek kell kiszolgáltatni Afrikát. Ez az elit most formálódik. Nincs idő kivárni a Sorbonne, Cambridge, vagy Oxford képzését, a gazdaságok versenye azonnali reakciókat követel. Az alatt kell ennek a rétegnek kialakulnia, amíg az átmeneti kormányok sorsa egy általános választásokkal véget ér… De az is lehet, hogy ez az elit már készen áll és vár valahol… ELŐRE LEZSUGÁZOTT VILÁG „A demokrácia a kormányzat egyik rossz formája, de még mindig jobb az összes többinél” (W. Churchill) Vegyük a tényeket! A demokrácia alapvetően rabszolgatartó társadalmi formáció. Az volt az ókori görögöknél és az ma is. Ahhoz, hogy a demokratikus intézmények működőképesek legyenek egy jóléti társadalom érdekét szem előtt tartva, inputokra van szükség, amelyeket ez a társadalom nem képes előállítani. Ehhez az ókorban rabszolgákra, ma pedig klónokra, druidákra, saját gondolataiktól megfosztott, bekódolt robotokra van szükség. Így a mai kor társadalmi rétegei nem a patrícius és plebejus, jobbágyság és földesúr, munkás-paraszt és értelmiség, hanem valami egész más szerint tagozódik. Minek is részletezzem…? Viszont rengetegen nem férnek be a mai demokráciát inputként, vagy élvezőként megélők társadalmába, mert vagy nem képesek a demokrácia vívmányait megvásárolni vagy, mert nem nyilvántartásba vehetők vagy, mert zavaró jelenlétük szülőföldjükön, mivel az most másoknak kell. Azokra sincs szükség, akik mindezt felismerik és publikálni szeretnék. Sorsuk a szilencium, vagy a végelgyengülés. A vásárlóerő hiánya. Végzetes bűn. Tömegek nem képesek beszerezni mindazt, amit a fejlett gazdaságok ontanak az emberiségre. Könyörtelen leszámolás vár erre a nem fogyasztói populációra. Az áru nem azért van, hogy a kirakatban bámulják, hanem hogy megvegyék, majd otthon hamar meghibásodjon és vegyenek helyette szabályos időközönként másikat. Aki erre képtelen, annak távoznia kell. Mivel ez a réteg csak a szén-dioxid kibocsájtást növeli, így létével veszélyezteti a demokráciák lakóinak fennmaradását. Nem elég, hogy kivágja a fákat, faszénnel tüzel, szennyezi a környezetet, de szaporodik és eszik. Mivel ilyen széles réteget nem lehet oktatni, ezért nem fogja fel a világ követelményeit, így a például a demokrácia intézményét sem, ráadásul betegségeket terjeszt. Van még egy igen nagy bűne ennek a rétegnek. Nem lehet nyilvántartásba venni. Mivel anyjuk nem szült melléjük papírokat vonalkóddal, ezért nem megfigyelhetők, nem ellenőrizhető költekezésük, nem lehet bankszámlájuk, és nem tehetők adó és egyéb fizető alannyá. Pedig a szabadság ára nem kevesebb, mint a modern nyilvántartásba vétel. Azok a népek, amelyek ezen nem mennek át, nem nevezhetnek be a demokratikus elismertségre. No, persze a nyilvántartás vezetése valahol egész más helyen történik, mint ahová az alany való. Amennyiben a szülőföld másoknak kell, onnan egész egyszerűen tovább kell lépni, vagy írmagostól szabad akaratból ki kell halni. A szülőföld kell akkor, ha természeti kincseket rejteget, katonai védelmi szempontból stratégiai jelentőségű, vagy egyszerűen mert mások jól érzik benne magukat. Ha pedig minderről az ember beszél, ki meri nyitni a száját, akkor nem kap nyilvánosságot, vagy esetleg eltűnik. Ma könnyen lesz valakiből ellenség. A központilag megvezetett klón és druida tömegek egészen más ellenségeket ismernek, mint a felsoroltak. Az eddigi csaták, viták, háborúk két valós ellentábor között zajlottak, a maiak nem. Azokat a küzdő feleket, akikről lehet beszélni és minden sajtóban szerepelhetnek, ugyanazon egy pontból vezérlik. A druidák persze elhiszik, hogy ezek az ellentétek élesek, veszélyben az életük, tehát fizetniük kell azért, hogy valaki állandóan a védelmükre kelljen. Ahhoz, hogy állandóan fizessenek, a félelem, az állandó terror érzetét fenn kell tartani. Nos, erre szolgálnak a kreált ellenségek. Van belőlük elég, de az egyik legnevezetesebb az al-Kaida. Természetesen ez mindent magára vállal, még azt is, amit nem ő követett el. Egy a lényeg, hogy tömegesen tudjon felmutatni középkori jelmezekbe öltöztetett barbár őrülteket, akiknek semmi közük nincs az iszlámhoz, de annak nevében fertelmes akciókat hajtanak végre. Nekik ahhoz az egy évszázados valláshoz van közük, melyet Mohammed Abdel Wahab teremtett meg Ibn Taymiyah nyomán, és angol segédlettel kikezdték az oszmán birodalom falait. Ezt hívják vahabizmusnak. Ez az arab félsziget arab törzseinek egységesítésére szolgált. Hol van ez a bagdadi és córdobai felvilágosodástól, az azt megelőző 1300 év nyitott világától? A recept viszont jól működik. A világ bevette. Még akkor is hisz, amikor egyre több bizonyíték merül fel a szeptember 11-i akció hitelessége kapcsán. Az amerikai lakosság zöme a felmérések szerint már kétkedik. Mindegy, ha az al-Kaida vállalta, akkor az úgy is van. Az al-Kaida vezetősége egykori szabadságharcosokból áll, akik a 80-as években a Szovjetunió afganisztáni megszállása ellen harcoltak. (A teljes összeállítás a Leleplező -2012/3 - őszi számában olvasható)

Tőke Péter: A lakosság elleni háború új technikái Kész a csodakém, a robotszúnyog – DNS-t vesz, nyomkövetőt olt be

Amikor a ,,Titkos összefogás Orbán Viktor győzelméért” című könyvemet írtam, és anyagot gyűjtöttem a kémtechnikákról, a hang- és képfelvevő poloskákról álmomban sem gondoltam, hogy az élet a titkos hadi fejlesztések még az én fantáziám is túlszárnyalják. Pedig leírtam a könyvemben az emberek kukkolásának már meglévő és (általam elképzelt) továbbfejleszthető változatait. Volt egy olyan érzésem akkor, hogy a kutatók a különféle vérszívó kis férgek, a poloskák, atkák, kullancsok világába mennek ötletekért. Miért ne másolnák le, illetve robotizálnák közülük azokat, amelyek a leghatékonyabbak. Nem is tudom: miért nem jutottak eszembe a szúnyogok? Ezeket megszokták az emberek, amint a csípést észlelik, odacsapnak és kész. Meg tudják közelíteni a táplálékot kínáló alanyt a szabadban, de be tudnak repülni a lakásába, hogy éjszaka kedvükre lakmározhassanak. Kézenfekvő lehetett tehát a titkos fejlesztők számára, hogy ez legyen a minta, s valami hasonlót agyaljanak ki. Hát megszületett a hadi fejlesztés új remeke, a Rovar Dron, s már sikeresen tesztelték is! A próbaalanyok nem sok különbséget vettek észre a valódi- és a robotszúnyog szúrása között. Ám mire agyoncsapták, a repülő minikémecske általában már teljesítette a feladatát. Az ugyebár nem kunszt manapság, ha egy rakéta az utca fölött repülve a sarkon ,,körülnéz” és elfordul balra. No, de egy aprócska Rovas Dron? Nos, kicsi hősünk kamerával és mikrofonnal van felszerelve, így nagy távolságból is vezérelhető. Irányítója fánkot majszolva a képernyőn figyelheti, hogyan keresi meg és választja ki a célszemélyt. Ha ez kérdéses, akkor a központ arcfelismerő és hangazonosító rendszere ellenőrzi és megerősítést küld. Utána már csak megfelelő landolási helyet kell találni a páciensen. A szakirodalom a jobb kézfejet vagy a homlok és a haj találkozási sávját preferálja, de oda lehet csapni és ez megsemmisülést jelent. Fánkot majszoló irányítónk ezért hátul keresett biztonságosabb helyet. A háton, a fül mögött, a felső kar hátoldalán, ahová nehéz odacsapni. A Rovar Dron ezek után leszáll, kis tappancsaival megkapaszkodik, aztán előrenyújtja az injekciós tűhöz hasonló egységét. Gyorsan kell dolgoznia, mert a célszemély érzi a ,,szúnyogcsípést”, ha elérhető, odacsap, ha nem fér hozzá, akkor testének mozgatásával próbálja elhajtani. Csakhogy ez a csipetnyi idő elég arra, hogy a támadó beleültesse a bőr alá a micro RFID nyomkövetőt, és szívjon annyi vért, amennyi a DNS megállapításához elegendő. Akár fel is szállhat, de a megsemmisülés előtt le is adhatja jelentését. Az csak természetes, hogy figyelemre érdemes és fontosabb embereket ,,csíp meg”, ha ő nem is, de irányítója tudja, kik a célszemélyek. Egy hajléktalanra például felesleges e drága technikát pazarolni. Az sem jelent gondot, ha a kiszemelt hasznos alany bemegy a lakásába. A Robot Dron ilyenkor ,,helyszíni szemlét” tart, körberepüli kívülről a lakást, házat. Nyitott ablakot, rést keres. Ha az nincs, akkor leszáll, vár és figyel, aztán ha az ajtó nyílik, berepül és megkezdi a keresést. Még érdekesebb az ügy, ha a célszemély hozzátartózója érkezik. Ezt csak közvetítő alanynak tekinti, leszáll rá, és beviteti magát a lakásba. Ott körülrepülve videót tud küldeni az irányítónak a lakás belsejéről, a helyiségek bútorzatáról, az ott tartózkodókról stb. A támadás megtervezése és a döntés most már a fánkzabálóé. Kivárhatja a vetkőzést, átöltözést, hogy jobb, alkamasabb ,,csípési helyet” választhasson. Az sem baj, ha a fánkzabáló irányító lazára veszi a figurát, nem ad külön parancsot. A Rovar Dron ilyenkor nem sokat habozik, egyszerű alapprogramjának megfelelően odarepül és injekcióz. Már gyártják és bevethetik a hétköznapokon. A hír fordítója zárójelben megjegyezte: reméli, hogy csak az USA-ban és az angolszász területeken alkalmazzák. Tévedés! Hadi fejlesztésről lévén szó az ellenséges államok is számíthatnak rá. Háború esetén pedig a Rovar Dron a micro RFID nyomkövetővel együtt beolthat egy kis tífuszt, kolerát és egyéb háborús fertőző betegséget is. Erről még semmiféle megerősítés sincs, csak annyit tudni, hogy a fejlesztések gőzerővel folynak. Természetesen a bevetések is elkezdődtek, hiszen az államnak sok belső ellensége is akad. Különösen hasznos lehet a terrorgyanús elemek ily módon történő nyilvántartásba vételét. Az USA és fontosabb szövetségesei belbiztonsága a 9/11 óta igencsak felértékelődött. A lehallgatás-technika eszelősen fejlődött. A Leleplező korábbi számaiban már írtunk arról, hogy az okos telefonok is ,,beszálltak” a titkos megfigyelésbe, a Facebook pedig a hírszerzésbe. Ezekről és sok új alkalmazásról olvashatnak a következő, e blokkot követő összeállításban. Most térjünk vissza a dronokhoz! A Rovar Dron maxi társai, a pilóta nélküli robotrepülők már bebizonyították, hogy a Pakisztánnal határos afganisztáni hegyvidékeken is milyen jól használhatók. Segítettek az al-Kaida vezetőinek megtalálásában és megsemmisítésében. Ez az elsősorban terroristák elleni fegyver az USA fejlesztőit dicséri. Ám ahogy az lenni szokott, a polgári hatóságok is szemet vetetttek rá. Internetes tallózásunk során két ilyen aktuális írást is találtunk. (A teljes összeállítás a – 2012/3 - Leleplező őszi számában)

Drábik János: A pénzhatalmi világelit magánháborúja az európai országok ellen
Banki kaszinózás, pilótajáték és sok trükk a betétesek, s a pénzpiac fosztogatására	Mikor kezdődött az emberiség elleni háború?

Az előzmények a második világháború után kialakult helyzethez vezetnek minket. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen háborút csak a második világháború győztesei készíthették elő. Kik voltak ezek a győztesek? Elvileg az angolszász hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, valamint a sztálinista Szovjetunió. De az Egyesült Államok alatt sem az amerikai munkásokat vagy farmereket kell érteni. Ezeknek akkor sem volt, és ma sincs lehetőségük az Egyesült Államok világstratégiájának alakítására. Annál több köze van a már hivatkozott államok feletti hatalomnak (Council on Foreign Relations, Külkapcsolatok Tanácsa, a Trilaterális Bizottság és a Bilderberg Csoport) és a hozzájuk kapcsolódó intézményeknek és hálózatoknak. Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy kik azok a személyek, akik létrehozták ezeket a szervezeteket, akkor ismerős nevekre bukkanunk, olyanokra, mint Rockefeller, Rothschild, Warburg, Schiff, Loeb, Goldman, Sachs, Montefiore. A 19. és a 20. századból megemlíthetjük még Bernard Baruch-ot, Felix Frankfurter-t, a német Walther Rathenau-t, valamint az Altschul, a Cohen, a Straus, a Steinhardt, a Blum, a Lippman, a Lehnman, a Dreyfus, a Lamont, a Mandel, a Morgenthau, az Ezechiel, a Lasky, a Rosenman és más családok neveit. Ha viszont azt nézzük, hogy az alapítók kikre bízták ezeket a szervezeteket, amelyek dokumentálhatóan irányítják a látható kormányokat, nemzetközi szervezeteket, pénzügyi struktúrákat, akkor olyan nevekkel találkozunk, mint Alan Greenspan, Milton Friedman, Ben Bernanke, Henry Kissinger, Paul Wolfowitz, Richard Perle, Madleine Albright és sok más társuk. Ekkor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a felsoroltak túlnyomó többsége zsidó, vagy zsidó származású. Hogyan lehetséges az, hogy egy olyan nép, amelyet évszázadokon át elnyomtak, amelyet üldöztek vallási és etnikai különállása miatt, amelyet gettókba zártak, kihasználtak, végül is a világhatalom csúcsára került? Nyilvánvaló, hogy nem ennek a sokat szenvedett, üldözött zsidó népnek a fiai-lányai kerültek hatalomra, hanem egy olyan világelit, amely ugyan döntően e népből származott, de már önálló erőközponttá, saját önérdekét követő hatalmi tényezővé alakult át. A pénzhatalmi világelit, amely angolszász színekben és a sztálinista Szovjetunió segítségével megnyerte a világháborút, olyan nemzetközi viszonyokat akart kialakítani az euroatlanti térségben, amely többé nem veszélyezteti világ feletti hegemóniáját. Jól világítja meg ezt a világstratégiát az, amit Winston Churchill 1946 márciusában az amerikai Fultonban mondott Truman akkori amerikai elnöknek: „Ez a háború nemcsak a fasizmus megsemmisítéséért folyt, hanem a kereskedelmi piacok meghódításáért is. Ha akartuk volna, megelőzhettük volna ezt a háborút, és egyetlen lövés nélkül kikerülhettünk volna belőle, de mi ezt nem akartuk.” Hasonló tartalmú véleményt fogalmazott meg Churchill a svájci Bernben 1960-ban: „Németország megbocsáthatatlan bűne a második világháború előtt az volt, hogy kísérletet tett gazdaságának kiszakítására a világkereskedelmi rendszerből, és arra, hogy kialakítsa saját pénzügyi rendszerét, amelyből a pénzvilág már nem tud többé profitálni (…). Lemészároltuk a gaz disznót.” A pénzhatalmi világelit már a második világháború után hozzáfogott pénzuralmi világstratégiájának a megvalósításához. Ehhez azonban segítőtársakra volt szüksége. Nem volt válogatós, mert az olasz maffiától a legyőzött Németország egykori nácikból álló szakértő-rétegéig kész volt mindenkivel együttműködni, aki vállalta a pénzuralmi rendszer átültetését a gyakorlatba. Az egykori náci vezetőréteg szívesen vállalkozott a pénzhatalmi világelit kiszolgálására, hiszen a vesztes háború nyomán deklasszálódott, és élete, egzisztenciája, karrierje veszélybe került. A világelit szolgálatában álló amerikai és európai politikusoknak szükségük volt az egykori náci bürokraták szaktudására. Az amerikai főhatalmat képviselő személyek – immáron a Pénzkartell szolgálatában – ugyanúgy Európa szervezett meghódítását tűzték ki maguk elé, mint a Harmadik Birodalom, de eltérő, nem háborús módszerekkel. Az Amerikát is irányító pénzhatalmi világelit olyan kollaboráns érdekcsoportokat akart az egyes európai országokban, amelyek neki elkötelezettek, nem pedig az egyes országok nemzeti uralkodó csoportjainak. A világelitnek nem állt érdekében, hogy Európa egyes államaiban erős nemzeti tőkésosztály vegye át a pénzügyi és gazdasági hatalmat, valamint a politikai szféra irányítását. A legyõzött náci Németország középszintűvezető rétege tehát zsarolhatóságánál fogva jó eszköznek bizonyult céljaik eléréséhez. Az egykori náci technokratákat azonban szalonképessé kellett tenni, hogy elkerüljék a nácitlanítással járó felelősségre-vonást. Mivel a nácitlanítás irányításában fontos szerepet játszottak a nemzetközi zsidó szervezetek, ezért a zsidó érdekcsoportok voltak abban a helyzetben, hogy meghatározhassák a náci technokraták és hivatalnokok közül kit vonnak felelősségre és kit nem. Az Európa nyugati részében élő zsidóság így a közvetítőfontos szerepét tölthette be az amerikai főhatalom és a helyszínen szerveződő kollaboráns vezető réteg között. A pénzuralmi világelit tehát az irányítása alatt álló Egyesült Államok tőkés érdekcsoportjait használta fel az új rend kiépítésére a meghódított Európában. Ehhez igénybe vette a zsidó szervezetek és a kollaboránssá vált, egykori középszintűnáci technokrataréteg segítségét. Ez a ‘hármas szövetség’ nem volt teljesen új, hiszen már a második világháborút megelőzően is együttműködtek az amerikai szuperkapitalisták a nemzetiszocialista kormányt támogató, olyan iparmágnásokkal, mint Fritz Thyssen, akiről köztudomású volt, hogy Hitlert támogatta. Ma már kellően dokumentált, hogy a tekintélyes WASP-dinasztia (White, Anglo-Saxon, Protestant) Bush család akkori feje az a Prescott Bush volt, aki a Rockefeller-ház tulajdonában álló Standard Oil világcégen keresztül juttatott sok millió amerikai dollárt a hitleri rendszernek és hadigépezetének. A pénzhatalmi világelit Európa meghódítását tűzte ki célul, amit a hitleri Németország is meg szeretett volna valósítani. A világelit tagjának tekinthető Winston Churchill már idézett szavai egyértelművé teszik, hogy nem ez a fasiszta célkitűzés volt a nemzetiszocialista Németország legnagyobb bűne a Pénzkartell szemében. A nagy bűn, amiért el kellett pusztítani az volt, hogy a nemzetközi bankárokat kihagyta a pénzrendszer működtetéséből. Ha a náci Harmadik Birodalom vezetésével egyesült volna Európa, akkor a pénzhatalmi világelit többé nem szedhetett volna kamatsarcot Európa népeitől. Ezt minden eszközzel meg kellett akadályoznia. Az említett ‘hármas szövetségben’, amely a világelit szolgálatában a második világháború után átvette Európa irányítását, nem a zsidó nép azon tagjai vettek részt, akik más népekhez tartozó embertársaikhoz hasonlóan munkájukból, tudásukból, szakértelmükből éltek. Túlnyomó részt a szuperosztály szolgálatában álló, és a nemzetközi Pénzkartell által finanszírozott szervezett zsidósághoz – elsősorban a transznacionális cionista szervezetekhez – tartoztak, akik készségesen vállalkoztak a szuperosztály világstratégiájának végrehajtására. A romokban heverő Európa lehetőséget kínált nekik arra, hogy átvegyék az irányítást a pénzügyi és a gazdasági szektorban, a kereskedelemben, a tömegtájékoztatásban, továbbá a kulturális és tudományos szférában is. Tehetségük és összeköttetéseik révén hamar vezető szerephez jutottak a különbözőpolitikai pártokban és a szakszervezetekben. Nem kevesen magas állami funkciókba is kerültek. Az új stratégia szerint nem német, hanem az amerikai monopóliumok tulajdonosai vették át az európai gazdaság irányítását. Az új hódítókkal együttműködő kollaboráns vezető réteget minél előbb meg kellett szervezni. Ebben az időszakban több európai ország még rendelkezett gyarmatokkal. Ezért az adott ország pénzügyi, gazdasági és politikai rendszerének átvétele a hozzá tartozó gyarmatok feletti uralmat is jelentette. Ennek a hosszútávú stratégiának sikeres megvalósítása tette szükségessé olyan koordináló szervezetek létrehozását is, mint a Bilderberg Csoport. Ennek az 1954-ben megalakult, nagyhatalmú zárt klubnak a tagjai részben olyan hagyományos hálózatokból jöttek, mint a különböző szabadkőműves páholyok és a transznacionális cionista szervezetek. A klub állandó bizottságának közvetlen irányítását a világelit bizalmi emberei végezték, tagjai pedig azokból kerültek ki, akiket mi a pénzuralmi rend hierarchiájában az igazgatósághoz soroltunk. A Bilderberg Csoport szigorúan titokban tartott tanácskozásain az állandó résztvevőkön túl – időről időre váltakozva – főleg a menedzseri szint meghívottjai vettek részt. A rendszer működéséhez természetesen erre a célra kiválasztott, felnevelt és pozícióba helyezett profi reálpolitikusokra, pragmatikus technokratákra, engedelmes hivatalnokokra, az együttműködők és kiszolgálók egész bürokrata-osztályára volt szükség. Ők azok, akik arctalan robotként gondolkodás nélkül szolgálták a pénzimpériumot és hajtották végre annak stratégiáját. A pénzhatalmi nomenklatúra számos tagja bámulatos karriert futott be. Ezek a jól-fizetett pénzuralmi bürokraták minden áldozatot megkövetelhettek az alul-lévőktől arra hivatkozással, hogy a világuralomra törő szovjet kommunizmus fenyegeti a világbékét, és ezért a szabadság, az emberi jogok és a demokrácia védelmében össze kell fogni. A világelit szolgálatában álló bürokrata osztály azonban válságba került, amikor a szovjet birodalom felbomlott. Már nem hivatkozhattak a kommunista veszélyre, amikor továbbra is engedelmességet követeltek a népektől. Többek között azt, hogy mondjanak le nemzeti önrendelkezésükről és nemzeti államaikról. A hidegháború kétpólusú világáról fokozatosan kiderült, hogy a szemben álló ideológiák ellenére valójában a pénzhatalmi világelit közös stratégiáját szolgálta mindkét pólus, csak más-más módon. Az eltitkolt közös cél egyesítette a látszólag élesen szemben álló két világrendszert. A világelit valódi célkitűzése kezdettől fogva az egy-központból irányított világrendszer, a globális kormányzat létrehozása volt. Ennek előfeltétele a különböző országok és népek vagyona feletti rendelkezés megszerzése. A vagyon hatalom! Aki rendelkezik az emberek, a népek és nemzetek vagyonával, az rendelkezik a sorsukkal is. A kommunizmus a világelit kísérlete volt a nemzetek vagyonának rendőrállami módszerekkel való megszerzésére. Ehhez diktatúrát kellett létrehozni, mert az megkönnyítette az emberek vagyonának és munkájának az elit számára történő állami kisajátítását és az emberek életével való rendelkezést. Ehhez azt kellett biztosítania, hogy az általa létrehozott és részben finanszírozott kommunista diktatúrák – rejtett módon – mindvégig az ellenőrzése alatt maradjanak. Ez volt a kommunista rendszer legnagyobb titka. A pénzhatalmi világelit az általa elképzelt Új Világrendben egy-központból gyakorolja a hatalmat a kezében lévő globális pénzrendszer, fegyveres erő és politikai irányítás útján. Ebben a rendszerben a társadalom tagozódása kétszintű. Az egyik szinten a hatalmat gyakorló világelit, az őt kiszolgáló bürokrata osztály, valamint a globális nomenklatúra bürokratái találhatóak, a másik szinten pedig a függőhelyzetű és vagyontalan százmilliók, akik bérből és fizetésből, illetve segélyből élnek. Ez az antidemokratikus világdiktatúra hosszútávra biztosítaná a pénzhatalmi világelit megszerzett előjogait. A pénzuralmi világelit másik módszere az egy-központból irányított világrendszer létrehozására a kamatmechanizmussal működtetett magán-pénzmonopólium elterjesztése, és a globális eladósítás. A világelit ebben a változatban nem rendőrállami módszerekkel, hanem eladósítással szerzi meg az egyes emberek, gazdasági szervezetek és országok vagyonát. A cél azonban ugyanaz: felszámolni a nemzetállamokat és átvenni az emberiség feletti hatalmat az Új Világrend létrehozásával. Az internacionalista-kommunizmus rendőrállami módszerei, valamint a kozmopolita-globalizmus eladósítási technikái ugyanannak a pénzhatalmi világelitnek a céljait szolgálták, és szolgálják ma is. Az emberiség mindkét ajtón ugyanabba a terembe jutott. Pénzügyi támadás a centrum országok ellen A Szovjetunió és birodalma felbomlásával elvileg lehetővé vált, hogy nemcsak Kelet-Európa, de egész Európa népei erős nemzetállamokat hozhassanak létre, amelyből kiszorulhat az Egyesült Államok és az Amerika felett a főhatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit. A második világháború után először nyílott arra lehetőség, hogy a nemzetállamok Európája ismét önmaga ura lehessen. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia ezért indított csendes világháborút pénzügyi fegyverekkel, hogy az Amerika feletti hatalom megszerzése után Európa feletti uralmát is megszilárdítsa és véglegesítse. Ez a háború – stratégiai célját tekintve – megegyezett az Európát leromboló két világháborúval. A pénzhatalmi világelit, mivel hadsereggel soha nem rendelkezett, világhódító háborúit szemben álló háborús szövetségek létrehozásával és a tőle pénzügyileg függő eladósított államok fegyveres erőivel vívta. A nemzetállamok háborúztak, de a háború eredményeit – nevető harmadikként – mindig ő zsebelte be. Az eladósítással, és a hitelezés finomra hangolásával el tudta érni, hogy mikor törjön ki és meddig tartson a háború, s hogy az általa kiválasztott oldal nyerjen. Arról is gondoskodott, hogy a háború végén – vesztes és győztes egyaránt – megfizesse neki kamatostól a háború finanszírozásához nyújtott kölcsönöket. Új fejlemény a világtörténelemben, hogy a pénzhatalmi világelit mostani magánháborúját a saját eszközeivel – eladósítással és jogi személyek egész hadosztályainak a bevetésével – indította meg. Ezt a háborút a történelem elsőteljesen privatizált világháborújának tekinthetjük, amelyben a szervezett magánhatalom elsősorban az euroatlanti térség, vagyis a fejlett ipari országok országok népeit támadta meg. Ennek a privatizált magánháborúnak a legfőbb célja az eddig megszerzett vagyon megtartása és bővítése. A további vagyonszerzés érdekében szükségessé vált a háborút más földrészekre is kiterjeszteni. A termelő-tőkét le kellett győzni, az értékelőállító ipari és a mezőgazdasági üzemeket pedig a pénzügyi szektor uralma alá kellett helyezni. A centrum országokban nem bombáztak le a gyárakat. Elpusztítás helyett csődbe kergették és bezárták őket. Mindezt kiszervezéssel és eladósítással hajtották végre. Az euroatlanti térségen kívüli területeken, elsősorban a Közel-Keleten, a világelit ezúttal is igénybe vette az általa kirobbantott helyi háborúkhoz más államok haderejét, pénzét és katonáinak életét. Elsősorban az Egyesült Államok hadseregét használta zsoldosként, de az ellenőrzése alatt álló NATO révén más államokat is rákényszerített arra, hogy részt vegyenek a kizárólag az ő érdekeit szolgáló magánháborúban. Irakot és Afganisztánt Amerika támadta meg, Szerbiát és Líbiát a NATO, de megbízójuk a világelit, jelképesen szólva a ‘Bilderberg Klub’ tagjai voltak. Ismét olyan nevekkel találkozhattunk, mint Rumsfeld, Wolfowitz, Perle, Albright, Holbrooke és az elmaradhatatlan Kissinger. A második vonalban pedig olvashatjuk Colin Powell, Condoleezza Rice, Richard N. Haass, Zbigniew Brzezinski és társaik neveit. Bizonyított tény, hogy az ellenségként megjelölt iszlám terrorizmust is a világelitet kiszolgáló szervezetek finanszírozták hosszú időn át. A háború igazolására mindig rendelkezésre álltak kellő számban a képzett és jól megfizetett ideológusok, teoretikusok, akik a világelit tulajdonában álló tömegtájékoztatásban megrendelésre manipulálták a közvéleményt. Ez a magánháború eddig jól szolgálta a pénzhatalmi világelit, az Egyesült Államok lakosságának az 1%-át kitevő szupergazdagok, valamint a szervezett zsidóság érdekeit. A pénzhatalmi világelit szorosan kötődik a zsidó, vagy zsidó származású szupergazdag pénzdinasztiákhoz, de a szervezett zsidóság más csoportjai is fontos szerepet játszanak ebben a pénzügyi eszközökkel vívott magánháborúban. Ők a pénzügyi technikákkal gyakorolt hatalom nagy tapasztalatokkal rendelkező mesterei. Jól ismerik, hogyan kell a pénzt felhasználni eladósítással a hitelrendszer, a bankrendszer, a befektetések és a termelő gazdaság irányítására, a hatalom megszerzésére és megtartására. Már a pénzügyi világháború előtt ki kellett építeni azt a transznacionális mechanizmust, amely képes az információáramlás hatékony ellenőrzésére. Ilyen tájékoztatási rendszer nélkül nem tartható kézben a tudat-ipar, amely elengedhetetlen a hatékony dezinformációhoz, a világközvélemény manipulálásához. A háborút viselő világelitnek csak így lehetett szövetségeseket szerezni, másrészt az ellenállókat megfélemlíteni. Mind a meggyőzéshez, mind a fenyegetéshez szükség volt az elektronika, a kibernetika és az informatika teljes arzenáljának bevetésére. Nem elég az információ világszintű áramlásának ellenőrzése. Képesnek kell lenni az ellenállók elhallgattatására is. Csak olyan vélemények kaphatnak nyilvánosságot, amelyek a pénzhatalmi elit céljait szolgálják. Hasonlóan fontos – példát statuálva – az ellenállók megbüntetése. Mindehhez az ipari méretű agymosáshoz nem elég az első nyilvánosság, a tömegtájékoztatási intézmények világhálózatának a hatékony működtetése. Szükség van az internet második nyilvánosságának az ellenőrzésére is. A nyomtatott és elektronikus sajtó globális hálózata sem elég. A világelit az emberiség tudata feletti uralom megszerzéséhez világméretekben ellenőrzi nemcsak a filmipart, de a könyvnyomtatást is. Ugyanez áll felsőoktatás, az egyetemek, a tudományos intézmények, a think tanknek nevezett kutatóközpontok, gondolati műhelyek feletti kontrollra is. Csak az a művész, tudós, közéleti szereplő, politikus számíthat sikerre, aki a világelit irányvonalát követi. A Bilderberg Csoport rendelkezésére állt minden eszköz e világstratégia végrehajtására. A pénzhatalmi világelit magját a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák alkotják. A globális információs hálózat intézményeinek ők a tulajdonosai. Az amerikai tömegtájékoztatás is a zsidó érdekcsoportok tulajdonában, illetve az ő ellenőrzésük alatt áll. Ezt dokumentálni is lehet. Csak néhány nevet említünk e tény alátámasztására: a CBS-t, a Viacomot, az MTV-t Summer Redstone ellenőrzi és ő a tulajdonosa a Black Entertainment Televisionnek is. A CBS elnöke Leslie Moonves, aki David Ben Gurion unokaöccse. A Disney-Capitol Citiesnek, amelyhez az ABC tartozik, Michael Eisner a tulajdonosa. Az NBC News elnöke Neal Shapiro. A FOX Company tulajdonosa, Rupert Murdoch nem zsidó, de a cég elnöke, Mel Karmazin, valamint helyettesei Peter Chernin, Gail Berman és Sandy Grushow azok. A CNN News menedzsere Walter Isaacson és itt van alkalmazásban Wolf Blitzer, Larry King, Paula Zahn, továbbá a híres Ted Koppel Andrea nevű leánya. A Warner Bros Entertainment elnöke Jordan Levin, a Verizon Communicati-ons cégé pedig Ivan Seiden-berg. A világ legnagyobb médiavállalatának a Bertelsmann Enterprisesnak, pedig Joel Klein az elnöke. A Nagy Amerikai Zsidó Szervezetek Elnökeinek Konferenciája nevű tekintélyes szervezet első embere Mort Zuckerman, a US News and World Report és a NY Daily News tulajdonosa. Arthur Sulzberger Jr. a kiadója a New York Timesnak és a Boston Globe-nak. William Kristol publikálja a Weekly Standardet, Donald Graham Jr. pedig a News Week és a Washington Post elnöke. A felsorolást abbahagyjuk, mert oldalakon át folytathatnánk. Megállapíthatjuk, hogy ami a média világában nincs zsidó tulajdonban, az közvetlenül vagy közvetve az ellenőrzésük alatt áll. Egy jól megszervezett hálózat tartja kézben az Egyesült Államok információs szféráját. Innen áramlik a megszűrt és manipulált információ a világ többi része felé. Egy olyan tájékoztatási hálózattal van dolgunk, amely önmagát felügyeli. Tetszés szerint döntenek arról, hogy az információ világában ki lesz sikeres és ki nem. Mit kell igaznak tartani és mit nem. Ezt az ellenőrzött-dezinformáció rendszerének is nevezhetjük, amelyben a gondosan létrehozott és kiválasztott információkat becsomagolják és továbbítják a világ minden tájára. A pénzhatalmi világelit Amerika segítségével lényegében Európát is gyarmatosította, amelynek nincs saját hadserege, ezért ki van szolgáltatva annak a NATO-nak, amelyet egyértelműen Amerika dominál. Európa pénzügyileg és az információ szempontjából is kiszolgáltatott helyzetben van. Az Amerikából érkező információs és tudatipari termékek Európában is a szervezett zsidóság hegemóniája alatt álló tömegtájékoztatási-hálózatokhoz kerülnek, hiszen Európában is az Amerikáéhoz hasonló helyzet jött létre. Csak azt a tényt említjük, hogy Haim Saban, amerikai-izraeli médiabáró a tulajdonosa Németország legnagyobb tévéhálózatának, a Kirch médiának. De meghatározó súllyal van jelen Európában Rupert Murdoch is az érdekeltségi körébe tartozó, vele együttműködő médiavállalkozókkal együtt. A pénzügyi háború stratégiája és taktikája A háborúban álló szuperosztálynak sikerült olyan nemzetközi légkört teremtenie, amelyben minden vele szemben alternatívát kereső, vagy ellenálló személy terroristának, az emberiség közellenségének minősíthető. A ‘War on Terror’ meghirdetése egy területhez és időhöz nem kötött háború megindítását jelentette mindenki ellen, aki ellenzi vagy veszélyezteti a szuperosztály Új Világrendjét. Az 1991-es első, majd a 2003-ban megindított második Irak elleni háború célja többek között a népek megfélemlítése is volt. A világelit figyelmeztetett mindenkit, hogyan jár az, aki ellenáll neki. Ennek a háborúnak a fő színtere azonban nem a Közel-Keleten, Irakban, Afganisztánban vagy Szíriában van. Ez globális háború, amely az egész emberiség ellen folyik. Jelenlegi fő hadszíntere az Egyesült Államok és egyre inkább Európa. Célja ma is a meghódítandó országok vagyonának megszerzése és így hatalmuk véglegesítése. A világelit most nem hadseregekkel hódítja meg a legyőzendő országokat, hanem pénzügyi fegyverekkel kényszeríti őket arra, hogy minden vagyonukat adják át neki adósságszolgálat fejében. Ez lehetővé teszi a pénzügyi hódítók számára, hogy az euroatlanti térség minden erőforrása, az értékelőállító-termelőszektor egésze is az ellenőrzésük alá kerüljön. Ezzel megszerzik a világkereskedelem feletti ellenőrzést is. A pénzhatalmi világelit offenzívája a FED támadásával kezdődött. A szupergazdag bankár-dinasztiák magántulajdonában lévő FED, amely ellátja az Egyesült Államok központi bankjának szerepét is, Alan Greenspan irányításával úgy döntött, hogy az euroatlanti térség országait elárasztja levegőből előállított olcsó pénzzuhataggal, s így teszi tönkre a fejlett ipari országok értéktermelő reálgazdaságát, versenyképes árukat előállító ipari üzemeit. A termelő szektor átvétele és felszámolása volt a cél. Különböző spekulációs módszerekkel – pénzügyi buborékok létrehozásával – megkönnyítették hatalmas jövedelmek elérését a termelő-iparágak kihagyásával. A nagy pénzügyi szervezetek, élükön a FED-del, elsősorban a pénzügyi és kereskedelmi szektort finanszírozták, lehetővé téve a kolosszális méretű pénzügyi hozamokat. Ily módon a spekulációra szakosodott befektetőknek és bankároknak viszonylag rövid idő alatt sikerült versenyképtelenné tenni a termelőszektort. A pénzügyi szférát özönvíz-szerűen elárasztó szintetikus pénzzel elérhető nagy haszon miatt elértéktelenedett az a jövedelem, amihez értékelőállító, termelő munkával lehetett hozzájutni. A termelőszektorban befektetett tőke eltörpült a pénzügyi szektorban megforgatott pénzekhez képest. A termelőmunkával csak üggyel-bajjal és a piaci ingadozásoknak kitéve lehetett jövedelemhez jutni. Biztosítani kellett az optimális termelési feltételeket, az olcsó alapanyagot, energiát, a szakképzett és alacsonyan fizetett munkaerőt, továbbá a termékek raktározását, terítését és szállítását, de mindenekelőtt meg kellett találni az értékesítésükhöz szükséges fizetőképes keresletet. Minderre nem volt szükség a pénzpiaci befektetéseknél, ugyanakkor az ott mozgatott óriási pénzek segítségével könnyen lehetett hatalmas jövedelmeket húzva spekulációs fogadásokat kötni. Amerika, majd később Európa pénzügyi szőnyegbombázása sikeresnek bizonyult. Néhány éven belül a termelő-iparágak fontos részei áttelepültek Dél-Amerikába, Ázsiába, elsősorban a gyorsan fejlődő Kínába. Az euroatlanti térség országaiban megjelent a tömeges munkanélküliség, amitől nem lehet megszabadulni, mert eltűntek a munkahelyek. A megbénult termelőszektor felett az uralmat a pénzügyi szektor hatalmi gazdasága vette át. Ebben a pénzügyi eszközökkel vívott hódító háborúban szükség volt az emberek megtévesztésére, hogy ne álljanak ellent. A világelit ezért az általa forgalomba hozott dollár-trilliárdokkal azt a látszatot keltette, hogy létre jött egy olyan eddig nem ismert, csodálatos új gazdaság, amely állítólag értékelőállító munka nélkül is képes tartós jólétet biztosítani. Ez a misztikus, új gazdaság volt a „pénzből való pénzcsinálás”, amit Arisztotelész krematisztikának nevezett, hogy megkülönböztesse a szükségletre termelő valódi gazdaságtól, az ökonómiától. Már ő is tisztában volt a pénzgazdaság pusztító hatásával. Ruhland pedig bebizonyította, hogy elsősorban a krematisztika pusztító következménye volt a Nyugat-római Birodalom bukása, amit csak megpecsételt, hogy Odoaker germán vezér 476-ban, Ravennában lelökte a trónjáról az utolsó nyugat-római császárt, Romulusz Agusztuluszt. A világelit neoliberális krematisztikája azt az illúziót keltette, hogy elég, ha a termelőmunkát Dél-Amerika, Ázsia és Kína alsóbb osztályai végzik. A nemzetközi Pénzkartell gondoskodott arról, hogy a kevésbé jómódú, sőt vagyontalan emberek is hozzá juthassanak olcsó hitelekhez. Ezzel kikapcsolták azok ellenállását, akik most a világelit pénzügyi háborújának elsőszámú áldozatai. Ezt a fajta megtévesztést alkalmazták nemzetközi szinten is, amikor a világ többi országát is elárasztották könnyen elérhető, viszonylag alacsony kamatozású hitelekkel. Ez az olcsó pénzdömping tette lehetővé a harmadik világ fejletlen országainak túlzott eladósítását, amely végül is elvezetett a jelenlegi adósságcsapdához, amelyből csak az adósságszolgálat felmondásával, vagyis államcsõddel lehet kikerülni. A John Perkinshez hasonló „gazdasági bérgyilkosok” a pénzhatalmi világelit szolgálatában azért adósították el a harmadik világ országait, mert ez a pénzügyi világháború szerves része volt. Szakszerűen kidolgozott módszerekkel korrumpálták a kiszemelt országok vezetőrétegét, és vették át az eladósítás nyomán e népek nemzeti vagyonát. Az alacsony kamattal kínált milliárdokat valósággal rátukmálták a harmadik világ országaira, amelyek vezetői ezeket a hiteleket nem termelõüzemek építésére, az oktatási és az egészségügyi rendszer fejlesztésére, a természeti környezet és erőforrások megőrzésére fordították. A helyi vezetőréteg ebből luxusvillákat, jachtokat vásárolt, drága magániskolákat létesített. A lakosság többsége a legnagyobb nyomorba süllyedt, amikor meg kellett kezdeni a kölcsönök kamatostól való törlesztését. Ezeknek a népeknek adósságszolgálat fejében át kellett adniuk a pénz- és korporációs oligarchiának természeti kincseiket, kőolajtartalékaikat, mezőgazdasági ültetvényeiket. A pénzhatalmi világelit sikeresen vetette be a túlhitelezés eszközeit az európai népek vagyonának a megszerzéséért indított offenzívájában is. Nemcsak e népek nemzeti vagyonára kívánta rátenni a kezét, hanem vállalataik és állampolgáraik vagyonára is. Célba vették e fejlett országok biztosítótársaságai és nyugdíj-alapjai pénzének megszerzését is. Mivel az államok feletti Pénzkartell a hatalmat az általa kiképzett és hivatalba helyezett technokrata hivatalnokok útján gyakorolja, így viszonylag könnyen el tudta érni, hogy az egyes kormányok eltávolítsanak minden olyan jogszabályt, amely védelmezte az adott ország nemzetgazdaságát. Az egyelő esélyeket, a társadalmi igazságosságot védelmező protekcionizmus minden formáját kártékonynak minősítették és felszámolták. A szabályoknak ez az átállítása megkönnyítette a lakosság pénzének kiszivattyúzását a pénzpiacok és a tőzsdék manipulálásával. A pénzhatalmi elit szolgálatában álló brókereknek, befektetőknek, spekulánsoknak mindig kellő mennyiségű hitel állt a rendelkezésére. A tőzsdék segítségével összeporszívózták a kisemberek pénzét, majd kellő időben távoztak vele. Ha megnézzük, kik voltak a globális szerencsejáték kaszinóvá átalakított nemzetközi pénzrendszer főszereplői, olyan nevekkel találkozunk, mint Carlos Slim, Warren Buffet, George Soros, Bill Gates, illetve olyan kevésbé ismert sztárokkal, mint Lloyd Blankfein a Goldman Sachstől, Charles Schwab a Schwab&Co-tól, Richard Fuld a Lehman Brotherstől. Ők és munkatársaik voltak azok, akik kifosztották a pénzpiacokat, és eltették kevésbé szerencsés embertárasaik megtakarításait, gyakran életük egész munkájának eredményét. A globális szerencsejáték következő fázisában elárasztották a pénzpiacokat ‘mérgezőkötvényekkel‘, olyan ‘toxic bond‘-okkal, amelyekről eleve tudták, hogy gyakorlatilag eladhatatlanok. Célba vették a ‘piggy bank‘-nak, ‘perselynek’ nevezett takarékpénztárak kifosztását is. Ezek a takarékbankok kisemberek millióinak megtakarításait fektették be olyan közszolgáltatásokba, közművekbe, ahol az biztonságosnak volt tekinthető. Ezekre a manipulációkra a továbbiakban még részletesen kitérünk. A pénzhatalmi világelit egymás után aratta az általa indított pénzügyi háborúban a győzelmeket. Megszerzett pénzügyi és gazdasági hatalmának biztosítása érdekében helyi támogatókra is szüksége volt. Nincs sikeres gyarmatosítás kollaboráns érdekcsoportok nélkül. Ezek létrehozását is fő fegyverével, a pénzzel oldotta meg. A meghódított népek kísérletet tettek nemzeti érdekeik védelmezésére, ezért az új hatalmi elitnek és helyi kiszolgálóiknak az volt az érdekük, hogy a háttérben meghúzódva elkerüljék a nagy nyilvánosságot. Ezt a rejtőzködést megkönnyítette számukra, hogy sikerült megtörniük a homogén lakosság egységét, elősegítve a bevándorlást, a multikulturalizmust, a kevert, hibrid-tudatú – önazonosságban elbizonytalanított – társadalom létrehozását. Az eladósított szegény országokban a hiteldömping meggyöngítette a helyi közhatalmat és nyomorba taszította a lakosságot. Ez jelentős létszámú rétegeket kivándorlásra kényszerített. A világelit a humanizmust és az emberszeretetet alibiként használva a fejlett országokat arra kényszerítette, hogy tömegesen fogadja be ezeket az éhség elől menekülő kivándorlókat. A fejlett, jómódú országokban ezek a külföldiek egyre láthatóbb etnikai közösségeket alkottak, és köztük már a pénzhatalom új gyakorlóinak sokkal könnyebb volt elvegyülniük és láthatatlanná válniuk. A humanitárius célok érvényesítésére a pénzhatalmi elit úgynevezett non-governmental szervezeteket, NGO-kat hozott létre, amelyek a közérdekre hivatkoztak, de valójában a szervezett magánhatalom érdekeit szolgálták. A pénzhatalmi elit ezeknek az NGO-knak a segítségével – viszonylag kevés ráfordítással – ellenőrizni tudott minden számára fontos szektort és személyt. A lakosság összekeverésének, felhígításának ez a programja azonban nem oldott meg minden problémát. Ezek a harmadik világ eladósított országaiból érkező bevándorlók túlnyomórészt szegények voltak, és ők voltak azok, akik elsőként váltak a pénzügyi válság áldozataivá. A szupergazdag pénzügyi elit és helyi kiszolgálói konfliktus esetén ezektől a szegény bevándorlóktól nem számíthattak hatékony védelemre. Ezért vált szükségessé gazdag emigránsok tömeges betelepítése a meghódított országokba. Ezt a feladatot is a leghatékonyabb fegyverrel, a pénzzel oldották meg. Óriási mennyiségben dobtak a piacra olcsó pénzt a gazdag centrumországokban, amely arra késztette azok lakóit, hogy ennek egy részét külföldön fektessék be. A gazdagabb országok polgárai szinte minden feltétel nélkül juthattak ingatlanvásárlási kölcsönökhöz, és tömegesen vásárolhatták fel például a mediterrán országok ingatlanait, lakóházait, lakásait. A pénzhatalmi elit azért szervezte meg ezt az ingatlanvásárlási akciót, hogy sok észak-európai költözzön délre és alkosson olyan jómódú külföldiekből álló közösségeket, amelyek között a pénzelit tagjai már észrevétlenek maradhatnak. Ha a helyi lakosság érdekei védelmében visszakövetelné a nemzeti szuverenitást és az azzal járó pénzügyi és gazdasági jogokat, már nem lehetne a pénzelit nagybefektetőit sem egyszerűen felelősségre vonni, mert együtt védekezhetnének a többi jómódú bevándorló közösséggel. (A teljes cikk a Leleplező -2012/3 – őszi számában olvasható)