CIA
története
május
1st, 2009 | dallas63
Az
Egyesült Államok hírszerzése történetének kezdete egészen az
első amerikai elnökig, George Washingtonig nyúlik vissza. Ő
létesítette az első titkos hírszerző hivatalt az angolok ellen
vívott függetlenségi háború idején, sőt ő maga is irányította
a felderítő erők munkáját. De ez a hírszerző hivatal csak a
háború ideje alatt működött az ellenséges angol csapatokkal
kapcsolatos információk megszerzése céljából. A következő
jelentős katonai hírszerzéssel foglalkozó szervezet Abraham
Lincoln elnöksége alatt jött létre az Észak és Dél között
folyó polgárháború idején. Ekkor alakították meg az elnök
személyi biztonságát védelmező mai titkosszolgálat, a Secret
Service előfutárát. Ez azonban csődöt mondott – mint ahogy ez
későbbi elnökök elleni merényletek esetén többször is
előfordult, valószínűleg nem véletlenül –, hiszen 1865-ben
Lincolnt meggyilkolták.
Az
1880-as években hozták létre az első olyan katonai hírszerző
szerveket, amelyek állandóan működtek, nemcsak háború idején.
Ekkor még külön szolgálata volt a szárazföldi hadseregnek és a
tengerészetnek. Az amerikai hírszerzés szervezete így oszlott meg
egészen a második világháború elejéig. A változást a Pearl
Harbor elleni japán támadás hozta. A több mint kétezer amerikai
katona halálával végződő légicsapás okozta sokk hatására
fogalmazódott meg egyértelműen az amerikai politikában az igény
egy központosított hírszerző szolgálat létrehozására. Pearl
Harbor az akkori hírszerzés totális csődjét jelentette, hiszen
amerikai kódfejtők már 1940-ben feltörték a japánok titkos,
kódolt üzeneteit, így tudniuk kellett egy várható támadás
veszélyéről.
Roosevelt
1942-ben létrehozta az OSS nevű szervezetet (Office of Strategic
Services – Stratégiai Szolgálatok Irodája), amelynek hivatalosan
az volt a feladata, hogy „stratégiai értesüléseket gyűjtsön
és elemezzen, különleges feladatokat készítsen elő és hajtson
végre”. Ez a szervezet tekinthető a CIA elődjének. Közvetlenül
a világháború befejezése után az OSS-t feloszlatták, és Truman
elnök létrehozta – Roosevelt erősen központosított hírszerző
ügynökség kialakítását indítványozó tervének megfelelően –
a Nemzeti Hírszerző Hatóságot, amely felügyelete alá rendelték
a Központi Hírszerző Csoportot (Central Intelligence Group). Ebből
alakult meg az 1947. szeptemberben elfogadott nemzetbiztonsági
törvény értelmében a Központi Hírszerző Ügynökség (Central
Intelligence Agency).
Ez
a törvény teljesen átalakította az amerikai hírszerzés
szervezetét, sőt a politikai döntéshozatal terén is jelentős
változásokat hozott. A CIA létrehozása egy központosítási
folyamat része volt, amelynek keretében a hidegháborús célok
érdekében a hadsereget is centralizálták, növelve ezzel a Fehér
Ház befolyását. Ekkor állították fel a Nemzetbiztonsági
Tanácsot, s ez alá rendelték a Központi Hírszerző Ügynökséget.
A CIA feladatait öt pontban fogalmazták meg: „1. A
nemzetbiztonságot érintő kérdésekben, valamint a hírszerzés
kérdéseiben tanácsadó szerepet töltsön be a Nemzetbiztonsági
Tanács mellett. 2. Tegyen ajánlásokat a Nemzetbiztonsági
Tanácsnak a hírszerző tevékenység összehangolására. 3. Az
ügynökségnek nincs bűnüldözési, rendőrségi vagy belső
biztonsági feladata. 4. A CIA elemezze és értékelje a hírszerzés
által szerzett értesüléseket, és gondoskodjék arról, hogy azok
az illetékes kormányszervek tudomására jussanak. 5. A hírszerző
ügynökség teljesítsen másfajta feladatokat is a nemzetbiztonság
érdekében, ha erre a Nemzetbiztonsági Tanácstól utasítást
kap.”
A
CIA-t az ötödik pontban említett „másfajta feladatok”
végzésére való felhatalmazás különbözteti meg a világ
bármely részén működő szokványos hírszerző ügynökségektől,
amelyek „csak” az államérdekeket védő információk
szerzésével, elemzésével, továbbításával foglalkoznak. Ez a
pont tulajdonképpen feljogosítja a CIA-t titkos akciók, rejtett
hadműveletek végrehajtására, és korlátlan cselekvési
lehetőségeket biztosít számára. Ez a bizonyos „másfajta
feladatok” teljesítése meglehetősen hasonlít az előd, az OSS
„különleges feladatok” előkészítésére és végrehajtására
vonatkozó felhatalmazására. Ami nem is meglepő, hiszen a CIA
létrehozásában több korábbi OSS alkalmazott vett részt, akiknél
annak idején is prioritást élvezett különféle kalandorakciók
megtervezése és véghez vitele. A különféle titkos küldetések
megszervezése és végrehajtása a kezdetektől fogva eltorzította
a CIA működését, előnyben részesítve a „másfajta
feladatokat” a hagyományos hírszerzési tevékenységekkel
szemben.
„…a
CIA eredeti küldetése az lett volna, hogy összhangba hozza a
különböző minisztériumok és kormányügynökségek hírszerzési,
adatgyűjtési tevékenységét. Ennek alapján olyan jelentéseket
készítsen, amelyek az ország vezetésének rendelkezésére
bocsátják a külpolitika viteléhez szükséges információkat. A
CIA azonban az OSS veteránjainak irányítása alá került, és ők
másképpen gondolkodtak. A szemükben a frissen megszületett
hírszerző ügynökség titkos eszköz volt olyan külpolitikai
célok elérésére, amelyeket a diplomácia megengedett módszereivel
nem lehet megvalósítani!...A nemzetbiztonsági törvényben
szereplő két szó, amely másfajta feladatok végrehajtását is
engedélyezi, beláthatatlan következményekre vezetett. Erre a
néhány szóra alapítva a CIA az évek során valóságos titkos
működési szabályzatot dolgozott ki, amely elnöki parancsokra
vagy a Nemzetbiztonsági Tanács utasításaira épült – s amely
sokszor éles ellentétben volt a Központi Hírszerző Ügynökséget
létrehozó törvény egész szellemével. Ez a néhány szó
szabadságot biztosított a CIA számára ahhoz, hogy titkos akciókat
hajtson végre, és titokban beleavatkozzék más országok belső
ügyeibe. Ez rendszerint a Fehér Ház beleegyezésével történt –
és csaknem mindig a kongresszus és mindig az amerikai közvélemény
háta mögött."
A
„Cég” (ahogyan a CIA-t „becézik”) az évek folyamán akciók
sokaságát hajtotta végre a világ minden táján. Beavatkozásai
ártatlan civilek millióinak életébe került. Íme néhány a CIA
megannyi bűntette közül. A vietnámi háború alatt a Phoenix
hadművelet keretében több mint 20000 ártatlan civilt gyilkoltak
meg. A program célja nemcsak azon vietnámiak likvidálása volt,
akik veszélyt jelentettek az USA érdekeire, de az ellenzék
elnyomása érdekében egész Dél-Vietnám lakosságát
terrorizálták. A CIA szervezte meg és – a kokainkereskedelemből
származó profitból – finanszírozta a nicaraguai kontrák
tevékenységét, akik több tízezer civilt gyilkoltak meg, és a
gazdaság összeroppantásával próbálták destabilizálni a
legitim sandinista kormányt. A Cég szervezte azt a katonai puccsot
1973-ban Chilében, mely során Salvador Allende törvényesen
megválasztott kormányát megdöntve Pinochet diktatúráját
segítették hatalomra. Ez a rezsim chileiek ezreit hurcolta el, majd
kínozta halálra. A ’90-es években a törökországi kurd
kisebbség CIA segédletével zajló üldözése során több tízezer
ember halt meg, és milliók menekültek el otthonukról.
A
CIA részt vett több, a hidegháborús történelem meghatározó
eseményében. Kubában Fidel Castro forradalmi rendszerének
megdöntésére zsoldosokat képezett ki, és vetett be a balul
sikerült Disznó-öbölbeli invázió során. Franciaországban De
Gaulle tábornok ellen szervezett puccsot. Bolíviában a Cég egyik
ügynöke gyilkolta meg a híres forradalmárt, Che Guevarát,
Kongóban pedig Lumumba elnököt. Kiképezte, támogatta és
fegyverekkel látta el az afgán mudzsáhidokat, emellett akciókat
hajtott végre Guatemalában, Iránban, Panamában, Haitin,
Indonéziában, a Dominikai Köztársaságban és még ki tudja hány
helyen a Föld összes pontján jelen lévő ügynökei révén.
A
CIA a neve ellenére sosem volt egy hírszerző ügynökség, és ma
sem az. A CIA egy titkos fegyver az elnök külpolitikai tanácsadói
számára. Működését azonban állandóan hírszerzésként
tünteti fel, fedezve titkos hadműveleteit. A dezinformálás fontos
része a tevékenységének, és az amerikai nép az egyik legfőbb
célpontja hazugságainak. Emiatt maradhat rejtve az emberiség ellen
elkövetett bűntetteinek nagy része. Fennállásának első negyven
éve alatt, 1987-ig hat millió ember esett áldozatául a CIA titkos
hadműveleteinek. Joggal állítható tehát, hogy a CIA nagyon távol
áll a hagyományos hírszerzéstől, és nem más, mint egy
terrorszervezet. A világ legnagyobb terrorszervezete.
Az
USA külpolitikájának militarizálódása
május
1st, 2009 | dallas63
A
Szovjetunió széthullásával, a hidegháború lezárultával az
Egyesült Államok maradt
az egyetlen világhatalom, globális vetélytárs nélkül. Teljeskörű
hatalma politikai, gazdasági, ideológiai és katonai alapokon áll,
képességei és érdekei egyaránt globálisak.
Globális
érdekérvényesítő képessége a kommunizmus világméretű
bukásával párhuzamosan nőtt.Jelentősebb nemzetközi
ellenállás hiányában külpolitikája egyre agresszívabbá vált
a hidegháborút követő években, a terrortámadások óta pedig
tovább radikalizálódik. Az USA 2001. szeptember 11-e óta
háborúban áll. A Bush-adminisztráció olyan méretű hadviselésbe
kezdett, mely veszélyt jelent az emberiség jövőjére. „Az
Egyesült Államok célja már nem az, hogy megvédje azt a
demokratikus és liberális rendet, amely Amerikában lassú
eltűnésre ítéltetett. Számára elsődlegessé önmagának
különböző javakkal és tőkével való ellátása vált. Tehát ma
már az Egyesült Államok alapvető stratégiai célja a világ
erőforrásainak politikai ellenőrzése.”
Az
USA háborúi hegemóniájának
biztosítása érdekében
A
terrortámadásokat követő afganisztáni, és a mindmáig
tartó iraki intervenció az USA egy nagyszabású katonai
programjának része, mely a hidegháborút követően az
Öböl-háborúval kezdődött, majd a NATO égisze alatti
jugoszláviai katonai beavatkozásokkal folytatódott. A
volt Szovjetunió területén emellett számos
titkosszolgálati hadműveletet hajtott végre az Egyesült
Államok, melyek jelentősen hozzájárultak az
egyes korábbitagköztársaságokban – Csecsenföldön,
Grúziában vagy Azerbajdzsánban – kirobbanó
polgárháborúkhoz. Ezen titkos akciók elsődleges
célja a térségben húzódó olaj- és gázvezetékek feletti
stratégiai ellenőrzés biztosítása.
A
hidegháborút követő időszak amerikai katonai és
titkosszolgálati műveletei szoros összhangban zajlottak az IMF
„szabadpiaci” reformjainak bevezetésével Kelet-Európában, a
volt szovjet tagköztársaságokban, illetve a Balkánon. Mindez
egyes nemzetgazdaságok destabilizálásához, és emberek millióinak
elszegényedéséhez vezetett. A Világbank által támogatott
privatizációs program lehetővé tette a nyugati tőke számára,
hogy ellenőrzést gyakoroljon a keleti blokk országainak gazdasága
felett. A folyamat során került a volt szovjet területek gáz- és
olajiparának jelentős hányada a nyugati óriáskonszernek
érdekeltségébe, különféle pénzügyi manipulációk és korrupt
politikai ügyletek révén.
Az
USA ’90-es évektől kezdődően vívott különféle háborúinak
célja a Balkántól Közép-Ázsiáig terjedő terület saját
érdekszférájába vonása. A háborús gépezetének kiterjesztése
tulajdonképpen gazdasági befolyásának növelését célozza.
Iraki és afganisztáni folyamatos katonai jelenléte mellett
bázisokat hozott létre egyes közép-ázsiai államokban (például
Üzbegisztánban), Kína nyugati határvidékén is.
Az
eurázsiai térség kiemelkedő jelentőségét az USA számára
Zbigniew Brzezinski. A nagy sakktábla című művében egyértelműen
megfogalmazza. „Amióta csak a földrészek – úgy ötszáz éve
– politikai kapcsolatra léptek egymással, azóta a világhatalom
központja Eurázsia… Nyilvánvaló, hogy az egész világon
szerteágazó kapcsolatokat ápoló Amerika számára, ha meg akarja
őrizni világhatalmi szerepét – aminek érdekében ajánlatos
megakadályoznia egy egyeduralkodó és ellenséges eurázsiai
hatalom létrejöttét -, központi kérdés marad, hogy eligazodjon
az eurázsiai hatalmi viszonyok között… Eurázsia tehát az a
sakktábla, melyen a globális elsőbbségért vívott küzdelem
tovább folytatódik.”
A
térségen belül különleges stratégiai fontosságot tulajdonít
Brzezinski a Kaszpi-tenger vidékének és Közép-Ázsiának. A volt
szovjet tagköztársaságok, Üzbegisztán, Türkmenisztán,
Tádzsikisztán hatalmas olaj- és földgáztartalékokkal
rendelkeznek, és mivel a Föld energiafogyasztása folyamatosan nő,
a vidék energiahordozói feletti ellenőrzés birtokában jelentős
befolyás gyakorolható a világgazdaságra. Így az USA-nak
elsődleges érdeke gondoskodnia arról, hogy egyik nagyhatalom se
szerezze meg a terület feletti teljes ellenőrzést. A régióbeli
országok közvetlen szomszédjai, Oroszország és Kína az a két
hatalom, amely veszélyeztetheti az Egyesült Államok hegemóniáját
a térségben.
A
militáns gondolkodású Brzezinski az Egyesült
Államok katonai jelenlétének eurázsiai stabilizálásához és
kiterjesztéséhez célul tűzte ki az amerikai külpolitika
példátlan mértékű militarizálását. Ezt a
külpolitikai irányvonalat az energetikai szektorban erőteljesen
érdekelt Bush-kormányzat teljes mértékben magáévá tette, és a
gyakorlatban jelenleg is követi, illetve – amennyiben a 2004-es
választásokon újra felhatalmazást kap – a jövőben is követni
fogja.
Az
USA 1973-ban naponta 9,2 millió hordó kőolajat termelt és 3,2
milliót importált. 1999-ben már csak 5,9 milliót termelt, viszont
8,6 milliót importált. A kitermelés jelenlegi ütemével
számolva az amerikai tartalékok várhatóan 2010-re
kimerülnek. Érthető tehát az Egyesült Államok
ragaszkodása a kőolajhoz, illetve a közép-ázsiai készletek
mellett az ezeknél is jelentősebb közel-keleti tartalékokhoz. Ezen
hatalmas olajmezőkhöz való korlátlan hozzáférés érdekében
folytatott nagyszabású amerikai katonai hadműveletnek csak az első
felvonása az iraki háború, s minden bizonnyal nem marad el a
folytatás sem.
2003
októberében terroristaképző táborok izraeli légierő által
történő bombázása szíriai területen, illetve az az amerikai
feltételezés, mely szerint Szaddam Husszein tömegpusztító
fegyvereit Szíriában rejtette el, azt sejtetik, hogy a háborús
térképen következőnek kijelölt célpont az Izrael és Irak
közötti ország lehet. Az Egyesült Államok közel-keleti
politikájának fő támogatója, illetve USA hagyományos
szövetségese, Izrael és a megszállt Irak közé ékelődött
állam fekvése miatt rendkívüli fontosságú egy egész térségre
kiterjedő haditerv szempontjából. Az iraki-szíriai határ
ellenőrzése lényeges az iraki ellenálláshoz csatlakozni óhajtó
önkéntes harcosok beáramlásának megakadályozása érdekében.
Időközben
az amerikai kongresszus megszigorította a gazdasági szankciókat
Líbiával és Iránnal szemben. Emellett az USA célzott az
elmaradott szaúdi rezsim leváltásának szükségességére is.
Az utóbbi időben Szaúd-Arábia területén történt terrorakciók
arra utalnak, hogy az iraki helyzet konszolidálása utáni következő
nagyobb amerikai katonai hadművelet a királyság ellen indulhat. Ez
különösen annak fényében valószínű, hogy Szaúd-Arábia
területén található a Föld legnagyobb olajkészlete. Miután
Szaddam Husszeint a világ ismert kőolajtartalékának 11
százalékát birtokló Irak éléről eltávolították,
minden bizonnyal a Föld teljes készletének 25 százaléka
fölött rendelkező szaúdiak nem kerülik el az Egyesült Államok
héjáinak figyelmét.
Az
USA globális katonai dominanciájának konkrét terve a Project for
a New American Century (PNAC) által kidolgozott programban, a
Rebuilding America’s Defenses (Amerika védelmének újjáépítése)
címmel 2000 szeptemberében látott napvilágot. A PNAC egy
neokonzervatív stratégákból álló csoport, mely szoros
kapcsolatban áll a katonai-ipari komplexummal, a hírszerzéssel, a
Republikánus Párttal, és az amerikai külpolitikát a kulisszák
mögül formáló Council on Foreign Relations-szel. Paul Wolfowitz
védelmi miniszterhelyettes, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és
Richard Cheney alelnök egyaránt jóváhagyta a PNAC tervét nem
sokkal a 2000-es választások előtt. A PNAC egyértelműen
deklarált célja „megvívni és ellentmondást nem tűrően
megnyerni egyidejűleg több ″színházi″ háborút”. A
dokumentum körvonalazza a katonai hódítás útitervét, és
hangsúlyozza a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában kialakítandó
katonai bázisok szükségességét az USA globális gazdasági
dominanciájának biztosítása érdekében.
Források:- Emmanuel Todd: A birodalom után Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről, Allprint Kiadó, 2003. 35. old.
- Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai, Európa Könyvkiadó, 1999. 7. old.
- Idézi Michel Chossudovsky: America’s war for global dominationhttp://globalresearch.ca/articles/CHO312A.html
A
propaganda-háború
május
1st, 2009 | dallas63
Az
Egyesült Államok stratégáinak a régióbeli háborúk jogosságát
és szükségességét el kell fogadtatniuk az általában
háborúellenes közvéleménnyel. A PNAC által készített tervezet
a konkrét haditerv felvázolása mellett kiemeli a következetes
háborús propaganda alkalmazásának fontosságát. Ennek alapjául
egy Pearl Harborhoz hasonló, súlyos emberveszteséggel járó,
katasztrofális esemény bekövetkezése szolgálhat, amely amellett,
hogy ürügyet jelent a hadviselésre, felkorbácsolja a
közhangulatot, és a katonai akciók széleskörű támogatottságát
eredményezi. Brzezinski is ennek szellemében írja: „ahogy
Amerika egyre inkább multikulturális országgá válik, lehet, hogy
egyre nehezebben alakul ki közmegegyezés a külpolitikában, kivéve
az igazán súlyos és széles körben észlelt közvetlen külső
fenyegetéseket.”
A
jelentős számú áldozatot követelő, tragikus esemény (azaz a
szeptember 11-ei terrortámadás) bekövetkezése szerves részét
képezi a katonai-titkosszolgálati tervezésnek. Ez adhat igazolást
a nagyszabású hadműveletek megindításához, s ez biztosíthatja
a háborúzáshoz nélkülözhetetlen társadalmi konszenzust. A
konszenzus eléréséhez azonban nélkülözhetetlen a közvélemény
megtévesztése, mely a titkosszolgálatok legfontosabb feladata.
Senkinek sem szabad megismernie az okok és okozatok valódi
láncolatát. A dezinformálás a katonai propaganda-gépezetben a
háború része.
Számos
kormányzati és hírszerző szerv aktívan részt vesz a Pentagon
háborús propaganda-kampányában, mely a valóság teljes
elferdítését célozza. A hivatalos értelmezések az olajkészletek
kisajátításáért vívott háborút humanitárius intervenciónak,
demokratikus értékek védelmét célzó beavatkozásnak állítják
be. Egy ország katonai megszállását, civilek meggyilkolását
békefenntartásnak titulálják. Az állampolgári jogok csorbítása
pedig a belbiztonság érdekében hozott intézkedésként jelenik
meg a kormányzati retorikában.
A
szeptember 11. utáni hivatalos propaganda központi eleme a
terrorizmus elleni globális háború. A terrorizmus az „igazán
súlyos és széles körben észlelt közvetlen külső fenyegetés”
megtestesítésére tökéletesen alkalmas, s így erre épülhet az
USA merényleteket követő agresszív kül- és katonapolitikája. A
„terrorizmus elleni háború” három fő összetevőből épül
fel: 1. Propaganda-háború, melynek elsődleges célpontja az
amerikai lakosság, másodlagos célpontja pedig a világ többi
részének azon polgárai, akik hozzáférnek az elektronikus és az
írott sajtóhoz. 2. Az állampolgárok biztonságára való
hivatkozással széles körű felügyeleti és ellenőrzési rendszer
kiépítése az Egyesült Államok alkotmányába ütköző
intézkedések (Nemzeti Éberség Irodájának megalapítása), és
törvények (antiterrorista törvények, Patriot Act) életbe
léptetésével. 3. Katonai erő alkalmazása az USA gazdasági
dominanciájának biztosítása érdekében. A propaganda-háború
célja a katonai erő alkalmazása mögött rejlő valódi okok
leplezése. Ennek során a legkülönfélébb propaganda-eszközöket
használják fel: hazugság, csalás, ellentétes vélemények
kirekesztése, dezinformáció, lényegtelen hírek kiemelése. Az
ellenőrzés kiterjesztésének célja, hogy elfojtsák azon kritikus
véleményeiknek hangot adókat, akik nem hisznek a hivatalos
propaganda hazugságainak és ellenzik az USA jogtalan háborúit.
A
terrorizmus elleni harc meghirdetése óta az Egyesült Államok
hadban áll. Egy háborúhoz általában szükség van egy jól
körülhatárolható ellenségre, mely legyőzésével ér véget a
harc. Azonban ha az ellenség (mint a terrorizmus) „láthatatlan”,
a háború sohasem ér véget, hiszen nem állapítható meg teljes
bizonyossággal, hogy az ellenfél valóban vereséget szenvedett-e.
A terrorizmus elleni háború forgatókönyvírói ezt tudatosan
tervezték így, amikor megalkották azt az ellenséget, amely ellen
generációkon át tartó háborút lehet folytatni. Ennek
szellemében mondta el Bush elnök is a kongresszus előtt a terror
elleni globális küzdelem meghirdetését célzó beszédét 2001.
szeptember 20-án: „Az amerikaiak ne egyetlen csatát várjanak,
hanem egy hosszú hadjáratot, amelyet eddig még nem éltek meg.”
A
Bush-adminisztráció Nemzetbiztonsági Stratégiájának fontos
részét képezi a megelőző csapás doktrínája. Az USA fenntartja
magának – területe elleni külső fenyegetésre hivatkozva – az
önvédelem címén kezdeményezett háború jogát ún. lator
államokkal és különféle (jellemzően iszlám)
terroristacsoportokkal szemben. „A terrorizmus elleni globális
háború egy bizonytalan időtartamú világméretű hadjárat…
Amerika azelőtt fog fellépni a felmerülő fenyegetésekkel
szemben, mielőtt azok teljesen kialakulnának.”
A
megelőző katonai csapás igazolásához szükség van egy
állítólagos külső fenyegetés jelenlétére. Az iraki invázió
tervezésének hónapjaiban különféle titkosszolgálati trükkök
bevetésével az USA elhitette a világ közvéleményével
(legalábbis annak naivabb részével), hogy Szaddam Husszein
tömegpusztító fegyvereivel veszélyt jelent az egész világra.
Azóta természetesen kiderült, hogy mindez csupán koholmány volt.
Ha esetleg mégis előkerülnének a novemberi választások előtt a
tömegpusztító fegyverek, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Bush
újraválasztási kampánya keretében egy újabb manipulációval
állunk szemben.
A
terrorizmus elleni háború hosszú időn át tartó folytatásához
nem elegendő a szeptember 11-i álterrortámadásra való vég
nélküli hivatkozás. A hatékony dezinformációs kampányhoz
szükség van minél több terrorfenyegetettségre vonatkozó
figyelmeztetésre a lakosság állandó félelemben tartása
céljából. Azonban csak a tényleges terrorcselekmények azok,
amelyek hitelt érdemlően alátámasztják Washington háborús
politikájának jogosságát. Ennek alapján érthető, ha az
Egyesült Államokat ért támadásokat követően elszaporodtak a
különféle terrorakciók szerte a világon.
Az
afganisztáni katonai beavatkozás ideje alatt több amerikai
politikusnak a CIA által küldött anthrax-vírussal fertőzött
levél – biológiai terrorként feltüntetve – a háború
szükségességét volt hivatott megerősíteni, valamint elterelte a
figyelmet az elégtelen bizonyítékok hiányában Oszama bin Laden
és az al-Kaida ellen indított háború jogosságát megkérdőjelező
véleményekről. Hogy a 2001 decemberében Indiában, és a 2002
októberében Indonéziában elkövetett merényletek feltételezett
elkövetői a helyi titkosszolgálatokon keresztül kapcsolatban
álltak a CIA-val, egyáltalán nem meglepő. A 2003-as törökországi,
illetve szaúd-arábiai akciók szintén a globális
propaganda-háború termékeinek tűnnek. Az pedig, hogy
szinte valamennyi szeptember 11-e utáni sikeres vagy sikertelen
merényletet az al-Kaida tettének tulajdonítanak, nevetségesen
átlátszó propaganda-fogás. Különösen, ha figyelembe vesszük,
hogy a nyugati civilizációt rettegésben tartó, az egész világot
behálózó, ördögi terrorszervezet hírében álló al-Kaida nem
más, mint Oszama bin Laden pesavari vendégházába érkező, ott
magukat regisztráló, majd onnan a szovjetek ellen Afganisztánba
harcolni induló katonák névjegyzéke. Ennek tudatában bátran
kijelenthető, hogy a terrorizmus elleni globális háború a
modernkori történelem legnagyobb szabású propaganda-hadjáratának
eredménye.
A
NATO titkos hadseregei
szeptember
25th, 2011 | dallas63
1990 augusztus 3-án Olaszországban Giulio Andreotti akkori kormányfő megerősítette a Gladio - latinul kard - fedőnevű titkos hadsereg létezését. A római szenátusnak az olaszországiterrorizmussal foglalkozó albizottsága előtt tett vallomása nagy politikai hullámokat vert a parlamentben és az olasz közvéleményben, és ennek nyomán mind többen feszegették a kérdést:lehetséges-e, hogy a titkos hadsereg terrorcselekmények elkövetésével manipulálta a politikát?
Bombaként robbant január közepén Seymour Hersh, az amerikai oknyomozó újságírás gurujának leleplező írása a The New Yorker hasábjain.
Hersh
sztorija, mint arról a Népszabadság
washingtoni
tudósítója is
beszámolt, azt állította a középpontba, hogy a Pentagon,
jelentős adminisztratív győzelmet aratva, kiszorította a terepről
a CIA-t. Pedig a lényeg távolról sem az, hogy Bush elnök a
Pentagon vagy a CIA hatáskörébe utalja-e törvénytelen
hadműveleteit, hanem az, hogy szinte háboríthatatlanul megteheti
ezt.
Persze
nincs új a nap alatt: bár Hersh aktuális alkalomból idéz
titkosszolgálati és katonai szakértőket arról, hogy Rumsfeld
titkos kommandókat telepített a világ különböző pontjaira,
hogy legyőzzék “a rossz fiúkat", mindenki tudja, hogy az
Egyesült Államok mindig is élt az állami terrorizmus
eszközeivel.
A múlt hónap végén jelent meg Londonban a Frank Cass kiadójánál egy új könyv Dr. Daniel Ganser tollából A NATO titkos hadseregei. A Gladio hadművelet és terrorizmus Nyugat-Európában címmel. (“NATO’s Secret Armies. Operation Gladio and Terrorism in Western Europe") Ganser, a zürichi Szövetségi Technológiai Intézet Biztonsági Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa, a hidegháború egy mindmáig agyonhallgatott fejezetéről mutat be nagyrészt újdonság számba menő részleteket.
A múlt hónap végén jelent meg Londonban a Frank Cass kiadójánál egy új könyv Dr. Daniel Ganser tollából A NATO titkos hadseregei. A Gladio hadművelet és terrorizmus Nyugat-Európában címmel. (“NATO’s Secret Armies. Operation Gladio and Terrorism in Western Europe") Ganser, a zürichi Szövetségi Technológiai Intézet Biztonsági Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa, a hidegháború egy mindmáig agyonhallgatott fejezetéről mutat be nagyrészt újdonság számba menő részleteket.
Nem
kevesebbet mond, mint azt, hogy számos nyugat-európai országban a
kormányok - az Egyesült Államokkal és az általa uralt NATO-val
szövetkezve - titkos hadseregeket tartottak fenn, amelyek saját
országaik területén saját polgáraik ellen követtek el
merényleteket, számtalan ártatlan embert küldve az értelmetlen
halálba. A cél mindvégig az volt, hogy a titkosszolgálatok által
irányított terroristacsoportok véres akcióival manipulálják a
közvéleményt, elvegyék a kedvüket a baloldali opciótól.
A
hivatalosan “a feszültség stratégiájának" nevezett
politikát a gyakorlatban azoknak a titkos - és "persze"
törvénytelen - hadseregeknek a tagjai hajtották végre, amelyeket
a NATO eredetileg - a CIA forrásait felhasználva - azért hozott
létre Olaszországban, Portugáliában, Németországban,
Spanyolországban és más nyugat-európai országokban (valamint
például Törökországban is), hogy a Szovjetunió feltételezett
támadása esetén szabotázsakciókat hajtsanak végre a megszállt
területeken.
Később,
látván, hogy elmarad a rettegett szovjet katonai invázió, a CIA
és nyugat-európai testvérszervezetei, futni kezdtek a pénzük
után; nyilván nem akarták szélnek ereszteni a titkos
fegyveres csoportokat, ezért új feladatokat találtak ki a
számukra: hajtsanak végre - együttműködve a szélsőjobboldali
terrorszervezetekkel - merlényleteket, amelyeket azután a baloldal
nyakába lehet varrni. A cél egyértelmű volt: mindenáron
megakadályozni a baloldal megerősödését, közelkerülésüket a
hatalomhoz.
Eddig
csak három ország - Olaszország, Belgium és Svájc - végezte el
a házi feladatát e piszkos polgáháborúcskák hátterének
parlamenti kivizsgálásában: az Egyesült Államokban és az
Egyesült Királyságban, amelyek a feltételezések szerint a
legmeghatározóbb módokon vettek részt a felforgatásban, mindmáig
hallgatnak, ami annál is veszélyesebb, mert aláássák a szervezet
hitelét (már amennyi megmaradt belőle). Ganser könyve azért is
fontos, mert számos részletet feltár a “demokráciák"
háború utáni történetének e sötét fejezetéből, és
továbbgondolkodásra késztet: vajon mindaz, amiről ír, már a
múlt, tiszta történelem?
Ganser
szerint minden akkor kezdődött, amikor - még a háború alatt
- Winston
Churchillbrit
miniszterelnök titkos hadsereg felállításáról intézkedett a
kommunizmus elleni harcra.Allen
Dulles,
a CIA első főnöke dolgozta ki az eredeti tervet, majd a brit
titkosszolgálat, az MI6 és a különleges fegyveres erők a CIA-val
egyesítették erőiket és hozzáláttak a “hátrahagyott"
(stay-behind) hadseregek kiképzéséhez szerte Nyugat-Európában,
egy lehetséges szovjet invázióra készülve. “Minden nagyon
James Bond-i volt" - csak sötét - hamisított útlevelekkel,
“halott" postaládákkal, ejtőernyős ugrásokkal a csatorna
fölött, az egykori kiképzések egyes, a szerző által idézett
résztvevői szerint. A
lényeg persze az, hogy amit Washingtonban a terroristák elleni
fellépésnek mondtak, gyakran valójában színtiszta - állami -
terrorizmus volt, a törvényhozások megkerülésével.
A
Ganser által idézett egyik gyakorlati kézikönyvben ez állt a
hadműveletek indoklásaként: “...amikor a forradalmárok
átmenetileg felhagynak az erő alkalmazásával ... az USA katonai
hírszerzésének rendelkeznie kell az eszközökkel, hogy különleges
műveleteket indítson, amelyek meggyőzik a Vendéglátó Országok
Kormányait (sic!) és a közvéleményt a felforgatás veszélyének
realitásáról..."
Magyarán,
ha az ellenséges terroristák éppen szabadságoltatták magukat, a
titkos hadseregeknek gondoskodniuk kellett róla, hogy mégis
legyenek terrorcselekmények.
Ganser
szerint a titkos hadsereg Spanyolországban együttműködött
Francóval és több mint 1000 támadáshoz lehetett köze.
Németországban kész tervei voltak arra, hogy eltegyék láb alól
a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) vezetőit egy szovjet
megszállás esetén. Terrorcselekményeket hajtottak végre
Franciaországban de Gaulle elnök ellen és az algériai béketerv
megakadályozására. Közük lehetett a volt portugál-afrikai
gyarmatok két prominens vezetője, Amilcar
Cabral és Edoardo
Mondlane meggyilkolásához,
valamintPapandreou görög
kormányfő megbuktatásához és a katonai junta hatalomba
ültetéséhez, csakúgy, mint a kurdok elleni számtalan
terrorakcióhoz Törökország területén.
Ganser,
aki külön fejezetekben veszi górcső alá az egyes
NATO-országokban folytatott titkos akciókat, úgy tudja,
Hollandiában, Luxemburgban, Dániában és Norvégiában nincs jele
annak, hogy a titkos hálózat kapcsolatba hozható lett volna a
terrorizmussal.
A
titkos hadseregekre először 1990 augusztusában derült fény,
amikor az akkori olasz kormányfő, Andreotti egy
parlamenti vizsgálóbizottság előtt kénytelen volt elismerni egy
ilyen szervezet létezését. Ganser könyve az olasz vonallal indul
és nagyon sok izgalmas részletet dolgoz fel.
A
svájci kutató a több között ezt írja: 1990 augusztus 3-án
Olaszországban Giulio Andreotti akkori kormányfő megerősítette
a Gladio -
latinul kard - fedőnevű titkos hadsereg létezését. A római
szenátusnak az olaszországi terrorizmussal foglalkozó albizottsága
előtt tett vallomása nagy politikai hullámokat vert a parlamentben
és az olasz közvéleményben, és ennek nyomán mind többen
feszegették a kérdést: lehetséges-e,
hogy a titkos hadsereg terrorcselekmények elkövetésével
manipulálta a politikát?
Andreotti
elárulta, hogy a titkos Gladio hadsereget az SISML, a katonai
titkosszolgálat egyik részlegekén a hadügyminisztériumban
“rejtegették".
Vito
Miceli tábornok, az olasz katonai titkosszolgálat egyik korábbi
vezetője nem hitt a fülének, és tiltakozott: “Börtönbe
vonultam, mert nem akartam felfedni e szupertitkos szervezet
létezését. És most Andreotti odaáll és elmondja a
parlamentnek!"
Egy,
az olasz katonai titkosszolgálat által még 1959-ben készített
dokumentum szerint a titkos hadseregeknek kettős stratégiai
céljuk volt: 1. egy “hátrahagyott" (stay-behind) csoport
működtetése egy feltételezett szovjet invázió esetére, majd
gerillahadműveletek végrehajtása a megszállt területeken; 2.
belföldi hadműveletek végrehajtása “vészhelyezetekben".
Azt,
hogy mit értettek "vészhelyzeten" a hidegháború
Olaszországában, pontosan körülhatárolták: elsősorban az olasz
kommunista és szocialista pártok erősödését, ezekre ugyanis úgy
tekintettek, mint a NATO belső gyengítésének ügynökségeire.
Felice Casson, olasz vizsgálóbíró, aki a jobboldali terrorizmus
feltérképezése közben jutott - elsőként - a Gladio nyomaira, és
kényszerítette színvallásra Andreottit, kimutatta, hogy a
titkos hadsereg, hogy szembenézhessen a “vészhelyezetekkel",
kapcsolatokat épített ki jobboldali terroristákkal. A terroristák
a titkos hadsereg támogatásával, robbantásokat hajtottak végre
nyilvános helyeken. Ezeket a támadásokat rendre a baloldal nyakába
varrták, az elkövetők pedig a katonai titkosszolgálat védelmét
élvezve elkerülhették a felelősségre vonást.
"Civileket,
az embereket, nőket, gyerekeket, ártatlan embereket, bármiféle
politikai játéktól távol álló ismeretlen embereket kellett
megtámadni" - magyarázta el Casson vizsgálóbírónak Vincezo
Vinciguerra jobboldali terrorista, hogy mit jelentett az úgynevezett
“feszültség stratégiája".
“Az
ok egészen egyszerű volt. Az volt a feltételezés, hogy arra
kényszerítik ezeket az embereket, az olasz közvéleményt, hogy az
államhoz fordul, nagyobb biztonságot kérve. Ez az a politikai
logika, amely az összes mészárlás és robbantás mögött
meghúzódik, és amely mind büntetlenül marad, mert az állam nem
ítélheti el magát és nem vállalhat felelősséget a
történtekért."
Egyelőre
nagyon kevéssé van feltárva, hogy a NATO és annak meghatározó
ereje, az Egyesült Államok milyen mértékben támogatta a
terrorizmust, mint a politikai ellenféllel való szembeszállás,
magyarán a baloldal diszkreditálásának eszközét, mindenesetre
tény, hogy Gerardo Serravalle tábornok, aki 1971-74 között állt
a Gladio élén, megerősítette: a titkos hadsereg “a defenzív,
posztinváziós logikáról áttérhetett a támadás, a polgárháború
logikájára."
Az
olasz szenátus ennél egyértelműbb szóhasználatot választott,
amidőn 2000-ben, vizsgálatait befejezve rögzítette: “Azokat
a mészárlásokat, azokat a bombákat, azokat a katonai akciókat
olasz állami intézményeken belüli emberek és, mint legújabban
kiderült, az Egyesült Államok hírszerzésének struktúráihoz
kapcsolódó emberek szervezték vagy mozdították elő vagy
támogatták".
Amióta
1990-ben fény derült a NATO titkos hadseregeire, a “hátrahagyott"
fegyveres erők tevékenységével összefüggő kutatások nagyon
lassan mentek előre, az elsődleges dokumentumokhoz való hozzáférés
rendkívül korlátozott volta miatt és azért is, mert mind a NATO,
mind a CIA elzárkózik az ügyben a nyilvánosságtól.
A
NATO egyik szóvivője 1990 november 5-én kijelentette: “a NATO
soha nem fontolgatott gerillaháborút vagy földalatti (titkos)
hadműveleteket". Másnap NATO-tisztségviselők beismerték,
hogy az előző napi cáfolat téves volt, hozzátéve, hogy a
szövetség nem kommentál katonai titkokkal kapcsolatos ügyeket.
November 7-én John Galvin amerikai tábornok, Európában a NATO
legmagasabb rangú tisztje, a SACEUR főparancsnoka Manfred Wörner
főtitkár, a szervezet legmagasabb rangú polgári tisztségviselője
társaságában zárt ajtók mögött tájékoztatta a tagállamok
nagyköveteit. “Tekintve, hogy ez egy titkos szervezet, nem várom,
hogy túl sok kérdés kerül megválaszolásra" - nyilatkozott,
név nélkül akkor egy vezető NATO-diplomata, és még hozzátette:
“Ha léteztek bármilyen kapcsolatok terrorszervezetekhez, akkor az
ilyenfajta információt nagyon mélyen el fogják rejteni".
Azóta
William Colby, a CIA egyik korábbi igazgatója visszaemlékezéseiben
megerősítette, hogy a CIA számára “jelentős program" volt
a titkos hadseregek felállítása Nyugat-Európában. “A ’projekt’
a második világháború után kezdődött tökéletes titoktartás
mellett, és az információk csak Washington, a NATO (és az
érintett országok) legmegbízhatóbb embereinek lehető legkisebb
köre számára voltak hozzáférhetők".
Mégis,
amikor Stansfield Turner admirálist, a CIA egyik korábbi
igazgatóját 1990-ben Olaszországban egy tévéműsorban a
Gladioról kérdezték, határozottan elzárkózott a választól a
kínos ügyben, és amikor az újságíró - a terror áldozatainak
emlékére hivatkozva - kötötte az ebet a karóhoz, Stansfield
idegesen letépte magáról a mikrofont és azt üvöltötte, hogy
“Megmondtam, hogy nem kérdezhet Gladioról" ... minekutána
az interjúnak vége szakadt.
Amikor
ma a Pentagon krimikbe illő legújabb különleges akcióiról
olvasunk történeteket, nem árt felidézni a fentieket, annál is
inkább, mert a történelem úgy hozta: egy olyan hajóban evezünk
amelynek kapitánya hajlamos a saját szakállára cselekedni. Jó
lenne biztosra venni, hogy az Egyesült Államok titkos műveletei
bennünket elkerülnek, és azt is, hogy adóforintjaink, amelyek egy
részének elköltésébe, mint tudjuk, masszívan beleszól a NATO,
semmilyen formában nem vándorolnak titkos, a törvényhozások
megkerülésével végrehajtott “különleges" hadműveletek
finanszírozására ismeretlen helyekre.
Nemzetközi terrorizmus és a titkosszolgálatok szerepe
október
30th, 2010 | dallas63
A vezetők mindig beletörődnek a saját népükhöz tartozók életének feláldozásába mint a lélektani hadviselés egyik eszközének használatába. Így hát Lemnitzer tábornok is letette Kennedy elnök elé 1962 márciusában a szövetségi törzsfőnökség nevében és aláírásával a saját országuk ellen meglepetésszerűen indítandó, álcázva végrehajtandó, véres terrorháború tervét, hogy megnyerjék az amerikai közvéleményt a Fidel Castro és a Kuba elleni háborúhoz.
A „Northwoods hadművelet" nevű terv a nyílt utcán végrehajtandó gyilkosságokat, kubai menekültek bárkáinak a nyílt vízen való elsüllyesztését, Washington DC-ben, Miamiban és az USA egyéb városaiban kirobbantandó erőszakos terrorcselekményeket irányzott elő. A dokumentum szerzői állást foglaltak azért, hogy a bombaterror elkövetését olyan embereknek róják fel, akiknek semmi közük sem lehetett hozzá. Repülőgépek lettek volna eltérítve. Hamis bizonyítékokkal kellett volna Castro felelősségének „tényét" alátámasztani. Igen részletesen tárgyalta a terv azt a javaslatot, mely szerint le kellett volna lőni egy egyetemistákat Jamaicába, Guatemalába vagy Venezuelába üdülésre szállító, bérelt amerikai repülőgépet. Ehhez a tervhez a gép be kellett volna repüljön Kuba légterébe. A „Northwoods hadművelet" egy amerikai katonai repülőgép nemzetközi vizek fölött való, nem kiprovokált lelövésének színlelését is javasolta, egy MIG-típusú kubai, kommunista harci gép lett volna az „elkövető”. A terv a később meggyilkolt amerikai elnök, J. F. Kennedy ellenállásán bukott meg.
A
gyilkológép
május
2nd, 2009 | dallas63
A
vasárnap ideális nap sci-fi
regénynek látszó dokumentumok olvasásához.
Nemrég bejelentették, hogy az amerikai Központi Hírszerző
Ügynökség (CIA) több
száz oldalnyi törvénytelen ügyeket feltáró dokumentum
titkosságát oldja fel,
melyben külföldi vezetők gyilkossági terveiről is szó esik.Ezt
követően viszont váratlanul leállt a folyamat, hogy aztán egy
nappal késéssel hozzák nyilvánosságra a dokumentumokat. Lehet,
hogy valaki a Fehér Házban átlapozta az anyagot. Az első
dokumentumköteg a "Családi ékszerek" néven ismert; 702
oldala az 1959 és 1973 közötti időszak törvénytelen ügyeit
tartalmazza. Ebből a részből mintegy 100 oldalt hagytak ki.
Az iratok olyan, törvényes jóváhagyás nélküli akciókra
terjednek ki, mint külföldi vezetők meggyilkolására irányuló
összeesküvések, agykontroll és agymosási kísérletek
kábítószerek alkalmazásával, polgárjogi harcosok és újságírók
lehallgatása és egyéb kifejezetten tiltott tevékenységek.
A dokumentumok összeállítása 14 évvel az első fejlemények
után kezdődött, mikor az akkori CIA főigazgatója James
Schlessinger megriadt a sajtóban megjelent hírektől, főként
Robert Woodward és Carl Bernstein The Washington Post-ban publikált
cikkeitől, melyekre már utaltunk a „Kiáltvány a kubai népnek”
című írásban. Cikkeiben azzal vádolták a hírszerző
ügynökséget, hogy Howard Hunt és James McCord volt ügynökei
részvételével hozzájárult a Watergate szállodában végrehajtott
kémkedési kísérlethez.
1973
májusában a CIA főigazgatója azt követelte: „minden operatív
főtisztnek haladéktalanul be kell számolnia nekem minden olyan
folyamatban lévő vagy korábban végrehajtott akcióról, mely
kívül esik az ügynökség alapító okiratában foglaltaktól.
Schlessinger-t -akit később a Pentagon élére neveztek ki -,
William Colby helyettesítette. Ez utóbbi a „szekrénybe
rejtett csontvázak” utalással hivatkozott a dokumentumokra.
Újabb sajtóleleplezések nyomására, Colby kénytelen volt
elismerni 1975-ben a Gerald Ford ideiglenes elnök számára
készített jelentések létezését. A The New York Times
leleplezte, hogy CIA ügynökök szivárogtak a háborúellenes
csoportokba. A törvény, melynek értelmében a CIA-t létrehozták,
tiltotta, hogy a szervezet belső kémkedési műveleteket folytasson
Egyesült Államokban.
Ez
csak a „jéghegy csúcsa”, mondta az akkori külügyminiszter
Henry Kissinger.
Maga Kissinger figyelmezett rá, „vér fog folyni” ha további akciók is nyilvánosságra kerülnek, és azonnal hozzáfűzte: „Például az, hogy Robert Kennedy személyesen ellenőrizte a Fidel Castro meggyilkolására irányuló műveletet”. Abban az időben az elnök öccse az Egyesült Államok főügyésze volt. Később ő lett gyilkosság áldozata, mikor az 1968-as választások során az elnöki posztra pályázott, ezzel pedig –egy ilyen erős jelölt kiesésével- lehetővé vált Nixon elnökké választása. Ebben az a legmegrendítőbb, hogy a látszat szerint ő arra a meggyőződésre jutott, hogy Jack Kennedy összeesküvés áldozata lett. Alapos kutatók -akik megvizsgálták a lövedékek kaliberét és befúródását, valamint az elnök halálát okozó egyéb körülményeket- arra a következtetésre jutottak, hogy legalább három személy lőtt rá. A magányos, eszközként használt Oswald nem lehetett az egyetlen. Ez a tény rendkívüli módon felhívta e cikk írójának a figyelmét. Bocsássák meg nekem, ha elmesélem, hogy a véletlen folytán én lettem a Granma hajón Kubába érkező harcostársaim lőfegyver-instruktora. Hónapokon keresztül mindennap gyakoroltam és tanítottam a távcsöves fegyverrel történő lövést. Minden lövés után elveszítjük a célpontot, még ha statikus célpontról is van szó, ezért valamennyi lövés után másodpercek töredéke alatt újra kell célozni.
Maga Kissinger figyelmezett rá, „vér fog folyni” ha további akciók is nyilvánosságra kerülnek, és azonnal hozzáfűzte: „Például az, hogy Robert Kennedy személyesen ellenőrizte a Fidel Castro meggyilkolására irányuló műveletet”. Abban az időben az elnök öccse az Egyesült Államok főügyésze volt. Később ő lett gyilkosság áldozata, mikor az 1968-as választások során az elnöki posztra pályázott, ezzel pedig –egy ilyen erős jelölt kiesésével- lehetővé vált Nixon elnökké választása. Ebben az a legmegrendítőbb, hogy a látszat szerint ő arra a meggyőződésre jutott, hogy Jack Kennedy összeesküvés áldozata lett. Alapos kutatók -akik megvizsgálták a lövedékek kaliberét és befúródását, valamint az elnök halálát okozó egyéb körülményeket- arra a következtetésre jutottak, hogy legalább három személy lőtt rá. A magányos, eszközként használt Oswald nem lehetett az egyetlen. Ez a tény rendkívüli módon felhívta e cikk írójának a figyelmét. Bocsássák meg nekem, ha elmesélem, hogy a véletlen folytán én lettem a Granma hajón Kubába érkező harcostársaim lőfegyver-instruktora. Hónapokon keresztül mindennap gyakoroltam és tanítottam a távcsöves fegyverrel történő lövést. Minden lövés után elveszítjük a célpontot, még ha statikus célpontról is van szó, ezért valamennyi lövés után másodpercek töredéke alatt újra kell célozni.
Oswald
Kubán keresztül akart a Szovjetunióba utazni. Már korábban
járt ott. Valaki beküldte, hogy vízumot igényeljen a
mexikói nagykövetségünkön. Senki sem ismerte őt és nem
is kapott vízumot. Így akartak kompromittálni minket az
összeesküvéssel. Később Jack Ruby, ismert maffiózó, lelőtte
egy rendőrökkel teli kapitányságon, mert –kijelentése szerint-
nem tudott elviselni annyi fájdalmat és keserűséget.
A
későbbiek során nemegyszer találkoztam Kennedy fájdalomtól
megtört hozzátartozóival különböző nemzetközi rendezvényeken
vagy kubai látogatásuk alkalmából. Ők mindvégig tisztelettel
köszöntöttek engem. A néhai elnök egyik fia, aki még apja
meggyilkolásakor kis gyermek volt, 34 évvel később Kubába
látogatott, találkoztam vele, és meghívtam ebédre.
Az
életteli és jó modorú fiatalember tragikus
repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett, mikor egy viharos
este a Martha’s Vineyard szigetére repült feleségével együtt.
Soha nem érintettem azt a kényes témát velük. Azt viszont
többször megjegyeztem, hogy ha annak idején Kennedy helyett Nixon
lett volna az Egyesült Államok elnöke, a zsoldos sereget kísérő
hadi tengerészeti erők megtámadták volna országunkat, ami a
későbbiek során mind két népnek sok emberáldozatába került
volna. Nixon nem érte volna be azzal a mondással, miszerint a
győztesnek ezer apja van, a vereség árva gyermek.
Köztudomású, hogy Kennedy nem lelkesedett a disznó-öböli
kalandért, amibe Eisenhower katonai hírneve és a becsvágyó
elnökhelyettese vitték bele őt.
Emlékszem
rá, mikor meggyilkolták, én éppen Jean Daniel francia újságíróval
beszélgettem messze a fővárostól, egy nyugodt helyen. Az
újságíró közölte, hogy Kennedy elnök üzenetét hozza
számomra, és közölte az elnök által elmondottak lényegét:
„Keresd fel Castrót. Szeretném tudni a véleményét a
minket fenyegető szörnyű veszéllyel kapcsolatban, ha kitör a
nukleáris háború. Amint visszajössz, látni akarlak.
„Kennedy roppant aktív ember, olyan, mint egy „politikacsináló
gép” tette hozzá, de nem tudtuk folytatni a beszélgetést, mert
valaki közölte a hírt. El kezdtük hallgatni a rádiót.
Akkor már hiábavaló volt, amit Kennedy gondolt. Én természetesen
átéreztem a veszély súlyát. Kuba volt a leggyengébb rész,
melyre az első csapást mértek volna, de nem helyeseltük az
Egyesült Államoknak tett engedményeket. Erről más alkalommal
beszéltem már.
Kennedy
nagyobb tekintéllyel került ki a válságból. Elismerte, hogy a
szovjet nép óriási áldozatokat hozott, emberi életekben és
anyagiak egyaránt, a fasizmus elleni harc során. 1961 áprilisában
a legrosszabb még nem következett be az Egyesült Államok és Kuba
közötti kapcsolatokban. Mivel nem nyugodtak bele a disznó-öböli
végkifejletbe, kitört az októberi válság.
Megsokszorozódtak a gazdaság megfojtására hozott intézkedések,
a terroristatámadások, a blokád és a merényletek. A gyilkossági
kísérletek és más véres akciók tervei viszont Eisenhower és
Nixon kormányzata idején kezdődtek.
Az
októberi válságot követően sem utasítottuk volna vissza a
párbeszédet Kennedyvel, úgyszintén nem mondtunk volna le a
szocializmusért vívott harcunk forradalmiságáról vagy
radikalizmusáról, és a SZU-val fenntartott kapcsolatainkat se
szakítottunk volna meg, ahogy követelték tőlünk. Talán ha
az amerikai vezetők valóban tudatában lettek volna a tömegpusztító
fegyverekkel vívott háború következményeinek, valószínűleg
korábban végét vették volna a hidegháborúnak. Akkoriban
legalább még így gondolkodhattunk –ahogy mondtam a kubai
fiataloknak-, amikor még nem volt szó a globális felmelegedésről,
az egyensúlyok felborulásáról, az óriási
szénhidrogén-fogyasztásról és azokról szofisztikált
fegyverekről, amit a technológia létrehozott. Így több időnk
lett volna ahhoz, hogy tudatossággal és a tudomány révén érjük
el azt, amit most nagy sietséggel vagyunk kénytelenek
megvalósítani.
Ford
döntést hozott egy a CIA tevékenységét vizsgáló bizottság
létrehozásáról. „Nem megsemmisíteni, hanem megóvni akarjuk a
CIA-t” -közölte. A Frank Church szenátor vezette bizottság
vizsgálatainak következményeként Ford elnök olyan utasítást
adott, mely egyértelműen megtiltotta, hogy amerikai hivatalnokok
külföldi vezetők elleni gyilkossági műveletekben vegyenek részt.
A
most nyilvánosságra hozott dokumentumokban olyan részletek is
szerepelnek, melyek a CIA és a maffia közötti, meggyilkolásom
céljából kialakult összefonódásra utalnak. Az 1969-tól
legalább hét évig tartó Káosz műveletről ugyancsak
felbukkannak részletek, melynek keretében a CIA egy különleges
egységet hozott létre azzal a céllal, hogy beépüljenek pacifista
csoportokba és vizsgálják „a fekete radikálisok nemzetközi
tevékenységét”. Az Ügynökség összeállított egy listát,
melyben több mint 300 000 amerikai állampolgár és szervezet neve
szerepelt, valamint terjedelmes dossziék 7 200 személyről.
A
The New York Times szerint Johnson elnök meg volt győződve arról,
hogy a háborúellenes mozgalom kommunista kormányok ellenőrzése
alatt állt, melyektől pénzügyi támogatást is kaptak, ezért
utasítást adott a CIA-nak, hogy bizonyítékot produkáljon az
ügyben. Az iratok elismerik, hogy a CIA több újságírót és
művészt lehallgatott, köztük Jack Andersont, Jane Fondát és
John Lennont, valamint a Columbia egyetem diákmozgalmát.
Házkutatást tartottak és drogkísérleteket is végeztek amerikai
állampolgárokkal, hogy kipróbálják, miként reagál ezekre az
emberi szervezet.
1973-ban
Walter Elder –aki a hatvanas évek elején John McCone
CIA-főigazgató vezető asszisztense volt- a főnöke irodájában
magnóra rögzített és átírt beszélgetésekről számol be egy
Colby-nak címzett memorandumban: „Tudom, hogy mindenki, aki az
igazgató irodájában dolgozott nyugtalankodott az irodában lefolyt
beszélgetések és a telefonbeszélgetések rögzítése és átírása
miatt. McCone idején mikrofonok voltak az általában használt
hivatali helységeiben, a belső hivatali szobájában, az étkezőben,
a keleti épület hivatali szobájában, és az otthoni
dolgozószobájában, a White Haven utcában. Nem tudom, hogy
valaki hajlandó-e beszélni róla, de az információk rendszeresen
kiszivárognak, ebben az esetben pedig az ügynökség sebezhető”.
A CIA-főigazgatók titokban átírt beszélgetései sok „ékszert” rejthetnek. A Nemzeti Biztonsági Irattár már kéri azokat.
A CIA-főigazgatók titokban átírt beszélgetései sok „ékszert” rejthetnek. A Nemzeti Biztonsági Irattár már kéri azokat.
Egy
memorandum szerint a CIA, az 1972 őszéig létező OFTEN nevű
projektjének megfelelően, „veszélyes kábítószerekről kért
és gyűjtött információt az amerikai cégektől”. Egy
másik memorandum arról nyújt tájékoztatást, hogy
kereskedelemben lévő kábító hatású készítményeket gyártó
cégek „rossz mellékhatás következtében visszautasított
drogokat „passzoltak át” a CIA-nak.
Az MKULTRA program
keretében a CIA az emberek tudta nélkül LSD-t és más pszihoaktiv
szereket teszteltek rajtuk. Egy másik irat szerint Patricio
Lumumba egyik
gyilkossági kísérletéhez szükséges mérget feltehetőleg Sydney
Gottlieb -
a CIA Agykontroll Programjának a vezetője-, szerezte meg.
Számos
CIA-alkalmazott „nagy ellenérzéssel viselkedett” a vietnámi
háború ellen tiltakozó és másként gondolkodó amerikai
állampolgárok megfigyelésére szolgáló MHCHAOS műveleten való
részvételre kapott megbízatása iránt. Az iratok sor érdekes
ügyre fényt derítenek, például arra, hogy a hazánkra vonatkozó
döntéseket igen magas szinten hozták. A CIA-ban ma már nem a
kényelmetlen áthúzási módszert alkalmazzák a részletek
mellőzésére, hanem a számítástechnikai eszközök segítségével
fehér csíkot húznak a kitörlésre szánt részekre.
The
New York Times szerint a cenzúrázott részek azt mutatják, hogy a
CIA nem hozhatja még ki szekrényéből az összes csontvázat; az
iratok nem tartalmaznak részleteket számos olyan külföldi
akcióról sem, melyet újságírók, kongresszusi kutatók, sőt egy
elnöki bizottság megvizsgáltak már. Howard Osborn, a CIA egykori
biztonsági igazgatója összegezte a hivatal által összeállított
„ékszereket”. Nyolc ügyet sorolt fel –többek között Johnny
Roselli gengszter beszervezését a Fidel Castro elleni csapás
végrehajtására-, de Osborn eredeti listájából kihúzták az
első számú ügyet: két és fél oldalt.
„A
CIA Biztonsági Hivatalának első számú ékszere igen jó lehet,
ha Roselli programja Castro meggyilkolására csak a második helyen
van!” –jelentette ki Thomas Blanton, a Nemzeti Biztonsági
Irattár igazgatója, aki -az amerikai információs szabadság
törvényére hivatkozva- kérte 15 évvel ezelőtt „a család
ékszereinek” nyilvánosságra hozatalát. Szembetűnő, hogy éppen
az a kormányzat döntött az újabb átvilágításról, mely a
legkevesebb információt hozott nyilvánosságra az Egyesült
Államok történetében, épp ellenkezőleg eljárást indított a
már titkosítás alól feloldott iratok újra titkosítása végett.
Véleményem szerint ez kísérlet lehet arra, hogy az átláthatóság
látszatát keltsék, mikor a kormányzat támogatottsági és
népszerűségi indexe mélyponton van, és arra, hogy elhitessék az
emberekkel, hogy mindaz a múlthoz tartozik és az említett
módszerek már nincsenek alkalmazásban. A döntés bejelentése
alkalmából Hayden tábornok, a CIA jelenlegi főigazgatója
kijelentette: „A közzétett dokumentumok egy teljesen más
korszakba, egy teljesen más ügynökség munkájába nyújtanak
betekintést ".
Felesleges
említeni azt, hogy az itt leírt cselekményekre továbbra is sor
kerül, csakhogy brutálisabb módon és szerte az egész világon
–beleértve az Egyesült Államokat, ahol növekvő számban
hajtanak végre jogellenes cselekedeteket. .
The
New York Times által kérdezett hírszerzési szakértők
kijelentették, hogy az iratok feltárása figyelemelterelési
kísérlet, a CIA-t és a népszerűségi mélyponton lévő kormányt
érintő jelenlegi vitákról és botrányokról. Az iratok feltárása
arra is irányulhat a választási kampány előestéjén, hogy
megmutassa, hogy a demokratapárti kormányok pontosan olyanok
voltak, mint a Bush kormányzat, sőt tán annál is rosszabbak. A
Központi Hírszerző Ügynökség főigazgatójának írt memorandum
oldalain (11-15. old.) a következőket lehet olvasni:
„1960 augusztusában Richard M. Bissell úr megkérdezte Sheffield Edwards ezredest, hogy vannak-e a Biztonsági Hivatalnak olyan ügynökei, akik tudnának segíteni egy bizalmas, maffia stílusú feladat végrehajtásában. A misszió célpontja Fidel Castro volt.
„1960 augusztusában Richard M. Bissell úr megkérdezte Sheffield Edwards ezredest, hogy vannak-e a Biztonsági Hivatalnak olyan ügynökei, akik tudnának segíteni egy bizalmas, maffia stílusú feladat végrehajtásában. A misszió célpontja Fidel Castro volt.
„a
feladatba tekintettel rendkívül titkos jellegére, csak néhány
embert avattak be. Értesítették róla a Központi Hírszerző
Ügynökség főigazgatóját, aki jóváhagyta a tervet.
Ugyancsak értesítették a Nyugati Földrész Hadosztályának
főnökét, J. C. King ezredest, de a JMWAVE műveleten részvevő
tisztek előtt szándékosan eltitkolták a terv minden részletét.
A Kommunikációs (Commo) és a Műszaki (TSD) Hadosztályok néhány
tisztje részt vett a tervezés első fázisában, de a misszió
célját nem ismerték.
„Felvették
a kapcsolatot Robert A. Maheu-val, akit miután általánosságban
tájékoztattak a tervről, felkértek vizsgálja meg, a kívánt cél
felé vezető első lépésként a gengszter elemek
megkörnyékezésének lehetőségét.
„Maheu
azt állította, hogy Las Vegas-i látogatása alkalmából többször
találkozott egy Johnny Roselli nevű egyénnel, akivel csak
informális úton, ügyfelein keresztül ismerkedett meg, de tudtára
adták, hogy tagja a „Szindikátus” felső hierarchiájának, és
La Franja területén kezében tartja az összes jéggyártó-gépet.
Maheu szerint, ha Roselli valóban a klán tagja, összeköttetésein
keresztül kétségkívül hozzáférkőzhetett a kubai
szerencsejáték-iparhoz.
„Maheu
utasítást kapott Roselli megközelítésére —akinek Maheu egy
hazai és külföldi számlákkal foglalkozó, személyes
kapcsolatokkal rendelkező menedzser. Neki azt kellett mondania, hogy
nemrég jelentkezett nála egy ügyfél, aki olyan nemzetközi üzleti
cégcsoportot képviselt, mely óriási pénzügyi veszteségeket
szenved el Kubában Castro tevékenysége miatt. Ez biztosra
veszi, hogy a probléma Castro likvidálásával megoldható, és
hajlandó akár 150 000 dollárt fizetni a sikeres akcióért.
Roselli számára egyértelművé kellett tenni, hogy az amerikai
kormány nem tud az akcióról, és nem is szabad arról tudomást
szereznie.
„Így
is mondták el Rosellinek 1960. szeptember 14-én a Hilton New Yorki
Plaza szállodában. Kezdetben nem akart belekeveredni az
ügybe, de Maheu rábeszélésére beleegyezett, hogy bemutassa
Sam Gold nevű barátjának, aki ismeri a „kubai embereket”.
Roselli világosan értésükre adta, hogy nem akar pénzt a
hozzájárulásáért és szerinte Sam sem fogad majd el. Soha
sem adtak nekik semmit az Ügynökség pénzéből.
„Szeptember
25-i héten bemutatták Maheut Samnak, aki a Miami Beach-i
Fontainebleau Hotelben szállt meg. A Sammel és a Havanna-Miami
közötti futárként bemutatott Joe-val való találkozása után
néhány héttel, a Parade című újság vasárnapi mellékletében
látta fényképüket, ahol Momo Salvatore Giancana és Santos
Trafficante nevekkel illették őket. Mindkettő az amerikai
ügyészségnél a 10 legkörözöttebb személy listáján
szerepelt. Az elsőt a Chicago-i Cosa Nostra feje és Al Capone
utódjaként, az utóbbit pedig a Cosa Nostra kubai műveleteinek
irányítójaként emlegették. Maheu azonnal felhívta a
hivatalt.
„A
megbízás végrehajtását szolgáló módszerek elemzésekor Sam
kifogásolta a lőfegyverek alkalmazását és kijelentette, hogy a
művelet sikeresebb lehet amennyiben valamiféle, Castro ételébe
vagy italába keverhető erős méregkapszulát tudnak adni neki. Sam
közölte, hogy erre a feladatra lehetséges jelöltje van Juan Orta,
egy szerencsejáték-üzlet kapcsán megvesztegetett kubai
tisztviselő személyében, aki Castro közeli munkatársa és
pénzügyi gondokkal küzd.
„A
TSD (Műszaki Szolgálati Divízió) segítségét kérték hat darab
halálos hatású tabletta előállítására. „Joe Ortának adta
át a tablettákat. Többheti sikertelen próbálkozás után azonban
Orta megijedt, és bejelentette, kiszáll az akcióból. Javasolt egy
másik személyt, aki többször is próbálkozott, szintén
sikertelenül”.
A
fenti bekezdések szövege idézőjelben van. A tisztelt
olvasókat kérem, értékeljék, milyen módszerek alkalmazásával
törekedtek már akkortájt világuralomra az Egyesült Államok.
Emlékszem, hogy a Forradalom első időszakában dolgozott velem a
Földreform Nemzeti Intézetében egy Orta nevű személy, aki tagja
volt a Batista-ellenes politikai erőknek. Modora tisztelettudó
és megfontolt volt. Csak róla lehet szó. Eltelt néhány
évtized és most a CIA jelentésében találkozom újra a nevével.
Nincs hivatkozási alapom arra, hogy hírtelenében meg tudjam
mondani mi lett vele. Bocsánatot kérek az említett személy
hozzátartozóitól vagy leszármazottjaitól, ha akaratlanul 9is
bántom őket, akár bűnös volt, akár nem.
A
Birodalom igazi gyilkológépet hozott létre, mely nemcsak a CIA-ból
és az általa alkalmazott módszerekből áll. Bush erős, költséges
hírszerzői és biztonsági apparátust teremtett, és a légierőből,
a haditengerészetből valamint a szárazföldi haderőből olyan
világhatalmi eszközt formált, mellyel a világ bármely tájára
elviszi a háborút, az igazságtalanságot, az éhséget és a
halált az emberek demokráciára és szabadságra való nevelésének
ürügyén.
De
az amerikai nép egyre világosabban ráeszmél e realitásra.
“Minden
embert örök időkre félrevezetni lehetetlen”,
mondta Lincoln.
A történelem ismétli önmagát
május
1st, 2009 | dallas63
A
CIA amellett, hogy előszeretettel avatkozik bele titokban más
országok belső ügyeibe, az Egyesült Államok területén is
szervez, illetve hajt végre úgynevezett „másfajta feladatokat”.
Teszi
ezt annak ellenére, hogy az 1947-es nemzetbiztonsági törvény 3.
pontja kimondja, hogy az ügynökségnek nincs bűnüldözési,
rendőrségi vagy belső biztonsági feladata. Az, hogy a CIA
elsősorban a titkos külpolitika megvalósításának eszköze, nem
zárja ki a szeptemberi terrortámadásokban való részvételének
lehetőségét. Az egyik leghíresebb és legnagyobb szabású hazai
CIA-akció, a Kennedy elnök elleni merénylet ezt mindennél jobban
példázza. A Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos titokzatosságok,
eltussolási kísérletek, a bizonyítékok manipulálása, a
dezinformálás és közvélemény-félrevezetés kísérteties
hasonlóságokat mutatnak a szeptember 11-ei eseményekkel.
Az
igen népszerű Kennedy elnök halála 1963-ban valósággal sokkolta
az amerikaiakat, csakúgy, mint a 2001-es terrorcselekmények. Így
az Oszama bin Laden-teóriához hasonlóan azonnal szükség volt az
egyértelmű felelős megnevezésére a közvélemény megnyugtatása
érdekében. Órákkal a merénylet után menetrendszerűen jött is
a megoldás. Letartóztatták a magányos merénylőt, Lee Harvey
Oswaldot. Alaposabb vizsgálat nélkül megállapították, hogy
Kennedyt ez az őrült marxista lőtte le, teljesen egyedül
cselekedve. Mind a média, mind a hatóságok egyöntetűen kiálltak
e magyarázat mellett, így az emberek többsége is elfogadta azt.
Azonban negyven év távlatából már tudjuk, hogy Kennedy egy CIA
által szervezett összeesküvés áldozata lett, és Oswaldot
használták fel bűnbakként a közvélemény félrevezetése
céljából, csakúgy, mint napjainkban Oszama bin Ladent.
A
CIA igyekezett Oswaldot már jóval a merénylet előtt elkötelezett
kommunistának beállítani. A CIA ügynökeként többször bízták
meg különböző marxista ideológiájú röplapok terjesztésével.
1959-ben a Szovjetunióba küldték, azonban ottani titkos ügynöki
munkáját később a szovjeteknek végzett kémkedésnek állították
be. Ezt, a hírszerzők világában a kívánt kép létrehozása
érdekében folytatott manipulációt, az ún. „megmerítést”
alkalmazhatták az állítólagos terrorpilóták pilótaképző
tanfolyamokon való szerepeltetése esetében is. Azonban mindkét
merényletnél olyan személyekre terelték a gyanút, akik valójában
alkalmatlanok voltak az adott feladat végrehajtására, hiszen
Oswald meglehetősen gyengén bánt a fegyverrel ahhoz, hogy
mesterlövészeket megszégyenítő pontossággal és gyorsasággal
egyedül végezhessen Kennedyvel, illetve Mohamed Atta és társai
sem voltak képesek utasszállító repülőgépek vezetésére.
A
különféle bizonyítékok megsemmisítése, manipulálása kapcsán
számtalan párhuzam vonható a két merénylet között. Amilyen
gyorsan elszállították a WTC roncsait, úgy tüntették el órákon
belül a Kennedyt szállító limuzinon fellelhető fontos nyomokat;
ahogyan egészen véletlenül megtalálták Atta útlevelét, úgy
került elő Oswald állítólagos gyilkos fegyvere a merénylet
helyszínén (ami egyébként teljesen alkalmatlan volt a merénylet
végrehajtására, mellesleg Oswaldtól származó ujjlenyomatokat
sem találtak rajta); a repülőgépek rádióin zajló beszélgetések
titkosításához hasonlóan nem készült jegyzőkönyv Oswald
kihallgatásáról sem (majd röviddel ezután Jack Rubyval örökre
elnémíttatták őt). Emellett mindkét esetben kerültek elő a
hivatalos magyarázatokat egyértelműen cáfoló bizonyítékok is:
a fényképfelvételek bizonysága szerint a Pentagon épületébe
nem csapódott be utasszállító repülőgép, míg a Zapruder-film
tanúsága szerint több irányból is lőttek Kennedyre.
Hasonlóan
a terrortámadásokhoz, a Kennedy-merénylet előtt is kapott konkrét
figyelmeztetést az FBI egy készülődő akcióról, melyben annak
helyét és időpontját is pontosan megjelölték. Ám mégsem
tettek semmilyen különösebb óvintézkedést az elnök biztonsága
érdekében. A teljesen nyitott elnöki limuzinból integető
Kennedyről óhatatlanul a New York és Washington feletti repülési
tilalom alá eső zónában zavartalanul repkedő Boeingek jutnak az
ember eszébe.
A
merényletekkel összefüggő kétségek, ellentmondások illetve az
azokból következő hazugságokkal teletűzdelt hivatalos
magyarázatok jól látható hasonlóságokat mutatnak az amerikai
történelem két szomorú epizódja között. A kormányzati szinten
tapasztalható titkolózás, a minden részletre kiterjedő alapos
nyomozás elmaradása, a folyamatos dezinformálás és a média –
ellentmondásokkal teli – hivatalos teóriákkal szembeni
megdöbbentően összehangolt elkötelezettsége a két esemény
bekövetkezte között eltelt majd negyven év különbség ellenére
azonos módszerek alkalmazására utal. Olyan titkosszolgálati
módszerek alkalmazására, melyek egy titkos hadművelet jellemző
sajátosságai, a CIA-féle covert operation elengedhetetlen
kellékei.
Azt
feltételezni, hogy szeptember 11-én egy CIA által rendezett
ál-terrortámadás szemtanúi voltunk, nem annyira futurisztikus
elképzelés, mint amilyennek első hallásra tűnik. A
„koholmányterror”, mely során egy titkos terrorakció vagy
támadás elkövetésével a végrehajtó azt vádolja, akit az
akcióra hivatkozva meg akar támadni, egy már korábban is
alkalmazott módszer háborúk kezdeményezésére. A történelem
folyamán többször is bevetették már ezt az eléggé el nem
ítélhető, konfliktust provokáló eszközt, és nemcsak az
USA-ban.
A
’60-as évek elején, a hidegháború legforróbb szakaszában az
Egyesült Államok katonai titkosszolgálatai egy nagyszabású,
titkos terrorakciót terveztek a saját országuk ellen, azért, hogy
így szerezzék meg az amerikai közvélemény támogatását egy
Kuba elleni háborúhoz. A Northwoods fedőnevű
titkos akció terveiben szerepelt többek között amerikai városok
utcáin ártatlan emberek meggyilkolása, utasszállító hajók
elsüllyesztése, repülőgépek eltérítése, illetve néhány
nagyvárosban (többek között Miamiben és Washingtonban)
bombamerényletek végrehajtása. Hamis bizonyítékok
felhasználásával a terrorakciók elkövetését az USA Castrora
kívánta fogni, s így a hazai közvélemény és a nemzetközi
közösség támogatásával megindíthatta volna háborúját Kuba
ellen. A háború és a koholmányterror ötlete eredetileg
Eisenhowertől származott, ő azonban hivatali ideje lejárta miatt
már nem tudta megvalósítani azt. Az Operation Northwoods konkrét,
operatív tervét a katonai tervezőbizottság készítette el
Kennedy elnöksége alatt, azonban annak végrehajtását az elnök
és McNamara védelmi miniszter is egyértelműen elutasította.
1954-ben
izraeli ügynökök az ún. Lavon-affér során
brit és amerikai épületek ellen hajtottak végre bombatámadást,
amit szélsőséges arab terroristák tettének állítottak be. Ez
az amerikai és brit csapatok további állomásozását eredményezte
a Szuezi-csatorna térségében, majd további titkos akciók Izrael
céljainak megfelelően a Szuezi-válsághoz, a brit és amerikai
csapatok egyiptomi beavatkozásához vezettek.
A
2001. szeptember 11-i merényletek bekövetkezéséig a legsúlyosabb,
legtöbb áldozatot követelő – USA területén történt –
támadás, Pearl Harbor japán bombázása sem egy meglepetésszerű
akció volt, sokkal inkább egy Egyesült Államok által kiprovokált
és engedélyezett légicsapás. Roosevelt elnök számára fontos
volt USA belépése a második világháborúba azért, hogy így
lendítse fel a gazdasági világválságot követően még csak
lábadozó amerikai gazdaságot. A háborúba lépéshez azonban
szükség volt valamilyen casus bellire, például egy, az ellenség
által elkövetett, nagy emberveszteséggel járó támadás
formájában. Mivel Németország az európai hadszíntérre
koncentrált, az Egyesült Államok Japánt kezdte provokálni.
Először olaj- és acélembargót vezetett be ellene, ami arra
késztette Japánt, hogy megtámadja az ásványkincsekben gazdag
Indonéziát. Időközben a Csendes-óceáni amerikai hadiflotta egy
részét Pearl Harborba vezényelték, amely komoly fenyegetést
jelentett egy indonéziai háború esetén Japán számára. Ezért
nem maradt más választása, mint egy támadással megszüntetni ezt
a fenyegetést.
Az
USA ismerte a japánok terveit, hiszen már korábban sikerült
megfejtenie a kódolt üzeneteiket. Washington előre tudott a
támadásról, ismerte a japán flotta pontos helyét, mozgásirányát,
és a támadás bekövetkeztének időpontját. Ennek ellenére nem
tett semmilyen védelmi intézkedést, hagyta megtörténni a
„meglepetésszerű” légicsapást - hasonlóan a szeptember 11-ei
terrorcselekményekhez –, tudatosan bekalkulálva nagyszámú
állampolgára halálát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése