Dr.
Drábik János írásai
A
Tavistock Intézet II. rész.
Milyen
lesz az új világrend?
A
Novus Ordo Seclorum megvalósítására törekvő pénzhatalom az
elmúlt 200 év során már több olyan tervet készíttetett a
szolgálatába szegődött szakértők segítségével, amelyekben
körvonalazták az új világrend kialakítására és fenntartására
vonatkozó legfontosabb stratégiai koncepciókat, és kidolgozták
az új világrend fenntartásának a taktikai és technikai
kérdéseit.
Ezúttal
két ilyen dokumentumot ismertetünk. Az első egy belső használatra
készült, szigorúan bizalmas kézikönyv, amely az 1979. májusa
dátumot viseli, és amelyet 1986. július 7-én a new yorki Council
on Foreign Relations nevű nagyhatalmú magánszervezet egyik
korporációs tagjának, a BOING AIRCRAFT COMPANY-nak az
alkalmazottja azon a használaton kívüli IBM másológépben talált
meg, amelyen ezt a másolatot készítették. Ez a kézikönyv egy
olyan tervet ismertet, amelyet beavatottak készítettek beavatottak
számára a világ pszichológiai és gazdasági eszközökkel
történő meghódításáról. Ezt a terjedelmes dokumentumot Tom
Young, a megtaláló, átadta Milton William Coopernek, aki "BEHOLD
A PALE HORSE" ("Figyelj a fakó lóra") című, az
Egyesült Államokban megjelent, könyvében ismertette a tartalmát,
részletesen idézve az eredeti szövegből és megmagyarázva az
összefüggéseket. (Mi az eredeti angol szöveg német fordítását
használtuk M. W. Cooper könyvének német kiadásából, amely "Die
Apokaliptischen Reiter" címmel 1996. májusában jelent meg a
németországi Edition Pandora kiadónál. ISBN száma:
3-89539-285-5) M. W. Cooper, aki hosszú időn át az amerikai
haditengerészet hírszerzőszolgálatánál töltött be bizalmi
állást, könyvében megírja, hogy ebben az állásban volt alkalma
olyan anyagokat tanulmányoznia, amelyekben ki volt fejtve, hogy "A
csendes háború néma fegyverei" elnevezés azt a doktrínát
jelöli, amelyet a Bilderberg Csoport Politikai Bizottsága 1954-ben
tartott első ülésén fogadott el. A Bilderberg Csoport vezetősége
által még 1954-ben elfogadott szövegnek egy kópiája 1969-ben az
Amerikai Haditengerészet Hírszerzőszolgálatának a birtokába
került és ma is ott található.
A
másik dokumentum egy 1966-ban napvilágra került tanulmány,
amelyet a szakirodalomban "Report from the Iron Mountain"
(Jelentés Iron Mountainból) címmel jelölnek. A jelentés
keletkezéséről sok vita folyt, de a dokumentum arra utal, hogy a
Robert McNamara vezetése alatt álló Pentagon (az Egyesült Államok
Védelmi Minisztériuma) rendelte meg a New York Államban lévő, és
a Hudson folyó partján fekvő Crotonban található Hudson
Institute-tól. Ez a kutatóintézet a crotoni Iron Mountain
elnevezésű katonai bázison működik. A Hudson Intézetet Herman
Kahn, aki korábban a Rand Corporation munkatársa volt, alapította
és ő volt az igazgatója is. Mind McNamara, mind Herman Kahn a new
yorki Council on Foreign Relations (CFR) tagjai voltak. A tanulmány
önmaga által megjelölt célja az volt, hogy tudományos
alapossággal feltárja azokat a módszereket, amelyekkel minden
kritikus helyzetben fenntartható egy kormányzó elitnek a
társadalom feletti uralma, és a társadalom stabilizálható.
Vagyis azokat a különböző módszereket és eszközöket
analizálta, amellyel a kormányok hatalmon tudnak maradni,
ellenőrizni tudják a polgárokat, és meg tudják előzni a
lázadásokat.
A
két dokumentum ismertetése előtt azonban ismerkedjünk meg röviden
a világot ma a háttérből kormányzó, és a politika
nem-nyilvános terében működő láthatatlan hatalommal, a
nemzetközi pénzügyi közösséget tömörítő transznacionális
pénzkartell szervezett magánhatalmával. Egyes tudós szerzők és
politikusok előszeretettel nevezik ezt a hatalmat
"véleményhatalomnak", amellyel a kormányoknak célszerű
egyetérteniük, ha nem akarják elszenvedni a legkülönbözőbb
pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókat. (Erre jó példa
az Európai Unió antidemokratikus, az osztrák választók valóban
demokratikusan kifejezett akaratát egy elitista áldemokrácia
nevében arrogánsan megvető, autokratikus magatartása Ausztriával
szemben.) Mikor jött létre a nemzetközi pénzkartell, a "Pénzügyi
Internacionálé", és hogyan sikerült elterjesztenie a
világgazdaság centrumországaiban a pénzközpontú társadalom
modelljét, valamint ennek a pénzuralmi rendszernek az ember- és
közösségellenes értékrendszerét?
Oswald
Spengler, az 1936-ban elhunyt kiváló német gondolkodó, "A
nyugat alkonya" c. monumentális művében írja: "Nincs se
proletár-, se kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a
pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez
a hatalom engedélyezett, anélkül, hogy idealista vezetőik a
legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően."
Az
elmúlt kétszáz év során megfigyelhető, hogy fokozatosan
eltűnnek a királyi uralkodóházak, és a hagyományos dinasztikus
államok örökletes nemzeti arisztokráciájukkal, miközben
belépnek a történelembe a ma irányító pénzdinasztiák,
létrejön az új nemzetközi pénzarisztokrácia, amelynek
szervezett csoportjai az általuk alapított pénzkartell
segítségével fokozatosan átveszik a politikai élet ellenőrzését
először csak az egyes államokban, később már transznacionális
szinten, napjainkra pedig már globális méretekben is. Ha keressük
e bankdinasztiák sikerének a titkát, azt a pénzrendszer
magánellenőrzés alá vételében, a magánpénzmonopólium
kialakításában találjuk meg. A dinasztia-alapítók és utódaik
megtanulták, hogy a kormányoknak olyan bevételi forrásokra van
szükségük, amelyekből szükség esetén gyorsan hitelekhez
juthatnak. A pénzkartell alapítói azt is tudták, hogyha ezeket a
pénzforrásokat a saját privát vagyonukból bocsátják a
rendelkezésre, akkor fokozatosan a pénzt-kérő királyok és
elnökök fölé tudnak kerülni, akik arra kényszerülnek, hogy
teljesítsék kívánságaikat. A pénzrendszer magánkézbevétele
igen hatékonynak mutatkozott saját embereik kineveztetésében, és
számukra kedvező politikai döntések elérésében. Ezért a
nemzetközi pénzdinasztiák egymást követő nemzedékei olyan -
egyre nagyobb térségeket, ma már pedig az egész világot átfogó
- globális hálózatot hoztak létre, amely lehetővé teszi
számukra a kormányok pénz útján történő ellenőrzését.
A
legnagyobb ilyen bankdinasztiát a frankfurti Mayer Amschel
Rothschild alapította, aki 1743-tól 1812-ig élt. Öt fiát Európa
akkor legfontosabb öt pénzügyi központjába küldte. Nathant
Londonba, Jacob-Jamest Párizsba, Salomont Bécsbe, Kolman-Karlt
Nápolyba, míg az ifjabb Amschel maradt Frankfurtban.
Végrendeletében meghagyta, hogy a vagyonnak egyben kell maradnia
családi hitbizományként, - "Family trust"-ként, - azaz
a vagyon nem osztódhat, örökléskor nem adható ki az örökrész.
Mindig csak a jövedelem egy része osztható szét, és erről a
családi tanács dönt, amelynek élén a londoni Rothschild ház
mindenkori feje áll. Az unokatestvérek sokáig maguk között
házasodtak. Az alapító végrendeletében sok más rendelkezése
mellett legfőbb működési elvként a teljes titoktartást írta
elő. A Rothschild családnak sikerült kialakítania azt az
erőteljes és átfogó nemzetközi pénzügyi együttműködést,
amire más nagy bankdinasztiák is törekedtek, de sohasem tudtak
megvalósítani. Ezekhez a dinasztiákhoz tartozott többek között
a Baring, a Lazard, az Erlanger, a Schröder, a Warburg, a Seligman,
a Speyer, a Mallet, a Mirabeaud, a Fould és Morgan ház. A
nemzetközi bankároknak mind a kormányokat, mind a reálgazdaság
szereplőit, meg kellett arról győzniük, hogy egyikük sem
alkalmas a pénzrendszer kézbentartására. Ehhez elengedhetetlen
volt mindkettőjük elől eltitkolni a pénz, a pénzrendszer
működtetésének a lényegét, illetve félrevezetően informálni
őket a pénz valódi természetéről.
A
nemzetközi hatalommá szerveződött finánctőke másik nagy
célkitűzése volt a pénzügyi rendszer olyan globális
megszervezése magánellenőrzés alatt, amely lehetővé teszi a
nemzetközi pénzoligarchia számára az egyes országok politikai
intézményeinek, és a világgazdaság egészének az ellenőrzését.
Ezt a rendszert a pénzkartell tulajdonosai az ugyancsak a kezükben
lévő központi bankok útján irányítják. Ezek a központi
bankok koordináltan működnek azok szerint az irányelvek szerint,
amelyeket a rendszeresen megtartott titkos magántalálkozókon és
privát konferenciákon fogadnak el. Ennek a célnak az eléréshez
többek között szükség volt a lehetséges riválisok
kikapcsolására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a kormányok
ellenőrzés alá vétele, egy fajta perverz szocializmus
kialakítása. Ennek a perverz szocializmusnak nem a javakban való
igazságos részesedés a célja, hanem a javak feletti
ellenőrzési-monopólium konszolidálása egy szűk csoport kezében.
Ez a perverz szocializmus éppen ezért nem teszi lehetővé a
részvételi demokráciát, hiszen a szupergazdagok csak beszélnek a
piaci versenyről, valójában minél nagyobb monopóliumokat, és
segítségükkel totális gazdasági és politikai hatalmat akarnak.
Egy globális méretű totális monopolrendszert szeretnének a
világra kényszeríteni, mert csak így lehet övéké az, ami
egyedül még nem az övéké, az abszolút hatalom.
A
nemzetközi bankárok és befektetők sikerének titka az, hogy
kidolgozták, és hatékonyan alkalmazták az államok, és a
társadalom egészének az eladósítási technikáit. Az államok
általában többet költenek, mint amekkora az adóbevételük.
Ezért a kormányok rendszeresen hitelekre szorulnak. Ezeket a
kölcsönöket az óriási bankkonzorciumoktól, a nemzetközi
magánbankoktól szerzik be. Saját maguk is kibocsáthatnának
pénzt, de akkor ellenőrzésük alatt kellene tartani a pénzrendszer
egészét, és csak a reálgazdaság növekedésével arányosan
szabadna pénzt kibocsátaniuk. A másik módszer lenne újabb adók
kivetése, a túlköltekezés kompenzálására. Ez politikailag
népszerűtlen. Az előbbi pedig már azért nem lehetséges, mert a
független központi bankok világszintű hálózatának
létrehozásával a nemzetközi pénzkartell elvette az államoktól
a pénzügyi szuverenitást - azaz a monetáris hatalmat -, amely a
pénzuralom haszonelvű korszakában a hatékony kormányzás
legfontosabb eszköze. Pénzügyileg szinte tehetetlenné tette a
demokratikus kormányokat, mert csak erősen korlátozott -
kényszerpályára terelt - fiskális (adóztatási, költségvetési)
jogokat hagyott meg számukra
A
pénzkartell kezdettől fogva törekedett az uralkodók, kormányok,
azaz az államok eladósítására. Ez azonban nem volt
kockázatmentes üzlet, különösen a folyamat elején. Ha egy
kisebb bank kölcsönöz egy gazdasági szereplőnek, akkor
biztosítékot követel tőle, amiből aztán kárpótolhatja magát
az adós nem fizetése esetére. De miféle biztosítékot követelhet
egy nemzetközi hitelezéssel foglalkozó bank egy szuverén állam
kormányától? A szuverén uralkodó és kormány mindig
megtagadhatja a fizetést. Azokat a módszereket, amelyekkel a
nemzetközi bankárok mégis be tudták hajtani az államoktól
tartozásaikat, nem oktatják az egyetemeken. A nemzetközi
pénzkartell alapvetően két stratégiát használt a hitelek
behajtására. Egy uralkodó, kormány vagy állam csak akkor kapott
nagy hiteleket a nemzetközi bankároktól, ha kész volt cserébe
lemondani tartozása biztosítékaként szuverenitása egy részéről.
Nem vitás, hogy a nemzetközi pénzvilág óriási befolyással
rendelkezik minden eladósodott állammal és kormánnyal szemben.
A
másik, a fontosabb módszer a szuverén uralkodók és államok
adósságának a behajtására a rivális uralkodók és államok még
erőteljesebb finanszírozása volt. Vagyis, ha valaki az államok
eladósításának nagyon jól jövedelmező üzletágában sikeres
akar maradni, annak tanácsos egy ellenséges államot, - vagyis egy
lehetséges ellensúlyt - a kéznél tartania. A nemzetközi
pénzkartell ezért törekedett a hatalmi egyensúly politikájának
a folytatására az általa szorgalmazott pénzuralmi rendszer több
évszázados kiépítése során. Az erőteljesebben finanszírozott
államnak az volt a feladata, hogy a hitelező pénzkartell érdekében
nyomást gyakoroljon az adós uralkodóra, államra, kormányra, hogy
az fizessen. A nemzetközi pénzkartellnek nincs saját reguláris
hadserege, behajtásra csak más államok hadseregeit tudja igénybe
venni. A pénzhatalom ezt a tevékenységét kapcsolati hálójának
a segítségével - gondosan előkészítve és szigorúan rejtve
maradva - színfalak mögötti manipulációval végezte. Ennek a
stratégiának a kidolgozásában nagy szerepe volt a Rothschild
háznak, és a vele szövetkezett bankárdinasztiáknak, akiknek a
tagjai a 19. század során többek között azáltal tettek szert
hatalmas vagyonra, hogy különböző államok kormányait
finanszíroztak azért, hogy háborút viseljenek egymás ellen.
Már
ennyiből is látható, hogy a nemzetközi pénzkartellhez tartozó
bankárdinasztiák a szokásos bankári tevékenységtől eltérően
tevékenykedtek. Transznacionális hálózatot működtettek, magasan
képzett, professzionális személyzettel, közel állottak az egyes
államok vezetőihez, és elsősorban az államok, kormányok
eladósítására törekedtek. Ezért nevezték őket nemzetközi
bankároknak. A céljuk az volt, hogy az egyes államok minél több
hitelt vegyenek fel, mert annál magasabb volt a tőlük követelhető
kamatjövedelmük. Mivel az államok leginkább a háborúk idején
kényszerülnek hatalmas kölcsönök felvételére, ezért a
pénzkartell hatalmas jövedelmet kasszírozott a szembenálló felek
finanszírozásából. Így, pl. az amerikai polgárháborúban az
északiakat a Rothschild ház ügynöke, August Belmont
finanszírozta, a délieket pedig az Erlangerek, akik nemcsak a
Rothschildok megbízottai, de rokonai is voltak. A háborúk,
forradalmak nemcsak az államok és kormányok feletti ellenőrzés
fokozását tették lehetővé a pénzkartell számára, de lehetővé
tették az egyes államok pénzügyi szuverenitásának a fokozatos
kisajátítását és magánellenőrzés alá vételét, azaz a
pénzrendszer magánmonopóliumának a megszerzését is. Így lett a
pénzkartell fokozatosan az angol, a francia, az amerikai, a német
és más központi bankok tényleges tulajdonosa.
Amint
már utaltunk rá, a nemzetközi pénzkartell mára már
globálisméretű magánhatalommá fejlődött, amelynek saját
személyzeti hálózata és intézményrendszere van. Ez a szervezett
magánhatalom ellenőrzi az Illuminátusokat (a pénzkartell saját
alapítású, kvázi szabadkőműves, titkos szervezetét) és a
többi szabadkőműves irányzatot. Céljai kivitelezésére
felhasználja a francia Grand Orient-et, a János rendi
szabadkőművességet, az amerikai szabadkőművességet, a Priory of
Sion-t, a Cecil Rhodes által alapított Round Table szervezeteket és
elágazásaikat, a brit Royal Institute of International Affairs-t, a
RIIA-t, a new yorki Council on Foreign Relations-t, a CFR-t és
kapcsolt részeit. Ő hozta létre a Bilderberg Csoportot, a
Trilaterális Bizottságot. Ő irányítja az olyan elit klubokat,
mint a Rotary, Lions, Four Seasons, és sok más még exkluzívabb
elit társaságot (pl. a "Skull and Bones", amelynek Bush
volt amerikai elnök az egyik vezetője) és klubot. Mindezt csak
utalásképpen említjük, mert a szervezett magánhatalom
hálózatának még a vázlatos ismertetése is egy egész könyvet
igényelne. A pénzügyi internacionálé, a KAPINTERN, legfontosabb
intézményei azonban az egyes államok központi bankjai, élükön
a Bank of England-dal, az amerikai Federal Reserve System-mel, a
FED-del, valamint az Európai Unió frankfurti Központi Bankjával.
Pénzügyi gépezetének fontos részei a nagy kereskedelmi bankok és
az olyan nemzetközi pénzintézetek, mint a bázeli Nemzetközi
Fizetések Bankja, a BIS, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.
Most
rátérünk az említett tanulmányok ismertetésére. Terjedelmük
miatt csak egyes részeiket idézzük szószerint, más részeiket
csak összefoglalva ismertetjük. A szószerinti idézetek idézőjelbe
vannak téve. A kommentáló, magyarázó megjegyzéseket külön
megjelöljük. Az első dokumentum tehát egy belső használatra
készült kézikönyv. Szerzője a HÁLÓZAT egy ismeretlen
szakértője, illetve szakértői csoportja, amely a "Műveleti
Kutatócsoport" megjelölést használja magára.
"Szigorúan
titkos!
"A
csendes háború néma fegyverei"
"Bevezető
programozó kézikönyv
Műveleti Kutatócsoport
Technikai kézikönyv
TM-SW7905.1"
Műveleti Kutatócsoport
Technikai kézikönyv
TM-SW7905.1"
Fejezetei:
Biztonság
Történelmi bevezetés
Politikai bevezetés
A legfontosabb kérdés az uralom
Energia
A néma fegyverek leírása és bemutatása
Rothschild felfedezés: A látszólagos tőke, mint papiros indukcióstekercs
A gazdasági modell
Az időtényező és az önpusztító ingadozások
A gazdasági sokkok tesztelése
A félrevezetés, mint főstratégia
Beleegyezés, mint győzelem
Egy nemzet politikai struktúrája - függőség
Biztonság
Történelmi bevezetés
Politikai bevezetés
A legfontosabb kérdés az uralom
Energia
A néma fegyverek leírása és bemutatása
Rothschild felfedezés: A látszólagos tőke, mint papiros indukcióstekercs
A gazdasági modell
Az időtényező és az önpusztító ingadozások
A gazdasági sokkok tesztelése
A félrevezetés, mint főstratégia
Beleegyezés, mint győzelem
Egy nemzet politikai struktúrája - függőség
"Köszöntünk
a Fedélzeten!"
"Ennek
a publikációnak a megjelentetésére a "csendes háborúnak"
nevezett 3. világháború 25. évfordulója alkalmából kerül sor,
amely szubjektív biológiai fegyverek, másrészt néma fegyverek
segítségével folyik. Ennek a háborúnak, valamint stratégiájának
és fegyvereinek a bevezető ismertetését tartalmazza ez a
könyv.
1979. május/74-1120
1979. május/74-1120
Biztonság
Nyilvánvalóan
lehetetlen egy társadalom manipulálását vagy automatizálását,
azaz automatizmusok rendszerével (néma fegyverekkel) - nemzeti vagy
tágabb keretek között - történő befolyásolását, megvitatni,
ha nem feltételezzük, hogy léteznek az emberi élet társadalmi
kontrolljára vonatkozó távlati célok, nevezetesen, az alávetés
és a lakosság létszámának a csökkentése.
Ez
a kézikönyv egy szándéknyilatkozat. Az ilyen írásokat meg kell
védeni attól, hogy a nyilvánosság közelebbről megismerhesse
őket, különben felismernék az emberek, hogy technikailag egy
belföldi háborúra vonatkozó formális hadüzenetről van szó.
Továbbá azt is be kell látni, hogy amikor nagyhatalmú személyek,
illetve e személyek csoportjai, a nyilvánosság tudomása nélkül
alkalmaznak ilyen módszereket gazdasági uralmuk érdekében, akkor
belső hadiállapot létezik eme személyek és csoportok, valamint a
társadalom többi része között.
A
mai problémák megoldása gátlástalan módszereket igényel,
amelyek nincsenek tekintettel a vallási, erkölcsi és kulturális
értékekre.
Önök
azért vesznek részt ebben a programban, mert képességeik révén
alkalmasak arra, hogy az emberi társadalmat hűvös
tárgyilagossággal szemléljék, megfigyeléseiket és
következtetéseiket elemezzék, és más, hasonló képességű
intellektuelekkel ezt megvitassák anélkül, hogy diszkréciójukat
elveszítenék. Ezeket az erényeket Önök saját, jól felfogott
érdekükben gyakorolják. Ne hátráljanak meg előle."
Az
olvasó ebben az idézetben - kommentálja Cooper a kézikönyv most
ismertetett részét - egy formális hadüzenetre ismer, amelyet a
pénzvagyont birtokló illuminátusok intéztek az Egyesült Államok
polgáraihoz. El kell ismernünk, hogy ennek a nyilatkozatnak az
alapján egy háborús állapot létezik, és létezett már korábban
is az Amerikai Egyesült Államok polgárai, és a támadást indító
illuminátusok között. Úgy gondoljuk: ennek alapján Amerika békés
polgárai jogosultak arra, hogy a szükséges lépéseket megtegyék,
beleértve a polgári engedetlenséget is azért, hogy az ellenséget
azonosítsák, és egy ellentámadással megsemmisítsék. Ez arra az
isteni eredetű jogra alapozható, hogy valamennyi békés nép
védekezhet a támadás és a rombolás ellen, minden ellenség
ellen, amely háborúban áll vele. Ezt alátámasztja az Amerikai
Függetlenségi Nyilatkozat és az Egyesült Államok alkotmánya,
továbbá az elismert történelmi precedensek, amelyek igazolják a
zsarnokok megsemmisítését.
Történelmi
bevezetés
A
néma fegyverek technológiája - folytatódik a kézikönyv - az
operációkutatásból (Operations Research, O. R.) alakult ki,
vagyis egy olyan stratégiai és taktikai metodológiából, amelyet
Angliában a II. Világháború idején fejlesztett ki a katonai
vezetés. Az operációkutatás eredeti célja a légi és földi
védelem stratégiai és taktikai problémáinak a tanulmányozása
volt, hogy a korlátozott katonai segédeszközöket hatékonyabban
lehessen az ellenséggel szemben bevetni (vagyis logisztika).
Azok,
akik hatalmi helyzetben voltak (pl.: The Council on Foreign
Relations, CFR, az Egyesült Államokban működő Külföldi
Kapcsolatok Tanácsa) hamarosan felismerték, hogy hasonló módszerek
hasznosak lehetnek ahhoz, hogy egy társadalmat teljes mértékben
ellenőrizhessenek. De ehhez a meglévőknél jobb segédeszközökre
van szükség.
A
társadalmi manipuláció (azaz a társadalom elemzése és
folyamatainak automatizálása) megköveteli a nagy mennyiségű, és
állandóan változó gazdasági információknak a gyors
egybevetését. Ehhez nagy sebességű adatfeldolgozó rendszerekre
van szükség, amelyek előre jelezhetik, mikor kész a társadalom a
kapitulációra. A relais-rendszerrel működő computerek túlságosan
lassúak voltak, de az az új típusú elektronikus computer, amelyet
1946-ban Presper Eckert és John W. Mauchly feltalált, már
alkalmasnak látszott. A következő áttörés 1947-ben volt, amikor
George B. Danzig matematikus kidolgozta a lineáris programozás
simplex módszerét. (Ez olyan számolási eljárás, amelynek az
alkalmazásával adott számú tényező megszabott számú elosztása
a legkedvezőbben, leggazdaságosabban oldható meg; főleg a
tervezésben van nagy jelentősége. D. J.) Ezután következett a
tranzisztor, amelyet Barden, Brattain és Shockley fejlesztett ki
1948-ban, és amely lehetővé tette a computer-kapacitás nagyarányú
bővítését a méretek és az energia csökkenésével. Miután a
hatalom birtokosainak a rendelkezésére állt ez a három találmány,
egyesek azt feltételezték, hogy ezek lehetővé teszik számukra a
világ gombnyomással való ellenőrzését. Azonnal színre lépett
a Rockefeller Alapítvány, és a Harvard College számára négyéves
időtartamra elvállalta egy gazdasági kutatási program
finanszírozását, amelynek az amerikai gazdaság tanulmányozása
volt a célja.
Egy
évvel később, 1949-ben, csatlakozott ehhez a Harvard-programhoz az
Egyesült Államok légiereje is. 1952-ben az eredeti kutatási
program befejeződött, és ekkor az illuminátusok elitje
elhatározta az operációkutatás következő szakaszának a
beindítását. A Harvard kutatási program igen sikeres volt,
amiként azt néhány eredményének a nyilvánosságra hozatala
bizonyította, és amelyekből kiderült, hogy a társadalom
gazdasági manipulációja lehetséges.
Amikor
1954-ben színre lép a MASER-technika (Microwave Amplification by
Stimulated Emission of Radiation, azaz mikrohullám erősítés
stimulált sugárkibocsátással; D. J.), egyesek azt hitték, hogy a
nehézvízből és tengervízből nyert atommag-fúzió segítségével
néhány évtizeden belül korlátlan energiaforráshoz jut az
emberiség, és így a társadalom feletti hatalom is korlátlanul
növekedhet. Ez a kombináció ellenállhatatlannak tűnt. A csendes
háborút a nemzetközi elit (a Bilderberg Csoport) egy 1954-ben
tartott és teljesen elhallgatott tanácskozásán hirdette meg. Noha
ez a néma fegyverrendszer 13 évvel később csaknem nyilvánosságra
került, a fegyverrendszer kifejlesztése soha nem ütközött
nagyobb ellenállásba. Ez a kötet a csendes háború kezdetének a
25. évfordulóját jelzi. Az eltelt időben ez a belső háború már
számos győzelmet ért el sok fronton az egész világon.
Politikai
bevezetés
Csak
idő kérdése volt, esetleg néhány évtizedé - ismerték fel
egyesek 1954-ben -, hogy az alulmaradt tömegek megragadhassák a
hatalom központját, mivel a néma fegyverek új technikájának az
elemei, éppen olyan jól alkalmazhatók egy társadalmi utópia,
mint egy magánutópia megvalósítására.
A
legfontosabb kérdés az uralom kérdése, amely az energiatudomány
területével foglalkozik.
Energia
Minden
tevékenység kulcsa a földön az energia. A természettudomány a
természeti energia forrásával és ellenőrzésével, a
társadalomtudomány, amely elméletileg gazdasági tanításként
jelenik meg, a társadalmi energia forrásaival és ellenőrzésével
foglalkozik. Mindkettő könyvelési rendszer: matematika. Éppen
ezért a legfontosabb energiatudomány a matematika. A könyvelő az
úr, ha a nyilvánosság nem tud semmit a könyvelésben alkalmazott
módszerek és eljárások összességéről. Minden tudomány csak
egy cél elérésére szolgáló eszköz. Az eszköz a tudás. A cél
a kontroll. (Vagyis a cél szentesíti az eszközt.) Ezen túlmenően
már csak egy kérdés marad: ki húz hasznot ebből?
Ez
volt 1954-ben a legfontosabb kérdés. Noha az úgynevezett erkölcsi
kérdések is szóba kerültek, egyetértés volt a természetes
kiválasztódás törvénye tekintetében, hogy egy nép vagy
embercsoport, amelyik nem használja az értelmi képességeit, nem
jobb az állatnál, amelynek nincs ilyen intelligenciája. Az ilyen
emberek olyanok, mint a tenyészállatok, akik saját választásuk
és beleegyezésük alapján a fogyasztásra szolgáló húshoz
hasonlóak.
Következésképp
szép csendben - a jövőbeni világrend érdekében - elhatározták
egy olyan hangtalan magánháború megindítását az amerikai
társadalom ellen, amelynek végcélja a természeti és társadalmi
energiát (gazdagság) átadni az iskolázatlanoktól és
önállótlanoktól a képzetteknek, önállóknak és
felelősségteljeseknek, akik méltóak erre. Ennek a célnak az
eléréséhez szükség van új fegyverek megalkotására,
beszerzésére és alkalmazására, amelyek - miként ez kiderült -
olyan fajtájú fegyverek, amelyek használatuk és társadalmi
elismertségük tekintetében annyira kifinomultak és magasan
fejlettek, hogy méltán megérdemelték a "néma fegyverek"
elnevezést.
A
kézikönyv ezt követően azt fejti ki, hogy a közgazdasági
kutatás célja, amint azt a tőke mágnásai (bankok), valamint a
fogyasztási cikkeket és szolgáltatásokat előállító ipar
megvalósítja, egy olyan gazdaságnak a bevezetése, amely
tökéletesen előreprogramozható és hatékonyan manipulálható.
Egy ilyen előre jól prognosztizálható gazdaságnak az eléréséhez
szükséges az alsóbb társadalmi osztályok abszolút kontroll alá
helyezése, azaz "szobatisztává" tétele, és az ezekhez
tartozó fiatalokat már kora ifjúságuktól kezdve olyan terhekkel
és hosszan tartó társadalmi kötelezettségekkel kell megterhelni,
hogy ne legyen alkalmuk feltenni a kérdést: vajon mindez rendben
van-e így? Azért, hogy el lehessen érni egy ilyen konformitást
(engedelmes alkalmazkodást és nyájszerű egyformaságot D. J.), az
alsóbb osztályok családi kötelékeit fel kell bomlasztani a
szülők fokozatos munkábaállításával, közösségi óvodák
létesítésével a gyerekek számára, akik így meg lesznek fosztva
a szüleiktől. Az alsóbb osztályok számára elérhető oktatásnak
annyira alacsony színvonalúnak kell lennie, amennyire csak
lehetséges, hogy tudatlanságuk mélysége, amely elválasztja az
alsóbb osztályokat a magasabb osztályoktól, ne legyen felfogható
a számukra, és erre később se jöjjenek rá. Ilyen korlátozás
által az alacsonyabb osztályok intelligens személyei is kezdettől
fogva kevés, vagy semmiféle reménnyel sem rendelkeznek majd, hogy
a számukra kijelölt helyzetből kiszabadíthassák magukat az
életük során. A szolgaságnak és alávetettségnek ez a formája
elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyosfokú társadalmi rend, béke és
nyugalom fenntartható legyen az irányító felső osztályok
számára.
A
néma fegyverek leírása és bemutatása
Azt
várjuk el a néma fegyverek megalkotóitól a saját működési
területükön, amit a szokásos fegyverek készítőitől elvárunk.
A néma fegyverek "helyzetekkel lőnek" golyók helyett.
Adatfeldolgozást végeznek kémiai reakció (robbanás) előidézése
helyett. Adathordozó elektronikus jel keletkezik lőporral töltött
golyócska helyett, és egy computer adja le a "lövést"
fegyver helyett. A mesterlövész szerepkörébe egy programozó lép.
A parancsokat pedig bankvezér adja ki tábornok helyett. A néma
fegyverek nem csapnak zajt a robbanásukkal, nem okoznak látható
testi vagy szellemi sérüléseket, és nyilvánvaló módon nem
zavarják senkinek sem a mindennapi életét.
De
a tájékozott ember számára - aki tudja, hogy mire kell figyelnie
-, jól felismerhető a zajuk, és az általuk okozott testi és
lelki sérülés is, amellyel kétségtelenül megkárosítják a
társadalom mindennapi életét. Az átlagember nem képes megérteni
ezeket a fegyvereket, és azt sem tudja elhinni, hogy fegyverrel
támadtak rá, és erőszakot alkalmaztak vele szemben. A társadalom
ösztönösen érezheti, hogy valami nincs rendben. De a néma
fegyverek technikai tulajdonságai miatt nem képes érzéseit
racionális módon kifejezni, vagy a problémát az értelmével
megoldani. Emiatt az érintettek nem tudják, miként kérjenek
segítséget, miként cselekedjenek közösen, hogy megvédhessék
magukat ezek ellen a fegyverek ellen. Amikor egy néma fegyvert
fokozatosan vetnek be, akkor a nyilvánosság hozzászokik a
jelenlétéhez, és megtanulja ennek a fegyvernek a támadását
türelmesen elviselni. Egészen addig tolerálja, amíg a nyomás - a
lelki vagy gazdasági stressz - nem túlságosan nagy, és nem
borítja ki őket. Éppen ezért a néma fegyverek egyfajta biológiai
hadviselést jelentenek. Megtámadják az életerőt, korlátozzák
az egyén választási és mozgási lehetőségeit a társadalomban
azáltal, hogy e fegyverek alkalmazói ismerik, értik és
manipulálják az ő társadalmi és természeti energiáinak a
forrásait, valamint testi, szellemi, érzelmi erőit és
gyengéségeit.
Elméleti
bevezetés
"Add
oda nekem egy nemzet valutájának az ellenőrzését, és az már
nem érdekel, ki hozza a törvényeit!" (Mayer Amschel
Rotschild, élt: 1743-tól 1812-ig)
A
mai néma fegyverek technológiája egyszerű elgondoláson nyugszik,
amely az előbb idézett Mayer Amschel Rotschildtól, a pénzdinasztia
megalapítójától származik. Ezt az elgondolást Rotschild nemcsak
felfedezte és megfogalmazta, de hatékonyan alkalmazta is. Rotschild
felismerte a gazdasági elmélet hiányzó passzív alkotóelemét,
amely, mint gazdasági induktivitás (a gazdasági folyamatokat
gerjesztő, mozgásbahozó hatás D. J. ) ismert. Ő természetesen
nem a XX. századi szakkifejezésekkel fogalmazta meg felfedezését.
Ötletének a matematikai elemzésére a második ipari forradalomig
várni kellett, valamint a mechanika és elektronika elméletének a
fejlődésére, végül pedig az elektronikus computerek
felfedezésére. Csak ezután lehetett a gazdasági élet egészének
a totális ellenőrzésére vonatkozó felfedezését hatékonyan
alkalmazni a gyakorlatban.
Ezt
követően a kézikönyv szerzője összehasonlítja a különböző
tudományterületek energiakoncepcióit.
|
|
Mechanika
|
Elektromosság
|
Gazdaság
|
|
potenciális
energia
|
elaszticitás
|
kapacitás
|
tőke
|
|
kinetikus
energia
|
tehetetlenség
|
induktivitás
|
termelési
javak
|
|
energiaveszteség
|
súrlódás
|
ellenállás
|
szolgáltatások
|
A
szerző azt a következtetést vonja le, hogy a matematikai elmélet,
amely egy absztrakt tudományág számára lett kifejlesztve, minden
más területre is alkalmazható.
Mayer
Amschel Rotschild energia-felfedezése
Amit
M. A. Rotschild felfedezett, az a hatalom alapelve volt. Azaz miként
lehet az emberek befolyásolásának és ellenőrzésének az
alapelvét a gazdasági életben alkalmazni. Az alapelv a következő:
"Ha te olyannak látszol, mintha hatalmad lenne, akkor az
emberek hatalmat adnak a kezedbe." Rotschild felfedezte, hogy a
készpénz vagy a takarékszámlák a hatalom látszatával bírnak,
mert felhasználhatók arra, hogy az emberek reális vagyonukat, a
nagyobb gazdagodás puszta ígéretének a fejében (valódi fizetés
helyett), feladják. Készek tényleges vagyont adni egy váltóhitel
biztosítékaként. Rotschild rájött, hogy több váltót állíthat
ki, mint amennyire fedezete van, egészen addig, amíg valakitől
aranyat, ezüstöt és más nemesfémeket tud szerezni, és azt az
ügyfeleinek felmutatni azért, hogy meggyőzze őket. M. A.
Rotschild váltókat adott magánszemélyeknek és kormányoknak. Ez
nagy biztonságérzetet okozott. Ezután csökkentette a hitelezés
céljából rendelkezésre álló aranyat (nemesfémeket). A
rendszert a forgalomban lévő pénz segítségével ellenőrizte,
majd elkezdte beszedni a biztosítékul adott valódi értékeket a
szerződésben foglalt kötelezettségek alapján a nagy kamatok
miatt fizetésképtelenné vált adósoktól. A ciklust aztán
megismételte. A gazdasági nyomás alkalmas volt arra, hogy háborút
robbantson ki. Ezt követően ellenőrzése alá vonta a
rendelkezésére álló pénzt, hogy eldöntse, ki nyerje meg a
háborút. Azt a kormányt támogatta pénzzel és hitelekkel,
amelyik beleegyezett abba, hogy ő ellenőrizhesse az adott ország
gazdasági életét. Az adósság behajtását az garantálta, hogy
gazdaságilag támogatta az adós ellenségét. Ez a gazdasági
eljárási mód lehetővé tette Rotschild számára, hogy vagyonát
megsokszorozza. Rájött, hogy az emberek nyereségvágya lehetővé
teszi a kormány számára korlátlan mennyiségű papírpénz
forgalombahozatalát, ha a fedezet aranyban, nemesfémben, áruk- és
szolgáltatások formájában megvan.
A
látszólagos tőke, mint papíros indukcióstekercs
(A
villamosságban azt nevezik indukciós tekercsnek, amelynek
belsejében az egyes menetek árama által keltett mágneses tér
összeadódik. A gazdasági életben, közelebbről a
pénzrendszerben, a hitelpénz látszólagos tőkeként funkcionál.
Ez a hitelpénz formájában létező látszólagos tőke a
reálgazdaságban gazdasági folyamatokat gerjeszt, gazdasági
tevékenységet indít be, azaz indukál. A hitellevél formáját,
azaz papírformát öltő látszólagos tőke ezért a gazdasági
életben működő papíros indukcióstekercsként is felfogható. D.
J.)
Ebben
a struktúrában a hitel tiszta elemként és pénznemként
megnevezve úgy néz ki, mint a tőke, de a valóságban negatív
tőke. A hitel emiatt szolgáltatásnak tűnik, valójában azonban
eladósodás vagy adósság. A hitelezésnél gazdasági
induktivitásról (gazdasági tevékenység beindításáról, a
gazdasági folyamatok serkentéséről D.J.) van szó gazdasági
kapacitás (meghatározott mennyiségű áru és szolgáltatás
előállítása a reálgazdaságban D. J. ) helyett, és amikor a
hitel más módon nem egyenlíthető ki, akkor az a lakosság
fizetési kötelezettségeinek a felmondásával kerül
kiegyenlítésre (háború). A szolgáltatások és áruk együttes
összege jelenti a valódi tőkét, amelyet nemzeti összterméknek
neveznek. Pénzt csak ennek a mértékéig szabad nyomtatni, és
gazdasági kapacitást felmutatni. Azt a pénzt, amit ezen az értéken
felül nyomtatnak, le kell vonni az összértékből. Ez megfelel a
gazdasági induktivitás bevezetésének, mert ez a pénz adóslevelet
(azaz kamatozó és visszafizetendő hitelt, kölcsönt D. J.)
jelent.
A
háború azért hozza egyensúlyba ezt a rendszert, amelyben a
hitelezőket likvidálják (azok az emberek, akiket rávettek, hogy
igazi értéket cseréljenek be inflálódó pénzért), mert az ipar
háborús pusztulása rákényszeríti a gazdaságot az elérhető
természetes anyagok használatára, és ezen anyagoknak a pótlására.
(Az egyensúlyt átmenetileg az eladósodás megszűnése állítja
helyre a reálgazdasági folyamatok és az azokat közvetítő
pénzmennyiség között. D. J.). M. A. Rotschild rájött, hogy a
pénzáramlás ellenőrzésének a maga részére történő
kisajátítása hatalmat adott neki ahhoz, hogy a gazdaság
szerkezetét a saját előnyére megváltoztassa, és a gazdasági
induktivitást áthelyezze azokra a gazdasági pozíciókra, amelyek
elősegítik a legnagyobb mértékű gazdasági instabilitást és
ingadozást.
A
gazdasági ellenőrzés utolsó kulcsára várni kellett addig, amíg
kielégítő adatok és nagy sebességű computerek álltak
rendelkezésre a gazdasági ingadozások pontos megfigyelésére,
amelyeket a sokkoló áringadozások és a papírpénz által okozott
hiteltúltengés okozott.
A
következő fejezetekben a kézikönyv szerzője bemutatja, hogy
miként tesztelik sokkolás útján a repülőgépeket, és
ellenőrzik, hogy az egyes repülőgéprészekben léteznek-e, vagy
sem kritikus vibrációk.
Alkalmazás
a gazdasági életben
Azért,
hogy a repülőgéprészek sokkolási tesztjeinek a módszerét a
gazdasági manipulációk céljára alkalmazni lehessen, egyes
termékek árait meg kell változtatni, és meg kell figyelni a
fogyasztók reakcióit. A gazdasági sokk által kiváltott
válaszreakciókat computerek segítségével lehet interpretálni,
és feltárni segítségükkel a gazdasági élet pszicho-ökonómiai
szerkezetét. Olyan differencia-mátrixok (vagyis két függvényérték
közötti különbséget tartalmazó táblázatok D. J.) állíthatók
elő, amelyek bemérik a családokat és a háztartásokat, és
elősegítik a gazdasági és ipari szempontú kiértékelésüket.
Ez
után már megválaszolható, hogy a háztartások miként reagálnak
egy jövőbeni sokkra, és a társadalom manipulálható lesz, mint
egy jól idomított állat, amelynek a pórázát egy rafinált
szociális energia-nyilvántartási rendszer ellenőrzi. A jövőben
a struktúra minden egyes elemét egy computerizált rendszer fogja
ellenőrizni, a személyi preferenciák (előnyben részesítés D.
J.) figyelembe vételével. Az erre vonatkozó adatokat az
garantálja, hogy azonosítva lesznek a fogyasztók. Ezt a
hitelkártya széleskörű használata teszi lehetővé, később
pedig egy állandó jellegű, tetovált szám, amely normális
megvilágítás mellett nem látható.
A
gazdasági modell
A
kézikönyv szerzője ezt követően a Harvard
gazdasági-kutatóprogramot és annak eredményét ismerteti: "A
gazdasági élet hasonló törvényeknek engedelmeskedik, mint az
elektromosság (elektronika), és minden olyan matematikai elmélet,
gyakorlati és számítástechnikai ismeret, amely az elektronika
terén került kifejlesztésre, könnyen alkalmazható a gazdaság
tanulmányozására. ... Egy gazdasági modellben az emberi életet
dollárban mérik, és az elektromos szikra, amely akkor keletkezik,
amikor valaki megnyom egy gombot, amely aktív induktorral
(kisfeszültségű egyenáramból nagyfeszültségű váltóáramot
előállító berendezéssel D. J.) van összekapcsolva, megfelel egy
háború kitörésének."
A
szerző utal arra, hogy nincs szükség magasszintű könyvekre a
közgazdaságról, mert minden szükséges ismeret a rendelkezésre
áll a matematikai és elektronikai könyvekben. Ezután vázlatosan
bemutatja az elektromossággal (elektronikával) és a közgazdasággal
foglalkozó tudomány közötti összefüggéseket. Ezek lényegét a
következő idézetben lehet összefoglalni: "Az elektromosság
három ideális passzív energiakomponense a kondenzátor, az
ellenállás és az indukcióstekercs megfelel a közgazdaság három
ideális alkotórészének, nevezetesen a tőkének, az áruknak és
a szolgáltatásoknak (ebben a sorrendben)."
Az
időviszonyok és az önromboló ingadozások
Miután
a kézikönyv szerzője még egyszer kitér az elektromosság és a
közgazdaság összefüggésére (kereslet = feszültség, kínálat
= áram), a következőket fejti ki:
"A
közgazdasági rendszerek stabilizálásával az a probléma, hogy a
kereslet aránytalanul nagy (1) a túlságosan erős szerzési vágy
miatt, és (2) a túlságosan nagy népességszám miatt. Ezekből
túlzott méretű gazdasági indukció gerjesztődik, amely csak
gazdasági kapacitás (tényleges erőforrások vagy értékek, mint
például az árukban és a szolgáltatásokban megjelenő
teljesítmények) igénybevételével hozható egyensúlyba.
Egy
társadalmi jóléti program nem más mint egy nyílt hitelrendszer,
amely hamis tőkeipart hoz létre, hogy a termelésben részt nem
vevő emberek feje fölé födélt, és a gyomrukba táplálékot
juttasson. Ez azonban szükséges, mert a juttatások igénybevevői
ezért az adományért az állam tulajdonaivá válnak, vagyis az
elit számára rendelkezésre álló hadsereggé. (Aki a trombitást
fizeti, az választhatja ki a melódiát.) Akik ettől a gazdasági
kábítószertől függővé válnak, kénytelenek fix fizetésért
eladni magukat az elitnek. Ez a módszer szükségessé teszi nagy
mennyiségű stabilizáló-kapacitás igénybevételét, hogy megóvja
az embert a világ jövőbeni "hitelével" szemben. Ez a
mozgás negyedik törvénye - a támadás. Ez abban áll, hogy az
ember létrehoz egy akciót, és elhagyja a rendszert, mielőtt a
reakció az akcióponthoz visszatér - vagyis egy késleltetett
reakció.
A
reakció túlélésének eszköze abban áll, hogy az ember a
rendszert megváltoztatja, még mielőtt a válaszreakció fellép.
Ilyen módon lesznek népszerűek maguk idején a politikusok.
Népszerűségüknek a társadalom később fizeti meg az árát. A
politikusnak is mérni lehet a kopási (torzulási) idejét. Ugyanezt
éri el egy kormány, ha több pénzt nyom, mint a nemzeti
össztermék, amely gazdasági jelenség inflációként ismeretes
[Figyelem: vegyék tudomásul, hogy az infláció semmi egyéb, mint
az, hogy több pénzt nyomnak, mint amekkora a nemzeti össztermék.
Az inflációt lehet az olaj, vagy más termék árához kapcsolni,
de csak azoknak lehet érvelni ezzel, akik nem ismerik az infláció
igazi okát. Az igazi ok, és az egyetlen ok, hogy több pénz kerül
forgalomba, mint amennyi a nemzeti össztermék.] Ezáltal nagy
mennyiségű pénzhez jutnak az emberek. Ez kielégíti
nyereségvágyukat, és hamis önbizalmat adva nekik átmenetileg
"távol tartja a farkast az ajtótól."
Valamikor
azonban kitör a háború, és a számlákat ki kell egyenlíteni. A
háború a hitelezők likvidálása. A politikusok - a társadalom
által alkalmazott végrehajtók - létét az indokolja, hogy a
társadalom lelkiismeretét a vértől és a felelősségtől
megvédjék. Ha az emberek valóban el akarnak érni valamit
embertársaiknál, akkor ellenőrizni kell étvágyukat (szerzési
vágyukat, szaporodás iránti igényüket stb.), hogy ne legyen
szükséges egy hitelrendszert vagy társadalmi jóléti rendszert
bevezetni, amely a munkát végzőktől elvesz azért, hogy a
semmittevőket kielégítse.
Mivel
a legtöbb ember nem akarja, hogy korlátozzák, két lehetőség van
a rendszer induktivitásának a csökkentésére:
(1)
A lakosság kölcsönösen kiirthatja egymást egy háborúban, ez
azonban az élet totális elpusztításához vezet bolygónkon.
(2)
Valakinek fel kell vállalnia a világ ellenőrzését, amennyiben a
gazdasági "néma fegyvereket" egyfajta "csendes
háborúban" beveti, és a világ gazdasági induktivitását a
jószándékú szolgaság és a lakosságcsökkentés segítségével
biztonságos szintre hozza.
Nyilvánvalóan
a második módszert tekintik jobbnak, és ezt is választották,
állapítja meg a kézikönyv beavatott szerzője, aki hangsúlyozza:
ezért kell világosan látnia az ugyancsak beavatott olvasónak,
hogy miért szükséges a néma fegyvereket teljes titokban tartani.
Az emberek általában vonakodnak, hogy mentalitásukat és
embertársaikban való hitüket tökéletesítsék. Olyan gyorsan
szaporodó barbárok csordájává alakultak, amelyek valóságos
méregréteget képeznek a föld felületén.
Nem
tanultak eleget a közgazdaságtanból, hogy tudják, miért nem
sikerült nekik vallási erkölcsük ellenére elkerülni a
háborúkat. A vallásra, illetve az önfeladó beletörődésükre
visszavezethető vonakodásuk attól, hogy szembenézzenek a földi
problémákkal, lehetetlenné teszi számukra e problémák
megoldását. Csak a legéletrevalóbb keveseknek, - akik képesek
maguk számára a problémákat megoldani - van fenntartva a túlélés,
és ez valóban gondot okoz. A néma fegyverek bevetése különben
széttörné egyedüli reményünket arra, hogy megtarthassuk a
jövőben a valódi emberiség magját..."
A
gazdasági sokk tesztelése
A
kézikönyv szerzője rámutat, hogy nem könnyű a szolgáltatási
és háztartási ipart matematikai modellekkel előrejelezni, mert
minden egyes döntésre más ismérvek vonatkoznak. Ezért kell
elvégezni a fogyasztók egy csoportjának, vagy egy meghatározott
régiónak a modellezését. Megváltoztatható például egy árunak
(cukor vagy benzin) az ára, és megfigyelhető, hogy a fogyasztók
magatartása miként változik. Ezután a következőket írja: az
ilyen tesztelések célja, hogy szükséges ismeretekhez jussunk a
gazdasági élet előre megmondható mozgásának vagy változásának
az előidézésére, például egy ellenőrzött, önpusztító
folyamat elindítására, amely a társadalmat meggyőzi, hogy
bizonyos "szakértőknek" át kell venniük a pénzrendszer
feletti ellenőrzést azért, hogy szavatolják a biztonságot (a
mindenkit megillető szabadság és igazságosság helyett). Ha az
alattvalók képtelenek pénzügyeiket ellenőrizni, akkor alávetett
szolgákká és olcsó munkaerő forrásává válnak.
A
kézikönyv szerzője ezt követően rátér arra, hogy közvetlen
kapcsolat áll fenn a rendelkezésre álló pénz, valamint az
emberek jó közérzete és magatartása között. Ebből azt a
következtetést vonja le, hogy lehetséges komputerprogramozás
útján az események legvalószínűbb kombinációit
(sokkhatásokat) előre prognosztizálni, amelyek biztosítják a
társadalom teljes ellenőrzését és a közgazdasági folyamatok
általi alávetését (a szilvafa megrázása)...
A
kézikönyv ezután a rátér a gazdasági modellek specifikációira,
ismertetve a bevételek és kiadások hosszú listáját.
A
fő stratégia a félrevezetés
"A
tapasztalat megmutatta, hogy a legegyszerűbb módszer a társadalom
ellenőrzésének az elérésére egyrészt, ha a társadalom
műveletlen és tudatlan marad a legegyszerűbb rendszertani
ismereteket illetően, másrészt, ha gondoskodnak róla, hogy
lényegtelen dolgok által megzavart, szervezetlen és félrevezetett
legyen.
Mindezt
a következőképpen lehet elérni:
(1)
Ki kell kapcsolni az emberek értelmét; szabotálni kell
agyműködésüket; olyan iskolarendszerre van szükség, amelyben a
matematika, a logika, a rendszerelmélet és a közgazdaságtan
alacsony színvonalú; és le kell értékelni a technikai
kreativitást.
(2)
Fel kell csigázni az emberek érzelmi-indulati életét; meg kell
növelni kényelemszeretetüket, valamint az emocionális és testi
tevékenységben való gátlástalanságukat az alábbiak szerint:
(a)
könyörtelen érzelmi bántalmak és támadások okozásával
(szellemi és érzelmi megerőszakolás); a tömegtájékoztatási
eszközökben állandó tűz alatt kell tartani őket a szexszel, az
erőszakkal és a háborúval - mindenekelőtt a televízióban és
az újságokban.
(b)
el kell árasztani őket mindannak a bőséges rendelkezésre
bocsátásával, amit akarnak, azaz "tápanyagmentes étellel a
gondolkodás számára", és meg kell tőlük vonni azt, amire
valóban szükségük van.
(3)
Át kell írni a történelmet, valamint a törvényeket, és a
társadalmat ki kell szolgáltatni ezeknek a hamisításoknak úgy,
hogy az emberek figyelme el legyen terelve valódi személyes
szükségleteikről olyan részükre kiagyalt álszükségletekre,
amelyeket tudatosan erőltetnek kívülről rájuk.
Ezáltal
el lehet kerülni, hogy érdeklődjenek a társadalom automatizálási
technológiájának a néma fegyverei iránt, és hogy ezeket
felfedezzék. Általános szabály az, hogy hasznot húzhatunk a
zavarbaejtésből: minél nagyobb a zavarodottság, annál nagyobb a
profit. Ezért a legjobb módszer figyelemelterelő problémák
kreálása azért, hogy aztán meg lehessen oldani őket."
Összefoglalás
a félrevezetés témájához
Tömegtájékoztatási
eszközök: a tudatosodó társadalom figyelmét el kell terelni a
tényleges szociális kérdésekről olyan dolgokra, amelyek
valójában nem fontosak.
Iskolák:
a tanuló ifjúságot tudatlanságban kell tartani a színvonalas
matematikát, az igazi közgazdaságtant, a valódi törvényeket és
a nem-meghamisított történelmet illetően.
Szórakozás:
a társadalom szórakoztatását egy hatodik osztályos elemista
szintjén kell tartani.
Munka:
gondoskodni kell arról, hogy a társadalom mindig el legyen
foglalva, az embereknek ne legyen idejük a mélyebb gondolkodásra,
vissza kell vezetni őket a farmokra a többi tenyészállat közé.
A
beleegyezés: győzelem
A
néma fegyverek rendszere olyan adatokat használ, amelyeket az
engedelmes társadalomtól legálisan, - ha nem is mindig jogszerűen,
- gyűjtöttek össze. A néma fegyverrendszer programozói számára
számos adatot az adóhivatal bocsát rendelkezésre... Amikor a
kormánynak módjában áll adót szednie, és a magántulajdont
kártérítés nélkül kisajátítania, akkor ez annak a jele, hogy
a társadalom megérett a megadásra és beletörődött a legális
visszaélésekbe, valamint a szolgasorba taszításba. Az aratás
idejének jó és könnyen számszerűsíthető jele, hogy mekkora
azon polgárok száma, akik hajlandóak jövedelemadót fizetni, noha
az állam semmit, vagy csak igen kevés érdemleges szolgáltatást
nyújt érte cserébe.
Erősítést
szolgáló energiaforrások
A
primitív gazdaságot meghatározó energiaforrásokat a nyersanyagok
és az emberek munkavégzési hajlandósága alkotja. Az emberek
készek munkát végezni a hierarchia különböző fokozatain, hogy
ennek segítségével meghatározott rangba, pozícióba, szintre
vagy osztályba kerülhessenek ezen a hierarchián belül. Minden
osztály ellenőrzi a közvetlenül alatta lévő osztályt,
amennyiben garantálja a jövedelmi színvonalát, és így
fenntartja a társadalmi struktúrát. Ezáltal gondoskodik a maga
stabilitásáról és biztonságáról, és a kormány számára is
biztosítja ugyanezt.
Az
idő múlásával javul a kommunikáció és a képzés. A társadalmi
struktúrában elhelyezkedő alsóbb osztályok tagjai
tájékozottabbak lesznek, és irigyelni kezdik azokat az előnyöket,
amelyeket a felsőbb osztályok tagjai élveznek. Fokozatosan
tudomást szereznek az energiarendszerről, és arról is, hogy
miként tudnak felemelkedni az osztálystruktúrán keresztül. Ez
fenyegeti az elit szuverenitását. Ha az alsó osztályoknak ezt a
felemelkedését sikerül eléggé elhúzni, akkor az elit
ellenőrizheti az energiát, és az emberek munkavégzési
hajlandósága többé nem tölti be a lényeges gazdasági erőforrás
szerepét. Az emberek hozzájárulásával addig kell számolni,
vagyis addig kell hagyni őket dolgozni és egyéb tevékenységeket
végezni, ameddig az elitnek sikerül az energia feletti uralmát
teljesen megszilárdítania. Ennek az elmulasztása azt
eredményezheti, hogy az emberek megakadályozhatják az
energiaforrások végleges átadását az elitnek. Fontos világosan
látni, hogy az emberi tényező egyelőre még lényeges eszköz a
gazdasági energia felszabadításában.
A
függőség - mint egy nemzet politikai struktúrája
A
gyermekkorból hozott függőségi viszonyoknak a fenntartása utáni
öntudatlan vágy a fő oka annak, hogy egy ország polgárai
politikai struktúrát alakítanak ki. Más szavakkal, azt szeretnék,
hogy egy emberi isten levegyen a vállukról minden kockázatot,
megveregesse a vállukat, begyógyítsa a sebeiket, sült csirkét
tegyen az asztalukra, megölelje, és ágyba fektesse őket, mesét
mondjon nekik, hogy minden rendben lesz, amikor reggel felébrednek.
Hihetetlen
a társadalomnak ez a kívánsága. Az emberi isten, a politikus,
pedig meg is tetézi ezt a hihetetlent még több hihetetlennel,
amikor az egész világot megígéri és semmit sem teljesít. Ki
most a nagyobb hazudozó? A társadalom? Vagy a "keresztapa"?
A társadalomnak ez a magatartása félelemből, lustaságból és
célszerűségből fakadó kapituláció. Ez az alapja a jóléti
államnak, mint stratégiai fegyvernek, amely szükséges egy
akadékoskodó társadalommal szemben.
A
kézikönyv ezután következő fejtegetéseit így foglalhatjuk
össze:
A
nép politikusokat alkalmaz, hogy
1.
biztonságban lehessen anélkül, hogy ezzel a biztonsággal törődnie
kellene.
2.
valamit elérhessen anélkül, hogy szellemi erőfeszítést tenne
érte.
3.
lophasson másoktól, hogy megsebesíthesse vagy megölhesse őket
anélkül, hogy az életről és a halálról el kellene
gondolkodnia.
4.
a saját szándékaira vonatkozó felelősséget elkerülhesse.
5.
élvezhesse a valóság és a tudomány előnyeit anélkül, hogy
erőfeszítéseket tenne a valóság pontos megfigyelésére és a
tudományos eredmények tanulmányozására.
Hatalmat
adnak a politikusoknak háborús gépezet létrehozására azért,
hogy
1.
gondoskodjanak a nemzet/az anyaméh túléléséről.
2.
a nemzetet/anyaméhet bármely oldalról történő támadástól
megvédjék.
3.
a nemzetet/anyaméhet fenyegető ellenséget megsemmisítsék.
4.
a nemzet/anyaméh stabilitása érdekében elpusztítsák saját
országuk azon polgárait, akik nem akarnak alkalmazkodni.
A
politikusoknak számos "kvázi katonai" foglalkozása van,
amelyek közül a legalacsonyabb rangú a rendőri (ők a katonák);
ezután jönnek az ügyvédek és a könyvvizsgálók, akiket mint
kémeket és szabotőröket alkalmaznak; őket követik a bírák,
akik parancsokat osztogatnak és a katonai üzleteket vezetik, hogy
eladják, ami a piacon kapható. A nagyiparosok töltik be a
tábornokok szerepét. Az egyesített nagyvezérkar elnöksége pedig
a nemzetközi bankárokból áll. Az emberek tudják, hogy olyan
paródiát játszanak a politika színházában, amelyet a saját
adójukból (beleegyezés) finanszíroznak, de inkább alávetik
magukat ennek a bohózatnak, semhogy lelepleződjenek, mint álszent
képmutatók.
A
nemzet két különböző részre válik szét: a tanulékony
nemzetrészre (ez a nagy csendes többség) és a politikai
nemzetrészre. Ez utóbbi a tanult nemzetrésznél marad, amelyet
megtűr, hogy kiszívhassa a velőjét, amíg elég erőssé válik,
hogy aztán elszakadjon, és felfalja elődeit.
További
oldalain a kézikönyv a katonai szolgálattal foglalkozik. Leírja:
hogyan lehet azt matematikailag modellezni, és, hogy miért nem
lehet megszüntetni? Ez utóbbi alátámasztására hat tényezőt
sorol fel a tanulmány szerzője: egyéni agymosás, beprogramozás;
az apák unszolása, akik nem akarnak szégyenkezni a fiaik miatt; a
családok felbomlasztása, hogy az anyák ne szálljanak szembe a
katonai szolgálattal; a fiatal férfi fenyegetettsége: "áldozat
nélkül nincs barátod, becsületed és szerelmed"; a
leánytestvér, akit az apa kényeztet, ugyanezt várja el jövendő
férjétől, kerüljön, amibe kerül; és végül az a körülmény,
hogy aki nem használja az agyát, az nem jobb annál, mint akinek
nincs is agya.
A
"Behold A Pale Horse" c. könyv szerzője, Milton William
Cooper, amerikai olvasóihoz fordulva a következő
zárómegjegyzéseket fűzi a könyve első fejezetében ismertetett
titkos kézikönyvhöz:
"Most
már megkapták a felvilágosítást. Ez a fejezet csak könyvem
elejére kerülhetett. Az itt megfogalmazott eszmékkel le kell
számolni a könyv további fejezeteinek a megértéséhez. Most már
láthatják azokat a lépéseket, amelyeket az elit ennek az egykor
nagy nemzetnek az alávetésére tett az általa indított háborúban,
és azokat is, amelyeket a jövőben kíván tenni. Az elit tagjai
többé nem tehetnek úgy, mintha ártatlanok lennének.
Összeesküvésük letagadása süket fülekre fog találni. Ez a
könyv annak a nevelésnek a része, amely az amerikaiak kezébe adja
azokat a fegyvereket, melyekre az elkövetkező hónapokban és
években, az új világrend megszületésének időszakában,
szükségük lesz
Sokan
azzal fognak érvelni, hogy a "Csendes háború néma fegyverei"
csalás, egy szóhalmaz, amiért szerzője sem elismerést nem várt,
sem felelősséget nem vállalt. Akik ezt teszik, semmibe veszik a
dokumentumban található igaz megállapításokat. Azért ignorálják
ezeket az igazságokat, mert azok ítéletet mondanak a saját
tudatlanságuk felett, és ezt nem képesek elviselni.
Az
először 1969-ben fellelt dokumentum helyesen írja le a később
bekövetkezett eseményeket. Ezeket nem lehet sem ignorálni, sem
letagadni. Igazságai nem tagadhatók, vagy lerázhatók. Üzenete a
következő: El kell fogadniuk, hogy birkaként viselkednek, és a
birka-lét utolsó következménye a szolgaság. Vagy pedig fel kell
készülniük a harcra, szükség esetén a halálra, hogy a
szabadsághoz való jogukat megtarthassák. Ez az utolsó mondat az
igazi oka annak, amiért az emberek nem veszik figyelembe a "Csendes
háború néma fegyvereit". Az emberek vonakodnak bevallani,
hogy birkaként viselkedtek. Nem készek küzdeni a szabadságért,
és ha kell, meghalni érte. Ez vádirat az Egyesült Államok
polgárai ellen. És a "Csendes háború néma fegyverei"-ben
található információknak ez az abszolút bizonyítéka."
William
Cooper szavaihoz a magunk részéről azt fűzzük hozzá, hogy az
itt ismertetett kézikönyv a társadalomtudományok matematikai és
természettudományos módszerekkel történő kiegészítésének -
egzakttá tételének - a szándékával készült. Tudományos
program kívánt lenni. Ez a pozitivista megközelítés még az
1950-es években is divatos volt. Az az illúzió táplálta, hogy a
matematikai módszerek segítségével objektív, a
természettudományokkal azonos fokon egzakt tudományokká lehet
átalakítani a társadalomtudományokat. A természettudományos
problémák azonban konvergensek, és elvileg véglegesen
megoldhatóak. Ezzel szemben minden olyan tudomány problémái
divergensek, vagyis nem válaszolhatóak meg egyetlen helyes
megoldással, amelyben központi szerepe van az embernek, (ilyenek az
embertudományok, a társadalomtudományok, és ilyen a
közgazdaságtan is). Amíg a divergens problémákra egyszerre több
helyes válasz is adható, addig a konvergensekre - végső soron -
csak egy helyes válasz létezik, legalábbis elvileg. A divergens
problémákra adható ellentétes válaszok oka az emberi életet
jellemző olyan alapvető tulajdonságok, amelyeket csak
ellentétpárokkal lehet megragadni, mint, pl. a növekedés és
pusztulás, az élet és halál, a szabadság és a rend. Még akkor
is, ha öntudatlan állatnak (birkának) tekinti valaki az embert, -
amint ezt a kézikönyv szerzője teszi - az ember akkor is élőlény
marad, tehát matematikai absztrakciókkal és módszerekkel
véglegeset nem lehet róla bizonyítani. Mindez nem von le abból,
hogy a kézikönyvben leírt program segítségével a pénzuralom
korszakának számos olyan jelensége megmagyarázható, amellyel nap
nap után szembesülnünk kell, de amelyek okaira vonatkozóan eddig
nem ismertük a helyes választ.
A
kézikönyv másik szembetűnő jellemzője, hogy erőteljesen
alkalmazza a Freud és munkatársai, valamint a követői által
kifejlesztett pszichoanalízis elméletét és módszereit a
társadalom és az egyes ember manipulálására. Mivel a lélektan
tudománya egyelőre számos versengő iskolából áll, és
irányzatainak a terminológiája még nem egységesült, a kézikönyv
által alkalmazott pszichoanalitikus terminológia csak fenntartással
fogadható el, mert egyrészt egyoldalú szemléletet tükröz,
másrészt már a pszichoanalízis is túlhaladta a kézikönyvben is
alkalmazott számos megállapítását.
Most
rátérünk a másik, hasonló tartalmú titkos dokumentum
ismertetésére. Címe:
Report
from the Iron Mountain
(Jelentés
Iron Mountainból, a továbbiakban: Jelentés)
[A
tanulmányt tömörítve ismertetjük. A szószerint átvett
részleteket idézőjelben közöljük.]
A
tanulmány önmaga által megjelölt célja feltárni a társadalom
stabilizálásának különböző módozatait.
A társadalom kifejezést a szerzők
a kormányzásszinonimájaként használják,
a stabilizáció pedig megőrzést, fenntartást jelent
a szóhasználatukban. Már a Jelentésnek nevezett tanulmány elején
világossá válik, hogy készítőinek célja azoknak a módozatoknak
az elemzése, ahogyan egy kormányzati rendszer uralmon maradhat,
ahogyan ellenőrizni tudja polgárait, és ahogyan meg tudja
akadályozni, hogy fellázadjanak ellene. A tanulmány mellőzi az
erkölcs figyelembevételét, és nem foglalkozik a jó vagy a rossz
kérdéseivel. Hasonlóan mellőzi a szabadság és az emberi jogok
kérdéskörét, az ideológiai megközelítést, a hazafiság és a
vallási értékrendszer szempontjait. Kizárólag a hatalom
megtartására összpontosít. Erről így ír a Jelentés:
"A
korábbi tanulmányok - mint megdönthetetlen értéket -
kívánatosnak tartották a társadalmi békét, fontosnak az emberi
életet, a demokratikus intézmények felsőbbrendűségét, a
legnagyobb "jót" a legtöbb ember számára, az egyén
"méltóságát", a maximális és tartós egészséget, és
a többi hasonló előfeltevést, hogy velük igazolják a társadalmi
békével kapcsolatos kutatások szükségességét. Mi ezt nem
tartottuk fontosnak. Gondolkodásunkban kísérletet tettünk a
természettudományos módszerek alkalmazására. Ennek nem a
kvantifikáció a fő jellemzője, ahogyan azt széleskörben hiszik,
hanem Whitehead szavaival kifejezve az, hogy "mellőz minden
értékítéletet; minden esztétikai és morális megítélést."
A
Jelentés szerint a múltban a háború volt az egyedüli megbízható
eszköz ennek a célnak az elérésére. Csak háború, vagy háborús
fenyegetés idején bizonyultak elég engedékenynek a tömegek arra,
hogy panasz nélkül viseljék a kormányzat igáját. Az ellenség
hódításától és az általa való kirablástól való félelem
szinte bármilyen tehernek az elviselését elfogadhatóvá teszi. A
háború alkalmas az emberi szenvedélyek, és a nemzet vezetőihez
fűződő hazafias érzések felkeltésére. A győzelem érdekében
a polgárok készek meghozni minden áldozatot. Az ellenszegülést
árulásnak tekintik. Béke idején azonban neheztelnek a magas
adókért, a bürokratikus beavatkozásokért, és azért, ha
hiányzik valami. A tömegek, amikor nem tisztelik vezetőiket, akkor
veszélyessé válnak. Egyetlen kormányzat sem maradt fenn hosszabb
időn át ellenségek és fegyveres konfliktus nélkül. A háború
éppen ezért mindig elengedhetetlen feltétele volt a "társadalom
stabilizálásának". A Jelentés szószerint ezeket írja:
"A
háború nemcsak lényeges a nemzetek, mint politikai képződmények,
létezéséhez, hanem nélkülözhetetlen szilárd politikai
struktúrájuknak a fennmaradásához is. Enélkül egyetlen kormány
sem volt képes elérni, hogy a társadalom belenyugodjon a
"legitimációjába", vagy elismerje jogát az uralomhoz. A
háború lehetősége nyújtja a külső kényszerűség érzését,
amely nélkül egyetlen kormányzat sem tudja hosszabb időn át
megtartani a hatalmat. A történelem példák sorával bizonyítja,
hogy az a rendszer, amely nem volt képes hitelesen fenntartani a
háborús fenyegetettséget, az felbomlott a magánérdekek ereje, a
társadalmi igazságtalanság által kiváltott ellenállás, vagy
más dezintegráló tényezők következtében. A társadalom
struktúrája számára a háborús fenyegetettség a fő politikai
stabilizáló tényező...Ez lehetővé tette a társadalmak számára,
hogy fenntartsák a szükséges osztálykülönbségeket, és
biztosította a polgárok alávetését az államnak azon származékos
háborús jogosítványok segítségével, amelyek benne foglaltatnak
a nemzet fogalmában."
A
társadalmi béke új meghatározása
A
Jelentés szerint a történelmi fejlődés olyan pontjához
közeledünk, amikor már nem működnek a korábbi formulák. Miért?
Azért, mert ma már lehetséges olyan világkormányzat létrehozása,
amelyben valamennyi nemzet meg lesz fosztva fegyveres erejétől, és
egy világ-hadsereg tartja fenn a rendet. Ezt a helyzetet nevezik
békének. "A béke szó jelentése a mi
használatunkban....magába foglalja az általános és teljes
leszerelést." - írja a tanulmány. E forgatókönyv szerint a
független nemzetek megszűnnek, és a kormányoknak többé nem lesz
lehetőségük háború viselésére. Sor kerülhet a világ-hadsereg
katonai akcióira az engedetlen politikai alrendszerek ellen, de
ezeket békefenntartó műveleteknek fogják hívni, és a katonákat
pedig békefenntartóknak. Mindegy, hogy mennyi érték lesz
elpusztítva, és mennyi vér kerül kiontásra, a lőszernek
használt golyók "békés" golyók lesznek, a bombák
pedig - szükségesetén, még az atombombák is - "békés"
bombák.
A
jelentés ezt követően felteszi a kérdést, hogy lesz-e a jövőben
valami, ami megfelelően helyettesítheti a háborút? Mit használhat
egy helyi kormányzat - és mit a világ kormányzat - a saját maga
legitimizálására és hatalmon tartására? A tanulmány azt tűzte
maga elé, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket.
A
szolgaság kifinomult formája
A
kötelező katonai szolgálattal kapcsolatosan rámutat a tanulmány
arra, hogy az állandó hadseregek egyik előnye, hogy lehetővé
teszi a kormányzat számára a máskéntgondolkodó és
társadalomellenes elemek elhelyezését. Békeidőben a
kényszermunka-zászlóaljaknak azt lehet mondani, hogy a szegénység
ellen küzdenek, hogy tisztává teszik földünket, hogy a
gazdaságot támogatják, hogy a közjót szolgálják valamilyen
módon. Valamennyi teenagert be kell vonni a szolgálatba, különösen
életüknek abban a szakában, amikor leginkább hajlamosak
szembeszállni a tekintéllyel. Idősebb embereket is be kell
sorozni, hogy ledolgozzák az adóhátralékukat vagy
pénzbüntetésüket. A másként gondolkodókat súlyos bírságokkal
kell sújtani a "politikai gyűlölködésért" és
"politikailag helytelen" magatartásukért úgy, hogy végül
valamennyien a kényszermunka-egységekbe kerüljenek. Erről ezt
tartalmazza a jelentés:
"Megvizsgáljuk
az idő próbáját kiállt katonai intézményeket azért, hogy a
társadalmi struktúrában elfogadható szerepet biztosítsanak az
antiszociális elemek számára... A jelenlegi eufémisztikus
(szépítgető, enyhítő D. J.) kliséknek - "ifjúsági
bűnözés" és "elidegenedés" - minden korban
megvannak a megfelelőik. A korábbi időkben a katonaság
foglalkozott ezekkel a jelenségekkel rendszerint zsaroló bandák
vagy nyílt szolgaságba taszítás útján, anélkül, hogy
bonyolították volna a dolgot a jog által előírt kötelező
eljárási szabályokkal...
A
legtöbb javaslat, amely a társadalomtól elidegenedett elemek
ellenőrzésének a háború utáni problémájával foglalkozik,
megoldásként - így vagy úgy - a "Békehadtest"
valamelyik variánsához jut el, vagy az úgynevezett
"Munkahadtestekhez". Úgy tekintik a társadalmilag
elégedetlen, a gazdaságilag felkészületlen, a lelkileg nehezen
kezelhető, a kemény maghoz tartozó "delikvenseket", a
javíthatatlan "rendbontókat" és a társadalom munkába
nem állítható részét, mint akik valamiképp átalakíthatóak a
társadalom szolgálatára többé-kevésbé alkalmas egyénekké
olyan fegyelmezés által, amelynek a modellje a katonai
szolgálat..."
A
társadalom potenciális ellenségeinek a kontrolljára további
lehetséges megoldás a rabszolgaságnak az újrabevezetése
valamilyen álcázott formában, amely összeegyeztethető a modern
technológiával és a politikai folyamatokkal... Több mint
valószínű, hogy a rabszolgaság kifinomult formájának a
kifejlesztése a béke világában a társadalmi kontroll
elengedhetetlen feltétele lesz. Tény, hogy meglepően kevés
változtatás szükséges ahhoz, hogy a katonai fegyelmi szabályzat
át legyen alakítva a szolgaságba taszítás eufémisztikus
formájává; az első logikai lépés lenne az "univerzális"
katonai szolgálat valamilyen formájának a bevezetése.
A
véres játékok
A
tanulmány megvizsgálja azokat a lehetőségeket, amelyek által a
közönséget le lehet kötni olyan tartalmatlan, léha aktivitással,
amely elvonja tőle az időt, hogy részt vegyen a politikai
küzdelemben vagy az ellenállásban. Közönséges játékprogramok
a médiumokban, pornográfia és a helyzetbohózatok fontos szerepet
játszhatnak, de a véres játékprogramok tekinthetők a legtöbbet
ígérő lehetőségnek valamennyi közül. A véres játékok olyan
küzdősportok egyének vagy csapatok között, amelyek eléggé
erőszakos természetűek ahhoz, hogy a nézők számára lehetővé
tegyék frusztrációik (tevékenységük akadályozása miatti
kellemetlen, bénító élményeik D. J.) másodkézből való
kiélését. Ezeknek az eseményeknek minimum szenvedélyes
csapatlojalitást kell gerjeszteniük a szurkolók részéről, és
magukba kell foglalniuk a szereplők részéről a testi fájdalom és
sérülés okozásának a lehetőségét. E célból még jobb, ha
vérrontásra is sor kerül, és ha még a halál is lehetséges. Az
átlagember betegesen csüng az erőszak és a vér látványán. Ha
egy szálloda tetején megjelenik egy öngyilkosjelölt, akkor az
összegyűlt tömeg ütemesen kiabálja: "Ugorj! Ugorj!".
Az autók csaknem megállnak az autópályán, hogy megbámulják egy
baleset áldozatait. Amikor a tanulók összeverekednek egy
iskolaudvaron, nyomban nézők állják körül a verekedőket. A
boksz-, rögbi- és hokimérkőzéseket, az autóversenyeket naponta
közvetíti a televízió, lelkes szurkolók millióit vonzva, akik
azonnal reagálnak minden veszélyes pillanatra, minden kemény
ökölcsapásra, törött csontra, kiütésre, az elájult vagy
esetleg meghalt versenyző elvitelére. Ily módon oldódik a
"társadalommal szembeni" dühük, és átkerül a
szembenálló csapatra. A római császárok pontosan ebből a célból
hozták létre a cirkuszi játékokat, a gladiátorversenyeket,
valamint a vadállatok által történő nyilvános kivégzéseket.
Elemezve
a véres játékok lehetséges következményeit a "Jelentés az
Iron Mountain-ból" megállapítja, hogy nincs a háborút
megfelelően helyettesítő módszer. Kétségtelen, hogy az
erőszakos sportok hasznos eltérítő eszközök, és ténylegesen
lehetővé teszik az ürességből fakadó feszültség levezetését,
a szenvedélyes csoportlojalitást, de hatásuk a nemzet pszichéjére
nem hasonlítható a háborús hisztéria intenzitásához. Amíg nem
sikerül jobb alternatívát találni, addig a világkormányzat
létrehozását el kell halasztani azért, hogy a nemzetek háborút
viselhessenek egymással szemben.
Találni
egy hiteles, globális fenyegetést
Háború
idején a legtöbb polgár panasz nélkül elfogadja alacsony
életminőségét, és lojális marad a vezetőihez. A háború
megfelelő helyettesítőjének ugyanezt a reakciót kell kiváltania.
Éppen ezért olyan új ellenséget kell találni, amely az egész
világot fenyegeti, és az ellenség általi fenyegetettségnek
legalább olyan elrettentőnek kell lennie, mint magának a
háborúnak. A Jelentés hangsúlyozza ezt a nézőpontot:
"Az
elkötelezettséghez ok szükséges; az ok pedig megkíván egy
ellenséget. Ez nyilvánvaló; a kritikus pont az, hogy az ellenség,
amely meghatározza az okot, valóban félelmetes kell hogy legyen.
Röviden szólva, az ellenség feltételezett hatalmának -
méreteiben és komplexitásában - el kell érnie a társadalomét,
hogy megfelelő elkötelezettséget tudjon kiváltani maga iránt. Ma
természetesen ennek a hatalomnak példa nélkül állóan nagynak és
félelmetesnek kell lennie."
Az
első szempont egy ilyen megfelelő méretű fenyegetést jelentő
globális ellenséggel szemben az volt, hogy nem kell reálisnak
lennie. Egy reális fenyegetés természetesen jobb lenne, de egy
kitalált fenyegetés is megfelelhet a célnak, feltéve, ha elég
meggyőzőnek és reálisnak tűnik a tömegek számára. A
közvélemény sokkal inkább hajlik arra, hogy higgyen a fikciókban,
mint mások. A hiszékenység fontosabb, mint az igazság.
Megvizsgálták
a szegénységet, mint egy lehetséges globális ellenséget, de
elvetették, mert nem találták elég félelmetesnek. A világ
legtöbb része máris szegénységben él. Csak azok tekintenék
globális fenyegetésnek, akik még soha nem tapasztalták meg, mi a
szegénység. Az emberiség többi része számára ez a mindennapi
élet megszokott ténye.
Komoly
figyelmet szenteltek annak az elképzelésnek, hogy a világűrből
idegenek inváziót hajtanak végre a Földön. A jelentés
megemlíti, hogy ebben az irányban már több kísérletet is
végeztek. A közönség reagálása azonban nem volt eléggé
kiszámítható, mert a fenyegetés nem volt eléggé "hiteles".
Erről ezt írja a Jelentés:
"A
háború politikai helyettesítését célzó erőfeszítések döntő
problémája a hihetőség. Éppen ez volt az, amiért a
világűr-versenyjavaslatok, amelyek nagyon jól megfeleltek volna a
háború gazdasági helyettesítésére, kevésnek bizonyultak. A
legambiciózusabb és legfantasztikusabb világűri projekt sem képes
felidézni az emberekben a külső fenyegetettség érzését.
Hevesen vitatták, hogy egy ilyen fenyegetés lenne a "társadalmi
béke utolsó reménye", stb., amely egyesítené az emberiséget
a más bolygókról érkező "űrlények" pusztító
támadásával szemben. Lehetséges, hogy a "repülő
csészealjakkal" kapcsolatos néhány nehezen megmagyarázható
incidens az elmúlt években valójában ebben az irányban
folytatott kísérletek voltak. Ha ez tényleg így van, akkor ezek a
kísérletek aligha tekinthetők bátorítónak."
A
Jelentést 1966-ban hozták nyilvánosságra, amikor idegenek,
űrlények jelenléte még igen messzinek tűnt egy átlagember
számára. A következő években azonban ez a felfogás változott.
A lakosságnak egyre növekvő része már hisz abban, hogy
bolygónkon túl is létezhetnek az értelmes élet formái, és ezek
az űrlények figyelemmel kísérhetik a mi civilizációnkat. Nem az
a kérdés, hogy ez a hit helyes vagy helytelen. A lényeg az, hogy a
drámai találkozás, amelyet a televízió-hálózatok sugároznak,
még akkor is - ha teljes egészében komputerekkel előállított
grafikák, vagy az égre vetített lézersugarakkal előállított
jelenségek - felhasználható arra, hogy a nemzetek pánikszerűen
meneküljenek a világkormányzathoz, hogy az megvédje a Földet a
világűri lények inváziójától. Ezzel szemben, ha ezek az
űrlények békés szándékúak, akkor az alternatív forgatókönyv
az lenne, hogy szükség van egy világkormányzat megalakítására,
amely tárgyal az egyetemes emberiség nevében, és ez a
világkormány képviseli őt a galaktikus federációban. Mindkét
forgatókönyv ma sokkal hihetőbb lenne, mint amilyen volt 1966-ban.
A
környezetszennyezési modell
A
használható globális fenyegetés kreálására a végső pályázó
a környezetszennyeződés volt. A tanulmány szerzői úgy vélték,
ez lehet a legsikeresebb, mivel megfigyelhető feltételekhez lehet
kapcsolni, olyanokhoz, mint a szmog vagy vízszennyeződés, más
szavakkal ezt tényekkel lehet alátámasztani, és éppen ezért
hihetőbb. Olyan jóslatokat lehet készíteni, amelyek Földünk
végét vetítik elénk, amely legalább olyan szörnyűséges, mint
az atomháború. Az ilyen előrejelzéseknek a pontossága nem
fontos. Céljuk nem a tájékoztatás, hanem a megfélemlítés. Még
az is szükségessé válhat, hogy szándékosan megmérgezzék a
környezetet, hogy az előrejelzések még meggyőzőbbek legyenek,
és hogy rá lehessen irányítani a közvélemény figyelmét az új
ellenséggel szembeni harcra, amely félelmetesebb, mint egy másik
nemzetből, vagy akár a világűrből érkező támadó. A tömegek
hajlandóbbak elfogadni a csökkenő életszínvonalat, az
adóemeléseket és az életükbe történő bürokratikus
beavatkozásokat, ha azt annak az árnak tekintik, amit a "földanya
megmentéséért" kell fizetni. Ha sikerül elültetni a
lakosság tudatalattijában a környezetszennyezésből származó
halál és pusztulás vízióját, akkor az ellene folytatott
globális küzdelem valóban pótolhatja a háborút, mint
kontrollmechanizmust.
Valóban
ezt mondja a "Jelentés Iron Mountainből"? Valóban ezt
írják a Jelentés készítői? Idézzük szavaikat:
"Amikor
a háború hihető helyettesítését kell megoldanunk... a
"pótellenségnek" olyannak kell lennie, amely a pusztulás
azonnalibb, érezhetőbb és közvetlenebb veszélyével fenyeget.
Ennek igazolnia kell a "vérdíj" megfizetését az emberi
élet számos területén. Ebben a vonatkozásban az előbb jelzett
lehetséges helyettesítő-veszélyek nem elégségesek. Egyetlen
kivétel lehet, a környezetszennyeződési modell, ha a társadalmat
fenyegető veszély valóban küszöbön álló. A fiktív
modelleknek különösen meggyőzőeknek kell lenniük, amelyeket
aláhúz az élet nem elhamarkodott, tényleges feláldozása...
Elképzelhető például, hogy a környezet nagyméretű
szennyeződése végső soron helyettesítheti a nukleáris fegyverek
által okozott pusztulás lehetőségét, mint az emberi faj
túlélését nyilvánvalóan fenyegető legnagyobb veszély. A
levegő mérgezése, az élelmiszerek és az ivóvíz fő forrásainak
a szennyeződése már előrehaladott állapotban van, és első
pillantásra ígéretesnek tűnik ebben a vonatkozásban; olyan
fenyegetést jelentenek, amely ellen csak társadalmi szinten és a
politikai hatalom igénybevételével lehet védekezni...
Igaz
az is, hogy a szennyeződés mértékét, ebből a célból,
szelektíven növelni lehet... A környezetszennyeződés problémáját
azonban olyan széleskörben népszerűsítették a közelmúltban,
hogy valószínűtlennek látszik politikailag elfogadható módon
végrehajtani egy olyan programot, amely a környezet szándékos
szennyezését célozza.
Bármennyire
is valószínűtlen, hogy az említettek közül kerül ki a
lehetséges alternatív- ellenség, hangsúlyoznunk kell azonban,
hogy találni kell egyet, amely elég nagy és hihető, ha a
társadalmi békéhez való átmenetet a társadalom szétesése
nélkül szeretnénk megvalósítani. Igen valószínű -
megítélésünk szerint -, hogy egy ilyen fenyegetést ki kell
találni."
A
"Jelentés az Iron Mountainből" hitelessége
G.
Edward Griffin a "The Creature from Jekyll Island" című,
1994-ben megjelent - hatalmas tényanyagra támaszkodó - könyvében
(516-tól 536-ig terjedő oldalakon) így foglalja össze a "Report
from the Iron Mountain" történetét:
"Maga
a Jelentés azt állítja, hogy egy 15 tagú speciális tanulmányi
csoport készítette, és tagjainak a személyazonosságát nem
hozzák nyilvánosságra. A csoport egyik tagja azonban úgy érezte,
hogy a Jelentés túlságosan fontos ahhoz, hogy titokban maradjon.
Ez a kutató teljesen egyetértet a Jelentés konklúzióival, csupán
abban különbözött többi társától, hogy véleménye szerint
ezt a jelentést több embernek el kell olvasnia. Ez a kutató átadta
az ő személyes példányát Leonard Lewinnek, egy jól ismert
vezércikkírónak és írónak, aki megállapodott a Dial
Press-szel, hogy az publikálni fogja. Ezt követően a Dell
Publishing újranyomta a tanulmányt.
Mindez
Johnson elnök kormányának az időszakában történt, és az elnök
nemzetbiztonsági ügyekben illetékes speciális tanácsadója ekkor
Walt Rostow volt, aki egyben a New York-i székhelyű Council on
Foreign Relations-nak (CFR-nek) is a tagja. Walt Rostow azonnal
bejelentette, hogy a Jelentés hamisítvány. Herman Kahn, a Hudson
Institute igazgatója, a CFR tagja, ugyancsak azt mondotta, hogy a
Jelentés nem hiteles. A Washington Post - amelynek a tulajdonosa és
főszerkesztője Katharine Graham, a CFR tagja - szórakoztató
szatírának nevezte a dokumentumot. A Time magazin, amelyet Henry
Luce, ugyancsak a CFR tagja, alapított, ügyes kacsának
nyilvánította a Jelentést. Ezt követően 1967. november 26-án
Herschel McLandress (ez az írói álneve John Kenneth
Galbraith-nek, a Harvard Egyetem világhírű professzorának) a
Washington Post-ban részletes ismertetést közölt a Jelentésről.
Galbraith, aki szintén a CFR tagja, kijelentette, hogy első kézből
van tudomása a Jelentés hitelességéről, mert őt is meghívták,
hogy vegyen részt annak elkészítésében. Noha ő nem lehetett
tagja hivatalosan a kutatócsoportnak, azonban vele időről időre
konzultáltak, és megkérték, hogy tartsa titokban ezt a projektet.
Továbbá azt is elmondotta, hogy nem tartja bölcsnek a Jelentés
publikálását, noha annak a következtetéseivel teljesen egyetért.
Ezeket írta Galbraith:
"Személyi
szavahihetőségemmel támasztom alá ennek a dokumentumnak a
hitelességét, és kész vagyok tanúvallomást tenni konklúzióinak
érvényességéről. Fenntartásaim csak arra vonatkoznak, hogy
bölcs dolog volt-e nyilvánosságra hozni egy nyilvánvalóan
felkészületlen publikum számára." Hat héttel később az
Associated Press jelentette Londonból, hogy Galbraith még ennél is
továbbment, és tréfálkozva bevallotta, hogy "ő is tagja
volt a konspirációnak". Mindez azonban nem rendezte a kérdést.
A következő nap Galbraith visszakozott. Amikor megkérdezték az ő
"konspirációs" nyilatkozatáról, azt válaszolta:
"II.
Károly óta először marasztalható el a Times a téves
idézésben... Semmi sem tud eltéríteni attól a meggyőződésemtől,
hogy azt vagy Dean Rusk, vagy pedig Mrs. Claire Booth Luce írta."
A riportert, aki az eredeti interjút készítette, zavarba hozta ez
a kijelentés, és további kutatást végzett. Hat nappal később
ezt jelentette:
"A
téves idézés olyan veszélyforrás, amelynek Galbraith professzor
ki van téve. A Cambridge-i "Varsity" című újság
legutóbbi kiadása idézi a következő magnószalagra rögzített
párbeszédet:
Az
interjú készítője: - Ismeri Ön a "Report from the Iron
Mountain" készítőjének a személyazonosságát?
Galbraith:
- Általánosságban véve én is tagja voltam a konspirációnak, de
én magam nem vagyok a Jelentés szerzője. Én mindig azt
feltételeztem, hogy a szerző ugyanaz a személy, aki a bevezetést
írta - Mr. Lewin."
Amint
látható, Galbraith legalább három alkalommal nyilvánosan
megerősítette a Jelentés hitelességét, de tagadta, hogy azt ő
írta volna. Nos, akkor ki írta? Leonard Lewin volt végül is a
szerzője? 1967-ben azt mondotta, hogy nem. De 1972-ben már azt
állította, hogy ő készítette a Jelentést. A New York Times Book
Review rovatában így fogalmazza meg Lewin az álláspontját:
"Én
írtam a Jelentést, annak teljes szövegét... Az volt a szándékom,
hogy provokatív formában vessem fel a háború és a béke
kérdéseit."
Néhány
évvel ezt megelőzően William F. Buckley, a neves kolumnista
(vezércikkíró), ugyancsak azt mondta a New York Times-nak, hogy ő
a Jelentés szerzője. Igaz, hogy láthatóan rejtett gúnnyal tette
ezt a kijelentést, de végül is kinek és mit higgyünk?"
G.
Edward Griffinnel egyetértően mi is megállapíthatjuk, hogy ez a
sok ellentmondás és mellébeszélés lényegében nem változtat
semmin. Számunkra az a fontos, hogy akár egy think-tank tanulmány
a Jelentés, akár egy politikai szatíra, hiteles magyarázatot ad a
minket körülvevő valóságra. Tekintet nélkül az eredetére, az
abban kifejtett elgondolások minden részletükben végrehajtásra
kerülnek. Az egyetlen, amit tennünk kell, kézbe venni a Jelentést
és a napi sajtót, s máris látni fogjuk, hogy az amerikai élet
minden jelentős trendje megegyezik azzal a tervvel, amelyet a
Jelentés körvonalaz. Így számos olyan dolog világossá válik,
amely egyébként felfoghatatlan lenne: a külföldi segélyprogram,
a pazarló költekezés, az amerikai ipar leépítése, a
"Munkahadtestek", a "Békehadtestek", a
fegyverzet-ellenőrzés, a federális szintű rendőrség, az FBI
hatáskörének példa nélkül álló megnövelése, a
szovjethatalom nyilvánvaló hanyatlása és a Szovjetunió
felbomlása, az ENSZ-haderő, a leszerelés, a világbank, a
világpénz, a nemzeti függetlenség feladása szerződéseken
keresztül és a mesterségesen szított ökológiai hisztéria. A
Jelentés pontos összefoglalása annak a tervnek, amely megformálta
jelenünket. Ez a terv most már jövőnket alakítja. És nemcsak
Amerika jövőjét.
A
környezetvédelem, mint a háború helyettesítője
Egy
egész könyvet igényelne annak a bizonyítása, hogy a környezetünk
pusztulására vonatkozó jóslatok túlnyomó része eltúlzott és
hamis "tudományos tanulmányokon" nyugszik. De könnyen
lehet ilyen bizonyítékokat találni akkor is, ha valaki csupán
azokat az adatokat és feltételezéseket vizsgálja meg, amelyeken
ezek az előrejelzések alapulnak. Ennél fontosabb azonban az a
kérdés, hogy az áltudományos kutatásokra alapozott, világvégét
jósoló forgatókönyveket miért népszerűsíti kritikátlanul a
CFR által ellenőrzött tömegtájékoztatás? További érdekes
kérdés, hogy a radikális környezetvédő csoportok miért
szállnak síkra szocialista elvekért és gazdaságellenes
programokért, amelyeket bőkezűen pénzelnek a CFR által dominált
alapítványok, bankok és korporációk, vagyis pontosan azok, akik
látszatra a legnagyobb vesztesei lennének annak, ha ilyen programok
megvalósulnának? A Jelentés választ ad ezekre a kérdésekre.
Azt
is kifejtette, hogy ezekben a kérdésekben nem fontos az igazság.
Csak az számít, hogy mit lehet elhitetni az emberekkel. A
hiszékenység a kulcsszó és nem a valósághűség. A
környezetszennyeződés valóban akkora, hogy hihetővé teszi
bolygónk pusztulását valamikor a harmadik évezredben. Csupán a
tömegtájékoztatás közreműködésére, és kellő mennyiségű
ismétlésre van szükség. Ez a terv nyilvánvalóan működik. Az
ipari nemzetek népeit dokumentumok, drámák, filmek, balladák,
poémák, matricák, poszterek, menetelések, beszédek,
szemináriumok, konferenciák és koncertek ezreivel vették tűz
alá. Senki nem vonja kétségbe, hogy a Föld gazdasági életét,
és az egyes nemzeteket komoly környezeti károk érték. Talán
mindegy lenne, hogy bolygónk, amelyen élünk, beteg és haldoklik?
- kérdezheti e sorok olvasója. Hogyan lehet akkor mindaz hamis,
amit a tömegpropaganda terjeszt?
Miközben
a környezetvédő mozgalmak követői Földünk pusztulásának a
víziójával vannak elfoglalva, vessünk egy pillantást arra, hogy
mit gondolnak a vezetők. Az első Föld Napját 1970. április
22-én, a Rio de Janeiro-ban tartott csúcstalálkozón határozták
el, amelyen részt vettek a világ minden tájáról érkező
környezetvédők és politikusok. Ezen a tanácskozáson széles
körben terjesztettek egy könyvet, amely a Környezetvédelmi
Kézikönyv címet viselte. A könyv fő mondanivalóját
Richard A. Falk, a Princeton Egyetem professzora, a CFR tagja írta.
Falk szerint négy, egymással összefüggő fenyegetés
veszélyezteti planétánkat - a tömegpusztító háborúk, a
túlnépesedés, a környezetszennyeződés és az erőforrások
kimerülése. Ezután kijelentette:
"Mind
a négy probléma közös oka az, hogy a szuverén államok
képtelenek irányítani az emberiség ügyeit a XX. században."
A
kézikönyv - hűen követve a CFR vonalát - felteszi a kérdést:
"Elfogadhatóak-e
még a nemzetállamok, amikor képessé váltak arra, hogy egy
délután leforgása alatt elpusztítsák egymást? ... Milyen árat
hajlandók fizetni az emberek az emberiség tartósabb
megszervezéséért - több adót, lemondást a nemzeti lobogóról,
esetleg néhányat a nehezen megszerzett szabadságjogokból?"
1989-ben
a CFR ellenőrzése alatt álló Washington Post megjelentetett egy
cikket, amelyet George Kennan írt, és amelyben a következőket
javasolja:
"Ehelyett
nekünk egy olyan korszakra kell készülnünk, amelyben nem a
Szovjetunió a nagy ellenség, hanem Földgolyónk - civilizált
életet fenntartó - struktúrájának a gyors rosszabbodása."
1990.
március 27-én a CFR által ellenőrzött New York Times-ban Michael
Oppenheimer, CFR-tag, a következőket írta:
"A
globális felmelegedés, az ózonréteg vékonyodása, az erdők
pusztulása és a túlnépesedés az a négy lovas, amely a XXI.
század apokalipszisében feltűnik... Amint a hidegháború lassan
véget ér, a környezetvédelem válik a nemzetközi biztonság első
számú problémájává."
Lester
Brown, CFR-tag, aki a Worldwatch Institute (Világmegfigyelő
Intézet) vezetője, az intézet évi jelentésében, amelynek címe
"A világ helyzete 1991-ben", megállapította, hogy:
"A
Földgolyónkért vívott küzdelem lép az ideológiai küzdelem
helyébe, mint az új világrend meghatározó témája."
Az
emberiség a célpont
A
globális tervezők Római Klub néven ismert csoportja évente tesz
közzé olyan a világ pusztulását megjósoló forgatókönyveket,
amelyek a túlnépesedésre és az éhezésre hivatkoznak. A Római
Klub tagsága nemzetközi, de pl. az amerikai tagok szinte kivétel
nélkül a CFR ismert személyiségei. (Jimmy Carter, Harland
Cleveland, Clairborne Pell, Sol Linowitz, és mások) A Római Klub a
túlnépesedés problémájának a megoldására a
születésszabályozás ellenőrzését, és ha szükséges, akkor az
euthanaziát (vagyis a szabályozott halálbasegítést) ajánlja. Ez
utóbbi a gyengéd, szépítgető elnevezése az öregek, betegek,
gyengék, és természetesen az együttműködésre nem hajlandó,
kényelmetlen személyek diszkrét eltávolítására az élők
sorából. A Jelentés Iron Mountainból gondolatmenetét követve, a
Római Klub is arra következtetésre jutott, hogy a világméretű
környezeti katasztrófa veszélyének a felidézése alkalmas arra,
hogy ellenség-helyettesítő funkciót lásson el a tömegek
felsorakoztatására a globális elit programja mögé. A Római Klub
Tanácsa által 1991-ben publikált "The First Global
Revolution" (Az első globális forradalom) c. kötetben ez
olvasható:
"Kutatva
egy új ellenséget, amely egyesít minket, úgy találtuk, hogy a
környezetszennyeződés, a globális felmelegedés, az édesvízhiány,
és az éhínség megfelelne erre a célra... Mindezeket a
veszélyeket az emberi beavatkozás okozza... Vagyis az igazi
ellenség, maga az emberiség."
A
szocialista teoretikusok mindig nagy figyelmet szenteltek a népesség
növekedés ellenőrzésének. Ha a valódi ellenség maga az
emberiség, amiként azt a Római Klub szakértői állítják, akkor
bürokratikus eszközökkel magát az emberiséget kell ellenőrzés
alá vonni. Bertrand Russel, a neves fábiánus szocialista,
1953-ban, New Yorkban megjelent, "The Impact of Science on
Society" (A tudomány hatása a társadalomra) c. könyvének a
103-111 terjedő oldalain ezt így fogalmazta meg:
"Nem
kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a születésszabályozás az
egyedüli módszer a népszaporulat megállítására... A háború,
amint arra korábban már utaltam, eddig kiábrándítónak bizonyult
ebben a vonatkozásban, de talán egy bakteriológiai háború
eredményesebb lehet... Ha világméretű pestisjárványt lehetne
okozni egyszer minden nemzedék életében, akkor a túlélők
nyugodtan szaporodhatnának, nem okoznának túlnépesedést
földünkön...
A
tudományos világtársadalom nem lehet stabil, hacsak nem jön létre
a világkormányzat... Szükséges lesz olyan módszereket találni,
amelyek megakadályozzák a föld lakosságának a növekedését. Ha
ezt nem háborúk, pestisjárványok és éhínség útján kívánjuk
elérni, akkor egy nagyhatalmú nemzetközi hatóságra lesz szükség.
Ennek a hatóságnak olyan arányban kell szétosztania a föld
élelmiszer forrásait az egyes nemzetek lakói között, amely
megfelel népességük egymáshoz viszonyított arányának a
világhatóság megalakulásának az időpontjában. Ha ezt követően
bármely nemzet megnövelné a lakosságát, erre hivatkozva nem
részesülhetne több élelmiszerben. Ez igen erősen ösztönözne a
népesség növekedésének a megakadályozására."
Ez
világos beszéd. A simaszájú, jól-megfogalmazott "szocialisták"
nem tréfálnak sem külföldön, sem nálunk. De néhány
"környezetvédő sztárról" is elmondható ugyanez.
Közéjük tartozott Jacques Cousteau, aki az "UNESCO Courir"
1991. novemberi számában a halálos rákbetegségről így
nyilatkozott:
"Ki
kellene küszöbölnünk a halálos betegségeket? Szép elgondolás,
de hosszútávon talán nem hasznos. Nem szabadna megengednünk, hogy
a betegségektől való rettegésünk veszélyeztesse az emberi faj
jövőjét. Szörnyű kimondani: azért, hogy stabilizálhassuk a
föld népességét, 350 ezer embertől kell megszabadulnunk naponta.
Rettenetes ezt kijelenteni, de legalább annyira rossz nem szólni
róla."
E
sorok írója is meg van arról győződve, hogy a valódi
környezetvédelemre most nagyobb szükség van, mint valaha, hiszen
véges földünkön nem lehetséges semmilyen alrendszernek a
végtelen növekedése, így az emberiség létszámának a végtelen
növekedése sem. Mégsem fogadjuk el sem Russel, sem Cousteau, sem a
CFR álláspontját. Ma még nem a népesség növekedése a fő
probléma, hanem a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus által
hajszolt természetellenes gazdasági növekedés. Ezt az erőszakolt
növekedést az időmúláshoz kapcsolt kamatfizetés ketyegő
pokolgépe kényszeríti ki, azaz a pénzemberek kielégíthetetlen
gazdagodási vágya, nem pedig a gazdaság és az ember természetes
szükségleteinek a kielégítése. Ma minden ember felesleges,
akinek a munkája nem elégséges a kamatjáradék, az adóterhek, az
önköltség és a megélhetését biztosító nyereség egyidejű
előteremtésére. Ezért válik a pénzuralom ránk kényszerítésével
annyi ember hirtelen "feleslegessé", ezért van
"túlnépesedés". Ha megszüntetnénk a pénzmonopolisták
uzsoraelvonását, akkor megszűnne a munkanélküliség legfontosabb
oka. Sokan végezhetnének újból értékes munkát önmaguk és a
társadalom számára, akkor is, ha a kamatot már nem tudnák
megtermelni a befektető pénzembereknek. Kiderülne, hogy a parazita
kamatelvonás kiküszöbölése után már szükség van a
munkájukra, az életükre, mert értékteremtő tevékenységük, -
ha az esetleg szerény mértékű is, - de hasznos a társadalom
számára. A pénzemberek által leírt milliónyi embertársunktól
sem kellene - akár pestisjárvány útján is - megszabadítani
földgolyónkat. A természet fellélegezhetne, időt kaphatna a
regenerálódásra.
A
multinacionális korporációs birodalmakat a pénzvagyontulajdonosok
ellenőrzik, akiknek célja pénzük végtelen szaporítása, és a
vele járó hatalom korlátlan növelése. ("A pénz lehet sok,
vagy kevés, de elég sohasem.") Azért kell ellenállni a
nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő világméretű
korporációk korlátlan terjeszkedésének, és a környezetet
pusztító tevékenységüknek, mert kizárólag a profit vezérli
őket. Amikor egyre nagyobb pénzügyi kolosszusok jönnek létre,
amikor a világméretű vállalatbirodalmak szinte minden korlát
nélkül, gyorsított ütemben sajátíthatják ki maguknak
Földfolyónkat, akkor ezzel szembe kell állítanunk azt, amit E. F.
Schumacher "The Small is Beautiful" (A kicsi szép) c.
világhírű könyvében már 1973-ban megfogalmazott. Vissza kell
térni az emberi mértékekhez, a kicsihez, a természeteshez, vagy
ahogy Silvio Gesell írta: a természetes gazdasági rendhez. Nem a
gazdasági teljesítmény csökkentésére, hanem a pénzuralom által
hajszolt természetellenes növekedés, és vissza nem fordítható
környezetpusztítás megfékezésére van szükség. Ki kell
cserélni a gazdasági tevékenység célját és módszereit. A
pénzközpontú társadalomról át kell térni az emberközpontú
társadalomra.
Mi
természetes és mi nem?
Amikor
különbséget teszünk természetes, és természetellenes gazdasági
növekedés, valamint társadalmi fejlődés között, akkor
elválasztjuk a manipulált környezetvédelmet a valódi
környezetvédelemtől. Ehhez világosan látnunk kell, hogy a
környezetvédelem nemes céljai is kiforgathatóak, és a világ
pénzrendszerét kézbentartó elit bizonyíthatóan fel is használja
ezt a mozgalmat a világ feletti uralmát beteljesítő Globális
Unió létrehozására. Nem szabad azonban hagynunk, hogy a világ
regulátorai a Föld iránti színlelt aggodalmukkal megtévesszenek
minket. Ma már konkrét tényekkel bizonyítható, hogy a bolygónk
megmentésére indított kampányuk mögött álságos szándék is
meghúzódik. Igazi céljuk az emberiség előkészítése a
globális-elit világuralmának az elfogadására. Többek között
azért gyöngítik folyamatosan az ipari országok gazdasági erejét,
mert az elősegíti ezen országok bevonását pénzuralmi
rendszerüknek a globális-hálójába, és megkönnyíti a
pénzkartell felettük gyakorolt uralmának a konszolidálását.
A
"Report from the Iron Mountain"-ben ajánlott manipulált
környezetvédelem a pénzelitnek az általa már hosszabb ideje
előkészített atomenergia-ellenes kampányával kezdődött az
1970-es évek elején. Kibontakozása időben egybeesett az energia
hirtelen megdrágulásával, a pénzkartell által elhatározott
olajárrobbantással. Az atomenergia egyre hatékonyabbá és
biztonságosabbá váló békés hasznosítása olcsó és bőséges
energiaforrást jelenthetett volna mind az ipari országok, mind a
fejlődő országok számára. Az olajárak négyszeresére emelése,
különösen ez utóbbiakat sújtotta. Mivel bővülő
energiafelhasználás nélkül nincs gazdasági növekedés, ezért
az atomenergia felhasználás leállítása a pénzkartell által
pénzelt és irányított zöld-mozgalommal, egyben a gazdasági
növekedés végét is jelentette a 3. világ olajszegény országai
számára. Az olajkonszerneket ellenőrző csoportoknak a manipulált
zöld mozgalom beindításával sikerült kiiktatniuk a
legveszélyesebb versenytársat, az olcsó atomenergiát és "még
virágjában letörni az atomrózsát." Így tehát továbbra is
az olaj maradt a világgazdaság kulcsfontosságú energiahordozója.
Aki pedig ezt az energiaforrást kontrollálta, az az árakat is
diktálhatta.
Az
ökomozgalom irányítását az 1973. májusában, - a Wallenberg
család birtokán, Saltsöbadenben, - tartott titkos
Bilderberg-tanácskozás egyik résztvevője, Robert O. Anderson, az
Atlantic Richfield Oil Company főnöke vette kézbe. Anderson
vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta
azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és
kikapcsolása volt. A több milliárdos befektetéssel alaposan
előkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is
ennek az ökomanipulációnak esett áldozatául. A német "Zöldek"
elvakultságát jól mutatja, hogy a Rajna másik oldalán,
Franciaországban csaknem annyi atomerőmű van, mint a többi
európai országban együttvéve. Ezeknek a betiltását sem a
francia, sem a német "Zöldek" nem követelik. A
szakemberek előtt közismert, hogy a 19 ma is működő német
nukleáris erőmű a világ legbiztonságosabb atomerőművei közé
tartozik, mégis ezeket kell felszámolni. Joschka Fischer szerint a
legbiztonságosabb erőműre is rázuhanhat egy repülőgép, és
akkor felrobbanhat. De miért csak német erőművekre zuhanhat
repülőgép, és a sokkal több francia atomerőműre miért nem?
Miért csak a német szennyeződés veszélyes, és miért nem a
francia is? A francia erőművekből robbanás esetén felszálló
gombafelhők talán illedelmesen meg fognak állni a Rajnánál, és
nem lépik majd át a német-francia határt? Ezekre a kérdésekre
eddig nem kaptunk választ a német "Zöldek"-től.
Természetesen
nem környezetvédelemről van szó a német atomerőművek
betiltásánál. A pénzkartell ősriválisa Németország, amely
nemcsak méretei, ipari-technológiai kapacitása, de geopolitikai
elhelyezkedése miatt is az Európai Unió súlypontja. Területileg
ugyan meg lett kisebbítve, de ez az atomenergia és az informatika
korszakában nem elégséges a tartós alávetéséhez. Ezt a
pénzügyi, gazdasági szuverenitásától már megfosztott,
politikailag kényszerpályára terelt országot, meg kell fosztani
minden nukleárisipari hátterétől is, hogy még csak reménye se
lehessen gazdasági és pénzügyi önállóságának a
visszaszerzésére. A német atomerőművek felszámolásánál nem a
környezetvédelem, hanem a német atomkutatás és nukleáris
technológia ipari hátterének a megsemmisítése a cél, egy kemény
versenytárs diszkvalifikálása. A másik cél az, hogy a külső
energiaimporttól tegyék függővé Németországot, amely belső
energiaforrások hiányában a "külföldi energia-csapok"
elzárásával bármikor megbénítható. Ezek a létfontosságú
energia-csapok pedig szilárdan a pénzkartell kezében vannak.
A
"Zöldek" - baloldali demagógiájukkal - a pénzkartell
más céljainak az elérésére is kiválóan alkalmasak. Így pl.
álszent módon az emberi jogokra hivatkozva követelhetik a
németekre ráerőszakolt kettősállampolgárságot. Ez
elősegítheti, hogy Németország - versaillesi megcsonkítása
ellenére - soknemzetiségű állam legyen, hogy ott is híg és
eklektikus multikulturalizmus váltsa fel a nemzeti kultúrát,
megfosztva ezt a tudatilag folytonosan bombázott társadalmat a
gyökereitől, és a közös hagyományokban gyökerező
kohéziójától. A kultúrák és értékrendszerek erőszakos
összekeverése hatékonyan segíti az egyén önazonosságának a
meggyöngülését, sőt elveszítését. Az ilyen fellazított
tudatú egyedekből álló társadalom aztán könnyen gyúrható
masszává válik a pénzelit kezében.
Visszatérve
az 1973-ban Saltsöbadenben tartott Bilderberg-tanácskozásra, ott
nemcsak a dollár megszilárdítását vették számításba, hanem
azt is, hogy az milyen kihatással lesz a 3. világ
életkörülményeire. Ezt bizonyítja az Egyesült Államok
Nemzetbiztonsági Tanácsának egy 1975-ben készült dokumentuma,
amely a "Memorandum 200" elnevezést viseli. Ez Henry
Kissinger vezetésével készült, és az ő utasítására szigorúan
titkos okmányként kellett kezelni. A "Memorandum 200" a
világ népességének a csökkentését, vagyis a
neomalthusianizmust, az Egyesült Államok történetében példa
nélkül álló módon a hivatalos amerikai biztonságpolitika fontos
céljának minősíti. Már tudjuk, hogy hasonló megállapítások
találhatók azokban a jövőre vonatkozó tervezetekben is,
amelyeket a new yorki "Council on Foreign Relations"
/"Külföldi Kapcsolatok Tanácsa", a Bilderberg oligarchia
zártkörű és nagybefolyású elit szervezete/ dolgozott ki az
1970-es években az 1980-as évekre vonatkozóan. Ezekben a
tanulmányokban nyíltan megfogalmazzák, hogy a világgazdaság
bizonyos mértékű "ellenőrzött dezintegrációja"
legitim cél a 80-as években a túlnépesedés megfékezésére.
A
jelen tanulmányban ismertetett két dokumentum azt is egyértelművé
teszi, hogy nem az Egyesült Államok a vetélytársak nélküli
"nagy óriás", "az egyedüli igazi világhatalom",
amely a szovjet birodalom felbomlásával a világtörténelem
középpontjába került. A meghatározó, a kizárólagos
nagyhatalom ma az a világméretű magánpénzmonopólium és
hálózata, amelynek tulajdonosai már 1913 óta kézbentartják
Amerika egész gazdasági és politikai életét, miután
megkaparintották pénzrendszerét a Federal Reserve System
létrehozásával, amelynek nyolc magánbank (ebből öt Rotschild
érdekeltségű) a tulajdonosa. Az Egyesült Államok monetáris
hatalmának a kisajátításával a nagy ország fizikai és szellemi
kapacitása is uralmuk alá került, és már régóta az ő uralmi
céljaikat szolgálja a pénz világbirodalmának folyamatban lévő
létrehozásánál. A pénzkartell eszközként használja a
kontinensnyi hatalmat, - pénzét, hadseregét, gazdasági erejét,
csúcstechnológiáját, népének szorgalmát és tehetségét, -
hogy vele saját világuralmát megalapozza és fenntartsa. Sőt még
Amerika megmaradt demokratikus hagyományainak és intézményeinek a
vonzásából is hasznot húz ez a szervezett magánhatalom, amely a
belülről meghódított ország segítségével rátette a kezét a
nemzetközi kommunikációra, a tömegszórakoztatásra, és
meghatározó tényezője lett a világszerte a terjesztett - a pénz
egydimenziós értékrendszerét hordozó - primitív és manipulatív
tömegkultúrának.
Az
amerikai társadalom többségének azonban, a most ismertetett
dokumentumokban foglalt rafinált módszerek, és az intenzív
agymosás ellenére sincs elhivatottsága arra, hogy a pénzkartell
és gépezete engedelmes eszköze legyen a tőle idegen világuralmi
célok eléréséhez. Világosan látnunk kell, hogy az amerikai
hegemónia nem más, mint a pénzkartell hegemóniája, amely
egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett
rendszerét jelenti. A magát Amerikának feltüntető nemzetközi
pénzhatalom közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló
világhegemóniájának pedig az a funkciója, hogy fenntartsa a
demokrácia látszatát, és elhomályosítsa a hatalom és befolyás
terén a nemzetközi életben mutatkozó igen nagy különbségeket.
Az amerikai zászlót lobogtató nemzetközi pénzkartell globális
elsőbbsége szövetségek és koalíciók finom rendszerén
nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák bolygónkat. Ennek a
félrevezető módon "amerikainak" nevezett rendszernek
szerves összetevői a nemzetközi pénzkartell speciális feladatok
ellátására létrehozott hálózatai. Az olyan "nemzetközi"
pénzügyi szervezetek, mint pl. a Nemzetközi Valutaalap és a
Világbank, egyértelműen globális érdekeket képviselnek.
Látszólag az Egyesült Államok, ténylegesen azonban az Amerikát
is irányító nemzetközi pénzkartell hálózatának a befolyása
alatt állnak.
Annak
szemléltetésére, hogy a pénzuralomnak ez a rendszere mennyire
életellenes, idézzünk egy budapesti hírt, amelyet Bencsik András,
a Magyar Demokrata c. hetilap főszerkesztője hozott nyilvánosságra
1997 májusában és az Internet hálózatra is rátett:
"Február
végén zártkörű tanácskozást tartott a budapesti
Soros-egyetemen a Világbank. Az előadók elmondták, hogy
elképzelésük szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak
kellene élni. Ebből kétmillió u.n. narrow minded szakember
legyen, a többi 6 milliónak pedig a hátteret kellene biztosítania.
Az előadók úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos
szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a
kivándorlásra. A világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a
kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették,
véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell
csökkenteni, a reform utáni állapot felére. Ezt követően -
közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott
üzletember a Demokratával - egy 30 fős, még zártabb körű
tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és
kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a
továbbiakban követniük kell, s amit a Demokrata informátora
szerint 30 évre titkosítottak."
Brzezinski
stratégiai forgatókönyve
A
nemzetközi pénzkartell - az Egyesült Államok felhasználásával
- immáron az egész eurázsiai kontinens feletti uralom
megszerzésére törekszik. Ez derül ki Zbigniew Brzezinskinek, a
CFR és a Trilaterális Bizottság, azaz HÁLÓZAT egyik tekintélyes
vezetőjének és teoretikusának, az 1999-ben Budapesten is
megjelent "Nagy sakktábla" című könyvéből:
"Ma
az Egyesült Államok - egy nem európai hatalom - élvez nemzetközi
elsőbbséget, s foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai
kontinens három perifériáján, ahonnan erőteljes befolyást
gyakorol az eurázsiai "szívtájék" államaira is.
Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén,
Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amelyik
képes lesz Amerikával (vagyis a nemzetközi pénzkartell globális
hatalmával, D. J.) rivalizálni."
Brzezinski
idézett könyvében szokatlan nyíltsággal fogalmazza meg a
világközvélemény megtévesztése céljából Amerikaként ágáló
pénzmonopolista elit birodalmi geostratégiájának három
kulcsfontosságú tényezőjét: "elejét venni a vazallusok
közti bárminemű paktálásnak, fenntartani a függő helyzetüket,
megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is
szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a
barbárok szövetségre lépjenek egymással."
Ez
nem a demokratikus amerikai társadalomnak, - az alapító atyák
Amerikájának - a hallgató vagy elhallgattatott többségnek a
hangja, hanem a rajta belülről győzedelmeskedett pénzdiktatúráé,
az Amerika bőrébe bújt nemzetközi bankároké. A pénzuralom
világrendjének gőgös oligarchiái ma már azt sem tartják
szükségesnek, hogy finomkodva, diplomatikusan fejezzék ki magukat:
a vazallust vazallusnak, a barbárt barbárnak, és a függő
helyzetet függő helyzetnek nevezik. "A nagy sakktábla"
szerzőjének világpolitikai forgatókönyve ugyanannak a hatalomnak
a globális dimenziókban végiggondolt stratégiáját szolgálja,
mint a "Csendes háború néma fegyverei" és a "Report
from the Iron Mountain" készítőinek az amerikai társadalom
leigázására kidolgozott javaslatai. Brzezinskinek, a pénzkartell
nagyhatalmú szóvivőjének, már nem kell letitkosítania
látleletét, arrogánsan őszinte lehet, hiszen a közvélemény már
alig számít. A pénzuralom véleményhatalma pedig erősebb, mint
valaha. Ki mer ezzel a világhatalommal szembeszállni? Ki meri
megmondani, hogy a "király meztelen"? Ezt pozícióban
lévő, vagy pozícióra törekvő politikus - karrierjének a
kockáztatása nélkül - ma már egyik nyugati országban sem teheti
meg. A pénzügyi-korporációs elit - a rendszer fő
haszonélvezőjeként - természetesen nem érdekelt a
változtatásban. Csak a pénzuralom szervezetét és működését
megismerő és megértő, - cselekvési szabadságukkal még
rendelkező - szabad polgároktól várható a megoldás, akik a
tömegtájékoztatás folyamatos agymosása ellenére is meg tudták
őrizni tisztánlátásukat.
Az
egypártrendszer és a többpártrendszer kombinációja
A
gyorsan cserélődő, négyévenként elmozdítható politikai elit -
noha látszólag övé a hatalom - ki van szolgáltatva a le nem
váltható pénzügyi és korporációs elitnek, a pénzkartell
nemzetközi és hazai gépezetének, amelynek hatalma a pénz és a
vagyon magántulajdonán alapul. A politikai vezetőréteg egy-egy
csoportja rövid ideig van döntési helyzetben, pozíciója a
bizonytalan kimenetelű választásoktól, és a pénzügyi elit
támogatásától függ. Élesen szembenálló és gyakran
összeegyeztethetetlen érdekek között kell lavíroznia. A pénzügyi
és korporációs elittől eltérően nem gondolkodhat nagyívű
stratégiában, nem dolgozhat ki hosszútávú terveket, mivel sorsa
kiszámíthatatlan, ingatag tényezőktől függ.
Ma
már nemcsak az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában, vagy az
Európai Unió más országaiban, hanem Magyarországon is az
egypártrendszer és a többpártrendszer sajátos kombinációja
működik. A politika nem látható szférájában a
pénzügyi-korporációs elit egypártrendszere van hatalmon, míg a
politika nyilvános terében a pénzügyi-korporációs elit által
kiválasztott politikai-csoportok a többpártrendszer szabályai
szerint rivalizálnak egymással. A hatalomgyakorlás egypárti
alrendszerébe tartozik minden olyan kérdésnek az eldöntése,
amely lényeges a pénzuralom rendszerének a fenntartásához és
zavartalan működtetéséhez. Ezek közül a legfontosabb a
magánpénzmonopólium kialakítása, a monetáris hatáskör - a
pénz- és hitellevélkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás,
adópolitika - teljes átengedése a pénzkartellnek, elsősorban a
központi bank államtól való leválasztásával. Az egypárti
politika kialakítását és érvényesítését ebben a rendszerben
az amerikai CFR-hez és az angol RIIA-hoz hasonló szervezetek végzik
el a főhatalmat birtokló pénzkartell számára. A jelek szerint e
célból jött létre a Magyar Atlanti Tanács is, amely
megalakulásától, 1992-től, kezdve szoros kapcsolatban áll a
CFR-rel, (Council on Foreign Relations) vagyis a New Yorkban működő
Külföldi Kapcsolatok Tanácsával. Az amerikai kutatók ezt az
intézményt az Egyesült Államok leghatalmasabb szervezetének
tekintik. A CFR politikai vezetőtestületeinek a döntéseit a Fehér
Ház és a washingtoni Kongresszus is messzemenően figyelembe veszi.
Az idei demokrata és republikánus elnökjelöltségre pályázók
is a CFR által előzőleg kiválasztott, és jóváhagyott
személyek.
Úgy
tűnik, hazánkban is ez a modell intézményesül. A négyévenként
megtartott választásokon a pénzügyi elitnek a különböző
pártokból összeállított "A" és "B" csapata
küzd a kormányzati pozíció elnyeréséért. Ezek a pártok csak
másodrendű kérdésekben képviselhetnek eltérő nézeteket. A
pénzelit számára lényeges kérdésekben egységes állásponton
kell lenniük. A jelen tanulmányhoz mellékelt lista tartalmazza a
Magyar Atlanti Tanács (MAT) tagjainak egy részét. A listából
hiányzik a korporációs tagok, bankok, vállalatok, teljes
felsorolása. (Többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült
megszerezni a nyilvános egyesületként bejegyzett MAT tagjainak a
hivatalos névsorát, sem a MAT vezetőségétől, sem az egyesületi
nyilvántartástól. Ismerjük viszont az elnökség tagjainak a
nevét, és a tagok egy részben már elavult, nem teljes és nem
hivatalos névsorát.) Hazánkban - a pénzuralom rendszerének
fenntartása szempontjából fontos kérdésekben - ma is
egypártrendszer, a kevésbé fontos kérdésekben pedig
többpártrendszer van. A MAT-ban békésen együttműködő elit a
politika nyilvános terében már kemény küzdelmet vív egymással
a különböző pártok színeiben, de csak a pénzhatalom -
véleményhatalom - által engedélyezett másodrendű, harmadrendű
kérdésekről. A pénzhatalom érdekeinek közös kiszolgálása
azonban nem csökkenti a politikai elit versengő csoportjai számára
annak a jelentőségét, hogy melyik csoport tölthesse be a számos
előnnyel járó kormányzati pozíciókat. A politika nyilvános
terében folyó többpártrendszeri színjátéknak fontos szerepe
van a politika nem látható terében gyakorolt pénzdiktatúra
egypártrendszerének az álcázásában és a közvélemény felé
történő demokratikus legitimálásában.
Egy
lehetséges alternatíva: Összefogás a fennmaradásért
Felülről
nem várható változás. Fordulatot csak alulról lehet kiharcolni.
Ha majd lesz több százezer olyan szabad magyar polgár, aki
kiismeri magát a kamatszedő pénzrendszeren, és az emberi
társadalmat a természeti környezetével egyaránt pusztító
uzsoracivilizáció működésén, akkor már nem lehet többé olyan
választásokat tartani Magyarországon, hogy társadalmi bajaink
legfontosabb okáról, a szegénységről, egy árva szó se essék.
Ez a szegénység a jövedelmet folyamatosan kiszivattyúzó
pénzrendszernek az egyenes következménye. A fentebb ismertetett
amerikai dokumentumok bizonyítják, hogy a mellébeszélés, a
valódi problémák elhallgatása és álproblémákkal való
behelyettesítése, a pénzuralom elitjének tudatos és átgondolt
stratégiája. Ma azért kell összefognunk, hogy a magyaroké
maradhasson a magyar föld, hogy a demokratikusan választott magyar
kormány rendelkezhessen ismét a monetáris jogokkal, amelyek a
hatékony kormányzás elengedhetetlen feltétele, hogy a részvételi
demokrácia váltsa fel a pénzhatalom által könnyen ellenőrizhető
és manipulálható pártdemokráciát, hogy a magyar pénz ismét a
nemzet alapvető fontosságú közintézményévé váljon és, hogy
nyilvános legyen végre a közpénzek mozgására vonatkozó minden
adat. Azért kell összefognunk, hogy magyarként és emberként is
tisztességes életet élhessünk, és épségben adhassuk át
otthonunkat, - ezt a csodálatos kék bolygót, - utódainknak.
A
pénzoligarchia és a központi bankok
"...a
pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a
pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének
a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai
rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ
központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban
azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen
tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
Carrol
Quigley történész, a washingtoni Georgetown Egyetem
professzora, Clinton elnök tanára és mentora ("Tragédia és
remény" 324. oldal, New York-London, 1965). /1/
Orbán
Viktor miniszterelnök 2000. november 26-án bejelentette, hogy Járai
Zsigmond pénzügyminisztert kérte fel a Magyar Nemzeti Bank elnöki
tisztségére, aki Surányi György jelenlegi MNB elnök mandátumának
lejártával 2001. márciusa után venné át a magyar monetáris
politika irányítását. Járai a tisztség elfogadásához több
feltételt is szabott, köztük a legfontosabb az, hogy az MNB
törvény módosításával az Országgyűlés növelje tovább a
központi bank már eddig is csaknem abszolútnak tekinthető
függetlenségét. Az Európai Unió legutóbbi országjelentése
ugyancsak szükségesnek tartja a nemzeti bank függetlenségének a
további erősítését. Ezért - az EU kérésének eleget téve - a
koalíció úgy változtatja meg a kétéves költségvetés egyik
paragrafusával a jegybanki törvényt, hogy a központi bank
szerepét betöltő MNB ne nyújthasson hitelt a költségvetésnek.
Mivel a magánpézrendszerre való áttérést követően az MNB már
nem tekinthető az állam bankjának, hanem magánellenőrzés alatt
álló pénzintézetnek, ezért 1992 óta már nem adott hitelt az
államnak. A bejelentett "új intézkedés" ezért csupán
gesztus-értékűnek tekinthető. Orbán Viktor azt is megerősítette,
hogy további megbeszélésekre kerül sor, és ezen megvitatják a
központi bankról szóló törvény megváltoztatását is. Az
Európai Unió szeretné, hogy az Állami Számvevőszék
hatékonyabban ellenőrizhesse a jegybank tevékenységét, továbbá
a jegybanktanács szerepét is felülvizsgálják.
Ez
a hír arról szól, hogy a nemzetközi pénzoligarchia, és
magyarországi gépezete tovább akarja erősíteni a legfontosabb
gazdasági és politikai hatalom, vagyis a monetáris döntéshozatal
felett gyakorolt monopóliumát. Akié a monetáris hatalom,
ténylegesen az rendelkezik az országgal. A titokban hozott
monetáris döntések legfontosabb következménye, hogy tíz év
alatt a magyar társadalom összesített - belföldi és külföldi
tartozása - megnégyszereződött. Ez minden évben mintegy 8
milliárd dollárt (2400 milliárd forintot) von el a magyar
társadalomtól úgy, hogy az semmit sem kap érte cserébe. Ha a
Magyarországra vonatkozó monetáris döntésekért a demokratikusan
választott, legitim kormány felelne, és ha ezeket a döntéseket
nem titkosítanák le alkotmányellenesen 20 évre, akkor világossá
válna, hogy másfajta pénzkibocsátási, kamat- és árfolyam
szabályozási, valamint közhitelezési politikával ennek az évi
2400 milliárd forintra rúgó összegnek a jelentős részét nem
kellene átengedni a külföldi és belföldi
pénzvagyontulajdonosoknak. Ez a fölösleges - és teljesen
elhallgatott - jövedelemelvonás a magyar társadalom szegénységének
az alapvető oka.
Ez
a nagyarányú jövedelem átcsoportosítás a közellenőrzés alá
visszahelyezett monetáris politikával elkerülhető lenne. Ugyanis
semmilyen lényegi változást nem lehet elérni a magyar társadalom
állapotában a monetáris politikának a választott demokratikus
kormány hatáskörébe való visszaadása nélkül. A nemzeti
önrendelkezési jog ma a pénzrendszerrel való rendelkezési joggal
egyenlő, tehát az tekinthető a nemzeti szuverenitás hordozójának,
aki a monetáris felségjogokat gyakorolja. A fiskális politika, -
azaz az adózás és a költségvetés meghatározása az
országgyűlés és a kormány által, - azért kevésbé fontos,
mivel a fiskális döntések a monetáris politika függvényei, és
teljesen alá vannak rendelve annak. A fiskális politika csupán a
monetáris döntések által a társadalom számára meghagyott
maradék pénz újraelosztását végzi el. A helyzet fonákságát
jelzi, hogy az állam formailag leghatalmasabb embere, a
miniszterelnök, most az ország jövőbeni ténylegesen
leghatalmasabb emberével, a nemzetközi pénzhatalom magyarországi
első számú megbízottjával egyezkedik, akit ugyan ő választott
ki, de akinek aztán ki lesz szolgáltatva. A legfontosabb hatalom,
amelytől a kormány mozgásszabadsága is függ, a monetáris
monopóliummal rendelkező központi bank elnökének a kezében van,
akinek érdemi döntéseit még ellenőrizni sem szabad a
demokratikusan választott szerveknek. Az MNB állami ellenőrzése
csak tevékenységének formális részére terjed ki. A
miniszterelnök havi fizetése tudomásunk szerint nem éri el az egy
millió forintot. De a formailag állami intézmény MNB, állami
alkalmazott elnökének a fizetése - a kiszivárgott hírek szerint
- havi több millió forintra rúg már évek óta. A fizetésbeli
különbség hűen utal a hatalombeli különbségre is. Tudomásul
kell vennünk, hogy a nemzetközi főhatalmat birtokló
pénzoligarchia elsőszámú magyarországi helytartója - bizalmi
embere - a központi bank mindenkori elnöke és nem a demokratikusan
választott miniszterelnök.
Csak
az Országgyűlés és a kormány tartozik politikai felelősséggel
a döntéseiért, és csak e két testület tagjainak kell a
választók elé állniuk négyévenként. Ezért nem az MNB
függetlenségének a fokozására, hanem máris túlságosan nagy
függetlenségnek a korlátozására lenne szükség azért, hogy a
parlament és a kormány érdemben beleszólhasson a legfontosabb
közügybe, a monetáris döntések meghozatalába. A központi bank
abszolút függetlenségét a demokratikus állami testületektől
azzal indokolják, hogy csak így biztosítható az infláció
leküzdése és a pénz értékállóságának optimális megőrzése.
Az Oxford és a Harvard Egyetem kutatói által 1999-ben lefolytatott
tudományos felmérések adatai viszont azt erősítették meg, hogy
egy országban annál nagyobb az infláció, minél függetlenebb a
központi bankja. A pénzuralom jelenlegi rendszerében tehát nem a
monetáris politikának a közellenőrzés alóli további kivonására
van szükség. Ez a rendszer máris szélsőségesen
kiegyensúlyozatlan, és ellensúly nélkül érvényesül benne a
magánpénzvagyon túlhatalma. A de facto leprivatizált, kizárólag
egy zártkörű kis csoport által irányított monetáris politika
ellensúlyát a hatékony, az érdemi tevékenységet is ellenőrző
állami felügyelet, és a kormány tartalmi beleszólása tudná
csak biztosítani. A központi bank azonban csak a demokratikus
közhatalomtól, és annak szerveitől független. De nagyon is függ
a nemzetközi pénzoligarchiától és annak a magánintézményeitől,
amelyek kizárólag a pénzvagyontulajdonosok további gazdagodását
tartják szem előtt. A magánérdek szélsőséges érvényesülésének
lehetne ellensúlya a kormány által érvényesített közérdek.
Ehhez azonban a privát ellenőrzés alá került központi bank már
amúgy is abszolútra növelt függetlenségének nem a fokozására,
hanem ellenkezőleg - a közérdek érvényesítésével - annak
erőteljes korlátozására lenne szükség. Ha jól értettük
szavait, akkor pontosan a fordítottját kellene annak tenni, mint
amit Orbán Viktor kormányfő bejelentett.
A
nemzetközi pénzoligarchia által kisajátított magyarországi
monetáris politikának meghatározó szerepe volt a magyar
vállalatok, a gazdaság, a köztulajdont képező állami vagyon
egészének a tudatos leértékelésében. Az MNB hitelezési és
kamatszabályozási gyakorlata szándékosan csődhelyzetbe juttatott
egyébként életképes vállalatokat, csupán azért, hogy a
nemzetközi befektetők és hazai ügynökeik a tényleges értékük
töredékéért vásárolhassák fel azokat. A magyar nemzet
vagyonának a monetáris politika által levezényelt átjátszása a
nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálóik kezébe mára
megtörtént. Ez a de facto privatizált MNB-nek évekig tartó, de
egyszeri feladata volt. A magyar társadalom munkája eredményeként
előálló nemzeti jövedelem mintegy 30%-nak a folyamatos
átcsoportosítása az értéktermelőktől a spekuláns pénzvagyon
tulajdonosaihoz - akik semmilyen értéket nem állítanak elő a
társadalom számára - azonban ismétlődő feladat. A
magánpénzmonopólium rendszere azért tudja évről-évre
zavartalanul átcsoportosítani a társadalom által megtermelt érték
jelentős részét a közvetítő közeggel, a pénzzel, spekuláló
privilegizált csoporthoz, mivel a társadalom többsége -
elsősorban a tömegtájékoztatás hiányos működése és
manipulációja következtében - nem tudja, hogy a letitkosított
monetáris politika milyen döntő szerepet játszik jövedelmének a
folyamatos megcsapolásában, és ezen keresztül sorsának az
alakulásában. A monetáris politikára vonatkozó kérdéseket fel
sem teszik a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás
szervilis közvéleményformálói. A pénzoligarchia akaratának
megfelelően ez nem lehet társadalmi párbeszéd témája sem a
politikai, sem a tájékoztatási elit számára. A politikai elit
függő helyzetben van a főhatalmat birtokló pénzoligarchiától,
és az a politikus, aki a monetáris kérdésekbe bele akar szólni,
az a politikai karrierjét kockáztatja.
A
monetáris hatalomért vívott küzdelem az Egyesült Államokban
A
19. század Amerikájában, amikor - kemény küzdelem árán és
soha nem maradéktalanul - de azért még érvényesült a "nép
kormánya, a nép által, a népért" elve, akkor még akadtak
olyan tisztességes politikusok, akik nemcsak tisztában voltak az
ellenőrzetlen pénzhatalom veszélyeivel, a monetáris döntések
sorsdöntő fontosságával, hanem ezt meg is mondták a
választópolgároknak. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok
tragikus sorsú 16. elnöke, aki tett is azért, hogy a pénz
szervezett magánhatalma ne vegye át az uralmat a demokratikus állam
felett, így foglalta össze véleményét a pénzhatalomról
1863-ban:
"A
pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben
pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia,
arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia.
Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít,
és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A
korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt
ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát,
kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a
gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság
elpusztul./2/
A
rendszert változtató pénzügyi és politikai elit tagjai 1989-ben
elsősorban azzal indokolták Magyarországon a társadalmi,
politikai és gazdasági élet alapvető átalakítását, hogy a
gazdaság stagnál, nem versenyképes, és roskadozik a 20 milliárd
dollárnyira növekedett adósság terhei alatt. A Nemzetközi
Valutaalap és a Világbank által levezényelt reformok és az
úgynevezett transzformációs visszaesés eredményeként az ország
gazdasági teljesítménye az 1990-es években tartósan az 1989.
évinek a 80%-ára csökkent. A 2000. év az, amikor Magyarországnak
sikerült ismét elérnie az 1989. évi nemzeti össztermékének a
szintjét. De ezt a gazdasági teljesítményt ma már nem 20
milliárd dollár adósság terheli, hanem ennek az összegnek a
négyszerese. A Magyar Nemzeti Bank hivatalos adatai szerint az
összkülföldi tartozás 2000. júniusában már elérte az 51
milliárd 576 millió eurót, /3/ amihez még hozzá kell számítani
azt a belső államadósságot, amelynek az összege a kormány
"Befektetés az új évezredbe" című kiadványa szerint
meghaladja a 7370 milliárd forintot. /4/ Ha ezt a két összeget
összeadjuk, az megközelíti a 80 milliárd dollárt, vagyis a 20.
század végén a magyar gazdaságnak és társadalomnak mintegy 80
milliárd dollár összesített adósság terheit kell viselnie.
Átlagos kamat- és profithozamot számolva ennek az
adósságszolgálati terhei legalább évi 8 milliárd dollárra
(2400 milliárd forintra) rúgnak. Tehát a washingtoni konszenzusnak
elnevezett gazdasági program végrehajtása eredményeként
Magyarországon olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi
változások történtek, amelynek eredményeként - tízévi
nagyarányú visszaesést követően -, az ország elérte ugyan az
1989. évi gazdasági teljesítményt, de eladósodása időközben a
négyszeresére növekedett.
Felmerül
a kérdés, hogy milyen gazdasági rendszer az, amely a reformnak
nevezett sokkterápia eredményeként az országot nem kivezette az
adósságfüggésből, hanem ezt a függőségét a négyszeresére
fokozta? Mint már utaltunk rá, a magyar társadalom szegénységének
és megoldhatatlan gazdasági gondjainak elsősorban ez a 80 milliárd
dolláros - és évről-évre egyre növekvő - adósságtömeg az
oka. Ezért kell megértenünk, hogy miként jött létre ez az
adósság, hogyan növekedett négyszeresére a piaci reformoknak
nevezett változtatások következményeként, az 1982-től
fokozatosan, majd 1990-től felgyorsítva bevezetett
magánpénzrendszer és magánpénzmonopólium következtében.
Visszatekintve az elmúlt évtizedre úgy tűnik, hogy a
rendszerváltoztatásra valójában a további eladósítás véget
volt szüksége a pénzügyi internacionálénak. Egy elnéző
tulajdonossal, az állammal, amely ráadásul nem is volt hatékony
és ideológiája miatt túlságosan sok szociális kötelezettség
vállalására kényszerült, már nem lehetett tovább fokozni az
ország eladósítását, és kamatfizetés formájában még jobban
megcsapolni a jövedelmét. De sok magántulajdonossal, a költséges
szociális rendszer lebontásával, a termékszerkezet versenyképes
átalakításával ez az adósságteher még a négyszeresére volt
növelhető. Olyan exporttermékek termelésére kellett átállni,
amelyeken elő lehetett állítani növekvő adósság kamatait a
pénzoligarchiának, az adót az államnak, valamint a globálisan
versenyképes profitot és önköltséget a multinacionális
cégeknek. Ennek persze tömeges munkanélküliség, az ország
teljesítményének a tartós visszaesése, valamint a magyar
társadalom kétharmadának a példa nélkül álló elszegényedése
lett a további következménye. Vagyis a piacgazdaság, a demokrácia
és a szabadság szólamainak a hangoztatása közepette átvehette a
főhatalmat a pénzoligarchia, végletesen kettéosztva szegényekre
és gazdagokra a magyar társadalmat.
Mindezt
a magánpénzmonopólium rendszerének a Magyarországra importálása
tette lehetővé. Ennek a nemzetközi pénzoligarchia által
ellenőrzött pénzrendszernek a legfontosabb intézményei az egyes
államok központi bankjai. A központi bankok központi bankjainak a
szerepét a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világbank és a
Nemzetközi Valutaalap tölti be. Negyediknek még meg kell
említenünk az amerikai Federal Reserve System-et, az Egyesült
Államok magánkézben lévő központi bankját, amely a
világvaluta, a dollár kibocsátásával, ma már részben globális
központi banknak is tekinthető.
A
washingtoni konszenzus programjának és sokkterápiájának a
végrehajtásában kulcsszerepet játszó központi bankok (nálunk a
Magyar Nemzeti Bank) sorsdöntő szerepének a megértéséhez
azonban vissza kell nyúlni egész röviden az alapokhoz.
Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az értéket előállító
fizikai gazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeg, a
pénz, önmagában értéktelen jel. Semmilyen pénznek, beleértve a
legfontosabb valutákat is, mint például a dollár, az euró, a
jen, nincs semmilyen értéke. Ugyanakkor ez az önmagában
értéktelen jel, a pénz, nélkülözhetetlen közvetítő közeg,
ami nélkül egy modern gazdaság nem működhet. A központi
bankokat azért hozta létre a nemzetközi pénzoligarchia, hogy a
segítségükkel az államoktól elvegye, és a saját hatáskörébe
vonja ennek a közvetítő közegnek a kibocsátását, és ezáltal
az államok monetáris felségjogainak a gyakorlását saját
privilégiumává tegye. Így a közpénzrendszert fokozatosan
magánpénzrendszerré alakította át, és a monetáris közhatalmat
pedig privatizálta, hogy a saját gazdagodása szolgálatába
állíthassa.
Mi
tehát a pénz?
Bármi
szolgálhat pénz gyanánt, amely elfogadható a lakosság számára,
mint a termékek és szolgáltatások cseréjét elősegítő
közvetítő közeg. Az amerikai indiánok felfűzött kagylópénzt,
az indiaiak fényes színezetű kagylókat, egyes szigetlakók a
bálnák fogait, az inkák a kokain cserje leveleit, és
Észak-Amerika első telepesei a dohányt használták erre a célra.
De egyes Csendes óceáni népeknél a nagy kerek kövek, míg
Európában a 2. világháború utáni Németországban a cigaretta
és a tömény szesz töltötte be a közvetítő közeg, azaz a pénz
szerepét.
A
legnépszerűbb anyagok a pénzügyi közvetítésre a nemesfémek,
elsősorban az arany és az ezüst. Ezeknek az anyagoknak pénzként
való használata Kr. e. a 7. században kezdődött, és
folytatódott a következő két és félezer éven át. Európában
az aranyra és ezüstre beváltható papírpénz vált a leggyakoribb
közvetítő közeggé a 18. században. A bank által adott és
nemesfémet szimbolizáló papírjegy tulajdonosának garantálták,
hogy bármikor beválthatja azt a helyi pénzváltónál, és
átveheti természetben azt a mennyiségű aranyat és ezüstöt,
amely a banknak erre a pénzjegyére rá volt írva. Ez a rendszer
megkövetelte, hogy a forgalomban lévő papírpénz teljes értéke
ne szárnyalja túl a letétbe helyezett nemesfémek teljes
mennyiségét. Ez a kötöttség korlátozta a forgalomba levő pénz
mennyiségének önkényes növekedését. Éppen ezért háború
idején, amikor többletpénzre volt szükség, a hadseregek és a
hadianyagok finanszírozására, a kormányok arra kényszerültek,
hogy átmenetileg felfüggesszék a forgalomban lévő pénz
mennyiségének az aranyhoz, illetve ezüsthöz való kötöttségét.
Más szavakkal ez azt jelentette, hogy háború idején a papírpénzt
nem lehetett beváltani nemesfémpénzre, és a kormányok a
bankóprés működtetésével korlátlan mennyiségű - aranyfedezet
nélküli - pénzt tudtak forgalomba hozni a háborús szükségletek
finanszírozására. Ezt hívták "fiat money"- nak, vagyis
olyan papír valutának, amely nem váltható be nemesfémre. Ez a
papírpénz már csak azért tölthette be a közvetítőközeg, azaz
a pénz szerepét, mert a kibocsátókormány kötelezővé tette
elfogadását polgárai számára, illetve előírta számukra, hogy
ezzel a pénzzel törlesszék köztartozásaikat. Vagyis háború
idején a papírpénz, "legal tender", azaz kötelezően
elfogadandó pénz volt, de nem lehetett nemesfémre becserélni.
Ez
a fedezet nélküli pénz általában annyira volt szilárd, mint
amennyire szilárd volt az az állam és kormány, amely ezt a
papírpénzt kibocsátotta. Amíg megfelelő aranytartalék állt
rendelkezésre és a reálgazdaság, azaz a fizikai árukat és a
szükséges szolgáltatásokat előállító gazdaság jól működött,
a fiat money szilárd maradt, még háborús időkben is. Ha egy
ország megnyerte a háborút, akkor a kormány egyszerűen
visszaállította a pénz aranyra történő beválthatóságát,
azaz újra aranyalapra helyezte valutáját. Ez az átmenet
rendszerint simán zajlott le. Ha egy ország viszont elveszítette a
háborút, mint például Németország az első és a második
világháborút, akkor papírpénze értéktelenné vált. Emiatt az
egyes államok az európai forradalmak időszakában az 1789-től az
első világháború végéig terjedő időszakban hol aranyalapú
valutával rendelkeztek, hol megszüntették pénzük nemesfémre
való átválthatóságát. Az első világháborút követően az
európai országok visszaállították az aranyalapot, de ez az
időszak nem sokáig tartott, mert az 1929-es nagy gazdasági válság
megváltoztatta a helyzetet. A második világháború után jött
létre az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amely lényegében
1971-ig tartott, amikor is Nixon amerikai elnök megszüntette a
dollár aranyra való beválthatóságát. Azóta a dollár is
fedezet nélküli papírpénz, azaz fiat money. Ez lehetővé tette,
hogy a dollárt kibocsátó magánbank, a Federal Reserve System,
korlátlan mennyiségben bocsáthasson ki közvetítő közeget, ne
csak az Egyesült Államok, hanem az egész világ gazdasága
számára.
A
Rothschild dinasztia és a jelenlegi pénzrendszer
Az
állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom
után kezdett kifejlődni. A forradalmat követő terror rémségei
és a nyomukban járó napóleoni háborúk, amelyek egészen
1815-ig, Napóleon végleges bukásáig tartottak, megfélemlítették
az akkori Európa koronás főit is. Az állandó bizonytalanság
veszélyeztette nemcsak trónjukat, de egész egzisztenciájukat.
Ezért több király és herceg is készséggel vette igénybe egy
felemelkedőben lévő frankfurti bankár dinasztia, a Rothschild
család szolgálatait. A dinasztia alapítója Meyer Amschel
Rothschild (élt 1744-től 1812-ig) elvállalta, hogy biztos helyre
szállítja és megőrzi aranyukat és más nemesfém értékeiket.
Meyer Rothschild pénzügyi sikereit részben a Thurn und Taxis
hercegi család támogatásának köszönhette. Ez a milánói
eredetű család, valamint Vilmos hesseni tartományi gróf, nagy
szerepet játszottak a dinasztiaalapító pénzügyi tevékenységének
az elősegítésében. Emellett azonban igen fontos szerepe volt a
Rothschild dinasztia és a szabadkőműves páholyok kapcsolatának
is. A Thurn und Taxis család egy olyan postai rendszert fejlesztett
ki Közép-Európában, amely 1516-tól kezdődően fokozatosan
vezető szerepre tett szert a földrészen. Ezért már I. Maximilián
császár a német-római birodalom főpostamesterré nevezte ki a
Thurn und Taxis család akkori fejét. Ez a rang a későbbiekben
öröklődően megillette a család egyik tagját. Ezt a fontos
pozíciót a 18. század végén Carl Anselm herceg töltötte be. Ő
szakított a Thurn und Taxis család három évszázados
hagyományával, miszerint nem nyúltak a bizalmas levelekhez, és
megkezdődött a levelek elolvasása, mielőtt még kézbesítették
azokat a címzetteknek. A herceg az így szerzett bizalmas
információt megfelelő személyeknek jó pénzért átadta, és
egyik legfontosabb vevője a dinasztiaalapító Mayer Amschel
Rothschild volt. Ez utóbbi az elsők között ismerte fel, hogy
milyen nagy fontossággal bír egy beruházó bankár részére, ha
idejében pontos és bizalmas információkkal rendelkezik a
legfontosabb eseményekről, különösen háború idején. Carl
Anselm herceg tehát úgynevezett bennfentes információval látta
el a Rothschild család fejét, aki viszont igen sikeresen fektette
be a herceg pénzét. Ebben az időben még nem volt illegális a
bennfentes információkkal való kereskedés, de már akkor is
etikátlannak lehetett minősíteni. Miután ismertté vált, hogy
Mayer Rothschild milyen sikeresen megnövelte Vilmos hesseni
tartomány gróf, valamint a Thurn und Taxis hercegi család
vagyonát, bemutatták II. Ferenc császárnak, a német-római
birodalom utolsó uralkodójának. 1800 januárjában Mayer
Rothschild a Habsburg császári udvar hivatalos képviselője lett,
vagyis a történelemben először egy magánbankház vette át egy
birodalom pénzügyeinek az intézését. Ezzel megszületett az a
típusú központi bank, amely a mai napig kulcsszerepet játszik a
világ pénzügyi életében. A 19. század a központi bankok
létrejöttének a százada. Európa egyes államaiban a különböző
intézményi és politikai feltételek ellenére a valutabanki,
bankjegy-kibocsátási és tartalékbanki funkciókat ellátó
központi bankok nagyjából azonos időben alakultak ki. A központi
bankok gyökerei régebbi jegybankalapításokra nyúlnak vissza.
Kevés kivételtől eltekintve az európai központi bankokat
rendszerint nem olyan állami bankokként alapították, amelyek
rendelkeztek a bankjegykibocsátás monopóliumával. Sokkal inkább
közjogi részvénytársaságként, vagy a 19. század folyamán
államilag privilegizált részvénybankként, amelynek elismerést
kellett szereznie a konkuráló vidéki, azaz nem központi
jegybankokkal szemben.
A
legrégibb, ma is fennálló központi jegybankok a svéd Sveriges
Riks bank, a Bank of England, valamint a Bank of Scotland. Ezek
szintén rendelkeztek - noha csak korlátozott mértékben -
bankjegy-kibocsátási joggal. Angliában azonban a Bank of England-é
volt egyértelműen a vezető szerep. A 19. század végén már a
legtöbb európai állam rendelkezett központi jegybankkal, csupán
Svájc volt kivétel, amely csak 1907-ben alakította meg nemzeti
bankját. Az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának
szerepét betöltő magánpénzintézet a Federal Reserve System,
amely 100%-osan nyolc magánbank tulajdona, csak 1913-ban jött
létre.
A
magánellenőrzés alatt álló központi banki szerep jelentőségét
felismerő Mayer Rothschild mondotta: "Engedjék meg, hogy
ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza
törvényeit, már nem érdekel."/5/ Azért hogy királyi
megbízóinak jobb szolgáltatást nyújthasson, Rothschild mind az
öt fiát az akkori Európa öt pénzügyileg legfontosabb városába
irányította. Amschel nevű fia vezette a frankfurti bankot, Solomon
a bécsi központot, Nathan a londoni kirendeltséget, Carl-Colman a
nápolyi bankot és Jacob-James, a legfiatalabb fiú, pedig a párizsi
Rotschild bank élére került. Valamennyi Rothschild fiú létrehozta
a központi banki rendszert abban az államban, amelyben
tevékenykedett. Egyik legfontosabb pénzügyi tevékenységük volt
kedvező kamatozású hitelek nyújtása a különböző kormányok
számára.
A
szabadkőművesség és az új pénzügyi rendszer kapcsolata
Noha
Mayer Rothschild nem volt szabadkőműves, fiai azonban pénzügyi
birodalmuk kiépítése érdekében már mind beléptek a különböző
páholyokba. Ugyancsak szabadkőműves volt a dinasztiaalapító
Mayer Rotschild főkönyvelője Sigmund Geisenheimer, akinek széles
körű szabadkőműves kapcsolatai voltak egész Európában. Erről
így ír Marvin Antelman a "To Eliminate the Opiate"
(Megszüntetni a kábulatot) című, 1974-ben megjelent
tanulmányában: "A Rothschildok igénybe vették főkönyvelőjük
Sigmund Geisenheimer szolgálatait, akit viszont a berlini Itzig
támogatott, valamint a Toleranz Illuminátus Páholy és a párizsi
Grand Orient Páholy. Geisenheimer tagja volt a Mayenc szabadkőműves
illuminátus páholynak és alapítója a frankfurti zsidó
páholynak. A Rothschildok csak egy későbbi időpontban
csatlakoztak ez utóbbi páholyhoz. Solomon Mayer Rothschild egy
rövid ideig tagja volt, mielőtt Bécsbe költözött."/6/
Mayer
Rothschild és Geisenheimer együttműködése óta a nemzetközi
bankári tevékenység és a szabadkőműves oligarchia
együttműködése összefonódik. Együttműködésük a mai napig
tart a világ pénzügyi rendszerének kiépítésében és
ellenőrzésében. Ma is még általános az a közhiedelem, hogy a
központi bankok annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek
a területén működnek. A valóság azonban az, hogy a pénzvagyon
magánmonopóliumával rendelkező kislétszámú és zárt elit
ellenőrzi a központi bankokat. Ez a zárt elit vagy úgy ellenőrzi
a központi bankokat, hogy azok formailag állami tulajdonban vannak,
de teljesen függetlenek, azaz a választott állami szervek nem
szólhatnak bele érdemi tevékenységükbe, a monetáris politika
irányításába, vagy úgy, hogy formailag is teljesen
magántulajdonban vannak. Az elsőre példa a Magyar Nemzeti Bank,
amely formailag állami tulajdonban van, de kizárólag saját maga
intézi - a választott demokratikus kormánytól teljesen
függetlenül - monetáris politikáját és érdemi döntéseibe
egyetlen egy demokratikusan választott intézménynek, így az
országgyűlésnek sincs beleszólása. A másikra jó példa az
Egyesült Államok Federal Reserve System-je, amely - mint már
utaltunk rá - nyolc magánbank tulajdonában van formailag is.
A
pénzkibocsátás, az árfolyamok meghatározása, a
kamatszabályozás, a hitelrendszer, az adott állam pénzügyi
szuverenitásának a legfontosabb részei. A pénzügyi szuverenitás
hordozói korábban az uralkodó dinasztiák, később a választott
törvényhozó és kormányzó szervek monetáris hatalmukat az adott
állam, az adott ország társadalma egészének az érdekében
működtették. A központi bankokat azért kellett létrehozni, hogy
az állami szuverenitás részét képező monetáris hatalmat el
lehessen venni a közhatalomtól, azaz az államot képviselő
uralkodóktól, parlamentektől és kormányoktól, és a befektető
bankárok kizárólagos ellenőrzése alatt álló magánhatalommá
lehessen átalakítani. A központi bank tehát az állam
leprivatizált monetáris funkcióit egy privilegizált embercsoport
magánérdeke szerint működteti. Központi bankok nélkül nem
lehetne lecserélni a közpénzrendszert magánpénzrendszerre. Ezért
a pénz szervezett magánhatalmának a kiépítéséhez döntő
fontosságú volt a központi bankok magánellenőrzés alatt álló
rendszerének a létrehozása és a nemzetközi pénzoligarchia
érdekében való működtetése. Más szavakkal: a központi bankok
révén lehet elérni azt, hogy egy szuverén állam többé ne
bocsásson ki ingyenes közvetítő közeget saját gazdasági élete
számára, hanem ezt a magánellenőrzés alatt álló központi bank
tegye helyette. Így az állam kiadásainak (a költségvetésnek) a
finanszírozása és a gazdasági élet közvetítő közeggel
(hitelekkel) való ellátása, most már nagyhasznot hozó
magántevékenységgé válik. A monetáris monopóliumhoz jutott
elit ugyanis jelentős összegű kamatot szed magán-kibocsátású
pénzéért az államtól, rákényszerítve, hogy ezt a kamatot
fokozott adóztatással az állampolgáraitól szedje be. A
pénzkibocsátás magán-monopóliummá változtatása arra
kényszeríti az államot, hogy pénz helyett hitelleveleket
bocsásson ki, és így finanszírozza tevékenységét. Ennek
feleslegességét könnyű belátni, mert ha egy állam hiteleket
vehet fel adóslevelekért cserébe, amelynek a fedezete az adott
ország gazdasága és a beszedett adó, ugyanerre a fedezetre az
állam saját maga is kibocsáthatna pénzt, amelyért viszont nem
kellene neki kamatokat fizetnie. A központi bankok létezésének
azonban pont az a célja, hogy az államokat eladósítsák, és soha
véget nem érő kamatterhek viselésére kényszerítsék őket. A
központi bankok lecserélik hitelpénzre, vagyis drága magánpénzre
az olcsó közpénzt, és ez által a gazdasági élet bármely
szereplője, aki rákényszerül a közvetítő közeg, a pénz
használatára, most már csak úgy teheti meg, hogy egyben kamatot
is kell fizetnie annak a zárt elitnek, amely pénzkibocsátási
magánmonopóliuma révén ezt a hitelt nyújtotta neki. Amikor a
központi bank veszi át a pénzkibocsátás monopóliumát, akkor ő
hozza létre, teremti meg a semmiből a hitelpénzt, és bocsátja ki
a reálgazdaság szereplőinek kamat fejében. Ezért minden központi
bank kivétel nélkül a pénzoligarchia ellenőrzése alatt áll,
annak érdekérvényesítő intézménye, és szükségszerűen nem a
társadalom, hanem a pénzvagyonos szűk réteg érdekeit szolgálja.
Visszatérve
a szabadkőművesség és a pénzoligarchia kapcsolatára, Angliában
már a 18. században bevett gyakorlat volt, hogy a szabadkőműves
irányítás alatt álló magánmonopóliumok nagy összegeket
kölcsönöztek a brit kormánynak. A brit Kelet-Indiai Társaság
már 1657-ben megkapta a kereskedelmi hajózás monopóliumát
Cromwell Olivértől, nagyösszegű kölcsönök fejében. Ezek a
kereskedők szinte kivétel nélkül az angol szabadkőművességhez
tartoztak, és szó szerint körbehordozták földünkön az angol
lobogót. Leszármazottaik együttműködtek Nathan Rothschilddal, a
Rothschild dinasztia londoni központjának megalapítójával. A
napóleoni háborúk idején együttesen látták el Európa
uralkodóit hitelekkel, hadianyagokkal és kábítószerrel. A
csempészetet az angol nagypáholyhoz tartozó szabadkőműves
hálózat tette lehetővé.
A
londoni Nathan, és a párizsi James bizonyult a két legsikeresebb
Rothschild fiúnak, és eredményességük nagyrészt annak is
tulajdonítható, hogy mindketten aktív szabadkőművesek voltak.
Amikor James például megérkezett Párizsba, azonnal csatlakozott a
francia nagypáholyhoz, és igen gyorsan elérte az ősi és
elfogadott skót rítus szerinti harminchármas fokozatot. Később
még visszatérünk arra, hogy milyen jelentőssé vált az a tény,
hogy James 1841 és 1845 között hat párizsi szabadkőműves
fesztiválon is részt vett. A Londonba küldött Rothschild fiú,
Nathan, bizonyult a legnagyobb pénzügyi tehetségnek, és nemcsak
megtartotta, de tovább is fejlesztette a csak néhány beavatott
számára elérhető bennfentes információ alapján való
kereskedést, amit még apjától tanult, E célból csatlakozott a
londoni Emulation Páholyhoz már 1802 októberében. Ez a páholy
hatékonyan segítette Nathan csempész tevékenységét, amelynek
óriási szerepe volt az európai kontinensen tartózkodó angol
haderő ellátásában a Napóleon által bevezetett kontinentális
blokád idején. Ugyancsak szerepe volt ennek a páholynak abban is,
hogy Nathan meg tudta szerezni az ellenőrzést a Bank of England
fölött 1815 júniusában. A ma már közismert történet szerint a
londoni tőzsde összeomlott, mert elterjedt az a hír, hogy Napóleon
győzött a Waterloo-i csatában. Az értéküket vesztett consul
részvényeket Nathan ügynökei révén rendkívül olcsón
felvásárolta. Másnap, amikor a hír tévesnek bizonyult és
kiderült, hogy Napóleon szenvedett vereséget, a részvények árai
a tőzsdén példátlan magasságba szöktek. Nathan óriási
profitra tett szert és ezzel az összeggel megszerezte egyik napról
a másikra az ellenőrzést az angol központi bank felett. Nathan
Rothschild pénzügyi zsenije eredményeként London lett a
Rothschild ház pénzügyi központja. A dinasztia londoni házának
azóta is minden leszármazottja csatlakozik az angol
szabadkőművességhez. A mai napig senki nem léphetett az N. M.
Rothschild and Sons szolgálatába a St. Swithin's Lane-nél, amíg
nem bizonyította be, hogy képes a titoktartásra és előzőleg már
csatlakozott az angol szabadkőművesség valamelyik
páholyához. Martin Short "Inside The
Brotherhood" (A testvériségen belül) című, 1989-ben
megjelent könyvében megállapítja, hogy amíg valaki nem
csatlakozik a szabadkőművességhez, addig nem dolgozhat egy londoni
bankban. A Rothschild bank jelenlegi igazgatója, a szabadkőműves
Michael Richardson, például öt éven át a királyi szabadkőműves
kórház igazgató testületének az elnöke volt./7/
Ki
a világ leggazdagabb embere?
Különböző
amerikai lapok évenként összeállított listái szerint ma a világ
leggazdagabb embere Bill Gates a Microsoft birodalom tulajdonosa, aki
a legutóbbi közlés szerint 100 milliárd dollár vagyont mondhat
magáénak. Mindez a vagyon azonban eltörpül a Rothschild dinasztia
vagyonához képest. Ezt a vagyont a Mayer Amschel Rothschild által
alapított "Family Trust" (családi alapítvány)
birtokolja. Már említettük, hogy Mayer Rothschild azzal kezdte
bankári tevékenységét, hogy meghatározott jutalék ellenében
biztos helyre szállította a vele kapcsolatban álló uralkodók és
gazdag arisztokraták aranyát és családi ékszereit a napóleoni
háborúk idején. Rothschild előrelátóan nem fogadott el
fedezetlen papírpénzt szolgálatai fejében. Ehelyett az
elszállítandó arany és ezüst meghatározott százalékát kérte
a szállítás és biztonságos őrzés díjaként. Ily módon
hamarosan több arany és más nemesfém felett rendelkezett, mint
maguk az uralkodók. A napóleoni háborúk elhúzódásával a
koronás fők kincstárai kimerültek és egyre többet kellett
kölcsönkérniük a Rothschild háztól azért, hogy folytathassák
küzdelmüket Napóleon ellen. Ezek az uralkodók felhatalmazták
Rothschildot, hogy saját bankjegyeket bocsáthasson ki, amely
pénzből aztán nagyösszegű kölcsönöket vettek fel. Ez a
pénzszerzési mód természetesen egyre nagyobb mértékben
eladósította őket, mivel a rendszerbe beépített kamatmechanizmus
révén az adósságszolgálati terhek egyre halmozódtak. Másképp
már nem is tudták fizetni tartozásaikat a kölcsönző
Rothschildoknak, csak fokozott adóztatással. Az öt Rothschild
fivér közül Nathan húzott a legtöbb hasznot ebből a módszerből.
Napóleon Waterloo-i vereségét megelőzően 1815-ben londoni
bankjának a vagyona 3 millió dollár volt 1995-ös dollárárfolyamon
számítva. Öt évvel később már hét és fél milliárd dollárra
rúg az ellenőrzése alatt álló pénzvagyon. Ez a hatalmas
növekedés nagyrészt abból a profitból származott, amelyet
Nathan az 1815. júniusi tőzsdei összeomlásból nyert. A kutatók
nem tudják megmondani, mennyi volt Nathan nettó pénzvagyona halála
idején. Csupán megbecsülni tudják ezt az összeget, mivel a
Rothschild családi alapítvány vagyonáról soha nem készült
hivatalos leltár. A Rothschild ház tagjai nem öröklik a vagyont,
és ezért örökösödési illetéket és adót sem fizetnek,
ugyanezen okból nem kötelesek pontos vagyonleltárt sem készíteni.
Mindenesetre az a valószínű, hogy Nathan nem tudta fenntartani a
következő két évtized során vagyonának olyan ütemű
növekedését, amelyre 1815-ben került sor. Ésszerű azt
feltételezni, hogy meg tudta növelni a vagyonát évi 1%-kal. Ez
azt jelenti, hogy 1836-ban bekövetkezett halálakor a londoni
családi alapítvány értéke elérhette a 20 milliárd dollárt. (A
vagyont mai értéken számított dollárban fejeztük ki.)
A
párizsi Rothschild fiú James, szintén igen sikeres pénzembernek
bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild ház vagyonát 600 millió
arany frankra becsülték. Ugyanekkor az összes többi párizsi bank
együttes vagyona mindössze 362 millió frankot tett ki. Amikor
James meghalt, 1868-ban nettó vagyonát amerikai dollárban 200
millióra becsülték. Nincs feljegyzett adat a frankfurti, bécsi és
nápolyi Rothschild bankok vagyonáról. Az tény, hogy a
rendelkezésükre álló pénzvagyon elég volt ahhoz, hogy
hegemóniájuk legyen az adott ország pénz- és hitelpiacán. Az
1900-as évek elején oly nagyarányúvá növekedett a Rothschild
ház együttes vagyona, hogy több szakértő becslése szerint is a
Rothschildok ellenőrizték - közvetlenül vagy közvetve - az
akkori világ teljes vagyonának mintegy a felét. Az első
világháború folyamán a brit Rothschild család további
százmilliárd dollárnyi összegre tett szert azáltal, hogy
kölcsönöket nyújtott a háborúban szembenálló államoknak.
1925-re vagyonukat már 300 milliárd dollárra becsülték. 1940-re
ez az összeg 500 milliárdra növekedett. Hogy fogalmat alkossunk
ennek nagyságáról, ez az összeg akkor kétszerese volt az
Egyesült Államok egész vagyonának. Ha évi 5%-os vagyonnövekedést
veszünk figyelembe, akkor 1940-től 1995-ig a Rothschild vagyon 7000
milliárd dollárra növekedhetett. Ez csaknem kétszerese annak az
adósságösszegnek, amit az Egyesült Államok 200 éves
történetében felhalmozott. Ha 1995-től 2000-ig szintén csak évi
5%-os növekedést veszünk figyelembe, akkor a Rothschild család
együttes vagyona ma 7400 milliárd dollár körül lehet. Az
Egyesült Államok a világ leggazdagabb és egyben legeladósodottabb
országa, vajon kinek tartozik az amerikai állam 7000 milliárd
dollárral? (Ez azonban csak az állam adóssága, de az Egyesült
Államok nem-állami szektora és maguk az állampolgárok is
erőteljesen el vannak adósodva. Az ő együttes adósságuk összege
további 14 000 milliárd dollárt tesz ki. Az állami és nem-állami
adósság együttesen mintegy 21 ezer milliárd dollárra rúg
2000-ben Amerikában.) Ezzel a hatalmas összeggel az Egyesült
Államok és a többi eladósodott állam a nemzetközi
pénzoligarchiának tartozik, amelynek soraiban kiemelkedő szerepe
van a szabadkőműves Rothschild háznak, és a közvetve általa
ellenőrzött központi bankoknak, amelyek finanszírozták a világ
globális eladósodását a második világháborút követően. A
válasz megadását a címben feltett kérdésre, hogy ki ma a világ
leggazdagabb embere, Bill Gates, vagy pedig a Rothschild-vagyon
tulajdonosai, vagy valaki más, rábízzuk olvasóinkra.
A
szabadkőműves vagyon centralizálása Svájcban
Napóleon
első száműzetése idején Európa uralkodói Bécsben összeültek,
hogy megvitassák azt a közös stratégiát, amely megakadályozhatja
az európai államok köztársaságokká való átalakulását.
Miközben a koronás fők átrajzolták a földrész térképét,
Napóleon visszatért Elba szigetéről és további száz napig még
Franciaország élén állott. Waterloo-i, és most már végérvényes
vereségét követően Nagy-Britannia elérte, hogy a francia
szabadkőművesség felszámolja tartósan azt a különleges
kapcsolatot, amelyet az amerikai szabadkőművességgel kialakított.
Az amerikai kontinens vonatkozásában egy új szövetség jött
létre az angol és a francia nagypáholy bankárjai között. Ettől
kezdve mindkettő együttműködött abban a mintegy száz évig
tartó küzdelemben, amelynek a célja az volt, hogy az amerikai
alkotmányban kizárólag a washingtoni törvényhozásnak
fenntartott pénzügyi szuverenitást magáncélra kisajátítsa, és
a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá vonja az Egyesült
Államok egész pénzügyi rendszerét és ezen belül
bankrendszerét.
Ennek
az új szabadkőműves szövetségnek a stratégiáját tartalmazta a
bécsi kongresszus utolsó napirendi témája, amely azt tűzte ki
célul, hogy a veszélyeztetett dinasztikus vagyonok védelmére
alakítsák át Svájcot egy nagy bankká, amely bankhoz egy hadsereg
is tartozik. A tengeri hatalom Anglia, amelytől távol álltak a
csak szárazföldön megközelíthető Bécs félelmei, azért hogy
megvédelmezze saját kereskedelmi és gyarmati érdekeit külföldön,
kész volt hozzájárulni Svájc semlegességéhez. 1815. november
20-án Párizsban Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia,
Portugália, Poroszország, Svédország és Oroszország garantálta
ünnepélyesen Svájc semlegességét. A svájci határok azóta
változatlanok maradtak.
A
londoni hatalmi központ azonban mégiscsak megszabott egy nagyon
fontos feltételt: a svájci szabadkőművességnek el kell szakadnia
a francia központtól, és el kell fogadnia az angol
szabadkőművesség alkotmányát. A svájci páholyok 1804-től, a
francia császárság megalakulásától kezdődően, a francia Grand
Orient fennhatósága alá tartoztak, és annak alkotmányát
követték. Azért, hogy megvédelmezhessék a szabadkőműves
pénzoligarchia financiális érdekeit mind Nagy-Britanniában, mind
az európai földrészen, az angol szabadkőművesség az ellenőrzése
alá kívánta vonni a svájci páholyokat, elsősorban hírszerzési
célokból. Csupán egyetlen Grand Orient páholynak engedték meg,
hogy tovább működhessen. A bécsi kongresszust követően London
megkezdte a tizenöt svájci páholyból tizennégynek a fokozatos
átvételét, és integrálta őket az angol nagypáholy rendszerébe.
Ez a folyamat huszonnégy éven keresztül tartott. Csupán a genfi
Grand Orient páholy működhetett tovább, amelyben számos
nemzetközi konfliktus került megvitatásra és megoldásra. 1844
július 22-től 24-ig tartott együttes tanácskozásokon a
tizennégy, angol fennhatóság alá került svájci nagypáholy
létrehozta az Alpina Nagypáholyt Zürichben, abban a svájci
városban, amely az európai és a brit szabadkőműves
pénzoligarchiának a mai napig az egyik legfontosabb pénzügyi
központja.
A
szabadkőműves pénzoligarchia vagyonának a biztonságba
helyezésével az öt Rothschild testvér megszilárdította
szövetségét az Angliában és az európai kontinensen működő
központi bankokkal. Szem előtt tartva apjuknak azt az elvét, hogy
"engedjék meg, hogy én ellenőrizzem egy ország pénzét, az
már nem számít, kik hozzák törvényeit", a monetáris
politika eszközeivel hatékonyan befolyásolták az európai
politikát a 19. század első felében. Ezen időszak alatt többször
is kísérletet tettek egy ellenőrzésük alatt álló magán
központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ez a
próbálkozásuk azonban mindenegyes alkalommal sikertelen maradt.
Mire véget ért az amerikai polgárháború 1864-ben, a Rothschild
dinasztia döntéshozói arra kényszerültek, hogy más bankár
családok segítségével, tehát ügynökök és strómanok
közreműködésével valósítsák meg céljukat: olyan ellenőrzésük
alatt álló központi bank létesítését az Egyesült Államokban,
amely lehetővé teszi az amerikai pénzügyi rendszer magánirányítás
alá vételét. Ezért a Rothschild Ház megállapodott német
versenytársával a Warburg Házzal, amely ennek alapján kidolgozta
az amerikai központi bank létrehozásának a stratégiáját. Ennek
egyik legfontosabb célja az volt, hogy a Rothschild név
mellőzésével valósuljon meg a Rothschild dinasztia célja: egy
ellenőrzésük alatt álló amerikai központi bank létesítése. A
Warburg Ház azonban nemcsak a pénzügyek terén versengett a
Rothschildokkal, de szabadkőművesként is riválisok voltak. A
Warburg testvérek, úgy mint Max, Félix és Paul, Grand Orient
szabadkőművesek voltak. Félix ezen túlmenően a Wall Street egyik
vezető bankárjának Jacob Schiffnek a veje is volt. Schiff, aki
maga is Grand Orient szabadkőműves volt, az amerikai polgárháború
után vándorolt be az Egyesült Államokba. Jacob Schiff, aki
ugyanabban a házban lakott Frankfurtban, ahol a Rothschildok, azért
költözött át Amerikába, hogy részben megvásárolja és átvegye
az irányítását az akkor már tekintélyes Kuhn, Loeb & Co
nevű cégnek. A Rothschild Ház brit részlege ezzel egyidejűleg
pénzelte az ügynökeként tevékenykedő J. P. Morgant, és a
Rockefeller dinasztia megalapítóját John D. Rockefellert is. Félix
Warburg már 1900-ban amerikai állampolgár lett, míg Paul Warburg,
aki főállásban teljes munkaidejét egy amerikai központi bank
létrehozásának szentelte, csak 1911-ben lett amerikai állampolgár.
A Rothschild dinasztia hosszútávú stratégiája 1913 decemberében
hozta meg gyümölcsét, amikor a washingtoni Kongresszus jóváhagyta
a Federal Reserve Act-et. Ez a törvény az amerikai alkotmánnyal
ellentétesen lehetővé teszi, hogy a Kongresszus átadja egy
magánintézménynek a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyam
szabályozás, azaz a monetáris jogkör egészét. A Kongresszus ezt
alkotmányosan csak úgy tehette volna meg, ha előzőleg az
alkotmányban szabályozott módon megváltoztatja az alkotmány
szövegét. Ezt az úgynevezett amendment-eljárást azért nem
folytatta le a pénzügyi oligarchia szolgálatába szegődött
többség, mert igen hosszadalmas, és csaknem bizonyosan
eredménytelen lett volna. Ezért a pénzoligarchia egyszerűbbnek
találta az amerikai közvélemény félrevezetését és a
törvényhozók egy részének a korrumpálását. A Rothschild és a
Warburg dinasztiák által irányított nemzetközi pénzoligarchia
végül is így tudta magánellenőrzése alá vonni az Egyesült
Államok pénzrendszerét, és létrehozni a világ legnagyobb
pénzügyi trösztjét, a Federal Reserve System-et. Ennek a
százszázalékosan magántulajdonban lévő központi banknak nyolc
magánbank a tulajdonosan, amely nyolc bank közül öt a
Rothschild-ház érdekeltségéhez tartozik. A pénzrendszer útján
az európai és a brit szabadkőművesek lehetőséget kaptak az
amerikai politika befolyásolására és saját pénzügyi érdekeik
fokozott érvényesítésére.
A
központi bankok világrendszerének kiépülése
Egy
központi bank elvileg azt a célt is szolgálhatja, hogy
stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított
hitelrendszer révén. Ha az adott ország törvényhozása ellenőrzi
mind a monetáris, mind a fiskális politikát, akkor a központi
bank a közpénzrendszer fenntartását és működtetését is
szolgálhatja, és hatékonyan elősegítheti a fizikai vagy
reálgazdaság optimális működését. Ha azonban egy ilyen
központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami
tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a
pénzoligarchia ellenőrzése alá kerül, akkor egy ilyen központi
bank a magánpénzrendszert tartja fenn, és azt egy szűk elit
magánérdekeinek megfelelően működteti.
Már
1815 őszén, amikor a Bécsi Kongresszus megkezdte tanácskozásait,
a Rothschild dinasztia és kirendeltségei, szabadkőműves bankár
szövetségeseikkel, már létrehozták a magántulajdonban lévő
központi bankok egész rendszerét Európában. Az európai
kontinensen azért volt viszonylag könnyű létrehozni a központi
bankokat, mert a Rothschildoknak és szabadkőműveseknek csak az
abszolút uralkodókkal kellett tárgyalniuk. Másrészt a napóleoni
háborúk arra kényszerítették ezeket az uralkodókat, hogy
felbéreljék az erre vállalkozó Rothschild-házat, hogy helyezze
biztonságba mozgatható értékeiket. Az elhúzódó háborúk miatt
Európa megingott helyzetű uralkodóit egyre több kölcsönt vettek
fel a Rothschild-háztól, amely fokozatosan pénzügyileg erősebbé
és gazdagabbá vált, mint akiknek a szolgálatában állott. A
transznacionális pénzhatalommá vált Rothschild-ház
szolgálataiért cserébe azt kérte ezektől a monarchiáktól, hogy
tegyék lehetővé országaikban központi bankok létrehozását a
pénzellátás stabilizálása érdekében. Meyer Amschel Rothschild
javaslatára rendszerint egy császári vagy királyi rendeletet
bocsátottak ki az adott országban egy magántulajdonban lévő
központi bank engedélyezéséről.
Az
Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan
átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak
a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. A történelem
tanúsága szerint több mint egy évszázadig tartó erőfeszítésre,
továbbá az angol és a francia szabadkőművesség szoros
együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy a Rothschild Ház
megszerezhesse az Egyesült Államok pénzkibocsátása és
pénzrendszere felett az ellenőrzést. A franciák 1815-ös
waterlooi veresége biztosította London számára Párizs
együttműködését. Az együttműködés során kibontakozó
elképzelés az volt, hogy a két szabadkőművesség hálózata
részt vesz egy olyan amerikai polgárháború előkészítésében,
amely lehetővé tenné az Egyesült Államok felosztását, mivel az
így létrejött utódállamok már könnyebben lennének
ellenőrizhetők a pénzoligarchia által. Ez az elképzelés nemcsak
valósággá vált, de e nagyívű stratégia megvalósulása során
három amerikai elnök meggyilkolására is sor került. A sikerhez
számos kulcsfontosságú amerikai törvényhozó lefizetésére és
egy olyan kézben tartott személy elnöki székbe juttatására is
szükség volt, aki késznek bizonyult az amerikai pénzrendszer
privatizálásáról szóló törvény aláírására. A Federal
Reserve Bank létrejöttével a pénzoligarchia képessé vált a
pénzvagyon tulajdonosok vagyonának szinte korlátlan növelésére
az amerikai nemzet rovására.
A
már idézett Carroll Quigley történész professzor, a Georgetown,
a Princeton és a Harvard Egyetem tanára "Tragedy and Hope"
(Tragédia és Remény) című munkájában megállapítja, hogy a
központi bankok nem az adott ország szükségletei és érdekei
szerint működnek, hanem mindenek előtt a nemzetközi bankárok
profitját tartják szem előtt. Ezt írja az említett könyv 62.
oldalán: "Az elmúlt évszázad történelme tanúsítja, hogy
a bankárok által a kormányoknak adott tanácsok következetesen a
bankároknak voltak jók, de gyakran katasztrofálisnak bizonyultak a
kormányok, a vállalkozók, és általában a lakosság számára.
Ezeket a tanácsokat, ha szükséges, ki lehet kényszeríteni az
árfolyamok, az arany áramlása, a leszámítolási arányok és a
gazdasági tevékenység egészének a manipulálásával."/8/
A
központi bankok és a bankrendszernek a hatalma, amely lehetővé
teszi egész nemzetek sorsának a befolyásolását, a világsajtó
vezető témája lett azt követően, hogy a londoni Midland Bank
részvényesei 1924-ben tanácskoztak. A többi londoni bankhoz
hasonlóan a Midland Banknak is van saját szabadkőműves páholya.
Ez a páholy a Holden Lodge No. 2946. A Midland Bank 1924 januárjában
tartott közgyűlésén a szónok a szabadkőművesReginald
McKenna, a Midland Bank igazgatótanácsának elnöke volt,
aki korábban 1915-től 1916-ig Nagy-Britannia pénzügyminiszteri
tisztségét is betöltötte. Idézzük a részvényeseknek tett
kijelentését, amely megvilágítja, hogy milyen pénzügyi
hatalommal rendelkeznek a szabadkőműves bankárok a kormányok
felett az adott országok lakóinak hátrányára: "Attól
tartok, hogy egy átlagember nem veszi szívesen, ha közöljük
vele, hogy a bankoknak módjukban áll és élnek is ezzel a
lehetőséggel, hogy pénzt bocsássanak ki... Akik ellenőrzik a
hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és
tartják kézben népének sorsát."/9/
Az
európai nemzetektől eltérően az Egyesült Államoknak egészen a
20. század kezdetéig sikerült megvédenie magát a
pénzoligarchiától és megakadályozni, hogy kialakítsa az
Egyesült Államokban is saját központi bankját és privatizálja
az ország pénzrendszerét. A londoni központú szabadkőműves
pénzoligarchia először 1791-ben tett kísérletet központi bank
létrehozására az Egyesült Államokban. Ebben az évben az
amerikai törvényhozás 24 évre szóló engedélyt adott a Bank of
the United States-nek (Egyesült Államok Bankja), hogy központi
bankként működjön, és részvényeit eladhassa. Az amerikai
kormány megvásárolta a Bank részvényeinek a 20 százalékát,
míg Mayer Rothschild lett a tulajdonosa a maradék 80 százalék
túlnyomó többségének. 1811-ben, amikor a bank működési
engedélyét meg kellett volna hosszabbítani, ezt a többi
Amerikában működő állami bank megakadályozta és a Bank of the
United States beszüntette működését. Charles Eliott
Norton a Harvard Egyetem történész professzora kimutatta,
hogy az 1812-es angol-amerikai háború nem volt más, mint az angol
szabadkőműves oligarchiának a bosszúja, amiért az Egyesült
Államok kivonta magát az oligarchia által létrehozott
bankrendszerből. Norton szerint a háború csak akkor ért véget,
amikor az amerikai kormány biztosította a londoni oligarchiát,
hogy a központi bank ismét működhet. A nemzetközi bankrendszert
irányító Bank of England élén ekkor Nathan Rothschild
állott./10/
1816-ban
az amerikai kongresszus újabb 20 évre szóló működési engedélyt
bocsátott ki egy második Bank of the United States számára.
1829-ben Andrew Jackson az 1812-es háború egyik hőse lett az
Egyesült Államok elnöke. Választási kampányában mindvégig
támadta egy londoni típusú központi bank felállítását
Amerikában. Jackson maga is szabadkőműves volt, de semmiképpen
nem akarta, hogy az amerikai pénz brit ellenőrzés alá kerüljön.
Figyelmét elkerülte, hogy a brit magánpénz-monopólium és
bankrendszer, valamint az angol szabadkőművesség, egy és ugyanaz.
1833-ban Jackson utasította a pénzügyminisztert, hogy vonja ki a
kormány pénzletéteit a központi bankból, és azokat helyezze el
a tagállamok állami bankjaiban. Ennek az lett az igen
figyelemreméltó következménye, hogy 1835 január 8-ára az
amerikai kormány kifizette az államadósság utolsó részletét
is. Így Andrew Jackson azóta is az egyetlen amerikai elnök, aki
képes volt hazáját megszabadítani a fojtogató államadósságtól.
Amikor 1836-ban az amerikai törvényhozás, amelyben akkor is ott
voltak a londoni szabadkőműves pénzoligarchia lefizetett ügynökei,
ismételten megújította a központi bank működési engedélyét,
Jackson megvétózta azt. Az amerikai elnök nyíltan azzal vádolta
a központi bankot, hogy beleavatkozik a politikába, mégpedig úgy,
hogy igen kedvező feltételekkel nagyösszegű kölcsönöket nyújt
a törvényhozás számos tagjának azért, hogy befolyásolja
döntésüket. Jackson szerint ez egyenlő a kormány ellenőrzésére
tett kísérlettel. Az elnöki vétó érvényben maradt és ezzel a
népszerű tettével Jackson-nak sikerült újraválasztatnia magát.
A következő amerikai elnök William Henry
Harrison szabadkőműves-ellenes programmal került
megválasztásra. 1841. március 4-én lépett hivatalba és egy
hónappal később homályos körülmények között meghalt. Utána
alelnöke, John Tyler, került az elnöki székbe, egy szabadkőműves
fia, aki azonban maga nem tartozott a testvériséghez. Az Egyesült
Államok történetében ez volt az első eset, amikor egy alelnök
ily módon lesz elnök. Harrison halálát először heveny
bélfertőzésnek tulajdonították, majd később felváltva
tüdőgyulladásnak, illetve "epés mellhártya-gyulladásnak"
("bilious pleurisy"). A történelemkönyvek ma már csak
azt írják, hogy Harrison tüdőgyulladásban halt meg. A Harvard
Egyetemen szabadkőműves professzoroktól tanuló Frederick May, aki
maga is tagja volt a rendnek, egyike volt azon orvosoknak, akik
elintézték, hogy boncolásra ne kerüljön sor, és beható
vizsgálat nélkül temessék el az 1812-es háború robusztus erejű
hősét. Harrison halálát követően az amerikai törvényhozás,
pontosabban a Kongresszus számos pénzéhes tagja keresztül vitte,
hogy helyreállítsák a Bank of United States működését. Ezeket
a törvényhozókat kezessé tette az a körülmény, hogy három
olyan választási kampányon is keresztül kellett menniük, amelyet
a bankárok nem pénzeltek. Tyler elnök követve elődjének
Harrison-nak a kívánságát, megvétózta a Kongresszus által
hozott törvényt. Ezt a vétót is jóváhagyta a Kongresszus
minősített többsége. A londoni pénzoligarchia természetesen
dühös volt, de nem engedhetett meg magának egy második háborút
Amerikával, mivel éppen ekkor már érlelődőben volt az első
ópium háború Kínával.
Terv
Amerika kettéosztására
Nathan
Rothschild 1836-ban - viszonylag fiatalon - 59 éves korában
váratlanul elhunyt. A pénzoligarchia uralkodói jogara azonban nem
Nathan 28 éves fiának Lionel-nek a kezébe került, hanem Nathan
franciaországi testvére James, a párizsi központi bank feje lett
az utóda. Amikor az amerikai Kongresszus érvényben tartotta Tyler
elnök vétóját, a szabadkőműves Henry Palmerston brit
külügyminiszter Párizshoz fordult segítségért. Palmerston a
kormány tagjaként keményen dolgozott az angol szabadkőműves
kábítószer lobby érdekében, és James
Rothschild tudomására hozta: kész együttműködni a
francia szabadkőművességgel, hogy az amerikai pénzrendszer
feletti ellenőrzést csellel szerezzék meg. James Rothschild
haladéktalanul javaslatot terjesztett elő a francia
szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához emlékeztetve annak
pénzember tagjait, hogy milyen könnyedén tudták megnövelni
vagyonukat a napóleoni háborúk idején. Miközben Európa és
Nagy-Britannia számos részéről érkező vezető szabadkőművesek
számára hat szabadkőműves fesztivált rendeztek Párizsban 1841
és 1845 között, a francia szabadkőművesség ugyancsak hat
Legfelsőbb Tanácsi megbeszélést tartott. Ezeken megvitatták
Amerika felosztásának lehetséges módozatait. Az itt először
formát öltő terv került kivitelezésére az amerikai polgárháború
kirobbantásával.
Az
angol szabadkőművességnek szüksége volt az amerikai
szabadkőművesek támogatására azért, hogy végre tudják hajtani
tervüket Amerika pénzügyi gazdasági ellenőrzésének a
megszerzésére. Ehhez azok az amerikai szabadkőművesek nyújthattak
segítséget, akik politikai és ezoterikus-fiktív hatalom
megszerzése érdekében készek voltak az amerikai nemzet érdekeinek
az elárulására. A pénzoligarchia választása Caleb
Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos
más szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az
olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe
Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand
Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a
színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia - - kialakult
módszerei szerint - mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi
célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan
alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak
számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is
létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán
képzelődik és teljesen alaptalan "összeesküvési
elméleteket" állít fel. A titkolódzás ugyanis a
pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható
titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával,
beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal
való elfedésével tudja biztosítani. A pénzoligarchia a 19.
század közepére már nem látott más lehetőséget az amerikai
pénzrendszer kisajátítására, mint az Egyesült Államok
felosztását. Ezt az igazi célját forradalmi mozgalom
beindításával kellett álcázni. A színlelő program
előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú
szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a szuverén
nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű
szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta. A déli
lázadókat a londoni szabadkőműves bankárok finanszírozták. Az
Uniót védelmező északiakat pedig a párizsi szabadkőműves
bankárok. Az egyik csoport élén a londoni Rothschildok, a másik
élén a párizsi Rothschildok álltak.
Giuseppe
Mazzini a pénzoligarchia megbízásából 1851-ben kezdte
meg a polgárháború előkészítését az észak-amerikai Egyesült
Államokban. Első lépésként elhatározta olyan forradalmi
csoportok létrehozását az országban, amelyek a rabszolgaság
felszámolását helyezik a politikai közélet vitáinak a
középpontjába. Mazzini legközelebbi munkatársát Adriano Lemmit
(élt 1822-től 1896-ig) és az ekkor emigrációban élő nagy
magyar politikust, Kossuth Lajost (élt 1802-től 1894-ig) bízta meg
azzal, hogy szervezzék meg az Egyesült Államokban a "Young
America" ("Fiatal Amerika") páholyokat. A
pénzoligarchia valódi programját álcázó és céljait elfedő
eme színlelő program koordináló központja a Cincinnati Lodge
(páholy) No. 133 volt. Lemmi még 1851-ben visszatért Londonba,
miközben Kossuth Lajos továbbra is az Egyesült Államokban maradt.
Amint azt a történelemből tudjuk, Kossuth egy nagyszabású
körutazás keretében számos szabadkőműves páholyt meglátogatott
és segítséget nyújtott az amerikai szabadkőműves hierarchiának
ahhoz, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat
a forradalmi mozgalomban való részvételre. A szabadkőműves
dokumentumok tanúsága szerint Kossuth beszédet mondott az
indianapolisi Center Lodge (páholy) No. 23-ban, majd látogatást
tett a St. John's Lodge No. 1-ben, és 1852. május 10-én a Grand
Lodge of Massachusetts-ben.
1852
választási év volt az Egyesült Államokban. A demokratapárti
jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre
pályázók nem tudtak egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében.
Végül Franklin Pierce-t választották, mint kompromisszumos
jelöltet, mert ellenezte az amerikai társadalmat megosztó
erőteljes rabszolgaellenes agitációt. Kossuth, aki vendégként
tartózkodott az Egyesült Államokban, felvette a kapcsolatot
Franklin Pierce-szel és felajánlotta neki a "Young America"
(Fiatal Amerika) mozgalom propaganda-szolgálatait. Az elnökjelölt
Pierce legfőbb kampány-jelszava a megosztottság felszámolása, és
az amerikai társadalom egységének a helyreállítása volt.
Kossuth az elnökjelölt által szorgalmazott társadalmi egység
melletti kiállásért azt kérte cserébe, hogy Pierce elnökként
helyezze fontos politikai pozíciókba az általa megjelölt
személyeket. Franklin Pierce, aki nem volt
szabadkőműves, nem volt tisztában azzal, hogy a "Young
America" mozgalom a szabadkőművesség irányítása alatt áll,
és tagjait arra készítették fel, hogy az elnökválasztást
követően fokozzák az amerikai társadalmat végletekig megoszló
vitát a rabszolgaság kérdésében. Pierce ugyancsak nem volt
tisztában azzal, hogy a Kossuth által átadott listán szereplők
egyrészt szabadkőművesek, másrészt olyan szabadkőműves
operatív személyek, akiknek megbízatása az Észak és a Dél
közötti ellentét végsőkig való kiélezése, végül
polgárháború kirobbantása. Azért, hogy ezt a feladatot
hatékonyan végrehajtsák, szükséges volt, hogy Pierce
kulcspozícióba helyezze őket. Pierce annyira elnök akart lenni,
hogy elfogadta Kossuth ajánlatát. Giuseppe Mazzini maga is
megerősíti, hogy Pierce hajlandó volt elfogadni Kossuth
segítségét, valamint a szabadkőműves operatív személyek
hálózatának a támogatását. Ezt írja Mazzini a naplójában:
"Kossuth és én együttműködünk azokkal a német származású
személyekkel (Young America) az Egyesült Államokban, az ő
(Pierce) megválasztása érdekében olyan meghatározott feltételek
között, amelyeket ő elfogadott. Ezekből a feltételekből már
annyit teljesített, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többit is
teljesítse."/11/
Pierce
megválasztása 1953-ban az Egyesült Államok 14. elnökévé, egy
új forradalmi mozgalom beindítását is jelentette Amerikában.
Pierce koalíciós elnökként mind déli ültetvényeseket, mind
északi üzletembereket kinevezett kormány tagjává. Mazzini
megjegyezte naplójában: "Csaknem valamennyi kinevezése olyan,
amilyenre vágytunk."
Kossuth
csak eszköz volt
Kossuth
Lajos az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc
vezetőjeként a pénzügyi szuverenitás nemzeti kézben tartásának
a politikáját követte és a végsőkig ellenállt az Osztrák
Nemzeti Banknak, - amely a Rothschild dinasztia bécsi ágának a
magántulajdonában volt, - hogy pénzkibocsátási és hitelezési
monopóliumát, és vele együtt kamatszedő magánpénzrendszerét
Magyarországra is kiterjessze. Ez az országot már akkor
adósságfüggésbe, és véget nem érően kamatjáradék fizetésére
kényszerítette volna. Kossuth igaz magyar hazafiként keményen
ellenállt ennek a törekvésnek, és az önálló magyar pénz
kibocsátását választotta. A Kossuth-bankó rendkívül sikeresnek
bizonyult, és döntően hozzájárult a szabadságharc sikereihez.
Kossuth
a magyar forradalom és szabadságharc idején nem volt
szabadkőműves. De mind az angolszász, mind a francia vezetésű
szabadkőművesség rokonszenvezett személyével és politikájával,
mivel a katolikus egyház egyik legfőbb támaszának számító
Habsburg dinasztia ellen harcolt. A szabadkőművesség nem ismeri el
Jézus isteni eredetét, tehát a keresztény vallás legalapvetőbb
kérdésében eltérő az álláspontja. De ellensége a katolikus
egyháznak a szabadkőművesség elődjének számító Templomos
Lovagrend pápai felszámolása és vezetőinek kivégzése miatt is.
A szabadkőművesek célja egy szekuláris világállam létrehozása,
amelyben az uralkodó dinasztiáknak és a születési
arisztokráciának át kell adniuk a főhatalmat a szabadkőműves
pénzoligarchiának és az általa kiválasztott politikai
vezetőrétegnek. A fiktív pénzdemokráciának ez a gondosan
kiválasztott elitje aztán demokratikus technikákkal biztosítja a
szabadkőműves pénzarisztokrácia autokratikus uralmát. A
katolikus és a dinasztikus Habsburg birodalomnak tehát el kellett
tűnnie, mivel két okból is útjában állott a szabadkőműves
pénzoligarchia stratégiai célkitűzéseinek.
Miután
csatlakozott az emigrációban a szabadkőművességhez, Kossuth
tudta, hogy az osztrák birodalom halálra van ítélve, mert a
nemzetközi szabadkőművesség meg akar szabadulni tőle. 1867.
márciusában, a "Negyvenkilencz" c. lap hasábjain így ír
erről a problémáról:
"...az
osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert
belerőnket megoszlatja, természetese barátainkat, sőt
polgártársaink egy részét is, ellenségeinkké teszi; isolál
(elszigetel) a világtól, elkülönít azoknak az érdekeitől,
kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem
hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a
máglya, melyen az osztrák sas megégetik, - égve magunk is."
"...Mi
nem, mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek
fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó,
hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról."
"Ha
pedig (Ausztria) legyőzetik, sikertelen kísérlete a birodalmat
szét fogja bomlasztani úgy, hogy a szerte omló romok súlya
Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint
önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell: hanem
mint préda, mellyel a győztesek rendelkezendnek."
"A
világ az országgyűlés után ítél; 's azt hiszi, hogy a magyar
nemzet testestől lelkestől szerelmes az osztrák uralomba, 's mert
ezt hiszi, mint osztrák-barát fog nemzetünk számba vétetni, a
legközelebbi európai válságnál 's így vétetvén számba
belelöketik a sírba, melyet a történelem az osztrák dynastia
számára ásott."/12/
Kossuth
1868. szeptember 12-én ezt írja Vukovics Sebőnek, aki 1849-ben
igazságügyi miniszter volt:
"Az
idők elmúltak édes Barátom midőn a dynastiák közössége a nép
érdekek közösségének a hiányát pótolhatná. Austria elvész,
a legelső crisisnél elvész; s Magyarország oly helyzetet
teremtett magának, hogy vele együtt fog elveszni. Ha Magyarország
önmagához hű marad, hivatva volt volna e felbomlás alkalmával,
egy új alakulás támpontját képezni; - de így lovagjává
szegődvén egy veszett ügynek, ezt lehetetlenné tette; a bomlasztó
elemeket magától el, s oly irányba erőszakolta, mely mellett
Ausztria kikerülhetetlen bukása Magyarországot is magával fogja
rántani, ha a véletlen nem menti."/13/
A
véletlen nem mentette meg Trianontól Magyarországot. Fejtő
Ferenc a "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c.
munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetkőzi
szabadkőművességnek sorsdöntő szerepe volt az első világháború
ideológiai háborúvá történő átalakításában, valamint
nemzetközi jogi elveket felrúgó versaillesi és trianoni
diktátumok kikényszerítésében./14/
Kossuth
csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas
fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves
pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú
szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az
Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán
színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt
szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar
politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a
nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és
számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy
megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes
emberek, mint látható világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és
tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak
időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.
Az
amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei
Pierce elnök
elsőként Caleb Cushing-ot (élt 1800-tól 1879-ig)
nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé.
Cushing nemcsak a szabadkőművesség északi illetékességű
hálózata révén állt kapcsolatban az angol szabadkőművességgel,
hanem a brit ópium kereskedelem révén is, mivel apja gazdag
hajótulajdonos volt, unokatestvére, John Perkins Cushing, pedig
résztvett a Kínával folytatott - jogellenesnek tekinthető - ópium
kereskedelemben.
Caleb
Cushing, aki a Newburyport-i St. John's Lodge (páholy) tagja volt,
számos írásában támadta a rabszolgaságot. Az Egyesült Államok
igazságügyi minisztereként ő volt a polgárháború legfőbb
előkészítője. Első szabadkőműves megbízatása az volt,
hogy George Peabody brit szabadkőműves bankártól
(aki a londoni Rothschild-ház amerikai megbízottja volt) pénzt
juttasson el a "Young America" tagjaihoz, akik az
elnökválasztást követően egyre hangosabban követelték az
Egyesült Államok felosztását. Az Angliában óriási
bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta
szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től
1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat.
Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás
irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült
Államokba. Itt Northern Securities néven működött
tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan
is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni
fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan
1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan
pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait
Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George
Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a
tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a
szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai
szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.
Így
pl. 1854. február 24-én Sanders a következő nagytekintélyű
szabadkőműveseket látta vendégül otthonában: Giuseppe
Mazzinit az olasz karbonárik főnökét, aki - több kutató
állítása szerint - Adam Weishaupt halálát követően az
Illuminátus Rend vezetője is lett. A vendégek között
volt Giuseppe Garibaldi olasz tábornok, valamint a
levert magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos,
továbbá Arnold Ruge, aki Marx Károllyal együtt a
szerkesztője volt a Junges Deutschland nevű forradalmi magazinnak.
Ott volt még Felice Orsine, Mazzini egyik terrorista
ügynöke, valamint az oroszAlexander Herzen, aki az
anarchista Mihail Bakunyint, az orosz anarchisták későbbi vezérét
szervezte be Mazzininak a "Fiatal Oroszország" mozgalmába.
Jelen volt még ugyanezen a találkozón az Egyesült Államok akkori
londoni nagykövete, a szabadkőműves James Buchanan,
akit a pénzoligarchia már ekkor kiválasztott az Egyesült Államok
következő elnökévé. A történészek eddig nem tudták
bizonyítékokkal alátámasztani, hogy mi volt ennek a találkozónak
az igazi természete, célja, és milyen témák kerültek itt
megvitatásra. A kérdés kutatói a mai napig csak az utóbb
bekövetkezett eseményekről próbálnak a tanácskozás témájára
visszakövetkeztetni. Az egyik központi kérdés - nagy
valószínűséggel - a hamarosan kirobbanó amerikai polgárháború
lehetett.
Ezt
az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy
közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az
előkészítésében. Sanders maga hírszerző
hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború
ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba
keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln
elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat
elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra
vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény
viszont, hogy a "Young America" mozgalom rabszolgaság
ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb
Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a
polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody
pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak.
Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú
szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit
ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a
szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia
szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak
irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert
Pike-ot választották ki.
Pike
az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja,
amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts
állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá,
hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését,
üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little
Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina
államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a
4-től a 32. fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert
Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik
legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően
Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New
Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a
skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli
Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere.
Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség
fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta
riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát
a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt
1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította.
Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a
brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas
szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai,
akkor közölte velük: "Az Egyesült Államok nagy páholyainak
az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és
óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén
ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá."/15/ Noha a déli
illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi
brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra,
hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is
tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás
"Eastern Establishment"-nek, "Keleti Hálózatnak"
nevezni.
1854-ben
Gourgas segítette a szabadkőműves Killian Van Rensselaer-t
Cincinnati-ban létrehozni a "Knights of the Golden Circle"
(az "Aranykör Lovagjai") című szabadkőműves
frontszervezetet. A "Knights of the Golden Circle"
megalakulása után nyomban beolvasztotta magába a "Young
America" tagjait, és ez vált a későbbiekben a szakadár déli
konföderáció hadseregének az elődszervezetévé. A Golden Circle
lovagjai az amerikai Ohio, Indiana és Illinois államokon keresztül
haladtak, majd pedig a Mississippi folyó mentén elérték a
Mexikói-öblöt déli irányban, keleti irányban pedig Maryland és
Virginia államot. Délre és keletre nyomulásuk során "váraknak"
nevezett rezidenciákat hoztak létre, és folyamatosan toborozták
az önkénteseket. Így pl. a szabadkőműves John
Quitman Jacksonban nyitott egy ilyen várnak nevezett
kirendeltséget Mississippi államban. Albert Pike pedig New
Orleansban. Ez az a város, amelyen keresztül aztán Guiseppe
Mazzininak a maffiája behatol az Egyesült Államokba a
polgárháborút követő időszakban. (A mafia mozaikszó a
következő olasz kifejezésből
származik: Mazzini autorizza furti, incendi
e attentati, magyarul: Mazzini feljogosít a
rablásra, gyújtogatásra és a merényletre.)
Az
egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a "Knights
of the Golden Circle" tagjai sorába, a szabadkőműves P.T.
Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai
akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a
szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A
történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják
a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd
ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még
jóval a Fort Sumter-i támadást megelőzően Caleb
Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan
messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti
Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében
fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani
egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt
kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges
szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult
a "Kansas-Nebraska Act". Ez a törvény,
amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás,
előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási
egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i
területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon
megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény
elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és
elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok
által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a
rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér
abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot,
hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James
Brown, irányításával.
Mivel
James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a
pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy
felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok
soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of
Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben
az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol
később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor
szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült
Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek
ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy
kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy
a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem
fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke.
James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott
Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején.
Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob
Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután
megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a
polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.
1857
januárjában a szabadkőműves James Buchanan-t választották
Franklin Pierce utódjául az elnöki pozícióba. John A.
Quitman, a Mississippi állami szabadkőművesség atyja, - a
déli szecesszionisták vezére - képviselte államát az amerikai
képviselőházban. Quitman volt kijelölve a skót rítusú
szabadkőművesség déli hálózatának a nagymesteri tisztségére.
Mivel 1858 nyarán mérgezés következtében hirtelen meghalt,
közeli barátja Albert Pike - akinek Cushing volt a mentora, - vette
át a déli szabadkőművesség vezetését. Ezzel Albert Pike került
a déli szecesszionisták vezéri tisztségébe.
A
déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia
Miután Buchanan lett
az Egyesült Államok elnöke, azokat nevezte ki a kormányzati
kulcspozíciókba, akikről bizonyos volt, hogy beindítják a Dél
lázadását. Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a
szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból, aki
később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe.
Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli
szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860
márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól,
aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt
azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely
megszervezte a konföderációt.
Buchanan
elnök a hadügyminiszteri tisztséget a szabadkőműves John
B. Floyd-nak adta, aki a Virginia-i Richmond páholyának volt a
tagja. Két héttel az 1860-as elnökválasztást megelőzően, Floyd
aláírt egy szerződést a Dél Carolina állam
kormányzójával William Gist-tel, és eladott neki
tízezer amerikai puskát Dél Carolina állam részére. 1861
januárjában Floyd ellen vádat emeltek a fővárosban, Washington
D. C.-ben, mert hadügyminiszterként fegyvereket juttatott a
szecesszionista vezetőknek. Floyd azonnali tárgyalást követelt,
mert jól tudta, hogy a képviselőház illetékes bizottsága, amely
szabadkőművesekből állt, fel fogja menteni. Ez így is történt.
Még ugyanebben az évben Floyd a konföderációs hadsereg
dandártábornoka lett. Buchanan alelnöke pedig a Kentucky állambeli
szabadkőműves John C. Breckingridge lett.
Breckingridge részt vett a demokrata párt Charsleston-ban tartott
elnökjelölő gyűlésén a déli szabadkőművesség központjában.
Ezt az elnökjelölő gyűlést az északi szabadkőművesség
képviselője Caleb Cushing vezette. Az ő irányítása alatt a
mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a
konvencióról és megalakították a saját külön
jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották
meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották
elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során
1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves
rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól. Ezzel egyidejűleg zajló
elnökjelölő konvencióján a republikánus párt Abraham Lincoln-t
választotta elnökjelöltnek. Lincoln, aki nem volt szabadkőműves,
megnyerte a választást. Breckingridge pedig Kentucky állam
szenátora lett. A polgárháború kezdetén Breckingridge
erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban.
Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért
a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs
államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson
Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki
kormányában.
Ebből
a talán túl részletesnek is tűnő áttekintésből kiviláglik,
hogy Albert Pike Lincoln elnökké választását
követően azonnal hozzálátott az elszakadási folyamat
beindításához. 1860. december 20-án, pl. Dél Karolina állam a
déli szabadkőművesség központja volt. Ez volt az első tagállam,
amelyik deklarálta a kilépését az Unióból. Ugyanezen a napon
Mississippi állam, amelynek szecesszionista szervezetét John
A. Quitman skót rítusú szabadkőműves hozta létre,
követte Dél Karolina példáját. Még ugyanezen a napon a
szabadkőműves James Floyd - még Buchanan elnök
hadügyminisztereként - intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113
nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a
Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a
texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy
ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista
lázadók.
1860.
december 22-én Florida állam is csatlakozott az elszakadó
államokhoz, az akciót David Lavy Yulee szenátor
irányította a Gainesville-i szabadkőműves páholy tagja. Alabama
következő a sorban, majd őt követi Georgia. Ez utóbbi tagállam
elszakadását Howell Cobb - Buchanan elnök
pénzügyminisztere - és Robert Toombs irányította.
Toombs hamarosan a konföderáció első külügyminisztere lesz.
Mindketten szabadkőművesek voltak, és polgárháborút követően
mindketten megkapták a tiszteletbeli 33-as fokozatot. Lousiana 1861.
január 7-én lépett ki az Unióból, ugyancsak két
szabadkőműves: John Slidell és Pierre
Soule irányításával. Soule is megkapta a polgárháború
után a 33. fokozatot. Sam Houston, Texas szabadkőműves
kormányzója, a felfegyverzett Golden Circle lovagok ezrei által
támogatva 1861. februárjában deklarálta elszakadását az
Uniótól. 1861. április 12-én a szabadkőműves P.T. Beauregard
tábornok - a Golden Circle Lovagok tagja, parancsot kapott, hogy
támadja meg a Dél Karolina államban fekvő Fort Sumter erődöt.
Ezzel megkezdődött a polgárháború. Anton
Chaitkin "Treason in America" ("Árulás
Amerikában") című, 1984-ben New Yorkban megjelent könyvében
megállapítja: amikor Lincoln váratlanul elrendelte az országos
mozgósítást, hogy leverje a lázadást, akkor a Golden Circle
lovagjai fegyveres akciókat hajtottak végre északon, és
hírszerzési tevékenységet folytattak a hasonló
csoportosulásokkal, amelyek azonban különböző neveket viseltek.
Igazi nevét, hogy "ősi és elfogadott skót rítusú
szabadkőművesség", egyik sem viselte./16/
Összesen
tizenegy déli tagállam vált ki az Egyesült Államokból, a
konföderáció zászlaján mégis tizenhárom csillag volt, mivel a
tizenhármas szám szent szabadkőműves szám. (New York városának
a felhőkarcolóiban ma sem található 13. emelet!) Ez a szent szám
jelezte a beavatottaknak, hogy a déli államok kiválása az Unióból
a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatához tartozó
templomos lovagok által kezdeményezett akció volt. Lincoln elnököt
1861. március 4-én iktatták be hivatalába, kormányának tagjai
közé bevette a szabadkőműves Edwin Stantont, elődjének,
Buchanan elnöknek az igazságügyi miniszterét. Edwin Stanton
hadügyminiszterré való kinevezése sorsdöntő hibának bizonyult.
Amikor Lincoln Washingtonba utazott, hogy átvegye az elnökséget,
Winfield Scott tábornoknak sikerült elhárítania a szabadkőműves
Golden Circle lovagjainak az első merényletét Lincoln élete
ellen. A második merénylet sikerült és kioltotta az elnök
életét. Edwin Stanton bűnrészességére is fény derült a
merényletet követő bűnügyi nyomozás során.
A
szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai
Miután
a polgárháború kitört, azok a brit szabadkőműves érdekeltségek,
amelyek finanszírozták a déli szakadárok lázadását,
felajánlották Lincolnak is ugyanezt a segítséget, ha engedélyezi
számukra egy központi bank felállítását. Lincoln, aki
ügyvédként átlátott az összefüggéseken, ezt az ajánlatot
visszautasította, mert felismerte, hogy ha elfogadja, akkor az
Egyesült Államokban bevezetésre kerül a magánkibocsátású
fedezetlen pénz, amelynek a használatáért az azt kibocsátó
magánbankoknak kamatot kell fizetni. Lincoln úgy gondolta, hogy az
Egyesült Államok maga is ki tudja bocsátani a saját maga
papírpénzét kamatmentesen és adósságmentesen és ennek
megfelelően 1862. februárjában az amerikaiak kézbe vehették a
Lincoln által kibocsátott zöld színű dollárt, a "Greenback"-et.
Anglia
és Franciaország - arra számítva, hogy Lincoln elutasítja egy
magán központi bank engedélyezését - úgy vonultatta fel
haderejét, hogy nyomást gyakorolhasson a Lincoln kormányra egy
olyan amerikai központi bank létrehozása érdekében, amely az
európai és a brit szabadkőműves bankárok közös ellenőrzése
alatt állna. 1861. november 8-án a londoni kormány 8000 főnyi
csapatkontingenst küldött Kanadába. Ezzel egyidejűleg pedig
francia katonák szálltak partra Mexikóban. A francia intervenciós
csapatok arra kényszerítették a mexikóiakat, hogy császárrá
válasszák Ferenc József osztrák császár Maximilián nevű
testvérét, azaz a Habsburg uralkodóház egyik tagját. Maximilián
egyszerre volt szabadkőműves és katolikus, de a
szabadkőművességhez sokkal szorosabb szálak fűzték, mint
katolikus vallásához. Maximilián természetesen minden
rendelkezésére álló eszközzel elősegítette, hogy a franciák
Mexikó területéről kiindulva avatkozhassanak be az Egyesült
Államok ellen folyó akcióba. Lincoln elnök tisztában volt azzal,
hogy a londoni és a párizsi kormánynak ezt a manőverét az
európai kontinens és a brit bankárok támogatják és céljuk
rákényszeríteni az Egyesült Államokra egy irányításuk alatt
álló központi bankot. A bekerítéstől félő amerikai elnök
ekkor kényszerűségből II. Sándor orosz cárhoz fordult
segítségért. Oroszország ebben az időben már nagy
haditengerészeti erővel rendelkezett és a cár ígéretet tett a
szorongatott helyzetbe került Lincolnak - még a háború kezdetén
-, hogy segítséget fog nyújtani neki. II. Sándor parancsot adott
az orosz birodalmi haditengerészetnek, hogy hajózzon át a keleti
parti New York és a nyugati parti San Francisco kikötőjébe. Az
orosz hadihajók 1863. szeptemberében érkeztek meg a két nagy
amerikai kikötőbe.
A
cár természetesen nem ingyen segített a washingtoni kormánynak. A
polgárháborút követően II. Sándor egy 7,2 millió dollárról
szóló számlát küldött az amerikai kormánynak, amelynek azonban
nem volt felhatalmazása a számla kiegyenlítésére, mivel az
Egyesült Államok törvényhozása a Kongresszus soha nem hagyta
jóvá az orosz hadiflotta felbérelését. Lincoln külügyminisztere,
William H. Seward, egy közismerten szabadkőműves-ellenes
politikus, aki anti-maszon programmal pályázott szenátori
tisztségre, úgy oldotta meg ezt a jogi problémát, hogy egy abban
az időben teljesen értéktelennek számított földterület -
Alaszka - adásvételi szerződésébe csomagolva egyenlítette ki az
orosz kormány számláját. Ez a tranzakció úgy ismert, mint a
"Seward's Folly" (a "Seward ostobaság"). A
természeti kincsekben és ásványi anyagokban dúsgazdag Alaszka
így vált 1867-ben az Egyesült Államok legújabb területévé.
Lincoln,
aki élet-halál küzdelmet vívott a nemzetközi pénzoligarchiával,
és a szolgálatában álló brit és francia kormánnyal, az orosz
csapatokkal a háta mögött győztesen került ki a küzdelemből.
Anglia és Franciaország nem óhajtott háborút viselni ekkor
Oroszországgal, az amerikai polgárháború kimenetele érdekében.
London visszavonta csapatait Kanadából, Párizs pedig Mexikóból.
A szabadkőműves pénzoligarchia azonban nem adta fel a küzdelmet
és újabb akciókat készített elő. 1862. júliusában a
pénzoligarchia City of London-i központjából a vezető bankárok
levelet küldtek az Egyesült Államok vezető pénzembereinek és
bankárainak, amelyben kifejtik, hogy a Lincoln által kibocsátott
pénz, a greenback, ki fogja szorítani az amerikai szabadkőműves
bankárokat a pénzügyi szférából, hacsak nem cselekednek gyorsan
és határozottan ennek megakadályozása érdekében. A City of
London pénzoligarchiái azt tanácsolták amerikai társaiknak, hogy
kényszerítsék az amerikai törvényhozást, a Kongresszust, amely
az amerikai alkotmány rendelkezései szerint egyedül jogosult a
pénzkibocsátásra, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket, azaz
kamatozó állami adósleveleket, amelyeket aztán a magántulajdonú
bankok megszerezhetnének, és ellenőrzésük alatt tarthatnának. A
londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez
olvasható: "Az államkötvények kibocsátása meg fogja
akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt
hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani,
hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az
államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok
hitelműveleteit is."/17/ A City of Londonból érkező
instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai
vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P.
Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó
ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni
szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel
és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni
ezt a rendkívül fontos kérdést.
Még
Lincoln elnök sem volt képes megfékezni az így mozgásba hozott
Kongresszust, noha bebizonyította, hogy nemcsak átlátja a pénzügyi
összefüggéseket, hanem képes megakadályozni az európai
szabadkőműves bankárok központi bank felállítására vonatkozó
akcióit is. 1863. február 25-én a Kongresszus elfogadta a National
Banking Act-et (Nemzeti Banki Törvényt), amely létrehozta az
Egyesült Államok szövetségi szinten engedélyezett nemzeti
bankját. Ennek az új banknak joga volt U. S. Bank Note-okat, azaz
olyan bankjegyeket kibocsátani, amelyek valójában magánbankárok
által kibocsátott pénzt képeztek, amelyet ezek a magánbankárok
kamat ellenében kikölcsönözhettek a kormánynak. Ennek a pénznek
nem volt arany vagy más nemesfém fedezete, hanem olyan
államadósságot jelentett, amelynek fedezete az állam által
beszedett adó. Ezt a törvényjavaslatot Salmon P. Chase hajszolta
keresztül az amerikai törvényhozáson. Évekkel később a brit
szabadkőművesség posztumusz úgy hálálta meg szolgálatait, hogy
róla nevezte el a Wall Street egyik legnagyobb bankját, a Chase
Bankot, amely később Chase Manhattan Bank-ként vált közismertté,
és amelynek tulajdonosa és elnöke évtizedeken át David
Rockefeller volt.
Az
említett törvény elfogadását követően Lincoln újból
figyelmeztette Amerika népét arra a veszélyre, amit a pénzhatalom
és a kezében lévő központi bank jelent. Néhány hónappal
később a City of Londonban működő Rothschild bank levelet írt
New York vezető bankáraihoz és pénzembereihez. Ebben kifejeződik,
hogy a szabadkőműves bankárelit hogyan vélekedik valójában az
emberek érdekeiről:
"Azok
a kevesek, akik megértik ezt a rendszert (a kamatozó
magánkibocsátású fedezetlen papírpénz rendszerét D. J.) vagy
annyira érdekeltek lesznek a hasznában, és függenek majd a
kegyeitől, hogy az ő részükről nem várható ellenállás; a
lakosság nagy része viszont szellemileg nem képes felfogni, hogy a
pénztőkések mekkora előnyöket húznak ebből a rendszerből,
panasz nélkül viseli majd terheit, és talán még csak nem is
sejti, hogy ez a pénzrendszer mennyire hátrányos az érdekeire."
/18/
Lincoln
tehát nemcsak értette, hogy mi húzódik meg a szabadkőműves
bankárok annyira óhajtott központi bankja mögött, hanem megtett
minden tőle telhetőt, hogy megvédje az amerikai társadalmat ettől
az élősködő rétegtől és magánkézben lévő
pénzmonopóliumától. Lincolnhoz hasonlóan több nagy amerikai
személyiség is megértette és hangoztatta, hogy milyen nagy
szükség van egy kamat- és adósságmentes gazdasági közvetítő
eszközre, vagyis az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló
közpénzrendszerre. Közéjük tartozott Benjamin Franklin, Thomas
Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford
és az idősebb Charles Lindbergh. A felsoroltak valamennyien
tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy fontossággal bír egy
nemzet jóléte szempontjából, ha kizárólag a szuverén kormány
és állam rendelkezik a monetáris felségjogokkal. Ami azonban
Lincolnt még közülük is kiemeli, az az, hogy ő ténylegesen is
igénybe vette a szuverén kormány alkotmányos jogát arra, hogy
pénzt bocsásson ki és hozzon forgalomba gazdasági közvetítő
közegként. Az amerikai törvényhozás által kibocsátott és a
kormányzat által forgalomba hozott pénz nem növelte az állam
eladósodását.
A
76. Kongresszus 23. számú szenátusi dokumentumaiban találhatóak
Lincolnak a következő megállapításai:
"Az
államnak kell létrehoznia, kibocsátania és forgalomba hoznia a
kormányzat költségvetési igényének és a fogyasztók vásárló
erejének a kielégítéséhez szükséges valamennyi pénzt és
hitelt. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a
kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb
alkotási lehetősége. Az egységes közvetítő közeg iránti
igényt ezeknek az alapelveknek az elfogadásával lehet kielégíteni.
Ezáltal hatalmas kamatösszegeket lehet megtakarítani az adófizetők
számára. Ily módon a gyakorlati kormányzás feladatává válik a
közüzemi vállalatok és költségvetési intézmények
finanszírozása. A pénz így uralmi eszközből az emberiség
szolgájává válik."/19/
Thomas
Jefferson, aki 1801-től 1809-ig volt az Egyesült Államok elnöke,
így vélekedett a pénzoligarchia által minden eszközzel
szorgalmazott magántulajdonú központi bankról és a
magánpénzkibocsátásról:
"Polgáraink
szeme nincs eléggé nyitva ahhoz, hogy lássák bajaink igazi okát.
Ezt szinte mindenben keresik, kivéve a bajok igazi okozójánál, a
bankrendszernél nem. Ez a rendszer bizonyos formában hasznos is
lehetne, de ma már visszaélésekhez vezetett, mivel
összeegyeztethetetlen a közösség biztonságával és jólétével.
A legőszintébben hiszem, hogy a bankok hatalma veszélyesebb, mint
a fegyverben álló hadseregeké; és az az elv, hogy finanszírozás
címén olyan pénzt költsünk el, amit majd az utódainknak kell
megfizetni, nem más, mint nagyarányú hazárdjáték a
jövőnkkel."/20/
A
polgárháború kitörése szorongatott helyzetbe hozta az Egyesült
Államok kormányát. 1861-ben Lincoln elnök és pénzügyminisztere
kölcsönért fordult a New York-i bankokhoz azért, hogy
finanszírozhassák az államszövetség északi részének a háborús
erőfeszítéseit. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki képviselői
közölték Lincolnnal, hogy a háborús kiadások fedezésére
felvett kölcsönök kamatai évi 24 és 36% között fognak mozogni.
Az amerikai elnök e számok hallatán megdöbbent, és rendkívül
csalódottan tért vissza Washingtonba. Amikor az elnök egyik
barátja tudomást szerzett Lincoln nehéz helyzetéről, azt
tanácsolta neki, hogy kérje meg a Kongresszust egy olyan törvény
elfogadására, amely feljogosítja a kormányt törvényes
fizetőeszköz, kincstári pénzjegyek kibocsátására. Ilyen állami
pénzjeggyel finanszírozhatóak a háborús erőfeszítések. Ezeket
a kincstári jegyeket kamatmentesen bocsátanák ki és hoznák
forgalomba. Lincoln azonnal felismerte, hogy az egész amerikai
nemzet számára milyen nagy haszonnal jár egy ilyen adósságtól
és kamatozástól mentes fizetési eszköz állami kibocsátása. Az
amerikai törvényhozás teljesítette az elnök kérését. Ezt
követően Lincoln megállapította: "...biztosítottuk a
köztársaság népe számára a lehető legnagyobb áldást,
amelyben valaha is részesült - az ő saját papírpénzüket,
amellyel megfizethetik tartozásaikat..."/21/
1862.
elején az államkincstár 60 millió dollár adósság- és
kamatmentes állami pénzjegyet hozott forgalomba. Ez törvényes
fizetési eszköz volt, amelyet mind a köztartozások, mind a
magántartozások törlesztésére fel lehetett használni. Minthogy
zöld festékkel nyomták e pénzjegyek hátsó oldalát, hamarosan
azt a ragadványnevet kapták, hogy "Greenbacks"
(zöldhátúak). Az új pénz nyomban enyhítette az Északra
nehezedő pénzügyi és gazdasági nyomást. Ismét fizetni lehetett
a katonákat, és meg lehetett vásárolni a hadviseléshez szükséges
eszközöket anélkül, hogy olyan háborús adósság keletkezzék,
amelyre évi 24-36%-ig terjedő kamatot kell fizetni. Összesen 450
millió dollár értékben került kibocsátásra greenback, és az
aprópénznek használt "shin plaster".
A
greenback kibocsátása természetesen feldühítette a new yorki
bankárokat. Az adósságmentes pénzjegy számukra egyenlő volt az
igen nyereséges magánpénzkibocsátás elveszítésével. A
greenback kibocsátását jóváhagyó törvény elfogadása után
napokon belül tanácskozást tartottak a vezető pénzemberek
Washingtonban. Kidolgoztak egy javaslatot a Kongresszusban működő
lefizetett embereik számára, akiknek keresztül kellett vinniük
egy"Exception Clause" (Kivételezési Záradék)
csatolását az új pénzkibocsátási törvényhez. Ennek az volt a
célja, hogy korlátozzák a greenback-nek teljesjogú pénzként
való használatát. A kivételezési záradék szövege szerint az
állami pénzjegy (greenback) valamennyi köz- és magánadósság
törlesztésére alkalmas, kivéve az importra kiszabott vámok és
illetékek, valamint az államadósság kamatainak a megfizetésére.
Ebből az következett, hogy az importáruk vámját, valamint az
államadósság kamatait ettől kezdve már csak aranyban lehetett
megfizetni. Ez az új szabály arra kényszerítette az importőröket,
hogy a pénzoligarchia bankjaihoz menjenek, és ott megvásárolják
azt az aranyat, amely a vámok és az illetékek fizetéséhez
szükségessé vált. A pénzoligarchia bankjai nyomban 185%-kal
felemelték a náluk beszerezhető arany árát, vagyis az amerikai
polgároknak 285 dollárt kellett greenback formájában fizetniük
minden 100 dollárt érő aranyért, amelyet a pénzoligarchia
bankjaiban vásároltak. Ez a többletköltség nemcsak megdrágította
az importált árukat, de beindította azt az alattomos folyamatot
is, amelynek a célja a greenback lejáratása, végső soron pedig a
forgalomból való kivonása volt.
A
greenback-re a halálos csapást a pénzoligarchia 1863-ban mérte,
amikor kikényszerítette, hogy a Kongresszus visszavonja a greenback
kibocsátásáról szóló törvényt és elfogadja a nemzeti bank
törvényt. Ez az utóbbi törvény kimondta, hogy csak
államkötvények vásárlására lehet használni a greenback-et,
mégpedig úgy, hogy a kötvények kamatát előre kell megfizetni
aranyban. A nemzeti bank törvény egyrészt lehetővé tette, hogy a
pénzoligarchia bankjai birtokolják az államkötvényeket, másrészt
hogy egyidejűleg megkapják a névértékük 90%-át a nemzeti bank
által kibocsátott bankjegyek formájában, amelyeket tovább
kölcsönözhetnek kamatra az ügyfeleiknek. A kivételes záradék
és a nemzeti banki törvény valóban lejáratta a greenback-et,
amelynek a sorsát aztán végleg megpecsételte a Kongresszus által
1866-ban elfogadott újabb törvény. Ez felhatalmazta a
pénzügyminisztert, hogy államkötvényeket adjon el, amelyek
bevételéből az Egyesült Államok által kibocsátott pénzt,
köztük a greenback-et is vissza lehet vásárolni, és ki lehet
vonni a forgalomból. Az államkötvények árusítását arra
használták, hogy a polgárháborút követő újjáépítés
kritikus szakaszában csökkentsék a forgalomban lévő
közvetítőeszközt, a pénzt. Évről évre csökkent a gazdasági
élet rendelkezésére álló közvetítő közeg, ez pedig csődökhöz
és a reálgazdaság nagyarányú veszteségeihez vezetett. Ezeket a
gazdasági nehézségeket el lehetett volna kerülni, ha a Lincoln
elnök által bevezetett greenback továbbra is törvényes
fizetőeszköz marad. Ehelyett egy sor - a pénzoligarchia által
tudatosan előidézett - ún. pénzügyi pánikra került sor, amit
manapság már gazdasági recessziónak nevezünk, amely viszont
nyomást gyakorolt az amerikai Kongresszusra, hogy olyan törvényeket
fogadjon el, amelyek az Egyesült Államok bankrendszerét néhány
magánbank ellenőrzése alatt centralizálják. Végső soron ez a
centralizáció és koncentráció vezetett el a Federal Reserve
Törvény elfogadásához 1913. december 23-án.
Guernsey
adósságmentes közpénzrendszere
Guernsey
az English Channel nevű tengerszorosban fekvő "Channel
Island's"-hez tartozó egyik sziget. Mindössze 150 km választja
el Nagy-Britanniától és 16 km Franciaországtól. Noha a szigetek
államjogilag Nagy-Britannia részét képezik, mégis évszázadok
óta teljesen függetlennek tekinthetők belső ügyeiket illetően.
Ehhez tartozik az a jog is, hogy a helyi kormány saját maga
bocsátja ki és hozza forgalomba a helyi pénzt. Guernsey története
bizonyítja, hogy miként képes az adósság és kamatmentes közpénz
elősegíteni a szegénység felszámolását, és miként vezet
viszonylag rövid idő alatt gazdasági jóléthez. 1815-ben a
napóleoni háborúkat követően Guernsey nyomorúságos állapotban
volt. Nem voltak utak, ahol kocsikkal lehetett volna haladni és egy
látogató számára szinte lehetetlenség volt lovat bérelni. A
szigetet a tengertől elválasztó gátfalak is veszélyes helyzetben
voltak. A helyi kormány annyira el volt adósodva, hogy a beszedett
adó alig fedezte az adósság után fizetendő kamatok terheit. A
szigetlakók ellenezték, hogy a kormányzat további hiteleket
vegyen fel az utak és a gátak megjavítására. Ezért a vezetők
úgy döntöttek, hogy újabb kölcsönök helyett saját
adósságmentes pénzt hoznak forgalomba a legszükségesebb
közmunkák finanszírozására. Az első kamatmentes közpénzt
viszonylag kis mennyiségben bocsátották ki és ezt a szigetlakók
az adóik megfizetésére használták. Ez a pénzkibocsátás igen
sikeresnek bizonyult, mert úgy tette lehetővé a legfontosabb utak
megépítését, hogy ehhez nem kellett Guernsey-nek további
kölcsönök felvételével még mélyebben eladósodnia.
Hiányzott
Guernsey-ről egy olyan üzleti központ, amely fellendíthette volna
a kereskedelmi életet. Ezért a sziget vezetői 1819-ben úgy
döntöttek, hogy ezt a kereskedelmi központot is az általuk
kibocsátott kamatmentes közpénzből fogják finanszírozni. Hogyan
nézett ki ez konkrétan? Ezt lehet elolvasni a piacon elhelyezett,
ma is megtalálható emléktábláról:
"1820-ban
a Szigetek kormánya megállapodott egy fedett piac felépítéséről
5500 fontért. Minthogy 1000 fonttal rendelkeztek, 4500 font értékben
állami pénzjegyeket bocsátottak ki, amelynek a fedezetét az a
kisösszegű adó biztosította, amit a szeszes italokra vetettek ki.
A munkát elkezdték és be is fejezték, a piac 1822-ben megnyílt.
A 36 üzlet mindegyike 5 font lakbért fizetett. Mihelyt a 180 fontot
az állam megkapta, ugyanennyi állami kibocsátású pénzjegyet
elégettek. Minthogy a 4500 állami pénzjegy ilyen tempóban
túlságosan hosszú ideig tartott volna, ezért a Szigetek a piaci
alapba évi 300 fontot fizettek, amely a Szigetre érkező bor
adójából folyt be. Ebből 30 fontot félretettek a szükségessé
vált javítások fedezésére, 270 fontot pedig a további papír
pénzjegyek megsemmisítésére fordítottak. 10 év elteltével
egyetlen olyan papír pénzjegy sem volt már forgalomban, amelyet az
épület építésének a finanszírozására fordítottak, semmilyen
kamatot nem fizettek rá és mégis biztosítva volt folyamatosan az
évi 180 font jövedelem."/22/
A
gránit márványtábla szövege tanúsítja, hogy milyen hasznos
lehet egy közösség számára, ha saját kibocsátású kamatmentes
közhitellel tudja tevékenységét finanszírozni anélkül, hogy
munkájának egy jelentős részét minden ellenszolgáltatás nélkül
- kamat formájában - át kellene adniuk azoknak, akik pénzt
kölcsönöznek a számukra. A pénz önmagában értéktelen jel,
használatáért teljesen felesleges nagy kamatokat fizetni. Ezt a
jelrendszert maga a közösség is előállíthatja lényegében
önköltségi áron a maga számára. Guernsey szigete a mai napig
saját kibocsátású pénzjegyeit használja.
Ami
Nagy Britanniát illeti, itt is létezett kamatmentes közpénzrendszer
történelmének különböző szakaszaiban. Így pl. 1100-tól az
1800-as évek elejéig, mintegy 700 éven át az adósságmentes
"tally stick"-et, vagyis egy kétrészre vágott fadarabot
használtak pénz gyanánt, amelynek mindkét része meg volt
jelölve, jelezve, hogy mennyivel tartozik az adós a hitelezőnek.
Ez volt a számlavezetés ősi módja. Az egyik részt a hitelező
tartotta magánál, a másikat az adós. A tally használatát a 18.
század elején szüntette be Nagy Britannia pénzügyminisztériuma.
Nagy Britannia még az első világháborús kiadásainak jelentős
részét is kamatmentes közpénz kibocsátásával finanszírozta.
Ezeket a pénzjegyeket Bradbury-nek hívták, John Bradbury, akkori
pénzügyminiszter neve nyomán.
Visszatérve
az Egyesült Államokhoz, ahol a pénzoligarchia kemény küzdelmet
vívott azért, hogy megszerezze a Kongresszustól a pénzrendszer
irányításának a monopóliumát, megállapíthatjuk, hogy két fő
ok volt, amiért a brit szabadkőműves pénzoligarchiának ki
kellett robbantania a polgárháborút az Egyesült Államokban. Az
egyik az volt, hogy a brit pénzemberek egy olyan állandóan működő
központi bankot akartak létrehozni, amely teljesen az ő
ellenőrzésük alatt van, másodszor a brit szabadkőműves
pénzoligarchia fel akarta osztani a túl erősnek bizonyult
államszövetséget két gyöngébb államra, amelyet könnyebb a
hegemóniája alá vonni és a kettőt egymás ellen kijátszva,
ellenőrizni. Ez utóbbi terv részleteit Samuel Morse írta
meg "The Present Attempt to Dissolve the American Union: A
British Aristocratic Plot" ("A jelen kísérlet az Amerikai
Unió feloszlatására: Egy brit arisztokrata összeesküvés")
című könyvében, amelyet 1862-ben publikált. Morse amerikai
feltaláló volt, de egyben hírszerzési szakértő is. "Ha nem
Abraham Lincoln lett volna az elnök, akkor a brit szabadkőműves
oligarchia stratégiája minden részletében megvalósul. Amikor
Lincoln visszaállította az Egyesült Államok egységét, a brit
szabadkőművesség lépéseket tett az eltávolítása
érdekében."/23/
A
"Knights of the Golden Circle" ("Az Aranykör
Lovagjai") titkos szervezet, amelyet a brit szabadkőművességhez
tartozó pénzügyi érdekeltségek finanszíroztak, John Wilkes
Booth-t, a Mazzini irányítása alatt álló "Young America"
("Fiatal Amerika") mozgalom tagját, egy 33-as fokozatú
szabadkőművest választott ki a Lincoln elleni merénylet
végrehajtására. A szabadkőműves Edwin Stanton feladata volt
olyan álcázó intézkedések megtétele, amelyek sikeresen el
tudják rejteni a brit szabadkőművesség részvételét a Lincoln
elleni merényletben. Itt is konkrét példáját látjuk, hogy
egyszerre indul be az igazi akció és az annak álcázását
szolgáló színlelő akció. Ez utóbbi célja az igazi akció, a
valódi célok és résztvevők elrejtése. Egyébként ez a kettős
cselekvési mód az egyik oka annak, hogy a mai napig a titoktartás
és a titkolódzás az egyik legfőbb szabadkőműves kötelezettség,
elsősorban a szabadkőműves hierarchia felsőbb fokozatain.
Lincoln
meggyilkolását követően Stanton valamennyi Washingtonból
kivezető utat katonai blokád alá helyezett, kivéve egyet, amelyet
kijelöltek Booth számára menekülési útvonalként. Stanton
ezután elrendezte, hogy találjanak egy olyan részeg embert, aki
testi felépítésében és külső megjelenésében hasonló
Booth-hoz. Ezt az embert aztán meggyilkolták, és testét elégették
egy fészerben, amely a katonák által nem őrzött út mellett volt
található. Egész "véletlenül" maga Stanton is
megjelent a helyszínen és nyomban megállapította, hogy a
meggyilkolt férfi az John Wilkes Booth holtteste. A
valódi John Wilkes Booth azonban elmenekült. Ezeket az eseményeket
követően az "Aranykör Lovagjai" a Katonai Bizottság
figyelmének a középpontjába kerültek. A Bizottság tanulmányozva
a Lincoln elleni merénylet részleteit, megállapította, hogy azt
szervezett titkos erők hajtották végre és mind a polgárháború,
mind a gyilkosság mögött ezek a titkos erők állottak. A Lincoln
elnök meggyilkolására vonatkozó eredeti dokumentumok a mai napig
a Védelmi Minisztérium zárt archívumában találhatók, és még
mindig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Ennek ellenére
fontos tényekre derült fény az "Aranykör Lovagjai"
tevékenységét illetően abban az összeesküvési perben, amelyre
1865-ben Indianapolis-ban került sor. A Lincoln elleni
összeesküvésben a következő személyek voltak közvetlenül
érintve: a 33-as fokozatú szabadkőműves és brit miniszterelnök
Henry Palmerston, a 33-as fokozatú szabadkőműves John Wilkes
Booth, a szabadkőműves Judah P. Benjamin, aki azon brit
szabadkőműves bankároknak volt a szócsöve, akik kiadták a
parancsot Lincoln meggyilkolására, továbbá Jacob Thompson, a
Buchanan kormányzat belügyminisztere, aki a kanadai Bank of
Montreal-ból kivont 180 ezer dollárral indította el a merényletet.
Mind Benjamin, mind Thompson Angliába menekültek, hogy elkerüljék
a letartóztatást. Végül a szabadkőműves Edwin Stanton volt az,
aki elkészítette a merénylet álcázását. E cél érdekében
végzett gátlástalan és vakmerő lépései vetekednek a Kennedy
gyilkosságot elleplező Warren Bizottság tevékenységével.
Az
"Aranykör Lovagjainak" a leleplezése folytatódott az
1865-ben megtartott összeesküvési perekben. Ez 1867-ben arra
kényszerítette Albert Pike-ot, hogy találkozót tartson a korábbi
Déli Konföderáció néhány tábornokával Nashville-ben, az
ottani Maxwell House Szállodában. Ezen a tanácskozáson határozták
el, hogy a "Knights of the Golden Circle" elnevezést
megváltoztatják "Knights of the Ku Klux Klan"
elnevezésre. A 20. század elején megjelent két könyv is
dokumentálja, hogy Albert Pike közvetlenül is résztvett a Ku Klux
Klan megalakításában. Az egyiknek a címe: "Ku Klux Klan: Its
Origin, Growth and Disbandment" ("Ku Klux Klan: Eredete,
növekedése és feloszlatása"), szerzői J. C. Lester
és D. L. Wilson, akik könyvüket 1905-ben jelentették meg. A
másik könyv szerzője Susan Lawrence Davis, aki könyvét
1924-ben jelentette meg "Authentic History: Ku Klux Klan
1865-1877" ("Hiteles Történet: Ku Klux Klan 1865-től
1877-ig") címmel./24/ Az említett könyvek szerzői szerint a
Lovagok új nevét a görög "kuklos" szóból vették,
amelynek a jelentése: kör. Albert Pike 1868. április 18-án
vezércikket írt a Memphis Daily Appeal nevű újságban és ebben
sürgeti egy "Déli Testvériség Rend" nevű fehér
szövetség létrehozását. Ez valójában a Ku Klux Klan alig
álcázott propagálásának tekinthető. A régi lovagok a Klan új
keretei között kísérletet tettek a polgárháború folytatására,
és lázadásokat szítottak az Egyesült Államok déli államaiban.
A szabadkőműves Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolását
követően az Egyesült Államok elnöke lett, tisztában volt vele,
hogy a lázadások célja egy második polgárháború kirobbantása.
Andrew Johnson csak mesterfokozattal rendelkezett és nem volt
beavatva a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfőbb
Tanács döntéseibe. Ezért a lázadásokban nem ismerte fel a
szabadkőművesség közvetlen részvételét. Andrew Johnson azt sem
tudta, hogy a hírhedt bandita, Jesse James, 33-as fokozatú
szabadkőműves volt, és az "Aranykör Lovagjainak" a
tagjaként azt a feladatot kapta Albert Pike-tól, hogy raboljon ki
minél több északi bankot az újabb polgárháború
finanszírozására.
Mint
tudjuk, az új polgárháború kirobbantására tett kísérletek nem
jártak eredménnyel. De mi lett a Jesse James és bandája által
rabolt pénzzel és arannyal? Ralph Epperson "A
láthatatlan kéz" című könyvében megállapítja, hogy a
Jesse James és a többi "Aranykör Lovag" által elrabolt
arany értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt és ezek nagy részét
az Egyesült Államok nyugati államainak a területén rejtették
el. Nem sikerült arról információt szereznünk, hogy mi történt
ezzel a nagy mennyiségű arannyal./25/
A
brit szabadkőműves pénzoligarchia új stratégiája
Ez
az új stratégia a fokozatosság volt. Noha az amerikai Kongresszus
által 1863-ban elfogadott Nemzeti Banki Törvény komoly pozíciókat
juttatott a City of London bankárainak az Egyesült Államok
pénzrendszerében, a pénzoligarchia azonban még messze volt attól
a céljától, hogy megszerezze a totális ellenőrzést az Egyesült
Államok monetáris politikája felett és, hogy kizárólag az ő
kezében legyen a pénzkibocsátás, a kamat és árfolyamszabályozás,
valamint a hitelezés. A City of London pénzoligarchiáinak az első
kifogása az volt, hogy amíg az Egyesült Államoknak van saját
aranytartaléka, addig a washingtoni Kongresszus képes lesz
ellenőrizni a pénzkibocsátást. A második kifogásuk az volt,
hogy az egyes tagállamok bankjainak, elsősorban azoknak, akiket nem
ellenőrzött az Amerikai Nemzeti Bank, még mindig meg volt engedve,
hogy saját pénzt kreáljanak és hozzanak forgalomba. A harmadik
londoni kifogás az volt, hogy az Amerikai Nemzeti Bank tartalékai
nem kielégítően nagyok. Ezért a City of London pénzemberei
minden áron egy olyan központi bankot akartak látni az Egyesült
Államokban, amely kizárólag az ő kezükben van, és amelyet a
washingtoni Törvényhozás, a Kongresszus többé már nem tud az
ellenőrzése alatt tartani. Azt akarták, hogy egy ilyen központi
bank hatáskörébe tartozzon a tagállamok bankjainak az irányítása.
Legfőképpen azonban azt kívánták elérni, hogy ez a központi
bank őrizze kizárólag az Egyesült Államok egész
aranytartalékát, vagy pedig ez a központi bank aranyfedezet
nélkül, korlátlanul hozhasson forgalomba fedezetnélküli
papírpénzt, és azt kikölcsönözhesse a többi bank és a
gazdasági élet számára kamatfizetés ellenében. Szemükben a
polgárháború kirobbantása nem érte el célját, mivel nem
sikerült az Egyesült Államokat két gyengébb államra felosztani.
A City of London pénzemberei számára ez a kudarc párosult az
amerikai Nemzeti Banki Törvénynek azon előírásaival, amelyek
védelmezték az amerikai pénzrendszert és vagyont. E két hatás
eredményeként átmenetileg el kellett halasztani azt a tervüket,
hogy szilárdan a kezükbe kaparintsák az Egyesült Államok
pénzkibocsátását és monetáris felségjogait. Tervüket azonban
nem adták fel és további stratégiai lépéseket dolgoztak ki.
A
polgárháborút követően az amerikai gazdaság nagyarányú
növekedésnek indult. 1876-ot követően az ipari fellendülés
olyan felfedezésekkel párosult, mint a telefon, az autó, a
vasúthálózat országos kiépülése és a repülőgép. Ekkor jött
létre az Egyesült Államok nehézipara is. Az amerikai
szabadvállalkozási rendszer eme látványos időszakában született
meg az "amerikai álom" kifejezés, amelynek alapja a
gazdasági sikerekkel alátámasztott optimizmus volt.
A
City of London szabadkőműves bankárai ebben az időben dolgozták
ki azt a stratégiát, amely fokozatosan vezetett el kitűzött
céljukhoz, az Egyesült Államok pénzrendszerének a
magánellenőrzés alá vételéhez. A fokozatosságot az is
kikényszerítette, hogy a pénzoligarchia vezető ereje, a
Rothschild-ház, ebben az időszakban dél-afrikai pénzügyi
vállalkozásaival volt elfoglalva. A holland eredetű búr farmerek
állama Dél-Afrikában nagy gyémánt- és aranylelőhelyekkel
rendelkezett. A Brit Kelet Indiai Társaság által kézben tartott
ópiumkereskedelem viszont sok aranyat és gyémántot igényelt,
mivel keleten csak ezt fogadták el fizetőeszközként az
ópiumtermelők. Ezért az angol szabadkőművesség bizonyos fokig
szüneteltette amerikai akcióit. A brit szabadkőművesség új
nemzedéke, élén John Ruskin-nal, Cecil Rhodesszal és Alfred
Milnerrel, ekkor kerül vezető pozícióba. A felsorolt
személyiségek, és akik körülvették őket, keresték az okát
annak, hogy az angol szabadkőműves pénzoligarchiának miért nem
sikerült átvennie az Egyesült Államok pénzügyeit.
Megállapították, hogy ehhez a pénzhatalom és a pénzügyi
módszerek egyedül nem elégségesek. A siker érdekében ki kell
építeni - titokban és fokozatosan - azt a politikai bázist az
Egyesült Államok társadalmi és politikai életében, amely
szilárdan a City of London ellenőrzése alatt állna. Ennek a
tervnek a megvalósítása a "British Round Table" ("A
Brit Kerekasztal") társaságok, valamint a hozzájuk tartozó
think-tank-ek (gondolati műhelyek) megszervezésével kezdődött.
Az angol szabadkőműves pénzoligarchia kezdte gondosan kiválogatni,
támogatni, és politikai pozícióba helyezni azokat a személyeket,
akikre tervei végrehajtásához szüksége volt. A brit
szabadkőművesek sikeresen elvégezték a megalapozó munkát olyan
frontszervezetek létrehozásával, amelyek valóban eredményesen
tudták befolyásolni az amerikai politikusokat és az Egyesült
Államok egész politikai életét. Az amerikai közéleti
személyiségeknek így kiválasztott és felnevelt új nemzedéke
aztán engedelmesen megszavazta a washingtoni Törvényhozás mindkét
házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is, a
magántulajdonban álló központi bank felállítását az Egyesült
Államokban, amely aztán az elkövetkező időszakban mindazt
biztosítja a City of London pénzemberei számára, ami szükséges
a magán pénzmonopólium rendszerének a bevezetéséhez Amerikában.
Federal
Reserve Bank
Az
új tervek kidolgozása és végrehajtása a polgárháborút
követően hamarosan megkezdődött. 1869-ben, - amikor Cecil Rhodes
16 éves korában először hajózott Dél-Afrikába, hogy
bekapcsolódjon az arany- és a gyémántbányászatba, - a City of
London vezető bankára, Lionel Rothschild (élt
1808-tól 1879-ig) megállapodott J.P. Morgan-nal, hogy az Egyesült
Államokban létrehozzák a Northern Securities Company-t. Az volt a
cél, hogy ez a cég képviselje a londoni "N. M. Rothschild and
Sons" nevű pénzügyi érdekeltséget Amerikában. A
Rothschild-ház azonban szorosan együttműködött a frankfurti és
hamburgi központú Warburg-házzal is. A Warburg pénzügyi
birodalom élén ekkor három testvér Max, Félix és Paul Warburg
állott. A Warburg-ház szoros kapcsolatban állt a francia Grand
Orient szabadkőművességgel és nagyrészt ők finanszírozták a
Grand Orient forradalmi tevékenységét az európai kontinensen.
Félix Warburg, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, még a
század elején New York-ba költözött, mert a neves Wall Street-i
bankár, Jacob Schiff, lányát vette feleségül. Miközben J. P.
Morgan Londonban tárgyalt arról, hogy kiépíti a Rothschild-ház
amerikai bázisát, Max Warburg - ugyancsak a Rothschild-házzal
történt megegyezés alapján - támogatta Jacob Schiff-et, hogy
társuljon be az Egyesült Államokban már sikeresen működő Kuhn,
Loeb and Co nevű neves bankba. A Kuhn-Loeb Bank, a Rothschild-ház,
valamint a Warburg-ház közösen finanszírozta a Rockefeller
dinasztia megalapítójának, az idősebb John D. Rockefeller-nek a
gazdasági vállalkozásait, és az ő segítségükkel jött létre
a Standard Oil Birodalom. Ugyancsak ők finanszírozták a
szabadkőműves Edward Harriman vasútépítési vállalkozását, és
Andrew Carnegie vas- és acélgyártó üzemeinek a felépítését.
Félix Warburg után 1902-ben hamarosan Paul Warburg is az Egyesült
Államokba vándorolt. Mindketten a Kuhn-Loeb and Co nevű Bank
partnerei lettek és Paul Warburg fizetése akkor elérte a
csillagászati évi 500 ezer dollárt (ez mai áron 50 millió
dollárnak felel meg). A Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg
tett a legtöbbet a Federal Reserve System létrehozása érdekében,
ezért őt lehet az 1913-ban felállított Federal Reserve Bank, a
FED, a magántulajdonú amerikai központi bank "apjának"
tekinteni.
A
londoni szabadkőműves pénzoligarchia new yorki képviselete a
"Wall Street" kapta azt a megbízást, hogy fokozatosan
győzze meg az Egyesült Államok tagállamainak bankárjait arról,
hogy miért van szükség egy szövetségi központi bankrendszerre.
E meggyőzést mesterségesen előidézett pénzügyi válságokkal
igyekeztek alátámasztani. 1893 és 1907 között több ilyen
"pénzügyi válság"-ra is sor került. A pánikot kiváltó
pénzügyi tranzakciók kezdeményezője J. P. Morgan volt, aki
megfelelő helyen és időpontban olyan híreket terjesztett, hogy ez
vagy az a bank pénzügyileg nem tekinthető szilárdnak. Ezek a
híresztelések rendszerint oda vezettek, hogy a bank hitelezői és
betétesei megrohanták a bankokat és kezdték kivenni elhelyezett
pénzüket. A Wall Street vezető pénzemberei ilyen módszerekkel
próbálták engedelmességre kényszeríteni ezeket a bankokat és
elérni azt, hogy támogassák egy magántulajdonban álló központi
banki rendszer létrehozását. Ez a magántulajdonú központi bank
ellenőrizné az egész Egyesült Államok monetáris politikáját.
A 32-es fokozatú szabadkőműves Robert Owen szenátor, aki a
Federal Reserve Act, vagyis a FED létrehozásáról szóló törvény
társszerzője volt, az amerikai Kongresszus előtt tett
tanúvallomásában ismertette annak részleteit, hogyan idézte elő
Morgan szándékosan a bankok elleni pánikokat. A Nemzeti Bankár
Szövetség, amelynek New York-ban volt a központja, egyszerűen
előírta a bankoknak, hogy teljesen váratlanul vonják vissza
kihelyezett pénzeiket, noha semmi szükség nem volt a hitelek
megszorítására. Ez viszonylag egyszerű technika volt, amelynek a
segítségével a brit szabadkőműves bankárok tetszés szerint
tudtak bankválságot előidézni.
A
Life magazin 1949. április 25-én megerősíti, hogy Morgan pl.
ilyen híresztelések terjesztésével váltotta ki a jó nevű
Knickerbocker Bank és a Trust Company of America elleni bankpánikot
1907-ben. A szabadkőműves Louis T. McFadden képviselő, aki a
Pennsylvania-i National Bank of Canton elnöke volt, és 10 éven
keresztül vezette az amerikai Képviselőház Bank és Pénzügyi
Bizottságát, megerősítette, hogy Morgan a londoni
Rothschild-háztól kapta utasításait. A Morgan által
mesterségesen előidézett bankpánikok ugyancsak Morgan-nak
köszönhetően értek véget. Az 1907-es bankpánik tanúsága az
volt, hogy az Egyesült Államoknak rendkívül nagy szüksége van
egy központi banki rendszerre. Miközben J. P. Morgan a bankpánikok
előidézésével puhította az amerikai bankárokat és polgárokat,
Paul Warburg Amerika szerte tanulmányokat publikált és előadásokat
tartott arról, hogy miért elengedhetetlen a "bankreform".
Azt bizonygatta, hogy a sorozatban előforduló pénzügyi válságok
megelőzéséhez van erre a reformra szükség. Paul Warburg
javaslatai olyan magánközponti bank felállítását célozták,
amely teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja a pénzkibocsátást
és a hitelrendszert. Paul Warburg tevékenységét segítette a
Rhode Island-i szenátor, a szabadkőműves Nelson Aldrich (csak
fontossága miatt említjük meg, hogy ő annak a David
Rockefeller-nek az anyai nagyapja, akit jelenleg a pénzoligarchia
globális világbirodalma legfőbb emberének, kvázi államfőjének
tekintenek. Ugyanis a dinasztia alapító John D. Rockefeller Aldrich
szenátor lányát vette feleségül.) Az 1907-es bankpánikot
követően a washingtoni Szenátus Aldrich szenátort nevezte ki a
Nemzeti Monetáris Bizottság elnökévé. Egyidejűleg megbízta,
hogy tényfeltáró körút keretében készítsen tanulmányt arról,
miként működnek a központi bankok Európában. Ebben a
bizottságban a Wall Street több vezető pénzügyi hatalmassága
vett részt: Paul Warburg a Kuhn-Loeb partnere, Frank Vanderlip a
Kuhn-Loeb National Bank of New York elnöke, Henry Davidson, a Morgan
érdekeltség vezető partnere, Charles Norton a Morgan First
National of New York elnöke, valamint Benjamin Strong a Morgan
Banker's Trust elnöke.
Két
évig tartó európai utazgatást követően a bizottság visszatért
az Egyesült Államokba 1909-ben. Aldrich szenátor 1910-ben titkos
találkozóra hívta meg az amerikai pénzvilág legnagyobb hatalmú
képviselőit a Georgia államban lévő Jekyl Island-re. Ez a távol
eső luxus üdülőhely és vadászterület J. P. Morgan tulajdona
volt. A pénzhatalom titkos tanácskozásán részt vett még A.
Piatt Andrew pénzügyminiszterhelyettes, a ténymegállapító
bizottság valamennyi tagja, köztük Nelson Aldrich és Paul
Warburg, valamint az Rockefeller érdekeltséghez tartozó National
City Bank képviselője. A szabadkőműves bankároknak ez a zárt
klikkje fogalmazta meg a tényfeltáró bizottság jelentésének
végső ajánlásait, amelyek természetesen tartalmazták egy olyan
szövetségi bankrendszer létrehozását, amely kezdettől fogva a
pénzoligarchia célja volt. Ugyancsak az ajánlások között
szerepelt az aranyra átváltható pénz végleges felfüggesztése
és kivonása a forgalomból. Paul Warburg a Kongresszus részére
készült jelentésben ragaszkodott ahhoz, hogy ne használják a
"központi bank" (central bank) meghatározást. Thomas
Jefferson, Andrew Jackson és Abraham Lincoln erőfeszítéseit
követően a központi bank elnevezés rosszcsengésű szó volt, és
gyanúsnak tűnt egy ilyen nevű intézmény számos amerikai polgár
számára. Ezért akarta Paul Warburg, hogy ehelyett a "szövetségi
bank" (federal bank) kifejezést használják a jelentésben.
Paul Warburg arra is törekedett, hogy ezt a szövetségi bankot
regionális tartalék banknak kell feltüntetni, amelynek az Egyesült
Államok különböző részein önálló kirendeltségei működnek.
Ezeket a regionális bankokat együttesen nevezte el Paul Warburg
Federal Reserve System-nek azért, hogy a lakosság azt higgye -
tévesen - hogy itt a szövetségi kormánynak egy állami tulajdonú
központi pénzügyi intézményéről van szó.
Ebben
az időpontban még köztársasági párti elnök volt hivatalban a
Fehér Házban. Az amerikai közvéleményben már általános volt
az a vélekedés, hogy a republikánusok azok, akik a legszorosabb
kapcsolatban állnak a Wall Street pénzembereivel és ezért
lényegében a pénzoligarchia érdekeit képviselik a lakosság
érdekeivel szemben. Ezért a Jekyl Island-i tanácskozás résztvevői
attól tartottak, hogy gyanús lesz az amerikai polgárok szemében,
ha a Federal Reserve Act-et egy republikánus elnök fogadtatja el a
törvényhozással. Ha viszont egy demokratapárti elnök lenne a
Fehér Házban, és az támogatná a Federal Reserve Act kongresszusi
elfogadását, az már lehetővé tenné annak a látszatnak a
keltését, hogy a népet képviselő demokrata elnök íme
megfosztja a Wall Street pénzügyi oligarcháit korlátlan pénzügyi
hatalmuktól. Mivel a Jekyl Island-i tanácskozás 1910-ben volt, még
két évet várni kellett ahhoz, hogy a következő elnökválasztás
során demokrata színekben juttassa be a szabadkőműves
pénzoligarchia megbízható ügynökét a Fehér Házba. Ezért úgy
döntöttek, hogy egyelőre elhalasztják a tényfeltáró bizottság
jelentésének a benyújtását a Kongresszushoz.
1909-ben
figyelemre méltó döntést hozott az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága. Megállapította, hogy a John D. Rockefeller
tulajdonában lévő Standard Oil vállalatbirodalom túlságosan
nagyra növekedett, és ez felfogható a pénzhatalom olyan arányú
összeesküvésének, amelyet Abraham Lincoln elnök már 1863-ban
megjósolt, és amelytől óvta az Egyesült Államok társadalmát.
A Legfelsőbb Bíróság kemény lépésre szánta el magát azért,
hogy megtörje a nemzet szuverenitása elleni összeesküvést:
elrendelte a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company
azonnali felosztását. "A köztársaság biztonsága érdekében
elrendeljük, hogy 1911. november 15-éig a veszedelmes összeesküvést
be kell fejezni."/26/ Noha Rockefeller rákényszerült, hogy
hatalmas olajmonopóliumát kisebb vállalatokra bontsa szét, az
amerikai Legfelsőbb Bíróság csak az egyik szívókarját vágta
le az óriáspolipnak. A hatalmas monopólium kisebb méretű
utódvállalatait Rockefeller által odahelyezett bábok igazgatták,
és ez a monopolellenes lépés így nem érintette érdemben a
pénzoligarchia nagyszabású stratégiáját, amit összeesküvésnek
is lehet nevezni.
Sokkal
veszélyesebb volt Rockefeller olajbirodalmánál a Wall Street-i
pénzmágnások Jekyl Island-i titkos tanácskozása, mert az ő
összeesküvésüket a brit és az európai szabadkőműves bankárok
hálózata támogatta. Amikor a titkos tanácskozás résztvevői
visszatértek a szigetről, már csak az volt hátra, hogy találjanak
egy olyan embert, aki hajlandó elfogadni politikai céljaikat, és
engedelmesen végrehajtani utasításaikat cserébe azért, hogy a
Wall Street urai ezért az Egyesült Államok elnöki székébe
segítik. Erre a célra Woodrow Wilson látszott a
legalkalmasabbnak a Wall Street szabadkőműves bankárvezérei
számára. Wilson maga nem volt szabadkőműves, de csodálattal
viseltetett a szabadkőművesekkel szemben és ebben az időszakban
már mintegy 20 éve a befolyásuk alatt állott. 1907-ben, miközben
Morgan futószalagon "gyártotta" célzatos
híreszteléseivel a kisebb-nagyobb bankválságokat, Wilson teljes
hangerővel dicsőítette Morgan "áldásos szerepét" az
amerikai társadalomban. Morgan azzal hálálta meg Wilson hízelgő
szavait, hogy meggyőzte Paul Warburg-ot, Wilson lehet a
legalkalmasabb pályázó a Fehér Ház elnyerésére. Paul Warburg
ezt követően felajánlotta Wilsonnak, hogy pályázza meg demokrata
színekben az Egyesült Államok elnöki tisztségét. Közölte
vele, hogy a választási kampány pénzügyi költségeit teljes
egészében fedezik a számára. Paul Warburg ezután bemutatta
Wilson-nak Edward Mandell House "ezredest", közölve vele,
hogy House ezredes lesz az ő szóvivője.
Wilson
1912-es elnöki kampánya során House ezredes állandóan mellette
volt. Miközben Wilson a választóknak bank- és pénzügyi reformot
ígért, folyamatosan bírálta és elvetette a központi bank
koncepcióját. A választók ezt akarták hallani és House ezredes
mindvégig azt ajánlotta neki, hogy azt mondja, amit a választók
hallani akarnak. Wilson azt a látszatot keltette, hogy teljes erővel
a Wall Street hatalmának a megtörését kívánja és biztosította
hallgatóságát, hogy meg is fogja tenni, amit ígér. "A Wall
Street farkasai elleni küzdelem élére állok" hangoztatta a
választógyűléseken. A választók, akik nagyon is szem előtt
tartották a Legfelsőbb Bíróság kemény döntését J. D.
Rockefeller Wall Street-i olajbáró vállalatbirodalmával szemben,
jó lelkiismerettel választották meg a demokratapárti Woodrow
Wilsont az Egyesült Államok 28. elnökévé. Wilson 1913. március
4-ét követő beiktatása után azonban pontosan annak a központi
banknak a felállításához fogott hozzá, amely ellen választási
ígéretei szerint a legkíméletlenebben kívánt harcolni. Ebben az
időben az új elnök már arról beszélt választóinak, hogy az a
központi bank, amit ő fel akar állítani, el fogja törölni a
Wall Street-i pénzbárók hatalmát. Három hónapra rá Wilson már
be is terjesztette a Kongresszusnak a Federal Reserve Act-et, amely
hat hónapig tartó kemény vitához vezetett az amerikai
Törvényhozásban. Végül 1913. december 22-én a vitába
belefásult és kimerült törvényhozók, csakhogy minél előbb
hazamehessenek a karácsonyi ünnepekre, megszavazták a központi
bank felállításáról szóló törvényjavaslatot. A
Képviselőházban 298-an szavaztak rá és 60-an ellene, a
Szenátusban pedig 43-an mellette és 25-en ellene. Két magasrangú
szabadkőművesnek kulcsszerepe volt a törvény elfogadtatásában:
a 32-es fokozatú William McAdoo szenátornak, aki később
pénzügyminiszter lett, valamint a 33-as fokozatú Carter Glass
szenátornak, aki a Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságának
az elnöke volt, majd McAdoo után maga is pénzügyminiszter lett.
A
teljes 1912-es év során Paul Warburg és House ezredes szoros
kapcsolatot tartott fenn egymással. Számos tekintélyes történész
House ezredest - Wilson elnök szabadkőműves mentorát és
szóvivőjét - tekinti az Egyesült Államok valódi elnökének a
teljes Wilson korszak ideje alatt. House "ezredes" nem
szolgált a hadseregnél, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a
rangot, és soha nem volt választott tisztsége sem Wilson elnöksége
előtt, sem pedig után. Lényegében amerikai útlevéllel
rendelkező angolnak tekinthető, aki az angol szabadkőművesség
szellemében végezte el iskoláit és behatóan ismerte Marx és
Engels munkáit. House egyik írásában kifejti, hogy olyan
szocializmus létrehozását akarja, amelyről Karl Marx álmodott.
House 33-as fokozatú angol szabadkőműves volt, és gyűlölte az
alapító atyák Amerikáját. Bevallott célja volt az amerikai
alkotmányban foglalt rendszer lecserélése egy marxista stílusú
szocialista rendszerre. House "ezredes" volt az a személy,
aki teljes mértékben bírta az olyan szabadkőműves pénzügyi
hatalmasságok bizalmát, mint a Schiffek, a Warburgok, a Kahnok, a
Rockefellerek, a Morganok és a Rothschildok. House nem okozott nekik
csalódást. Woodrow Wilson pedig ezt írta mentoráról: "House
és az én gondolataim egy és ugyanazok"./27/
Ki
a Federal Reserve System tulajdonosa?
A
Federal Reserve bankrendszer 12 regionális Federal Reserve Bankból
áll és mindegyiket magántulajdonú korporációk hozták létre a
létesítéséről szóló törvény előírásainak megfelelően.
Élén a kormányzó testület áll, amelynek 9 igazgatósági tagja
van. Ezek közül hatot a regionális Federal Reserve Bankhoz tartozó
bankok választanak, hármat pedig a Federal Reserve System kormányzó
testülete nevez ki. A Federal Reserve System-nek tehát nem az
Egyesült Államok a tulajdonosa és valójában nem is ellenőrzi. A
FED "kegyesen" megengedi az Egyesült Államok elnökének,
hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az elnökét, de csak
akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik. Elnökké csak
olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban lévő
felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már
megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt,
és jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület
érdemi monetáris döntéseire. Éppen ezért megalapozottan
állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a közérdeket
szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit. A FED
története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind
az amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg
maximálisan kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében.
A
központi bankok, mint már korábban utaltunk rá, csak
hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások
összegyűjtésében, a kereskedelem és a beruházások
finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz
előteremtése lényegében a levegőből, vagyis a semmiből történő
pénzkreálással, továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az
állam számára, hogy az ebből fedezze költségvetési kiadásait.
Ha az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját
követni, akkor a központi bank egyszerűen gazdasági visszaesést
vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése szerint
manipulálja a pénzkibocsátást, a valutaátváltást, az arany
áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő
gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor
arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt
mennyiségben vegyen fel kölcsönt.
Amikor
egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország
pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi
bankok nyomban alárendelődnek a központi banknak. A központi bank
elsősorban azzal tartja függőben őket, hogy ún. elsődleges
kamatlábbal kölcsönöz ki pénzt a számukra. Ez a bázispénz
vagy jegybanki pénz, döntően körülhatárolja a többi bank
hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az
elsődleges kamatlábat is. A tagbankok - a kereskedelmi bankok -
viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet
szereplői és az állampolgárok számára. A központi bank annál
nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott
ország, az állami és a nem állami szektor együttes eladósodása.
Az amerikai dollár fedezete is adósság, nem pedig arany vagy más
nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár, vagy más néven
aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok számára,
ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és az
őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő
pénzt ne lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy
aranyfedezettel rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő
pénz bizonyos hányadát állandóan aranyban kell tartalékolni.
Ezt a pénzt sem kamatra kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet,
és így nem hoz kamathozamot vagy profitot a hitelező banknak. Az
aranyalap addig elfogadható a központi bankok számára, ameddig a
nemesfém fedezettel nem az állam, nem a kormány, hanem a központi
bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező pénz - szemben az
aranyra bármikor becserélhető valutával - stabilizálja a pénz
értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba
bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres
nagyságrendben.
Noha
Wilson elnök teljesítette a szabadkőműves pénzoligarchiának
tett ígéretét és létrehozta a Federal Reserve System-et, számos
hazafias elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a
rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street
uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az
aranyra beváltható pénz legyen az Egyesült Államok hivatalos
valutája, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a
pénzoligarchia Jekyl Island-i programját, és továbbra is
érvényben tartotta az aranyra átváltható valuta rendszerét. Ez
lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve
System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű
fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. 1913-ban, amikor a
Federal Reserve Act elfogadásra került, ezzel kapcsolatban Paul
Warburg a következő megjegyzést tette House ezredesnek: "Nos
nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd
később adminisztratív úton pótolni lehet."/28/
Miért
omlott össze a New York-i Tőzsde 1929-ben?
Ma
már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez,
hogy a new yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy
világgazdasági válságot, a Federal Reserve System megtervezett
intézkedései készítették elő. A City of London vezető bankárai
már több mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi
folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs
időszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló
pénzvagyont még gyorsabban növelhessék. Az 1920-as évek végére
megérett bennük az a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott
tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik
az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz
forgalombantartásáról. 1923 és 1929 között a Federal Reserve
System (a továbbiakban: FED) mintegy 62%-kal kibővítette az
amerikai gazdasági élet számára rendelkezésére álló közvetítő
közeget, a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt. Sok
beruházó igénybe vette a könnyen elérhető és olcsó kamatozású
hiteleket azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más
értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a
részvényárak szédítő magasságba emelkedtek.
A
washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a
folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról,
hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezeken a kongresszusi
meghallgatásokon derült fény arra, hogy 1927-ben a FED és az
európai központi bankok vezetői egy titkos munkaebédjükön
kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy előkészítenek
egy nagyarányú tőzsdei összeomlást. Mivel az amerikai
törvényhozók többsége szabadkőműves volt (a képviselők
69%-a, a szenátorok 63%-a tartozott a szabadkőművesség valamelyik
irányzatához), így a kihallgatások során felszínre került
tények nyomán nem hoztak megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült
Államok élén álló Calvin Coolidge elnök maga nem volt
szabadkőműves, de az ő befolyásuk alatt állt és kormányának
valamennyi tagja kivétel nélkül szabadkőműves volt. Köztük
volt Andrew Mellon pénzügyminiszter, a Mellon National Bank of
Pittsburgh elnöke, aki a "Royal Arch" elnevezésű
fokozatot viselte, mint szabadkőműves. 1929. február 26-án az
ugyancsak magas fokozatú szabadkőműves Montagu Norman, a Bank of
England kormányzója, Washingtonba utazott, hogy tárgyaljon Andrew
Mellon-nal. Nyomban a tárgyalást követően a FED megváltoztatta
hitelezési politikáját és a kamatok nagyarányú megnövelésével
megnehezítette a hitelekhez való jutást. Ebből a tényből
kiindulva és az ezt követő eseményekre támaszkodva levonhatjuk
azt a következtetést, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia
szándékosan olyan monetáris kurzusba kezdett, amely szükségszerűen
vezetett a pénzügyi összeomláshoz, és addig példa nélkül álló
gazdasági nehézségeket okozott az amerikai gazdaság egészének
és az Egyesült Államok lakóinak. A fő cél, mint már említettük
az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható
pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket
előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a
pénzügyi oligarchia tulajdonába való átvétele. A City of London
urai számára azonban fontosnak találták, hogy tájékoztassák
szabadkőműves testvérüket, Andrew Mellón-t, mert egyrészt az
amerikai pénzügyminiszternek tudnia kellett, hogy a saját vagyonát
mikor vonja ki a tőzsdéről. Fontos érdek volt, hogy az amerikai
pénzügyminiszter saját vagyonát illetően gazdaságilag ne menjen
csődbe, mert ellenkező esetben olyan kormányintézkedésekhez
folyamodhat, mint a tőzsde bezárása, egészen addig, amíg a
spekulációs láz alábbhagy, és a tőzsde megnyugszik.
1929.
március 9-én a Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg jelt adott
a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még
magas áron történő eladását, és mielőbb vonják ki vagyonukat
a tőzsdéről. Ha a jelzést követően azonnal cselekednek,
hatalmas haszonra tehetnek szert, amikor a Dow Jones index a mélybe
zuhan. Mellon-nak a bankja volt az első, amely követte Paul Warburg
tanácsát. Hét hónappal később, 1929. október 24-én, a FED
által hét éven át következetesen felpumpált pénzbuborék
kipukkadt. Ekkoriban már új elnöke volt az Egyesült Államoknak,
Herbert Hoover, aki maga nem volt szabadkőműves, de az ő
pénzügyminisztere is Andrew Mellon volt, vagyis az az amerikai
politikus, akit elsőnek tájékoztattak a new yorki tőzsde
tudatosan előidézett krachjának az időpontjáról. Az említett
tőzsdei összeomlás menete a következő volt: A Wall Street
szabadkőműves pénzemberei egyszerre visszahívták a tőzsdei
brókerek számára nyújtott 24 órás hiteleket. A tőzsdei
brókerek és ügyfeleik így arra kényszerültek, hogy piacra
dobják részvényeiket, mert csak így tudtak készpénzhez jutni és
így tudták a gyors és rövidlejáratú hiteleket visszafizetni. A
FED rendszerébe nem tartozó bankok jelentős mértékben vettek fel
és nyújtottak is tőzsdei spekuláció céljára rövidlejáratú
hiteleket. Amikor ezeket a hiteleket váratlanul visszahívták, és
a hitelezők megrohamozták a bankokat, ezek a bankok kénytelenek
voltak bezárni. A Federal Reserve System, amely többek között
azzal indokolta létjogosultságát, hogy ellátja a "Lender of
last resort" ("Utolsó menedék bankja") feladatát,
visszautasította, hogy ezeknek a pénz nélkül maradt bankoknak a
segítségére siessen, és hitelekkel lássa el őket.
A
FED-nek és a hozzá hasonló többi modern központi banknak -
legalábbis hivatalosan - az a legfontosabb funkciója és egyben
létének végső igazolása, hogy a kereskedelmi bankok számára
végső hitelforrást jelentenek, azaz a "hitelezők végső
mentsvárai". A végső hitelforrás iránti igény pénzügyi
válságok idején merült fel - és ma is ilyen esetekben
jelentkezik -, vagyis amikor megrendül az emberek magánhitelekbe
vetett bizalma, és magánköveteléseiket megingathatatlanul szilárd
eszközökbe kívánják konvertálni. Ez a nyomás nagy erővel
nehezedik a bankrendszerre, és ha egy bank nem képes gyorsan
likviddé tenni pénzügyi eszközeit, akkor az egész rendszert az
összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank,
avagy kivételes esetekben az állam támogató közbeavatkozása. De
mint már utaltunk rá, a FED nem teljesítette ezt a törvény által
előírt kötelezettségét. Ezért az 1929-et követő négy és fél
évben az Egyesült Államok gazdasági élete és a társadalom
egésze mély válságba süllyedt. Miközben a FED tagbankjai
felhasználva a City of London szabadkőműves oligarchiájától
kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről,
még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás
következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére
zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai
polgárok vagyonának a jelentős része így ment át egyik napról
a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként
néhány pennyért. Ezt követően a londoni pénzoligarchia úgy
döntött, hogy a reálgazdaság vagyontárgyainak a megszerzését
követően ráteszi kezét az Egyesült Államok aranykészletére
is.
A
politikai színlelés és álcázás szabályainak megfelelően
várható volt, hogy a gazdasági és pénzügyi katasztrófáért az
éppen hivatalban lévő republikánus elnököt, Herbert Hoover-t,
fogja a pénzügyi oligarchia és sajtója felelőssé tenni. Valóban
ez történt, így megjósolható volt, hogy a következő amerikai
elnök a demokrata párt soraiból fog kikerülni. A színlelési
technika alkalmazásával csupán arról kell meggyőzni az amerikai
választó polgárokat, hogy a gazdasági és társadalmi
katasztrófát a hozzá nem értő republikánus kormány okozta,
amely csak a gazdagok érdekeire van tekintettel, ezzel szemben a
demokraták, akik a szegényebb néprétegek érdekeit képviselik,
majd orvosolni fogják a republikánusok által okozott súlyos
bajokat. A politika látható világában lezajló ilyen színjáték
lehetővé teszi, hogy az eseményeket ténylegesen irányító
pénzoligarchia a demokratikus folyamatok kulisszái mögé
rejtőzzön. Ezért a pénzoligarchia kedvenc politikai irányítási
rendszere ez az alibinek használt demokrácia, mert ez elhiteti a
társadalom félrevezetett többségével, hogy az ő akarata
érvényesül, miközben a pénzoligarchia könnyűszerrel választja
ki és teszi meg politikai vezetőjének a saját érdekeit
kiszolgáló politikai ügynököket. Ez ma már csak
marketing-kérdés, és csupán megfelelő public relations technikát
igényel a politikai PR-manager-ektől.
A
pénzügyi oligarchia elveszi az amerikaiak aranyát
Az
1929-ben kirobbant világgazdasági válság nagy nehézségeket
okozott az Egyesült Államoknak, de az aranyérmék és az aranyra
beváltható pénz még mindig biztosított bizonyos fokú pénzügyi
és gazdasági függetlenséget az amerikai polgárok számára.
Ezért a brit szabadkőműves pénzoligarchia pénzügyi uralma még
nem volt tökéletes Amerika felett. Az Egyesült Államok következő,
demokrata elnökére várt az a feladat, hogy a FED stratégiájának
engedelmes végrehajtójaként változtasson ezen a helyzeten.
Franklin Delano Roosevelt, aki demokrata színekben lett az Egyesült
Államok 32. elnöke 1933. március 1-jén, maga is 32-es fokozatú
szabadkőműves volt. Pénzügyminisztere Henry Morgenthau pedig
33-as fokozatú szabadkőműves rangot viselt. A pénzoligarchia
színlelő programjának megfelelően Roosevelt azt ígérte az
amerikaiaknak, hogy megoldja az előző republikánus kormányzat
által hátrahagyott problémákat. A pénzoligarchia nem színlelő,
hanem tényleges programjának megfelelően Franklin Roosevelt két
banktörvényt is elfogadtatott a Kongresszussal azért, hogy a brit
szabadkőműves bankárok az ellenőrzésük alá vonják az Egyesült
Államok aranykészletét. Az első Banking Act 1933-ban lehetővé
tette a dollár aranyfedezetének a megszüntetését, a második
1935-ös Banking Act pedig lehetővé tette, hogy a Federal Reserve
tulajdonába menjen át az amerikai állampolgároktól elkobzott
arany. A két banki törvény eredményeként a FED több mint 100
millió dollár tiszta haszonra tett szert. 1933. április 5-én egy
hónappal Roosevelt hivatalba lépését követően, elnöki
rendeletet bocsátott ki, amely arra kötelezte az amerikai
polgárokat, hogy szolgáltassák be aranyérméiket, aranyrudaikat
és aranyra szóló értékpapírjaikat, méghozzá nem a kormány
valamelyik intézményének, hanem a legközelebb eső, kizárólag
magántulajdonban lévő Federal Reserve Banknak. A FED unciánként
20 dollár 67 centet fizetett az elkobzott aranyért. Amikor az arany
begyűjtése befejeződött, Roosevelt kormánya azonnal felemelte az
arany unciánkénti árát 35 dollárra.
Természetesen
nem az amerikai lakosságot és az őt képviselő kormányt
gazdagította az unciánként így előállott 14 dollár 33 cent,
hanem azt a pénzoligarchiát, amely 100%-osan a tulajdonosa volt és
a tulajdonosa a mai napig a Federal Reserve System bankjainak. 1933.
végén a FED átadta a polgároktól begyűjtött aranyat, amelyért
mint már említettük unciánként 20 dollár 67 centet fizetett, az
Egyesült Államok pénzverdéjének. Cserébe a FED egy sorozat
aranyban fizetendő kötvényt kapott, amelynek a névszerinti értéke
kötvényenként 100 ezer dollár volt, és amelyet az Egyesült
Államok államkincstára már az arany unciánkénti 35 dolláros
értékének a figyelembe vételével bocsátott ki. Az aranykötvény
hátoldalán a következő szöveg volt olvasható: "Ezennel
tanúsítjuk, hogy az Egyesült Államok államkincstára letétre
átvett 100 000 dollárt aranyban, amely a jogszabályok értelmében
kívánságra megfizetendő az aranykötvény tulajdonosának."
A FED kb. 200 millió dollárt fizetett az amerikaiak aranyáért, de
1934. végén már több mint 300 millió dollárt kapott érte
aranyban fizetendő államkötvények formájában. A brit
szabadkőműves bankár testvériség több mint 100 millió dollár
csinos haszonra tett szert hat hónap alatt mindössze azzal, hogy
összegyűjtötte és átadta az államkincstárnak megőrzésre azt
az aranyat, ami nem volt az övé.
Roosevelt
természetesen a színlelő programnak megfelelően azt állította,
hogy az arany elkobzását és a pénz aranyra való
beválthatóságának a megszüntetését a gazdasági válságból
való mielőbbi kikerülés tette szükségessé. Az aranyalapú
dollárral nem lehet könnyedén inflációs folyamatokat beindítani,
mivel az arany nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre és
értéke rögzíthető, továbbá a társadalom megkövetelheti, hogy
megfelelő mennyiség legyen belőle tartalékolva. A kormány
nagyarányú költekezése, amelyre Roosevelt szerint a depresszió
megszüntetése végett volt szükség, olyan pénzt igényelt, amely
nincs az aranyalaphoz rögzítve és ezért korlátlan mennyiségben
állítható elő a bankóprés útján. A fedezetnélküli papírpénz
korlátlan forgalomba hozatala természetesen az Egyesült Államokban
is inflációhoz vezetett, másrészt beindította és felgyorsította
az állam és a nem állami szektor nagyarányú eladósodását.
Rövidtávon azonban kétségtelenül meg volt az a kedvező hatása,
hogy az Egyesült Államok kikerült abból a gazdasági válságból,
amelybe a pénzügyi oligarchia önös érdekei miatt tudatosan
taszította.
A
nagy gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés
természetesen népszerűsíthető jelszó volt. Ez nem változtat
azon a tényen, hogy az aranyra átválthatóság kötelezettségének
a megszüntetése a FED és tulajdonosai érdekeit szolgálta, mivel
1913 óta már csak a FED-nek volt joga a bankóprést működtetni,
és fedezetlen papírpénzt kibocsátani. Egyedül a FED-nek állt
módjába, hogy az így, mondhatni levegőből előállított
milliárdokat a kereskedelmi bankoknak és a kormánynak kamatjáradék
ellenében kikölcsönözze. Vagyis mindkét Roosevelt által
elfogadott banki törvény azt az alapvető célt szolgálta, hogy a
londoni és Wall Street-i bankártestvériséget még gazdagabbá
tegye. A két törvény eredményeként a FED tovább centralizálta
ellenőrzését az Egyesült Államok bankjai és egész
pénzrendszere felett. Ettől kezdve az amerikai kormányok
költségvetési és adóztatási politikája is megváltozott, mivel
a kormányok szinte korlátlan mennyiségben és könnyedén tudtak
hatalmas hitelekhez jutni a FED részéről. Szokássá vált a
jövőbeni adóbevételek terhére való deficites költségvetés,
amelynek eredményeként az amerikai kormány már több mint 1
milliárd dollár államadósságot halmozott fel a 2. világháború
végéig. Ez az eladósodás 1969. végéig 100 milliárd dollárra
növekedett. A Carter kormány alatt az eladósodás 500 milliárd
dollárra növekedett és a Reagan-Bush időszakban pedig már
meghaladta a 4000 milliárd dollárt. Ennek a hatalmas összegnek a
túlnyomó részét a katonai technológia fejlesztésére költötték,
részben azzal a céllal, hogy a Szovjetunió-t olyan fegyverkezési
versenyre kényszerítsék, amelyre gazdaságilag és pénzügyileg
nem képes. A szovjet birodalom pénzügyi eszközökkel történő
lebontása lehetővé tette a szabadkőműves bankár oligarchia
számára, hogy magánpénzrendszerét globális méretekben
kiterjessze és az egyes hagyományos nemzetállamok, valamint a
reálgazdaság további eladósításával a saját ellenőrzése alá
vonja nemcsak az egyes államok pénzügyeit, hanem a tradicionális
államok helyébe lépő korporációs vállalatbirodalmakat is. Az
amerikai államadósság ma 7000 milliárd dollár felett van. A nem
állami szektor és az állampolgárok adóssága pedig meghaladja a
14 ezer milliárd dollárt. E csillagászati adósság kamatjáradékát
évről-évre a szabadkőműves pénzoligarchia zsebeli be.
A
központi bankok érdeke, hogy mindenki hitelből éljen. Ha az
államok és a reálgazdasági szereplők, valamint az állampolgárok
megfizetnék adósságukat, akkor a központi bankok tönkremennének.
A központi bankok létfeltétele, hogy mindenki a lehető legjobban
eladósodjék, mert ők akkor tudják a levegőből a pénzt
előállítani a bankóprés használatával, amikor az állam vagy
gazdasági élet szereplője tőlük hitelt vesz fel. Ezért a
központi bankok minden rendelkezésükre álló eszközzel
bátorítják az eladósodást, és megtiltják az egyes államoknak
a saját pénz kibocsátását, csupán azt engedik meg nekik, hogy
államkötvények formájában hitelleveleket bocsássanak ki,
amelyekért cserébe viszont ők készek működtetni a bankóprést,
és megfelelő kamat ellenében kikölcsönözni azt a pénzt, amit
az államok maguk is előállíthatnának ingyen a saját céljaikra.
1935-től
kezdve a dollárnak elvileg meg volt az aranyalapja, de többé nem
lehetett aranyra beváltani. Ennek ellenére az amerikai pénz volt a
világ egyik legszilárdabb valutája. A szabadkőműves
pénzoligarchia világosan látta, hogy az általa létrehozott
versaillesi rendszer szükségszerűen újabb nagy háborúhoz vezet,
ezért felkészültek a 2. világháború által okozott pénzügyi
hatások megfelelő kezelésére. A pénzoligarchia stratégái
tudták, hogy a 2. világháborúra való felkészülés, és maga a
háború, további aranyat áramoltat az Egyesült Államokba, mert
háborús időkben az egyes államok a rúdaranyat használják
fizetési eszközként. Minthogy valóban Amerika lett a legnagyobb
hadianyag-szállító, ennek eredményeként már 1941-ben az
Egyesült Államokban volt a világ aranykészletének csaknem a
2/3-a, amelynek az értéke 24 milliárd dollárra rúgott. Ebben az
időben a forgalomban lévő papírpénz mennyisége csak 42 milliárd
dollár volt, vagyis az arany és a dollár közötti arány 1:2
volt. Ma, mint már említettük, az Egyesült Államok kormányának
az eladósodása eléri a 7000 milliárd dollárt. A FED és az őt
tulajdonosként irányító brit szabadkőműves bankárok már
kezükben tartották az Egyesült Államok aranyát, de még várniuk
kellett egy bizonyos ideig, amíg azt teljesen kikapcsolhatták a
pénzrendszerből. A baseli "Bank for International
Settlements"-et, a BIS-t, (Nemzetközi Fizetések Bankját) a
nemzetközi pénzoligarchia 1930-ban állítólag azért hozta létre,
hogy az első világháború utáni jóvátételi fizetések
lebonyolítását az egyes központi bankok között elősegítse.
Noha felállítását követően hamarosan moratóriumot rendeltek el
a jóvátételi fizetésekre (elsősorban a Németországot sújtó
versaillesi békediktátum által előírt hatalmas összegek
behajtásáról volt szó), a BIS tovább folytatta nemzetközi
pénzügyi tevékenységét és fokozatosan az egyes állami központi
bankok globális központi bankjává vált. Az 1944-es Bretton
Woods-i konferenciát követően a Nemzetközi Valutaalap, az IMF
létrehozása korlátokat szabott a BIS monetáris tevékenysége
bővülésének, mégis a BIS változatlanul megőrizte fontosságát
a nemzetközi pénzügyek intézésében, mivel ez a bank tekintendő
a nemzetközi pénzoligarchia első számú pénzügyi intézményének.
A BIS menedzseli ma a központi bankok monetáris tartalékait és
irányítja a nemzetközi monetáris folyamatokat. Ez a bank
makroökonómiai és nemzetközi monetáris témákban bennfentes
információk gyűjtésével és terjesztésével is foglalkozik.
Ugyancsak a BIS volt az, amelyen keresztül a nemzetközi
pénzoligarchia együttműködött a nemzetiszocialista
Németországgal. Hitler azt a megbízatást kapta a BIS-től, hogy
az általa megszállt európai országok aranytartalékait kobozza
el, és szállítsa át a BIS baseli trezorjaiba. Hitler a nemzetközi
pénzoligarchiának ezt a megbízását pontosan végrehajtotta.
A
hivatalos történetírás és a BIS
A
hivatalos történetírás természetesen kerüli a pénzoligarchia
önálló stratégiájának és történelmi szerepének a kutatását,
és nem foglalkozik a szabadkőművesség és a pénzoligarchia
együttműködésével. Ő tudja, hogy miért teszi ezt. A tények
azonban attól még tények maradnak, hogy a hivatalos történetírás
nem akar, vagy fél velük foglalkozni. Így pl. nem kutatja azt,
hogy a nemzetközi pénzoligarchiának miért volt szükséges
összegyűjtenie a világ aranykészletét. Egyik fontos okként
emlékeztetnünk kell arra, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság és a
nemzetközi ópiumkereskedelem egész történetében az arany volt
az egyetlen elfogadható fizetési eszköz az ópiumtermelők
számára. A nemzetközi pénzoligarchia már a Kelet-Indiai Társaság
működésének a kezdete óta szoros kapcsolatban állott és áll a
kábítószer-iparral, de ennek a működtetése óriási mennyiségű
rúdaranyat igényel. A brit szabadkőműves oligarchia másik fontos
iparága a nemzetközi magánpénz-monopólium működtetése. A
bankári tevékenység és a kábítószer tevékenység szorosan
együttműködik, és egymásra van utalva.
Miközben
a brit szabadkőműves oligarchia által ellenőrzött FED elkobozta
az amerikai polgárok aranyát, ezzel egyidejűleg létesült a BIS
is Európában a kontinens aranyának az összegyűjtésére. Mint
már utaltunk rá, a baseli bank legfőbb feladata volt, hogy a 2.
világháború alatt nála legyenek Európa országainak az
aranytartalékai. Carroll Quigley, Clinton elnök
mentora, neves történész, aki jó viszonyban volt a világ
leggazdagabb pénzdinasztiáival és ezért a zárt társaságok
privát archívumaiban is kutathatta a pénzoligarchia tevékenységét,
a Tragedy and Hope (Tragédia és remény) című
terjedelmes művében arról tájékoztat minket, hogy a BIS "a
központi bankok által birtokolt és ellenőrzött magánbank, míg
a központi bankok tulajdonosai is magánkorporációk". Noha
hivatalosan azért létesült a BIS, mint már utaltunk rá, hogy
összegyűjtse és kezelje a német jóvátételi fizetéseket,
valójában nem ez volt az igazi oka, hanem csak a színlelt oka a
létrehozásának. A versaillesi békediktátum és a BIS létrejötte
között 11 év különbség van. Nem meggyőző, hogy csak 11 év
elmúltával állítsanak fel egy behajtással foglalkozó
ügynökséget és mindezt abban az időpontban, amikor Németország
pénzügyi összeomlása miatt semmilyen fizetésre nem volt képes.
Ezen túlmenően 1931-ben, egy évvel a BIS megszületése után
valamennyi európai hatalom - Franciaország kivételével -
lemondott Németországgal kapcsolatos jóvátételi igényéről.
Két évre rá Hitler beszüntette valamennyi jóvátétel fizetését.
Már
utaltunk rá, hogy a BIS valódi feladata az európai államok
aranyának az összegyűjtése volt. Charles Higham 1983-ban
publikált "Trading with the Enemy" ("Kereskedés az
ellenséggel") című munkájában megállapítja, hogy a
BIS-nek talán a legfontosabb feladata az volt, hogy amerikai és
brit pénzzel finanszírozza a nemzeti szocialista kormányzatot
Németország minél hatékonyabb felfegyverzése érdekében./29/ Ez
olyan állítás, amit sem a pénzoligarchia, sem a hivatalos
történészek nem szívesen vesznek tudomásul. A BIS legnagyobb
részvénypakettjét a nemzetközi pénzoligarchia egyik központi
intézménye, a Bank of England birtokolta. A Bank of England
főrészvényese viszont nem más, mint a Rothschild-ház, amely a
brit szabadkőműves Round Table csoportok pénzügyeit ellenőrizte
és ellenőrzi a mai napig. A BIS további tulajdonosaihoz tartoztak
még a Morgan érdekeltséghez tartozó First National Bank of New
York, a német Reichsbank, valamint Olaszország, Franciaország és
más államok központi bankjai. Azok a személyek, akik a BIS
tevékenységét irányították, és amelyek közül többet
felsorol Charles Higham, vagy ismert szabadkőművesek voltak, vagy
pedig a Round Table csoporthoz tartoztak. Maga Hjalmar
Schacht, Németország gazdasági minisztere és a Reichsbank
elnöke, is az angol szabadkőművességhez tartozott, méghozzá
azon ritka személyekhez, akik nyíltan elismerték, hogy
szabadkőművesek. Maga Schacht volt az, aki rávette a brit
szabadkőműves bankárokat a BIS felállítására, hogy
megkönnyítse Hitler háborús programjának a nemzetközi
finanszírozását. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának az
alapszabálya, amelyet az érintett kormányok is jóváhagytak a BIS
alapításakor, kimondja, hogy a baseli bank mentes minden
lefoglalástól, záralávételtől, vagy cenzúrától, függetlenül
attól, hogy az adott vagyontárgy tulajdonosa részt vesz-e a
háborúban vagy sem.
Messzemenő
jelentőséggel bíró történelmi kérdés, hogy a szabadkőműves
pénzoligarchia miért döntött úgy, hogy finanszírozni fogja
Hitler háborús erőfeszítéseit. Mi ezzel a kérdéssel a
Leleplező következő számában fogunk behatóan foglalkozni.
Ezúttal csak arra utalunk, hogy Charles Higham szerint Hitler
finanszírozása azt a célt szolgálta, hogy a náci diktátor
gyűjtse össze Európa aranyát a nemzetközi pénzoligarchia
hálózata számára. A Higham által használt Fraternity (testvéri
szövetség) kifejezés természetesen nem más, mint a
szabadkőművességnek egy másik elnevezése. Azt már a
történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség, mint nemzetközi
szervezet, szívesen helyezte magát az egyes államok és törvényeik
fölé. Hitler valóban összegyűjtötte az általa elfoglalt
államok aranykészleteit és ezt valóban a BIS svájci trezorjaiba
szállította. Ez a folyamat 1938-ban még a 2. világháború
kitörése előtt kezdődött, amikor a német csapatok bevonultak
Ausztriába és sor került az Anschluss-ra. A bevonuló német
hadsereg egyik első feladata volt az osztrák aranytartalék
záralávétele, és az így lefoglalt osztrák arany átszállítása
Bécsből Svájcba.
1939.
március 15-én Hitler bevonult Prágába is. A megszállók azonnal
letartóztatták a cseh nemzeti bank igazgatóit és követelték
tőlük a 48 millió dollár értékű aranyrúdnak az átadását. A
fegyverrel fenyegetett cseh bankárok végül elmondották, hogy
néhány nappal a német hadsereg bevonulását megelőzően a BIS
azt tanácsolta a prágai bankároknak, hogy juttassák el a cseh
aranytartalékot a londoni Bank of England-hez. Montague Norman, a
Bank of England kormányzója, és Hitler legerőteljesebb
támogatója, ekkorra már el is küldte Berlinbe az aranyszállítmány
vételéről szóló igazolást, amely lehetővé tette, hogy az
átvett arany pénzbeli értékéig Németország stratégiai
nyersanyagokat vásárolhasson a világpiacon.
Amikor
a németek 1940. áprilisában megszállták Belgiumot, a belga
aranytartalékot először a francia központi bankba szállították,
majd onnan a berlini Reichsbankba. Berlinből ez a belga arany
Baselba került, a BIS trezorjaiba. Tény, hogy a Hitler által
megszállt országok aranytartalékai, Franciaország kivételével,
mind a BIS trezorjaiban kötöttek ki. Amikor a németek elfoglalták
Párizst, akkor nem nyúltak a francia központi bank
aranytartalékához, mivel a francia központi bank a BIS egyik
tulajdonosa volt. Csak azoknak a megszállt országoknak az
aranytartalékait kobozták el, amelyeknek a központi bankjai nem
voltak a BIS tagjai. 1942-re a Gestapo több száz láda aranyat és
ékszert, köztük arany szemüvegkereteket, aranyórákat, arany
cigarettadobozokat, arany és ezüst öngyújtókat, karikagyűrűket,
fogsorokat stb. gyűjtött össze. Ezeket az ékszereket
beolvasztották és 20 kg-os aranyrudakat készítettek belőlük,
amelyeket a Reichsbank-ba helyeztek letétbe. 1944-ben, amikor Hitler
már felismerte, hogy Németország katonai veresége
elkerülhetetlen, ezeket az aranyrudakat átszállították a BIS
baseli trezorjaiba. Ugyancsak 1944-ben tanácskozta meg az amerikai
Thomas H. McKittrick, a BIS akkori elnöke és a new yorki Council on
Foreign Relations-nek, a CFR-nek, (Külföldi Kapcsolatok
Tanácsának), a pénzoligarchia egyik legfontosabb koordináló
szervezetének a tagja, valamint a BIS brit felügyelő bizottsági
tagjai a BIS német, japán és olasz vezetőivel, hogy mi történjen
a háború után a birtokukban lévő 378 millió dollár értékű
aranyrúddal, amelyet Németország nemzeti szocialista kormánya
azért továbbított a baseli bankhoz, hogy azt a náci vezetők a
háború után is felhasználhassák.
A
náci "internacionálé"
Henry
Morgenthau amerikai pénzügyminiszter, aki maga is magasrangú
szabadkőműves volt, bizalmatlanul tekintett a brit szabadkőműves
bankárok túl nagyra növekedett pénzügyi hatalmára. Morgenthau
tisztában volt azzal, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia
ellenőrzi a baseli Nemzetközi Fizetések Bankját. Azt is tudta,
hogy a náci Németország vezetői raktározási célra használják
a BIS trezorjait az általuk elkobzott, - ellopott - arany számára.
Morgenthau nyíltan nem beszélt erről. 1943. március 26-án
azonban egy kaliforniai képviselő, Jerry Voorhis, kongresszusi
vizsgálatot kezdeményezett a BIS tevékenységéről. Morgenthau
érdekelt volt ebben az ügyben, de szabadkőművesként nem kívánt
részt venni brit szabadkőműves testvéreinek az érdekeit sértő
kongresszusi vizsgálatban. Az amerikai törvényhozás tagjainak a
többsége ugyanezt érezte, mivel a Képviselőház 54%-a és a
Szenátus 53%-a szabadkőművesekből állt. Ezért Voorhis
kezdeményezése nem ment át a washingtoni törvényhozáson.
1944-ben egy másik képviselő is tett hasonló kezdeményezést, de
az sem járt sikerrel. 1945-ben a BIS a szorongatott náci vezetők
érdekében elkezdte az összegyűjtött vagyon kihelyezését. Az
említett hatalmas mennyiségű arany túlnyomó részét Argentínába
szállították. Itt arra használták, hogy kiépítsék vele a brit
szabadkőműves oligarchia dél-amerikai hálózatát, amely
hamarosan a dél-amerikai kábítószer termelést és elosztást is
az ellenőrzése alá vonta. Így elmondható, hogy az a háttérben
tevékenykedő pénzügyi hálózat, amely Náci Internacionáléként
vált ismertté, lényegében a brit szabadkőműves pénzoligarchia
segítségével jött létre.
A
Bretton Woods-i pénzrendszer megszületése
A
brit szabadkőművesek és utódaik fosztották ki Kínát az ópium
kereskedelemmel. Ugyancsak a brit szabadkőművesek kobozták el a
tulajdonukban lévő FED segítségével az amerikai polgárok
aranyát a nagy gazdasági válság idején. Ők azok, akik
összegyűjtötték és ellenőrzésük alá vonták a 2. világháború
során az európai országok aranytartalékait. Az egyetlen állam,
amelynek hatalmas aranytartaléka még nem volt a brit szabadkőműves
pénzoligarchia ellenőrzése alatt, az Amerikai Egyesült Államok
volt. Ezért programot dolgoztak ki a Ford Knox-ban lévő amerikai
aranytartalékok ellenőrzés alá vételére. E célból két
nemzetközi központi bankot hoztak létre a 2. világháború után.
A szokásos módon most is beindított színlelő program azzal
indokolta létesítésüket, hogy a háború utáni időszak kaotikus
pénzügyi helyzetének csak a segítségükkel lehet végetvetni.
Azt állították, hogy a világ monetáris rendszerének a
helyreállításához elengedhetetlen a Nemzetközi Valutaalap és a
Nemzetközi Beruházási és Fejlesztési Bank, azaz a Világbank
létrehozása. E célból az Egyesült Nemzetek keretében monetáris
és pénzügyi konferenciát tartottak az amerikai New Hampshire
tagállamban lévő Bretton Woods-ban 1944. júniusában. Ennek a
konferenciának a résztvevői túlnyomórészt brit szabadkőműves
pénzemberekből, illetve megbízottaikból állott. Jelen volt John
Maynard Keynes, Anthony Eden, Bertrand Russell, de az amerikai
szabadkőműveseket is számosan képviselték, köztük volt Henry
Morgenthau. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki koordinációs
központja, a CFR is számos tagjával képviseltette magát. A
baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának a háttérben folytatott
pénzügyi tranzakciói közismertek voltak, és ezért nem lehetett
megkerülni a velük való foglalkozást. Morgenthau azt javasolta,
hogy a BIS-t csendben oszlassák fel. A CFR egyik vezetője, Dean
Acheson, a CFR tekintélyes bankárjával Winthrop Aldrich-al,
valamint Edward Brown-nal meg akarta tartani ezt a privát ellenőrzés
alatt álló nemzetközi pénzintézményt. Őket támogatta a
holland J.W. Beyen is, aki korábban a BIS elnöke volt. A new yorki
First National Bank képviselője is csatlakozott hozzájuk. A City
of London delegációja szintén így tett. Keynes is úgy látta,
hogy a BIS-nek egészen addig tovább kell működnie, amíg létrejön
egy új világbank és egy nemzetközi pénzügyi alap a tervbe vett
átfogó nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete,
vagyis az ENSZ keretében. Morgenthau továbbra is ragaszkodott a BIS
feloszlatásához, de ezt nem tudta elérni. Így a 2. világháború
során a nácik által elkobzott, - ellopott - arany a BIS
közreműködésével a kereskedelmi bankokhoz került és különböző
pénzmosási műveletek keretében legális pénzzé alakult a brit
szabadkőműves oligarchia felügyelete alatt.
A
Nemzetközi Valutaalap
Azok
az angolszász pénzvagyontulajdonosok, akik ellenőrizték a BIS és
a FED részvényeinek a többségét, az 1945-ben létrejött
Nemzetközi Valutaalapnak is a főrészvényeseivé váltak. Az
álcázó program szerint a Nemzetközi Valutaalap célja az, hogy
pénzügyi segítséget nyújtson a 3. világ fejletlen országainak
iparosítási programjaik finanszírozásához. Ezen a háború alatt
lerombolt Európa és Japán újjáépítéséhez szükséges olcsó
nyersanyagok termelését értették. Hamarosan nyilvánvalóvá
vált, hogy ezek az szépítgető módon "fejlődőnek"
nevezett fejletlen országok nem képesek viselni a felvett kölcsönök
adósságszolgálati terheit, hacsak nem kezdik el az illegális
kábítószerek termelését. Dr. John Coleman, a brit hírszerzés
egykori magasrangú tisztje szerint Londonnak még a két háború
közötti időszakban is nagy szüksége volt a Dél-Amerikából
származó és kábítószerrel kapcsolatos jövedelemre. Coleman
szerint a brit kormány 1933-ban 7 milliárd dollárt invesztált
olyan dél-amerikai földekbe, amelyeken mást, mint kábítószert,
nem lehet termelni.
A
Bretton Woods-i megállapodás eredményeként nemcsak a Nemzetközi
Valutaalap jött létre, hanem a Világbank néven emlegetett
Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank is. Mindkettő
központja az Egyesült Államok fővárosában, Washington-ban van.
A nemzetközi oligarchia felismerte, hogy Európa gyorsütemű
újjáépítése nem lehetséges olyan nemzetközi valuta nélkül,
amelyet - mivel nincs aranyalaphoz kötve - korlátlan mennyiségben
lehetne kibocsátani. Ha a világvaluta funkcióját betöltő pénz
nem váltható át aranyra, akkor alkalmas arra a szerepre, amit a
dollár játszott az Egyesült Államokban az 1929-es gazdasági
válságot követően. Egy ilyen valutának a globális
elterjesztéséhez össze kell gyűjteni a világ aranykészletét,
ahogyan azt 1933 és 1935 között az amerikai polgároktól is
összegyűjtötték "önkéntesen és törvényesen".
Keynes olyan nemzetközi aranytartalékot kívánt létrehozni,
amelynek a fedezetével egy semleges országban működő nemzetközi
bank világvalutaként használható nemzetközi pénzt bocsáthatna
ki. Az elfogadott terv végül is a tagállamok valutáiból hozott
létre egy kevert - hibrid - fizetési eszközt. Ezt a pénzt nem
lehetett aranyra átváltani, ugyanakkor fenntartotta az aranyhoz
kapcsolt értékét és lehetővé tette, hogy a Nemzetközi
Valutaalap aranytartalékot képezzen. Ezt az aranytartalékot
valamennyi tagállam önkéntesen bocsátja a Nemzetközi Valutaalap
rendelkezésére. Ezen túlmenően - ugyancsak önkéntesen -
meghatározott mennyiségű hazai valutát is a Nemzetközi
Valutaalap rendelkezésére kell bocsátani. Nagyon fontos látni,
hogy itt nem a tagállamok által nyújtott kölcsönről volt szó,
hanem ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül átadott
hozzájárulásról. Egy ilyen nemzetközi pénzügyi rendszer
létesítéséhez azonban korlátozni kell az egyes nemzetállamok
pénzügyi szuverenitását. Éppen ezért a Konferencia résztvevői
titokban akarták tartani az aranyalapra vonatkozó megállapodást.
Úgy vélték, hogy ha a szuverén államok közvéleménye erről
tudomást szerez, akkor az egyes államok nem lesznek hajlandóak
aranytartalékaik egy részét átadni ennek a nemzetközi pénzügyi
intézménynek. Arra is gondoltak, hogy a terv - titokban - simán
átmenne egyes államok törvényhozásain, mivel ezen testületek
tagjainak a többsége vagy szabadkőműves, vagy a nemzetközi
pénzoligarchia által működtetett valamilyen struktúrához
tartozik, vagy a CFR-hez vagy londoni megfelelőjéhez, a Royal
Institute of International Affairs-hez, RIIA-hez, (a Királyi Külügyi
Intézethez) vagy ehhez hasonló más szervezethez. Keynes ellenezte,
hogy titokban létesüljön ez a két fontos nemzetközi
pénzintézmény, de érveit nem vették figyelembe. Az európai
nemzetek nem jelentettek problémát a nemzetközi pénzoligarchia
számára, mert az európai arany a náci elkobzások következtében
már a birtokukban volt. A problémát az amerikai aranytartalék
jelentette, valamint a Szovjetunió és az érdekkörébe került
országok aranytartaléka. Az ún. el nem kötelezett harmadik világ
országai is gondot okoztak.
Ezért
a Bretton Woods-i tervezők olyan álcázott módszert dolgoztak ki a
tagországok vagyonának a "legális" elvételére,
amelyről feltételezték, hogy mind a kommunista országok, mind a
harmadik világ országai számára elfogadhatóak. Az ENSZ
tagállamok központi bankjai fel lettek szólítva, hogy a
rendelkezésükre álló vagyon 1%-át adják oda ellenszolgáltatás
nélkül a Nemzetközi Valutaalapnak. Az így kötelezően
odaajándékozandó banki vagyon 25%-át a legfinomabb aranyból álló
készletekből kell nyújtani. Az átengedett pénzvagyon 75%-a az
adott ország nemzeti valutájából is teljesíthető. Ezt az
adományozási mintát követve a tagállamoknak évente azonos
arányban kell hozzájárulást teljesíteniük. Természetesen az
Egyesült Államokat terhelte a legnagyobb arányú hozzájárulás.
Az
Egyesült Államok hozzájárulásának a mértékét felmérhetjük
abból, hogy mennyit kellett átutalnia a Nemzetközi Valutaalapnak
1983-ban. Ebben az évben a Nemzetközi Valutaalap 8,6 milliárd
dollárt követelt az amerikai Kongresszustól, lényegesen többet,
mint bármely tagállam hozzájárulása. Megint érdemes rámutatni,
hogy ez a pénz nem kölcsön, ami visszajár, nem beruházás,
aminek a profitjára számítani lehet, hanem ellenszolgáltatás
nélküli hozzájárulás, azaz ajándék a nemzetközi
pénzoligarchia számára. Figyelemmel erre a számokra, ki lehet
számítani, hogy hány évre van szükség ahhoz, hogy a Fort
Knox-ban őrzött 24 milliárd dollár aranytartalék ki legyen
merítve. Ez mindössze 14 évet igényelt. Ezzel a módszerrel
1959-re az amerikai aranytartalék a nemzetközi pénzoligarchia
ellenőrzése alá került. Ma már .995 finomságú arany nincs a
Fort Knox-i trezorokban. Hogyan történt az amerikai aranytartalék
kivitele az Egyesült Államokból? Az amerikai hadsereg egyik
műszaki alakulata az 1950-es években tejszállító kocsikkal vitte
át az aranyat a Világbank washingtoni székházába. Innen viszont
Európába és Japánba továbbították a háború utáni újjáépítés
finanszírozására. 1941-ben még az Egyesült Államoké volt a
világ aranykészletének csaknem 2/3-a, de 1959-re már az
amerikainak a kétszeresére növekedett az európai aranytartalék.
A ma is még Fort Knox-ban található arany minősége sokkal
gyengébb, mint az elszállított arany minősége volt. Nagyrészt a
Roosevelt elnök által az amerikaiaktól összeszedett aranyérmékből
áll. Értéke kb. 2 milliárd dollár, de nem használható arany
fizetési eszközként. Noha Amerikát a fejlett demokráciák
példaképének tartják, az Egyesült Államok kormánya 1933 óta
nem mérte fel hivatalosan mekkora a köztulajdont képező állami
aranytartalék. Ezt a közvagyont az amerikai közintézményeknek
kellene ellenőrizni, de az amerikai aranytartaléknak ez az
ellenőrzés alatt történő felmérése vagy nem történt meg,
vagy annak eredményét eltitkolták az amerikai nép elől.
Az
amerikai demokrácia degenerálódása
A
pénzoligarchia hatalmának az intézményesülése 1913-ban a
Federal Reserve System létrehozásával fokozatosan az amerikai
demokrácia kiüresedéséhez vezetett. Ebben az alibi demokráciában
már nem a "nép kormányoz, a nép által, a népért"
(Lincoln), hanem a pénzoligarchia szolgálatában álló - általa
kiválasztott, kiképzett és fizetett - politikai elit kormányoz, a
pénzhatalom érdekében a demokratikus formák és látszatok
betartásával. Ez a kormányzási technika lehetővé teszi, hogy a
hatalom tényleges birtokosa, - a pénzoligarchia, - a fiktív
demokrácia kulisszái mögé rejtőzködve, titkos módszerekkel a
nyilvánosság háta mögött gyakorolja autokratikus uralmát. A
politikai elit legtöbb tagjának a "meggyőződése" ma
már nem egyéb, mint a pénzoligarchia igényei szerint cserélhető
- és cserélendő - álarc. A pénzügyi, a politikai és a
tájékoztatási elit tagjai, akik ellenőrzik a pénzvagyon és az
információ nemzetközi áramlását, akik elnökként, igazgatóként
a jótékonysági egyesületek és gondolati műhelyek irányítói,
akik a legjobb egyetemek és kulturális intézmények élén állnak,
akik meghatározzák a közéleti vitatémákat, mind-mind
elvesztették hitüket azokban az alapvető értékekben, - vagy ami
még belőlük megmaradt -, amelyekben az Egyesült Államok alapító
atyái még őszintén hittek, és amely értékek az alkotmányba
bekerülve naggyá és sikeressé tették az amerikai társadalmat.
Amióta a pénzoligarchia vette át az uralmat az Egyesült
Államokban, az ő úgynevezett "euro-atlanti értékei"
érvényesülnek. Így jött létre a szervezett elituralom modern
formája, amely az embereket piackonform kényszerpályára terelve
könnyen gyúrható masszává alakítja át. A pénzoligarchia
minden értéket pénzre becserélhető árucikké kíván
átalakítani. A szabad polgárokat ugyanis így lehet a
pénzhatalomnak mindenben engedelmeskedő alattvalókká formálni.
A
pénzoligarchia adósságfüggésen és kamatfizetésen nyugvó
uralmi rendszerét sikeresen kiterjesztette Közép- és
Kelet-Európára, valamint a szovjet utódállamokra is az 1990-es
években. E cél érdekében kidolgozta a "washingtoni
konszenzus" néven ismertté vált transzformációs programot.
A magánpénzrendszernek ezt a nagyszabású exportálását - a
színlelő programok szokásos technikájával - piaci reformoknak és
demokratikus átalakulásnak állították be. A Nemzetközi
Valutaalap által levezényelt "washingtoni konszenzus"
végrehajtása a felbomlott szovjet birodalom országaiban nem
vezetett sem piacgazdasághoz, sem érdemi demokráciához. A
centralizált pártállam gazdasági és politikai túlsúlya eltűnt,
de helyébe lépett a független központi bankok által
szélsőségesen centralizált szervezett magánhatalom, a
pénzoligarchia demokratikus formákba csomagolt és pénzügyi
eszközökkel gyakorolt uralma. A mindent maga alá rendelő
magánpénzmonopólium nem teszi lehetővé a piaci versenyt ezekben
az országokban, és akadályozza a gazdasági demokrácia
érvényesülését. A gazdasági demokrácia legalább bizonyosfokú
érvényesülése nélkül pedig az érdemi politikai-demokrácia sem
lehetséges. Ezért volt igaza a nemzetközi pénzoligarchia globális
birodalmának a kvázi kormányát képviselő Bzigniew
Brzezinskinek, amikor 2000. októberében, Budapesten tett
látogatásakor kijelentette: Közép- és Kelet Európa országaiban
nem demokrácia, hanem csupán "fiktív demokrácia" jött
létre.
Ma
Magyarországon is kettőshatalom van. Az egyik hatalom az egyre
gyengülő, formálissá váló szervezett közhatalom, az állam, és
a másik hatalom a pénzoligarchia egyre erősödő szervezett
magánhatalma. Ennek a magánhatalomnak a központi intézménye az
abszolút függetlenséget élvező központi bank, a jogilag még
állami, de ténylegesen magánellenőrzés alá került Magyar
Nemzeti Bank. A magyar társadalom sorsát meghatározó monetáris
hatalmat vissza kell szerezni a lakosságot képviselő államnak.
Ezért úgy kell módosítani az MNB törvényt, hogy az országgyűlés
és a kormány érdemben vehessen részt a monetáris döntések
meghozatalában, vagyis dönthessen a pénzkibocsátásról, a
közhitelezésről, a kamat- és árfolyamszabályozásról. Az MNB
abszolút függetlensége, mint már láttuk, nem csökkenti az
inflációt.
További
fontos követelmény a nyilvánosság kizárásának a megszüntetése
a monetáris döntésekre vonatkozó információkból. A
parlamentnek, a kormánynak és a társadalomnak joga van ahhoz, hogy
láthassa, mikor, hogyan, miért hozott monetáris döntéseket az
MNB. A közpénzekre vonatkozó átláthatóság alkotmányos
követelmény. Egyetlen közintézmény tevékenysége sem lehet egy
jogállamban annyira titkosítva, mint ahogyan az ma a gyakorlat
Magyarországon. Csökkenteni kell az MNB vonatkozásában a
banktitok körét, mivel itt közpénzekről van szó.
Tervet
kell kidolgozni arra, hogy az állam ne kizárólag kamatozó
adóslevelek - államkötvények - kibocsátásával finanszírozza
kiadásait, hanem jegybanki, saját kibocsátású közpénzzel is,
amely után nem kellene kamatot fizetnie. Ennek a közpénznek
ugyanúgy az állam adóbevétele lenne a fedezete, mint ahogyan most
az adóslevelek fedezetét is a jövőbeni adóbevételek
biztosítják. Ez a pénzkibocsátás ugyanúgy nem okozna inflációt,
ahogyan az adóslevelek kibocsátása sem jár ezzel az eredménnyel.
Ki
kell dolgozni a nem konvencionális, kamatmentes, vagy csak
önköltségi szintű csekély kamatozású állami közpénzzel való
hitelezés programját és módszereit. A produktív célhoz kötött
állami közhitel nem okoz inflációt, amint ezt Dr. Wilhelm
Lautenbach, a weimari Németország kiváló pénzügyi szakértője
memorandumában bebizonyította.
Fel
kell hagyni az MNB évek óta folytatott denominációs
gyakorlatával. Ennek keretében történik a Magyarországra
kizárólag spekulációs célból érkező pénz forintra
konvertálása. Ugyancsak fel kell hagyni a sterilizáció jelenlegi
gyakorlatával, vagyis a konvertálással felduzzasztott
pénzmennyiség forgalomból történő kivonásával magas
kamatozású állami és jegybanki kötvényekkel. Egyedül a
denomináció és a sterilizáció költségei több száz milliárd
forintos veszteséget okoznak a magyar társadalomnak minden évben.
Ezt a monetáris politika közirányításával el lehetne kerülni.
Miért ragaszkodunk a legfontosabb hatalom, a monetáris politika
magánirányításához?
Be
kell szüntetni az Európai Unió normáitól eltérő, azokkal
ellentétes adózási kedvezményeket. Ebben is legyen harmonizáció.
Piaci árak érvényesüljenek a munkaerőpiacon is. Ebben is legyen
felzárkózás Európához.
A
választási ígéretek és pártprogramok betartása legyen kötelező
a kormányra került pártok számára. A választási győzelmet
eredményező ígéretek legyenek jogi eszközökkel is
kikényszeríthetők, pl. az ígéreteiket megszegő képviselők
visszahívhatóságával. Csak így lehet a magyarországi fiktív
demokráciát a polgárok számára érdemi beleszólást biztosító
közvetlen demokráciává átalakítani.
Idézetek
jegyzéke:
- Carroll Quigley, Tragedy and Hope, A History of the World in Our Time, The Macmillan Company, New York, 1965, p. 324
- William T. Still, New World Order: The Ancient Plan of Secret Societies ( Lafayette, LA: Huntington House, 1990, p. 148
- Magyar Nemzeti Bank, J/2766. sz. Melléklet, A Magyar nemzeti Bank 1999. évi tevékenységéről az Országgyűlés részére készített beszámolóhoz, 54. és 81. old.
- Befektetés az új évezredbe, a 2000. év költségvetése, 16. és 17. old.
- Ralph A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.140
- Marvin S. Antelman, To Eliminate the Opiate, New York: Zahavia, 1974, p. 140
- Martin Short, Inside the Brotherhood: Further Secrets of the Freemasons, New York: Dorset Press, 1989, p. 365
- Carroll Quigley, Tragedy and Hope, A History of the World in Our Time, The Macmillan Company, New York, 1965, p. 62
- William T. Still, New World Order: The Ancient Plan of Secret Societies ( Lafayette, LA: Huntington House, 1990, p. 147
- Church, Guardians of the Grail, Oklahoma City: Prophecy Publications, 1989, p. 178
- Anton Chaitkin, Treason in America 2nd ed. New York: New Benjamin Franklin House, 1984, p. 217
- Kossuth Lajos üzenetei, Szabad György összeállítása, IKVA Könyvkiadó Kft., Budapest, 1994, 252-253 old.
- 271 old
- Fejtő Ferenc, Rekviem egy hajdanvolt birodalomért, Budapest, XXIX. és XXX. fejezet
- Anton Chaitkin, Treason in America 2nd ed. New York: New Benjamin Franklin House, 1984, p. 234
- ib. p. 225
- Ralph A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.156
- ib. p.157
- Congress, Senate, Banking and Currency Committee, National Economy and Banking System of the United States, Senate Document 23, 76thCongress, 1sr Session, reprint edition Wickliffe, Ohio: Monetary Science Publishing, 1976, p. 91
- Appleton Cyclopedia, 1861, p. 296, as quoted in Lincoln Money Martyred, p. 44
- Abraham Lincoln's letter to Col. Taylor, from the New York Tribune, December 6, 1861, as quoted in Lincoln Money Martyred, p. 46
- Edward Holloway, How Guernsey Beat the Bankers Economic Reform Club Publishing, 1958, London
- Samuel Morse, The Present Attempt to Dissolve the American Union: A British Aristocratic Plot, New York: John F Trow, 1862, entire
- "Ku Klux Klan Project", The New Federalist, April 1993, p.13
- Ralph A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p. 162-163
- Texe Marrs, Dark Majesty: The Secret Brotherhood and the Magic of A Thousand Points of Light, Austin, TX: Living Truth Publishers, p. 66
- Ralph A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p. 168
- Gary Allen and Larry Abraham, None Dare Call It Conspiracy, Rossmoor, CA: Concord Press, 1971, p. 78
- Charles Higham, Trading with the Enemy, London. 1983, p. 24
Felhasznált
irodalom:
Arter,
Matthyas: Gedanken zum Doppelwesen des Geldes, Meilen, Schweiz, 1996
Brüll
Mária, Nemzetközi Pénzügyi Intézmények és Magyarországi
Kapcsolatok, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993
Chernow,
Ron, The Warburgs, Vintage Books, New York, 1994
Daniel,
John, Scarlet and the Beast, Vol. III. English Freemasonry, Banks,
and the
Illegal
Drug Trade, JKI Publishing, Tyler, TX 75713, 1995
Deane,
Marjorie and Pringle, Robert, The Central Banks, Viking, New York,
1994
Endrédy
Szabó Lajos, Új honfoglalás vagy bérrabszolgaság?, Bécs, 1997
Elon,
Amos, Founder, A Portrait of the First Rothschild and His Time,
Viking, New York 1996
Greider,
William, Secrets of the Temple, How the Federal Reserve runs the
country, A Touchstone Book, New York, 1987
Griffin,
G. Edward, The Creature from Jekyll Island, A second Look at the
Federal Reserve, American Media, Westlake Village, 1995
Hahner
Péter, Az Egyesült Államok elnökei, Maecenas, Budapest, 1998
Lindbergh,
Charles A., Lindbergh on the Federal Reserve, The Noontide Press,
Costa Mesa, CA, 1989
Lasch,
Christopher, The Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy,
New York, 1996
Lőrincné
Istvánffy Hajna, Nemzetközi Pénzügyek, Aula, 1999
Mullins,
Eustace, The Secrets of the Federal Reserve, Staunton, VA, 1991
North,
Michael, Pénztörténeti Lexikon, Az aranytól a záloglevélig,
Perfekt Kiadó, Budapest, 1998
Patman,
Wright, A Primer on Money and Money Facts, Populist Action
Committtee, Washington, 1993
Risi,
Armin, Machtwechsel auf der Erde, Die Pläne der Mächtigen, globale
Entscheidungen und die Wendezeit, Govinda-Verlag, Neuhausen, 1999
Senf,
Bernd, Der Nebel um das Geld, Gauke, Lütjenburg, 1996
Síklaky
István, A fennmaradás társadalmi programja, a pénzuralmi rendszer
alternatívája, Éliás Kiadó, 2000, Budapest
Thoren,
Theodore and Warner, Richard, The Truth in Money Book, A Truth in
Money Publication, Chagrin Falls, Ohio, 1994
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése