2017. augusztus 20., vasárnap

Civilizációk harca helyett kultúrák párbeszédét



"War on Terror"?


Civilizációk harca helyett kultúrák párbeszédét


Dr Drábik János írásai


Ki ellen, és miért folyik valójában ez a háború? Ha a fanatikus terroristák ellen, akkor le lehet-e győzni háborúval a terrorizmust, állami erőszakkal az egyéni és csoporterőszakot? Vajon a 21. században ismét a "szemet szemért, fogat fogért" elve fog érvényesülni? Van-e, lehet-e a megtorláson túl más, mélyebb értelme is ennek a véres világdrámának? Cui prodest? Vagyis kinek szolgálhatja az érdekeit szeptember 11-e tragédiája? Kinek van szüksége kliens rendszerre Afganisztánban, és egyidejűleg a polgárok szigorú rendőri ellenőrzésére Amerikában? Szándékaikkal ellentétben, vagy tettük nem kívánt következményeként, kinek a világstratégiai céljait segíthették a gyilkos és öngyilkos merénylők? Létezik-e egyáltalán valamiféle globális terv az emberiség számára? Ha van, akkor kié ez a terv, mit tartalmaz, kik és mikor készítették? E kérdésekre egyelőre csak annyit válaszolhatunk, hogy a világ jövőjére vonatkozóan több stratégiai elképzelés is létezik. Az egyiket Zbigniew Brzezinski, a háttérhatalom egyik közismert teoretikusa dolgozta ki "A nagy sakktábla" című munkájában Amerika világelsőségéből adódó geopolitikai feladatait elemzi. Ez a koncepció új megvilágításba helyezi a terrorizmus elleni most folyó háborút.
Brzezinski abból indul ki, hogy a szovjet birodalom felbomlásával - a történelemben először - egy nem eurázsiai hatalom lett földünk központi térségében a hatalmi viszonyok kulcsfontosságú irányítója. Noha az Egyesült Államok ma az első számú nagyhatalom, Eurázsia továbbra is megőrizte fontosságát. Európa, vagyis Eurázsia nyugati része, még mindig jelentős politikai és gazdasági hatalmat képvisel, Ázsia pedig a gazdasági növekedés létfontosságú központja lett. Amerika, ha meg akarja őrizni jelenlegi világhatalmi elsőbbségét, akkor meg kell akadályoznia, hogy egyeduralkodó és ellenséges eurázsiai hatalom jöjjön létre. E célból befolyását oly módon kell érvényesítenie Eurázsiában, hogy stabil egyensúlyt hozzon létre, amelyben azonban az Egyesült Államoké a politikai irányító szerep. Úgy tűnik számunkra, hogy ami Anglia volt Európa számára a 19. században, az ma az Egyesült Államok az egész világ számára. Anglia "előkelő idegenként", mint kívülálló alakította az európai egyensúlypolitikát. A döntőbíró szerepét játszva mindig kijelölte, hogy ki legyen konfliktus esetén a győztes. Benne volt Európában, de el is választotta attól a La Manche csatorna. Ma az Egyesült Államok az a hatalom, amely kívülről alakítja Eurázsiában az új rendet, a globális egyensúlyi politikát bolygónk központi földrészén. Benne van Eurázsiában a NATO, a Japánnal való kétoldalú szövetsége, és más országokhoz fűződő gazdasági kapcsolatai révén, de elválasztja ettől a központi térségtől az Atlanti és a Csendes Óceán.
Brzezinski koncepciójában Eurázsia az a "sakktábla", amelyen a globális elsőbbségért vívott küzdelem folytatódik. Eurázsia a világ közepe, és aki az ellenőrzése alatt tartja, az az egész világot uralja. Amerikának eurázsiai vezetőszerepe fenntartása érdekében elő kell segítenie egy együttműködésen alapuló világméretű közösség létrehozását. Ezért meg kell akadályoznia olyan eurázsiai hatalom kialakulását, amelyik kihívást jelenthet Amerika számára. Amerika nemzetközi elsősége más birodalmi rendszerekre emlékeztet, de vannak fontos különbségek is. Az amerikai hatalom exportálásával kapcsolatban a közvélemény vegyes érzelmeket táplál. Az Amerikát kormányzó pénzoligarchia csak akkor tudja stratégiáját eredményesen végrehajtani, ha biztosítja politikájához a megfelelő belső feltételeket. Másik lényeges eltérés, hogy a sajátos amerikai tényezők miatt az amerikai típusú rendszer a megnyerés technikáját hangsúlyozza. Emellett az amerikai vezetés alkalmazza a függő helyzetben lévő külföldi elitek közvetett befolyásolásának módszerét is, miközben hasznot húz saját - formálisan még demokratikus - intézményeinek vonzásából. Ezt erősíti a nemzetközi tömegtájékoztatásra, a populáris szórakoztatásra, és a kultúrára gyakorolt hatása, valamint az amerikai csúcstechnológia, és végül az amerikai hadsereg ütőereje.
A kulturális vezetőszerep az amerikai zászló alatt terjeszkedő globális hatalom egyik legfontosabb jellemzője. Az amerikai politikai hagyományokhoz kapcsolódó demokratikus eszmék segítik álcázni az Egyesült Államokat ma irányító pénzügyi oligarchia kulturális imperializmusát. Az amerikai rendszer hegemóniáját azonban elsősorban az amerikai pénzügyi, vállalkozói gazdasági-modell jelenti, amely az egész világra kiterjedő szabadkereskedelmet és korlátlan versenyt hangsúlyozza. Az európai jóléti állam már nemcsak elveszítette gazdasági lendületét, de az alapját képező szociális piacgazdaság részben már lebontásra is került. A nemzetközi háttérhatalom azt is elérte, hogy az irányító-elitek Európában is a kíméletlen verseny amerikai módszereit vezessék be. Ezt azzal az érvvel támasztják alá, hogy ha Európa nem akar még jobban lemaradni, akkor nincs más választása. Japánban is a gazdasági siker szükséges velejárójának tekintik a mind nagyobb mértékű individualizmust. Ez már eltér Japán korábbi filozófiájától, amely a nyugati individualista modernizmus és a keleti kollektivista morál eredeti és sikeres ötvözetén alapult. A globalista új világgazdaság szószólói azt állítják, hogy az egyéni boldogulás növeli a demokráciát, miközben gazdagságot teremt. A pénzoligarchia ideológusai szerint ez az idealizmusnak és egoizmusnak egy hatásos kombinációja. Ezen eszmerendszer hívei szerint az amerikai szokások utánzása révén kedvezőbb környezet jön létre a konszenzuson alapuló amerikai hegemónia világszintű gyakorlásához. Ez a hegemónia egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti, amelynek az a funkciója, hogy konszenzust teremtsen és így kiegyensúlyozza a hatalom, valamint a befolyás területén mutatkozó különbségeket. Ezért a jelenlegi amerikai globális elsőség szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, amelyek behálózzák a földgolyót.
A nemzetközi pénzoligarchia ideológusai tudják, hogy a NATO-ban testetöltő euró-atlanti értékek és érdekek - azaz a nemzetközi pénzügyi közösség és integrált uralmi elitje értékei és érdekei - összekapcsolják Európát Amerikával, és ez meghatározó szerephez juttatja az Egyesült Államokat Európa ügyeiben. Mivel ezen ideológusok szerint Japán lényegében amerikai védnökség alatt áll, ezért Washingtonnak a gazdaságilag legerősebb ázsiai ország ügyeiben is döntő szava van. A nyugati féltekét a háttérhatalom védettnek tekinti a külső hatásokkal szemben, és ezt az álláspontját a 2001. szeptember 11-én lejátszódott események miatt sem kellett alapvetően megváltoztatnia. Amerika 1945 óta vitathatatlanul központi szerepet játszik a nyugati féltekén található nemzetközi szervezetekben. Ami a stratégiailag és gazdaságilag is rendkívül fontos közel-keleti térséget illeti, az 1991-es iraki háború óta ott különleges biztonsági övezet létesült, ugyancsak amerikai irányítással. Az iraki rakéták nem veszélyeztethetik az Egyesült Államokat, de elérhetik Izraelt. Ezért az új világrend irányítóinak Irakot szoros ellenőrzés alatt kell tartaniuk. (A "War on Terror" jó alkalmat nyújthat egy Irak elleni újabb katonai fellépéshez is.)
A nemzetközi háttérhatalom saját uralmát előszeretettel nevezi "amerikai rendszernek", és ilyen értelemben az amerikai rendszer részének tekinti több speciális feladatra szakosodott szervezet világméretű hálózatát. Mind a Nemzetközi Valutaalap, mind a Világbank globális érdeket képvisel, mivel ügyfelei közé tartozik szinte az egész világ. E két szervezet, valamint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, amely ténylegesen a központi bankok központi bankjának a szerepét tölti be, mind az amerikai pénzrendszert is irányító, és most a hivatalos Amerika nevében fellépő nemzetközi pénzügyi közösség befolyása alatt állnak. Létrehozásukat a pénzoligarchia által irányított Egyesült Államok kezdeményezte. Jelenlegi struktúrájuk az 1944-ben Bretton Woods-ban tartott konferencián lett kialakítva.
Zbigniew Brzezinskit úgy tartja számon a világ, hogy a New York-i Columbia Egyetem tanára, és Carter volt amerikai elnök egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója. Ennél sokkal fontosabb azonban az a szerepe, amit a nemzetközi háttérhatalom irányító szerveiben betölt. Kulcsfontosságú tagja a háttér-hierarchia hálózatát irányító CFR-nek, a Külkapcsolatok Tanácsának, valamint alapító elnöke a Trilaterális Bizottságnak, amely a világ integrált hatalmi elitjének az egyik nem-hivatalos csúcsszerve. Ez a bizottság koordinálja Észak-Amerika, az Európai Unió és Japán uralkodó elitjeinek a tevékenységét. Brzezinski a világhegemóniára törekvő pénzügyi-hatalmi elit vezető stratégájának a szerepkörét tölti be már három évtizede. Nevéhez több olyan program kidolgozása kapcsolható, amelyek részben már meg is valósultak. A már említett "Nagy sakktábla" című könyvében a következőképpen jellemzi a nemzetközi pénzoligarchia első számú hatalmi bázisának megmaradt egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok szerepét a szovjet birodalom felbomlását követő korszakban:
"A korábbi birodalmaktól eltérően ez a hatalmas és összetett rendszer nem hierarchikusan felépített piramis. Inkább arról van szó, hogy Amerika egy olyan számtalan elemből összekapcsolódó univerzum közepén áll, ahol a hatalom gyakorlása folyamatos alkuk, párbeszédek, konszenzus keresések során történik, még ha ennek a hatalomnak végső soron egyetlen központja van is, nevezetesen Washington. A hatalmi játékot itt kell játszani, és pedig az Amerikán belüli szabályok szerint. Annak, hogy a világ elismeréssel szemléli az amerikai globális hegemóniát átható demokratikus folyamatokat, talán az a legbiztosabb jele, hogy a külföldi országok milyen nagymértékben igyekeznek részt venni az Amerikán belüli politikai csatározásokban. A külföldi kormányok nagy buzgalommal mozgósítják azokat az amerikaiakat, akikkel etnikai, vagy vallási rokonságban állnak. A legtöbb külföldi kormány amerikai lobbystákat is alkalmaz ügyei előmozdítására, főleg a Kongresszusban, amellett hogy az amerikai fővárosban körülbelül ezer külföldi érdekeket képviselő csoport van bejegyezve. Az amerikai etnikai közösségek is megkísérlik befolyásolni az Egyesült Államok külpolitikáját, ezek közül a zsidó, a görög, és az örmény lobby a leghatékonyabban szervezett." (Z. Brzezinski, A nagy sakktábla, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 41. old.)
A háttérhatalom idézett stratégája szerint Amerika vezetőszerepe olyan új nemzetközi rendet hozott létre, amely nemcsak másolja, hanem külföldön intézményesíti is az amerikai rendszer számos vonását. Ezek közül Brzezinski ötöt sorol fel. Elsőként a kollektív biztonsági rendszert, beleértve az integrált parancsnokságot, és az ehhez tartozó erőket. (NATO, Amerikai-Japán Biztonsági Szerződés, stb.) Másodikként a regionális gazdasági együttműködést említi, úgymint az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodást, a NAFTA-t, és a szakosodott globális együttműködési intézményeket, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Világkereskedelmi Szervezet. Harmadikként utal arra, hogy milyen fontosak a konszenzusra épülő döntéshozatali eljárások még akkor is, ha ezekben az Egyesült Államok játssza a vezetőszerepet. Negyedikként kiemeli, hogy a nemzetközi szövetségekben előnyben részesül a demokratikus tagság. Az új világrend tekintélyes stratégája végül utal az egyelőre még csak kezdetleges formában létező globális alkotmányos és jogi struktúrákra. Példaként megemlíti a nemzetközi bíróságot és a boszniai háborús bűnöket tárgyaló törvényszéket. (Idézett mű 42. old)
Ez a nemzetközi rendszer nagyrészt a hidegháború idején jött létre, annak az amerikai erőfeszítésnek a részeként, amely globális versenytársának, a Szovjetuniónak a feltartóztatására törekedett. Amikor a szovjet birodalom felbomlott, a jelenlegi új rendszer nagyrészt már készen állt, és ezért az Egyesült Államok lett az első és egyetlen globális hatalom. Egy másik amerikai kutató, G. John Ikenberry, a szovjet birodalom felbomlását követő új rendszer főbb jellemzőit összefoglalva kiemeli: hegemonikus abban az értelemben, hogy az Egyesült Államok a központja, és az amerikai típusú politikai mechanizmusokat és szervező elveket tükrözi. Liberális abban az értelemben, hogy törvényes (vagyis formálisan betartja a demokratikus eljárásokat) és a viszonosság jellemzi. Az európaiak (és a japánok is) képesek voltak úgy átalakítani és integrálni társadalmukat, valamint gazdasági rendszerüket, hogy az összhangban legyen az amerikai hegemóniával, (vagyis a nemzetközi pénzoligarchia globális stratégiájával). Lehetőségük volt arra is, hogy saját autonóm és félig független politikai rendszereikkel is kísérletezzenek. Ikenberry úgy véli: ennek az összetett rendszernek a kialakítása azt a célt szolgálta, hogy "civilizálja" a vezető nyugati államok közötti kapcsolatokat. Tény, hogy időről időre komoly konfliktusok voltak ezen államok között, de ezek a stabil politikai rend keretei között maradtak és kultúráltan oldódtak meg.
2001. szeptember 11. után azonban fel kell tennünk a kérdést, hogy ennek a példátlan amerikai globális hegemóniának valóban nincs-e vetélytársa? Vajon így marad-e ez az elkövetkező években is, miután megindult a "War on Terror", a globális és hosszú időre tervezett háború a nemzetközi terrorizmus elleni harc ürügyével a pénzoligarchia hegemóniájának a kiterjesztésére és megszilárdítására? Mielőtt rátérünk ennek a háborúnak az elemzésére, vegyük közelebbről szemügyre, hogy a nemzetközi hatalmi elit vezető stratégája milyen szerepet szánt annak a világrégiónak, ahol beindult ez a globális háború. Ezért visszatérünk "A nagy sakktábla" című könyvben már 1997-ben kifejtett programra.


Brzezinski eurázsiai sakktáblája


Brzezinski szerint Amerika számára a fő geopolitikai tét Eurázsia. Ezt a világrégiót ötszáz éven át olyan hatalmak uralták, amelyek egymással harcoltak a regionális uralomért, miközben a globális hegemónia megszerzésére törekedtek. Jelenleg egy nem eurázsiai hatalom tölt be vezetőszerepet ezen a földrészen, és Amerika globális elsősége közvetlenül attól függ, hogy meddig és milyen hatékonyan tudja fenntartani dominanciáját ezen a kontinensen. Ezért alapvető fontosságú, hogy miként boldogul Amerika a geopolitikai szempontból tengelyszerepet betöltő Eurázsiával. Az Eurázsia feletti ellenőrzés szinte automatikusan az Afrika feletti uralmat is jeleneti, a nyugati féltekét és Óceániát pedig a központi földrészhez képest marginalizálja. A világ lakosságának 75%-a él Eurázsiában, és itt összpontosul a világ anyagi javainak nagy része is részint vállalatokban, részint a föld felszíne alatt lévő nyersanyagokban. Eurázsia állítja elő a világ bruttó össztermékének mintegy 60%-át, és itt található a világ ismert energiakészletének a 3/4-e. Ezen túlmenően itt található a világ erőteljes, dinamikus államainak a többsége is. Az Egyesült Államok után következő hat legnagyobb gazdaság, és hat legnagyobb fegyvervásárló állam is itt van. Egy kivételével Eurázsiában vannak az atomhatalmi státuszt nyíltan vállaló országok, illetve az atomfegyverrel rendelkező, de azt nyíltan nem vállaló országok is. A világ két legnépesebb országa is Eurázsiában található. Valamennyi olyan ország, amely kihívást jelenthet Amerika hegemóniája számára, szintén itt található. Ezért Eurázsia az a sakktábla - véli a globális stratéga - amelyen tovább folytatódik a világelsőségért folytatott küzdelem. A kulcsfontosságú játékosok a tábla nyugati, keleti, középső és déli részén helyezkednek el. A nyugati és keleti szélek között húzódik egy kisnépességű, politikailag képlékenyszervezetileg töredékes, de hatalmas kiterjedésű középső térségamelyet régebben az Egyesült Államok helyére pályázó vetélytárs, a Szovjetunió foglalt el. A szovjet birodalomnak nyilvánvaló célja volt, hogy kiszorítsa Amerikát Eurázsiából. Az Eurázsia közepén elterülő fennsíktól délre egy politikailag zűrzavaros, de energiában gazdag, potenciálisan fontos terület található. A földrész legdélebbi részén pedig egy regionális uralomra pályázó nagyon népes ország fekszik. Ha a középső terület bevonható lesz a Nyugat befolyási övezetébe, ahol Amerikáé a vezető szerep, akkor már biztosra lehet venni, hogy Amerika felülkerekedhet. Ennek előfeltétele még, hogy Eurázsia déli területét ne uralja egyetlen játékos, és a Kelet egyesülése ne vezessen ahhoz, hogy Amerikát elűzik a parthoz közeli bázisairól. Ha azonban a középső térség kiszorítja a Nyugatot, és magabiztos egységes szerveződéssé alakul, és akár megszerzi az ellenőrzést a déli rész felett, akár szövetségre lép a nagy keleti szereplővel, Kínával, akkor Amerika vezető szerepe lényegesen csökken. Ugyanez lenne a helyzet Brzezinski szerint akkor is, ha a két jelentős keleti játékos valamiképpen egyesülne. S végül akkor, ha nyugati partnerei eltávolítanák Amerikát a terület nyugati széléről.
Brzezinski látja, hogy Amerika globális hegemóniája nem áll mindenütt szilárd alapokon, mivel ez a hegemónia a korábbi világbirodalmaktól eltérően nem közvetlen ellenőrzésen, hanem a világszerte gyakorolt befolyáson alapul. Eurázsia mérete, sokfélesége, valamint néhány erős állama korlátozza Amerika lehetőségeit, akadályozza az események közvetlen irányításában. Ez a megakontinens igen nagy, túlságosan népes, sokszínű, és sok történelmileg nagyratörő, energikus állama van. Ezért nem viszonyulhat szolgaian egyetlen hatalomhoz, amely ugyan gazdaságilag sikeres, katonailag erős, de mégis csak egyetlen hatalom. Az amerikai dilemmát erősítik a bekövetkezett világtörténelmi változások is. A hatalom közvetlen alkalmazása ma nehezebb, mint a múltban. Az atomfegyverek csökkentették annak lehetőségét, hogy a háborút politikai eszközként, vagy akár fenyegetésként alkalmazzák. A gazdasági zsarolás politikai alkalmazásának a lehetőségei is szűkültek. Ha Amerika hasznosítani akarja a korábbi birodalmak tanúságait, akkor elejét kell vennie a vazallusok (az engedelmességre kényszerített csatlós országok) közti bárminemű paktálásnak, másodszor: fenn kell tartania függő helyzetüket, megvédelmezve a szövetségeseket, és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek, végül pedig meg kell akadályoznia, hogy korunk "barbárai" (értsd: a pénzoligarchiának nem engedelmeskedő "civilizálatlan" népek) szövetségre lépjenek egymással.
A szovjet birodalom felbomlásával Ukrajna új és fontos térségnek tekinthető az eurázsiai sakktáblán, mivel független országként való puszta léte segít Oroszország átalakításában. Ukrajna nélkül Oroszország többé nem igazi eurázsiai birodalom. Oroszország Ukrajna nélkül még törekedhet birodalmi státusra, de ez az új birodalom csak ázsiai lenne, amely nagy valószínűséggel konfliktusokba keveredne a feszültségekkel teli közép-ázsiai országokkal. Ezek az országok neheztelnének nemrég elnyert függetlenségük esetleges újbóli elvesztése miatt, és a tőlük délre elhelyezkedő iszlám országok támogatását is élveznék. Valószínű Kína is ellenezné, hogy Oroszország ismét meghatározó erő legyen Közép-Ázsiában, mivel érdekei egyre nagyobb mértékben az ottani függetlenné vált országokhoz kötik. Ha azonban Moszkva visszanyeri az 52 milliós, erőforrásokban gazdag Ukrajna feletti uralmát, akkor automatikusan újra birtokába kerülnek azok az eszközök, amelyek Európára és Ázsiára kiterjedő hatalommá tehetik.


Az aggasztó "fekete lyuk"


"A nagy sakktábla" szerzője részletesen elemzi, hogy miért komoly bizonytalansági tényező Eurázsia képlékeny középső területe, amit tovább növel Törökország és Irán sebezhetősége is. A Krím félszigettől egészen a kínai Hszin-csiang-Ujgur tartományig, majd az Indiai Óceánig és onnan nyugat felé a Vörös tengerig, észak felé a Földközi tenger keleti részéig és vissza a Krímbe, vagyis az így körülhatárolt területen, mintegy 400 millió ember él 25 államban. Az etnikailag és vallásilag sokszínű közép-ázsiai régió 25 államának egyike sem nevezhető stabilnak. Van köztük olyan is, amelyik atomfegyverek megszerzésén fáradozik. Ez a térség, amelyet fel-fellángoló gyűlölet oszt meg, és egymással versengő szomszédok vesznek körül, hadszíntér lehet a nemzetállamok háborúiban. Még ennél is valószínűbb, hogy elhúzódó etnikai és vallási villongások színtere lesz. (Mint látjuk, lett is.) A Szovjetunió 1991-es széthullása"fekete lyukat" hozott létre Eurázsia kellős közepén. Amerika számára ez az új és aggasztó geopolitikai helyzet kihívást jelent. El kell érnie, hogy Oroszországban csökkenjen a politikai anarchia veszélye, illetve azt is, hogy e szétesőben lévő, de még komoly nukleáris fegyverkészlettel rendelkező országban nehogy újra ellenséges diktatúra üsse fel a fejét. A hosszútávú feladat Oroszország demokratikus átalakulásának és gazdasági talpraállásának ösztönzése úgy, hogy közben ne jelenhessen meg újból egy olyan eurázsiai birodalom, amely hátráltatná Amerikának az euró-atlanti rendszer kialakításához kapcsolódó törekvéseit, amelyhez később Oroszország is kapcsolódhat.
Oroszország elvesztette uralkodó helyzetét a Balti tengeren és ez megismétlődött a Fekete tenger térségében is az ukrán függetlenség kikiáltásával. Az újonnan függetlenné vált kaukázusi államoknak, Grúziának, Örményországnak, és Azerbajdzsánnak köszönhetően Törökország ismét érvényesíthette befolyását a térségben. Délkeletebbre szintén jelentős változás történt a Kaspi tenger medencéjének, és egész Közép-Ázsiának a helyzetében. A szovjet birodalom fennállásának idején a Kaspi tenger orosz fennhatóság alatt állt, egy kicsi, Iránhoz tartozó déli rész kivételével. A független és erősen nacionalista Azerbajdzsán, Kazahsztán és Türkmenisztán létrejöttével - s ehhez a mohó nyugati olajbefektetők nagyszámú megjelenése is hozzájárult - Oroszország már csak egyike annak az öt országnak, amelyek pályázhatnak a Kaspi tenger medencéjének gazdagságára. Moszkva már nem veheti biztosra, hogy a jövőben is jut-e számára ezekből az erőforrásokból.
A független közép-ázsiai országok megjelenése azt eredményezte, hogy egyes helyeken Oroszország délkeleti határa több mint 1600 km-re szorult vissza. Az új államok most hatalmas nyersanyag és energiahordozó lelőhelyeket tartanak az ellenőrzésük alatt, amelyek erősen vonzzák a külföldi befektetőket. Szinte elkerülhetetlen, hogy ezeknek az államoknak ne csak a vezetőrétege, de hamarosan a lakossága is nacionalistává váljon, egyre inkább a magáévá téve az iszlám nézeteket. A 20 milliós Kazahsztánban, ahol a lakosságnak csak a fele kazah, a másik fele orosz, várható a nyelvi és nemzeti súrlódások növekedése. Üzbegisztánban, ahol a 25 milliós lakosság etnikailag egységesebb, egyre erőteljesebben szállnak síkra a régió új független státusának a fennmaradásáért. Türkmenisztán, amelyet Kazahsztán elszigetel Oroszországtól, új kapcsolatokat alakított ki Iránnal, hogy a világpiacra való kijutása során csökkenthesse az orosz közlekedési rendszertől való függőségét. Törökország, Irán, Pakisztán és Szaud-Arábia támogatja a közép-ázsiai országokat a célból, hogy ne integrálódjanak ismét Oroszországhoz, hanem tartsanak ki új politikai, gazdasági önállóságuk mellett. Az oroszok számára a 300 millió embert tömörítő Törökország, Irán és Pakisztán iszlám tömbje konfliktus lehetőségét jelenti az ország déli határa mentén és máris komoly aggodalomra ad okot.


Nagy haszon forog kockán


A kaukázusi, de főleg a közép-ázsiai térséget illetően az Egyesült Államoknak az az érdeke, hogy fennmaradjon a geopolitikai pluralizmus Eurázsiának az egykori Szovjetunió fennhatósága alá eső területein, állapítja meg Brzezinski. Amerika nemcsak a térség erőforrásainak a hasznosításában érdekelt, hanem abban is, hogy megakadályozza Oroszország kizárólagos uralmát ebben a térségben. Ezzel Washington nemcsak eurázsiai céljait igyekszik megvalósítani, hanem a saját, valamint Európa és a Távol-Kelet gazdasági érdekeit is képviseli, amikor korlátlan jelenlétre törekszik ezen az eddig zárt területen.
Közép-Ázsia kérdésében a geopolitikai hatalom, a nagy gazdasági haszon lehetősége, továbbá a nemzeti és vallási újjászületésből származó igények teljesítése, valamint a nemzetközi biztonság forog kockán. A versengés fő célja a nyitott kapuk biztosítása. A szovjet birodalom fennállása alatt a térségbe vezető útvonalak felett Moszkva kizárólagos ellenőrzést gyakorolt. Minden vasútvonal, gáz- és olajvezeték, sőt a légi közlekedés is kizárólag a birodalmi központon keresztül vezetett. Az orosz vezető elit azt szeretné, ha ez így maradna, mivel tudják, hogy aki e térség kapuit ellenőrzi, vagy uralja, valószínűleg azé lesz a geopolitikai és gazdasági zsákmány is. Ezért olyan fontos a csővezetékek kérdése a Kaspi tenger medencéje és Közép-Ázsia jövőjének szempontjából. Ha a térségbe vezető fő csővezetékek továbbra is orosz területen mennek keresztül, ennek érezhetőek a következményei akkor is, ha Moszkva nem avatkozik be nyíltan. A térség függőségben marad, és Moszkva fogja meghatározni a régión belül a gazdagság új eloszlását. Azonban ha például egy másik csővezeték a Kaspi tengeren keresztül Azerbajdzsán felé vezet, és onnan Törökországon át a Földközi tengerhez, valamint egy harmadik Afganisztánon keresztül az Arab tengerhez, egyetlen hatalom sem juthat szállítási monopóliumhoz. Az orosz politikai vezetés egy része azt szeretné, ha senki sem aknázná ki a térség erőforrásait, amennyiben azt Oroszország nem vonhatja a teljes ellenőrzése alá. Vagyis a föld mélyének kincsei inkább maradjanak ott ahol vannak, semhogy a külföldi befektetők közvetlenebb jelenlétéhez és politikai érdekérvényesítéséhez vezessenek.
A cári birodalom kaukázusi és közép-ázsiai terjeszkedése 300 évig tartott. Amikor az ottomán birodalom hanyatlásnak indult, a cári Oroszország dél felé nyomult Perzsia irányába. 1556-ban foglalta el az asztraháni kánságot, és 1607-ben érte el Perzsiát. 1784-ben meghódította a Krím félszigetet, majd 1801-ben bekebelezte a grúz királyságot. 1878-ban pedig elfoglalta Örményországot. Közép-Ázsia meghódítása során nem egy rivális birodalmat győztek le, hanem elszigetelt, félig-meddig törzsi feudális körülmények között élő kánságokat és emírségeket csatoltak az Orosz Birodalomhoz. Üzbegisztánt és Kazahsztánt több hadjárat során foglalták el, mintegy 80 év alatt, míg Türkmenisztánra 1886-ban mértek vereséget, hogy aztán bekebelezzék. 1850-re Közép-Ázsia nagy részének meghódítása befejeződött, bár helyi felkelések még a szovjet korszakban is előfordultak.
1991. decemberében néhány hét leforgása alatt 20%-kal csökkent Oroszország ázsiai területe, és az Oroszország ellenőrzése alatt álló ottani népesség száma 75 millióról 30 millióra csökkent. A Kaukázusban pedig 18 millió lakos szakadt ki a birodalomból. Ezeket a folyamatokat még fájdalmasabbá tette az orosz vezetés számára az, hogy e területek gazdasági lehetőségeit olyan külföldi érdekcsoportok vették célbaamelyeknek minden pénzügyi lehetőségük megvan arra, hogy befektessenek, feltárják és kiaknázzák azokat az erőforrásokat, amelyek korábban csak Oroszország számára voltak elérhetőek. Oroszország gyenge ahhoz, hogy a térséget elszigetelje a világtól, és szegény ahhoz, hogy természeti kincseit kiaknázza. Az új államokban végbemenő gyors népszaporulat azonban le fogja állítani a gazdasági növekedést ezekben az országokban. Robbanással fenyegető helyzet fog tehát kialakulni Oroszország déli határainál. Moszkva konfliktusa Afganisztánnal és Csecsenfölddel másutt is megismétlődhet. Oroszországnak fel kell dolgoznia, hogy már nem birodalom, ugyanakkor mégis fékeznie kell a török és iráni jelenlétet, továbbá el kell érnie, hogy a függetlenné vált közép-ázsiai államok ne vonzódjanak fő vetélytársaihoz. Az sem érdeke Moszkvának, hogy a közép-ázsiai térség országai nélküle alakítsák ki együttműködésüket. Az egyik legnehezebb feladat Amerika geopolitikai befolyásának a korlátozása ezekben az országokban. Már nem a birodalom visszaállításáról van szó, hanem új kapcsolatrendszer kiépítéséről, amely lehetővé tenné, hogy Oroszország megőrizze uralkodó geopolitikai és gazdasági helyzetét. Moszkva azt reméli, hogy az új - nem birodalmi - kapcsolatrendszer fokozatosan aláássa az önmagukban gyenge, új államok önállóságát és így sikerül a FÁK (Független Államok Közössége) központi parancsnoksága alá rendelni őket. Ezért Moszkva igyekszik megakadályozni, hogy az új államok saját hadsereget hozzanak létre, és szoros kapcsolatokat tartsanak fenn a térségen kívüli államokkal. Oroszország elsődleges célpontja Azerbajdzsán. Ha ellenőrzése alá vonja, akkor el tudja szigetelni Közép-Ázsiát a nyugattól, különösen Törökországtól, és így tovább nőhet Oroszország befolyása Üzbegisztán és Türkmenisztán felett.
Kazahsztán is fontos célpont, mert etnikai sebezhetősége miatt az ország kormánya nehéz helyzetbe kerülne, ha nyílt kenyértörésre kerülne sor Moszkvával. A kazahok Kínától is félnek, és nem nézik jó szemmel a szomszédos kínai Hszincsiang-Ujgur tartomány nemzetiségeinek a beolvasztását. Kazahsztán függő helyzetbe kényszerítésével Kirgizisztán és Tadzsikisztán is Moszkva hegemóniája alá kerülne. Üzbegisztánnak és Türkmenisztánnak is nagyobb orosz nyomással kellene számolnia. Törökország és Amerika ösztönzésére Azerbajdzsán elutasította Moszkva orosz katonai támaszpontokra vonatkozó kérését. Azt az orosz kívánságot sem teljesítette, hogy csak egyetlen csővezeték kösse össze az országot a Fekete-tengeri kikötőkkel, ehelyett inkább egy újabb csőrendszert is lefektettek, ami Grúzián át Törökországba vezet.


Olajvezeték Afganisztánon keresztül


Üzbegisztán is szembe szállt Oroszország integrációs törekvéseivel. Ellenezte a FÁK nemzetek feletti intézményeinek a kialakítását, mert ezek a központosított ellenőrzés eszközeiként használhatóak. Még Kazahsztán is egy második - Oroszországot elkerülő - csővezeték mellett döntött. Türkmenisztán részben azért igyekszik egy Iránba vezető gázvezeték megépítését elérni, mert a FÁK országai csak a világpiaci ár 60%-át fizetik, vagy egyáltalán nem fizetnek.Türkmenisztán intenzíven vizsgálja egy Afganisztánon és Pakisztánon keresztül az Arab tengerhez vezető új csővezeték megépítésének lehetőségét, és gyors tempóban építi új vasúti összeköttetéseit északon Kazahsztánnal és Üzbegisztánnal, délen pedig Irán és Afganisztán irányába. A kazahok, a kínaiak és a japánok olyan csővezeték beruházásról is folytattak már előzetes tárgyalást, amely Közép-Ázsiától a Kínai tengerig nyúlna. A Nyugat által hosszútávra vállalt olaj- és gázbefektetési kötelezettségek egyedül Azerbajdzsánban elérik a 13 milliárd dollárt, Kazahsztánban pedig jóval 20 milliárd dollár felett vannak. A közép-ázsiai régió gazdasági és politikai elszigeteltsége már nagyrészt megszűnt. A Moszkvától való félelem a térség államait nagyobb regionális együttműködésre késztette. Megélénkült az 1993-ban megalakult Közép-ázsiai Gazdasági Unió tevékenysége.


Amerika nem mellőzheti a beavatkozást


Az Egyesült Államok földrajzilag messze van ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon Eurázsiának ebben a térségében, egyetlen szuperhatalomként azonban nem mellőzheti a beavatkozást. A térség minden állama úgy véli, hogy Amerika részvétele szükséges túlélésükhöz. Oroszország még mindig elég erős, hogy őt magát ne zárhassák ki a térségből. Törökország és Irán is képes befolyást gyakorolni. Kínának méretei és népességének nagysága miatt már elég hatalma van ahhoz, hogy Oroszország és a közép-ázsiai államok tartsanak tőle. Kína gazdasági lendülete azonban megkönnyíti Közép-Ázsiának azt a törekvését, hogy jobban kitekinthessen a világra. Folytatva a "Nagy sakktábla" gondolatmenetét: Amerika elsődleges érdeke annak a biztosítása, hogy egyetlen hatalom se vonhassa ellenőrzése alá ezt a térséget, és hogy a világ pénzügyi és gazdasági befektetői akadálytalanul megjelenhessenek ott. A geopolitikai pluralizmus csak akkor válik tartóssá, ha a Földközi és az Arab tenger irányába haladó, valamint a földrészen átvezető csővezetékek és közlekedési útvonalak Közép-Ázsiát közvetlenül a világ főbb gazdasági központjaihoz kapcsolják. Nem szabad tehát megengedni, hogy Oroszország ismét kisajátítsa ezt a térséget, mert ez kedvezőtlenül hatna annak stabilitására. Oroszország kizárása Amerika számára nem kívánatos és nem is valósítható meg. A térség stabilitása szempontjából lényeges, hogy Moszkva tevékenyen részt vegyen annak gazdasági fejlődésében, és ha Oroszország partnerként van jelen, az jelentős gazdasági hasznot eredményezhet. Közép-Ázsia stabilitása és jóléte növelhetné Oroszország jólétét is. (Id. mű: 192-194. old)
Amerikának leginkább Azerbajdzsánt, Üzbegisztánt és Ukrajnát kellene támogatnia, mivel mind a három - Brzezinski szerint - geopolitikai pillér. Kazahsztán mérete, gazdasági lehetőségei és földrajzi fekvése miatt szintén nemzetközi támogatásra és gazdasági segítségre érdemes. Kazahsztán gazdasági fejlődése segíthet áthidalni azt az etnikai szakadékot, amely miatt ez a közép-ázsiai térség olyannyira kiszolgáltatott Oroszországgal szemben. A közép-ázsiai térségben Amerikának nemcsak egy nyugatbarát Törökországgal, de Iránnal, és Kínával is közösek az érdekei. Az amerikai-iráni kapcsolatok javulása esetén a térség nyitottabbá válna a nagyvilág számára, és csökkenne az Azerbajdzsán fennmaradását fenyegető közvetlen veszély. Kína gazdasági jelenléte és a térség függetlenségéhez fűződő érdekeltsége megegyezik Amerika érdekeivel. Az is pozitív, hogy Kína támogatja Pakisztán erőfeszítéseit Afganisztánban, mivel a szorosabb pakisztáni-afgán kapcsolatok a külföld számára megközelíthetőbbé tennék Türkmenisztánt. Egy nyugatbarát Afganisztán megerősítené mind Türkmenisztánt, mind pedig Üzbegisztánt.
Ha Törökország továbbra is Európa felé halad, akkor a Kaukázus államai is az európai érdekszféra felé fognak elmozdulni. Ha az Európai Unión kívül marad Ankara, akkor Grúziának és Örményországnak nem marad más választása, minthogy alávesse magát Oroszország elképzeléseinek.
Irán, ha újra nyugatbarát politikát folytatna, megkönnyítené a térség megszilárdítását. Ezért kívánatos, hogy Amerika és Irán közeledjen egymáshoz. Irán jelenleg fundamentalista alapokon áll, de azért tesz olyan pozitív lépéseket is, mint amilyen Türkmenisztán megnyitása a világ felé, továbbá a közép-ázsiai népek vallási tudatának megerősítése. Valószínű, hogy Közép-Ázsia jövőjét az orosz, török, iráni és kínai érdekek bonyolult kölcsönhatása határozza majd meg. Ez a kölcsönhatás kizárja, hogy bármelyik geostratégiai játékosnak birodalom, vagy monopólium kialakítása legyen a célja. A döntő kérdés az, hogy kialakul-e valamiféle egyensúly a térségben. Brzezinski úgy véli, hogy Amerikának elsősorban arra kell törekednie, hogy Eurázsiában létrejöjjön és megszilárduljon a regionális egyensúly. Mi úgy látjuk, hogy a 2001. szeptember 11-i események nyomán előállott új helyzet, különösen az afganisztáni háború bizonyos fokig kedvez Oroszországnak. Egyrészt visszaszorítja az iszlám fundamentalizmust, amely veszélyeztette a stabilitást déli határain azzal, hogy támogatást nyújtott az elszakadni kívánó csecseneknek. Másrészt kedvez Moszkvának az, hogy a Nyugat is átértékelte a csecsen kérdésben álláspontját. Ha a világot uraló háttérhatalom - Amerika segítségével - ki tudja terjeszteni hegemóniáját az eddig elzárt közép-ázsiai térségre egy nyugatbarát rendszer hatalomra juttatásával Kabulban, akkor a Csecsenföldön átvezető olajvezetékek és szállítási útvonalak veszítenek stratégiai fontosságukból. Így Csecsenföld destabilizálása többé nem lesz érdeke a Nyugat háttérerőinek, és nem kell támogatnia - diszkréten, többszörös áttétellel, de azért hatékonyan - e terület függetlenedését Oroszországtól.


Japán és Kína az új világrendben


Az Egyesült Államokat irányító pénzoligarchia stratégái szerint Amerikának mind Japánt, mind Kínát úgy kell kezelnie, hogy stabil háromoldalú kapcsolatokat tartson fenn velük, olyan viszonyt, melyeknek maga is részese. El kell vetni azt az elképzelést, hogy Japán gazdasági felemelkedése fenyegetést jelent. Kínát illetően pedig azt kell mérlegelnie, hogyan lehet a növekvő Kínai hatalmat a térségi alkalmazkodás felé irányítani. Az az elterjedt vélemény, hogy a jövő nagyhatalma Kína, egyes országokban félelmet kelt, Kínán belül pedig nagyzási törekvéseket vált ki. Koraiak azok a félelmek, hogy rövid időn belül egy támadó szándékú és ellenséges Kína veszi át a vezetőszerepet a világban. Nem járna eredménnyel egy olyan koalíció létrehozása, amely Kína világhatalmi törekvéseit akarná korlátozni. Ez csak Kína ellenséges magatartását váltaná ki, ugyanakkor megterhelné az amerikai-japán kapcsolatokat is, mert a japánok többsége ellenezne egy ilyen koalíciót. Kínát célszerű bevonni a szélesebb nemzetközi együttműködésbe, hogy Peking megkapja azt a státuszt, amelyre vágyik. Ezért a háttérhatalom stratégái szerint fontos lenne, hogy Peking is részt vegyen a világ vezető ipari hatalmainak - a G7-eknek - a csúcstalálkozóin, amelyeken Oroszország meghívottként már évek óta jelen van.
Kína gazdasági sikerei jelentősen függnek a nyugati tőke és technológia beáramlásától. Nagy-Kína úton van afelé, hogy az eurázsiai térség vezető hatalma legyen. Nyomás alá helyezheti szomszédait, de megelégedhet azzal is, hogy a befolyás gyakorlásának közvetettebb módját válassza. Egy Nagy-Kína által gyakorolt befolyás egybeesik Amerika geostratégiai érdekeivel Eurázsiában. Így például Kína Közép-Ázsiában korlátozza Oroszországnak a cselekvési szabadságát. Ez amerikai érdeket is szolgál, mert az Egyesült Államok ki akarja terjeszteni gazdasági, pénzügyi, politikai és katonai hegemóniáját erre az eddig tőle elzárt térségre. Kínának ebben a térségben és a Perzsa-öböl térségében megegyeznek az érdekei Amerika érdekeivel. Szabad utat kell biztosítani az olajtermelő régióba, és fenn kell tartani e térség politikai stabilitását.
A Pakisztánnak nyújtott kínai támogatás ellensúlyozza Indiát, és megakadályozhatja, hogy Delhi együttműködjön Oroszországgal Afganisztán és Közép-Ázsia térségében. Ami Japánt illeti Amerikának fontos érdeke, hogy szorosan együttműködjön ezzel az ipari nagyhatalommal. De az, hogy Japán Amerika vazallusa, riválisa, vagy partnere lesz-e, Brzezinski szerint azon múlik, hogy a két ország vezetői képesek-e világosan meghatározni közös céljaikat. Japán számára Amerika továbbra is a fő tájékozódási pont, amelyhez nemzetközi helyzetét igazítja. Egy irányt tévesztett Japán, amely a fegyverkezés, vagy a Kínával való külön megegyezés felé orientálódna, az amerikai dominancia végét jelentené az ázsiai, csendes-óceániai térségben. Ez megakadályozná, hogy szilárd, háromoldalú megegyezés jöjjön létre Amerika, Japán és Kína között. Ez aláásná azt a törekvést, hogy amerikai irányítás mellett egész Eurázsiára kiterjedő politikai egyensúly jöjjön létre. Kínával ellenétben, amely regionális hatalomból világhatalommá is válhat, Japán csak úgy szerezhet nemzetközi befolyást, ha tartózkodik az önálló hatalmi törekvésektől. Japánnak Amerika különleges partnerének kell maradnia, amely mind politikailag, mind gazdaságilag hasznos számára.
Egy hosszútávú globális rendszer kiépítésében Japán az Egyesült Államok létfontosságú partnere. Brzezinski ugyanakkor óvja Amerikát attól, hogy Tokió legfőbb katonai szövetségese is legyen, mert az korlátozhatná Kína regionális elsőségét a Távol-Keleten. "A nagy sakktábla" szerzője szerint Japánnak és Amerikának együtt kell megoldani a világ új problémáit, miközben a térségben Kína tölti be a vezető szerepet. Ez eredményezne egy olyan eurázsiai hatalmi egyensúlyt, amelyben Nagy-Kína ugyanazt a szerepet töltené be Eurázsia keleti szélén, mint az erősödő Európai Unió a nyugatin.


Az eurázsiai Balkán


Amerika jelenleg az egyetlen globális szuperhatalom, Eurázsia pedig a világpolitika fő színtere. Ezért bárhogyan alakulnak a hatalmi viszonyok az eurázsiai földrészen, az döntő fontosságú lesz Amerika világelsősége szempontjából. Az Egyesült Államok most Eurázsia döntőbírája, és egyetlen fontosabb eurázsiai kérdést sem lehet Amerika részvétele nélkül, vagy az ő érdekeit sértve megoldani. Európában továbbra is Németország és Franciaország a két legfontosabb szereplő és Amerika feladata, hogy megszilárdítsa hídfőállását Eurázsia nyugati perifériáján. Eurázsia távol-keleti részén fokozatosan Kínáé lesz a központi szerep és Amerika csak akkor tudja megszilárdítani helyzetét, ha sikerül tartós amerikai-kínai megegyezést létrehoznia. Brzezinski úgy véli, hogy Eurázsia középső részén a bővülő Európa és a regionálisan megerősödő Kína között keletkezett geopolitikai "fekete lyuk" - az eurázsiai Balkán - etnikai ellentétek és nagyhatalmi konfliktusok színtere lesz.


A pénzrendszer összeomlása az igazi kihívás


Ebben a helyzetben még hosszú ideig nem lehet kétségbe vonni Amerika világelsőségét. A katonai, a gazdasági, a technikai és a kulturális hatalom tekintetében ma egyetlen másik állam sem tudja felvenni a versenyt Amerikával. Ugyanis ennek a négyféle hatalmi típusnak az egyidejű megléte szükséges ahhoz, hogy egy ország világhatalmi szerepet játsszon. Mi is arról vagyunk meggyőződve, hogy az Egyesült Államokat irányító háttérhatalom számára az igazi kihívást ma nem egy másik világhatalom jelenti, hanem a nemzetközi pénzügyi rendszer fenyegető összeomlása, és a nyomában járó globális méretű recesszió, defláció, gazdasági és politikai anarchia. A kamatszedő pénzrendszer belső törvényszerűségei következtében világszinten és az egyes országokon belül is a jövedelmi olló végletes szétnyílásához vezetett. A világ a gazdasági összeomlás előtt áll, ezt támasztják alá a Sztálin által kivégeztetett kiváló orosz közgazdász Kondratyevismét aktuális kutatásai, aki felfedezte a pénzügyi-gazdasági folyamatok mintegy 50-60 év hosszúságú ciklusait. Ma a világ egy újabb Kondratyev-ciklus hanyatló fázisába került.
A világot irányító nemzetközi pénzoligarchiának elsősorban a pénzügyi káosszal és a gazdasági válsággal kell megküzdenie. Európában máris csökkent az integráció és a növekedés lendülete, és megerősödtek a nemzeti érdekeket és hagyományokat védő erők. Megoldhatatlan probléma a nagyarányú munkanélküliség, ez pedig megnehezíti, hogy a nemzetközi háttérhatalom teljesen felszabadítsa a munkaerő szabad mozgását. A pénzügyi rendszer felbomlása nyomán valódi forradalom előtti helyzet is kialakulhat. A kamatozó pénzrendszer végső fázisához érkezett. A rendszer felbomlása felgyorsult, és a katasztrófa bármikor bekövetkezhet. Mára a kamat-mechanizmus hatása vált a legfontosabb gazdasági tényezővé. A kamat-automatizmus eredményeként a világnépesség döntő része, de a gazdag országokban is a lakosság mintegy 80%-a, rohamosan szegényedik. Ugyanakkor a pénzvagyonos réteg számára egyre nehezebb, hogy tőkéjét jövedelmezően és biztonságosan befektesse. Visszaesett a hitelek iránti kereslet, és emiatt jelentősen csökkentek a kamatlábak is. Számítani lehet nagyarányú deflációra, és tömegesen fordulnak majd elő csődök. Mindez elvezethet polgárháborús helyzetek kialakulásához egyes országokon belül, és regionális háborúkhoz külföldön. De választhatja a nemzetközi pénzoligarchia az átfogó pénzreformot is, mint hatékony megoldást a globális válságra. Mindez jelentősen függ a hatalom jelenlegi birtokosaitól, de fontos az is, hogy a lakosság mekkora hányada képes átlátni a valódi összefüggéseket. Ha azok megértése nyomán egyre több ember akarja a jelenlegi pénzügyi és gazdasági viszonyok gyökeres megváltoztatását, akkor a hatalom birtokosai könnyebben rábírhatók arra, hogy egy jobb és igazságosabb gazdasági rendet alakítsanak ki. Ebben az összefüggésben válik rendkívül fontossá a pénzoligarchia számára a közvélemény és az emberek manipulálása a kezében lévő szupermodern tudatipar hatékony módszereivel. Ezt az ideológiai diktatúrát a civil társadalom a maga kézivezérlésű hagyományos ismeretterjesztésével aligha képes ellensúlyozni.


A pénzoligarchia állama - demokráciának álcázott diktatúra


A megfigyelő már hosszabb ideje tanúja lehet annak, hogy a hatalom birtokosai tudatosan korlátozzák az emberek szabadságát, és olyan intézményeket, módszereket dolgoznak ki, amelyek lehetővé teszik a polgárok hatékony ellenőrzését. A hatalmi elit persze mindig valamilyen közérdeket szolgáló nemes célra hivatkozik, mint például a bűnözés visszaszorítása, a közbiztonság megerősítése, és jelenleg természetesen a terrorizmus elleni harc. A demokratikus állam elnyomó állammá való átalakítása már régebben elkezdődött, de az utóbbi időben ez a folyamat felgyorsult. Arról nem tájékoztatják a közvéleményt, hogy a kamatkapitalizmus pénzviszonyai okozzák azokat a feszültségeket, amelyek tömegméretű bűnözéshez, a társadalom destabilizálódásához vezetnek. A polgárait szigorú pórázon tartó, alig álcázott rendőrállam kialakulása különösen felgyorsult az elmúlt néhány évben, és nyílt rendőri diktatúra kialakulásával fenyeget. Már most igen nehéz az eredményes ellenállás, de ha a folyamat befejeződik, akkor gyakorlatilag lehetetlenné válik.
Németországban, pl. 26 évvel ezelőtt még komoly alkotmányossági problémát jelentett, hogy a hatóságok lehallgathassanak telefonokat. Nagy volt az aggodalom, hogy egy ilyen lépés veszélyeztetné az állampolgárok szabadságjogait. Időközben a lehallgatáshoz lassan hozzászokott a lakosság. Ez lehetővé tette, hogy 1998-ban megváltoztassák a német alkotmányt a nagyarányú telefonlehallgatás engedélyezése érdekében. A szövetségi kormány még egy speciális rendelkezést is hozott a telefonlehallgatás megkönnyítése érdekében. Ma már csak úgy kaphat egy vállalat telefont, ha biztosítva van a lehallgatás technikai lehetősége. Ennek eredményeként 1998-ban már kétszer annyi telefont hallgattak le, mint 1995-ben. Gondoskodtak arról is, hogy a nemzetközi beszélgetések is ellenőrizhetőek legyenek, és a rögzített adatokat három évig megőrizzék.
Hasonló a helyzet Japánban is, ahol a tokiói Alsóház 1990-ben számos olyan jogszabályt fogadott el, amely törvényesítette a lehallgatást. A lehallgatás és megfigyelés nemzetközileg is hatékonyan intézményesült, erre utalnak azok a kemény tárgyalások, amelyeket az Európai Unió folytatott az Egyesült Államokkal ebben a kérdésben. A cél az volt, hogy a nemzetközi telefon- és internetforgalom minél hatékonyabban ellenőrizhető legyen. A mozgatható, vezetéknélküli telefonok többsége lehallgatókészülékkel van ellátva, és ez lehetővé teszi nagy távolságból is a megfigyelést. Az ISDN telefonok meghatározott kóddal aktivizálhatók, és az a térség, ahol fel vannak szerelve, könnyedén lehallgatható. A mobiltelefonokkal meghatározható használójának a pontos tartózkodási helye. Az is ismert tény, hogy a legújabb számítógépprogramok lehetővé teszik a komputerek tartalmának és az internetes üzeneteknek a központi ellenőrzését. A telefonbeszélgetéseknél a hang megváltoztatása sem segít, mert ma már vannak olyan technikai eszközök, amelyek a megváltoztatott hangot is be tudják azonosítani. Az Európa Parlament 2000. márciusában hivatalos jelentést készített arról, hogy az Egyesült Államok NSA (National Security Agency) nevű elektronikus hírszerző szolgálata bármely telefon, fax, és Internet üzenetet le tud hallgatni, és le is hallgat. Itt nemcsak emberek, de vállalatok megfigyeléséről is szó van. A lehallgatás része a gazdasági rivalizálásnak, és lehetővé teszi a gazdasági hírszerzést. A globális ellenőrzésben fontos szerepet játszik az Echelon elnevezésű megfigyelőrendszer, amely amerikai, ausztráliai, új-zélandi, kanadai és angol részvétellel ellenőrzi a világ telekommunikációs rendszerét. Az Echelon rendszer napi 3 milliárd telefonbeszélgetés, fax és Internet kapcsolat megfigyelésére képes kulcsszavak használatával. Ezek az ultramodern eszközök lehetővé teszik a nemzetközileg integrált hatalmi elit számára a rendszerrel kritikusan szemben álló személyek megfigyelését, és szükség esetén őrizetbe vételüket is a föld szinte valamennyi államban.
A bűncselekmények elleni harc ürügyével egyre terjed a videó-kamerákkal történő megfigyelés is. 2000. márciusában csak azért nem szereltek fel, pl. Németországban több ezer videó-kamerát a közterületekre, mert ezt a növekvő társadalmi ellenállás megakadályozta. Az adatvédelemmel foglalkozó szakemberek hangsúlyozzák, hogy ez a fajta mindenre kiterjedő megfigyelés ellenkezik az alkotmányokban megfogalmazott szabadságjogokkal. Folyamatban vannak olyan programok is, amelyek keretében minden házat lefényképeznek. Ezt a programot Németországban azzal indokolták, hogy szükséges adott esetben a tűzoltók és a mentőautók jobb irányításához. A Ház- és telektulajdonosok Szövetsége követelte a program azonnali leállítását. A fényképfelvételek ugyanis megkönnyítik, hogy gazdasági káosz és társadalmi zűrzavar esetén a rendőri egységek célzottabban és gyorsabban bejussanak a lakásokba, és vehessék őrizetbe a rendszerkritikus személyeket.
Már utaltunk rá, hogy valamennyi fontos amerikai komputer programban úgynevezett hátsóajtók vannak beépítve. Ezek segítségével a National Security Agency, az NSA, nemcsak az adatok mozgását tudja figyelemmel kísérni, de a komputerek memóriarendszerében rögzített adatokhoz is hozzá tud férni. Az amerikai software készítők számára kötelező, hogy programjaikban az írásvédettség lehetőségeit korlátozzák, és az adatok leolvasásához szükséges kódokat a hatóságoknak átadják, hogy ezzel a komputer tartalma kívülről is ellenőrizhető legyen. Az Intel nevű processzor-készítő cég bejelentette, hogy a Pentium-III. processzoroktól kezdődően valamennyi processzor olyan sorozatszámmal van ellátva, amely kívülről leolvasható. Ezáltal valamennyi komputert a világ bármely táján lokalizálni lehet. Ezen túlmenően valamennyi processzor olyan algoritmust használ az írásvédettségre, amit a titkosszolgálatok könnyedén el tudnak olvasni, és így a magán számítógépek is könnyen ellenőrizhetők a hatóságok részéről.
titkosszolgálatok mellett a rendőrséget is megerősítették Internet-ellenőrző számítógépes szakemberekkel. Ma már egyértelmű, hogy az információs világháló anonimitása nem létezik. Itt cenzúrához hasonló előzetes ellenőrzésről van szó, amelyet nem valamilyen korábbi gyanús cselekmény váltott ki. Úgy is mondhatnánk, hogy ez ellenőrzés az ellenőrzésért. A világhálón való rendőri szörfözés ma már a rendőri járőrszolgálat elektronikus változata.
Az új világrendet bevezető uralkodó elit fontosnak tartja az egyes állampolgárok mozgásának, utazásainak is a megfigyelését. Elsősorban a személyautó forgalmat kontrollálják. Azzal a népszerű érveléssel, hogy csökkenteni kell az autólopások számát, az ellopott kocsikat ma már részben műbolygó segítségével kutatják fel, és a kódolt gépkocsi kulcsokkal, pl. le tudják állítani az autókat a szatelitán keresztül is. Ez a rendszer felkeltette a NASA érdeklődését és máris döntés született, hogy az új űrállomáson kipróbálják. A gépkocsik megfigyelése Szingapúrban olyan tökéletes, hogy az összes jármű fel van szerelve egy kis műszerrel, amelyben hitelkártya van. Ez minden alkalommal rögzíti az úthasználati díjat, amikor a jármű egy ellenőrző ponton áthalad. Hasonló rendszer bevezetését tervezik Németországban is. Angliában egy szatelita által irányított jármű-megfigyelési rendszert terveznek, amelynek Orwell nyomán "Nagy Testvér" lenne a neve. Ez elsősorban a gépjárművek sebességét ellenőrizné. A rendszer lehetővé teszi a megengedettnél gyorsabban közlekedő járművek automatikus lefékezését. Még a vonatközlekedésnél is ellenőrizni kívánják az utasok mozgását. Németországban bevezetik, hogy a jegyárakat az utazást megelőző jegyvásárlás időpontjától tegyék függővé. Azok, akik több nappal korábban megveszik jegyeiket, olcsóbb árat kapnak. Előnyben részesítik azokat, akik az Internet segítségével szerzik be jegyeiket. Jövőben azzal is számolni kell, hogy a jegypénztárakat bezárják, és aki utazni akar, annak az ellenőrzött hálózaton keresztül kell megvásárolnia útjegyét.
Már említettük, hogy különösen alkalmasak a polgárok ellenőrzésére a mobiltelefonok, mert a beszélgetés lehallgatását, és a telefonáló tartózkodási helyének a megfigyelését egyszerre teszik lehetővé. Ez volt az egyik oka annak, hogy jól megszervezett propagandával igen gyorsan elterjesztették nemcsak Amerikában, de Európában is a mobiltelefonok használatát.
A legjobban azonban a pénzen keresztül lehet ellenőrzés alatt tartani a lakosságot. Először csak a készpénz külföldre szállítását korlátozták az egyes államok, később az egyéb értéktárgyak határforgalmát is ellenőrzés alá vették. Különös fontossággal bír a bankszámlák ellenőrzése. Németországban, pl. e célból egy külön szervezet is létrejött. Ha a potenciális ügyfél nem adja meg a banknak személyi adatait, akkor vagy nem nyithat számlát, vagy nem juthat hitelhez. A nyugati országokban ma már bankszámla nélkül nem lehet sem munkahelyhez, sem lakáshoz jutni. Ha valaki hitelt akar felvenni, akkor egész élettörténete kibontakozik, mivel a bank automatikusan megvizsgálja korábbi hitelfelvételeit. 2001. szeptember 11. óta pedig világszerte szigorodtak a pénzforgalom szabályai. Ennek természetesen a terrorizmus és a pénzmosás elleni harc a hivatalos indoka, ugyanakkor az egyes államok és nemzetközi szervezetek az emberek megfigyelésének újabb, a korábbinál jóval szigorúbb rendjét vezették be. Tovább folytatódik a készpénzmentes fizetés kiterjesztése. A hitelkártyával történő vásárlás központilag való rögzítése totális megfigyelést tesz lehetővé. A hatóság pontosan tudhatja, ki, mikor, mit, mennyiért vásárolt. A lakosságnak csak az előnyös oldalakról szólnak elhallgatva azt, hogy aki hitelkártyával vásárol, annak szinte minden tevékenységéről tudnak, hiszen nyomot hagy arról, hogy hol járt, mikor és mennyi pénzre volt szüksége. A forgalomban lévő pénzérmék és papírpénzjegyek egy bizonyos vásárlóerőnek a kézbenlévő bizonyítékait jelentik. A készpénzmentes pénz viszont csupán valamelyik bank ígéretét jelenti, hogy szükség esetén készpénzt szolgáltat ki. Ha például pénzügyi összeomlás esetén csődbe megy egy bank, vagy hitelintézet, akkor ígérete is semmissé válik és a készpénz nélküli pénz teljesen értékét veszti.


Az államok ellenőrzése a pénz segítségével


A pénz és a pénzforgalom felhasználásával nemcsak az egyes embereket és vállalatokat lehet megfigyelni, és kontrollálni, hanem az egyes államokat is. AzEurópai Unió, amely a világot irányító nemzetközi pénzügyi közösség új világrendjének egyik fontos regionális tömbje, fokozatosan központosított unióvá alakul. Romano Prodi az Európai Bizottság elnöke 2001. november 12-én Bruges-ben mondott beszédében bejelentette, hogy az EU megszilárdítja ellenőrzését Nagy-Britannia és más tagállamok adózási és költségvetési politikája felett. Prodi szerint az EU gazdasági növekedéséről és stabilitásáról szóló paktuma nem alkalmas arra, hogy megvédje hosszútávon az Európai Unió új pénzét, az eurót. Az EU kormányának az elnöke "mintaköltségvetés" bevezetését ajánlotta az Unió gazdasági integrációjának a következő fokozataként. Ez kötelező magatartási szabályokat írna elő valamennyi ország számára a költségvetési szabályok betartása érdekében azért, hogy azok az euró-övezet gazdaságpolitikájával minden tekintetben összhangban legyenek. Prodi szerint a bevezetendő mintaköltségvetés a gazdaság irányításának a mechanizmusa lenne. Ez a megfogalmazás jelzi, hogy a tervezett elgondolások túlmennek minden eddig meglévő uniós jogszabályon. Prodi szerint az új költségvetési politika az euró-övezetben a monetáris kérdésekben illetékes Európai Központi Bank partnere lenne az állami pénzügyek terén. Az új költségvetési politika az EU valamennyi tagjára vonatkozna tekintet nélkül arra, hogy bevezették az eurót, vagy sem. Az új elképzelés megfosztaná a tagállamokat attól a lehetőségtől, hogy ők alakíthassák országaik költségvetését. Egyes szakértők szerint ez az elgondolás újabb lépés a gazdaság központosított kormányzásának a kialakítására. Megerősíti azt, hogy az euró csak egy lépcsőfok az egységesített adózási és költségvetési rendszer bevezetéséhez. Prodi szerint 2001. szeptember 11. óta annyira megváltozott a nemzetközi helyzet, hogy az európai integrációt fel kell gyorsítani a terrorizmus elleni védekezés érdekében. Szorgalmazta az Európai Unió kül- és biztonsági politikájának a központosítását is, mivel a "csepegtetett diplomácia" megakadályozza az EU-t, hogy teljes súlyával részt vegyen a világpolitikában. Prodi sürgette egy integrált európai rendőrség létrehozását a terrorizmus és a szervezett bűnözés ellen, megerősítve az Europol hatáskörét. Az EU bizottság elnökének szóvivője szerint az Európol betöltheti az FBI szerepét Európában és átveheti annak szervezeti felépítését. A brüsszeli bizottság eddig tagadta, hogy tervbe vették egy uniós rendőri szervezet felállítását.
Már 2001. szeptember 11-ét megelőzően voltak olyan társadalomtudósok, akik végiggondolták, hogy milyen következménnyel járhat a világ jelenlegi pénzrendszerének az összeomlása. Az egyik következmény lehet a társadalmat központilag szigorúan ellenőrző állam létrehozása, amelynek a tevékenysége, központosítottsága hasonló lenne a nemzetiszocialista, illetve bolsevik típusú diktatúrához. Egy másik következmény lehet háborúban keresni a kiutat. A történelemben már számos alkalommal előfordult, hogy a gazdasági nehézségek háborús konfliktusokban végződtek. Éppen ezért számolni lehet azzal, hogy a pénzügyi rendszer megingása most is háborúba torkollhat. Ez egyrészt lehetővé teszi a közvélemény figyelmének az elterelését a belső problémákról, másrészt a polgároknak a saját uralkodó elitjük elleni elégedetlenségét külföldi ellenség felé lehet terelni. Hogy ezt a reális alternatívát konkrétan elemezhessük, célszerű az elmúlt háborúk okait közelebbről szemügyre venni. Ma is divatos a háborúk okait vérszomjas diktátorok kielégíthetetlen hatalomvágyára visszavezetni. Még azokban az esetekben is, ahol a meghatározó okok egyértelműen a gazdaságban lelhetők fel.
Elemezzük ebből a szempontból a 2. Világháborút. Az 1920-as években gyors gazdasági fejlődés volt, amelyet a részvényárfolyamok is tükröztek. A helyzet alapvetően megváltozott, amikor 1929. októberében a New York-i tőzsde összeomlott. A pénztőke kivonult a reálgazdaságból, és ez nagyarányú árcsökkenést eredményezett. A defláció következtében visszaesett az áruk forgalma, hiszen mindenki arra várt, hogy áruját kedvezőbb áron tudja értékesíteni. Az így leálló vállalatok elbocsátották dolgozóikat, aminek következtében a vásárlóerő tovább zsugorodott. A bankok is jelentős részt bezártak, mert hiteleiket nem tudták behajtani. Ez az ördögi kör reménytelen helyzethez vezetett. Csak a 2. világháború kitörésével sikerült a világgazdaságot rövid időn belül fellendíteni, mivel a hadiipar ismét nyereséges befektetési lehetőséget nyújtott, és ezzel lehetővé tette a pénzjövedelem növelését. A világháború tehát véget vetett a deflációnak. A háború elpusztított óriási mennyiségű reáltőkét, olyan fizikai vagyontárgyakat, mint a lakóházak, üzemek, gépek. Ennek következtében ismét nagyarányú hitelszükséglet alakult ki. A pénz utáni kereslet lehetővé tette a kamatok növelését, ezáltal a pénzvagyon tulajdonosoknak ismét jó üzlet volt, ha pénzüket a reálgazdaság rendelkezésére bocsátották. Ezáltal megnőtt a befektetések aránya, de csak akkor, amikor a fizikai vagyontárgyak elpusztulása már egy bizonyos szintet elért.
A háború ebből a szempontból nézve azt a célt szolgálta, hogy az összeomlott pénzrendszerben újra működésbe lépjen a kamatmechanizmus, és megkezdődjön a pénzvagyon felhalmozása. Ebből a szempontból a háború részleteinek az ismertetése csak másodlagos jelentőséggel bírt. A nagy gazdasági világválság Amerikában kezdődött, de különösen keményen sújtotta az első világháborúból vesztesen kikerült Németországot, ahol drasztikusan romlott a gazdasági helyzet és az életszínvonal. Ekkor a német márka az érvényben lévő aranyfedezet révén az arany árához volt kapcsolva. Amikor az Egyesült Államok hitelezői hitelembargót léptettek életbe Németországgal szemben, és a Deutsche Reichsbank kénytelen volt a német aranytartalék egy jelentős részét átadni, akkor a forgalomban lévő papírpénz értékét is arányosan csökkenteni kellett. Az aranytartalék rendszer lényegében azt jelentette, hogy a forgalomban lévő pénz egyharmadát aranyrudakban kellett tartani a központi bankban. Amikor az aranytartalék csökkent, akkor annak a háromszorosát kellett a forgalomban lévő papírpénzből kivonni. Ennek eredményeként összezsugorodott a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló forgalomban lévő pénz mennyisége. Az így kialakult defláció eredményeként 1928-tól 1932-ig 40%-kal csökkent a német nemzeti jövedelem. A magánberuházások még nagyobb arányban visszaestek, mert 75%-kal csökkentek ugyanezen idő alatt. Ennek egyik következménye a mintegy 7 milliónyi német munkanélküli volt. Ez teremtette meg a megfelelő társadalmi körülményeket ahhoz, hogy a nemzetiszocialista párt hirtelen nagy létszámú tömegpárttá alakulhasson.
Áttérve a jelenlegi kamatkapitalizmus elemzésére, a helyzetet leginkább az államadósság alakulásával lehet szemléltetni. A pénzrendszerben működő kamatmechanizmus következtében az egyes államok eladósodása egyre növekszik, méghozzá a kamatoskamat automatizmusa következtében mértani haladvány szerint. Minden egyes államnak, tehát a legfejlettebb ipari államok közé tartozónak is, el kell adósodnia annak következtében, hogy a kamat által minduntalan csökkenő pénztőke egy része ismét visszakerüljön a reálgazdaságba, és teljesítse valódi rendeltetését, azaz a fizikai gazdaságban lezajló folyamatok közvetítését. Idővel azonban annyira megnövekednek a kamatterhek, hogy az állam rákényszerül egy gazdasági válság elviselésére, vagy pedig arra, hogy külföldi terjeszkedéssel szerezzen tőkét adósságszolgálati terheinek a kiegyenlítésére. Azért, hogy ezt a pénzügyi és gazdasági összeomlást lehetőleg elkerüljék, illetve bekövetkezését kitolják, arra kényszerülnek az egyes államok, hogy exportjukat más nemzetek kárára megnöveljék. A többi állam is ugyanezekkel a nehézségekkel küzd, ezért ők is arra kényszerülnek, hogy a másik rovására növeljék kivitelüket. Ez fokozza a konkurenciát, kiéleződnek a nemzetközi kapcsolatok, amelyek elvezethetnek fegyveres konfliktusokhoz is. Az első és a második világháború esetében ez volt a forgatókönyv. Ma az államoknak a globalizáció következtében világszinten kell egymással versenyezniük. Mivel a kamatterhek robbanásszerűen növekednek, ezért kemény küzdelem folyik a világpiaci részesedés megnöveléséért. Ha ebben a helyzetben egy világgazdasági válság összezsugorítaná globális szinten a piaci lehetőségeket, akkor megint a háború válik egy lehetséges kiúttá. Érdemes ezt részleteiben is végiggondolni.
A kamatok a pénzvagyon koncentrációjához vezetnek, mert azok, akik sok pénzzel rendelkeznek, és ezt befektetik, egyre növekvő kamatjövedelemhez jutnak. Az így megnövekedett pénzvagyont ismét befektetik, amely a következő évben még nagyobb kamatjövedelemhez és profithoz juttatja őket. Mivel azonban a kamatok nem a semmiből származnak, hanem meg kell termelni őket, ezért az értékelőállító lakosság kamatterhei egyre gyorsabban növekednek. Egy bizonyos ponton az adósságszolgálati terhek olyan magasak lesznek, hogy munkával már nem lehet fedezni az adósságszolgálati terheket. Mivel a jelenlegi pénzrendszerben pénzt kamat nélkül nem lehet igénybe venni, ezért ha a reálgazdaságban értéket előállító termelő nem tud kamatot fizetni, akkor többé nem jut hitel formájában pénzhez. Megkezdődik a pénz visszatartása. Ez deflációt jelent, amely szükségszerűen visszafogja, majd csökkenti a gazdaság teljesítményét. Ha elmélyül a defláció, akkor gazdasági válság lép fel valamennyi kísérő jelenségével, a tömeges munkanélküliséggel, a szegénységgel és a társadalmi nyugtalansággal.
Ha egy gazdasági válság elhúzódik, akkor a társadalmi feszültségek annyira kiéleződhetnek, hogy gyakran a háború tűnik a legjobb kiútnak. Ha napjainkban egy újabb gazdasági világválságra kerülne sor, a Föld valamennyi országa érintve lenne. Nincs egyetlen egy ország sem, amely ne lenne eladósodva. A helyzet ma lényegesen kedvezőtlenebb, mint amilyen az 1929-es világgazdasági válság előtt volt. Különösen érintettek azok a nagyobb államok, amelyek jelentős katonai potenciállal rendelkeznek. Ezért kézenfekvő, hogy ezek az államok a hadseregüket is igénybe veszik, ha nem látnak más kiutat. Számolni kell azzal is, hogy a jelenlegi konfliktusok nemcsak helyi jellegű, hanem nagyobb térségekre is kiterjedő erőszakos összecsapásokhoz vezethetnek. Annan ENSZ főtitkáris utalt rá, hogy a világ bizonytalanná váló politikai helyzete a világgazdaság kiegyensúlyozatlanságára és megosztottságára vezethető vissza, vagyis nem egyedül bin Ladenre és terrorista hálózatára.
Már foglalkoztunk a közép-ázsiai országok fontosságával a jelenlegi világhelyzetben. De ki kell térnünk e térség közelében lévő két másik országra is, Indiára és Pakisztánra. Azért veszélyes ez a térség, mert nemcsak súlyos gazdasági nehézségekkel küzd a két említett állam, hanem mind a kettő atomfegyverekkel rendelkezik. Ami az eladósodást illeti, India költségvetésének 45%-át adósságszolgálatra fordítja. Ugyanakkor a költségvetés 22%-át teszik ki a katonai kiadások. Ezért csak idő kérdése, mikor fogja a kormány arra felhasználni a hadsereget, hogy annak segítségével jusson olyan jövedelemhez, hogy fizetni tudja kamatterheit. 1998-ban mind Pakisztán, mind India további kísérleti atomrobbantásokat hajtott végre. Szakértők nagyon is reális veszélynek tekintik egy esetleges atomkonfliktus kirobbanását a Kasmír felett évtizedek óta vitázó két állam között.
A nyugati nagy hitelezők tovább élezik a helyzetet, mivel szankciókkal fenyegetik a súlyosan eladósodott Pakisztánt. Az Európai Unió 1999. őszén megfenyegette Pakisztánt, hogy nem nyújt hiteleket, ha nem vezet be demokratikus reformokat. Pakisztán külső adóssága meghaladja a 32 milliárd dollárt. Az ország devizatartalékai még négy hónapi importra sem elegendőek. A gazdasági helyzet súlyosságát jelzi az is, hogy a pakisztáni kormány engedélyezte a cserekereskedelmet. A pakisztáni legfelsőbb bíróság ítéletben követelte a kormánytól a kamatmentes pénz bevezetését 2001-ig. Ilyen pénzzel az állam azonnal függetlenné válhatna a külföldi tőkétől, és saját erejére támaszkodva stabilizálhatná gazdasági helyzetét. A kamatmentes pénzrendszer bevezetése persze könnyen vezethetne a nemzetközi pénzvilág ellenlépéséhez, és akár még háborús okot is szolgáltatna. A pakisztáni helyzetet nem könnyítette meg az afganisztáni háború kitörése. Az ország lakóinak jelentős része az iszlám követőjeként rokonszenvez a tálibokkal, ezért a pakisztáni elnöknek és kormányának igen nehéz fenntartani nyugatbarát magatartását. Pervez Musharraf tábornoknak azonban eddig sikerült úrrá lenni a helyzeten. Abból indul ki, hogy a háború tényeinél fontosabb, hogy miként érzékeli a lakosság ezt a konfliktust. Amerika-barát magatartásáért jutalmul a nemzetközi pénzvilág 2001. októberében felfüggesztette a hitelembargót, és az ország újból jelentős hitelekhez jutott. Pakisztán pénzügyi helyzete máris jelentősen javult és a Nyugat további segítségére is számíthat. Mindez eddig biztosította a lakosság együttműködését a kormánnyal.


Helyi háború vagy világháború?


Több amerikai politikus is kijelentette, hogy az Egyesült Államok, mint a világ jelenlegi egyetlen szuperhatalma, képes arra, hogy egyszerre két különböző válsághelyzetet is ellenőrzése alatt tartson. Ha azonban további konfliktusgócok is keletkeznek, az már meghaladná az amerikai haderő lehetőségeit. A pénzrendszer globális összeomlása és egy elhúzódó gazdasági világválság esetén földünk szinte minden nagyobb régiójában konfliktushelyzetek jönnének létre. Ezek például veszélyeztethetik a közel-keleti olaj zavartalan áramlását az Egyesült Államokba. A londoni International Institute for Strategics Studies (A Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete) szerint az Egyesült Államok helyzete nehezebbé vált, mert a globalizáció következtében a válságok növekvő gyorsasággal terjedhetnek, és váratlan következményekkel kell számolni. Több szakértő egy nukleáris háború veszélyét is komolyan mérlegelte. Ebben az összefüggésben is rá kell mutatni, hogy az Egyesült Államok egyrészt síkraszáll a demokráciáért és az emberi jogokért, másrészt a nemzetközi pénzvilág érdekeit képviseli. A nemzetközi pénzügyi közösség ma az Egyesült Államok gazdasági és katonai erejére támaszkodva érvényesíti érdekeit. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tilalom ellenére folyamatban van a fegyverkezés a világűrben is. Ezért Kína 2000. februárjában egy olyan munkacsoport felállítását követelte, amely figyelemmel kísérné azon nemzetközi előírások betartását, amelyek tiltják a világűrben való fegyverkezést. Gore Vidal tekintélyes amerikai író szerint az Egyesült Államok célja, hogy az egész földre kiterjeszthesse ellenőrzését. Ezáltal Amerikában a lakosság jó része meg lenne fosztva a polgári jogoktól, és az ország rendőrállammá alakulna.
Egy újabb világháború kitörését sokáig azért tartották csupán elvont lehetőségnek, mert az atomfegyverek bevetése egyik fél számára sem hozná meg a győzelmet. A legtöbb ember pánikszerűen fél a radioaktív sugárzástól. Ennek oka az, hogy atomfegyverek bevetése esetén - ismereteik szerint - hosszú ideig lakhatatlanná válnának egész régiók. Ez azonban csak részben felel meg a tényeknek, mert a robbanás következtében felszabaduló nukleáris anyagok nagy része rövid idő alatt felbomló izotóp. Vagyis atomrobbanás esetén egy rövid ideig igen erős ugyan a sugárzás, de ez nagyon gyorsan lecsökken. Egy atombomba bevetését követő hét óra múlva a föld közelében eltűnik a radioaktivitás 90%-a. 48 óra múlva már csak a sugárzás 1%-a mérhető, és két hét múlva a robbanáskori sugárzásnak csupán a 0,1%-a észlelhető. Ez azt jelenti, hogy az adott területet néhány nap múlva ismét fel lehet keresni, és néhány hónap elmúltával pedig használatba lehet venni. Ezért megalapozatlan az a feltételezés, hogy egy atomtámadás után annyira radioaktivitással fertőződne a víz, hogy nem lenne esély a túlélésre.
Ami az élelmiszereket illeti, a radioaktív anyagok nagy része néhány hét múlva teljesen eltűnik, és csak a stroncium-90, és a cesium-139 kis részecskéi maradnak még veszélyesek. Ezek az említett tények azért fontosak, mert eloszlatják azt a hiedelmet, hogy az atomháború csak elméleti lehetőség, holott valójában tényleges veszély. A neutronbomba kifejlesztését a tömegtájékoztatási eszközök arra használták ki, hogy növeljék a lakosságnak az atomfegyverekkel szembeni fatális félelmét. Azt állították, hogy a neutronbombák sugárzása keresztülhatol a páncélosokon, és megöli a benne tartózkodókat. Ugyanakkor a tárgyak szinte érintetlenül maradnak, mivel kicsi a robbanás. Itt is az volt a végkövetkeztetés, hogy ilyen fegyverek ellen nem létezik védelem. Igaz, hogy a neutronok a páncélosok falán keresztül hatolnak, viszont elnyeli őket a víz és a beton. Vagyis a polgári lakosságot beton óvóhelyeken, vagy egyszerű földbunkerekben meg lehet védeni. Ha pedig ezeket az óvóhelyeket polietilénnel befedik, akkor a neutronsugárzás nagy része elnyelődik. Ha a lakosságot ezekről a tényekről nem tájékoztatják, akkor az emberek joggal feltételezik, hogy egy atomháború lehetetlen. Felmerül az a kérdés is: miért hagyták abba a polgári védelem és a katasztrófavédelem megfelelő kiépítését számos országban? Miért zárták be az állami védelmi berendezéseket? Mindebből az a következtetés adódik, hogyha sor kerül egy újabb általános háborúra, akkor a nukleáris fegyverek alkalmazásával is, mint reális lehetőséggel - sajnos - számolni kell.
A "War on Terror" kapcsán egyesek máris biztosra veszik, hogy a gazdasági-pénzügyi konfliktusok nyomán elhúzódó háború lesz. A kérdés csupán az, hogy mikor és hol folytatódik fegyveresen a régóta folyó gazdasági-pénzügyi háború. A merényletekkel és az afganisztáni háborúval csupán új fázisába lépett az emberiség feletti ellenőrzésért vívott küzdelem. A megindult fegyveres háború igazi kiváltó oka az a gazdasági rendszer, amelyben csak kamattal lehet a pénzt kikölcsönözni. Ezáltal a pénzvagyon és az adósság azonos mértékben egyre gyorsabban növekszik, és az olló egyre veszélyesebben szétnyílik. Néhány éven belül olyan magas fokot ér el az eladósodás, hogy az adósságszolgálatot többé nem lehet teljesíteni. Ekkor gazdasági válságok, csődök, és a történelem tanúsága szerint végül háborúk következnek. Vannak olyan vélemények is, hogy az eladósodásnak nem kell feltétlenül háborúhoz vezetnie. Az egyes államok felhalmozott adósságaiktól egy hiperinfláció keretében is megszabadulhatnak.
Az sem megoldás, ha egy állam, - mint például Amerika Clinton elnökségének utolsó évében - költségvetési többlethez jut. Ez nem változtat a kamatozó adósságra épülő hitelpénzrendszer lényegén. A döntő az összeladósodás, vagyis az államadósság, a vállalati adósság, valamint a háztartások és az egyes polgárok adósságainak az együttes összege. Mivel a pénz mennyisége a kamat révén egyre gyorsabban növekszik, az adósságnak is ugyanilyen mértékben növekednie kell. Amikor valaki nyereséghez jut, az egy másik esetében veszteség. Az, hogy miként oszlik el a szektorok között (állam, vállalatok, állampolgárok) az adósság, nem bír döntő jelentőséggel. Amerikában az összeladósodás évről-évre növekszik, és az olló a gazdagok és szegények jövedelme között egyre inkább kinyílik. Ez alól a folyamat alól egyetlen ország sem kivétel. Belátható időn belül az egész földön egy kis csoport kezében fog felhalmozódni az emberiség egészéhez tartozó javak többsége. A lakosság nem lesz képes viselni a kamatterheket, és a rendszer össze fog omlani. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi kamatrendszer napjai meg vannak számlálva. Oroszország már elérte ezt a végső fázist. Nyugat-Európa még néhány évig ki tudja húzni. De egyetlenegy ország sem tudja kivonni magát a pusztító következmények alól. Egy olyan adósságelengedés, amilyent a katolikus egyház a bibliai elvek alkalmazásával követelt és követel, lényegében nem változtatna ezen a helyzeten. A kamatozó pénzrendszeren belül adósságelengedés nem is lehetséges, mert akkor eltűnne a pénz, amely ma csak kamatozó hitel formájában létezik. A részleges hitelelengedés csak azt jelentené, hogy valakinek az elengedett adósság mennyiségével egyezően le kellene mondani a saját vagyonáról. Ilyen eddig még nem történt. Minden eddigi adósság elengedés csupán annyit jelentett, hogy az adósságot egy másik országra terhelték át. Amikor például egy banknak el kell engednie egy adós ország tartozását, akkor az adott állam, vagyis az adófizetők viselik az elengedett adósság terheit. Ha kényszerrel az adósság elengedést világszinten keresztülvinnék, akkor olyan méretű pénzhiány keletkezne, amely azonnal világgazdasági válsághoz vezetne. Az egyetlen megoldás a kamatmentes pénzrendszer bevezetése. Ilyen már az arany középkorban működött, és Barbarossa vezette be. Ebben az időben ténylegesen sem szegénység, sem háborúk nem voltak.
Sajnos számolni kell az emberiségnek egy térben és időben kiterjedt háború - világháború - reális lehetőségével is. Most a 21. század elején eddig csak területileg korlátozott konfliktusokra került sor. Amíg a gazdasági helyzet többé-kevésbé irányítható volt, ezek a konfliktusok nem vezettek nagyobb összeütközésekhez. 2001. szeptember 11-gyel azonban ebben a vonatkozásban is fordulat következett be. A bombákat három eltérített utasszállító gép helyettesítette. Mint tudjuk, az elkövetőket az iszlám világban, közelebbről az Afganisztánban rejtőzködő fanatikus Bin Laden és az általa irányított Al-Khaida hálózatnál keresik. Egyelőre nem bénult meg a pénzvilág, és a Wall Street tovább működik. Nem jött létre leküzdhetetlen pénzügyi válság, és még a pénzpiacok sem omlottak össze. A következmények azonban mégis jelentősen megváltoztatták a világ helyzetét. Az Egyesült Államok katonai fellépésre kényszerült, de az így beindult folyamatnak csak a kezdetén vagyunk. Nem lehet tudni, hogy miként alakul az iszlám világ belső helyzete, és hogy vajon veszélybe kerül-e az olajellátás a Közel-Keleten.


A háború az új világrend motorja


Nekünk még azt tanították Marxra hivatkozva, hogy a forradalmak a történelem motorjai. Ma viszont azt tapasztaljuk, hogy a "War on Terror" óriási léptekkel vitte és viszi előre az új világrend bevezetésére kidolgozott stratégiai programok átültetését a gyakorlatba. A filozófiai tanulmányainkból tudjuk, hogy a véletlen is objektív, és még a leggondosabban kidolgozott terv sem pontosan úgy valósul meg, ahogyan alkotói elgondolták, mivel mindig számolni kell az esetlegességek, az előre nem látott események bekövetkeztével. A World Trade Center és a Pentagon ellen végrehajtott merényletek váratlanul érték az amerikai társadalmat, de ez nem jelenti, hogy ezekben az áldozatok számára sorsszerű véletlenekben, amely az életüket követelte, nem valami törvényszerű jelent meg más vonatkozásban. A világtörténelem véletlenjein keresztül utat törnek a szükségszerű tendenciák és a jól átgondolt stratégiák. Az új világrend kialakulása nem tekinthető véletlennek. Szemünk előtt bontakozik ki egy globális hatáskörű világkormányzat, amelynek az elemei már készen vannak a nemzetközi életben. A gyakran új világrendnek nevezett világkormányzat lényegében a reálszocializmusban megismert központosított hatalomgyakorlás alapelveire épül. A reálszocializmus centralizált rendszerében a pártállami elit az állami monopólium segítségével rendelkezett a javakkal és a hatalommal. A világkormányzat központosított rendszerében a magánmonopolista elit - a szervezett magánhatalom - rendelkezik a tényleges hatalommal, a magánpénzrendszer és a világcégek tulajdonlása révén.
Még sok tennivaló van a világállam kialakításáig. Ehhez szükséges az ENSZ újjáalakítása. Ezt a világszervezetet a nemzetközi pénzvilág által finanszírozott gondolati műhelyekben dolgozták ki. Mai formájában nem alkalmas a világ irányítására. A pénzoligarchia világuralma érdekében legalább két fontos vonatkozásban meg kell erősíteni a szerepét. Olyan nemzetközi haderőt kell létrehozni az ENSZ égisze alatt, amelynek a parancsnoksága ellenőrizné a világ nemzeti hadseregeit, és szuperfegyvereit. Egy ilyen világhaderő felállítását a békefenntartással és a lefegyverzéssel lehet a legjobban elérni.
A másik nagy feladat a központi bankok rendszerének a továbbfejlesztése, és a Világ Központi Bank létrehozása. A világ központi bankjának a funkcióit jelenleg több nagy nemzetközi pénzintézmény együttesen látja el. Köztük a legfontosabb a bázeli Bank of International Settlements, a Bis, (a Nemzetközi Fizetések Bankja, - az MNB elnöke is ennek számol el lényegi döntéseiről és nem a magyar Országgyűlésnek), a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, aFederal Reserve System (az Egyesült Államok magántulajdonban lévő központi bankja), valamint a Bank of England (Nagy-Britannia magánellenőrzés alatt álló központi bankja), és a Frankfurtban működő Európai Központi Bank, amelynek a működésébe sem az egyes tagállamok nemzeti kormányai, sem az EU Bizottsága (az Európai Unió kormánya) nem szólhat bele. Egy formális Világ Központi Bank legfontosabb feladata lenne olyan egységes világpénznek a kibocsátása, amelyet valamennyi ország elfogad. Ezt a nemzetközi szabadkereskedelem és a szakadatlan gazdasági növekedés jelszavaival lehet legjobban elfogadtatni.
A katonai és a pénzügyi ellenőrzés közül az utóbbi a fontosabb. A most zajló "War on Terror" Afganisztánban pénzügyi eszközökkel nem vívható meg, mert ehhez hiányzik a gazdasági-pénzügyi infrastruktúra ebből a húszévi háborúskodásban tönkrement országban. Itt az elsődleges cél annak a rendszernek a lerombolása, és eltávolítása, amellyel nem lehetett kialakítani a nemzetközi pénzügyi oligarchia számára megfelelő - pénzügyi és gazdasági eszközökkel gyakorolt - ellenőrzés rendszerét. Ezért itt a legdurvább erőszak eszközéhez kellett nyúlni, amit természetesen igazolni lehet a világközvélemény szemében a szeptember 11-i eseményekkel, ahol a merénylők és az értelmi szerzők durván megszegték az ártatlan emberi életek tiszteletben tartásának a feltétlen alapelvét. A világot irányító hatalmi elitnek tehát ebben az esetben a fegyveres megtorlás eszközéhez kellett nyúlnia, mégpedig úgy, hogy lépésében számíthatott a világközvélemény kellő támogatására.
A monetáris ellenőrzés ennek ellenére jóval hatalmasabb erejű, mint bármilyen fegyveres megtorlás, beleértve a nukleáris fegyverek pusztító erejét is. A jelenlegi pénzügyi rendszer lehetővé teszi a tulajdonosai számára, hogy a kamatmechanizmus révén folyamatosan belenyúljanak az államok, a vállalatok és az egyes emberek zsebébe. A pénzhatalom elér minden üzletet és minden otthont, ez olyan fegyvertény, amellyel egyetlen hadsereg se dicsekedhet. A pénzügyi eszközökkel történő kifosztás olyan fegyver, amit egész pontosan lehet használni egy ország, egy nemzet ellen, egy csoport, egy vállalat ellen, vagy egy konkrét személy ellen úgy, hogy másokat közben megkímélnek. A fegyveres erő leküzdheti az ellenállást, de az alkalmazott erőszak mindig ellenérzést vált ki és a legkülönfélébb formában társadalmi nyugtalansághoz vezet. Ezzel szemben a pénzügyi eszközökkel végrehajtott támadás és kifosztás nem jár ilyen kedvezőtlen hatásokkal, mivel az áldozatok túlnyomó része nem ismeri a kamatmechanizmusban rejlő erőket, következésképpen nem érti, hogy pénzügyi manipulálással miként lehetett szolgasorba kényszeríteni őket. Az emberek mesterségesen fenntartott pénzügyi tudatlansága megakadályozza őket abban, hogy gyűlöljék kirablóikat. Éppen ezért az új világrend bevezetésén fáradozó nemzetközi pénzoligarchia számára a monetáris ellenőrzés a fő fegyver, a leghatékonyabb és legfontosabb eszköz céljai eléréséhez.
Egy jövőbeni világparlament, amely a minimális erőszak és a maximális szabadság elveire épül, valóban kívánatos lenne az emberiség számára. Ha a világ népeit és nemzeteit nem kényszerítenék be egy központilag irányított karámba, akkor egy világparlament által irányított világkonföderáció kedvezne a legkülönbözőbb világkultúráknak és vallásoknak. Ehelyett azonban tanúi vagyunk egy kollektivista szabályokból álló jogi kényszerzubbonynak, amely az előírások, kvóták, támogatások segítségével bénítja meg a szabadságot. Az automatikusan növekvő adósság és kamata kényszeríti ki a folyamatosan növekvő adókat, amely megbénítja a gazdasági önállóságot és kezdeményezőkészséget. Ha a pénzrendszer köztulajdonban lenne, és kiiktatódna belőle a kamatautomatizmus, akkor lehetővé válna a valóban demokratikus és szabad világrendben az adók minimálisra csökkentése, és olyan gazdasági környezet megteremtése, amely elősegíti valamennyi ember alkotó potenciájának az optimális kibontakoztatását.
Egy olyan világparlament, amely a valódi szabadságnak van elkötelezve, megtagadná a tagságot olyan kormányoktól, amelyek megszegik a polgárok alapvető jogait, mindenekelőtt azt, hogy munkájuk eredményével ők maguk rendelkezhessenek, és azt ne kelljen a magán pénzmonopólium révén - egy munkát nem végző kisebbségnek - kamat formájában átadniuk. Egy ilyen világkormány és világparlament, amely síkra száll az értéket előállító gazdasági tevékenység elsőbbsége mellett az értéket elő nem állító, spekulációból élő pénzgazdasággal szemben, képes lenne valóban megteremteni a béke, a szabadság és a gazdasági virágzás korszakát. Az az új világrend azonban, amely most van születőben, teljesen más természetű. Az ENSZ-ben ma is ott van valamennyi diktátor és önkényuralmi rend képviselője. Ennek a világot befedő ernyő-szervezetnek az alapfilozófiája is az, hogy minden jó a központosított hatalomtól, az államtól, vagy nemzetek feletti központosított intézményektől származik. Azok, akik ennek az immáron globális szinten érvényesülő központi hatalomnak nem engedelmeskednek, azokat el kell pusztítani. A diktatúra rossz, de a nemzetközi pénzvilág totalitarizmusa "jó", és az ő diktatúrája "haladó". Egyszerűen azért, mert a nemzetközi pénzvilág érdekeit és értékeit érvényesíti.


A pénzoligarchiának kézben kell tartania az Egyesült Államokat


Az új világrendet azonban nem lehet addig konszolidálni, amíg az Egyesült Államok nincs a nemzetközi pénzvilág teljes ellenőrzése alatt. A nemzetközi pénzoligarchiának nincs saját hadserege, ezért céljai eléréséhez a világ egyetlen szuperhatalmának a haderejét használja. A nemzetközi hatalmi elit Amerikára nagy tisztelettel és félelemmel tekint, mert rá van utalva, és sorsa nagyrészt ettől az államtól függ. Tisztában van azzal, hogy ennek a nagy országnak és népének a viselkedése - még megmaradt szabadsága miatt - nem teljesen kiszámítható, és még viselkedhet úgy, mint "elefánt a porcelánboltban". Jelenleg az Egyesült Államok szilárdan a pénzoligarchia ellenőrzése alatt van, de fennáll a veszély, hogy ezeket a gondosan rárakott láncokat egyszer csak váratlanul lerázza magáról. Ha az amerikai nép többsége felismerné a világpolitika valóságos összefüggéseit, és újra érvényesíteni tudná a lincolni kormányzás elvét, "a nép kormánya, a nép által, a népért" alapelvét, akkor még mindig a saját lábára tudna állni. Az Egyesült Államoknak még mindig megvan az a gazdasági és katonai ereje, hogy joga és lehetősége legyen a saját szükségleteit, érdekeit és értékeit képviselni a nemzetközi pénzoligarchia rákényszerített érdekei helyett. Az alkotmány alapján 200 millió amerikai állampolgárnak van otthon lőfegyvere. A világuralom küszöbéhez jutott pénzoligarchia stratégái éppen ezért elsődleges céljuknak tartják az Egyesült Államok belső megosztását, gyengítését, az amerikai társadalom adminisztratív-rendőri eszközökkel történő felügyeletének fokozását. A világpolitikában katonailag azért tartanak rá igényt, mert egyelőre nincs nemzetek feletti világhaderő. A pénzügyi oligarchia az Egyesült Államokat nem kívülről, hanem belülről - pénzügyi-gazdasági módszerekkel - hódította meg. Saját utasításait közvetlenül nem az egyébként tudatosan névtelenségbe burkolózó és rejtőzködő tagjai hozzák meg, hanem a nyilvánosság előtt szereplő azon a kiválasztottjai, akiket a háttérhatalom szerteágazó szervezeteiben képeztek ki, és a demokrácia formális játékszabályai segítségével - a demokrácia lényegének a megszegésével - a Kongresszusba, a Fehér Házba, a Külügyminisztériumba, a Pentagonba, a Pénzügyminisztériumba és más fontos hatalmi központba helyeztek el.
2001. szeptember 11-e ezen sorok írójának azért tűnik történelmi fordulópontnak, mert ez jelentheti azt a határt, ahonnan már nincs visszatérés. Ezúttal sok olyan rendkívüli szabály lépett életbe, amelyek teljesen meg tudják bénítani az amerikai társadalom cselekvőképességét. Az egykor szabad és büszke amerikaiak időközben kiszolgáltatott alattvalókká lettek átgyúrva, akik fokról-fokra rákényszerülnek arra, hogy automatikusan engedelmeskedő, jól manipulálható biológiai robotok legyenek.


Olvassuk újra Orwellt


Elemezzük a "War on Terror"-t Orwell szempontjai figyelembe vételével. Ha ezt tesszük, akkor az afganisztáni háborúnak más és mélyebb összefüggései is feltárulnak, mint a propaganda által hirdetett cél: megbüntetni a terroristákat és eltávolítani azokat a rezsimeket, amelyek ezeknek a terroristáknak menedéket nyújtanak. Orwell úgy írta le a jövő világát, mint amely három nagy térségre van felosztva, Óceániára, Eurázsiára és Kelet-Ázsiára. Óceánia Amerikából, Angliából, Ausztráliából, és a Csendes-óceáni szigetekből áll. Eurázsia Oroszországból és a kontinentális Európából. Kelet-Ázsia pedig Kínából, Japánból, Dél-kelet Ázsiából és Indiából. Ezek a szuperállamok folyamatosan háborúban állnak egymással Ezeket nem azért vívják, hogy legyőzzék az ellenséget, hanem elsődleges céljuk a lakosság feletti kontroll. Mindhárom térség lakossága türelmesen viseli a nyomort és elnyomást, mivel háború idején minden áldozatot meg kell hozni. Nem csak Brzezinski támaszkodott "A nagy sakktáblában" kifejtett stratégiai programjánál Orwell elképzeléseire. Ugyanezt tették a "The Report from Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountain-ból) készítői is 1967-ben. Ez a jelentés nyíltan elismeri, hogy a jövőt illetően nem az igazság számít, hanem azelhihetőség. Ezt az orwelli koncepciót is alkalmazó jelentést 15 tagú tudóscsoport készítette, és 1967. november 26-án a Washington Post könyvszekciójában Herschel McLandress ismertette. Ez volt John Kenneth Galbraith, a Harward Egyetem világhírű közgazdász professzorának az írói álneve.
A rabszolgaság modern, kifinomult formájával kapcsolatosan a "Jelentés az Iron Mountain"-ből" a következőket állítja:
"Mindezideig ezt csak regényekben ajánlották, nevezetesen Wells, Huxley, Orwell és mások merültek el a jövő szociológiájának a képzeletgazdag megidézésében. De a "Brave New World" (Bátor új világ) és az "1984". egyre kevésbé tűnt valószínűtlennek a megjelenésüket követő évek múlásával. A rabszolgaság hagyományos társítása az ősi iparosodás előtti kultúrákkal nem szabad, hogy eltakarják szemünk elől (a rabszolgaság) alkalmazhatóságát a társadalmi szervezet fejlett formáira."
Mindebből világosan kitűnik, hogy Orwell munkája sokkal több, mint egy szórakoztató regény. Ez még ma is érvényes üzenettel bír. Az új világrend régi-új urai gondosan tanulmányozták, ezért nekünk is újból elő kellene venni Orwell munkáit. Vegyük közelebbről szemügyre Orwellnek a következő fejtegetéseit szeptember 11. tükrében:
"Ez a három szuperállam (vagyis Óceánia, Eurázsia, és Kelet-Ázsia, D. J.) állandóan háborúban áll egymással, és ez már így tart 25 év óta. A háború azonban már nem az a kétségbeesett megsemmisítő küzdelem, ami a 20. század első évtizedeiben volt... Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a háború menete, vagy az irányába tanúsított magatartás kevésbé vérszomjas, vagy lovagiasabb lett. Ellenkezőleg. A hisztéria folyamatos, és egyetemes minden országban és az olyan cselekmények, mint a megerőszakolás, a fosztogatás, a gyermekek lemészárlása, egész lakosság szolgaságba kényszerítése, a foglyokkal szembeni megtorlás, amely kiterjed az élve való eltemetésükig normálisnak tekintett...
A modern hadviselés elsődleges célja felhasználni a gépezet termékeit anélkül, hogy emelnénk az életszínvonalat. (A "gépezet" a társadalom technikai és ipari kapacitása termékek előállítására.) Attól a pillanattól, amikor a gépezet először megjelent, világos volt a gondolkodó emberek számára, hogy eltűnt az emberi robotolás és nagyrészt az emberi egyenlőtlenség iránti szükséglet is. Ha ezt a gépezetet szándékosan erre a célra használnák, akkor az éhség, a túlzott munka, a mocsok, az írástudatlanság, és a betegségek néhány nemzedéken belül felszámolhatók lehetnének...
Az is világos volt, hogy a gazdagság minden irányból való növekedése elpusztítással fenyegeti a hierarchikus társadalmat, és néhány esetben ez valóban be is következett. Egy olyan világban, amelyben mindenki csak rövid munkaidőben dolgozik, megfelelően tud táplálkozni, fürdőszobás és hűtőszekrényes házban él, autója, sőt esetleg repülőgépe van, az egyenlőtlenségnek a legfeltűnőbb és legfontosabb formája már eltűnt volna. Ha egyszer általánossá válik, akkor a gazdagság már nem különböztet meg... Egy ilyen társadalom hosszú időn át nem maradhat stabil. Ha a szabadidőt és a biztonságot egyformán élvezheti mindenki, az emberek tömegei, akik általában bénultak a szegénységtől, műveltté válnak, és megtanulnak önállóan gondolkodni; mihelyt ez bekövetkezett, előbb vagy utóbb felismerik, hogy a privilegizált kisebbségre nincs szükség, és félre is söprik őket. Hosszú távon egy hierarchikus társadalom csak a szegénységre és a tudatlanságra alapozva létezhet...
A háború lényege a pusztítás, nem szükségszerűen az emberi életek kioltása, de az emberi munka termékeinek a megsemmisítése. A háború azon anyagoknak az összezúzása, a sztratoszférába való lövellése, vagy a tenger mélyére való süllyesztése, amelyek másképpen felhasználhatóak lennének a tömegek életének megkönnyítésére, következésképp hosszútávon műveltté tételükre...
A lakosság szükségleteit a gyakorlatban mindig alábecsülik, amelynek az eredményeként az élethez szükséges javaknak legalább a felében hiány mutatkozik; de ezt előnynek tekintik. Szándékosan tartják még a kedvezményezett csoportokat is a nélkülözés határán, mert az általános szűkösség megnöveli még a kis előnyök fontosságát is, és fokozza a különbséget az emberek egyik és másik csoportja között... A társadalmi légkör egy ostromlott városéhoz hasonló, ahol egy darab lóhúsnak a birtoklása különbözteti meg a szegényt a gazdagtól. Ugyanakkor a háborús állapot, és ezért a veszélyhelyzet következménye, hogy a túlélés kikerülhetetlen előfeltételeként természetesnek tűnik valamennyi hatalom átadása egy kis kaszt számára...
A háború nemcsak elvégzi a szükséges pusztítást, de mindezt lélektanilag elfogadható módon teszi. Elvben egyszerű lenne megszabadulni a többletmunkától, templomok és piramisok építésével, gödrök ásásával, hogy újra feltöltsék őket, vagy hatalmas mennyiségű áruk termelésével, hogy aztán elégessék őket. Ez a hierarchikus társadalomnak azonban csak a gazdasági, nem pedig az emocionális alapjait hozná létre... A háború egy tisztán belső ügy... Valamennyi uralkodó csoport a saját alattvalói ellen viseli, és a háború célja nem valamely terület meghódítása, vagy elfoglalásának megakadályozása, hanem a társadalom struktúrájának sértetlenül való megtartása." (George Orwell, 1984., New York, Signet, 1949. 153-164. oldalig)
Azért idéztünk hosszabban Orwelltől, hogy rámutassunk mennyire hasonlítanak ezek a gondolatok a "Jelentés Iron Mountain"-ből című tervre, vagy Brzezinskinek a "Nagy Sakktábla" című stratégiai dolgozatában kifejtett elképzelésire. A kibontakozó valóság a történelmi rádeterminálódás menetében mindig eltérhet és el is tér a kidolgozott stratégiáktól. Ez azonban nem változtat azon, hogy a háttérhatalom fő stratégiai céljait, - a véletlenek által előidézett kitérőkkel ugyan -, de elérte. Ma is úgy tűnik, hogy a totális uralom globális rendszerének a megvalósulása van folyamatban. A háttérhatalom és hálózata ma is ellenőrzi az államot és a tömegtájékoztatást. A választópolgárok túlnyomó többsége nincs tisztában azzal, hogy mi történik vele és körülötte, ezért bármilyen önálló cselekvésre, vagy ellenállásra képtelen. A még meglévő független államok kliens rendszerekké való átalakítása folyamatban van. A Világkereskedelmi Szervezet folytatja a globalizációt, és a háttérhatalom érdekeit védő nemzetközi szerződések lépnek az egyes országok belső alkotmányainak a helyébe. A nemzeti hadseregek megszűnnek, és a pénzvilág érdekeit őrző, kikényszerítő nemzetközi haderő váltja fel őket a NATO, esetleg az ENSZ égisze alatt.
Még tanúi lehetünk a Világ Központi Bank létrehozásának, valamint egy olyan formális, vagy informális központosított világkormányzatnak, amely véglegesíti a pénzoligarchia privilegizált helyzetét és hatalmát. Amíg fennmarad a kamatozó magánpénzrendszer monopóliuma, addig marad az infláció, az eladósodás, a bérek és az árak kontrollja, valamint azon emberi tevékenységek felszámolása, amelyekkel nem lehet kamatot termelni a pénzoligarchia számára. Azaz folytatódik világszinten az emberek többségének az adósságfüggőségbe taszítása, és a pénzoligarchia új világrendjének a kialakítása. A nagy stratégák általában a nyugodt, fokozatos utat részesítik előnybe, mivel ez kevésbé kockázatos. Ugyanakkor a háttérhatalom irányítói azzal is tisztában vannak, hogy a válságok, konfliktusok nagyon hasznosak is lehetnek, mert megkönnyítik a manipulált ember-nyáj karámba terelését. A hasznos konfliktusok sokféle formát ölthetnek az etnikai erőszakosságtól, a terrorizmuson, és járványokon át a háborúig. A lényegen azonban mindez nem változtat. Tovább utazunk a kijelölt irányba, az illuminátus háttérhatalom szép új világába.
Ezt nevezhetjük a világtörténelem pesszimista forgatókönyvének. Joggal tehetjük fel a kérdést: nincs kedvezőbb kibontakozás, optimista forgatókönyv? Optimista forgatókönyv nincs. Az események már elérték azt a pontot, ahonnan lehetetlen a visszatérés. Ezt leginkább az Egyesült Államok belső helyzetén láthatjuk. Már 2001. szeptember 11. előtt sem lett volna lehetséges az Amerika felett uralkodó pénzügyi oligarchia hatalmának a korlátozása. A háttérhatalom már akkor csírájában el tudta volna fojtani azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyeknek a célja az lett volna, hogy az amerikai törvényhozás vegye vissza az ellenőrzése alá az Egyesült Államok pénzrendszerét, csökkentse az állam és a társadalom eladósodását, vonja ki magát az amerikai alkotmányt érvénytelenítő nemzetközi szerződések uralma alól. Ha kibontakozna egy ilyen politikai akarat, akkor az akár polgárháborúhoz is vezethetne. Szeptember 11. óta pedig mindez még kevésbé lehetséges, mert az emberi jogok és állampolgári szabadságjogok jelentős részét nagymértékben korlátozta a pénzoligarchia állama, a terrorizmus elleni harcra hivatkozva.
A pénzoligarchia hatalmának alapja, hogy magánmonopóliumaként birtokolja és irányítja az Egyesült Államok pénzrendszerét, és ezen keresztül az egész világ felett is monetáris hatalmat gyakorol. Ennek a hatalomnak a megtörése csak pénzügyi eszközökkel lehetséges. Ha a háttérhatalom elveszíti pénzügyi bázisát, akkor valójában hatalmát veszíti el. Az első és legfontosabb feladat ezért a Federal Reserve System-nek a megszüntetése. Ez csupán jogilag nézve mindössze azt igényli, hogy a washingtoni Kongresszus, az Egyesült Államok törvényhozó szerve hozzon egy törvényt, amely érvényteleníti a Federal Reserve Act-et (a FED-et létrehozó törvényt, amelyet az Alkotmány tilalmát megkerülve 1913. decemberében fogadtak el). Mindössze egyetlen mondatból álló törvény is elég lenne, de ez egy csapásra megváltoztatná Amerika monetáris rendszerét. Ez azonban olyan káoszt okozna a gazdasági és pénzügyi életben, ami csak a pénzügyi oligarchia kezére játszana. Az előálló zűrzavarra hivatkozva bizonyíthatnák, hogy hibás lépés volt a FED-törvény visszavonása. A kezükben lévő tömegtájékoztatási eszközökkel olyan hangulatot tudnának teremteni, hogy az amerikai nép üdvözölné a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap beavatkozását és a nemzetközi pénzvilág monetáris hegemóniájának a visszaállítását Amerikában.
Éppen ezért bizonyos megelőző lépéseket kell tenni. Az első az, hogy a Kongresszusnak az Amerikai Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően saját magának kellene ismét pénzt kibocsátania, vagyis állami bankjegyet, magánbankjegy helyett. Azaz át kellene alakítani a jelenlegi fedezetlen magánpénzt az állami adóbevétel által és esetleg állami aranytartalékkal is megtámogatott, fedezettel ellátott pénzzé. Ez azt jelentené, hogy az államnak adóslevelek - államkötvények - helyett adóbevétellel és nemesfémmel fedezett állami pénzt kellene kibocsátania. A Federal Reserve-nek nevezett, 100%-os magántulajdonban álló pénzkartellnek a magánbankjegyét, a jelenlegi privát FED-dollárt, megfelelő árfolyamon kellene beváltani a fedezetpénzként kibocsátott állami dollárra.
Második lépésként be kellene szüntetni a FED-dollár kötelező elfogadását. A Szövetségi Kormány továbbra is elfogadná az adóbefizetéseket FED-dollárban, de bárki más már saját maga dönthetné el, hogy elfogadja, elutasítja, vagy csak csökkentett értékben veszi át. A 100%-osan - adóbevétellel és nemesfémmel - fedezett állami közpénz elfogadására nem kellene rászorítani senkit. Csak a jelenlegi fedezetlen magánbankjegy - a FED-dollár - elfogadását kell állami kényszereszközök bevezetésével elfogadtatni. A magánintézmények számára biztosítani kellene az önállóságot és a versenyhelyzetet. Ha valaki zöldbélyegeket, vagy Disneyland kuponokat, vagy egy más banknak a magánbankjegyeit óhajtja gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló eszközként használni, akkor álljon ez a szabadságában. Az egyedüli jogi követelmény, hogy a szerződéseket a jog előírásai szerint teljesíteni kell. Nyilvánvaló, hogy az átmeneti időszakban a FED-dollár is széles körben használatos lenne az állami dollárral egyidejűleg.
Harmadik lépésként be kellene fagyasztani a FED-dollárok kibocsátását.
Negyedik lépésként meg kellene határozni a Kongresszus által kibocsátott állami dollár nemesfém tartalmának a mennyiségét.
Ötödikként a pénzoligarchia magánmonopóliumából vissza kellene alakítani állami monopóliummá a forgalomban lévő papírpénz nemesfém (arany és ezüst) fedezetének az állami tartalékolását.
Hatodikként az állam meglévő több mint 6 ezer milliárd dollár adósságát FED-dollárral kellene a hitelező pénzoligarchia felé törleszteni. Az Amerikai Alkotmány tiltja fedezetlen pénz kibocsátását. Önkéntes alapon azonban el lehet fogadni továbbra is a FED magánbankjegyeit. Az állampolgárok és a vállalatok is használhatják, mivel FED-dollárral is megfizethetik az adót és később pedig becserélhetik valóságos pénzre, vagyis állami dollárra. A FED-dollár nem hivatalos pénzként tovább létezhet, erre lehetőséget nyújt az amerikai Alkotmány. Az államnak tehát nem kell megtagadnia adósságai megfizetését, hanem arra kell törekednie, hogy azt minél előbb FED-dollárral kifizesse és így megszabadítsa magát a kamatfizetés terheitől.
Hetedikként vissza kellene állítani azt a helyzetet, hogy a magánszektor és az állampolgárok tulajdonában is lehet arany és más nemesfém.
Nyolcadikként meg kellene határozni a Szövetségi Kormány tulajdonában lévő arany és ezüst értékét, ezüst-dollárban kifejezve. Ezt követően már megállapítható a forgalomban lévő FED-dollár értéke is ebben az állami kibocsátású ezüst-dollárban. Most már ki lehet vonni a FED bankjegyeit a forgalomból az állami dollárért cserébe a megállapított árfolyamon. Csupán azt kell elérni, hogy a bankok a náluk elhelyezett FED-bankjegyeket automatikusan kicseréljék állami dollárra, amikor ügyfeleik azt elhelyezik náluk. Ezt követően valamennyi FED-bankjegyben kötött szerződést át kell alakítani állami dollárban kötött szerződéssé ugyanezen az árfolyamon.
Kilencedikként meg kell szüntetni a Federal Reserve System-et. Lehetővé kell tenni, hogy a FED tovább működjön, mint csekkbeváltó intézmény, de nem funkcionálhat mint központi bank. Azok a bankok, amelyek jelenleg a FED-nek a tulajdonosai, tovább működhetnek. A jövőben azonban nem részesülhetnek adókedvezményekben, és részt kell venniük a gazdasági versenyben. Magát a Federal Resereve System-et, ahogy azt 1913-ban létrehozták, meg kell szüntetni.
Tizedikként szabaddá kellene tenni a bankok működését, ugyanakkor többé nem tarthatnának igényt arra, hogy veszteségeiket az adófizetők pénzéből pótolja az állam. A kormányzati garanciavállalást meg kell szüntetni, és ezt át kell engedni a magángazdaságban működő biztosítási vállalatoknak. A bankoknak 100%-os tartalékkal kell rendelkezniük. A betéteseket tájékoztatni kell, ha a bank befektette a pénzüket, és közölni kell velük, hogy mennyi ideig van a pénzük lekötve.
Tizenegyedikként a központosított, túlméretezett kormányzatot csökkenteni kell. A szabadvállalkozáson alapuló piacgazdaságban és a demokratikus politikai rendszerben az állam feladata a közbiztonság, a politikai szabadságjogok és a tulajdon szavatolása. Ha a társadalom visszakapja az olcsó közpénzt, akkor már nincs szociális indoka a túlméretezett szociális védőháló költséges fenntartásának. Ha pedig az állam méretei csökkennek, akkor az adókat is csökkenteni lehet.
Tizenkettedikként nemzetközi vonatkozásban is korlátozni kell az államhatalmat. Vissza kell fordítani azt a folyamatot, amely Amerikát a globális függőségek olyan rendszerébe helyezte, amely valójában korlátozza az amerikai nép cselekvőképességét. Érvényt kell szerezni annak az elgondolásnak, hogy Amerika vonuljon ki az ENSZ-ből és az ENSZ vonuljon ki Amerikából. Ez azonban csak az első lépéshez elégséges. Több száz olyan nemzetközi szerződés van és kormányközi megállapodás, amely korlátozza az Amerikai Alkotmány és az Alkotmányban foglalt polgári szabadságjogok érvényesülését. Természetesen van néhány olyan nemzetközi megállapodás, amely kölcsönösen hasznos, de a többségüket indokolt lenne felmondani, mivel a közérdekre hivatkozva valójában a pénzoligarchia partikuláris érdekeit védik. Az ilyen törekvéseket szokta az uralmat gyakorló nemzetközi pénzvilág és hálózata izolacionizmusnak, káros és önző elkülönülési politikának nevezni. Valójában itt arról van szó, hogyha az amerikai társadalom meg akarja szabadítani magát a nemzetközi pénzügyi közösség uralma alól, s nem akar többé a pénzoligarchia és hálózata kezében a globális méretű központosított világkormányzat fenntartására szolgáló eszköz maradni, akkor nincs más választása, mint megadni az elsőbbséget saját alkotmányának, és az "America first" (Amerika az első) elvéből kiindulva izolacionistának kell lennie.


Noam Chomsky és a "War on Terror"


Noam Chomsky neves amerikai társadalomtudósnak, aki hosszabb időn át a kairói angol nyelvű egyetemen is tanított, szeptember 11-e után néhány nappal feltették a kérdést, hogy igaz-e, miszerint a világ nem lesz többé ugyanaz, mint amilyen volt 2001. szeptember 11-e előtt. Chomsky szerint a World Trade Center és a Pentagon ellen végrehajtott terrorista támadások nem méreteikben és jellegükben jelentenek elsősorban újat, hanem a támadások célpontja teszi ezeket különleges jelentőségűvé. 1812 óta ugyanis most intéztek először támadást az Egyesült Államok ellen a saját területén. Eddig csupán amerikai gyarmati területek ellen volt támadás. Ez alatt a hosszú idő alatt az Egyesült Államok ténylegesen kiirtotta az észak-amerikai földrész bennszülött lakosságát, meghódította Mexikó felét, megszerezte Hawaiit és a Fülöp-szigeteket. Amerika az elmúlt fél évszázadban gyakran folyamodott erőszakhoz a világ más területein is. Az áldozatok száma igen nagy. Először került sor arra, hogy a fegyverek az ellenkező irányban kerültek bevetésre. Hasonló mondható el Európáról is. Ez a földrész gyilkos pusztításon ment keresztül, de ezek belháborúk voltak, miközben e földrész vezető államai meghódították - gyakran igen brutális eszközök alkalmazásával - a világ nagy részét. Tehát nem az atrocitás mérete különleges, hanem a célpontja. Az amerikai egyetemi tanárral a belgrádi rádió munkatársa beszélgetett.
Arra a kérdésre, hogy a Nyugat miként reagál a történtekre, Chomsky kifejtette: ha a Nyugatot irányító gazdagok és hatalmasok hagyományaiknak megfelelően ezúttal is az erőszakot választják, akkor lényegében az erőszak spirálja indul be, a már ismert dinamikával és félelmetes hosszútávú következményeivel. A demokratikus és szabad társadalmak közvéleménye nyomást gyakorolhat egy humánusabb és elfogadhatóbb válasz kikényszerítésére. Chomsky szerint a terrorizmus elleni háború jelszava félrevezető. A "Black Gold - Hot Gold" ("Fekete arany - forró arany") című könyv szerzői szerint a Kaspi-tenger térségében húsz évvel ezelőtt felfedezett hatalmas kőolajmezők egyelőre érintetlenek maradtak. Ez a terület - ha a világfogyasztás jelenlegi szintjét vesszük alapul - ötszáz évig elegendő a világ olajszükségletének kielégítésére. A kőolaj egyik lehetséges szállítási útvonala Csecsenföldön át halad - csővezetéken - a Fekete-tengerig. Onnan hajón a tengeren és a Dunán keresztül éri el a Koszovón áthaladó rövidebb csővezetéket, s jut el az Adriai-tengeri kikötőig. A másik útvonal Afganisztánon és Pakisztánon át az Indiai-óceánig vezet.
Két évvel ezelőtt a Clinton-kormányzat kísérletet tette Koszovó nemzetközi ellenőrzés alá vételére azért, hogy megkezdődhessen a tervezett olajvezeték megépítése. A legegyszerűbb szállítási útvonal természetesen a Boszporuszon keresztül vezetne a Földközi-tengerig. A viszonylag keskeny Boszporusz azonban máris annyira telített tankhajókkal, hogy áteresztő kapacitása tovább nem növelhető. Ezért az egyetlen alternatíva a dunai hajóút és a koszovói csővezeték segítségével az albán főváros, Tirana, Adriai-tengeri kikötőjébe juttatni a Kaspi-tenger térségének olaját. Már a Szovjetunió is számításba vette a hatalmas olajmezők felfedezését követően, hogy csővezeték-rendszert épít ki Afganisztánon és Pakisztánon át az Indiai-óceán irányába. Moszkvának ez a törekvése végül is a mintegy tíz évig tartó szovjet-afgán háborúba torkollott. A szovjet beavatkozás az Amerika által felfegyverzett és támogatott felkelő csoportok ellenállása miatt kudarccal végződött az 1980-as évek végén. Az egyik ilyen ellenálló csoportot Oszama bin Laden vezette. Moszkva az 1980-as években nagy ütemben fegyverkezett, többek között létrehozta a világ legnagyobb nukleáris tengeralattjáró-flottáját, abban a reményben, hogy a csecsenföldi olaj eladásából nagy jövedelemhez jut. Amikor az afgánok az Egyesült Államok és a CIA segítségével keresztülhúzták Moszkva terveit és megakadályozták a szovjet-afgán kőolajvezeték megépítését, a Szovjetunió gazdaságilag megrendült. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet birodalom 1991-ben eljutott a felbomlásig. Az említett "Black Gold - Hot Gold" szerzői szerint az "Empire of Energy" (az "Energiabirodalom", amely a nemzetközi pénzvilág ellenőrzése alatt áll és nagyrészt azonos a nemzetközi pénzoligarchiával) most arra tesz kísérletet, hogy ő építse meg az Afganisztánon átvezető kőolajvezeték-rendszert.
A terrorizmus elleni háború nem irányul az északír, a baszk, vagy a palesztin és más terroristák ellen. Ez elsősorban azért folyik, hogy Afganisztánban Amerika-barát kormányzat kerüljön hatalomra, amely lehetővé teszi az Energiabirodalom urai - azaz a háttérből irányító pénzoligarchia hálózata - számára, hogy már régóta kidolgozott stratégiájukat átültessék a gyakorlatba. A háttérhatalom Energiabirodalma csaknem száz éve folytatja az Egyesült Államok belső szétszedését és átalakítását annak érdekében, hogy a globális Energiabirodalom részévé tegye.


A világstratéga Kissinger véleménye


Noam Chomsky véleménye után ismerkedjünk meg a háttérhatalom legfelsőbb irányítói közé tartozó Henry Kissinger nézeteivel! Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, majd külügyminisztere még Brzezinskinél is fontosabb személyiség. 2001. október 31-én Londonban a háttérhatalom befolyásos képviselői előtt kifejtette, hogy a tartós béke az iszlámmal nem lehetséges. Egyelőre csak Nagy-Britannia és Amerika van tisztában azzal, hogy milyen mély szakadék és alapvető különbség áll fenn az iszlám és a Nyugat (értsd: a pénzoligarchia által irányított társadalmak) között. Kissinger szerint 2001. szeptember 11-e felébresztette az amerikai népet önelégült tespedtségéből és az amerikai társadalomban emocionálisan nagyobb változásra került sor, mint annak idején Pearl Harbor után. Mindeddig az amerikai közvélemény meg lett volna lepődve, ha arról hall, hogy alapvető különbség áll fenn az Egyesült Államok és az iszlám között, azaz létezik olyasmi, mint a civilizációk háborúja.
Kissinger nem titkolta, hogy elégedetlen a háború lassú menetével és azt is hozzátette, hogy ennek a háborúnak nem lehet egyedüli célja a győzelem kivívása Afganisztánban, mivel a terrorizmus hamarosan újraéled és visszatér. Azt kell számon tartani, hogy egy ország miként viszonyul a terrorizmushoz és ennek megfelelően kell újjáalakítani a nemzetközi rendszert. Kissinger véleménye szerint a Bush-kormányzat jelenleg lehetővé teszi, hogy "szabad kezet kapjanak" a palesztinai csoportok. Nixon egykori külügyminisztere ma részt vesz a Pentagon védelmi-politikai irányító-testületének munkájában, amelynek Richard Perleaz elnöke. Perle tagja annak a "Wolfowitz-csoportnak", amelyik arra törekszik, hogy a terrorizmus elleni háborút harmadik világháborúvá alakítsa át, állapította meg Jeffrey Steinberg és Michele Steinberg az EIR nevű amerikai hetilap 2001. november 16-ai számában. Az említett szerzők szerint ma már nem titok, hogy Kissinger és Perle egy olyan csoport vezetői, amely támadja ifjabb George Bush elnök és külügyminisztere, Colin Powell politikáját. Kissinger és a "Wolfowitz-csoport" olyan stratégiát kíván érvényesíteni, amely lehetővé teszi több iszlám ország egymást követő megtámadását, kezdve Irakkal. Mind Perle, mind Kissinger a Hollinger Corporation vezető tisztségviselője. A kanadai Conrad Black tulajdonában lévő Hollinger Corp. tulajdonképpen egy londoni központú hírszerzőhálózat, amely többek között a brit fővárosban megjelenő Daily Telegraphot, valamint az Izraelben megjelenő Jerusalem Postot is kiadja. A Hollinger Corp. a háttérhatalom egyik legfontosabb tudatipari központja, amelynek elsődleges célja a közvélemény manipulálása és a háttérhatalom törekvéseinek propagálása. Hasonló feladatot lát el a koreai Sun Myung Moon lelkész vezette "Unification Church" ("Egységes Egyház") tulajdonában lévőWashington Times, amelynek főszerkesztője Arnaud de Borchgrave. Kissinger és de Borchgrave ma a háború leglelkesebb támogatói közé tartoznak, holott korábban közel álltak a tálibokhoz, Zbigniew Brzezinskihez hasonlóan.


Mi áll a véleményváltozás hátterében?


Kissinger 2001. szeptember 11-ét megelőzően komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy Afganisztánt, valamint a tálib rendszer urait levétesse azon államok listájáról, amelyek támogatják a terrorizmust. Ennek az volt az oka, hogy Kissinger az "Unocal" nevű amerikai olaj-vállalatóriás konzultánsa. Azért lobbizott az amerikai külügyminisztériumban az Afganisztánt sújtó szankciók ellen, hogy megvédje ügyfele olajvezeték-építési programját, amely lehetővé tette volna a közép-ázsiai olaj Afganisztánon keresztül történő kiaknázását. Ahhoz, hogy a Világbank finanszírozza az Unocal programját, szükséges volt, hogy az amerikai külügyminisztérium formálisan is elismerje a tálib vezetést Afganisztán kormányának. Az Unocal alelnöke, Maresca, az amerikai törvényhozás, a Kongresszus illetékes bizottsága előtt 1998. február 12-én elmondotta, hogy az Unocal az afganisztáni olajvezeték megépítésével el akarja vágni Oroszországot és Iránt az óriási nyereséget ígérő közép-ázsiai olaj- és földgáz-piactól. Maresca azt is elmondotta az amerikai törvényhozóknak, hogy az Iránon keresztül haladó olajvezeték az amerikai szankciók következtében nem jöhet számításba, ezért az egyetlen választható útirány Afganisztánon át vezet. Ez jelenti a legjobb megoldást, a legkevesebb technikai akadállyal. Maresca hozzátette, hogy cége egyetlenegy afganisztáni csoportot sem részesít előnyben, mégis egyértelmű volt, hogy az Unocal azért lobbizott, hogy az Egyesült Államok ismertje el a tálib rezsimet Afganisztán hivatalos kormányzatának. E cél érdekében az Unocal a tálib vezetők egy küldöttségét meghívta Washingtonba, hogy találkozzanak a Kongresszus és a Clinton-kormányzat képviselőivel.
De Borchgrave 2001 júniusában azért utazott Kandaharba, hogy a tálib mozgalom szülővárosában interjút készítsen Mohammad Omar mollahhal, a tálibok legfőbb vezetőjével. Az amerikai UPI-hírügynökség által június 4-én közzétett interjú a legmelegebb dicséretek közepette hősnek nevezi Omar mollahot, aki ötször sebesült meg a szovjet Vörös Hadsereg elleni felszabadító háborúban. Azt is hangsúlyozta, hogy Omar mollah féken tartja Oszama bin Ladent. De Borchgrave bírálta az Egyesült Államokat, amiért az visszatartja azokat a bizonyítékokat, miszerint a tálib rezsim bírósága felelősségre vonta bin Ladent az Afrikában elkövetett terrorista cselekményekért.
2001. szeptember 11-e óta mind Kissinger, mind de Borchgrave más, korábbi tálib pártfogókkal egyetemben azok közé tartoznak, akik a leghangosabban helyeslik az afganisztáni háborút. Az Egyesült Államok most kliensrezsimet akar hatalomra segíteni az elűzött tálib vezetés helyére. A pastu tálibok (a tálib pastu nyelven "diák"-ot jelent, a talibán pedig "diákok"-at) 1996. szeptember 26-án elfoglalták Kabult. Ez arra kényszerítette a nem pastu afgán törzsi vezetőket, hogy 1996-ban szövetségre lépjenek. Ekkor jött létre az Északi Szövetség, amely az elűzött, tadzsik származású elnökből, Rabbaniból, a 2001 szeptemberében meggyilkolt Maszúd tábornokból, a Dzsamiat-e-Iszlami erőkből, Dosztum tábornokból és az üzbég etnikumot képviselő Dzsumbis-e-Milli Pártból jött létre. Részt vettek benne kisebb csoportok is, amelyeket a Hezbe Wahadat és a Shia Iszlam frakció képviselt. Az Északi Szövetségetformálisan Rabbani vezette, de a tényleges hatalom Maszúd tábornok kezében volt, akit állítólag az al-Kaida egyik merénylője szeptember 9-én, vagyis két nappal a World Trade Center és a Pentagon elleni támadás előtt meggyilkoltak. Maszúd halálát követően helyettese, Mohammad Fahim tábornok lett a katonai parancsnok. Az Északi Szövetségen belül három különböző csoport harcol a vezetésért. Az egyik Dosztum tábornok, a Dzsumbis-e-Milli vezetője, a másik Iszmail Khan tábornok, a Herat vezére, és Raszul Szajaf, a pastuk képviselője. Fahim tábornok nem képes ezt a három személyt ellenőrizni. Dosztumot Törökország és Üzbegisztán támogatja, Iszmail Khant pedig Teherán. A kulcsfontosságú Pakisztán, amely lényegében hatalomra segítette a tálibokat, nem híve egy, a pastukat háttérbeszorító rendszernek Afganisztánban. Az afgánok mintegy fele pastu anyanyelvű, de mintegy 6 millió pakisztáni is pastu nyelven beszél.
Amikor 1995-96-ban a pakisztáni hadsereg és hírszerzés támogatásával, valamint Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok finanszírozásával a tálibok hatalomra kertültek, Washington lényegében áldását adta erre az ortodox fundamentalista iszlám csoportra. Washington abból indult ki, hogy a tálibok fanatizmusuk ellenére meg fogják engedni, hogy a Türkmenisztánból kiinduló olajvezeték áthaladjon Afganisztánon. Ez nemcsak az amerikai olajvállalatok számára lenne előnyös, de valamennyi kőolaj-felhasználó számára világszerte. Washington jóindulatúan azt is feltételezte, hogy ha a tálibok más, legális jövedelemhez is jutnak, akkor felhagynak a nagyarányú máktermesztéssel, amely az ópium alapanyaga.
Az Északi Szövetség, amely a tálibok hatalomra kerülésével továbbra is fennmaradt, India, Oroszország és Irán támogatását élvezte. Oroszország azt akarta az Északi Szövetségtől, hogy tartsa távol Közép-Ázsiától, Csecsenföldtől és Azerbajdzsántól a tálibokat. India gyengíteni akarta riválisának, Pakisztánnak afganisztáni befolyását. A siíta irányzatú iszlámot követő Irán erősen ellenezte egy ortodox szunnita irányzatú szekta uralomra jutását a szomszédságában. Ez a helyzet 2001. szeptember 11-e után igen gyorsan és gyökeresen megváltozott, mivel Washington most már elszánta magát a tálibok leváltására és Oszama bin Laden kézrekerítésére. Ez az amerikai politika kedvez Oroszországnak. Az új geopolitikai elrendezés viszont komolyan fenyegeti most Pakisztán érdekeit, amely nyilván mindent el fog követni azért, hogy ne egy India- és Oroszország-barát, Pakisztán-ellenes hatalom legyen a határainál. Pakisztán helyzete igen kényes, mert a kormányzatnak számolnia kell a lakosság tálib-barát érzelmeivel, ugyanakkor rá van utalva Amerika támogatására is hatalmas riválisával, Indiával szemben. A Bonnban 2001 novemberének végén elkezdődött tanácskozás megmutatta, hogy milyen gyenge lábakon áll az egyetértés az Északi Szövetségen belül és hogy milyen nehéz lesz egy vitán felüli vezető személyiség hiányában szilárd kormányzatot létrehozni Afganisztánban.
Bonnban 2001. december 6-án aláírták az Afganisztán-megállapodást, amely szerint 29 tagú ideiglenes kormány alakul Hamid Karzai pastu politikussal és hadvezérrel az élén. A külügyminiszteri posztra Abdullah Abdullah, a tádzsikok befolyása alatt álló Északi Szövetség külügyeinek eddigi irányítója kerül, míg a védelmi miniszter Mohammed Kasszim Fahim lesz, a meggyilkolt Maszúd tábornok helyettese és utóda. Németország jelentős szerepet játszott a megegyezés létrejöttében, amely lényegében a háttérhatalommal együttműködő afgán kormányzat felállítását, és a nemzetközi pénzvilág stratégiai céljainak az érvényesítését szolgálja. A világot irányító pénzoligarchia a jelek szerint vezetőszerepet szán Németországnak a most már nyugatbarát Afganisztán talpra állításában. Ezt jelzi a 2001. december 5-én Berlinben megnyílt Afganisztán-segélykonferencia.
Oszama bin Laden és az Al-Kaida terroristái szörnyű merényletükkel akaratlanul is hozzásegítették a háttérhatalmat két fontos stratégiai céljának a megvalósításához. Egyrészt lehetővé tették a már három évtizede gondosan előkészített - az emberi jogokat és polgári szabadságjogokat korlátozó - rendkívüli intézkedések egész rendszerének a bevezetését Amerikában, másrészt olyan kliens rendszert segítettek hatalomra Afganisztánban, amely várhatóan most már a "Nagy sakktáblá"-ban kifejtett geopolitikai célok engedelmes kiszolgálója lesz, beleértve a területén keresztül haladó kőolajvezeték megépítését is. Nem állítjuk azt, hogy a háttérhatalom közvetlenül megszervezte a szeptemberi merényletet. Ilyen primitív és veszélyes akcióra nem is volt szüksége. Elég volt hollywoodi filmeket készíteni a World Trade Centernek rohanó repülőgépekről, ahol tálalva volt az ötletet a merénylőknek. A korábban a CIA-val is együttműködő ravasz, de forrófejű Bin Laden pedig szállította a fanatikus merénylőket. A háttérhatalomnak csak várnia kellett, és a világ legtökéletesebb hírszerzésének és elhárításának pedig úgy tennie, hogy "semmiről sem tud".
A tragédia után, amelynek ezúttal is ártatlanok voltak az áldozatai - mély részvétet érzünk irántuk -, beindulhatott a tudatipari gépezet, a "War on Terror", a krokodilkönnyek hivatalos hullatása, valamint az adagolt hisztériakeltés és az anthrax küldemények feladóinak szinte virtuóz képességeket igénylő "meg-nem-találása". Talán 50 évre is szükségünk lesz ahhoz, hogy megismerjük az események rejtett hátterét. De bármi is húzódjon a támadások mögött, tudnunk kell, hogy aki "szelet vet, az vihart arat." Az erőszak spirálja nem megoldás, mert új sötét középkorba taszítja a világot. A józanész és az egyetemes Isteni (természeti) törvények alapján a kultúrák párbeszédére van sürgősen szüksége a világnak. Bízunk abban, hogy még leállíthatjuk a bosszú beindult erőszak-spirálját, és elkerülhetjük milliók kimondhatatlan nyomorúságát. Talán még van esély egy olyan termékeny eszmecserére, amely elősegítheti a valódi megértést a kultúrák között. A civilizációk pusztító háborúja helyett az emberek életkörülményeit kell megjavítani. A csupán egyesek gazdagodását szolgáló kamatkapitalista világrend helyébe a Föld népességfenntartó képességét növelő és minden egyes ember alkotó-potenciáljának a kibontakozását szolgáló - kamatszolgaság nélküli - valóban szabad világra van szükség. Sok okunk nincs rá, de azért reménykedjünk, hiszen a reménytelenek kedvéért adatott meg számunkra a remény.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése