Kínai blokk

Kínai blokk

Kína kisajátítja a ritkaföldfémeket

A világ évtizedek óta szorgosan alkalmazza az úgynevezett ritkaföldfémeket a legkülönbözőbb csúcstechnikákban, legyen az egy lemezmeghajtó, szélturbina, vagy hibrid jármű, gyakorlatilag nélkülözhetetlenné téve a mindennapi alkalmazások számára. A piszkos munkát, vagyis az ércek kibányászását és a fémek kinyerését Kínára hagyták, és szinte észre sem vették, hogy ma már az ellátás 97 százaléka a kínaiak kezében összpontosul. Ahogy az lenni szokott, a helyzet kezdi megbosszulni magát.

A ritkaföldfémek, vagyis a periódusos rendszer 57-től 71-ig terjedő elemei, a lantanidák kiegészülve az ittriummal és a szkandiummal, nevük ellenére egyáltalán nem ritkák - legalábbis a többségük nem az. A téma néhány héttel ezelőtt került az újságok címoldalára, amikor Kína több korlátozó lépést tett, leállítva a japán és amerikai exportot. Bár a kínai kormány cáfolja ezeket a híreket, a tények önmagukért beszélnek. A kormány állásfoglalása szerint valóban szigorít exportkvótáin, amit azzal indokol, hogy rendet kell tennie a bányászati eljárások erdejében, illetve saját folyamatosan növekvő igényeit is ki kell elégítenie.

Mi tehet a világ többi része? A legkézenfekvőbb válaszlépés új bányák megnyitása lenne, Kína ugyanis mindössze az ismert készletek bő egyharmadával rendelkezik. A legnagyobb importőr, vagyis Japán nagyon reméli, hogy felállíthat egy bányát Vietnámban, míg az Egyesült Államokban a Molycorp Minerals újraindítaná a kitermelést a kaliforniai Mountain Pass bányában, amit egy radioaktív szennyeződés miatt 2002-ben bezártak.

A ritkaföldfémek finomításához szükséges létesítmények azonban nem egyik napról a másikra készülnek el, ennél is kellemetlenebb a tény, hogy igen kevés amerikai tudós ismeri a kinyerés folyamatát. Elemzők szerint körülbelül 15 évre lenne szükség az USA belső szállítási csatornáinak kiépítéséhez, az anyagi vonzatokról nem is beszélve. A rendszerhez új infrastruktúrára, külföldi technológiák és szellemi termékek megvásárlására is szükség van. "Ha a Molycorp most megkezdi az anyag kitermelését és dúsítását, a finomításhoz akkor is el kell küldenie Kínába " - nyilatkozott Gareth Hatch, a Technology Metals Research tanácsadó cég munkatársa.

Az újrahasznosítás is egy eshetőség, az eljárás során azonban szennyeződések szűrődnek be, ezért az újrahasznosított anyag általában nem olyan jó, mint frissen finomított megfelelője. A hibrid autókban alkalmazott neodímium mágnesek például közel sem működnek olyan hatékonyan magas hőmérsékleten, ha újrahasznosított neodímiumot tartalmaznak. Persze akadnak olyan dolgok, amit újra fel lehet használni. Maradva a neodímium mágneseknél, a számítógépes lemezmeghajtókban alkalmazott mágnesek általában tovább tartanak, mint maga a számítógép, a gyártók azonban pont az olcsóbb alternatívák után kutatnak, és jelen állás szerint találtak is egyet, ami még a régi mágnesek újra alkalmazásánál is gazdaságosabb lenne.

A japánok az új bánya mellett megkezdték a takarékosság lehetőségeinek felmérését is. Kazuhiro Hono, a Japán Nemzeti Anyagtudományi Intézet tudósa csökkentette egy valóban ritkának számító ritkaföldfém, a diszprózium mennyiségét a hibrid autók állandó mágneseiben. Hono reméli, a kialakult krízis egyre több tudóst késztet cselekvésre. "A legfontosabb hogy világszerte felismerjék a helyzet jelentőségét" - mondta. "Innovációval megoldást találhatunk erre a problémára."

Óriásbuszok gördülnek majd a pekingi forgalom fölött

Kínában minden a közlekedés jövőjéről szól. Az országban egyre több a nagy sebességű vasútvonal, amin óránkénti 300 kilométeres sebességgel szállítják az embereket az utasokat a nagyvárosok között. A General Motors kifejezetten a kínai városi vezetőkre szabott kapszulaszerű járműveket fejlesztett ki. A legújabb ötlet azonban messze felülmúlja az eddigieket, legalábbis ami a furcsaságát illeti.

Az úgynevezett "szétterpesztett busz" egyfajta kerekeken gördülő magasvasútra hasonlít, ami egyben egy mozgó alagút is. Minden busz megközelítőleg két sáv széles és 4,5 méter magas, ismertette a paramétereket a hatalmas járművet kivitelező Söndzsen Hasi cég elnöke, Szong Jou-csou. A kínai közlekedés gyors növekedésével a tervezők a lehető leghatékonyabb utasszállításra törekednek. Ha újabb buszokat vonnának be a közlekedésbe, azzal a dugók kialakulásának esélyét növelik, a föld alá vinni a forgalmat időigényes és rendkívül költséges. A sávok fölött átívelő busz nem akadályozná a gépjármű forgalmat, csupán növelné a tömegközlekedési infrastruktúra kapacitását, a szükséges kiszolgáló létesítmények megépítése pedig jóval olcsóbb mint egy metróvonal kivitelezése.

"A szétterpesztett busz legnagyobb újítása abban rejlik, hogy az autók fölött halad. Legnagyobb erőssége hogy helytakarékos, hatékony és nagy a befogadóképessége" - taglalta Jou-csou prezentációjában.

A busznak jelentős hatásai lesznek a kínai közlekedésben, elvileg 25-30 százalékkal csökkentheti a főutakon kialakuló dugókat, átlagsebessége 40 km/h lesz, egyszerre 1200 utas szállítását teszi lehetővé, kocsinként 300 ember kaphat helyet a szerelvényen. A környezet szempontjából sem közömbös az újítás, a buszok egyenként 860 tonna üzemanyagot takarítanának meg évente, 2640 tonnával csökkentve Kína amúgy is kritikus szénkibocsátását.

Energiaellátását részben napelemekkel oldják meg, nagyobb részt azonban az állomásokon vagy az útvonala mentén elhelyezett elektromos töltő póznák biztosítják. A buszokat szuperkondenzátorokkal látják el, amik rendkívül gyorsan tölthetők fel, meríthetők le, miközben képesek tárolni is az elektromosságot. A tervek szerint a busz elegendő energiát kap az állomásokon töltött várakozásai során, hogy eljusson a következő megállójáig, így nincs közvetlen károsanyag kibocsátása.

China Straddling Bus

http://www.youtube.com/watch?v=iQxP_un15iQ

A buszok többszörös biztonsági rendszerrel lesznek felszerelve, amik figyelmeztetik a túl közel hajtó autósokat, illetve a túl magas járművek vezetőit. A busz pályáját vagy sínekkel oldják meg, vagy fehér vonalakkal, amit egy robotpilóta követ stabilan tartva az óriásbuszt, melynek pályaudvarokra sincs szüksége, a parkolást megoldhatja bármelyik állomásán, átívelve a közút fölött. Az állomásokon kétféle módon közelíthető meg a busz, vagy a klasszikus oldalsó ajtókon át, vagy felülről, a buszban elhelyezett lépcsősoron lesétálva.

Elsőként Pekingben jelennek majd meg az óriások, a tervek szerint 186 kilométernyi úthálózatot alakítanak át számukra, a munkálatok már az idén, az év vége megkezdődnek.

SzenCsou: a kínai Szojuz, ami több, mint a Szojuz

Miért is gondolják olyan sokan, hogy Kínának köszönhető a XXI. századi űrverseny?

XXI. századi űrverseny:

• I. rész: Amerikai Egyesült Államok / NASA

• II. rész: Az Orion űrhajó

• III. rész: Európa / ESA

• IV. rész: Szojuz - a halhatatlan űrhajó

• V. rész: A Buran

• VI. rész: Angarától a Kliperig

• VII. rész: Orosz tervek a Holdon és a Marson

• VIII. rész: Az orosz Mars-program

• IX. rész: Kína, a kezdetek
  
  1991-ben Zsen Hszia Min (Ren Xinmin), a kínai űrprogram vezetője találkozott Li Peng miniszterelnökkel, és felvázolt neki egy viszonylag vállalható emberes űrhajó-tervet, amely a Hosszú Menetelés-2 hordozórakéta családra épülne, és kapszula megoldású lenne. Ennek terén már bizonyos tapasztalatokkal rendelkeztek, hiszen a korábbi kínai kémműholdak kapszulákban küldték vissza a filmet már az 1970-es évek óta. Li Peng jóváhagyta a programot, majd 1992-ben az elé tárt tervekre áldását és támogatását adta. A program három fő lépcsőt állapított meg:
  
  1. lépcső: két, személyzet nélküli űrrepülés, majd 2002-ben az első kínai űrhajós feljuttatása.
  2. lépcső: további személyzettel ellátott űrrepülések, űrdokkolás, űrséta és egy 8 tonnás űrállomással alapvető tapasztalatok gyűjtése. Ez a lépcső 2002-2007 között tartana.
  3. lépcső: Egy 20 tonnás, tartósan lakott űrállomás feljuttatása 2010-2015 között.
  
  A programot 921-es számmal jelölték, és azonnal nekiálltak a szükséges infrastruktúra kiépítésének. Ide tartozott nemcsak az űrhajók építéséhez és összeszereléséhez szükséges épületek, de egy új követő- és kommunikációs bázis felépítése, új követő- és kommunikációs hajók megépítése illetve a régebbiek felújítása. Szintén a nulláról kellett felépíteni egy űrhajós kiképző központot, noha korábban már kétszer felállították. A program költségei 2,3 milliárd dollárnak feleltek meg, ebből körülbelül 1 milliárd volt az infrastruktúra kiépítése.

A Jüngwang követő- és kommunikációs hajók egyike

A programban az orosz tapasztalatokat nagy mértékben felhasználták. Többek között 1995-ben aláírtak egy szerződést az orosz űrtechnológiai bizonyos elemeinek átadásáról, majd 1996-ban két kínai tiszt részt vett a Jurij Gagarin Űrhajós Kiképző Intézetben egy teljes űrhajós-felkészítésen. Később ők ketten felügyelték a kínai űrhajósok felkészítését.

A SzenCsou ugyan alapvetően hasonlít a Szojuzra, mégis részleteiben igencsak különbözik tőle, a kínai mérnökök gyakorlatilag továbbfejlesztették azt. Ugyanúgy egy műszaki modulból, egy visszatérő parancsnoki modulból és egy orbitális modulból épül fel, ám méretei nagyobbak, tömege pedig csaknem 600 kg-mal több. 

Ha az orbitális modul szögletességét nem nézzük, akár Szojuz is lehetne

A Szojuzhoz hasonlóan a műszaki modul a hajtóműveket és az elektromos rendszer akkumulátorait, valamint a két nagy méretű, összesen 24,48 négyzetméteres napelemszárnyat tartalmazza. A nagy méretű napelemek egyben megnövelt energiatermelést is jelentenek: átlagos teljesítményük 1,45 kW, ami háromszor akkora, mint a Szojuz napelemeié, ráadásul szemben a Szojuzéval, ezeket a Nap felé lehet forgatni, hogy növeljék a hatékonyságukat. A műszaki modulban foglal helyet a négy főhajtómű, melyek egyenként 2500 N tolóerőt képesek leadni, továbbá nyolc darab 150 N-os manőverező hajtómű, és 16 darab finom manőverekhez használatos hajtómű, egyenként 5 N-os tolóerővel. Összesen egy tonna üzemanyagot, illetve az oxidálószert is itt tárolják.

A SzenCsou trükkábrája

A visszatérő modul 2,52 méter átmérőjű és 2,5 méter magas. Alakja megegyezik a Szojuzéval, és visszatérési technikája is azonos: miután levált a műszaki modulról, a légkörbe érve lefékeződik, majd mintegy 40 km-es magasságban kinyit két stabilizáló ernyőt, amit egy kihúzóernyő követ. Ezt az 1200 négyzetméteres fékezőernyő váltja fel, de szükség esetén egy 760 négyzetméteres póternyő is be van építve. 6 km-es magasságban a hővédő pajzsot ledobják, és közvetlenül a földet érés előtt hat fékezőrakéta gyullad be, hogy tompítsa a becsapódást. A leszállás után az űrhajón stroboszkópfény lép működésbe, vízre való érkezéskor pedig fluoreszkáló festéket enged a vízbe, hogy könnyebb legyen a kutató-mentő egységeknek rátalálnia.

A visszatérő modul belseje - a felülről betüremkedő két rész a fő és a tartalékernyő tárolórekesze

A három űrhajós egymás mellett ül, le- és felszálláskor a Szojuz Szokol űrruhájához hasonlító szkafandert viselnek. A belső tér túlnyomásos része mintegy hat köbméteres. Két 30 centiméter ármérőjű ablakon keresztül láthatnak ki, illetve egy orosz Vzor optikai egység áll rendelkezésükre, mely a visszatérési pozicionálásnál segít. A fedélzeti rendszerek sok téren emlékeztetnek a Szojuzéra, de mind kínai fejlesztésű és Kínában gyártott elemekből épül fel.

A kezelőpult két nagy méretű színes LCD kijelző képernyőn nyújt információkat. A rendszer a Szojuzhoz hasonlóan teljesen automatikusan is képes működni, de természetesen szükség esetén kézi irányítás is rendelkezésre áll. A műszaki modulról leváló visszatérő egység nyolc 150 N tolóerejű manőverező rakéta-hajtóművel végezhet kisebb pályamódosításokat, ehhez összesen 28 kg üzemanyag áll rendelkezésre.

A SzenCsou 6 visszatérő modul belseje repülés közben, ballra látható a teljesen digitális kezelőpanel

A legfontosabb változás a Szojuzhoz képest az orbitális modul. Ez a 2,8 méter hosszú és 2,25 méter átmérőjű egység ugyanis saját, összesen 12,24 négyzetméteres napelemszárnyakkal és saját hajtóművekkel bír. Az orbitális modul a személyzet munkatere és az adott küldetésnek megfelelő belső és külső felszerelésekkel látható el. A modul oldalának alsó felén egy 80 centiméter átmérőjű zsilipajtó található, melyen keresztül el lehet űrsétára hagyni az űrhajót.

A modul a szétválás után automatikusan tovább keringhet, mintegy 200 napos élettartammal. A modul hozzácsatlakozhat már fent lévő űrhajóhoz, űrállomáshoz, így bővítve annak élet- és munkaterét. A rugalmas felépítés egyik példája a SzenCsou-7 repülésénél volt megfigyelhető, az űrséta miatt ugyanis az orbitális modulnak nem voltak napelem-szárnyai, és ennek megfelelően nem is maradt Föld körüli pályán a küldetés után.

A SzenCsou 3 előkészítése hogy felszereljék a Hosszú Menetelés-2F típusú hordozórakéta orrára

A SzenCsou-1 1999. november 19-én indult az űrbe személyzet nélkül, és noha egy apróbb probléma fellépett a visszatéréskor (csak a harmadik parancsra kezdte meg a fékezőmanővert és a visszatérést), sikeresen földet ért Tibet területén. 2001. január 9-én követte a SzenCsou-2, 2002 márciusában a SzenCsou-3, és ez év december 29-én a SzenCsou-4. Egy érdekes oldalág, hogy a megfigyelések szerint az első két űrhajó orbitális modulja egy elektromos hírszerzéshez használatos antennarendszer makettjét, míg a második kettő már egy működőképes rendszert vitt magával. Magyarul a SzenCsou-3 és -4 orbitális modulja katonai kémműholdként funkcionált. A küldetések a hírek szerint mind sikeresen végződtek, bár feltételezések szerint a SzenCsou-2 esetén felléphetett valamiféle probléma, mivel ennek visszatérő moduljáról nem készült kép a földet érés után.

A SzenCsou 5 indítása

Jang Li-vej (Yáng Lìwìi) lett az első kínai űrhajós, aki 2003. október 15-én feljutott a világűrbe a SzenCsou-5 fedélzetén. A küldetés nagyon a biztonságra ment, Jang végig a visszatérő modulban maradt, és a legalapvetőbb dolgokon túl (űrben való evés és alvás, egyszerű súlytalansági kísérletek) mást nem is csinált. Az űrhajó az ő közbeavatkozása nélkül hajtotta végre a feladatot. Az orbitális modul a korábbiakhoz hasonlóan mintegy hat hónapot töltött még a világűrben, ezúttal a feltételezések szerint fotófelderítő kémműholdként.

Az orbitális modul makettje a SzenCsou 6 személyzetének kiképzésekor - minden eszközt fehér lepellel takartak el a kíváncsi szemek elől

A SzenCsou-6 csaknem pont két évvel később, 2006. október 12-én indult útnak, fedélzetén immár két fővel, Fen Csün-lunggal (Fèi Jùnlóng) és Nie Haj-senggel (Niè Hishèng). A repülés öt napig tartott, és élettani megfigyeléseken túl feltehetően katonai megfigyeléseket végeztek - legalábbis erre utal, hogy csak alig pár képen láthatóak az orbitális modulban végzett munka közben. A harmadik repülésre már csaknem három évet kellett várni; ez 2008 szeptemberében indult, és az első kínai űrsétára összpontosított, melyet Csan Cse-kang (Zhái Zhìgāng) hajtott végre az orosz Orlan-M űrruha alapján elkészített Fejtien (fēi tiān) űrruhában.

Csan az űrséta közben

A dátumok alapján látható, hogy a kínai űrprogram nem kapkod. Az amerikai és a szovjet/orosz űrprogramhoz képest sokkal megfontoltabban haladnak, ám ezzel együtt is igen látványos eredményeket produkálnak. Ez még akkor is becsülendő teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy sok segítséget kaptak Oroszországtól (no persze nem ingyen). A SzenCsou minden szempontból versenyképes nem csak a Szojuzzal, de az Orionnal is, és elegendő fejlesztési potenciál van benne, hogy hosszú ideig szolgáljon.

A jövő űrmissziói kínai szemmel

Kína nem titkolja, hogy nagy terveket szövöget, ám ezeket csak lassan valósítják meg. Várhatóan 2010-ben indítják a világűrbe első űrállomásukat, a mintegy 8 tonnás Tiengung-1-et. Ezután a SzenCsou-8 2010-ben vagy 2011-ben automatikusan dokkol hozzá, de személyzet nélkül. A dokkolórendszer a Szojuz és Szaljut programoknál kifejlesztett rendszer legújabb változata, amit már az ISS nemzetközi űrállomásnál is használnak (ez alapján egyébként a SzenCsou képes lehet az ISS-hez is dokkolni).

Ha a dokkolás sikeres, 2011-ben a SzenCsou-9 már három főt visz majd az űrállomásra, és még abban az évben repül az űrállomáshoz a SzenCsou-10 is. A jelenlegi konkrét tervek eddig nyilvánosak, bár szóba került két további Tiengung űrállomás felküldése is. Megjegyzendő, hogy az űrállomáson végrehajtandó kísérletekről nem esett szó, ebből arra lehet következtetni, hogy elsősorban katonai célú megfigyelésekre szánják.

A Tiengung űrállomás szerelés alatt

A korábban említett három lépcsős tervből ez a második lépcsőt takarja, tehát a nagyobb, mintegy 20 tonnás űrállomás valószínűleg a 2010-es évek közepére valósulhat meg. Ezen terv mellett azonban már jó ideje megvan a hosszú távú terv is. Még 1998-99-ben kezdték meg a komolyabb tervezőmunkát egy emberes Hold-misszió számára. Számtalan terv született, és egy 1999-es ülésen meg is határozták a követendő utat. Ezután következett a 2000-es hannoveri kiállítás, ahol bemutatták a Hold felszínén dolgozó kínai űrhajósokat ábrázoló diorámát. Nem sokkal később azonban tisztázták, hogy közvetlenül nem dolgoznak jelenleg emberes Hold-misszión, jelenleg csak a robotszondák Holdra küldésével foglalkoznak.

2001-ben pedig kijött egy hivatalosnak tekinthető ütemterv is. E szerint 2005-re Hold-körüli pályára állna az első kínai holdszonda (ez 2007-ben valósult meg a Csang'e-1-gyel), 2010-re egy sima leszállást végrehajtó űrszondát (ez várhatóan a 2011-ben induló Csang'e-3 lesz). 2020-ban pedig egy távirányított robot-rovert küldenek a Holdra (2006-ban már 2012-t említenek). 2030 körül már egy visszatérő modullal holdkőzetet is visszajutnak a Földre (2006-ban már 2017-et mondtak ugyanerre). Az emberes holdprogram csak ez után kezdődne meg, de ennek egyik alapvető célja egy tartósan lakott holdbázis létrehozása.

A kínai űrállomás makettje még a Hannoveri Expo idején. Feltehetően ilyesmi lesz a 20 tonnásra tervezett űrállomásuk

Kína még az optimistább verzió szerint is csak 2024-2025 körül juttathat embert a Holdra. Ehhez feltehetően a SzenCsou űrhajót használnák alapnak, és igénybe vennék a jelenleg még fejlesztés alatt álló Hosszú Menetelés-5, és -7 hordozórakétákat. Az előzetes vázlatok szerint 39-40 tonnás gyorsító fokozat juttatná el a Föld körüli pályáról Hold körüli pályára a holdkompot és az űrhajót. A holdkomp egy nagyobb változata akár 25 tonnás tömeget is elérhet, ebből 16 tonna lenne a hasznos teher - ez már elég jelentős tömeg, hogy akár egy holdbázis alapjait letegyék vele. 

A kínai holdmissziót ábrázoló dioráma a 2000-es Hannoveri Expon.

Kína azonban még ennél is messzebb tekint: úgy tervezik, hogy 2020 körül megkezdik az űrszondák küldését a Marsra, de az emberes repülés 2040 előtt nem reális. A fentiekből kiderül, hogy noha még amerikai elemzők is azzal riogattak, hogy Kína beelőzheti az Egyesült Államokat az űrkutatásban, ettől (még) nem kell félniük. Valóban öles lépésekkel igyekszik felvenni a versenyt a két űr-nagyhatalommal, ám beelőzni őket - legalábbis rövid távon, vagyis mintegy 10 éven belül - aligha fogja. Viszont nem vitás, hogy komolyak az ambíciók, és nemzetközi szinten is együttműködve (például az Európai Űrügynökséggel) nagy jövő vár rájuk.

Mars-kutatóból kémrepülőgép

A NASA mérnökei régóta szeretnének behajtogatni egy repülőgépet egy rakétába, hogy eljuttathassák a Marsra a bolygó és légkörének feltérképezéséhez. A koncepciót most egy új befektető karolta fel, a Pentagon.

A hadsereg Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége (DARPA) az év első felében indította el Rapid Eye elnevezésű programját, ami egy rakétával szállítható robotrepülőgépet fog eredményezni. A rendszerrel pillanatok alatt eljuthatnak és felmérhetik egy természeti katasztrófa vagy egyéb krízishelyzetek helyszínét, magyarázta Tony Tether a DARPA igazgatója a SPACE.com tudósítójának a San Antonioban rendezett Geoint 2007 szimpóziumon tartott beszéde után.

A "Mars-repülőgép" elvén két NASA kutatóközpont is dolgozik. Az Ames és a Langley mérnökei valószínűleg megunták, hogy generációkon átívelő projektjük képtelen alakot ölteni, az idén ugyanis elkezdtek tárgyalni a koncepció földi alkalmazásairól. A NASA-nál az 1970-es évektől álmodoznak egy ember nélküli repülőgép eljuttatásáról a vörös bolygóra, ami a különböző mérések mellett közelképeket is készíthetne a felszínről. 

Az ARES Mars-repülőgép egy művészi koncepción

Dale Reed, a Dryden Repüléskutató Központ 2005-ben elhunyt tudósa 1977-ben szabadalmaztatott egy összecsukható repülőgépet, a Mini-Sniffert, ezt követően azonban sokáig hallani sem lehetett a koncepcióról. Csak 1999-ben került újra a felszínre. Ekkor a későbbi NASA igazgató, Dan Goldin karolta fel az elképzelést, ugyanis 2003-ban egy Mars felett repülő repülőgéppel szerette volna megünnepelni a Wright fivérek történelmi repülésének 100. évfordulóját.

Eközben Joel Levine a Langley tudósa kétszer is előterjesztést intézett egy repülőgép Marsra juttatására, azonban sem az ő, sem Golding törekvése nem talált meghallgatásra pénzügyi, tudományos és műszaki akadályok különböző kombinációi miatt. Ennek ellenére a Langley és az Ames mérnökei nem dobták sutba a terveiket, sőt, eljutottak egészen a szélcsatornás és a nagy magasságú tesztekig.

Ma már elmondható, hogy a rakétába hajtogatható repülőgép és annak a Marsra történő eljuttatásának ötlete egyáltalán nem nevezhető utópiának. Az Ames kutatói szerint mind műszaki, mind tudományos szempontból életképes koncepciót dolgoztak ki. Ezzel Tether is egyetért, ő sem lát semmilyen akadályt egy ilyen gép megalkotása előtt, persze az alkalmazási terület és a cél merőben más, mint amit az űrügynökség hajdanában elképzelt. A DARPA a megvalósítást a katonai repülési alvállalkozóin keresztül képzeli el, ami annyit jelent, hogy az évtizedeken át dolgozó NASA mérnökök kimaradhatnak az utolsó lépésből. Tether azonban ígérte, őket is bevonják a projektbe.

A Mini-Sniffer a NASA egy 1976-os felvételén

Az eredeti koncepció különösebb változtatások nélkül mehet tovább. A gépek a Mars ritka légkörében 1500 és 3000 méteres magasságok között repülnének, ami a földi légkörre levetítve nagyjából 30 000 méteres magasságnak felelne meg, ami tökéletes a felderítéshez. Ehhez társul a rakétában való szállítás, ami szintén egybecseng az Egyesült Államok Légierejének azon törekvéseivel, hogy a gépeket a lehető leggyorsabban, gyakorlatilag az egész világ bármely pontjára eljuttathassák.

Tether hangsúlyozta, hogy a Rapid Eye koncepcióval nem a hadászati, sokkal inkább a katasztrófavédelmi feladatokat segítenék, azt azonban nem tagadhatta, hogy ugyanez az elv a harctéri műveletekben is hasznos lenne az Egyesült Államoknak. A Rapid Eye júliusban közzétett leírása szerint a program keretében olyan nagy magasságú, hosszan a levegőben tartózkodó ember nélküli repülőgépet fejlesztenének ki, ami az amerikai kontinensről rakétával egy-két órán belül a világon bárhol szolgálatba állítható, hogy az adott terület felett hírszerzési, felderítési, felügyeleti és kommunikációs küldetéseket végezzen.

A jövő harctere: a világűr I.

Kémműholdak mutatják meg az ellenség legrejtettebb titkait, kommunikációs műholdak teszik lehetővé, hogy a Föld bármely pontján tartózkodó katona jelentést tegyen az otthoni vezetésnek, navigációs műholdhálózat segít nemcsak a tájékozódásban, de abban is, hogy a fegyverek minél pontosabb találják el célpontjukat.

A világűr katonai alkalmazásának első terve (mi sem természetesebb) a második világháborúhoz fűződik. Eugen Sänger és Irene Bredt 1944 augusztusában készített egy tervet Sänger korábbi, 1933-as hiperszonikus rakéta-repülőgép terve alapján. A repülőgépet egy sínpályáról indították volna, rakétahajtóművével emelkedett volna fel a világűr határáig, majd vitorlázva repülte volna körbe a földet. Út közben a cél (pl. New York) felett átrepülve kioldotta volna 5 tonnás bombaterhét és végül leszállt volna a kiindulási ponton. 

Az Eugene Sänger által megálmodott "Amerikabombázó"

Az impozáns terv végrehajthatósága azonban még a náci vezetés számára is megkérdőjelezhetőnek minősült. A szuborbitális bombázó kifejlesztése több évet igényelt volna, és lekötötte volna az egyre fogyó erőforrásokat, amelyek máshol jobban kamatoztathatóak voltak, így a kezdeti kísérleteken nem jutott túl a program. Azonban a mintegy 400 oldalas tanulmány a háború végével eljutott mind az Egyesült Államokba, mind a Szovjetunióba, ahol lenyűgözte a mérnököket és a politikusokat.

Az USA katonai vezetői az eszményi atomhordozó fegyver egyik lehetséges változatát látták benne, ezért az 1950-es években több kísérleti programot is beindítottak a nagy magasságokban, hiperszonikus sebességgel haladó felderítő- és bombázógépek kifejlesztésére. E programok 1957-ben beleolvadtak az X-20, illetve más néven a Dyna-Soar programba, amely egy többfokozatú indítórakétával szuborbitális pályára állított katonai célú űrrepülőgépet takart.

Korabeli fantáziarajz: ahogy a Dyna-Soar leválik indítórakétájáról

A Dyna-Soar egy többlépcsős terv volt, az első lépcső a szuborbitális kísérleti repülésekről szólt. A végső cél a hiperszonikus repüléssel kapcsolatos ismeretek szerzése, a repüléskor pedig 100 km-es magasság és 19 800 km/h sebesség elérése volt. A második lépcsőben egy felderítő és bombázó siklógép létrehozása volt a cél, amely 52 km-es magasságban repül át a célzóna fölött, hatótávolsága pedig elérte a 10 200 km-t. Rakterében optikai és rádiótechnikai felderítőeszközök elhelyezésére lett volna lehetőség, de nukleáris fegyverhordozó platformként is felhasználható.

A harmadik fázis a második továbbfejlesztését célozta, nagyobb hatótávolság, sebesség és repülési magasság elérésével. A Dyna-Soarral kapcsolatban több lehetséges fejlesztési irányt is megvizsgáltak. Ilyen volt az X-20A és 20B, amely már valódi űrrepülőgép volt, feladata pedig a szovjet műholdak megvizsgálása, és adott esetben megsemmisítése. Ezt a pilóta mögött helyet foglaló űrhajós végezhette volna el egy űrséta során.

A tervezett X-20X űrrepülőgép vázlata ((c) Mark Wade)

A legelőremutatóbb azonban egy nagyobb űrrepülőgép változatot volt, amely az X-20X jelölést kapta. Ebben a pilóta mögött négy utas foglalhatott helyet, és egy űrállomás kiszolgálására tervezték. Az X-20X - ha elkészült volna - az 1960-as évek végén rendelkezett volna azon képességekkel amit a 2003-ban bejelentett OSP (Orbital Space Plane), majd azt a kormány elutasítása után 2004-ben váltó CEV (Crew Exploration Vehicle) programban vázolt űrhajóval szemben elvárnak, de amely leghamarabb 2010-ben készülhet el. A Dyna-Soar program végét Robert McNamara, a Kennedy-kormány védelmi minisztere jelentette be, akinek döntése nyomán 1963-ban a programot törölték.

Egy Zenyit kémműhold

Az első valódi űrbéli katonai felhasználás a kémműholdak megjelenése volt. A Szputnyik fellövésekből egyenes ágon következett a felvetés, hogy a műholdra egy fényképezőgépet szerelve ki lehetne váltani a kémrepülőgépeket, amelyek csak kockázatos átrepülésekkel fotózhatják a célobjektumokat. A műholdak esetén ilyen veszély nem áll fent, és még jogilag sem érheti kritika a használóját, lévén a világűrben keringő szonda ellen semmi kifogása sem lehet senkinek.

No persze hátrányai is vannak a műholdaknak. Az első maga az a tény, hogy a Föld körül alacsonyan keringő szatellitek alig másfél óra alatt megkerülik a Földet, tehát ha egy-egy adott területre kíváncsiak, akkor lehet, hogy akár két napnak is el kell telnie, mire a kémműhold újra elhalad felette. A másik fő probléma, hogy a jó minőségű képekhez minél kisebb magasságban kell keringeni (ez ideális esetben mintegy 150 km-t jelent), ahol viszont a légkör felső rétegei már hatnak a szondára, folyamatosan lassítva, és alacsonyabb pályára kényszerítve azt.

A műholdakra persze nem csak fényképezőgépet, hanem mindenféle felderítő berendezést telepíteni lehet. A fotófelderítés csak a kezdet, lehetséges infravörös tartományban fényképezni amely éjszaka is használható, vagy például radarberendezéseket telepíteni, melyek a nagyobb méretű célpontokat, például hajókat követhetik. Noha kémműholdakról van szó, egyéb feladatkörben is felhasználhatóak, például a világűrből készített képek segítségével pontosabb katonai térképet lehet elkészíteni, vagy például az időjárás megfigyelésével a meteorológusok munkáját lehet elősegíteni - márpedig például egy támadásnál igen hasznos lehet tudni, hogy milyen idő várható a célterület fölött. Ezekre a feladatkörökre azonban hamarosan külön-külön célirányos műholdak jelentek meg.

A Zenyit-6 kameráinak elhelyezése a gömb alakú visszatérő egységben, illetve a jármű orrára szerelt kiegészítő energiaforrás

A szovjet kémműhold program eredetileg külön úton járt volna, de végül felső utasításra egybeolvasztották az emberi űrrepüléshez szükséges űrhajó kifejlesztésével. Vagyis gyakorlatilag a Vosztok (majd a Voszhod) űrhajó és a Zenyit-2n illetve később a Zenyit-4 műholdak csaknem teljesen megegyeztek. A különbség közöttük annyi volt, hogy a Vosztok űrhajó esetén a gömb alakú visszatérő egység belsejében foglalt helyet az űrhajós, és itt helyezték el az őt kiszolgáló berendezéseket, míg a Zenyiteknél itt egy nagy objektívvel ellátott fényképezőgép volt, és az egész űrhajót végig a földről irányították. A kémműhold útja úgy zajlott, hogy megfelelő pályára állították, majd amikor a célterület fölé ért, akkor fotózni kezdett. Miután feladatát elvégezte, a visszatérő egység - benne a fotóberendezéssel és a filmmel - levált a kiszolgáló egységről, belépett a légkörbe, majd a végső fázisban ejtőernyővel ereszkedett le a földre. 

Egy Zenyit-8 visszatérő modulja, látható a két optika ablaka

Az első Zenyit-2 műholdak a becslések szerint 10-15 méteres felbontású képeket voltak képesek készíteni és egy-egy képkocka pedig 60x60 km-es terültetett fedett le. De készültek rádiófelderítő berendezéssel és gamma-sugárzás érzékelőkkel felszerelt szondák is az atombomba kísérletek nyomon követéséhez, és az 1960-as évek végére már 2 méter körüli felbontású fényképeket készítettek. A Zenyit-sorozat hihetetlenül hosszú életűnek bizonyult, összesen több száz ilyen szondát lőttek fel, és bár folyamatosan fejlesztették, működésének alapelve a program végéig változatlan maradt. Az utolsó "éles" műholdút 1994-ben, egy Zenyit-8 típusú térképészeti műhold volt, amely ugyanúgy jutatta vissza a Földre a fényképkazettát, mint elődei.

A Zenyit szondák a katonai elvárásoknak megfelelően el volt látva egy önmegsemmisítő berendezéssel is, amelyet működésbe lehetett hozni távirányítással - például ha egy ellenséges űrhajós szabotálni szeretné a műholdat - illetve bizonyos feltételek mellett önmagát is képes volt aktiválni, ha nem "baráti" földön érne földet visszatéréskor. Az első amerikai kémműholdak a Corona program keretében születtek meg. A CIA és az Amerikai Légierő közös programjának célja a keleti blokk megfigyelése volt az űrből. Az 1950-es évek végén kezdődő fejlesztésnek komoly problémákat kellett megoldani. Egyfelől ez időben a digitális képátvitel még csak bontogatta a szárnyait, egy analóg videokamera felbontása pedig elégtelen volt a feladathoz. 

Az első amerikai kémműholdak. A kódnevük alatt olvasható, hogy hány font tömegű filmet vittek magukkal, hány indítás volt, ebből hány kazetta jutott vissza sikeresen, és végül az alkalmazásuk ideje

Így "hagyományos" fotóberendezést kellett elhelyezni a szondán, majd miután a filmet elfényképezték, az egy visszatérő kapszulában lépett be a Föld légterébe, és repülőgépekkel próbálták meg elkapni az ejtőernyővel ereszkedő kapszulát. (A módszert egyébként ma is használják, például az üstökösport begyűjtő Stardust küldetés Genesis kapszuláját próbálták meg így elkapni, sikertelenül.)

Egy ejtőernyőjén lógó Corona visszatérő egység elkapása a levegőben

Az első Corona műholdak - a nevük KeyHole, vagy Kulcslyuk volt, és a típusjelölésük ebből származóan KH-* - felbontása 12 méteres volt, azaz egy képpont 12 métert jelentett. Ez elégé gyenge eredmény a kémrepülőgépek által biztosított felbontáshoz képest, viszont a műholdak a Szovjetunió azon részeit is megfigyelés alatt tarthatták, amelyeket amúgy a kémrepülőgépek nem érhettek volna el. A 3 tonna súlyú, KH-4B típusú műholdak már két 1,8 méteres felbontással rendelkező, és egy 30 m-es felbontású kamerát vittek magukkal, és hihetetlen mennyiségű képpel látták el NRO képelemző részlegét. A fejlesztés persze nem állt meg, az 1970-es évek KH-8-as és KH-9-es műholdjai még mindig kapszulákban juttatták vissza a földre a filmet, de a képek felbontása már elérte a 0.5-0.6 métert!

Egy KH-2 és egy KH-4-es Corona műhold felvételének összehasonlítása egy Kubában épülő rakétaindító állásról

Fantáziakép a MOL űrállomásról

A kémműholdak alternatívája a Dyna-Soar program végével a MOL, vagyis a Manned Orbiting Laboratory projekt volt, mely a KH-10 jelölést kapta. Ez egy egyszer használatos űrállomás lett volna, egy Gemini-B űrhajóval az orrában. A fellövés után a személyzet 30 napig dolgozott volna optikai és rádiófelderítő eszközök segítségével, megfigyelve az egész Föld felszínét, de természetesen különös figyelmet fordítva a keleti blokkra. A terv szerint 30 nap után beszállnak a Geminibe, és visszatérnek a Földre, az űrállomás pedig elég a légkörben.

A MOL-t egy Titan-3M hordozórakéta vitte volna fel, és az Apollo-1 balesete után úgy határoztak, hogy a fedélzetén tiszta oxigén helyett hélium-oxigén keveréket lélegeznek be az űrhajósok. A fő felderítő eszköz a MOL modul "alján" lévő 1.8 méter átmérőjű tükrös távcső volt. Ugyan az adatok titoknak minősülnek még jelenleg is, de a becslések szerint a kamera felbontása elérte a 0.2 métert. A MOL azonban 1969-ben szintén lapátra került, ugyanis a kémműholdak fejlődése lehagyta. A program nemrég mégis címlapokra került, miután a programhoz szánt gyakorló űrruhák kerültek elő egy lezárt raktárból.

Korabeli USAF-ábra a MOL-ról - a nagy méretű teleszkópot (nem túl meglepő módon) szemérmesen lehagyták

Az 1970-es évek vége fele megjelent KH-11 kémműholdak a jól ismert Hubble űrteleszkóphoz hasonló felépítésűek lehettek. Érdekesség, hogy a típussal kapcsolatos adatok titkosak, de tény, hogy a Hubble űrteleszkóp szállításakor ugyanazokat a konténereket használták fel, mint amelyekben a KH-11-esek is utaztak. A szonda 2,5 méter átmérőjű tükrös távcsövének maximális felbontása a becslések szerint elérte a 0,15-0,2 métert (egyes források szerint a 0,1 métert), a képeket pedig digitális formában küldték a földi irányítóközpontba.

Csak kevés KH-11 fotót hoztak nyilvánosságra. Ezen az 1983-as képen éppen a szárazdokkban épülő első 1143.5 típusú hordozó - a későbbi Kuznyecov - látható

Az első kilenc KH-11-esnél úgy tervezték, hogy az űrsiklóval időnként "meglátogatják" a kémműholdakat karbantartás és üzemanyag-feltöltés céljából, ám ilyen karbantartó útra (valószínűleg a nagy költségek miatt) nem került sor. Ezért az utána következő 4 db KH-11B (vagy KH-12) műhold tömege már 18 tonnára rúgott, ebből több tonnányit csak az üzemanyag tesz ki, hogy minél tovább maradhasson pályán.

Fantáziarajz a KH-11-ről

A Szovjetunióban sokkal komolyabban foglalkoztak az embereket befogadó űrállomásokkal. Már az 1960-as évek legelején készültek felmérések alkalmazásuk lehetőségeiről, és ezekben szerepelt a földi célpontok felderítése, az ellenséges űrtevékenység megfigyelése, sőt, az űrből végrehajtott nukleáris csapás lehetősége is.

A tervezett új Szojuz űrhajó elkészítéséhez szükséges pénzt legkönnyebben a védelmi minisztériumtól lehet megszerezni, tehát az általános célú Szojuz-A terv mellett megjelent a Szojuz-R és Szojuz-P terv is. Ez utóbbi az ellenséges műholdak megvizsgálását és adott esetben megsemmisítését célozta, míg a Szojuz-R egy felderítő és megfigyelő állomás lett volna, amelyhez egy Szojuz űrhajó vitte volna fel a kétfős legénységet. A mini-űrállomás tömege 13 és fél tonnás volt.

A teljes Szojuz-R vázlata, vagyis balra a 11F72 (Szojuz 7K-TK) űrhajó, jobbra pedig a 11F71 űrállomás

A Szojuzt fémjelező Szergej Koroljevvel viszont szemben állt ősriválisa, Vlagyimir Cselomej, aki saját megoldását vezette fel. Ez egy 20 tonnás, három fős személyzetű űrállomás, az Almaz, és az azt kiszolgáló, a Szojuznál nagyobb TKSz űrhajó volt. Tehát azonos feladatra két külön program párhuzamosan futott. Koroljev 1966-ban bekövetkezett halálával azonban a Szojuz-R körül huzavona alakult ki, melynek végén az egész program elvérzett.

Cselomej sem állt túl jól, hiszen messze nem volt olyan támogatottsága a felső vezetésben, mint hajdan Koroljevnek, így az Almaz program is folyamatos csúszásokat szenvedett el. Végül a Hold-verseny elvesztése után felső utasításra az Almaz űrállomásokat a már kipróbált Szojuz űrhajókkal együtt alkalmazva egy köztes megoldást hoztak létre, "civil" űrállomásként, hogy megelőzzék az amerikaiak Skylab űrállomását.

A Saljut-1 és a Szojuz-11

Ennek eredményeként lett fellőve 1971. április 19-én az első valódi űrállomás a Szaljut-1, amely egy elkészült Almaz váz alapján lett felépítve, de a Szojuz fedélzeti berendezéseit építették bele. Noha hivatalosan civil program volt, valójában számtalan katonai célú megfigyelés és kísérlet lett végrehajtva fedélzetén. Fotóberendezésekkel, optikai távolságmérővel, ultraibolya érzékelővel, radiométerel figyelték a Földet, de a fő tudományos eszközük, egy napteleszkóp működésképtelen volt, mivel a műszer fedele beragadt. Ráadásul az űrállomás fedélzetén tűz ütött ki, és a személyzet egy ponton közel állt a döntéshez, hogy elhagyja azt.

Végül a problémákon felülkerekedtek, de a túlterhelt legénység miatt végül is megrövidítették a 30 naposra tervezett missziót, és a 25. napon a Szojuz visszatért a Földre. A kapszulához érő földi személyzet azonban holtan találta a három űrhajóst. A későbbi vizsgálat kiderítette, hogy egy szellőztetőszelep - melynek a visszatéréskor, mintegy 4 km-es magasságban kellett volna kinyílnia - működésbe lépett a Szojuz orbitális moduljának leválasztásakor, és a szkafandert nem viselő személyzet két percen belül megfulladt a dekompresszió miatt. 

A földi személyzet a Szojuz-11 legénységét próbálja újraéleszteni a földet érés után

A következő civil űrállomás (Zarja) fellövése kudarcot vallott, nem sikerült pályára állítani, majd következett az első Almaz űrállomás fellövése, Szaljut-2 név alatt. Az elnevezés taktikai húzás volt, hogy megtévesszék a nyugati megfigyelőket, miután a "civil" Szaljut és a kifejezetten katonai Szaljut (Almaz) űrállomások külsőre nagyon hasonlítottak (hiszen ugyanazt az Almaz testet használták).

Az eltérés természetesen belül volt a legfeltűnőbb: az Almaz többféle fotóberendezéssel, infravörös érzékelőkkel és rádióelektronikai felderítő berendezésekkel volt felszerelve. Azonban az első Almaz sem volt túl szerencsés. Valószínűleg az indító Proton hordozórakéta harmadik fokozatából származó törmelékek megrongáltak egy nitrogéntartályt, mely egy műszaki hiba-sorozatot indított el. Ez végül is oda vetett, hogy leesett az űrállomás lakóterének légnyomása, majd később a rádiókapcsolat is megszűnt az űrállomással. 

Készül a Szaljut-3

A következő Almaz űrállomás a Szaljut-3 nevet kapta, és 1974. június 25-én lőtték fel. Első személyzete a Szojuz-14-gyel július 4-én indult fel hozzá, és mintegy 15 napos, sikeres munka után tért vissza a Földre. A következő legénység a Szojuz-15-tel viszont műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni, a hiba miatt pedig az űrállomásra tervezett következő utat is törölték. 1974 szeptember 14-én a Szojuz-14 legénysége által készített filmeket tartalmazó kapszulát kilőtték, amely ha sérülten is, de földet értek. A belsejében lévő filmanyag sértetlenül megúszta a kalandot, és a szovjet képelemzőkhöz kerültek.

1975 január 25-én a földi irányítás végül begyújtotta a Szaljut-3 rakétáit, hogy a világ első katonai űrállomása a Csendes-óceánba zuhanva megsemmisüljön - de előtte még egy utolsó katonai kísérletet is végrehajtottak vele. Az Almazra felszereltek egy hátrasiklás nélküli Nudelmann gépágyút, amellyel megvédhette magát egy esetleges amerikai támadó űrhajótól vagy űrszondától. Ezt a fegyvert tesztelték le 1975. január 24-én, és a jelentések szerint a célpont műholdat sikeresen megsemmisítették.

Az Almaz űrállomás által használt Nudelmann gépágyú

Az utolsó Almazt 1976 június 22-én indították fel, Szaljut-5 néven. Összesen 409 napig keringet a Föld körül, és ellátták egy radarberendezéssel is, amely segítségével a felhőkön keresztül is végezhettek megfigyeléseket. A Szojuz-21, Szojuz-22 és a Szojuz-24 személyzete sikeresen végrehajtotta feladatát a kéműrállomáson (a Szojuz-23 műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni), és 1977 februárjában a filmkazettát tartalmazó kapszula biztonságosan földet ért.

A Szojuz-3 és a Szojuz-5 ugyanakkor bebizonyította, hogy a személyzettel ellátott kéműrállomás (noha hatalmas mérnöki teljesítmény) nem éri meg a ráfordítást, hiszen a kémműholdak olcsóbban és egyszerűbben képesek ellátni a feladatot. Éppen ezért a tervezett Almaz-2 űrállomáson félbehagyták a munkát, és később mint személyzet nélküli radarfelderítő-műholdakként használták fel.

Egy Jantar kémműhold oldalán látható a két visszatérő modul, amelyekben a film visszakerült a Földre

A nagy felbontású képeket készítő műholdak az Almaz program mellett nőttek ki. A Jantar és Orlets kémműholdak a filmkazetta-visszajuttatásos megoldással dolgoztak, előrelépést az jelentett, hogy több visszatérő kapszulát vittek magukkal, így működési időtartamuk kitolódhatott. Ez a megoldás azonban nem adta meg azt a stratégiai előnyt, amit elvártak tőle. A képek olykor csak napokkal, hetekkel később jutottak el az elemzőkhöz, márpedig így túl későn értesülhettek volna egy rakétaindításról, vagy éppen egy csapatösszevonásról. A megoldás a digitális képkészítés és adattovábbítás volt, ám a Szovjetunió e téren komoly lemaradásban volt, mivel a valós idejű digitális képkészítést nem tudták a megfelelő felbontás mellett biztosítani.

A szovjetek az 1980-es években az Araksz műholddal igyekeztek felzárkózni az USA KH-11 digitális adatközvetítésű műholdjához. Ez a folyamatos csúszások miatt elég lassan haladt. Az első ilyen műholdat 1997-ben, a másodikat 2002-ben bocsátották fel, de igen magas pályára, melynek a földközeli pontja 1500 km volt. Ilyen magas pályáról pedig nem lehet olyan szintű felbontást elérni, mint a KH-11 műholdaknál, így a becslések szerint felbontása legjobb esetben is csak 2 méter körüli lehetett.

Úgy tűnik, hogy az oroszok a nagy felbontású kémműholdak terén még hosszú ideig a film-visszajuttatásos megoldást alkalmazták. A megfigyelések szerint még a 2002-ben fellőtt, Kozmosz 2399 jelű kémműhold is ilyen technológiát használt, amit megerősít, hogy mindössze 4 hónapig volt aktív használatban, aztán visszairányították a légkörbe, hogy ott megsemmisüljön. 

Fantáziarajz a Helios-2A kémműholdról

Európában a kémműholdak terén a francia vezetésű Helios-program az 1990-es években bontott szárnyakat, és részt vállalt benne Spanyolország és Olaszország is. A Helios-1A és -1B műholdak felbontása 1 méter körüli, és 1995-ben illetve 1999-ben indultak. Az újabb Helios-2A műhold 2004 decemberében szállt fel. Képességei nem hivatalosak, de becslések szerint fél méter körüli felbontásra képes.

Az Izraeli Ofeq-5 kémműhold

Kémműholdakkal rendelkezik még Japán, amely 2003-ban két indítással összesen négy űrszondát akart feljuttatni, de a második indítás kudarccal végződött. Izrael már az 1980-as években beindította Ofeq elnevezésű kémműholdjait. A legújabb Ofeq 5 (és Ofeq 6, bár ez utóbbi fellövése kudarcot vallott) műholdja a hírek szerint már 0,8 méter körüli felbontással rendelkezik.

Kína az 1960-es évek végétől kísérletezik visszatérő kapszulás felderítő és kémműholdakkal, de a programot a politikai események, pénzügyi támogatás hiánya és technikai kudarcok hátráltatták. Ám még így is 1974 és 2004 között legalább 20 ilyen "tudományos" műholdat indítottak, melyből az utolsó 2004. október 15-én ért földet, egy Penglai nevezetű falucska egyik házát félig lerombolva.

Az egyik kínai kémműhold visszatérő egysége

Kémkedni azonban nem csak a látható fény, vagy az infravörös tartományban lehet. Már az 1960-as években mindkét szuperhatalomnál megfogalmazódott az igény egy nagy felbontású radarrendszer műholdra való telepítésére. A szovjetek már a 60-as évek végén kísérleti műholdakat lőttek fel, amelyek hatalmas radarberendezéseikkel megfigyelés alatt tarthatták a NATO országok haditengerészetét. A végső cél az volt, hogy a műholdas rendszer adatait a szovjet haditengerészet egységei valós időben megkaphassák, így már messziről képesek lennének csapást mérni rájuk.

A műholdak hatalmas energiaigénye miatt azonban a napelemek mint energiaforrás szóba sem jöhettek. A megoldást kis méretű nukleáris reaktorok jelentették, azonban az ezzel kapcsolatos problémák miatt az első széria még akkumulátorokat használt, de később teljesen áttértek a nukleáris energiaforrásra. A hírek szerint a rendszer olyan jól működött, hogy az 1982-ben, a Falkland-szigetek miatt kirobbant háború alatt a szovjet admirálisok végig pontosan követhették a Brit és az Argentin haditengerészet hajóinak mozgását. A nukleáris Pirsz rendszer azonban a Szovjetunió felbomlása előtt lapátra került, utódai, az US-P és US-PU már napelemeket használ energiaforrásként.

Almaz T1 radarfelderítő műhold (makett?) - jól láthatóak a hatalmas radarantennák a törzs oldalán

Az Egyesült Államok is felbocsátotta saját radar-műholdjait a Lacrosse programon belül (a negyediket 2000-ben). Szemben a szovjet megközelítéssel, ők nem folyamatos, csaknem az egész Földet felölelő tengerészeti megfigyelésre szánták, hanem nagy (kb. 1 méteres) felbontású radarképek készítésére, amelyet azonban nem zavarnak az időjárási körülmények, és akár felhőkön keresztül is képes feladatát elvégezni.

Egy Lacrosse radarfelderítő műhold végső felkészítése az indításra

Az Amerikai Haditengerészetnek is megvolt persze a saját felderítő műholdrendszere, a White Cloud. Ez egy nagy és három kisebb, alakzatban repülő műholdcsoport, és folyamatosan figyelték a szovjet haditengerészet által használt rádiófrekvenciákat. Ha valamelyik szovjet hadihajó használta a rádióját, a műholdak a háromszögelés elvét kihasználva bemérhették. Ezt a rendszert az 1990-es években váltotta le a sokkal nagyobb (és valószínűleg sokkal többre képes) SBWASS (Space-Based Wide Area Surveillance System).

Mobiltelefonok a lopakodó bombázók ellen

A lopakodó bombázók fedezéke már nem sokáig nyújt biztonságot, ugyanis kutatók kifejlesztettek egy újfajta radart, ami a mobiltelefonok technológiáit használja és állításuk szerint ezzel fel lehet fedezni a lopakodó repülőgépeket is. 

Az Egyesült Államok légiereje az üggyel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy ez tulajdonképpen nem egy nagy probléma, és hogy Amerika egyedi lopakodó flottája nincs veszélyben. Az USA hírszerzésének jelentéseiből azonban az derül ki, hogy ez a radar komoly fenyegetést jelenthet, és ezzel a legtöbb kutató egyetért. 

"Ez egy olyan radar technológia, amely bármilyen kis zavart megtalál az atmoszférában" - nyilatkozta Hugh Brownstone, a New Yorki Intergon kutatóközpont fizikusa, aki korábban a Nokia-nál dolgozott. "Lehet, hogy nem tudod majd megkülönböztetni lopakodó, és az egyszerű repülőgépeket, de erre talán nincs is szükség. A lényeg az, hogy mindkét típusú gépet egy villogó pontként látod" - tette hozzá. 

A legnagyobb veszélyt a mobil szolgáltatók által üzemeltett radartornyok jelentik, amik a sugárzott jelek érzékelésére szolgálnak. Az új technológia, amelynek passzív radar a neve, figyeli az egyszerű mobiltelefonok által sugárzott jeleket. Amikor az adott körzetben elhalad egy repülőgép, akkor rések keletkeznek a kialakult jelmintában, így megtudhatjuk annak pontos helyét. 

A hagyományos radarok - amelyek elől el tudnak rejtőzni az olyan repülőgépek, mint például a B-2 vagy F-117A bombázók a felületükön kialakított szögekkel és a hullámelnyelő festékkel - jeleket sugároznak ki, majd várják, hogy azok a levegőben található nagy tárgyakról visszaverődjenek. Néhány repülési szakértő véleménye szerint a szerbek 1999-ben az F-117A Nighthawk lopakodó bombázó lelövésekor már a passzív radar egy kezdetleges formáját használták. 

Az Egyesült Államokban több mint 100 ezer mobiltelefon torony található, és a becslések szerint ezek száma Európában meghaladja a 210 ezret is. A világ többi része változó lefedettséggel rendelkezik, de még legszegényebb országoknak is többnyire van néhány mobiltelefonos tornyuk.

Terrortámadás érte az Egyesült Államokat

A CIA és a MOSZAD megtámadta amerikát , 

és már milliós nagyságrendű a terroristának 

minősített halottak száma. Meddig működik

 még ez a terror gépezet ?

2001. szeptember 11-én igen súlyos, tragikus kimenetelű terrortámadás érte az Egyesült Államokat.

New York - Ezidáig ismeretlen terroristacsoport rendkívül súlyos, összehangolt terrortámadást hajtott végre az Egyesült Államok ellen, több helyszínen. Amerikai idő szerint kedden reggel 9 óra tájban egy ismeretlen terroristák által eltérített Boeing 767-es utasszállító repülőgép 81 utasával és 11 fős személyzetével a manhattani World Trade Centerbe csapódott, és felrobbant. A Világkereskedelmi Központ toronyépület-párjának északi tornyán óriási károk keletkeztek, a robbanás helye fölötti szintek azonnal lángolni kezdtek. 

18 perccel később, amikor már a televíziós csatornák élő felvételeket közvetítettek a lángoló toronyházról, egy újabb utasszállító repülőgép érkezett, és milliók szeme láttára robbant fel a második toronyban. A második, feltehetően egy Boeing 757-es repülőgépen 58 utas és a hattagú személyzet tartózkodott. A World Trade Centerben a katasztrófa idején több, mint 50 ezer ember tartózkodott, közülük a feltételezések szerint rengetegen azonnal életüket vesztették.

A fejvesztve menekülő emberek egy része az ablakokon keresztül a mélybe vetette magát és szörnyethalt, mások egymást halálrataposva próbáltak kijutni az épületekből. Az északi toronyépület hozzávetőleg egy órával a repülőgép felrobbanását követően megrogyott, majd másodpercek alatt a földig omlott. Percekkel ezután a második toronyház is összeomlott. Az épületeknek repülő utasszállító repülőgépek az American Airlines gépei voltak, amelyeket még a felszállás előtt eltérítettek az öngyilkos merénylők.

Mindezek után egy órával egy harmadik repülőgép a Pentagon épülete melletti helikopterleszállóra zuhant, és felrobbant. Az óriási erejű robbanás ledöntötte a Pentagon egy részét, és az egész környéken tűzvész pusztított. A robbanás óriási erejére utal, hogy a környéken tartózkodó embereket több tíz méterre repítette.

A Pentagonra zuhanó, harmadik eltérített repülőgép a United Airlines gépe volt, akárcsak a negyedik utasszállító, amely Newarkból (New Jersey) San Francisco-ba tartott, amikor Sommerset (Pensylvania) mellett szintén lezuhant. A rendőrség szerint a helyszínen nem maradt túlélő.

Nemsokkal a katasztrófát követően Kanadába irányítottak minden, az USA területén repülő utasszállító gépet. Ezt követően a légiforgalom az egész amerikai kontinensen leállt. Az eltérített utasszállító repülőgépekkel végrehajtott öngyilkos merényletek mellett bombatámadás ért több amerikai kormányépületet, az áldozatok száma feltehetően ezek esetében is igen magas. Az Egyesült Államokban kiürítettek minden kormányépületet, valamint a nagyobb bevásárlóközpontok döntő többségét, káosz és félelem uralja az egész Észak-Amerikát.

Magyarországon elővigyázatossági célból kiürítették az Egyesült Államok Amerikai Nagykövetségét. A Malév az USA-ban rekedt utasokat elszállásolta, azt egyelőre nem tudni, mikor állhat helyre az utasforgalom.

A rendkívüli szervezettségre utaló tragikus terrorcselekmény elkövetését ezidáig egyetlen terrorszervezet sem vállalta magára. A CIA-t és az FBI-t súlyos vádak érték, amiért a világméretű információs hálózattal rendelkező szervezetek még csak nem is tudtak a közelgő terrortámadásról. George Bush amerikai elnököt biztonságos helyre szállították. Bush a történteket nemzeti tragédiának nevezte, és megigérte, hogy a felelősök elnyerik büntetésüket.

Mivel az egyik leomlott toronyház tetején telefonközpont volt, a helyi távközlési rendszer részben megbénult. Ezt követően az óriási zűrzavar, valamint a részleges evakuálások következtében egész Észak-Amerikában akadozni kezdett a telekommunikáció, valamint az internet. Az amerikai internetoldalak jelentős része a rendkívül nagy forgalom miatt elérhetetlenné vált, több oldalon pedig csak a terrortámadásról szóló hírek érhetőek el. A New York-i tőzsde a terrortámadás miatt kedden ki sem nyitott.

Egyelőre még hozzávetőlegesen sem lehet tudni, mennyi áldozatott követelt a terrortámadás-sorozat. Annyi azonban bizonyos, hogy a lezuhant repülőgépeken mintegy 400 utas lelte halálát. A Világkereskedelmi Központ két tornyának összeomlása, valamint a kormányépületek elleni támadások emellett feltehetőleg több ezer, esetleg tízezer ártatlan életet oltottak ki.

Lezárták a NASA központokat

Az ISS űrhajósai is jelentették, hogy látták a leomló World Trade Center tornyainak gomolygó füst és porfelhőit. A támadás hatására számos NASA központot lezártak, míg a Cape Canaveral és Vandenberg légitámaszpontokat fokozott készültségbe helyezték. Ezeken a bázisokon találhatók az elsődleges rakétakilövő állások.

"Amint elhagytuk Maine-t, elénk tárult New York City és a tüzek füstje" - jelentette rádión a harmadik expedíció parancsnoka, Frank Culbertson. "Minden fohászunk és gondolatunk azoké az embereké, akik ott vannak. Remélem azokat, akik ezért felelősek minél hamarabb megtalálják és az igazságszolgáltatás elé állítják".

Helyi idő szerint délelőtt 11:45-kor Delta védelmi készültséget rendeltek el a floridai Kennedy Űrközpontban, ahol jelenleg a teljes űrsikló flotta állomásozik. Minden munkát leállítottak az űrkikötőben "kényszerű üzemszünet" keretében, így munkások ezreit küldve haza. Csak a biztonsági és őrző feladatokat ellátó személyzet maradt a helyszínen. Ez a készültség a hurrikán-veszély esetén életbe lépőre hasonlít.

  

  

Jelentések szerint a NASA washingtoni főhadiszállását és a marylandi Goddard Űrrepülő Központot is lezárták. A többi központ is valószínűleg hasonló procedúrán esik át. Ed Eberhart tábornok a Légi Erő Űrparancsnokságának parancsnoka teljes mozgósítást rendelt el. A World Trade Centeren kívül a Pentagon is egy eltérített repülőgép áldozatává vált.

"Ezzel még nem zárultak le a biztonsági intézkedések" - hangzott el a Vandenbergi 30. Űr Zászlóalj állásfoglalásában. "Míg a biztonsági erők fenntartják az állandó éberséget, ezek az intézkedések segítik megerősíteni a kormány alkalmazottak helyzeti tudatosságát".

A bankárkaszt mikor akarja magára vállalni e terrorcselekményeket , a Bust mikor lövik főbe, hisz nagyon be volt avatva mint szabadkőműves . Koponyák , és csontok főembere .

Lerántották a leplet a brit kém­re­pü­lő­gép­ről

Megérkeztek az első felvételek a BAE Systems által épített lopakodó robotrepülőgép prototípusáról, ami egyben tükrözi a britek új harci járművekkel kapcsolatos irányvonalát is.

A Corax vagy Raven néven megjelenő gép első pillantásra a leállított amerikai katonai kémrepülőre, a Lockheed Martin és a Boeing által közösen tervezett RQ-3A DarkStarraemlékeztet. Ezt annak idején azért szüntette be a Védelmi Minisztérium, mert új követelmények merültek fel a robotrepülőgépekkel kapcsolatban, melyek szerint nagyobbaknak, erősebbeknek és gyorsabbaknak kell lenniük, valamint nagyobb magasságokban kell repülniük, ami feleslegessé tette a DarkStart. A Janes's International Defence Review magazin űrrepülési és technikai szerkesztője, Bill Sweetman szerint a Corax az első tagja egy olyan lopakodó repülőgépcsaládnak, melyek egy hasonló géptörzsön fognak alapulni, csupán szárnyaikat változtatják majd a különböző feladatokra optimalizálva.

Alakjából ítélve a gépet nagy magasságú, viszonylag lassú és hosszú távú repülésekre tervezték, így inkább egy megfigyelési feladatokra tervezett repülőgépnek tűnik. Azonban ha a hosszú szárnyakat lecseréljük rövidebb, lendületesebb szárnyakra, akkor máris egy gyorsabb gépet kapunk, ami már jóval alkalmasabb egy csapásmérésre. Az amerikai és a brit fegyveres erők úgy vélik, pilóta nélküli gépeik egyre fontosabb szerepet fognak betölteni a 21. század harcterein. Az Egyesült Királyság a hírek szerint lemondott egy jövőbeli harcigép kifejlesztéséről és jelenleg szorosan együttműködnek az amerikaiak harci robotrepülőgépekre fókuszáló "Churchill projektjével".

A Corax prototípus feladata a teljes körű lopakodás maximalizálása érdekében kialakított szerkezet stabilitásának, irányíthatóságának és teljesítményének megvizsgálása. Sweetman szerint a prototípus egy kicsinyített demonstrátor 5-6 méteres szárnyfesztávval, amit egy kereskedelemben is beszerezhető sugárhajtóművel szereltek fel. A prototípus 10 hónapos fejlesztési programot követően 2004-ben teljesítette első repülését.

Kína, a műholdgyilkos

Az Egyesült Államok, Ausztrália és Kanada is kritizálta Kínát, amiért egyik kiöregedett műholdját ballisztikus rakétával szenderítette jobblétre.

Az USA által űrfegyver-kísérletnek minősített akció az amerikaiak szerint veszélyezteti a két nemzet civil területen elért együttműködésének eredményeit. A BBC tudósítása szerinthamarosan az Egyesült Királyság, Dél-Korea és Japán is kifejezi aggályait Kínának.

Az esetről az American Aviation Week and Space Technology szaklap számolt be, amit az USA Nemzetbiztonsági Tanácsának szóvivője, Gordon Johndroe is megerősített. Az Aviation Week beszámolójában meg nem nevezett forrásokat idéz, melyek szerint egy 1999-ben fellőtt kínai Feng Jun 1C időjárási műholdat semmisítettek meg január 11-én egy, a Szicsang Űrközpontból, vagy annak közeléből fellőtt műhold-elhárító rendszerrel. A becsapódás állítólag 856 kilométeres magasságban zajlott le, Kína azonban nem erősítette meg a műveletet.

"Az Egyesült Államok meggyőződése, hogy Kína ilyen jellegű fegyvereinek fejlesztése és tesztelése összeférhetetlen annak az együttműködésnek a szellemével, melyre mindét ország törekszik a polgári űr területén" - nyilatkozott Johndroe, hozzátéve, hogy több másik országgal közösen ki is fejezték az akcióval kapcsolatos aggályaikat. Az ausztrál külügyminiszter, Alexander Downer kijelentette, országa nem tartja kívánatosnak az űrfegyverek terjedését, míg a japán kabinet megerősítést és magyarázatot követel a kínai kormánytól, mivel a helyzetet aggasztónak tartják mind biztonsági, mind az űr békés felhasználásának szempontjából.

Ehhez képest érdemes néhány szót ejteni a most határozottan fellépő Egyesült Államok űrfegyverekkel kapcsolatos felfogásáról is. Tavaly októberben az USA politikája új irányt vett, melynek célja űrérdekeik megvédése. A tízoldalas stratégiai dokumentum kifejti, az Egyesült Államok nemzetbiztonsága nagyban függ űrképességeitől, ez a függőség pedig csak nőni fog a jövőben. Az USA eltökélte, hogy megvédi jogait, képességeit és űrtevékenységének szabadságát, és ha szükséges kiiktatja a nemzeti érdekeit sértő űreszközöket. A dokumentum mindennemű űrfegyverkezési tilalmat elutasít, ugyanúgy ahogy akkor az amerikai kormány is elutasította azokat a nemzetközi kéréseket, melyek fegyverkísérleteik beszüntetésére irányultak.

Amennyiben a kínai teszt valóban lezajlott és sikeres volt, az azt jelenti, hogy most már Kína is képes arra, amit az USA új stratégiája taglal. Legutóbb - a hivatalos közlemények szerint - az 1980-as években végeztek ilyen kísérleteket, ekkor a Reagen elnök nevével fémjelzett csillagháborús program hatására mind az amerikai, mind a szovjet fél részéről történtek műhold megsemmisítések.

A fegyverkísérleteknek végül az az aggály vetett véget, mely szerint a robbanásokból keletkező törmelék veszélyes lehet a civil és a katonai műhold tevékenységre is. Ugyanez a veszély természetesen most is fennáll. Az Aviaton Week szerint "jelentős űrhulladék maradhatott olyan földkörüli pályán, amin számos más műhold is kering".

A kínai pro­cesszor-bot­rány csak a kez­det

A napokban Csen Jin professzor és a Hanxin projekt körül kirobbant botrány csupán a jéghegy csúcsa, mivel mindez egy olyan közegben zajlik, ahol nagy a kísértés a csalásra, míg a lebukás esélye csekély, állítják az elemzők.

Ahogy arról már korábban beszámoltunk, Csen Jint, a jó nevű sanghaji Jiaotong Egyetemmikroelektronikai karának dékánját menesztették, miután egy kormányzati vizsgálat megállapította, hogy meghamisította a Hanxin digitális jelfeldolgozó processzorokkal végzett kísérleteinek eredményét. A kutatást nagy lépésként értékelték Kína külföldi technológiáktól való elszakadási törekvései között.

A két hónapon át tartó vizsgálat azonban bebizonyította, hogy Csen processzorai nem képesek a professzor által beharangozott funkciók elvégzésére, ráadásul egy másik cég kutatásain alapult az egész saját találmányként bemutatott technológia. Minderre csak azután derült fény, hogy a mindössze 37 éves Csen az állami elismerések mellett jókora pénzügyi garanciákat is kapott a kínai kormánytól.

Csen Jin processzorai társaságában

Az elemzők szerint nem egyedi az eset. A kormány a Nyugattól való műszaki elszakadásra ösztönzési törekvései sokakat csábítanak tiltott eszközök alkalmazására. A tudósokra és akadémikusokra akkora nyomás nehezedik, hogy többen kénytelek időről időre hamis eredményekkel vagy lopott technikákkal levegőhöz jutni.

Régen az akadémikusok hosszú folyamatokon keresztül értékelték ki munkáikat, a vezetés azonban egyre gyorsabb eredményeket szeretne látni, magyarázta dr. Fan Peilei kínai tudós, aki nemzetének high-tech iparára szakosodott, jelenleg azonban a japán Jokohama Egyetemen dolgozik. Elmondása szerint a fizetés teljesítményarányos, azaz minél több tanulmányt publikál valaki, minél több találmánnyal rukkol elő, annál jobban honorálják anyagilag. Eközben a hazai vizsgálati felügyelet minimális, külföldi szakértők pedig nem érdeklődnek a kutatási szakaszok iránt, illetve nincs megfelelő nemzetközi kiértékelési rendszer.

Míg a nyugati országokban a kutatás-fejlesztés rendkívül nyitott, addig Kínában részben a nyelvi korlátok miatt, részben azért mert a többség szerint Kína képtelen bármi értelmes feltalálására senki sem vizsgálja meg alaposabban a kutatók munkáit.

Többek szerint a bajok fő forrása az, hogy Kína túl nagy léptekben próbálja befogni a technikailag fejlett országokat, pedig valójában ez egy hosszú folyamat lenne, ami a valóban értékes kínai találmányokat is beárnyékolhatja. A műholdak és kábelhálózatok számára processzorokat fejlesztő Hangzhou Guoxin cég szóvivője szerint a teljes processzor-iparágra negatív hatással lesz a mostani és az esetleges jövőbeli esetek. A kínai kormány ötéves terve a 2006-2010 közötti időszakra külön hangsúlyt fektet egy találmány vezérelte gazdaság kialakítására, hogy Kínára ne csupán az olcsó áruk előállítójaként tekintsen a világ.

Eközben egyre többen hangoztatják az akadémiai korrupció létét és úgy tűnik lassan a kormány is kezd észbe kapni. Februárban az oktatási minisztérium arra biztatta az embereket, hogy ne hallgassák el az akadémiai csalásokat. Ennek esett áldozatul Csen is, akit egyik munkatársa jelentett fel. Idén két másik professzort is nyilvánosan marasztaltak el, hamis adatok, illetve plágium vádjával. Fan mindenesetre ezeket a lépéseket - különösen a mikroprocesszor eset hivatalos bejelentését - nagy előrelépésnek tartja, hisz 20 évvel ezelőtt egy ilyen beismerés még elképzelhetetlen lett volna.

A kínaiak használtak először gyémántot

Egy kínai-amerikai kutatócsoport legújabb eredményei szerint a kínai kézművesek nem kevesebb mint 2000 évvel előztek meg mindenki mást ami a gyémánt csiszolási alkalmazását illeti.

Számos finoman megmunkált balta került elő Kínából a kőkorszak utolsó időszakából, melyekről mindeddig azt hitték, hogy kvarccal csiszolták olyan fényesre, hogy szinte már tükörként is lehet használni az amúgy temetkezési szertartásokhoz készült kőeszközöket. Azonban a tudósok megállapították, hogy a kvarc önmagában még nem lehetett elég a kapott felület eléréséhez. A Harvard Egyetem munkatársai Peter Lu fizikus vezetésével négy baltát vettek alaposan szemügyre, melyek közül a legrégebbi 4500 évvel ezelőttre dátumozható vissza. 

Bal oldalon egy 15 cm-es, ie. 3500-ból származó, jobb oldalon pedig egy 22 centis, ie. 2500-ból származó, rendkívűl simára csiszolt balta feje

A kutatók röntgensugár segítségével elemezték a szerszámokat, és megállapították, hogy legdominánsabb ásványi összetevője a korund - azaz a rubin vörös formája - és a zafír. A kőkori tárgyak többsége olyan ásványi anyagokat tartalmazó kőzetekből készült, melyek nem voltak keményebbek a kvarcnál, a korund azonban az egyik legkeményebb ismert ásvány, a gyémánt mögött a második helyet foglalja el. Ennél azonban sokkal meglepőbb volt a megtalált balták felületének rendkívül finom megmunkálása.

A kutatók elméletük tesztelésére leválasztottak egy kis kődarabot a fent említett baltákból és megpróbálták a mai technikákkal csiszolni, gyémánttal, timfölddel és kovasavval. A műveletek elvégzése után mikroszkóppal, nanométeres arányokon vizsgálták meg a kapott felületeket és megállapították, hogy a gyémántcsiszolású felület hasonlít leginkább az ősi baltáéhoz.

A rendkívül finom megmunkálást mutatja, hogy a balta felülete a több ezer eltelt év ellenére is tökéletesen visszatükrözi az alatta lévő mintát

A gyémánt első alkalmazására mindeddig csak egy indiai szöveges feljegyzés utalt i.e. 500-ból, azonban ez messze nem jelent olyan erejű bizonyítékot, mint a most elvégzett mikroszkópos vizsgálat. Ez ezen felül még kétezer évvel korábbra is helyezi az első alkalmazást. Lu elismerte, hogy a kísérlet nem jelent 100 százalékos bizonyosságot, de szerinte ez az egyetlen lehetséges magyarázat a balták ilyen jellegű megmunkálására. Mindezek mellett azonban azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a kutatók a legmodernebb csiszolási technikákkal sem tudtak olyan sima felületet elérni, mint ami az ősi baltákon tapasztalható.

Radikálisan új atomreaktort tervez Kína

Kína egy forradalmi, kavicságyas atomreaktor kifejlesztését tervezi, ami nem csupán zónaolvadás- és nukleáris burjánzásbiztos, de öt éven belül meg is valósítható, írja a Financial Times keddi száma.

Egy kínai energiai konzorcium a Shangdong tartomány észak-keleti részén található Weihai városát választotta ki egy 195 megawattos, gázhűtéses erőmű megépítésére, állítja az újság a konzorcium meg nem nevezett hivatalos képviselőjére hivatkozva. Az erőmű lenne évtizedek óta az első radikálisan új reaktorkialakítás, ami zónaolvadásbiztos alternatívával Kínát az atomenergia kutatások élvonalába röpítené, remélhetőleg csak átvitt értelemben. A hagyományos erőművekkel szemben a kavicságyas reaktorokat több ezer parányi urániummaggal ellátott kis grafitgömb üzemelteti, melyek a nukleáris reakció hajtóanyagául szolgálnak.

A konzorcium a Huaneng Power International Inc-t., a pekingi Csinghua Egyetemet és a China Nuclear Engineering and Construction Corporationt foglalja magába. A cégektől senki sem állt rendelkezésre a hírek kommentálására.

A támogatók szerint a technika az elhasználódott üzemanyag kinyerésének költséges és bonyolult mivoltának köszönhetően nagyobb biztonságot jelent a nukleáris burjánzás tekintetében. Ezen kívül a kavicságyas reaktor elkötelezettjei azt hangoztatják, hogy olcsóbb, biztonságosabb és könnyebben bővíthető atomerőműveket kínálnak, amivel úgy tűnik sikerült elnyerniük a hivatalnokok tetszését, ahol egyre komolyabb gondokat jelent a növekvő energiaszükséglet. A kavicságyas technikát Németországban készítették el először, ahol az utolsó prototípust 1989-ben állították le, írja a napilap.

Jönnek a mini atomreaktorok

Vagy mégse ?

Japánban a napokban bejelentették, hogy olyan mini atomreaktorokat sikerült létrehozni, melyek a jövőben a lakóházak alatt működve termelnének annyi energiát, mely elegendő lenne a házak energiával történő teljes kiszolgálásához.

Az elmúlt hónapokban a japán kormányzat nagyon komoly összegekkel támogatta az ilyen irányú kutatási és fejlesztési munkálatokat, melyek elsődleges célja természetesen az volt, hogy a mini atomreaktorok működési biztonságát a lehető legmagasabb szintre emeljék. A kisméretű atomreaktorokat a fejlesztők olyan automatikus biztonsági rendszerrel látták el, melyek a reaktor túlmelegedése esetén azonnal leállítják a reaktor működését. A Rapid-L névre hallgató reaktorokat eredetileg arra tervezték, hogy a jövőben a Holdon élő kolóniák számára energiát termeljen, de a fejlesztők a munka előrehaladtával ráeszméltek arra, hogy a hat méter magas és mindössze két méter széles, 200 kilowattos mini reaktorok könnyedén elhelyezhetők a nagyobb lakóházak, vagy irodák alsó szintjén, persze csak a legszigorúbb biztonsági intézkedések közepette.

"A jövőben egyre nehezebb lesz normál atomerőműveket építeni, ugyanis egyre kevesebb helyen engedélyezik az ilyen létesítmények felépítését. Éppen ezért úgy gondolom, hogy például Tokió belvárosában rendkívül nagy hatékonysággal használhatnánk a lakóépületek és irodák alá telepített kisméretű atomreaktorokat" - nyilatkozta Mitsuru Kambe a Japán Központi Kutató Intézet kutatócsoportjának a vezetője.

A normál atomreaktoroktól eltérően a Rapid-L reaktorokban nincsenek szabályozórudak, melyekkel a reakciót lehetne szabályozni. Ehelyett a Rapid-L-ben olvasztott lítium-6-tal teli víztartályokat használnak erre a célra, ugyanis ez az izotóp nagyon hatékonyan képes a neutronok elnyelésére. Ezek a víztartályok rá vannak csatlakoztatva egy függőleges csőre, mely áthalad az atomreaktor közepén. Normális működés közben a csőben egy alapnyomáson tárolt iners gáz van, azonban ha a reaktor hőmérséklete emelkedik, akkor a folyékony lítium kitágul, megnöveli az iners gáz nyomását, mely gáz aztán beáramlik a reaktorba, ahol elnyeli a neutronokat és lassítja a reakciót. Magyarul a folyékony lítium a mini reaktorok esetében a normál atomerőművek szabályozórúdjaként viselkedik. A mini reaktort egyébként olvasztott nátriummal hűtik, így működési hőmérséklete 530 Celsius fok körül alakul. Kambe elmondása szerint a mini atomreaktorok üzembe helyezését hamarosan meg is kezdhetik majd, jelenleg ugyanis már csak az utolsó tesztek vannak hátra.

Patriot rakéta tesztek vegyes redményekkel

Az Egyesült Államok Rakétavédelmi Ügynöksége és a hadsereg a Csendes-óceán térségében található Kwajalein atollon létrehozott Ballisztikus Rakétavédelmi Teszthelyszínen működés közben vizsgálta a PATRIOT Advanced Capability-3 (PAC-3 - Megnövelt Képességű Patriot 3) rakéták megbízhatóságát, vegyes eredményekkel.

A kilövésre szánt két PAC-3 rakétából az első sikeresen befogta a célpontot, a második rakéta kilövése azonban kudarcba fuladtt, ennek okát mét jelenleg is vizsgálják. A teszteket azért hajtották végre, hogy a gyakorlatban is leteszteljék az egyetlen kétszintű ballisztikus rakétafenyegetés ellen egymás után kilőtt két PAC-3 rakéta eredményességét. 

A célpont módosított Minuteman motorokból készült, és a tesztnek demonstrálnia kellett volna, hogy a rendszer képes a nagysebességű, gyenge radarjeleket kibocsátó célpontot ballisztikus szárnyaslövedékként (tactical ballistic missile - TBM) felismerni, megkülönböztetni azt más járművektől és szeméttől, illetve képes megsemmisíteni azt. Ez már a negyedik működést vizsgáló teszt volt, és a tervek szerint legkésőbb e hónap végére a tesztfázisnak be kéne fejeződnie.

A PAC-3 rakéták nagysebességű lövedékek, és a Patriot rakéták legújabb generációjához tartoznak, és feladatuk hatékonyabb védelmet biztosítani a fejlett szárnyas lövedékek, illetve ellenséges repülőgépek ellen. Működésük alapja meglehetősen nagy sebességük, amit kihasználva még a levegőben összeütköznek a célponttal, megsemmisítve és semlegesítve azt. A rakéta a legújabb fejlesztésű radart, fejlett célpontkiválasztó rendszert és új rendszerszoftvert tartalmaz.

Orosz válasz az amerikai rakétavédelmi rendszerre

[NewScientist] Amennyiben az Egyesült Államok kifejleszti, és üzembe is helyezi a régóta szóbeszéd tárgyát képező nemzeti rakétavédelmi rendszert, akkor azzal kell számolnia, hogy Oroszország az előttünk álló hat évben legalább húszszor annyi nukleáris robbanófejet helyez majd készültségbe, mint amennyit akkor helyezne, ha Amerika nem üzemelné be a rakétavédelmi rendszerét. Az előbbi mondat nem egy szakértői latolgatás, vagy egy bulvárlap irományából kiragadott mondat, hanem az orosz elnök, Vlagyimir Putyin kijelentése.

"Katonai rendszereinket meg kívánjuk erősíteni, rakétáinkra pedig egyszerre akár több robbanófejet is fel fogunk szerelni, ha az Egyesült Államok nem változtat azon álláspontján, miszerint hamarosan üzembe akarja helyezni a nemzeti rakétavédelmi rendszert. Oroszország nukleáris arzenálját jelentős mértékben növelni fogjuk még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az ilyen lépések óriási kiadásokat jelentenek majd számunkra" - nyilatkozta Putyin.

John Russell, a londoni VERTIC cég katonai szakértője az üggyel kapcsolatban elmondta, hogy jelentős veszélyt jelentene Amerikára, ha Putyin beváltaná ígéretét, vagyis, hogy az oroszok több robbanófejet szerelnének fel interkontinentális ballisztikus rakétáikra. Russel szerint az ilyen több robbanófejes rakéták segítségével az oroszoknak sikerülhet kijátszaniuk az amerikai rakétavédelmi rendszert, hiszen elég, ha csak egyetlen ilyen óriási rombolóerővel rendelkező rakéta átjut a védelmi rendszeren - az egymagában is akkora pusztításra lenne képes, mint több tucat normál rakéta.

Alexander Pikaev, a Carnegie Alapítvány katonai szakértője elmondta, hogy az oroszok olyan interkontinentális rakétákkal rendelkeznek, melyek egyszerre akár tíz darab robbanófejjel is elláthatóak, vagyis nagyon komoly rombolásra képesek. Egy kaliforniai katonai tanulmány szerint amennyiben az oroszok tartanák magukat a START II egyezményhez, akkor 2007-re már "csak" 72 robbanófej állna az oroszok rendelkezésére. Amennyiben azonban az amerikaiak üzembe helyezik a rakétavédelmi rendszert, akkor az oroszok 2007-re 72 helyett már akár 1332 darab robbanófejet is ki tudnának lőni az Egyesült Államokra. Mit lehet ehhez hozzá tenni? Szép új világ...

Ki issza meg Bush rakétavédelmének a levét?

A fegyverzet kutatók figyelmeztetése alapján könnyen megeshet, hogy az esetleges Egyesült Államok városaira irányuló rakéták Bush elnök tervezett rakéta védelmi pajzsának köszönhetően Európában, Kanadában vagy Közép-Amerikában érhetnek földet.

Bush védelmi terve magában foglalja az interkontinentális ballisztikus rakéták elfogását kilövésüktől számítva néhány percen belül, amikor még teljes erővel működnek a hajtóművei. Ez a fajta elfogás egyszerűbb, mint a rakéták becélzása, mivel egy felhevült hajtóművet könnyebb bemérni, mint egy lehűlt, éppen ezért nehezen észlelhető, a légkör magasabb régióiban utazó robbanófejet. Ha viszont csak a hajtóművet semmisítik meg, attól még a robbanófej elbóklászhat egy darabon, mondta Ted Postol, a Massachusetts Institute of Technology fizikusa. Pontosabban a robbanófej földet érésének helye attól függ, hogy mikor sikerül megsemmisíteni a hajtóművet a 4-6 perces gyorsítási folyamat ideje alatt. Ezt elég bonyolult irányítani ezért a robbanófej bárhol lehullhat a célpont és a kilövési hely között. Ez annyit jelent, hogy Észak-Koreából az Államokra kilőtt nukleáris rakéta Alaszka vagy Kanada fölött robbanna fel, míg egy iraki társa Angliát vagy Európa belsejét veszélyeztetné.

"Még akkor is, ha minden részletet ismerünk, nem lehetünk biztosak abban, hogy mi történne az adott helyzetben" - nyilatkozta Postol. Az Egyesült Államok több lehetőséget is fontolgat a kilövés utáni elfogásra. Egyik egy nagy erejű lézer, melyet egy átépített Boeing 747-es belsejében helyeznének el, ezt jelenleg is fejleszti a légierő rövid hatótávolságú rakéták megsemmisítésére. A lézersugár azonban szintén csak a hajtómű megsemmisítésére lenne alkalmas, mivel az interkontinentális rakéták robbanófejeit úgy tervezték, hogy az ellenálljon a legnagyobb hőnek is, hiszen újra be kell lépnie a légkörbe.

Postol szerint ahhoz, hogy a robbanófejet a gyorsítás szakaszában megsemmisítsék, egy nagyobb és jobban irányítható elfogó rendszerre lenne szükség, mint amit az Államok jelenleg fejlesztenek. "Vannak olyan technológiák, amik áthidalják ezt a problémát, csak éppen azok egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit a Bush kormányzat fontolgat" - tette hozzá.

Kutatók vitatják, hogy a robbanófej idő előtti lehullása egyértelműen kudarc lenne-e. Ha földet ér is, valószínűleg egy relatíve lakatlan területet találna el, és kevesebben halnának meg a tervezettnél, legalábbis Richard Garwin az amerikai H-bomba egyik tervezőjének ez a véleménye. Szerinte ez eltéríti az olyan nemzeteket, mint Észak-Korea vagy Irak az Államok ellen irányuló rakétatámadásoktól, ha egyáltalán tervezték volna.

Forden ezt megkérdőjelezi: "Azok, akik kilőhetik ezeket a rakétákat nemigen fognak azon gondolkozni, hogy ha nem találja el a töltet New Yorkot, akkor inkább el sem indítom". Lehetséges, hogy kevesebb ember halna meg egy útjáról letérített robbanófej által, a kérdés csupán az, hogy az hogy nekünk európaiaknak miért is kellene áldozatot hoznunk és mi a véleményünk erről.

Hallgatás övezi a nem-halálos fegyvereket

Mikrobák, amik szétrágják az utakat és az épületeket. Biokatalizátorok amik tönkreteszik az üzemanyagot és a műanyagokat. Eszközök, melyek észrevétlenül korrodálják az alumíniumot és más fémeket. Mindez csupán néhány azokból a nem-halálos fegyverekből, amit az Egyesült Államok megpróbált vagy megpróbál kifejleszteni.

Hogy milyen közel jutottak ezek a fegyverek a valósághoz talán sosem fogjuk megtudni. A Nemzeti Tudományos Akadémia visszavonta azt a több tucat jelentés kiadását, amiben megtervezik vagy leírják a fejlesztési folyamatokat, annak ellenére, hogy állítólag ezek publikus feljegyzések lennének. Az akadémia példátlan szűkszavúságát a szeptember 11-i események utáni biztonsági intézkedésként indokolja. Sokak szerint a valódi indok az, hogy a kutatások sértik mind az amerikai törvényeket, mind a nemzetközi vegyi és biológiai fegyverkezési egyezményeket. A kérdéses dokumentumokat 2001-ben gyűjtötte össze az NTA által felállított, akadémiai és ipari tudósokból álló testület, hogy kiértékeljék a nem-halálos fegyverkutatásokat a Pentagon számára. Amerika 1993 óta fokozott figyelmet fordít erre a területre, amikor egy katasztrofális szomáliai békefenntartó küldetésben a lázongó civilek amerikai katonákat gyilkoltak le.

A testület, mely jelentése 2002 második felére várható, 147 jelentést és javaslatot gyűjtött össze a kutatóktól, legtöbbjüket a Pentagon Egyesített Nem-halálos Fegyverkezési Programja finanszírozott. Az egyik csoport az Oak Ridge Nemzeti Laboratóriumban például egy erős elektromágneses mező használatát javasolja "a rövid távú emlékezet kieséstől a tudatos testfunkciók teljes elvesztéséig" terjedő hatások előidézéséhez. Szó esik azonban közvetlen energiafegyverekről is. A jelentéseket márciusban, ahogy a NTA titkosítatlan tanulmányait szokás, lerakták az akadémia Publikus Hozzáférésű Iratok Hivatalában, címeiket pedig közzé tették. Ed Hammond, a biológia fegyverek ellen tüntető Sunshine Project részéről, amikor megkérte a hivatalt, hogy beletekinthessen 77 dokumentumba, akkor megkapta a jóváhagyást.

"Két nappal később az NTA visszavonta a dokumentumokat" - mondta Hammond. "Kevin Hale az NTA biztonsági vezetője arra hivatkozott, hogy valaki kifogást emelt". Hogy ez ki volt az nem tisztázott. Úgy tűnik a nyomás nem a Pentagon felől érkezett, mivel ők elküldtek Hammondnak nyolc dokumentumot, beleértve hármat az NTA listájáról.

A New Scientist magazin nem tudta megtalálni Hale-t. Egyik helyettese csak annyit közölt, hogy jelenleg is fogalmazzák válaszukat a Sunshine Project számára. Azonban az a néhány jelentés, amit sikerült Hammondnak megkaparintania szintén érdekes olvasmánynak bizonyult.

2000-ben a New Scientist felfedte, hogy a Pentagon magasrangú tisztviselői újra akarják írni a vegyi és biológiai fegyverkezés egyezményeit, hogy nagyobb szabadságot nyerjenek a nem-halálos fegyverek fejlesztése terén. A jelentések világossá teszik, hogy a kutatások megsértik a kilencvenes évek óta érvényben levő egyezményeket. Egy 1998-as támogatású alkalmazás a Haditengerészet kutatásai közül genetikailag megtervezett mikroorganizmusok megalkotását irányozzák elő, melyek szétmállasztják az utakat, kifutópályákat és "a fém részek, a fegyverek burkoló és kenőanyagainak, valamint a járművek, és az azokat ellátó felszerelések célzott károsodását" eredményezik. A terv szerint az enzimek olyan anyagokat támadnak, mint a kevlár, az aszfalt, a cement, a festékek vagy kenőanyagok. A pusztítás végeztével a kártevő önmagát is megsemmisíti.

Az nem ismert mennyi valósult meg ezekből az elképzelésekből, ám a csoport levédetett egy mikroorganizmust, ami felbomlasztja a poliuretánt "a hajók és repülők festésének általános összetevőjét" beleértve a radarok számára láthatatlanná tevő bevonatokat is.

Egy másik 1998-as tervezet, melyet a Brooks Légitámaszpont biotechnikai laborja dolgozott ki, az üzemanyag és a műanyag szerves molekuláinak tönkretételére alkalmas bakteriális származékot fejlesztett volna ki.

A tervezet arra hivatkozik, hogy ezek az anyagok mentesek a biológiai hadviselés korlátozásai alól. Mark Wheelis, a Kalifornia Egyetem munkatársa szerint ez nem igaz. Az 1972-es biológiai fegyverekről szóló egyezmény is magába foglalja az anyagokat megtámadó mikrobák kifejlesztésének tilalmát, sőt ezt tavaly óta az amerikai törvények is tiltják. A visszatartott dokumentumokban bűzbombák, nyugtatók és ópium származékok fegyverként való használata is szerepel, ami az 1992-es vegyifegyver egyezmény pontjait szegi meg.

Mikrohullámú fegyverek

Nem kis vitákat váltott ki egy új fegyver, amit tömegoszlatás céljára fejlesztettek ki az Egyesült Államokban. A fegyvert úgy tervezték, hogy mikrohullámok segítségével hőt fejtsen ki az emberi bőrre. A kritikusok azonban nincsenek meggyőződve az új eszköz biztonságosságáról.

A Légierő Kutató Laboratóriuma (AFRL) Új-Mexikóban múlt héten fejezte be a rendszer emberi kísérleti alanyokon történő tesztelését. A Légierő már most szeretné használni az úgy nevezett Active Denial Technology-t (ADT), - melyről azt állítják, nem halálos - békefenntartó küldetésekben vagy zavargások feloszlatásánál, melyet "viszonylag távolról is be lehetne vetni", akár egy alacsonyan repülő légi eszközről is. Az ADT egy kétméteres ernyőt használ a mikrohullámok vékony sugárrá alakításához, amivel végig pásztázhatják a tömeget, vagy megcélozhatnak egyéneket is. A fejlesztők elmondása szerint a 3 milliméter hullámhosszúságú sugárzás csak 0,3 milliméterre hatol be a bőrbe, pillanatok alatt elérve a 45 Celsius fokos fájdalomküszöböt. 50 fokon, elmondásuk szerint az emberek egy másodpercen belül reflexszerűen elmozdulnak az égető érzés elől. Ahhoz, hogy égési sérülések alakuljanak ki, 250 másodpercet kellene eltölteni valakinek a sugár útjában, ami "elegendő tűrést biztosít a fájdalom és az égés kialakulása között."

A kritikusok az szeretnék megtudni, hogy a fegyver közzétételre nem került veszélyszintje a biztonságos alatt maradt-e. John Pink, a Globalsecurity.org agytrösztje szerint az emberek elijesztéséhez szükséges sugárnyaláb ereje nagyon közeli lehet ahhoz, ami akár már sérülést is okozhat.

A Légierő tudósai másodpercenkénti 10 milliwattban állapították meg a bőr biztonságának határát négyzetcentinként, még a kilencvenes évek elején, amikor igen kevés adat állt rendelkezésre. Ez a határérték több percre, akár egy órára is érvényes lehet, azonban a bőr egyetlen rétegének 50 Celsiusra hevítése egyetlen másodperc alatt olyan nagy energiát igényel, ami szaruhártyát is jókora veszélynek teszi ki, hiszen az sokkal érzékenyebb, mint a bőr. Egy tanulmány szerint a szaruhártya esetében 2 watt négyzetcentinként három másodperc alatt már maradandó károsodást okoz.

A nanotechnikában lehet a hadviselés jövője

Ha a kutatók elvárásai teljesülnek, akkor a közeli jövő harcosai olyan zajtalanul cirkálhatnak egy trópusi veszélyzónában, mint a levélre leszálló lepke.

Tudósok szerint 2025-re a hadi felszerelések annyit fejlődnek, hogy a katonák képesek lesznek érzékelni a készülő támadást, kaméleonként idomulhatnak környezetükhöz, és a kifelé vetített hőmérsékletüket is szabályozhatják. Ez főként a nanotechnológiának lesz köszönhető, ez a tudomány olyan apró részecskékkel foglalkozik, melyek kisebbek 100 nanométernél, avagy szélességük egy emberi hajszál századrésze. Az anyagok tulajdonságainak megváltoztatásával, mint a parányi nanorészecskékkel megerősített műanyag, a nanotechnológia képes lesz 40-60 százalékkal könnyebb sisakok és önmagukat megfoltozó sátrak előállítására.

Az új technológia érkeztével a vegyvédelmi felszerelések, melyek a veszélyes gázoktól és halálos mikroorganizmusoktól védenek a fejlődés egészen új szakaszába lépnek. Az új egyenruhák szellősebbek és 20 százalékkal könnyebbek lesznek az eddigieknél. "Még korai szakaszban vagyunk ahhoz, hogy megjósoljuk, hogyan forradalmasítja a nanotechnolgia a hadi felszereléseket" - mondta Tom Tassinari, a Soldier System Center tudósa. "A terepen végzett kutatások máris óriási reményeket igének." Az Egyesült Államok hadserege elég szerény összeget különített el tudományos és technológiai kutatások számára, bár tekintélyesnek tünet a 8,8 milliárd dollár, ám ez a teljes költségvetésük mindössze 2,7 százaléka. Ennek ellenére a nanotechnológia kulcsfontosságú helyet foglal el a hadsereg terveiben, a vegyi és biológiai anyagok észlelése és a nagy erejű lézerek mellett. Ennek jeleként a Védelmi Minisztérium bejelentette, hogy a nanotechnológiával foglalkozó intézmények támogatása mellett kialakítja saját csúcs kategóriájú kutató központját. Ez az intézmény, mely egy már létező egyetemen belül fog működni az elkövetkezendő öt évben 50 milliós támogatásra számíthat.

Az új technológia a kereskedelemben is megjelent, a Toyota autóitól a Nike edzőcipőkig, minden területen fejlődtek a termékek és pénzt spóroltak a cégek. A Toyota már a kilencvenes évek elején használta a technológiát, az így készített anyag ellenáll a motor hőjének és olcsóbb az előállítása bármely más magas szintű műanyagéhoz képest, így nem tartott sokáig az elfogadása. Ami a jövőt illeti, a hadsereg átültetné a kereskedelmi szektorban már elért eredményeket saját fejlesztéseibe. "Rengeteg kutatás folyik, melyeket figyelemmel kísérünk és megvizsgáljuk, hogy hogyan lehetne alkalmazni katonai téren" - mondta Tassinari. "A nanotechnológiával olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel az anyagokat, melyekkel nem rendelkeztek" - mondta Dr. Mike Sennett a Soldier System Center anyag tudományi csapatának tagja. "Célunk, hogy a katonák mindent el tudjanak végezni kevesebb eszközzel és könnyebb felszereléssel, mint ezidáig".

Fejlesztik az űrbombázót?

A Pentagon folyamatosan vizsgálja egy "űrbombázó" kifejlesztésének lehetőségét. A Los Angeles Times szerint Donald Rumsfeld védelmi miniszter megbízta a Pentagont, hogy vizsgálja meg a katonai űrrepülő kifejlesztésének lehetőségét, melyeket "gyors általános bevetéseken" használhatnának, amely akár 90 perc alatt átér a világ túlsó felére, és közel 100 kilométeres távolságból tudná ledobni a bombáit.

A Pentagon szóvivője, Craig Quigley ellentengernagy elmondta, hogy a Pentagont érdekli a koncepció, mivel krízishelyzetben "a hadsereg ennél gyorsabban semmit nem tudna eljuttatni egy harci övezetbe... számos hadszíntéren hasznos lenne".

Ez valószínűleg nem tölti el túlzott örömmel a többi kormányzatot, mivel az űrrepülő a műholdak megsemmisítésére is képes ezáltal kirobbantva a nemzetközi űrfegyverkezést. A Pentagon vezetői azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy a gépet csak földi célpontok ellen vetik be. Rumsfeld szerint ez a Buck Rogers stílusú bombázó "rendkívül értékes lenne" a légierő számára.

John E. Pike, a GlobalSecurity.org, egy független kutató szervezet vezetője szerint komolyan kell venni Rumsfeld és a Pentagon törekvéseit. A tervek olyannyira komolyak, hogy már az Egyesült Államok rakétavédelmi programjának részévé váltak

A harcigép segítene az Egyesült Államoknak kiküszöbölni a legnagyobb nehézséget, a távoli célpontok megsemmisítését, miközben a külföldi támaszpontjaik fogyóban vannak és ezen felül rendkívül sebezhetőek is. Úgy tűnik a Pentagon egyik lehetséges jelöltje a NASA által fejlesztett majd öt éve technikai és anyagi problémák miatt sutba dobott, többször is felhasználható űrrepülőgép lenne. A légierő időközben kifejezte abbéli szándékát, hogy részt vegyen az X-33 Venture Star programban.

Szakértők szerint egy ilyen bombázó a háború első perceiben elsöpörhetné a kulcsfontosságú célpontokat, biztonságos teret nyitva ezáltal a hagyományos vadászgépek számára. Az ilyen magasságból ledobott fegyverek annyira erősek lennének, hogy nem is kellene robbanófejekkel körülvenni. A mérnökök számára nem kis kihívás lesz a megfelelő hőálló védőréteg kialakítása, hiszen a légkörbe való belépéskor több ezer fokra is felhevülhet a gép. Az elemzők szerint az előállítás költsége lehet a legnagyobb leküzdendő akadály.

U-236 izotópot találtak az urántartalmú

lövedékekben

Az ENSZ környezeti programjába (UNEP) bevont egyik svájci kutatóintézet 2001. január 16-i sajtóközleményében tudatta, hogy vizsgálataik során urán 236-os izotópot (U-236) találtak egy olyan szegényített urán lövedékben, amelyet a NATO az 1999-es koszovói konfliktusban használt. A közlemény szerint az urán 236-os jelenléte arra utal, hogy a lövedékhez felhasznált szegényített urán egy része "reprocesszált" uránból származik.

Az MTI 2001. január 17-i hírében mindezt úgy aposztrofálta, hogy "egy svájci kutatóintézet szerint a NATO Jugoszlávia elleni légitámadásaiban felhasznált uránötvözetű lövedékköpenyek súlyosan mérgező és rákkeltő plutóniumot is tartalmazhattak". Az MTI 2001. január 24-i tudósítása szerint a Pentagon szóvivője közölte, "az amerikaiak által végzett megfigyelések alapján semmi nem utal arra, hogy a szegényített urániumban található, «hihetetlenül alacsony mennyiségű» plutónium az elhanyagolhatónál nagyobb mértékben hatna az egészségre, illetve a környezetre".

Tekintsük a hírek hátterében álló tényeket! 
Az ENSZ környezeti programja keretében már 2000-ben részletes vizsgálatok indultak a szegényített urán tartalmú lövedékek alkalmazásának lehetséges kockázatai és következményei kivizsgálására. Ennek keretében 2000. november 5. és 17. között az UNEP szakértői 11 olyan helyszínt kerestek fel Koszovóban, ahol a NATO ilyen lövedékeket használt. Több mint 300 talaj-, víz- és növénymintát gyűjtöttek az érintett területekről, valamint több lövedéket, illetve lövedék darabot is találtak. A begyűjtött mintákat öt európai laboratórium kezdte el vizsgálni. Az öt laboratórium egyike a fent idézett svájci labor. A vizsgálatok első, nem hivatalos eredménye volt az, amelyet január 16-án nyilvánosságra hoztak. A végső jelentést 2001 márciusára ígérik.

Mit mutat a most nyilvánosságra hozott részeredmény, illetve az amerikai beismerés? 
A svájci laboratórium által a szegényített urán lövedékben talált urán 236-os izotóp a természetben nem fordul elő, mesterséges anyag. Ez az urán 235-ös tömegszámú, természetes izotópjából akkor keletkezhet, ha az uránt atomreaktorban használták fel. A svájci laboratórium jelentése szerint a lövedékből származó mintában az urán teljes mennyiségén belül 0,0028% volt a 236-os izotóp részaránya. Ez az adat egyértelműen mutatja, hogy a lövedékekhez felhasznált szegényített urán egy része ténylegesen reprocesszálásból származik (a fogalom magyarázatát lásd később).

Ez a tény bizonyos szempontból új megvilágításba helyezi a szegényített urán megítélését és potenciális veszélyességét. Ennek megértéséhez tekintsük az 1. ábrát. 

1. ábra. Tisztán természetes uránból származó szegényített urán előállítási folyamata

Az 1. ábráról látható, hogy normál esetben (és ezzel az esettel számoltak az elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott szakértői vélemények) a szegényített urán a természetes urán dúsításakor keletkező melléktermék. Mivel az atomerőművek számára az urán ritkább, 235-ös tömegszámú izotópja az értékes, ezért az ún. dúsító üzemekben a 235-ös tömegszámú izotóp részarányát a természetes 0,72%-ról 3-5%-ra növelik meg. Az eljárás során visszamaradó uránban ennek következtében a 235-ös izotóp részaránya mintegy 0,2%-ra lecsökken. A dúsítás e melléktermékét nevezi a magyar szaknyelv szegényített uránnak (angolul Depleted Uranium), hiszen az a 235-ös uránizotópban szegény. Az USA Energetikai Minisztérium (Department of Energy - DOE), valamint az USA Védelmi Minisztérium (Department of Defense - DOD) közleménye szerint azonban nem csak ilyen szegényített uránt használtak a lövedékek gyártásához, hanem reproceszálásból származó uránt is, ami egybecseng a svájci labor mérési eredményeivel.

Mi a reprocesszálás?
Nukleáris üzemanyag atomreaktorban történő felhasználása után számtalan olyan anyag található még az üzemanyagban, amelyek újra felhasználhatóak. Egyrészről a természetesnél magasabb részarányban lehet az üzemanyagokban 235-ös urán izotóp, amelyet érdemes kinyerni és újra felhasználni. Másrészről az atomreaktor üzeme során az urán 238-as izotópjából - többek között - plutónium is keletkezik, amelynek bizonyos izotópjai nukleáris üzemanyagként használhatók, illetve nukleáris fegyver készítésére is alkalmasak (például a plutónium 239-es tömegszámú izotópja). Az 1950-es és 1960-as években a katonai nagyhatalmak üzemeltettek olyan atomreaktorokat, amelyek alapvető célja nem az energiatermelés volt, hanem működésüket arra optimalizálták, hogy minél több, atombomba gyártásra alkalmas plutóniumot termeljenek. Ilyen esetben a kiégett (elhasznált) fűtőelemeket a reaktorból történt kivételt követően 3-5 évig pihentetik, mialatt radioaktivitásuk körülbelül az ezredrészére csökken. Ezután a reprocesszáló (újrafeldolgozó) üzemben a fűtőelemeket erős savakban feloldják, majd kémiai úton szétválasztják a plutóniumot (ami felhasználható atombombához), az elhasznált uránt (ami egy dúsítási folyamat után újra felhasználható), a hasadási termékeket (ami nagy aktivitású radioaktív hulladék), végül a szerkezeti anyagokat (például a fűtőelemek burkolatát). A reprocesszálási maradékként (ld. a 2. ábrán) elkülönített urán összetétele, a kinyerhető plutónium minősége és mennyisége nagymértékben függ attól, hogy milyen reaktort alkalmaznak. A mai korszerű energetikai reaktorokat energiatermelésre optimalizálják, moderátoruk víz, így bennük 3-5% dúsítású uránt alkalmaznak, és egy adott üzemanyag kazetta 3-4 évig is egyfolytában a reaktorban marad. 

2. ábra. Kiégett üzemanyag újbóli felhasználásának sémája

Az 50-es, 60-as évek katonai reaktorait nem dúsított, hanem természetes uránnal üzemeltették . Ezekben a reaktorokban a moderátor grafit volt és - mivel céljuk a plutóniumtermelés volt, így - az üzemanyag kazetták mindössze néhány hónapig voltak a reaktorban. Az energetikai és a katonai reaktor működése között alapvető különbség, hogy más lesz a kiégett üzemanyag összetétele, így eltérő lesz a reprocesszálás során elválasztott anyagok mennyisége és aktivitása is.

Reprocesszált urán újbóli bevezetése a dúsítóba
Az USA DOE 1999-es sajtóközleménye szerint a Paducah-ban működtetett dúsítóban 1953 és 1964, valamint 1969 és 1976 között összesen körülbelül 90 000 tonna reprocesszált uránt dolgoztak fel (ld. 2. ábra). Közlésük szerint ebben az uránban többek között 328 gramm plutónium és 18,4 kg neptúnium volt. A dúsítás technológiájából eredően ezt az uránt először gáz halmazállapotúvá alakítják, melynek során a szennyezők (plutónium, neptúnium) nagy része elválasztásra kerül, bizonyos részarányuk azonban szennyezőként bekerül a dúsítási folyamatba és egyrészről lerakódva a berendezés részegységeinek belsejében szennyezheti azt, másrészről pedig bekerülhet a dúsítási folyamat melléktermékébe, a dúsítási maradékba. A DOE becslése szerint a 90 000 t reprocesszált uránban eredetileg megtalálható 328 gramm plutóniumból mindössze 0,1 gramm került be a dúsítási folyamatba, a többi plutóniumot még a dúsítás előtt el tudták választani. A DOE szerint a reprocesszált uránban 4*10-9 lehetett a plutónium részaránya (tíz milliárd atomban négy darab plutónium atom van), ami egy nagyon alacsony érték. Az USA Védelmi Minisztériuma 2000 decemberi közleményében elismeri, hogy a DOE-tól átvett szegényítetturán-készletekben, amelyekből harckocsipáncélt és szegényítetturán-lövedékeket készítettek, ténylegesen lehettek szennyezők, pl. plutónium és neptúnium az előbb említett arányban. Ugyanez a jelentés közöl egy becslést, mely szerint körülbelül 0,8%-kal nagyobb az ilyen anyagoktól származó sugárdózis, mintha az anyag mentes lenne ezektől a transzurán szennyezőktől.

Mit lehet tudni a szegényített urán lövedékek tényleges összetételéről?
A korábbiakban már hivatkozott svájci laboratóriumi eredményeken kívül (amely szerint a lövedékből származó mintában az urán teljes mennyiségén belül 0,0028% volt a 236-os izotóp részaránya), rendelkezésünkre állnak egyéb mérési eredmények. Az USA-ban 1995-ben és 1996-ban több mérés is készült a lövedékekben ténylegesen felhasznált szegényített urán összetételével kapcsolatban, melyek az U-236 koncentrációjára 0,003% eredményt adtak. Ez jó közelítéssel megegyezik a mostani mérés 0,0028%-os eredményével. Mivel ez az érték mintegy 75-ször kisebb annál, mint amit csak energetikai reaktorban származó kiégett üzemanyag újrafeldolgozásakor kapnánk, arra lehet következtetni, hogy a Paducahban működő dúsítóban katonai reaktorból származó üzemanyagot is feldolgoztak (ld. 2. ábra), valamint az újrafelhasznált üzemanyag a dúsítóban feldolgozott uránnak mintegy nyolcadát tehette ki. A most folyó vizsgálatok során egyelőre egyetlen laboratórium sem tudta kimutatni a plutónium jelenlétét, ami azonban nem jelenti azt, hogy a későbbiekben sem fognak nyomokban plutóniumot találni. A Műegyetem Oktatóreaktoránál képesek lennénk a szegényített urán összetételének elemzésére és egy esetleges plutónium szennyezés kimutatására, mintát azonban ehhez eddig nem tudtunk beszerezni. Mivel a plutónium mennyiségét illetően egyéb adat egyelőre nem áll rendelkezésünkre, meg kell elégednünk azzal a becsléssel, amelyet az USA Védelmi Minisztériuma ad közleményében, vagyis néhányszor 10-9 részarányról beszélhetünk.

Milyen kockázatot jelenthet a lövedékek plutónium és egyéb szennyező tartalma?
A fent megadott szennyező tartalom belégzés esetére (inhaláció) is elhanyagolható mértékű, mintegy 0,7% inhalációs dózis növekedést okozhat a szennyezők nélküli, tisztán természetes uránból előállított szegényített uránhoz képest. Ez a többlet dózis továbbra sem indokolhatja azokat a megbetegedéseket, amelyeket az utóbbi időszakban összefüggésbe hoztak a szegényített urán katonai alkalmazásával. Továbbra is fenn kell tartani azt a véleményt (ld. a korábbi tanulmányt), mely szerint a szegényített urán esetén főként a nehézfém kémiai mérgező hatásával kell számolni, nem pedig annak sugárzásával.

Véleményünk szerint azonban két alapvető probléma mutatkozik: 

• A plutónium összegyűlhet szemcsékbe is és nem lehet pontosan megmondani, hogy egy-egy lövedék esetében nincs-e jelentős eltérés a plutóniumtartalomban. 

• Etikailag vitatható, hogy miért kellett olyan szegényített uránt is felhasználni ezen lövedékek gyártásához, amely reprocesszált urán újbóli dúsításából származik, amikor az USA-ban igen nagy, szennyezők nélküli szegényített urán készletek is rendelkezésre állnak.
  
  Pontos, tudományos szempontból is megalapozott értékelést csak akkor várhatunk, ha elkészülnek a végleges laboratóriumi elemzések. Ezalatt az idő alatt is fontos lenne, hogy a vizsgálatok ne csak a szegényített urán hatásainak elemzésére irányuljanak, ugyanis könnyen előfordulhat, hogy más okok állnak a megbetegedések hátterében. A vizsgálatok rossz irányba terelése pedig maga is közvetlen áldozatokat követelhet. Napjaink egyik legsürgetőbb feladata tehát az lenne, hogy az orvosok minél hamarabb találják meg a diagnózist és derüljön ki, van-e Balkán-szindróma és ha igen, okozhatta-e azt a szegényített urán tartalmú lövedékek alkalmazása. A sajtó ebben az időszakban azzal tudná előrelendíteni a folyamatokat, ha a lehetséges okokat kutatva nem csak a szegényített uránra fókuszálna, hanem megpróbálná a legalaposabban körbejárni a problematikát.
  
  A tanulmányt készítette:
  Dr. Aszódi Attila
  egyetemi docens
  BME Nukleáris Technikai Intézet
  Oktatóreaktor Nagylaboratórium vezetője

Még Kínát nevezik barbárnak , ezek az állatok a plutónium gyártás megmaradt anyagát , mely nagyon sugárzó szórták a térségre , had mutálódjon a térség lakossága , mi meg nyomon tudjuk követni a következményeket.

A Balkán szindróma

A "Balkán szindróma" név alatt az utóbbi napokban sokat foglalkozik a magyar sajtó a Boszniában szolgált SFOR katonák megbetegedéseivel. A nyilatkozatok, cikkek és riportok "csökkentett urántartalmú bombákról", "gyengített urántartalmú lövedékekről", "legyengített uránról" és hasonló, magyarul nehezen értelmezhető dolgokról szólnak. 

Rengeteg a rejtett veszély a Balkánon

Jelen levelemmel szeretném a sajtó munkatársainak helyzetét megkönnyíteni: a rossz értelmezés ugyanis abból adódik, hogy az angol "depleted uranium" kifejezést nem a fentiek szerint kell magyarra fordítani. A helyes fordítás: szegényített urán, a lövedékekkel, bombákkal összefüggésben pedig magyarul a szegényített urán tartalmú lövedék kifejezést kell használni. Ahogy a mellékelt cikk is rámutat, a természetes urán ipari felhasználásából - az atomerőművek üzemanyagául szolgáló urán dúsításából - visszamaradt, a természetesnél kisebb aktivitású (!) uránt a hadsereg amiatt kezdte el alkalmazni, mert a természetes anyagok közül az egyik legnagyobb sűrűségű fémről van szó. Ezt lövedékekben alkalmazva sokkal nagyobb becsapódási energiát, így nagyobb áthatoló képességet kapnak.

Fontos tudni a szegényített uránról, hogy csak igen enyhén radioaktív. Habár a NATO vizsgálatának eredményei még nem állnak rendelkezésre, jómagam személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy - amennyiben a katonák megbetegedésével összefüggésbe hozható lesz a szegényített urán tartalmú lövedékek boszniai alkalmazása - nem annak radioaktivitása, hanem az urán mint nehézfém mérgező hatása fogja a fő szerepet játszani. Az urán ugyanis az ólomhoz és egyéb nehézfémekhez hasonlóan kémiailag mérgező, gőzeinek belégzése például rákot okozhat.

Dr. Aszódi Attila
egyetemi docens
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudomány Egyetem Nukleáris Technikai Intézet

Egy portugál KFOR katona a radioaktivitás szintjét méri a Koszovó nyugati részén fekvő Klinában.

A szegényített urán katonai alkalmazásai

Mint ismert, a természetben található uránium izotóp összetétele olyan, hogy benne mintegy 0,72% az elsődlegesen értékes, energiatermelő reaktorokban felhasználható 235-ös izotóp hányada. A dúsításkor ezt az izotóparányt az atomenergetikában általában szükséges mintegy 2-4%-ra, hadi alkalmazásoknál akár 20-90%-ig is növelik. A folyamat során képződött maradék a zömmel már csak 238-as izotópot tartalmazó, úgynevezett szegényített urán (v.ö. angol - depleted uranium, francia - uranium appauvri, orosz - obednyennüj uran). A magyar sajtó egy része hibásan lebomlott vagy kimerült uránnak nevezi.

Bár a gyorsneutronos szaporító reaktorok tenyészköpenye is szegényített urán, és valamennyi bizonyos bombafajták készítésekor is használatos, mindez nagyon kevés a felhalmozódott mennyiséghez képest. A korábban hulladékba kerülő anyagot mintegy 20 éve fedezte fel a haditechnika elsősorban kedvező mechanikai, hőtechnikai, sugárárnyékoló tulajdonságai és relatív olcsósága miatt.

Kevin Rudland is az áldozatok között van

Miért jobb az uránt magába foglaló páncéltörő lövedék áthatoló képessége? A nagy sűrűség igen fontos. Míg a közismerten "nehéz" ólomé csak 11,3 kg/dm3, az uráné 19,1. Az eltalált páncélt valójában nem igazán a mechanikai ütés töri át. A becsapódás során lefékezett lövedék mozgási energiája pillanatokon belül hővé alakul, amitől a lövedék anyaga folyékonnyá válik, illetve a páncél az adott környezetben átolvad. Annál nagyobb a hőhatás, minél nagyobb a mozgási energia, ez pedig a tömeggel, adott méret esetén a sűrűséggel egyenesen arányos.

120 mm körüli űrméretű, urántartalmú páncéltörő lövedéket használnak harckocsik lövegei (pl. az Abrams M1 tank), 30 mm-est a harckocsi elhárító repülőgépek gépágyúi (pl. az A-10 "Varacskos disznó") is. A szegényített urán a tankokon mint homlokpáncélzat egyik alkotója, egyes források szerint a hason mint sugárvédő árnyékolás is elterjedt.

A lövedékek jórésze A-10-esekről származik

Uránmagos lövedékeket élesben, tömegesen elsőként az Öböl háborúban használtak. Bebizonyosodott, hogy nagyon hatékonyak, sokak szerint nem az intelligens bombák, lopakodó repülők, cirkálórakéták, hanem a szegényített urán alkalmazása hozta a legnagyobb sikert. Átütik a kompozit acél+kevlar páncélt és az urán tartalmú páncélt is, míg a szokványos páncéltörő lövedéknek általában útját állja az urán tartalmú páncél. A találatot kapott páncélos belsejében illetve körülötte a megolvadt urán kisszemcséjű porként szilárdul meg, szóródik szét. Erősen toxikus nehézfém, tartósabb belégzése komoly károsodást okoz. Mivel a kilőtt harckocsi személyzete gyakorlatilag menthetetlen, ez már nem őket érinti, hanem a későbbi kárfelmérőket, karbantartókat.

A dúsítási folyamatból kikerült 238-as urán nem túl nagy mértékben, de maga is radioaktív, elsősorban alfa és nagyon kis részben gamma sugárzó. Az alfa sugárzást igen vékony árnyékoló réteg (a szendvics páncél acélja) felfogja, mégis főként a lövedékekben lévő urán miatt a harckocsiban ülők valamekkora többlet sugárterhelésnek vannak kitéve.

Cserháti András tollából, Magyar Nukleáris Társaság

Új lézerfegyver

Biztos láttál már ilyet: az űrhajóból kilövellő színes energiacsíkok lassan felemésztik az ellenséges jármű pajzsát, majd darabokra szaggatják a gonosz megszállók hatalmas hajóját.

A scifi után a valóság persze sokkal másabb. A Földön a katonai lézerek fejlesztését és használatát nagyban befolyásolja az atmoszféra, ami szétszórja, elnyeli és csökkenti a fény a erejét.

A lézerfegyver egyik egysége

Az újonnan kifejlesztett Szabad Elektron Lézerek (Free Electron Laser -FEL) talán túljutnak ezeken a problémákon. A FEL lézereket felkészítették arra, hogy szabadon lehessen változtatni a hullámhosszát, akár működés közben is.

A FEL-hez hasonló lézerek kifejlesztését az indokolja, hogy egyes országok, mit sem törődve a nemzetközi megegyezésekkel, folyamatosan fejlesztik taktikai rakétafegyvereiket, és ezek ellen csak egy pontos lézerágyús védőháló nyújthat segítséget.

A probléma a lézerekkel eddig az volt, hogy erejük, a légkörben található pára és por hatására nagyon hamar szertefoszlott.

A FEL viszont képes ezt a problémát kivédeni. Méghozzá olyan jól, hogy az amerikai kongresszus máris megszavazott 15 millió dollárt a Thomas Jefferson National Accelerator Facility-nek (JLab), hogy készítsék el az eddigi legerősebb FEL lézert. Azért őket választották, mert már most is a JLab készítette el, igaz saját céljaira, a legerősebb FEL-t.

Az új terv a már meglévő lézert akarja feltunningolni 1.72-ről 20 kilowattra. Ilyen energiával a FEL lézernek elég ereje lesz, hogy tönkretegye egy rakéta elektronikáját, esetleg átégesse az üzemanyag tartályát. A cél az, hogy elkészítsenek egy olyan berendezést, ami képes tönkretenni, esetleg megsemmisíteni egy repülőgépet üldöző rakétát.

A FEL lézert persze nem csak a katonai iparban lehet alkalmazni. Jelenleg is folynak kutatások a magánszférában a lézer használatának érdekében. Az egyik legérdekesebb terület ahol már kipróbálták, az elektronikai eszközök lakkozása és festése.

Mikor a FEL lézer hozzáér, mondjuk a fém tárgyakhoz, akkor azok felszíne puhábbá válik, így jobban rátapad a festék, kevesebbet kell belőle felhasználni, mint a lézer használata nélkül.

Kudarcot vallhat a lézeres rakétavédelem?

[NewScientist] Ahogy az a közelmúltban nyilvánosságra került, az amerikai hadsereg légijárművekre szerelhető, elsősorban rakétaelhárításra alkalmas lézerfegyverek fejlesztésébe kezdett. Egy izraeli akadémikus véleménye szerint azonban az amerikai kormány 1,1 milliárd dolláros költségvetésű fejlesztési projektje könnyen kudarcot vallhat.

Nathan Kopeika, a Ben-Gurion Egyetem egyik professzora ugyanis a múlt héten egy Floridában megrendezett konferencián a hallgatóság előtt kifejtette azon véleményét, miszerint az Airborne Laser (ABL) projekten dolgozó mérnökök minden valószínűség szerint megfeledkeztek a légkörben megtalálható, aeroszolnak is nevezett parányi porrészecskék hatásairól. A professzor szerint ezek a légköri részecskék annyira szétszórják és ezáltal gyengítik a lézerfény sugarát, hogy így lényegében képtelenség lesz majd rakétákat lézerrel megsemmisíteni.

Az 1996-ban az Amerikai Légierő által elindított ABL projekt leglényegesebb célkitűzése az, hogy olyan Boeing 747 Jumbo Jeteket hozzanak létre, melyek a rájuk telepített lézerfegyverekkel képesek lesznek az ellenséges rakéták levegőbeli megsemmisítésére. Az ehhez szükséges rendkívül erős lézersugár egy pillanat alatt képes megsemmisíteni a levegőben a célpontja felé repülő rakétát, mely így nem okozna semmilyen kárt sem. Szakértők szerint amennyiben Kopeika professzornak igaza van az atmoszférában található apró részecskéket illetően, akkor az egész lézerfegyver projekt kudarcot vallhat. 

A terv

"A légkörben két, a lézerfényre negatív hatást gyakorló tényező van jelen. Az egyik az optikai turbulencia jelensége, a másik pedig az aeroszol fénytörés jelensége." - fejtette ki véleményét Kopeika, aki elmondta, hogy a projekt szempontjából az utóbbi jelenség hátrányosabb. Kopeika kutatásai szerint, míg az optikai turbulencia miatt 100 kilométeres távolságon csak 1 méteres sugárban szóródik szét a lézerfény, addig az aeroszol fénytörés miatt ugyanekkora távolságon belül már akár 1 kilométeres sugárban is szétszóródhatnak a lézersugarak, ez pedig használhatatlanná teszi az ilyen lézeres katonai berendezéseket. 

Már folyik az átépítés

Richard Garcia, az ABL projekt vezetője a napokban tett nyilatkozataiban elmondta, hogy őt nem ejtik kétségbe az izraeli professzor tézisei, mert elmondása szerint az új katonai lézerek olyan erősek lesznek, hogy még nagyon szennyezett és poros levegőben is hatásosak maradnak majd. Erre csak annyit lehet mondani, hogy idővel majd kiderül, kinek is van igaza az ügyben.

Gyorsabban a fénynél

A tudósok előállítottak egy fénysugarat, ami előbb lép ki a gázködből mielőtt még belépett volna abba. A zavarbaejtő kisérletet a princetoni NEC kutatóintézetben hajtották végre.

A felhasznált anyagok egy bonyolult lézer, egy hideg céziumatomokat tartalmazó kamra és egy szuperpontos stopperóra. A végeredmény, hogy a lézersugár a fénysebesség 300-szorosával haladt.
Einstein elmélete szerint semmilyen fizikai anyag nem képes a fénynél gyorsabban menni, mivel ez - más dolgok mellett - azt is jelenti, hogy visszafelé haladnánk az időben. De a NEC tudósai szerint munkájuk összhangban van Einstein elméletével.

A hitelességéről híres Nature tudományos magazinban megjelent irásában Dr. Lijun Wang és kollégái elmondják, hogy fénysugaruk az atomcsapdában olyan gyosan haladt át, hogy a sugár eleje előbb jött ki, mint bement volna. Ugyan ez meglepően hangozhat, de nem kell aggódni, számos fizikus is kényelmetlenül érzi magát, annak ellenére, hogy ez együttjár a fény hullámtermészetével.

Habár Dr. Wang és csapatának munkája jelentős, ez nem az első alkalom, hogy hasonló "trükköt" hajtanának végre - de valószínűleg eddig ez a legdrámaibb demonstráció. Idén korábban már egy fizikuscsapat kisérletezett egy a fénynél 7%-al gyorsabb mikrohullámmal. Tavaly pedig a fényt a sétáló embernél lassabb sebességre lassították le.

A hatás eléréséhez Dr. Wang kollégái lézersugarat lőttek át egy céziumatomcsapdán. A lézer frekvenciáját az atomok energiaszintjével összhangba hozva a tudósok képesek voltak létrehozni a "szabálytalan törésmutatónak" (anomalous refractive index) nevezett hatást. Ezáltal a fényimpulzus "csoportsebességét" képesek voltak a fénynél gyorsabbra, 300 millió méter/másodpercre felgyorsítani.

A fénysugár csoportsebessége a fényimpulzuson belüli frekvenciáktól és a környező közeg természetétől függ, és lehet más is, mint magának az impulzusnak a sebessége.
Érdekesség, hogy habár a csoportsebesség gyosabb lehet a fénynél, de nem lehetséges ezt a fénynél gyorsabb információhordozásra felhasználni. A nagy csoportsebesség ellenére az impulzus eleje 62 milliárdod másodperccel előbb lépett ki a kamrából, mint oda belépett. Dr. Wang véleménye szerint ez a meghökkentő eredmény nem áll ellentétben Einstein vagy az ok-okozati összefüggés elméletével, mely szerint minden hatást egy időben azt megelőző dolog okoz.

Magánvéleményként számos fizikus elmondta, hogy a Dr. Wangéhoz hasonló kisérletek eddig sziklaszilárdnak hitt elméletek újragondolására kényszerítik őket. A Cologne Egyetem munkatársa, Dr. Guenter Nimtz szerint, akinek hasonló tapasztalatai vannak, a NEC munkája nagyon izgalmas. A BBC News-nak tett nyilatkozata szerint "A hatás nem használható fel arra, hogy visszautazzunk az időben, csak némileg lecsökkenti az hatás és következmény eltelése közötti időt."

Lefékezni a fényt

Az iskolapadban ülve megtanulhattuk hogy a fény a halad a világon a legnagyobb sebességgel, a szabad űrben 297000 kilométert tesz meg másodpercenként.

A Napból érkező fény körülbelül 8 perc alatt, a Holdról alig több mint egy másodperc alatt ér el minket, míg a legközelebbi galaxis 2 millió fényévre van. De most egy dán fizikus és csapata megtalálta a módját a fény másfél km/órás sebesség alá lassításának, ami a lassú sétánál is kevesebb. A kutatókat Dr. Lene Hau, a Rowland tudományos intézet és a Harvard Egyetem munkatársa irányította; munkájának eredményeként tavaly 60 km/óra sebesség alá sikerült csökkenteni a fény sebességét.

Egy a témával foglalkozó az Egyesült Államokban tartott konferencián elmondta, hogy a fény bekapcsolása után kimenet egy kávéért, majd visszatérve megfigyelheti ahogy a fény kilép berendezésének ellentétes oldalán. "Akár meg is érinthetjük" - tette hozzá. A fény sebességének 600 milliomod részére csökkentésének Dr. Hau és csapata által alkalmazott módja a "Bose-Einstein kondenzátumnak (BEC)" nevezett atomcsoport használata. Ezek az atomok épphogy az abszolút nulla fok fölé (a legkisebb elérhető hőmérséklet, ahol minden mozgás megszűnik) vannak hűtve. A Bose-Einstein kondenzátumban nagyon nehezen mozognak az atomok, és így a fény is igen nehezen tud áthatolni rajta.

A kondenzátum

A fizikusok előtt már régóta ismert tény, hogy a fény sebessége lecsökken bármely átlátszó közegen - mint a víz vagy az üveg - való áthaladáskor. A kutatók a kísérlet alkalmával koordinált lézersugarakat lőttek a BEC-en keresztül - az atomi kondenzátum az üvegnél 100 trilliószor nagyobb mértékben nehezíti meg a fénysugár áthaladását. A fény lelassításának számos gyakorlati haszna van, például a kommunikációban, a jelfeldolgozásban, a televízió képernyőjén vagy akár az éjjellátó készülékekben.

Amerika reakciója: Kína nem fog megelőzni minket

Az ijesztő költségek és kockázatok tudatában miért akar emberi lényeket küldeni a világűrbe egy olyan nemzet, aminek elsősorban gazdasági és társadalmi problémákkal kellene megküzdenie? Miért nem elégednek meg a robot szondákkal és műholdakkal? A válasz egyszerű, mégis bonyolult.

"Robotoknak nem rendeznek parádét" - mondta Joan Johnson-Freese, a newporti Haditengerészeti Katonai Főiskola professzora, akinek számos könyve jelent meg az űrstratégiáról. Több szakértővel együtt úgy vélik, Kína nagyjából ugyanazon okból indított embert a világűrbe, amiért évtizedekkel ezelőtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok is tette, nemzeti büszkeségből. 

Kína első "tajkonautája", Jang Li-vej üdvözlése Pekingben, aki szerint ez volt a legfontosabb nap az életében

"Azt hiszem, ez csupán presztízskérdés" - mondta Dean Cheng, a Project Asia kutatási elemzője. "Sok tekintetben ez egyfajta megkoronázása valaminek, mint az olimpia. Kína így elmondhatja magáról, hogy semmivel sem fejletlenebb ország, mint például az Egyesült Államok." Ezzel a mérföldkővel Kínának megvan az az érzete, hogy a világ technológiai vezetői közé tartozik, fejezte ki egyetértését Bob Walker, egykori képviselő, aki jelentős tapasztalattal rendelkezik űrrepülési kérdésekben.

Bár lehet olyan, aki szerint a világ legnépesebb nemzete részéről, mely a szabad piaci reformokkal a kommunista gazdaság kiegyensúlyozásáért küzd nem normális dolog dollár milliárdokat költeni az úgy nevezett tajkonauták pályára állítására, azonban az elkövetkező évtizedre tervezett küldetés sorozat összességében jelentős gazdasági előnyhöz juttathatja Kínát. Először is Kína emberi űrprogramja számos technikai szakembert vonz, aki máskülönben elhagynák az országot csábítóbb, nagyobb szellemi kihívást jelentő munkákért. 

A Belső Mongoliában földetért visszatérő kapszulát Pekingbe szállították

"Az űrprogramon körülbelül 300 ezer ember dolgozik, ami hatalmas szám. Valójában szándékosan népesítették túl ezt a szektort" - mondta Johnson-Freese. Másodikként a Sencsu 5 sikere tökéletes és a lehető leglátványosabb reklám, ami demonstrálja a világ űrrepülési iparának, hogy a kínai űrkilövő iparág elég kiforrott ahhoz, hogy külső üzleteket is bonyolítson.

A kínai kereskedelmi műholdkilövő ágazat a kilencvenes évek elején még sikeres volt, ám az utóbbi években hanyatlásnak indult, aminek az egyik oka az Egyesült Államok és Kína közötti kereskedelmi korlátozásokban rejlik. A szankciókat Washington Peking bizonyos rezsimekkel való fegyverkereskedelme miatt vezette be. A kínai siker mindazonáltal ösztönző lehet az amerikai vállalkozások számára is, akiknek megkönnyebbülést jelentene, hogy Kína jóval kevesebbet számol egy kilövésért, mint Amerika vagy Európa.

A kínai vezetők melegen üdvözölték űrutazójukat

"Ha amerikai kereskedelmi műholdgyártók állnak mögötted, jobb esélyed van, hogy a korlátozások megszűnjenek" - tette hozzá Cheng. Azon túl, hogy az amerikai műholdgyártók örömmel fogadnák az alacsonyabb árakat, továbbra is kérdéses, vajon szövetségesként vagy riválisként tekint majd Kínára az Egyesült Államok. A válasz nem egyértelmű.

"Aggódnunk kellene a kínaiak emberi űrprogramja miatt? Nem igazán. Senki sem kezd katonai vitába egy ember miatt az űrben, ami viszont nem mondható el a kínai űrprogram egészéről, aminek egyértelmű katonai szövődményei vannak" - mondta Cheng.

"A világűr rendkívül fontos színtere a modern hadviselésnek. A veszélyt gazdaságilag és talán stratégiailag is a technika jelenti, amivel Kína elérte ezt a sikert" - mondta Walker. Akárhogy is a kínai űrprogram talán legnagyobb erénye, hogy nem hagyja az űrkutató nemzeteket, mint az Egyesült Államok vagy Oroszország babérjaikon üldögélni. "Peking szeretne embert küldeni a Holdra, talán még ebben az évtizedben" - tette hozzá Walker. "Remélhetőleg ezzel sikerül ébresztőt fújniuk." 

Az esemény az újságokban és a tévékben is nagy teret kapott

Az Egyesült Államoknak, ahol pillanatnyilag az űrsikló-utódok egészen alapszintű megvalósításával is küzdenek, nem elég megoldani a jelenleg tornyosuló technikai kihívásokat, de előrelépéseket is fel kellene mutatnia. Vannak azonban olyan elemzők is, akik szerint Amerika pozíciója egyáltalán nincs veszélyben.

"Lehet, hogy jót tett a kínaiak hangulatának a Sencsu repülése, azonban ettől még Kína nem fogja megelőzni Amerikát az űrben" - mondta Johnson-Freese, hozzá téve, hogy Kína legalább két évtizedes elmaradásban van az amerikai technikákkal szemben. "Remélem a kínai ünneplést nem fenyegető nacionalizmusként értelmezik majd az amerikaiak" - mondta. "Itt csak a második helyért folyik verseny, annyival előbbre járunk."

Dehogy nem fog lehagyni titeket , egy kamatrabszolga népet igen is le fogja hagyni Kína , főleg , hogy biorobot előállitás a cél , és az értelemnek nem sok köze lesz a fejlődésben . A világ leigázása sajnos ilyen tényezőket is előre vetítenek , és az életunt biorobotok , ha lázadnak , elsöprik a bankárkasztot .

Negyedszer is sikeres a kínai űrprogram

Kína sikeresen jutatta fel az űrbe negyedik űrhajóját, ami feltehetően az utolsó próbarepülés volt mielőtt kínai legénység állna Föld körüli pályára az újesztendőben. A szakértők szerint Kína ezzel bebocsátást nyerne a Nemzetközi Űrállomás projektjébe, valamint más kapcsolódó vállalkozásokba is. Más elemzők óvatosságra intenek az űrben kibontakozó sárkánnyal kapcsolatban.

A Shenzhou 4, az állami hírügynökségi jelentések szerint vasárnap magyar idő szerint 17 óra 40 perckor indult útnak egy Long March 2F hordozó rakétán. 1999 óta repülnek a kínai űrhajók, igaz legénység nélkül, ám egyre nagyobb tapasztalatot adva az űrhardver építésében és feljutatásában, melyek nélkülözhetetlenek az emberek életben tartásához, valamint a földi irányítás is gyakorlottá válik mire emberi űrexpedícióra kerül sor. Azt már számos hírforrás kiszivárogatta, hogy 14 űrhajós kiképzése folyik, a hírügynökség szerint most néhányuk a kilövés előtt egy rövid gyakorlásra be is ülhetett az űrhajóba. A negyedik "Isteni Jármű" új kereső és mentő felszerelésekkel lett felszerelve, valamint további biztonsági rendszerekkel is gazdagodott, melyeket már most kipróbáltak repülés közben, hogy a következő fázisra, a legénység számára már vizsgázva álljon rendelkezésre. A harmadik repüléshez hasonlóan, a kapszula üléseiben ezúttal is bábukat helyeztek el.

A Shenzhou IV-et a Jiuquan központból lőtték fel

A kínaiak a hatvanas évek elején fellőtt együléses orosz és amerikai járművekkel ellentétben már egy második generációs űrhajóval vágnak neki a világűrnek. Guoting Wu, az Űrhajózási Rendszerek Pekingi Intézetének mérnöke az októberi Űr Világkongresszuson elmondta, a Shenzhou-k újfajta a légkörbe újra belépéshez szükséges védőanyaggal lesznek bevonva. Ez az új nagy ellenállású pajzs 35% súlycsökkenést jelent az orosz űrhajókon használt anyaghoz képest.

Egyes elemzők szerint a kínai törekvések megnyithatják a kapukat más űrkutatást folytató nemzetek felé. Kína jelentős technikai fejlődést mutat az elmúlt három évben. A mai napig Japán és Európa amerikai és orosz űrhajókat vesz igénybe, és nem fejlesztette ki saját űrjárművét, annak ellenére, hogy jókora pénzeket fektettek űrrepülő tervezeteikbe, az európaiak a Hermes-be, míg a japánok a Hope-ba, összegzett Steven Pietrobon, egy független elemző.

A Shenzhou III kabinja 2002 április elsején ért földet Belső-Mongóliában

"Kíváncsi vagyok vajon Kína belevág-e az űrturizmusba. Nincs fenntartásuk a nyugati műholdak fellövésével szemben, és ha a turisták elég nagy profitot jelentenek, akkor kedvező fordulatot jelenthet az űrturizmus számunkra is. Egy versenyhelyzet kialakulása az oroszokkal a jegyárak csökkenését eredményezné" - fejtegette Pietrobon. A negyedik űrhajó sikere azt jelenti, hogy a következő már legénységgel együtt hagyja el a Földet, a számítások szerint 2003 szeptemberében, Kína októberi forradalmi ünnepe előtt.

Amerikai részről azonban továbbra is fenntartásokkal kezelik a kommunista államot és nem hajlandók betekintést nyújtani az űrprogramjukba, míg Kína következetesen eleget nem tesz a Rakétatechnológiai Ellenőrzés és az Atomsorompó-Egyezmény követelményeinek.

Középen Li Peng tapsol más pártvezetők társaságában a Shenzhou IV startja után

Larry Wortzel, a washingtoni Davis Intézet alelnöke szerint Kínát nem csupán a tudományos kihívás hajtja az emberi űrrepülés megvalósításában. "Peking űrprogramja támogatja az interkontinentális és tengeralattjáróról kilőhető ballisztikus rakéta programot, valamint más védelemmel kapcsolatos űrprogramokat is" - magyarázta. "Van bizonyos presztízs vonzata is egy ilyen programnak, ám az érdekeltség inkább katonainak, mint civilnek tekinthető."