Már csaknem kész a világtörténelem legnagyobb birodalma

"Global Empire"

Már csaknem kész a világtörténelem legnagyobb birodalma

Ezt a globális birodalmat a nemzetközi pénzhatalom tervezte meg, építette fel s már csaknem teljesen elkészült. Befejezése a tervek szerint 2015 és 2020 között várható Az Egyesült Államok pénze, gazdasága és hadserege csak eszköz a birodalomépítő globális főhatalom kezében. Ezért csak látszólag az egyedüli szuperhatalomként megmaradt Egyesült Államok terjeszkedéséről van szó. A birodalom legfőbb központja nem is az Egyesült Államokban, hanem a City of Londonban van. Az Európai Unió pedig csak egyik régiója ennek a birodalomnak. Ezért félrevezető az Európai Unióról, mint Amerika riválisáról beszélni, ami más fejlődési lehetőséget jelenthet az emberiség számára. A globalizáció irányába tartó Amerika és Európai Unió között csak fáziskülönbség van. Az Egyesült Államok sokkal inkább a globális pénzhatalom irányítása alatt áll, mint Európa. Az öreg földrésznek előbb létre kellett hoznia egységes pénzügyi, gazdasági és politikai struktúráit ahhoz, hogy a globális pénzhatalom Amerikához hasonlóan kiterjeszthesse rá hegemóniáját.

2004 végén jelent meg John Perkins: "Confessions of an Economic Hit Man" (Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai; Berrett-Koehler Publishers, San Fransisco CA 2004.), című könyve, amely a világbirodalom építés módszereiről szól. John Perkins 10 éven keresztül maga is részt vett a birodalom-építésben gazdasági frontemberként. Jelzett könyve személyes beszámoló azokról az eseményekről, amelyek arra kényszerítették, hogy válasszon lelkiismerete, az önmagával való béke, valamint az úgynevezett nagyvilági élet között, ahol kiélvezheti a hatalmat, a luxust és a szép nőket. A könyv nemcsak igazságával hat, de izgalmas és egyben lebilincselő olvasmány.

A szerző pontosan ábrázol egy olyan foglalkozást, amelynek a létezéséről csak kevesen tudnak. Közgazdasági szakemberekről van szó, akiknek egyedüli feladata az, hogy rávegyék a fejlődő országokat olyan hatalmas összegű kölcsönök felvételére, amelyek aztán lehetővé teszik számukra, hogy nagy amerikai cégeket fogadjanak fel szükségtelen és megalomániás projektek megvalósítására. Így a hatalmas kölcsönök visszakerülnek az Egyesült Államokba. A természetes következmény az, hogy ezek az államok nem képesek ezeket a hatalmas kölcsönöket és kamataikat visszafizetni. Ekkor az amerikai kormányzat - a befektető bankárok és a tulajdonukban lévő világcégek érdekérvényesítőjeként - bekapcsolódik és diktálja a feltételeket. A cél az adott ország értékelőállító reálgazdaságának az ellenőrzés alá vétele.

A továbbiakban rövidítve ismertetjük azt a beszélgetést, amelyet Amy Goodman folytatott John Perkins-szel 2004. december 31-én a "Democracy Now" című programban. Ez a New York City-ben működő Pacifica Rádióállomás legnépszerűbb és legbefolyásosabb műsora. Amy Goodman pedig több díjat is mondhat magának, mint a "Democracy Now" egyik megalkotója és vezető szerkesztője.

Rövid bemutatás után Goodman azt tudakolta, hogy miként szervezte be John Perkinst a National Security Agency - majd pedig a Chas T. Mainkonzultációs cég? Perkins elmondja, hogy 1968-ban gazdasági- és pénzügyi ismereteket tanult, amikor megkereste a National Security Agency (Nemzetbiztonsági Hivatal), amely sokkal fontosabb és nagyobb titkosszolgálati intézmény, mint a CIA. Számos kötelező vizsgálaton ment keresztül - így tesztelték a személyiségét, és hazugvizsgáló gépre is ráfektették. A tesztelés eredményeként rájöttek, hogy kiválóan alkalmas lenne úgynevezett "economic hit man"-nek, azaz gazdasági frontembernek. Egyidejűleg fölfedezték emberi gyengéit is. Ezek a nyugati kultúrában tipikusnak mondható kötődés a pénzhez, a hatalomhoz és a szexuális örömökhöz. Arra bátorították, hogy lépjen be a Békehadtestbe. Equadorban három évet töltött el a Békehadtest önkénteseként azok között a bennszülöttek között, akik ma háborúban állnak az olajvállalatokkal. Még Equadorban tartózkodott, amikor a bostoni konzultációs cég alelnöke, aki szorosan együttműködött a Nemzetbiztonsági Hivatallal és a többi hírszerző szolgálattal Equadorba érkezett és folytatták az ő beszervezését.

Távozva a Békehadtestől, a bostoni székhelyű Charles T. Main nevű céghez került. Itt egy rendkívül figyelemre méltó és tehetséges asszony, Claudine, irányításával intenzív kiképzésen ment keresztül. Claudine rendkívül intelligens, éleseszű, vonzó személyiség volt és értett ahhoz, hogy hogyan kösse magához Perkinst. Ebben segítségére volt mindaz az ismeret, amit a sorozatos tesztelések során róla szereztek. Claudine feladata az volt, hogy Perkinsből "economic hit man" legyen. Egyidejűleg arra is figyelmeztette, hogy ez egy nagyon mocskos üzlet és teljes elkötelezettséget igényel.

Amy Goodman ez után arra kérte Perkinst, hogy határozza meg pontosabban, mit is jelent, ha valaki "economic hit man". Perkins elmondotta, hogy az elmúlt 30-40 évben a gazdasági frontemberek hozták létre a világtörténelem legnagyobb globális birodalmát. Mindezt oly módon tették, hogy kerestek egy harmadik világbeli országot, amelynek az erőforrásaira igényt formáltak. Ez lehetett a kőolaj, vagy akár a Panama-csatorna. Ezt a kiválasztott országot felkeresték és elintézték, hogy az adott ország hatalmas kölcsönt vegyen fel a nemzetközi pénzügyi közösségtől. Rendszerint a világbank irányította ezt a folyamatot. Perkins példaként elmondotta, hogy ha adtak mondjuk egymilliárd dollár kölcsönt, akkor a kölcsönzés egyik feltétele az volt, hogy a kölcsönzött összeg túlnyomó része - durván 90%-ka - kerüljön vissza az Egyesült Államokba, konkrétan annak valamelyik nagy vállalatához. Ilyenek például a Bechtel vagy a Halliburton. Ezek a nagy korporációk hatalmas erőműveket, autópályákat, kikötőket, ipari parkokat - vagyis olyan nagyméretű infrastrukturális projekteket építettek, amelyek ezen országok legvagyonosabb csoportjainak a gazdagodását szolgálták. A szegények és a középosztálybeliek, nem profitáltak ezekből a kölcsönökből. Számukra ezek az építkezések nem hoztak hasznot. Ténylegesen a szociális ellátást kellett szigorúan korlátozni azért, hogy fizetni lehessen e hatalmas projetekre felvett kölcsönök adósság-szolgálati terheit.

Rendszerint az történt, hogy ezek a szegény országok, amelyekre rásózták ezeket a nagy adósságokat, nem tudták a hiteleket visszafizetni. Így például Equador külső adóssága elérte költségvetésének a felét. Amikor előállt a fizetésképtelenség, akkor a frontemberek visszamentek és közölték: miután az adósságukat nem tudják visszafizetni, ezért adják el az amerikai olajvállalatoknak rendkívül olcsó áron a náluk található kőolajat. Erre megint Equador a jó példa. Ez a tevékenység röviddel a II. Világháború után beindult és máig is tart. Ma már olyan méreteket öltött, hogy az amerikaiak ellenőrzik a világ erőforrásainak a többségét.

Amy Goodman ezután a Panamában-történtek részletei után tudakozódott. Panama Omar Torrijos elnök idején kulcsfontosságú ország volt - válaszoltaJohn Perkins. Torrijos, az Amerika által támogatott oligarcha diktátorok fél évszázada után vette át országa irányítását. Nagyon népszerű ember volt, nemcsak hazájában - de világszerte. Még a Nobel békedíjra is előterjesztették, amit ha nem gyilkolják meg, meg is kaphatott volna. Valóban a hátrányos helyzetűeket védelmezte. Ebben az időben Carter volt az elnök és folyamatban volt egy új csatorna-szerződés megkötése. A gazdasági frontemberek feladata volt, hogy miként nyerjék meg Panamát saját céljaiknak, tekintet nélkül arra, hogy mi történik a Csatorna-szerződéssel. Perkins maga tárgyalt1972-ben Torrijos-szal. Minden már eddig alkalmazott módszerét igénybe vette, hogy teljesítse megbízói kívánságát. Egyik tárgyalásuk alkalmával azonban Torrijos a következőt mondta neki:

"Nézd én ismerem azt a játékot, amit ti játszotok. Tudom, hogy mit próbáltok itt elérni. Célod az, hogy nyakunkba varrj egy óriási adósságot, és így teljesen függővé tegyetek minket. Ezért megpróbálsz korrumpálni engem. Mivel ismerem ezt a játékot, nem vagyok hajlandó részt venni benne. Személy szerint nem óhajtok meggazdagodni belőle. Szegény népemet akarom segíteni. Azt akarom, hogy megépítsétek azokat a projekteket, amelyeket más országokban is építettek, de az a kívánságom, hogy ezt a mi szegény embereink számára építsétek, ne a gazdagok számára. És ha ezt teszitek, akkor sok munka vár rád és vállalatodra ebben az országban. Jó munka, amely segíteni fog az embereken."

Perkins-ből vegyes érzelmeket váltott ki Torrijos - egyrészt mint "economic hit man" az volt a feladata, hogy lépre csalja, ellenőrzése alá vegye, másrészt mint egy vállalatnak a partnere és fő közgazdásza - érdekelt volt abban is, hogy a vállalat számára megbízásokat szerezzen. Ebben az esetben azonban világossá vált, hogy a szokásos frontemberi módszerekkel nem tud egyezségre jutni Torrijos-szal. Éppen ezért ö engedett és vállalta a panamai elnök feltételeit. Aggodalmat okozott neki, hogy tudta - ez a rendszer arra feltételezésre épül, hogy a vezetők - mint például Torrijos korrumpálhatók. Ha azonban valaki ellenáll, mint Torrijos, az nemcsak egyetlen országban okoz problémát, de az egész rendszert veszélyezteti. Rossz példát nyújt a világ többi része számára.

Ugyanebben az időben volt egy másik latin-amerikai vezető: Jaime Roldos, equadori elnök, aki ugyancsak ellenállt. Mindketten elutasították az amerikai olajvállalatok kívánságait. Perkins tudta, hogy ez nem maradhat következmények nélkül. Valóban - mindkettőjüket meggyilkolták a "jackal"-ok (sakálok), ahogyan a CIA által alkalmazott bérgyilkosokat nevezik.

Amy Goodman Guatemala-t is megemlíti, ahol 1954-ben megbuktatták Arbens demokratikusan megválasztott elnököt - a United Fruit Company és a CIA által támogatott puccsisták. A United Fruit később United Brands néven a Zapata Oil-ba olvadt be, amely viszont George Bush tulajdona. A Panamával kapcsolatos konfliktus mögött az is állt, hogy Torrijos tárgyalt a japánokkal egy új Panama-csatorna építéséről - mégpedig úgy, hogy a japánok biztosították volna a finanszírozást, de magát a kivitelezést a Bechtel végezte volna. A japánok azonban az építést is maguk kívánták végrehajtani. Így a Bechtel kimaradt volna az akkor a világban folyó legnagyobb építési vállalkozásból. Ekkoriban a Bechtel elnöke George Schultz volt, a Nixon-kormányzat pénzügyminisztere. A Bechtel cég tele volt Nixon, Ford és Bush elnökök cimboráival. Közismert, hogy a Bechtel család áll a Republikánus Párt mögött.

Perkins elmondotta, hogy George Schultz, a Bechtel elnöke és Casper Weinberger, a cég vezető jogtanácsosa ellenezték Torrijos tervét. Nem akarták, hogy az Egyesült Államok átadja a Panama-csatornát Panamának, de még inkább ellenezték, hogy a panamai elnök tárgyal a japánokkal egy új zsilipek nélküli csatorna megépítéséről. A Bechtel mindezt nem tűrhette. Amikor Carter elnök tárgyalásokba kezdett egy új csatorna-szerződésről, akkor az hátrányosan hatott ki újraválasztására, ugyanúgy, ahogyan az iráni túszdráma. Amikor Reagen lett az elnök, George Schultz - a Bechtel elnöki székét felcserélte a külügyminiszterével, Weinberger pedig a védelmi miniszter lett. Ekkor közölték Torrijos-szal, hogy kérik vissza a csatornát, a katonai támaszpontokat és, hogy szakítsa meg a tárgyalásokat a japánokkal. Torrijos erre nemet mondott, közölve, hogy egy szuverén ország elnöke, nem ellensége az Egyesült Államoknak, nem szocialista és nem kommunista. Egyszerűen saját népének a jogait és érdekeit képviseli. Szuverén országként joga van bárkivel tárgyalni egy jobb csatorna megépítéséről.

Ennek lett a következménye, hogy néhány hónapon belül gépe egy hegynek ütközött, felrobbant és lezuhant. Kemény bizonyítékot találtak arra, hogy egy magnetofonba rejtett robbanóanyaggal hajtották végre a merényletet. Néhány hónappal korábban hasonló történt Jamie Roldos-szal is, Equador elnökével, aki az olajvállalatokkal szállt szembe.

Amy Goodman ezután azt tudakolta, hogy mi okozta a konfliktust az equadori elnök és az amerikai olajvállalatok között. Perkins szerint Roldos azzal nyerte meg a választást, hogy ha Equador-nak van kőolaja, akkor annak hasznából az equadoriaknak is részesülniük kell. Elnökként olyan törvényt hozott, hogy az equadori olajból befolyó jövedelem nagyobb részének a lakossághoz kell kerülnie. Az olajvállalatok a nekik juttatott ésszerű jövedelemmel nem voltak elégedettek és tartottak attól, hogy ez precedens lehet a világ többi országa számára is. Ily módon Roldos és Torrijos egymást segítve ellenálltak. Végzetük is hasonlóan teljesedett be.

John Perkins ezután kitért arra, hogy egyre inkább furdalta a lelkiismeret és fokozatosan szembe került önmagával - mindazzal a hagyománnyal, amellyel a családjában megismerkedett, és amit a magáénak vallott. Ugyanakkor csábítóan hatott a nagy jövedelem, befolyás és az, hogy elhalmozták dicsérettel olyan személyek például, mint Robert MacNamara, a Világbank elnöke. A Charles T. Main egy nagyon nyugodt vállalat volt 2000 magasan képzett alkalmazottal. A munkatársak 5%-ka volt a tulajdonos, ezért nyilvántartásukat nem kellett bemutatni a SEC-nek (Securities and Exhange Commission - Értékpapírfelügyelet). Csendben szolgálta a vállalat a birodalmi érdekeket. Az 1980-as években eladták a vállalatot egy nagyobb építési cégnek, így ma már nem létezik. A Main munkatársainak szigorúan meg volt tiltva, hogy nyilatkozzanak a sajtónak. Perkins azonban megszegte ezt a szabályt. Írt egy vélemény-vezércikket a Panama-csatornáról a Boston Globe-ba, amiért aztán keményen megbüntették a vállalatnál.

Amy Goodman Robert MacNamara-ról kívánt többet megtudni. Perkins azt emelte ki válaszában, hogy olyan világbirodalomról van szó, amelyet csupán néhány ember ellenőriz. Őket hívja corporatocracy-nak, vagyis korporációs arisztokráciának. Ők a nagy világcégek, a nagy bankok és pénzintézetek, valamint a kormányok irányítói és rendszerint személyükben megegyeznek. MacNamara azért jó példa erre, mert először a Ford Művek elnöke volt, aztán Kennedy és Johnson elnökök alatt védelmi miniszter, majd pedig a Világbank elnöke lett. Mind a három állásában az amerikai üzletvilág vezetőinek, a corporatocracy-nak az érdekeit kellett érvényesítenie. Ennek lényege javakat Amerikába hozni és kizsákmányolni a világot. Akkoriban demokrata kormányzatok voltak - Kennedy-é és Johnsoné.

Ma Dick Chenney tölt be hasonló szerepet. George Schultz is ide sorolható az idősebb Bush elnök idején. De ifjabb Bush elnöksége alatt megemlíthetjük Condoleezza Rice-ot is. Valójában két párti ügyről van szó. Ez keresztül lép a pártvonalakon és MacNamara nagyon jó példa erre. Ő volt az egyik legfontosabb személyiség, aki az új gazdasági rendet kialakította. Ő ezt agresszív menedzsmentnek nevezte. Ez azt jelentette, hogy világszerte jelen kell lenni, és Amerikába kell hozni mindazt, amivel ma az amerikaiak rendelkeznek. A világ létező száz legnagyobb gazdaságából 52 korporáció. Közülük 47 amerikai. Az Egyesült Államokban él a Föld népességének 5%-ka, ugyanakkor ő fogyasztja el a világ erőforrásainak több mint a 25%-kát. Az amerikaiak 1%-ka több vagyonnal rendelkezik, mint a többi 90%. Ez az 1% a korporációs arisztokrácia, amely magához vonja mindezt az erőforrást és az amerikaiak többsége eltartja az adójával, a fogyasztásával és a hallgatásával. Mindezzel támogatja ezt a rendszert. Perkins is ezt tette, mint economic hit man. Kiszolgálta ezt a rendszert. Sőt mi több, segítette terjeszkedni.

Amy Goodman ezután azt tudakolta, hogy hogyan működött együtt Perkins a nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Perkins elmondotta, hogy 1970-ben és 1971-ben volt Indonéziában, vagyis abban az időben, amikor még tartott a vietnami háború. A felső vezetők azonban már tudták, hogy Amerika el fogja veszíteni ezt. Ezért számításba vették a dominó-hatást, amely szerint, ha Indonézia elvész, akkor Dél-Kelet-Ázsia többi része is kikerül a globális főhatalom ellenőrzése alól. Úgy gondolták, hogy Indonéziában lehet megállítani a folyamatot. A korporációs hatalom nem akart kommunista rendszert ott. Ugyanakkor az is kiderült, hogy Indonéziában sok kőolaj található, amire igényt tartottak. Arra is figyelemmel kellett lenni, hogy ez a világ legnagyobb lélekszámú mohamedán országa. Ezért ha Indonéziát sikerül kézben tartani, akkor azzal sokat lehet elérni. Ezért küldték John Perkinst ebbe az országba - ezúttal is azzal a feladattal, hogy tukmáljon rá Indonéziára hatalmas kölcsönöket. Perkins azt ajánlotta, hogy építsenek egy vagy több nagyméretű elektromos rendszert, amely kellően fogja szolgálni Indonézia gazdag embereinek az érdekeit. E célból erősen felnagyított előrejelzéseket készítettek. Ezek a nagyszabású tervek valóban fejlesztették Indonézia országrészeinek iparát, de nem szolgálták a lakosság érdekeit. A következmény a hatalmas eladósodás volt, amelyből Indonézia sohasem kerülhet ki és ezáltal elérhető, hogy a globális korporációs birodalom elszakíthatatlan részévé váljon.

Perkins elmondotta, hogy ő egy mérnököt váltott fel indonéziai kiküldetése során, aki figyelmeztette őt: ne tegyen olyan gazdasági előrejelzéseket, amelyeket nem lehet teljesíteni - ez ugyanis csalás. Ez a mérnök - Howard Parker - látta, hogy mi történik - feladata az volt, hogy felmérje Indonézia elektromos energia szükségletét. Ha tehát Perkins, mint gazdasági szakértő 17 vagy 18%-kos gazdasági növekedést jósol, akkor az már azt is meghatározza, hogy mennyire kell felbecsülni az elektromos energiaszükségletet. Ezért Parker közölte Perkins-szel, hogy ezeket a felnagyított becsléseket nem fogja alátámasztani, mert csalásnak tartja. Ez az egész a kapzsiságon alapul és nem hajlandó támogatni. Parker ellenállása bizonyos fokig megkönnyebbülést jelentett Perkins számára is. Láthatta, hogy van egy másik magatartás is, amely nem az előre programozott utat követi. Howard Parker a valóságnak megfelelően sokkal alacsonyabb elektromos energiaszükségletet állapított meg. Amikor aztán Perkins visszatért Bostonba, szembesülnie kellett azzal, hogy főnöke Parkert elbocsátotta. Ekkor hivatta a főnök és közölték vele, hogy ő kapta meg az állását, a korábbi beosztása megtartása mellett. Ekkor lett ennek a részlegnek a vezetője. Gazdag lehet, de olyan előrejelzést kell készítenie, amit a cég elvár tőle.

Amy Goodman ezután Iránra kérdezett rá. Perkins szerint ez volt az az ország, ahol a gazdasági frontemberek elkezdték a működésüket az 1950-es évek elején. Iránnak ekkor Moszadik személyében demokratikusan megválasztott miniszterelnöke volt. Mihelyt hivatalba lépett, követelte a British Petroleumtól és a többi olajvállalattól, hogy a hasznuk egy részét adják át az iráni népnek. Az olajvállalatok az Egyesült Államok beavatkozását kérték. A Szovjetuniónak, amely a II. Világháború után a fő ellenféllé vált, közös határa volt Iránnal. Ezért a birodalom-építő körök nem küldhettek csapatokat Moszadik elmozdítására. Ehelyett Kermit Roosevelt, egy CIA ügynök, ment Iránba néhány millió dollárral s sikerült olyan tiltakozást, lázadásokat és zűrzavart keltenie, hogy végül is Moszadikot eltávolították és a sah került hatalomra. Maga Perkins, amikor Iránba küldték, nem mint kormányzati alkalmazott ment oda, hanem egy magánvállalat munkatársaként. A Nemzetbiztonsági Hivatal és a CIA természetesen tudta, hogy mi az igazi feladatuk, de formailag magáncégek alkalmazottai voltak, és ha lebuktak volna akkor azt a korporációs szerzési vágyra lehetett volna kenni, nem pedig az amerikai kormány politikáját hibáztatni.

Irán kulcsfontosságú volt a világbirodalom építői számára - egyrészt Oroszországhoz való közelsége, másrészt kőolajtartalékai miatt. A korporációs hatalom pedig ellenőrizni kívánja a kőolajat. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a sah segíteni fogja az egész közel-keleti térség ellenőrzés alá vételét - beleértve Szíriát és Irakot is. Ezért Perkins és kollégái tudták, hogy hamarosan háborúra kerül sor Irak és Irán között. Az első lépés az volt, hogy szorosra kellett fűzni a kapcsolatokat a sahhal. Látták, hogy rendkívül sok olajjövedelemmel rendelkezik és ebből az általuk képviselt vállalatok nagy haszonhoz juthatnak. Nemcsak a Charles T. Main, de a Bechtel és a Halliburton is, valamint a többiek építették a városokat, erőműveket, autópályákat és aránytalanul nagymértékben gazdagodtak az így nyert profiton. Egyidejűleg a mohamedán világban igen sokan felháborodtak ezen.

Amy Goodman ezután megjegyezte, hogy a kőolaj rendkívül sok konfliktus forrása. Perkins ezt megerősítette - rámutatva, hogy minden olyan ország, amelynek nagyobb kőolaj-tartaléka van szenvedett emiatt. A kőolaj nem szolgálta ezeknek az országoknak az érdekeit csupán egy szűk, nagyon gazdag embernek van hasznára. Mindenki más számára tulajdonképpen egy átok. Perkins szerint talán az emberiség legnagyobb kártevője a kőolaj. Nemcsak a környezetet pusztítja el, de elpusztította számos országnak a gazdasági életét is és a világgazdaságnak is mérhetetlen károkat okozott. Amikor idősebb George Bush elnök 1990-ben elindította az Irak elleni háborút, akkor az Egyesült Államok még csak napi 8 000 000 hordó olajat importált. Amikor az ifjabb Bush elnök indított háborút, akkor már napi 12 millió hordót importált.

Ezután John Perkins Szaúd-Arábiára tért rá, ahol az olyan gazdasági frontemberek, mint ő a legnagyobb sikert könyvelhetik el. Az 1970-es évek elején az OPEC, a Kőolajtermelő Országok Szervezete megmutatta erejét. Kétségtelenül ellenszenvesnek találták az Egyesült Államok feltétel nélküli támogatását Izraelnek és ezek az országok úgy döntöttek, hogy tesznek ellene valamit. Ezért jelentős mértékben csökkentették a kőolajtermelést. Az OPEC kőolaj-embargója miatt az amerikai gazdaság megingott. Hosszú sorokban álltak az autók a benzintöltő-állomásoknál és az amerikaiak attól tartottak, hogy egy újabb 1929-es gazdasági összeomlás előtt állnak az OPEC miatt.

Ekkor az amerikai Pénzügyminisztérium megkereste John Perkinst és társait, s közölte velük, hogy valamit tenni kell, hogy ez soha többé meg ne történhessék. Utasították őket, hogy dolgozzanak ki egy tervet - mit kell konkrétan tenni ahhoz, hogy egy ilyen embargóra soha többé ne kerülhessen sor. John Perkins és társai tudták, hogy a kulcsország Szaúd-Arábia. Egyrészt mert több kőolajtartaléka van, mint bárki másnak - másrészt ebben az időben az iráni sah helyzete már igen kényes volt és látható volt, hogy nem képes a közel-keleti térség ellenőrzésére.

Az "economic hit man"-ek tudták, hogy a szaúd-arábiai uralkodó-ház korrupt és tovább korrumpálható, ezért egy olyan ajánlatot tettek a szaúdi királyi családnak, amelynek alapján azokat a petrodollár milliárdokat, amelyeket az Egyesült Államok fizetett a kőolajért visszaforgatják ugyancsak az Egyesült Államokba és elsősorban amerikai értékpapírokba fektetik be. Ezek után az értékpapírok után fizetendő kamatot az amerikai Pénzügyminisztérium eljuttatja olyan építőipari és szerelőipari vállalatoknak, amelyek nyugati mintára modernizálják Szaúd-Arábiát, hatalmas városokat építenek a sivatagba, erőművekkel, autópályákkal, amerikai típusú üzlethálózatokkal, bevásárlóközpontokkal. Egyszóval "westernizálják" Szaúd-Arábiát.

(Az iszlám tiltja a kamat szedését. Ezért a magát mélyen vallásosnak tekintő szaúdi uralkodóház nem akart a visszaforgatott petrodollárokért kamatjövedelmet húzni. Azt azonban már összeegyeztethetőnek találta az iszlám tanításaival, hogy a petrodollárok hozamának a fejében hatalmas építkezések follyanak országukban. - DJ)

A megállapodás szerves részét képezte, hogy a szaúdi uralkodóház garanciát vállal, hogy a kőolaj árát elfogadható szinten tartja, cserébe az Egyesült Államok vállalta, hogy az ingatag helyzetű szaúdi királyi családot hatalmon tartja, azaz megvédi a szaúdi trónt. Ez a politikai megállapodás ma is érvényben van. Annak ellenére érvényben van, hogy a szaúdi ház támogatja Oszama-bin-Ladent. Amikor bin-Laden a szovjet hadsereg ellen harcolt Afganisztánban, az amerikaiak bíztatták a szaúdi uralkodóházat, hogy támogassák. A szaúdi ház ma is támogatja Oszama-bin Ladent és más terrorista mozgalmakat is. Amerika mégis hatalmon tartja a szaúdi uralkodóházat, mert stabilizálták a kőolaj árát és továbbra is hatalmas piacot jelentenek az építő és szerelőipari vállalatok számára.

John Perkins egyike volt azoknak, akik ezt a tervet kidolgozták. Amikor a részletek is már készen álltak, akkor nem más, mint Henry Kissinger utazott Rijádba, hogy rávegye a szaúdi királyi családot a terv elfogadására. Kissinger sikerrel járt, mert az akkori uralkodó elfogadta a tervet. Ma azonban már számos koronaherceget is meg kell győzni, mivel Szaúd-Arábia nem demokrácia. Ennek ellenére a királyi családon belül már egyfajta konszenzus alapján hozzák a döntéseket. John Perkins azt a megbízatást kapta, hogy vegye fel a kapcsolatot az egyik herceggel, Wahabival, aki egyáltalán nem örült annak, hogy "westernizálják" hazáját. Mégis sikerült jó kapcsolatot kiépíteni a szaúdi herceggel, mert amikor Bostonba utazott Perkins-hez, mindig egy kék szemű, szőke hölgy kísérőt óhajtott magának. Perkins-nek sikerült ezt a kérést teljesítenie. Ez nem tekinthető kifogástalan ügyintézésnek, de amit Perkins frontemberként végzett, szigorú értelemben mégiscsak legálisnak volt tekinthető. Ebben az időben nagy forgalmat bonyolítottak le fehér nőkkel a Közel-Keleten, s a herceg elégedett volt ezzel és Perkinsék is, hiszen hozzájárult mindahhoz, amit ők akartak tőle. Mivel Wahabi támogatta - így az egész Szaúdi-uralkodóház is támogatta.

Amy Goodman megkérdezte azt is: miként született meg a "Confessions of An Economic Hit Man" (Egy gazdasági frontember vallomásai) című könyv. Perkinsnek lelkiismeretfurdalása volt, és úgy érezte: fel kell tárnia azt, hogy mi folyik a világban. Magát olyan amerikainak tekinti, aki mélyen hisz azokban az elvekben, amelyekben az Egyesült Államok alapító atyái. Az idő múlásával látnia kellett, hogy megszegik, kiforgatják ezeket az alapelveket. Ő és nemzedéke pedig elveszíti a demokrácia iránti érzékét. Amerika egy kapitalista korporációs arisztokrácia által irányított birodalommá, imperialista országgá vált. Azt is látta, hogy ez a birodalom a lehető legkifinomultabb és álcázottabb módon jött létre. Más birodalmakat katonai hódítással hoztak létre. Mindenki tudhatta, hogy a hódító hadseregek azért mennek egy országba, hogy leigázzák és alávessék a birodalomnak. Ez a fajta birodalomépítés azonban olyan kifinomult módon ment végbe, hogy az amerikaiaknak erről fogalmuk sincs.

Amy Goodman erre megjegyezte, hogy ez ma már nem tekinthető olyan álcázott folyamatnak, hiszen Irak esetében is már sokan ellenezték, amit a korporációs Amerika tett. Perkins ezzel egyetértett - hozzátéve, hogy valószínűleg ez az egyik oka, hogy megírhatta könyvét. Amikor először nekifogott, azt akarta, hogy segítsenek neki azok, akik ebben a tevékenységben részt vettek. Meg akarta őket interjúvolni. A válasz rejtett fenyegetés vagy megvesztegetési kísérlet volt. Amikor az 1990-es évek elején elkezdte írni a könyvét, a bostoni Stoner-Webster Corporation képviselője adott neki félmillió dollárt azért, hogy ne írja meg ezt a könyvet. Ezt a pénzt olyan formában kapta meg, hogy tanácsadónak alkalmazták, de fizetéséért semmit nem kellet tennie. A Stoner-Webster ugyanabban az üzletben tevékenykedett, mint a Charles T. Main nevű cég. Ez szigorúan jogi értelemben nem volt megvesztegetés, de nyilvánvaló volt, hogy azért fogadták fel konzultánsnak, hogy ne írjon semmit korábbi és tevékenységéről. Perkins azzal nyugtatgatta lelkiismeretét, hogy olyan non-profit szervezetet hozott létre, amely számos országban a bennszülötteket segítette.

A problémát az okozta, hogy John Perkins lelkiismerete nem nyugodott meg. Ebben az is szerepet játszott, hogy 1982-ben született egy leánya és aggódott a jövőjéért. De 2001. szeptember 11-e az Amazon vidékén érte és amikor visszatért a Világkereskedelmi Központ helyén tátongó "Ground Zero"-nál (nullapont-nál) megérett benne az elhatározás, hogy fel kell tárnia az igazságot, mert ami itt történt az közvetlen következménye annak a birodalomépítésnek, amelyet ők, a gazdasági frontemberek is végeztek. Perkins a Ground Zero-nál megértette, hogy ha nem tesz valamit a világban folyó folyamatok megváltoztatására, akkor lányának és az ő gyermekeinek nincs jövője. Máris egy sokkal rosszabb világban kell élniük, mint amiben ő született. Ezért úgy döntött, hogy vállalnia kell minden kockázatot. Az a birodalom, amelyet létrehoztak, és amely oly sok embernek okoz szenvedést bolygónkon, több milliárd ember számára csak nyomort és szegénységet hozott. Naponta 24 000 halnak éhen és 30 000 gyermek pusztul el gyógyszerek hiányában, noha betegségüket gyógyítani lehetne. Mindezért vállalni kell a felelősséget, mert lehet és kell is változtatni ezen. Változásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha az emberek megértik, hogy mi is történik.

Amy Goodman ezután a könyv megjelenéséről érdeklődött. Perkins elmondotta, hogy az egyik legtekintélyesebb kiadó elnöke elolvasta a kéziratot, meghívta New York-ba és együtt ebédeltek. Nagy könyvnek nevezte az írást, amely lebilincselő és kiválóan van megírva. Ez az a történet, amit el kell mondani, de ő nem adhatja ki, mert egy nagy nemzetközi korporáció birtokolja a vállalatát, amely nem óhajtja, hogy ez a történet nyilvánosságot kapjon. Perkins azt is elmondotta, hogy rámenős New York-i ügynöke minden számba jöhető kiadóhoz eljuttatta a kéziratot. A válaszlevelek nagyon hasonlókat tartalmaztak, mint amit a már idézett kiadó elnöke személyesen közölt.

Perkins azt is megemlítette: ez a kiadó ajánlotta azt is neki, hogy regény formájába írja meg ezt a történtet, mert akkor könnyebb lenne publikálni. Perkins azonban kiábrándítónak találta, hogy egy olyan országban él, ahol tényirodalom formájában nem lehet megírni az igazságot, csak regény formájában. Hogy egyeztethető ez össze a sajtószabadsággal? Végül is egy családi tulajdonban lévő San Fransico-i kiadó, a Berretth-Koeler vette gondozásba a könyvet. Ennek ellenére az úgynevezett főáramú sajtó még mindig mellőzi. Sok rádió és tévéprogramba hívták meg, majd végül az utolsó pillanatban lemondták a műsort. Az ok mindig az volt, hogy valaki jelezte: ellenzi a műsort. S ha az illető jól fizető reklámokat jelentetett meg az adott tévénél, akkor a véleményét figyelembe kellett venni. Amy Goodman ekkor megjegyezte, hogy mindez a Main nevű nemzetközi konzultációs cég tekintélyes vezető közgazdászával történik.

Perkins tudja: ma már veszélyesnek tekintik, de amikor egy korábbi interjút sugározott vele "Democracy Now", az "Amazon.com" nevű internetes könyváruházban az ő könyve lett másnap a legkeresettebb. Hamarosan pedig a New York Times bestseller-listájának az élére került. Rövid idő alatt megjelent az ötödik kiadása. Ennek ellenére egyetlen egy nagy korporáció által birtokolt, vagy egy ilyen nagy korporációtól függő televízió vagy rádió sem készített vele interjút.

Irak is természetesen fontos téma a könyvben. Perkins beszámol arról, hogy miután a világbirodalom-építő társaival nagy sikert arattak Szaúd-Arábiában, úgy döntöttek, hogy hasonló módszereket alkalmaznak Irakban is. Azt vették számításba, hogy a szaúdi uralkodóházhoz hasonlóan Szaddám Husszein és köre is megvesztegethető. Ezt a feltételezésüket az is alátámasztotta, hogy már hosszabb ideje ápoltak különböző üzleti és egyéb kapcsolatokat az iraki diktátorral. Rá akarták venni Szaddam Husszeint arra, hogy fogadjon el egy hasonló üzletet, mint a szaúdiak. Ő azonban ezt visszautasította. Ezután került sor a "jackals"-ek, vagyis a merénylők odairányítására. Ők sem jártak sikerrel. A testőri feladatokat Köztársasági Gárda túlságosan is lojálisnak bizonyult az iraki elnökhöz. Megnehezítette feladatukat az is, hogy Szaddam Husszeinnek sok dublőre volt. E kudarcok után végül is nem maradt más, mint a katonai intervenció. Irak nemcsak a stratégiai elhelyezkedése miatt vált rendkívül fontossá a Global Empire számára, hanem azért is, mert ez az ország rendelkezik a közel-keleti térség legnagyobb édesvíz tartalékával és természetesen kőolajtartaléka is Szaúd-Arábiáéval vetekedik.

Amerikának egyébként rendkívül nehéz betartania a szaúdi uralkodóházzal kötött megállapodását, ugyanis ez az uralkodóház rendkívül népszerűtlenné vált a saját alattvalói körében is. Évente több mint száz merényletet követnek el ellenük. 2004-ben már az amerikai konzulátust is megtámadták Szaúd-Arábiában. Az uralkodó család kezéből egyre inkább kicsúszik az ellenőrzés. Népszerűtlenségéhez az is jelentősen hozzájárult, hogy elfogadta a Global Empire által felajánlott alkut. Valójában a bukott iráni sahhoz hasonlóan viselkedtek. Ezt az alkut Oszama-bin-Laden is keményen támadja. De a világ egyéb országaiban is elégedetlenek a mohamedán vallású emberek. Az iszlám legszentebb helyei Mekkában vannak és a muszlimok a szaúdi uralkodóházat nem tartják méltónak arra, hogy ők ellenőrizzék az iszlám legszentebb helyeit. Egyre reálisabb veszéllyé vált, hogy Amerika is elveszíti ellenőrzését a szaúdi ház felett. Hogy mégis megvédelmezhesse őket, szükségessé vált az iraki olajmezők átvétele, mert ezek a feltételezések szerint még nagyobbak, mint Szaúd-Arábia olajmezői.

Amy Goodman ezután emlékeztette John Perkinst, hogy gazdasági frontemberként legfőbb feladata volt a stratégiailag fontos országok vezetőinek a meggyőzése Indonéziától Panamáig arról, hogy hatalmas kölcsönöket vegyenek fel. Az "economic hitman"-nek kellett meggyőzni ezeket a vezetőket arról, hogy a nekik felajánlott nagy projekteket érdemes megvalósítani és hasznos, ha ennek érdekében hatalmas kölcsönöket vesznek fel. Bebizonyosodott, hogy eladósodásuk után ezek az országok kivétel nélkül az amerikai kormány, a Világbank és más Amerika által dominált ügynökségek ellenőrzése alá kerültek. Ezek diktálták az adósságszolgálati feltételeket és rákényszerítették ezen országok kormányait, hogy vessék alá magukat az említett intézmények akaratának. Amy Goodman azt kérdezte Perkinstől, hogy valójában mit gondolnak például a Világbanknak a munkatársai. Ők hogyan látják és értelmezik ezt a helyzetet.

Ezeken az intézményeken belül sok munkatárs nem ismeri fel pontosan, hogy mi is folyik. A Bechtel és a Haliburton mérnökei, és a Világbank pénzügyi szakértői jelentős részükben tájékozatlanok. Nekik kellene látniuk, hogy mi is folyik a valóságban. A dolgok mögé kellene nézniük és látniuk kellene a lényegi folyamatokat. Így például az ő apósa a Bechtel cég fő építésze, aki a könyv írásakor már nyugdíjba vonult, nagy városokat épített Szaúd Arábiában. Ő volt ennek a projektnek a felelőse. Számára ez a feladat álmainak beteljesülését jelentette. Soha nem gondolt arra, hogy milyen mély áramlatok zajlanak a felszín alatt. Perkins megemlítette, hogy nemrég járt Nepálban és Tibetben, valamint Dél-Amerikában és meglepte, hogy ezen országok milyen sok lakosa kérdőjelezi meg saját kormányzatát. Abból indulnak ki, hogy országaik kormányzata korrupt, hasonlóan az amerikai kormányzathoz. Amerikában viszont bámulatosan kevesen vonják kétségbe a kormányzat tisztességét - legalábbis nyíltan. Tény az, hogy az amerikaiak többsége nem akarja tudni, hogy valójában mi folyik, de erre szükség van. Ezzel a beállítódással magyarázható, hogy a Global Empire szolgálatában álló szervezetek munkatársai együttműködnek a rendszerrel, erre a munkára lettek kiképezve és igen jól megfizetik őket. Ugyanakkor mindig vannak legfelül olyan magas beosztású beavatottak, mint amilyen én is voltam, akik tudják, hogy mi folyik. Ők részei a rendszernek és felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt, hogy mozgásban tartsák.

Miért minősíthető szuperkorporációnak az Egyesült Államok?

A közönséges korporációhoz hasonlóan az Egyesült Államok is elsőbbséget ad a profitérdekeknek az emberiség általános-egyetemes érdekeivel szemben. A korporáció lényegénél fogva kizsákmányoló szervezeti képződmény. Tehát nem arról van szó, hogy a korporációk kizsákmányolják az embereket, hanem a korporáció belső lényegéhez tartozik, hogy kizsákmányoló. A korporációk már jogi szabályozottságuknál fogva is arra vannak kötelezve, hogy minden más szempontot megelőzve maximalizálják a részvénytulajdonosok profitját. Amikor tehát érdek-összeütközés keletkezik, a korporáció elkerülhetetlenül azt a megoldást választja, amely pénzügyileg többet hoz, és elveti azt, amely kevésbé hasznot hozó, de a közérdeket szolgálja. Ennek a végeredménye a kizsákmányolás.

Az egyik legnyilvánvalóbb terület, ahol a korporációknak ez a természete nyilvánvalóvá válik, a környezetvédelem. Ha aközött kell egy korporációnak választania, hogy mi az, ami kedvezőbb a természeti környezet megőrzésének, a környezet szennyeződés elkerülésének, vagy pedig mi kedvezőbb annak, hogy még nagyobb hasznot tudjon előállítani, teljes biztonsággal állítható, hogy a környezetvédelem húzza a rövidebbet. Ha azonban van olyan erős jogrendszer, amely keményen szankcionálja a környezetszennyeződést, akkor a korporáció természetesen kényszerűségből dönthet másképp is. Ha azonban ezeket a szabályokat a dereguláció során megszüntetik, akkor az kivétel nélkül mindig a természeti környezet még felelőtlenebb kihasználásához vezet.

Ugyanez a kizsákmányoló természet mutatkozik meg a munkabérek vonatkozásában. Hallgatólagos együttműködés van a korporációk között a bérek leszorításában. A monopolhelyzetben lévő korporációk - nem teljesen kielégítve a keresletet - képesek termékeiket magasabb áron eladni és jövedelmüket lényegesen megemelni, származzon az akár a leszorított munkabérekből vagy a túlzottan nagy profitból. Az elmúlt két évtizedben a korporációknak ez a kizsákmányoló természete megnyilvánult abban, hogy például az Egyesült Államokból és más iparilag fejlett országokból a termelő vállalatok az alacsony munkabérű, és más szempontból is költségkímélő országokba települtek át. Ez egyrészt rendkívül hátrányos a fejlett ipari országok dolgozó rétegei szempontjából, másrészt a befogadó országok munkaerejének a fokozottabb kizsákmányolásához vezetett.

A korporáció minden egyéb szempontot, megfontolást, követelményt egyetlen dimenzióra - a pénzbeli számosságra - redukál. A korporációknak a Harmadik Világbeli országokban az amerikai vagy nyugat-európai munkavállalók bérének csak a töredékét kell megfizetniük. A "harmadik országokban" a munkabér csak akkora, hogy a legalacsonyabb szinten teszi lehetővé a munkaerő reprodukcióját. Az a szempont, hogy az adott munkavállaló is ember, akinek igénye lehet képességei optimális kifejtésére - számításba sem jön. E neoliberális gazdaságpolitika hívei azzal érvelnek, hogy mindezt nem lehet kizsákmányolásnak tekinteni, hiszen a külföldi dolgozók így munkához jutnak. Ha pedig többre tartanának igényt, akkor munka nélkül maradnának. Akik így érvelnek, nem veszik figyelembe, hogy ezekben a gyakran önkényuralmi politikai berendezkedésű országokban hiányzik a gazdaság és a munka világának a kellő szabályozása. Arra sincsenek tekintettel, hogy tömegesen dolgoznak gyermekek rendkívül fárasztó körülmények között, napi 14 órát. Ez visszaélés a munkát végzők jogaival, amit az tesz lehetővé, hogy nem léteznek a megfelelő munkajogi és egészségügyi előírások. Ezért fizethetnek a korporációk rendkívül alacsony béreket.

Ehhez kell számítani azt is, hogy ugyanezen országokban rendkívül lazák a környezetvédelmi előírások. Azok a korporációk, amelyeknek Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában csak nagy költségekkel működhetnének, mert jelentős összegeket kellene beruházniuk a természeti környezet rehabilitálásába, joggal mondják: miért tegyék ezt, amikor szinte költségmentesen tehetik ugyanezt a Harmadik Világbeli országokban.

Ennek a gazdasági magatartásnak szinte természetes kiegészítője az, hogy a korporációk készek együttműködni és összejátszani a despotikus rendszerekkel. A korporációknak ez a mindenütt tetten érhető hajlama arra, hogy a kölcsönös haszon érdekében együttműködjenek diktatórikus rendszerekkel, olyan lényeges szempont, amelyről e neoliberális gazdasági rendszer támogatói nem beszélnek, illetve elintézik azzal, hogy ez a globalizáció.

A korporációknak az egyik legkártékonyabb tulajdonsága, hogy kiharcolták maguknak a jogi személy státuszt. Egy jogi személy természetesen nem személy, hanem jogi absztrakció. De olyan absztrakció, amely igényt tart arra, hogy ugyanolyan jogok, előjogok és védettségek illessék meg, mint az élő, természetes személyt. Itt rá kell mutatni, hogy alapvető különbség van a jogok és az úgynevezett privilégiumok között. A természetes személyiségű embert azért illetnek meg elidegeníthetetlen, mert embernek született. Ezeket a jogokat, ha valaki vallásos, akkor isteni eredetűnek - ha nem vallásos, akkor a természeti törvényekből levezethető jogoknak tekinti. Ezzel szemben az előjogok, kedvezmények olyan ember által nyújtott privilégiumok, amelyeket az egyik ember nyújt a másiknak, és amelyek ezért vissza is vonhatóak. Tehát az alapvető emberi jogok és politikai szabadságjogok elidegeníthetetlenek. Ezzel szemben a kedvezmények, privilégiumok, védettségek visszavonhatóak.

Ebből következik, hogy egy jogi személyt nem illethetnek meg kizárólag a természetes személyhez kapcsolható emberi jogok és politikai szabadságok. Amikor az Egyesült Államok alapító atyái, akik a Felvilágosodás eszméit és a puritánok erkölcsi értékrendszerét követték, létrehozták az Egyesült Államok kormányzati rendszerét, gondosan ügyeltek arra, hogy ez az államszervezet alá legyen vetve a természetes személyekből álló polgároknak. A leghatározottabban kiderül az Alkotmányból, hogy az állam az isteni vagy természetjogi eredetű elidegeníthetetlen jogokkal rendelkező természetes személyek közös akaratából létezik.

Amikor azonban az amerikai Alkotmány szövegébe beépítették az úgynevezett 14. alkotmány-kiegészítést, akkor az amerikai kormányzati rendszernek egy a korábbitól lényegesen különböző változata jött létre. E szerint az 1868-ban elfogadott alkotmány-kiegészítés szerint az emberek vannak alárendelve az államnak és a kormányzatnak, és nem fordítva. Ez az alkotmány-kiegészítés bevezette, hogy a természetes személyiségű embereknek járó emberi jogokat és politikai szabadságjogokat az állam nyújtja és nem fordítva. Ezt a fordulatot úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az alapító atyák olyan alkotmányt fogalmaztak meg, amely egy, a természetes személyiségű emberekből álló köztársaságot hozott létre. Ezzel szemben a 14. alkotmány-kiegészítéssel módosított Alkotmány demokráciává torzította ezt a köztársaságot, amely azonban alapvetően különbözik az alapító atyák eredeti elképzeléseitől.

Mi a különbség a demokrácia és a köztársaság között?

A demokráciában az állam a szuverén és kegyet gyakorolva biztosít jogokat polgárainak. A köztársaságban a természetes személyiségű polgárok együttesen szuverének. A hús-vér polgárok közös szükségleteik és érdekeik hatékonyabb intézése érdekében bizonyos jogokat átruháznak az államra, amelyet azonban az államtól szükség esetén vissza is vehetnek. A köztársaságban tehát természetes személyiségű polgárok rendelkeznek egy közügyeket ellátó intézménnyel, amely alá van vetve a szuverén polgárok közösségének. Ezért a polgárok ezt az államot és kormányzatot módosíthatják is. A demokráciában viszont nem a polgárok, hanem az állam a szuverén. Övé a végső szó, és ő dönti el, hogy mennyi jogot biztosít a polgárainak és milyen feltételekkel.

A 14. alkotmány-kiegészítés esetében az történt, hogy a felszabadított színes bőrű lakosságnak állampolgári jogokat biztosítottak. Ezeknek a szintje, legalábbis papíron, megegyezett a fehérbőrű polgárokat megillető jogok szintjével. Valójában itt azonban nem az történt, hogy a színes bőrűek lettek egyenlők a fehérekkel, hanem az történt, hogy az állampolgárok egésze, színes bőrűek és fehérek egyaránt, a köztársasági államformából, ahol az állampolgárok voltak a szuverének és tőlük függött az állam, átkerültek egy olyan rendszerbe - demokráciába - ahol az állam és a kormány a szuverén, övé a végső szó és ő biztosít jogokat polgárainak. Ez a fordulat tette lehetővé, hogy egy jogi absztrakció - a jogi személy - ugyanolyan jogokat igényeljen magának, mint a természetes személyiségű állampolgár. A korporációs képződmények, ezek az objektiválódott jogi absztrakciók így teljesen egyenlő jogállásúakká váltak a hús-vér emberekkel, a természetes személyiségű állampolgárokkal. Ez a mesterséges változtatás ellentmond a természet rendjének, de társadalmilag és gazdaságilag sem kívánatos. A korporációnak nevezett, objektiválódott jogi absztrakció nem tarthat igényt annyi jogra, mint ami hús-vér ember természetes velejárója másik embertársához való viszonylatában.

Ha mélyebben átgondoljuk, akkor megállapíthatjuk: valójában nem a korporációk jutottak a köztársaság szuverén polgárának a jogi státuszához, hanem a köztársaságot váltották fel egy sokkal igazságtalanabb rendszerrel, a demokráciával. Ennek eredményeként a természetes személyiségű emberek - Isten teremtményei vagy a természet törvényei következtében létrejött különleges élőlények - jogai csökkentek, és egy szintre kerültek az objektíválódott jogi absztrakciónak, a korporációnak a jogaival. Ennek az az eredménye, hogy a korporációknak ma már ténylegesen sokkal több hatalmuk és befolyásuk van a társadalomban, mint amennyi elfogadható lenne egy természetes emberi közösségben.

A korporációk vagyonosodása korlátlan, mert el van szakítva a teljesítménytől. A természetes személy vagyonosodása viszont teljesítményétől függ, de ezt a vagyont a korporációs túlhatalom el tudja vonni tőle. Ezt jól mutatja, hogy Amerikában az állampolgároknak azt a tevékenységét, amely a létfenntartásukat szolgálja a kereskedelmi jogi kódex szabályozza nem pedig a "common law", vagyis a természetes személyek viszonyaira mértékadó általános jog. Ezt a különbségtételt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a személyhez kapcsolódó termőföld jogát a mindenki számára szabadon álló tenger jogával váltották fel. Ennek a változásnak az eredményeként a természetes személyek is egyszemélyes korporációkká alakultak, akik felcserélték a köztársaságot demokráciára, elidegenítetlen jogaikat az államtól kapott jogokra, saját szuverenitásukat pedig a korporációk szuverenitására. Mindez elvezetett a legalizmusnak abba az útvesztőjébe, ahol már semmi sem az, aminek látszik. Ezt a művi világot divatos kifejezéssel élve "mátrixnak" is nevezhetjük. Ebben megtalálható a szabadságnak a látszata, de ez a szabadság már nélkülözi a lényeges alapokat, elsősorban azt, hogy minden egyes ember rendelkezhessék saját munkájának eredményével, és teljesítményét senki ne vehesse el tőle sem rendőrállami módszerekkel, sem pénzuralmi technikákkal. Személyes teljesítményhez kötődő vagyon nélkül az önrendelkezés és a szabadság valójában csak látszat.

Mindezek figyelembe vételével állítjuk azt, hogy az Amerikai Egyesült Államok egy globális hatókörű szuperkorporációvá alakult át. Ez a szuperkorporáció tűnik a világtörténelemben eddig ismert leghatalmasabb és legkíméletlenebb birodalmi képződményének. Az Egyesült Államok is elsőbbséget ad a pénzközpontúságnak, a korlátlanul növelhető profitnak, az emberközpontúsággal, az emberi képességek és lehetőségek optimális kifejlesztésével szemben. John Perkins, Jeremy R. Hammond és más szerzők szerint is az Egyesült Államok, mint szuperkorporáció, eltérően működik az olyan transznacionális vállalatbirodalmaktól, mint például az Unocal vagy a Haliburton. Inkább a maffiához hasonlítható a működése, mert lehetősége van, hogy csapást mérjen minden versenytársára, amely veszélyeztetheti a fennálló rendet és kivételezett helyzetét. Itt is az az elv működik, hogy "csak az üzletet kell nézni, minden személyes szempont félretételével". ("Nothing personal, just business"). De a szervezett bűnözésnek még a legkeményebb résztvevői is csak irigykedve szemlélhetik Amerika fegyveres hatalmát, amellyel a szuperkorporáció rá tudja kényszeríteni akaratát a világra.

Természetesen ezeket a nézeteket lehet Amerika-ellenesnek nevezni. E sorok írója, aki nagy tisztelője az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazó, majd pedig a világtörténelem eddig legmaradandóbbnak bizonyult alkotmányát elkészítő alapító atyáknak, úgy gondolja, hogy az a valóban hiteles amerikai polgár, aki a Függetlenségi Nyilatkozat, valamint az Alkotmány elveihez és rendelkezéseihez tartja magát. Ha pedig szembesülünk azzal, hogy a legutóbbi amerikai kormányzatok sorban felülírják az amerikai Alkotmány rendelkezéseit, akkor inkább ezeket a lépéseket lehet Amerika-ellenesnek minősíteni.

A korporációk kollektív tulajdonosának, a globális pénzügyi-kartellnak a hatalmát, kikényszeríthető - szankcionálható - szabályokkal kellene korlátozni. Csak ilyen szabályokkal lehetne megvédelmezni a természetes személyek immáron elidegeníthetővé vált emberi jogait és politikai szabadságait. Eljárt az idő az olyan állam és kormányzat felett, amely elsősorban a korporációkat védelmezi, az ő érdekeiket szolgálja a természetes személyek jogvédelme helyett. Ma még a demokrácia nem semmisítette meg a köztársaság minden maradványát. Talán még van lehetőség arra, hogy helyre lehessen állítani a természetes személyiségű polgárok szuverenitását, a korporációknak alárendelt állam szuverenitásával szemben. Annak bizonyítására pedig, hogy valóban e szerint a gondolatmenet szerint akarták az alapító atyák létrehozni a szabad polgárok szuverenitásán nyugvó államot, a köztársaságot, álljon itt egy idézett az 1776. július 4-én közzétett Függetlenségi Nyilatkozatból, amelyet az Egyesült Államok Kongresszusának a tagjai fogadtak el:

"Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora - mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva - azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék. - Ilyenek voltak e Gyarmatok türelemmel elviselt szenvedései, és ilyen immár a szükségesség, amely arra kényszeríti őket, hogy megváltoztassák előbbeni Kormányzati Rendszerüket."

Hogyan működik az amerikai szuperkorporáció?

S.R. Shearer írja "Money And Elit Power" című tanulmányában (http://www.cephas-library.com/mystery_money_and_the_elite_power.html):

"A II. Világháborút követően Washington olyan nemzetközi rendre törekedett, amelyik Amerika túlhatalmára épül. Ennek a célnak nem sok köze volt a létező, vagy feltételezett szovjet akciókra. Az amerikai államférfiak valójában tudták, hogy a világuralomra törő hosszú távú stratégiájuk fokozni fogja a Szovjetunióval kapcsolatos bizonytalanságot és ez által a háború kockázatát."

Ezt az állítást alátámasztja, hogy miután a Szovjetunió megszűnt létezni, nincs már ok arra, hogy Nyugat-Európa az amerikai biztonsági ernyő alatt létezzen és folytatódjék a NATO tevékenysége. Erre csak akkor van magyarázat, ha tudomásul vesszük, hogy a II. Világháború utáni amerikai politikának valójában nem a szovjet terjeszkedés visszaszorítása volt a célja. A hidegháború csupán ürügyet szolgáltatott az amerikai fölény stratégiájához. Az amerikai politika tényleges célja az volt, hogy az Egyesült Államokat összekapcsolják a világ egészével pénzügyileg és gazdaságilag. Ez pedig csak egy globális birodalom létrehozásával lehetséges.

Ennek a birodalomnak a struktúrája piramishoz hasonlítható. Csúcsán az Egyesült Államok van. A második sorba tartoznak Nyugat-Európa államai és Japán, amelyek a hegemóniát gyakorló Amerikának a társult partnerei. Bölcs elgondolásnak bizonyult Nyugat-Európának és Japánnak segítőtársként való bevonása a birodalom építésébe. Ezáltal Amerikának sikerült birodalomépítő partnerekké tennie azokat, akik leghatékonyabb riválisai lehettek volna. Németország és Japán - azaz Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia integrációjával - Washington két fontos célját is elérte. Egyrészt a szabadkereskedelem módszerével kooptálta a birodalomba két ősi riválisát. Másrészt Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia bevonásával létre tudta hozni az Amerika-vezette globális gazdasági rendszert.

Az előbb említett másodrangú országok alatt vannak a birodalmi piramis harmadik szintjéhez tartozó nemzetek, amelyek életbevágóan fontosak a Global Empire számára, de mégsem lehet egy szintre helyezni őket Nyugat-Európával vagy Japánnal. Ehhez a harmadik szinthez sorolhatóak Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Korea, Törökország, Izrael, Mexikó, Szaúd-Arábia és még több hasonló méretű és kapacitású ország.

A birodalmi piramis alján a világ többi országa foglal helyet, az úgynevezett fejlődő országok csoportja, amelyek a Global Empire-nek lényegében az ügyfeleit alkotják. Az a tény azonban, hogy ezek az országok a piramisnak a legalsó szintjén foglalnak helyet, nem csökkenti fontosságukat. Ellenkezőleg, paradox módon ők alkotják a legfontosabb országcsoportot. Pontosan azért, mert a birodalmi struktúrában elfoglalt helyük alapján ők a tényleges munkát végző és értéket előállító államok.

Az a kötőanyag, amely egyben tartja ezt a birodalmi struktúrát, az a vagyon, fogyasztás, forgalom, amelyek az Amerika-központú magánpénz-monopólium segítségével jutnak a centrumországokba és kerülnek szétosztásra. A birodalom főhatalmat gyakorló pénzügyi csoportjai a multinacionális korporációk hálózatán keresztül osztják szét a javakat - elsősorban azok között, akik engedelmeskednek a pénzügyi közösség legfelsőbb irányító csoportjának - mind Észak-Amerikában, mind Nyugat-Európában. Részesülnek ezekből a juttatásokból és előnyökből azok a fegyveres és rendészeti erők is, amelyek a fejlődő világ országaiban közreműködnek a bennszülött lakosság elnyomásában és készségesen kiszolgálják a Global Empire szuperelitjét.

A fejlődő világnak ez a kiemelkedő fontossága a szuperelit számára lehetővé teszi, hogy hatalmas profitot zsebeljen be. Ennek a szuperelitnek a tagjait szépítgetően befektetőknek - befektető bankároknak - hívják, és ők azok, akik a leginkább érdekeltek a fejlődő világ munkaerejének a minden korlátozástól mentes kihasználásában. A piramis legalján lévő országokban nem kell a befektetőknek aggódniuk a túlórák kifizetése, a betegállomány, a fizetett ünnepnapok, a munkahelyi biztonság és más munkával kapcsolatos előírások miatt. Ezeknek a befektetőknek az az érdekük, hogy a kliens államokban mindig rendelkezésükre álljon nagyszámú, szegény munkanélküli tartaléksereg, amely a társadalmi gondoskodás elhanyagolása miatt nem elég képzett, és amellyel bármikor pótolni lehet a munkát végzők tömegeit. Ezért a befektetők tulajdonában lévő multinacionális korporációknak az az érdekük, hogy minél több önellátó mezőgazdasági gazdálkodó menjen tönkre és a helyi lakosság teljes mértékben azoktól a transznacionális cégektől függjön, amelyek ily módon korlátlanul diktálhatják a feltételeket.

Ennek a rendszernek az a lényege, hogy a munkaerő a lehető legolcsóbb áru legyen. Tovább lehet még csökkenteni a munkaerő árát, ha a Global Empire rendszeresíti a börtönmunkát, amely valójában a rabszolgamunkának egy modern kori változata. Máris vannak olyan latin-amerikai országok - például Kolumbia - ahol a rabok ezreit foglalkoztatják napi néhány centért olyan projektek keretében, amelyeket rehabilitációs programoknak neveznek. Ezeknek a raboknak több mint a 75%-ka nem bírósági eljárás nyomán került börtönbe. Kína is nagy mértékben alkalmazza a börtönmunkát, és sok Amerikában forgalmazott kínai árucikk ily módon készül, és ezért olyan olcsó.

A Global Empire-nek tehát az egyik legalapvetőbb érdeke, hogy a munkaerő világszerte a lehető legolcsóbb legyen. Ezért ragaszkodnak oly nagy vehemenciával a multinacionális cégek a Harmadik Világ országaihoz. További előnyöket jelent ezekben az országokban, hogy nem kell bajlódniuk kényelmetlen banki szabályozókkal, az uzsora-jellegű hitelezést tiltó jogszabályokkal, a szakszervezetek ellenállásával és más kormányzati előírások tömegével, amelyek oly költségessé és bonyolulttá teszik az üzleti tevékenységet a piramis első két szintjén lévő országokban. További előny, hogy nem kell számolni a környezetvédő előírásokkal, nyugodtan lehet büntetlenül szennyezni mérgező anyagokkal a környezetet.

A politikai körülmények is kedvezőbbek, mert nem kell hosszadalmas tárgyalásokat folytatni a demokratikus politikai eljárások keretében. Tény, hogy Indonéziában, Guatemalában és a többi hasonló helyzetű országban a kormányokat viszonylag kis költséggel rá lehet venni arra, hogy engedelmesen beálljanak a sorba és a globális birodalom gazdasági érdekeit szolgálják. Ehhez mindössze az kell, hogy együttműködjenek a helyi hadsereggel, rendőrséggel és üzleti körökkel. Nincs többre szükség, mint a lakosság 20%-ára. E 20 százalékhoz tartozók között aztán szétosztják profitjuk egy részét a világcégek.

Tény, hogy a II. Világháború óta az Egyesült Államok létrehozta a kliens államokból álló neokolonista rendszerét. A Global Empire szuperkorporációjának a funkcióját betöltő Egyesült Államok kormányai ezekben az országokban olyan rendszereket segítettek hatalomra, amelyek minden tekintetben kiszolgálták a nemzetközi pénzügyi közösség és a befektetők tulajdonában lévő multinacionális cégeknek az érdekeit. A korporációk mindig együttműködtek azokkal a diktatúrákkal, amelyek keményen elbántak a másként gondolkodókkal, a szakszervezeti vezetőkkel, a parasztmozgalmak szervezőivel és mindenkivel, aki így vagy úgy veszélyeztethette ezeknek a transznacionális cégeknek az extra profitját. Itt nem volt másról szó, mint azon kliens államoknak a támogatásáról, amelyek készek voltak akár az elnyomó terrorista eszközöket is bevetni saját lakosságuk ellen a korporációknak kedvező politikai és gazdasági stabilitás fenntartása érdekében.

A szabadságszerető amerikai nép előtt mindezt a kemény módszerekkel végrehajtott új gyarmatosítást, a szabadkereskedelem előnyeivel igazolták. Ez a szabadkereskedelem azonban elsősorban a Global Empire legfelső pénzügyi és befektető rétegének az érdekeit szolgálta. A szabadkereskedelem valójában a szabad kifosztást jelenti és bárki, aki ezen a rendszeren változtatni akar, azzal szemben a legkeményebben lépnek fel.

Az új pénzügyi világrendnek az uralkodó rétege a nagy világcégek igazgatótanácsi tagjaitól a helyi diktátorokon át azokig a bandákig terjed, akik ezt a birodalmat egybentartják. Ez az elit dúskál a javakban és rendkívül pazarló, fényűző életet folytat. Nemzeti határok és nemzeti elkötelezettség már nem köti ezt az új globális arisztokráciát. Nyíltan lemondtak arról, hogy a közjót szolgálják, annak a nemzetnek a felemelkedését, amelybe születtek. Ma már az iránt a korporáció iránt éreznek elkötelezettséget, amelyhez tulajdonosként tartoznak - illetve a Global Empire-hez, amely ezt a rendszert fenntartja. A nemzeti jogrendszerek és alkotmányok elveszítették jelentőségüket.

Ennek a rendszernek az eredményeként az Egyesült Államokban a lakosság 4 százelékának (3,8 millió embernek) sikerült magához ragadnia a "struktúraváltás", a "szabadkereskedelem", a "szakszervezetek szétverése" és a "gátlástalan bevándorlás" segítségével (ez utóbbi a bérek leszorításához volt szükséges), - bér és jövedelem formájában - évi 452 milliárd dollárt. Ez az összeg megegyezik azzal, amelyben bérek és juttatások formájában az amerikaiak 51 %-ka, 49,2 millió személy részesül.

E sorok írója már többször is kifejtette, hogy a pénzuralmi rendszer szükségszerűen kiiktatja a gazdasági és a társadalmi életből azokat, akiknek ugyan szükséges és hasznos lenne a munkája, de ezen a munkán nem lehet előállítani a pénzvagyon-tulajdonosok számára a kamatot, az eladósított állam számára az adósságtörlesztéshez szükséges nagy adót, valamint a globálisan versenyképes önköltséget és nyereséget. Ezek az emberek elveszítik munkájukat, és feleslegessé válnak. Ez vezetett az egészségügyi dolgozók egyébként rendkívül fontos munkájának a leértékeléséhez is. Az egészségügy kifejezetten "kártékony" tevékenységet folytat a Global Empire szuperelitje szempontjából, mert életben tart olyan milliókat, akik már csak költséget jelentenek a számára, és ily módon akadályozzák a pénzvagyonos réteg még gyorsabb gazdagodását.

A korporációs birodalomnak csak értéktermelőkre és potenciális fogyasztókra van szüksége, mert csak ezeken tudja a profitját előállítani és folyamatos gazdagodását biztosítani. Mindezek eredményeként az átlagpolgár már nem ura saját sorsának és a rendszer erői kényszerítik arra ezeket az embereket, hogy az internacionalista- globalista rendszer felé gravitáljanak. Mindez aláássa az egyéni, közösségi és nemzeti identitásukat, megtartó gyökereiket jelentő hagyományaikat. Innen adódik az, hogy a vagyon arisztokráciája nem érdekelt a világ népei kulturális és vallási hagyományainak a megőrzésében. Ez megnyilvánul abban is, hogy valójában a nagy politikai pártok között is már alig van különbség, mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában. Így például Németországban alig lehet lényegi különbséget találni a kereszténydemokrata-keresztényszociális, és a névlegesen szociáldemokrata baloldali politikusok programjai között.

A Global Empire pénzügyi befektetői és korporációs arisztokráciája számára a nemzeti kötődés, a kulturális, vallási önazonosság megőrzése csak akadályt jelent a globalizmus érvényesülése útjában. Az átlagpolgárok számára mind Nyugat-Európában, mind Észak-Amerikában nagyon fontos kérdés a korlátozás nélküli bevándorlás, a nemzeti és kulturális önazonosság megőrzése, a kétnyelvűség révén az anyanyelv ápolása. A szuperelit számára ezek érinthetetlen témák, mert a világbirodalom-építő globalizmus ideológiájának szerves részét képezik. A szuperelit azért globalista, mert ezen a rendszeren keresztül juthat a legtöbb profithoz és így gyarapíthatja a leghatékonyabban vagyonát.

A felsoroltak következtében áthidalhatatlan szakadék jött létre a globális uralkodó-osztály pénzügyi érdekei és az áltagemberek szükségletei, érdekei és értékei között. Ez a szakadék ma már oly mély, hogy nem lehet elrejteni. Már az amerikaiak elől sem lehet titkolni, mi is történik valójában, mert szembesülniük kell a globalizmussal, amikor megkapják fizetési csekkjeiket, amikor napról-napra rettegniük kell a munkahelyeikért, és amikor többségük életszínvonala nyilvánvalóan és feltartóztathatatlanul romlik.

Globális feszültség a szuperelit és a tömegek között

A korábbiakban elemzett helyzet következményeként egyre nő a feszültség a Global Empire lakói és pénzügyi-korporációs arisztokráciája között. Ez a növekvő nyugtalanság a szuperelit túlhatalmának a természetes következménye. Újra felfedezik az emberek a közösségi összetartozásban rejlő erőt, a családhoz és a nagyobb családhoz - a nemzethez való tartozás szükségességét. Ez erősíti az etnikai és a vallási önazonosság hangsúlyozását. Az iszlám világban megtapasztalható fundamentalizmus is ilyen ellenhatásnak tekinthető az idegen eredetű, külső és agresszív kulturális gyarmatosítással szemben, amely elválaszthatatlan része a globalizációs folyamatnak. Itt nem csak vallási kérdésről, hanem a kulturális önazonosság kérdéséről van szó.

De nem csak iszlám-fundamentalizmus létezik. Egyre jobban kibontakozik a keresztény-fundamentalizmus is mind Amerikában, mind a keresztény kultúrkör más országaiban. Mindennek eredményeként nő a feszültség a Global Empire uralkodó csoportjai és a tömegek között. A vallásos fundamentalizmusnak sokkal több köze van az ellenálláshoz, mint a valláshoz.

A Global Empire irányítói számára a nacionalizmus, a hazafiság, a kulturális önazonosság, a vallási hovatartozás mind akadályt jelentenek a globalizmus egyeduralmával szemben. A Global Empire irányító érdekcsoportja és annak helyi szövetségesei nem azért globalisták, mert valamilyen elvi megfontolásból ezt tartják a legjobbnak, a leghelyesebbnek, a leghasznosabbnak az összes egyéb ideológiával és törekvéssel szemben. Egyszerűen azért globalisták, mert ma ott van a pénz és a hatalom, amit globalizmusnak neveznek. Mindennek eredményeként az egyes országokon, de az egyes világrégiókon belül is, illetve világszinten egyre nő az áthidalhatatlan megosztottság, egyrészt a globális elit pénzügyi érdekei, valamint másrészt az összes többi ember érdekei között. A világot irányító nemzetközi pénzügyi közösség és hatalmi hálózata természetesen hallgat erről a mélyülő megosztottságról, de ennek ellenére ez a mélyülő szakadék napjaink valóságához tartozik, és egyre kevésbé lehet eltitkolni.

Egyre nő és a kritikus tömeghez közeledik azoknak a száma, akik világosan látják, hogy a világ irányítása átkerült egy csupán önmagával törődő, elkérgesedett és önző hatalmi elit kezébe, amely valójában lenézi a többi ember által kultivált értékeket, nem törődik alapvető szükségleteikkel és érdekeikkel. Erről a csoportról állapította meg Charles Wright Mills, a Columbia Egyetem tanára, hogy a történelmi körülmények sajátos összetalálkozása eredményeként olyan hatalmi elit jött létre, amelynek meghozott, illetve elmaradt döntései sokkal erőteljesebben meghatározzák az emberek sorsát, mint ahogy az lehetséges volt korábban a világtörténelemben.

A Global Empire szuperkorporációjává átalakult Egyesült Államok szinte valamennyi ideológiai intézménye a pénzügyi és korporációs elit szolgálatába lett állítva. Ennek ellenére növekszik azon amerikaiaknak a száma, akik egyre inkább konfliktusba kerülnek a fennálló renddel. Ez különösen azokra érvényes, akik jól fizető állásukat a termelőszektorban elveszítették, mert azt a kizárólag profitszempontokat követő finánctőke kivitte a Harmadik Világ országaiba, ahol az úgynevezett "sweat-shop"-okban (olyan kiszipolyozó, munkásnyúzó munkahelyek, ahol napi 12-14 órán keresztül dolgoznak, gyakran kiskorúak és asszonyok is, minden munkajogi védelem nélkül) hatalmas extraprofitot tesznek zsebre. Ezt a pénzt korábban munkabérként ki kellett fizetniük Amerikában, Nyugat-Európában és Japánban. A fejlett ipari országok nagy összegű támogatásban részesülő mezőgazdasága fokozatosan kiszorította a világpiacról a Harmadik Világ mezőgazdasági termékeit. Ennek előállítói - elveszítve megélhetési lehetőségüket - rákényszerültek arra, hogy elvállalják ezekben a sweat-shop-okban a legrosszabban fizetett munkákat is.

A Global Empire helyi kiszolgálói természetesen maguk is nagy hasznot húznak Jakarta - Mexikó City - Manila - Sao Paolo sweat-shop-jaiból, de már az Egyesült Államok és Mexikó határán is - természetesen a mexikói oldalon - ilyen robotmunkát alkalmazó izzasztóműhelyek hálózata termeli a korporációk számára az extraprofitot. A helyi diktátorok - Pinochet, Mobutu, Marcos, Suharto és a hozzá hasonlók - amerikai támogatása aláássa az Egyesült Államok hitelét. Nehéz a demokrácia és az emberi jogok élharcosának a szerepkörét betölteni, s egyben teljes mértékben kiszolgálni a Global Empire uralkodó köreinek az érdekeit. Nehéz hitelesnek tekinteni a demokrácia terjesztésének azt a módszerét "ha belehaltok, akkor is demokrácia lesz... - Miért? - Csak."

A Global Empire erőszakos terjeszkedése ellenállást vált ki. Ennek az ellenállásnak az egyik megjelenési formája a nagyrészt önvédelmi jellegű nacionalizmus, az etnikai és vallási önazonosságnak a felértékelődése. Az úgynevezett iszlám fundamentalizmus, amely az 1970-es években a túlzott külföldi vallási és kulturális befolyás leküzdésére jött létre és Iránban hatalomra is került, valójában a globalizmus által gerjesztett természetes ellenhatásának köszönheti létét. Ez a fundamentalizmus a Közel-Keleten élő népeknek a válasza volt arra a mindent elöntő westernizációra (nyugatosításra), amely teljesen a Global Empire szája-íze szerint alakította át a kultúrát, a társadalom legbefolyásosabb rétegeinek a magatartását - elsősorban a felső középosztályét.

Iránban sem volt túlságosan vallásos a lakosság többsége. A mecsetek nagy részét kevesen látogatták egészen addig, amíg az irániak nem kezdték úgy érezni az erőszakos nyugatosítás hatására, hogy veszélybe került saját kultúrájuk. Kulturális önazonosságuk védelme érdekében fordultak a valláshoz és kezdtek egyre többen járni a mecsetekbe, hogy visszataláljanak ősi hagyományaikhoz, megőrizhessék nemzeti gyökereiket és kulturális önazonosságukat. Minél erősebb és erőszakosabb volt a Global Empire pénzügyi, gazdasági és kulturális nyomása, az emberek az iszlámra támaszkodva egyre keményebben álltak ellen. Ezért az iráni forradalom és a sah rendszerének a megdöntése sem egyik napról a másikra történt, hanem húszéves folyamat előzte meg. Az iráni társadalom csak akkor mozdult meg, amikor a globalizáció már tűrhetetlen nyomást gyakorolt rájuk és ez volt az egyetlen hatékony válasz.

Irán tehát nemcsak azért a Global Empire terjeszkedésének soron következő célpontja, mert atomerőmű építési programja képessé teheti majd nukleáris fegyver előállítására, hanem azért is, mert az iráni társadalom eddig hatékonyan ellenállt a Global Empire erőszakos terjeszkedésének. Ezzel példát mutatott a Közel-Kelet többi népének is az ellenálláshoz.

(Itt csak kérdés formájában utalunk egy zavaró kettős mércére. Van egy állam, amelytől északra fekszik a világ második nukleáris hatalma, Oroszország; keletre tőle található az ugyancsak nukleáris fegyverrel rendelkező Kína, valamint az atomfegyverrel már rendelkező két rivális: India és Pakisztán; nyugatra tőle Izrael rendelkezik egyre növekvő nukleáris fegyverarzenállal; közvetlenül keletre és nyugatra, pedig az Egyesült Államoknak, a világ legnagyobb atomhatalmának az erői állomásoznak. Vajon miért nincs joga Iránnak, hogy féljen ennyi atomfegyvertől? Ha megtagadjuk Irántól a félelemhez való jogot, más szóval azt, hogy atomfegyver ellen atomfegyverrel védekezhessék, akkor valójában a függetlenséghez és az önrendelkezéshez való jogot tagadjuk meg ettől a 70 milliós néptől.

Természetesen az lenne jó, ha minél kevesebb számú államnak lenne atomfegyvere, de egyedül az iráni atomfegyvert veszélyesnek nyilvánítani - ez kettős mérce alkalmazását jelenti. A Global Empire, amely az utóbbi években a saját maga által kialakított nemzetközi rendszer, az érvényes nemzetközi jog szabályait is megszegte, mert nem kellett hatékony ellenállással számolnia. Vagyis megtette, mert de facto megtehette.)

Az iszlám fundamentalizmussal egyidejűleg tanúi lehetünk a keresztény fundamentalizmus kialakulásának és erősödésének nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a keresztény-kultúrkör más államaiban is. Mélyebb elemzés kimutatja, hogy vannak a két fundamentalizmusnak közös okai és vonásai. A legmélyebb ok, hogy a világuralmat gyakorló globális elit és a Föld lakóinak a többi része között egyre nő a feszültség. Ez a vallási fundamentalizmusban is kifejeződik. Ezt jól lehet szemléltetni az Új Szövetség János Jelenések Könyvének a növekvő hatásával. Ez a biblia utolsó fejezete, amely jövendöléseket tartalmaz a világ végéről, az előtte bekövetkező fejleményekről, valamint azok jeleiről. Az Apokalipszis jelképes lovasai a halált, a pestist, az éhínséget és a háborút személyesítik meg. Még pontosabban, az Apokalipszis fehér-lova a hódítást, a vörös-lova a háborút, a fekete-lova az éhínséget és a fakó-lova pedig a pestist, valamint a halált szimbolizálja.

Az emberiségre tehát szenvedések és megpróbáltatások várnak, de ez alól is lesznek kivételek. A Global Empire arra érdemesnek minősülő elitje, meritokráciája, több évszázados erőfeszítéssel gondoskodott arról, hogy a világ vagyona a rendelkezése alá kerüljön. Ennek eredményeként egy szűk réteg valóban dúskál a javakban, és pazarló jómódban élhet. Az emberiség többi részének pedig a gürcölés, az alávetettség és a nyomort megközelítő szegénység jut osztályrészül. Mindez nem szükségszerű folyamatok elkerülhetetlen eredménye, hanem nagyrészt egy privilégizált, szűk érdekcsoport pénzhajhászásának és kapzsiságának a következménye. A hódítások, a háborúk, az éhínségek és a járványok sokkal inkább az emberi brutalitás és a Föld javaival való visszaélés következményei voltak, semmint természetes folyamatok eredményei. Egyre több keresztény-fundamentalista hangoztat olyan nézeteket, hogy a Bibliában megjövendölt etnikai konfliktusok, amelyek a világ végének a közeledtét jelzik, ténylegesen a globalizmus következményei. A Global Empire elitjének a kíméletlen terjeszkedése váltotta ki ellenhatásként azokat a törekvéseket, amelyek a világ számos országában nacionalizmusként és etnikai konfliktusként jelennek meg.

A Global Empire kiterjesztésének újabb technikái

A Global Empire - vagyis az Amerikai Egyesült Államoknak nevezett szuperkorporáció - terjeszkedésének egyre hatékonyabb hatalmi eszköze abékés tüntetésnek feltűntetett szervezett államcsíny, amelyet már kipróbáltak Szerbiában, 2003-ban Grúziában, 2001-ben sikertelenülBelorussziában, és amelyet nagy valószínűséggel még más országokban is alkalmazni fognak. Ezt a technikát az amerikai "think-tank"-ek szakértői dolgozták ki. Lényege az, hogy állami pénzből finanszírozott és kiképzett úgynevezett konzultánsok, közvélemény-kutatók, diplomaták, valamint a két nagy amerikai párt képviselői, valamint számos úgynevezett "NGO"-nak, vagyis nem állami szervezetnek a képviselői szorosan összehangolva a tevékenységüket eredményesen távolítanak el kormányokat a hatalomból. Ily módon a Global Empire vezetőivel együttműködő engedelmes rendszereket lehet olcsón és gyorsan kialakítani. Ezt a módszert először Belgrádban vetették be azért, hogy a szavazóurnák segítségével távolítsák el a hatalomból Slobodan Milosevics posztkommunista vezért és rendszerét.

Ebben a műveletben a vezető koordinátor szerepét Richard Miles belgrádi amerikai nagykövet töltötte be. 2003-ban Grúziában ismételték meg sikeresen ezt a "posztmodern államcsínyt". Itt is a Tbiliszibe akkreditált amerikai nagykövet töltött be kulcsszerepet. Ő irányította Mikhail Sakhasvilli-t Eduard Sevardnadze sikeres eltávolításában.

Előzőleg (mindössze 10 hónappal a belgrádi kipróbálás után) Mikhael Kozak minszki amerikai nagykövet, aki korábban a közép-amerikai Nicaraguában már szervezett hasonló kampányt, kísérletett tett Belorusszia elnökének, Alexander Lukasenkónak az eltávolítására. Ezúttal azonban nem járt sikerrel. Ami azonban 2004. végén Viktor Juscsenkó hatalomra segítésével megtörtént, azt bizonyítja, hogy a demokrácia megtervezett módon - választással és polgári engedetlenséggel - történő terjesztése ma már simán végrehajtható és szinte "szabadalmaztatható" módszerré vált. Olyan sablont, mintát és modellt jelent a Global Empire építői számára, amellyel további országokban tudják a számukra kívánt módon befolyásolni a választásokat és az őket kiszolgáló kormányokat hatalomra juttatni.

Visszapillantva a történelemben, megtaláljuk a hasonlóságot az 1986-os Fülöp-szigeteki eseményekkel is, amikor Fernando Marcos elnököt távolították el az ország éléről. 1989-ben megkísérelték Kínában is ezt a módszert, de ezen végül is úgy lett úrrá a pekingi pártvezetés, hogy a már részben fellazított és megbízhatatlanná vált pekingi hadosztályokat vidékről felhozott, megbízható hadosztályokkal váltotta fel. Ezek már hajlandók voltak véres erőszakkal leszámolni a tüntető diákokkal. Európában, Prágában, ugyanebben az évben sikeresen alkalmazták ezt a rendszer-és kormányváltó technikát az úgynevezett csehszlovákiai "bársonyos forradalomban".

Az amerikai National Endowment for Democracy, a NED (Nemzeti Demokrácia Alapítvány), a National Democratic Instititute for International Affairs, valamint az International Republican Institute játszott fontos szerepet e módszerek kidolgozásában. Az elsőnek megnevezett intézetetReagen elnök 1983-ban azért hozta létre, hogy nyíltan tegye ugyanazt, amit a CIA csak szigorúan álcázva, titokban tehetett. Szerepe volt még e demokráciát terjesztő békés technika létrehozásában és alkalmazásában a "Freedom House"-nak, amelynek jelenleg James Woolsey, a CIA korábbi igazgatója az elnöke. Ki kell még emelni Soros György alapítványainak a meghatározó szerepét, amelyek jelentős összegekkel finanszírozták ezt a tevékenységet.

A demokrácia békés terjesztésének ez a szabványosított és áramvonalasított módszere felhasználja az Internet által nyújtott új technikai lehetőségeket is, különösen a "chat"-elést, az SMS-ek küldését és a webes naplóbejegyzéseket. Hasonlóan hasznosnak bizonyultak a mobiltelefonok, amelyek a kilencvenes évek közepére már széles körben elterjedtek. Amikor a legújabb kommunikációs technikák alkalmazásával gyorsan lehet kisebb létszámú csoportokat bevetni, átcsoportosítani, ez valójában annak a katonai technikának a polgári alkalmazása, amely ilyen mobil, kis létszámú katonai egységeket alkalmaz a városi harcban. Az úgynevezett "intelligence helmet", "tájékozódó sisak" videóképernyője azonnal megmutatja nekik, hogy mi a helyzet közvetlen közelükben, és így hatalmas előnyhöz juttatja őket a tájékozódás terén.

Amikor fiatalok csoportjai a célpontnak kiválasztott helyeken találkoznak és más csoportokkal azonnali kapcsolatot tudnak felvenni, lényegében ugyanezt a technikát alkalmazzák a civil élet vonatkozásában. Az amerikai Hadsereg, és a Nemzetbiztonsági Hivatal egyformán nagy összegekkel szubvencionálta mind az Internet, mind a mobiltelefonok, mind a különleges célú komputer programok kifejlesztését. Mindezeket az eszközöket gondosan kísérletezték ki abból a szempontból, hogy mennyire hatékonyan lehet őket használni mind a katonai hadviselésben, mind az úgynevezett polgári vagy "forradalmi" hadviselésben. Ezek az új technikák lehetnek erőszakosak (halálosak) vagy pedig nem erőszakos természetűek. Egybekapcsolja őket, hogy mindkettőt ugyanazon célból vetik be, hasonló az infrastruktúrájuk és a működtetési módjuk. Ezt a hadviselést nevezik CyberWar-nak.

Az elözönlés fontos eleme a hadviselésnek, mind erőszakos, mind békés formájában. A hadviselésnek ez az új módszere azt célozza, hogy csúcstechnológiájú hordákkal lerohanják a kijelölt célpontot. Ebben az értelemben nagyon hasonló az, ami Irakban történt a hadsereggel és Ukrajnában a tüntetőkkel. Talán a különbség csak annyi, hogy ami Ukrajnában lezajlott az az iraki háborúval szemben sokkal olcsóbbnak, hatékonyabbnak és sikeresebbnek bizonyult, és győzelemmel ért végett.

Ennek a békés hadviselésnek az egyik teoretikusa, Dr. Peter Ackermann, már 2002. áprilisában megírta, hogy nem a katonai eszközök bevetése a legcélszerűbb Irak, Irán és Észak-Korea ellen. Ackermann szerint sokkal könnyebb és olcsóbb a hatalmat békés eszközökkel átvenni. Ackermann, aki az 1994-ben megjelent "Strategic Nonviolent Conflict" című munkájában már kidolgozta a békés hadviselésre vonatkozó elméletét, 2004. június 29-én a washingtoni Külügyminisztériumban beszédet tartott: "Kemény és puha hatalom: a polgári alapú küzdelem kialakulása és a demokratikus változás" címmel. Ackermann azt javasolta ekkor, hogy ugyanolyan ifjúsági mozgósítással érjenek el kormányváltást Iránban és Észak-Koreában, ahogyan azt sikeresen megtették Szerbiában. Hozzátette, hogy ugyanezt lehetett volna Irakban is alkalmazni. Bush elnök összes célját el lehetett volna érni költséges és nagyarányú katonai műveletek igénybevétele nélkül. Arról is szólt, hogy szorosan együttműködik az amerikai fegyverfejlesztésben élen járó Lawrence Livermore Laboratóriumokkal, az új és még tökéletesebb kommunikációs technikák és eszközök kifejlesztésében azért, hogy a rendszerváltásra kiszemelt fiatalokat még könnyebb legyen megszervezni és mozgatni. Ezek a módszerek és eszközök sokkal hatékonyabban terjesztik a demokráciát, mint a hadseregek, s adott esetben Kínában is be lehet majd vetni őket, mert lehetővé teszik a decentralizált tevékenységet, s így digitálisan kényszeríthető ki a népakarat érvényesülése.

A háttérhatalom fontos irányító intézményének, a Tavistock Institute-nak az igazgatója, Dr. Fred Emery már 1967-ben megjósolta, hogy azok a módszerek, ahogyan a fiatalok a rock-koncerteken gyülekeznek, tolonganak valósággal elözönölve a rendezvények színhelyét, hatékonyan felhasználhatóak lesznek majd a nemzetállami rendszerek megdöntésére már az 1990-es évek végén. Dr. Emery ezt a mesterségesen előidézett tömeghisztériát írásos jelentésben is megfogalmazta. Ez megjelent az általa vezetett intézet folyóiratában, a Human Relations-ben és azt a címet viselte, hogy "A következő harminc év: koncepciók, módszerek és előrejelzések". A Tavistock Intézetet egyébként a Brit Hadsereg vezetése hozta létre I. Világháború után a pszichológiai hadviselés módszereinek a kikísérletezésére. Dr. Emery elgondolásait már 1967-ben felhasználták azoknál a diáktüntetéseknél, amelyeknek a célja Charles de Gaulle francia elnök megbuktatása volt. 1991-ben ugyancsak a Human Relations-ben volt olvasható a beszámoló arról a konferencia-sorozatról, amely áttekintette a globális irányítás legújabb módszereit. Dr. Howard Perlmutter, a Warton School professzora elmondotta, hogy egy "Rock video Katmanduban" a megfelelő jelképe annak, hogy hogyan kell egy tradicionális kultúrát destabilizálni és ez által létrehozni a globális, nyugati hegemóniájú civilizáció lehetőségét.

A demokrácia békés terjesztésének fontos előfeltétele, hogy megfelelő számú kiképzett helyi ügynök álljon rendelkezésre. Ezen szakemberek kiképzésére hozták létre 1983-ban a Harvard Egyetemből kiválva az Albert Einstein Intézetet, amely a háború nem erőszakos formáira szakosodott. Ezt az intézetet Soros György és a NED finanszírozta. Vezetője Robert Helvey ezredes, aki ezen a területen Dél-Kelet Ázsiában szerzett 30 éven át tapasztalatokat. Helvey ezredes volt az, aki 1999 óta szervezi és irányítja az ifjúsági csoportokat a Balkán országaiban és Kelet-Európában.

Helvey 2001. január 29-én elmondotta, hogy akkor kapcsolódott be a stratégiai jellegű erőszakmentes politikai küzdelembe, amikor látnia kellett, hogy katonai módszerekkel nem lehet eltávolítani olyan diktátorokat - például Mianmarban (Burmában), amikor ott szolgált, mint katonai attasé. Ekkor kezdte közelebbről szemügyre venni Dr. Gene Sharp békés hadviselésre vonatkozó alternatív ajánlásait.

Helvey Rangoonban titokban megszervezte a diákokat, hogy kapcsolódjanak be felkelő csoportok tevékenységébe. Ugyancsak ő képzete ki Hongkongban azokat a pekingi diákokat, akik aztán 1989. júniusában irányították a Tiananmen-téri tüntetéseket. Most pedig ő a Falun Gong szektának a tanácsadója, amelynek szintén ő tanította meg a polgári ellenállás technikáját.

Dr. Sharp 1985-ben publikálta "Making Europe Unconquerable: The Potentital Of Civilian-Based Deterrence And Defense" (Tegyük Európát meghódíthatatlanná: A polgárok ellenállására alapozott elrettentés és védelem) című munkáját, amelyhez George Kennan írt bevezetést. Sharp kifejti, hogy a polgári ellenállásra alapozott védelem képes elhárítani a szovjet fenyegetést, és alkalmas támadások elrettentésére és leküzdésére azáltal, hogy kormányozhatatlanná teszi a társadalmat a leendő elnyomók számára, fenntartva a szervezett önigazgatás képességét még különleges fenyegető helyzetben is. Állítását az 1961-es algériai függetlenségi harccal és az 1968/69-es csehszlovákiai ellenállással szemlélteti. Kennan bevezetőjében méltatja a polgári ellenállás és elrettentés lehetőségeit, mert részben alternatívát jelentenek a hagyományos, kizárólag katonai eszközökkel vívott védelemmel szemben. Sharp-nak ezt a könyvét azonnal lefordították a NATO tagországok nyelveire.

Az olasz fordításhoz írott előszóban, 1989-ben, szociológusok és politológusok is polgári ellenállásra szólítanak fel egy esetleges Olaszország ellen indított szovjet támadással szemben. Itt érdemes utalni rá, hogy a NATO-nak volt egy "Gladio" nevű titkos hálózata, amelynek az volt a célja, hogy szembeszálljon egy esetleges szovjet megszállással, minden lehetséges katonai és nem katonai eszközzel.

Edward Atkeson tábornok, az Európában állomásozó amerikai csapatok hírszerző-szolgálatának helyettes főnöke 1994-től 99-ig, az Albert Einstein Intézet tanácsadója is volt. Helvey ezredes és kollégái egy sor olyan ifjúsági mozgalmat szerveztek meg - az Otpor-t Szerbiában, a Kmara-t Grúziában, a Pora-t Ukrajnában, valamint a korábbi Szovjetunió utódállamaiban működő hasonló szervezeteket, amelyeknek célja polgári jellegű eszközökkel elérni mindazt, amit katonai eszközökkel nem sikerült az 1980-as években. Ehhez hasonló polgári engedetlenségi ifjúsági mozgalmak szervezése folyamatban van Afrikában és Dél-Amerikában is.

A Washington Post című lap 2000. december 11-én számol be arról, hogy az Egyesült Államok által finanszírozott konzultánsok döntő szerepet játszottak valamennyi Milosevics ellenes szervezkedésben, ők végezték a közvélemény-kutatást és az ellenállásban részt vevő aktivisták ezreinek a kiképzését. Ők szervezték meg az életbevágóan fontos, párhuzamosan történő szavazat-számlálást is. Pénzt kaptak 5000 kanna festékre, hogy Milosevics-ellenes graffitit fessenek a falakra Szerbia-szerte, és 2,5 millió öntapadós címkét is finanszíroztak, amelyen az volt olvasható, hogy "Milosevicsnak vége". A "bársonyos forradalom" szerbiai változatának ez lett a felkapott jelszava.

A Milosevics-ellenes erőfeszítésekben közreműködő néhány amerikai tudott a CIA tevékenységéről, de pontosan nem tudták, hogy valóban ez miből áll. A vezető szerepet azonban a Külügyminisztérium és a Nemzetközi Fejlesztés Amerikai Intézete játszotta, mert ez továbbította a pénzeszközöket kereskedelmi vállalkozókon és non-profit csoportokon keresztül a szerb fiatalokhoz. A National Democratic Institute for International Affairs (NDI) (Nemzetközi Ügyek Országos Demokratikus Intézete) a szerb ellenzéki pártokkal működött együtt, míg az International Republican Institute (a Nemzetközi Köztársasági Intézet) pedig az Otpor-ra összpontosított. Az Otpor volt a forradalom ideológiai és szervezeti központja. 2000. márciusában az IRI több tucat Otpor vezetőnek fizette a költségeit, hogy részt vegyenek Budapesten, a Hilton Szállóban megtartott szemináriumon, amelyen az erőszakmentes ellenállás módszereit oktatták. A Duna másik partján, a Marriott Hotelben pedig az NDI képzett ki szerb fiatalokat. A szemináriumokon azt tanulták meg az ellenálló diákok, hogy miként kell sztrájkokat szervezni, hogyan kell kommunikálni szimbólumokkal, jelképekkel; miként kell leküzdeni a félelmet, és hogyan kell aláásni egy diktatórikus rendszernek a tekintélyét. A szemináriumok fő előadója Helvey ezredes volt, akit az "erőszakmentes mozgalom Clausewitz"-ének is neveznek.

(Carl von Clausewitz porosz-német tábornok és hadtudós volt, aki "A háborúról" írott hadtudományi művében összegezte a napóleoni háborúk tanúságait. A háborút a politika folytatásának tekintette más eszközökkel.)

Peter Ackermann, aki a békés eszközökkel végrehajtott államcsíny szakértőjének tekinthető, 2001-ben megjelentette "A Force More Powerful: A Century Of Non-Violent Conflict" című munkáját, amit közösen írt Jack DuVall-lal. Ebben számol be arról, hogy a NATO bombázás után, amely elősegítette a rendszernek, hogy elnyomja az ellenzéket, az Otpor szervezése nyugodtan folyt tovább olyan klubokban, ahol a fiatalok hosszabb időt eltölthettek, gyakorlatozhattak, valamint hétvégeken tartott partikon, illetve étkezőtermekben vagy egyszerűen az aktivisták lakásainak a hálószobáiban.

Az Otpor a rendkívül szegényes körülmények között élő fiataloknak nemcsak azt tette lehetővé, hogy találkozhassanak, de azt is, hogy alkotó módon kifejezhessék elgondolásaikat. A vezetők tisztában voltak azzal, hogy nem alkalmazhatnak erőt olyan ellenféllel szemben, amely többszörösen felülmúlja erőben és fegyverzetben őket, ezért el akarták kerülni a Tienanmenn-téri tragédia megismétlését Szerbiában. A Civic Initiatives (Polgári Kezdeményezések) nevű belgrádi csoport vezetője, Miljenko Dereta elmondotta, hogy a New York-i "Freedom House"-tól kaptak pénzügyi támogatást és így 5000 példányban ki tudták adni Gene Sharp könyvét a "Diktatúrától a demokráciáig: a felszabadítás elméleti vázlata" (From Dictatorship to Democracy: A Conceptual Framework for Liberation"). Az Otpor magáévá tette Sharp - "A politika, mint erőszakmentes cselekvés" című három kötetes főművének az elgondolásait és azt alkotó módon belefoglalta szerb nyelven kiadott kézikönyvébe, amelyet "Otpor User Manual"-nek becéztek. Az aktivisták közvetlen kiképzést is kaptak Robert Helvey ezredestől, Sharp munkatársától, a budapesti Hilton Szállóban 2000. márciusában.

Helvey különösen azt hangsúlyozta milyen fontos a szolgai engedelmességhez szokott emberek magatartásának a megváltoztatása a tekintélyuralmat gyakorló hatóságokkal szemben. Külön elmagyarázta, hogy miként kell a rendszer tartópilléreit - a rendőrséget és a fegyveres erőket - befolyásolni és magatartásukat megváltoztatni. Óvta a szerb fiatalok vezetőit az erőszakmentes küzdelem beszennyeződésétől, vagyis az erőszakos akcióktól, mert ezek elrettentenék a többi fiatalt és a lakosság jelentős részét attól, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz. Ezen túlmenően a nemzetközi közvéleményre is hátrányosan hatna, és ez már csökkenthetné a nekik jutó pénzügyi és politikai támogatást.

Ezen új taktika következtében a szerb ellenzék is hozzájutott ahhoz a nyugati támogatáshoz, amelyhez korábban nem férhetett hozzá. Az Otpor és a többi disszidens csoport rendszeresen kapott pénzügyi támogatást, a washingtoni kormánnyal együttműködő Nemzeti Demokrácia Alapítványtól, és az Otpor vezetői rendszeresen tárgyaltak Daniel Serwer-rel, az amerikai Béke Intézet Balkán Részlegének az igazgatójával. A szerb erőszakmentes ellenállókat finanszírozta a Nemzetközi Köztársasági Intézet is, valamint az Amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség is.

A szerbiai békés forradalom nyomán a Nemzeti Demokrácia Alapítvány, az Albert Einstein Intézet és ezek elágazásai segítettek fiatalokból álló csoportokat létrehozni az Otpor (Ellenállás) mintájára más kelet-európai országokban is. Így jött létre a Zubr (Bölény) Belorussziában 2001-ben, és mint már említettük, a Kmara (Elég) Grúziában és a Pora (Idő) Ukrajnában. A Milosevics-rendszer bukása óta számos Otpor-tag találkozott a Zubr-csoporttal. A Zubr honlapján is megtalálható már a "Diktatúrától a demokráciáig" című könyv. Egy más országban végrehajtott akciónak az egyszerű leutánzása azonban nem jelent még biztos sikert. Az Otpor sok energiát fektetett az emberi erőforrásba, különösen a fiatalokba. Az az NGO, amely az Otporból alakult ki, jelentősen hozzájárult a Milosevics-rendszer megdöntéséhez, azzal, hogy nagylétszámú és eseményekben dús tiltakozó akciókat tudott szervezni. Az Otpor-nak már jól kiképzett követői vannak Ukrajnában, akik máris bizonyították, hogy hatékonyan tudják befolyásolni a politikát.

A grúziai "rózsás forradalomtól" eltérően Ukrajnában nem volt országos választást ellenőrző civil (NGO) szervezet, amelynek törvényes felhatalmazása lett volna arra, hogy a szavazókörzetekből megkapja a jegyzőkönyvek másolatait, és párhuzamos összesítést készítsen a leadott szavazatokról. Ehelyett aPora megfigyelői éjszakai virrasztást szerveztek. A Pora önkéntesei a választási körzetek bejáratainál éjszakáztak és közvetlen közelről ellenőrizték, hogy történt-e valamilyen szabálytalanság. Egyes Pora aktivisták újságírónak kiadva magukat kikérdezték a választási megbízottakat arról, hogy hányan nem adták még le a szavazataikat és ily módon próbálták kideríteni, hogy sor került-e szavazatok többszörös leadására.

A grúz Kmara-t elsősorban külföldről finanszírozták, a Pora-t azonban nagyrészt belföldi forrásokból pénzelték. Sok polgár és üzletember kereste fel a Pora helyiségeit különböző adományokkal, pénzzel, felszereléssel és élelemmel. A Független Államok Közössége (a FÁK) országaiban egyre több vezető tesz lépéseket az erőszakmentes kormánybuktatás megelőzésére. Alexander Lukasenko belorusz elnök máris felmérte, hogy hol találhatóak a "narancs-központok" és elrendelte a felszámolásukat. Kirgíziában is a rendszer bírálóit külföldről pénzelt ügynököknek nevezik, akiknek a célja az adott ország belső viszonyainak az aláásása.

E hatalomátvételi technikát legutóbb 2005. márciusában a közép-ázsiai Kirgizisztánban alkalmazták. Biskekben az ellenzéki tüntetők megrohamozták a kormány épületét 2005. március 24-én. A városközpontba tartó tüntetőket Akajev elnök hívei megpróbálták feltartóztatni. Segítették őket a rohamrendőrök is, de a tiltakozók megfutamították őket. Amikor a tüntetők behatoltak a kirgiz kormány főépületébe, a tömeg első rohamát még visszaverte a biztonsági személyzet. A második azonban már eredményesnek bizonyult, és az ellenzékiek két minisztert is foglyul ejtettek. A CNN és más nemzetközi tájékoztatási intézmény szerint a kormány épületét elfoglaló ellenzéki tüntetők a foglyul ejtett védelmi és nemzetbiztonsági miniszterrel aláíratták lemondásukat. Az ellenzékiek egyik vezetője Bakijev, korábbi miniszterelnök új választások kiírását ígérte. Az ellenzék másik vezetője: Rosa Ottumbajeva a kormányépületbe érkezett, hogy segítsen Bakijevnek. Aszkar Akajev Kazahsztánon keresztül Moszkvába távozott. A kirgiz Legfelsőbb Bíróság egyhangú döntéssel érvénytelenítette a parlamenti választások eredményeit. Oszmonov, a Legfelsőbb Bíróság elnöke közölte, hogy a februári, márciusi választások előtti törvényhozó testületet ismeri el törvényesnek. Az ellenzék felszólította a hadsereget és a rendőrséget, hogy találjanak békés megoldást a belpolitikai válságra.

Az előző összetételű kirgiz parlament is összeült és megvitatta a kialakult helyzetet. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az EBESZ Biskekben tartózkodó külön-megbízottja hangsúlyozta, hogy az EBESZ kész segítséget nyújtani a helyzet rendezéséhez. Felajánlotta segítségét Ukrajna is. Az orosz Védelmi Minisztérium utasította Kirgizisztánban tartózkodó alakulatait, hogy ne avatkozzanak be az egykori szovjet tagköztársaság belügyeibe. Kirgizisztán az az ország, ahol közvetlenül van jelen a volt főhatalom és az új főhatalom: a Global Empire katonai ereje. Biskek közelében 500 orosz katona és 20 vadászrepülőgép állomásozik. Az Egyesült Államok is fenntart a kirgiz fővárosban egy légitámaszpontot, amely az Afganisztánban harcoló amerikai erők ellátását biztosítja.

Az amerikai Associated Press tudósítója helyszíni jelentése szerint az Egyesült Államok által támogatott lapokat tartottak a kezükben az Ascar Akajev elleni tüntetők. Az ellenzéki újságok az Egyesült Államok Külügyminisztériuma keretében működő Demokrácia, Emberi Jogok és Munka Hivatalának a támogatásával készültek. Ez a sajtó 2003. novembere óta működött a New York-i Freedom House programjának a keretében és több mint egymillió dollár amerikai kormánytámogatást is kapott. Ezek az ellenzéki sajtótermékek jelentősen hozzájárultak az Akajev elleni elégedetlenség növekedéséhez és végül elvezettek a kormány erőszakos eltávolításához. Akajev az ellenzékkel folytatott vitájában a Nyugat szemére vetette, hogy nagyarányú anyagi támogatást nyújt az ellenzéknek. 1991 óta Kirgizisztán 800 millió dollár amerikai segélyt kapott és a demokrácia elősegítésére egyedül 2004-ben 13,3 millió dollárt. Ennek az összegnek a jelentős részét a Nemzeti Demokratikus Intézet és a Nemzetközi Köztársasági Intézet kapta. A biskeki amerikai nagykövetség rámutatott, hogy Akajev-pártiak ugyanúgy részesülhettek támogatásban, mint az ellenzék. Megfigyelők azonban rámutattak, hogy a Nyugat által támogatott demokrácia csoportok fontos szerepet játszottak annak a légkörnek a megteremtésében, amely végül is elvezetett a belpolitikai helyzet kiéleződéséhez. Rosa Ottumbajeva, aki korábban országa washingtoni, illetve londoni nagykövete volt és jelenleg országa ügyvezető külügyminisztere, kijelentette: "A Nyugat és az Egyesült Államok szponzorálták a fejlődés demokratikus útját és támogatták demokratikus céljainkat."

Talán ennyi is annak a következtetésnek a levonásához, hogy Kirgíziában is a nyugati, elsősorban amerikai pénzügyi támogatás jelentős szerepet játszott az ellenzék tevékenységében és lehetővé tette annak a hatalom-átvételi technikának az alkalmazását, amely legutóbb Grúziában és Ukrajnában is sikeresnek bizonyult.

A legújabb célpont: Oroszország

Moszkvában az a közkeletű nézet, hogy Ukrajnában és Grúziában lényegében a CIA által szervezett államcsínyre került sor. Oroszországból kevés politikus és liberális gondolkodású diák utazott Kijevbe, hogy részt vegyen az ottani megmozdulásokban. Egyre többen teszik fel a kérdést, hogy a demokrácia terjesztésének ez a hulláma eléri-e Oroszországot is. A moszkvai "Free Thought - XXI" című újság szerkesztője: Vlagyiszlav Inozemtsev szerint a belgrádi, tbiliszii és kijevi események bizonyítják, hogy azok a Kreml-hivataliban, akik még mindig Nagy-Oroszországban gondolkodnak, számíthatnak egy nagyarányú felfordulásra Oroszországban.

Egy ilyen belső változás már folyamatban van. Orosz nyugdíjasok és háborús veteránok ezrei tüntettek országszerte amiatt, hogy az állam megrövidítette őket, amikor a közelmúltban átalakította támogatási politikáját. Vlagyimir Putyin elnök öt évvel ezelőtti hatalomra kerülése óta ez volt a legnagyobb méretű kormányellenes megmozdulás. Egyes szakértők szerint a Kreml-nek fel kell vennie a párbeszédet a társadalommal, mert az elégedetlenség olyan méretűvé dagadhat, hogy ellenőrizhetetlenné válik. A globális közösség nem fog félreállni és számolni kell inkább egy Jugoszláviához hasonló társadalmi válsággal, azaz súlyosabbal, mint ami Ukrajnában zajlott le.

2005. február 24-én Moszkvában a Jabloko (Alma) és Idushchie Bez Putyina (Putyin nélküli idők) nevű ifjúsági mozgalmak bejelentették, hogy létrehozzák a demokratikus ifjúsági ellenzéket. A két mozgalom vezetői sajtótájékoztatón azt közölték, hogy a szerb Otporhoz, és az ukrán Pora-hoz hasonló diák tüntetésekre kerülhet sor. A Jabloko ifjúsági szárnyának vezetője, Ilja Jasin, kijelentette:

"Ma tekintélyuralmi politikai rendszer van hatalmon Oroszországban. A demokratikus mozgalom szervezetlen és demoralizált. Ezért a diák-tiltakozási mozgalom létrehozása különleges fontossággal bír. Vállaljuk a Putyin-rendszer elleni polgári ellenállás frontvonalának a képviseletét. A liberális demokrácia, a polgári jogok és szabadságjogok értékeit képviseljük. Módszerünk az utcai tiltakozás, amelynek célja az emberek közösségi tudatának befolyásolása."

"Meg akarjuk tanítani őket, hogyan védjék meg szabadságjogaikat." - tette hozzá az Idushchie Bez Putyina részéről Roman Dobrokhotov. Az említett sajtóértekezleten a következő szövegű nyilatkozatot tették közzé az együttműködésről:

"A Jabloko és az Idushchie Bez Putyina fiataljai bejelentik, hogy közös erőfeszítéssel létrehozzák a demokratikus ifjúsági ellenzéket a Putyin-rendszer ellen és a polgári ellenállást a tekintélyuralmi politikai rendszerrel szemben, amely ma Oroszországban hatalmon van. A hatóságok folytatják az értelmetlen és véres háborút Csecsenföldön. Ezzel táplálják az etnikai gyűlölködést. Korrumpálják az orosz hadsereget. A hatóságok lerombolják a szabad közoktatási rendszert. A diákokat barrakokba kényszerítik. Megvonják a veteránoktól és a nyugdíjasoktól juttatásaikat. A hatóságok korlátozzák a polgári társadalom intézményeit. Megbénítják az ellenzéki pártokat és megtagadják a néptől a választás lehetőségét. Sárba tapossák a szólásszabadságot. Növelték a hatóságok a rendőri gumibotok jelenlétét. Biztonsági erőkkel figyeltetik a hivatalban levőket. Politikailag motivált bűnügyeket koholnak. Vlagyimir Putyin rendszerét hatalmas apparátus, olaj és televízió-monopólium, állami propagandisták, valamint rendőröklök százezrei szolgálják. Eljött az idő azt mondani, hogy elég! Készek vagyunk feláldozni társadalmi helyzetünket, harcolni kívánunk a szabadságunkért és szembeszállni az utcákon Putyin tekintélyuralmi rendszerével és korrupt hivatalnokainak a hatalmával. Bejelentjük polgári engedetlenség szervezésére vonatkozó terveinket és nyomást gyakorolunk a hatóságokra, hogy kezdjenek széles körű társadalmi párbeszédet Oroszország jövőjéről és felhasználunk minden törvényes eszközt az Orosz Föderáció jelenlegi rendszerének a megváltoztatására. Nem félünk a hatóságokkal való szembenállástól. Apáinktól kaptuk a jogot, hogy hangot adjunk nézeteinknek és nagyon nehéz lesz elhallgatatni bennünket."

Patrick J. Buchanan, Nixon elnök beszédírója és többszörös elnökjelöltségre pályázó, a demokrácia terjesztésének most részletezett módszerével kapcsolatban felvetette: vajon nem használ-e az Egyesült Államok hidegháborús taktikát egy hidegháború utáni korszakban? Vajon nem avatkozik-e be az Egyesült Államok Ukrajna belügyeibe, amikor olyan módszereket használ, amelyeket magával szemben felháborítónak és bűnösnek tekintene. Buchanan tehát egyszerűen azt kérdezi, hogy a demokrácia globális elterjesztésével kapcsolatosan nem tekinthetőek-e képmutatóak az amerikaiak. Az amerikai politikus felsorolja, hogy a Nemzeti Demokrácia Alapítvány, a USAid, a Freedom House, a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért, valamint a Soros György nevével fémjelzett Nyílt Társadalom Intézet nagy összegeket pumpált az ukrajnai küldetésekbe és számos ügynököt küldött Kijevbe, hogy megbuktassa a Kucsma-kormányzat által támogatott Viktor Janukovicsot, és hatalomra segítse Viktor Juscsenkót. Mindezt állítólag az objektív és pártatlan Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet segítségével.

Egy másik újságíró, Jonathan Steele, a Guardian hasábjain megállapította: "Juscsenko megkapta a Nyugat fejbólintását és ömlött a pénz az őt támogató csoportokhoz, a Pora ifjúsági szervezettől a különböző ellenzéki internetes-honlapokig. Még provokálóbb módon az amerikai és a nyugati nagykövetségek pénzelték a szavazás utáni azonnali közvélemény-kutatásokat (az ún. "exit poll"-okat)."

Ezek az exit-poll felmérések azt mutatták, hogy Juscsenko 11%-kal vezet. Ez demoralizálta az ellenzéket és a legtöbb ukránt meggyőzte arról, hogy Juscsenko az ország következő elnöke. Visszatérve Buchanan "AntiWar.com" című, 2004. december 6-án megjelent írásához, az párhuzamot von Juscsenko és John Kerry között. Janukovics nagyarányú többséget kapott Kelet-Ukrajnában és ez ellensúlyozta Juscsenko nyugat-ukrajnai eredményeit, s így lényegében 3 százalékkal Janukovics győzött. Ekkor tüntetők ezrei lepték el az utcákat, és csalást kiáltoztak. Követelték, hogy Juscsenko legyen az elnök. Ezt követően polgári engedetlenség kezdődött, amelyet erőteljesen támogatott a Nyugat és a tüntető tömegek megfélemlítették a parlamentet és Kucsma elnököt. A bíróság sem tehetett mást, érvénytelennek nyilvánította a választást.

Hatalmas tüntetések voltak Kijevben Viktor Janukovics miniszterelnök mellett is, de ezekről a nyugati tévék nem számoltak be. Janukovics támogatóit lekicsinylően "buszokkal beszállított" embereknek titulálták. A Juscsenkót támogató tüntetőknek viszont lézerfények, plazmaképernyők, csúcstechnológiájú hangosító berendezések, rockkoncertek, sátortáborok és hatalmas mennyiségű narancsszínű ruházat állt a rendelkezésére. Szinte komikus őket spontán tüntetőknek minősíteni.

John Laughland, ugyancsak a Guardian hasábjain megállapította, hogy a Juscsenko mellett tüntetőket ugyanolyan mesterségesen előállított "műtüntetőknek" lehet nevezni, mint ahogyan ilyen műháború volt az Egyesült Államok és Albánia között Dustin Hoffmann és Robert De Niro: "Weg the Dog" - "Amikor a farok csóválja" című filmjében. Laughland szerint a Pora Washington által létrehozott és pénzelt szervezet, hasonló az Otporhoz és a Kmarahoz, amelyeket Szerbiában és Grúziában használtak az ott hivatalban lévő politikai vezetés lecserélésére egy Amerikai szájíze szerinti másikra. A Pora-nak jelképe a lovaglócsizma, amint éppen eltapos egy bogarat.

"Ha az Egyesült Államok azért avatkozik be Ukrajnában, hogy a választást olyan elnök javára billentse el, aki a NATO irányába hajlik Moszkvával szemben, akkor a tűzzel játszunk" - állapítja meg Jonathan Steele hozzátéve: "Ukrajna nemcsak földrajzilag és kulturálisan megosztott, amely jó recept a felosztásra, vagy egy polgárháborúra - de fontos szomszédja Oroszországnak is. Ukrajna geostratégiai kérdéssé vált, de nem Moszkva, hanem az Egyesült Államok miatt, amely elutasítja, hogy szakítson azzal a hidegháborús politikával, amelynek célja Moszkva bekerítése volt. Arra törekszik, hogy a maga oldalára állítsa a korábbi szovjet tagköztársaságokat."

Buchanan megállapítja, hogy Földünkön a legkritikusabb viszony a világ másik nagy atomhatalmához, Oroszországhoz fűződik. Ez a nemzet küszködik a népességfogyással, a birodalmi státusz elvesztésével, országa területének feldarabolásával és a terror megfékezésével. Ez a viszony sokkal fontosabb Amerika számára, mint az, hogy kik kormányoznak Kijevben. A posztmodern államcsínynek az a tökéletesített technikája, amelyet sikeresen alkalmaztak Szerbiában és Grúziában, és sikertelenül Belorussziában, abból a célból, hogy amerikai vazallusok kerüljenek hatalomra Oroszország szomszédságában, veszélyes és arrogáns politikának minősíthető. Buchanan sürgette, hogy az amerikai törvényhozás vizsgálja ki a NED (National Endowment for Democracy - Nemzeti Demokrácia Alapítvány) és a többi hasonló szervezet tevékenységét Ukrajnában, ahol titkos pénzeket használtak a választások kimenetelének biztosítására.

A Global Empire hatalma ingatag

A globális pénzügyi főhatalom hegemóniája alatt álló Egyesült Államok több trillió (számításunkban egy trillió ezermilliárd) dollárt is meghaladó külföldi adósságának a 40%-ka tekintetében fizetésképtelenné vált. Erről a rendkívül fontos hírről azonban csak a The Economist című lap számolt be. Más szavakkal kifejezve ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok szélhámos játékot űz a saját maga által előállított dollárral. Ez a 100%-kosan fedezetlen papír, illetve elektronikus pénz annak köszönheti még mindig meglevő világpénz státuszát, hogy bíznak benne, illetve az Egyesült Államok rá tudja kényszeríteni ezt a pénzt a világ többi részére. Ugyanakkor az Egyesült Államok pénztelen adósnak bizonyult, mert nem fizette vissza ezt a pénzt adósainak, noha nagy összegű hiteleket vett fel tőlük. Nézzük meg, hogy milyen veszteség érheti a hitelezőket, ha nem kapják meg Amerikától pénzüket. A dollár szándékos politikai és gazdasági döntések következtében vesztette el értékének 40%-kát, és csökkent az euróval szembeni átváltási aránya 133 centről 80 centre az elmúlt három évben. A dollár hanyatlása kihat természetesen a japán jenre, a kínai jüanra és más valutákra is. Számítani lehet arra, hogy együttesen zuhan a mélypontra árfolyamuk.

Kétségtelen, hogy a dollár hanyatlásával reálértékben a külföldiek kevesebbet fizetnek saját adósságszolgálatuk fejében. Ezt azonban csak akkor tudják teljesíteni, ha olyan valutákban tudják növelni jövedelmüket, amelyeknek a dollárhoz viszonyított átszámítási aránya viszont megnövekedett. A külföldiek tehát ugyanabban a leértékelt dollárban jutnak jövedelemhez és egyenlítik ki adósságszolgálati kötelezettségeiket.

Kína és más kelet-ázsiai országok dollárban kereskednek. Ehhez a valutához kapcsolták saját pénzüket. Dollártartalékuk reálértékének jelentős részét máris elveszítették. Számolni kell azzal, hogy a dollárban lévő pénzügyi eszközeik többi részét is elveszítik. Az Egyesült Államok nemzeti össztermékének több mint az egyharmadára rugó összeggel tartozik a világ többi részének. Ez a tény önmagában is megfizethetetlenné teszi ezt az adósságot, még akkor is, ha Washington meg akarná fizetni. De egyre több tény utal arra, hogy nem akarja.

Amerika belső - hitelkártyákban fekvő - adóssága megközelítette a nemzeti össztermék 100%-kát. A washingtoni kormányzat adóssága meghaladta a 7,5 trillió dollárt és ebből egy trillió az elmúlt három évtizedben halmozódott fel, a legutolsó két trillió pedig az elmúlt nyolc évben. Az utolsó egy trillió pedig az elmúlt két évben. Mindez az amerikai költségvetésnek 300 milliárd dollár évi kamatterhet jelent. A washingtoni törvényhozás nemrég emelte fel az eladósodási határt 8,2 trillióra. (Egy trillió, mint már utaltunk rá, ezermilliárd dollárral egyenlő.) Ez láthatóvá téve azt jelenti, hogy ha ezerdolláros bankjegyeket használnánk, akkor 160 kilométer magas dollártornyot kellene összerakni. Ennek az összegnek a felét külföldiek birtokolják. Amerika eladósodottsága - beleértve a magánháztartások kreditkártyában, ingatlanjelzálogban meglévő tartozásait is - eléri a tíz trillió dollárt. Ehhez még hozzá kell számolni a korporációs és financiális intézmények adósságát, az opciókat, a derivátumokat és az ehhez hasonlókat, valamint a tagállamok és a helyi kormányzati szervek adósságát. Így egybe számolva az adósság mértéke 37 trillió dollár. Ez csaknem a négyszerese az Egyesült Államok egész nemzeti össztermékének. Ennek az adósságnak csak egy részét lehet belülről megfelelően menedzselni.

Az Egyesült Államok azonban nemcsak kimerült, pénzügyileg lecsúszott ország, de egyben a világ legprivilegizáltabb nemzete is, mivel övé annak a pénznek a kibocsátási monopóliuma, amely még mindig a világ első számú tartalékvalutája. A dollár létrehozása Washingtonnak csak annyiba kerül, amennyit a papír és a festék áráért fizetnie kell, illetve a számítógépei működtetéséért. A világpénz kibocsátásának monopóliumán túlmenően az Egyesült Államok exportálhatja az inflációt, óriási dollármennyiség kibocsátásával. Így jött létre az a helyzet, hogy a világszerte forgalomban lévő dollár mennyisége háromszor akkora, mint amennyi magában az Egyesült Államokban van forgalomban. Amerika tehát az egyetlen olyan ország, amelynek a külső adóssága főleg olyan valutatartozásból áll, amely valuta az ő saját belső pénze, és ezért tetszés szerinti mennyiséget kreálhat belőle. A többi országnak ugyanezt a dollárt árukkal és szolgáltatásokkal kell megvásárolnia. Az Egyesült Államok - például Kínának - és a többi adósának lényegében olyan dollárral fizet, amelynek nincs valóságos értéke, azon túl, amennyit a belé fektetett papír és festék ér. Kína tehát átadja gyakorlatilag értéktelen papírért Amerikának a sok milliárdot érő termékeit, amelyeket aztán az Amerikaiak fogyasztanak el. Amikor Kína megkapja árui fejében értéktelen papír-dollárban a vételárat, akkor ezekkel a milliárdokkal megint csak Amerikához fordul és megvásárolja annak államkötvényeit, kincstárjegyeit, amelyek még értéktelenebbek, mint a papír-dollár. A különbség annyi, hogy ezek után az állami adóslevelek után némi kamatjövedelmet kap. Ezeket a hitelleveleket, államkötvényeket, kincstárjegyeket azonban Kína (és a többi hasonló helyzetű ország) soha nem lesz képes készpénzre átváltani és akár egy részét is eladni. Ugyanakkor tény, hogy ezek az amerikai értékpapírok a dollár hanyatlása következtében máris rengeteget veszítettek értékükből.

Amerika hatalma lényegében két tartópilléren nyugszik. Ezen a világpénz-kibocsátási monopóliumon (a papírdolláron) és a Pentagonnal szimbolizálható fegyveres erején. Mindkettő támogatja egymást és mindkettőnek a sebezhetősége a másikat is gyöngíti. Afganisztán és Irak óta megnövekedett a bizalom a Pentagon iránt. Ez viszont némiképp megerősítette a dollárt is, amely viszont kulcsszerepet játszik a Pentagon külföldi akcióinak a finanszírozásában.

Amerika azonban más ügyes fogásokat is alkalmaz. El tudta érni, hogy kilenc százalék hozamot kapjon külföldi gazdasági és pénzügyi befektetéseiért, miközben a külföldiek csak három százalék hozamhoz juthatnak az amerikai befektetéseikért, és mindössze egy százalék reálkamathoz a kincstári kötvényekért. Noha az amerikai külföldi befektetések elérik azt a szintet, amit az Egyesült Államok fektetett be külföldön, ennek ellenére az Egyesült Államok nettó hat százalékkal több hozamhoz tud jutni. Ehhez járul még az is, hogy Amerika szép jövedelmet húz a nagyrészt szegény, eladósodott országok adósságszolgálatából. Az Egyesült Államok profitja ebben a vonatkozásban eléri az ötven százalékot és más külföldi érdekeltségeiből még további jövedelemhez jut, amellyel eléri a száz százalékot. Ez segíti Amerikát ahhoz, hogy kárpótolja magát a hazai elmaradt profitokért, továbbá azért, hogy 1972 óta nem növekedett kellően gazdaságának a belső termelékenysége.

A Clinton elnöksége alatt sokat emlegetett termelékenység-növekedés az információs technológiára és a komputerekre korlátozódott. De még ez a fellendülés is elakadt, amikor az elektronikai buborék kipukkadt. A szolgáltató szektor alkalmazottai egyre keményebben dolgoztak, könyvelési trükkökkel pedig kimutattak nagy profitokat és termelékenység-növekedést. Ez olyan csődök sorozatához vezetett, mint amilyen az Enron esetében is bekövetkezett. Az Egyesült Államok több trillió dolláros adósságot halmozott fel, amelyről pontos számokat nem hoznak nyilvánosságra, de amelyről bizonyosan állíthatjuk, hogy a világ legnagyobb adósságtömege.

Alan Greenspan, a Federal Reserve elnöke szerint ez a helyzet részben azért állt elő, mert az amerikaiak leggazdagabb 20 %-ka, vagyis azok, akik képesek lennének a megtakarításokra, mindössze jövedelmük 2 %-kát takarítják meg. Ezt a megtakarítást azonban háromszorosan túlszárnyalja a kormányzat költekezése, amely meghaladja a 6%-kot. Ez az átlagos megtakarítási arányt 0,2%-ra csökkenti. Az évi 400 milliárd dollár költségvetési hiány több mint a nemzeti össztermék 3%-ka. Valójában ez a költségvetési hiány még 200 millió dollárral meg is növelendő, mivel ezt a szövetségi költségvetés kölcsönveszi a Federal Social Security rendszer, azaz az állami kötelező társadalombiztosítás jelenlegi többletéből. Ma már nagyon sok szó esik arról, hogy a social security rendszer, amelyet a New Deal keretében Franklin Delano Roosevelt elnök hozott létre, hamarosan csődbe jut, mivel várható a baby-boom generáció népes rétegének a nyugdíjba menetele és az ő nyugdíjuk kifizetésére már nem lesz elég pénz a rendszerben. Ezért lett az egyik legfontosabb belpolitikai kérdés és a jelenlegi elnök egyik fő törekvése a társadalombiztosítási alap privatizálása. Ez azt jelenti, hogy az embereket arra kényszerítenék, hogy nyugdíjukra az egyre bizonytalanabbá váló pénzpiacon és befektetési piacon helyezzék el megtakarításaikat.

Ez a pénzügyi helyzet kényszerítette arra az Egyesült Államokat, hogy felhasználja mások megtakarításait. Számos szegény ország központi bankja tartalékát a világvalutának számító dollárban tartja, azaz Washington kezeiben. A magánberuházók dollárral fizetnek és vásárolnak a Wall Streeten értékpapírokat, bízva abban, hogy pénzüket a világ legbiztonságosabb helyén fektetik be. Az Egyesült Államokba érkezik évente százmilliárd dollár Európa központi bankjaiból, több mint százmilliárd Kínából és 140 milliárd Japánból. További tízmilliárdok érkeznek számos kisebb országból, beleértve a harmadik világ szegény államait is. Az Egyesült Államok maga is nyomást gyakorol rájuk, hogy megtakarításaikat Amerikába helyezzék el, adósságaik után fizetendő törlesztések és kamatok formájában.

Az egyik dollárbehajtó a Nemzetközi Valutaalap, amely a legkülönfélébb módszerekkel kényszeríti ezeket az országokat adósságszolgálati terheik tovább fizetésére, noha felvett kölcsöneiket már sokszorosan visszafizették. Adósságaiktól csupán azért nem szabadultak meg, mert a kölcsönfelvétel idején még 5-6%-kos kamatlábat 1979-ben a City of London, majd pedig a Federal Reserve is 1979. októberében 20%-ra emelte. Ezért a kamatok fizetésére további kölcsönöket kellett most már magasabb kamatokkal felvenniük, hogy adósságszolgálati terheiket fizetni tudják. Ily módon ezek az adósságok megháromszorozódtak. A játéknak a neve privatizáció, az adósságot ugyanis társadalmasították, miután azt nagyrészt magánvállalatok - többek között az economic hitman-ek - segítségével létrehozták. Csak az államnak van elég hatalma ahhoz, hogy kifacsarja az adósságszolgálat fizetéshez szükséges összegeket a középosztályhoz tartozókból, és azokat átszivattyúzza adósságszolgálat formájában az Egyesült Államokba. Csak Argentína ésOroszország volt elég erős ahhoz, hogy moratóriumot tudjon kiharcolni magának adósságszolgálati kötelezettségei teljesítésére, de mindkét ország csak az után, hogy a Gobal Empire által rájuk kényszerített pénzpolitika valóságos pusztítást végzett gazdaságukban és társadalmukban.

Argentínának sikerült történelme talán legmélyebb válságából talpra állnia. A Nemzetközi Valutaalap adósságspiráljába került ország megtagadta az IMF által rákényszerített feltételek teljesítését. Argentína eladósodása az első olajár-robbantás (nem magától bekövetkezett robbanásról volt szó) után az 1974 utáni években kezdődött. Tíz év alatt a pénzügyi rendszer a külföldi pénzintézetek függvényévé vált. Az 1980-as években a Valutaalap ismét nagymértékben megemelte kamatait, illetve csak változó kamatra adott hitelt. Argentína hiába fizetett többet és többet adósságszolgálatként, a felvett hitelek összege egyre csak növekedett, és 2001 végére elérte a kamatokkal számított 141 milliárd dollárt. Argentína ekkor fizetésképtelenné vált. Emberek milliói lettek munkanélküliek. A bankszámlákat befagyasztották, és súlyos politikai válságba került az ország.

Ami rendkívülinek számított az az, hogy Argentína nem volt hajlandó teljesíteni a Nemzetközi Valutaalap által javasolt megszorító intézkedések bevezetését és az argentin kormány megtagadta a hitelek visszafizetését. Ehelyett állami beruházásokkal és argentin vállalatok segítségével munkahelyeket teremtett, vagyis a híres Lautenbach-terv elgondolásait kísérelte meg alkalmazni úgy, hogy a belföldi fogyasztást élénkítve törekedett kilábalni a válságból. A Nestor Kirchner vezette kormány 2004. végén végleges javaslatot tett a hatalmas államadósság leírására, pontosabban az adósság elengedésére. Ez a lépése óriási ellenkezést váltott ki a hitelezők körében, ugyanis az argentin kormány hosszas alkudozások után csak a befektetések 40%-kát hajlandó kifizetni. Az Argentina által kibocsátott és vissza nem fizetett államkötvények értéke 81 milliárd dollár. Ezt az adósságtömeget növeli az a 21 milliárd dollár, amely ki nem fizetett kamatokból halmozódott fel. A bírálók rámutatnak, hogy a számlát végső soron azok a hitelezők - köztük kisbefektetők - fizetik meg, akik az évi 9%-kot hozó, és az állam által garantált kötvényeket megvásárolták. E hitelezők csaknem fele argentin állampolgár, a külföldiek pedig olaszok, svájciak, németek és amerikaiak. Az államkötvény-tulajdonosoknak kell eldönteniük, hogy elfogadják-e a felajánlott csekély, de biztos rendezést, vagy várnak 2045-ig, amikor a teljes egészében visszakapják pénzüket. Harmadik lehetőségként egy hosszas pereskedés is számításba jöhet.

Egyelőre nem lehet tudni, hogy a Global Empire legfelsőbb vezetői eldöntötték-e már a dollárrendszer lecserélését, és ezért hagyják tovább zuhanni a dollárt, vagy pedig a már eddig bevált technikákkal megerősítik - például a Federal Reserve kamatemelésével és így meghosszabbítják a jelenlegi pénzrendszer életét. Egyre több ország megkezdte már valutatartalékainak a részleges átállítását dollárról euróra, amely egyre inkább tartalékvalutává alakul át. 2005. február elején az Orosz Központi Bank bejelentette, hogy a rubel átváltási arányát fokozottabb mértékben az euróhoz igazítják és a dollár szerepét csökkentik. Ez azt jelenti, hogy egy kettős valutakosár lép a dollár helyébe. Ebben egyelőre az amerikai dollár dominál, mert a kosár 90%-ka amerikai valutából és 10%-ka euróból tevődik össze. Ez megerősíti azt a 2004-ben végrehajtott lépést, hogy az orosz valutát többé nem kapcsolják ténylegesen a dollárhoz. Ebben az amerikai pénz világszintű meggyengülésén túlmenően az is szerepet játszott, hogy Oroszországnak a megemelkedett kőolajárakból jelentős többletjövedelme keletkezett. Ez a többlet lehetővé tette, hogy a mindennapi devizaügyleteknél fokozottabb mértékben használják az eurót. A rubel elszakadása a dollártól valójában nem gyengíti, hanem erősíti az orosz pénzt.

Argentína és Oroszország legutóbbi lépéseinek az ismertetésével azt kívántuk alátámasztani, hogy megingott a bizalom a világgazdaságot irányító pénzügyi rendszer első számú valutája, a dollár iránt. Mivel a hanyatló dollár akadályozza ennek a világpénznek a beáramlását az Egyesült Államokba, Alan Greenspan, a FED elnöke rákényszerült a kamatlábak emelésére, hogy fenntartsa a dollár vonzerejét. Erre a vonzerőre egyre nagyobb szükség van, ha fedezni kívánják az évről évre növekvő kereskedelmi deficitet. A kamatlábak felemelésének azonban egyik következménye lehet, hogy összeomlik az ingatlan-üzletág, amely az alacsony kamatozású jelzáloghiteleken alapszik. Az amerikaiak többsége a házakban tartja a megtakarításait. Az erre alapozott képzeletbeli gazdagság képezte a túlfogyasztás alapját, amely majdnem olyan nagy, mint az egész nemzeti össztermék. Ha a házak árai összeomlanak a megnövekvő kamatlábak következtében, ez nemcsak a házingatlanok árát fogja csökkenteni, de dominó-hatást előidézve megakadályozhatja az úgynevezett második és harmadik jelzáloghitelek törlesztési részleteinek a fizetését is. Mindez hatással van a hitelkártyák révén történt eladósodásra, vagyis az általános fogyasztásra. Ez pedig korlátozhatja a forgalomból élő cégek profitját, beruházásait és valamennyi gazdasági szereplő eladósodását növelheti. Az egész amerikai gazdaság mély recesszióba süllyedhet. További következményként számításba kell venni a részvényárak jelentős csökkenését. Mindez együttes hatásában még inkább megnehezíti az adósságszolgálati terhek viselését.

Az alacsonyabb amerikai beruházás csökkenti az ipari termelékenységet és ezen keresztül a versenyképességet is. Mindezt pedig már nem lehet kompenzálni a dollár további leértékelésével és az amerikai export még olcsóbbá tételével. Ezek a módszerek eddig hatásosak voltak, de ezeknek is megvan a határuk. Az infláció rubelben, pesoban, dollárban ténylegesen deflációt eredményezett. (A defláció a pénzmennyiség csökkentését jelenti a pénz vásárlóerejének a növelése céljából. Ilyen értelemben az infláció ellentétének fogható fel.) Az Egyesült Államok, kihasználva világpénz-kibocsátási monopóliumát beindította a bankóprést és megfelelő mennyiségű dollárt bocsátott ki, hogy a lehető legalacsonyabb áron felvásárolhassa Oroszország és a többi hasonló helyzetű ország erőforrásait. Ezeknek az államoknak aztán a gazdaságát ténylegesen az amerikai pénz működtetette, még akkor is, ha ezt követően az adott országok a saját kibocsátású pénzükbe öltöztették fel az amerikai valutát.

(Magyarország esetében ez például azt jelenti, hogy már régóta külföldi kibocsátású pénz, illetve pénzek látják el a gazdasági közvetítőközeg szerepét. A Nemzeti Bank által kibocsátott forint valójában ennek a külföldi pénznek (pénzeknek) csak a ruházata. Magyarországnak azóta nincs saját pénze, amióta kizárólag hitelpénzzel működik a magyar gazdaság. Vagyis a Magyarországra érkező dollár, euró, jen, font stb. a közvetlen forgalomban még forint elnevezéssel vesz részt. De ez a forint nem valódi magyar pénz, hanem csupán a külföldről érkező hitelpénz magyar denominációja. Az igazi magyar pénz az lenne, amit a magyar állam átruházott hatáskörében a Magyar Nemzeti Bank nem ideérkezett hitelek denominálására bocsátana ki, hanem a magyar gazdaság és a magyar állam pénzügyi szükségleteinek a fedezésére. Az ilyen pénz után a magyar államnak nem kellene kamatot fizetnie és ez a valódi magyar forint el tudná látni a magyar belföldi szükségletekre termelő gazdaság pénzügyi közvetítőjének a szerepét.

Az exportra termelő magyarországi gazdaság valójában az ideérkezett óriás mértékű hitelpénzek adósságszolgálatához szükséges valutát termeli ki. A nem magyar szükségletekre termelő gazdaság, már nem magyar, csak magyarországi. Az exportgazdaság legfőbb funkciója a magyar nemzetgazdaság egészére nehezedő hitelek és kölcsönök adósságszolgálati terheinek a kitermelése. A Magyar Nemzeti Bank természetesen kibocsáthatna igazi magyar forintot is, amely nemcsak külföldi valuták magyarországi ruházata, de ezt a Magyar Nemzeti Bank már több mint 10 év óta nem teszi és a magyar szuverenitást megtestesítő Országgyűlés és Kormány ez ellen nem tesz semmit. Ez is mutatja, hogy a pénzügyi rendszer szuverén államként működik az államban, és a pénzgazdaságot kormányzó Nemzeti Bank teljesen egyenjogú a pénzügyek terén a demokratikus legitimációval bíró és az állampolgároknak politikai felelősséggel tartozó Országgyűléssel és Kormánnyal. Ilyen demokratikus legitimálása nincs a pénzügyi rendszert irányító MNB-nek, és politikai felelősséggel sem tartozik az állampolgárok felé.)

Felmerül a kérdés, hogy ha nem tudja kellően vonzóvá tenni a dollárt az Egyesült Államok, akkor milyen más lehetősége marad még? Egyrészt kompenzálnia kell a kevesebb jövedelemért és az egyre korlátozottabb polgári szabadságjogokért otthon a lakosságot, még több hazafias szólamot hangoztatva; másrészt külföldön fenn kell tartania ezt a rendszert meghirdetve a minden népet kötelezően megillető szabadság, demokrácia és civilizáltabb élet védelmét.

Emmanuel Todd is megállapítja a "Birodalom után" (Allprint Kiadó, 2003.) című könyvének 232. oldalán, hogy "Amerika gazdasága nem önellátó, a fogyasztás jelenlegi szintjét csak segélyekkel képes fenntartani. Ez a mai tempó mellett napi 1,2 milliárd dollárt emészt fel. Ha valaki - akkor Amerika politikájának túlságosan nyugtalanítóvá válása esetén joggal félhet egy esetleges embargótól."

Todd szerint az amerikai érdekeket az Európai Unióban útjára indított új pénz, az euró sérti, mert állandó fenyegetést jelent az amerikai rendszerre, mindenek előtt az Egyesült Államok világpénz-kibocsátási monopóliumára. Az Európai Unió gazdasági súlya eléri, sőt meg is haladja az Egyesült Államokét. Az EU képes olyan fellépésre, amely befolyásolhatja a globális egyensúlyt, s így tovább növeli az amerikai kiegyensúlyozatlanságot.

A Global Empire elsőszámú államának, Amerikának, a dollár kibocsátási monopólium képezte a legfontosabb hatalmi eszközét. Az Egyesült Államok az euró bevezetéséig biztosan számíthatott a dollár aszimmetrikus helyzetéből adódó előnyökre. Amikor az eurót bevezették változott a helyzet. Az euró árfolyama 2002. februárjáig zuhant. Ez a körülmény az Egyesült Államokba irányította a tőkét, meg az európai árakat 25%-kal lejjebb szorította. Az euró ily módon vámkorlátokat állított fel. Amikor fordult a helyzet, és az euró erősödni kezdett, ez egyértelműen kedvezett az amerikai gazdaságnak, de ugyanakkor jelentősen csökkentette az amerikai tőketartalékokat. Tény, hogy új szabályozási központ jelent meg Európában, pontosabban Eurázsiában, közelebb a világ központjához. Az Amerikát tápláló anyagi, emberi és pénzforrások pedig nagymértékben csökkentek. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak a jövőben a világ többi nemzetéhez hasonló körülmények között kell majd élnie. Jön az idő, hogy ki kell egyenlítenie tartozásait. Ez csupán lakossága életszínvonalának 15-20%-kos csökkentésével teheti meg. Abból kell kiindulni, hogy csakis az áruk és értékteremtő szolgáltatások importjának és exportjának van nemzetközi értéke. Az amerikai nemzeti össztermékben jelenleg nyilvántartott javak és szolgáltatások nagy része a nemzetközi piacokon nem rendelkezik értékkel, és nem eladható.

A pénzuralmi világrendben döntő privilégiumot jelentő világpénz kibocsátási monopólium megrendülésével egyre távolodik az a korszak, amikor az Egyesült Államokban a gazdasági és politikai hatalom, valamint az intellektuális és kulturális tolerancia ötvöződött. A XXI. évszázad elgyengült - improduktív és dekadens - Amerikája egyre kevésbé toleráns. Ennek a fizetőképtelenséggel küszködő szuperkorporációnak az irányítói még mindig úgy vélik, hogy egyedül ők testesítik meg az emberi ideált, és kezükben van minden gazdasági fejlődés kulcsa. Lehet, hogy ebben maguk sem hisznek, de minden esetre, erre alapozódik hegemónia-igényük mind a világgazdaság, mind a társadalmi folyamatok és a kultúra területén. Az, hogy Washington egyre inkább fordul erőszakos eszközökhöz, így a katonai megoldásokhoz, nem erejének, hanem gyengeségének a jele.

Az új világgazdasági helyzet lényege, hogy a hidegháború után és a Szovjet-birodalom felbomlásával egyedül megmaradt szuperhatalom, az Egyesült Államok importál és fogyaszt. Behozatalának fizetéséhez világszerte különböző fajtájú és mennyiségű devizát szed össze, méghozzá a világtörténelemben eddig nem alkalmazott eljárással. Az Egyesült Államok ugyanis a számára szükséges javaknak és valutáknak csak töredékét szerzi be önkényes uralmi eszközökkel. Így például az Egyesült Államok fegyvereladásaiból származó bevételei hasonlíthatók a politikai és katonai úton beszedett adókhoz. Ezek nagyságrendje azonban nem teszi lehetővé az amerikaiak jelenlegi fogyasztási szintjének a fenntartását. Az Egyesült Államok valóban a legnagyobb fegyverexportáló, de az ebből befolyó jövedelem csupán a külkereskedelmi deficit egy töredékét fedezi.

A kőolajtermelő térségek ellenőrzése is fontos részét képezi a birodalmi jellegű jövedelem-elvonásnak, "birodalmi adónak". A kőolaj kitermelésében, finomításában és forgalmazásában érdekelt multinacionális cégek valóban lehetővé teszik világméretekben a extraprofit beszedését, "járadéklefölözést", de ennek mértéke sem elegendő ma már a különféle fogyasztási javak amerikai importjának a finanszírozására.

Egyre kevésbé igaz, hogy az Egyesült Államok birodalmi adóinak jó részét politikai és katonai kényszer nélkül, liberális módszerekkel és spontán módon szedi be. Az Egyesült Államok lakói formailag adnak ellenszolgáltatást a világban vásárolt javakért. Az amerikai gazdaság szereplői a csaknem teljesen szabaddá vált pénzpiacokon szerzik be a külföldi valutákat, amelyekkel aztán fizetnek, amikor bevásárolnak a globális piacon. Ezeket a valutákat dollárra váltják, amely ugyan most már veszített értékéből, de még mindig mágikus erővel bír. A közgazdászok azonban már kimondták, hogy az Egyesült Államok szerepe a világban - más országoktól eltérően - nem a javak termelésén nyugszik, hanem a pénz előállításán.

A pénz még mindig a világ minden tájáról Amerikába vándorol. Vállalatok, bankok, intézményi befektetők, magánszemélyek - még mindig dollárt vásárolnak, megőrizve ezzel paritásának egyre gyengülő, de még mindig magas szintjét. Ebben az összefüggésben szemlélve ezek a dollárok nem a fogyasztási javak megvásárlására valók, hanem közvetlen amerikai beruházásokra, vagy amerikai értékpapírok - úgy mint államkötvények, vállalati kötvények és részvények megvásárlására. Kimondható, hogy az amerikai pénzügyi rendszer elsősorban a világpénz-kibocsátás monopóliuma biztosítja az amerikai fizetési mérleg egyensúlyát. A tőke évről évre az Egyesült Államok belső piaca felé mozog. Ha ez a folyamat már meg is rendült, de még mindig létezik. Ez teszi lehetővé az amerikaiak számára, hogy a világ fogyasztói legyenek és megvásárolják az értéktermelő országok által felkínált javakat. A külföldön megvásárolt áruk nagy része belső fogyasztásra kerül. Az ilyen javak iránt a kereslet rövid idő alatt megújul. Ezzel szemben az Egyesült Államokban befektetett tőke nagy része közép vagy hosszú távú befektetés.

Nem felel meg a tényeknek az az állítás, hogy határok nélküli világunkban a külkereskedelmi mérlegek egyensúlyának nincs már jelentősége. Globális méretű bizonytalanságot okoz, hogy Amerikának napi több mint egymilliárd dollár tőkebeáramlásra van szüksége ahhoz, hogy ellensúlyozhassa külkereskedelmi deficitjét.

Ha Amerika valóban rákényszerül arra, hogy lemondjon külkereskedelmi egyensúlyának a helyreállításáról, akkor azt is ki kell mondania, hogy át kell térni egy globális méretű és birodalmi jellegű pénzügyi rendszerre. Ebben a Global Empire által szavatolt új pénzügyi világrendben már kikényszeríthető a dollár megszabott árfolyama és az egész világra kiterjedő világvaluta státuszának a megőrzése. Egy ilyen globális birodalmi pénzügyi rendszernek azonban előfeltétele egy korlátlan katonai és államhatalmi erőszakrendszer működése. Más szavakkal az Egyesült Államoknak világméretű erőszak-monopóliumra kellene szert tennie, világállamot kellene létrehoznia központi irányítással.

Egy ilyen világméretű erőszakrendszer kiépítéséhez eddig egyetlen szuperhatalom katonai ereje sem volt elégséges. Ezért továbbra is érvényes a külkereskedelmi egyensúly megteremtésének a szükségszerűsége. Ha az amerikaiak a jelenlegi mértékben fogyasztanak, és a tőkebeáramlás a dollár nagyarányú meggyengülése nyomán megszűnik, akkor csaknem bizonyos, hogy a dollár összeomlik.

Az 1990-es években tanúi lehettünk annak, hogy a világ alkalmazkodott a kommunista világrendszer összeomlásához és egyben a pénzügyi globalizáció hegemóniájához. Ebben az időszakban az Egyesült Államokba irányuló tőkebeáramlás egy évtized alatt 88 milliárdról 865 milliárd dollárra nőtt. A pénzügyi befektetők még mindig Amerikát érezték a legbiztonságosabbnak. A befektető egyrészt fél a veszteségtől, másrészt tart attól is, ha nem a lehető legnagyobb nyereséggel fekteti be tőkéjét. Egyszerre törekszik a biztonságra és a maximális profitra. Amerika azért vált a befektetők elsőszámú célpontjává, mert az egyetlen szuperhatalmat érezték a legbiztonságosabb országnak. A befektetők jól tudták, hogy a gazdasági és pénzügyi globalizáció rendszerének a politikai központja az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok a világ pénzuralmi rendszerének a központja. A pénzügyi rendszer vezető országa és egyben az új pénzuralmi gazdasági rendszer - a krematisztika - központi állama. Az Egyesült Államok sok előnyt tudott biztosítani a világszerte csökkenő profitok megőrzéséhez és biztonságos kezeléséhez. Rendelkezett az ehhez szükséges neoliberális ideológiával, a leghatalmasabb hadigépezettel és a legnagyobb tőzsdei kapitalizációval.

A Wall Street tőzsdei mutatói irányítják az egész világ tőzsdéinek a mozgását. Az Egyesült Államokba irányuló hatalmas méretű tőkemozgásnak nem sok köze van azonban a gazdasági hatékonysághoz és a valós termelékenységhez. A tőzsdei kapitalizáció növekedése nincs arányban az amerikai reálgazdaság növekedésével, valójában csak a pénzvagyonos réteg vagyonának inflálódását jelenti. A profitnyerés megnöveli a jövedelmeket, amelyeket a tőzsdén ruháznak be, ahol a megvásárolható értékpapírok a ténylegesen létező és értéket képviselő javak szűkössége miatt nem e javak növekedését, hanem csupán azok nominális értékének a növekedését eredményezi.

Ebben a pénzuralmi világrendszerben az amerikai hegemónia sebezhetősége abból ered, hogy a szabályozó, kiegyenlítő mechanizmus fenyegetést jelent az ellenőrzés alatt tartott országok kiváltságosai számára. A világ profitjának jelentős része az amerikai tőzsde felé áramlik. Ugyanakkor az Egyesült Államok ma már a szükségleteihez képest gyengén teljesítő gazdasággal bír. Ezt támasztja alá a fogyasztási javak növekvő és tömeges importja. A tőzsdei tőketömeg névleges értékének a növekedése nem jelent valódi gazdasági erősödést. A világgazdaság perifériáin keletkezett pénzjövedelem olyan pénzzé alakul át az amerikaiak számára, amely fedezi a világszerte vásárolt javak folyamatos beszerzését. Ez másképp megfogalmazva azt jelenti, hogy az így vagy úgy történő tőkebefektetés felszívódásra van ítélve. Minden egyes amerikai csőd, s ma már egyre több van belőlük, az európai vagy japán bankok számára vagyonuk egy részének az elpárolgását jelenti.

Egyre valószínűbb, hogy eddig még nem tapasztalt méretű tőzsdei pánikra kerül sor, amelynek nyomán a dollár értéke mélypontra süllyed. Ez olyan láncreakciót vált majd ki, amelyben végetér az Egyesült Államok világbirodalmi pénzügyi és gazdasági státusza. Amerika rendelkezik a világtörténelem eddig ismert legnagyobb katonai gépezetével, de még így sem gyakorolhatja a világ feletti uralmat a gazdaságilag, pénzügyileg megsarcolt világrégiók vezető osztályainak az egyetértése nélkül.

Mi a jelenlegi pénzuralmi világrend lényege?

A globális pénzrendszer felépítése pénzügyi piramishoz hasonlít. Mindenki, aki ebben a rendszerben pénzzel fizet, ennek a pénzügyi világrendszernek a részese. Azok pedig, akik nem részesei ennek a pénzügyi struktúrának, csak úgy jutnak pénzhez, hogy a reálgazdaságban kell értéket előállítaniuk, és annak ellenértékeként kaphatnak pénzt. Ma a világon a pénzügyi tranzakciók keretében naponta sokszorosan több pénzügyi műveletre kerül sor, mint amennyit a fizikai áruk és értékhordozó szolgáltatások cseréje igényel. A pénzügyi műveletek keretében folyó pénzforgalom teljesen elszakadt attól a reálgazdaságtól, amelynek a folyamatait kellene közvetítenie. Más szavakkal, a tőzsdéken folyó kereskedés az értékpapírokkal, az opciókkal, a derivátumokkal, a swap műveletekkel és más napjainkban divatos pénzhelyettesítő eszközökkel, olyan mértékű pénzmennyiség felhalmozódásához vezetett - ehhez még hozzá kell számolni a tényleges vagyontárgyakon felhalmozódott adósságot és azok kamatait is - amely létrehozta a pénzügyi világrendszer öntörvényű világát.

Ez a hatalmasra növekedett pénzügyi piramis - pontosabban kifejezve felfúvódott pénzügyi buborék - minden látványossága ellenére annak a bázisnak köszönheti fennmaradását, amely a reálgazdasági szereplők értéktermelő munkája révén létezik. A pénzből és pénzhelyettesítőkből álló pénzügyi buborék szerepe csupán annyi, hogy hitel formájában a termelő gazdaság rendelkezésére bocsátja a működéséhez szükséges közvetítő jelrendszert, a pénzt. Ennek a globális pénzügyi buboréknak a központja az Egyesült Államok. A világ egészéhez képest az Egyesült Államok szerepe itt ahhoz hasonlítható, mint azoké az amerikai városoké, amelyekből ilyen-olyan okból kivonult a termelő gazdaság, elsősorban az úgynevezett "smokestack industry" (vagyis az a nehézipar, amelyet a gyárkémény szimbolizált). Szinte az egész Egyesült Államok üresnek nevezhető az ipari termelés szempontjából. Alig állít elő olyan árukat, amelyek külföldön is eladhatók. A mezőgazdaság és a hadiipar kivétel ez alól, de a szövetségi kormányzat mindkettőt hatalmas szubvenciókkal támogatja az adófizetőktől beszedett pénzből.

A központi bankok egyik legfontosabb funkciója, hogy betöltik a "lender of the last resort", azaz a kölcsönhöz-jutás utolsó menedékhelyének a szerepét. A világgazdaság szempontjából viszont az Egyesült Államok a "consumer of last resort", azaz a megtermelt javak fogyasztásra való felkínálásának az utolsó menedékhelye. A fogyasztás természetesen rendkívül fontos a világszintű munkamegosztás szempontjából. Ha a világ túlnyomó része termel, hogy munkát biztosítson polgári számára, továbbá pénzhez jusson, hitelei törlesztéséhez - természetesen szükség van olyan országra is, amely fogyaszt, és ezért importál. Ha a dollár szabadesése tovább folyik, akkor ez a világgazdasági munkamegosztás összeomlik. Ennek következtében száz és százmilliók veszítik el munkahelyüket, továbbá mindazok a kis- és nagy hitelezők dollármilliárdjaikat, amelyeket ebbe a gazdaságba befektettek.

Nem szorul magyarázatra, hogy termelők és fogyasztók, reálgazdasági és pénzgazdasági szereplők, mind sokat veszíthetnek, ha az összeomlás bekövetkezik. Ha az amerikai pénzgazdaság, mint felfújt ballon kipukkadna, az többek között Kínára is döntő befolyással lenne. Arra kényszerítené a világgazdaság leggyorsabban növekvő óriását, hogy teljes politikai, gazdasági kurzusát megváltoztassa. Ahelyett, hogy átadja megtermelt javait - gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül - az Egyesült Államoknak, saját lakosságát kellene fogyasztóvá átalakítania. Kína szegény százmillióinak a szükségleteit kellene kielégítenie, és belőlük stabil felvevőpiacot létrehoznia, másrészt közvetlen kelet-ázsiai szomszédai számára kellene termelnie. Áruforgalmát és fogyasztási piacát otthon és közvetlen környezetében kellene megtalálnia.

Ami az Egyesült Államokat illeti: a dollárrendszer összeomlása egy csapásra megszabadítaná Amerikát is óriási adósságától. Ez azt is jelentené, hogy valamennyi külföldi és gazdag amerikai elveszítené dollárban és dolláralapú értékpapírban lévő vagyonát. Minthogy a leggazdagabbak maguk a pénzrendszert irányító befektető bankárok, teljesen érthető, hogy mindent megtesznek mindent, hogy ez az összeomlás ne következzék be. Mert a legnagyobb vesztesek ők lennének. A dollárrendszer összeomlása az emberiséget a történelemben eddig ismeretlen méretű gazdasági válságba sodorhatná. Egy ilyen világméretű gazdasági depresszióban természetesen a szegény országok veszítenének a legtöbbet, és ezeknek a népei szenvednének tőle a legjobban.

Talán még járható a fokozatos átmenet útja. Úgy tűnik Kelet-Ázsia van abban a helyzetben, hogy a legkönnyebben megtegye ezt a fájdalmas átállást. Ennek az átmenetnek igen magasak a költségei. Amikor az Egyesült Államok 1913-ban hosszú évtizedekig tartó küzdelem után a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alá került, a pénzgazdaságra való átállás ugyancsak nem ment fájdalommentesen. A pénzgazdasági rendszer kialakításának a számlájára írható egy harmincéves pusztító háború, amely 1914-től 1945-ig két szakaszban zajlott le (I. és II. Világháború), amely időszak közepén hatalmas méretű gazdasági válság sújtotta. Mindez az eddig ismert adatok szerint százmillió ember életébe került, eltekintve azoktól az ugyancsak százmillióktól, akik szükségtelenül pusztultak el a szegénység, az éhínség és a betegségek következtében.

A jelenlegi pénzuralmi világrend, amelynek az Egyesült Államokat uraló nemzetközi pénzkartell a tényleges irányítója, (végrehajtást végző front-szervezetei pedig többek között a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank), már eddig is óriási áldozatokat követelt a strukturális alkalmazkodás nevében, nemcsak a latin-amerikai országoktól - ott is kiemelkedően Mexikótól, Argentínától és Brazíliától - de milliós nagyságrendben emberek pusztulását okozta Afrikában, így például Ruanda-burundiban és Kongóban.

Ha arra keressük a választ, hogy mit tesz az Egyesült Államok az általa kibocsátott és hozzá visszatérő dollármilliárdokkal, akkor a következőket állapíthatjuk meg: Az amerikaiak még mindig pénzügyi és gazdasági lehetőségeik felett fogyasztanak. A lakosság persze ezzel nincs tisztában. A kormány pedig a beérkező milliárdok jelentős részét fegyverkezésre és a Pentagon kiadásaira fordítja. A hadikiadások nem a katonák fizetésének a növelését jelentik, hanem annak a katonai-ipari komplexumnak nyújtanak egyre jövedelmezőbb megrendeléseket, amelynek a hatalmától már Eisenhower elnök is óvta az amerikaiakat 1958-ban.

1994 és 2003 között az amerikai védelmi minisztérium több mint háromezer szerződést kötött 12 hadiipari magáncéggel, több mint háromszáz milliárd dollár értékben. Ebből a háromezerből 2700-at mindössze két céggel kötöttek meg. Az egyik a Kellog-Brown and Root (KBR), amelyik a Cheney alelnök érdekeltségi köréhez tartozó Halliburtonnek a leányvállalata. A másik pedig a Boose Allen Hamilton. Ennek a két magántulajdonban lévő hadiipari cégnek legalább annyi alkalmazottja van máris Irakban, mint az amerikai és a brit csapatok együttes létszáma. A Pentagon pénzét azonban elsősorban arra használják, hogy drága fegyverrendszereket vásároljanak az olyan óriás hadibeszállítóktól, mint amilyen például a Halliburton.

A Global Empire első számú hatalmi eszközévé vált Amerika ezt a katonai erőt arra használja, hogy hegemóniája alatt tartsa, s ha kell meg is szállja azokat az országokat, amelyek a pénzt szolgáltatták ehhez a katonai erőhöz. Ez az agresszív magatartás érthető, hiszen az Egyestült Államoknak most már létérdeke, hogy továbbra is hozzájuthasson ezekhez a jövedelmekhez. Az Egyesült Államok biztosítani akarja, hogy továbbra is eltartsák. Ráutaltság helyett arról hangzanak el bombasztikus kijelentések, hogy terjeszteni kell a szabadságot, a demokráciát és meg kell menteni a civilizációt azoktól, akik nem akarják a jövőben is eltartani az Egyesült Államokat. Kérdéses azonban, hogy mennyire menti meg például a civilizációt a nemzetközi jog olyan nyílt megszegése, mint amilyenre például Irak esetében sor került. Ezt a nemzetközi jogot már csak azért sem szabadna így félresöpörni, mert az elmúlt évtizedek során hozzájárult a nemzetközi béke fenntartásához, a III. Világháború elkerüléséhez és a hidegháború befejezéséhez.

A tökéletlen nemzetközi jog helyébe a Vadnyugat globális ököljoga lépett. Ez azonban nem Amerika akarata, hanem a Global Empire-t irányító pénzügyi érdekcsoport, azaz a világ vagyonát ellenőrző dúsgazdag pénzemberek akarata. Az ő érdekükben harcolt ki az Egyesült Államok egyoldalú előnyöket nemcsak univerzális világvezetői funkciójában, de kétoldalú kapcsolataiban is. A Világkereskedelmi Szervezet, a WTO, mint a Global Empire érdekérvényesítője, kemény ellenállásba ütközött. A Global Empire univerzális korporációja ezért a kétoldalú kapcsolatokat részesíti ma előnyben. Ily módon sokkal hatékonyabban tud katonai, politikai és gazdasági nyomást gyakorolni úgynevezett partnereire, mint ha ezt a nemzetközi intézmények rendszerein keresztül kellene érvényesítenie. Az Egyesült Államok a Global Empire korporációjaként ellenzi, hogy létezzenek olyan országok, amelyek még mindig fenntartják a legfontosabb termelési eszközök és jóléti intézmények köztulajdonát lakosságuk védelmében.

Amióta a Global Empire érdekeit érvényesítő Amerika tényleges katonai ellensúly nélkül maradt, sokkal hatékonyabban és gátlástalanabbul tudja akaratát érvényesíteni. Az amerikai hatalom alapja azonban, ahogyan azt már kifejtettük. az a visszaélés a világ bizalmával, hogy levegőből előállított, száz százalékosan fedezetlen dollárral fizethet a világ többi országának azért, hogy őt eltartsák. Ezt a papírpénz csak úgy tarthatja meg továbbra is világpénz-státusát, ha egyedül érte lehet beszerezni a világgazdaság elsőszámú energiahordozóját, a kőolajat.

A kőolaj a dollár igazi fedezete

Nemcsak az Egyesült Államoknak van szüksége egyre több fosszilis energiahordozóra, de a világ két legnépesebb országa - India és Kína - is most állt át a széleskörű motorizációra. Ha a kőolajtermelő országok egy része úgy döntene, hogy dollár helyett átvált az euróra vagy a jüanra, az sem oldja meg a kérdést, ugyanis az Egyesült Államok már csaknem teljesen rátette a kezét az energiaforrásokra és ellenőrizni tudja: ki vásárolhasson kőolajat és ki nem? Ezért olyan fontos számára, hogy a kőolaj és földgáz csapokon rajta legyen a keze és katonailag is jelen legyen ott - így például Közép-Ázsiában - ahol ezek a csapok vannak. Helyzetét természetesen megnehezíti, ha mondjuk Kína áttér az euróra, mint külkereskedelme közvetítő közegére. További nehézséget jelent az, hogy a meggyengült Oroszország még mindig jelentős tényező, mert megmaradt a világ legnagyobb területű államának, továbbá az egyik legnagyobb kőolaj-exportáló a világon. Az orosz kőolajtartalékok pedig nincsenek teljesen amerikai ellenőrzés alatt. A fosszilis energiahordozók nem csúszhatnak ki Amerika ellenőrzése alól, mert akkor ki fog igényt tartani levegőből előállított dollárjaira? S ha fedezetlen pénzéből nem tud többé megélni, akkor miből fogja finanszírozni hatalmas méretűre növekedett katonai kiadásait?

A Financial Times 2004. decemberi 10-i számában azt is megírta, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa által az iraki újjáépítésre megszavazott 18 milliárd dollárból csupán annak alig 2%-kát költötték el. Ugyanakkor az iraki kőolajért befolyt és Irak tulajdonát képező 20 milliárd dollárból már elköltöttek 13 milliárd dollárt. Ezt az iraki kormány akkor fedezte fel, amikor átvéve néhány kormányzati feladatot az amerikai megszálló erőktől, észlelte, hogy 20 milliárd dollárt már elköltöttek és ebből 11 milliárd dollár az iraki kőolaj eladásából származott. Ezt megerősítette az International Herald Tribune című lap is. Úgy tűnik, hogy Irakban is érvényesül: ha megoldható, akkor a legyőzött ellenfél fizesse megszállásának a költségeit. Az iraki állam pénzéből az egyszeri legnagyobb kifizetést 1,4 milliárd dollárt nem más, mint a Cheney alelnök érdekkörébe tartozó Halliburton nevű óriáscég kapta. Több kutató is - így Andre Gunder Frank - is arra a megállapításra jutott, hogy a legtöbb iraki és amerikai költségvetésből származó dollár más nagy amerikai korporációkhoz és magánszemélyekhez került - köztük katonákhoz, vagyis olyanokhoz, akik a kassza közelében voltak és vannak. Néhány szelet a tortából jutott a brit korporációknak is. Az adófizető polgárok azonban valószínűleg soha nem fogják megtudni, hogy pontosan kik ezek a cégek és személyek. Még az állami számvevőszék szerepkörét betöltő amerikai "Inspector General" (Főfelügyelő) is őszintén elmondotta, hogy az iraki állami pénzekkel kapcsolatban nem kíván pénzügyi felülvizsgálatot tartani.

Milyen jövőt jósol Amerikának a Nemzeti Hírszerzési Tanács?

Az előzőekben tárgyalt kérdésekből kiderül, hogy az Egyesült Államok hatalma csúcsán van, ugyanakkor már a hanyatlás jelei is mutatkoznak. Az erre vonatkozó információkat az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerző Tanácsának, a National Intelligence Council-nak (NIC) a jelentése tartalmazza, amely a "Mapping the Global Future" (A globális jövő felmérése) címet viseli, és 2020-ig tartalmaz alaposan átgondolt előrejelzéseket. Ez a 119 oldalas dokumentum a világ legkülönbözőbb országaiban élő és állami alkalmazásban nem álló szakértőkkel való konzultációk nyomán készült.

A NIC jelentése kevés sajtónyilvánosságot kapott, noha nincs letitkosítva és elolvasható a CIA honlapján. A jelentés szerint 2020-ban a politikai iszlám még mindig jelentős világpolitikai tényező lesz. Figyelemre méltó, amit a jelentés legfőbb következtetése tartalmaz: "Kína és India valószínű kiemelkedése és új elsőrendű, globális világpolitikai szereplővé válása hasonlóan drámai hatást tesz majd a világ geopolitikai helyzetére, mint amilyet a XIX. században az egyesült Németország és a XX. század elején a hatalmassá váló Egyesült Államok gyakorolt az elmúlt két évszázadban."

Ebben az új világban, amely mindössze 15 évre van tőlünk időben, az Egyesült Államok megmarad a nemzetközi rend fontos alakítójának, valószínűleg a világ leghatalmasabb országának, de jelenlegi kiemelkedő hatalmi helyzete már meggyengül. Az újonnan feljövő hatalmak nemcsak Kína és India, de Brazília, Indonézia és talán még más országok is, fel fogják gyorsítani azt a stratégiai folyamatot, amelynek célja az Egyesült Államok kizárása vagy izolálása azért, hogy rákényszerítsék, vagy rávegyék Amerikát: az ő szabályaik szerinti politizálásra.

Az Egyesült Államok jelenlegi külpolitikája bátorítja ezt a trendet - állapítja meg a NIC jelentés: "Az Egyesült Államok elmerülése a terrorizmus elleni háborúban nagyrészt lényegtelen a többi ázsiai ország biztonsági aggodalmait illetően." A jelentés készítői ezzel korántsem kívánják lebecsülni a terror elleni háború fontosságát, azt azonban határozottan állítják, hogy Amerika jövőbeni hatalma és befolyása szempontjából az a kulcskérdés: képesek-e az Egyesült Államok politikájának irányítói arra, hogy az ázsiai államok számára vonzó elképzeléseket nyújtsanak a biztonság és a rend szavatolására, olyat, amely nemcsak versenyezni képes, de esetleg túl is szárnyalja, amit Kína tud felajánlani nekik. Ha ezt nem teszik meg, akkor az Egyesült Államok elhatárolódik attól, ami valóban lényeges Amerika számára. Ebben az esetben az ázsiai szövetségesek nagy valószínűséggel csatlakoznak Pekinghez és lehetővé teszik Kína számára, hogy ő alakítsa ki saját regionális biztonságát, amely kirekeszti az Egyesült Államokat. Ezek az új hatalmak keresve azt, hogy kinek a példáját kövessék, az Európai Unió felé fordulhatnak, mellőzve az Egyesült Államokat, mint a globális és regionális hatalomgyakorlás modelljét. A többpólusú világrendre történő átállás nem lesz fájdalommentes - állítja a jelentés - hozzátéve, hogy különösen a fejlődő világ középosztályait fogja sújtani munkahelyek további megszűnésével és a tőkeberuházások kiáramlásával. Az előrejelzés nem csupán a világ hatalmi egyensúlyának az újramegfogalmazását valószínűsíti, de mindazt, ami ezzel jár, a vagyon és jövedelemvesztést, valamint a biztonság gyöngülését e fogalom minden lehetséges értelmében.

Ezek a folyamatban lévő jelenségek máris közismeretek. Naponta tapasztalhatják az amerikaiak, például azt, hogy kiárusítják jövőjüket Kína és Japán központi bankjainak. Az Egyesült Államok költségvetési deficitje megközelíti az 500 milliárd dollárt, s ezt Kína és Japán finanszírozza az amerikai államkötvények megvásárlásával. Az amerikai kereskedelmi deficit már túlszárnyalja a 3000 milliárd dollárt és ennek a külkereskedelmi hiánynak a nagy része a Kínában gyártott áruk vásárlásából halmozódik fel évről évre. Kína kiszorítja Ázsia-szerte az Egyesült Államokat a kereskedelemben, a beruházásban, az oktatásban, a kultúrában és a turizmusban. De nagymértékben terjeszkedik a latin-amerikai piacokon. Kína számára jelenleg Chile az első számú exportpiac, Brazília pedig a második. Számolni kell azzal, hogy Ázsia jövendő mérnökei, akik korábban az MIT-re és más amerikai egyetemekre mentek tanulni, a Pekingi Egyetemen folytatják majd tanulmányaikat.

A jelentés áttérve az Európai Unióra megállapítja, hogy az egyre inkább koherens integrációként működik. A dollárnak az euróhoz viszonyított értéke az elmúlt két esztendőben egyharmaddal csökkent. Minthogy kisebb a dollárban lévő deviza hozama, a pénzügyi beruházók, köztük azok is, akik Amerika deficitjét finanszírozzák, megkezdték pénztartalékaik diverzifikálását, azaz különböző valutákba való elhelyezését. Kína, Japán, Oroszország és több közel-keleti ország központi bankjai nagyarányban cserélik ki dollártartalékaikat euróra. Bush elnöknek a politikája nemcsak tovább növelte az Egyesült Államok eladósodását, de meggyöngítette a dollár, mint világvaluta helyzetét is. Nehéz megmondani, hogy mit tesz az Egyesült Államok ennek a folyamatnak megváltoztatására vagy legalább a feltartóztatására.

A NIC-nek ezt a jelentését még Bush elnök második elnöki beiktatató beszédének az elhangzása előtt tették közzé. Tartalma azonban kétségeket támaszt Bush-nak azon fennkölt szavai iránt, amelyek szerint Amerika a világ minden elnyomott népe számára a szabadságot kívánja biztosítani. A NIC jelentése szerint Ázsiában a jelenlegi és a jövőbeni politikai vezetők szkeptikusak a demokráciát illetően és sokkal inkább érdekli őket az, hogy miként tudnak kifejleszteni olyan kormányzati modellt, amely kellően hatékony. A jelentés úgy véli, hogy ha Bush elnök valóban terjeszteni kívánja a szabadságot és a demokráciát Földünkön, akkor többek között úgy kell bemutatnia az Egyesült Államokat, mint amely a kormányzás és hatalomgyakorlás hatékony modellje. Az teheti modellértékűvé a szabad demokráciákat, ha sikeresek és érdemes őket utánozni. A NIC jelentés szerzői szerint azonban világszerte egyre kevesebben tekintik példaképnek Amerikát.

Kétségtelen, hogy Bush elnöki bemutatkozó beszédében 27-szer használta a "freedom" (szabadság, függetlenség) és 17-szer a "liberty" (szabadság, politikai szabadságjogok) szavakat. Ugyanakkor több amerikai lap is felvetette, hogy már az előző Bush kormányzat is jelentősen korlátozta a polgári szabadságjogokat és John Adams elnöksége óta ez a legjelentékenyebb támadás az Alkotmányban foglalt és garantált jogok ellen. Miközben állandóan hangzik a szabadságra való hivatkozás, egyre erősödnek az amerikai demokrácia tekintélyuralmi vonásai. Tapasztalható a vezérkultusz, a militarizáció, a politikai és gazdasági hatalomnak az egybefonódása, az állampolgárok minden eddigi mértéket túllépő ellenőrzése, megfigyelése és a közéleti vitákban való részvétel kriminalizálása.

Bush elnök meggyőződéssel vallja, hogy személyesen Istentől kapott megbízást arra, hogy nagy feladatokat teljesítsen. Végső céljának a zsarnokság felszámolását deklarálta bolygónkon. Szó szerint ezeket mondotta: "Kitartóan tisztázzuk döntésünket minden uralkodó és minden nemzet előtt. Az erkölcsi választást az elnyomás (amely mindig rossz) és a szabadság (amely örökké helyes) között." Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy Bush elnök kész háborút viselni bárki ellen, aki akadályozza világpolitikai stratégiáját.

Amerika hanyatlásának a pénzrendszer az oka

William Greider (számos világhírű könyv szerzője) alapos felkészültséggel elemezte a globális gazdaság problémáit. Beutazta a világot és hatalmas kutatómunkát végzett. Az ő gondolata többek között a pénzrendszer megreformálása és a "demokratikus pénz" megteremtése. Greider úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét a lakosság kezébe kellene adni, hogy minden amerikai olyan kamatlábbal kaphasson hitelt, amilyent megengedhet magának. A gazdaság jól és igazságosan működtethető valamennyi társadalmi csoport szolgálatában, a társadalmi igazságosság elvei szerint. Nincs olyan közgazdasági ok, ami miatt ezt ne lehetne megtenni. Vannak viszont félelmetes erejű politikai okok, amelyek miatt ez mégsem valósulhatott meg a történelemben. Valójában a pénz és a hitelezés szabályozása az amerikai politikai élet központi kérdése.

Az amerikaiak szó szerint tudatlanok a pénzt illetően, mert ilyennek neveli őket az iskolarendszer. A monetáris hatalom birtokosai azt mondják az amerikaiaknak, hogy képzetlenek, és nem értik az összefüggéseket. A pénzügyi összefüggések azonban viszonylag egyszerűek és megérthetőek. A jelenlegi korszakban bizonyos fokig mindenkinek közgazdásznak is kell lennie. Amerikában például senki nem jelentette be, hogy feladják a saját családi házhoz és otthonhoz való jutás gyakorlatát, amely a II. Világháború után valósult meg. Ténylegesen azonban megvalósították a finanszírozás szabaddá tételével és a Federal Reserve döntéseivel. A FED hivatalosan is elismerte, hogy az 1980-as és 1990-es években a kamatlábak a legmagasabbak voltak a XX. században, még akkor is, ha az inflációt levonjuk a kamatokból. Ha emelkedik a kamatláb, az megnehezíti az otthonhoz jutást. A háztulajdonosok vagy építkezők többé nem képesek viselni a kamatterheket. Megnehezítették a hitelhez jutást a bankok, akiknek nincs készpénzük. Minderről nem folyik közéleti vita, a pénzrendszer irányítói egyszerűen az emberek feje felett hozzák meg a döntéseket.

Azok, akik hisznek a demokráciában, úgy gondolják, hogy ha széles körű társadalmi vita bontakozna ki a pénzügyi rendszerről, akkor ezt a rendszert meg lehetne változtatni. Hogyan nézne ki a demokratikus pénz?

Először is újra kellene szabályozni az egész rendszert. Ez azt jelenti, hogy korlátozni és ellenőrizni szükséges a pénzügyi intézményeket nemcsak a lakosság pénzét összegyűjtő takarékpénztárakat, de a kereskedelmi bankokat, a beruházóházakat és a nagy pénzügyi alapokat kezelő intézményeket is. Ha vannak ilyen szabályok, azok a pénzügyi intézményekre rákényszerítik a körültekintő, megbízható működést. Így kevésbé szorulnak arra, hogy időről időre közpénzekből konszolidálják őket. Szilárd és megbízható pénzrendszerre van szükség, mert a túlzott dereguláció miatt a rendszer egésze megbízhatatlanná vált. A FED és a Wall Street vezetői természetesen tisztában vannak ezzel.

Másodszor: az ilyen értelmű reform ismét a társadalmi tevékenység egészének szerves részévé tenné a pénzügyeket. Nem tekinthető szabad piacnak az, ahol az egyik oldalon lehetséges a pénzvagyon korlátlan felhalmozódása, a másik oldal hátrányára. Igazi demokráciában a pénzügyi rendszernek az egész nemzet szükségleteit és érdekeit is szolgálnia kell, és hagynia kell a társadalom értékeinek az érvényesülését is.

Egyáltalán nem túl bonyolult úgy módosítani a pénzügyi rendszert, hogy elegendő tőke álljon rendelkezésre az otthonteremtéshez. Ezt el lehet úgy érni, hogy az első otthonhoz jutók számára alacsonyan határozzák meg a kamatlábat és fokozzák a városokban a kedvezményes bérű lakások építését.

Könnyen megoldható az infláció csökkentése is. A pénz kibocsátójának a társadalmi ellenőrzésével szabályozni lehet, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége megfeleljen a meglévő áruk, szolgáltatások mértékének és a lakosság létszámának.

Greider, a "Democratic Money: Past and Future" (Demokratikus pénz: múlt és jövő) nevű tanácskozáson (St. Louis-ban 1989. decemberében) hangsúlyozta, hogy kiemelten kell foglalkozni a kamat és az uzsora problémájával. A kapitalizmus kialakulásával kiiktatódtak azok az erkölcsi gátak, amelyek akadályozták a kamat szedését, amit a Biblia is tilt. A Biblia álláspontjával szemben az vált általános nézetté, hogy a kamatra történő kölcsönzés "alkotó folyamat". Nemzedékek sora már úgy tanulta Amerikában, hogy az uzsora idejétmúlt kifejezés, amelynek nincs valódi közgazdasági tartalma. Az uzsora olyan bűncselekmény, amelynek úgymond nincs áldozata. Ha valaki száz százalékos kamatra kölcsönzi ki pénzét - szabad polgárként - azt bárki elfogadhatja vagy elutasíthatja. Ha valaki fizetésképtelenné válik, senkit sem sért vele, csak önmagát.

A valóság ezzel szemben ez, hogy a legtöbb ember kényszerpályára sorul. Így például az 1880-as években az amerikai farmereknek nem volt választásuk, hogy 35, 50 vagy 100%-kos kamatot fizessenek-e a felvett hitelekért. Ha nem fizették a kamatokat, akkor el kellett adniuk gazdaságaikat. Nemcsak az egyes polgárok, de a vállalatok - még a nagy korporációk is - hasonló helyzetbe kerültek. Legtöbbjük számára az a kérdés, hogy fizetik-e a kölcsönök kamatait vagy sem, egyenlő volt azzal, hogy folytatják gazdasági tevékenységüket vagy sem.

A kamatmechanizmus a következőképpen működik: ha a kamatláb szintje a felvett kölcsönök után 5% és a gazdaság évről évre három százalékkal növekszik, akkor két százalék hiány mutatkozik. A nemzetgazdaság egészének évről-évre fel kell vennie további kétszázaléknyi hitelt, hogy ezt a hiányt pótolja. Azért, hogy az így felhasznált megtakarítás pótolva legyen, újabb hiteleket kell felvenni a következő évben 5% kamattal, de ebben az évben is a reálgazdaság növekedése csak 3%-nyi lesz. A kamat fizetéséhez tehát minden évben több hitelpénzre van szükség. Ez az egyik oka annak, hogy az amerikaiak vagyonát külföldi beruházóknak kellett eladni.

Az 1980-as években bekövetkezett mezőgazdasági válság jól példázza mindezt. Azok a vállalatok, amelyeket tényleges értékük alatt, igen kedvezményes áron kellett eladni - teljesen el voltak adósodva. Minden hónapban fizetniük kellett a bankoknak. Hogy fizethessenek csökkenteni kellett költségeiket. Ez ténylegesen azzal járt, hogy be kellett zárni a gyárakat, el kellett adni a berendezéseket, és haza kellett küldeni a dolgozókat. Ezt követően újabb kölcsönöket kellett felvenni a bankoktól. Így az adott vállalat egyre kisebbé és egyre kevésbé produktívvá vált, hogy fenntarthassa fizetőképességét. Vannak kivételek ez alól az általános jelenség alól: olyan személyek és korporációk, amelyek képesek voltak állni a versenyt. Ez nem változtat azon, hogy ha ez a folyamat sokáig tart, akkor az egész gazdaság megbénul a terhek alatt. Ha ez az eladósodás folytatódik, akkor elkerülhetetlenül számolni kell a pénzügyi válságokkal, csődökkel, regionális és országos gazdasági visszaeséssel. Ebben a pénzügyi szisztémában mindez elkerülhetetlen. Greiderelmondotta azt is, hogy még azok a közgazdászok is, akik nem osztják nézeteit, elismerik ennek az elemzésnek a logikáját. Greider rámutatott: ha el is tekintünk a judaizmus, a kereszténység és az iszlám uzsorára vonatkozó nézeteitől, mindhárom vallásban közös az, hogy erkölcstelennek tekinti olyan hitelek nyújtását, amelyek garantáltan a kölcsönvevő gazdasági bukásához vezetnek. Ma viszont az ilyenfajta hitelezés megengedett. Az amerikai társadalom, de a világ többi társadalma sem élhet együtt tartósan ezzel a hitelezési rendszerrel.

A józanész diktálja, hogy ki kerüljünk ebből a pénzrendszerből. Ilyen érvekkel azonban nem lehet meggyőzni az amerikai törvényhozókat, akiknek a zöme szintén tájékozatlan a pénzügyi kérdésekben. A politikusok pedig foglyai ennek a rendszernek. Talán csak néhány tucat törvényhozó, képviselő és szenátor érti a monetáris politikát. Választóik tájékoztatják őket munkahelyeik megszűnéséről, a gyárak elköltözéséről, ezért a képviselő a törvényhozásban szemrehányást tesz a Federal Reserve-nek. A FED vezetői nemcsak értik, de meg is értik mindezt, hiszen ez is része a rendszer működésének. Jól tudják, hogy ha a politikus nem tenne szemrehányást, akkor választói elfordulnának tőle. Amikor a FED később újabb döntéseket hoz, például változtat a kamatlábakon, s így olcsóbbak lesznek a hitelek, akkor megindul a gazdasági fellendülés, és minden elcsendesül, mintha semmi sem történt volna. Mindez eltart a következő gazdasági visszaesésig.

Greider ahhoz hasonlóan fejezte be St.Louis-i fejtegetéseit, ahogy e sorok írója is szokta: Ha majd elegen lesznek azok, akik megértik a pénzrendszer működését, és kellő erővel fogják bírálni az igazság logikájával, akkor talán elképzelhető valamilyen változás. A reform igazi akadálya az, hogy a legerősebb politikai és pénzügyi érdekcsoportok ellen kell fellépni. A szakszervezetek, a bérből is fizetésből élők, általában a szegények, de a nagy korporációk igazgatói, valamint a lakásépítők, a biztosítási alkalmazottak soraiban is egyre többen vannak, akik hasonló nézeteket vallanak. A valódi ellenállás azonban csak e rendszer belső ellentmondásainak a kiéleződésétől, és minden ellenérdekű fél összefogásától várható. Az ilyen törekvéseket azonban egy újabban divatba hozott szitokszóval populizmusnak bélyegzik.

Populista lázadás a pénzuralmi világrend ellen

Az elmúlt tizenöt évben a Global Empire térhódításával szemben népi ellenállás bontakozott ki: ez az új populizmus. A populizmus már a XIX. század végén is mozgalommá szerveződött azért, hogy megakadályozza a nagy korporációk politikai hatalomátvételét. Amerikában ez a mozgalom végül is nem ért el átütő sikereket. Ezzel szemben a XX. század elején Olaszországban és Németországban az erős szakszervezeteknek sikerült jelentős engedményeket kiharcolniuk a munkafeltételek és a bérezés terén. Az I. Világháború után ezen országok gazdasága válságos állapotban volt. Ez tovább fokozta a társadalmi nyugatalanságot. Az ipar alapját képező nehézipar, valamint a pénzügyi rendszer közel állt az összeomláshoz. Olaszországban például a bankárok és a mezőgazdasági szövetségek pénzügyi támogatást nyújtottak a korábban szocialista színekben politizáló Benito Mussolininak, hogy ragadja meg az államhatalmat. Mussolini pártja - amely jelképéül az államhatalmat szimbolizáló vesszőnyalábot és bárdot használta - betiltott minden ellenzéki sajtóterméket. Ugyancsak megakadályozták a liberális, a katolikus, a demokratikus és a köztársasági pártnak a működését, amely pártok a választópolgárok 80%-kát képviselték. Felszámolták a szakszervezeteket, törvényen kívül helyezték a sztrájkokat és magántulajdonba adták a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket.

Németországban az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Párt került hatalomra, amely kötelező béreket írt elő és államilag támogatta az ipart. Mindkét államban hatalmas arányban növekedett a korporációk profitja. Minthogy az olasz fasiszta és a német nemzetiszocialista államhatalom igen barátságosnak mutatkozott a finánctőkével és a korporációs tőkével szemben, ezért ezek a politikai rendszerek az amerikai "big business" számos nagyhatalmú személyisége számára (például Henry Ford és William Randolph Hearst) vonzóak voltak. Mindkét tekintélyuralmi rendszer központilag irányított propaganda-gépezetre támaszkodott, amely kisajátította magának a baloldali ideológia és politika nyelvezetét, ugyanakkor ezek a rendszerek keményen üldözték a szocialistákat, és nagymértékben korlátozták a munkavállalók jogait. A két tekintélyuralmi rend abban is megegyezett, hogy nagyon is racionális módon használta az olyan ősi eredetű szimbólumokat, amelyek bűnbakká tettek kisebbségeket. A nemzeti múlt glorifikálásával és a vezérkultusz gyakorlásával a hódító háború hívei voltak. Társadalmi vonatkozásban pedig azt a konzervatív nézetet hirdették, hogy a házastársi és az anyai hivatás az egyetlen megfelelő női szerep.

A fasizmus gazdasági programjának leglényegesebb részét a nagytőke és a tekintélyuralmi kormányzat szoros szövetsége alkotta. Bertram Gross, a West-Virginában lévő Marshall Egyetem tanára szerint azonban demokratikusnak tekintett társadalomban is lehetséges a fasiszta és nemzetiszocialista gazdasági stratégia megvalósítása. 1980-ban megjelent "Friendly Fascism" - "Barátságos fasizmus" című munkájában abból indult ki, hogy a nagy vállalatok belső hierarchiájukat tekintve mind szigorú alá- és fölérendeltségben működő autoriter struktúrák. Ezek a belsőleg tekintélyuralmi módon felépült szervezetek azonban egyre nagyobb mértékben uralják a politikai, a tömegtájékoztatási és a gazdasági szférát. A nagy korporációk valójában már az egész társadalmat képesek alárendelni egyetlen hatalmas magánérdekcsoport érdekeinek, anélkül, hogy e cél érdekében rohamcsapatokat vagy koncentrációs táborokat vennének igénybe. Nincs szükség megtervezett összeesküvésre, mivel a koordináció végbe megy az által, hogy valamennyi korporáció a saját önös profitérdekeit érvényesítve tevékenykedik. Ha a lakosság nyugtalanságot mutat, akkor fel lehet bérelni politikusokat, hogy faji sérelmekre vagy a nemzeti dicsőség emlékeire hivatkozva megosszák az ellenzéki csoportokat és az állam iránti fokozott lojalitásra ösztönözzék a lakosságot.

A klasszikus olasz fasizmus (és a német nemzetiszocializmus, spanyol fallangizmus, a portugál salazarizmus, az argentin peronizmus) valamint a napjainkban terjeszkedő barátságos fasizmus összehasonlítása Bertram Gross professzor könyve alapján több tanulsággal is szolgál.

1. Milyen hatalmi struktúrája van a klasszikus fasizmusnak? Szoros együttműködés van a kormányzat és a nagytőke, más szóval az üzleti oligarchia között egy karizmatikus diktátor vagy más kiemelkedő személyiség irányításával. Jellemző rá az expanzionizmus, az egyes társadalmi csoportok bűnbakká nyilvánítása és a nemzeti ideológia.

S hogyan néz ki a hatalmi struktúra a "barátságos fasizmusban"? Itt az integrált "Big Business" és a túlcentralizált központi kormányzat alkot jól szervezett hatalmi struktúrát, amelyet technokrata ideológiával és a lakosság manipulálásának korszerűbb technikáival kombinál a klasszikus fasizmus hatalmi struktúrájához képest.

2. Hogyan történik az ellenzék meggyöngítése a klasszikus fasizmusban? Felszámolják vagy a minimálisra csökkentik a többpárt-rendszert, s már csak igen csökkentett, korcs formában működnek a demokratikus intézmények és folyamatok, korlátozottan érvényesülnek az emberi jogok.

Hogyan történik mindez a "barátságos fasizmusban"? Kifinomult technikákkal, elsősorban pénzügyi eszközökkel manipulálják a demokratikus folyamatokat, a pártgépezeteket és az emberi jogok érvényesülését.

3. Hogyan számolja fel az ellenzéket a klasszikus fasizmus? Kemény szankciókat léptet életbe. Ezeket széleskörű és költséges terrorral érvényesíti. Mindezt kiegészíti kiválasztott bűnbakok ellen folytatott közvetlen akciókkal.

Hogyan valósul meg mindez a "barátságos fasizmusban"? Közvetlen terrort alkalmaznak alacsony szintű erőszakkal és professzionalista módszerekkel. Az elnyomást közvetett terror útján, lehetőleg nem feltűnő módszerekkel hajtják végre - etnikai konfliktusokon keresztül, számos bűnbakot használva és háttérből megszervezett zavargásokkal.

4. Milyen meggyőzési módszereket alkalmaz a klasszikus fasizmus? Véget nem érő propaganda agymosást, amelyet kémek és informátorok egészítenek ki - célja az elit hatalmának a megszilárdítása és a tömegek mozgósítása.

Hogyan teszi ezt a "barátságos fasizmusban"? Rejtett, informális offenzívát folytat a lakosság ellen, amelyet csúcstechnológiájú megfigyeléssel, tudatbefolyásolással, agymosással egészítenek ki. Ennek célja az irányító rétegek tudatának ellenőrzése és a tömegek társadalmi aktivitásának a megbénítása.

5. Hogyan jutalmazza a klasszikus fasizmus a barátait? Széles körű juttatásokat biztosít a számukra, jobb állásokat, olcsóbb árakat, belföldi kedvezményeket külföldi javakkal kiegészítve. Továbbá a társadalmi ranglétrán való előrehaladást a rendszer leghűségesebb kiszolgálói számára.

Hogyan történik mindez a "barátságos fasizmusban"? Gondosan adagolják a pénzt és a hatalmat az irányító csoportok számára, szakmai előrehaladást biztosítva a konformistáknak, nagyobb fogyasztást és társadalmi szolgáltatásokat mindazoknak, akik jó és engedelmes magatartást tanúsítanak.

6. Figyelemelterelés és szórakoztatás a klasszikus fasizmusban: A feszültségek és szorongások levezetése látványos rendezvényeken való részvétel útján, tömegmegmozdulások szervezése és valódi vérontás is.

Hogyan történik mindez "a barátságos fasizmusban"? Feszültség-levezetés a szexuális élet és a kábítószer-fogyasztás legváltozatosabb módszereivel, vallási kultuszok terjesztésével. Mindez kiegészül az alkoholizmus, a szerencsejáték, az erőszakos sportok, valamint az erőszakosságot ábrázoló műalkotások mesterségesen felfokozott kultiválásával.

7. Hogyan tartja fenn magát a klasszikus fasizmus? Belsőleg a folyamatos és gyakran viharos terjeszkedésre támaszkodik, adott esetben az önpusztító expanziót is igénybe véve.

Hogy néz ki mindez a "barátságos fasizmusban"? Belső életképességét a gondosan megtervezett terjeszkedésre alapozza, rendszert-erősítő reformokat vezet be, alkalmazza a többszintű kooptáció módszereit, és tudatosan létrehozza a tömegméretű közönyt és apátiát.

Bertram Gross professzor összehasonlító elemzéséhez hozzáfűzhetjük, hogy a társadalmat felfoghatjuk soktényezős automatikus rendszerként, amelyben és amely körül elég létrehozni a megfelelő feltételeket, hogy aztán az időben beindított aktivizáló tényezőkkel el lehessen érni a kívánt változások "önmaguktól" való bekövetkezését. Ez hasonlít a multikomponens kémiai reakcióhoz, ahol a megfelelően elhelyezett és kondicionált tényezők - jól időzített provokáló (kiváltó) hatásra - a kívánt eredményhez vezető vegyifolyamatot indítják be, pontosan elvezetve az eltervezett célhoz.

Az ifjabb Robert F. Kennedy, a meggyilkolt egykori igazságügy-miniszter fia, aki testvére John Fitzerald Kennedy elnök idején töltötte be ezt a kormányzati tisztséget, 2004-ben könyvet jelentett meg "Crimes Against Nature: How George W. Bush And His Corporate Pals Are Plundering The Country And Hijacking Our Democracy" - "Bűncselekmények a természet ellen: Miként fossza ki az országot és rabolja el demokráciánkat George W. Bush és korporációs cimborái" (Haper-Collins, 2004.) címmel.

Az ifjabb Kennedy nem kevesebbet állít, minthogy az amerikaiak most már egy fasiszta országban élnek és az ifjabb Bush elnök által irányított Fehér Ház megtanulta a legfontosabb dolgokat a német nemzetiszocialistáktól. Ezt írja könyvében:

"Míg a kommunizmus az üzlet állami ellenőrzése, a fasizmus az üzlet kontrollja a kormányzat felett. Az amerikai kulturális örökség szótára úgy határozza meg a fasizmust, mint olyan kormányzati rendszert, amelyben a szélsőjobb diktatúrája az egybeolvadt állami és üzleti vezetésen és a harcias nacionalizmuson keresztül érvényesül." Kennedy idézi Herman Göringet is, aki a nürnbergi per során elmondotta:

'Mindig egyszerű rávenni az embereket, akár demokráciáról, akár diktatúráról, parlamenti rendszerről vagy kommunista diktatúráról van szó. Mindig el lehet érni, hogy teljesítsék a vezetők kéréseit. Mindez egyszerű. Csupán azt kell mondani nekik, hogy támadás érte őket és becsmérelni kell a béke híveit, hogy hiányzik belőlük a hazaszeretet, és veszélynek teszik ki az országot. Ez a módszer hasonlóan működik bármely országban." Az olasz fasizmus vezérét, Benito Mussolinit is idézi, aki szerint a fasizmust helyesebb korporatizmusnak nevezni, mivel egyesíti az állami és a korporációs hatalmat.

Az ifjabb Kennedy szerint az amerikai demokráciát leginkább a korporációs hatalom veszélyezteti. "Divatos a Fehér Házban a túlerős kormány, a Big Government fenyegetéséről beszélni. Nemzeti történelmünk kezdete óta a legelőrelátóbb politikusaink figyelmeztették az amerikai népet a korporációs hatalom által uralt kormányzat veszélyére. Ez a figyelmeztetés hiányzik a közéleti vitákból. Oly sok korporációs pénz áramlik a politikába, hogy maga a demokrata párt sem tudott ennek ellenállni. Elfojtják a túltengő korporációs hatalomnak az amerikai demokráciára tett romboló hatásáról folyó vitákat."

A klasszikus és a barátságos fasizmus jellegzetességeinek összehasonlítása után vegyük közelebbről szemügyre, hogy napjaink "barátságos fasizmusa"hogyan működik a két világháború közötti félelmetes európai változataival szemben? A világgazdaság centrumországaiban a korporációk már leszorították a béreket és egyre kevesebb adót fizetnek. A középosztály ez által fokozatosan elveszíti vagyonát, és rohamosan szegényedik. Ez társadalmi nyugtalanságot vált ki. Amikor a korporációk adóját csökkentik, akkor azok a politikusok, akiknek a megválasztását ezek a korporációk finanszírozták, azzal érvelnek, hogy korlátozni kell az állam által nyújtott szolgáltatásokat, mert csak így lehet egyensúlyba hozni a költségvetést. Egyidejűleg ugyanezek a politikusok viszont fennen hirdetik, hogy szükség van az állam elnyomó funkcióinak az erősítésére. Több börtönt kell építeni, keményebb jogszabályokat kell alkotni, fokozni kell a katonai kiadásokat. A politikusok az ily módon a nyomás alá helyezett és elszegényedő középosztálynak az elégedetlenségét elterelik a korporációk szervezett és felelőtlen hatalmáról az állam irányába, a közhatalmat téve felelősség romló helyzetükért.

A szervezett magánhatalom uralma alá került állam most már kevésbé segítőkész, és sokkal elnyomóbban lép fel az olyan társadalmi csoportokkal szemben, amelyeket könnyű bűnbaknak megtenni a társadalmi bajokért. Ilyen bűnbakok a jogszabályokat kijátszók, az adózás alól kibúvók, a kisebbségek, a fiatalok, a nők, a homoszexuálisok, a bevándorlók stb. Gondoskodnak arról is, hogy az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatásban folyó viták felületesek legyenek, és a parlamenti választások is amolyan sportverseny jellegét öltsék. A korporáció-párti újságírókat, szerkesztőket támogatják, a változások veszteseinek és a hátrányos helyzetűeknek az érdekeit képviselő kommentátorokat pedig marginalizálják vagy kiszorítják a tömegtájékoztatásból. Azok a polgárok, akik úgy érzik, hogy becsapta őket ez a rendszer, rendszerint az úgynevezett jobboldalhoz fordulnak támogatásért. Olyan politikusokat választanak meg, akik viszont tovább szubvencionálják a korporációkat, tovább zsugorítják az állami szolgáltatásokat, miközben fokozzák az államhatalom elnyomó jellegét. Arról is gondoskodnak, hogy mindig olyan kérdéseket dobjanak be a köztudatba, amelyek elterelik a figyelmet a gazdasági és pénzügyi gyökerekkel rendelkező lényeges kérdésekről. A kör így be is zárul, hiszen a folyamat öngerjesztő módon megy tovább.

Ennek a korporációs magánhatalomnak lényeges tulajdonsága az is, hogy igyekszik körülbástyázni megszerzett pozícióit, mozgásterületét, cselekvési szabadságát pedig folyamatosan bővíti. A szervezett magánhatalom igyekszik legitimnek feltüntetni állandó növekedését. Arra törekszik, hogy lehetőleg minél észrevétlenebbül a háttérben maradjon, és így ne váljék a tömegtiltakozás célpontjává. Ha viszont mégis sor kerül ilyen társadalmi ellenállásra, akkor a legkülönfélébb technikákkal próbálja a figyelmet elterelni önmagáról.

Az az új populizmus, amely a korporációk szervezett magánhatalmának az ellenhatásként jött létre, mint politikai törekvés és ideológiai áramlat, érti ezeket a folyamatokat, és tisztában van azokkal a történelmi körülményekkel is, amelyek létrehozták. Ezért ez az új populizmus határozottan törekszik arra, hogy egyetlen létező politikai párt se váljék uralkodóvá felette. El akarja kerülni a faji megosztottságból, osztályellentétekből, a nemek különbözőségéből származó ellentmondásokat, s ellenáll minden olyan kampánynak, amely valamelyik vagyonától és önrendelkezésétől megfosztott társadalmi csoportot bűnbaknak akarja használni. Elhárítja magáról az olyan jelzőket, mint szocialista, anarchista, fasiszta, nacionalista azért, hogy ne vonja magára a közvéleménynek az ellenszenvét. Ugyanis ezek a megbélyegző jelzőkké átalakult minősítések a korporációs propaganda révén már igen hátrányosak. Az új populizmus arra is törekszik, hogy a közéleti vitákat a korporációs magánhatalom leggyengébb láncszemére összpontosítsa: ez pedig nem más, mint a szervezett magánhatalomnak az alkotmányos alapja, legitimitása. Az új populizmusnak arra is törekednie kell, hogy transznacionális legyen, és ne szűkítse le mozgásterét egyetlen országra, mert ez lehetővé tenné, hogy ebből az országból egyes világcégek egyszerűen kivonuljanak, s egy másik országba áttelepülve kivonják magukat a társadalmi nyomás alól.

Robert C. Byrd szenátor Hitler "Felhatalmazási törvényéről"

A berlini törvényhozás épületének, a Reichstag-nak a felgyújtása 1933. február 28-án, (amelyet a nemzetiszocialista vezetés hagyott jóvá) alkalmat nyújtott Hitlernek arra, hogy módosítsa a német Alkotmányt. Az 1933. március 5-én tartott parlamenti választásokon a nemzetiszocialisták nem kerültek többségbe, ezért Hitler megfélemlítéssel és fenyegetéssel rávette a Reichstag képviselőinek a többségét, hogy fogadják el az úgynevezett Ermächtigungsgesetz-et, vagyis a felhatalmazási törvényt. Ez Adolf Hitlert diktátori hatalommal ruházta fel, aki ezután Németország vitathatatlan egyszemélyi vezetőjévé, Führerévé, vezérévé vált.

Robert C. Byrd szenátor, aki 1958 óta képviseli West Virginiát az Egyesült Államok Szenátusában, 2005. március 1-én nagyhatású beszédet mondott a szenátorokat megillető azon jog védelmében, hogy a legfontosabb politikai döntések előtt, ha szükséges, akár döntéshalogató időhúzó beszédekkel - "filibusterrel" (obstruálással) - is felhívhassák a figyelmet egy-egy kérdés fontosságára. Byrd többek között a következőket mondotta:

"Történelmünkben sokszor fegyvert kellett fognunk, hogy megvédelmezzük a kisebbséget más országok zsarnoki többségével szemben. Mi eltérően a náci Németországtól vagy Mussolini Olaszországától soha nem szűntünk meg a jogok nemzete lenni. De nézzük csak meg, hogy erre törekvő emberek és egy többség, miként tudja manipulálni a jogot kegyetlen és igazságtalan célok érdekében. Allen Bullock történész megállapítja, hogy Hitler diktatúrája egyetlen jogszabálytól, az úgynevezett Felhatalmazási törvénytől kapta alkotmányos alapját. Hitlernek 2/3-os többségre volt szüksége, hogy elfogadtassa ezt a törvényt, és ezért ígéretekkel rávette az ellenzéket a Reichstagban, hogy támogassa. Bullock szerint Hitler kész volt mindent megígérni, hogy keresztül menjen ez a törvény - mégpedig azért, hogy megőrizze a törvényesség látszatát."

Byrd ez után kifejti, hogy Hitler felismerte, hogy a forradalmi változásokat hatékonyan, modern feltételek között nem az állam ellenére, hanem az államhatalom támogatásával kell keresztül vinnie. Ezért azt a sorrendet követte, hogy először megszerezte a hatalmat és aztán fogott hozzá a forradalmi változtatásokhoz. Hitler soha nem mondott le a törvényesség látszatáról. Tisztában volt annak a lélektani hatásával, ha a jogot a maga oldalán tudhatja. Ezért inkább magát a jogot cserélte ki és tette legálissá az illegálist.

Byrd szenátor szerint azok, akik el akarják törölni a szenátoroknak azt a jogát, hogy meghatározatlan hosszúságú beszédekben fejthessék ki nézeteiket, és ez által nyomást gyakorolhassanak a többi szenátorra is egy-egy döntés meghozatala előtt, megvonják a kisebbségtől azt az eszközt, amellyel kompromisszumokra kényszerítheti a többséget. Ez azt jelenti, hogy az elnök korlátlan hatalomhoz jut, és szinte egyedül uralkodhat. Az Egyesült Államok elnöke úgynevezett elnöki rendeletekkel kormányozhat abban az esetben, ha a törvényhozás mindkét házában - a Képviselőházban és a Szenátusban is - többsége van. Ilyen körülmények között a kisebbség félresöpörhető, az eltérő nézetek elfojthatók és a szólásszabadság meggyöngül. Byrd szenátor tehát lényegében azzal vádolta meg George W. Bush elnököt, hogy Hitlerhez hasonló diktátori helyzetet akar magának teremteni.

Byrd szenátort beszéde elmondása után kemény támadások érték, de az amerikai sajtóban többen is osztották nézeteit. Kiemelték, hogy George W. Bush nem szervez ugyan náci típusú tömeggyűléseket, de nem tűri azokat a csoportokat a közéletben, amelyek zavaró kérdéseket tehetnek fel neki. Karl Rove, aki az elnök egyik vezető politikai tanácsadója, tudatosan használja a tömegtájékoztatási intézményeket az amerikaiak megtévesztésére, ahogy Göbbels is tette a németekkel Hitler beszédeinek az írásakor.

Harvey Wasserman, a Columbus Free Press hasábjain (2005. március 7.) kifejtette, hogy Hitlerhez hasonlóan Bush is már úgy viselkedik, és úgy beszél, mint aki Isten nevében szólal meg. Már kétszer is kifejtette nagy nyilvánosság előtt tartott beszédeiben, hogy "nem ellenzi a diktatúrát, amíg ő a diktátor". Ha figyelemmel vagyunk arra a kellően dokumentált körülményre, hogy a Bush családot annak idején pénzügyi és politikai szálak fűzték a nemzetiszocialista rendszerhez, továbbá szoros üzleti kapcsolatban állt az Oszama-bin Laden családdal is, akkor különös értelmet nyernek Bush elnök diktatúrára vonatkozó kijelentései. Wasserman még ezeket jegyzi meg:

"Az amerikai demokrácia minden szempontból vékony szálon függ, amelyet Bush és Rove el akar vágni. Robert Byrd szenátor konzervatív és egyedülállóan képzett ember. Ha ő Bush-t Hitlerhez hasonlítja, akkor azt nagyon szomorúan, ugyanakkor tudományos felkészültséggel teszi, ezért oda kell figyelni rá."

Azért tértünk ki részletesen Robert C. Byrd beszédére, mert jelezni kívántuk, hogy nemcsak az amerikai rendszer kívülálló bírálói észlelik a dekadens jelenségeket, a demokrácia elfajulását, hanem olyan tapasztalt és felkészült amerikai politikusok is, mint az immáron csaknem öt évtizede az amerikai közélet főáramlatában élő virginiai szenátor.

Milyen a globalista magánhatalom dinamikája?

A XIX. század végén és a XX. században vált a korlátolt felelősségű társaság, mint névtelenségbe burkolódzó jogi személy a világ leghatalmasabb intézményévé, mind politikailag, mind gazdaságilag. De a kultúrát is fokozatosan a hegemóniája alá vonta. A korporációk egyrészt más korporációkkal való szövetségben halmozzák fel vagyonukat és gyakorolják hatalmukat, másrészt azzal, hogy pénzügyi és gazdasági túlhatalmukat a korrupció legváltozatosabb és sokszorosan rejtett formáival konvertálják át politikai döntésekké, amennyiben befolyásuk alá vonják a helyi, az országos és a nemzetközi szintű állami intézményeket.

A Világkereskedelmi Szervezet, a WTO (World Trade Organization) hatásköre és illetékessége nyíltan is a nemzeti törvények és jogszabályok felett áll. Ez a körülmény felhívta a világközvélemény figyelmét arra, hogy a politikai és gazdasági hatalom Földgolyónkon egyre kevesebb ember kezében összpontosul. Az olyan multinacionális pénzügyi intézmények, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, amelyeket a leggazdagabb országokban működő korporációk ellenőriznek, privatizálták a világ vagyonát és újrastrukturálták az úgynevezett periférikus országok társadalompolitikáját. Egyre több olyan a közegészségüggyel és a szociális biztonsággal megbízott kormányzati intézmény van, amelyeknek irányítóit azok a korporációk fizetik, amelyeket ezeknek az irányítóknak felügyelniük és szabályozniuk kellene. A korporációs lobbicsoportok írják a jogszabály-tervezeteket és keresik meg - jól megfizetve - a politikai tisztségek betöltőit. A korporációk által finanszírozott "think-tank"-ek (gondolati műhelyek) alkalmazottai és a lojális oktatók számíthatnak a tekintélyes egyetemek állásaira, ahol feladatuk a korporációs célok támogatása és beillesztése a tananyagba. A korporációk által létrehozott alapítványok gyakorolják a manipulációs célzatú jótékonykodást, és ők támogatják a környezetvédelmi csoportokat is. A beruházó bankárok több pénz felett rendelkeznek, mint a Világbank. Az elmúlt negyven év tanúsítja, hogy a teljesen szabályozatlan spekuláció az egyes országok valutáival már több ízben is súlyos gazdasági válságot okozott Latin-Amerikában és Ázsiában. A legitim kormányzatok ténylegesen a multinacionális korporációk kiszolgálóivá váltak. A jelenlegi világrend izmát és agyát négyszáz - a pénzvagyon felett rendelkezők tulajdonában lévő - világcég alkotja.

A szervezett magánhatalommá integrálódott korporációk meghatározó befolyást gyakorolnak a kormányzati tisztségviselőkre, az egyes regionális közösségekre. Igazi hatalmukat azon lehet lemérni, hogyan tudják érvényesíteni politikai stratégiájukat, alárendelni maguknak az egyes országok kormányzatait, valamint a nemzetközi jog rendelkezéseit. Az úgynevezett "Üzleti Kerekasztalok" (Business Roundtable), és a különböző kereskedelmi kamarák közismert korporációs társulások. Más szervezetek - úgy mint a Világkereskedelmi Szervezet, az Európai Nagyiparosok Kerekasztala - viszonylag új intézmények, de vitathatatlanul a korporációs magánhatalom és a globalizáció központi döntéshozó intézményei. De a szervezett magánhatalom hegemóniája alá tartozik a NATO és az ENSZ is, mert mindkét nemzetközi szervezet hatékonyan támogatja a korporációs magánhatalom világbirodalom-építési stratégiáját.

A szervezett magánhatalom kutatói keresik ennek a hatalomnak a mechanizmusát, de ezt nem könnyű megtalálni, mert ez a globálisan megszerveződött magánhatalom sokkal bonyolultabb, mint egy gépezet. Ez a hatalom, vagyis az, hogy ki hozza a döntéseket, és ki ellenőrzi az erőforrásokat, a népek közti viszonyok dinamikájában található meg. Úgy érhetjük tetten a nemzetközileg megszerveződött magánhatalmat, ha megválaszoljuk a következőket: Ki kit tud kényszeríteni, és ki az, aki engedelmeskedni köteles? Ki hozza a politikai és gazdasági döntéseket? Hogyan áramlanak az erőforrások az egyének, a csoportok és a korporációk között? Amikor egy társadalom gazdasági, politikai és társadalmi struktúrái intézményesülnek, akkor a hatalom az egyes emberektől az intézményekre tevődik át. Ellentétes irányú folyamat azonban nincs. Így a koncentrálódott hatalom már nem osztódik szét újra azok között, akiktől eredetileg származott.

A hatalomnak a korporációkhoz való áramlását jogi eszközök is elősegítik. Ilyen eszköz a túlságosan sok előjoggal felruházott jogi személy - egy mesterséges jogi konstrukció - amely ma már csaknem annyi jogot biztosít egy jogi absztrakciónak, mint a természetes személynek. Ugyanezek a jogi mechanizmusok korlátozzák felelősségét és felelősségre vonhatóságát, lehetővé téve, hogy büntetlenül szennyezze a környezetet, finanszírozza a politikai és választási kampányokat. Ugyancsak a korporációknak a magánhatalmát növelik az olyan szabályozó ügynökségek, mint az állami export-hiteleket biztosító szervezetek, a rendészeti erők és a hadseregek. Mindezek a mechanizmusok és a struktúrák szorosan koordinált hatalmi szervezetté integrálódnak. Így például az Egyesült Államok nyolcszáz nagy korporációjának a 90%-ka szorosan kapcsolódik egymáshoz egy ilyen hálózat révén. Ebben fontos szerepet játszik az áttekinthetetlen keresztbetulajdonlás is.

Az Egyesült Államokban működő Business Roundtable (Üzleti Kerekasztal) szorosan egybefonódik a Business Council-lal (Üzleti Tanáccsal), aCommittee for Economic Development-tel (a Gazdasági Fejlesztés Bizottságával), a Brookings Institute-tal (a Brookings Intézettel), az American Enterprise Institute-tal (az Amerikai Vállalkozási Intézet-tel). Ki kell emelni kapcsolatát a New York-i Council on Foreign Relation-nel (Külkapcsolatok Tanácsával), amely a globális birodalomépítés egyik legfontosabb koordináló intézménye, valamint a Trilaterális Bizottsággal, aHoover Intézettel, az Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájával, valamint a Heritage Foundation-nel (Nemzeti Örökség Alapítvánnyal) is. A korporációs hatalom fontos eleme a felsorolt intézmények közötti kapcsolat, de nagyságát nem lehet pontosan felmérni és meghatározni. A kapcsolati-háló erejére abból következtethetünk, hogy milyen befolyást gyakorol a korporációk globális tevékenységére.

A korporációk és az általuk alapított alapítványok finanszírozzák azokat a gondolati műhelyeket, amelyek kidolgozzák a korporációk érdekeit szolgáló nagy ívű politikai stratégiákat. Ugyanezen korporációk jogászai viszont elkészítik azokat a jogszabály-tervezeteket, amelyek ezeket a stratégiákat az adott ország törvényei közé emelik. A korporációk által finanszírozott politikai akciók, és a választási kampányok pénzügyi támogatása lehetővé teszi azoknak a politikusoknak a megválasztását, akik aztán elfogadják ezeket a jogszabály-tervezeteket. A legálissá tett lobbizók pedig arról gondoskodnak, hogy a politikusok nehogy meggondolják magukat. A korporációk irányítóit rendszeresen kinevezik azoknak az állami intézményeknek az élére, amelyek végrehajtják ezeket a jogszabályokat, illetve érvénytelenítik azokat, amelyek nem szolgálják a korporációk érdekeit. A létrehozott országos és nemzetközi fejlesztési szervezetek olyan kereskedelmi rendszert alakítanak ki és támogatnak, amelyet egyértelműen a legnagyobb világkorporációk uralnak. Ezek az intézmények közpénzeket használnak fel a korporációk szubvencionálására.

A korporációs rendszer működésének alapvető szabályai

Ezeknek a szabályoknak az a célja, hogy kialakítsák és fenntartsák a korporációk hegemóniáját a világgazdaságban. Ez a korporációs hatalom azonban függ jogi, gazdasági és politikai intézményektől és folyamatoktól.

1. Az első szabály a profit magánosítása. Annyi támogatást kell szerezni a termelőmunkából, a költségvetésből és a környezettől, amennyi csak lehetséges. A termelési költség alatt kell hozzájutni a nyersanyagokhoz, a köztulajdonban lévő területekről. Gondoskodni kell arról, hogy a helyi közösségek és a kormányok viseljék az infrastruktúra kiépítésének és fenntartásának a költségeit. Folyamatosan lobbizni kell az adókedvezményekért. Magántulajdonba kell venni a köztulajdonú erőforrásokat és állami szolgáltatórendszereket. Minél kevésbé látható egy ilyen köztámogatás, annál jobb. Ugyanakkor folyamatosan hangoztatni kell a tömegtájékoztatásban, hogy milyen hatalmas előnyei vannak a magántulajdonnak, a magánvállalkozásnak és mennyire boldoggá tesz a profit.

2. A költségeket át kell hárítani. Ezért a munkavállalókat alul kell fizetni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy például a tengerentúli országokban gyermekeket kell dolgoztatni, gyakran naponta 12 órán át. A hulladékanyag újrafeldolgozásával nem kell törődni. Akkor sem kell eltávolítani, ha mérgező. Ha mégis felelősségre vonnak érte, akkor a biztosítótársaságokat kell rászorítani arra, hogy fedezzék ennek a költségeit. Minimálisra kell csökkenteni a jogi felelősségvállalást és ilyen esetben az absztrakt jogi személynek ugyanolyan alkotmányos jogokat kell követelni, mint amilyen csak egy természetes személyt illethet meg.

3. Ellenőrzés alá kell vonni a tájékoztatási rendszert. Ezért, ha lehet, meg kell szerezni minden tömegtájékoztatási intézményt. Egybe kell olvasztani a rádiók és televíziók programjait. Fel kell vásárolni a független kiadókat és könyvforgalmazókat, és elő kell írni nekik, hogy mit publikálhatnak, és mit árusíthatnak. Gondoskodni kell arról, hogy a tankönyveket a korporációk szempontjai szerint írják, és az ilyen tankönyveket lehessen csak szétosztani a közoktatási rendszerhez tartozó iskolákban. Úgy kell megfizetni a tanárokat és professzorokat, valamint társadalmi aktivistákat, hogy ösztönösen cenzúrázzák magukat megélhetésük biztosítása érdekében. Korlátozni kell a sajtó- és szólásszabadságot. Így például az úgynevezett bevásárlóközpontokban ne lehessen azon a címen politikai gyűléseket tartani, hogy az magántulajdon. Meg kell tiltani az alkalmazottaknak, hogy a munkahelyeken társadalmi-közéleti fontosságú kérdéseket vitassanak meg. Lehetőleg fokozni kell minden téren a titkosítást, hogy a korporációk tevékenységére vonatkozó információk, valamint a korporációkkal kapcsolatos kormányzati döntésekre vonatkozó tájékozódás minél nehezebb legyen. Kultuszt kell űzni a szakértelemből, és ha lehet össze kell keverni a ténymegállapító adatközlést a valódi tudással.

4. A politikai hatalmat centralizálni kell. Ehhez az is hozzáértendő, hogy a korporációk nem sokat törődnek az üzemi biztonsággal és az üzemi baleseteket szenvedett alkalmazottaikat lehetőleg távol tartják attól, hogy kártérítést követeljenek. Ha pedig nem tudják elkerülni a jogi felelősségre vonást, akkor - Amerikában legalábbis - elintézik, hogy a szövetségi bíróságok tárgyalják az ilyen ügyeket, és ne az egyes tagállamok bíróságai. Az esküdtbíróságok elkerülendőek. Globálisan a világkereskedelmi szervezetet, a WTO-t kell arra felhasználni, hogy semlegesítse az egyes országok bíróságának a döntéseit. A fő feladat, hogy az állami intézmények helyébe a magántulajdonban lévő korporációk szervezetei lépjenek.

5. Centralizálni kell a gazdasági hatalmat is. Minden lehetséges eszközzel ki kell sajátítani az úgynevezett kis- és középvállalkozásokat, szövetkezeteket és más a "small business"-hez tartozó szervezeteket. A fennmaradó korporációkat viszont olyan nagyméretűvé kell tenni, amennyire csak lehetséges. Erre nem azért van szükség, hogy elérjék az optimális nagyságot, amelyre 30-40 évvel ezelőtt törekedtek, hanem azért, hogy a magánellenőrzés alatt álló gazdasági hatalom is néhány kézben koncentrálódjon és kiiktathassa a versenyt. El kell érni, hogy csak néhány óriásvállalat uralja az egyes iparágakat, és ők osszák el az erőforrásokat, határozzák meg a termelőgazdaság céljait és eszközeit. Mindehhez hozzátartozik az árak meghatározása is. A jövedelmet el kell venni az egyes állami és helyi közösségektől. Olyan off-shore bankoknál és vállalatoknál kell elhelyezni, amelyek lehetővé teszik az állami ellenőrzés és adózás alóli kibúvást.

6. El kell hárítani minden korlátozást a kereskedelem elől, függetlenül attól, hogy ezek a szabályozók és korlátok a lakosság számára nagyon is fontos gazdasági tevékenységet, az egészségügyet, az iskolaügyet, a közbiztonságot, az emberi jogokat vagy a környezet védelmét szolgálják. A korporációs vezérkar előjogait ki kell terjeszteni arra a közösségre is, ahol a korporációk működnek. Lehetővé kell tenni, hogy befolyásuk legyen a politikai-döntést hozó intézményekre és minden közfeladat ellátására. A jogalkotás és jogalkalmazás, valamint a társadalmi és gazdasági döntéshozatal meghatározó tényezőjévé a magántulajdont és a profit elérését kell megtenni. El kell érni, hogy az emberek és a közösségeik képtelenek legyenek magukat ellátni, szükségleteiket kielégíteni, s mindenért - beleértve az élelmezést, ruházkodást és a kultúrát is - készpénzzel fizessenek. Üzleti vállalkozássá kell átalakítani az iskolákat is. Ne legyen az életnek egyetlen olyan vonatkozása sem, amiért ne kelljen pénzzel fizetni. Ez a pénz pedig a nemzetközi pénzkartell monetáris monopóliuma keretében előállított hitelpénz, amelynek minden egyes - levegőből előállított - dollárjáért (eurójáért, jenéért, fontjáért és forintjáért) kamat formájában tényleges értéket képviselő magánadót kell fizetni a szervezett magánhatalomnak

A nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában lévő multinacionális korporációknak a szervezett magánhatalma attól függ, hogy mennyire sikerül az előző hat pontban felsorolt követelményeket teljesíteni. Ezek a kulturális, jogi, gazdasági és pénzügyi mechanizmusok össze vannak fonódva, és kölcsönösen függnek egymástól, s így alkotják a szervezett magánhatalomnak a valódi bázisát. A hatalomnak ez az olajozottan működő intézményrendszere nagyrészt rejtve marad, és a valóság láthatatlan mátrixát alkotja. Tény, hogy támogatások, korlátozott felelősség, a társadalmi és politikai életre gyakorolt mértéktelen befolyás, valamint az információ megszerzése felett gyakorolt monopólium nélkül ezek a korporációk valóban nem lennének mások, mint emberek társulásai. Így azonban olyan koordinált és hatékonyan működő szervezett magánhatalmi-struktúrát alkotnak, amely ma már nagyobb hatalommal rendelkezik, mint az állam által reprezentált közhatalom.

Az emberi tudat gyarmatosítása

A korporációk kulturális hatalma azon a felismerésen alapul, hogy a gazdasági és a politikai hatalom nem tart sokáig, hacsak nincs megfelelően beágyazódva az adott emberi közösség kultúrájába. Ez a kultúra felöleli az adott társadalom szokásos gondolkodásmódját, munkavégzési és együttélési szokásait; az általánosan elfogadott világnézetet, amelyből az a meggyőződés származik, hogy elkerülhetetlenül úgy kell élni az életet, ahogyan az adott közösség azt gyakorolja. Ezek a hitek, meggyőződések és szokások olyan mélyen beivódnak, hogy az emberek azt hiszik: sérthetetlen természeti törvényeket, illetve isteni parancsokat követnek. A tömegtájékoztatási intézmények, a jól megfizetett gondolati műhelyek, a közönség-kapcsolatot manipuláló PR-vállalatok, továbbá az oktatási intézmények továbbítják a szervezett magánhatalom üzenetét a főáramlatú közgondolkodásba. A korporációk által fizetett hivatásos lobbizók, érdekkijárók, nyíltan befolyásolják a politikai döntéshozókat. A gondolati műhelyek (think tank-ek) és az alapítványok az oktatókat és a diákokat manipulálják. A gyakran virtuóz technikákat alkalmazó hirdetési ipar pedig a fogyasztók agyát gyúrja, mint az agyagot. A valóságnak ez a korporációs szemlélete és gyakorlata nevetségessé teszi a köztulajdonra, az arányos képviseletre, valamint a valódi önrendelkezésre vonatkozó alternatív politikai nézeteket. A korporációs uralom technikusai minden eszközzel terjesztik azokat a nézeteket és döntési lehetőségeket, amelyek a szervezett magánhatalom érdekeit szolgálják, és így elfogadottá teszik a lakosság körében a nemzetközi kereskedelemtől való függőséget, valamint a politikai kampányok és választások korporációs finanszírozását.

A tömegtájékoztatás magánmonopóliuma

Ma még sok olyan újságíró van, aki kész leleplezni a korporációs bűnözést és hatalomgyakorlást. A lakosság széles körei azonban ma már rendkívül szkeptikusak, sőt igen sokan cinikusak, ha a korrupcióról van szó, amely egyre inkább behatol a társadalmi és gazdasági tevékenység minden részébe. A korporációs uralom rendszerében szükségszerűen van jelen az intézményesült korrupció, mert a szervezett magánhatalom a korrupció legváltozatosabb technikáival tudja a legsimábban politikai döntésekké konvertálni pénzügyi-gazdasági fölényét.

A tömegtájékoztatási intézmények szorosan függenek a korporációk hirdetéseitől. Éppen ezért, mind a nyomtatott, mind az elektronikus médiumok fő terméke ma már nem az objektív tájékoztatás, a tények és a hírek közreadása, hanem sokkal inkább az elfogult és egyoldalú véleményeket tartalmazó közbeszéd terjesztése - úgynevezett véleményműsorok és viták formájában. A legfőbb termék, amit a tömegtájékoztatási ipar előállít, a meghatározott társadalmi rétegeket célbavevő hirdetések. A tömegtájékoztatási intézmények egyre kevesebb kézben centralizálódtak a fúziók révén, s ily módon a média-világa oligopóliummá alakult át néhány hatalmas korporáció tulajdonában. Az Egyesült Államok esetében kiemelhetjük a Viacomot, a Time Warnert, a New House-t, a Disney-t, a Knight Ridder-t. Érdekesség, hogy ide sorolható az a General Electric is, amely sokáig csak, mint elektromos áram előállító nagyvállalat volt ismert. Ez a General Electric ma az NBC tulajdonosa.

A XXI. Század elején a tömegtájékoztatási ipar méreteiben vetekszik az energiatermelő, a hadiipari, a légiközlekedési és a befektető óriáscégekkel. Az amerikai fővárosban működő lobbizók elérték, hogy a washingtoni törvényhozás teljesen felszabadította a kötöttségek alól az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatási ipart; számos adózási kedvezményt biztosított a számukra és lehetővé tette azt is, hogy rátegyék a kezüket a közszolgálati televíziózásra és rádiózásra. A lakosságot információk helyett a nagyvállalatok hirdetéseivel árasztják el. Az Egyesült Államokban egyelőre tiltják a jogszabályok, hogy a közszolgálati műsorszórók hirdetésekkel szakítsák meg műsoraikat. Ennek ellenére a közszolgálati tömegtájékoztatás egyre inkább rá van utalva a korporációk hirdetéseire. Tudományos kutatások révén a legfejlettebb technikákkal célozzák meg az egyes nézői és hallgatói rétegeket, s így próbálják őket fogyasztóvá átalakítani. A világ hirdetéseinek a 2/3-a az Egyesült Államokban kerül kinyomtatásra és sugárzásra. Japán, amelyik a második, a globális hirdetési ipar 12%-kát fogyasztja el.

Az amerikai alapító atyák által létrehozott köztársaság és annak alkotmánya különleges fontosságot biztosított a sajtó- és szólásszabadságnak. A tömegtájékoztatási intézmények és a meghatározó sajtótermékek azonban már nem hozzáférhetőek minden amerikai polgár számára. Ennek a hozzáférhetőségnek nagyon is kemény pénzügyi akadályai vannak. Ezek az akadályok tényleges lehetőség nélküli üres joggá redukálják a valódi szólás- és sajtószabadságot. A sajtó és véleményszabadság legnagyobb gátja azonban az indokolatlan méretűvé vált titkolódzás, amely egyaránt jellemzi a közhatalmat képviselő törvényhozói, kormányzati és igazságügyi szerveket, valamint a szervezett magánhatalmat képviselő pénzügyi intézményeket és korporációs szervezeteket. A lakosságnak emiatt nincs lehetősége, hogy kellően tájékozódjék azokról a körülményekről, amelyek meghatározzák életét. A polgárok ily módon attól is el vannak zárva, hogy ténylegesen hatást gyakoroljanak a közügyek intézésére, saját sorsuk alakítására. Az indokolatlan titkolódzás - például az, hogy az 1963-ban bekövetkezett Kennedy gyilkosságra vonatkozó adatokat csak 2035-ben kívánják a titkosítás alól feloldani - arra utal, hogy a tényleges hatalmat gyakorlók megszerezték maguknak az információs monopóliumot is.

A 2001. szeptember 11-én bekövetkezett tragikus eseményekre vonatkozó adatoknak a zöme is hosszú évtizedekre le van titkosítva, holott a lakosságnak joga lenne ahhoz, hogy az erre vonatkozó és indokolatlanul letitkosított adatokat megismerhesse, mivel ezen események nyomán óriási változások következtek be életében. Egyrészt viselnie kell egy vég nélkülinek ígérkező háború terheit. Másrészt egyre több alkotmányos jogát alá kell rendelnie az egyre diktatórikusabban kormányzó állam rendőri módszereinek. Mindebből kiderül, hogy a sajtó-, a szólás-, és a véleményszabadság társadalmi szinten illuzórikus és lényegében a magánszférára van korlátozva.

Az úgynevezett közönségkapcsolat manipulációs technikái

Az úgynevezett "public relation" ipar a Global Empire első számú megakorporációjának számító Egyesült Államokban évente 20 és 30 százalékkal növekszik. Az Egyesült Államok ötszáz legnagyobb korporációja már 1998-ban évente egyenként több mint négy millió dollárt költött PR-tevékenységre. Ha azonban a szűken vett PR-tevékenységhez hozzászámítjuk a menedzsmentre, az alapítványi támogatásra, a korporációs imázsra fordított kiadásokat, akkor ez a költség évente és korporációként már eléri a 25 millió dollárt. A legtöbbet erre a a célra a telekommunikációs, az energiaipari és a fogyasztási javakat forgalmazó cégek költötték.

Az iskolaügy a szervezett magánhatalom kiemelten fontos területe. Az egyetemek és a tudományos intézmények támogatása legitimálja a korporációk hatalmát. Így tudják eladni tudományos ismeretként az üzleti propagandát. A nagy korporációk dollármilliárdokat fordítanak a kutatóintézetekre, egyetemekre és más kulturális intézményekre. E korporációk igazgatói gyakran tagjai a college-ok és egyetemek irányító testületeinek. A korporációk által finanszírozott és befolyásolt gondolati műhelyek szinte minden egyetemen megtalálhatóak.

A szélsőségesen konzervatív és korporációs tulajdonban lévő alapítványok évente sok millió dollárt fordítanak a politológia, a jogtudomány, valamint a közgazdasági kutatás befolyásolására. Csak példálózva említjük meg a Cornell, a Harvard, a Yale, a John Hopkins, a Loyola, a Stanford, a Princeton egyetemeket, valamint a katonai és haditengerészeti akadémiákat. Tizenkétezer állami iskola kötött szerződést a Channel-1 elnevezésű korporációs hír és hirdetési hálózattal. Ennek értelmében nyolc millió diák köteles hetente legalább egy órán át nézni a Channel-1 műsorait. A Channel-1 csak az egyik konkrét példája annak, hogy a kereskedelmi és fogyasztási érdekek miként befolyásolják a közoktatást.

A közvélemény manipulálása és a törvényhozók meggyőzése

A korporációk által alapított alapítványok és think-tank-ek feladata a korporációs magánhatalom céljainak az ismertetése, népszerűsítése. A korporációk hatalmát megtestesítő Global Empire világstratégiáját leginkább a konzervatív irányultságú Heritage Foundation, a centrista Brookings Institution, valamint a libertáriánus irányvonalat követő Cato Intézet reprezentálja.

(A libertariánizmus nem azonos a liberalizmussal. Az előbbi alatt rendszerint a nem közmegegyezéssel jóváhagyott erőszak alkalmazására vonatkozó elméletet értik. Ezen elmélet szerint az egyes emberek teljes mértékben rendelkeznek önmagukkal, és erkölcsi joguk van arra, hogy tulajdonosi jogaik is legyenek bizonyos feltételek megléte esetén. Ezek a tulajdonosi jogok, amelyek személyhez és a személytől elkülönülő dolgokra vonatkoznak, korlátozzák a megengedhető erőszakot egy személlyel szemben. Az erőszak csak akkor elfogadható, ha valakit meg kell akadályozni abban, hogy mások hasonló jogait megsértse, vagy ha megtörtént egy ilyen jogsértés, akkor annak következményeit jóvátegyék büntetéssel vagy kompenzációval. Az erőszak alkalmazása ártatlan emberrel szemben tehát nem megengedett annak a személynek vagy hatalomnak a részéről, aki, és amely ebből hasznot húz. Ezért a hatalmi eszközök, és a kényszerítés alkalmazásának a korlátozása radikálisan csökkenti a kormányzat számára az erőszak legitim használatát.)

Az sem mindegy, hogy egy-egy ilyen gondolati műhelynek, kutatóintézetnek mekkora a költségvetése. Így például Amerikában a húsz legfontosabb konzervatív think-tank megkétszerezte a költségvetését 1992 és 1997 között. Az 1990-es években több mint egymilliárd dollárt használhattak fel.

A Global Empire és a Davosi Világgazdasági Fórum

Európa irányítói 1970 óta tanácskoznak minden év elején kötetlen formában a svájci Davos-ban. A résztvevők száma és köre évről évre bővült. Ma már a davosi szimpózium napirendjén a globális elit által legfontosabbnak tartott gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi problémák szerepelnek. Minthogy a Global Empire egyik legfontosabb évi találkozójáról van szó, a résztvevőkre úgy is tekinthetünk, mint élő "Who is who?"-ra, vagyis ki kicsoda a szemünk előtt kibontakozó világbirodalom irányítói körében.

A 2005. január 26-tól 30-ig megtartott találkozón arra a kérdésre keresték a választ a világ irányítói, hogy merre tart bolygónk, és mi vár lakóira az elkövetkező évtizedekben? A Global Empire vezetőinek arra kell számítaniuk, hogy ötven év múlva Földünk lakóinak a száma, amely jelenleg már meghaladja a 6 milliárdot, 10 milliárd fölé emelkedhet.

A népesség leggyorsabban a szegény országokban növekszik, ahol nincs elég élelem és ivóvíz. Már közhelynek számít, hogy a világ erőforrásainak 80%-át a világ népességének 20%-kát kitevő fejlett északi országok lakói - pontosabban azok pénzvagyonos rétegei -használják fel. A nyomor, az éhezés és a jobb élet keresése miatt évről évre milliók indulnak a világ centrumországaiba. A nagyrészt illegálisan bevándorlókat nem fogadják tárt karokkal. Az Európai Unióban egyik központi feladat az évente félmilliónyi illegálisan érkező távoltartása. Már az Egyesült Államokba is, amely valamikor a bevándorlók hazája volt, rendkívül nehéz bejutni.

A 2005. évi davosi fórumon a legnagyobb világcégek és a politikai elit tagjai természetesen az emberiség sorsának a megjavításáról tárgyaltak. Ezúttal azt a jelszót választották, hogy "vállaljuk a felelősséget a kemény döntésekért!" (Taking responsibility for tough choices!). A széles közvéleményben azonban úgy tekintenek a résztvevőkre, mint akik tevékenységükkel megnehezítik az emberek többségének a hozzájutását az életfontosságú javakhoz, a tiszta ivóvízhez, az elégséges táplálékhoz, az egészségügyi ellátáshoz és a tanuláshoz. Ugyanezen személyek azok, akik megtagadják tőlük a mozgás szabadságát, azt, hogy oda mehessenek, ahol munkát és megélhetést találnak. A davosi tanácskozás kritikusai a milliók számára nyomort hozó neoliberális gazdaságpolitika képviselőit látják a svájci tanácskozás résztvevőiben, akik önző partikuláris érdekeik szemüvegén keresztül szemlélik a világ problémáit.

A globalizmus ellenfelei úgy gondolják, hogy alternatív stratégiát kidolgozó másik világtanácskozásra is szükség van. Ez a szándék már jelen volt Seattle-ben és Genova-ban is. 2005-ben a davosi-val egyidejűleg a brazíliai Porto Allegrében tanácskoztak a Világ Szociális Fórum keretében a globális birodalom bírálói. A Világ Szociális Fórum négy évvel ezelőtt jött létre és gyorsan kiemelkedő jelentőségre tett szert, mert a világsajtó gyakorlatilag ezt tekintette a globalizáció hivatalos ellenzéki fórumának. A visszatérő téma ezen a fórumon a szegénység elleni világméretű összefogás. Konkrétan felmerült nemzetközi adó bevezetése abból a célból, hogy megállítsák és leküzdjék az egyre terjedő szegénységet és éhínséget a Harmadik Világ országaiban. Néhány évvel ezelőtt ez még teljesen utópikus elképzelésnek tűnt, de pontosan a davosi tanácskozás idején hangzott el Chirac francia elnöknyilatkozata, aki támogatta ilyen nemzetközi adó bevezetését. Hamarosan csatlakozott hozzá Lula da Silva brazil elnök is, aki az ENSZ-nél szállt síkra ugyanezért. Magában Porto Allegrében 2005 januárjában 135 ország 6500 szervezetének a képviselői tanácskoztak hat napon át. Összesen 2500 rendezvényre és tanácskozásra került sor. Valami tehát megindult a nagyvilágban, amely arra készteti Földünk lakóit, hogy hatékonyan avatkozzanak be saját sorsuk alakulásába.

"Lehetséges egy másféle világ."

Ez volt a jelszava a már említett Világszociális Fórumnak a brazíliai Porto Allegrében. Heiner Geißler, aki a Német Kereszténydemokrata Unió, a CDU főtitkára volt 1977-től 1989-ig, s ma a német kereszténydemokrácia nagy öregjének számít, Davos és Porto Allegre kapcsán kijelentette: legfőbb ideje, hogy egy államelnök tegyen javaslatot a spekulációs pénzműveletek már régóta esedékes megadóztatására. A világ tőzsdéin és a pénzpiacokon naponta kétezer milliárd dollár forgalom bonyolódik le. Egy 0,25%-kos adó évi ötszázmilliárd dollárt tenne ki. Ez az összeg a hétszerese annak, amit a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD, segély formájában nyújt a szegény országoknak. Geißler a Deutschland Radio-nak nyilatkozva rámutatott, hogy szörnyű katasztrófát okozott az Indiai-óceán térségében a szökőár, de hetente többen halnak meg éhínség következtében, mint a szökőár áldozatai. Ezt a problémát nem lehet jótékonykodással megoldani, hanem a globalizáció elkerülhetetlen folyamatát szükséges emberileg elviselhetővé átalakítani. A mai gazdasági világrend nem nevezhető rendnek, mert az úgynevezett "shareholder value"-hoz, vagyis a részvénytulajdon spekulációs értékéhez igazodik. Ez mindent a tőke egydimenziós profitérdekei szerint orientál, az emberek valódi szükségletei kárára. Ez a rendszer alapjaiban rossz, ezért a felszíni kérdésekkel foglalkozó davosi tanácskozástól nem lehet jó megoldásokat várni. Egy olyan rendszer, amelyben egy vállalat értéke azáltal növekszik a tőzsdén, hogy racionalizálás címén egyre több embert elbocsát, nem nevezhető elfogadhatónak. Ez egyszerre erkölcstelen és gazdaságilag hibás, ezért meg kell változtatni. A neoliberális, kapitalista gazdaság helyett szociális és ökológiailag is elfogadható nemzetközi piacgazdaságra van szükség.

Heiner Geißler nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a hatvan évvel korábban nemzeti keretek között létrehozott szociális piacgazdaságot kellene világszinten megvalósítani. A világgazdaság jelenlegi rendszerében négyszáz család több jövedelmet húz (ezer milliárd dollár felett), mint három milliárd embernek az évi keresete. Ezt csak hibás gazdasági struktúra következményének tekinthetjük. Geißler hangsúlyozta, hogy az NSZK-ban egykor virágzó szociális piacgazdagság német gyakorlatát nem lehet egyszerűen lemásolni. Az igazságosabb gazdasági világrendhez új megoldásokra van szükség. Ellenőrzés alá kell helyezni a tőzsdéket és ehhez megfelelő eszköz lehet nemzetközi spekulációs-adó világszintű bevezetése. Továbbá haladéktalanul fel kellene számolni az úgynevezett off-shore központokat is, amely központokba a gigantikus méretűvé növekedett pénzügyi-ipar kimenekíti a spekulációs-nyereségét. Ezek az adózás alól kivont hatalmas pénzek aztán a Bermudákról, Liechenstein-ről és a hasonló off-shore központokból újból bekerülnek a globális pénzügyi kaszinóba. Ezekből a pénzekből a terroristáktól a maffiákon át a nagy vállalatokig hatalmas és adózatlan jövedelmeket húz a pénzvagyonos réteg. Ezért elkerülhetetlen az ENSZ intézményeként működő Világbank és Nemzetközi Valutaalap, valamint a Világkereskedelmi Szervezet demokratikus ellenőrzés alá helyezése.

Mind az európaiaknak, mind az amerikaiaknak le kell mondaniuk arról, hogy adókedvezményekkel és más támogatásokkal szubvencionálják termékeiket, s így szorítsák ki a Harmadik Világ országait a világpiacról. Amíg tehát Davosban nem ezeknek a problémáknak a megoldásáról esik szó, addig sokat nem várhatunk az ilyen tanácskozásoktól.

A Global Empire jövője

Kirkpatrick Sale a Global Empire-t egyszerűen "Amerikai Birodalomnak" nevezi. Ez azonban elrejti azt a mélyebb összefüggést, hogy az Egyesült Államok felett is a nemzetközi pénzügyi közösség uralkodik, s Amerikát csak eszközül használja a saját világbirodalmának az építéséhez. A világtörténelemben eddig számos ókori, középkori és újkori birodalom létezett, s ezek mind felbomlottak néhány évszázadon belül. A birodalmak olyan államrendszereket jelölnek, amelyek szervezeti felépítésüknél és működésüknél fogva hasonló hibákat követnek el. E hibáik közé tartoznak azok a fogyatékosságok, amelyek túlzott méreteikből, komplexitásukból, belső felépítésük bonyolultságából, a bennük szükségszerűen kialakuló uralmi módszerekből, hierarchikus felépítésükből, valamint egyenlőtlen vagyoni és hatalmi viszonyaikból adódnak.

A Global Empire is hasonló fogyatékosságokkal küszködik. Elsőként kiemelendő, hogy a birodalom központi országa, az Egyesült Államok súlyos környezeti ártalmaktól szenved. A történelem tanúsága szerint a birodalmak mindig pusztították azokat a természeti erőforrásokat - termőföldet, vizeket - amelyektől pedig fennmaradásuk függött. Ennek egyik oka az, hogy korlátot és önmérsékletet nem ismerve használják ki a természeti erőforrásokat. Az Egyesült Államokban is évtizedek óta tart a termőtalaj eróziója, a túlhalászat, az erdők irtása, az ivóvíz szennyeződése, a talaj szikesedése, a túlzott fogyasztás, a természeti kincsek kimerülése, új betegségek megjelenése, szélsőséges időjárási változások, olvadó jéghegyek és emelkedő tengervíz-szint, állat- és növényfajok végleges eltűnése és így tovább. Kijelenthetjük, hogy a Global Empire hatása máris felborította Földünk egyensúlyát. Az Amerikai Védelmi Minisztérium tanulmánya is megállapította: katonai szempontból számolni kell a klímaváltozással, az ivóvíz és az energia katasztrofális hiányával. Mindennek a következménye, hogy bolygónk nem képes többé regenerálódni és megfelelően ellátni a rajta élő embereket. Ezért úgy tűnik, hogy a Global Empire vége nemcsak egy birodalom kimúlását fogja jelenteni, hanem az emberi civilizáció mai formájának a végét is.

Ehhez azt kívánjuk fűzni, hogy az a nemzetközi pénzkartell, amely ennek a világbirodalomnak a haszonélvezője és irányítója, még mindig a fenntartható növekedést és fejlődést szorgalmazza elsősorban az általa az emberiségre rákényszerített pénzrendszerben működő kamatmechanizmus kényszerhatása miatt. Az emberiségnek azonban nem a pénzhozamokat garantáló gazdasági növekedésre van szüksége, hanem a természeti erőforrásoknak és az emberiség életfeltételeinek a megőrzésére. Fenntartható növekedés valójában nincs, mert véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül. A fenntartható pedig arra utal, ami állandó. Tehát nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható természeti környezetre és erőforrásokra van szükség.

A Global Empire második vészjósló hatása a világgazdaság fokozatos lelassulása, stagnálása. A birodalmak mindig is függtek az erőforrások mértéktelen kihasználásától. A klasszikus gyarmattartó birodalmakat is az állandó terjeszkedés jellemezte, hogy újabb és újabb erőforrásokhoz jussanak a birodalmi központok. Az erőforrások kimerülésével és a nagy távolságokkal egyre költségessebbé vált ezeknek az erőforrásoknak a megszerzése. Ma a szemünk előtt zajlik az úgynevezett Peak Oil jelenség, amely jelzi: túljutott csúcsán az emberiség rendelkezésére álló kőolaj- és földgáz kitermelése. Az egész világgazdaság törékenységére utal, hogy erre a kifogyó energiahordozóra van ráutalva. A Global Empire központi országa, az Egyesült Államok értékelőállító termelése egyre csökken, és a reálgazdaság ma csak a nemzeti össztermék 13%-kát állítja elő. Már részletesen szóltunk arról, hogy lényegében a Harmadik Világ tartja el a birodalom központját. Jelenleg napi egy milliárd dollár külföldi pénzbevonásra van szüksége az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy kereskedelmi deficitjét finanszírozni tudja. Nyilvánvaló, hogy ez tartósan nem maradhat fenn.

A külkereskedelmi deficithez 500 milliárd dollárt elérő költségvetési deficit járul. Az Egyesült Államok államadóssága elérte a 7,4 trillió dollárt (1 trillió 1000 milliárd). Egyedül a katonai kiadások évi 530 milliárd dollárt emésztenek fel. Most csak utalunk arra, amit már bővebben részleteztünk, hogy ez az egyik oka annak, hogy a dollár elveszítette korábbi értékének 30%-kát az euróhoz képest.

A Global Empire harmadik nagy betegségtünete az erőn felüli katonai kötelezettség vállalása, a lehetőségein való mértéktelen túlterjeszkedés. Ez az impérium csak osztozik a korábbi birodalmak sorsában, hiszen minden birodalom terjeszkedett, gyarmatosított és ez arra kényszerítette, hogy katonai mozgásterét minél több országra és területre kiterjessze. Egy bizonyos határig ez megy, ezt követően már a kimerülés jelei mutatkoznak a nyomukban járó összes következménnyel. A veszélyeztetett csapatok megbízhatatlanná válnak, a meghódított periféria lakosai egyre inkább ellenállnak, végül fellázadnak. A Global Empire központi állama George W. Bush elnöksége alatt már 446 ezer főnyi harcoló egységet tart, 725 ismert támaszponton, 38 országban. Földünk 150 országában van valamilyen formájában amerikai katonai jelenlét. Ha számításba vesszük, hogy az Egyesült Államok lakói a Föld népességének 5%-kát teszik ki, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy katonailag lehetőségein felül kötelezte el magát Amerika. A terror elleni háború, a "War On Terror" olyan tág célkitűzést jelent, amely sem az ellenséget nem jelöli ki pontosan, sem a háború tartamát. Lényegében univerzális és állandó harci készültségről van szó, amely felemészti az Egyesült Államok erőforrásait, és valójában gyöngíti katonai erejét. Ezt az erőn felüli elkötelezettséget jelzi az is, hogy eddig nem sikerült az iraki helyzetet stablilizálni. Miközben a Pentagon azt állítja, hogy képes egyszerre a világ különböző pontjain egyidejűleg két háborút is folytatni, úgy tűnik, hogy egyetlen háború sikeres folytatása is komoly nehézségekbe ütközik.

A birodalom hanyatlásának negyedik tünete, hogy a Global Empire központi országában egyre nő a belső feszültség. A világtörténelemben eddig létezett birodalmak döntő módon belülről omlottak össze, amit a kívülről érkező támadások csak felgyorsítottak. Az Egyesült Államokban még nem ért el kritikus pontot a belső elégedetlenség, ez részben a bíráló álláspontok elfojtásának és a félelemkeltés fejlett módszereinek köszönhető. Mindkettő a belső biztonságra hivatkozva történik. Kifejlődött a tömegek ókorból ismert befolyásolásának - a "kenyérrel és a cirkusszal" való manipulációnak - a virtuóz technikája. Szemtanúi lehetünk a szórakoztatás, a sportok, a televízió, az Internet, a fogyasztás, a kábítószerek, az alkohol, a szex és a szerencsejátékok hatásos kombinációja révén a dekadencia feltartóztathatatlan terjedésének. De a társadalom manipulálásához aktívan felhasználják a különböző vallásos doktrinákat és módszereket is.

A Bush-kormányzat tart a lakosság részéről érkező bírálatoktól és kész azokkal a legváltozatosabb módon szembeszállni. Nem vesz tudomást a környezetvédelmi és polgárjogi csoportok követeléseiről. Hajlandó lefizetni azokat a kommentátorokat, akik a tömegtájékoztatási eszközök útján támogatják. Ezeket a kíméletlen módszereket már a washingtoni törvényhozás ellenzéki tagjaival szemben is alkalmazta. Ezek közé tartozik a hazugságok és félrevezetések kormányzati gyakorlattá tétele. Nemzetközi vonatkozásban pedig Washington megszegte azokat a szerződéseket és évtizedeken át betartott nemzetközi jogi előírásokat, amelyeken a II. Világháború utáni nemzetközi rendszer nyugodott.

A Global Empire irányítóinak előrelátó tudatmódosítási programjai meghozták a gyümölcsüket. Az Egyesült Államok lakóinak 65%-ka (a Gallup Intézet 2004-ben folytatott felmérése szerint) meg van győződve arról, hogy a vallás választ tud adni valamennyi kérdésre, de legalábbis a jelen legtöbb problémájára. A Time és CNN közvélemény kutatása szerint pedig az amerikaiak 59%-ka hisz abban, amit a Biblia János Jelenések című könyve az Apokalipszisről, a végidők jeleiről és a világ végéről ír. A jelen valamennyi katasztrófáját Isten akaratának és az utolsó idők jeleinek tekintik.

Kirkpatrick Sale, "Imperial Entropy: Collapse of the American Empire" (Birodalmi entrópia: az amerikai birodalom összeomlása) című írásában, amelyet a http://www.counterpunch.com/sale02222005.html internetes honlapon tett közzé, kifejti: "Nehéz elhinni, hogy egy nemzet, amelynek minden alapvető intézménye ennyire korrupt, megvásárolt pártjaival, tudósaival, korporációival, brókereivel, könyvvizsgálóival, állami hivatalnokaival - tűrhetetlenül egyenlőtlen jövedelmi és tulajdoni viszonyokon alapuló gazdasági és társadalmi bázisával - képes lesz hosszabb időn át fenntartani önmagát."

A tudatlanság kősziklájára épült birodalom

A Global Empire olyan birodalom, amely a tudatlanság kősziklájára épült. Ennek a kősziklának az összetartó ereje az, hogy a világ népei nem értik a magánpénz-monopólium, a hitelpénz-rendszer és a kamat kombinált erejét. A magánpénz-monopólium uralmát csak úgy lehet leküzdeni, ha valamilyen formában felszámoljuk a pénz körül fenntartott mesterséges tudatlanságot. Csak a pénz-rendszer működésének és pusztító hatásának a széles körű megismertetésével lehet szétporlasztani azt a kősziklát, amelyre a nemzetközi beruházó bankárok felépítették a Global Empire-t, a világtörténelem legnagyobb és legpusztítóbb birodalmát. Ha a tudatlanság, mint alap, meginog - bármennyire hihetetlen is - szétporlik, cserepeire hullik szét ez a birodalom. Mert a Global Empire - hasonlóan a hitelpénz-rendszerhez - agyaglábakon nyugszik.

A Global Empire-t is, mint annyi minden mást, a következményeiről lehet megítélni. Azaz a fát a gyümölcséről. Az előzőekben már részleteztük, hogy a szabadjára engedett és teljesen gátlástalanná vált korporációs hatalom egész népeket taszít függőségbe, amely alig különbözik az ókori rabszolgaságtól. Az eladósítás révén kialakult függőség az emberi nyomorúság legváltozatosabb formáit hozta létre. Az adósságteher, amelytől bolygónk lakói egyre inkább képtelenek kivonni magukat, mindent elnyelő ingoványnak bizonyult. Az eladósodott népek hiába tesznek emberfeletti erőfeszítéseket, nem képesek ettől a tehertől megszabadulni és elmerülnek az adósságfüggőség mocsarában.

Nemcsak az egyes személyek, de a gazdasági szereplők is úsznak az adósságban. Gyakran még jó nevű vállalatok is csak annyit képesek profitként előállítani, amivel éppen esedékes adósságszolgálati terheiket fizetni tudják. Kijelenthetjük, hogy a világcégek többsége is csak könyvelési trükkökkel tudja fenntartani fizetőképességét, többségük olcsón kényszerül elkótyavetyélni értékeit, csakhogy teljesíteni tudja adósságszolgálati kötelezettségeit. De nemcsak az egyes emberek és a vállalatok, hanem az egyes országok is el vannak adósodva. Minél nagyobb és gazdaságilag teljesítőképesebb egy állam, annál inkább el van adósítva. Az Egyesült Államok ma a világ legeladósodottabb országa és összesített állami, állampolgári és kereskedelmi adóssága a nemzetközi beruházó-bankárok felé elérte a 22 trillió dollárt, ami sokszorosa annak a dollármennyiségnek, amely az ország gazdaságában még megtalálható. A világ többi országa is hasonló helyzetben van és Földünk államainak összesített adóssága a sokszorosa annak, mint amennyi pénzzel ezek az országok együttesen rendelkeznek. Ezt az adósságot soha nem lehet kiegyenlíteni.

Ha lenne olyan ország, amely elhatározná, hogy megfizeti adósságát, akkor a gazdaságának a működését biztosító valamennyi pénzt a hitelező beruházó bankárok pénzintézeteinek a számláira kellene átutalnia. Ez azt jelentené, hogy az adott ország gazdasága leállna és lakossága katasztrofális nyomorba süllyedne. De még ebben az esetben sem tudna megszabadulni az adott ország már meglévő adósságterheitől. Ha közelebbről szemügyre vesszük azokat az országokat, amelyek ilyen kísérletet tettek adósságaik rendezésére, akkor láthatjuk, hogy pontosan ez történt. Argentínában, Peruban, Brazíliában, Mexikóban és más országokban eltűnt a pénz és átkerült a nemzetközi bankkartell számláira. A súlyos belső pénzhiány pedig folyamatosan nyomta lefelé az életszínvonalat, pusztította az infrastruktúrát és megbénította a gazdasági tevékenységet.

Az eladósítás célja nem az adósság visszafizetése, hanem a világ népeinek az alárendelése a korporációk és a korporációkat tulajdonló nemzetközi bankárok akaratának. Egy olyan világgazdaságban, ahol a hitelező bankárok és intézményeik gyakorolják a hatalmat, az igazi cél ennek a hatalomnak a fenntartása, és ha lehetséges, a további növelése. A nemzetközi pénzkartell és korporációi folyamatosan veszik át egész országok gazdasági életét. Az egyes nemzetek kormányai egyre szervilisebben megalázkodnak a nemzetközi bankkartell és korporációi előtt. Tevékenységük egyre inkább az általuk diktált politika megvalósítására szorítkozik.

A hitelező és adós kapcsolatában a hitelező a meghatározó szereplő. A nemzetközi pénzkartell a saját magán-monopóliumává tette a pénz levegőből történő előállítását és így korlátlan mennyiségű hitelpénz felett rendelkezik. Ezzel a fedezet nélküli hitelpénzzel azonban igényt formál tényleges értéket képező vagyontárgyak tulajdonára. Levegőből előállított pénzét csak úgy adja kölcsön, ha az értéktermelő reálgazdaság szereplői hagyják jelzáloggal megterhelni ingatlanaikat és biztosítékul felkínálni más, valódi értéket jelentő vagyontárgyaikat. A reálgazdaságban mindig kevesebb pénz forog közvetítő közegként, mint amennyinek onnan ki kell áramlania. A visszafizetendő hitel automatikusan megnövekszik a kamattal. Ezért nagyobb az összege, mint a felvett hitelnek. Az ily módon előálló pénzcsökkenés a reálgazdaságban kikényszeríti egy sor gazdasági szereplőnek a fizetésképtelenségét. Ezeknek a csődbe jutott adósoknak aztán a bankok elveszik a jelzáloggal megterhelt vagy biztosítékként átadott tényleges értéket jelentő tulajdonát. Ha tehát egy adós nem akarja vagyonát elveszíteni, akkor kénytelen még jobban eladósodni és még több kamatfizetési kötelezettséget magára vállalni. Ily módon egyre inkább alárendelődik a pénzkölcsönzőknek, akiknek a felette gyakorolt hatalma egészen addig növekszik, amíg abszolúttá nem válik.

A nemzetközi pénzkartell már jelenleg is szinte abszolút hatalmat gyakorol a reménytelenül eladósított kormányok, a fizetésképtelen iparvállalatok és minden jelzáloggal megterhelt gazdasági szereplő felett.

Az eladósítás elpusztítja a demokráciát

Amikor a demokratikus technikákkal nem ellenőrizhető szervezett magánhatalom írja elő a kormányoknak, hogy mit tegyenek, az a rendszer nem nevezhető többé demokratikusnak. A közhatalmi szférában még fellelhető demokratikus folyamatok és technikák csak kulisszául szolgálnak a rejtőzködő valódi hatalom számára. A társadalom erről a helyzetről csak úgy szerezhetne tudomást, ha tájékoztatnák róla a tömegtájékoztatási intézmények. Az elektronikus és nyomtatott sajtó azonban teljesen a pénz szervezett magánhatalmától függ: vagy úgy, hogy a pénzkartell a tulajdonosa, vagy úgy, hogy teljesen el van neki adósodva. Ilyen körülmények között valódi szólás és sajtószabadságról nem beszélhetünk.

Ameddig a nemzetközi pénzkartell és a beruházó bankárok egy kis csoportja a gazdasági élet közvetítő közegének a magánmonopóliuma révén meg tudja határozni népek és kormányok sorsát a hitelek nyújtásával vagy megtagadásával, nem beszélhetünk sem szabadságról, sem nemzeti önrendelkezésről. A mesterséges ködösítés, félretájékoztatás, a tudatosan előidézett káosz eredményeként az emberek többsége ma még nem képes a bonyolult pénzviszonyokban kiismerni magát. A hatalmat kézben tartó és felelősségre nem vonható pénzügyi elit szinte észrevétlenül szerezte meg ezt az abszolút hatalmat. Onnan lehet tudni, hogy mennyire kártékony ez a hatalom, hogy nyomában soha nem látott mértékűvé nőtt a nyomor és a szegénység megjelent a világgazdaság centrum-országaiban is.

A hitelpénzt a levegőből állítják elő

Ez a cím semmi újat nem tartalmaz, mégis megismételjük, mert jelentése még mindig nem ment át a köztudatba. Kevesen teszik fel a kérdést, hogy ha az egész világ a feje búbjáig adósa a beruházó bankároknak, és ha az adósság nagyobb, mint a világ összes pénze, akkor ezek a hitelezők honnan vették ezt a sok pénzt, és miképpen tudták azt kikölcsönözni? Erre a kérdésre valójában egyszerű a válasz, de az emberek többsége nem akarja, nem meri elhinni:A világtörténelem legnagyobb csalásáról van szó. Olyan csalásról, amely számtalan háborút okozott, sok millió ember életébe került és egész népeket pusztított el.

Csak fontossága miatt ismételjük el néhány szóval, hogy amikor ebben a magánpénz-monopóliumon alapuló pénzuralmi rendszerben valaki - egy személy, egy vállalat vagy kormány - kölcsönvesz, mondjuk, egymillió dollárt, akkor az illető bank ezt úgy teremti elő a levegőből, hogy a hitelfelvevőnek számlát nyit és ráírja a hitelezett összeget. Semmi másról nincs szó, minthogy a bank főkönyvében megjelent egy tétel és megváltoznak a könyvelési számok. Valódi értéket jelentő árúk, vagy árúkat jelző pénzek mozgására nem került sor. A levegőből állította elő a bank a kikölcsönzött hitelt. E nem létező pénznek a kikölcsönzéséért a hitelező aztán nemcsak kamatot, hanem munkadíjat és jutalékot is felszámít, továbbá valódi értéket is követel biztosítékul, hamis pénze fedezetéül.

Felmerül a kérdés, hogy ha a szervezett magánhatalom, a nemzetközi pénzkartell megteheti ezt a varázslatot, akkor a közhatalom, az állam, a kormányok miért nem bocsátanak ki pénzt? Ha ez hitelpénzteremtés lehetséges a szervezett magánhatalom számára, akkor miért nem lehetséges a szervezett közhatalom számára? Ez nemcsak az adott államok, és kormányok joga lenne, de egyben kötelessége is, amit azonban nem teljesítenek. Ehelyett a működésükhöz szükséges pénzt kölcsönveszik a szervezett magánhatalomtól azzal, hogy a beszedett adóból majd kamatostul visszafizetik. Ha az adóbevételeik fedezetére nem hitelpénzből finanszíroznák a kormányok közkiadásaikat, hanem a saját maguk által kibocsátott pénzből, akkor hatalmas adósságterheik után nem kellene kamatot fizetniük. A népszuverenitás demokratikus elvéből következik, hogy az annak részét képező monetáris szuverenitás is társadalom egészét képviselő közhatalmat illeti meg. Ezért az egyes államoknak és kormányzatoknak nem is szabadna monetáris szuverenitásukról lemondani és azt átengedni a szervezett magánhatalmat képviselő nemzetközi pénzkartellnek.

Az eladósítás - a hatalom átvétele

Nem nehéz belátni, hogy ez a pénzuralmi rendszer, amelyet Arisztotelész a társadalom szükségleteire termelő ökonómiával (közgazdasággal) szembenkrematisztikának (pénzgazdaságnak) nevezett, fenntarthatatlan rendszer. Lehetővé teszi a világot uraló nemzetközi pénzkartell számára, hogy magánpénz-monopóliumára támaszkodva tetszése szerint szabályozza a forgalomban lévő pénz mennyiségét, ezáltal a saját ellenőrzése alatt centralizálja a világ termelővagyonát és erőforrásait. Ennek a felmérhetetlen hatalomnak az egyedüli forrása az, hogy tudatlan, illetve megvásárolt politikusokkal legalizáltatni tudta a pénzhamisítás monopóliumát a maga számára.

A nemzetközi pénzkartell semmiféle értéket nem állít elő, és az általuk létrehozott nemzetközi rendszer részeként létrehozott magyarországi bankrendszer sem állít elő semmilyen értéket. Ugyanakkor köztudomású, hogy a pénzintézetek és a bankok minden képzeletet felülmúló hatalmas profitot tesznek zsebre évről évre, és cserébe nem adnak semmit a társadalomnak. Magyarországon a bankok, amelyek 82%-ban külföldi tulajdonban vannak, a betétesektől, illetve külső forrásokból szerzett pénznek a tizenkilencszeresét kölcsönözhetik ki, természetesen kamatra és fedezet megkövetelésével.

Valójában az úr és a szolga viszonyának posztmodern változatával állunk szemben, amikor is a pénzteremtés lehetőségével rendelkező bankárok gyakorolják a hatalmat a gazdasági szereplők, a mezőgazdasági gazdálkodók és értékelőállító dolgozók, de a kormányok felett is. Ez a rejtett uralom a hatalmas vagyoni egyenlőtlenségek okozója. Felmerül a kérdés, hogy miért és meddig kell még elviselnie az emberiségnek ezt a rendszert? Ez annál inkább jogos kérdés, mivel viszonylag egyszerű lenne az emberiség nyomorúságát okozó uzsoracivilizációt megváltoztatni. A népszuverenitás révén legitimált kormányoknak, a közhatalom gyakorlóinak egyszerűen vissza kellene venniük az úgynevezett monetáris felségjogokat a nemzetközi pénzkartelltől. Azaz kizárólag a közhatalom, az állam bocsáthatna csak ki pénzt és osztaná szét kamatmentes használatra az értékelőállító és termelő gazdaság szereplői között. A közhatalom a közpénzrendszer segítségével megfelelően tudna gondoskodni arról, hogy kellő mennyiségű közvetítő közeg - pénznek nevezett jel - álljon a termelőgazdaság rendelkezésére azért, hogy az megfelelően tudjon működni. Bármely kormány az adott ország választópolgárainak a támogatásával visszavonhatná a nemzetközi pénzkartelltől azokat az előjogokat, amelyekkel ezt a romboló hatású hatalmát gyakorolja. Ehhez természetesen politikai akaratra lenne szükség, amelyet a kormányzatok csak hatalmas népi nyomásra kényszerülnének tanúsítani.

Azért rendkívül fontos a nemzetközi pénzkartell szempontjából a lakosság tájékozatlanul tartása, mert a tájékozatlan, és az eladósítás révén nyomás alá helyezett, megzavarodott, gyakran munkanélküli és kétségbeesett tömegek egyszerűen képtelenek megfelelően informálódni arról, hogy mi az igazság a pénzrendszer vonatkozásában, és mi is az igazi oka nyomorúságuknak. A pénzrendszerre vonatkozó alapvető ismereteket kihagyták az iskolai oktatásból, hiányosan és egyoldalúan találhatók meg az egyetemi képzésben is. A pénzkartell által tulajdonolt, illetve ellenőrzött tömegtájékoztatásból a pénzügyi összefüggések valódi elemzése ki van tiltva. Amit mégis megtudhatnak az emberek, nem más, mint zavaros és megtévesztő félretájékoztatás. Valóságos művészetté fejlesztette a félrevezetést a nemzetközi pénzkartell a pénzügyekre vonatkozóan. Ennek az eredménye az, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség zavartalanul építheti a Global Empire-t, és a világ népei nem értve a bajok okait, nem a tényleges okozókat teszik felelőssé.

További gondot jelent, hogy azok a csoportok is, amelyek már felismerték ennek a pénzuralmi rendszernek egyik vagy másik összefüggését, nem rendelkeznek egységes diagnózissal és a hatékony terápiát szolgáló stratégiával. Ezért átütő eredményt nem sikerült elérniük. A szegénység terjed és fokozódik az igazságtalanság. Elszegényedve egyre többen veszítik el önrendelkezésüket, s a természeti környezet feltartóztathatatlanul pusztul tovább.

Ha kellő létszámú kortársunk értené a kamatszedő hitelpénzrendszer működését, hogy az milyen módszerekkel, mennyire aránytalanul gazdagít egy kis létszámú bankárkasztot, miközben egész népeket taszít adósságfüggésbe, továbbá hogy a pénzkartell nemcsak pénzügyeiket, gazdaságukat, de tömegtájékoztatási rendszerüket is ellenőrzi, akkor már hatékonyan lehetne fellépni a közpénzrendszer visszaállítása érdekében.

Ha valaki azt is megérti, hogy a föléje nőtt pénzhatalom viszonylag egyszerűen megdönthető, hogy nincs másra szükség, mint a pénz kibocsátásának és forgalomba hozatalának a közösség - a társadalom egészét képviselő demokratikus állam, az Országgyűlés és a kormány - ellenőrzése alá való visszahelyezésére, a pénzkibocsátás magánmonopóliumának a megszüntetésére, akkor megreped a tudatlanság kősziklája, az az alap, amelyre ez a pénzhatalom épült. Bármennyire hihetetlennek tűnik, de ily módon fel lehet számolni a pénzkartell világuralmát.

2005
Dr. Drábik János: A pénz diktatúrája
2. fejezet