Vér vád .

Vér vád .

A lex Tiszaeszlár előjátéka Groó Diana filmje?

 - A per legkirívóbb ellentmondásai

Sejthettük, hogy a jövőre lebonyolítandó „holokauszt emlékév” után a másik nagy zsidó tabutéma, Tiszaeszlár is hamarosan terítékre kerül. Nem kellett sokáig várnunk erre. Tegnapi hír, miszerint Groó Diana rendező filmet szándékozik készíteni a Solymosi Esztert meggyilkoló tiszaeszlári sakterek peréről, „természetesen” kizárólag a nagy mesemondó és a kimondhatatlan nevű nép érdekében notóriusan hazudozó-rágalmazó védőügyvéd, Eötvös Károly által írott A nagy per című memoár alapján.

Érdekes a liberális kettős mérce alkalmazása Tiszaeszlár-ügyben is: amennyiben a zsidók érdeke úgy kívánja, a „független és objektív magyar igazságszolgáltatás” verdiktje megkérdőjelezhetetlen számukra, ellenben ha a „független és objektív magyar igazságszolgáltatás” a nyomozati anyag alapján a köztörvényes gyilkosokat elmarasztaló ítéletet készül hozni, s csupán politikai nyomásra dönt az utolsó pillanatban másként, akkor úgymond „le kell rántani a leplet a korabeli korrupt, előítéletes magyar igazságszolgáltatásról”, és egy abszolút elfogult, szubjektív szépirodalmi munkához kell folyamodni, amelynek prekoncepcionális alapgondolata: zsidó bűnös nem lehet, még abban az esetben sem, ha nyilvánvalóan az.

Groó véleménye szerint Eötvösnek bizonyítania kellett, hogy a középkori babonákra épülő rágalom – vagyis a rituális vérvád, illetve az ez alapján meghozandó ítélet – hatalmas szégyene lenne Magyarországnak. Nos, számtalanszor foglalkoztunk már portálunkon a tiszaeszlári emberölési üggyel, ám úgy tűnik, nem lehet elégszer visszatérni egy szerencsétlen magyar parasztleányka meggyilkolásának történetéhez. Ezért újra csokorba gyűjtjük a legnyilvánvalóbb, dokumentált fizikai és biológiai tényeket, dátumokat és tanúvallomásokat, amelyek egyértelműen kizárják azt, amit Eötvös Károly, Elek Judit – a Tutajosok című film készítője – és Groó, valamint az igazság elkendőzésében érdekelt zsidó lobbi immár 130 esztendeje – meglehetősen sikeresen – megpróbál elhitetni a magyar és az európai közvéleménnyel.

Történt tehát, hogy 1882. április 1-jén, nagyszombat napján a Szabolcs megyei Tiszaeszláron délelőtt 10 óra tájt egy tizennégy éves leány, Solymosi Eszter ment a községben a közigazgatásilag hozzá tartozó Ófaluba bevásárolni, hogy gazdasszonyának, Huri Andrásnénak festéket, két szomszédjának pedig gálickövet, illetve patkószeget vegyen Kohlmayer helybéli kereskedő vegyesboltjában. Hazafelé menet szemtanúk még látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, azonban ott eltűnt, többé soha senki nem találkozott vele.

A fent jelzett időpontban a helyi ortodox hitközség az állatok rituális vágását végző saktert (metszőt) választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett a községbe Scharf József helybéli egyházi vezető házához. Amikor Solymosi Eszter elhaladt a zsinagóga, illetve az egyházfi háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat, minthogy zsidók ezen a napon semmiféle munkát nem végezhetnek. Ezt követően Esztert soha többé nem látta senki, sem élve, sem halva. Solymosi Eszter eltűnése után azonnal megkezdődött a leány keresése, gazdasszonya, Huri Andrásné, édesanyja, Solymosi Jánosné és nagynénje, Solymosi Gáborné indultak a felkutatására. S e pillanattól kezdve az egész ún. tiszaeszlári ügyben, illetve perben számos furcsaság történt, illetve csodás elem szövődött a büntetőeljárásba. A legfontosabbakat pontokba szedve a következőkben fel is soroljuk.

1. 1882. április 1-jén, amikor napszállta előtt az asszonyok már másodszor próbálkoztak Solymosi Eszter előkerítésével, különös dolog történt. A zsinagóga előtt elhaladva találkoztak a háza előtt tartózkodó Scharf József templomszolgával, aki a baj oka felől faggatta az asszonyokat. Miután ezek elpanaszolták Eszter eltűnését, Scharf ekképpen nyugtatta őket: „Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is (sic!) a zsidókra fogták, még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten”. Ez a perdöntő kijelentés, pontosabban „freudi elszólás” akkor hangzott el a templomszolga szájából, amikor Solymosi Eszter eltűnésével, illetve bántalmazásával a zsidókat vagy bárki mást meggyanúsítani még senkinek sem jutott eszébe, hiszen hozzátartozói abban reménykedtek, hogy a leány éjszakára valamiképpen mégis előkerül. A fenti beszélgetés tényét Scharf József, Solymosi Jánosné és Solymosi Gáborné egyébként a per végtárgyalásán is szó szerinti egyezéssel elismerte, vagyis Scharf József már a gyilkosság napján, 1882. április 1-jén minden előzmény és ok nélkül védekezett egy akkor még nem is létező vád ellen. Amikor a bíróság ennek okát tudakolta, az érintett ismét csak afféle „freudi elszólással” ezt a választ adta: „Talán gondatlanság (sic!) volt, de éppen eszembe jutott. Bár ne adta volna az Isten, hogy ilyen bolondságot ejtettem ki a számon”. Scharfnak tehát nyilván tudnia kellett valamit.

2. Az ügyben jelentős fordulat akkor következett be, amikor Scharf József ötesztendős kisfia, Samu 1882. április 30-án helybéli libapásztoroknak elmesélte, hogy „atyus behívta az útról a magyar lányt (ti. Solymosi Esztert), megkötözte, megmosta, a metsző bácsi elvágta a nyakát, csirkét is vágott nálunk.” A kis Samu többeknek is előadott különös beszéde nem maradt titokban a faluban. Ennélfogva Solymosi Jánosné 1882. május 4-én ismét – először a lánya eltűnését követő napon – elment a községi bíróhoz, majd másnap Jármy Jenő tiszalöki főszolgabíróhoz, hogy közölje velük a Scharf Samu által előadott történetet. E bejelentések következtében indult meg a nyomozás és a hivatalos eljárás Solymosi Eszter eltűnésének ügyében. Ezen a ponton ismét egy perdöntő körülményhez érkeztünk: az akkori hazai zsidó sajtó és külföldi laptársaik a későbbiekben telehazudták a fél világot azzal, hogy a sötét, műveletlen, babonás magyarok a középkori vérvád teóriájával álltak elő, így akarván bitófára juttatni a szerencsétlen, vétlen Scharfékat, noha ismételten és nyomatékosan hangsúlyozzuk: a rituális vérvád-koncepció zsidó részről fogalmazódott meg, és sem a magyarországi sajtóban, sem az országgyűlésben, sem a bírósági eljárás során ez a gondolat a köztörvényes bűnügy vonatkozásában fel sem vetődött. A nyíregyházi törvényszék minden bírája – kivétel nélkül – elképzelhetetlen középkori babonának tartotta a rituális gyilkosságot, s kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy másról nem lehet szó, mint egyes megszállott személyek vallási fanatizmusból elkövetett bűncselekményéről, s amennyiben ilyen bűntény történt, azért csak és kizárólag az elkövetők a felelősek, a hazai zsidóság egészének mint kollektív bűnösnek egyetemes felelősségéről szó sem lehet. Sőt, a törvényszéki elnök, Korniss Ferenc az állítólagos vérvádról még kérdéseket sem engedett feltenni, hiszen egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét kívánta megállapítani és bizonyítani.

Scharf Samu közléseit nagy részben megerősítette féltestvére, a 14 esztendős Scharf Móric is, azzal árnyalva a képet, miszerint ő maga nem volt bűnrészes, hanem későbbi elmondása szerint „Solymosi Eszter szombaton (ti. 1882. április 1-jén, nagyszombaton – L. Zs.) délben 12 óra körül édesapám hívására, amidőn az Ófaluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal hívta, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. (…) Solymosi Eszter a gyertyatartókat amint levette asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifónra. Midőn a leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót beküldtek a leányért, a koldus zsidó megfogta a leánynak a kezét, és kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas, barna koldus zsidó a lányt megragadta, és a földre terítette. Ekkor kezdett a leány jajgatni és ordítani, de ekkor hirtelen, a már ott volt téglási és és tarcali metszők a leányt a földön megnyomták, és a Tiszalökről jött jelenlegi tiszaeszlári metsző – Schwarcz Salamon – megmetszette a leány nyakát, és veres cseréptányérba eresztette a vérét, s midőn a tányér telefolyt vérrel, a vért fazékba öntötte. E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül a templom ajtaja kulcslyukán néztem.” Íme, a rituális vérvád egy zsidó ifjú törvényszéken tett vallomása alapján a maga teljes, leplezetlen valóságában! Ismételten: azt, hogy Tiszaeszláron rituális gyilkosság történt, nem az akkori magyarországi igazságszolgáltatás képviselői, hanem zsidó személyek fogalmazták meg, illetve hangoztatták mindenféle hatósági kényszerítés nélkül.

3. A nagyon „felvilágosult” Eötvös „természetesen” annak tulajdonítja a kis Scharf Samu, majd testvére, Móric vallomásait, hogy ők voltaképpen akkor kezdtek beszélni, amikor az országos sajtó, a parlament és a hazai politikai közélet tele volt a vérváddal, „megfeledkezve” azon apróságról, hogy Scharf Samu először 1882. április 30-án tett említést a szerencsétlen Solymosi Eszter meggyilkolásának körülményeiről, maga a Bary József vizsgálóbíró által vezetett hivatalos processzus pedig 1882. május 19-én vette kezdetét. Miért fontos tényező ez? Nos, azért, mert Solymosi Eszter ügyében az első parlamenti felszólalás 1882. május 23-án hangzott el, vagyis több mint három héttel Scharf Samu vallomása után! Ekkor a választókerület képviselője, Ónody Géza tiszaeszlári birtokos a következőket hozta – hangsúlyozzuk, első ízben – képviselőtársainak, s ezen keresztül az egész ország közvéleményének tudomására: „Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. Folyó év április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor (valójában 10 óra körül – L. Zs.) egy 14 éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba (valójában Ófaluba – L. Zs.), egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért onnan, szemtanúk, élő emberek bizonyítják, hogy látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van”. A hazai sajtó csak ezt követően, első alkalommal tehát 1882. május 24-én kezdett és kezdhetett az üggyel foglalkozni. A dolog különös pikantériáját az adja, hogy ráadásul a magyarországi lapok 1882. év május havi példányaiban a zsidók elleni egyetemes és mély gyűlöletnek – a vezércikkektől az apróhirdetésekig – még a nyoma sem fedezhető fel, noha a sajtó mindenkor a közvéleményt tükrözi vissza, s ha ilyen elementáris gyűlölet és antiszemitizmus létezett volna, annak valamiféle nyomát az újságok tartalmában fel kellene lelnünk. Vagyis Eötvös A nagy per című művében egyszerűen hazudik, amikor a rituális vérvádra vonatkozó – miként már utaltunk rá –, egyébként zsidó részről megfogalmazott vallomásokat az országos sajtó izgatásának és az ennek nyomában támadó antiszemita közhangulatnak a rovására írja. Olvasóink előtt természetesen közismert tény, hogy a tabusított zsidó ügyekben a józan ész és a fizikai törvények a legkevésbé sem számítanak.

4. Eötvös a gyilkos sakterek felmentése érdekében kifejtett egész védőügyvédi tevékenységét arra alapozta – s ez 1904-ben megjelent memoárjának alapgondolata is –, miszerint Solymosi Eszter öngyilkos lett. Konkrétan azon az állásponton volt, hogy a Tiszába ölte magát. Erre vonatkozóan is teljességgel logikátlan, életszerűtlen és mondvacsinált jogi-pszichológiai érvekkel hozakodott elő a per folyamán. Azon aprócska tény a nagy fantáziával megáldott írót a legkevésbé sem zavarta, hogy az inkriminált partszakaszon olyan sekély a folyó vize, hogy ott meglehetősen bajos valakinek egy halálugrással a vízbe fojtania magát. Az pedig végképp nem, hogy Solymosi Eszternek semmi oka nem volt az öngyilkosságra. Vegyük sorra azokat a tényeket, amelyek ezt bizonyítják. Eötvös egyfelől a cselédlányok sanyarú, kilátástalan sorsát említi meg az önpusztítás egyik motivációs tényezőjeként. Azonban ez nem állja meg a helyét. A szerencsétlen áldozat épp meggyilkolásának napján újságolta nagy örömmel testvérének, Solymosi Zsófiának, hogy gazdasszonya, Huriné húsvét alkalmából 5 forintos jutalomban fogja részesíteni őt. (Ez mai árfolyamon néhány ezer forintnak megfelelő összeg.) Másfelől a következő, teljességgel abszurd feltételezéssel próbálkozik: Eszter abban az életkorban volt, „amikor érthetetlen, titkos mozgalom van a vérben, s amikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra készül. Nagyon sok leány életkedve elhervad ilyenkor.” Vagyis ezen gondolatmenet szerint a biológiai érés és a menstruációs ciklus beköszönte megnöveli a nőknél az öngyilkossági hajlamot. Figyelemreméltó felvetés, ám Solymosi Eszter esetében Eötvös egyik feltételezésére sincsen semmilyen konkrét, akár közvetlen, akár közvetett bizonyíték, ráadásul, ha ezen állítást elfogadjuk, akkor a lányok nagy része soha nem érné meg a felnőttkort, ad absurdum, fajunk már rég kipusztult volna bolygónkról.

5. Nagyon fontos tény, hogy a meggyilkolt Solymosi Eszter holtteste, földi maradványai a mai napig nem kerültek elő, így a tiszaeszlári temetőben egy jelképes sír áll a gyilkosság áldozatául esett magyar leány emlékére. Éppen ezért Eötvöséknek bármi áron és módon keríteniük kellett egy női holttestet a Tiszából, hogy ezzel bizonyítsák az „öngyilkosság” tényét. Ezt az egész ügyletet azonban elképesztően átgondolatlanul, szerencsétlenül és primitív módon bonyolították le. Akár egy hollywoodi horrorfilmben…Tehát 1882. június 18-án, vasárnap, Tiszaeszlártól 8-10 kilométerre, Tiszalökön túl, Tiszadada község határában, a Tisza partjának azon a helyén, melyet a helybéli nép Csonkafüzesnek nevez, Máramarosból érkezett ruszin és zsidó tutajosok tanyáztak. Déli fél egy tájban egyikük, bizonyos Csepkanics György forgácsgyűjtés közben döbbenetes és felkavaró jelenségre lett figyelmes: az egyik tutaj alól egy úszó női hulla bukkant a víz felszínére. A felismerési eljárás során a közvetlen hozzátartozók közül senki sem ismerte fel a halottban Solymosi Esztert! Az anya, Solymosi Jánosné a ruhátlan holttest alapos vizsgálata után a leghatározottabban kijelentette, miszerint az nem a leányáé. Mi több, indulatosan fakadt ki: „Mondom, nem ez az én lányom, akármit mondjanak is az urak, nem az én lányom”. Ugyanígy nyilatkozott a holttest figyelmes megszemlélése után Eszter nagynénje, Solymosi Gáborné is. További hat tanú közül, akik ismerték Solymosi Esztert, négy a női hullában Esztert vélte azonosítani, ketten bizonytalanok voltak ezt illetően. Jellemző azonban, hogy később, a végtárgyaláson egytől egyig kijelentették, hogy tévedtek a csonkafüzesi szemle alkalmával, s a holttestben nem ismerték fel Esztert.

A halotti szemlét végző orvos szakértői bizottság a következő, kardinális jelentőségű megállapításokat tette. Már első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy a holttest csupán néhány napot lehetett a vízben. (Emlékezzünk: Solymosi Eszter április 1-jén, 80 nappal korábban tűnt el.) Viszont kétségkívül Solymosi Eszter eltűnésekor hordott ruháját viselte, s a bal kéz csuklójára egy sárga papírban lévő festék volt kötve. (Erre a körülményre a későbbiekben még visszatérünk.) A külső vizsgálat megállapította, hogy a holttest hossza 144 cm, és a fejbőrön a hajzat annak leborotválása folytán hiányzik. Ez azért figyelemreméltó tény, mert a hithű, ortodox zsidóknál szokás a halott nő haját leborotválni, s nem mellesleg, Solymosi Eszter a korban szokásos hosszú hajat viselt. (Kérdésünk: állítólagos öngyilkossága előtt az lett volna a legfontosabb teendője a depressziós bakfisnak, hogy azt leborotváltassa? Ugyan kivel, mikor és hol? Ugyanis egyetlen ilyen tanú sem jelentkezett a per során, aki ezt az egyébként is képtelen, abszolút groteszk feltételezést igazolni tudta volna.) A jelentés azt is tartalmazza, miszerint „a kezek feltűnően kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által, s azon körülménynél fogva, hogy megnövesztve vannak, különösen feltűnnek”. Súlyos és Eötvösék számára rendkívül kínos megállapítás. Hiszen Solymosi Eszternek, a durva cselédmunkát végző kis parasztlánynak a kezei bármifélék lehettek, csak ápoltak, finomak és hosszú körműek nem.

További perdöntő jellegű megállapítása a szakértői véleménynek az, hogy a vizsgált hulla semmiképpen nem lehetett vízbefulladás áldozata, hiszen „a gége és tápcső nyákhártyái, s ugyancsak azon szervek üregei semminemű folyadékot nem tartalmaztak (…) a tüdők metszlapjai vérszegények és nem vérdúsak, mint vízbefúlás esetében (…), a szív üregei, különösen a jobb gyomrocs s fel- és lehágó visszerek vértelennek, üreseknek találtattak, mely körülmény szintén a vízbefúlás lehetőségét határozottan kizárja”. Továbbá az igazságügyi szakértők leszögezik, miszerint a vizsgált holttest életkora minimum 18, de legvalószínűbben már a 20. életévén is túl volt, a nemzőszerveket a szőrzettől megfosztották, a hüvelye erősen tágult, hiszen „nemcsak teljes bizonyossággal állítható, hogy a hulla nem szűz, de a szűzöv teljes hiánya és a hüvelynek szerfeletti bősége a nemi közösülésnek nagymérvbeni gyakorlását bizonyítja. Erőszakos közösülésnek a nyomai a hullán nem fedezhetők fel”. Vagyis a vizsgált holttest egy ivarérett, és életében igen aktív szexuális életet élő nő földi maradványa volt. Ehhez képest Solymosi Eszter még gyermek és szűz, vagyis biológiailag éretlen leány volt.

A bűnügy szempontjából a legfontosabb közlés azonban a következő: „A boncolt hulla, véleményünk szerint legfeljebb tíz nap óta lehet halott (!!), mert ezen határozott állításunkat kellőleg indokolhatjuk azzal, hogy a külbőrön általános rothadást nem észleltünk, hanem csakis a ruhával fedett részeken mutatkoztak csekélyebbmérvű felhámrothadások és más részről azzal is, hogy a belek és zsigerek feltűnően épek voltak és rothadásnak semmi nyomát nem mutatták, holott ezek rothadása gyorsan szokott bekövetkezni”. Igaz ugyan, hogy „a lágyrészektől részben megfosztott orsó- és singcsontnak szabadon fekvését említi (ti. a boncolási jegyzőkönyv 11. pontja – L Zs.), mert ezen állapot nem a rothadási folyamatnak, hanem azon feltehető körülménynek tulajdonítható, hogy a hulla a kézre alkalmazott köteléken vonszoltatott(!)”. Továbbá a már halott nő teste „három-négy napnál tovább vízben nem lehetett, igazolja ezt azon körülmény, hogy a hulla felpüffedve nem volt, sem a bőr, sem pedig az izomzat vizenyős beivódást nem mutat, s ezenkívül a koponya felületén és a bal gázizom leírt bőrfolytonossági hiányának csekély mérve határozottan afelől tanúskodik, hogy a vízben élő állatok falánkságának huzamosabb ideig kitéve nem volt”. Végezetül a jelentés megállapítja, hogy a vizsgált személy halálát tüdővész következtében fellépő általános vérszegénység okozta.

6. A csonkafüzesi prostituált zsidó hulla Solymosi Eszterként történő „azonosítása” az egész tiszaeszlári per leghajmeresztőbb és leghorrorisztikusabb, egyúttal legképtelenebb, valamennyi létező fizikai, biológiai, földrajzi és meteorológiai törvénynek ellentmondó epizódja. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Herskó Dávid vezette tutajosok által a Tiszán leúsztatott nő hullája nem lehet azonos a Solymosi Eszterével, hiszen vízbefulladás esetén a holttest néhány nap elteltével bukkan a felszínre, semmiképpen sem több mint tizenegy hét múltán. Ha esetlegesen valamilyen csoda folytán mégis a víz alatt maradna mintegy 80 napig, az alatt a felismerhetetlenségig felbomlana, a vízben élő állatok táplálékává válna, megsemmisülne. S amennyiben egyfajta deus ex machina beavatkozás folytán mégis viszonylagos épségben vészelne át a Tiszában áztatva ennyi időt, úgy a folyó gyors sodrása következtében – különös tekintettel az éppen április táján levonuló tavaszi árhullámra – semmiképpen sem a tetthelytől 10 kilométernyi távolságra kellene a felszínre kerülnie, hanem vélhetően valahol a Duna-delta táján, még valószínűbben a Fekete-tenger belső részein. Az pedig végképp a mesék fantáziavilágába tartozik, hogy az a bizonyos sárga csomagolópapír és a festék 80 nap elteltével is csodálatos épségben, jól felismerhetően megmaradt, s nem ázott el, nem olvadt szét, nem oldódott fel a Tisza vizében. Arról az „apróságról” se feledkezzünk meg, hogy teljesen logikátlan értelmetlenség, miszerint bevásárlás után bárki a vett portékát a csuklójához kötözze. (Meglehetősen nehéz bűvészmutatvány is lenne.) A megoldás kulcsa nyilván abban rejlik, hogy a hazai és nemzetközi zsidó köröknek mindenáron „bizonyítaniuk” kellett azt, hogy a gyilkosság áldozatául esett tiszaeszlári gyermekleány valójában önkezével vetett véget az életének. S mindenekelőtt: olyan hullát kellett produkálniuk, amelyen semmiféle külsérelmi nyom nem volt, hogy ezáltal tisztázhassák magukat – az egyébként kizárólag zsidó személyek tanúvallomásaiban említett – vérvád megbélyegző, rituális gyanúja alól.

Természetesen a hullacsempészetet nem Tiszaeszláron vagy Tiszalökön ötlötték ki az ottani műveletlen zsidók. A gondolat Nyíregyházán, esetleg Budapesten, magasabb körökben születhetett meg. A csempészet végrehajtói azonban részben az eszlári, részben a máramarosi tutajos zsidók voltak: teljesen műveletlen, tudatlan és babonás emberek. Nagyon pontosan és élethűen akarták utánozni az eltűnt Solymosi Eszter egykor viselt ruházatát és annak állapotát, nem gondolva arra, hogy már önmagában a papír és a festék is kizárttá fogják tenni mindazt, amit el akartak hitetni az igazságszolgáltatással, nevezetesen, hogy egy holttest 80 napig a víz alatt lehet, s az Solymosi Eszter földi maradványa. 

Ezen írásunkban csupán a tiszaeszlári per során felmerült legkirívóbb és legképtelenebb ellentmondásokat gyűjtöttük csokorba, azonban közismert, hogy a cionista körök uralma és megszállása alatt lévő országokban a zsidók által elkövetett bizonyos bűnügyeket és történelmük egyes fejezeteit nem a valós és egzakt tények, hanem az általuk kreált dogmák, tabuk és hittételek alapján kell megítélni. Nagyon hiánypótló vállalkozás volna végre egy „A valós Tiszaeszlár” című magyar film elkészítése, ám Groó személyét, életútját és eddigi kijelentéseit tekintve az, amit majd látni fogunk, nem lesz más, mint Elek Judit Tutajosok című alkotása újratöltve. Ha pedig még a filmbemutatót követően is lesznek olyan elvetemült antiszemita és az eötvösi „szentírást” kétségbevonó hitetlen eretnekek, akik mindennek ellenére a valós tiszaeszlári történetet szeretnék megismerni, nos, azok számára jöhet a 269/C kiegészítéseként a lex Tiszaeszlár, vagyis az Eötvös-tagadók megfenyítése és kriminalizálása.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Korábban írtuk: Groó Diana-filmmel mosdatják gyilkos tiszaeszlári fajtársaikat a zsidók

Friss: Erdélyi József zsidók általi meghurcolása Solymosi Eszter vére című költeménye miatt

Kapcsolódó anyagok:

- Marschalkó Lajos kötelező írása: Mi volt a tiszaeszlári per?

- Israel Shamir írása: Vérfagyasztó vád

- Solymosi Eszterre emlékezett és Marschalkót idézte Baráth Zsolt jobbikos képviselő

- Az első modern hazai koncepciós büntetőeljárás: a Solymosi-gyilkosság és a tiszaeszlári per

- Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per

Marschalkó Lajos kötelező írása:

 Mi volt a tiszaeszlári per?

/Az írás a szerző 1965-ben megjelent Országhódítók című könyvének egyik fejezete, azért "kezdődnek" 55-tel a lábjegyzetek./

A legújabb, de még a régebbi nemzedék sem sokat tud arról, hogy mit jelentett a tiszaeszlári per, amely annak idején mind az öt földrész elsőrangú szenzációja volt. Sokan csak azokat hallgatták meg, akik utólagos önigazolásként Magyarországot akarják úgy feltüntetni, mint az „antiszemita barbárság" hazáját, ahol még a hatóságok is hitelt adtak a vérvád középkori babonájának.

Mi történt 1882. április 2-án a Szabolcs-megyei Tiszaeszláron? Ezt tulajdonképpen csak 1882. május 23-án, a parlamenti ülésen említette meg a nyilvánosság előtt Ónody Géza képviselő, tiszaeszlári birtokos:

„Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. F. év. április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor egy tizennégy éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért, onnan szemtanúk, élő emberek látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. (Nyugtalanság a szélső baloldalon. - Nagy zaj a jobboldalon.) A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van."

A néhány nap múlva beérkezett hivatalos jelentések mindenben megerősítették az esetet.

Tiszaeszláron az ortodox hitközség metszőt választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett Scharf József házához, aki amolyan egyházfiféle volt. A 14 éves Solymosi Eszter, aki kis szolgálóleány volt egy gazdaasszonynál, kék és sárga festéket vásárolt a húsvéti meszeléshez. Amikor elhaladt a zsinagóga, illetőleg Scharf József háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat.

Ettől a pillanattól kezdve a kis magyar lányt nem látta többé senki sem. Egyedül Scharf József fia, a 14 éves Móric vallotta, hogy behívták a templomba és ott meggyilkolták.

Csendőrség még nem volt Magyarországon. ^[55] A nyomozás nagy késedelemmel és gyengén indult meg. Bary József, a nyíregyházi törvényszék fiatal vizsgálóbírója, lelkiismeretesen és nagy fáradtsággal, - de természetesen nem a mai modern eszközökkel - egyedül végezte a nyomozást. Ezenfelül már a kezdetben elmulasztotta a legfontosabbat: nem kereste kellő eréllyel Solymosi Eszter holttestét.

Egy azonban biztos. Mind a nyomozás, mind a hosszú hetekig tartó nyíregyházi törvényszéki tárgyalás során, amelyen már ott voltak a legnagyobb világlapok kiküldöttei is, soha, egy pillanatig sem volt szó vérvádról. Nem merült fel ez a keresztény nemzeti sajtóban, sem pedig a szenvedélyes képviselőházi viták során sem.

A középkori vérvád babonája egyetlen vizsgálóbírói vagy törvényszéki iratban sem fordult elő mint ilyen. Csupán Scharf Móric, az egyházi fia említette első kihallgatása során, majd később a helyszíni tárgyaláson ismét eljátszotta, hogy a kulcslyukon miként nézte végig, amint lefogták Solymosi Esztert, és kifolyatták a vérét. Az utóbbit mindenki egy gyermek fecsegésének tekintette. Azonban a puszta - legvalószínűbben - szexuális jellegű gyilkosság tényére - számtalan közvetett és közvetlen bizonyíték volt.

Ezeknek a nyilvánosságra való kerülése idején indult meg egy különös mozgalom, amely aztán az egyszerű és közönséges gyilkossági aktából nemzeti és faji kérdést, majd pedig világszenzációt és „tiszaeszlári ügyet" csinált. Ez a tévesen értelmezett zsidó kisebbségi szolidaritás mindent megmozgatott, hogy az ügyet eltussolja, mellékvágányra tolja, és a gyilkosokat, - akik minden felvilágosult magyar szerint - legfeljebb közönséges gyilkosok voltak, megmentse az akasztófától. Lehet, hogy a magyarországi és a Galícia felől frissen érkezett zsidók féltek a lappangó antiszemitizmustól. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ekkor tettek első kísérletet a magyar jogállam sarokba szorítására, megvesztegetésére, terrorizálására.

Ehhez a meglepő és eladdig szokatlan összefogáshoz csakhamar csatlakozott a párizsi Alliance Israelitée Universelle. Hatalmas világerők mozdultak meg a tiszaeszlári sakterek érdekében. Parlamenti interpellációk, párbajok kísérték az egyre szenvedélyesebb vitát. Először hangzott fel Magyarországon a sajtóban az a szenvedélyes, gyűlölködő és terrorisztikus hang, amely 1918-19-ben és 1945 után a zsidó kezekben levő magyarországi sajtót jellemezte.

„Az antiszemita politikai törekvések, a tömeghangulat felkeltése és a tömegpropaganda szempontjából a tiszaeszlári gaztett nagyszerű lehetőségeket rejtegetett magában! - írja Bosnyák Zoltán Istóczy Győzőről készült tanulmányában. - Jellemző azonban az antiszemita politikusok és a később megalakult antiszemita párt és vezetőjének, Istóczy Győzőnek mélységes felelősségérzetére, hogy soha sem tettek kísérletet a saktergyilkosság politikai kiaknázására. Istóczynak az volt az álláspontja, hogy a tiszaeszlári eset az antiszemitizmus szempontjából csak epizód. Az antiszemita pártnak nem feladata a bűncselekmények megtorlása, ez bírói ügy. Istóczy még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a tiszaeszlári ügy és az antiszemitizmus között bármi összefüggés lenne."

Az Egyenlőség, a Pester Llyod, az Allience Israelitée Universelle ezzel szemben megfogadták a liberális Magyarország akkori legjobb ügyvédjét és kitűnő íróját, Eötvös Károlyt, hogy vállalja el a sakterek védelmét. Százezer forintot, mai értékben legalább százezer dollárt kapott ezért a védői tevékenységért Eötvös Károly. Később megvásárolta híres birtokát, amelyet „eszlári pusztának" nevezett el a magyar nép. És megírta még híresebb, még ferdítőbb könyvét: „A nagy per"-t.

Azok után, hogy e zseniálisan ravasz ügyvéd és irodalmár átvette a koldus sakterek védelmét, meglepő dolgok történtek Tiszaeszlár közelében. A nem messze levő Tiszadada község alatt a füzesben máramarosszigeti tutajosok kötöttek ki, akik valamennyien zsidók voltak. Néhány nappal később a dadai füzesben felpuffadt női hullát találtak, amelyen minden kétséget kizárólag a 14 éves Solymosi Eszter ruhái voltak. A ruhákat felismerte az egész falu, maga Eszter édesanyja, gazdaasszonya is, de a hullába senki sem ismert Eszterre. Saját édesanyja sem. A törvényszéki orvos szakértők, a budapesti törvényszéki bonctani intézet professzora, Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű vármegyei főorvosa és még más nagyhírű orvosok is megállapították, hogy a hulla semmi esetre nem lehet a 14 éves Solymosi Eszteré, aki egészséges, kiskorú, és száz százalékig bizonyosan szűz lány volt. Ezzel szemben a női hulla legalább huszonnégy éves, kopaszra borotvált, tehát zsidó nő volt, aki tüdővészben halt meg, korábban élénk nemi életet élt.

Később kiderült, hogy a máramarosszigeti zsidókórház egyik női halottja volt. Ott halt meg, onnan csempészték ki és adták át Herskovics Salamonnak, a Szeged felé készülő tutajos-vezérnek, aki később be is vallotta, hogy Tiszadada alatt ő eresztette el a tutaja mögé kötött hullát.

De hát hogyan került a 24 éves, tüdővészben elhunyt, borotvált fejű női hullára Solymosi Eszter ruhája? Miként történhetett meg, hogy az újfalui krájzlerájban két krajcárnyi kék és sárga festék oda volt kötve a tiszadadai hulla jobb kezére? Solymosi Eszter nem volt balkezes. Ezt vallották a tanúk. Akik azonban a tiszadadai hullát beöltöztették Eszter ruháiba, elfeledkeztek erről a kicsinységről. Viszont, ha a ruha - minden tanúságtétel szerint Eszteré volt, és a holttest nem a kis magyar lányé, akkor mégis bizonyos, hogy Solymosi Esztert meggyilkolták, és a ruháját azok adták fel egy ismeretlen holttestre, akik a borzalmas bűntényt el akarták titkolni.

A szándék nyilvánvaló volt. Ha a tiszadadai hulla nyakán vágás van, akkor valóban vérgyilkosság történt. Ha azonban nincs vágás, mint ahogy nem is volt, akkor az „antiszemiták" találmánya az egész gyilkossági ügy.

A zsidóság szent könyveiből sem az elfogult, sem az elfogulatlan keresztény tudósok, teológusok nem tudták kimutatni a rituális gyilkosság legkisebb nyomát sem. A szerző Magyarországon 1944 februárjában megjelent Tiszaeszlár című könyvében is utalt arra, hogy a rituális gyilkosság nem volt igaz, de a gyilkosság más motívumok alapján feltétlenül megtörtént, és azt, mint Franciaországban, a Dreyfuss-ügyet, politikai erőpróbára használták fel bizonyos körök, amelyeknek ez jó alkalom volt az országhódításra és a keresztény jogállam kompromittálására, lerombolására és hatalmuk megmutatására.

A vérvád megítélésénél nem támaszkodhatunk másra, mint keresztény tudósok, hebreológusok ítéleteire. Huber Lipót, a kiváló magyar teológus, aki könyvtárakat kutatott át nagy munkájának megírása céljából, igen határozottan és világosan leszögezi:

„Ha a rituális gyilkosság a zsidó vallás intézménye volna, vagyis ha a zsidó vallás Istennek tetsző vallási cselekményként írná elő keresztényeknek (keresztény gyermekeknek) mintegy emberáldozatként való leölését és vérük vételét, hogy az vallási célokra felhasználtassék, akkor ezt vagy a mózesi törvény, vagy a később hozott rabbinikus törvények írnák elő. Ámde sem az egyiknek, sem a másiknak okmányaiban ennek semmi nyomát nem találjuk." ^[56]

Ha tehát súlyosan terhelőnek fogadjuk el Huber Lipót megállapításait a keresztényellenes zsidó tanokról, ugyanúgy felmentőnek kell találnunk azokat a gondos kutatáson alapuló ténymegállapításokat, amelyek a vérvád kérdését alaptalannak és babonán alapulónak tekintik. Huber Lipót megállapítja, hogy még rabbinikus irodalomban sincs nyoma a rituális gyilkosságnak, sőt még Maimonides is tiltja „a testtől elkülönített vér élvezetét".

A fuldai vérvádeset alkalmából II. Frigyes német császár zsidó konvertitákat hívott udvarába, akik hosszabb ideig tartó kutatás és tanácskozás után arra a tagadó eredményre jutottak, hogy sem az ó-, sem az új-szövetségi Szentírásban, sem a Talmudban semmi nyoma nem található annak, hogy a zsidók keresztény vérre áhítoznának. ^[57]

Éppen a tiszaeszlári gyilkosság kapcsán szólaltak meg a legnagyobb tekintélyű európai egyetemek katolikus és protestáns hebrológusai. Az amsterdami, utrechti egyetem, a koppenhágai christiániai, upsalai protestáns egyetemek tudósai bizonyították, hogy a zsidó szent könyvekben még utalás sincs rituális gyilkosságra, sőt sokkal inkább a vérhasználat tilalma íratott elő.

Szóról szóra idézzük azonban Huber Lipót teológiai munkájának azon részletét, mely a rituális gyilkosság lehetetlenségének és tilalmának bizonyítása mellett, a következőket írja:

„Ha meggondoljuk, azt az éles ellentétet, amely különösen a Talmud szerint a zsidó és nemzsidó között fennáll s amely akkora különbséget tesz a kettő között, hogy csak a zsidót tekinti Isten gyermekének, a nemzsidókat pedig Istentől elrugaszkodott, tisztátlan s okvetlenül kárhozatra jutó tömegnek, amely oly mélyen áll a zsidó alatt, hogy a nemzsidó ember névre sem méltó, hanem egy fokon áll az oktalan állattal, amiért meg is tagad tőle jóformán minden emberi jogot, akivel szemben nem szeretetet hirdet, hanem idegenkedést és gyűlöletet szít, sőt elvesztését, kiirtását hirdeti; ha meggondoljuk továbbá, hogy a zsidó jogos örökségéből állandóan kidobottnak tekinti magát, szétszórva a föld népei közé, azoktól megvetve, elnyomva s üldöztetve; ha meggondoljuk, hogy megváltó Messiása utáni várakozása oly sokáig teljesületlen maradt, s hogy hite szerint a Messiás megérkezését éppen az elhatalmasodott kereszténység késlelteti s szabályozza stb. stb., nem csoda, hogy akadtak s akadnak a rideg, exkluzív és a szívtelen talmudizmus alapján álló szűkkeblű és elfogult ortodox zsidók, akikben az izzó gyűlölet és vallási fanatizmus fellobban, s arra ösztönzi, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, váltsa meg népét, büntesse és pusztítsa ki az istentelen (keresztények és pogányok) seregeit... Az ilyen hangulatban pedig fanatikusoknál könnyen kifejelődhettek olyan nézetek, hogy az istentelen keresztények meggyilkolása nem is bűn, hanem Istennek tetsző áldozat, s ha meg volt még a babonára való hajlam is, akkor különösen bizonyos misztikus képzetek hatása alatt megélhette még a vérgyilkosság fattyúhajtását is.

Ámde, ha megengednők is, hogy mindez alkalmas lehetett, vagy lehetne arra, hogy egyes kereszténygyűlölő, tudatlan s babonára hajló zsidókat fanatizáljon, s felébressze bennük a vérgyilkosság gondolatát: e förtelem még sem írható a Talmud, vagy a rabbinikus irodalom rovására, mert ennek voltaképpen az illető eltévelyedett zsidó tudatlansága és babonás fanatizmusa volna az oka." ^[58]

Az összes pápai bullák határozottan a vérvád ellen nyilatkoztak, és minden esetben a legmagasabb keresztény egyházi tekintély részéről védték meg a zsidókat. Viszont tény az is, hogy a középkor végén 1760-ban egy zsidó szekta - a frankisták -, mely rohamosan terjedt Lengyelország és Besszarábia zsidósága között, hirdette meg a talmudista rabbikkal szemben a rituális gyilkosság vádját. A frankisták, - Frank Jakab zsidó szektáriánus vezér követői - III. Ágoston lengyel király engedélyével bizonyítani akarták a talmudista rabbikkal szemben, hogy a talmudista zsidóknál szokásban van a keresztény vér használata. 1759. július 16-án a lembergi katedrálisban kezdődött meg a disputa, Mikulski kanokok, apostoli adminisztrátor ellenőrzése alatt. A frankisták közül csak tíz rabbi jelent meg, a talmudisták közül pedig mintegy 40.

„Hogy milyen alacsony fokon állott ezeknek a rabbiknak a műveltsége - írja Huber Lipót - mutatja az is, hogy az ország nyelvén nem tudtak beszélni... Tudatlanságuk még azt a szemrehányást sem volt képes visszautasítani, hogy a Talmud követeli a keresztény vér használatát." ^[59]

A minden „antiszemitizmustól" mentes nagy magyar teológus és hebrológus, aki bátran kiállt a zsidóság védelmében, tulajdonképpen rátapintott a tiszaeszlári ügy elevenjére is.

A zsidóság szent könyveiben valóban sehol sem fedezhető fel a vérvád. Az Új-Szövetségben sem lehet nyomát találni a kereszténység szektainak, az ördögűzőknek, flagellánsoknak, vagy azoknak a szerzeteseknek, akik befalazták Ubrik Borbálát. A kereszténység azonban soha sem tagadta, hogy ilyen szekták voltak és vannak minden felekezeten belül. Ezért feltehető, hogy a zsidó valláson - különösképpen a chasszidim szektán - belül akadhattak Scharf József-szerű fanatikusok.

Mert nézzük csak, milyen sötét, embertelen babonák éltek azon a chasszidim szektán belül, amelyből a Tiszaeszlárra átszivárgott sakterjelölt, Scharf József is tartozott.

A chasszidizmus három fő elve a vak hit és föltétlen engedelmesség a caddik (csodarabbi) iránt, az Istennel való egyesülés és a bátorság. A chasszideusnak minden tudomány, mint hiú és haszontalan s mint egyenesen a lelke üdvére káros, meg van tiltva. Tehát bűn s a lélek bemocskolása a gójok világi ismereteinek elsajátítása, sőt olyan könyvek olvasása is, amelyek nem héber betűkkel vannak írva. ^[60]

A chasszidizmus a modern totalitarizmus példája és előfutárja. A caddik feltétlenül uralkodik híveinek minden gondolatán, érzelmén, szándékán. Megbocsáthatja minden ember bűnét, mert ő az Isten helyettese. A chasszideus meg van győződve róla, hogy amilyen arányban kényelmet szerez a caddiknak, olyan arányban teszi magát kedvessé Isten előtt. A caddik a legfelsőbb folyamodású bíró is, sőt törvény és jog felett álló úr. ^[61]

Szörnyű babonák nőnek ebben a chasszidim környezetben. Aki a caddik után hátramaradt inget felhúzza magára, annak megbocsáttatik az elkövetett gyilkosság bűne. Aki a nadrágját viseli, megtisztult az elkövetett vérfertőzés bűnétől. A caddik sapkája óv a kevélység ellen, tefilinje a szemérmetlenség ellen.

Az Istennel való egyesülést nem lehet nyomott hangulatban elérni. Ezért a chasszideus kötelessége magát szeszesitalok élvezetével is felbátorítani. A chasszideus bátor, tehát dacolhat mindennel, ami a caddik, a csodarabbi akaratával ellenkezik. ^[62]

A legirtózatosabb babonaság, tudatlanság virágzik a chasszidim szektában. A zsidó Jost Izsák (1860) nyíltan megállapítja, hogy vastag babona, tudatlanság, társadalom iránti közömbösség, civódás, felekezetükhöz nem tartozók iránti gyűlölség, bosszúvágy, lustaság és hivalkodás, a külsőnek teljes elhanyagolása, iszákosság és érzékiség jellemzi e rajongókat; ami pedig a caddikokat illeti, azok egyrészt önző haszonlesésük következtében, másrészt tudomány és műveltséghiányuk miatt képtelenek alattvalóikat süllyedő állapotukból kiemelni. ^[63]

„Mindezek után - írja Huber Lipót könyvének 347. oldalán, - a katolikus Bonaventura Mayer múlt századbeli orientalista és a zsidóságnak különben jóindulatú ismertetője, a chasszideus zsidóságot az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb, legbabonásabb és legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja, akik 'az Istenség' iránti kötelességeiket a legpontosabban teljesítik ugyan, de embertársaik iránti kötelességeikkel nem sokat törődnek, mert olyan dolgokat engednek meg maguknak, melyekből kitűnik, hogy a lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak, lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkolnak is és emellett több helyütt rabjai az iszákosságnak is." ^[64]

Azonban a magyar nyomozati és bírói eljárásban egy szóban, utalásban sem lehet felfedezni, hogy a keresztény kultúrállam bármely legkisebb hivatalnoka vagy újságírója, hitelt adott volna a vérvádnak. Az egyes ember, Scharf József egyéni bűnével szemben azonban a zsidóság kollektíven állt a sakterek védelmére. Politikai erőpróbára használta fel a szerencsétlen esetet, és ebben az erőpróbában a keresztény jogállam alulmaradt, mert akkor már idegen gyarmat volt.

Szávay Gyula a lelkes liberális és zsidóbarát költő a tiszaeszlári napokban megrázó szavakkal fejezte ki a magyarság megrendülését:

„Miért az általános síkraszállás,
Mikor nincs általános támadás?
Ha egy ember feljajdul népetektől,
Őt megbosszulni mért jön annyi más?
Vigyázzatok, mert egyszer összehozza
A más tábort is szenvedélye majd,
Tudhatjátok, hogy az megsemmisíthet,
S ti győzelmet nem bírtok venni rajt!
Min függtök össze ti a sakterekkel?
Sorsuk oly módon miért érdekel?
Talán a bűnöst, ha zsidó, ezentúl
Miattatok már büntetni se kell?
Azért van a vallási türelem, hogy
Gazoknak rajta kibúvó legyen,
Hogy saját arcát azzal eltakarva
Arcunkba másszék egy-egy szemtelen?" ^[65]

„Úgyszólván egyik napról a másikra szorította el a magyarság lélegzetét annak a zsidóságnak szörnyű szolidaritása, amelyet alig másfél évtized előtt emelt ki jóindulatú leereszkedéssel a jogtalanságból. És amikor megpróbálta lezárni ezt a lidércnyomást, magyar mivoltában szembe találja magát a magyar kormánnyal és a magyar karhatalommal. Tiszaeszlár óta szabad az út a zsidó hatalmi törekvések számára " - írja a magyar újságírás nagy mártírja. ^[66]

Csaknem egy évi vizsgálat, izgalom, országos felháborodás és terrorisztikus sajtóhadjárat után 1883-ban az egész világsajtó jelenlétében kezdődött meg a főtárgyalás a nyíregyházi vármegyeháza közgyűlési termében, Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök vezetése alatt.

Korniss Ferenc a független magyar bíró örökre ideálisnak mondható típusa volt és maradt. Megvesztegethetetlen úr, aki 4000 hold földdel, tehát valóban teljes függetlenséggel rendelkezett. Világlapok - többek között a New York Times tudósítása szerint is - olyan pártatlansággal, nagyvonalúsággal vezette a tárgyalást, hogy egész Európa és az Egyesült Államok csodálattal adózott Korniss Ferencnek.

Korniss a vérvádtól, az állítólagos rituális gyilkosságról még csak kérdéseket sem engedett feltenni. Ő egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét akarta megállapítani. És tanúk vallomásából, közvetett és közvetlen bizonyítékok sorozatából magának a gyilkosságnak ténye bizonyítva volt.

1833 augusztusának elején a tiszaeszlári sakterek ügye ítélet előtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre levő téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József barátságos vacsorára invitálta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor, a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével.

A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket, s Tisza Kálmán csak úgy a vacsora végén kérdezte meg:

- Nos, Elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek?

Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:

- Meggyőződésem szerint: - bűnösök!

- És mi a véleménye a két szavazó bírónak? - kérdezte a miniszterelnök.

- Az egyik szavazóbíró ugyanazt mondja, mint én: bűnösök! A másik még ingadozik! - hangzott Korniss Ferenc válasza.

És akkor - Istóczy Győző feljegyzései szerint - Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:

- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor, Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rotschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr? ^[67]

Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: fiat justicia, pereat mundus (Legyen igazság és vesszen a világ). És ott a téglási kastélyban megrendült. Salus rei publicae? Az állam üdve?

Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székéből kihirdette a sakterek fölött a felmentő ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés előtt leváltották.

És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött.

A Szent István-i magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy tett légyen Tiszaeszlár, a Szent István-i magyar birodalom akkor bukott el belülről, amidőn a rentekonverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, midőn nem azt mondta: fiat justicia! (Legyen igazság), hanem midőn azt hitte, hogy a salus rei publicae, az államérdek a végső és legnagyobb megoldást jelenti.

„Megöltek egy kis libapásztort,
Égre kiált a régi vád,
Úgy ölték meg Solymosi Esztert,
Mint egy tokos, pihés libát!"

- írta ötven évvel később Erdélyi József, akit ezért két heti fogházra ítélt a budapesti törvényszék, felekezeti izgatás miatt. Rónai Mihály András, a jelenlegi bolseviki rendszer élírója pedig örök időre kiutasította az irodalomból!

Ezt a tokos, pihés magyar szüzet magára hagyta a liberális, alkuvó Magyarország. Mint talán Jeanne d'Arc, a francia felszabadulás hősnője, úgy Solymosi Eszter, aki épp úgy 14 éves volt, mint Jeanne d'Arc, - a magyar szabadság legszebb, legnemesebb szimbóluma.

Mert hiszen, midőn őt és az ő igazságát magára hagyta a tiszakálmáni liberális és úri Magyarország, akkor kezdődött meg a magyar tragédia, az egekig csapó országhódítás. Az út Tiszaeszlártól egyenesen vitt Samuelly Tibor kalocsai, bajai kivégzőoszlopához. A bolsevista hóhérok most már a leninizmus és az átvett hatalom gőgjével mondták, hogy a gyilkolás, a terror: salus rei publicae! Az ország akkor halt meg, amikor megölték benne a jogot, a keresztényi igazságszolgáltatást, amikor Solymosi Eszter emberi jogát eladták Rotschildnak, Sztálinnak, Samuellynek vagy Rákosi Mátyásnak.

1883-ban történt meg először, hogy a tüntető magyar munkásság és a pesti polgárság ellen a Scharf Móricok érdekében rendelték szuronyrohamra a magyar honvédeket. 1883-ban, a tiszaeszlári ítélet után indultak útra a Cunard Line és a Norddeutsche Lloyd kivándorló hajói, hogy két-három millió magyart vigyenek Amerikába. Magyarokat, akik a tiszaeszlári ítélet után döbbentek rá, hogy nincs joguk, nincs igazságuk saját hazájukban. ^[68]

Ezért így maradt mindörökké Solymosi Eszter, a kis tiszaeszlári proletárlány a mi új Magyarországunk szimbóluma. Ő a mi Jeanne d'Arcunk, s ha a magára hagyott, elárvult magyar vérre, a szűz kislány életáldozatára gondolunk, akkor újra halljuk - a Töreky-féle tárgyalóteremből, vagy a vasfüggöny mögül Erdélyi József halhatatlan sorait:

„Beh piros vagy, Solymosi Eszter vére,
Beh meleg!
Hajnalt festek a magyar égre
És felkelő napot veled,
Hogy ne hulljon hiába vérünk
S emléked árva hajadon
Solymosi Eszter árva népét
Ébressze bátran, szabadon."

Lábjegyzetek

55. Csak az 1882-es törvény szervezte meg.

56 Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység. 507. oldal.

57. U. o. 534. oldal.

58. Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység. 551-552. oldal.

59. Huber Lipót: Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről. 355. oldal.

60. Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység. 333. oldal.

61. U. o. 340. oldal.

62. Széfer-ha middót 3. 8. és 22 paragrafus.

63. I. M. Jost. Geschichte des Judentums und seiner Sekten Dritte Abteilung i. d. m. 191. oldal.

64. Bon. Mayer: Die Juden unserer Zeit. Regensburg 1842, 1112 oldal.

65. Függetlenség 1883 augusztus 6. Szávay Gyula: Ítélet után. Közölve: Vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma című könyvében. 36. oldal. Stádium kiadás.

66. U. o. 37. oldal.

67. Istóczy Győző: 12 röpirat.

68. Nemcsak az emigrációban elhunyt kiváló magyar írónő, Megyery EIla, Megyery Géza a tiszaeszlári per bírájának leánya és Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök unokája szolgáltatott adatokat ehhez a fejezethez. A pittsburghi Magyarságban 1962-ben jelent meg Beatulianus cikke Russu Gyuláról, a tiszaeszlári, per egyik szavazóbírájáról, aki az ítélet kihirdetése után lemondott, visszavonult, soha nem nyitotta szóra a száját, s mint egy trappista barát a némasággal tiltakozott a tiszaeszlári per ellen.

Ajánlott olvasmányok:

- Letölthető könyv (pdf): A tiszaeszlári bűnper - Bary József vizsgálóbíró emlékiratai

- Israel Shamir írása: Vérfagyasztó vád

Erdélyi József zsidók általi meghurcolása

 Solymosi Eszter vére című költeménye miatt

„Én csak árvalányhaj voltam a páncélszekrény mellett...“ - mondja Erdélyi József, aki bűnvádi feljelentést tett a rágalmazó baloldali sajtó ellen

Erdélyi József, a legmagyarabb költő pár héttel ezelőtt verset írt Solymosi Eszterről. Gyönyörű szép verset. Olyant, amilyent csak igazi költők írnak. A vers nyomán óriási felháborodás keletkezett a balodalon, mert Erdélyi József versében „politizálni" mert, márpedig a költőnek nem szabad politizálni, különösen akkor nem, ha a politikai kiruccanás őszinte igazságokat tartalmaz, mely igazságok kellemetlenül érintik a magyarországi zsidóságot. Erdélyi Józsefet – 1937-ben Magyarországon – Solymosi Eszter című verséért kitagadták, sőt, mint azt az Összetartásban is megírtuk, egy Rónai Mihály András nevű ismeretlen intellektuel vezércikknek is beillő fulmináns írásban kíméletlenül eltemette. Kijelentette, hogy Erdélyi József halott, és, bár versei hét éven keresztül jelentek meg a liberális Pesti Naplóban, azt írta, hogy Erdélyi József sohasem volt költő, mert az igazi költőnek nem szabad foglalkozni a zsidókérdéssel, és még kevesebbé szabad foglalkoznia az ezer sebből vérző magyarság fájdalmainak igazi okaival. Erdélyi Józsefre kimondták a nagy átkot, és a Conti utcától a legpolgáribb napilapig olyan temetést rendeztek, hogy óvatosabb költőink valószínűleg meggondolják a jövőben, hogy milyen sorokat vethetnek papírra, ha el akarják kerülni az Erdélyi Józsefek sorsát.

Most itt ül előttem Erdélyi József. Vékony, megkínzott arcú ember. Szemében a költők tüze lobog, és az igazságtalanul meghurcolt ember kétségbeesett vádjával a hangjában, lassan beszélni kezd.

– Bűnöm – mondja Erdélyi József, – hogy megírtam a Solymosi Eszter című versemet. Hát megírtam! Hét évig írtam. Hét hosszú esztendeig érett bennem ez a vers. Már bennem volt akkor is, mikor még a liberális lapokban jelentek meg a verseim. Akkor érett meg igazán bennem, amikor közöttük voltam. De kijelentem, hogy semmi sértő szándék nem vezetett. Költő vagyok – remélem, ezt odaát is elismerik –, és ezúttal is csak azt írtam, amit a vérem diktált.

Rövid pillanatig maga elé néz, majd hirtelen felcsattan a hangja.

– A liberális sajtó elfelejti, hogy az írónak is vannak polgári jogai. Zsolt Béla talán azt hiszi, hogy tőle kaptam az érettségit? De elfelejti, hogy jogász is voltam, és hogy tartalékos hadnagy is vagyok. Úgy írt rólam, mint ahogy neveletlen, utcagyerekekről szokás írni. Azt is írta ez a Zsolt Béla, hogy neveletlen pásztorgyerek vagyok még most is. Ez elvégre nem szégyen, hiszen Dávid is pásztor volt. És ha őriztem is disznót – amire büszke vagyok –, nem az ő apjáét őriztem. Az én hitelemet ne rontsák, mert amellett, hogy költő vagyok, ember is vagyok, és nekem is megvannak a magam polgári jogai.

– Minden baloldali lap ellen polgári pert indítok becsületsértés miatt, hadd tanulják meg, hogy a magyar költő se mindenki kutyája. De ezen kívül pert indítok három liberális újság ellen, azaz – ekkor már szinte harsog Erdélyi József hangja – három zsidó lap ellen, amely engedelmem nélkül közölte verseimet. Beperelem őket szerzői jogbitorlás és becsületsértés miatt, de kártérítési pert is indítok ellenük...

– Ők azt hitték, hogy örökre legyőztek, pedig csak húsz esztendeig tűrtem gazságaikat. Oh, én már ismerem őket, de azért mégis csodálkoztam vakmerőségükön. 1924-ben az Athenaeum kiadta Világ végén című verseskötetemet. De úgy eldugták a világ elől, hogy magam sem tudtam megszerezni ezt a könyvemet. Mikor pár héttel a megjelenés után bementem az Athenaeumhoz, és kértem egy verseskötetet, azt mondották, hogy nem tudnak adni.

— Miért? Mivel indokolták?

— Azt felelték, hogy könyveimen iskolakönyvek feküsznek, és nem áll módjukban előkaparni a raktárból.

— De hiszen üzleti szempontból így nem volt jövedelmező verseinek kiadása – vetem közbe.

— Oh, uram, Shylock az lírikus természetű, önzetlen. Pártfogolja a magyar írókat, hogy az ő utasítása alapján dolgozzanak, és eszébe ne jusson a tehetségnek máshol keresni boldogulását. Mellettünk – magyar költők mellett – azonban óriási reklámot csapnak az ő költőiknek. Meghamisítják a magyar irodalmat és elsikkasztják az igaz gondolatokat. Nekik csak pap, hejehujázó huszártiszt és mágnás kell. Amolyan úri-muri. Álnépiesség és körútról irányított magyar népvédelem.

– Én csak árvalányhaj voltam a páncélszekrényük mellett, de otthagytam őket. Olyan szerződést kötöttem velük, mint a mesebeli Erős János: aki az erősebb, az marja a másikat, és aki birja, az szíjat hasít a másik hátából. Tizennyolc esztendő alatt csak én haragudtam – ők hasították a szíjat...

– És azt hiszik, hogy írók – pedig még olvasni sem tudnak. Én minden írásomban betartottam a szabályt, amit a polgári kör megenged, ők azonban a diszkosz útjába álltak. Mit tehetett mást a repülő diszkosz, homlokon találta őket.

Ennél a mondatnál felemelkedik az eddig csendes és békés hangú Erdélyi József, apró léptekkel rójja a szobát és érzem a hangján, hogy sokszor meghányta-vetette magában ezeket a mondatokat. Már csak magának beszél, elfelejti, hogy szerkesztőségi szobában van, leomlanak körülötte a szűk falak, és szinte árad belőle a szó.

– Azt írják, hogy én pogromra uszítottam, pedig csak az ártatlanul omló magyar vért akartam megvédelmezni. És ezt akkor is megteszem, ha ez előttük tilos. Különösen őelőttük, akik Adyból és belőlem lopták minden tudásukat, belőlünk lopták a lírát, belőlünk élnek és a mi vérünkből gyűjtik aranyaikat. Ezek az emberek ne tanítsanak engem verset írni. Vagy kezdték volna régebben. Rónai Mihály meg Ignotus azt írják, hogy meghaltam. Ezt esztendő előtt is megírhatták volna rólam, de mivel írástudatlanok, így nem értették meg azt a versemet, amelyet a múlt esztendőben közölt tőlem a Válasz.

Közel hajol az asztalomhoz és úgy diktálja a Válaszban megjelent versét.

— Írja, csak írja, ha a Válaszban jöhetett, maguk is megírhatják, mert így szól a vers:

Hogy mosolyognak, amikor belépek,
Milyen egyetértően és gyilkosan,
És gúnyosan hogy pillantanak össze.
Milyen egyetértően és cinkosan:
Hát ez meg él? Nem tudja, hogy rég meghalt?
Hogy megöltük s eltemettük. Bolond.
S én lekenek nekik úgy gondolatban
Erről, arról egy jó csárdáspofont.

És a másik versem. Úgy látszik azt is elfelejtették. Pedig én írtam és nekik írtam, a vakoknak, a Zsolt Béláknak:

Hogy néz rám, hogyha szemmel ölni tudna
Megölne rögtön. Magában megölt.
Lesújtott régesrég, mint Káin Ábelt,
Sötét dühe zuhog rám, mint a föld
a sírgöröngy a koporsó fedelére.
Halott vagyok előtte, járó hulla,
Temetetlen kísértet, levegő
Senki, semmi, nem ember, zéró, nulla...

– Ezt írtam akkor. Ezeket a sorokat. Tudtam, éreztem, hogy előbb-utóbb nekemrontanak. De akkor nem vették komolyan. Nem hitték, és nem látták a portrét, amit előre megrajzoltam.

Pillanatnyi csend ül a szobára, aztán a meghurcolt magyar Erdélyi József ismét a Solymosi-versre fordítja a beszédet.

— Találkoztam zsidókkal, akik először azt mondották, hogy gyönyörű szép a Solymosi Eszterről szóló versem. De aztán észbekaptak és hirtelen hátat fordítottak. Megtagadták a költészetet, mint ahogy megtették mindig, ha a faji érdek ezt követelte tőlük. Elfelejtették, hogy ami szép, az nem lehet rossz, és ami szép, az nem lehet hazug a művészetben. Elfelejtették, hogy az igazság csak szép lehet, és aki az igazság ellen hadakozik, az igazságtalan és hazug.

Aztán már nem is panaszkodik, már csak nevet, mikor nemcsak a költő, de az ember ellen indított hajszáról beszél.

– Hogy hazudnak uram, a bitangok. Ezt csak én tudom, aki hosszú éveket töltöttem velük együtt. Kihasználtak és megzsaroltak. Húsz esztendő alatt egy íróasztalt nem kaptam tőlük. És most – azt hiszik, megásták a sírgödrömet. Hazudnak és ferdítenek. Az egyik baloldali hetilap azt írta pár nappal ezelőtt, hogy kipofoztak a kávéházból. Valójában pedig csak az történt, hogy vitába ereszkedtem Nagy Lajos kedves, régi barátommal, és a vitába beleszólt felesége is. Az asszony – aki zsidó. Erre mondtam, hogy ne szóljon bele, nagyságos asszony, mert érdekelt. A végén nem tehettem mást, igenis mondottam, hogy a nagyságos asszony hazudik. Aztán felkeltem, és megindultam a kijárat felé. Ekkor szólt utánam Nagy Lajos, amit később megbánt. Pár nap múlva sírva jött hozzám, és bocsánatot kért. Rendben van – mondottam, magyarok vagyunk, aztán el is felejtettem az egészet.

Már búcsúzunk, mikor az agyonhazudott és agyonkergetett Erdélyi József még egyszer felveti a fejét. Csillogó két szeme szinte belém fúródik, mikor mondja:

– Én szegény ember vagyok, mindenem a költészet, számomra a hallgatás nem ér semmit, és akinek az én hallgatásom kell, aki el akar némítani, az vigyázzon.

Azt gondolják odaát, hogy eltemettek, pedig csak új erőre kaptam...

Fiala Ferenc
(Összetartás, 1937. augusztus 29.)

Friss: A lex Tiszaeszlár előjátéka? A gyilkosokat felmentető hazug Eötvös könyve alapján készít filmet Groó Diana - a per legkirívóbb ellentmondásai

Kapcsolódó:

- Erdélyi József "kizavarása a magyar irodalomból" a Solymosi Eszter vére című költemény miatt (további elhallgatott versekkel)

- Legyen világosság! Ki volt Sértő Kálmán?

- Legyen világosság! Ki volt Sértő Kálmán? (II. rész)

Solymosi Eszterre emlékezett és Marschalkót idézte 

Baráth Zsolt jobbikos képviselő

A 130 éve meggyilkolt Solymosi Eszterre való megemlékezésre szólította fel képviselőtársait Baráth Zsolt jobbikos képviselő ma napirend után, s egyben kimondta: vádat kell emelnünk azon szellemiség ellen, amely azóta is folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében.

Solymosi Eszter tragikus halála körülményeinek vázlatos ismertetése során megjegyezte: a bíró biztos volt abban, hogy a vádlottak ölték meg Esztert, de külső nyomásra felmentő ítéletet volt kénytelen kihirdetni. A felszólaló nem rejtette véka alá, hogy e nyomásgyakorlás és zsarolás "a világ és hazánk gazdaságát már akkor is kézben tartó körök" részéről nyilvánult meg, majd így folytatta: Solymosi Eszter meggyilkolása mérföldkövet jelent Magyarország történetében: ekkor megrendült a föld a magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt. 1883-tól a mai napig tart az a jelenség, hogy nem lehet megnevezni az elkövetők származását, vallási hovatartozását, s ekkortól figyelhetjük meg az új világrend hatalmának fokozódó érvényesülését hazánkban, illetve az ezt szolgálók egyre leplezetlenebbé váló törekvéseit.

Azzal, hogy akkor magára hagytuk ezt a kis libapásztorlányt, egyedül maradtunk mi is. És itt az ideje, hogy kiálljunk magunkért! - fogalmazott bátor felszólalásában a képviselő, Marschalkó-idézettel koronázva meg szavait: "A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával lehet megtörnünk". Nem csoda, hogy kivívta a köztudottan zsidó származású Fónagy János - és a többi, e témára Judapesttől Tel-Avivig különösen érzékeny rettegő - haragját.

Baráth Zsolt: "Tiszaeszlár 130 éve" + Fónagy János dühös válasza (2

http://www.youtube.com/watch?v=xbb5lGdurms

(Kuruc.info)

És mi van H Zsófival a Körmendi kislány vérgyilkosságával ez ma történik a zsidó gyarmatosítóink így látják a magyarság feletti leigázásukba belefér a véráldozat is . Ócska magyar rühesebb a Palesztinoknál is , azok legalább összefognak , de ezek nyüszítő patkányok -az ÁVH zsidóink ezt csináltak belőlük – szétszaladnak és egymást is marják azért a kis koncért amit odavetünk nekik. H Zsófi vagy Solymosi Eszter teljesen mindegy csak találni kell egy balekot aki elviszi a balhét , mint a Táncos Gábor . Csillagosok katonák és ti ezekkel vállaltok sorsközösséget a nép nyakába nem elég a cigány probléma még egy fasiszta zsidóságot is a nyakunkba vartok rablóstól , gyilkosokig itt lihegnek , hogy tartsuk el őket , mert a Kazár már dolgozni sem akar csak a holokamut akarja játszani élete végéig , te meg be leszel idomítva , hogy fizess kérdezés nélkül , mert azt nem szabad , de téged megölni büdös goj állat minden zsidónak kötelessége. Nem értem te büdös goj miért vagytok felháborodva e két büdös goj csaj miatt, ők csak egy állatok és a zsidónak joga van elvenni az ők életét. És egy balekot is találni kell , mondanom sem kell ő is goj lesz. Hát ezt kapd ki nyamvadt goj , és törődj bele ezután is így lesz ez , csak más zsidó metszi el a torkotokat. No holokamu be kamuztál , jó leszel Palesztinnak szokd meg a sorsod , mert ha jövünk a koncentrációs táborunkból csak halottként távozhattok . És a világ nem panaszkodhat a miénk a legnagyobb koncentrációs tábor a világon , de itt a Kárpátmedencébe nagyobbat építünk , hisz rajtatok kívül a cigányokat is el kell helyezni. 

Egy zseniális karnagy megbocsáthatatlan "bűne" (I. rész)

A 20. század legkiválóbb karmesterét, az 1989-ben elhunyt Herbert von Karajant nemzedékemnek még volt szerencséje televíziós közvetítések révén látni, és hallani azt a csodát, amely karmesteri pálcája varázsütésére megszólalt. Soha karnagy nem jutott még fel magasabbra a dicsőség világába, és nem volt tárgya ekkora közérdeklődésnek, mint Karajan.

A zene királya egyenrangú félként érintkezett a világ hatalmasaival, és uralkodói mentalitással és gesztussal helyezte magát az élre olyan szférákban is, melyek nem az ő felségterületei voltak. Európának és a világnak ez a legprominensebb karmestere nagyobb hatalomhoz jutott, mint bármelyik dirigens mellette vagy előtte. Rendkívüli karriert futott be: fénykorában a pálcája alatt álló birodalom Bécstől Berlinig, Salzburgtól Milánón át Londonig terjedt. 1967-ben végül megszervezett Salzburgban egy operából és koncertből álló egyszemélyes fesztivált, amellyel művészi és kultúrpolitikai szempontból lenyűgöző teljesítményeket ért el. Művészileg azzal, hogy karmesterként, rendezőként és menedzserként elsősorban Richard Wagner zenedrámáit monumentálisan jelenítette meg, kultúrpolitikailag pedig azáltal, hogy elsőként ismerte fel a tömegtájékoztatás bevonásának szükségességét a művészetbe. Dicsőségét céltudatosan, nyugodt fanatizmussal, számítóan, nagy önérzettel és fáradhatatlan szorgalommal érte el. Sikereinek alapja a mesterségbeli abszolút tudás, a fanatikus munkaszeretet és a tökéletességre való törekvés.

A Karajan nemzetség őse, Georg Johann von Karajan Joanes Karajoannes fiaként, 1747-ben született Kozani községben, Macedónia zordon hegyei között, nem messze az Olümposztól. 1771-ben a jó üzleti érzékkel megáldott "fekete Jan" (a "kara" török szó feketét jelent) Bécsben telepedett le, majd továbbköltözött a szászországi Chemnitzbe, ahol Theodor Johann nevű fivérével szövőgyárat alapított. Gazdasági tevékenységükért III. Frigyes Ágost választófejedelem 1792. június 1-jén nemesi címet adományozott a Karajan testvéreknek. Végül Georg Johann Karajan visszatelepült Bécsbe, s ott is halt meg 1813-ban. A Karajanok szívósan kapaszkodtak fel és sikeresen emelkedtek a magasba. Amint kiszabadultak a török szolgaságból, rövid idő alatt hasznos tagjaivá váltak a Habsburg-monarchiának, és ezzel megtisztelő címeket és megbecsülést szereztek a családnak. A 18. században az újonnan bevándorlók mint vállalkozók és kereskedők gyors karriert futottak be. A 19. században tudósként és jogászként jeleskedtek, majd a 20. században a zenében, az orvostudományban és a technika világában találták meg az önmegvalósítás útját.

Herbert von Karajan édesapja, Ernst orvostudományt tanult, és Salzburgban figyelemre méltó karriert futott be, melynek során előbb mint a St. Johann Kórház főorvosa, később mint a területi kórházak igazgatója és terület-egészségügyi referense dolgozik. Herbert 1908. április 5-ének éjszakáján született, s miként életrajzírója, Robert C. Bachmann megjegyzi, ez a történelmi jelentőségű éj megajándékozta a várost másik nagy fiával, az első és legnagyobb ugyanis Mozart volt, akivel olyan gonoszul bánt el Salzburg, hogy éjnek idején hagyta el a falait. Sötétben jönnek-mennek ennek a nem mindig nagyvonalú városnak nagy fiai. A kisfiú születési anyakönyvébe ezt írták be: Lovag Heribert von Karajan. A kis Heribert az 1908-1918 közötti időszakban a jobbára csendes és nyugodalmas Salzburgban nevelkedett, 1916 és 1927 között a helyi Mozarteum Konzervatóriumban végezte tanulmányait, s 1917. január 27-én, Mozart születésének 161. évfordulóján lépett először a nyilvánosság elé. A Mozart-ház nagytermében álló Bösendorfer zongorán a D-dúr rondót (K.485) adta elő. A dualista monarchia megsemmisítése és a köztársaság kikiáltása jelentős változást hozott Karajan életében is. Az 1919 áprilisában összeült ún. alkotmányozó nemzetgyűlés határozatot hozott a nemesség megszüntetéséről. Ekkortól kezdve tehát hivatalosan többé már nem lovag von Karajan a kis Heribert. Sőt az előkelő Heribert keresztnevet is átkozmetikázza a köztársasági kormányzat a republikánusabban hangzó Herbertre. Ettől függetlenül önmagát továbbra is Herbert von Karajannak nevezi élete végéig, ám hivatalos okmányaiban ezentúl a Herbert Karajan név áll.

A 12 esztendős fiút 1920-ban a nyári vakációra Angliába küldik. Az idegen nyelvet olyan könnyen elsajátítja, hogy mire három hónap múlva hazatér, folyékonyan beszél angolul. 1927-ben befejezi tanulmányait a Mozarteumban, június 11-én kitüntetéssel teszi le a záróvizsgát. Ezt követően a bécsi műszaki egyetemre iratkozik be, mert apja fenntartással fogadta azt az elképzelését, hogy művészi pályát választ, s azt tanácsolja fiának, hogy tanuljon valamilyen gyakorlati szakmát, amely biztos megélhetési alapot jelent majd számára. Herbert tehát Bécsbe, a szimfóniák városába megy. Ernst Krenek komponista nyilatkozta a császárvárosról: "A szimfonikus forma rövid története szorosan összekapcsolódik a Habsburg Birodalommal, és annak központjával, Béccsel. Igazi szimfóniákat semmilyen más városban nem komponáltak, ezt bizonyítja Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Bruckner, Mahler neve". Ám az ifjú Karajan nem azért ment Bécsbe, hogy zeneszerző legyen, hanem hogy műszaki tanulmányokat végezzen. Emellett azonban zongorázni is tanul Hofmann professzortól. A későbbi dirigens kétségkívül vonzódott a műszaki pályához is, szenvedélyesen érdekelte a technika, s fivére, Wolfgang elmondása alapján az autógyártásban akart valamilyen feltűnést keltő haladást elérni: "Abban az időben Herbert minden belsőégésű motort újfajta hajtóművekkel akart helyettesíteni".

Azonban Herbert hamarosan szakított a műszaki egyetemmel, arról sincsenek pontos adataink, mennyi ideig bírta, egyes források három, mások másfél, illetve két szemeszterről beszélnek. Ezt követően beiratkozott a zeneakadémiára, ahol a zenetudományi fejtegetéseket meglehetős közönnyel hallgatta, sőt később sem foglalkozott behatóbban zenetudományi problémákkal. Egész életében fennállt tartózkodása, sőt ellenszenve minden zenei tudományosság és a zenének mindenféle magyarázó értelmezési kísérlete iránt, amely zenén kívüli eszközökkel dolgozik, mint például a beszéd. Karajan zongorista akart lenni, azonban kellő önismerettel és szigorú önkritikával megállapította, miszerint a napi nyolcórai munka a billentyűkön nem neki való, és hogy talán nincs benne elég tehetség az egészen nagy zongoristakarrierhez. Így végül is a dirigálás felé fordult. Karajan másfél évet tölt el többé-kevésbé intenzív tanulással Bécsben. Koncertekre jár az operába és szemlélődés útján tanul. A Bécsi Filharmonikusok élén ez idő tájt Wilhelm Furtwängler állott, így Karajan gyakorta láthatta őt. Aligha gondolta azonban, hogy valamikor ebben az épületben maga is a dirigensi pultnál fog állni. 1928. december 17-én Wunderer professzor osztályának koncertjén kell megmutatnia, mit tud. Teljes sikerrel. Rossini Tell Vilmosának nyitányát vezényli, s ez megerősíti benne azt a meggyőződést, hogy van érzéke a zenekarhoz, hogy a dirigálás az igazi szakmája és hivatása.

Herbert von Karajan meglehetősen magányos és zárkózott életet élt Bécsben, nem szerzett igazi barátokat. Egyedül járta útját. Később így nyilatkozott erről: "Bizonyos emberek iránt mindenesetre barátságot érzek. De nem tudom kimutatni. Nagyon jóban vagyok a pilótákkal, akikkel már húsz éve repülök, itt sok az emberi közelség, a bizalmasság. Azután közel érzem magam azokhoz az emberekhez, akikkel megmásztam a hegyeket. Nem sokat beszéltünk egymással, de az ember ilyenkor érzi, hogy van vele valaki, aki valóban őmiatta van ott. Elismerem, hogy ez az érzés csak az évek során született meg bennem. Valamikor hideg, számító ember voltam. De nagyon megváltoztam".

A sikeres bécsi akadémiai bemutatkozó hangverseny után Karajan szülővárosában szeretne debütálni. Az óhajtott koncertre 1929. január 22-én került sor a Mozarteum nagytermében. A "rendkívüli szimfonikus koncertként" meghirdetett rendezvényen a 21 éves Karajan Csajkovszkij V. szimfóniáját, Mozart A-dúr zongoraversenyét és Richard Strauss Don Juan című szimfonikus költeményét vezényelte. A hangverseny óriási siker a pályakezdő karnagy számára. A tartományfőnök elismerése jeléül babérkoszorút küld Karajannak. Ennél a körülménynél azonban még lényegesebb, hogy a nézőtéren ott ül Erwin Dietrich, az ulmi városi színház intendánsa, aki azonnal felismeri az ifjú tehetség óriási adottságait, s próbavezénylésre hívja meg Ulmba.

Dicséretekkel elhalmozva és bátorítással övezve indul el Karajan nagy reményekkel az agonizáló és végnapjait élő liberális weimari köztársaságba, ahol egész további életére kiható, sorsdöntő találkozásnak lesz részese. Néhány évvel korábban egy másik osztrák is elment Németországba, hogy a majdani Reich Führerjévé váljon. Mind a karmester, mind a vezér rendkívül szuggesztív, lebilincselő erejű vezető. S Hitler Harmadik Birodalmában Karajan elképesztő sikert fog elérni. Természetesen ezt az 1945 utáni világrend potentátjai soha nem fogják neki megbocsátani.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

Egy zseniális karnagy megbocsáthatatlan "bűne"

 (II. rész) – Hitler bűvkörében

Karajan 1929 januárjában tehát megérkezett a történelmi német városba, Ulmba. Szédületes karrierje itt kezdődött, itt kapta élete első szerződését, s itt teremtette meg későbbi felemelkedésének előfeltételeit. A karmester innentől kezdve úgy tekinti magát, mint akié a döntés joga: nem tűri, hogy utasítgassák – ezt mindig hangsúlyozza is a későbbiekben.

Az első rész itt olvasható: Egy zseniális karnagy megbocsáthatatlan "bűne" (I. rész)

Egyébiránt tudomány- és technikatörténeti szempontból is kiemelkedő esztendőben érkezik a műszaki pálya iránt is vonzalmat érző Karajan Ulmba: Zeppelin 1929-ben repüli körül a Földet, Berlinben elkezdik az első kísérleti tévéadásokat és a Kodak-gyár piacra dobja a színes filmet. Az ambiciózus Karajan meglehetősen szegényes és puritán körülmények között volt kénytelen elkezdeni karnagyi pályafutását. Hat hétig tartó kitartó próbák után 1929. március 2-án Mozart Figaro házassága című operájával kezdi meg ulmi vendégszereplését. Az eredmény meggyőzi az ulmi színház intendánsát a fiatal operadirigens tehetségéről. Karajan a helyi városi színház szegényes körülményeit tettvágyra ösztönző kihívásnak tekintette: egy életre meggyűlöl minden művészileg félkészet, dilettánsat, ideiglenest, művészileg provinciálisat. Ulmi tanulóéveiben fogalmazza meg krédóját, amely későbbi pályafutásának is vezérlő csillaga lesz. Igaz, a következő idézet nem tőle származik, de hűen tükrözi meggyőződését, illetve művészi, emberi hitvallását: „Az elv nem lehet az, hogy a körülményekhez való alkalmazkodás révén megússzuk a problémák megoldását. A körülményeket kell a követelményekhez idomítani”. A fentebbi kijelentést attól az embertől származik, aki néhány év múlva meghatározó szerepet fog játszani az ifjú karmester életében: Adolf Hitler mondta e szavakat 1939. május 23-án a Wehrmacht vezetői előtt, a birodalmi kancellárián, Berlinben.

Herbert von Karajan

Egy másik, egész életére szóló fogadalomtétele is Ulmhoz kapcsolódik. A sváb kispolgárság számára a színház tagjai egyfajta törvényen kívüli társaságot jelentettek. Ez mélységesen sértette az osztrák arisztokrata családból származó Karajant, akinél a lelki sebek amúgy is nehezen gyógyultak. Később így emlékszik vissza erre az élményre: „Akkoriban azt gondoltam, ha úgy megy tovább az életem, ahogy elképzelem, mindent meg fogok tenni, hogy a mesterségnek megszerezzem a neki járó helyet és méltóságot. A színház tagjai törvényen kívüliek voltak. És akkor megesküdtem magamnak: el fogom érni, hogy valamennyien tiszteljenek!” Karajan korai éveinek egyik döntően meghatározó élménye a Toscaninivel történt találkozása volt 1929 májusában Bécsben. A dicsősége csúcsán álló olasz dirigens előadásai a 21 esztendős Karajan számára kinyilatkoztatásszámba mentek. A másik életre szóló hatás a Salzburgi Ünnepi Játékokon éri. A feltörekvő karnagy az ulmi színház nyári szünetét arra használta fel, hogy Mozart városában a nagy zenei fesztivál próbáit és előadásait látogassa.

Karajan életében újabb fordulat akkor köszöntött be, amikor 1934. március 31-én végleg lejárt ulmi szerződése. Ekkor új állás után kellett néznie, amely korántsem volt könnyű feladat a gazdasági válságtól még alélt Németországban. Kétségbeesetten utazgatott az országban, és napokat várakozott Berlin művészeti ügynökségeinek előszobáiban. Ott találkozott az aacheni intendánssal, aki szerződtette, így 1934 szeptemberében bemutatkozhatott a városban Beethoven Fideliójának próbavezénylésével. Ezt követően 1935-ben Németország legfiatalabb főzeneigazgatója lesz. S itt érkezünk el Herbert von Karajan egész életútjának legdöntőbb, legsorsfordítóbb pontjához, amely egész további tevékenységére, megítélésére kihat majd. Karajan ugyanis ezt megelőzően két esztendővel, még Ulmban belépett az NSDAP-ba. Tekintsük át röviden, hogyan is történt ez, s mik voltak a fő motivációs tényezők, amelyek a jeles ifjú karmestert Hitler nemzetiszocialista pártjába vezették.

Az első dokumentum, amely arra vonatkozik, hogy Karajannak tudomással kellett bírnia Hitler, illetve az NSDAP politikai elképzeléseiről, illetve ideológiájáról, egy nevezetes, Ulmot érintő perrel kapcsolatos. Néhány nappal a sorsfordító 1930. szeptemberi birodalmi választások után – melyeken az NSDAP 107 mandátumot szerzett, s ezzel a második legnagyobb párttá lépett elő – zajlott a lipcsei törvényszék előtt egy szenzációt keltő per az ulmi helyőrség három tisztje ellen. A vád ellenük az volt, hogy a hadseregen belül törvényileg tiltott propagandát folytattak a nemzetiszocialista párt mellett. Az ulmi helyi lapok természetesen részletesen tudósítottak a lipcsei fejleményekről, az Ulmer Tagblatt például ezt ugyanabban a számában tette, mint amelyikben cikket közölt a Karajan által dirigált A sevillai borbélyról. Hitlert tanúként idézték meg a lipcsei perre. Vallomásában a belső árulókról szólva – a karzat nagy tetszésnyilvánítása közepette – előadta, miszerint „a mindenható Isten előtt tett eskü alatt állok és azt mondom önöknek, ha egyszer legálisan hatalomra kerülök, legális kormányzat keretében állami törvényszékeket fogok létesíteni, amelyek mindazokat törvényesen el fogják ítélni, akik népünk szerencsétlenségéért felelősek. Akkor elképzelhetően legálisan néhány fej le fog hullani”. Az pedig a kezdetektől világos volt Karajan számára, hogy mit képvisel az NSDAP kultúrpolitikájában. A Német Birodalom első nemzetiszocialista minisztere, Wilhelm Frick (Thüringiában volt belügy- és népművelési miniszter) még az ún. weimari köztársaság időszakában, 1930 áprilisában rendeletet adott ki „a néger kultúra ellen a német népiség érdekében”, és minden, a modernizmus és dekadencia jegyében fogant filmet, könyvet és színdarabot betiltott. Ugyanebben az évben, október 13-án nagy zajongás közepette nyílt meg az új birodalmi gyűlés, melyben – mint fentebb már utaltunk rá – az NSDAP a második legnagyobb létszámú frakcióval rendelkezett. A nyitóülésre Hitler pártjának képviselői – fittyet hányva a weimari kormányzat egyenruha viselését tiltó rendelkezésére – barna ingbe öltözötten jelentek meg. 1932. június 2-án pedig Kube képviselő a következő, elhíresült kijelentést tette ugyancsak a birodalmi gyűlésben: „…ha tabula rasát csinálnánk, akkor ehhez képest Izrael fiainak kivonulása gyermekjátéknak tűnik. (…) Egy ország, amelynek van egy Kantja, nem fogja eltűrni, hogy egy Einstein éljen a soraiban”.

Közben világtörténelmi jelentőségű fordulat köszöntött Németországra: az 1932. évi új választások eredményeképpen 1933. január 30-án Hindenburg birodalmi elnök kancellárrá nevezi ki Adolf Hitlert. Az új kormányzat nemcsak politikai, jogi, gazdasági és kulturális területen szakít teljes mértékben a liberális weimari érával, hanem szimbolikus értelemben is: Hitler1933. március 12-én tartott rádióbeszédében bejelenti, hogy a weimari köztársaság fekete-piros-arany színeit eltörli, és ezentúl a horogkeresztes zászló a fekete-fehér-piros zászlóval együtt alkotja az állami lobogót. Így ekkortól Karajan szeme előtt is, az ulmi városi színház fölött a horogkereszt leng immár nap mint nap. Ugyanakkor az NSDAP ulmi sajtóorgánuma, a Sturm már február 23-án méltató kritikát ír Karajan előző napi koncertjéről, melyen Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta és dirigálta egy személyben. A teljesítményért viharos ünneplésben részesítették.

Hitler már igen korán felismerte, hogy a szellemi és a kulturális élet fölötti hatalom megszerzése stratégiai kérdés, enélkül lehetetlenség bármiféle hatalomgyakorlás. A Joeseph Goebbels vezetése alatt álló Propagandaminisztérium a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb tényezőjévé válik, amely maximális hatékonysággal valósítja meg a szellemi és kulturális élet feletti hegemóniát és ellenőrzést, kiszorítva onnan bármiféle liberális törekvést. Hitler a német népet 1933. március 21-én a történelmi potsdami nappal ajándékozta meg. Fényes állami ceremónia keretében a helyőrségi templomban Nagy Frigyes sírja felett a porosz korona legális örökösévé avattatja magát. Hitler kancellár és Hindenburg elnök kézszorítása a templom lépcsőjén jól példázta, mennyire óhajtotta a német nemzet a belső megbékélést, hiszen végre a Führer megkapta az „Öregúr” áldását, amely nélkül saját szavai szerint nem akarta volna átvenni a hatalmat. Egyfajta erkölcsi legitimáció volt tehát a potsdami aktus Hitler számára. Ugyanezen a napon megalakult a Deutsche Bühne, a német színházak egyetlen, az NSDAP által engedélyezett közönségszervező irodája. Este pedig Wilhelm Furtwangler a berlini Állami Operaházban a Führer kedvenc Wagner-operáját, a Mesterdalnokokat dirigálja.

 Hitler kedvenc operája Karajan vezényletében (1939)

Karajan 1939 - Meistersinger-Overture

http://www.youtube.com/watch?v=vT7YYd0x9P4

Az új német birodalom, pontosabban az új német kultúra születésnapját Ulmban is nagy pompával ülték meg: a székesegyház előtti téren sokezres tömeg bámulta a díszmenetet és este, a rossz idő ellenére grandiózus fáklyás felvonulást tartottak. Záróakkordként az ekkor még országos szinten ismeretlen Karajan a nap megünneplésére Verdi Traviatáját vezényelte. Két nappal később, március 23-án a kancellár a birodalmi gyűlés elé terjeszti „a nép és a birodalom ínségének megszüntetésére” irányuló felhatalmazási törvénytervezetét. Ennek értelmében ezentúl Hitler a birodalmi gyűlés hozzájárulása és az alkotmány ellenében is hozhat törvényeket egy személyben. A kultúrával kapcsolatos elgondolását ekképpen fogalmazta meg: „A művészek feladata most az, hogy az időket meghatározó új szellemet, a heroizmust fejezzék ki. A vér és a faj döntően az előtérbe került”. Így vázolta tehát a Führer az új kulturális feladatokat nevezetes beszédében, amelyről az ulmi újságok is részletesen beszámoltak.

Miután 1933. március 24-én a Zsidó Világkongresszus „szent háborút” és bojkottfelhívást intézett az új, nemzetiszocialista rezsim ellen, válaszként 1933. április 1-jével Berlin megkezdi a zsidóellenes rendszabályok bevezetését. A zsidó üzletek ellen szervezett bojkott volt az első reakció. Az ulmi népharag is „Júdea ellen fordult”. Zsidó üzletek és irodák kirakatain, bejáratain a következő feliratok és plakátok jelentek meg: „Németek, védekezzetek! Ne vásároljatok zsidóknál!” Fegyveres SA-alakulatok adtak nyomatékot a bojkottfelhívásoknak: felszólították a vevőket és érdeklődőket, hogy ne lépjék át a zsidó üzletek küszöbét. Minden idők leglegendásabb karnagyának „megbocsáthatatlan bűne” lett 1945 után, hogy pontosan egy héttel azt követően, miután megszervezték az első szisztematikus blokádot a zsidó cégek és üzletek ellen, Herbert von Karajan az 5. számú, Neustadt salzburgi körzetben az 1607525. tagsági számot kapva belépett az NSDAP-ba. Ezzel életútja drámai fordulatot vett.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kazárok-e a zsidók?

A zsidókérdéssel foglalkozó irodalomban és ezen keresztül a sajtóban is újabban minduntalan azzal a történelemhamisítással találkozunk, mely szerint a zsidóság óriási hányadában nem is zsidó, hanem „mongoloid“ kazár eredetű népcsoport, amely a zsidó vallást adoptálva most zsidóként szélhámoskodik, és rontja az igazi zsidók hitelét és hírnevét.

Kazár lovas harcos hadifogollyal (VIII. századi ábrázolás a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának egyik díszítése; kép: Wikipédia)

Feltűnő ennél az akciónál még az is, hogy a kazárokat a legellenszenvesebb színben tünteti fel, erkölcsileg romlott, fajtalankodó és buja népnek állítja be, valószínűleg abban a törekvésben, hogy a nemzeteknek a zsidókkal szemben érzett ösztönös ellenszenvét ily módon a fiktív és imaginárius kazárokban reagáltassa le.

A zsidóság ezt a fikciót első ízben Magyarországon dobta be a közvéleménybe az egyre erősödő zsidóellenesség ellensúlyozására. Történeti alapja mindössze az, hogy Jeruzsálem elpusztítása után a kiűzött zsidók egy része a Fekete-tenger térségébe szivárgott be, és a Kaspi-tó körül elterülő kazár birodalomba is behatolt, s ott rohamosan meggazdagodva nagy befolyást gyakorolt a kazár kánokra. Bulan kazár kán ennek a befolyásnak hatása alatt 745-ben 2000 fő emberével együtt zsidó hitre tért át. Zsidó állítás szerint az áttérést egy keresztény, mohamedán és zsidó papok között lefolyt hitvita előzte meg, amelyből a zsidó vallás képviselője került ki győztesen. Tény ezzel szemben az, hogy Bulan kán reálpolitikai okokból választotta az új vallást. A valláscsere azonban csak a felületén érinthette a kazár népet, mert a városoktól messze eső részek még évszázadok múlva, a kazár birodalom összeomlásakor teljesen érintetlenek voltak a zsidó vallástól. A honfoglaló magyarsághoz 8. törzsként csatlakozó kazár csoport is a zsidó vallás elleni tiltakozása jeléül tette meg ezt a lépést. De az áttért rétegeknél sem ereszthetett mélyebb gyökeret a zsidó vallás, mert pl. a kazár kánok mindvégig kazár módra éltek.

A kazár nép a XIII. században a tatárjárás áradatában merült el és semmisült meg egészen. A fennmaradt kazár eredetű részei részben az oroszokba, részben pedig a tatárokba olvadtak bele. A zsidó eredetű részei Európa különböző államaiba, főleg Konstantinápolyba telepedtek át, csak kisebb szilánkjai szivárogtak át a lengyel királyságba, ahol aztán a később német földről bevándorolt zsidók szívták fel őket.

A kazárnak nevezett ún. keleti zsidóság nem kazár, hanem németországi eredetű. Azon zsidók utódai, akiket a felháborodott elszászi, schwabeni és mainfrankeni céhek bajor Lajos császárnak 1347-ben bekövetkezett halálát követő interregnumban a német városokból kiűztek, és Lengyelországban találtak menedéket. Lengyelországban Nagy Kazimir király (1330-1370) Eszterka nevű zsidó szeretőjének befolyása alatt olyan egyedülálló privilégiumokat adott a zsidóknak, amely nemcsak különálló faji jellegük megtartását, de nagyarányú elszaporodásukat is lehetővé tették. Külön faji jellegük kidomborítására érintkezési nyelvként a mainfrankeni német dialektust használták, melyet héber szavak hozzákeverésével „jiddis“ nyelvvé fejlesztettek ki.

A kazárok egy török fajú, lovasnomád nép volt. Ugyanabból az alapfajból szakadt ki, mint a vele rokon, illetve fajilag azonos hunok, avarok, besenyők, kunok, bolgárok és a honfoglaló magyarságnak bolgár-török részlege. Nyelve a többi rokonnép által beszélt török alapnyelv egyik dialektikus elhajlása volt. A történettudomány ma minden részletében ismeri a török fajú lovasnomád népek kultúráját, vallási rendszerét, társadalmi szerkezetét stb., így tudjuk azt is, hogy a kazárokra ráfogott erkölcsi lezüllöttség, fajtalankodás, bujaság üres kitalálások. A kazárok ezer éven át védték és tartották birodalmukat a mongol térségből kirajzó rokonnépek állandó támadásaival, az orosz terjeszkedéssel és a kelet-római birodalom hódítási törekvéseivel szemben. Egész történeti szereplésük alatt olyan katonai erényeket tanúsítottak, amelyek merő kontrasztban állnak az általános zsidó magatartással.

Ha igaz volna az az állítás, mely szerint a keleti zsidóság kazár, a nyugati zsidóság pedig mint a Júdeából kiűzött zsidók egyenes leszármazottai szemita eredetű lenne, akkor a két csoport között olyan hatalmas faji eltérés mutatkozna, hogy az fajilag nem volna azonosítható. Márpedig mindkét csoport tagjai faji karakterisztikumuknál fogva első látásra identifikálhatók. A két csoport ezenkívül egész magatartásában, viselkedésében, pszichológiai reakciójában, mentalitásában és ösztöneiben sem különbözik egymástól, ebben a vonatkozásban a két csoport annyira egy, hogy ezen még a klíma, táplálkozás, életmód átformáló faktorai sem tudtak lényeges változásokat előidézni.

Nincs ezért egymással ellentétben álló nyugati „szemita“ és keleti „kazár“ zsidó. Csak egyfajta zsidó van, és ez az 5000 éves örök, változhatatlan, más fajokat mélységesen lenéző, fajtájához makacsul ragaszkodó ZSIDÓ.

Baranyai Veronika - München

Újabb titkok derültek ki Ábrányi Aurél rejtélyes hazarablásáról - Biszku Béla belügyminiszter adott engedélyt az akcióra

Egy tudományos kutató számára alig van nagyobb öröm, mint amikor megtalálja  lezáratlan dossziéja folytatásának dokumentumait.

2010. június 10-én a Kuruc.infón azzal fejeztem be "A D-144-es szigorúan titkos tiszt esete Ábrányi Auréllal és 120 millió dollárral" című tanulmányomat, hogy Ábrányi Aurél  dossziéját nem zárhatom le, a történetnek nincs vége, mert nem tudjuk a teljes igazságot. 2010. szeptember 8-án aztán beszámoltam arról("Ábrányi Aurél lezáratlan dossziéja: legfelső pártszinten döntöttek sorsáról - kerestük celláját a Gyorskocsi utcában"), hogy kerestem  Ábrányi nyomát, s emlékét  a Gyorskocsi utcai állambiztonsági börtönben, meg is találtam a  helyét  annak a cellának, amiben  13 évet töltött, de még mindig maradtak megválaszolatlan kérdések. Több apró és két lényeges. Emlékeztetek a két utóbbira.

Ábrányi hálózati törzslapján

   1., Nem tudjuk, hogy kik és hányan voltak annak a különleges  állambiztonsági kommandónak a tagjai, akik 1961. október 12-én hazarabolták Ábrányit Bécsből egy gépkocsi csomagtartójában szőnyegbe  csavarva. Az akciót nem hajthatta végre egyedül Gerő László, a D-144-es szigorúan titkos állományú rendőr százados, a szovjet katonai elhárítás egykori hadnagya, a Shell-Interag Rt. volt vezérigazgatója, a történtek idején  fedő foglalkozásban bécsi külkereskedő. Volt egy halvány nyom, de akkor még nem találtam a folytatását. Az állambiztonsági hírszerzés  egyik összefoglalója megemlít  egy bizonyos "Acél"-"Rónai"-"Szirom" akciócsoportot. (A BM. III/I csoportfőnökség jelentése "Az Ábrányi-Struzziero-Atkáry kémcsoport felszámolása 1955-ben", "Dr. Ábrányi Aurél nemzetközi kém, áruló volt ügynök ügye, 1949-1961", "Relly", "Wholl", Woll János", "Nyíri", "Lovag" fn. ügy", ÁBTL. 4.1.A-2127/4) De csak ennyit említ, semmi többet. Ki lehetett: "Acél", "Rónai" és "Szirom"?

   2., Az MSZMP PB által engedélyezett akcióra azért került sor, mert Ábrányi Aurél budapesti újságíró, autókereskedő azután, hogy 1948-ban egy sikertelen tiltott határátlépési kísérletét követően 1949. április 23-án  a HM katonapolitikai osztálya beszervezte és májusban hírszerzőként Ausztriába telepítette, 1950-től szembefordult megbízóival, a francia és az amerikai hírszerzés szolgálatába állt, a Szabad Európa Rádió bécsi tudósítója lett, és kémcsoportot szervezett Budapesten Atkáry Arisztid és a budapesti olasz sajtóattasé: Adalberto Stuzziero vezetésével. A csoportot 1955-ben felszámolták, tagjait 1956 nyarán elítélték.  Ábrányi Aurélt erőszakos hazahozatala után 1963. november 30-án a Legfelsőbb Bíróság katonai tanácsa államtitok tekintetében rendszeresen és kémszervezet tagjaként elkövetett kémkedés, valamint béke elleni bűntett miatt jogerősen 13 évi szabadságvesztésre ítélte, büntetését a Gyorskocsi utcai objektumban különleges körülmények között töltötte.

    A mai napig nem tudjuk, hogy 13 évi börtönbüntetésének letöltése után hová hurcolta el Ábrányit 1974. október 15-án Rajnai (Reich) Sándor r. vezérőrnagy, a hírszerzés (III/I) csoportfőnöke két ismeretlen személy társaságában.

A III/I. csoportfőnökség jelentése: Ábrányit beszervezték, telepítették majd hazahozták

   Kutatásaim nyomán az első kérdésre ma már tudom a válasz lényegét. Ám ahhoz, hogy megértsék azok is, akik most hallanak először az Ábrányi-Gerő ügyről, fel kell idéznem legfontosabb történéseit. 

Egy elárult határátlépési szándék következményei

     Dr. Ábrányi Aurél (Szentendre, 1914. június 10, Várnay Róza) a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát.  Unokája a népszerű lírai költőnek:  Ábrányi Emilnek. Apja az operaház karmestere, anyja énektanárnő  volt.  Ügyvédi irodát nyitott, majd újságíró, 1943/44-ben  az "Új Nemzedék" politikai rovatának vezetője. A világháborúban  haditudósító zászlós, 1945 márciusában a Dunántúlon szovjet fogságba esett és a székesfehérvári hadifogoly táborba került, ahonnan júniusban elengedték. Egy gépkocsikat forgalmazó kereskedelmi cég társtulajdonosa lett 1948-ig, miközben   1946-ban egy kőnyomatos lapot indított. Hamarosan a "Képes Figyelő" riportere, a szerkesztőség 1948-ban Párizsba akarta küldeni tudósítónak, ám az Államvédelmi Hatóság nem engedélyezte kiutazását.

  Ekkor elhatározza, hogy második  feleségével (Szlatkovszky Ibolya, Budapest, 1925. május 23.) és  két gyermekével Nyugatra szökik. 1948 november 2-án  gépkocsival érkeztek  Budapestről  Kőszegre,  a határ előtt azonban már  orosz járőrök várták, feltartóztatták, s  utasait bevitték a szombathelyi ÁVH-hoz. (Ábrányi nem tudta, hogy  három segítőkész  és kifizetett  magyar  ismerőse közül kettő  a HM. katonapolitikai osztályának hálózati besúgója volt.)

   Ábrányit budapesti őrizete alatt a HM katonapolitikai osztálya 1949 április 23-án " Relly" fedőnév alatt beszervezte és májusban Ausztriába telepítette a francia hírszerző szervek elleni feladattal. (ÁBTL. 4.1.A-2127/4: a BM. III/I csoportfőnökség jelentése )A jelentés megjegyzi,  hogy "más adat szerint az ÁVO 1948. november 11-én beszervezte". (Erre még visszatérek az újabb dokumentumok alapján.) A III/I csoportfőnökség (hírszerzés), mint jogutód jelentése ezt követően - a részletek előtt  - négy mondatba sűríti Ábrányi sorsát, benne a záró kulcsmondattal. Ábrányi "...néhány hónapon át megfelelően teljesített. 1950-ben szembefordult velünk és mintegy 11 éven át különféle ellenséges speciális szervek hazánk ellen dolgozó aktív ügynöke volt. A magyar állambiztonsági szervek prominens elhárítási (itt egy vagy két szó törlése következik az ÁBTL anyagában) 1950-1954 között hírszerzésünk játszmás-kísérleti ügye volt. 1961-ben Ausztriában ellene végrehajtott akció eredményeként hazahoztuk, 1963-ban 13 évi börtönbüntetésre ítélték."

A HM Katonai Elhárító Főcsoportfőnöksége, benne a hírszerzéssel

   Ábrányi azzal a feltétellel vállalta az együttműködést, hogy idővel  családja is Ausztriába távozhat. Ábrányinét szabadlábra helyezték. Az ország elhagyása előtt férje elmondta neki, hogy  addig is, míg kiengedik hozzá,  havonta ezer forintot fog kapni postán  a hatóságtól, s megadta  annak a tisztnek a telefonszámát, akit fel kell hívnia, ha valami problémája adódik. 1950 végén  Ábrányiné érzékelte, hogy a kapcsolat megromlott férje és a hírszerzés  között, a pénzküldemények elmaradtak, hiába hívta a szokásos telefonszámot, az ismerős tisztet már nem tudta elérni. Ábrányiné 1952 szeptemberében  Nyugatra akart szökni  leányával Csehszlovákián át, de a csehszlovák határőrök elfogták, Pozsonyba vitték és tiltott határátlépésért 15 napi börtönbüntetésre ítélték. Ennek letöltése után még 8 hónapig visszatartották és csak 1953 májusában adták át Magyarországnak. Itthon 3 év és 10 hónap börtönt  kapott, amit Balassagyarmaton, majd Kalocsán töltött, ahol 1954 augusztusában a BM. I. (államvédelmi) Főcsoportfőnökség I. főosztálya (kémelhárítás)„Horváthné” fedőnéven  beszervezte, s  szabadlábra helyeztette. (ÁBTL. 3.1.9. V-140799.)

Kiszabadulása után új kapcsolattartó tisztjétől megtudta, hogy az együttműködés férje és a magyar hatóságok között férje hibájából - miután nem volt hajlandó az utasításokat végrehajtani - megszakadt. Ezután sikeresen felderítette Atkáry Arisztid kémtevékenységét, ami azért nem volt nehéz, mert férje távozása után 1949 és 1951 között  Atkáry  szeretője volt, együtt élt vele, s kiszabadulása után ismét felvette vele a kapcsolatot. Újra érintkezésbe lépett férjével, annak minden lépéséről (levél, pénz, csomag, csempészárú, futárüzenet, kérés, egyes személyek felkeresése, stb.) azonnal tájékoztatta a hatóságot, ennek nyomán vették őrizetbe például Felkai Ferenc, Ráthonyi János, Szvatkó Pál, Csontó Menyhért, Marschalkó Teofil és  Jogics József  újságírókat.

Ábrányinét is beszervezték „Horváthné” fedőnéven

  1955-ben Ábrányinét  („Wollné”) átvette a II. főosztály (hírszerzés) és azzal a  feladattal küldte Bécsbe, hogy  „…ismételten igénybe vegyék  a korábbinál magasabb színvonalon  a segítségét a férjével való kapcsolat újrafelvételében és megszilárdításában.” Csak az eredményes újbóli együttműködés  esetén helyezték kilátásba gyermekeik kiengedését.   (Magyarországon maradt  két gyermekük  1956 novemberében tudott disszidálni apjuk  személyes segítségével.). Ábrányiné átdobását a Fertő tónál hivatalosan az átszökés  legendájával fedték. Ezt követően, 1955. december 8-án  nővérét: Jósa Andrásnét is beszervezte  a hírszerzés 4. osztálya „Keresztes Jánosné” fedőnéven.

   Ábrányi Aurél 1949-ben Bécsbe érkezve hamar kapcsolatba kerül a francia hírszerzéssel (SDECE) régi ismerőse Lázár Ödön révén, aki akkor már francia ügynök és a  SZER tudósítója. Lázár javasolja a bécsi francia nagykövetség sajtóattaséjának Patrice Duvaitnak, hogy vonják be Ábrányit a hírszerző munkába. Dornier százados, a francia hírszerzés tisztje alkalmazza is kutató ügynöknek és fordítónak. (ÁBTL. 4.1. A-2127/4) Ezzel egy időben Gyárfás Tamás nevű ismerőse segítségével a bécsi argentin követség tanácsadója is jogi és sajtó ügyekben.

   "Ábrányi az első időben értékesnek tűnő információkat adott. Egyben állandóan szorgalmazta, hogy anyagilag támogassák, családját engedjék ki. Mivel ezen követeléseit nem teljesítették, jelentései egyre értéktelenebbek lettek." (BM. III/I. "Az Ábrányi-Struzzeiro-Atkáry kémcsoport felszámolása 1955-ben." - ÁBTL. 4.1. A-2127)

1950 március 12-én a Budapestről Bécsbe utazó hírszerző tiszt, Vértes János őrnagy a személyes találkozón kísérletet tett "Relly" fedőnevű ügynökük foglalkoztatásának felújítására, a kapcsolat megerősítésére. "A találkozót lefolytató hírszerző tiszt véleménye szerint Ábrányi a részünkre átadott anyagokat a francia hírszerzés tudtával készítette, s azok nagy része feltehetően dezinformáció."  Ezt követően több kísérlet történt az együttműködés visszaállítására, ezek azonban meghiúsultak, mert "Relly" nem volt hajlandó a megjelölt helyre menni, kizárólag saját bécsi lakásán akart találkozni az összekötővel. 1951. januárjában a kapcsolat véglegesen megszakadt. Ábrányi Aurélt február 22-én a hálózatból kizárták azzal az indokkal, hogy "Viselkedéséből, jelentéseiből biztosra vehető, hogy az ellenség ügynöke."

   A hírszerzés jelentése így folytatódik Ábrányiról: "1951-től 1954-ig lényegében nem volt vele kapcsolatunk. Időközben feleségét beszerveztük és kiengedtük. 1954-ben Bécsben újból személyes találkozót tartottunk. (itt Dobróka János alezredes utazására utalnak bizonytalanul, - megj.: i.cs.) "Relly"-t nem tudtuk úgy kompromittálni, presszionálni, hogy mellettünk dolgozzon. 1954-től ÁB. szerveink - több-kevesebb együttműködéssel - tervezték és szervezték "Relly" titkos anyagainak, illetve személyének kiemelését, hazahozatalát."

(A jelentés utal arra, hogy „Relly” ügyében az állambiztonsági szervek számos ügynököt foglalkoztattak, pl. „Dunai”, „Szőke Imre”, „Gerendás”, „Nyíriné”, az olasz diplomata, az „Acél”-„Rónai”-„Szirom” akció csoport (!), stb.)

Ábrányi átáll és célszemély lesz Bécsben

Ábrányi a francia hírszerzés mellett 1951-től a Szabad Európa Rádiónak is dolgozik, 1956-ig annak bécsi különmegbízottja, havi 400 dolláros fizetésért. A CIC (Counter Intelligence Corps: az USA totális elhárítást végző titkosszolgálati szerve) részére végzendő kémtevékenység céljával 1951-ben Bécsben beszervezte a budapesti olasz nagykövetség sajtóattaséját  Struzziero Adalbertot: hozzon létre kémrezidenturát Magyarországon, s az összegyűjtött politikai, gazdasági, katonai információkat jutassa ki hozzá Ausztriába.  Az olasz diplomata Ábrányi megbízólevelével és a tőle becsempészett  pénzen többeket beszervezett (Atkáry Arisztid, Jeszenszky Antal dr., Darvas Attila, Wágner Márton, Szegedi-Stern Sándor, Szegedi Sándorné Lajtha Edit, Egyed Béla, Bazovszky Péter, Sugár Györgyné Götler Vera, Ruszkay György.)

Ábrányi 1957-ben

   A BM. I. (államvédelmi) Főcsoportfőnökség I. főosztálya (kémelhárítás) 1954 elején fokozott erőfeszítéseket tesz a kémrezidentura teljes felderítésére. Márciusban egy  "Pénzes"  fedőnevű ügynök lakásán tetten érik Struzzierót,. A megrémült olasz diplomata beismerő vallomást tett kihallgatásán, melynek soránbeszervezték és azt az utasítást adták neki, hogy Ábrányival és a rezidentura tagjaival továbbra is tartsa a kapcsolatot, a kémjelentéseket azonban a kijuttatás előtt mutassa be a vele kapcsolatot tartó operatív tisztnek. Az együttműködés folytatódik, Ábrányi viszonyt kezd Struzziero feleségével. Mások is részt vesznek már a kém-és csempésztevékenységben, így például Mahmud Omeri budapesti török diplomata és Latapie Jean francia követségi tisztviselő. Ábrányi új bécsi fedőcímről jelentkezik. Struzziero nem bírja  idegekkel a megpróbáltatásokat és öngyilkosságot kísérel meg. A kórházban ismerőseinek, diplomáciai feletteseinek feltárja kapcsolatát a magyar kémelhárítással. Dekonspirálódott több személy előtt. Az olasz külügyminisztérium hazarendelte.

Struzziero vallomása alapján  1955. szeptember 22-én letartóztatták a felsorolt tíz személyt.  A letartóztatottak  majd mindegyike mellé fogdaügynököt telepítettek, s majd mindegyiküket be is szervezték.

  A Budapesti Helyőrség Katonai Bíróságának Andó tanácsa 1956 június 27-től 29-ig tárgyalta a kémügyet. Mindenki beismerte bűneit, kivéve Bazovszky Pétert.  Az ítéletek: Atkáry: 15 év börtön; Darvas Attila: 10 év;  Szegedi Sándor: 8 év; Jeszenszky: 7 év; Egyed: 4 év; Szegediné: 3 év; Wágner: 1 év; Sugárné: 1 év (3 évre felfüggesztve); Bazovszky: 10 hónap (3 évre felfüggesztve)

A katonai bíróság ítélete 1956-ban

   Az ÁVH a nyomozás, a büntetőeljárás majd a bírósági tárgyalás során is külön kezeli Darvas Iván színművész ügyét. (Eredeti neve: Darvas Szilárd Leo, 1925. június 14, Bene - Csehszlovákia -, Jevdovkimova Antonia)

  Öccse: Darvas Attila és Atkáry Arisztid is terhelő vallomást tett rá és Tolnay Klárira. (Bizalmas adatokat szolgáltatott ki, hamis iratok készítésében segédkezett, csempészetből származó pénzt közvetített, lakásán hamis igazolványokat és titkosíráshoz használt vegyszereket rejtegetett, stb.) Darvas Ivánt az I. főosztály, a kémelhárítás beszervezte ügynöknek. (ÁBTL. 3.1.9. V-140799)

     "Darvas Ivánt - figyelembe véve közéleti szereplését - nem tartóztattuk le." - írta Piros László államvédelmi altábornagy, belügyminiszter,  ügyét nem akarják a többiekével együtt nyilvános tárgyaláson tárgyalni. Nem is  lett nyilvános tárgyalás.

Darvas Iván

   Darvas Ivánról külön, 1956. augusztus 4-én hozott ítéletet a Budapesti Helyőrség Katonai Bírósága  B. II.0064/1956. sz. alatt. Feljelentési kötelezettség elmulasztása miatt 1 év börtönbüntetésre, 10 ezer forint vagyonelkobzásra ítélte, a börtönbüntetést 3 évre felfüggesztette. Ezt abból a jelentésből tudjuk, melyetHarangozó Szilveszter r. alezredes, a BM. III/III-4 osztályának, tehát a kulturális elhárításnak a vezetője írt alá 1965. március 31-én. Ebben felülvizsgálja  Darvas Iván nyilvántartását. (ÁBTL. 3.1.9. V-140799, 529-530.old.)  Ennek kapcsán összefoglalja a színművész terhére rótt más törvénybe ütköző cselekményeket is:

 "... az ellenforradalom alatt a Művészeti Szövetség "Forradalmi Bizottságá"-nak volt tagja, mint ilyen aktív ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki. Lázító beszédeket tartott. Tagja volt a Gyűjtőfogházban lévő politikai foglyok kiszabadítására alakult bizottságnak. E tevékenységéért 1957. V. 28-án előzetes letartóztatásba helyezték. A Budapesti Fővárosi Bíróság 1957. X.16-án kelt B.I.3678/1957/5. szám alatti ítéletében a  népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel btt. és forint kiajánlás btt. miatt 2 év börtönre, 5 év egyes jogoktól való eltiltásra és 4.000 Ft. részleges vagyonelkobzásra ítélte, valamint elrendelte az 1956-ban felfüggesztett 1 éves börtön letöltését is. A Budapesti Katonai Bíróság 1958. IX.5-én kelt B.IV. 0040/58. számú ítéletében összevontan jogerősen hűtlenséggel kapcsolatos feljelentési kötelezettség elmulasztása, katonai okirat hamisítás, deviza btt., demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel btt. miatt 2 év 8 hó börtönre, 5 év közügyektől való eltiltásra és 4.000 Ft. vagyonelkobzásra ítélte fenti tevékenységeiért. Kegyelemben részesült az 1959. évi 12. tvr. 1,2,3,4.§-a alapján."

Darvas Ivánt az I. főosztály beszervezte

  Harangozó Szilveszter  javaslatára Darvas Iván ügynök  beszervezési dossziéját a Nyilvántartó Osztály  1963. VII.26-án megsemmisítette."Ezt kérem a nyilvántartásba is bevezetni, hogy prioráláskor ne szerepelhessen." Ez azt jelentette, hogy priorálás kérésével a BM. egyes szervei ezután már nem leltek  a színművész ügynök múltjának nyomára.

Darvas Iván 1990-94 között az első szabadon választott magyar országgyűlés képviselőjeként az SZDSZ frakcióban politizált.

Gerő a szovjet elhárítás hadnagya és a BM szt-tisztje

  Az Ábrányi - Struzziero - Atkáry kémrezidentura dossziéinak egyikében (ÁBTL. 3.1.9.V-140799/1) 1955-ben  megjelenik későbbi főszereplőnk: Gerő László neve. A BM. Vizsgálati Főosztályának Előállító Csoportja vizsgálati utasításra tájékozódik felőle azért, mert feltűnt Darvas Attila társaságában. Darvas  a fogdában ceruzás feljegyzést készít ismeretségükről, amely 1948-ban kezdődött, amikor a Bosch Róbert Kft. -nél (később Autóvillamossági Berendezések Gyára) dolgoztak együtt, Darvas üzemvezető mérnök, Gerő személyzetis, de érdekes módon  Gerő ezzel egy időben egy kis leányvállalatuk, a Gázóra-és Számlálókészülék Gyár igazgatója is. Gerő agresszív és erőszakos viselkedése miatt feszült volt a viszony köztük, Gerő népszerűtlen  a dolgozók körében is és az általános elégedetlenség miatt 1949 márciusában távozott a vállalattól.

Gerő László a 60-as években

  1951-ben, amikor kijött a börtönből, ahol  egy évet töltött halálos gázolás miatt  (a pártból is kizárták) felkereste  a Kohóipari Tervező Iroda fordító osztályát vezető Darvast és munkát kért tőle, hivatkozva perfekt orosz nyelvtudására. Darvas feledve korábbi ellenséges viszonyukat munkát adott kollégájának, akitől családja és barátai is elfordultak. Ám a munkafegyelem felrúgása miatt el kellett bocsátania. Később mégis több fordítási, lektorálási  munka, könyvkiadás összehozta őket.

1955-ben, amikor Gerőt már  visszavették a pártba és a Partizánszövetség vezetőségének is tagja lett, egy műanyag feldolgozó ktsz.-nél pedig mint műszaki vezető dolgozott, Darvas felkereste, hogy tanácsot kérjen tőle egy olyan ügyben, amely rögtön felkeltette a volt szovjet kémelhárító figyelmét, mert összefüggésben volt az Ábrányi-Struzziero-Atkáry kémrezidentura titkos tevékenységével. Ettől a pillanattól már nem tévesztette szem elől Ábrányit, Gerő szerepe innen már nem véletlen.

    1989. december 14-én találkoztam Gerő Lászlóval Bécsben, a Shoping City Süd melletti Novotel Szállóban. Gerő mindjárt az elején kikérte magának, hogy belügyi nyugdíjasként tituláljuk, s "csak" két  dolgot állított kategorikusan és visszatérően több órán át:  1., Soha semmi köze nem volt a magyar állambiztonsági szervekhez; 2., Semmi köze nem volt Ábrányi Aurél erőszakos hazahozatalához, mint külkereskedő ügyvédként foglalkoztatta Ábrányit odakint.

Gerő László és Ilkei Csaba Bécsben, 1989 decemberében

   Pedig  Gerő László  (Budapest, 1923. május 24, Gerő Ibolya) bizony az állambiztonsági szolgálat nyugdíjasa volt. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található 2.8.2.2. D-144 és 2.8.2.2. 141 jelzetű dossziék iratai  szerint a D-144-es szigorúan titkos állományú rendőr századost először 1975. február 28-i hatállyal helyezik nyugdíjba a BM. III/II, a kémelhárítás 7. osztályáról, amely a külkereskedelmi elhárítással foglalkozott.

Szolgálati idejét ekkor 27 év 59 napban állapítják meg, nyugdíja ennek megfelelően 6.285. Ft. A nyugállományba helyezést követően 1978. április 30-ig munkaviszonyban töltött újabb 3 év 4 hónap után nyugdíja 8.733. Ft. Majd egy újabb határozat arról szól, hogy munkaviszonya 36 év 59 nap szolgálati idő után 1979.január 29-én szűnt meg, szolgálati nyugdíja havi 9.037. Ft.

A szigorúan titkos állományba történt kinevezése és  véglegesítése 1967. szeptember 15-én történt, akkor "10" sz. r. százados fedőnéven a III/II-1 osztályra főoperatív beosztottnak, konspirált munkahelyét ezen a napon foglalta el az INTERAG RT.-nél, igazgatóként. A kémelhárítás ezen  osztálya  az USA és egyes latin-amerikai országok hírszerzésével szemben folytatott elhárítást, ide tartoztak a követségek is. 1969-ben átkerül a III/II-10 osztályra, amely fő területe a nemzetközi együttműködés volt.(Ekkor munkaviszonyának kezdetét 1948. január 1-től  határozzák meg.)

Gerő kinevezése szt-tiszt állományba

   Gerő László szülei politikai emigránsok voltak a Szovjetúnióban 1930-37 között,  ő  ott végzett 5 középiskolai osztályt. 1937-ben hazatérve szerszámkészítő, lakatos és műszerész szakmát tanult, különböző gyárakban dolgozott. 1939-ben vették fel a kommunista pártba. 1944 áprilisában munkaszolgálatra hívták be Miskolcra, ahonnan megszökött a Mokán partizánokhoz, majd novemberben átment a frontvonalon a szovjetekhez.

 1944. november 15-től 1945. május 8-ig a 7. novoukrajnai gépesített hadtest törzskarában a katonai elhárításnál tolmács, Berlinig jutott, ahonnan hadnagyi rangban jött vissza Budapestre. A Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályán, a hírhedt Andrássy út 60-ben tolmács és összekötőtiszt Péter Gábor, Fehér Lajos és a szovjet tanácsadók között, majd a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet képviselője mellett  teljesít szolgálatot 1946 decemberéig, amikor a szovjet érdekeltségű gépipari vállalatok igazgatóságára kerül káderesnek, több szovjet vállalatnál tölt be vezető funkciót. 1950-ben Heves megyében halálos gépkocsibalesetet okoz, egy évet tölt börtönben, kizárják a pártból, anyját alacsonyabb belügyi állásba helyezik. Kiszabadulva műszaki fordító, lektor, majd a Csepel Autógyárban és a KGM Autó- és Traktoripari Igazgatóságán dolgozik, szövetkezetek műszaki vezetője.

 1956-ban egy XIII. kerületi rendőrőrsön  fegyvert szerez, jelentkezik a Partizán Szövetségben, amely a Belügyminisztériumba irányítja. Fegyveresen vesz részt a forradalom leverésében, megsebesül, majd  pártszervező a XII. kerületben. Párttagságát 1975-ben helyreállították és 1939-től elismerték; megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet, a Fegyverrel a Hazáért partizán érmet, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát, a Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát és több szovjet elismerést, így a Harci Érdemekért elnevezésűt is.

A Shell-Interág  élén érdemei és személyes politikai kapcsolatai fedezékében  a gazdasági és pénzügyi rendet önkényesen felrúgja, akárcsak  a kollektív és demokratikus vezetés alapelveit, egyszemélyi diktatórikus módszerekkel, kíméletlen arroganciával minden döntést saját magának tart fenn, a szubjektivizmusból származó rögtönzései, ötletei károkat okoznak a tervgazdálkodás folyamatában és nehezen oldható feszültségeket a vállalat vezetőinek körében. Ez vezet majd végül oda, hogy Bíró József miniszter egy súlyos visszaéléseket feltáró  KNEB vizsgálat után fegyelmi vizsgálatot  rendel el ellene 1978. május 18-án, annak megállapításai alapján pedig  augusztus 16-án elbocsátja a Shell-INTERAG  RT. vezérigazgatóját.  A pártból nem zárják ki, szigorú megrovást, utolsó figyelmeztetést kap  pártbüntetésként.

De szt.-tisztként, belügyi állományban sem értékelik másképp, rossz modorú, erőszakos emberként ismerték, csak elnézőbbek vele szemben. A forradalom leverése után visszatért korábbi munkahelyére: az ARTEX-hez, ahol a vezetőség úgy döntött: menjen ki Bécsbe, (az állambiztonság döntése értelmében, fedőfoglalkozásként) vegye fel a kapcsolatot a korábbi ügyfelekkel, s kezdje meg egy export-import ügynökség szervezését.  Volt állambiztonsági vezetők szerint Gerő kapcsolata a szovjet katonai elhárítással (SZMERZS) sohasem szakadt meg, baráti viszonyt ápolt a BM szovjet tanácsadóival, a budapesti KGB megbízottakkal, (mesélik: ismerte a szakma tolvajnyelvét is, bizonyos vicceket csak ő tudott lefordítani társaságban), szinte  biztosra vehető, hogy Bécsbe érkezése után vodkával várta az MGB ausztriai központja Baden bei Wienben, s csak azután kereste fel a BM. III. Főcsoportfőnökségének bécsi rezidenturáját.

Ábrányi Aurél ellen 1959. VII. 8-án adták ki körözést a II/2-c osztályon, ahol Lukács István hadnagy volt a tartótisztje.  Ábrányi, aki Bécsben a III. ker. Modena park 14. szám alatt lakik jó körülmények között, az emigráns társadalmi élet közkedvelt figurája, művelt, elegáns, kitűnő társalgó, megnyerő modorú, a diplomaták keresik barátságát, a nők ragadnak rá.  1956 őszén elsőként fogadta a repülőtéren a forradalom hírére Amerikából   Bécsbe érkező Nagy Ferenc volt miniszterelnököt és feleségét. Gerő hamar megnyerte Ábrányi bizalmát. Megbízta egy vegyes vállalat alapításának jogi előkészítésével, miközbenidehaza gyártott "játékanyagot" juttatott el Ábrányinak, mint aktuális és titkos  katonai, gazdasági híreket,amelyek kezdetben nagy meglepetést keltettek  az amerikai hírszerzés felügyelte müncheni Szabad Európa Rádióban.

 Mérgezési kísérlet, majd hazarablás 

   1960 októberében egy este  felhívta Ábrányit munkahelyén, hogy jöjjön és segítsen neki, mert defektet kapott a Bécs melletti Riedbergben.  Ő oda is sietett, s csak éjfélkor érkezett haza. Hajnalban rosszul lett, a kihívott mentők agyvérzés gyanújával a bécsi Rosenhügel-i kórházba szállították. Mérgezést állapítottak meg az orvosok.  Ábrányi emlékezett arra, hogy kerékcsere közben Gerő egy szalámis zsemlével kínálta, amit keserű és romlott ízűnek talált, ezért az első harapás után eldobta. Mégsem gondolt szándékos megmérgezésére, s elköveti azt a hibát, hogy felgyógyulása után úriember módjára  túlteszi magát a gyanún, újra felveszi a kapcsolatot Gerővel, aki vonzó bőkezűséggel honorálja ügyvédi erőfeszítéseit.

(1962 júniusában egy ilyen nyomot nem hagyó, szendvicsbe rejtett méreggel a bécsi börtönben a csehek börtönorvosként dolgozó ügynöke  megmérgezte és percek alatt megölte a magyar állambiztonság figyelő szolgálatának  - „kukkosok” -  alhadnagyát: Lapusnyik Bélát, akinek azért kellett meghalnia, mert figyelőként részt vett számos olyan akció biztosításában, amelyek  során  a kémelhárítók külföldi nagykövetségekre hatoltak be illegálisan.)

   1961 májusában Gerő arra kérte Ábrányit és feleségét, szerezzenek neki egy olyan lakást, amely közvetlen összeköttetésben áll a hozzátartozó garázzsal, ami gyorsan és biztonságosan megközelíthető. Találtak is egy ilyet az osztrák főváros 12. kerületében, a Kaulbach strasse 1-3 szám alatt, amit Gerő hamar el is foglalt. Október 12-én délután Gerő felhívta a dr. Adler László ügyvédi irodájában dolgozó Ábrányit, hogy sürgősen látogassa meg, rendkívüli megbízást szeretne adni számára. Ábrányi délután négy órakor köszönt el kollegáitól. Többé nem látták. Mivel nem ment haza, felesége másnap reggel a rendőrségre rohant, bejelentésére megszállták a házat, s betörték Gerő főbérletének ajtaját. A jegyzőkönyv szerint: dulakodás nyomai, vér, injekciós tű, ampullák, bennük morfium, dionin, ópium és codein.

   Az osztrák rendőrség megállapítja, hogy Gerő október 12-én este 21 órakor Berg községnél lépte át a határt Csehszlovákia felé. Nemzetközi  körözést adnak ki ellene, mert a talált vérnyomok és a kitépett hajcsomók szerintük Ábrányitól származnak. Az emberrabló különleges akció csoport - állítólag - a gépkocsi csomagtartójában szőnyegbe csavarva a magyar műszaki zárhoz  vitte Ábrányit, ahol már várták, éket nyitottak neki, majd gyorsan visszazártak. Az állambiztonsági jármű biztonsági kísérettel hajnalban ért Budapestre a Gyorskocsi utcai vizsgálati főosztályra, ahol az orvos ellátta a félig ájult férfi fején tátongó nyílt sebet.

   Gerő 1961 december 1-én  Budapesten levélben cáfolja az osztrák nagykövetnek azokat a vádakat, melyekkel tele van a bécsi sajtó. Ábrányiné hiába keresteti férjét, nincs válasz. A bécsi hatóságok javaslatára 1973-ban holttá nyilváníttatja  férjét. Viszont ezt követően  kérése ellenére sem folyósítottak számára férje után semmilyen pénzjáradékot. Ismételt beadványát  1976-ban elutasította a bécsi Tartományi Főtörvényszék, majd fellebbezés után 1978-ban az osztrák Legfelsőbb Bíróság is, amely az ítélet indoklásában  tényként állapítja meg Ábrányi elhurcolását: "A megállapított tényállásból arra lehet következtetni, hogy dr. Ábrányit, mint 'nyugati ügynököt' Magyarországra hurcolták. Ennek folytán azonban csak lehetségesnek tekinthető, de nem valószínűnek, hogy Ábrányi egy ellene elkövetett bűncselekmény következményeibe halt bele. Maga az elhurcolás nem teremt olyan bűncselekményi tényálladékot, amely az alperest a felperes által kérelmezett járadéki igények teljesítésére kötelezné."

Makra Zoltán, a müncheni Nemzetőr főmunkatársa

    Az  emberrablás vizsgálatának első pillanatától felvetődik, hogy azt többen követhették el. Ugorjunk egy kicsit időben előre. 1986. május 15-én dr. Makra Zoltán, a Münchenben megjelenő magyar nyelvű Nemzetőr főmunkatársa - miután április 15-én lapjában terjedelmes cikket közölt az Ábrányi-Gerő ügyről -  büntető feljelentést tett a wiesbadeni Szövetségi Bűnügyi Hivatalnál Gerő ellen, aki utazó üzletemberként  gyakran megfordult  az NSZK-ban.

(Makra 1935 óta ismerte Ábrányit, együtt végezték a jogi egyetemet Budapesten, s barátként üdvözölték egymást, amikor Ábrányi Bécsbe érkezése után, 1949-ben nyomban találkoztak a magyar menekültek központjának számító Mészáros Kávéházban.) A Bűnügyi Hivatal  kihallgatta Makrát, s érintkezésbe lépett a bécsi bűnügyi rendőrséggel. Egy év múlva közlik Makrával: nem találják Gerőt, ezért az eljárást meg kell szüntetniük.

A Nemzetőr főmunkatársa azonban időközben fontos tanút jelent be és idéztet meg. 1987. április 12-én a Hivatal  tanúként hallgatja meg a München, Stemplinger Anger 5. sz. alatt lakó  Reményi Károlyt. Reményi (Rosner) Kálmán 1922-ben született, nevét 1946-ban először Radványi Kálmánra változtatta, majd 1962-ben  ismét Reményi Károly. 1946-ban már a politikai rendőrségen dolgozott, 1957-től pedig a belügyi hírszerzésnél őrnagyi rangban. Marosán György 1989-ben elmondta, hogy ismerte  Reményit, aki személyes biztosító tisztjeként  1960-ban  Bécsen keresztül elkísérte Rómába, az olasz Kommunista Párt kongresszusára. Reményi-Rosner később a római magyar nagykövetségen kap szolgálati beosztást .A BM kötelékéből való elbocsátása után, 1983-ban turistaként hagyta el az országot, s 1989-ben bekövetkezett haláláig Ausztriában és az NSZK -ban élt. Ő mondta el müncheni kihallgatásán, hogy  Ábrányi elrablását egy 6-8 tagú akció csoport hajtotta végre, melynek Gerőn kívül tagja volt többek között Földes György  későbbi belügyminiszter-helyettes (?)  és az elhunyt Kertész József is. 

    Reményi állítását alátámasztó  dokumentumot nem találtam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. (Földes György  ezredes legmagasabb beosztása: a III/I-4  osztály vezetője  1969-től;  a római követségen rezidens 1962-66 között.) Arra vonatkozólag viszont találtam, hogy Gerő László  haláláig (1998) kapcsolatban volt a BM. III Főcsoportfőnökséggel, melynek vezetője belügyminiszter-helyettesként  folyamatosan tájékoztatást kért róla, "vigyázott rá", s figyelmeztette a  veszélyekre. Ez a legnagyobb veszély idején 1986 május-1987 október között jól nyomon kísérhető a megmaradt dokumentumokban. (ÁBTL. 2.7.1.NOIJ-III/I-1-208)

Bogye János r. vezérőrnagy, a III/I. csoportfőnöke

1986. május 22-én a BM. III/I csoportfőnöke: Bogye János r. vezérőrnagy jelenti Harangozó Szilveszter  r. altábornagy állambiztonsági  főcsoportfőnök, belügyminiszter-helyettesnek, hogy az NSZK-beli magyar emigráció likvidálni akarja Gerő Lászlót, aki ellen az osztrák hatóságok még 1961-ben körözést adtak ki Ábrányi Aurél eltüntetése miatt. Az ellenséges hangulat azóta fokozódik, amióta Makra Zoltán terjedelmes cikket írt az ügyről a Nemzetőr 1986. április 15-i számában. Gerőt nemrég az NSZK-ban látták és felismerték. A tájékoztatást folyamatosan kapja a magyar állambiztonság első embere.

  Lényeges, új információ 1987. március 10-én kerül Harangozó Szilveszter asztalára, amit felterjesztenek "Miniszter és Államtitkár elvtársnak" is.

 "Újabb, operatív forrásból származó információ szerint a nyugatnémet igazságügyi miniszter kérte az osztrák hatóságoktól az Ábrányi-ügy anyagainak kiadását arra hivatkozva, hogy amennyiben  Ausztria az osztrák-magyar kapcsolatok féltése miatt nem akarja Gerőt felelősségre vonni, akkor az NSZK vizsgálná ki az ügyet, különös tekintettel arra, hogy Gerő gyakran megfordul az NSZK-ban, főleg Münchenben. (Ábrányiné hozzájárult ahhoz, hogy bárki eljárjon férje ügyében.) Az osztrák kormány az Ábrányi-ügy anyagainak kiadását megtagadta azzal, hogy az osztrák nemzetbiztonsági ügy. A nyugatnémet fél azonban - amely úgy vélekedik, hogy az osztrákok inkább a nagymarosi beruházási megrendelést féltik - 'kis kaput' keresett és meg is találta az INTERPOL-ban, abból kiindulva, hogy az INTERPOL-megkeresést az osztrákok már nem tagadhatják meg. Ebben a stádiumban érkezett Gerő Münchenbe. NSZK-beli tartózkodása  során végig ellenőrzés alatt állt. Egy nyilvános helyen provokált verekedés ürügyén akarták őrizetbe venni, de végül az akció elmaradt."

Harangozó Szilveszter BM. III. főcsoportfőnök, belügyminiszter-helyettes

 1987. július 27-én , amikor már nem először jelentik, hogy  "Gerőt, ha azonosítani tudják, letartóztatják, akár az NSZK, akár Ausztria területén tartózkodik.", Harangozó Szilveszter altábornagy, állambiztonsági főcsoportfőnök, belügyminiszter-helyettes saját kezűleg írja  a jelentésre intézkedésként, hogy:

 "Gerő elvtársat is tájékoztatni kell." (ti.: nemcsak a III/II és a III/III csoportfőnökséget.) (ÁBTL. 2.7.1. NOIJ-III/I-146.)

Harangozó 1987-ben: „Gerő elvtársat is tájékoztatni kell!”

 1987. október 23-án Bogye János, a hírszerzés főnöke jelentésében két új elemet közöl: "A bécsi ellenséges magyar emigráció az Ábrányi ügy felújítását tervezi. Ez a Magyar Népköztársaság elleni támadás mellett arra irányul, hogy a Bécsben élő Ábrányiné nyugdíjat kapjon. Az akciót a Magyar Szövetség az Emberi Jogokért és a Nemzetőr szerkesztősége szervezi." "Az ügyről Makrának a római magyar nagykövetség disszidált hajdani munkatársa szolgáltatott adatokat."

   Tájékoztatták "Gerő elvtársat", aki úgy gondolta, legbiztosabb, ha Izraelbe megy.1988-tól izraeli állampolgár, útlevél száma: 4062264. Lakást vesz Tel-Avivban, a Yossi ben Jossef utca 27. szám alatt. Itthon a Moszad segítségéről és annak szolgálatáról egyaránt suttognak. Gerő 1989-ben dörzsölt kémelhárítóként  lakást vált és  elköltözik az 54. Pinkas Street 15/62-be, IL-62261, telefon: 3-414193, fax: 3-412058 . Nem sokáig lakik benne.  Súlyos tévedéseként azt hiszi, hogy az emberrablás büntette elévült, az 1961-ben kiadott körözést visszavonták ellene, ezért magabiztosan ismét Bécsben terem és bejelentkezik a 1030 Weyrgasse 6. III.em. 11. sz. alatti lakásba saját nevén!

  Már új bécsi lakásáról jön interjút adni 1989. december 14-én az MTV Új Reflektor Magazinjának és a Reform című hetilapnak a bécsi bevásárlóközpont, a Shoping City Süd melletti Novotel Szállóba. Amikor  aztán az interjú első részét sugározza Budapestről  az MTV az "Új Reflektor Magazin" 1990. január 10-i adásában, s látják benne Gerőt Ábrányiné bécsi ismerősei, rögtön értesítik az asszonyt, hogy az emberrabló ismét Bécsben van. Csakhogy nem tudni hol a lakása, hisz nem ott  nyilatkozott, hanem előrelátóan  a műsor bevezetőjében megnevezett  és képben is bemutatott Novotel Szállóban.

Gerő 1989-ben Bécsben

 Ábrányiné nyomban  a rendőrségre siet, megismétli az emberrablás el nem évült  vádját és az 1961 óta érvényes körözésre hivatkozva kéri Gerő letartóztatását. A  rendőrség azért nem tartóztatja  le azonnal, mert születési dátuma nem volt egyértelmű, hol 1923, hol 1925 volt feltüntetve az iratokban. Végül szeptember 14-én veszik őrizetbe a lakásán, élettársa: N.E. jelenlétében. (Ő is kapcsolatban állt korábban az állambiztonsági szervekkel.) A jegyzőkönyv szerint  Gerő zsebében 1638 schilling készpénz volt, Visa, Diners és American Express hitelkártya, Euro-csekkek. Szociális biztosítási kártyájának száma: 4541.

  Október 9-én  Dr. Anton Zelenka bíró elutasította Gerő  jó nevű ügyvédjének, dr. Rudolf Mayernek az ajánlatát: félmillió schilling óvadék ellenében helyezzék szabadlábra védencét. Gerő végig tagadta a gyanúsítást: ismerte Ábrányit, az ügyvédje volt, de semmi köze elrablásához, szerinte Ábrányi Braziliába menekült adósságai elől.   Mind gyakrabban jelent rosszullétet, az orvosi igazolások egyre betegebbnek mutatják, kisebb agyvérzése után kiengedik, a tárgyalást pedig 1996 januárjára halasztják.

13 év a luxus börtönben, rejtélyes távozás 

   Magyarországon hivatalosan  csak 1961. október 16-án rendeltek el nyomozást Ábrányi Aurél ellen hűtlenség bűntette miatt. Ábrányi  október 12 óta volt a BM Vizsgálati Főosztályának Gyorskocsi utcai fogdájában. A Legfelsőbb Bíróság katonai tanácsa  1963. november 30-án  Kat.II.0061/1963. számú ítéletével  államtitok tekintetében rendszeresen és kémszervezet tagjaként elkövetett kémkedés, valamint béke elleni bűntett miatt jogerősen 13 év szabadságvesztésre ítélte.

A Gyorskocsi utcai börtön és fogda

  Hogyan töltötte napjait? Az Írónak nevezett szigorúan zárt emeleten az Író-10-es számot viselte, csak különleges igazolvánnyal volt látogatható. A különleges zárkák őre Kubik Lajos volt, felettese Révész Sándor; Ábrányi kihallgató tisztje Kugler Ferenc százados, felettese Dr. Deák József ezredes osztályvezető. Minden visszaemlékezés szerint Ábrányinak megkülönböztetett bánásmódban volt része, a környezetétől eltérő kivételes körülményeket teremtettek ahhoz, hogy minél többet megtudjanak tőle a francia és az amerikai hírszerzésről, a Struzziero kémrezidentura működéséről. (Kihallgatói és feletteseik régóta arra gyanakodtak, hogy a megszerzett fontos népgazdasági és katonai információk a politikai és gazdasági élet két magas pozícióban lévő tagjától származnak, s erről csak úgy győződhetnek meg bizonyossággal, ha hazahozzák Ábrányit és elegánsan vagy drasztikusan kiszedik belőle a neveket.)

  Egy névtelen szemtanú visszaemlékezéséből:

 "Minden reggel felvitték a 310-esbe, ott töltött négy órát, délben visszavitték ebédelni, aztán délután újra felkísérték." "Állandóan kapta a sok géppapirt és gépelt. Mindig fogalmazott valamit..." "Volt egy tiszt, aki csak neki vásárolt, aztán egy őr, aki vigyázott rá. Ugyanazon a szinten volt elhelyezve, ahol más őrizetesek, csak neki külön lakosztály járt: volt benne  egy kis előtér vécével, s két zárka állt rendelkezésére, egy nappali és egy háló. Külön kijelölt fodrász nyírta, borotválta. Kapott egy Szokol rádiót is. Reggelenként fülhallgatóval a fülében sétálgatott fel s alá a cellájában. Civil volt végig, ritkán, de új ruhát is kapott, ügyelt arra, hogy jólöltözött legyen." "Még narancsot is hoztak neki."

      1974. október 11-én dr. Deák József ezredes, a BM. III/I osztályvezetője "Szigorúan titkos" szolgálati feljegyzést küld az Igazgatásrendészeti Csoportfőnökség vezetőjének: Kukk István rendőr ezredesnek, akit arról értesít, hogy Ábrányi letöltötte 13 évi börtönbüntetését, 1974. október 15-én reggel 9 órakor szabadul, tegye  meg a szükséges intézkedéseket. 

Ábrányi 1974. október 15-én szabadul

Többek egybehangzó visszaemlékezése szerint 1974 augusztusában Ábrányit zárkájában többször felkeresi Rajnai (Reich) Sándor r. vezérőrnagy a III/I csoportfőnöke, főcsoportfőnök-helyettes (a hírszerzés főnöke 1967-1976, később  moszkvai nagykövet 1982-1989 között) két ismeretlen civil ruhás férfi társaságában és hosszan tárgyalnak. Ezt követően október 15-én nyugat-európai eleganciával felöltöztetik Ábrányit és  Rajnai vezérőrnaggyal és két fős kíséretével eltűnik  a gyorskocsi utcai objektum zsilipjében.

[1990. november 23-án Horváth Balázs, az Antall-kormány belügyminisztere tájékoztatja Boross Pétert, a polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli minisztert, hogy  Ábrányi Aurél eltűnése ügyében államigazgatási eljárást folytat az ORFK Vizsgálati Főosztálya. 1990. december 10-én a Nemzetbiztonsági Hivatal mb. főigazgatója: Dr. Simon Sándor jelenti Boross Péter tárca nélküli miniszternek - egyebek között - a következőket:

  "1961-ben Ábrányit  erőszakkal Magyarországra hozták és bírói ítélet alapján az Állambiztonsági Vizsgálati Osztály Gyorskocsi utcai objektumában elkülönítve 1974. okt. 15-ig fogva tartották. Szabadulása előtt két hónappal magas beosztású vezetők  - Rajnai Sándor és két eddig ismeretlen személy - intenzív tárgyalásokat folytatott nevezettel, majd közvetlenül szabadulásakor, 1974. okt. 15-én  kívánságának megfelelően luxus színvonalon felöltöztették. Dr. Ábrányi Aurélt a Gyorskocsi utcai objektum 'zsilipjében' Rajnai Sándor és két fős kísérete átvette. Ettől az eseménytől kezdődően további sorsa ismeretlen." A jelentés a folytatásban - egyebek között -  a következő meglepő mondatot tartalmazza: "1974. október 31-én (!) a BM.  III/II-3 osztály (elhárítás az európai NATO országok - az NSZK és Ausztria kivételével -, Törökország és a semleges államok hírszerzésével szemben) "Szerkesztő" fedőnéven játszmát kezdeményezett. A BM. Adatszolgáltató Osztály birtokában lévő irattári karton utal az ügy dossziéira, ám azok 1989 végén vagy 1990 elején eltűntek."]

   Dr. Pajcsics József r. ezredes, az ORFK Vizsgálati Főosztályának mb. vezetője, aki 1967-től teljesített szolgálatot a Gyorskocsi utcában 1991. április 22-én a következő tájékoztatást adta az Interpolnak, majd Ábrányi feleségének:

 "Dr. Ábrányi szabadságvesztés büntetéséből 1974. október 15-én szabadult. 1974. október 16-án 13.10. órakor a soproni határátkelőhelyen a W 637-656 frsz-ú személygépkocsival Ausztria felé kilépett Magyarországról. További sorsának alakulásáról semmilyen információval nem rendelkezünk. Adataink szerint kizárható, hogy az említett időben Magyarországon vagy Csehszlovákiában elhunyt volna." 1991. július 11-én Pajcsics ezredes az Új Reflektor Magazin stúdiójában még hozzátette: "...ismerjük annak a svájci személynek az adatait is, aki beutazott ezzel a személygépkocsival Magyarországra."

   Pajcsics  1992-ben az osztrák-magyar jogsegélyegyezmény keretében tanúvallomást tett a Pesti Központi Kerületi Bíróságon az Ábrányi-ügyben. (1.Pk.176.556/1992) "Olyan adataink is vannak, hogy Ábrányit Csehszlovákiában elgázolta egy tehergépkocsi..." "Ábrányi Aurélról egy hétkötetnyi dokumentumcsomagot készítettek, amelynek fedőneve  "Szerkesztő" volt, s melyet 1974-ben az archívumban helyeztek el. 1988-ban még megvolt ez az akta. 1989-ben már nyoma veszett. A dokumentációnak egy másik része Gerő Lászlóval is foglalkozott. 1980-ban még megvoltak az akták. A Gerő László ügynöki munkájáról szóló akta 1961-ig igazolta tevékenységét. 1961 után nem áll rendelkezésünkre több adat."

Ingeborg Ábrányi és Ilkei Csaba 1991. június 5-én Bécsben

   Amikor Ábrányi Aurél feleségét, Ingeborg Ábrányit 1991 június 5-én felkerestem Wien 1010 Ganzagagasse 5. szám alatti lakásában, - Dézsy Zoltán kollégám társaságában  - elmondta, hogy szerinte férjét Oroszországba vitték, s ott is halt meg .(MTV "Új Reflektor Magazin", 1991. június 13 és július 11.) 

Egy Gyorskocsi utcai őr biztosan hallotta, hogy Csehszlovákiában elütötte egy szemetesautó. Vajon mit jelenthetett az a bizonyos "játszma" a következményeket tekintve?

   1., Ábrányit kicserélték valakiért.

   2., Kettős ügynök lett, egy színlelt és egy valódi megbízással.

   3., Ellátták új személyi okmányokkal és pénzzel, s hagyták távozni a semleges Svájcba, ahonnan esetleg tovább repült az USA-ba.

    4. Látszólag elengedték a nyugati határon túlra, valójában ott rögtön újból elrabolták és átadták a csehszlovák vagy a szovjet  állambiztonsági szerveknek.

    Gazdag titkosszolgálati tapasztalatok birtokában, s jó fantáziával a variációk és a kombinációk száma tovább bővíthető. Magas rangú volt állambiztonsági főtisztek szerint most jött el annak az ideje, hogy az elkövetkező néhány évben megszólaljanak azok, akik eddig hallgattak, de  tudják a  még megfejtetlen rejtély titkát.

A legtöbbet tudó tanú: Rajnai (Reich) Sándor 1992-ben Izraelbe távozott, majd onnan az USA-ba, ahol újsághírek szerint 1994-ben halt meg. Az államvédelmi operatív munka, a játszmás nemzetközi műveletek  egyik legképzettebb kádere volt, kétszer tanult a Szovjetúnióban:  1952-ben a Dzserzsinszkij Állambiztonsági Főiskolán, majd  1954-55 között a Lenin Egyetemen. Magas diplomáciai posztokon is különleges feladatú hírszerző maradt: 1962 augusztusában kinevezték a moszkvai magyar nagykövetség I. tanácsosává, majd 1963 júniusában előléptették a követség első beosztottjának. Egy év múlva, 1964. július 13-án az MSZMP Politikai Bizottságának május 13-i határozata alapján az Elnöki Tanács kinevezte rendkívüli követté és meghatalmazott miniszterré. 1978-1982 között nagykövet Bukarestben, majd  1982-1989 között  Moszkvában. Azon ritka megbecsülésben volt része - avatott és értő belső informátorok szerint -, hogy a világ első három titkosszolgálata  (CIA, KGB, MOSZAD) ismerte el munkáját. S ha ő valamilyen nemzetközi akciót indított Budapestről annak végrehajtására a világ minden részén  garanciák voltak.

Rajnai (Reich) Sándor hírszerző vezérőrnagy

  Soha, sehol nem hallgatták ki az Ábrányi ügyben Harangozó Szilveszter rendőr altábornagyot, aki 1989. április  30-án vonult nyugállományba 40 évi szolgálat után. Érdekes, hogy Ábrányi USA-ban élő fia, aki egyébként a szállodaiparban találta meg helyét, soha nem kutatta apja sorsát, mintegy kimondatlanul is erősítve azt a feltételezést, hogy Ábrányi az USA-ba távozhatott, s ott feltűnés nélkül, gondtalanul élt.

120 millió dolláros üzlet az állam kárára 

   Gerő romló egészségi állapotára tekintettel lassan haladt Bécsben a bírósági eljárás, ítéletre pedig nem  került sor, mert Gerő  1998-ban elhunyt. De nem búcsúzhatunk el tőle úgy, hogy ne említenénk azt az elhíresült üzletét, mellyel 120 millió dollárt vett ki a magyar állam zsebéből egy törvénytelen hitel folyósításának kierőszakolásával személyes kapcsolatai útján. A nagy átverés ügyében 1994-ben így interpellálták a parlamentben a legfőbb ügyészt: hova tűnt a magyar állam 120 millió dollárja (akkori áron 10 milliárd 800 millió forint, a kamatokkal együtt 24 milliárd forint), amelyet 1986 márciusa és 1987 júniusa között a Magyar Külkereskedelmi Bank adott hét gyors hitel formájában azon négy cégnek, melyek két üzletember: Gerő László izraeli lakos, valamint Oscar Schmidt osztrák vállalkozó érdekeltségi körébe tartoztak? Ekkora összeget csak a Magyar Nemzeti Bank előzetes engedélyével lehetett volna kölcsönözni kellő pénzügyi fedezet biztosítása mellett. Ilyen engedély nem került elő. Fentről a Magyar Külkereskedelmi Vállalatra osztották a feladatot, amelynek nem volt ennyi pénze, külföldi hitelezőitől kellett kérnie, ám arra nem kapott garanciát, hogy a szokatlan kölcsön felvevői vissza is fizetik ezt a nagy összeget, hitelkockázati számításokra nem volt idő. Mi történt lényegében? Ahogy az lenni szokott, Gerőnek volt egy ötlete, - ez esetben egy kaliforniai olajfinomító, a Powerine Oil részvényeinek  megvásárlása -  s annak realizálására mozgósította politikai, kormányzati kapcsolatait.

Fekete János, az MNB volt alelnöke

Gerő erről 1989 decemberében így beszélt Bécsben:

 "...a jó üzlet bukni látszott  a Magyar Külkereskedelmi Bank késlekedése miatt. A veszteség megakadályozása érdekében fordultam Németh Miklóshoz, aki annak idején az MSZMP KB titkára volt. Feltártam előtte az előzményeket, az egész ügyletet, ám miután először látott életében, nem hitt nekem, legalább is kételkedett, ezért megkérdezte, hogy ki tudja igazolni az igazmondásomat.

Válaszoltam: Fekete János. Jelenlétemben felhívta Fekete Jánost, aki szó szerint igazolta az általam elmondottakat, s ez meggyőzte Némethet  igazamról. Intézkedett, hogy a távol lévő pénzügyminiszter, Medgyessy Péter helyett másnap hajnalban, reggel hétkor fogadjon engem Madarasi Attila államtitkár. Madarasi berendelte magához Patkó András miniszter-helyettest, aki  az egész ügyet folyamatában nagyon jól ismerte, hisz naponta referáltam neki és megkérte, hogy ezt a hitelügyletet rendezze. Még időben meg is kaptuk a pénzt..."  (Segített Németh Károly is, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a párt főtitkár-helyettese, korábban KB-titkár, később az Elnöki Tanács elnöke.) 

Gerő: „Még időben meg is kaptuk a pénzt!”

Gerő csak úgy kaphatta meg a pénzt, ha örököséül a magyar államot jelöli meg. Megírta a végrendeletét, folyósították a hitelt. A pénz egynegyedéért Gerő Lichtensteinben bejegyzett cége, a GELACO AG. meg is vette a Santa Fében lévő olajfinomítót. A további dollármilliók sorsa ismeretlen maradt, a hitelt nem törlesztették üzlettársával, s jobbnak látta Izraelbe költözni. Az MKB pert indított Los Angelesben, ami végül peren kívüli egyezséggel végződött: a 120 millió dollár egynegyedéért futni hagyták Gerőt, aki 1995-ben a börtönben új végrendeletet írt: az állam helyett élettársára: Nagy Ferencnére  hagyta vagyonát, leánya örökségét a köteles részre korlátozta. A hitel később ugyanúgy belekerült a bankkonszolidációba, mint a többi bank kétes kintlévősége. A hatalmas hagyaték személyes rendezése vagy tán más miatt is  Gerő  1998-ban arra a váratlan elhatározásra jutott, hogy hazajön Magyarországra.

  Egy nappal a tervezett út előtt  azonban váratlanul meghalt. Sietősen elhamvasztották. Hogy hová lett 200 millió dollárra becsült vagyona, csaknem száz bankkártyája?  Még nem tudjuk. 1989-ben Bécsben büszkén említette, hogy  változatlanul az MSZMP (Munkáspárt) tagja, rendszeresen  fizeti a tagdíjat, s olvassa a "Szabadság"-ot. Mert mindig az elvek pártján állt, s kommunista maradt.

 A levéltár dossziéit kinyitottam, de az ügyet nem zárhattam  le, mert a történetnek  nem volt  vége: nem tudjuk a teljes igazságot.

  Vajon megvannak-e még azok a cellák, ahol 13 évet töltött Ábrányi Aurél luxus körülmények között?  2010.  június 25-én  elmentem megnézni, emlékét megidézni a mai Gyorskocsi utcai intézménybe, mely megviselt állapotában ad helyet a büntetés végrehajtásnak, a rendőrségi vizsgálóknak és az igazságügyi szakértői irodák némelyikének.

   A büntetés végrehajtás mai nemzedéke, - sem ifjabbak, sem idősebbek - nem emlékszik Ábrányira, a nevét sem hallotta, s egyáltalán elképzelhetetlen számukra napjaink túlzsúfolt börtönviszonyai között,  hogy valakinek 1961 és 1974 között az egyik szinten lakosztálya legyen nappalival és hálóval, külön vécével és zuhanyozóval, a másik szinten pedig dolgozószobája; mosolyognak azon,  hogy Ábrányi  Szokol rádiót kapott, reggelente fülhallgatóval sétálgatott, külön fodrász borotválta és nyírta, egy tiszt csak neki vásárolt hol új öltönyt, hol narancsot. Ilyen megkülönböztetett bánásmódot emberemlékezet óta itt senki sem érdemelt ki. Arra sincs példa a zord, helyenként omladozó,  kilátástalanságot sugárzó,  megfáradt levegőjű épületben, hogy   írói, szellemi tevékenység támogatásaként valakit reggelente felkísérjenek  a 310-esbe, ott órákon át  gépeljen,  miközben  mindig ugyanazon őr  áll az ajtaja előtt, aki délben visszaviszi különös foglyát ebédelni a nappali cellájába, s pihenő  idő után újra felkíséri  írói tevékenysége folytatására.

Gyorskocsi utcai fogda, a 310-es cella ma, előtte Ilkei Csaba

   S hogy mi volt az a fontos, amiről a több titkosszolgálatnak is dolgozott, sikeres nemzetközi hírszerzőnek  a legrészletesebben kellett emlékeznie?  A francia  és amerikai hírszerzés módszerei és eszköztára, kapcsolatai és  kiépített hálózata, az Atkáry-Struzziero kémrezidentura megszervezése és működése, nem különben  az osztrák és nyugatnémet hírszerző és elhárító szolgálatok együttműködése az előzőekkel. (Amint  írtam  tanulmányomban: Ábrányi kihallgatói és azok felettesei a legfelső szintig arra is gyanakodtak, hogy a  budapesti kémcsoport által megszerzett fontos népgazdasági és katonai információk a politikai és gazdasági élet két magas pozícióban lévő tagjától származnak, s erről csak úgy győződhetnek meg bizonyossággal, ha hazahozzák Ábrányit és elegánsan vagy drasztikusan kiszedik belőle a neveket.)

   A Gyorskocsi utcai  évszázados objektum régi, „történelmi” szárnyában hiába kerestem az  ötven évvel ezelőtti Írónak nevezett szigorúan zárt emeletet, s azt a cellát, mely az Író-10-es számot viselte. Én  a II. emelet egyik tágas celláját láttam olyannak, amely annak idején több helyiségből állhatott, s netán  Ábrányi lakta.  Innen felkísértek  - mint Ábrányit - nem liften, hanem gyalog a III. emeletre,  a mai is létező, de éppen használaton kívül lévő 310-es cellába. Leülhettem tán épp oda, ahol  az Író is  ült naponta, gondolkodhattam az elmúlt félévszázadról, mint annak idején ő 11 évi hírszerző tevékenységének napi részletekre és órányi mikrorészecskékre bontott történéseiről, semmit sem kihagyva, mert az ördög a részletekben rejlik, akárcsak a politika és a történelem.

 Új dokumentumok, új válaszok

Néhány hónapja váratlan fordulattal leltem  új dossziékra az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Tartalmuk alapján már meg tudom válaszolni a cikkem elején említett 1., kérdés lényegét,  több új információ gazdagítja a teljes körű feldolgozását, más vonatkozásokban árnyaltabbak lettek az Ábrányi-Gerő ügy történéseinek ok-okozati összefüggései. (A források: ÁBTL - 3.2.1. Bt-758/3/4/5;  Bt-59/2; M-23448;  2.7.1. NOIJ III/II. 1979-88; O-8-185/1/2;)

Ábrányi egyik beszervezési dossziéja 1950-ből

   Meghatározó erejű új dokumentum Ábrányi  Aurél saját kézzel írt beszervezési nyilatkozata és  önéletrajza.

Beszervezési nyilatkozatát Budapesten írta 1948. november 11-én. Mint emlékezetes, családjával illegálisan akarta  elhagyni az országot, 1948. november 3-án gépkocsival érkeztek Budapestről Kőszegre, ahol üzleti ismerőse Kerényi János  szombathelyi autókereskedő várta, aki segítséget ígért az illegális határátlépéshez. Kerényi összeismertette Weöres Mihály ny. honvéd őrnaggyal, vele egy Óvári Lajos nevű asztalosmesterhez mentek, akinél egy orosz katona fogadta gépkocsival, ő vállalkozott a határon való átjuttatásukra. Ábrányi egy borítékban  átadott Weöresnek 9 ezer forintot, amiből Kerényi 3500-at, Óvári és a gépkocsival várakozó orosz katona 1-1 ezer forintot kapott, a többit Weöres őrnagy megtartotta magának. Közvetlenül a határ előtt azonban már  orosz járőrök várták a gépkocsit, feltartoztatták , s utasait bevitték a szombathelyi ÁVH-hoz. (Ábrányi nem tudta, hogy a három segítőkész magyar közül kettő: Kerényi János és Weöres Mihály a HM. katonapolitikai osztályának (Kat.Pol) hálózati besúgói, Óvári Lajos asztalosmester pedig  a szovjet  határrendészetnek jelezte előre az akciót.

Itt kell visszatérni és korrigálni a III/I. (hírszerző) csoportfőnökség korábban idézett összefoglaló jelentésének következő  megállapítását:

 „A Kat.Pol. Osztály 1949. április 23-án  /más adat szerint az ÁVO 1948. november 11-én / beszervezte. 1949. májusában telepítették Ausztriába…”  Tehát a „más adat”az igaz,  de a zárójeles megjegyzés mégis  zavaró,  mert  1948. novemberében már nem volt ÁVO (Államvédelmi Osztály), lévén,  1948. szeptember 10-én megszűnt, helyébe az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) lépett. Az 1948. november 3-án elfogott Ábrányit és családját a szombathelyi ÁVH-ról Budapestre szállították, ahol elég hamar, már  november 11-én beszervezte az ÁVH, amely aztán  egy Becher Vera nevű kutatóügynök közvetítésével átadta a Kat.Pol.-nak, amely  anyagi alapon  szervezte be, s egy hónapos kiképzés és kellő felkészítés után 1949. májusában Ausztriába telepítette hírszerző feladattal.  A Kat. Pol. egyik futára Bécsig kísérte el. Ábrányi saját kezű beszervezési nyilatkozata a szerv megnevezése és a dátum tekintetében egyértelmű. Szó szerint így szól:

 „Nyilatkozat 

Alulírott kötelezem magam, hogy az Államvédelmi Hatóságnak mint külső munkatárs szolgálatot fogok teljesíteni.

Kötelezem magam továbbá, hogy a kapott utasításokat mindenkor és minden körülmények között képességeimet meghaladó módon teljesíteni fogom. A velem kapcsolatban álló személyt a mindenkori kapott utasítás mellett tudomásomra jutó minden irányú demokrácia  ellenes megmozdulásról, összeesküvés, szabotázs cselekményről és e fogalom alá eső esetekről haladéktalanul szóban és írásban jelentést teszek.

Önként felajánlott szolgálataim horderejének teljes tudatában kötelezem magam arra is, hogy úgy a kapott utasításokat, valamint az ezzel kapcsolatos dolgokat híven megőrzöm, arról senkinek - még a legközelebbi hozzátartozóimnak sem - nem tehetek és teszek említést.

Amennyiben a vállalt kötelezettségemnek és titoktartásnak, vagy kapott utasításnak nem tennék eleget, úgy tudomásul veszem, úgy feleségem mint magamra, valamint családomra háruló ezzel járó következményeket.

Budapest, 1948. november 11.

                                                                                  Dr. Ábrányi Aurél

                                                                               Bp. II. Fillér utca 50/a

Ábrányi Aurél saját kézzel írt beszervezési nyilatkozata

Ábrányi kiforrott, jól olvasható kézírással önéletrajzot is készített az ÁVH-nak 6 oldalon.  Olyan tényeket és adatokat is megismerhetünk belőle összefüggéseikben, melyekkel másutt nem találkozhattunk az iratok között. (A kiemelések tőlem_I.Cs.)

  „1937-ben megnősültem, feleségül vettem meglehetős családi ellenállás és társadalmi nehézség között Osvald Mária fodrász lányt, kitől 1939-ben kislányom, 1942-ben kisfiam született.”

„A háború előtti időben alkalmam volt majdnem egész Nyugat-Európát beutazni. Mint diák három hónapos nyári egyetemet végeztem a franciaországi Grenoble-ban. Beutaztam Ausztriát, Svájcot, Olaszországot, Belgiumot, Németországot.”

„Első feleségem Budapest ostroma alatt bomba becsapódástól meghalt. Két gyermekem kisebb sérülést szenvedett. Jelenlegi feleségemmel, Szlatkovszky Ibolyával 1946-ban ismerkedtem meg, ebben az évben, ősszel újjáépítettem a Fillér utcai lakást és családommal ide költöztem.”

„Autókereskedésünk az 1946-47 konjunkturális időszak után egyre kisebb forgalmat bonyolított le, 1948 második felében pedig már deficites lett, úgy hogy szeptemberben elhatároztam az üzlet felszámolását. Utána megbízást kaptam a „Képes Figyelő”-től, vegyem át  a lap párizsi tudósítását és nyugat-európai terjesztését. A feladatra felkészültem, minthogy Vásárhelyi (Dr. Vásárhelyi Ferenc, „Képes Figyelő”, megj.: I.Cs.) az útlevél megkapását biztosra ígérte, lakásomat és bútoraimat eladtam. Október 18-án váratlanul megtagadták az útlevél kiadását. Volt társam, Vadas László, aki illegálisan a hó elején Bécsbe utazott, értesített, hogy barátai támogatásával autókereskedelmi vállalatot létesít, s ha  bármilyen oknál fogva nem tudnám új állásomat elfoglalni, jöjjek ki hozzá családostól. Így is döntöttem. Ekkor került sor arra, hogy november 3-án családommal együtt Kőszegre utaztam, abból a célból, hogy előre megbeszélt terv szerint orosz tehergépkocsin kimenjek Bécsbe.”

Ábrányi önéletrajzi oldalai

 Önéletrajza végén Ábrányi felsorolja azokat az ismerőseit, akikkel a hatóság megbízásából kapcsolatba tudna lépni. „A társadalmi kapcsolatok terén, mint politikus újságíró személyesen is ismertem a képviselőház legtöbb tagját, baloldalon és kormánypárton egyaránt, igen sok felsőházi tagot is. A politikai életen keresztül összeköttetésbe kerültem a gazdasági élet számos vezetőjével is. A jelenlegi gazdasági vezetők közül jól ismerem Bertil Hallstrőmöt, a Magyar Gyufaipar vezérigazgatóját, Aschner Lipótot, Walfner Györgyöt, Ullmann Györgyöt, Fellner Pált, Fellner Györgyöt, Fellner Árpádot, Knob Sándort, Izsák Józsefet, Solt Nándort, a Maklári és tsa. Igazgatóját, stb. Az utóbbi években a korábbi társadalmi nexusok ápolásával kissé felhagytam, s a társadalmi érintkezés így szükség szerint szűkebb körre szorult. Nincs azonban akadálya  annak, hogy ezeket a kapcsolatokat akár a még élen lévő régi gazdasági vezetőkkel, akár más társadalmi személyiségekkel felvegyem és kimélyítsem közvetlen baráti nexusaimon keresztül.”

 A kizárás felülbírálata némi önkritikával

   Az újonnan tanulmányozott dokumentumok egyikéből kitűnik, hogy  Ábrányi  1951. február 22-i kizárását a hálózatból önkritikusan felülbírálja1954. május 26-án Dékán István államvédelmi ezredes, belügyminiszter-helyettes és a következőket írja  a hírszerzés II/4. alosztályának feljegyzésére (Összefoglaló „Woll János”-ról):

   „Farkas  alezr. et. El kell készíteni a kapcsolatfelvétel, illetve a munkába állítás tervét. Igen komoly lehetőségtől fosztottuk meg saját magunkat! Dékán. VI. 16.”

Dékán miniszterhelyettes: „Igen komoly lehetőségektől fosztottuk meg saját magunkat.”

 Az összefoglaló megállapította, hogy  Ábrányi jelentései alaposak, szakszerűek voltak, a Kat. Pol. szerint is precízek, kidolgozottak, adatai pontosak. Ábrányi maga kérte a személyes találkozásokat, mikor indokolatlan bizalmatlanságot érzett személye iránt, a támogatás, az eredményes munka alapfeltételeinek  hiányát, az ígéretek be nem váltását.

   Ábrányi a kapcsolattartás során elkövetett hibákat 3 pontban foglalta össze. Ezek  így szerepelnek a hírszerzés 1954. május 21-i összefoglalójában:

1., Nem biztosítottuk a munka előfeltételeit. Nem irányítottuk rendszeresen, azt a véletlenre bíztuk, ami véleménye szerint ebben a szakmában nem helyes módszer.

2., Betegesen bizalmatlanok vagyunk iránta, és benne ez hasonló érzéseket kelt. Ezt a légkört nem tartja alkalmasnak a munka értékének emelésére.

3., A fentiek következtében nem a legjobb lehetőségeit kihasználva a fő irányban dolgozik, hanem mellék vágányokra kellett térnie.

Kijelenti, hogy a feladatok vállalására mi kértük fel őt és nem ő kötötte magát ránk. Feladatai minden részletét ismeri, pontosan tudja mi érdekel minket. Konkrét feladatokat kér az általa megadott keretek között.

Kifejti,  az a körülmény,  hogy családja Magyarországon van, a franciákat is bizalmatlanná teszi iránta, mert az az elképzelésük, hogy a magyarok esetleg presszionálhatják őt. A családjával kapcsolatos huzavona  máris megrendítette helyzetét.

Kijelenti, hogy őszintén és becsületesen részt kíván venni a közös munkában, lehetőségei és kapcsolatai alkalmasak arra, hogy értékes szolgálatokat tegyen, az előbbiek elengedhetetlen feltétele családjának kiengedése.

Kéri, hogy ezzel kapcsolatban közöljük álláspontunkat.

E levél  alapján 1951. január 11-én személyes találkozóra hívtuk őt Bécsbe, a szovjet zónába. Erre január 14-én válaszolt.

Ezen utolsó levelében sajnálkozását fejezte ki, ha a mi emberünk eredménytelenül megy el a találkozóra és bejelenti, hogy arra ő nem megy el, mert azt a saját részéről nem tartja alkalmasnak. Ezzel kapcsolatban  a következőket írja:

„Fenn foroghat annak lehetősége, hogy körülményeim alakulását, törekvéseimet, céljaimat félre értitek és a pillanat szülte elhatározásból, meggondolatlan, később jóvátehetetlen cselekedetre szánjátok el magatokat. Bármilyen kicsi legyen is ennek az eshetősége, ilyen kockázatot nem vállalhatok magam és ügyünk érdekében.

… felkérem tehát az illető megbízottat, hogy fáradjon be hozzám a városba, lakásomban teljes biztonságban és nyugodt légkörben tudjuk megbeszélni a megbeszélendőket. Címemet és telefonszámomat tudjátok. Az illető hívjon fel telefonon, minden reggel 9 óráig otthon vagyok, s általában d.u. 3 és 6 óra között. Jelentkezzék Hollander néven németül vagy magyarul, mondja azt, hogy megkapta a kért flanel szövetet, átveszem-e és mikor tudja felhozni hozzám…”

1951. február 22-én „Woll János”-t a hálózatból kizártuk. A kizárás indoklása, hogy „Woll” viselkedéséből, jelentéseiből biztosra vehető, hogy az ellenség ügynöke.”

Az összefoglaló jelentés befejezésül megállapítja:

„Woll János igen értelmes, igen széleskörű polgári műveltséggel rendelkezik. Németül és franciául tökéletesen, több más nyugati nyelven jól beszél… beszervezése, a kapcsolat újra felvétele esetén felderítheti számunkra a francia hírszerzés szinte egész munkáját a Magyar Népköztársaság ellen… a helyesen kidolgozott kapcsolat felvételi terv alapján megvan  a lehetőség és a feltételek arra, hogy újra munkába állítsuk a mi részünkre. Ennek egyik alapfeltétele, hogy a vele való munkát egészen más alapon végezzük, mint eddig. Bizonyos mértékig el kell ismerni  vele szembena saját részünkről elkövetett hibákat. „

„El kell ismerni a saját részünkről elkövetett hibákat”

A II. főosztály (hírszerzés) kapcsolatot teremtett Ábrányival, aki „…a részünkre végzendő munkára újra beleegyezett.”

Munkája ellenében csupán azt kérte, hogy feleségével szakítsák meg a kapcsolatot, s gyermekeivel együtt engedjék ki őket hozzá. Amíg ez meg nem történik, s nem győződik meg a hatóság szándékainak őszinteségéről, magyarországi hálózatát nem adja ki. 1954 szeptemberétől decemberéig személyes találkozókon  átadott egyes anyagokat, így például a léggömbakcióról, a magyar emigráns hírszerzőkről és a nyugatnémet hírszerzésről.

(Miközben szervezte  Magyarországon a Struzziero féle  kémrezidenturát, továbbá ügynökhálózatát a csempészek, Bécsbe járó hajósok, vasutasok, diplomaták, utazók, ártatlan  kirándulók és hétpróbás fezőrök  útján, jelentős összegeket, értéktárgyakat, leveleket és csomagokat, a kémkedéshez szükséges technikai eszközöket küldött az országba, példátlan mértékű illegális forint kifizetéseket teljesítve 

Kémek és ellenkémek, kettős ügynökök néha egy dologban voltak közösek a császárvárosban: Ábrányinak is dolgoztak harmadik üzletfélként.

  A hírszerző és az üzleti kapcsolatok szinte szétválaszthatatlanok, dupla és tripla csavarokkal, néha a kémelhárítás sem ismeri ki magát köztük. Ábrányi emberei közül többen  a magyar hatóságok beszervezett ügynökeiként  tevékenykedtek, így például a „Szőke”,  a „Dunai” és a „Kerekes” fedőnevet viselők. Az utóbbiaktól tudni, hogy Ábrányi már nemcsak a francia hírszerzést és a  müncheni SZER-t informálja,(az utóbbin keresztül  pedig az amerikai katonai hírszerzést), hanem egy New-York-i megbízóját, bizonyos Waront (vagy Warrent) is. A csempész és hírszerző tevékenységben Ábrányi mellett az osztrák fővárosban  feltűnik - többek között - Sárdi Lajos, volt debreceni gyáros, a bécsi Thuli kávéház tulajdonosa is az amerikai zónában.)

Ábrányi 1955 júniusában ügynökként Ausztriába telepített felesége révén  személyes találkozót sikerült szerveznie a magyar hírszerzésnek Ábrányival. A BM II. főosztályának jelentése szerint a találkozó  „…nem járt eredménnyel, mivel Ábrányi szemtelenül továbbra is követelőzően  lépett fel, hogy csak abban az esetben hajlandó velünk tárgyalni, ha két gyermekét is kiküldjük. Ez esetben lehet szó arról - mondotta -, hogy Ausztriáról adjon részünkre adatokat, s mi is magyar vonatkozású adatokat közlünk vele. Ez alkalommal közölte azt, hogy a velünk való tárgyalásra csupán 5 perc áll  rendelkezésre, s fölösleges a további tárgyalás.”

 „Erőszakos úton haza kell hozni!” 

Az 1956 május 10-én született hírszerző jelentésből ezek után derül ki az állambiztonsági döntés:

   „…Ábrányit erőszakos úton haza kell hozni. Véleményünk szerint a jövőben erre lehetőségünk lesz, mivel a nyugati határ mentén lévő műszaki zárak eltávolítása után hazahozatala könnyebben megoldható. A fenti célból kifolyólag fel kell derítenünk egy olyan személyt, aki a műszaki zár lerakása előtt embercsempészéssel foglalkozott és ezen keresztül Ausztriában megfelelő ismeretségre tett szert. Ezen  keresztül végre tudjuk hajtani Ábrányi erőszakos hazahozatalát.

  Hazahozatalának célja: mindazon adatok megszerzése, melyek Ábrányi birtokában vannak külföldi hírszerzőszervekkel kapcsolatban. Azok esetleges ausztriai illetve magyarországi hálózatának felderítése, valamint Ábrányi Magyarországon lévő hálózatának teljes felszámolása.”

„Ábrányit erőszakos úton haza kell hozni!”

A jelentés 14 pontban sorolja fel a teendőket Ábrányi tevékenységének megszakítása és teljes körű felszámolása érdekében. Köztük olvasható:

„Ábrányi Magyarországon élő szüleit, valamint más hozzátartozóit anyagilag lehetetlenné kell tenni.”

„Ábrányi Magyarországon élő két gyermekének gyámhatóság alá való helyezése, illetve megfelelő nevelőintézetbe való elhelyezése.”

  Vajon miért készít tervezetet Ábrányi erőszakos úton való hazahozatalára a BRFK Társadalmi Tulajdonvédelmi Osztályának Arany-Valuta alosztálya is ezzel a címmel: „Dr. Ábrányi Aurél bécsi lakosnak Ausztria területéről való ellopására.”

A tervezet utal arra, hogy  Ábrányi 10 éves működése alatt rengeteg ügynököt küldött, telepített, több futárral dolgozott, saját ügynökein és futárjain kívül megismerkedett több hírügynökség ügynökével, telepített vagy bejáró ügynökségével, futárjaival, akik felderítése rajta keresztül lehetővé válna.

Az  esetek  sokszínűségét, a bécsi hírbörze ezer szálú  összefonódását a legsötétebb üzleteléssel  derűs példák és hihetetlen viszonyok mutatják. Idézzük az Arany-Valuta Alosztály  tervezetét:

 „Az 1958 október 16-án elkészített és Ferencsik ezredes elvtárs által jóváhagyott távlati operatív terv alapján alosztályunk „Vidor” fn. ügynökünk segítségével olyan  akciót indított be, amely azt célozta, hogy anyagi érdekeltsége folytán Sárdi Lajos bécsi fezőr közreműködését megnyerjük ahhoz, hogy segítségével több bécsi zugbankos árúját és magyarországi kapcsolatait realizáljuk.

  „Vidor” fn. ügynök Magyarországról 1948-ban disszidálva került kapcsolatba Sárdi Lajos bécsi lakossal és Sárdin keresztül ismerkedett meg dr. Ábrányi Auréllal. Ábrányi „Vidor” fn. ügynököt is beszervezte, 3 napos kioktatásban részesítette, majd feladatokkal látta el. „Vidor” Magyarországra érkezve  erről részletesen beszámolt…. Az operatív terv megvalósításának idején „Vidor” abban a hitben kezdte megvalósítani és végrehajtani  a kiadott feladatokat, hogy közvetlenül Sárdival áll kapcsolatban. Az év elején, különböző jelekből kétségtelenül megállapíthatóvá vált, hogy Sárdi nevében dr. Ábrányi Aurél szolgáltat részünkre a Bécsben lakó fezőrökről konkrét buktatási anyagokat, nevezettel közvetlenül kapcsolatban állunk… olyan akciókat bonyolítottunk le, hogy  dr. Ábrányit vagy Sárdi Lajost az általunk megadott időre és helyre rendeltük találkozókra.”

Más alkalommal a Határőrség Országos Parancsnoksága felderítő osztályának vezetője: Kovács Dénes ezredes jelenti a BM. II/3 osztálya (hírszerzés) vezetőjének: Tömpe András vezérőrnagynak, hogy  ellenőrzött adataik szerint 1959 nyarán  Bécs II. kerület Handelskai  208 sz. alatt  egy bazár és fűszerüzlet nyílt dr. Ábrányi Aurél amerikai hírszerző megbízásából azzal a céllal, hogy a népi demokratikus országok kereskedelmi hajói személyzetét tanulmányozza felhasználás végett, csempészárú vásárlás ürügye alatt. Annak érdekében, hogy a hajósok minél  nagyobb létszámban járjanak oda vásárolni, az árút olcsóbban adja, a népi demokratikus országok valutáját pedig magasabb áron váltja be, mint más csempészárú értékesítők. . A cégtáblán Ábrányi Aurél van megjelölve tulajdonosként, az üzletet azonban Sárdi Lajos vezeti, aki ügynökünknek elmondta, hogy az üzlet az övé, de azért van kiírva Ábrányi neve cégtulajdonosként, mert  már megvan az osztrák állampolgársága, neki viszont még nincs, s így a saját nevére  nem kaphatna engedélyt.

Ábrányi magyar hajósokat szólított fel ügynöki munkára. Az üzletben gyakran megjelenik Fischer Mátyás CIC.-ügynök, aki az 1958-ban a Hegyeshalomnál felszámolt Bühringer féle rezidenturát vezette, ő most tranzisztoros rádiókészülékeket árusít. Rendszeresen az üzletben tartózkodik mint elárusító: November Sándor és Viola Walterné. Sárdi a második vásárlás alkalmával megajándékoz mindenkit  egy golyóstollal vagy napszemüveggel, igyekszik a hajósokat meggyőzni arról, hogy vigyék munkatársaikat hozzá vásárolni.

A bécsi bazár rajza egy ügynöki jelentésben

Ugyanerről az üzletről a román hírszerzés is megküldi információit  a  BM-nek. Az üzlet alkalmazottait olyan Ausztriában vagy más kapitalista országban élő személyek felkutatására használják, akik érdekelve vannak hozzátartozóik, rokonaik kihozatalában a szocialista tábor országaiból. Az üzlet fedésül szolgálhat egy  ellenséges kémközpont tevékenységéhez. Az üzlet egyik elárusítónője, Fiala Krisztina igyekezett rábírni az egyik román hajó szakácsát, hogy maradjon Ausztriában, s e célból bemutatott neki egy gyanús személyt, aki „kereskedőnek” vallotta magát.

  Az Ábrányi-Sárdi féle bazár természetesen sokaknak szemet szúr, a BRFK Arany-Valuta Alosztályán kívül foglalkozik vele az ORFK Vasúti Főosztálya, a BM II/4 osztálya (közlekedési elhárítás) és a II/2 osztály (kémelhárítás) is, amely  „H” alosztályának ügynöke „Gerendás” fedőnéven nem más, mint  Gerő László. Aki  1959 novemberében azt jelenti kapcsolattartó tisztjének: Bálint István r. századosnak, hogy  Ábrányit az üzlet nyitásához a NATO-beli barátai is segítették, s már kb. 30 hajóst beszervezett. Gerő ekkor már az Ábrányitól kapott fényképezőgéppel dolgozik, amelyet elsősorban itthon kell használnia dokumentumok rögzítésére, mert a NATO hírszerzést  nagyon érdekli a magyar néphadsereg újjászervezése.

  A hírszerzés II/3-c alosztályának Chladek Ístván r. őrnagy által készített 1959. október 29-i feljegyzéséből kiderül, hogy  Ábrányi a lakásán bemutatta „Gerendás”-t  francia hírszerző főnökének, aki a bécsi francia nagykövetségen dolgozott, s „Gerendás” elvállalta hírszerző jellegű adatok beszerzését számára. (Ábrányi pedig árú csempészéssel bízta meg, kérve, hogy ezt a tevékenységét a francia főnök előtt tartsa titokban.) Első feladataként meghatározott új adatokat kellett elvinnie  Nyugat-Berlinbe bizonyos Doch ezredesnek. Gerő otthonosan mozgott Berlinben, hiszen megismerhette 1945-ben a Vöröshadsereg kémelhárító hadnagyaként. Doch ezredes elégedett volt és  megkérte az ügynököt: próbáljon kapcsolatokat teremteni a berlini és frankfurti magyar kereskedelmi kirendeltségekkel. Visszatérve Bécsbe, Gerő Ábrányi lakásán, de annak jelenléte nélkül  találkozott  a francia hírszerzővel, aki nagyon dühös lett mikor megtudta, hogy Ábrányi csempész tevékenységbe is bevonta. Leállította erről és utasította: Ábrányinak a jövőben csak kisebb jelentőségű információkat adjon át.

  Ábrányi mesterien keveri a kártyát hírszerző és üzleti feladatokat végrehajtó partnereinek, ebben kollegialitás, barátság  vagy morál nem számít. A magyar hírszerzés II/3-c alosztályának 1959. november 20-i jelentése  - egyebek között - a már említett abszurd játékot is megörökítette, így  hitelesítve azt:

  „Az Arany-Valuta Alosztály „Vidor” segítségével  beszervezte Sárdi Lajost. Sárdi vállalta, hogy  a rendőrség részére jelenti az összes  bécsi zugbankos magyarországi futárait és elosztóit, cserében csak azt kérte, hogy az ő árúinak a rendőrség biztosítson Magyarországon szabad utat. A megállapodás alapján Sárdi 1959 májusáig rendszeresen értékes jelentéseket küldött, melynek alapján 16 személy ellen indult Magyarországon büntető eljárás, köztük több külföldi állampolgár ellen is… Ábrányi Aurél is tud Sárdinak a magyar rendőrséggel fennálló kapcsolatáról, sőt, Sárdival  együtt szerzik be azokat az adatokat, melyeksegítségével a 'konkurrenciát' a magyar rendőrséggel is buktatják…bebizonyosodott, hogy Ábrányi nem csak tud Sárdi rendőrséggel fennálló kapcsolatáról, hanem Sárdi neve alatt ő is segíti azt…Ábrányi az esetek többségében személyesen jár le Neusiedler am See-be a futárokat fogadni és ő viszi Sárdinak az anyagot vagy hozza Sárdi leveleit a futárnak, melyek „Vidor”-hoz jönnek. Ez a körülmény szintén azt bizonyítja, hogy Ábrányi tevőlegesen részt vesz Sárdinak a magyar rendőrség felé folytatott munkájában.”

Ábrányi kiterjedt üzleti  (árú-, ember-és valutacsempészet) kapcsolatai között említi a magyar állambiztonság  Bécsben és Budapesten  1958-ban - többek között - a következőket:

Schwarz Sándor, ismert bécsi kereskedő, csempész, fezőr; Hipich István, ember-és árúcsempész; Hoffbauer Miklós zugbankár, felhajtó;  Balogh Herbert, az amerikai Fehér Bank tulajdonosa ; Tóbiás Konrád, a kivándorlási ügyek intézője;  Weissmann Imréné zugbankár, pénzelosztó; Bárdos Lászlóné nyugatnémet állampolgár, üzletasszony; Kovács Dóra áruelosztó; Dr. Kepes Gézáné  („Nagymama”) árú-és valutaelosztó;  Antal Jenő mérnök, kapcsolattartó; Kovács Zoltán ember-és árúcsempész, s mások.

Ábrányi és felesége Nagy Ferenc volt miniszterelnökkel és feleségével

Ábrányi egyre bővülő politikai kapcsolatokkal rendelkezett (Barátja a bécsi francia követ, Nagy Ferenc volt miniszterelnök, Peyer Károly, Nagy Mihály, Pogány Zoltán és mások). Hírszerző forrásai között külföldiek és magyarok egyaránt erős szálakkal kötődtek hozzá, például: Konkoly Kálmán és felesége volt SZER alkalmazottak, Konkoly Kálmán testvérei: Miklós és Béla, Matolcsi Andor  és Gulka Márton újságírók, a már említett Balogh Herbert, aki ezredesnek nevezte magát és CIC. -ügynök  hírében állott, régi ismerősei: Szvatkó Pál, Grünblatt Mátyás,  főbérlője: Turzánszky János lengyel emigráns, kit korábban „postaládának” is használt,  a norvég származású, amerikai újságokat tudósító: Inge Galtung,  Ábrányi meghitt szerelmi kapcsolata: Inge Faseth, aki a hírszerző munkában is társa  volt, Ottmár Kaiser „levélpostás”, Jeanette  Bauernfeind „levelező cím” volt, akárcsak Annamarie Fritzen és Ina Geresdorfer, az utóbbi Ábrányi takarítónőjének a húga.

Külön kell szólni Kovács Zoltán (Szendrői Kovács Zoltán) volt „horthysta” páncélos századosról, akit 15 évre ítéltek és a forradalom idején szabadult, majd disszidált. Ábrányi legközelebbi bizalmasa, akiről azt mondta „Szőke Imre” ügynöknek, hogy már a forradalom előtt kapcsolatban állt  az amerikai és az angol hírszerző szervekkel, s Bécsben is azoknak dolgozik. Kovácsnak van a legkiterjedtebb hálózata, a hazaiakkal  főként rokonai és  diplomata ismerősei révén  tart kapcsolatot, két meghatározó üzleti és hírszerző ismerőse: Antal Jenő és Gőder Károlyné, akikhez további tucatnyi személy tartozik láncszerűen. (Időnként Ábrányi szakmai vitákat folytatott Kováccsal és  üzletileg is rivalizáltak  egymással.  Helyzetét  1960 végén  így értékelte a kémelhárítás 2-h alosztálya: „Szendrői Kovács Zoltán helyzete ma már világos  és elfogadhatónak látszik az a tény, hogy nem végez ellenséges tevékenységet ellenünk.”)

Másik legközvetlenebb bécsi munkatársa egy  Göcze nevű, magyar állampolgárságú személy volt, aki kiszöktette Vidovics Ferenc kisgazda somogyi főispán  családját is, s valóságos kémközpontot rendezett be a Wien 18. Plötzleinsdorfer str. 60. szám alatti házban. A forradalom alatt 32 lámpás angol  katonai adó-vevőt tartott üzemben, amellyel  lehallgatta  a  szabad magyar rádiók adásait,  Ábrányi segítségével feldolgozta  azokat és elsőként küldték  a friss híreket Münchenbe, a Szabad Európa Rádiónak.

 1956:  az ÁVH győri irattárában

 1956 októberében  Ábrányi Konkoly Kálmánnal (beceneve: „Kuci”) folyamatosan az osztrák-magyar határon tartózkodott, s gyűjtötte híreit a SZER számára. Majd  október 31-én Schwarz Sándor már említett bécsi csempésszel  átjön a határon, s  Győrön keresztül Budapestre  érkezik. Budapestről elhozza  és kiszökteti az országból gyermekeit. Igyekszik előkészíteni  Nagy  Ferenc volt miniszterelnök visszatérését , megbíz egy frekventált személyt, hogy  mielőbb tárgyaljon  erről a kérdésről  Győrben Szigethy  Attilával.

Majd  Győrben  Konkollyal és Fehérvári Árpáddal behatolnak az ÁVH Győri Osztályának irattárába, az  operatív osztályról , az állambiztonsági nyilvántartásból  szigorúan titkos hálózati anyagokat, fedőneveket és valódi neveket tartalmazó kartonokat, beszervezési nyilatkozatokat és jelentéseket rejtő dossziékat  visznek el. Ezek Ábrányi bécsi  lakására kerülnek, ahol nyomban megkezdik tanulmányozásukat. Egyébként ekkor szerzi meg  Ábrányi  Rákosi Mátyás párttagkönyvét, képviselői igazolványát és titkos telefonkönyvét  is, mely dokumentumokat sietve átadta az amerikaiaknak.

    A Győrből eltűnt szigorúan titkos anyagok 1957-től komoly biztonsági kockázatot jelentenek a magyar hírszerzés azon ügynöke számára, aki a SZER müncheni  központjában, a Hír-és Információs Osztályon  sikeresen teljesíti feladatait, egyebek között  az Ábrányi Auréllal kapcsolatosakat is.

Raskó László a hálózati törzslapján

  A mosonmagyaróvári Raskó László  (1918, Kaposújlak, Németh Julianna)  agronómust 1949-ben pressziós alapon szervezte be az ÁVH Győri sztályának  mosonmagyaróvári kirendeltsége  elhárítási területre „Révész” fedőnéven. 1954-ben Ausztriába telepítették egy CIC-ügynök leleplezése céljával. Ezt követően sikerült bejutnia a SZER bécsi kirendeltségére, majd  az NSZK-ban a rádió  müncheni központjába. Értékes jelentéseket adott, fontos dokumentumokat szerzett meg, jelzései nyomán  CIC.-ügynököket vettek őrizetbe Magyarországon. A forradalom után nem tisztázódott nyomban, hogy  az ügynök Ausztriába történt telepítése után, - amikor is átvette a központi hírszerzés -maradt-e olyan személyi anyaga Győrben, ami 1956 novemberében Ábrányi, Konkoly és Fehérvári birtokába került és Bécsben kötött ki, ahonnan megszerezhette az amerikai vagy a német kémelhárítás.

A BM. II/3 osztálya (hírszerzés) 5 alosztálya 1959. május 13-án jelentést készít az ügy állásáról:

  „Révész” fedőnevű ügynök biztonsági helyzetével kapcsolatban szükségessé vált, hogy megnézzük, nem maradt-e valamilyen anyaga a Győr megyei osztályon, ahol 1949-ben beszervezték, s ahonnan a telepítés előtt átvettük.

  Megállapítottam, hogy anyaga nem maradt, azonban volt az ellenforradalom alatt az osztály nyilvántartó részlegének 4 nyilvántartó könyve, melyekbe minden ügyet és minden  beszervezést beírtak. Az utóbbinál megjelölték azt is, ha az ügynököt kizárták a hálózatból vagy más osztálynak átadták. Mivel a nyilvántartást rendkívül precízen vezették, az ottani elvtársak szerint biztos, hogy „Révész” is szerepelt benne.

  Az említett könyvek az ellenforradalom alatt eltűntek, s nem tudták megállapítani, hogy azok megsemmisültek-e, vagy kikerültek Nyugatra.

Kerti István r. szds.

op. beosztott

Az ügy tisztázása érdekében újabb nyomozást rendeltek el, s az ügynök fedőnevét „Révész László”-ról előbb  „Gulácsi Péter”-re változtatták, majd  két év múlva „West Viktor”-ra.

1962. július 9-én a BM. II/3-B alosztályának értékelő jelentése az ügynök biztonsági helyzetéről megállapította:

„Az ellenforradalom alatt az osztályunkon lévő „B” és „M” dossziéja megsemmisült, mely kizárja annak lehetőségét, hogy anyagiba illetéktelen személyek betekintettek. Nem valószínű, hogy az ellenforradalom alatt „West”-re terhelő anyagok illetéktelen személyek kezébe kerülhetett. Figyelembe véve, hogy „West” az elmúlt 5 év alatt semmiféle gyanús körülményt nem észlelt, sőt, helyzete még jobban megszilárdult. Fizetésemelést kapott, Bede Ístván, a SZER magyar osztályának vezetője többször megdícsérte és hangsúlyozta, hogy munkájával meg vannak elégedve és arra továbbra is igényt tartanak. Biztonsági helyzete a SZER-en belül jónak mondható. Úgy tartják őt számon, mint aki véglegesen kint akar letelepedni és családot alapítani. A találkozókat rendszeresen Ausztria területén a bécsi rezidentura tartja vele. Az 1961-ben kidolgozott összeköttetési rendszer  biztonságosnak értékelhető. Összegezve: biztonsági helyzete kielégítő… biztosítani tudjuk a legteljesebb konspirációt ügynöki munkájában, magatartásában és a kapcsolattartás tekintetében egyaránt.”

 Kistamás Benő r. szds.

op. beosztott

  Ábrányi lakásán , úgy a régin (Wien, III. Am-Modena  park 14. II.11.), mint az újban (Wien, I. Opernring 4, Mercedes ház, VII. em. 27.) meglehetősen konspiratív körülmények között dolgozott, - tudjuk az ügynöki jelentésekből.

  Ügyelt arra, hogy vendégei ne lássák egymást és ne is tudjanak egymásról. Iratait elzárva vagy nem a lakásában tartotta. Titkára és gépírónője egy magyar orvostan hallgatónő volt, aki aztán kivándorolt Kanadába. Hónapokon át Ábrányi is vásárló volt a magyar személyazonossági igazolványokra, térképekre, telefonkönyvekre, stb., melyekre azt mondta, hogy  egy barátja megbízásából csak szívességként foglalkozik ezzel. A későbbiek folyamán - látva, hogy az új menekültektől gazdasági és katonai értesüléseket lehet szerezni - kezdett érdeklődni ezek iránt. Tudósításait naponta telefonon olvasta be a SZER-nek, de postán is küldött írásos anyagokat.

A SZER bécsi irodájával állandó  versengés folyt, aminek oka az utóbbi szakmai féltékenysége volt. Az iroda főnöke: az angol Gedye megpróbálta hitelteleníteni Ábrányit a müncheni főnökök előtt, mondván, értesülései nem igazak, információit költi, illegális úton Magyarországról szerzi, azok nem megbízhatóak. Ellenfelei erősebbnek bizonyultak, Ábrányit 1956 decemberében elbocsátották a SZER-től. Egyidejűleg felmondtak Konkoly Kálmánnak is. Egyetlen fillér végkielégítést sem kaptak, hosszú és reménytelen pereskedésbe kezdtek A rendszeres fizetést ettől kezdve valamivel pótolnia kellett Ábrányinak. A következő években ez újságírást, híranyagok megszerzését és azok eladását jelentette, nem szólva az üzleti és kereskedelmi élet nyílt és titkos csatornáinak bővítéséről. Lakáscseréjének oka nem csak az volt, hogy már túl sokan, biztonságát is veszélyeztetve  ismerték Modena parki otthonát, hanem egyszerűen anyagi okokból is rá kényszerült.

Egy ügynök ismerőse így jellemezte Ábrányit:

 „Nagyon művelt, olvasott ember. Szereti a nagyvilági életet, szórakozást. Nem duhaj természet, de barátaitól nem veszi rossz néven, ha ilyenek. Kitűnő logikájú, jófejű ember, megnyerő, simulékony, de nem megalázkodó modorral. Érdekes keveréke az üres, nyegle világfinak és a művelt, intelligens embernek. Szeret elegánsan öltözködni, jól élni. Hozzátartozóit szereti, törődik velük. Barátaival szemben általában lojális és akkor is szolidáris, ha nem teljes az összhang közöttük, kiáll értük, segíti őket. Üzlettársait viszont becsapja. Felfogását tekintve polgári demokratának lehet tartani, aki elég reális ahhoz, hogy felmérje a feudális rendszer  teljes bukását. Túlságosan szigorúan vett elvi álláspontja nincs. Döntő szempontnak látszik a maga és családja jólétének biztosítása.”

Ábrányi egy elmosódott képen

1956 elején megismerkedett egy  19 éves osztrák lánnyal, aki rövid időn belül hozzá költözött. (Inge Faseth) Nagy Ferenc szerint a kislány édesanyja magyar és nagyon jó polgári családból származik. De magyarul nem beszél. Ábrányi 42 éves, kitűnő kondícióban lévő, jó megjelenésű férfi, 10 évet letagadhatna korából. Feleségétől elvált. 15 éves fia a Caritas segítségével egy magyar középiskolában tanul bentlakásosként , 16 éves lánya vele él. Gyermekeit meglehetősen szabadon neveli. Régi típusú  Fiat 1400-as személygépkocsiját nemrég cserélte ki egy ugyanolyan újra.

 Biszku Béla  megadja az elvi engedélyt

  Ábrányi Aurél  erőszakos hazahozatalához 1957. június 24-én  kér elvi engedélyt Biszku Béla belügyminisztertől  (1957-1961) Móró István r. alezredes a BM.  II. (Politikai  Nyomozó) Főosztálya  3. osztályának, a hírszerzésnek a vezetője. Alig több, mint két oldalas javaslata a következő címet viseli: „Lovag” Magyarországról származó kémanyagainak operatív úton történő megszerzése.” A cím megtévesztő, hiszen nemcsak iratok, hanem Ábrányi személyének  erőszakos hazahozataláról is  szó van az előterjesztésben.

Tömpe István a belügyminiszter I. helyettese

  A hírszerzés vezetője a hivatali utat megtartva, az elvi engedélyt közvetlen felettese: a belügyminiszter I. helyettese, Tömpe István  (1957-1958) útján kéri. A gépelt javaslat szövege elé külön papíron,  saját kezű zsinórírással az alábbiakat jelenti:

   „Tömpe elt.

1., Felterjesztem javaslatunkat egy speciális akció végrehajtásának elvi engedélyezésére.

2., Jóváhagyás után részletes gyakorlati tervet dolgozunk ki.

3.,Az akció végrehajtása esetén elhárító szervünk komoly, értékes dokumentumok birtokába jutnának, ezért javaslom jóváhagyását.

                                                                                      Móró István alez.

                                                                                                VII. 4.”

Móró Tömpének: „Felterjesztem javaslatunkat egy speciális akció végrehajtásának elvi engedélyezésére”

Tömpe István szintén kézírással adja tovább  a belügyminiszternek Móró  előterjesztését:

„ Biszku elvtárs! 

  Javaslom az elvi engedély megadását. A részletes terv elkészítése alapján lehet véglegesen dönteni.

                                                                                  Tömpe VII.4.”

Tömpe Biszkunak: „Javaslom az elvi engedély megadását.”

Biszku Béla belügyminiszter Tömpe javaslatára ugyancsak saját kezűleg  írja rá:

„Egyetértek!

   VII.11. Biszku”

Biszku Tömpének: „Egyetértek. Biszku”

Ugyanerre a papírra kerül  ezek után Tömpe  visszajelzése Mórónak:

  „L: Móró e!

        Tömpe VII.13.”

A hírszerző osztály vezetőjének  gépelt  javaslata és annak indoklása már a harmadik mondatban egyértelműen leszögezi:

   „Az ellenforradalom külföldi vonatkozásainak felderítése, valamint idegen hatalmak szolgálatában álló kémügynökségek leleplezése érdekében célszerűnek látszik a „Lovag” lakásán elhelyezett, Magyarországról származó dokumentumok és kémjelentések operatív úton történő megszerzése.”

 Ábrányi életútjának és kémtevékenységének összefoglalása után  így fejeződik be a „Szigorúan titkos!” javaslat:

  „Lovag” a múlt év őszén létrehozta a „Continentál Press” nevű sajtóügynökséget. Ellenünk irányuló kémtevékenységét jelenleg a fedőszerv leple alatt végzi. A megszerzett híranyagokat és dokumentumokat lakásán dolgozza fel és azokat felhasználás után ott is irattárazza. Itthon működtetett ügynökei részére dossziékat nyit és ezekbe helyezi az általuk írt kémjelentéseket vagy a megszerzett dokumentumokat. E dossziékat szintén a lakásán tárolja. Az iratokat biztonsági zárral ellátott íróasztala fiókjaiban, valamint iratszekrényeiben  őrzi. A rendelkezésre álló adatok szerint különleges védőberendezést nem alkalmaz. Lakását általában az esti órákban őrizetlenül hagyja. Mivel igen aktív társadalmi életet él, erre gyakran kerül sor.

Elhárító szerveink 1954 óta foglalkoznak azzal a tervvel, hogy „Lovagot” erőszakos úton Magyarországra hozzák. Ennek előkészítésébe az utóbbi időben bekapcsolódott a III. osztály is. Az akció azonban „Lovag” osztrák állampolgársága miatt nem hajtható végre, mivel az Népköztársaságunkra külpolitikailag hátrányos lenne.

Ezért kérjük engedélyezni „Lovag” titkos okmányainak operatív úton történő megszerzését.  Az akció végrehajtásához három főből álló, megfelelően kiképzett ügynöki csoporttal rendelkezünk. Engedélyezés esetén az akció végrehajtására részletes tervet dolgozunk ki. A javaslathoz csatoljuk az ügynökségünkről készült rövid összefoglalót.”

Moró Biszkunak: „Három főből álló, megfelelően kiképzett ügynök csoporttal rendelkezünk.”

Móró István r. alezredes, osztályvezető aláírása alatt  kézírással ez olvasható:

„22 db. fényképet, melyek Relly-t, gyerekeit, szeretőjét ábrázolja, átvettem. Bp. 59. 11.20. Chladek őrgy.”

Egy nappal később, 1957. június 25-én a hírszerzés vezetője már  meg is nevezi (fedőnevükön) az említett három tagú speciális akció csoport tagjait, ismerteti életrajzukat, állambiztonsági múltjukat, jellemzi őket és méltatja erényeiket, rátermettségüket  a tervezett feladat végrehajtására.

Móró alezredes javaslatában kéri „Acél”, „Rónai” és „Szirom” fedőnevű ügynököket megfelelő igazolványokkal ellátva, kb. 10-14 napi időtartamra illegálisan Ausztriába küldeni, hogy rajtuk keresztül operatív úton  megszerezzük „Lovag” titkos okmányait.

„Acél”,  „Rónai”,  „Szirom”

Mi tudható meg - szó szerint -  az akció csoport három tagjáról a hírszerzés  személyi  jellemzéséből?

Az akció csoport tagjait előterjeszti a hírszerzés főnöke

 1., „Acél”

  36 éves, családos, vasmunkás. Állampolgársága és nemzetisége: magyar. Iskolai végzettsége: 6 elemi. Foglalkozása: a Csepel Vas és Fémművek revizora, budapesti lakos.

Munkáscsaládból származik, apja esztergályos, édesanyja pedig gyári munkásnő volt. Iskolái elvégzése után több nagy budapesti szállodában kifutófiúként dolgozik, majd  később a fenti munkahelyén  helyezkedik el.

„Acél” ügynök

Mint aktív munkássportoló kapcsolatba kerül a pesterzsébeti ifjúmunkás mozgalommal, Pereszlényi Kálmán  elvtárson keresztül. A felszabadulás után a bűnügyi rendőrséghez kerül nyomozói beosztásba. A vele együtt dolgozó munkatársaival zsarolást követ el, amiért hadbíróság elé állítják. A büntetés letöltése elől Bécsbe szökik, ahol, mint aktív pankrátor próbálja magát fenntartani. Öt hét elteltével önként hazatér és jelentkezik a hatóságoknál. Büntetését nem kell letöltenie, mivel beszervezik és ügynökként foglalkoztatják. Államvédelmi vonalon igen eredményesen dolgozik, munkája nyomán több CIC. ügynököt és embercsempészt tesznek ártalmatlanná.

A hírszerző osztállyal 1954 óta áll kapcsolatban. Ez időtől fogva a német nyelvet tanulja és hírszerzőügynöki kiképzésben részesült. Politikailag megbízható, operatív szempontból képzett, átlagon felüli fizikai erővel rendelkező elvtárs, aki az ügynöki munkát politikai meggyőződése alapján végzi.

2., „Rónai”

44 éves, családos. Állampolgársága és nemzetisége: magyar. Iskolai végzettsége: 2 kereskedelmi. Foglalkozása: tisztviselő, budapesti lakos.

Házasságon kívül, értelmiségi szülőktől származik. Atyja mérnök, édesanyja  pedig OTI. Tisztviselő volt. Egy féltestvére van, aki Kossuth-díjas akadémikus.

„Rónai” ügynök

Iskolái elvégzése után szabótanulónak megy, azonban szakmáját nem tanulja ki. Családi összeköttetései révén tisztviselői pályára lép. 1932-től 1942-ig több alkalommal követ el betöréses lopást és kasszafúrást, amiért összesen 4 évet tölt el  különböző börtönökben. 1956-ban beleszeret egy színésznőbe, akivel néhány hónapra össze is költözik. E nővel való barátságainak kiadásait legális jövedelméből nem tudja fedezni, s ezért újólag betöréseket követ el, amiért 1956. szeptemberében a bíróság hét és fél évre ítéli. Az októberi események következtében megszökik a börtönből és november első felében jelentkezik korábbi tartójánál ügynöki munkára.

1947-től bűnügyi vonalon, 1955 óta pedig államvédelmi vonalon végez ügynöki munkát. Főleg bűnügyi vonatkozású ügyekben ér el eredményeket. Két év óta a német nyelvet tanulja és hírszerző ügynöki kiképzésben részesült. Az ügynöki munkát politikai meggyőződése alapján, abban a tudatban végzi, hogy ezzel korábban elkövetet hibáit jóvá teszi. Igen jó szellemi és fizikai adottságokkal rendelkező, operatív szempontból is képzett ügynök, aki az elmúlt hónapokban külföldön is eredményesen oldott meg feladatokat.

3., „Szirom”

50 éves, családos, autószerelő. Állampolgársága és nemzetisége: magyar. Iskolai végzettsége: 4 gimnázium. Foglalkozása: automata-gépbeállító, budapesti lakos.

Kisiparos családból származik, apja önálló szabó volt. Iskolái elvégzése után autószerelő szakmát tanul. A tanoncidő letelte után, mint telepőr a honvéd élelmezési raktárnál helyezkedik el. Dolgozik a továbbiak során a Svájci Órabehozatali Rt.-nél, a Vöröskeresztnél, a Telefongyárban, majd a legutóbbi időben a Duna Bizottságánál.

„Szirom” ügynök

Az  1931-1940 közötti években több betörést és kasszafúrást követ el, amiért huzamosabb börtönbüntetésre ítélik. Szabadulása után bűnöző életmódját abbahagyja és hét főből álló családját igyekszik becsületes munkából eltartani. A háborús események során a Vöröskereszttel elhagyja az ország területét és Ausztriába távozik. 1945 nyarán hazatér és az Ausztriában lévő fasiszta emigrációs szervezkedésekről, valamint a Nyugatra hurcolt magyar javakról beszámol az egyik kerületi pártszervezetben. Ekkor az államvédelmi szervek beszervezik és másfél évig végez külföldön ügynöki munkát. Dekonspirálódása miatt hazatér és elhárítási vonalon igen eredményesen dolgozik.

A hírszerző osztállyal 1954-óta áll kapcsolatban. Ez idő alatt hírszerző-ügynöki kiképzésben részesült és egy ügynöki csoport vezetésére kapott megbízást. A német nyelvet tökéletesen beszéli, művelt, az ügynöki operatív munkában igen jártas, politikailag megbízható elvtárs.

A  fényes előéletű, rátermett, politikai meggyőződéssel célorientált   káderek bemutatása  Móró István r. alezredes., osztályvezető következő mondatával fejeződik be:

 „A fentiek alapján kérjük engedélyezni, hogy a javasolt operatív akció végrehajtására „Acél”, „Rónai” és „Szirom” fedőnevű ügynököket illegálisan Ausztriába küldjük.”

  Mivel erkölcsi bizonyítványt nem kértek az akció brigád tagjaitól, készítsünk csak gyors leltárt  a kiválasztottakról, akikben  azért van  némi közös vonás,  azon túlmenően, hogy valamennyien politikai meggyőződésből  végzik  az ügynöki  munkát, s vállalták az új feladatot: a brutális emberrablást.

  Kiknél nem találtak jobbakat  a csapatépítők Biszku Béla belügyminiszter jóváhagyásával?

Egy 6 elemit végzett zsaroló rendőr, aki büntetésének letöltése elől Bécsig szökik és pankrátorként végez előtanulmányokat az államvédelmi ügynöki munkához.

Egy balkézről született, szabótanulónak sem alkalmas betörő és kasszafúró, aki visszaeső bűnöző lesz egy színésznő kedvéért, de amúgy bűnügyi vonalon jó ügynök.

Egy másik betörő és kasszafúró  pedig olyan ügyes ügynökké válik, hogy még dekonspirálódik is és haza kell hozni, ám politikailag megbízható elvtárs a sötétbőrűek közül,  ezért minden megbocsátható neki.

Ezek fogják hazarabolni a finom  bécsi intellektuelt, dr. Ábrányi Aurélt, aki  európai műveltségével, vonzó egyéniségével minden gyarlósága ellenére úriember  ezekhez a  hentes-és mészárosokhoz képest.

„Chloroform, altató injekció, kis méretű pisztoly”

Az akció csoport kiadós ausztriai terepszemléje után, az egyik ügynök  a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériumának 1957. szeptember 25-én javaslatot tesz „Célszemély erőszakos úton való hazaszállítása a Magyar Népköztársaság területére”címmel.

Az akció csoport operatív terve Ábrányi hazahozatalára

Minden  helyesírási javítás, mondat szerkesztés vagy stilizálás nélkül alább olvasható a belügyminiszter elé került forgatókönyv, amelyet az jóváhagyott.

„A helyzetnek megfelelőbb kisebb változtatást figyelembe véve az alábbi javaslatot teszem:

  A Célszeméllyel való kapcsolatom felvétele után úgy irányítanám a Célszeméllyel a kapcsolatomat, hogy azt az Elvtársunkat, aki a személyem bemutatását és ajánlását végezné, a továbbiakból teljesen kikapcsolnám.

Nem merevséggel, de bizonyos foku zárkózottságommal kényszeríteném a Célszemélyt, hogy többet kelljen foglalkoznia velem, annak érdekében, hogy az általa kívánt  feladat végrehajtását elvállaljam.

A kapcsolatunk folytán, éreztetném a Célszeméllyel, hogy itthoni mellőztetésem vagy a fegyelmileg történt elbocsájtásom miatt hiu gyülőlet van bennem a Népköztársaságunkkal szemben, de azt is éreztetném, hogy anyagi feltételeim is vannak.

Tehát: hiu gyülőlködőnek és kapzsinak mutatnám személyemet, akiben dolgozik a bosszú és aki pénzt akar szerezni, akinél a hazaárulás nem jelent erkölcsi gátlást.

Vázolnám felé, hogy jelenlegi alacsony beosztásom miatt anyagi gondjaim vannak és bár nagyon szeretem a szórakozást, erre Magyarországon semmi lehetőségem nincs.

Rá vezetném a célszemélyt, hogy örömet szerez nekem és elbódit engem azzal, ha egy-két jobb éjszakai helyre el visz vacsorázni, szórakozni.

Az ilyen szórakozásokon a „felszabadult”, ivásban mértéktelen  embert fogom alakítani, akinek tetszik az éjszakai élet, de már kevés ital is a fejembe száll.

A későbbi terveim érdekében, már az első éjszakán is, az italozás utáni rosszullétet és a hányást fogom szimulálni.

Az általa kívánt első feladatot, mint „jó cimborának” a kevéért elfogom vállalni, de anyagi kapzsiságomat is kifogom hangsúlyozni. Természetesen az igéreteit is, naiv módon - ha a helyzet ugy kivánja - készpénznek fogom venni. Minden áltatását és igérgetését csillogó szemmel fogom elhinni.

A második utamnál beszámolok a Célszemélynek a kapott feladat eredményéről és ezután ujra ráveszem őt az esti szórakozásra.

Grinzing, Kahlberg, Schönbrun - ezek Bécsben olyan helyek, ahol nyári és téli lokálok egyaránt vannak. Ezekre a helyekre fogok kivánkozni, mert pesten sokat hallottam ezen helyek kellemes szórakozásáról.

Grinzing budapesti viszonylatban Rózsadomb, Kahlberg mint a Hármashatárhegy és Schönbrun Bécsen kívül van a császár nyári rezidenciája volt itt.

Mind három hely alkalmas a feladatunk végrehajtására, mert az oda és visszafelé vezető utak, esténként csendesek és néptelenek.

Az egyik ilyen vacsorázás után a visszafelé haladásunk alkalmával - egy hármunk által megállapított ponton - az autójában a rosszullett részeget fogom megjátszani és hogy ne hányjam össze belül az autóját, kénytelen lesz megállni. Olyan állapotot fogok szimulálni, hogy kénytelen lesz a kocsiból kiszállni és segítségemre lenni.

Ez lesz az alkalmas pillanat, hogy őt egy ütéssel leterítsem. Az ütés következtében 1000 %-ig biztos, hogy kb. 60 mp-ig önkivületi állapotban lesz.

Ezen a helyen lesz meghuzodva a Józsi és a Franci és abban a pillanatban, amikor az ütés következtében a Célszemély eszméletlenül elvágódik, ők is oda rohannak, a Célszemélyt bedobjuk a saját autójába és az arcára szorítjuk a Franci által készenlétben tartott Chloroform  maszkot. A Józsi a volánhoz ül és vezeti a kocsit. A Célszemély teljes elaltatása után a kocsit a Chloroform illatától az összes ablak leeresztésével kiszellőztetjük, majd egy kis üveg rummal a Célszemély arcát és tuházatát leöntjük, hogy a teljesen berúgott ember képét adja.

Ezek után ajánlatos volna, még egy altató injekciót is adni a Célszemély farcombjába, mert a Chloroform gyors hatásu, de a túladagolása életveszélyes lehet, tehát amire egy normál dosis Chloroform hatása elmulna, addigra az injekció hat és további önkivületi állapotot eredményez.

Az eddig leirtakbol kitünik, hogy feladatunk végrehajtásához feltétlen szükséges az, hogy mind-hárman - Franci, Józsi és én - előre pontosan tudjuk azt a helyet, ahol majd a feladatunkat végre fogjuk hajtani, vagyis ahol ők várni fognak a mi visszatérésünkre és ahol én az autót megállítom.

Erre vonatkozóan a következő javaslatot teszem:

Francival és Józsival hármasban, már előre három vagy négy olyan utvonalon lévő szórakozóhelyet nézünk ki, amely megfelel a feladatunk végrehajtása szempontjából is. Ezen utvonalak mindegyikének egy alkalmas pontját határozzuk meg a magunk számára, ahol a fiuk várni fognak és ahol én visszafelé a rosszullétet szimulálva a kocsit megállitom.

Az én feladatom lesz, hogy a négy szórakozóhely közül valamelyikbe elvitessem magam a Célszeméllyel vacsorázni.

A Franci feladata lesz, hogy taxival vagy ha lehet bérelt autóval követve megfigyeljék melyik utvonal irányába tartunk.

Persze volna ennél egy egyszerűbb megoldás is, az hogy ha volna rá mód, úgy én egy megfelelő utvonalon vennék ki magam részére lakást és oda feltétlen haza szállítana engem a Célszemély és mielött a lakásom elé érnénk egy előre megállapitott és megfelelő szakaszon szimulálnám a rosszullétet  és ott fixre várhatnának a fiuk. De gondolom a matrózok általában a hajon alszanak és feltünő volna a Célszemély elött, ha én a városban bérelnék, ha csak pár napra is,  lakást.

  De ha jó, azaz feladatunknak megfelelő az az utvonal, amely a hajóhoz vezet, ugy annak egy megfelelő szakaszát határozhatjuk meg a feladatunk végrehajtására.

Ebben a megoldásban volna egy negyedik variáció is, hogy ha annak az elvtársunknak, aki jelenleg kapcsolatban van a Célszeméllyel és aki majd az én ajánlásomat fogja végezni, ha annak a lakása, mely már valószinüleg ismert a Célszemély elött olyan környéken fekszik, mely környék alkalmas a feladat végrehajtására, ugy  én a szorakozás után ráveszem a Célszemélyt, hogy engem, ennek az elvtársnak a lakására vigyen, mert akarok vele beszélni.

Ezt a kivánságomat, még éjnek idején sem volna nehéz legendásitani és a Célszemély, mivel rajta keresztül ismert meg, igy ebben nem láthatna gyanusat. Természetesen, mielött az elvtársunk lakása elé érnénk én a fiukkal megbeszélt szakaszon, ugyancsak szimulálnám a rossszullétet.

Az ötödik javaslatom a feladat végrehajtásához, hogy nem a Célszeméllyel vitetem  el magam vacsorázni, hanem a vele való találkozásomat, azután amikor a Tőle kapott feladat végrehajtásáról már neki beszámoltam és következő találkozást beszélünk meg, akkor én Schönbrun egyik szórakozóhelyét jelölöm meg. Egy előre megbeszélt találkozásnál, helyzeti elönybe kerültünk, mert annak környékét, illetve a városba visszafelé vezető utvonalon meg kereshetjük a nekünk megfelelő szakaszt.

A Célszemély elkábitása után a szentgotthárdi határkapunál lépnénk át a magyar határt, mert ezen a szakaszon az országut 3 méter távolságban közeliti meg a magyar határt és ezen a ponton, autoval együtt betudunk jönni a Magyar Népköztársaság területére.

Feladatunk végrehajtásához szükséges  technikai eszközök:

Elsősorban itthoni gépkocsivezetés, olyan gépkocsival, amilyen gépkocsi a Célszemély birtokában van, illetve használatában van jelenleg.

Megfelelő személyi papirok.

Osztrák hajtási jogositvány.

Chloroform.

Altató injekció, fecskendővel.

Kis méretü pisztoly, arra a rendkivüli esetre, ha már a Célszemély birtokunkban van és a határ megközelitése alkalmával felakarnak tartoztani bennünket fegyveres személyek és legendával nem birjuk rávenni öket arra, hogy tovább eresszenek.

Nem tudom, hogy Ausztriában most van-e benzin  jegy, ha igen ugy 20-30 lit.benzinre szóló jegy.

2 drb. szemüveg (Franci és Józsi részére)

Ing, zokni, alsónadrág (Franci és Józsi részére)

A hajósoknál közismert és gyakori dolog a csempészés, ezért vinnék magammal 2-3000 forintot és a Célszemélyt kérném meg, hogy lássa, hogy én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál, hogy vásároljon nekem érte valami csempészhető árut. Ezzel is megvillantanám elötte a „Mindent a pénzért” jellememet és kapzsiskodásomat.

Természetesen az igy „vásárolt csempész árut” a hazatérésem alkalmával leadnám  hiánytalanul az Osztályhoz."

 Az „Elvtárs”: „Szőke” vagy „Gerendás”?

 A rovott múltjuk miatt könnyen beszervezett „nehéz fiúk”, -  pankrátor, illegális behatolók, zár- és mackó specialisták - , akik chloroformmal,  altató injekcióval dolgoznak és pisztolyt is kapnak, csak nagy belső kontrollal kezelhetők. (Bőséges tapasztalatokat szerzett erről a rendszerváltás előtt a III/I-7 osztály, amelynek belső neve az „aktív intézkedések osztálya” volt három alosztállyal, alapvetően az emigráns szervezetek elleni hírszerzés  és bomlasztás  feladatával. Ez a terület egy rendkívül zárt, a csoportfőnökségen belül is  fokozottan védett osztály volt, közvetlen csoportfőnöki alárendeltségben. A csoportfőnök olyan információkkal rendelkezett, amelyekről még helyettesei sem tudtak.)

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, tehát történetünk idején  a BM. II/3 osztályán  a reakciós emigráció elleni hírszerzésben  gyakorlott Mészáros József rny. őrnagy  alosztályvezető foglalkozott ezzel a feladattal.

  El kellett dönteni: ki legyen az az „Elvtárs”, aki a Célszeméllyel, dr. Ábrányi Auréllal  összehozza, bemutatja  és ajánlja neki az akció csoport egyik tagját Bécsben. Erre a szerepre ketten is szóba kerültek: „Szőke” és „Gerendás” ügynök. De mindegyikkel gondja volt a hírszerzésnek. „Szőké”-vel múltja és valószínűsített dekonspirálódása miatt, „Gerendás”-sal  pártellenes megnyilatkozásai miatt, amiért pártfegyelmi vizsgálat is folyt ellene. De hát ki is ez a két kulcsszereplő, aki közül egynek Bécsben kéne lenni egy sikeres akciónál?

 „Gerendás” nem más, mint régi ismerősünk: Gerő László.  Már sok mindent tudunk róla. De van, amit nem.

1956 decemberében  önként felajánlotta szolgálatait  az állambiztonsági szerveknek. A hírszerzés, ismerve régi barátságát az  1957 tavaszán Ausztriába szökött Darvas Attilával, legális úton, külkereskedőként kiküldte hozzá. Rendkívül szívélyes fogadtatásban részesült. Darvas bemutatta Ábrányi Aurélnak, aki nyomban beszervezte Gerőt  a párt-és állami funkcionáriusok körében végzendő hírszerző munkára. Gerő két esetben is itthon gyártott információs anyagot adott át Ábrányinak, aki májusban ellenszolgáltatásként és biztató előlegként egy személygépkocsit vásárolt Gerőnek, melyet az ügynök haza is hozott.

  Május után a hírszerzés visszatartotta Gerő kiutazásait, kíváncsi volt, összekötői közül kiket küld Ábrányi üzenettel Gerőhöz. Nyolc hónap alatt két ilyen jelentkezett: a kettős ügynök „Szőke” és az elhárítás előtt már ismert Marx Lóránd budapesti lakos.  Ábrányi sürgette „Gerendás” ismételt kiutazását, a hírszerzés azonban nem engedte ki, mert „… a csempész vonalon érdekközösségbe került Ábrányival és Kovács Zoltánnal.” Gerő az összekötők iránti bizalmatlanságával magyarázta Ábrányinak távolmaradását.

A politikai tiltás azonban erősebb a szakmainál. Gerő László ellen pártvizsgálat folyik, mert a Partizán Szövetség kongresszusán  - ahogy erről Földes László,( aki a belügyminiszter I. helyettese lesz 1958 és 1964 között) tájékoztatta a BM illetékeseit -  a párt álláspontjával ellentétes nézeteket fejtett ki és mások eredményes befolyásolásával meghiusította  a párt központi vezetésének elképzelését. „Gerendás” burkolt formában továbbra is pártellenes állásponton van. Sőt, Tömpe István, a belügyminiszter I. helyettesének feljegyzése szerint  „Gerendás” a Partizán Szövetségben elfecsegte a hírszerzéssel való kapcsolatát.

Gerő („Gerendás” ügynök) ellen pártvizsgálat folyt

Mindezért a BM illetékesei attól tartanak, hogy ha engedélyezik Gerő kiutazását Bécsbe, - disszidál. A Fürjes János rny. százados (II/2-h alosztály) által készített javaslat ezért a következőkről szól:

- Ne engedélyezzék kiutazását, vonják vissza az útlevelét.

- „Gerendás”-t adják vissza a II/5 osztálynak (a belső reakció elhárítása).

- Ne közöljék vele a döntés igazi okát, mert még szükség lehet rá a hírszerzésnél.

- Mivel  a hírszerzés segítségével  jutott külkereskedelmi iparengedélyhez, vonják vissza tőle és helyezzék el valamilyen üzemben.

- „Gerendás”-t utasítani kell, hogy közölje Ábrányival:  a magyar hatóságok előtte ismeretlen okból megvonták tőle útlevelét. (Ez csak javíthatja helyzetét  Ábrányinál esetleges későbbi visszatérésekor.)

1957. szeptember 27-én a BM. Politikai Nyomozó Főosztályának  III. osztálya  előterjeszti  a „Lovag” kiemeléséről  és hazahozataláról szóló 3 lépcsős operatív kombináción alapuló konkrét tervet.

A már megismert és „A feladat végrehajtására megfelelően kiképzett, és ellenőrzött ügynöki csoport” három tagján („Acél”, „Rónay”, „Szirom”) kívül megjelenik egy negyedik név is: „Szőke” ügynök.

  Az előterjesztésből kiderül, hogy „Szőke”, mint rendszeresen Ausztriába járó hajóskapitány, az állambiztonság beleegyezésével 1955 nyara óta áll kapcsolatban Ábrányival, aki  az első időkben Budapesten élő hozzátartozóinak küldött vele leveleket, kisebb értékeket. Ezt „Szőke” még baráti alapon  teljesítette. Miután azonban a küldemények értéke emelkedett, s „Lovag” üzletszerű csempészésbe kezdett, „Szőke” részére megfelelő honoráriumot biztosított.

Ábrányi aztán fokozatosan rátért „Szőke” hírszerző célokra történő felhasználására is. Több beszervező levelet és ügynököknek szóló utasításokat küldött  vele haza. A növekvő bizalom jeleként értékelhetők a következők:

· minden alkalommal családi és titkos vonatkozású 5-6 levelet és 10-20 ezer forint kézbesítését bízza rá;

· őt használja fel a saját hozzátartozóival való illegális összeköttetés fenntartására;

· minden útja alkalmával megvendégeli saját lakásán vagy étteremben, elviszi szórakozóhelyekre, vele véleményezteti megszerzett titkos értesüléseit;

· éjjeli szórakozásaik után saját kocsiján viszi a bécsi hajókikötőbe.

1957 augusztusában Ábrányi feladatul adta „Szőkének”, hogy  kutasson olyan személyek iránt, akik politikai és gazdasági adatokat szolgáltathatnak, a francia hírszerzést különösen érdekelné az Egyiptomba és Szíriába irányuló keleti fegyverszállítmányok dokumentációja, az utóbbi megszerzéséért egy  beszervezettnek havi 5 ezer forint jövedelmet tud biztosítani.

Egy kérdőjegy Ábrányiról 1959-ben

 A hírszerzés operatív kombinációs terve

Az Ábrányi erőszakos kiemelésére és hazahozatalára vonatkozó 3 lépcsős operatív kombináción alapuló terv innen kezdve szó szerint így hangzik:

„1., „Rónai”-t haladéktalanul be kell helyezni a MAHART-hoz és alacsony beosztásban utaztatni kell a Komárom-Régensburg vonalon. Utaztatását úgy kell legendásítani, mintha korábban itthon magasabb munkakörben dolgozott volna, de erkölcsi botlásai miatt leváltották. Összeköttetései révén, a „mellékes jövedelem” reményében helyeztette magát külföldön közlekedő hajóra.

Ezzel egyidejűleg „Szőke” hajózással és Egyiptomba irányuló szállítmányokkal kapcsolatban általunk összeállított adatokat fog közvetíteni „Lovag” részére. Úgy állítja be, hogy talált egy olyan személyt, aki a kívánt információk beszerzését meghatározott anyagiakért vállalja. Közli, hogy az illető a megbízóval, azaz „Lovag”-gal nem akar érintkezni és előtte a saját személyét is titokban akarja tartani. Másrészt a szolgálataiért járó anyagiakat valutában kéri, mivel mint hajós, az így szerzett pénzt Nyugaton akarja befektetni.

Ismerve „Lovag” híréhségét és kapzsiságát, biztosra vehető, hogy a jelölttel személyes kapcsolatot akar majd teremteni, már csak  azért is,  hogy „Szőké”-nek az összekötői teendők ellátásáért kifizetendő összeggel csökkentse saját rezsijét.

„Szőke” feladata a továbbiakban kizárólag az lesz, hogy minél jobban felkeltse „Lovag” érdeklődését a csalétek személy iránt. Ezt követően a kialakult helyzettől függően fogjuk meghatározni „Rónai” bemutatásának módját és időpontját.

Ha ez megtörtént, „Szőké”-t fokozatosan kivonjuk a kombinációból és a továbbiakban  a „Lovag”-gal történő egyéni érintkezéseit arra használjuk fel, hogy rajta keresztül figyelemmel tudjuk kísérni „Rónai” előrehaladását és szükség szerint egyengessük útját.

2., Az összeismertetést követően „Rónai” legdöntőbb feladata „Lovag” legteljesebb bizalmának elnyerése. Ezt a részére később kidolgozandó feladattervnek megfelelően személyi tulajdonságai felhasználása  és a „Lovag” részére végzett „hűséges munka” alapján kell elérni. Olyan helyzetet kell kialakítani, hogy - hasonlóan a „Szőkével” szemben követett gyakorlathoz - „Lovag” bizalma és barátsága jeléül őt is elvigye szórakozni, esti séta autózások keretében megmutogassa neki Bécs nevezetességeit, stb. A kikötőhöz menet, vagy autózás közben egy előre kiválasztott helyet kell rendszeresen érinteni, ahol az akció később végrehajtható. Ezt a pontot az ügynök jelentése és javaslata alapján később határozzuk meg.

3., Az akció fentiek szerint történő előkészítéséig „Acél” és „Szirom” Ausztriába történő illegális kitelepítését végre kell hajtani. Részükre megfelelő osztrák igazolványokat kell biztosítani, melyek birtokában Ausztriában és Bécsben szabadon mozoghatnak. Az akciót megelőzően legalább 8-10 nappal előbb meg kell kezdeniük az ügynök helyzet tanulmányozását, figyelembe véve speciális feladatukat.

Különös alapossággal kell megismerniük az akció színhelyét, az ott tapasztalható esti és éjszakai mozgást, az esetleges éjszakai ellenőrzést, stb. Végig kell utazniuk azokat a magyar határhoz vezető útvonalakat, melyeken „Lovag” birtokbavétele után megközelíthetők a kijelölt határkapuk.

Ezen előkészítő intézkedések után kerülhet sor „Lovag” kiemelésére. Ezt gyakorlatilag úgy tervezzük megoldani, hogy „Rónai” az éjjeli órákban magát „Lovag”-gal a kijelölt helyre viteti. Itt váratlanul őt leüti, a közelben tartózkodó „Acél” és „Szirom” segítségével saját kocsijába helyezik, ájult állapotát felhasználva kloroformos maszkkal elaltatják és a határra hozzák.

„Lovag” birtokbavételének és az ország területére szállításának tervét az ügynöki csoport részére kidolgozandó megbízás fogja részletesen tartalmazni.

A javaslat jóváhagyásától számítva ennek végrehajtásához mintegy 2 hónapi időtartamra van szükség.”

A hírszerzés  ezután  1-7 pontba foglalva határozza meg az előzetes intézkedéseket és feladatokat.

1., Az ügynöki csoport tagjait el kell igazítani, szem előtt tartva azt, hogy a szükség szerinti időpontban és mértékben legyenek tájékozódva feladataikról.

2., „Rónay”-t be kell helyezni a MAHART-hoz, s operatív úton biztosítani, hogy  korai kiutazása a személyzet előtt ne okozzon feltűnést.

3., „Szőke” feladattervét és magatartási vonalát ki kell dolgozni és a szerint irányítani „Lovag”-gal kapcsolatos munkáját.

4., A kiemelést végrehajtó ügynökök részére biztosítani kell Fiat-1100-as  típusú gépkocsi megismerését, ezen a vezetés gyakorlását, mivel a célszemélynek ilyen kocsija van, s elszállításához ezt kívánjuk felhasználni.

5., „Acél” és „Szirom” részére megfelelő osztrák, illetve DP. Igazolványokat és gépjárművezetői jogosítványt kell készíteni.

6.,  Nyugati határunkon ki kell választani a megfelelő határkapukat, ahol az ügynökök kidobhatók, illetve a célszeméllyel együtt visszatérhetnek az országba.

7.,”Szőké”-t és „Rónai”-t kb. 10-14 naponként ismétlődő legális hazatérésük alkalmával munkájukról részletesen be kell számoltatni, s el kell igazítani őket további feladataikról.

A fejlemények figyelembe vételével kell véglegesen meghatározni az akció végrehajtásának módját.

A javaslathoz csatolva az ügynökségről készült összefoglaló, valamint az ügynökök és a célszemély fényképei.         

„Nem kell elsijetni, nagyon gondosan előkészíteni” 

             

Moró István  aláírás nélkül, de a rá jellemző, összetéveszthetetlen kézírással  a következő  meglepő megjegyzést fűzi az előbbi konkrét tervhez a mellékelt cédulán:

 „Biszku elt!

1., Meg kell gondolni elvileg érdemes-e vele foglalkozni.

2.,Még egyszer tanulmányozni kell, hogy milyen eredményessége lesz az ügynek.

3., Szabóval kell beszélgetni és pontos jellemzést kérni rá.

A munka:

 1., Előkészítéssel kapcsolatos kérdések.

2., Maga az operáció.

Nem kell elsíjetni, nagyon gondosan előkészíteni.”

Móró Biszkunak: „Nem kell elsijetni nagyon…”

 Biszku Béla  belügyminiszter jóváhagyta az akciót, s  erről tájékozatta a párt Politikai Bizottságának a belügyi munkát, így az állambiztonságot is felügyelő tagját: Marosán Györgyöt.  De nem siették el. Gondosan előkészítették. És vártak az alkalmas pillanatra, amely 1961. október 12-én következett be.

Biszku Béla belügyminiszter

Marosán György a Politikai Bizottság tagja

Miért vártak a végrehajtással ennyit?  Hivatalosan csak annyit tudunk, amennyit az akció előtt félévvel, 1961. március 30-án a II/3-D alosztály vezetője: Mészáros József r. alezredes írt, s  azzal egyetértett az osztály vezetője: Vértes János r. alezredes is. „A fejlemények kedvezőtlen alakulása” miatt. A megmaradt dokumentum pikantériája, hogy  noha három felelős vezető is aláírta, egyik sem vette észre, hogy  Ábrányi Aurél helyett, kétszer is  költő rokona nevét, Ábrányi  Emilt tüntették fel a Határozatban.

 „H a t á r o z a t

Budapest, 1961. március 30.

 Tárgy: dr. Ábrányi Emil ügye 

  Dr. Ábrányi Emil Ausztriában élő közismert hírszerző ügynök az 1956-os ellenforradalom időszakában fokozta a Magyar Népköztársaság elleni ellenséges tevékenységét. Ennek kapcsán széleskörű adatgyűjtő tevékenységet folytatott, illegális csatornákat épített ki, esetenként ügynököket szervezett be és küldött az ország területére. Kémtevékenységéből eredő információit Bécs, Opernring 4. szám alatti lakásán dolgozta fel és tárolta.

  1957 első felében utasításra megkezdtük Ábrányi feldolgozását annak megvizsgálása és felmérése céljából, hogy mi módon lehetne irattárát kiemelni és megszerezni. A gyakorlati végrehajtás előkészítése érdekében „Szőke” fn. ügynökünket foglalkoztattuk és egyidejűleg előkészítettünk egy ügynökcsoportot az akció végrehajtására. A fejlemények kedvezőtlen alakulása folytán az akció végrehajtására nem került sor. E munka kapcsán keletkezett anyagokat számozatlan puha dossziéban csoportosítottuk és ezt a II/3-B alosztály vezetője kezelte.

Javaslom a fenti anyagoknak számozott dossziéba való bevarrását, annak megfelelő adminisztrálását és azt, hogy abba való betekintést - az ügy jellegénél fogva - osztályvezető-helyettesi engedélyhez kössük és zárt anyagként rakjuk le a II/3 osztály nyilvántartójába.

Egyetértek:                 

Vértes János r. ales.           

  osztályvezető      

Átadó:

Mészáros József r. ales.

 alosztályvezető

 Átvevő:

Bánfalvi József r. őrgy.

csoportvezető”           

„A fejlemények kedvezőtlen alakulása miatt…”

Nézzük ezek után, ki az a Szabó, akivel beszélgetni kell és pontos jellemzést kérni rá.

1957. október 14-én a BM. II/IV. osztályának h. alosztálya (a közlekedési elhárítás hajózási alosztálya) „Szigorúan titkos” összefoglaló jelentésében tájékoztat „Szőke Imre” fedőnevű ügynökről. Azonosítja őt , jellemzi,  felvázolja és értékeli eddigi ügynöki tevékenységét.

  „Szőke Imre” azonos Szabó István (1923. Rudabányácska, Ignáth Anna), szentendrei  lakossal.  Kiskereskedő családból származik, apjának szatócs üzlete volt Rudabányácskán. Hárman voltak testvérek.

Kereskedelmi érettségit tett, különböző helyeken dolgozott, majd 1948-ban a Kossuth Akadémiára vették fel, amit elvégzett, s alhadnaggyá avatták. 1953-ig a Folyamőrségnél teljesített katonai szolgálatot. Tartalékos hadnagyként saját kérésére szerelt le. 1953-ban átvette a MAHART, azóta ott dolgozik, mint II. kapitány. 1947 óta párttag, MKP, MDP, MSZMP.

Első feleségétől elvált, 1950-ben ismét megnősült, elvette egy leányfalui kocsmáros lányát, 3 gyermekük van, rendezett családi életet él.

 1949-ben a Kossuth Akadémián szervezték be hazafias alapon. A hadseregben rezidensként is foglalkoztatták.  Konkrét ügyben  is eredményesen dolgozott: egy török hírszerzőt és több személyt vettek őrizetbe.

 1954-ben vette át a BM. Közlekedés Elhárító osztály hajózási alosztálya. Kezdetben Dél felé hajózott, majd 1955-től rendszeresen Nyugatra. Kapcsolatba került Sziklai István disszidens, osztrák állampolgár, a MAHART bécsi kirendeltsége alkalmazottjával és annak feleségével. Sziklai még 1955-ben elvitte őt a CIC.bécsi épületébe, ahol kapcsolatba került egy Wéber és egy „Professzor” fedőnevű CIC. hírszerző tiszttel, akik kihallgatták, ujjlenyomatot vettek tőle és megegyeztek, hogy érkezései alkalmával telefonon felhívja őket. Erre azonban nem került sor, egyrészt azért, mert Wébert elhelyezték, másrészt nem kapott utasítást magyar részről a kapcsolat tartására.

Ugyancsak Sziklain keresztül került kapcsolatba Hoffbauer Miklós és Grünblatt Mátyás bécsi csempészekkel, akik vele küldtek be pénzt az országba másfél éven át. A címzettek közül többeket őrizetbe vettek és a bíróság elítélte őket.

1955 őszén került kapcsolatba Ábrányi Auréllal Hoffbauer Miklós útján.  A SZER munkatársa is pénzbehozatallal bízta meg, majd később hírszerző jellegű leveleket is küldött be vele, főleg újságíróknak, így Szvatkó Pálnak, Marschalkó Teofilnak, Konkoly Tihamérnak és még másoknak, akiket az állambiztonság őrizetbe vett. Szabó segítségével került őrizetbe Bálint György, a SZER hírszerzője is.

„Szőke” ügynök 1956 októberében Komáromban tartózkodott, hajójára két államvédelmi tisztet akart bevinni, hogy megmentse őket, de a hajó beosztottai rájöttek erre és mint ávós besúgót megverték. Ezután hazament Szentendrére, ahol mint volt katonatisztet forradalmárok keresték a lakásán. Vallomása szerint  ettől kezdve  félt, s  önvédelemből  igyekezett kapcsolatot keresni a forradalmárok között, hogy mentse magát. Azt a csoportot, melyet egy Vazul nevű személy vezetett, október 31-én sikerült lebeszélnie arról, hogy megtámadják a szentendrei rendőrséget. Bejöttek Pestre a Széna térre, csatlakoztak Szabó bácsi alakulatához. Az ügynök azonban  nem vett részt fegyveres harcban, átlőtte a saját lábát, így kórházba került, felgyógyulása után pedig a II. kerületi forradalmárok parancsnokának igazolásával visszatért szentendrei lakására.

Félelmében csak három hónap elteltével jelentkezett korábbi tartótisztjénél. Az „ellenforradalom” idején végzett tevékenysége valójában nem lett kellőképpen ellenőrizve - állapította meg a közlekedési elhárítás jelentése.

1957 óta az ügynök ismét felfelé hajózik a Dunán és továbbra is tartja a kapcsolatot Ábrányival, akitől azóta is nagyobb mennyiségű pénzt és hírszerzésre való felszólítást hozott különböző személyeknek.

Mindezek ellenére több esetben felvetődött, hogy az  ügynököt nem engedik felfelé hajózni, mivel a dekonspirálódás  gyanúja alaposan fenn áll. A már korábban említett Bálint György hírszerző októberben kiszabadult a börtönből, disszidált és „Szőké”-vel kapcsolatban több gyanús momentumot mondott el Ábrányinak és társaságának, azt állítva, hogy áruló volt. Amióta a hajózásnál van, túl hosszú ideje jár rendszeresen felfelé a Dunán, ami egyetlen hajóskapitánnyal sem fordult elő, így a munkatársai között is gyanússá vált, erről több esetben kapott ügynöki jelzéseket az elhárítás.

Az utóbbi időben, amikor ismételten felvetődött, hogy már nem utaztatják felfelé, mert okkal gondolják, hogy dekonspirálódott, ezt nehezen értette meg, s úgy értelmezte: már nem bíznak meg benne. Azt kérte, hogy azt az ügyet, amibe belekezdett, befejezhesse, s utána nem bánja, ha már nem utazhat felfelé.

A jelentést Kőműves László rny. százados  alosztályvezető és Papp Sándor rny. százados írta alá.

1957. október 14-én a kémelhárítás azok után jut az előbbi megállapításokra, hogy „Szőke” egész nyáron - júniustól augusztusig - szoros ügynöki megfigyelést és feltérképezést végzett  Ábrányi környezetében.

Részletes jelentéseinek tanúsága szerint  pontosan felmérte mindkét lakását, előbb a régit (Modena park), majd az újat (Opernring), feltérképezte, lerajzolta azok berendezési tárgyait, mindent a helyén, méretek szerint, megjelölve a lakásban tartott értékeket, az  őrzött titkos iratok elhelyezését, azok megszerzésének lehetőségeit. Beszámolt  az épület elhelyezkedéséről, sajátosságairól, lépcsőházairól, a gépkocsi forgalomról és a lakók mozgásáról, a kapu és a lakás zárairól, a lakásba való behatolás ajánlott módozatairól, a balkon ajtó nyithatóságáról,  megfigyelte a szomszédokat és  viselkedésüket;  a célszemély szokásait, a lakás elhagyásának és a hazaérkezésnek az időpontjait, a lakásban tartózkodók és a látogatók személyét, ezek előfordulásának várható  terminusait; figyelme olyan finom részletekre is kiterjedt,  mint például: „… a szoba mennyezetének réseibe  mikrofont vagy valamilyen fényképezőgépet véltem felfedezni.”

„Szőke” lerajzolta Ábrányi új lakását

„Szöke” is kidolgozza a maga tervét a Célszemély hazarablására.

  Elképzelése szerint Bécsbe történő érkezésekor, a kikötés után felhívja  „Relly”-t,  és közli vele, hogy meghozta az árút.  Ő személyesen felkeresi a lakásán, majd  telefonhívás után oda mennek Bécs környékén,  ahova három embere az árút szállítja. „Addig én italilag elődolgoznám „Relly”-t egy kicsit, s mikor már elérkezett az idő a menésre, volna benne narkotikum.””Megérkezés után…lehet hozni az árút, megjött „Relly”, felnyittatnánk vele a csomagtartót, s amíg ezt végzi, addig fejbe üthető. A visszafelé vezető utat Bécs megkerülésével is meg lehet tenni, de a külvároson keresztül rövid idő alatt rá lehet jutni a Wien Hegyeshalmi országútra…” „Véleményem szerint, amint „Relly” kitenné lábát a lakásból, a Muci (Ábrányi leánya, - megj.: I.Cs.) azonnal elmenni mulatni, mert a tanulás alatt magába fojtott indulatok most robbannak ki belőle, s szinte lerí  az arcáról a szórakozni vágyás.” (Ábrányival élt a lakásban Mariann nevű lánya és felesége Inge Osztermann néven, aki férje eltűnését követően  a hetvenes években  mint Ingeborg Ábrányi  indít keresetet az osztrák bíróságok előtt 1951 óta osztrák állampolgár férje  után őt megillető havi  pénzjáradék fizetésének megítéléséért.)

 A végkifejlet osztrák bírósági változata 

Anélkül, hogy ismételném korábbi írásaimat, meg kell állapítani, hogy a végkifejlet Ábrányi hazarablásában  nem az előzetes forgatókönyvi elképzelések szerint történt. Nem  egészen úgy  valósult meg,  ahogyan -  az előzőekben   ismertetett  módon -  azt eltervezte  az állambiztonsági hírszerzés,  vagy az akció brigád egyik tagja, vagy  éppen  „Szőke” ügynök. Egyes elemek fellelhetők a kivitelezésben, de az erős túlzás lenne, ha azt mondanánk: a három terv összegezéseként történt az akció. Tán még az akció brigád egyik tagjának furcsa magyarsággal papírra vetett negyedik variációja állt a legközelebb a valós eseményekhez.  Azokhoz, melyek nem következhettek volna be a körülmények olyan változása nélkül, melyek lehetővé tették, hogy  Gerő László ismételten kulcspozícióba kerüljön a végrehajtást illetően. Ennek pedig az volt az oka, hogy a Belügyminisztérium és az állambiztonsági főcsoportfőnökség vezetésében azok kerekedtek felül, akik Gerőnek nem büntetést, hanem bizalmat szavaztak meg. Rajnai (Reich) Sándornak  döntő része volt abban, hogy Gerő László ismét  kimehetett Bécsbe, folytathatta többes játszmáját és személyéhez igazodott az akció végrehajtásának helye, ideje, módja.

Ábrányi és felesége 1960-ban

Az akciót az osztrák rendőrség jelentése alapján  az Osztrák Legfelsőbb Bíróság  a fellebbezési eljárás során   így írja le ítéletének indoklásában  1978-ban  abban a perben, melyet Ingeborg Ábrányi felperes indított az Osztrák Köztársaság, mint alperes ellen pénzjáradék teljesítése miatt.

  „1961 májusában Gerő László felkereste az Ábrányi házaspárt, hogy keressenek részére Bécsben egy olyan garázsos lakást, amelynek lakóhelyiségei közvetlen összeköttetésben vannak a garázzsal. A felperes megfelelő lakást talált Bécs 12, Kaulbachstr. 1.sz. alatt. Gerő László kibérelte ezt a lakást. 1961. október 12-én 15:30 óra körül Gerő László felhívta a felperes férjét, dr. Adler irodájában. Dr. Félix László azt vette ki a magyar nyelven folytatott beszélgetésből, hogy dr. Ábrányi kijelentette, 18 órától lakásán  elérhető lesz,  Gerő ott hívhatja őt. Ábrányi 16 óra tájban elhagyta az ügyvédi irodát. Közölte dr. Félix-szel, hogy az estére tervezett kártyapartin nem vesz részt, mivel más elfoglaltsága van.

  Ettől az időponttól kezdve Ábrányit többé nem látták. 1961. október 13-án a délelőtti órákban a felperes Bécs-Belváros rendőrkapitányságán bejelentette férje eltűnését. Délután a felperes Gerő lakására ment, azt azonban zárva találta. Dr. Félixtől megtudta férjének előző napon folytatott telefonbeszélgetését. A felperes 17 óra tájt a lakás bérbeadójával és annak nővérével Gerő lakásába ment, s ott nagy rendetlenséget talált.

Ezután bekapcsolódott a nyomozásba a biztonsági iroda az államrendőrségi osztállyal és az azonosító szolgálattal. Gerő László szobájában égett a villany és szólt a rádió. Egyes  bútorok fel voltak borítva vagy a földön hevertek. Különböző tárgyakon és a falakon  számos vérnyomot találtak. A szoba közepén egy szőnyegbe csavart takaró volt, erős vérnyomokkal. Egy felborított berendezési tárgyon egy injekciós tű, s alatta a padlón egy üres ampulla, amelynek felirata erős kábítószerre utalt. Találtak továbbá egy fehérneműből levágott darabot. Valamennyi szekrény és fiók üres volt.

A rendőrségi vizsgálatok megállapították, hogy Gerő László az ingatlant személygépkocsival 20 óra tájban hagyta el és az osztrák határt 21 óra körül Bergnél Csehszlovákia irányában átlépte.

  A nyomozás alapján a bécsi államügyészség 1961. október 16-án vádindítványt tett a Gerő László elleni vizsgálat megkezdésére a  büntetőtörvénykönyv 134.§. , a 135., valamint a 93.§. alapján. Továbbá körözést adtak ki Gerő László ellen letartóztatására.

A Gerő László lakásán megejtett nyombiztosítás bebizonyította, hogy a vérnyomok nullás vércsoportú  személytől származnak. A takarón talált 7 hajszál alakjában és finom szerkezetében messzemenően egyezett a dr. Ábrányi úti hajkeféjéből származó hajszálakkal. Egy ugyancsak fellelt bőr alatti sejtszövetet törvényszéki orvosi vizsgálat alapján úgy értékeltek, hogy az bőrsérülésből, nagy valószínűség szerint hajas fejbőrből származik.

A vizsgálatokat követő újabb nyomozások megállapították, hogy a talált ampulla a „Dithescop forte D, GV 560407” feliratú volt. A törvényszéki orvosi vizsgálatnál megállapították, hogy az ampullában morphin, dionin és codein maradványait valamint egy nem azonosított opiumalkaloidát találtak. A készítmény nevéből  következtethető tartalom scopolamin  lehetett, ezt azonban a csekély mennyiség miatt nem tudták bizonyossággal megállapítani.”

Gerő László tehát  figyelem elterelő módon Csehszlovákián keresztül tért haza Budapestre. Az elkábított, leütött Ábrányit  az akció csoport három tagja a megnyitott határéken át  egy másik gépkocsin hozta az ország területére.  Biztonsági kísérettel, hajnalban értek a Gyorskocsi utcai vizsgálati főosztályra, ahol az ügyeletes börtönorvos ellátta a „Célszemély” fején tátongó nyílt sebet.

Azt nem tudjuk, hogy  az „Acél”, „Rónai”, „Szirom” alkotta kipróbált végrehajtó brigádhoz csatlakozott-e „Szőke” ügynök, de azt gyanítjuk - az ismertetett  előzmények és más ráutaló  jelek alapján -, hogy nem. (1959. június 19-én ezt jelenti a kémelhárítás 2-c alosztálya Bécsből: „A II/4. osztály „Szőke” fn. ügynökének szerepe ma sincs teljesen tisztázva. Meglehet, hogy „Szőke” elárulta Ábrányinak a velünk való kapcsolatát. Lukács  r. fhdgy.; Tóth r. őrgy.” ÁBTL.  3.2.1. M-23448)

Radnóczy (Riedl) Antal

Az amerikai hírszerzés előbb értesült az ügynökével  történtekről, mint a francia.  Ezt Radnóczy (Riedl) Antal  volt vezérkari százados, a CIC., majd az amerikai katonai hírszerzés ügynöke mesélte el nekem 1990. október végén Budapesten. Az osztrák államrendőrséghez beépült amerikai  ügynök október 13-án már jelentette az eseményt a bécsi központnak, ahonnan 14-én tudta meg Radnóczy, aki akkoriban (1960-62), áttette müncheni székhelyét  Bécsbe a II. Böcklin str. 26. szám alá, dr. Kleiner professzor lakásába, a beszervezésre kiszemelt  személyekkel pedig a VI. Windmühl gasse 6. szám alatti  panzióban foglalkozott, ott helyezte el őket. Ábrányi ekkor már előbb adta át a megszerzett híranyagot az amerikaiaknak, mint a franciáknak.

   [Radnóczy (Riedl) Antal (1912. II. 12. - 2003. IV. 28.) vezérkari századosként 1945. március 28-án  a Honvédelmi Minisztériummal Kőszegről a bajorországi Mettenbe ment, ahol amerikai fogságba esett. 1945 június végén a metteni amerikai tábor helyettes parancsnoka. 1948. június 19-én  Zákó András vezérőrnaggyal, a katonai emigráció választott parancsnokával jelentkezett Weilheimben Horthy Miklósnál, aki a katonai emigráció összekötő tisztjeként fogadta. Az utóbbi minőségében még négy alkalommal találkozott és beszélgetett hosszan, négyszemközt Horthyval.

  A rendszerváltás után rehabilitálták, előbb ezredessé, majd  a Horn kormány alatt, 1996-ban a honvédelmi miniszter  érdemei elismeréseként dandártábornokká léptette elő. A Vitézi rend ötödik főkapitányává választották 1993. VII. 10-én, a tisztséget 10 éven át, egészen haláláig: 2003. IV. 28-ig töltötte be.]

Az említett 1990. október végi találkozáson  az volt  az érzésem: Radnóczy - aki, mint később kiderült, nemcsak az amerikaiaknak, hanem feltehetően  a nyugatnémet elhárításnak is dolgozott - tudja, hova tűnt el 1974. október 15-i szabadulása után Ábrányi, azt követően, hogy  október 16-án  13:10 órakor a soproni határátkelőhelyen a W 637-656 rendszámú személygépkocsiban kilépett Magyarországról Ausztria  felé egy svájci állampolgárral. Az újságíró kíváncsiságával  kérdeztem rá, de   Radnóczy titokzatosan bezárkózott és barátságosan mosolyogva  csak ennyit válaszolt: „Ezt a storyt én akarom megírni. De csak az emlékirataimban!” 1994-ben találkoztunk utoljára, emlékiratai nem jelentek meg, titkát magával vitte a sírba. De a titok megfejtését még nem adtam fel.

Dr. Ilkei Csaba

tudományos kutató

Meglátszik , hogy egy zsidó ÁVH – s akció volt , úgy járt mint a német akit Argentinából raboltak el , ha jól emlékszem Ehikman volt a neve .

Már akkor is terrorista módszereket alkalmaztak Judapesten is