James Redfield SHAMBHALA TITKA
TARTALOM
Köszönetnyilvánítás…………………….7
A szerző előszava……………………….9
1 fejezet - A. szándékmezők……………….13
2. fejezet - Shambhala szólít………………..37
.3. fejezet -Az energia gyarapítása………….61
4.fejezet - Tudatos figyelem………………..81
5.fejezet -A tudatosság ragályos……………105
6.fejezet -Az átjáró………………………….123
7.fejezet- Ismerkedés Shainbhalával………..139
8.fejezet- Az életfolyamat…………………...159
9.fejezet- A gonosz energiája……………….177
10.fejezet - Elismerni a fényt……………….197
11.fejezet- Shambhala titka………………….213
4
James Redfield
SHAMBHALA
TITKA
A Tizenegyedik Felismerés
nyomában
magyar könyvklub
5
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
James Redfield: The Secret of Shambhala
Warner Books. 1999
© 1999 by James Redfield
This edition published by arrangement with Warner
Books, Inc., New York,
New York, U.S.A.
Ali rights reserved
Hungarian translation © Révbíró Tamás. 2000
Magyar Könyvklub, Budapest, 2001
Felelős kiadó Révai Gábor, a Magyar Könyvklub igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót terveztc Császár András
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte a Jávor cs Tsi Bi.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Megjelent 13,05 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 547 241 2
6
Ajánlom Megan és Kelly számára:
az ő nemzedéküknek már tudatosan kell fejlődnie.
7
Köszönetnyilvánítás
A spirituális tudatosság kibontakozásában sokan játszanak főszerepet.
Külön köszönet illeti meg Larry Dosseyt. aki úttörőként tevékenykedett az
ima és a szándék valóságformáló hatását illető tudományos kutatások
népszerűsítésében. Ugyanígy köszönetre méltó Marilyn Schlitz, aki az
Institute of Noetic Sciences megbízásából fáradhatatlanul végzi az emberi
akaratra vonatkozó kutatásait. A táplálkozás témakörében elismerést
érdemel Theodore A. Baroody és Robert Young a savasság-lúgosság
kutatásáért,
Személyes köszönettel tartozom Albert Gauldennek. John Winthrop
Austinnak, John Diamondnak és Claire Zionnak, akik sok segítséget
nyújtottak ehhez a munkámhoz. Legelsősorban pedig Salle Merrill
Redfieldnek mondok köszönetet, akinek intuíciója és erős hite állandó emlékeztető
az élei rejtelmességére.
8
9
A szerző előszava
A mennyei prófécia és A Tizedik Felismerés című könyvem
megírásakor szilárd meggyőződésem volt, hogy az emberi kultúra
az életet és a spiritualitást illető felismerések sorozata állal
fejlődik, valamint hogy ezek megfogalmazhatók, dokumentálhatók.
Mindaz, ami azóta történt, csak megerősítette
ezt a meggyőződésemet.
Tökéletesen tudatára ébredünk az élet színfalai mögött munkáló,
magasabb spirituális erőknek, magunk mögött hagyjuk a
materialista világszemléletei, amely egyenlőségjelet tesz az élet
és a fennmaradás közé, amely a hitet a vasárnapi
templomlátogalással azonosítja, amely játékszerek és
szórakozás által igyekszik elterelni a figyelmei az élet
borzongató nagyszerűségéről.
Nem erre van szükségünk, hanem csodás és titokzatos véletlenekkel
teli életre, váratlan intuíciókra, amelyek kijelölik
személyes utunkat a létezésben - mintha valamiféle előre
meghatározott végzet akarna érvényrejutni. Az ilyen élet olyan,
mint egy önmagunkról szóló kalandregény, amelyben a nyomok
egyik felismeréstói vezetnek a másikig.
Felfedezzük, hogy a bennünk lakó Isten megtapasztalása vár
reánk, és ha megtaláljuk ezt a kapcsolatot, életünk még több.
még világosabb intuícióval gazdagodik. Látomások alakjában
megmutatkozik előttünk a sorsunk, a küldetésünk, amelyet
megvalósíthatunk, ha felszámoljuk zavaró szokásainkat, ha a
többi embert egy bizonyosfajta etika szerint kezeljük, és ha
híven követjük szívünk sugallatait.
A Tizedik felismeréssel ez a távlat még szélesebbre tágul,
felöleli a történelem és a kultúra teljes egészét. Bizonyos szinten
valamennyien tudatában vagyunk annak, hogy
10
egy másik, mennyei dimenzióból érkeztünk ide a földi világba,
hogy mindnyájan ugyanannak a célnak elérésében
segédkezzünk: hogy lassanként, nemzedékről nemzedékre
teljesen spirituális kultúrát teremtsünk ezen a bolygón.
És miközben kezdjük felfogni ezt a lelkesítő, energiát adó
felismerést, már érkezik a következő, a Tizenegyedik.
Gondolataink, hiteink hozzájárulnak álmaink megvalósulásához.
Voltaképpen, azt hiszem, mostanában kezdjük végre megérteni,
hogy szándékaink, imáink, még eltitkolt nézeteink és
féltevéseink is hatást gyakorolnak életünk sikerességére, sót
mások életének sikerére is.
Saját tapasztalataim és a körülöttünk végbemenő folyamatok
alapján írtam ezt a könyvet, a tudatosság következő
lépcsőfokának illusztrációjaként. Hitem szerint már ez a
felismerés is kibontakozóban van, ott gomolyog a sok ezer, késő
éjszakába nyúló spirituális beszélgetésben, ott rejlik a korunkra
még mindig jellemző gyűlölet, és félelem vékony felszíni rétege
alatt. A mi felelősségünk, mini eddig, most is az, hogy életünket
ehhez igazítsuk, azután pedig embertársaink iránt megnyílva
továbbadjuk a tudást.
James Redfield 1999 nyarán
11
12
Akkor Nabukodonozor király megijedt
és sietve felkele, szóla és monda az ő tanácsosainak;
Nem három férfiút veténk-é
a tűz közepébe megkötözve?...
Imé, négy férfiút látok szabadon, járni
a tűz közepében, és semmi sérelem
sincs bennök, és a negyediknek ábrázata
olyan, mint -valami istenek-fiáé...
Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák
és Abednégó Istene, a ki küldötte az ő
angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, a
kik őbenne bíztak.
{Dániel könyve)
13
1
A SZÁNDÉKMEZŐK
Megszólalt a telefon, de éppen csak rápillantottam. Semmi
szükségem sem volt arra, hogy valami elterelje figyelmemet.
Megpróbáltam a csörgést kizárni tudatomból, az ablakon át a fákat és
a vadvirágokat néztem, remélve, hogy elmerülhetek a házam körüli
erdő őszi színpompájában.
A telefon újra megszólalt, és lelki szemeim előtt elmosódott. de
nyugtalanító kép jelent meg valakiről, akinek fontos az, hogy
beszéljen velem. Gyorsan a kagylóért nyúltam és fölvettem.
- Halló!
-Itt Bill - mondta egy ismerős hang. Bill agronónius volt. aki segíteni
szokott a kertészkedésben. Pár száz méterrel alattam lakott a
hegyoldalban.
Figyelj, Bill, visszahívhatlak később? - kérdeztem. -Határidőm van.
Ugye még nem ismered a lányomat, Natalie-t?
- Tessék?
Csend.
-Bill!
-Figyelj - szólalt meg végre -, a lányom beszélni akar veled. Azt
hiszem, fontos lehet. Nem tudom, honnan, de ismeri a munkáidat.
Azt mondja, információja van egy helyről, ami érdekelni fog.
Valahol Tibet északi részén vagy hol. Azt mondja, az ottani emberek
fontos tudást birtokolnak.
- Hány éves a lányod? - kérdeztem.
Bili kuncogott a vonal túlsó végén. - Még csak tizennégy, de az
utóbbi időben nagyon érdekes dolgokat mond. Azt mondja, ma
délután szeretne veled beszélni, mielőtt elmegy focizni. Lehetséges
ez?
14
Le akartam rázni, de a korábbi kép újra megjelent tudatomban, és
ezúttal tisztábban rajzolódott ki. Láttam, hogy a Bill háza fölött
eredő, bővizű forrás mellett beszélgetek egy fiatal lánnyal.
-Hát jó - mondtam. - Délután kettőkor megfelel?
-Tökéletes-felelte Bill.
Miközben lesétáltam hozzájuk, egy újonnan épült házra figyeltem fel
az északi gerincen. Ezzel együtt már nincs sok híja a negyvennek,
gondoltam. És mind az utóbbi két évben. Tudtam, hogy egyre
szélesebb körben terjed a völgy szépségének híre, de igazán nem
aggódtam amiatt, hogy túlzsúfolttá válik a környék, vagy hogy az
emberek tönkreteszik a csodálatos tájat. Egy védett erdő
tőszomszédságában laktunk, a legközelebbi várostól huszonöt
kilométerre, ami a legtöbb ember számára már túlságosan nagy távolság.
L.gy tudtam: a család, amely az egész környéket birtokolta, és a
peremén időnként eladott egy-egy házhelyet, következetesen
ragaszkodik ahhoz, hogy megóvja a hely békéjét. Minden házat
alacsonyra kellett építeni, hogy belesimuljon a hegygerinc fenyők és
tupelófák által kirajzolt körvonalaiba.
Inkább az foglalkoztatott, hogy szomszédaim az elszigeteltséget
keresték. Amennyire tudtam, a legtöbben ugyanabból a fajtából valók
voltak: a legkülönbözőbb szakmákban jutottak olyan kiváltságos
helyzetbe, hogy tanácsadóként, kötetlen munkaidőben dolgozhattak,
saját időbeosztásuk szerint közlekedtek - ennyi szabadságra szüksége
is van annak, aki ilyen messze kint lakik a vadonban.
Mindannyiunkat a kitartó idealizmus kapcsolt össze, valamint az a
belső szükséglet, hogy ki-ki a maga foglalkozásában a Tizedik
Felismerés szellemében érvényre juttassa a spirituális látomást.
Csakhogy a völgyben szinte mindenki magának való életet élt, az
emberek a maguk dolgaival törődtek, közösség létrehozásával vagy
közös látomás, közös cél kialakításával nem foglalkoztak.
Különösképpen igaz volt ez a különféle vallások híveire. Valami
okból a völgyben sokféle felekezet tagjai telepedtek meg: a
buddhizmus, a judaizmus, a kereszténység katolikus és protestáns
ága és
15
az iszlám hívői egyaránt jelen voltak. Az egyes vallási csoportok
között nem mutatkozott ellenségesség, de vonzódás sem.
Engem aggodalommal töltött el a közösség hiánya, mert az itt élő
gyermekek körében ugyanazok a problémák kezdtek mutatkozni,
mint a peremvárosi körzetekben: túl sokat voltak magukra hagyva,
túl sokat bámulták a videót, túl nagy jelentőséget tulajdonítottak az
iskolai viszontagságoknak, nehézségeknek. Aggodalmam abból
fakadt, hogy ezeknek a gyerekeknek az életében nem volt elég erős a
család és a közösség érzése, ami segíthetett volna a kortársaikkal
kapcsolatos problémáik helyes megítélésében, feldolgozásában.
Előttem összeszűkült a gyalogút, két hatalmas sziklaszirt között
kellett átmennem, amelyek egy jó hatvan méter mély szakadék
peremén magasodtak. Ezeken túljutva már hallani lehetett a Phillipsforrás
csobogását; a forrás az egyik legelső prémvadászról kapta
nevét, aki a tizenhetedik század vége felé tábort ütött itt. A víz több
lépcsőn át zuhogott le a sziklafalon, és odalent nyugodt vizű, három
méter széles, eredetileg emberkéz által létrehozott tavacskában gyűlt
össze. Az egymást követő nemzedékek mind hozzátették a magukét a
környezethez: a forrás környékére almafákat ültettek, a tavacskát
kimélyítették, a falat cementhabarccsal megkötött kövekkel
erősítették meg. Odaléptem, hogy tenyeremből csészét formálva
megkóstoljam a vizet. Előrehajolva egy kiálló ágra támaszkodtam, de
az kicsúszott markomból, és lehullott a mélybe.
- Inkább szomjas maradok - mondtam ki hangosan, hátraléptem, és
éreztem, hogy homlokomon verítékpatak fut végig. A vadonban való
életnek ma is megvannak a veszélyei, bár bizonyára nem olyanok,
mint amilyenekkel az öreg Phillipsnek kelleti farkasszemet néznie
annak idején, amikor az ösvényen bármikor szembe találhatta magát
egy kölykei védelmező pumával, vagy ami még rosszabb, egy
arasznyi agyarú vadkannal, amely könnyedén képes felhasítani a
lábszáradat, ha nem sikerül idejében felmenekülnöd egy fára.
Különösen balszerencsés napon egy dühös cseroki vagy megtévedt
szeminol indián is szembejöhetett,
16
aki már nagyon unta, hogy minduntalan új telepesek bukkannak fel a
kedvenc vadászterületén, és azt a meggyőződést táplálta, hogy ha egy
nagy darabot elfogyaszt a szívedből, azzal végleg megállíthatja az
európaiak beözönlését. Nem, aki akkoriban élt, lett légyen amerikai
őslakó vagy európai bevándorló, ugyanazokkal a veszélyekkel nézett
szembe, ugyanúgy próbára kellett lennie bátorságát és rátermettségét.
A mi nemzedékünknek láthatólag másfajta nehézségekkel kell
megbirkóznia: olyanokkal, amelyek inkább az élethez való
viszonyulásunkkal függnek össze: az optimizmus és a csüggedés
között dúló, szüntelen háborúval. Mostanában mindenfelől pusztulást
hirdető hangok hallatszanak, tényszerű bizonyítékok tárulnak elénk
arra nézve, hogy a modern nyugati életforma nem tartható többé,
hogy a légkör melegszik, a terroristák egyre nagyobb fegyvertárral
rendelkeznek, az erdők pusztulnak, a technika pedig vad iramban
rohan egy virtuális világba, amelyben gyermekeink eszüket vesztik,
és amely egyre távolabb sodor bennünket a valóságtól, a céltalan
szürrealizmus felé.
Ezzel az állásponttal szemben természetesen ott állnak az optimisták,
akik azt állítják, hogy történelmünk során mindig jelen voltak a
huhogók, a balvégzetet hirdetők, és hogy problémáink megoldását
ugyanaz a technikai fejlődés fogja megoldani, amely a
veszélyhelyzetet előállította - hogy az emberiség még csak most kezd
ráébredni önnön lehetőségeire.
Megálltam, ismét lenéztem a völgyre. Tudtam, hogy a Mennyei
Látomás valahol e két véglet közölt helyezkedik el. Benne foglaltatik
a fenntartható növekedésbe és a humán technikába vetett hit, de csak
akkor, ha intuitív módon tisztelni kezdjük azt, ami szent, és
optimizmusunkat a világ fejlődési irányának spirituális látomására
alapozzuk.
Egyvalamit biztosan tudtam. Ha azok, akik hisznek a látomás
erejében, képesek változtatni a világon, akkor e folyamatnak most
kell megkezdődnie: most, amikor az új évezred rejtelmes
határvonalához érkeztünk. Ez a meggyőződés mégis némi félelmet
ébresztett bennem. Mivel érde17
meltük ki a szerencsét, hogy épp mi érjük meg ezt a kort, amikor
nemcsak egy évszázad fordul át a következőbe, hanem egy ezeréves
időszak is lezárul? Miért éppen mi? Miért ez a nemzedék? Az az
érzésem támadt, hogy a legfontosabb kérdésekre adandó válaszok
még előttem állnak.
Egy percig a forrás környékét kémleltem, arra számítva, hogy ott
találom Natalie-t, mert az intuitív látomás határozottan erre utalt.
Natalie itt volt a forrásnál, viszont az volt a benyomásom, mintha egy
ablakon át láttam volna. Nem értettem.
Amikor a házukhoz értem, úgy láttam, senki sincs otthon. Fölmentem
az A alakú, sötétbarna faház tornácára, és hangosan bekopogtam az
ajtón. Semmi válasz. Ekkor, ahogy a ház bal oldala felé pillantottam,
valami fölkeltette figyelmemet. Köves gyalogút húzódott ott, elhaladt
Bill hatalmas konyhakertje mellett, a gerincen elterülő rét felé.
Megváltozott volna a világítás?
Az égre néztem, megpróbáltam rájönni, mi történt. Olyan változás
állt be a fényviszonyokban, mintha a nap hirtelen kikukucskált volna
egy télhő mögül, és fénye épp arra a területre ragyogott volna.
Csakhogy az égen nem volt felhő. Felsétáltam a rétre, és ott találtam
a lányt, a fűben üldögélt. Sudár termetű, sötét hajú teremtés volt, kék
futballistadressz volt rajta. Ahogy a közelébe értem, összerezzent.
- Nem akartalak megijeszteni - mentegetőztem.
Egy pillanatra süldő lányok módjára zavartan elfordította fejét, ezért
mellé guggoltam és bemutatkoztam.
Rám nézett; tekintete sokkal idősebb volt, mint amire számítottam.
- Nem a Felismerések szerint élünk - szólalt meg. Meghökkentem. -
Tessék?
- Nem követjük a Felismerések szellemét - mondta. Szigorúan nézett
rám. - úgy értem, nem értettük meg őket eléggé. Még többet kell
tudnunk.
- Hát, az bizony nem könnyű...
Elhallgattam. Alig akartam hinni, hogy egy tizennégy éves kamasz
lány magyarázkodásra késztet. Egy pillanatra még meg is
haragudtam. De akkor Natalie elmosolyodott -
18
nem volt ez széles mosoly, épp csak a szája szögletében jelent meg,
és különös bájt kölcsönzött az arcának. Megenyhültem. leültem mellé
a fűbe.
- Én is hiszek a Felismerések igazságában - mondtam. -
De nem könnyű valóra váltani őket. Idő kell hozzá.
Natalie nem engedett. - Ma is léteznek olyanok, akik megélik a
Felismeréseket. Felkaptam a fejem. - Hol?
- Közép-Ázsiában. A Kunlun hegységben. Megkerestem
a térképen. - Hangja izgatottá vált. - El kell menned oda.
Nagyon fontos. Valami megváltozik. Most kell odamenned,
hogy lásd.
E szavak közben teljesen érett volt az arca, olyan határozott, mint egy
negyvenévesé. Csak pislogtam, alig akartam hinni a szememnek.
- Oda kell menned - ismételte.
-Natalie - feleltem -, azt sem tudom, miféle hely az, amiről beszélsz.
Hol van pontosan?
Elfordította a fejét.
-Azt mondod, megtaláltad a térképen. Megmutatnád?
Szórakozottan elengedte füle mellett a kérdést. - Mennyi... mennyi az
idő? - kérdezte lassan, bizonytalanul.
- Negyed három.
- Mennem kell.
-Várj, Natalie, ez a hely, amiről beszéltél...
-Vár a csapat - mondta. - El fogok késni.
Gyorsan lépkedett, igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele. - Mi
ez az ázsiai hely? Tudod, hogy pontosan mi a neve?
A válla fölött rám nézett: egy tizennégy éves bakfis tekintetét láttam:
egy olyan kamasz lányét, akinek csak a focin jár az esze.
Hazaérve teljesen tanácstalannak éreztem magam. Mi volt ez az
egész? Az íróasztalomat bámultam, képtelen voltam összpontosítani.
Később hosszú sétát tettem, és úsztam egyet a patakban, végül
elhatároztam, hogy reggel felhívom Bilit, és végére járok a
rejtélynek. Korán lefeküdtem.
19
Éjjel három körül valami felébresztett. A szobában sötét volt, csak a
zsalugáterek alatt szivárgott be némi fény. Füleltem, de semmit sem
hallottam, csak az éjszaka megszokott hangjait: a tücskök lüktető
kórusát, a patakparti békák vartyogását, egy-egy távoli kutyaugatást.
Az jutott eszembe, hogy fölkelek, és bezárom az ajtót, amit szinte
sohasem tettem. Aztán elhessentettem a gondolatot, és úgy
döntöttem, hogy inkább elalszom újra. Álomba is merültem volna, de
még egyszer körülnéztem a szobában, és észrevettem, hogy az ablak
körül valami más, mint lenni szokott. Odakint világosabb volt, mint
korábban. Felültem, jobban megnéztem. Határozottan több fény
szűrődött be a zsalugáterek körül. Nadrágot húztam, az ablakhoz
léptem, és kitártam a fatáblákat. Minden olyannak tűnt, mint mindig.
Honnan jöhet az a fény?
Hirtelen könnyű koppanást hallottam a hátam mögött. Volt valaki a
házban. - Ki van ott? - kérdeztem önkéntelenül.
Semmi válasz.
Kimentem a hálóból az előszobába, ahonnan a nappali nyílik; arra
gondoltam, hogy a faliszekrényből előveszem a kígyólövő puskát.
Ám eszembe jutott, hogy a szekrény kulcsa az ágy melletti
szekrényke fiókjában van. Óvatosan továbbmentem.
Váratlanul egy kezet éreztem a vállamon.
- Csss... Én vagyok az, Wil.
Felismertem a hangját; bólintottam. Villanyt akartam gyújtani, de
Wil nem engedte; a túloldali ablakhoz ment és kinézett.
Megfigyeltem, hogy megváltozott azóta, amikor legutóbb láttam.
Mozgása kevésbé volt könnyed, vonásai is hétköznapinak tűntek,
nem ragyogtak annyira, mint akkor.
- Mit keresel? - kérdeztem. - Mi folyik itt? Majdnem a
szívbajt hoztad rám.
Ismét mellém lépett. - Muszáj volt találkoznom veled. Minden
megváltozott. Ott tartok, ahonnan elindultam.
- Hogy érted ezt?
Rám mosolygott. - Azt hiszem, nem ok nélkül történik, de képtelen
vagyok tudatilag átlépni a többi dimenzióba,
20
ahogy azelőtt. Bizonyos mértékig meg tudom növelni az energiámat,
de stabilan itt rekedtem, ebben a világban. -Egy pillanatra elfordította
tekintetét. - Majdnem olyan, mintha mindaz, amit a Tizedik
Felismeréssel kapcsolatban megértettünk, csupán ízelítő lett volna,
afféle előzetes bepillantás a jövőbe, mint a halál közeli élmények, és
mostanra véget ért volna. Akármit kell tennünk mostantól, azt itt a
földön kell megtennünk.
- Én azóta sem voltam képes átlépni - mondtam.
Wil a szemembe nézett. - Tudod, sok mindent megtudtunk az ember
evolúciójával, az intuícióra és az útmutató véletlenekre fordítandó
figyelemmel kapcsolatban. Mindannyian részesültünk az új
látomásból. Csak éppen nem működtetjük azon a szinten, ahol pedig
képesek volnánk működtetni. Valami még hiányzik a tudásunkból.
Elhallgatott, majd hozzátette: - Még nem tudom, miért, de el kell
mennünk Ázsiába... Valahova Tibet környékére. Történik ott valami.
Valami, amiről tudnunk kell.
Meghökkentem. A kis Natalie ugyanezt mondta.
Wil visszament az ablakhoz, megint kinézett.
- Miért lesed állandóan az ablakot? - kérdeztem. - És miért lopóztál
be a házba? Miért nem kopogtál? Mi folyik itt?
- Lehet, hogy semmi - felelte. - De ma az az érzésem támadt. mintha
követnének. Nem tudtam megbizonyosodni felőle.
Visszajött mellém. - Most nem magyarázhatom el. Még én sem
tudom pontosan, mi történik. De Ázsiában van egy hely, amelyet
meg kell találnunk. Találkozhatunk tizenhatodikán Katmanduban, a
Himalája Szállóban?
-Válj egy kicsit! Wil, nekem itt van dolgom. Megígértem, hogy...
Olyan arckifejezéssel nézett rám, amilyet soha senki másnak az arcán
nem láttam: a kalandvágy és az elszántság fele-fele arányban
elegyedett benne. - Rendben - mondta -, ha tizenhatodikán nem vagy
ott, akkor nem vagy. De ha eljössz, nagyon éberen figyelj. Valami
történni fog.
Komolyan beszélt, de közben széles mosoly ült az arcán.
21
Elfordítottam tekintetemet, és nem volt kedvem mosolyogni. Nem
volt kedvem ehhez az egészhez.
Másnap reggel eldöntöttem: csak Charlene-nak mondom meg, hogy
elutazom, senki másnak. Ő viszont külföldi kiküldetésben volt éppen;
közvetlenül nem tudtam elérni, csak egy e-mailt hagyhattam neki.
A komputerhez ültem, elküldtem a levelet, és közben azon törtem a
fejem, vajon mennyire biztonságos az internet. A kalózok a
legjobban őrzött vállalati és kormányzati rendszerekbe is képesek
behatolni. Ugyan mennyire lehet nehéz beleolvasni egy e-mail
üzenetbe... pláne ha meggondoljuk, hogy eredetileg az egész
internetet a védelmi minisztérium hozta létre, hogy kapcsolatot
tarthasson a különféle egyetemeknél működő megbízottjaival? Vajon
az egész internet megfigyelés alatt áll? Elhessentettem a gondolatot,
és oda lyukadtam ki, hogy ostobaságokon jár az eszem.
Több tízmillió üzenet közül az egyik az enyém.
Ki figyelne rá oda?
Ha már a számítógépnél ültem, elintéztem az utazás megszervezését
is: megérkezés Nepál fővárosába, Katmanduba tizenhatodikán,
szállás a Himalája Szállóban. Két nap múlva indulnom kell,
gondoltam, ez éppen csak elég az előkészületekre.
Megcsóváltam a fejem. Egy részemet felvillanyozta a tibeti utazás
gondolata. Tudtam, hogy az a vidék a világ legszebb,
legtitokzatosabb tájai közé tartozik. Csakhogy az országot az
elnyomó kínai kormányzat tartja megszállás alatt - tudtam, hogy
veszélyes lehet. Úgy terveztem, hogy csak addig megyek bele a
kalandba, ameddig biztonságosnak érzem. Nem engedem, hogy
átcsapjon a fejem fölött, nehogy valami olyasmibe keveredjem, amit
már nem tudok kezelni.
Wil ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett, többet már
nem is mondott, így aztán agyamban egymást űzték a kérdések. Mit
tud erről a Tibet környékén fekvő helyről? És miért mondta az a
bakfis, hogy menjek el oda? Wil nagyon óvatosan viselkedett. Miért?
A lábamat sem fogom kitenni Katmanduból, amíg ezt ki nem
derítem.
22
Amikor eljött az utazás napja, a Frankfurton és Újdelhin
keresztülvezető, hosszú repülőúton nagyon nyitva tartottam a
szemem, de semmi említésre méltó nem történt. Saját nevemen
jelentkeztem be a Himalájába, poggyászomat elhelyeztem a
szobában, és elindultam, hogy körülnézzek. Végül a földszinti
kávézóban kötöttem ki. Ott üldögélve minden percben vártam Wil
felbukkanását, de mindhiába. Egy óra múlva eszembe jutott, hogy
lemegyek a medencéhez: odaintettem egy küldöncöt, és megtudtam
tőle, hogy az uszoda odakint van az épület mögött. Az idő kissé
hűvös volt, de ragyogóan sütött a nap, és tudtam, hogy a friss levegő
segít majd hozzászokni a tengerszint feletti magassághoz.
Kisétáltam az L alakú épület két szárnya által közrefogod
medencéhez. Többen tartózkodtak ott, mint gondoltam, bár kevesen
beszélgettek egymással. Leültem az egyik asztal mellé, és
megfigyeltem, hogy a körülöttem helyet foglaló emberek - főként
ázsiaiak, csak itt-ott láttam egy-két európait - agyonhajszoltnak
látszanak, vagy szemlátomást a honvágy kínozza őket. Rosszkedvűen
méregették egymást, mogorva arccal rendeltek italt, újságot a
szálloda alkalmazottaitól, és kínosan ügyeltek arra, nehogy tekintetük
másokéval találkozzék. Lassanként az én hangulatom is kezdett
lekonyulni. Már megint itt ülök, gondoltam, egy szállodában, a világ
túlsó felén, és egy barátságos arcot sem látok sehol. Mély lélegzetet
vettem, és emlékezetembe idéztem Wil intelmét, hogy legyek éber.
Arra figyelmeztetett, hogy figyeljem a szinkronicitás apró jeleit:
mindazokat a rejtélyes véletleneket, amelyek egy pillanat alatt
előállhatnak, és új mederbe terelhetik az ember életét.*
* Carl Gustav Jung svájci pszichológus komoly figyelmet fordított az
úgynevezett „ jelentős véletlenekére” amelyekre James Redfield A
mennyei prófécia című regénye és további művei, a Gyakorlati útmutató.
A Tizedik Felismerés és A Mennyei Látomás is sűrűn utalnak.
Jung szinkronicitásnak nevezte a véletlen egybeesések jelenségét, és
a valóság ugyanolyan természetes szervezd elvének tartotta, mint az
ok-okozati összefüggést. – A ford.
23
Tudtam: az igazi spiritualitás központi élménye e titokzatos
folyamatok érzékelése: ez a közvetlen tanúbizonysága annak, hogy
az emberi drámák díszletei mögött mélyebb igazság húzódik meg. A
gond mindig az, hogy ez az érzékelés csak szórványosan fordul elő;
egy időre megjelenik, izgalomba hoz, és aztán ugyanolyan gyorsan
eltűnik. Miközben nézelődtem, tekintetem megakadt egy fekete hajú,
magas férfin, aki a szálloda épületéből kilépve egyenesen felém
tartott. Barna pantallót és finom, fehér pulóvert viselt, hóna alatt
újság lapult összehajtogatva. Végigsétált az emberek között, és a
szomszédos asztalhoz telepedett a jobb oldalamon. Elővette az
újságot, körülnézett, és sugárzó mosollyal bólintott felém. Majd
odaintett egy pincért, és ásványvizet rendelt. Ázsiai vonásai voltak,
de folyékony angolsággal beszélt, mindenfajta akcentus nélkül.
Kihozták a vizet, aláírta a számlát, és olvasni kezdett. Azonnal
megéreztem, hogy valami vonz ehhez az emberhez, de nem tudtam
megállapítani, hogy pontosan mi az. Kellemes hangulat és energia
sugárzott belőle, időnként fölemelte tekintetét az újságból, és széles
mosollyal körülnézett. Egyszer sikerült elkapnia a velem szemben
ülő, begubózott úr pillantását.
Arra számítottam, hogy a komor férfi gyorsan félrenéz, de ehelyett
visszamosolygott a sötét hajúra, könnyed beszélgetésbe elegyedett
vele, úgy hallottam, nepáli nyelven. Egyszer még hangosan föl is
nevettek. A beszélgetés a közeli asztaloknál ülők figyelmét is
fölkeltette, néhányan elmosolyodtak, és egyikük mondott valamit,
amitől ismét felcsendült a nevetés.
Érdeklődéssel figyeltem a jelenetet. Itt valami történik -gondoltam.
Megváltozott a légkör körülöttem.
- Istenem - dadogta a sötét hajú, és hozzám intézte szavait. - Látta
már ezt?
Körülnéztem. Mindenki visszatemetkezett az olvasnivalójába,
szomszédom viszont közelebb húzta székét, és valamit mutatott az
újságban.
- Nyilvánosságra hozták egy újabb imakísérlet eredményeit -
folytatta. - Roppant érdekes.
24
- Mire jutottak? - kérdeztem.
-A kísérlet során az imádságnak a betegekre gyakorolt hatását
vizsgálták, és azt állapították meg, hogy azok a páciensek, akikért
rendszeresen imádkoztak, gyorsabban és kevesebb komplikációval
gyógyultak, még akkor is, ha nem tudtak arról, hogy imádkoznak
értük. Kétségbevonhatatlan bizonyíték ez az ima hatóerejére. De más
is kiderült. Bebizonyosodott, hogy az ima akkor a leghatékonyabb,
ha nem kérés, hanem állítás formájában fogalmazódik meg.
- Nem biztos, hogy értem, mit jelent ez - mondtam.
Kristálykék szemével rám nézett. - A kísérletsorozatban kétféle
típusú imát vizsgáltak. Az első típus egyszerűen megkéri Istent, hogy
segítsen a betegen. A másik kijelenti, méghozzá hittel jelenti ki. hogy
Isten segít rajta. Érti a különbséget? -Nem biztos.
-Az az ima, amelyik kéri Isten segítségét, arra az alapra épül, hogy
Isten képes segíteni, de ezt csak akkor teszi, ha úgy dönt, hogy
méltányolja kérésünket. Az ima másik típusa azon az alapon áll.
hogy Isten mindig kész segíteni. és akar is segíteni - ám az emberi lét
törvényeit úgy szabta meg, hogy a kérés teljesülése bizonyos
mértékig függ attól. mennyire hisszük, hogy ez megtörténik.
Imáinkban tehát ennek a hitnek kell megfogalmazódnia. A
kísérletben az ilyen típusú ima bizonyult a leghatékonyabbnak.
Bólintottam. Kezdett összeállni a kép. A férfi elfordult, mintha a fejét
törné valamin, azután folytatta. - A Bibliában a nagy imádságok nem
kérést, hanem kijelentést tartalmaznak. Gondoljon csak az Úr imájára.*
Így szól: „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgv a
földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És
bocsásd meg a mi vétkeinket...” Nem azt mondja, hogv „kaphatnánke
ennivalót, kérem”, nem azt mondja, hogy „légy szíves, bocsáss
meg”. Egyszerűen kijelenti: ezek a dolgok máris készen állnak arra,
hogy meg-
* A regény értelemszerűen a Biblia angol fordítására támaszkodik,
ezért az imádságra vonaikozó megállapítások az ismert magyar
bibliaszövegekrc alkalmazva nem mindig érvényesek. –A ford.
25
történjenek, és ha híven bízunk abban, hogy így lesz, akkor be is
következnek.
Elhallgatott, mintha arra várt volna, hogy közbekérdezzek, és
mosolygott.
Önkéntelenül fölnevettem, olyan ragályos volt a jókedve.
- Egyes tudósok olyan elméleteket állítanak fel - folytatta -, amelyek
szerint ezek a felfedezések valami másra is utalnak, valami mélyebb
dologra, ami óriási jelentőséggel bír minden élő ember számára. Azt
hangoztatják, hogy ha az imát valóban a reményeink, a hittel átélt
várakozásaink teszik hatékonnyá, akkor mindannyian imaenergiát
sugárzunk magunkból a világba szakadatlanul, akár van erről
tudomásunk, akár nincs. Érti ennek az igazságát?
Nem várta meg válaszomat, folytatta. - Ha az ima a várakozásainkon
alapuló kijelentés, akkor minden várakozásunknak megvan az
imához hasonló hatása. Voltaképpen állandóan imádkozunk
valamilyen jövőért önmagunk és mások számára, csak éppen nem
mindig tudunk róla.
Ugy nézett rám, mintha bombát robbantott volna, és lesne a hatását.
-El tudja képzelni? - folytatta. - A tudomány igazolja azt, amit az
összes vallás összes tanítója mindig is hirdetett. Mindegyik azt
állította, hogy szellemi-spirituális befolyást gyakorolunk arra, ami
történik velünk az életünkben. Jusson eszébe, mit mond a Szentírás:
akkorácska hit, mint egy mustármag, hegyeket képes megmozdítani.
Mi van akkor, ha voltaképpen ez a képesség a sikeres élet titka? Mi
van, ha ez a kulcsa az igazi közösség létrehozásának? - A szeme
csillogott; azt a benyomást keltette, hogy többet tud, mint amennyit
elmond. - Mindenkinek meg kell tudnia, hogy ez miként működik. Itt
az ideje.
Visszamosolyogtam rá. Izgalmasnak találtam, amit ez az ember
mondott, és még mindig ámultam azon, milyen szembetűnő változást
tudott előállítani a medence környékének közhangulatában.
Ösztönösen oldalt pillantottam, ahogy az ember olyankor szokott, ha
megérzi, hogy figyelik. Az egyik szállodai alkalmazott állt a bejárati
ajtó mel26
lett, és engem nézett. Amikor tekintetünk találkozott, gyorsan
elfordult, és elindult a liftek Felé.
- Bocsánat, uram - szólalt meg egy hang a hátam mögött.
Egy pincér állt mellettem.
- Hozhatok egy italt? - kérdezte.
- Köszönöm, nem - feleltem. - Még várok.
Visszafordultam a bejárat felé; a másik férfi már eltűnt.
Egy darabig kerestem tekintetemmel, majd. amikor a jobb oldalamon
ülő sötét hajú férfihoz fordultam volna, már ő sem volt sehol.
Felálltam, és megkérdeztem az előttem ülő férfit, látta-e, merre ment
az ember az újsággal. Kurtán megrázta a fejét, és elfordult.
A szobámban töltöttem a délutánt. A medence mellett történtek nem
hagytak nyugodni. Ki ez az ember, aki az imádságról beszélt?
Volt-e vajon szinkronisztikus jelentősége ennek az eseménynek?
Miért figyelt az az ember az ajtóban? És hol lehet Wil?
Napszálltakor egy kiadós alvás után megint kimentem. Úgy
terveztem, hogy elsétálok egy szabadtéri vendéglőhöz. amelyről az
egyik szállóvendéget hallottam beszélni.
- Nagyon közel van - mondta a szemüveges portás, amikor
megkérdeztem, hogyan juthatok oda.
- Teljesen biztonságos. Semmi gond.
Kiléptem a szürkületbe, tekintetemmel Wilt kerestem. Az utcán
rengeteg ember nyüzsgött, nyomakodnom kellett közöttük.
A vendéglőben egy kis sarokasztalhoz ültem, a másfél méter magas
kovácsoltvas rács mellett, amely az asztalokat a járdától elválasztotta.
Kényelmesen megvacsoráztam, utána egy angol nyelni újságot
olvasgattam. Több mint egy órát töltöttem a vendéglőben.
Egy idő után kényelmetlen érzés vett erőt rajtam. Mintha megint
figyelnének - de ezúttal nem láttam senkit.
Körülnéztem a többi asztalnál, de a vendégek a legcsekélyebb
mértékben sem hederítettek rám.
Felálltam, hogy visszainduljak a szállodába, s közben a rácson át
végignéztem a
27
járókelőkön. Semmi. Igyekeztem elhessenteni magamtól a különös
érzést, kifizettem a számlát, és visszamentem a szállodába.
A bejárat közelében figyelmes lettem egy férfira, aki tőlem balra,
hat-hét méternyi távolságban állt a nyírott bokrok előtt. Pillantásunk
összetalálkozott; az ismeretlen egy lépést tett felém. Elfordítottam
tekintetem, és el akartam menni mellette, de hirtelen rájöttem: ez
ugyanaz a szállodai alkalmazott, akit már a medencénél is
rajtakaptam, hogy engem figyel. Most szandált, farmernadrágot és
egyszínű kék inget viselt. Harmincéves lehetett, a tekintete nagyon
komoly. Sietve folytattam utamat.
- Bocsánat, uram - szólt utánam. Továbbmentem.
- Kérem - folytatta. - Beszélnem kell önnel.
Tettem még néhány lépést, hogy az ajtónálló és a hordárok látóterébe
kerüljek, aztán megfordultam. - Mit óhajt?
Közelebb lépett, kissé meghajolt. - Azt hiszem, ön az, akivel
beszélnem kell. Ismeri Wilson James urat?
-Wilt? Hogyne. Hol van?
- Nem tudott eljönni. Engem kért meg, hogy találkozzam
önnel.
- Kezet nyújtott, kelletlenül elfogadtam és bemutatkoztam.
-A nevem Yin Doloe - mondta viszonzásként.
- Itt dolgozik a szállodában? - kérdeztem.
-Sajnos nem. Egy barátom dolgozik itt. Tőle kértem kölcsön a
kabátját, hogy körülnézhessek odabent. Tudnom kellett, hogy ön
megérkezett-e már.
Jól megnéztem magamnak ezt az embert. Ösztöneim azt súgták, hogy
igazat mond. De minek ez a titkolózás? Miért nem jött oda hozzám
egyszerűen a medencénél, megtudakolni, hogy ki vagyok?
- Miért nem jött el Wil? - kérdeztem.
- Nem tudom biztosan. Engem kért meg, hogy fogadjam önt, és
kísérjem el Lhászába. Szerintem ott akar találkozni velünk.
Elfordítottam a tekintetem. A dolgok kezdtek fenyegetővé válni.
Ismét ránéztem, és így szóltam: - Nem biztos,
28
hogy kedvem van ehhez. Miért nem Wil hívott oda személyesen?
- Biztos, hogy erre nyomós oka van - feleké Yin, és egy
újabb lépést telt felém. - Wil a lelkemre kötötte, hogy vigyem önt el
hozzá. Szüksége van önre.
Könyörgő tekintettel nézett rám.
- Elindulhatnánk holnap?
- Mondok valamit - vetettem fel.
-Jöjjön velem a szállodába, üljünk le egv kávé mellett, és beszéljük
meg ezt a dolgot.
Úgy pillantott körbe, mint aki fél valamitől.
- Kérem. holnap reggel nyolcra idejövök. Wil már elintézte a repülőjegyet
és a vízumot. - Mosolygott és elinalt, mielőtt tiltakozhattam
volna.
Nyolc óra előtt öt perccel mentem le az előcsarnokba; csak egy
tarisznya volt nálam. A szálloda vállalta, hogv megőrzi poggyászom
többi részét. Úgy terveztem, hogy egy hétig leszek távol - hacsak
nem történik valami különös dolog, miután Yin társaságában útnak
indultam. Abban az esetben ugyanis azonnal visszafordulok.
Yin percre pontosan gördült be egy öreg Toyotával; elindultunk a
repülőtér felé. Útközben barátságos volt, de továbbra is azt állította,
hogy semmit sem tud Wilről. Eszembe jutott, hogy elmesélem, amit
Natalie mondott arról a belső-ázsiai helyről, meg amit ugyanaznap
éjjel Wiltől tudtam meg a hálószobámban. Kíváncsi lettem volna, mit
szól hozzá Yin. de aztán mégsem mondtam el. Arra gondoltam:
inkább alapos megfigyelés tárgyává teszem Yint, a repülőtéren pedig
megérzéseimre hagyatkozom,
A jegykezelő pultnál kiderült, hogy valóban le van foglalva egy hely
a nevemre, a Lhászai járatra. Körülpillantottam, hogy megállapítsam,
milyen érzést kelt bennem a helyzet. Minden rendben lévőnek
látszott. Yin mosolygón, láthatólag jó hangulatban volt. A jegykezelő
sajnos épp ellenkezőleg. Nagyon gyengén beszélt angolul, viszont
szerfölött nagyigényű volt.
Amikor elkérte az útlevelemet, magam is
29
bosszús lettem, és éles szavakra ragadtattam magam.
Erre abbahagyta a munkát, és úgy nézett rám, mintha most már nem
is akarná odaadni a jegyemet.
Yin sietve közbelépett, és csillapító szavakat mondott nepáli nyelven.
A nő viselkedése néhány perc alatt megváltozott. Egyszer sem nézett
rám, de szívélyesen társalgott Yinnel, még nevetett is azon, amit a
férfi mondott. Percek múlva kezünkben volt a repülőjegy és a
beszállókártya; a kapu közelében, egy kávézó asztalkája mellett
telepedtünk le. Mindent átjárt a cigarettafüst szaga.
- Sok önben a harag - mondta Yin. - És nem valami jól használja az
energiáját. Meghökkentem. - Miről beszél?
Kedvesen rám nézett. - Úgy értem: nem sokat enyhített annak a pult
mögött ülő nőnek a rosszkedvén.
Azonnal tudtam, hová akar kilyukadni. A perui Nyolcadik Felismerés
leír egy módszert, amely mások energiaszintjének felemeléséi teszi
lehetővé azáltal, hogy az ember egy meghatározott módon az arcukra
összpontosít.
- Ismeri a Felismeréseket? - kérdeztem.
Yin bólintott, és tekintetét az arcomra függesztette. - Ismerem -
felelte. - De több is létezik.
- Nem könnyű észben tartani, hogy mindig küldjünk energiát -
mentegetőztem.
Yin nagyon határozottan válaszolt. - Vegye figyelembe, hogy az
energiájával mindenképpen hatást gyakorolt arra az asszonyra, akár
tudott erről, akár nem. Az a lényeg, hogy milyenre állítja a... a... -
Yin a megfelelő angol kifejezést kereste - a szándékmezőt - bökte ki
végül. - Az imamezőt.
Felkaptam a fejem. Yin ugyanúgy beszélt az imáról, mint előző nap a
fekete hajú férfi.
- Pontosan mit jelent ez? - tudakoltam.
-Talán tapasztalt már olyat, hogy egy helyiségben többen
tartózkodnak, és az általános energiaszint igen alacsony, de egyszer
csak belép valaki, és a puszta jelenlétével megemeli mindenkinek az
energiaszintjét. Az illető energiamezébe előtte járva eléri a többieket.
30
-Aha - feleltem -, értem, mire gondol.
Átható volt a pillantása. - Ha meg akarja találni Shambhalát, meg kell
tanulnia, hogy ezt tudatosan irányítsa.
-Shambhalát? Miről beszél?
Yin elsápadt, arcán zavar tükröződött. Megcsóválta fejét, mintha idő
előtt elszólta volna magát.
-Nem érdekes - mondta halkan. - Ez nem az én dolgom. Majd Wil
elmagyarázza. - Az utasok sorba álltak a kapunál, Yin a
beszállókártyákat szedő utaskísérő felé lépett.
Sebesen járt az agyam, igyekeztem elhelyezni a „Shambhala" szót.
Végül eszembe jutott. Shambhala a tibeti buddhizmus
hagyományaiban előforduló mitikus közösség; egyes történetekben
Shangri-La néven szerepel.
Kikaptam Yin pillantását. Az a hely csak a legendákban létezik...
vagy talán nem?
Yin átadta a beszállókártyát, és elindult az ülések közötti átjárón.
A Lhászáig tartó repülőúton Yin meg én távol ültünk egymástól, így
volt időm gondolkodni. Csak annyit tudtam, hogy Shambhalának
óriási a jelentősége a tibeti buddhisták számára, akiknek ősi iratai
arannyal-gyémánttal ékes, szent városnak írták le, ahol beavatottak és
lámák élnek; maga a hely valahol Észak-Tibet vagy Kína ember nem
járta hegyei között rejtőzik. Az utóbbi időben a buddhisták többsége
csupán jelképesen használja; a Shambhala szó ma már nem valóságos
helyei, hanem inkább spirituális lelki beállítottságot jelent.
Az előttem lévő ülés támlájának zsebéből kihúztam egv Tibetről
szóló tájékoztató füzetkét; reméltem, hogy felfrissíthetem a vidék
földrajzáról őrzött ismereteimet. Tibetet északról Kína, délről India
és Nepál határolja; a terület lényegében egy hatalmas fennsík, nem
sok olyan zugot találni itt, amely alacsonyabban fekszik kétezer
méternél. Déli halárán a Himalája magasodik a Mount Everesttel,
északon pedig a hatalmas, kínai Kunlun hegység. A kettő között
mély szakadékok, vad sodrású folyók és sok száz négyzetkilométernyi
köves tundravidék található. A térképen
31
Tibet keleti része látszott a legtermékenyebbnek, a lakosság is itt volt
a legsűrűbb, az északi és nyugati területek hegyvidékét gyéren lakják,
arrafelé utak is alig vannak, szilárd burkolatú út egyáltalán nincs.
Nyugat-Tibetbe a térkép szerint csak két főút vezet: az északit főként
teherautók használják; a délin, amely a Himalája lábánál halad,
zarándokok járnak, akik az Everest, a Manaszarovár tó és a Kailásza
hegység szent tájait keresik fel. vagy a titokzatos Kunlun felé
tartanak.
Fölnéztem a füzetből. Tízezer méter magasságban repültünk,
megéreztem, hogy odakint változik a hőmérséklet és az energiaszint.
Alattam a Himalája havas, sziklás bércei törtek a magasba, az égbolt
tiszta kéken ragyogott felettünk. Majdnem pontosan a Mount.
Everest csúcsa fölött léptünk be Tibet légterébe, az örök hó
birodalmába, a világ tetejére. Ez a föld a keresők, a belső utakon
járók otthona; ahogy a magasból lenéztem a hegyekkel koszorúzott
zöldellő völgyekre és köves síkságokra, önkéntelenül is hatása alá
kerített a vidéken uralkodó titokzatosság. Sajnos most egy zsarnoki
kormányzat rémuralma alatt él ez a terület. Megfordult a fejemben:
ugyan mit keresek én itt?
Hátrafordultam; Yin négy sorral mögöttem ült. Ingerelt a titkolózása.
Újfent elhatároztam, hogy nagyon elővigyázatos leszek. Egy lépést
sem teszek Lhászából, amíg teljes magyarázatot nem kapok.
A repülőtéren Yin elhárította Shambhalára vonatkozó kérdéseimet.
Csak azt ismételgette, hogy nemsokára találkozunk Willel, és akkor
majd mindent megtudok. Taxit fogtunk, és a város központjában álló
szállodába mentünk, ahol ígérete szerint Wil várt reánk.
Észrevettem, hogy Yin az arcomat szemléli.
- Mit néz rajtam? - kérdeztem.
-Csak azt, hogy mennyire bírja a magasságot - magyarázta Yin. -
Lhásza több mint három és fél ezer méterrel a tengerszint fölött
fekszik. Egy darabig ne erőltesse meg magát.
Bólintottam, méltányoltam, hogy törődik az egészségemmel, de már
régen hozzászoktam a nagy magasságok32
hoz. Ezt Yinnel is közölni akartam, de akkor egy hatalmas, erődszerű
építményt pillantottam meg a távolban.
-Az a Potala palota - mondta Yin. - Meg is akartam mutatni önnek.
Ez volt a dalai láma téli rezidenciája, mielőtt száműzetésbe vonult
volna. Ez az épület jelképezi ma a tibeti nép harcát a kínai megszállás
ellen.
Elfordult, és nem is mondott többet, míg a taxi meg nem állt - de nem
a szálloda előtt, hanem vagy harminc-méternyire a bejárattól.
-Wilnek már itt kell lennie - mondta Yin, és kinyitotta az ajtót. -
Várjon a kocsiban. Megyek, megnézem.
Ő sem szállt ki azonban, hanem fürkésző tekintettel megnézte a
bejáratot. Követtem a pillantását. Az utcán tibeti járókelők sokasága
nyüzsgött, itt-ott néhány turistát is látni lehetett, de semmi különöset
nem vettem észre. Aztán egyszer csak megakadt a szemem egy
alacsony kínai férfin, aki az épület sarkánál álldogált. Kezében
újságol tartott. de az utca forgalmát kémlelte,
Yin az utca túloldalán parkoló autókat vette szemügyre. Egy öreg,
barna kocsiban több. öltönyös férfi ült.
Yin mondott valamit a taxisofőrnek, aki idegesen ránk nézett a
visszapillantó tükörben, és elindult a következő kereszteződés felé.
Yin közben előrehajolt, hogy a barna kocsiban ülők meg ne lássák.
- Mi folyik itt? - kérdeztem.
Yin nem felelt, a sofőrt utasította, hogy kanyarodjon balra, és hajtson
tovább a városközpont felé. Megragadtam a karját. - Yin, mondja
már meg, mi folyik itt! Kik voltak ezek a kocsiban?
- Nem tudom - felelte -, de Wil nem lehet ott. Azt hiszem, tudom,
hová ment. Figyeljen, hogy nem követnek-e.
Hátranéztem, miközben Yin a sofőrt irányította. Több autójött
mögöttünk, de idővel mindegyik elkanyarodott. A barna kocsit sehol
sem láttam.
-Jönnek utánunk? - fordult hátra Yin.
- Nem hiszem - feleltem.
Faggatni akartam Yint, hogy árulja el, mi ez az egész. de
észrevettem, hogy remeg a keze. Az arca sápadt volt, és
33
verítékben úszott. Rájöttem, hogy ez az ember retteg. Ettől aztán én
is egész testemben végigborzongtam.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Yin egy parkolóhelyet mutatón
a sofőrnek, aztán tarisznyástul kirántott a taxiból, és betuszkolt egy
mellékutcába, majd onnan egy szűk sikátorba. Vagy ötven métert
mehettünk, aztán egy ház falának támaszkodva megálltunk, és
perceken át váltunk, figyeltük a sikátor bejáratát, ahol az imént
befordultunk. Egyikünk sem szólt.
Úgy látszott, senki sem követett. Yin a következő ház ajtajához ment,
és néhányat koppantott. Válasz nem hangzott, de az ajtó mintegy
varázsütésre magáról kinyílt.
- Itt váljon - mondta Yin. - Mindjárt visszajövök.
Csöndesen besurrant a házba, és becsukta az ajtót. Amikor hallottam
a zár kattanását, a rémület hulláma borított el. Mi lesz most? -
gondoltam. Yin halálosan meg van rémülve. Mi van, ha végleg itt
hagyott? A forgalmas útkereszteződés felé néztem. Bekövetkezett,
amitől a legjobban tartottam. Yint valószínűleg keresik, és lehet,
hogy Wilt is. Fogalmam sem volt róla, hogy mibe keveredtem.
Talán az lenne a legjobb, ha Yin tényleg eltűnne - gondoltam. Akkor
visszafuthatnék az utcára, elvegyülhetnék a tömegben, és
visszamennék a repülőtérre. Mi mást tehetnék ebben a helyzetben
azonkívül, hogy hazamegyek? Fel lennék mentve minden felelősség
alól, sem Wilt, sem senki mást nem kellene felkutatnom,
kiszállhatnék az egész kalamajkából.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Yin osont ki rajta, a nyílás gyorsan bezárult
mögötte.
- Wil üzenetet hagyott - mondta Yin. -Jöjjön.
Továbbmentünk a sikátorban, majd elrejtőztünk két nagy
szeméttároló között. Yin feltépett egy borítékot, és egy levelet húzott
elő. Figyeltem, miközben olvasta: az arca még sápadtabbá vált. A
végére érve felém nyújtotta a papírt.
- Mi áll benne? - kérdeztem, miközben átvettem. Felismertem Wil
kézírását.
34
Yin, biztos vagyok benne, hogy beengednek bennünket Shambhalába.
De nekem előre kell mennem. Rendkívül fontos, hogy ameddig csak
tudod, kísérd el amerikai barátunkat. Tudod, hogy a dakinik segíteni
fognak.
Wil
Yinre néztem, őegy pillanatra visszanézett, aztán elfordult.
- Mit jelent az, hogy „beengednek bennünket Shambhalába”?
Gondolom, ezt képletesen kell érteni. Ugye Wil sem hiszi azt, hogy
létezik ilyen nevű hely? Yin a földet bámulta. - Wil természetesen
hisz abban, hogy Shambhala valóságos hely - suttogta.
-Hát maga?
Félrenézett, és mélyet sóhajtott, mintha a világ minden terhe az ő
vállát nyomná. - Én is,., én is - felelte -. bár a legtöbb ember
elképzelni sem tudja ezt a helyet, nemhogy eljutni oda. Ön és én természetesen
sohasem... - Elhallgatott.
-Yin -jelentettem ki határozottan -, el kell árulnia, mi folyik itt. Mit
művel Wil? Kik voltak azok az emberek a szállodánál?
Yin egy pillanatig hallgatott, aztán kibökte: - Azt hiszem, a kínai
titkosrendőrség emberei.
- Micsoda?
- Nem tudom, mit kerestek. Valószínű, hogy már hallottak a
Shambhalával kapcsolatos mozgolódásról, szóbeszédről. Az itteni
lámák közül sokan azon a véleményen vannak, hogy valami
változóban van a szent helyen. Nagyon sok találgatás kapott
szárnyra.
- Miféle változásról van szó? Mesélje el.
Yin mély lélegzetet vett. - Reméltem, hogy ezt majd Wil magyarázza
el... de úgy látom, most már meg kell próbálkoznom vele. Meg kell
értenie, hogy Shambhala micsoda. Az ott élők normális emberi
lénvek. akik arra a szent hely-re születtek, de az evolúció magasabb
fokán állnak. Ők az egész világ számára őrzik az energiát és a
látomást. Eszembe jutott a Tizedik Felismerés. - Valamiféle spirituális
vezetőik lennének? - kérdeztem.
35
- Nem olyan értelemben, ahogyan gondolja - felelte Yin.
- Nem olyanok, mint a túlvilágon tartózkodó elhunyt családtagok
vagy egyéb lelkek, akik abból a dimenzióból segítenek bennünket.
Ők emberi lények, itt, a Földön élnek.
Shambhalában különleges, magasabb szintre fejlődött közösség
működik.
Azt jeleníti meg, hogy milyen lesz végül a világ többi része is.
- Hol ez a hely?
- Nem tudom.
- Találkozott már olyannal, aki járt ott?
- Nem. Gyerekkoromban egy nagy láma volt a tanítóm; egy napon
kijelentette, hogy Shambhalába megy. Többnapi ünnepség után el is
távozott.
- És eljutott oda?
- Azt nem tudni. Eltűnt, Tibetben soha többé senki sem látta.
- Tehát senki sem tudja, hogy Shambhala létezik-e vagy sem.
Yin egy percig hallgatott, aztán így felelt; - Ismerjük a legendákat...
- Kiről beszél? Kik ismerik?
Rám meredt. Láttam, hogy valamiféle hallgatási fogadalomnak tesz
eleget. - Ezt nem árulhatom el. Csak a szektánk feje, Rigden láma
dönthet úgy, hogy elmondja önnek.
- És hogy szólnak a legendák?
- Csak annyit mondhatok: a legendák azoktól származnak, akik a
múltban elindultak Shambhala felkutatására. Sok száz évesek.
Még folytatta volna, de ekkor zajt hallottunk az utca felöl. Odakaptuk
tekintetünket, de senkit sem láttunk.
- Várjon itt - mondta Yin.
Ismét bekopogott az ajtón, és eltűnt a ház belsejében.
Ezúttal nagyon hamar előkerült, és odament egy öreg, ütött-kopott,
vászontetejű terepjáróhoz. Kinyitotta és intett, hogy szálljak be.
- Gyorsan! - sürgetett. - Igyekeznünk kell.
36
37
2
SHAMBHALA SZÓLÍT
Yin a Lhászából kivezető útra kanyarodott. Én hallgattam, a hegyeket
néztem, és azon törtein a fejem, hogy vajon mit jelenthet Wil
üzenete. Miért indult el egyedül? És kik azok a dakinik? Meg
akartam kérdezni Yintól, de éppen akkor egy kínai katonai teherautó
robogott el előttünk a kereszteződésben.
Összerezzentem, amikor megláttam, és úgy éreztem, hogy az
idegesség hulláma borít el mindenestül. Mit művelek én itt? A
szállodánál, ahol Willel kellett volna találkoznunk, titkosrendőrök
szimatoltak. Lehet, hogy bennünket kerestek.
-Várjon egy percet, Yin - szólaltam meg. - Vissza akarok menni a
repülőtérre. Túlságosan veszélyesnek tűnik ez az egész.
Yin riadtan nézett rám. - És Wil? - vetette fel. - Olvasta a levelet.
Wilnek szüksége van önre.
-Nos, ő már hozzászokott az ilyesmihez. Tudom, nem várja el tőlem,
hogy mindenféle veszélynek tegyem ki magam.
- Ön máris veszélyben van. Ki kell jutnunk Lhászából.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- Rigden láma kolostorába, Sigace mellett. Öreg este lesz, mire
odaérünk.
-Van ott telefon?
- Van - felelte Yin -, azt hiszem, van... ha működik.
Bólintottam, Yin az utal kezdte figyelni.
Nagyszerű, gondoltam. Az semmiképp sem árt, ha eltűnünk innen,
mielőtt elkezdem megszervezni hazautazásomat.
38
Órákon át zötyögtünk a göröngyös úton. teherautók és öreg tragacsok
mentek el mellettünk. Az út mentén csúf ipari létesítmények és
szemet gyönyörködtető tájak váltogatták egymást. Yin már jóval
sötétedés után egy alacsony, betonelemekből épült ház mellé
kanyarodott. Jobbra tőlünk szerelőműhely állt. előtte hatalmas,
bozontos kutya volt kikötve, és vadul ugatott bennünket.
- Ez lenne Rigden láma háza? - kérdeztem.
- Dehogyis. De ismerem az ittenieket. Ennivalót és benzint kérek
tőlük, később szükségünk lesz rá. Mindjárt jövök.
Fölment a deszkaszálakból összerótt lépcsőn, és bekopogott. Idős
tibeti asszony nyitott ajtót, és azonnal átölelte Vint. Yin felém
mutatott, mosolygott, és mondott valamit, amit nem értettem. Intett
nekem, kiszálltam, és követtem a házba.
Egy pillanat múlva egy autó fékjeinek halk csikorgása hangzott fel
odakintről. Yin az ablakhoz ugrott, és félrehúzta a függönyt, hogy
kinézzen. Megálltam a háta mögött. A sötétben csak egy fekete
gépkocsi körvonalait láttam; vagy harmincméternyire állt a
gödrökkel tarkított út túloldalán.
- Ki lehet az? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte Yin. - Menjen ki. és vegye magához a
csomagokat. Siessen.
Kérdő tekintettel néztem rá.
- Minden rendben — mondta. - Csak hozza a csomagokat, gyorsan.
Kimenteni a terepjáróhoz, nem néztem a távolabb parkoló kocsi felé.
Benyúltam a nyitott ablakon, kiemeltem a tarisznyámat és Yin
táskáját, majd fürge léptekkel visszamentem a házba. Yin még
mindig ott állt az ablaknál.
-A nemjóját - mondta hirtelen. - Idejönnek.
Reflektor fénye vágott be az ablakon, az autó sebesen közeledett a
ház felé. Yin kikapta kezemből a táskáját, és a hátsó ajtón át kiugrott
az éjszakába. Szorosan a nyomában maradtam.
- Erre kell mennünk - kiáltott hátra, ahogy szaladt előttem a
domboldalra vezető, köves ösvényen. Visszafordultam, és rémülten
láttam, hogy civil ruhás nyomozók ugrál39
nak ki a kocsiból, és körülveszik a kis házat. Megjelent egy másik
autó. azt, eddig nem is láttuk, abból is kiszálltak néhányan, és tőlünk
jobbra futni kezeltek felfelé a lejtőn. Tudtam, hogy ha tartjuk az
irányt, perceken belül a karjaikba rohanunk.
- Yin, várjon - szóltam oda fojtott hangon -. ezek épp felénk tartanak.
Megállt, arca közvetlenül az enyém mellett fehérlett a sötétben.
- Menjünk balra - mondta. - Megkerüljük őket.
Alig ejtette ki e szavakat, máris észrevettem, hogy néhány ügynök
elindul a jelzett irányba.
Ha arra megyünk, amerre Yin javasolta, óhatatlanul észrevesznek.
-Nem - mondtam ösztönösen -, menjünk egyenesen fölfelé - és már
indultam is.
Yin pár pillanatig elmaradt mögöttem, de sietve utolért.
Kapaszkodtunk felfelé a sziklák között, miközben jobb felől
veszedelmesen közeledtek az ügynökök.
Az emelkedő tetejére érve az egyik ügynök már nagyon közeljárt
hozzánk, amikor lekuporodtunk két. nagy szikla fedezékében.
Körülöttünk észrevehetően világosabb volt a környék. A férfi alig
tízméternyire járt tőlünk, és arrafelé haladt, ahonnan már
mindenképpen meg kellett látnia bennünket. Ám ahogy a halványan
derengő terület pereméhez ért, egyszer csak megtorpant, tett még
néhány lépést, aztán ismét megállt, mintha más elhatározásra jutott
volna. Nem közeledett tovább, hanem sarkon fordult, és futva
elindult lefelé a domboldalon.
Néhány másodperc múlva megkérdeztem Yint, hogy szerinte
észrevett-e bennünket.
- Nem hiszem - felelte. - Menjünk tovább.
Jó tíz percen át kapaszkodtunk felfelé, majd egy sziklapárkányon
megpihenve lenéztünk a házra. Az épületet már több gépkocsi vette
körül, köztük egy öreg rendőrautó, amelynek tetején piros lámpa
villogott. Rémülettel töltött el a látvány. Most már semmi kétség:
ezek bennünket üldöznek.
Yin is aggódva ügyelte a házat, a keze remegett.
40
- Mi lesz a barátaival? - kérdeztem, és előre rettegtem
attól, amit válaszolni fog.
Yin könnyes szemmel nézett rám, tekintetében harag égett, aztán
szótlanul elindult fölfelé.
Órákon át gyalogoltunk, utunkat a vékony holdsarló világította be.
időnként azt is felhők takarták. Szívesen megkértem volna Yint. hogy
meséljen az ősi legendákról, de ő dühösen, komoran lépdelt
mellettem. A hegy tetejére érve megállt, és kijelentette, hogy
pihennünk kell. Leültem egy sziklára, Yin néhány lépéssel távolabb
ment, és ott megállt, hátát mutatva felém.
- Miért volt olyan biztos abban, hogy egyenesen föllelé kell jönnünk?
- szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna.
Mély lélegzetet vettem. - Láttam valamit - hebegtem. - Valahogy
világosabb volt arrafelé. Látszott, hogy az a jó irány.
Megfordult, mellém lépett, és leült velem szemben a földre. -
Tapasztalt már ilyesmit azelőtt is?
Megpróbáltam elhessenteni szorongásomat. A szívem dübörgött, alig
tudtam megszólalni.
- Igen, többször is - feleltem. - Az utóbbi időben elég gyakran.
Félrenézett, hallgatott.
- Yin, tudja, hogy mi történik velünk?
-A legendák azt mondanák, hogy segítenek nekünk.
-Segítenek? Kicsoda?
Ismét csak félrenézett.
-Yin, mondjon el mindent, amit tud erről.
Nem felelt.
-A dakinikról van szó. akiket Wil emlegetett a levélben?
Semmi válasz.
Megmérgesedtem. - Yin! Mondja már el, amit tud!
Gyorsan félállt. és rám meredt. - Vannak dolgok, amikről nem szabad
beszélni. Nem érti? Ha az ember csak annyit vét, hogy komolytalanul
ejti ki ezeknek a lényeknek a
41
nevét, évekre megnémulhat, vagy elveszítheti a szeme világát. Ők
Shambhala őrzői.
Egv lapos sziklához csörtetett, leterítette kabátját., és ráheveredett.
- Aludjunk - jelentette ki. - Holnap már többet fog tudni.
Egy darabig még néztem Yim a sötétben, aztán magam is lefeküdtem
a kőre, és mély álomba zuhantam.
A két távoli, havas hegycsúcs között felragyogó fénysugár ébresztett
fel. Körülnéztem - Yin eltűnt. Felpattantam, és átkutattam a
közvetlen környéket. Minden porcikám sajgott. Yin nem volt sehol.
A fene egye meg. gondoltam. Fogalmam sem volt. hogy hol lehetek.
Mély szorongás hulláma borított el. Vagy harminc percig vártam,
néztem a barnás, sziklás hegyeket, a keskeny, zöldellő völgyekel, ám
Yin nem került elő. Újra felálltam, ekkor vettem észre, hogy jó száz
méterrel alattam köves öt kanyarog a hegyoldalban. Felkaptam
tarisznyámat, lebotorkáltam a kövek között az útig, és azon észak
felé fordultam. Amennyire vissza tudtam emlékezni, Lhásza abban az
irányban lehetett.
Egy kilométert sem tettem meg, amikor arra lettem figyelmes, hogy
alig százlépésnyire mögöttem négyen-öten haladnak ugyanarra,
amerre én. Azonnal letértem az útról, és behúzódtam a sziklák közé,
hogy elrejtőzhessek előlük, de lássam, ahogy elhaladnak. Mellém
értek, kiderült, hogy egy család gyalogol az országúton: egy
öregember, egy harminc körüli pár és két tizenéves fiú. Nagy
zsákokat cipeltek, a fiatalabbik férfi megrakott kézikocsit húzott
maga után. Menekülteknek véltem őket.
Arra gondoltam: odamegyek, és legalább annyit megkérdezek tőlük,
hogy merre menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Attól
féltem: később jelenthetik, hogy találkoztak velem, így hát hagytam
őket továbbmenni.
Vártam vagy húsz percet, és óvatosan folytattam uramat ugyanarra,
amerre ők. Az út vagy három kilométeren át kanyargott az alacsony,
sziklás dombok között, és egyszer csak az egyik hegytetőn egy
kolostort pillantottam meg.
42
Letértem az útról, és felmásztam a sziklák között. Körülbelül kétszáz
méternyire leheltem az épülettói, amikor megálltam. A kolostor
homokszínű téglából épült, lapos tetejét barnára festették. A központi
épületrészt két szárnyépület fogta közre. Semmi mozgást nem láttam;
először azt hittem, hogy a ház lakatlan. Aztán kinyílt a kapu, kilépett
rajta egy élénkvörös köntösbe öltözött szerzetes, és dolgozni kezdett
a kertben, az épülettől jobb kéz felé álló, magányos fa alatt.
Eléggé ártalmatlannak tűnt, de úgy döntöttem, hogy nem
kockáztatok. Visszamentem a köves útra, átvágtam rajta, és a
túloldalán jókora vargabetűvel kerültem meg a kolostort; amíg
jócskán túl nem jutottam rajta - Innentől ismét az úton mentem
tovább, csak annyi időre álltam meg. amíg levettem az anorákomat.
A nap erősen sütött, meglepően fölmelegedett a levegő.
Másfél-két kilométer után egy kisebb emelkedő gerincén keltem
volna át, amikor zajt hallottam. Elrejtőztem a sziklák között, és
füleltem. Először azt hittem, hogy madarak hangját hallom, de lassan
rájöttem, hogy emberek beszélgetnek valahol. Vajon kik azok?
Nagyon óvatosan feljebb másztam a sziklák között, hogy elérve a
kellő magasságot, lenézzek az alant elterülő völgybe. A szívverésem
is elállt. Éppen alattam útelágazás volt. amelyet három katonai
terepjáró zárt el. Tucatnyi katona ácsorgott körülöttük, dohányoztak,
beszélgettek. Behúztam a nyakam, és elhátráltam onnan.
Visszamentem az úton arrafelé, amerről jöttem, és két szikla között
találtam egy jó rejtekhelyet.
Ekkor hallottam meg egy újabb hangot, amely távolabbról hangzott,
mint ahol az úttorlaszt láttam. Kezdetben tompa moraj volt, majd
egyre erősödölt, és surrogás, csattogás vegyült bele. Felismcrtcm a
zajt: helikopter közeledett.
Pánikba estem. Előugrottam a szikiák közül és rohantam, ahogy csak
bírtam, minél távolabb az úttól. Átugrottam egy kis patakon, de
megbotlottam, és térdig eláztattam a nadrágszáramat. Kiugrottam a
vízből, és futottam volna tovább, de a lábam megcsúszott egy kövön,
és én leszán43
káztam a domboldalon, nadrágom elszakadt, lábszáram lemorzsolódott.
lalpra kecmeregtem, és futottam tovább, búvóhelyet
keresve.
A helikopter egyre közeledett; átbukdácsoltam egy újabb kis
emelkedőn, és hátranéztem, amikor valaki megragadott, és lerántott
egy keskeny vízmosásba. Yin volt. Mozdulatlanul feküdtünk, míg a
helikopter elzúgott a fejünk felett.
- Z - kilences - mondta Yin. Arcán rémület tükröződött, de azt is
láttam, hogy dühös.
- Miért jött el a hálóhelyünkről? - kérdezte szinte kiáltva.
- Maga hagyott ott engem! - vágtam vissza.
-Egy óra hosszat sem voltam távol. Meg kellett volna várnia.
A félelem és a harag gyúlékony keveréke szikrát fogott bennem. -
Várni? Miért nem szólt, hogy elmegy?
Folytattam volna, de hallottuk, hogy a helikopter megfordul a
távolban.
- Most mit csinálunk? - szögeztem neki a kérdést.
- Itt mégsem maradhatunk!
-Visszamegyünk a kolostorba - felelte. - Onnan jövök.
Bólintottam, aztán fölemelkedtem, hogy lássam a helikoptert.
Szerencsére ekkor már távolabb járt, északnak tartott. Észrevettem
ugyanakkor valami mást is: az imént látott szerzetes közeledett
felénk a vízmosásban.
Odaérve tibeti nyelven mondott valamit Yinnek, aztán felém fordult.
-Jöjjön, kérem - szólított meg angolul, és húzott magával a kolostor
felé. Egy oldalsó ajtón léptünk be a kolostor udvarára, ahol sok tibeti
ácsorgott batyukkal, szegényes cókmókjaikkal. Sokan igazán
nyomorúságos látványt nyújtottak. A kolostor főépületéhez érve a
szerzetes kitárta a súlyos fakapui, és beengedett egy terembe, ahol
tibetiek csoportjai várakoztak. Ahogy elhaladtunk közöltük, az egyik
csoportot felismertem: ezt a családot láttam korábban az úton. Meleg
tekintettel néztek reám.
Yin észrevette, hogy figyelem őket, rákérdezett, mire elmondtam,
hogy korábban az úton találkoztam velük.
44
-Azért voltak ott, hogy önt idevezessék -jelentette ki Yin. - Magában
azonban lúl erős volt a félelem, nem merte követni a szinkronicitást.
Szigorú pillantást vetett rám, és követte a szerzetest egy kis
dolgozószobába, ahol néhány könyvszekrény, íróasztal és több
imamalom állt. Leültünk egy díszesen faragott asztal mellé, majd a
szerzetes és Yin hosszas beszélgetést folytatott tibeti nyelven.
- Megnézném a lábát - szólalt meg egy másik szerzetes angolul a
hátunk mögött. Kis kosárkában fehér kötszert és néhány orvosságos
üvegcsét hozott. Yin arca felragyogott, amikor meglátta.
- Ismerik egymást? - kérdeztem.
- Kérem - mondta a szerzetes, és kis meghajlással a kezét nyújtotta -,
a nevem Dzsampa.
Yin közelebb hajolt hozzám. - Dzsampa több mint tíz éven át Rigden
láma tanítványa volt.
- Ki az a Rigden láma?
Dzsampa és Yin összenézett, mintha nem tudnák eldönteni, mennyit
mondhatnak el. Végül Yin válaszolt. - Már említettem a legendákat.
Rigden láma többet tud ezekről, mint bárki emberfia. Ő Shambhala
első számú szakértője.
- Mesélje el, hogy pontosan mi történt - kérte Dzsampa.
miközben valamilyen folyadékkal ecsetelte felhorzsolt lábszáramat.
Yinre néztem; intett, hogy beszélhetek.
- El kell mondanom a lámának, hogy mi történt önökkel
- magyarázta Dzsampa.
Elmeséltem neki az egész történetet, attól kezdve, hogy
megérkeztünk Lhászába. Amikora végére értem, Dzsampa rám
nézett.
- És mielőtt elindult volna Tibetbe? Mi történt akkor?
Meséltem neki a szomszédom kislányáról, és elmond
tam Wil látogatását is.
Dzsampa és Yin összenézett.
- És most mi járt a fejében? - kérdezte Dzsampa.
- Az, hogy túl sok ez itt nekem - feleltem. -Vissza akarok jutni a
repülőtérre.
45
- Nem, nem arra gondolok - mondta Dzsampa sietve. -Ma reggel,
amikor felfedezte, hogy Yin eltűnt, milyen lelkiállapotban volt?
- Meg voltam rémülve. Tudtam, hogy perceken belül a nyakamon
lesznek a kínaiak. Azon törtem a fejem, hogyan juthatnék vissza
Lhászába. Dzsampa megfordult, és összevont szemöldökkel Yinre
nézett. - Nem tud az imamezőkről.
Yin a fejét csóválta.
-Beszélgettünk már róluk - mondtam. - De nem tudom, mit számíthat
ez. Mit tud a helikopterről? Minket keresnek?
Dzsampa csak mosolygott, és azt feielte, hogy ne aggódjak, itt
biztonságban vagyok. Ekkor több szerzetes jelent meg. levest,
kenyeret és teát hoztak. Evés közben gondolkodásom kitisztult,
kezdtem felmérni a helyzetemet. Tudni akartam mindent arról, hogy
mi folyik itt, mégpedig azonnal.
Eltökélten Dzsampára néztem, és ő mély; meleg tekintettel
viszonozta pillantásomat.
-Tudom, hogy sok kérdése van - szólalt meg. - Elmondok annyit,
amennyit elmondhatok. Mi különleges szektát képviselünk Tibetben.
Nem a hagyományos hitet követjük. Évszázadok óta
meggyőződésünk, hogy Shambhala a valóságban is létezik. Őrizzük a
legendákban megfogalmazott tudást, amely ugyanolyan ősi, mint a
kálacsakra. amely minden vallásos hitet egyesít magában. Lámáink
közül sokan álmukban kapcsolatban állnak Shambhalával. Az ön
barátja, Wil, néhány hónappal ezelőtt megjelent Rigden láma
Shambhaláról szóló álmaiban. Nem sokkal ezután Wilt elkalauzolták
a kolostorunkba, Rigden láma fogadta őt, és megtudta, hogy Wil is
szokott Shambhaláról álmodni.
-Mit mondott Wil Rigden lámának? - szóltam közbe. - Hová ment
innen?
Dzsampa a fejét rázta. - Sajnos meg kell várnia, hogy Rigden láma
maga tudassa önnel ezt az információt.
Yinre néztem; mosolyogni próbált.
-És a kínaiak? - faggattam tovább Dzsampat. - Nekik mi közük
mindehhez?
46
Dzsampa vállat vont. - Azt nem tudjuk. Lehet, hogy tudnak valamit
arról, ami mostanában történik.
Bólintottam.
-Van még valami - tette hozzá Dzsampa. - Ezekben az álmokban
következetesen megjelent még valaki. Egy amerikai férfi. - Dzsampa
enyhén meghajolt felém. - A barátja, Wil nem biztos benne, de
gyanítja, hogy ön az a férfi.
Dzsampa rendelkezésemre bocsátott egy szobát; itt megfürödtem és
átöltöztem, majd kimentem a hátsó udvarra. A konyhakertben
szerzetesek foglalatoskodtak, mintha a kínai veszély nem is létezne.
Szemügyre vettem a környező hegyeket, az eget kémleltem, de
nyomát sem láttam helikopternek.
-Volna kedve leülni arra a padra odafent? - szólalt meg egy hang a
hátam mögött. Megfordultam: Yin lépett ki az ajtón.
Bólintottam. Felsétáltunk a dísznövényekkel és zöldségfélékkel
beültetett teraszok között, ahol egy magaslaton álló, díszes buddhista
szentély mellett meditációs területet alakítottak ki. Hátunk mögött
hatalmas hegylánc övezte a láthatárt, déli irányban azonban tágas
panoráma tárult elénk. Az utakon kézikocsit vonszoló emberek
közlekedtek.
- Hol van a láma? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte Yin. - Még nem döntötte el, hogy Fogadja-e
önt.
- Miért nem?
Yin a fejét rázta. - Nem tudom.
- Maga szerint a láma tudja, hol lehet Wil?
Yin erre is csak megrázta a fejét.
- Gondolja, hogy a kínaiak még mindig keresnek bennünket?
Yin vállat vont, tekintete a távolba meredt.
-Sajnálom, hogy ilyen alacsony az energiaszintem - mentegetőzött. -
Kérem, ne engedje, hogy ez befolyásolja önt. Csak arról van szó,
hogy nem tudom féken tartani a haragomat. A kínaiak 1954 óta
módszeresen, eltökélten
47
pusztítják a tibeti kultúrát. Nézze azokat az embereket odalent. A
legtöbbjük paraszt, aki a kínaiak által beve
Köszönetnyilvánítás…………………….7
A szerző előszava……………………….9
1 fejezet - A. szándékmezők……………….13
2. fejezet - Shambhala szólít………………..37
.3. fejezet -Az energia gyarapítása………….61
4.fejezet - Tudatos figyelem………………..81
5.fejezet -A tudatosság ragályos……………105
6.fejezet -Az átjáró………………………….123
7.fejezet- Ismerkedés Shainbhalával………..139
8.fejezet- Az életfolyamat…………………...159
9.fejezet- A gonosz energiája……………….177
10.fejezet - Elismerni a fényt……………….197
11.fejezet- Shambhala titka………………….213
4
James Redfield
SHAMBHALA
TITKA
A Tizenegyedik Felismerés
nyomában
magyar könyvklub
5
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
James Redfield: The Secret of Shambhala
Warner Books. 1999
© 1999 by James Redfield
This edition published by arrangement with Warner
Books, Inc., New York,
New York, U.S.A.
Ali rights reserved
Hungarian translation © Révbíró Tamás. 2000
Magyar Könyvklub, Budapest, 2001
Felelős kiadó Révai Gábor, a Magyar Könyvklub igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót terveztc Császár András
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte a Jávor cs Tsi Bi.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Megjelent 13,05 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 547 241 2
6
Ajánlom Megan és Kelly számára:
az ő nemzedéküknek már tudatosan kell fejlődnie.
7
Köszönetnyilvánítás
A spirituális tudatosság kibontakozásában sokan játszanak főszerepet.
Külön köszönet illeti meg Larry Dosseyt. aki úttörőként tevékenykedett az
ima és a szándék valóságformáló hatását illető tudományos kutatások
népszerűsítésében. Ugyanígy köszönetre méltó Marilyn Schlitz, aki az
Institute of Noetic Sciences megbízásából fáradhatatlanul végzi az emberi
akaratra vonatkozó kutatásait. A táplálkozás témakörében elismerést
érdemel Theodore A. Baroody és Robert Young a savasság-lúgosság
kutatásáért,
Személyes köszönettel tartozom Albert Gauldennek. John Winthrop
Austinnak, John Diamondnak és Claire Zionnak, akik sok segítséget
nyújtottak ehhez a munkámhoz. Legelsősorban pedig Salle Merrill
Redfieldnek mondok köszönetet, akinek intuíciója és erős hite állandó emlékeztető
az élei rejtelmességére.
8
9
A szerző előszava
A mennyei prófécia és A Tizedik Felismerés című könyvem
megírásakor szilárd meggyőződésem volt, hogy az emberi kultúra
az életet és a spiritualitást illető felismerések sorozata állal
fejlődik, valamint hogy ezek megfogalmazhatók, dokumentálhatók.
Mindaz, ami azóta történt, csak megerősítette
ezt a meggyőződésemet.
Tökéletesen tudatára ébredünk az élet színfalai mögött munkáló,
magasabb spirituális erőknek, magunk mögött hagyjuk a
materialista világszemléletei, amely egyenlőségjelet tesz az élet
és a fennmaradás közé, amely a hitet a vasárnapi
templomlátogalással azonosítja, amely játékszerek és
szórakozás által igyekszik elterelni a figyelmei az élet
borzongató nagyszerűségéről.
Nem erre van szükségünk, hanem csodás és titokzatos véletlenekkel
teli életre, váratlan intuíciókra, amelyek kijelölik
személyes utunkat a létezésben - mintha valamiféle előre
meghatározott végzet akarna érvényrejutni. Az ilyen élet olyan,
mint egy önmagunkról szóló kalandregény, amelyben a nyomok
egyik felismeréstói vezetnek a másikig.
Felfedezzük, hogy a bennünk lakó Isten megtapasztalása vár
reánk, és ha megtaláljuk ezt a kapcsolatot, életünk még több.
még világosabb intuícióval gazdagodik. Látomások alakjában
megmutatkozik előttünk a sorsunk, a küldetésünk, amelyet
megvalósíthatunk, ha felszámoljuk zavaró szokásainkat, ha a
többi embert egy bizonyosfajta etika szerint kezeljük, és ha
híven követjük szívünk sugallatait.
A Tizedik felismeréssel ez a távlat még szélesebbre tágul,
felöleli a történelem és a kultúra teljes egészét. Bizonyos szinten
valamennyien tudatában vagyunk annak, hogy
10
egy másik, mennyei dimenzióból érkeztünk ide a földi világba,
hogy mindnyájan ugyanannak a célnak elérésében
segédkezzünk: hogy lassanként, nemzedékről nemzedékre
teljesen spirituális kultúrát teremtsünk ezen a bolygón.
És miközben kezdjük felfogni ezt a lelkesítő, energiát adó
felismerést, már érkezik a következő, a Tizenegyedik.
Gondolataink, hiteink hozzájárulnak álmaink megvalósulásához.
Voltaképpen, azt hiszem, mostanában kezdjük végre megérteni,
hogy szándékaink, imáink, még eltitkolt nézeteink és
féltevéseink is hatást gyakorolnak életünk sikerességére, sót
mások életének sikerére is.
Saját tapasztalataim és a körülöttünk végbemenő folyamatok
alapján írtam ezt a könyvet, a tudatosság következő
lépcsőfokának illusztrációjaként. Hitem szerint már ez a
felismerés is kibontakozóban van, ott gomolyog a sok ezer, késő
éjszakába nyúló spirituális beszélgetésben, ott rejlik a korunkra
még mindig jellemző gyűlölet, és félelem vékony felszíni rétege
alatt. A mi felelősségünk, mini eddig, most is az, hogy életünket
ehhez igazítsuk, azután pedig embertársaink iránt megnyílva
továbbadjuk a tudást.
James Redfield 1999 nyarán
11
12
Akkor Nabukodonozor király megijedt
és sietve felkele, szóla és monda az ő tanácsosainak;
Nem három férfiút veténk-é
a tűz közepébe megkötözve?...
Imé, négy férfiút látok szabadon, járni
a tűz közepében, és semmi sérelem
sincs bennök, és a negyediknek ábrázata
olyan, mint -valami istenek-fiáé...
Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák
és Abednégó Istene, a ki küldötte az ő
angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, a
kik őbenne bíztak.
{Dániel könyve)
13
1
A SZÁNDÉKMEZŐK
Megszólalt a telefon, de éppen csak rápillantottam. Semmi
szükségem sem volt arra, hogy valami elterelje figyelmemet.
Megpróbáltam a csörgést kizárni tudatomból, az ablakon át a fákat és
a vadvirágokat néztem, remélve, hogy elmerülhetek a házam körüli
erdő őszi színpompájában.
A telefon újra megszólalt, és lelki szemeim előtt elmosódott. de
nyugtalanító kép jelent meg valakiről, akinek fontos az, hogy
beszéljen velem. Gyorsan a kagylóért nyúltam és fölvettem.
- Halló!
-Itt Bill - mondta egy ismerős hang. Bill agronónius volt. aki segíteni
szokott a kertészkedésben. Pár száz méterrel alattam lakott a
hegyoldalban.
Figyelj, Bill, visszahívhatlak később? - kérdeztem. -Határidőm van.
Ugye még nem ismered a lányomat, Natalie-t?
- Tessék?
Csend.
-Bill!
-Figyelj - szólalt meg végre -, a lányom beszélni akar veled. Azt
hiszem, fontos lehet. Nem tudom, honnan, de ismeri a munkáidat.
Azt mondja, információja van egy helyről, ami érdekelni fog.
Valahol Tibet északi részén vagy hol. Azt mondja, az ottani emberek
fontos tudást birtokolnak.
- Hány éves a lányod? - kérdeztem.
Bili kuncogott a vonal túlsó végén. - Még csak tizennégy, de az
utóbbi időben nagyon érdekes dolgokat mond. Azt mondja, ma
délután szeretne veled beszélni, mielőtt elmegy focizni. Lehetséges
ez?
14
Le akartam rázni, de a korábbi kép újra megjelent tudatomban, és
ezúttal tisztábban rajzolódott ki. Láttam, hogy a Bill háza fölött
eredő, bővizű forrás mellett beszélgetek egy fiatal lánnyal.
-Hát jó - mondtam. - Délután kettőkor megfelel?
-Tökéletes-felelte Bill.
Miközben lesétáltam hozzájuk, egy újonnan épült házra figyeltem fel
az északi gerincen. Ezzel együtt már nincs sok híja a negyvennek,
gondoltam. És mind az utóbbi két évben. Tudtam, hogy egyre
szélesebb körben terjed a völgy szépségének híre, de igazán nem
aggódtam amiatt, hogy túlzsúfolttá válik a környék, vagy hogy az
emberek tönkreteszik a csodálatos tájat. Egy védett erdő
tőszomszédságában laktunk, a legközelebbi várostól huszonöt
kilométerre, ami a legtöbb ember számára már túlságosan nagy távolság.
L.gy tudtam: a család, amely az egész környéket birtokolta, és a
peremén időnként eladott egy-egy házhelyet, következetesen
ragaszkodik ahhoz, hogy megóvja a hely békéjét. Minden házat
alacsonyra kellett építeni, hogy belesimuljon a hegygerinc fenyők és
tupelófák által kirajzolt körvonalaiba.
Inkább az foglalkoztatott, hogy szomszédaim az elszigeteltséget
keresték. Amennyire tudtam, a legtöbben ugyanabból a fajtából valók
voltak: a legkülönbözőbb szakmákban jutottak olyan kiváltságos
helyzetbe, hogy tanácsadóként, kötetlen munkaidőben dolgozhattak,
saját időbeosztásuk szerint közlekedtek - ennyi szabadságra szüksége
is van annak, aki ilyen messze kint lakik a vadonban.
Mindannyiunkat a kitartó idealizmus kapcsolt össze, valamint az a
belső szükséglet, hogy ki-ki a maga foglalkozásában a Tizedik
Felismerés szellemében érvényre juttassa a spirituális látomást.
Csakhogy a völgyben szinte mindenki magának való életet élt, az
emberek a maguk dolgaival törődtek, közösség létrehozásával vagy
közös látomás, közös cél kialakításával nem foglalkoztak.
Különösképpen igaz volt ez a különféle vallások híveire. Valami
okból a völgyben sokféle felekezet tagjai telepedtek meg: a
buddhizmus, a judaizmus, a kereszténység katolikus és protestáns
ága és
15
az iszlám hívői egyaránt jelen voltak. Az egyes vallási csoportok
között nem mutatkozott ellenségesség, de vonzódás sem.
Engem aggodalommal töltött el a közösség hiánya, mert az itt élő
gyermekek körében ugyanazok a problémák kezdtek mutatkozni,
mint a peremvárosi körzetekben: túl sokat voltak magukra hagyva,
túl sokat bámulták a videót, túl nagy jelentőséget tulajdonítottak az
iskolai viszontagságoknak, nehézségeknek. Aggodalmam abból
fakadt, hogy ezeknek a gyerekeknek az életében nem volt elég erős a
család és a közösség érzése, ami segíthetett volna a kortársaikkal
kapcsolatos problémáik helyes megítélésében, feldolgozásában.
Előttem összeszűkült a gyalogút, két hatalmas sziklaszirt között
kellett átmennem, amelyek egy jó hatvan méter mély szakadék
peremén magasodtak. Ezeken túljutva már hallani lehetett a Phillipsforrás
csobogását; a forrás az egyik legelső prémvadászról kapta
nevét, aki a tizenhetedik század vége felé tábort ütött itt. A víz több
lépcsőn át zuhogott le a sziklafalon, és odalent nyugodt vizű, három
méter széles, eredetileg emberkéz által létrehozott tavacskában gyűlt
össze. Az egymást követő nemzedékek mind hozzátették a magukét a
környezethez: a forrás környékére almafákat ültettek, a tavacskát
kimélyítették, a falat cementhabarccsal megkötött kövekkel
erősítették meg. Odaléptem, hogy tenyeremből csészét formálva
megkóstoljam a vizet. Előrehajolva egy kiálló ágra támaszkodtam, de
az kicsúszott markomból, és lehullott a mélybe.
- Inkább szomjas maradok - mondtam ki hangosan, hátraléptem, és
éreztem, hogy homlokomon verítékpatak fut végig. A vadonban való
életnek ma is megvannak a veszélyei, bár bizonyára nem olyanok,
mint amilyenekkel az öreg Phillipsnek kelleti farkasszemet néznie
annak idején, amikor az ösvényen bármikor szembe találhatta magát
egy kölykei védelmező pumával, vagy ami még rosszabb, egy
arasznyi agyarú vadkannal, amely könnyedén képes felhasítani a
lábszáradat, ha nem sikerül idejében felmenekülnöd egy fára.
Különösen balszerencsés napon egy dühös cseroki vagy megtévedt
szeminol indián is szembejöhetett,
16
aki már nagyon unta, hogy minduntalan új telepesek bukkannak fel a
kedvenc vadászterületén, és azt a meggyőződést táplálta, hogy ha egy
nagy darabot elfogyaszt a szívedből, azzal végleg megállíthatja az
európaiak beözönlését. Nem, aki akkoriban élt, lett légyen amerikai
őslakó vagy európai bevándorló, ugyanazokkal a veszélyekkel nézett
szembe, ugyanúgy próbára kellett lennie bátorságát és rátermettségét.
A mi nemzedékünknek láthatólag másfajta nehézségekkel kell
megbirkóznia: olyanokkal, amelyek inkább az élethez való
viszonyulásunkkal függnek össze: az optimizmus és a csüggedés
között dúló, szüntelen háborúval. Mostanában mindenfelől pusztulást
hirdető hangok hallatszanak, tényszerű bizonyítékok tárulnak elénk
arra nézve, hogy a modern nyugati életforma nem tartható többé,
hogy a légkör melegszik, a terroristák egyre nagyobb fegyvertárral
rendelkeznek, az erdők pusztulnak, a technika pedig vad iramban
rohan egy virtuális világba, amelyben gyermekeink eszüket vesztik,
és amely egyre távolabb sodor bennünket a valóságtól, a céltalan
szürrealizmus felé.
Ezzel az állásponttal szemben természetesen ott állnak az optimisták,
akik azt állítják, hogy történelmünk során mindig jelen voltak a
huhogók, a balvégzetet hirdetők, és hogy problémáink megoldását
ugyanaz a technikai fejlődés fogja megoldani, amely a
veszélyhelyzetet előállította - hogy az emberiség még csak most kezd
ráébredni önnön lehetőségeire.
Megálltam, ismét lenéztem a völgyre. Tudtam, hogy a Mennyei
Látomás valahol e két véglet közölt helyezkedik el. Benne foglaltatik
a fenntartható növekedésbe és a humán technikába vetett hit, de csak
akkor, ha intuitív módon tisztelni kezdjük azt, ami szent, és
optimizmusunkat a világ fejlődési irányának spirituális látomására
alapozzuk.
Egyvalamit biztosan tudtam. Ha azok, akik hisznek a látomás
erejében, képesek változtatni a világon, akkor e folyamatnak most
kell megkezdődnie: most, amikor az új évezred rejtelmes
határvonalához érkeztünk. Ez a meggyőződés mégis némi félelmet
ébresztett bennem. Mivel érde17
meltük ki a szerencsét, hogy épp mi érjük meg ezt a kort, amikor
nemcsak egy évszázad fordul át a következőbe, hanem egy ezeréves
időszak is lezárul? Miért éppen mi? Miért ez a nemzedék? Az az
érzésem támadt, hogy a legfontosabb kérdésekre adandó válaszok
még előttem állnak.
Egy percig a forrás környékét kémleltem, arra számítva, hogy ott
találom Natalie-t, mert az intuitív látomás határozottan erre utalt.
Natalie itt volt a forrásnál, viszont az volt a benyomásom, mintha egy
ablakon át láttam volna. Nem értettem.
Amikor a házukhoz értem, úgy láttam, senki sincs otthon. Fölmentem
az A alakú, sötétbarna faház tornácára, és hangosan bekopogtam az
ajtón. Semmi válasz. Ekkor, ahogy a ház bal oldala felé pillantottam,
valami fölkeltette figyelmemet. Köves gyalogút húzódott ott, elhaladt
Bill hatalmas konyhakertje mellett, a gerincen elterülő rét felé.
Megváltozott volna a világítás?
Az égre néztem, megpróbáltam rájönni, mi történt. Olyan változás
állt be a fényviszonyokban, mintha a nap hirtelen kikukucskált volna
egy télhő mögül, és fénye épp arra a területre ragyogott volna.
Csakhogy az égen nem volt felhő. Felsétáltam a rétre, és ott találtam
a lányt, a fűben üldögélt. Sudár termetű, sötét hajú teremtés volt, kék
futballistadressz volt rajta. Ahogy a közelébe értem, összerezzent.
- Nem akartalak megijeszteni - mentegetőztem.
Egy pillanatra süldő lányok módjára zavartan elfordította fejét, ezért
mellé guggoltam és bemutatkoztam.
Rám nézett; tekintete sokkal idősebb volt, mint amire számítottam.
- Nem a Felismerések szerint élünk - szólalt meg. Meghökkentem. -
Tessék?
- Nem követjük a Felismerések szellemét - mondta. Szigorúan nézett
rám. - úgy értem, nem értettük meg őket eléggé. Még többet kell
tudnunk.
- Hát, az bizony nem könnyű...
Elhallgattam. Alig akartam hinni, hogy egy tizennégy éves kamasz
lány magyarázkodásra késztet. Egy pillanatra még meg is
haragudtam. De akkor Natalie elmosolyodott -
18
nem volt ez széles mosoly, épp csak a szája szögletében jelent meg,
és különös bájt kölcsönzött az arcának. Megenyhültem. leültem mellé
a fűbe.
- Én is hiszek a Felismerések igazságában - mondtam. -
De nem könnyű valóra váltani őket. Idő kell hozzá.
Natalie nem engedett. - Ma is léteznek olyanok, akik megélik a
Felismeréseket. Felkaptam a fejem. - Hol?
- Közép-Ázsiában. A Kunlun hegységben. Megkerestem
a térképen. - Hangja izgatottá vált. - El kell menned oda.
Nagyon fontos. Valami megváltozik. Most kell odamenned,
hogy lásd.
E szavak közben teljesen érett volt az arca, olyan határozott, mint egy
negyvenévesé. Csak pislogtam, alig akartam hinni a szememnek.
- Oda kell menned - ismételte.
-Natalie - feleltem -, azt sem tudom, miféle hely az, amiről beszélsz.
Hol van pontosan?
Elfordította a fejét.
-Azt mondod, megtaláltad a térképen. Megmutatnád?
Szórakozottan elengedte füle mellett a kérdést. - Mennyi... mennyi az
idő? - kérdezte lassan, bizonytalanul.
- Negyed három.
- Mennem kell.
-Várj, Natalie, ez a hely, amiről beszéltél...
-Vár a csapat - mondta. - El fogok késni.
Gyorsan lépkedett, igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele. - Mi
ez az ázsiai hely? Tudod, hogy pontosan mi a neve?
A válla fölött rám nézett: egy tizennégy éves bakfis tekintetét láttam:
egy olyan kamasz lányét, akinek csak a focin jár az esze.
Hazaérve teljesen tanácstalannak éreztem magam. Mi volt ez az
egész? Az íróasztalomat bámultam, képtelen voltam összpontosítani.
Később hosszú sétát tettem, és úsztam egyet a patakban, végül
elhatároztam, hogy reggel felhívom Bilit, és végére járok a
rejtélynek. Korán lefeküdtem.
19
Éjjel három körül valami felébresztett. A szobában sötét volt, csak a
zsalugáterek alatt szivárgott be némi fény. Füleltem, de semmit sem
hallottam, csak az éjszaka megszokott hangjait: a tücskök lüktető
kórusát, a patakparti békák vartyogását, egy-egy távoli kutyaugatást.
Az jutott eszembe, hogy fölkelek, és bezárom az ajtót, amit szinte
sohasem tettem. Aztán elhessentettem a gondolatot, és úgy
döntöttem, hogy inkább elalszom újra. Álomba is merültem volna, de
még egyszer körülnéztem a szobában, és észrevettem, hogy az ablak
körül valami más, mint lenni szokott. Odakint világosabb volt, mint
korábban. Felültem, jobban megnéztem. Határozottan több fény
szűrődött be a zsalugáterek körül. Nadrágot húztam, az ablakhoz
léptem, és kitártam a fatáblákat. Minden olyannak tűnt, mint mindig.
Honnan jöhet az a fény?
Hirtelen könnyű koppanást hallottam a hátam mögött. Volt valaki a
házban. - Ki van ott? - kérdeztem önkéntelenül.
Semmi válasz.
Kimentem a hálóból az előszobába, ahonnan a nappali nyílik; arra
gondoltam, hogy a faliszekrényből előveszem a kígyólövő puskát.
Ám eszembe jutott, hogy a szekrény kulcsa az ágy melletti
szekrényke fiókjában van. Óvatosan továbbmentem.
Váratlanul egy kezet éreztem a vállamon.
- Csss... Én vagyok az, Wil.
Felismertem a hangját; bólintottam. Villanyt akartam gyújtani, de
Wil nem engedte; a túloldali ablakhoz ment és kinézett.
Megfigyeltem, hogy megváltozott azóta, amikor legutóbb láttam.
Mozgása kevésbé volt könnyed, vonásai is hétköznapinak tűntek,
nem ragyogtak annyira, mint akkor.
- Mit keresel? - kérdeztem. - Mi folyik itt? Majdnem a
szívbajt hoztad rám.
Ismét mellém lépett. - Muszáj volt találkoznom veled. Minden
megváltozott. Ott tartok, ahonnan elindultam.
- Hogy érted ezt?
Rám mosolygott. - Azt hiszem, nem ok nélkül történik, de képtelen
vagyok tudatilag átlépni a többi dimenzióba,
20
ahogy azelőtt. Bizonyos mértékig meg tudom növelni az energiámat,
de stabilan itt rekedtem, ebben a világban. -Egy pillanatra elfordította
tekintetét. - Majdnem olyan, mintha mindaz, amit a Tizedik
Felismeréssel kapcsolatban megértettünk, csupán ízelítő lett volna,
afféle előzetes bepillantás a jövőbe, mint a halál közeli élmények, és
mostanra véget ért volna. Akármit kell tennünk mostantól, azt itt a
földön kell megtennünk.
- Én azóta sem voltam képes átlépni - mondtam.
Wil a szemembe nézett. - Tudod, sok mindent megtudtunk az ember
evolúciójával, az intuícióra és az útmutató véletlenekre fordítandó
figyelemmel kapcsolatban. Mindannyian részesültünk az új
látomásból. Csak éppen nem működtetjük azon a szinten, ahol pedig
képesek volnánk működtetni. Valami még hiányzik a tudásunkból.
Elhallgatott, majd hozzátette: - Még nem tudom, miért, de el kell
mennünk Ázsiába... Valahova Tibet környékére. Történik ott valami.
Valami, amiről tudnunk kell.
Meghökkentem. A kis Natalie ugyanezt mondta.
Wil visszament az ablakhoz, megint kinézett.
- Miért lesed állandóan az ablakot? - kérdeztem. - És miért lopóztál
be a házba? Miért nem kopogtál? Mi folyik itt?
- Lehet, hogy semmi - felelte. - De ma az az érzésem támadt. mintha
követnének. Nem tudtam megbizonyosodni felőle.
Visszajött mellém. - Most nem magyarázhatom el. Még én sem
tudom pontosan, mi történik. De Ázsiában van egy hely, amelyet
meg kell találnunk. Találkozhatunk tizenhatodikán Katmanduban, a
Himalája Szállóban?
-Válj egy kicsit! Wil, nekem itt van dolgom. Megígértem, hogy...
Olyan arckifejezéssel nézett rám, amilyet soha senki másnak az arcán
nem láttam: a kalandvágy és az elszántság fele-fele arányban
elegyedett benne. - Rendben - mondta -, ha tizenhatodikán nem vagy
ott, akkor nem vagy. De ha eljössz, nagyon éberen figyelj. Valami
történni fog.
Komolyan beszélt, de közben széles mosoly ült az arcán.
21
Elfordítottam tekintetemet, és nem volt kedvem mosolyogni. Nem
volt kedvem ehhez az egészhez.
Másnap reggel eldöntöttem: csak Charlene-nak mondom meg, hogy
elutazom, senki másnak. Ő viszont külföldi kiküldetésben volt éppen;
közvetlenül nem tudtam elérni, csak egy e-mailt hagyhattam neki.
A komputerhez ültem, elküldtem a levelet, és közben azon törtem a
fejem, vajon mennyire biztonságos az internet. A kalózok a
legjobban őrzött vállalati és kormányzati rendszerekbe is képesek
behatolni. Ugyan mennyire lehet nehéz beleolvasni egy e-mail
üzenetbe... pláne ha meggondoljuk, hogy eredetileg az egész
internetet a védelmi minisztérium hozta létre, hogy kapcsolatot
tarthasson a különféle egyetemeknél működő megbízottjaival? Vajon
az egész internet megfigyelés alatt áll? Elhessentettem a gondolatot,
és oda lyukadtam ki, hogy ostobaságokon jár az eszem.
Több tízmillió üzenet közül az egyik az enyém.
Ki figyelne rá oda?
Ha már a számítógépnél ültem, elintéztem az utazás megszervezését
is: megérkezés Nepál fővárosába, Katmanduba tizenhatodikán,
szállás a Himalája Szállóban. Két nap múlva indulnom kell,
gondoltam, ez éppen csak elég az előkészületekre.
Megcsóváltam a fejem. Egy részemet felvillanyozta a tibeti utazás
gondolata. Tudtam, hogy az a vidék a világ legszebb,
legtitokzatosabb tájai közé tartozik. Csakhogy az országot az
elnyomó kínai kormányzat tartja megszállás alatt - tudtam, hogy
veszélyes lehet. Úgy terveztem, hogy csak addig megyek bele a
kalandba, ameddig biztonságosnak érzem. Nem engedem, hogy
átcsapjon a fejem fölött, nehogy valami olyasmibe keveredjem, amit
már nem tudok kezelni.
Wil ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett, többet már
nem is mondott, így aztán agyamban egymást űzték a kérdések. Mit
tud erről a Tibet környékén fekvő helyről? És miért mondta az a
bakfis, hogy menjek el oda? Wil nagyon óvatosan viselkedett. Miért?
A lábamat sem fogom kitenni Katmanduból, amíg ezt ki nem
derítem.
22
Amikor eljött az utazás napja, a Frankfurton és Újdelhin
keresztülvezető, hosszú repülőúton nagyon nyitva tartottam a
szemem, de semmi említésre méltó nem történt. Saját nevemen
jelentkeztem be a Himalájába, poggyászomat elhelyeztem a
szobában, és elindultam, hogy körülnézzek. Végül a földszinti
kávézóban kötöttem ki. Ott üldögélve minden percben vártam Wil
felbukkanását, de mindhiába. Egy óra múlva eszembe jutott, hogy
lemegyek a medencéhez: odaintettem egy küldöncöt, és megtudtam
tőle, hogy az uszoda odakint van az épület mögött. Az idő kissé
hűvös volt, de ragyogóan sütött a nap, és tudtam, hogy a friss levegő
segít majd hozzászokni a tengerszint feletti magassághoz.
Kisétáltam az L alakú épület két szárnya által közrefogod
medencéhez. Többen tartózkodtak ott, mint gondoltam, bár kevesen
beszélgettek egymással. Leültem az egyik asztal mellé, és
megfigyeltem, hogy a körülöttem helyet foglaló emberek - főként
ázsiaiak, csak itt-ott láttam egy-két európait - agyonhajszoltnak
látszanak, vagy szemlátomást a honvágy kínozza őket. Rosszkedvűen
méregették egymást, mogorva arccal rendeltek italt, újságot a
szálloda alkalmazottaitól, és kínosan ügyeltek arra, nehogy tekintetük
másokéval találkozzék. Lassanként az én hangulatom is kezdett
lekonyulni. Már megint itt ülök, gondoltam, egy szállodában, a világ
túlsó felén, és egy barátságos arcot sem látok sehol. Mély lélegzetet
vettem, és emlékezetembe idéztem Wil intelmét, hogy legyek éber.
Arra figyelmeztetett, hogy figyeljem a szinkronicitás apró jeleit:
mindazokat a rejtélyes véletleneket, amelyek egy pillanat alatt
előállhatnak, és új mederbe terelhetik az ember életét.*
* Carl Gustav Jung svájci pszichológus komoly figyelmet fordított az
úgynevezett „ jelentős véletlenekére” amelyekre James Redfield A
mennyei prófécia című regénye és további művei, a Gyakorlati útmutató.
A Tizedik Felismerés és A Mennyei Látomás is sűrűn utalnak.
Jung szinkronicitásnak nevezte a véletlen egybeesések jelenségét, és
a valóság ugyanolyan természetes szervezd elvének tartotta, mint az
ok-okozati összefüggést. – A ford.
23
Tudtam: az igazi spiritualitás központi élménye e titokzatos
folyamatok érzékelése: ez a közvetlen tanúbizonysága annak, hogy
az emberi drámák díszletei mögött mélyebb igazság húzódik meg. A
gond mindig az, hogy ez az érzékelés csak szórványosan fordul elő;
egy időre megjelenik, izgalomba hoz, és aztán ugyanolyan gyorsan
eltűnik. Miközben nézelődtem, tekintetem megakadt egy fekete hajú,
magas férfin, aki a szálloda épületéből kilépve egyenesen felém
tartott. Barna pantallót és finom, fehér pulóvert viselt, hóna alatt
újság lapult összehajtogatva. Végigsétált az emberek között, és a
szomszédos asztalhoz telepedett a jobb oldalamon. Elővette az
újságot, körülnézett, és sugárzó mosollyal bólintott felém. Majd
odaintett egy pincért, és ásványvizet rendelt. Ázsiai vonásai voltak,
de folyékony angolsággal beszélt, mindenfajta akcentus nélkül.
Kihozták a vizet, aláírta a számlát, és olvasni kezdett. Azonnal
megéreztem, hogy valami vonz ehhez az emberhez, de nem tudtam
megállapítani, hogy pontosan mi az. Kellemes hangulat és energia
sugárzott belőle, időnként fölemelte tekintetét az újságból, és széles
mosollyal körülnézett. Egyszer sikerült elkapnia a velem szemben
ülő, begubózott úr pillantását.
Arra számítottam, hogy a komor férfi gyorsan félrenéz, de ehelyett
visszamosolygott a sötét hajúra, könnyed beszélgetésbe elegyedett
vele, úgy hallottam, nepáli nyelven. Egyszer még hangosan föl is
nevettek. A beszélgetés a közeli asztaloknál ülők figyelmét is
fölkeltette, néhányan elmosolyodtak, és egyikük mondott valamit,
amitől ismét felcsendült a nevetés.
Érdeklődéssel figyeltem a jelenetet. Itt valami történik -gondoltam.
Megváltozott a légkör körülöttem.
- Istenem - dadogta a sötét hajú, és hozzám intézte szavait. - Látta
már ezt?
Körülnéztem. Mindenki visszatemetkezett az olvasnivalójába,
szomszédom viszont közelebb húzta székét, és valamit mutatott az
újságban.
- Nyilvánosságra hozták egy újabb imakísérlet eredményeit -
folytatta. - Roppant érdekes.
24
- Mire jutottak? - kérdeztem.
-A kísérlet során az imádságnak a betegekre gyakorolt hatását
vizsgálták, és azt állapították meg, hogy azok a páciensek, akikért
rendszeresen imádkoztak, gyorsabban és kevesebb komplikációval
gyógyultak, még akkor is, ha nem tudtak arról, hogy imádkoznak
értük. Kétségbevonhatatlan bizonyíték ez az ima hatóerejére. De más
is kiderült. Bebizonyosodott, hogy az ima akkor a leghatékonyabb,
ha nem kérés, hanem állítás formájában fogalmazódik meg.
- Nem biztos, hogy értem, mit jelent ez - mondtam.
Kristálykék szemével rám nézett. - A kísérletsorozatban kétféle
típusú imát vizsgáltak. Az első típus egyszerűen megkéri Istent, hogy
segítsen a betegen. A másik kijelenti, méghozzá hittel jelenti ki. hogy
Isten segít rajta. Érti a különbséget? -Nem biztos.
-Az az ima, amelyik kéri Isten segítségét, arra az alapra épül, hogy
Isten képes segíteni, de ezt csak akkor teszi, ha úgy dönt, hogy
méltányolja kérésünket. Az ima másik típusa azon az alapon áll.
hogy Isten mindig kész segíteni. és akar is segíteni - ám az emberi lét
törvényeit úgy szabta meg, hogy a kérés teljesülése bizonyos
mértékig függ attól. mennyire hisszük, hogy ez megtörténik.
Imáinkban tehát ennek a hitnek kell megfogalmazódnia. A
kísérletben az ilyen típusú ima bizonyult a leghatékonyabbnak.
Bólintottam. Kezdett összeállni a kép. A férfi elfordult, mintha a fejét
törné valamin, azután folytatta. - A Bibliában a nagy imádságok nem
kérést, hanem kijelentést tartalmaznak. Gondoljon csak az Úr imájára.*
Így szól: „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgv a
földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És
bocsásd meg a mi vétkeinket...” Nem azt mondja, hogv „kaphatnánke
ennivalót, kérem”, nem azt mondja, hogy „légy szíves, bocsáss
meg”. Egyszerűen kijelenti: ezek a dolgok máris készen állnak arra,
hogy meg-
* A regény értelemszerűen a Biblia angol fordítására támaszkodik,
ezért az imádságra vonaikozó megállapítások az ismert magyar
bibliaszövegekrc alkalmazva nem mindig érvényesek. –A ford.
25
történjenek, és ha híven bízunk abban, hogy így lesz, akkor be is
következnek.
Elhallgatott, mintha arra várt volna, hogy közbekérdezzek, és
mosolygott.
Önkéntelenül fölnevettem, olyan ragályos volt a jókedve.
- Egyes tudósok olyan elméleteket állítanak fel - folytatta -, amelyek
szerint ezek a felfedezések valami másra is utalnak, valami mélyebb
dologra, ami óriási jelentőséggel bír minden élő ember számára. Azt
hangoztatják, hogy ha az imát valóban a reményeink, a hittel átélt
várakozásaink teszik hatékonnyá, akkor mindannyian imaenergiát
sugárzunk magunkból a világba szakadatlanul, akár van erről
tudomásunk, akár nincs. Érti ennek az igazságát?
Nem várta meg válaszomat, folytatta. - Ha az ima a várakozásainkon
alapuló kijelentés, akkor minden várakozásunknak megvan az
imához hasonló hatása. Voltaképpen állandóan imádkozunk
valamilyen jövőért önmagunk és mások számára, csak éppen nem
mindig tudunk róla.
Ugy nézett rám, mintha bombát robbantott volna, és lesne a hatását.
-El tudja képzelni? - folytatta. - A tudomány igazolja azt, amit az
összes vallás összes tanítója mindig is hirdetett. Mindegyik azt
állította, hogy szellemi-spirituális befolyást gyakorolunk arra, ami
történik velünk az életünkben. Jusson eszébe, mit mond a Szentírás:
akkorácska hit, mint egy mustármag, hegyeket képes megmozdítani.
Mi van akkor, ha voltaképpen ez a képesség a sikeres élet titka? Mi
van, ha ez a kulcsa az igazi közösség létrehozásának? - A szeme
csillogott; azt a benyomást keltette, hogy többet tud, mint amennyit
elmond. - Mindenkinek meg kell tudnia, hogy ez miként működik. Itt
az ideje.
Visszamosolyogtam rá. Izgalmasnak találtam, amit ez az ember
mondott, és még mindig ámultam azon, milyen szembetűnő változást
tudott előállítani a medence környékének közhangulatában.
Ösztönösen oldalt pillantottam, ahogy az ember olyankor szokott, ha
megérzi, hogy figyelik. Az egyik szállodai alkalmazott állt a bejárati
ajtó mel26
lett, és engem nézett. Amikor tekintetünk találkozott, gyorsan
elfordult, és elindult a liftek Felé.
- Bocsánat, uram - szólalt meg egy hang a hátam mögött.
Egy pincér állt mellettem.
- Hozhatok egy italt? - kérdezte.
- Köszönöm, nem - feleltem. - Még várok.
Visszafordultam a bejárat felé; a másik férfi már eltűnt.
Egy darabig kerestem tekintetemmel, majd. amikor a jobb oldalamon
ülő sötét hajú férfihoz fordultam volna, már ő sem volt sehol.
Felálltam, és megkérdeztem az előttem ülő férfit, látta-e, merre ment
az ember az újsággal. Kurtán megrázta a fejét, és elfordult.
A szobámban töltöttem a délutánt. A medence mellett történtek nem
hagytak nyugodni. Ki ez az ember, aki az imádságról beszélt?
Volt-e vajon szinkronisztikus jelentősége ennek az eseménynek?
Miért figyelt az az ember az ajtóban? És hol lehet Wil?
Napszálltakor egy kiadós alvás után megint kimentem. Úgy
terveztem, hogy elsétálok egy szabadtéri vendéglőhöz. amelyről az
egyik szállóvendéget hallottam beszélni.
- Nagyon közel van - mondta a szemüveges portás, amikor
megkérdeztem, hogyan juthatok oda.
- Teljesen biztonságos. Semmi gond.
Kiléptem a szürkületbe, tekintetemmel Wilt kerestem. Az utcán
rengeteg ember nyüzsgött, nyomakodnom kellett közöttük.
A vendéglőben egy kis sarokasztalhoz ültem, a másfél méter magas
kovácsoltvas rács mellett, amely az asztalokat a járdától elválasztotta.
Kényelmesen megvacsoráztam, utána egy angol nyelni újságot
olvasgattam. Több mint egy órát töltöttem a vendéglőben.
Egy idő után kényelmetlen érzés vett erőt rajtam. Mintha megint
figyelnének - de ezúttal nem láttam senkit.
Körülnéztem a többi asztalnál, de a vendégek a legcsekélyebb
mértékben sem hederítettek rám.
Felálltam, hogy visszainduljak a szállodába, s közben a rácson át
végignéztem a
27
járókelőkön. Semmi. Igyekeztem elhessenteni magamtól a különös
érzést, kifizettem a számlát, és visszamentem a szállodába.
A bejárat közelében figyelmes lettem egy férfira, aki tőlem balra,
hat-hét méternyi távolságban állt a nyírott bokrok előtt. Pillantásunk
összetalálkozott; az ismeretlen egy lépést tett felém. Elfordítottam
tekintetem, és el akartam menni mellette, de hirtelen rájöttem: ez
ugyanaz a szállodai alkalmazott, akit már a medencénél is
rajtakaptam, hogy engem figyel. Most szandált, farmernadrágot és
egyszínű kék inget viselt. Harmincéves lehetett, a tekintete nagyon
komoly. Sietve folytattam utamat.
- Bocsánat, uram - szólt utánam. Továbbmentem.
- Kérem - folytatta. - Beszélnem kell önnel.
Tettem még néhány lépést, hogy az ajtónálló és a hordárok látóterébe
kerüljek, aztán megfordultam. - Mit óhajt?
Közelebb lépett, kissé meghajolt. - Azt hiszem, ön az, akivel
beszélnem kell. Ismeri Wilson James urat?
-Wilt? Hogyne. Hol van?
- Nem tudott eljönni. Engem kért meg, hogy találkozzam
önnel.
- Kezet nyújtott, kelletlenül elfogadtam és bemutatkoztam.
-A nevem Yin Doloe - mondta viszonzásként.
- Itt dolgozik a szállodában? - kérdeztem.
-Sajnos nem. Egy barátom dolgozik itt. Tőle kértem kölcsön a
kabátját, hogy körülnézhessek odabent. Tudnom kellett, hogy ön
megérkezett-e már.
Jól megnéztem magamnak ezt az embert. Ösztöneim azt súgták, hogy
igazat mond. De minek ez a titkolózás? Miért nem jött oda hozzám
egyszerűen a medencénél, megtudakolni, hogy ki vagyok?
- Miért nem jött el Wil? - kérdeztem.
- Nem tudom biztosan. Engem kért meg, hogy fogadjam önt, és
kísérjem el Lhászába. Szerintem ott akar találkozni velünk.
Elfordítottam a tekintetem. A dolgok kezdtek fenyegetővé válni.
Ismét ránéztem, és így szóltam: - Nem biztos,
28
hogy kedvem van ehhez. Miért nem Wil hívott oda személyesen?
- Biztos, hogy erre nyomós oka van - feleké Yin, és egy
újabb lépést telt felém. - Wil a lelkemre kötötte, hogy vigyem önt el
hozzá. Szüksége van önre.
Könyörgő tekintettel nézett rám.
- Elindulhatnánk holnap?
- Mondok valamit - vetettem fel.
-Jöjjön velem a szállodába, üljünk le egv kávé mellett, és beszéljük
meg ezt a dolgot.
Úgy pillantott körbe, mint aki fél valamitől.
- Kérem. holnap reggel nyolcra idejövök. Wil már elintézte a repülőjegyet
és a vízumot. - Mosolygott és elinalt, mielőtt tiltakozhattam
volna.
Nyolc óra előtt öt perccel mentem le az előcsarnokba; csak egy
tarisznya volt nálam. A szálloda vállalta, hogv megőrzi poggyászom
többi részét. Úgy terveztem, hogy egy hétig leszek távol - hacsak
nem történik valami különös dolog, miután Yin társaságában útnak
indultam. Abban az esetben ugyanis azonnal visszafordulok.
Yin percre pontosan gördült be egy öreg Toyotával; elindultunk a
repülőtér felé. Útközben barátságos volt, de továbbra is azt állította,
hogy semmit sem tud Wilről. Eszembe jutott, hogy elmesélem, amit
Natalie mondott arról a belső-ázsiai helyről, meg amit ugyanaznap
éjjel Wiltől tudtam meg a hálószobámban. Kíváncsi lettem volna, mit
szól hozzá Yin. de aztán mégsem mondtam el. Arra gondoltam:
inkább alapos megfigyelés tárgyává teszem Yint, a repülőtéren pedig
megérzéseimre hagyatkozom,
A jegykezelő pultnál kiderült, hogy valóban le van foglalva egy hely
a nevemre, a Lhászai járatra. Körülpillantottam, hogy megállapítsam,
milyen érzést kelt bennem a helyzet. Minden rendben lévőnek
látszott. Yin mosolygón, láthatólag jó hangulatban volt. A jegykezelő
sajnos épp ellenkezőleg. Nagyon gyengén beszélt angolul, viszont
szerfölött nagyigényű volt.
Amikor elkérte az útlevelemet, magam is
29
bosszús lettem, és éles szavakra ragadtattam magam.
Erre abbahagyta a munkát, és úgy nézett rám, mintha most már nem
is akarná odaadni a jegyemet.
Yin sietve közbelépett, és csillapító szavakat mondott nepáli nyelven.
A nő viselkedése néhány perc alatt megváltozott. Egyszer sem nézett
rám, de szívélyesen társalgott Yinnel, még nevetett is azon, amit a
férfi mondott. Percek múlva kezünkben volt a repülőjegy és a
beszállókártya; a kapu közelében, egy kávézó asztalkája mellett
telepedtünk le. Mindent átjárt a cigarettafüst szaga.
- Sok önben a harag - mondta Yin. - És nem valami jól használja az
energiáját. Meghökkentem. - Miről beszél?
Kedvesen rám nézett. - Úgy értem: nem sokat enyhített annak a pult
mögött ülő nőnek a rosszkedvén.
Azonnal tudtam, hová akar kilyukadni. A perui Nyolcadik Felismerés
leír egy módszert, amely mások energiaszintjének felemeléséi teszi
lehetővé azáltal, hogy az ember egy meghatározott módon az arcukra
összpontosít.
- Ismeri a Felismeréseket? - kérdeztem.
Yin bólintott, és tekintetét az arcomra függesztette. - Ismerem -
felelte. - De több is létezik.
- Nem könnyű észben tartani, hogy mindig küldjünk energiát -
mentegetőztem.
Yin nagyon határozottan válaszolt. - Vegye figyelembe, hogy az
energiájával mindenképpen hatást gyakorolt arra az asszonyra, akár
tudott erről, akár nem. Az a lényeg, hogy milyenre állítja a... a... -
Yin a megfelelő angol kifejezést kereste - a szándékmezőt - bökte ki
végül. - Az imamezőt.
Felkaptam a fejem. Yin ugyanúgy beszélt az imáról, mint előző nap a
fekete hajú férfi.
- Pontosan mit jelent ez? - tudakoltam.
-Talán tapasztalt már olyat, hogy egy helyiségben többen
tartózkodnak, és az általános energiaszint igen alacsony, de egyszer
csak belép valaki, és a puszta jelenlétével megemeli mindenkinek az
energiaszintjét. Az illető energiamezébe előtte járva eléri a többieket.
30
-Aha - feleltem -, értem, mire gondol.
Átható volt a pillantása. - Ha meg akarja találni Shambhalát, meg kell
tanulnia, hogy ezt tudatosan irányítsa.
-Shambhalát? Miről beszél?
Yin elsápadt, arcán zavar tükröződött. Megcsóválta fejét, mintha idő
előtt elszólta volna magát.
-Nem érdekes - mondta halkan. - Ez nem az én dolgom. Majd Wil
elmagyarázza. - Az utasok sorba álltak a kapunál, Yin a
beszállókártyákat szedő utaskísérő felé lépett.
Sebesen járt az agyam, igyekeztem elhelyezni a „Shambhala" szót.
Végül eszembe jutott. Shambhala a tibeti buddhizmus
hagyományaiban előforduló mitikus közösség; egyes történetekben
Shangri-La néven szerepel.
Kikaptam Yin pillantását. Az a hely csak a legendákban létezik...
vagy talán nem?
Yin átadta a beszállókártyát, és elindult az ülések közötti átjárón.
A Lhászáig tartó repülőúton Yin meg én távol ültünk egymástól, így
volt időm gondolkodni. Csak annyit tudtam, hogy Shambhalának
óriási a jelentősége a tibeti buddhisták számára, akiknek ősi iratai
arannyal-gyémánttal ékes, szent városnak írták le, ahol beavatottak és
lámák élnek; maga a hely valahol Észak-Tibet vagy Kína ember nem
járta hegyei között rejtőzik. Az utóbbi időben a buddhisták többsége
csupán jelképesen használja; a Shambhala szó ma már nem valóságos
helyei, hanem inkább spirituális lelki beállítottságot jelent.
Az előttem lévő ülés támlájának zsebéből kihúztam egv Tibetről
szóló tájékoztató füzetkét; reméltem, hogy felfrissíthetem a vidék
földrajzáról őrzött ismereteimet. Tibetet északról Kína, délről India
és Nepál határolja; a terület lényegében egy hatalmas fennsík, nem
sok olyan zugot találni itt, amely alacsonyabban fekszik kétezer
méternél. Déli halárán a Himalája magasodik a Mount Everesttel,
északon pedig a hatalmas, kínai Kunlun hegység. A kettő között
mély szakadékok, vad sodrású folyók és sok száz négyzetkilométernyi
köves tundravidék található. A térképen
31
Tibet keleti része látszott a legtermékenyebbnek, a lakosság is itt volt
a legsűrűbb, az északi és nyugati területek hegyvidékét gyéren lakják,
arrafelé utak is alig vannak, szilárd burkolatú út egyáltalán nincs.
Nyugat-Tibetbe a térkép szerint csak két főút vezet: az északit főként
teherautók használják; a délin, amely a Himalája lábánál halad,
zarándokok járnak, akik az Everest, a Manaszarovár tó és a Kailásza
hegység szent tájait keresik fel. vagy a titokzatos Kunlun felé
tartanak.
Fölnéztem a füzetből. Tízezer méter magasságban repültünk,
megéreztem, hogy odakint változik a hőmérséklet és az energiaszint.
Alattam a Himalája havas, sziklás bércei törtek a magasba, az égbolt
tiszta kéken ragyogott felettünk. Majdnem pontosan a Mount.
Everest csúcsa fölött léptünk be Tibet légterébe, az örök hó
birodalmába, a világ tetejére. Ez a föld a keresők, a belső utakon
járók otthona; ahogy a magasból lenéztem a hegyekkel koszorúzott
zöldellő völgyekre és köves síkságokra, önkéntelenül is hatása alá
kerített a vidéken uralkodó titokzatosság. Sajnos most egy zsarnoki
kormányzat rémuralma alatt él ez a terület. Megfordult a fejemben:
ugyan mit keresek én itt?
Hátrafordultam; Yin négy sorral mögöttem ült. Ingerelt a titkolózása.
Újfent elhatároztam, hogy nagyon elővigyázatos leszek. Egy lépést
sem teszek Lhászából, amíg teljes magyarázatot nem kapok.
A repülőtéren Yin elhárította Shambhalára vonatkozó kérdéseimet.
Csak azt ismételgette, hogy nemsokára találkozunk Willel, és akkor
majd mindent megtudok. Taxit fogtunk, és a város központjában álló
szállodába mentünk, ahol ígérete szerint Wil várt reánk.
Észrevettem, hogy Yin az arcomat szemléli.
- Mit néz rajtam? - kérdeztem.
-Csak azt, hogy mennyire bírja a magasságot - magyarázta Yin. -
Lhásza több mint három és fél ezer méterrel a tengerszint fölött
fekszik. Egy darabig ne erőltesse meg magát.
Bólintottam, méltányoltam, hogy törődik az egészségemmel, de már
régen hozzászoktam a nagy magasságok32
hoz. Ezt Yinnel is közölni akartam, de akkor egy hatalmas, erődszerű
építményt pillantottam meg a távolban.
-Az a Potala palota - mondta Yin. - Meg is akartam mutatni önnek.
Ez volt a dalai láma téli rezidenciája, mielőtt száműzetésbe vonult
volna. Ez az épület jelképezi ma a tibeti nép harcát a kínai megszállás
ellen.
Elfordult, és nem is mondott többet, míg a taxi meg nem állt - de nem
a szálloda előtt, hanem vagy harminc-méternyire a bejárattól.
-Wilnek már itt kell lennie - mondta Yin, és kinyitotta az ajtót. -
Várjon a kocsiban. Megyek, megnézem.
Ő sem szállt ki azonban, hanem fürkésző tekintettel megnézte a
bejáratot. Követtem a pillantását. Az utcán tibeti járókelők sokasága
nyüzsgött, itt-ott néhány turistát is látni lehetett, de semmi különöset
nem vettem észre. Aztán egyszer csak megakadt a szemem egy
alacsony kínai férfin, aki az épület sarkánál álldogált. Kezében
újságol tartott. de az utca forgalmát kémlelte,
Yin az utca túloldalán parkoló autókat vette szemügyre. Egy öreg,
barna kocsiban több. öltönyös férfi ült.
Yin mondott valamit a taxisofőrnek, aki idegesen ránk nézett a
visszapillantó tükörben, és elindult a következő kereszteződés felé.
Yin közben előrehajolt, hogy a barna kocsiban ülők meg ne lássák.
- Mi folyik itt? - kérdeztem.
Yin nem felelt, a sofőrt utasította, hogy kanyarodjon balra, és hajtson
tovább a városközpont felé. Megragadtam a karját. - Yin, mondja
már meg, mi folyik itt! Kik voltak ezek a kocsiban?
- Nem tudom - felelte -, de Wil nem lehet ott. Azt hiszem, tudom,
hová ment. Figyeljen, hogy nem követnek-e.
Hátranéztem, miközben Yin a sofőrt irányította. Több autójött
mögöttünk, de idővel mindegyik elkanyarodott. A barna kocsit sehol
sem láttam.
-Jönnek utánunk? - fordult hátra Yin.
- Nem hiszem - feleltem.
Faggatni akartam Yint, hogy árulja el, mi ez az egész. de
észrevettem, hogy remeg a keze. Az arca sápadt volt, és
33
verítékben úszott. Rájöttem, hogy ez az ember retteg. Ettől aztán én
is egész testemben végigborzongtam.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Yin egy parkolóhelyet mutatón
a sofőrnek, aztán tarisznyástul kirántott a taxiból, és betuszkolt egy
mellékutcába, majd onnan egy szűk sikátorba. Vagy ötven métert
mehettünk, aztán egy ház falának támaszkodva megálltunk, és
perceken át váltunk, figyeltük a sikátor bejáratát, ahol az imént
befordultunk. Egyikünk sem szólt.
Úgy látszott, senki sem követett. Yin a következő ház ajtajához ment,
és néhányat koppantott. Válasz nem hangzott, de az ajtó mintegy
varázsütésre magáról kinyílt.
- Itt váljon - mondta Yin. - Mindjárt visszajövök.
Csöndesen besurrant a házba, és becsukta az ajtót. Amikor hallottam
a zár kattanását, a rémület hulláma borított el. Mi lesz most? -
gondoltam. Yin halálosan meg van rémülve. Mi van, ha végleg itt
hagyott? A forgalmas útkereszteződés felé néztem. Bekövetkezett,
amitől a legjobban tartottam. Yint valószínűleg keresik, és lehet,
hogy Wilt is. Fogalmam sem volt róla, hogy mibe keveredtem.
Talán az lenne a legjobb, ha Yin tényleg eltűnne - gondoltam. Akkor
visszafuthatnék az utcára, elvegyülhetnék a tömegben, és
visszamennék a repülőtérre. Mi mást tehetnék ebben a helyzetben
azonkívül, hogy hazamegyek? Fel lennék mentve minden felelősség
alól, sem Wilt, sem senki mást nem kellene felkutatnom,
kiszállhatnék az egész kalamajkából.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Yin osont ki rajta, a nyílás gyorsan bezárult
mögötte.
- Wil üzenetet hagyott - mondta Yin. -Jöjjön.
Továbbmentünk a sikátorban, majd elrejtőztünk két nagy
szeméttároló között. Yin feltépett egy borítékot, és egy levelet húzott
elő. Figyeltem, miközben olvasta: az arca még sápadtabbá vált. A
végére érve felém nyújtotta a papírt.
- Mi áll benne? - kérdeztem, miközben átvettem. Felismertem Wil
kézírását.
34
Yin, biztos vagyok benne, hogy beengednek bennünket Shambhalába.
De nekem előre kell mennem. Rendkívül fontos, hogy ameddig csak
tudod, kísérd el amerikai barátunkat. Tudod, hogy a dakinik segíteni
fognak.
Wil
Yinre néztem, őegy pillanatra visszanézett, aztán elfordult.
- Mit jelent az, hogy „beengednek bennünket Shambhalába”?
Gondolom, ezt képletesen kell érteni. Ugye Wil sem hiszi azt, hogy
létezik ilyen nevű hely? Yin a földet bámulta. - Wil természetesen
hisz abban, hogy Shambhala valóságos hely - suttogta.
-Hát maga?
Félrenézett, és mélyet sóhajtott, mintha a világ minden terhe az ő
vállát nyomná. - Én is,., én is - felelte -. bár a legtöbb ember
elképzelni sem tudja ezt a helyet, nemhogy eljutni oda. Ön és én természetesen
sohasem... - Elhallgatott.
-Yin -jelentettem ki határozottan -, el kell árulnia, mi folyik itt. Mit
művel Wil? Kik voltak azok az emberek a szállodánál?
Yin egy pillanatig hallgatott, aztán kibökte: - Azt hiszem, a kínai
titkosrendőrség emberei.
- Micsoda?
- Nem tudom, mit kerestek. Valószínű, hogy már hallottak a
Shambhalával kapcsolatos mozgolódásról, szóbeszédről. Az itteni
lámák közül sokan azon a véleményen vannak, hogy valami
változóban van a szent helyen. Nagyon sok találgatás kapott
szárnyra.
- Miféle változásról van szó? Mesélje el.
Yin mély lélegzetet vett. - Reméltem, hogy ezt majd Wil magyarázza
el... de úgy látom, most már meg kell próbálkoznom vele. Meg kell
értenie, hogy Shambhala micsoda. Az ott élők normális emberi
lénvek. akik arra a szent hely-re születtek, de az evolúció magasabb
fokán állnak. Ők az egész világ számára őrzik az energiát és a
látomást. Eszembe jutott a Tizedik Felismerés. - Valamiféle spirituális
vezetőik lennének? - kérdeztem.
35
- Nem olyan értelemben, ahogyan gondolja - felelte Yin.
- Nem olyanok, mint a túlvilágon tartózkodó elhunyt családtagok
vagy egyéb lelkek, akik abból a dimenzióból segítenek bennünket.
Ők emberi lények, itt, a Földön élnek.
Shambhalában különleges, magasabb szintre fejlődött közösség
működik.
Azt jeleníti meg, hogy milyen lesz végül a világ többi része is.
- Hol ez a hely?
- Nem tudom.
- Találkozott már olyannal, aki járt ott?
- Nem. Gyerekkoromban egy nagy láma volt a tanítóm; egy napon
kijelentette, hogy Shambhalába megy. Többnapi ünnepség után el is
távozott.
- És eljutott oda?
- Azt nem tudni. Eltűnt, Tibetben soha többé senki sem látta.
- Tehát senki sem tudja, hogy Shambhala létezik-e vagy sem.
Yin egy percig hallgatott, aztán így felelt; - Ismerjük a legendákat...
- Kiről beszél? Kik ismerik?
Rám meredt. Láttam, hogy valamiféle hallgatási fogadalomnak tesz
eleget. - Ezt nem árulhatom el. Csak a szektánk feje, Rigden láma
dönthet úgy, hogy elmondja önnek.
- És hogy szólnak a legendák?
- Csak annyit mondhatok: a legendák azoktól származnak, akik a
múltban elindultak Shambhala felkutatására. Sok száz évesek.
Még folytatta volna, de ekkor zajt hallottunk az utca felöl. Odakaptuk
tekintetünket, de senkit sem láttunk.
- Várjon itt - mondta Yin.
Ismét bekopogott az ajtón, és eltűnt a ház belsejében.
Ezúttal nagyon hamar előkerült, és odament egy öreg, ütött-kopott,
vászontetejű terepjáróhoz. Kinyitotta és intett, hogy szálljak be.
- Gyorsan! - sürgetett. - Igyekeznünk kell.
36
37
2
SHAMBHALA SZÓLÍT
Yin a Lhászából kivezető útra kanyarodott. Én hallgattam, a hegyeket
néztem, és azon törtein a fejem, hogy vajon mit jelenthet Wil
üzenete. Miért indult el egyedül? És kik azok a dakinik? Meg
akartam kérdezni Yintól, de éppen akkor egy kínai katonai teherautó
robogott el előttünk a kereszteződésben.
Összerezzentem, amikor megláttam, és úgy éreztem, hogy az
idegesség hulláma borít el mindenestül. Mit művelek én itt? A
szállodánál, ahol Willel kellett volna találkoznunk, titkosrendőrök
szimatoltak. Lehet, hogy bennünket kerestek.
-Várjon egy percet, Yin - szólaltam meg. - Vissza akarok menni a
repülőtérre. Túlságosan veszélyesnek tűnik ez az egész.
Yin riadtan nézett rám. - És Wil? - vetette fel. - Olvasta a levelet.
Wilnek szüksége van önre.
-Nos, ő már hozzászokott az ilyesmihez. Tudom, nem várja el tőlem,
hogy mindenféle veszélynek tegyem ki magam.
- Ön máris veszélyben van. Ki kell jutnunk Lhászából.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- Rigden láma kolostorába, Sigace mellett. Öreg este lesz, mire
odaérünk.
-Van ott telefon?
- Van - felelte Yin -, azt hiszem, van... ha működik.
Bólintottam, Yin az utal kezdte figyelni.
Nagyszerű, gondoltam. Az semmiképp sem árt, ha eltűnünk innen,
mielőtt elkezdem megszervezni hazautazásomat.
38
Órákon át zötyögtünk a göröngyös úton. teherautók és öreg tragacsok
mentek el mellettünk. Az út mentén csúf ipari létesítmények és
szemet gyönyörködtető tájak váltogatták egymást. Yin már jóval
sötétedés után egy alacsony, betonelemekből épült ház mellé
kanyarodott. Jobbra tőlünk szerelőműhely állt. előtte hatalmas,
bozontos kutya volt kikötve, és vadul ugatott bennünket.
- Ez lenne Rigden láma háza? - kérdeztem.
- Dehogyis. De ismerem az ittenieket. Ennivalót és benzint kérek
tőlük, később szükségünk lesz rá. Mindjárt jövök.
Fölment a deszkaszálakból összerótt lépcsőn, és bekopogott. Idős
tibeti asszony nyitott ajtót, és azonnal átölelte Vint. Yin felém
mutatott, mosolygott, és mondott valamit, amit nem értettem. Intett
nekem, kiszálltam, és követtem a házba.
Egy pillanat múlva egy autó fékjeinek halk csikorgása hangzott fel
odakintről. Yin az ablakhoz ugrott, és félrehúzta a függönyt, hogy
kinézzen. Megálltam a háta mögött. A sötétben csak egy fekete
gépkocsi körvonalait láttam; vagy harmincméternyire állt a
gödrökkel tarkított út túloldalán.
- Ki lehet az? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte Yin. - Menjen ki. és vegye magához a
csomagokat. Siessen.
Kérdő tekintettel néztem rá.
- Minden rendben — mondta. - Csak hozza a csomagokat, gyorsan.
Kimenteni a terepjáróhoz, nem néztem a távolabb parkoló kocsi felé.
Benyúltam a nyitott ablakon, kiemeltem a tarisznyámat és Yin
táskáját, majd fürge léptekkel visszamentem a házba. Yin még
mindig ott állt az ablaknál.
-A nemjóját - mondta hirtelen. - Idejönnek.
Reflektor fénye vágott be az ablakon, az autó sebesen közeledett a
ház felé. Yin kikapta kezemből a táskáját, és a hátsó ajtón át kiugrott
az éjszakába. Szorosan a nyomában maradtam.
- Erre kell mennünk - kiáltott hátra, ahogy szaladt előttem a
domboldalra vezető, köves ösvényen. Visszafordultam, és rémülten
láttam, hogy civil ruhás nyomozók ugrál39
nak ki a kocsiból, és körülveszik a kis házat. Megjelent egy másik
autó. azt, eddig nem is láttuk, abból is kiszálltak néhányan, és tőlünk
jobbra futni kezeltek felfelé a lejtőn. Tudtam, hogy ha tartjuk az
irányt, perceken belül a karjaikba rohanunk.
- Yin, várjon - szóltam oda fojtott hangon -. ezek épp felénk tartanak.
Megállt, arca közvetlenül az enyém mellett fehérlett a sötétben.
- Menjünk balra - mondta. - Megkerüljük őket.
Alig ejtette ki e szavakat, máris észrevettem, hogy néhány ügynök
elindul a jelzett irányba.
Ha arra megyünk, amerre Yin javasolta, óhatatlanul észrevesznek.
-Nem - mondtam ösztönösen -, menjünk egyenesen fölfelé - és már
indultam is.
Yin pár pillanatig elmaradt mögöttem, de sietve utolért.
Kapaszkodtunk felfelé a sziklák között, miközben jobb felől
veszedelmesen közeledtek az ügynökök.
Az emelkedő tetejére érve az egyik ügynök már nagyon közeljárt
hozzánk, amikor lekuporodtunk két. nagy szikla fedezékében.
Körülöttünk észrevehetően világosabb volt a környék. A férfi alig
tízméternyire járt tőlünk, és arrafelé haladt, ahonnan már
mindenképpen meg kellett látnia bennünket. Ám ahogy a halványan
derengő terület pereméhez ért, egyszer csak megtorpant, tett még
néhány lépést, aztán ismét megállt, mintha más elhatározásra jutott
volna. Nem közeledett tovább, hanem sarkon fordult, és futva
elindult lefelé a domboldalon.
Néhány másodperc múlva megkérdeztem Yint, hogy szerinte
észrevett-e bennünket.
- Nem hiszem - felelte. - Menjünk tovább.
Jó tíz percen át kapaszkodtunk felfelé, majd egy sziklapárkányon
megpihenve lenéztünk a házra. Az épületet már több gépkocsi vette
körül, köztük egy öreg rendőrautó, amelynek tetején piros lámpa
villogott. Rémülettel töltött el a látvány. Most már semmi kétség:
ezek bennünket üldöznek.
Yin is aggódva ügyelte a házat, a keze remegett.
40
- Mi lesz a barátaival? - kérdeztem, és előre rettegtem
attól, amit válaszolni fog.
Yin könnyes szemmel nézett rám, tekintetében harag égett, aztán
szótlanul elindult fölfelé.
Órákon át gyalogoltunk, utunkat a vékony holdsarló világította be.
időnként azt is felhők takarták. Szívesen megkértem volna Yint. hogy
meséljen az ősi legendákról, de ő dühösen, komoran lépdelt
mellettem. A hegy tetejére érve megállt, és kijelentette, hogy
pihennünk kell. Leültem egy sziklára, Yin néhány lépéssel távolabb
ment, és ott megállt, hátát mutatva felém.
- Miért volt olyan biztos abban, hogy egyenesen föllelé kell jönnünk?
- szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna.
Mély lélegzetet vettem. - Láttam valamit - hebegtem. - Valahogy
világosabb volt arrafelé. Látszott, hogy az a jó irány.
Megfordult, mellém lépett, és leült velem szemben a földre. -
Tapasztalt már ilyesmit azelőtt is?
Megpróbáltam elhessenteni szorongásomat. A szívem dübörgött, alig
tudtam megszólalni.
- Igen, többször is - feleltem. - Az utóbbi időben elég gyakran.
Félrenézett, hallgatott.
- Yin, tudja, hogy mi történik velünk?
-A legendák azt mondanák, hogy segítenek nekünk.
-Segítenek? Kicsoda?
Ismét csak félrenézett.
-Yin, mondjon el mindent, amit tud erről.
Nem felelt.
-A dakinikról van szó. akiket Wil emlegetett a levélben?
Semmi válasz.
Megmérgesedtem. - Yin! Mondja már el, amit tud!
Gyorsan félállt. és rám meredt. - Vannak dolgok, amikről nem szabad
beszélni. Nem érti? Ha az ember csak annyit vét, hogy komolytalanul
ejti ki ezeknek a lényeknek a
41
nevét, évekre megnémulhat, vagy elveszítheti a szeme világát. Ők
Shambhala őrzői.
Egv lapos sziklához csörtetett, leterítette kabátját., és ráheveredett.
- Aludjunk - jelentette ki. - Holnap már többet fog tudni.
Egy darabig még néztem Yim a sötétben, aztán magam is lefeküdtem
a kőre, és mély álomba zuhantam.
A két távoli, havas hegycsúcs között felragyogó fénysugár ébresztett
fel. Körülnéztem - Yin eltűnt. Felpattantam, és átkutattam a
közvetlen környéket. Minden porcikám sajgott. Yin nem volt sehol.
A fene egye meg. gondoltam. Fogalmam sem volt. hogy hol lehetek.
Mély szorongás hulláma borított el. Vagy harminc percig vártam,
néztem a barnás, sziklás hegyeket, a keskeny, zöldellő völgyekel, ám
Yin nem került elő. Újra felálltam, ekkor vettem észre, hogy jó száz
méterrel alattam köves öt kanyarog a hegyoldalban. Felkaptam
tarisznyámat, lebotorkáltam a kövek között az útig, és azon észak
felé fordultam. Amennyire vissza tudtam emlékezni, Lhásza abban az
irányban lehetett.
Egy kilométert sem tettem meg, amikor arra lettem figyelmes, hogy
alig százlépésnyire mögöttem négyen-öten haladnak ugyanarra,
amerre én. Azonnal letértem az útról, és behúzódtam a sziklák közé,
hogy elrejtőzhessek előlük, de lássam, ahogy elhaladnak. Mellém
értek, kiderült, hogy egy család gyalogol az országúton: egy
öregember, egy harminc körüli pár és két tizenéves fiú. Nagy
zsákokat cipeltek, a fiatalabbik férfi megrakott kézikocsit húzott
maga után. Menekülteknek véltem őket.
Arra gondoltam: odamegyek, és legalább annyit megkérdezek tőlük,
hogy merre menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Attól
féltem: később jelenthetik, hogy találkoztak velem, így hát hagytam
őket továbbmenni.
Vártam vagy húsz percet, és óvatosan folytattam uramat ugyanarra,
amerre ők. Az út vagy három kilométeren át kanyargott az alacsony,
sziklás dombok között, és egyszer csak az egyik hegytetőn egy
kolostort pillantottam meg.
42
Letértem az útról, és felmásztam a sziklák között. Körülbelül kétszáz
méternyire leheltem az épülettói, amikor megálltam. A kolostor
homokszínű téglából épült, lapos tetejét barnára festették. A központi
épületrészt két szárnyépület fogta közre. Semmi mozgást nem láttam;
először azt hittem, hogy a ház lakatlan. Aztán kinyílt a kapu, kilépett
rajta egy élénkvörös köntösbe öltözött szerzetes, és dolgozni kezdett
a kertben, az épülettől jobb kéz felé álló, magányos fa alatt.
Eléggé ártalmatlannak tűnt, de úgy döntöttem, hogy nem
kockáztatok. Visszamentem a köves útra, átvágtam rajta, és a
túloldalán jókora vargabetűvel kerültem meg a kolostort; amíg
jócskán túl nem jutottam rajta - Innentől ismét az úton mentem
tovább, csak annyi időre álltam meg. amíg levettem az anorákomat.
A nap erősen sütött, meglepően fölmelegedett a levegő.
Másfél-két kilométer után egy kisebb emelkedő gerincén keltem
volna át, amikor zajt hallottam. Elrejtőztem a sziklák között, és
füleltem. Először azt hittem, hogy madarak hangját hallom, de lassan
rájöttem, hogy emberek beszélgetnek valahol. Vajon kik azok?
Nagyon óvatosan feljebb másztam a sziklák között, hogy elérve a
kellő magasságot, lenézzek az alant elterülő völgybe. A szívverésem
is elállt. Éppen alattam útelágazás volt. amelyet három katonai
terepjáró zárt el. Tucatnyi katona ácsorgott körülöttük, dohányoztak,
beszélgettek. Behúztam a nyakam, és elhátráltam onnan.
Visszamentem az úton arrafelé, amerről jöttem, és két szikla között
találtam egy jó rejtekhelyet.
Ekkor hallottam meg egy újabb hangot, amely távolabbról hangzott,
mint ahol az úttorlaszt láttam. Kezdetben tompa moraj volt, majd
egyre erősödölt, és surrogás, csattogás vegyült bele. Felismcrtcm a
zajt: helikopter közeledett.
Pánikba estem. Előugrottam a szikiák közül és rohantam, ahogy csak
bírtam, minél távolabb az úttól. Átugrottam egy kis patakon, de
megbotlottam, és térdig eláztattam a nadrágszáramat. Kiugrottam a
vízből, és futottam volna tovább, de a lábam megcsúszott egy kövön,
és én leszán43
káztam a domboldalon, nadrágom elszakadt, lábszáram lemorzsolódott.
lalpra kecmeregtem, és futottam tovább, búvóhelyet
keresve.
A helikopter egyre közeledett; átbukdácsoltam egy újabb kis
emelkedőn, és hátranéztem, amikor valaki megragadott, és lerántott
egy keskeny vízmosásba. Yin volt. Mozdulatlanul feküdtünk, míg a
helikopter elzúgott a fejünk felett.
- Z - kilences - mondta Yin. Arcán rémület tükröződött, de azt is
láttam, hogy dühös.
- Miért jött el a hálóhelyünkről? - kérdezte szinte kiáltva.
- Maga hagyott ott engem! - vágtam vissza.
-Egy óra hosszat sem voltam távol. Meg kellett volna várnia.
A félelem és a harag gyúlékony keveréke szikrát fogott bennem. -
Várni? Miért nem szólt, hogy elmegy?
Folytattam volna, de hallottuk, hogy a helikopter megfordul a
távolban.
- Most mit csinálunk? - szögeztem neki a kérdést.
- Itt mégsem maradhatunk!
-Visszamegyünk a kolostorba - felelte. - Onnan jövök.
Bólintottam, aztán fölemelkedtem, hogy lássam a helikoptert.
Szerencsére ekkor már távolabb járt, északnak tartott. Észrevettem
ugyanakkor valami mást is: az imént látott szerzetes közeledett
felénk a vízmosásban.
Odaérve tibeti nyelven mondott valamit Yinnek, aztán felém fordult.
-Jöjjön, kérem - szólított meg angolul, és húzott magával a kolostor
felé. Egy oldalsó ajtón léptünk be a kolostor udvarára, ahol sok tibeti
ácsorgott batyukkal, szegényes cókmókjaikkal. Sokan igazán
nyomorúságos látványt nyújtottak. A kolostor főépületéhez érve a
szerzetes kitárta a súlyos fakapui, és beengedett egy terembe, ahol
tibetiek csoportjai várakoztak. Ahogy elhaladtunk közöltük, az egyik
csoportot felismertem: ezt a családot láttam korábban az úton. Meleg
tekintettel néztek reám.
Yin észrevette, hogy figyelem őket, rákérdezett, mire elmondtam,
hogy korábban az úton találkoztam velük.
44
-Azért voltak ott, hogy önt idevezessék -jelentette ki Yin. - Magában
azonban lúl erős volt a félelem, nem merte követni a szinkronicitást.
Szigorú pillantást vetett rám, és követte a szerzetest egy kis
dolgozószobába, ahol néhány könyvszekrény, íróasztal és több
imamalom állt. Leültünk egy díszesen faragott asztal mellé, majd a
szerzetes és Yin hosszas beszélgetést folytatott tibeti nyelven.
- Megnézném a lábát - szólalt meg egy másik szerzetes angolul a
hátunk mögött. Kis kosárkában fehér kötszert és néhány orvosságos
üvegcsét hozott. Yin arca felragyogott, amikor meglátta.
- Ismerik egymást? - kérdeztem.
- Kérem - mondta a szerzetes, és kis meghajlással a kezét nyújtotta -,
a nevem Dzsampa.
Yin közelebb hajolt hozzám. - Dzsampa több mint tíz éven át Rigden
láma tanítványa volt.
- Ki az a Rigden láma?
Dzsampa és Yin összenézett, mintha nem tudnák eldönteni, mennyit
mondhatnak el. Végül Yin válaszolt. - Már említettem a legendákat.
Rigden láma többet tud ezekről, mint bárki emberfia. Ő Shambhala
első számú szakértője.
- Mesélje el, hogy pontosan mi történt - kérte Dzsampa.
miközben valamilyen folyadékkal ecsetelte felhorzsolt lábszáramat.
Yinre néztem; intett, hogy beszélhetek.
- El kell mondanom a lámának, hogy mi történt önökkel
- magyarázta Dzsampa.
Elmeséltem neki az egész történetet, attól kezdve, hogy
megérkeztünk Lhászába. Amikora végére értem, Dzsampa rám
nézett.
- És mielőtt elindult volna Tibetbe? Mi történt akkor?
Meséltem neki a szomszédom kislányáról, és elmond
tam Wil látogatását is.
Dzsampa és Yin összenézett.
- És most mi járt a fejében? - kérdezte Dzsampa.
- Az, hogy túl sok ez itt nekem - feleltem. -Vissza akarok jutni a
repülőtérre.
45
- Nem, nem arra gondolok - mondta Dzsampa sietve. -Ma reggel,
amikor felfedezte, hogy Yin eltűnt, milyen lelkiállapotban volt?
- Meg voltam rémülve. Tudtam, hogy perceken belül a nyakamon
lesznek a kínaiak. Azon törtem a fejem, hogyan juthatnék vissza
Lhászába. Dzsampa megfordult, és összevont szemöldökkel Yinre
nézett. - Nem tud az imamezőkről.
Yin a fejét csóválta.
-Beszélgettünk már róluk - mondtam. - De nem tudom, mit számíthat
ez. Mit tud a helikopterről? Minket keresnek?
Dzsampa csak mosolygott, és azt feielte, hogy ne aggódjak, itt
biztonságban vagyok. Ekkor több szerzetes jelent meg. levest,
kenyeret és teát hoztak. Evés közben gondolkodásom kitisztult,
kezdtem felmérni a helyzetemet. Tudni akartam mindent arról, hogy
mi folyik itt, mégpedig azonnal.
Eltökélten Dzsampára néztem, és ő mély; meleg tekintettel
viszonozta pillantásomat.
-Tudom, hogy sok kérdése van - szólalt meg. - Elmondok annyit,
amennyit elmondhatok. Mi különleges szektát képviselünk Tibetben.
Nem a hagyományos hitet követjük. Évszázadok óta
meggyőződésünk, hogy Shambhala a valóságban is létezik. Őrizzük a
legendákban megfogalmazott tudást, amely ugyanolyan ősi, mint a
kálacsakra. amely minden vallásos hitet egyesít magában. Lámáink
közül sokan álmukban kapcsolatban állnak Shambhalával. Az ön
barátja, Wil, néhány hónappal ezelőtt megjelent Rigden láma
Shambhaláról szóló álmaiban. Nem sokkal ezután Wilt elkalauzolták
a kolostorunkba, Rigden láma fogadta őt, és megtudta, hogy Wil is
szokott Shambhaláról álmodni.
-Mit mondott Wil Rigden lámának? - szóltam közbe. - Hová ment
innen?
Dzsampa a fejét rázta. - Sajnos meg kell várnia, hogy Rigden láma
maga tudassa önnel ezt az információt.
Yinre néztem; mosolyogni próbált.
-És a kínaiak? - faggattam tovább Dzsampat. - Nekik mi közük
mindehhez?
46
Dzsampa vállat vont. - Azt nem tudjuk. Lehet, hogy tudnak valamit
arról, ami mostanában történik.
Bólintottam.
-Van még valami - tette hozzá Dzsampa. - Ezekben az álmokban
következetesen megjelent még valaki. Egy amerikai férfi. - Dzsampa
enyhén meghajolt felém. - A barátja, Wil nem biztos benne, de
gyanítja, hogy ön az a férfi.
Dzsampa rendelkezésemre bocsátott egy szobát; itt megfürödtem és
átöltöztem, majd kimentem a hátsó udvarra. A konyhakertben
szerzetesek foglalatoskodtak, mintha a kínai veszély nem is létezne.
Szemügyre vettem a környező hegyeket, az eget kémleltem, de
nyomát sem láttam helikopternek.
-Volna kedve leülni arra a padra odafent? - szólalt meg egy hang a
hátam mögött. Megfordultam: Yin lépett ki az ajtón.
Bólintottam. Felsétáltunk a dísznövényekkel és zöldségfélékkel
beültetett teraszok között, ahol egy magaslaton álló, díszes buddhista
szentély mellett meditációs területet alakítottak ki. Hátunk mögött
hatalmas hegylánc övezte a láthatárt, déli irányban azonban tágas
panoráma tárult elénk. Az utakon kézikocsit vonszoló emberek
közlekedtek.
- Hol van a láma? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte Yin. - Még nem döntötte el, hogy Fogadja-e
önt.
- Miért nem?
Yin a fejét rázta. - Nem tudom.
- Maga szerint a láma tudja, hol lehet Wil?
Yin erre is csak megrázta a fejét.
- Gondolja, hogy a kínaiak még mindig keresnek bennünket?
Yin vállat vont, tekintete a távolba meredt.
-Sajnálom, hogy ilyen alacsony az energiaszintem - mentegetőzött. -
Kérem, ne engedje, hogy ez befolyásolja önt. Csak arról van szó,
hogy nem tudom féken tartani a haragomat. A kínaiak 1954 óta
módszeresen, eltökélten
47
pusztítják a tibeti kultúrát. Nézze azokat az embereket odalent. A
legtöbbjük paraszt, aki a kínaiak által beve
volna.
Nem közeledett tovább, hanem sarkon fordult, és futva
elindult lefelé a domboldalon.
Néhány másodperc múlva megkérdeztem Yint, hogy szerinte
észrevett-e bennünket.
- Nem hiszem - felelte. - Menjünk tovább.
Jó tíz percen át kapaszkodtunk felfelé, majd egy sziklapárkányon
megpihenve lenéztünk a házra. Az épületet már több gépkocsi vette
körül, köztük egy öreg rendőrautó, amelynek tetején piros lámpa
villogott. Rémülettel töltött el a látvány. Most már semmi kétség:
ezek bennünket üldöznek.
Yin is aggódva ügyelte a házat, a keze remegett.
40
- Mi lesz a barátaival? - kérdeztem, és előre rettegtem
attól, amit válaszolni fog.
Yin könnyes szemmel nézett rám, tekintetében harag égett, aztán
szótlanul elindult fölfelé.
Órákon át gyalogoltunk, utunkat a vékony holdsarló világította be.
időnként azt is felhők takarták. Szívesen megkértem volna Yint. hogy
meséljen az ősi legendákról, de ő dühösen, komoran lépdelt
mellettem. A hegy tetejére érve megállt, és kijelentette, hogy
pihennünk kell. Leültem egy sziklára, Yin néhány lépéssel távolabb
ment, és ott megállt, hátát mutatva felém.
- Miért volt olyan biztos abban, hogy egyenesen föllelé kell jönnünk?
- szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna.
Mély lélegzetet vettem. - Láttam valamit - hebegtem. - Valahogy
világosabb volt arrafelé. Látszott, hogy az a jó irány.
Megfordult, mellém lépett, és leült velem szemben a földre. -
Tapasztalt már ilyesmit azelőtt is?
Megpróbáltam elhessenteni szorongásomat. A szívem dübörgött, alig
tudtam megszólalni.
- Igen, többször is - feleltem. - Az utóbbi időben elég gyakran.
Félrenézett, hallgatott.
- Yin, tudja, hogy mi történik velünk?
-A legendák azt mondanák, hogy segítenek nekünk.
-Segítenek? Kicsoda?
Ismét csak félrenézett.
-Yin, mondjon el mindent, amit tud erről.
Nem felelt.
-A dakinikról van szó. akiket Wil emlegetett a levélben?
Semmi válasz.
Megmérgesedtem. - Yin! Mondja már el, amit tud!
Gyorsan félállt. és rám meredt. - Vannak dolgok, amikről nem szabad
beszélni. Nem érti? Ha az ember csak annyit vét, hogy komolytalanul
ejti ki ezeknek a lényeknek a
41
nevét, évekre megnémulhat, vagy elveszítheti a szeme világát. Ők
Shambhala őrzői.
Egv lapos sziklához csörtetett, leterítette kabátját., és ráheveredett.
- Aludjunk - jelentette ki. - Holnap már többet fog tudni.
Egy darabig még néztem Yim a sötétben, aztán magam is lefeküdtem
a kőre, és mély álomba zuhantam.
A két távoli, havas hegycsúcs között felragyogó fénysugár ébresztett
fel. Körülnéztem - Yin eltűnt. Felpattantam, és átkutattam a
közvetlen környéket. Minden porcikám sajgott. Yin nem volt sehol.
A fene egye meg. gondoltam. Fogalmam sem volt. hogy hol lehetek.
Mély szorongás hulláma borított el. Vagy harminc percig vártam,
néztem a barnás, sziklás hegyeket, a keskeny, zöldellő völgyekel, ám
Yin nem került elő. Újra felálltam, ekkor vettem észre, hogy jó száz
méterrel alattam köves öt kanyarog a hegyoldalban. Felkaptam
tarisznyámat, lebotorkáltam a kövek között az útig, és azon észak
felé fordultam. Amennyire vissza tudtam emlékezni, Lhásza abban az
irányban lehetett.
Egy kilométert sem tettem meg, amikor arra lettem figyelmes, hogy
alig százlépésnyire mögöttem négyen-öten haladnak ugyanarra,
amerre én. Azonnal letértem az útról, és behúzódtam a sziklák közé,
hogy elrejtőzhessek előlük, de lássam, ahogy elhaladnak. Mellém
értek, kiderült, hogy egy család gyalogol az országúton: egy
öregember, egy harminc körüli pár és két tizenéves fiú. Nagy
zsákokat cipeltek, a fiatalabbik férfi megrakott kézikocsit húzott
maga után. Menekülteknek véltem őket.
Arra gondoltam: odamegyek, és legalább annyit megkérdezek tőlük,
hogy merre menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Attól
féltem: később jelenthetik, hogy találkoztak velem, így hát hagytam
őket továbbmenni.
Vártam vagy húsz percet, és óvatosan folytattam uramat ugyanarra,
amerre ők. Az út vagy három kilométeren át kanyargott az alacsony,
sziklás dombok között, és egyszer csak az egyik hegytetőn egy
kolostort pillantottam meg.
42
Letértem az útról, és felmásztam a sziklák között. Körülbelül kétszáz
méternyire leheltem az épülettói, amikor megálltam. A kolostor
homokszínű téglából épült, lapos tetejét barnára festették. A központi
épületrészt két szárnyépület fogta közre. Semmi mozgást nem láttam;
először azt hittem, hogy a ház lakatlan. Aztán kinyílt a kapu, kilépett
rajta egy élénkvörös köntösbe öltözött szerzetes, és dolgozni kezdett
a kertben, az épülettől jobb kéz felé álló, magányos fa alatt.
Eléggé ártalmatlannak tűnt, de úgy döntöttem, hogy nem
kockáztatok. Visszamentem a köves útra, átvágtam rajta, és a
túloldalán jókora vargabetűvel kerültem meg a kolostort; amíg
jócskán túl nem jutottam rajta - Innentől ismét az úton mentem
tovább, csak annyi időre álltam meg. amíg levettem az anorákomat.
A nap erősen sütött, meglepően fölmelegedett a levegő.
Másfél-két kilométer után egy kisebb emelkedő gerincén keltem
volna át, amikor zajt hallottam. Elrejtőztem a sziklák között, és
füleltem. Először azt hittem, hogy madarak hangját hallom, de lassan
rájöttem, hogy emberek beszélgetnek valahol. Vajon kik azok?
Nagyon óvatosan feljebb másztam a sziklák között, hogy elérve a
kellő magasságot, lenézzek az alant elterülő völgybe. A szívverésem
is elállt. Éppen alattam útelágazás volt. amelyet három katonai
terepjáró zárt el. Tucatnyi katona ácsorgott körülöttük, dohányoztak,
beszélgettek. Behúztam a nyakam, és elhátráltam onnan.
Visszamentem az úton arrafelé, amerről jöttem, és két szikla között
találtam egy jó rejtekhelyet.
Ekkor hallottam meg egy újabb hangot, amely távolabbról hangzott,
mint ahol az úttorlaszt láttam. Kezdetben tompa moraj volt, majd
egyre erősödölt, és surrogás, csattogás vegyült bele. Felismcrtcm a
zajt: helikopter közeledett.
Pánikba estem. Előugrottam a szikiák közül és rohantam, ahogy csak
bírtam, minél távolabb az úttól. Átugrottam egy kis patakon, de
megbotlottam, és térdig eláztattam a nadrágszáramat. Kiugrottam a
vízből, és futottam volna tovább, de a lábam megcsúszott egy kövön,
és én leszán43
káztam a domboldalon, nadrágom elszakadt, lábszáram lemorzsolódott.
lalpra kecmeregtem, és futottam tovább, búvóhelyet
keresve.
A helikopter egyre közeledett; átbukdácsoltam egy újabb kis
emelkedőn, és hátranéztem, amikor valaki megragadott, és lerántott
egy keskeny vízmosásba. Yin volt. Mozdulatlanul feküdtünk, míg a
helikopter elzúgott a fejünk felett.
- Z - kilences - mondta Yin. Arcán rémület tükröződött, de azt is
láttam, hogy dühös.
- Miért jött el a hálóhelyünkről? - kérdezte szinte kiáltva.
- Maga hagyott ott engem! - vágtam vissza.
-Egy óra hosszat sem voltam távol. Meg kellett volna várnia.
A félelem és a harag gyúlékony keveréke szikrát fogott bennem. -
Várni? Miért nem szólt, hogy elmegy?
Folytattam volna, de hallottuk, hogy a helikopter megfordul a
távolban.
- Most mit csinálunk? - szögeztem neki a kérdést.
- Itt mégsem maradhatunk!
-Visszamegyünk a kolostorba - felelte. - Onnan jövök.
Bólintottam, aztán fölemelkedtem, hogy lássam a helikoptert.
Szerencsére ekkor már távolabb járt, északnak tartott. Észrevettem
ugyanakkor valami mást is: az imént látott szerzetes közeledett
felénk a vízmosásban.
Odaérve tibeti nyelven mondott valamit Yinnek, aztán felém fordult.
-Jöjjön, kérem - szólított meg angolul, és húzott magával a kolostor
felé. Egy oldalsó ajtón léptünk be a kolostor udvarára, ahol sok tibeti
ácsorgott batyukkal, szegényes cókmókjaikkal. Sokan igazán
nyomorúságos látványt nyújtottak. A kolostor főépületéhez érve a
szerzetes kitárta a súlyos fakapui, és beengedett egy terembe, ahol
tibetiek csoportjai várakoztak. Ahogy elhaladtunk közöltük, az egyik
csoportot felismertem: ezt a családot láttam korábban az úton. Meleg
tekintettel néztek reám.
Yin észrevette, hogy figyelem őket, rákérdezett, mire elmondtam,
hogy korábban az úton találkoztam velük.
44
-Azért voltak ott, hogy önt idevezessék -jelentette ki Yin. - Magában
azonban lúl erős volt a félelem, nem merte követni a szinkronicitást.
Szigorú pillantást vetett rám, és követte a szerzetest egy kis
dolgozószobába, ahol néhány könyvszekrény, íróasztal és több
imamalom állt. Leültünk egy díszesen faragott asztal mellé, majd a
szerzetes és Yin hosszas beszélgetést folytatott tibeti nyelven.
- Megnézném a lábát - szólalt meg egy másik szerzetes angolul a
hátunk mögött. Kis kosárkában fehér kötszert és néhány orvosságos
üvegcsét hozott. Yin arca felragyogott, amikor meglátta.
- Ismerik egymást? - kérdeztem.
- Kérem - mondta a szerzetes, és kis meghajlással a kezét nyújtotta -,
a nevem Dzsampa.
Yin közelebb hajolt hozzám. - Dzsampa több mint tíz éven át Rigden
láma tanítványa volt.
- Ki az a Rigden láma?
Dzsampa és Yin összenézett, mintha nem tudnák eldönteni, mennyit
mondhatnak el. Végül Yin válaszolt. - Már említettem a legendákat.
Rigden láma többet tud ezekről, mint bárki emberfia. Ő Shambhala
első számú szakértője.
- Mesélje el, hogy pontosan mi történt - kérte Dzsampa.
miközben valamilyen folyadékkal ecsetelte felhorzsolt lábszáramat.
Yinre néztem; intett, hogy beszélhetek.
- El kell mondanom a lámának, hogy mi történt önökkel
- magyarázta Dzsampa.
Elmeséltem neki az egész történetet, attól kezdve, hogy
megérkeztünk Lhászába. Amikora végére értem, Dzsampa rám
nézett.
- És mielőtt elindult volna Tibetbe? Mi történt akkor?
Meséltem neki a szomszédom kislányáról, és elmond
tam Wil látogatását is.
Dzsampa és Yin összenézett.
- És most mi járt a fejében? - kérdezte Dzsampa.
- Az, hogy túl sok ez itt nekem - feleltem. -Vissza akarok jutni a
repülőtérre.
45
- Nem, nem arra gondolok - mondta Dzsampa sietve. -Ma reggel,
amikor felfedezte, hogy Yin eltűnt, milyen lelkiállapotban volt?
- Meg voltam rémülve. Tudtam, hogy perceken belül a nyakamon
lesznek a kínaiak. Azon törtem a fejem, hogyan juthatnék vissza
Lhászába. Dzsampa megfordult, és összevont szemöldökkel Yinre
nézett. - Nem tud az imamezőkről.
Yin a fejét csóválta.
-Beszélgettünk már róluk - mondtam. - De nem tudom, mit számíthat
ez. Mit tud a helikopterről? Minket keresnek?
Dzsampa csak mosolygott, és azt feielte, hogy ne aggódjak, itt
biztonságban vagyok. Ekkor több szerzetes jelent meg. levest,
kenyeret és teát hoztak. Evés közben gondolkodásom kitisztult,
kezdtem felmérni a helyzetemet. Tudni akartam mindent arról, hogy
mi folyik itt, mégpedig azonnal.
Eltökélten Dzsampára néztem, és ő mély; meleg tekintettel
viszonozta pillantásomat.
-Tudom, hogy sok kérdése van - szólalt meg. - Elmondok annyit,
amennyit elmondhatok. Mi különleges szektát képviselünk Tibetben.
Nem a hagyományos hitet követjük. Évszázadok óta
meggyőződésünk, hogy Shambhala a valóságban is létezik. Őrizzük a
legendákban megfogalmazott tudást, amely ugyanolyan ősi, mint a
kálacsakra. amely minden vallásos hitet egyesít magában. Lámáink
közül sokan álmukban kapcsolatban állnak Shambhalával. Az ön
barátja, Wil, néhány hónappal ezelőtt megjelent Rigden láma
Shambhaláról szóló álmaiban. Nem sokkal ezután Wilt elkalauzolták
a kolostorunkba, Rigden láma fogadta őt, és megtudta, hogy Wil is
szokott Shambhaláról álmodni.
-Mit mondott Wil Rigden lámának? - szóltam közbe. - Hová ment
innen?
Dzsampa a fejét rázta. - Sajnos meg kell várnia, hogy Rigden láma
maga tudassa önnel ezt az információt.
Yinre néztem; mosolyogni próbált.
-És a kínaiak? - faggattam tovább Dzsampat. - Nekik mi közük
mindehhez?
46
Dzsampa vállat vont. - Azt nem tudjuk. Lehet, hogy tudnak valamit
arról, ami mostanában történik.
Bólintottam.
-Van még valami - tette hozzá Dzsampa. - Ezekben az álmokban
következetesen megjelent még valaki. Egy amerikai férfi. - Dzsampa
enyhén meghajolt felém. - A barátja, Wil nem biztos benne, de
gyanítja, hogy ön az a férfi.
Dzsampa rendelkezésemre bocsátott egy szobát; itt megfürödtem és
átöltöztem, majd kimentem a hátsó udvarra. A konyhakertben
szerzetesek foglalatoskodtak, mintha a kínai veszély nem is létezne.
Szemügyre vettem a környező hegyeket, az eget kémleltem, de
nyomát sem láttam helikopternek.
-Volna kedve leülni arra a padra odafent? - szólalt meg egy hang a
hátam mögött. Megfordultam: Yin lépett ki az ajtón.
Bólintottam. Felsétáltunk a dísznövényekkel és zöldségfélékkel
beültetett teraszok között, ahol egy magaslaton álló, díszes buddhista
szentély mellett meditációs területet alakítottak ki. Hátunk mögött
hatalmas hegylánc övezte a láthatárt, déli irányban azonban tágas
panoráma tárult elénk. Az utakon kézikocsit vonszoló emberek
közlekedtek.
- Hol van a láma? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte Yin. - Még nem döntötte el, hogy Fogadja-e
önt.
- Miért nem?
Yin a fejét rázta. - Nem tudom.
- Maga szerint a láma tudja, hol lehet Wil?
Yin erre is csak megrázta a fejét.
- Gondolja, hogy a kínaiak még mindig keresnek bennünket?
Yin vállat vont, tekintete a távolba meredt.
-Sajnálom, hogy ilyen alacsony az energiaszintem - mentegetőzött. -
Kérem, ne engedje, hogy ez befolyásolja önt. Csak arról van szó,
hogy nem tudom féken tartani a haragomat. A kínaiak 1954 óta
módszeresen, eltökélten
47
pusztítják a tibeti kultúrát. Nézze azokat az embereket odalent. A
legtöbbjük paraszt, aki a kínaiak által bevezetett gazdasági
intézkedések miatt kényszerül elhagyni földjét. Mások nomádok,
akik azért éheznek, mert a politika lehetetlenné teszi életmódjukat. -
Yin mindkét keze ökölbe szorult. -A kínaiak ugyanazt teszik, amit
Sztálin tett Mandzsúriában: ezrével telepítik Tibetbe a nem idevalósi
embereket, a kínaiakat, hogy megváltoztassák az etnikai egyensúlyt,
és kínai szokásokat honosítsanak meg. Megkövetelik, hogy
iskoláinkban csak kínai nyelven folyjon az oktatás.
-Azok az emberek ott a kolostor bejáratánál - kérdeztem -, ők miért
jöttek ide?
- Rígden láma és a szerzetesek támogatják a szegényeket, akik a
kultúrájuk megsemmisítése miatt nehéz időket élnek.
A kínaiak ezért nem bántják Rigden lámát.
Segít megoldani a gondokat, anélkül hogy lázítaná a népet.
Úgy éreztem, mintha Yin kissé neheztelne a lámára: azonnal
tiltakozni kezdett.
- Nem - mondta sietve —, nem akarom úgy beállítani, mintha a láma
kollaboráns lenne. Csak éppen gyűlölöm azt, amit a kínaiak
művelnek. - Ököllel a térdére csapott. - Eleinte sokan azt remélték,
hogy a kínai kormányzat tiszteletben tartja majd a tibeti
hagyományokat: hogy létezhetünk Kínán belül anélkül, hogy
mindenünket elveszítenénk. A kormányzat azonban eltökélte, hogy
elpusztít bennünket. Ez mostanra már világossá vált; ideje, hogy elkezeljük
megnehezíteni a dolgukat.
- Szembe akarnak szállni velük? - kérdeztem. - Yin, ugye tudja,
hogy ebben a harcban nem győzhetnek.
-Tudom, tudom - felelte -, csak mindig elfog a düh, ha arra gondolok,
hogy mit művelnek. Egy szép napon kilovagolnak majd Shambhala
harcosai, és legyőzik a gonosz szörnyet.
- Tessék?
Ez egy prófécia, amelyet a népem jól ismer. - Rám nézett, és a fejét
csóválta. - Tudom, hogy le kell küzdenem a haragomat, mert az
imamezőm összeroskad miatta.
48
Váratlanul felállt és hozzátette: - Megyek, megkérdeni Dzsampát,
hogy beszélt-e már a lámával. Bocsásson meg. -Kis meghajlással
magamra hagyott.
Egy darabig a tibeti tájat bámultam, és azon gondolkodtam, vajon
mekkora károkat okozott a kínai megszállás ezen a tájon. Egyszer
úgy hallottam, mintha helikopter dübörögne, de olyan messziről,
hogy nem voltam biztos benne. Tudtam, hogy Yin dühe jogos, ezért
perceken át a tibeti politikai helyzetet elemeztem gondolatban. Aztán
eszembe jutott, hogy telefonálni akartam. Vajon milyen nehéz lehet
egy nemzetközi távhívás lebonyolítása?
Fel akartam kelni, hogy bemenjek a házba, de rám tört a fáradtság-
Vettem néhány mély lélegzetet, és igyekeztem a mindenfelől
körülvevő szépségre összpontosítani. A hósapkás hegycsúcsok, a táj
barnái, zöldjei csodálatos élességgel rajzolódtak ki, a mélykék
égboltot csak a nyugati láthatáron szegélyezte néhány felhő.
Bámészkodásomban észrevettem, hogy két szerzetes, aki több
terasszal lejjebb munkálkodott, engem néz feszült figyelemmel.
Hátranéztem, hogy van-e mögöttem valami érdekes, de nem láttam
semmi szokatlant. Mosolyt küldtem a két szerzetes léié.
Néhány perc múlva egyikük elindult felém a kőből rakott lépcsőn,
kezében kerti szerszámokkal teli kosarat cipelt. Mellém érve
udvariasan biccentett, és gyomlálni kezdte a jobb oldalamon vagy öthat
méternyi távolságban pompázó virágágyat. Csakhamar megjelent
egy másik szerzetes is, és csatlakozott hozzá. Időnként kíváncsian
rám pillantottak, olykor biccentettek felém.
Mély lélegzeteket vettem, és a messzeséget néztem, miközben azon
gondolkodtam, amit Yin mondott az imamezőről. Attól tartott, hogy
a kínaiak iránt érzett harag miatt összeroskad az energiamezője. Mit
jelenthet ez?
Egyszer csak megéreztem a napfény melegét, tudatosabban kezdtem
átélni a sugárzást, és olyan békesség ömlőit el rajtam, amilyet
ideérkezésem óta még sohasem éreztem. Lehunytam a szemem, mély
levegőt vettem, és egyszer csak megéreztem még valamit: valami
szokatlanul édes illatot.
49
mintha egy virágcsokor lenne a közelemben. Első gondolatom az
volt, hogy a szerzetesek szedtek néhány szál virágot, és odatették
mellém.
Kinyitottam a szemem - egyetlen szál virág sem volt a közelemben.
Az sem lehet, gondoltam, hogy a szél hozta felém a virágok illatát,
hiszen a levegő mozdulatlan. Arra lettem figyelmes, hogy a
szerzetesek letették a szerszámot, és tágra nyílt szemmel, leesett állal
bámulnak rám, mintha csodát látnának. Megint körülnéztem;
fogalmam sem volt, hogy mit nézhetnek rajtam. Amikor észrevették,
hogy megzavartak, sebtében félkapták kosárkájukat, és szinte futva
indultak a kolostorépület felé. Követlem őket tekintetemmel,
köntösük lengett-lobogott. Nagyon sietősre fogták, de időnként
mégis hátralestek, hogy nézem-e őket.
Amikor magam is lesétáltam, és beléptem a kolostorépületbe,
érezhető felbolydulás fogadott. A szerzetesek izgatottan sürgölődtek,
pusmogtak egymás között.
Végigmentem a folyosón, és be a szobámba. Azt terveztem, hogy
megérdeklődöm Dzsampálől a telefonálás lehetőségét. Már jobb volt
a hangulatom, de úgy éreztem, kezd cserbenhagyni az önfenntartási
ösztönöm. Egyre mélyebbre sodródom ebbe a dologba, ahelyett hogy
hazafelé tartanék, el innen, minél hamarabb. Ki tudja, mit tesznek velem
a kínaiak, ha elkapnak? Vajon a nevemet is tudják? Lehet, hogy
repülővel már nem is tudnám elhagyni az országot.
Éppen indultam volna, hogy megkeresem Dzsampát, amikor nagy
sebbel-lobbal berontott az ajtón.
- Rigden láma úgy döntött, hogy fogadja önt - újságolta. - Ez óriási
kitüntetés. Ne aggódjon, a láma tökéletesen beszél angolul.
Bólintottam, enyhe lámpaláz fogott el. Dzsampa az ajtó mellett állt és
várt.
- Most azonnal odakísérem.
Felálltam, és követlem egy hatalmas, rendkívül magas terembe, majd
azon keresztül egy kisebb helyiségbe, ahol öt-hat szerzetes állt,
kezében imamalommal, nyakában fe50
hér kendővel. Várakozásteli pillantásuk követte, ahogy előrementünk
és leültünk. Az átellenes sarokból Yin intett felém.
- Ez a fogadószoba - magyarázta Dzsampa.
A faburkolatű szoba világoskékre volt festve. A falakat festmények
és mandalák díszítettek. Alig néhány percei kellett várnunk, amikor
megjelent a láma. Magasabb termetű volt, mint a szerzetesek
többsége, de pontosan ugyanolyan vörös köntöst viselt, mint amazok.
Nagy figyelemmel végignézett mindenkin, aki a szobában
tartózkodott, majd intett Dzsampának, hogy lépjen közelebb.
Megérintették egymás homlokát, majd a láma Dzsampa fülébe súgott
valamit.
Dzsampa hátrafordult, és intett a többieknek, hogy vele együtt
hagyják el a szobát. Yin is elindult kifelé, közben rám nézett és
biccentett, amit úgy értelmeztem, hogy biztatást küld az előttem álló
beszélgetéshez. Több szerzetes a kezembe nyomta fehér kendőjét, és
izgatottan bólogatott.
Amikor magunkra maradtunk, a láma intett, hogyjöjjek közelebb, és
foglaljak helyet a jobbján, egy alacsony, egyenes támlájú ülőkén.
Kissé meghajoltam, leültem.
- Köszönöm, hogy fogadott - szólaltam meg.
Mosolyogva bólintott, és hosszan, alaposan végigmért.
- Megkérdezhetem, mit tud a barátomról, Wilson Jamesről? -
kérdeztem végül. -Tudja, hol lehet?
- Mit tud Shambhaláról? - kérdezett vissza a láma.
-Azt hiszem, mindig úgy gondoltam rá, mint egy elképzelt helyre,
amely az emberi fantázia terméke. Mint amilyen Shangri-La.
Rigden láma felkapta fejét, és higgadtan így szólt: - Shambhala
valóságos földi hely, lakói az emberiséghez tartoznak.
-Akkor vajon miért nem talált rá mostanáig senki? Ks miért beszél
Shambhaláról sok nagy buddhista gondolkodó úgy, mintha csupán
egy életforma, egy gondolkodásmód lenne?
- Mert Shambhala valóban a létezésnek, az életnek egy sajátos
módja. Nem téved, aki így emlegeti. De ezenkívül
51
egy valóságosan léiező hely is, ahol az ott élő, valóságos emberek
egymással való közösségben elsajátították ezt az életmódot.
- Ön járt már ott?
- Nem. nem. Még nem szólítottak.
- Akkor mitől olyan biztos benne?
- Sokszor álmodtam Shambhaláról, ahogy sok más elhivatott is a
földkerekségen. Összehasonlítottuk álmainkat. és annyira
hasonlítanak, hogy egyértelművé vált: csak valóságos hely lehet.
Őrizzük a szent tudást, a legendákat, amelyek elmagyarázzák a szent
közösséghez fűződő kapcsolatunkat.
- És milyen ez a kapcsolat?
-A mi feladatunk megőrizni a tudást, míg várjuk, hogy Shambhala
megnyílik, és minden ember előtt ismertté teszi magát.
-Yin említette, hogy egyesek úgy hiszik: megjelennek majd
Shambhala harcosai, és legyőzik a kínaiakat.
- Yinben sok a harag, ami veszélyt jelent számára.
- Ezek szerint Yin téved?
- Ő emberi nézőpontból szól, a győzelmet háborúban, fizikai
küzdelemben véli elérhetőnek. Hogy ez a jövendölés végül is miként
teljesedik be, ma még nem tudni. Előbb meg kell értenünk
Shambhalát. De annyit tudunk, hogy ez másfajta csata lesz.
Talányosnak éreztem ezt a kijelentést, de a láma viselkedésében,
beszédében annyi közvetlenség volt, hogy inkább tiszteletet éreztem,
mint bizonytalanságot.
- Úgy hisszük - folytatta Rigden láma -. hogy nincs már messze az
az idő, amikor Shambhala megmutatkozik a világ előtt.
- Honnan tudj ezt láma?
- Ezt is az álmainkból. Az ön barátja, Wil itt járt, erről bizonyára ön
is hallott már. Ezt nagy jelentőségű jelnek tekintjük, mert korábban
már álmodtunk róla. Érezte az illatot, és hallotta a hívást.
Meghökkentem. - Miféle illatról beszél?
Elmosolyodott, - Arról, amit ön is érzett az imént,
52
Összeállt a kép. Megértettem, miért viselkedtek űgy a szerzetesek, és
miért döntött űgy a láma, hogy fogad engem.
- Önt is szólítják - tette hozzá. - Ritkaság, hogy elküldik az illatot.
Eddig csak kétszer tapasztaltam: először a mesterem jelenlétében,
másodszor akkor, amikor az ön barátja, Wil itt járt. Most pedig ismét
megtörtént, ezúttal önnel. Nem tudtam, hogy találkozzam-e önnel,
vagy se. Veszélyes ezekről a dolgokról felelőtlenül fecsegni. Hallotta
a kiáltást is?
- Nem - feleltem. - Azt sem tudom, mi az.
-A kiáltást is azok szokták hallani, akiket Shambhala szólít. Egészen
különleges hang. Ha meghallja, bizonyosan tudni fogja, mi az.
- Láma, én még abban sem vagyok biztos, hogy bárhova is el akarok
menni. Úgy érzem, hogy itt nagy veszélyben vagyok. A kínaiak
valószínűleg tudnak már rólam. Szeretnék a lehető leghamarabb
hazajutni az Egyesült Államokba. Elárulná, merre találom Wilt? Itt
van valahol a közelben?
A láma nagyon szomorúan ingatta fejét. - Nem. Azt hiszem, ő
elhatározta, hogy továbbmegy.
Hallgattam. A láma egy hosszú percen át merően nézett rám.
- Még valamit tudnia kell - szólalt meg végül. - Az álmokból
egyértelműen kiderült, hogy ön nélkül Wil nem élheti túl ezt a
vállalkozást. Ahhoz, hogy sikerüljön neki, önnek is vele kell lennie.
A rémület hulláma csapott át fölöttem. Elfordítottam tekintetemet.
Nem ezt szerettem volna hallani.
- A legendák szerint - folytatta a láma - Shambhalában minden
nemzedéknek meghatározott sorsa van, amiről mindenki tud, amit
meg is beszélnek. De igaz ez a világ többi részére vonatkoztatva is.
Gyakran nagy erőt, tisztánlátást meríthetünk abból, ha áttekintjük,
mik voltak az előttünk járó nemzedék céljai, szándékai.
Törtem a fejem, vajon mit akar ezzel mondani.
- Él az édesapja? - kérdezte.
Megráztam a fejem. - Két évvel ezelőtt meghalt.
- Részt vett a negyvenes évek nagy háborújában?
- Igen - feleltem -, katona volt.
53
-A fronton is járt?
- Igen, szinte az egész háborút ott töltötte.
-És elmesélte a legfélelmetesebb élményét?
Kérdése visszarepített kamaszkoromba, az apámmal való
beszélgetések idejébe. -Talán az 1944-es normandiai partraszállás.
- Igen - felelte a láma -, tudok róla. Láttam az erről szóló amerikai
filmeket. Ön is látta őket?
- Igen - feleltein -, nagy hatást tettek rám.
- Ezek a filmek bemutatták a katonák félelmeit és bátorságát -
folytatta.
- Úgy van.
- Mit gondol, ön képes lett volna olyan cselekedetekre?
-Azt sem tudom elképzelni, hogy ők hogy voltak képesek.
- Lehet, hogy nekik könnyebb volt, az egész nemzedék elhivatottsága
révén.
Bizonyos szinten valamennyien érezték ezt: azok is, akik harcoltak,
azok is, akik a fegyvereket gyártották, azok is, akik a táplálékról
gondoskodtak. A legnagyobb veszedelem idején ők mentették meg a
világot.
Elhallgatott, mintha arra számított volna, hogy közbekérdezek. de én
figyelemmel hallgattam.
-Az ön nemzedékének más elhivatottsága van - mondta. -
Természetesen önöknek is meg kell menteniük a világot. De ezt most
más módon kell végrehajtaniuk. Meg kell érteniük, hogy az
emberben hatalmas erő lakozik, amelyet fejleszteni és használni kell:
az a szellemi energia, amelyet imának neveznek.
- Hallottam már erről - mondtam. - De azt hiszem, még mindig nem
tudom, miként használjam.
Rigden láma erre csak elmosolyodott, felállt, és derűs tekintettel
végigmért.
- Egyelőre még nem -jelentette ki. - De meg fogja tanulni.
Leheveredtem a szobámban, és végiggondoltam, amit a lámától
hallottam. Váratlanul vetett véget a beszélgetésnek, egy legyintéssel
elhárítva a további kérdéseket.
54
- Most menjen, pihenje ki magát - mondta, és egy erős hangú
csengettyűvel beszólított néhány szerzetest. - Majd holnap folytatjuk
a beszélgetést.
Később Dzsampának és Yinnek is el kellett mondanom mindent,
amit a lámától hallottam. Az az igazság, hogy a beszélgetés után több
kérdés foglalkoztatott, mint előtte. Még mindig nem tudtam, hogy
hová ment Wil, vagy hogy mit jelent az, ha Shambhala szólít valakit.
Képzelgésnek tűnt, de egyszersmind veszedelmesnek is.
Yin és Dzsampa nem volt hajlandó megvitatni ezeket a kérdéseket.
Az este hátralévő részét azzal töltöttük, hogy megvacsoráztunk, és a
tájat néztük, majd korán nyugovóra tértünk. Sokáig hevertem
álmatlanul, a mennyezetet bámulva, és kavarogtak fejemben a
gondolatok.
Többször is visszapörgettem mindent, amit Tibetben átéltem, míg
végre elnyomott az álom. Álmomban Lhásza utcáin rohantam a
tömegben, és egy kolostorban kerestem menedéket. Az ajtóban álló
szerzetesek egyetlen pillantással végigmértek, és becsapták előttem
az ajtót. Üldöztek a katonák. Szűk mellékutcákon, sötét sikátorokban
rohantam reményvesztetten, mígnem az egyik utca végében jobbra
fordulva ugyanolyan világosabb területet pillantottam meg. mint
amilyeneket korábban a valóságban is láttam. Ahogy közelebb értem,
a fényesség fokozatosan csökkent, de egy kapu előtt álltam. Hátam
mögött a sarkon befordultak a katonák, berontottam a kapun, és
havas-jeges vidéken találtam magam...
Felriadtam. Hol vagyok? Lassanként megismertem a szobát,
fölkeltem, az ablakhoz léptem. Keleten már hasadt a hajnal;
igyekeztem lerázni magamról az álom utóhatását, és visszafeküdtem,
de hiába. Tökéletesen éber voltam.
Nadrágot, dzsekit kaptam magamra, lementem az udvarra a
konyhakertekhez, és leültem egy fémből készült, díszes kerti padra.
A felkelő nap felé fordulva ültem, egyszer csak mozgást hallottam a
hátam mögül. Megfordultam - egy férfi közeledett a kolostorépület
felől. Rigden láma volt.
Felálltam, ő pedig mélyen meghajolt.
55
- Korán felkelt - mondta. - Remélem, jól aludt.
-Jól - feleltem, és néztem, ahogy a szökőkút medencéjéhez lépve
eleséget szór a vízbe a halaknak. Pezsgett a víz, ahogy odasereglettek
az ennivalóhoz.
- Mit álmodott? - kérdezte a láma, de közben nem nézett rám.
Elmondtam, hogy üldöztek, és beszéltem a világos területről is.
Ámulva emelte rám tekintetét.
- Éber állapotban is tapasztalt már ilyet? - kérdezte.
- Többször is. csak amióta itt vagyok - feleltem. - Árulja el, mi
folyik itt? Elmosolyodott, és leült a szemben lévó padra. - A dakinik
segítették önt.
- Nem értem. Kik vagy mik azok a dakinik? Wil hagyott Yinnek egy
üzenetet, abban emlegette a dakinikat, de azelőtt sosem hallottam ezt
a szót.
- A dakinik a spirituális világból valók. Többnyire női alakban
jelennek meg, de olyan formát öltenek, amilyet akarnak. A nyugati
világban angyaloknak nevezik őket, de valójában titokzatosabbak,
mint a legtöbben gondolják. Azt hiszem, csak Shambhalában ismerik
őket igazán. A legendák szerint Shambhala fénye kíséri őket.
Hallgatott, mélyen a szemembe nézett. - Eldöntötte, hogy mit
válaszol a hívásra?
-Azt sem tudom, merre mehetnék tovább - feleltem.
- Majd a legendák eligazítják. A hagyomány szerint, ha eljön az
ideje, hogy Shambhala megmutatkozzék a világ előtt, azt onnan lehet
majd észrevenni, hogy az emberek érteni kezdik, milyen az élet
Shambhalában, felfogják az ima energia valóságosságát. Az ima: erő,
amely nemcsak akkor fejti ki hatását, ha az ember egy bizonyos
helyzetben elhatározza, hogy imádkozni fog. Az ima természetesen
ilyenkor is hat, de hat más esetekben is.
- Ez úgy értendő, hogy állandó imamezők léteznek?
-Igen. Amit tudatosan vagy tudattalanul várunk, amire számítunk,
legyen bár jó vagy rossz, annak megvalósulásában részt veszünk.
Imánk olyan erő vagy energia, amely minden irányban kisugárzik
belőlünk. A legtöbb ember56
ben, akik a hagyományos módon gondolkodnak, ez az erő gyenge és
ellentmondásos. Másokban azonban, akik sok mindent elérnek az
életben, akik nagyon kreatívak és sikeresek, erős ez az energiamező,
bár általában az ő esetükben is tudattalanul működik. Az e csoportba
tartozók erős mezővel rendelkeznek, mert olyan környezetben nőttek
fel, ahol a siker elvárható, sőt többé-kevésbé garantált volt. Erős
szerepmodelleket láttak, akikről mintát vehettek. A legendák azonban
azt mondják, hogy nemsokára mindenki tudomást szerez erről az
erőről, és megérti, hogy az energia felhasználására való képességünk
erősíthető és bővíthető. Ezt azért mondom el önnek, hogy megértse,
miként válaszolhat az ember, akit Shambhala szólít. Ahhoz, hogy ezt
a szent helyet megtalálja, módszeresen növelnie kell energiáját,
mindaddig, amíg elegendő kreatív energiái nem sugároz magából
ahhoz, hogy eljusson oda. A legendák ismertetik ennek végrehajtását
is: három fontos lépésből áll. Van egy negyedik lépés is, de azt csak
Shambhala lakói ismerik a maga teljességében. Ezért olyan nehéz
Shambhalát megtalálni. Ha valakinek sikerül is az első három
szakaszon keresztül folyamatosan tágítania az energiamezőt,
Shambhala megtalálásában akkor is segítségre szorul. A kaput nem
nyithatja meg más, csak a dakinik.
-A dakinikról azt mondta: spirituális lények. Ezt azt jelenti, hogy
túlvilági lelkek, akik útmutatói, vezetői szerepet játszanak?
-Nem; a dakinik másfajta lények, akik felébresztik és védelmezik az
embereket. Ők maguk sosem voltak emberek, és nem is lesznek.
- Azonosak az angyalokkal?
A láma elmosolyodott. - A dakinik önmagukkal azonosak. A valóság
egy. Minden vallás más néven illeti őket, ahogyan minden vallás más
néven beszél Istenről, és másként fogalmazza meg, miként kell az
embernek élnie. De az istenélmény, a szeretet energiája az összes
vallásban azonos. Minden vallásban megvan a története ennek a
kapcsolatnak és annak, hogy miként beszél róla, de isteni forrás csak
egyetlenegy létezik. Ugyanez igaz az angyalok esetében is.
57
-Ön tehát nem egyértelműen buddhista?
-A szektánk és az általunk őrzött legendák a buddhizmusban
gyökereznek, de mi az összes vallás egyesítésén munkálkodunk.
Hisszük, hogy mindegyikben vannak olyan igazságok, amelyeket az
összes többiben érvényre kell juttatni. Ezt úgy is el lehet érni, hogy
az embernek ne kelljen lemondania szuverenitásáról, saját,
hagyományos alapigazságairól. Önmagamról például azt is
elmondhatnám, hogy keresztény vagyok, vagy zsidó, vagy
muzulmán. Abban hiszünk, hogy Shambhalában is az összes vallási
hagyomány eggyé olvasztásán dolgoznak: ugyanabban a szellemben,
ahogyan a dalai láma minden őszinte szívű emberrel megismerteti a
kálacsakra beavatást.
Csak néztem, és igyekeztem magamba szívni az elhangzottakat.
-Ne akarjon mindent azonnal megérteni - figyelmeztetett a láma. -
Csak vegye tudomásul, hogy szükség van az összes vallási igazságok
egyesítésére az imaenergia erejének fokozásához, hogy
megszüntessük a veszélyt, amelyet azok támasztanak, akik félnek. És
jegyezze meg, hogy a dakinik léteznek.
-És miért segítenek nekünk? - kérdeztem.
A láma mély lélegzetet vett, elgondolkodott. A kérdés láthatólag sok
fejtörést okozott neki. - Egész életemben azért fáradoztam, hogy ezt
megértsem - mondta végül -, de be kell ismernem, hogy nem tudom.
Azt hiszem, hogy ez Shambhala nagy titka, és addig nem is fogjuk
megérteni, amíg magát Shambhalát meg nem értjük.
- És ön úgy gondolja - vetettem közbe -, hogy a dakinik engem is
segítenek?
- Igen - felette határozottan. - És a barátját, Wilt is.
- És Yint? Ő hogy kerül ebbe az egészbe?
-Yin ebben a kolostorban találkozott Willel. Yin is álmodott önről, de
más összefüggésben, mint én vagy a többi láma. Yin Angliában
tanult, és igen jól ismeri a nyugati világot. Ö lesz az ön kalauza, bárehhez
nemigen fűlik a foga, amint bizonyára ön is észrevette. Ennek
csupán egy oka van: senkit sem szeretne cserbenhagyni. Ennek
ellené58
re kalauzolni fogja önt, és elkíséri egészen addig, ameddig ő maga
képes eljutni.
Ismét elhallgatott, és várakozó pillantást veteti rám.
- És a kínai kormány? - kérdeztem. - Ők hogy kerülnek
a képbe? Miért érdeklődnek annyira az itteni események
iránt?
A láma maga elé nézett. - Azt nem tudom. Talán megérezték, hogy
Shambhala körül történik valami. Mindig is igyekeztek elfojtani a
tibeti spiritualitást, és most mintha a mi szektánkra is felfigyeltek
volna. Ön is legyen óvatos. A kínaiak nagyon félnek tólünk.
A tájat néztem, a kínaiak félelmén gondolkoztam.
- Eldöntötte tehát?
- Mármint hogy továbbmegyek-e?
Együtt érző mosoly ült az arcára. - Igen.
- Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy van-e bátorságom
mindent kockára tenni.
A láma merően a szemembe nézett és bólintott. -Az imént a
nemzedékem elhivatottságáról beszélt -mondtam. - Ezt még mindig
nem értem.
- Az előző nemzedék tagjainak - kezdte a láma - a második
világháborúval és a hidegháborúval kellett szembe nézniük, ez volt
az ő feladatuk. A fejlődő technika roppant erejű fegyvereket adott az
emberek kezébe. A zsarnoki hatalmak nacionalista elvakultságukban
le akarták igázni a demokratikus országokat. Ez a fenyegetés a mai
napig is fennmaradt volna, ha a polgárok nem szálltak volna harc
ba, nem adták volna életüket a szabadságért, a demokrácia
diadaláért. Az ön feladata más, mint a szüleié volt. Az ön nemzedékének
elhivatottsága alapvetően különbözik a második
világháborús generáció küldetésétől. Nekik erőszakkal, fegyverekkel
kellett felvenniük a harcot a zsarnokság ellen. Önnek a háború és az
ellenség fogalma ellen kell küzdenie. És ehhez ugyanannyi
hősiességre van szükség. Érti már? Elképzelhetetlen volt, hogy az ön
szülei elérjék azt, amit végül elértek, mégis kitartottak. Önnek is ez a
dolga. Az önkényuralom erői nem szűntek meg, csak éppen most
59
már nem birodalmi törekvésekkel fellépő nemzetek alakjában
nyilvánulnak meg. A zsarnokság erői ma már nemzetköziek, és
sokkal kifinomultabbak: azzal élnek vissza, hogy az embereknek
szükségük van fejlett technikára, hitelekre, hogy kényelemre
vágynak. Egy maroknyi csoport félelmében a saját kezében
összpontosította a technikai fejlődést, hogy gazdasági helyzetét
biztosítsa, és meghatározhassa a világ további fejlődését.
Velük erőszakkal szembeszállni nem lehet. A szabadság
evolúciójának következő lépését úgy kell megtenni, hogy a
demokrácia ne szenvedjen sérelmet. Látomásaink erejét vetjük latba,
reményeink és elvárásaink szakadatlan imádságként sugároznak ki
belőlünk. Ennek ereje hatalmasabb, mint azt ma bárki képzeli; el kell
sajátítanunk és meg kell valósítanunk a gyakorlati használatát,
mielőtt még elkésnénk vele. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy valami
változik Shambhalában. Valami mozdul, valami megnyílik.
A láma gyémántkemény eltökéltséggel nézett a szemembe.
- Shambhala szólítja önt. Muszáj válaszolnia. Ez az egyetlen módja
annak, bogy megbecsülje mindazt, amit az ősei mostanáig
cselekedtek.
Szavai hallatán szorongás fogott el.
- Mit kell tennem legelőször? - kérdeztem.
-Tegye teljessé energiájának tágítását - felelte a láma. -Ez nem lesz
egyszerű, mert félelem és harag lakik önben. De ha kitartó lesz, a
kapu meg fog mutatkozni.
-A kapu?
- Igen. Legendáink szerint több átjáró vezet Shambhalába: az egyik
Indiában van, a Himalája keleti részén; a másik északkeleten, a kínai
határ közelében, a harmadik messze északon, Oroszországban. A
jelek majd elvezetik a megfelelő kapuhoz. Ha úgy érzi, minden
elveszett, keresse a dakinikat.
A láma szavai közben Yin lépett elő a házból, kezében a
csomagjainkkal.
-Rendben - mondtam, és egyre erősödött bennem a félelem. -
Megpróbálom. - El sem tudtam hinni, hogy e szavakat én ejtettem ki.
60
- Ne féljen - mondta Rigden láma. - Yin segíteni fog.
Csak ne felejtse el, hogy mielőtt Shambhalát megtalálná.
ki kell tágítania az energiamezőt, amely önből sugárzik kifelé a
világba. Csak akkor érhet el sikert, ha ez megvalósul.
Meg kell tanulnia, miként irányítsa vágyainak, reményeinek erejét.
Yin arcán félmosoly jelent meg.
- Itt az idő - mondta.
61
3
AZ ENERGIA GYARAPÍTÁSA
Kiléptünk a kapun; az út mellett egy körülbelül tízéves, zárt tetejű,
barna Jeep terepjáró várakozott. Közelebb érve láttam, hogy
telepakolták hűtőládákkal, szárított élelmiszert tartalmazó
dobozokkal, hálózsákokkal, meleg kábátokkal.
A kocsi hátuljára több tartalék benzineskannát szíjaztak gondos
kezek.
- Honnan van ez a sok holmi? - kérdeztem.
Yin rám kacsintott. -Jó ideje készülünk már erre az utazásra.
Rigden láma kolostorából egy darabig észak felé vette az irányt a
terepjáróval, majd a széles kövesűtról lekanyarodott egy keskeny
csapásra, amely alig volt szélesebb, mim egy gyalogösvény. Hosszú
időn át autóztunk anélkül, hogy bármelyikünk megszólalt volna.
Az igazat megvallva nem tudtam, mit mondhatnék. Csak azért
vállalkoztam erre az utazásra, amit a láma mondott, meg Wil
kedvéért, hiszen őoly sokat tett már értem azelőtt, mostanra azonban
egyre erősödött bennem a szorongás a döntésem miatt. Igyekeztem
elhessegetni a félelmet, és végiggondolni mindazt, amit Rigden
lámától hallottam. Mit érthetett azon, hogy meg kell tanulnom,
miként irányítsam vágyaim erejét?
Yinre néztem. Az utat bámulta mereven.
- Merre tartunk? - kérdeztem.
Nem fordult felém, ügy válaszolt. - Ez a legrövidebb út a Barátság
Útig. Délnyugat félé megyünk, Tingribe. a Mount Everest lábánál.
Egész nap úton leszünk. Egyre magasabb hegyeken járunk.
- Biztonságos az a környék?
62
Yin rám pillantott. - Nagyon óvatosak leszünk. Hanh urat kell
felkeresnünk.
- Ő kicsoda?
- Ő tudja a legtöbbet az imaenergia kiterjesztésének első fokozatáról,
amit önnek el kell sajátítania. Hanh úr Thaiföldről származik, és igen
művelt ember. Megráztam a fejem, és a tájat néztem. - Nem biztos,
hogy értem, mit jelent ez a kiterjesztés. Miről van szó?
-Az emberi energiamezőkről, ugye, tud? Az imamezőről, amely
szüntelenül árad az emberből.
- Igen.
- És azt is tudja, hogy ez a mező hatást gyakorol az embert
körülvevő világra? Tudja, hogy lehet kicsiny és gyenge, de lehet
széles és erős is?
-Azt hiszem, igen.
-Nos, vannak pontosan meghatározott módszerek, amelyekkel az
energiamezőt tágítani, bővíteni lehet, hogy az ember kreatívabb
legyen, és nagyobb hatóerőt fejthessen ki. A legendák szerint ezt
végül minden ember elsajátítja majd. Önnek azonban most kell
megtanulnia, ha el akar jutni Shambhalába, és meg akarja találni
Wilt.
- Maga már elsajátította a kiterjesztés módszereit?
Yin a homlokát ráncolta. - Azt nem mondtam.
Rápillantottam. Ez remek. Hogyan tanuljam meg én, ha még Yinnek
is nehézségei vannak vele?
Órákon át autóztunk szótlanul, közben diót ropogtattunk,
zöldségféléket majszoltunk, és csak egyszer álltunk meg benzinért
egy sofőrpihenőnél. Jóval sötétedés után éltük el Tingrit.
- Itt nagyon óvatosnak kell lennünk - szólalt meg Yin. -
Közel van ide a Rongphu kolostor és az Everestre indulók
bázistábora; sok itt a kínai katona, akik szemmel tartják a turistákat
meg a hegymászókat. Viszont hihetetlen panorámát látunk majd az
Everest északi oldaláról.
Yin több kanyar után behajtott egy régi faházakból álló városrészbe.
A faházakon túl egy egyszerű vályogépületet láttam.
63
Hanh hajlékának előtere makulátlanul rendben tartott terület volt;
néhány gondosan ápolt virágágy és sziklakert díszítette. Mikor
odaértünk, egy nagydarab férfi lépett ki a tornácra. Kézzel hímzett.,
színes köntöst viselt; a hatvanas éveiben járhatott, de mozgása
alapján jóval kevesebbnek gondoltam volna. Fejét teljesen simára
borotválta.
Összehúzott szemmel nézte, ki lehet az érkező. Yin intett neki;
amikor a férfi felismerte, széles mosoly ült arcára, és elénk jött,
mikor kiszálltunk a kocsiból.
Néhány szót váltottak egymással tibeti nyelven, aztán Yin
bemutatott: - Ő az amerikai barátunk.
Megmondtam Hanhnak a nevemet, ő kissé meghajolt, és megfogta a
kezem.
- Isten hozta - mondta. - Kérem, kerüljön beljebb.
Hanh elindult a ház felé; Yin a terepjáróból elővette a táskáját.
- Hozza a tarisznyáját - figyelmeztetett,
A szerényen berendezett ház falait élénk színekben pompázó tibeti
festmények és szőnyegek díszítették. A kis, központi helyiségből,
ahová beléptünk, a ház többi szobájának nagy része is látható volt.
Balra egy kis konyha és a hálószoba nyílott, jobbra pedig egy másik
szoba, ahol a jelek szerint valamiféle kezeléseket végezhettek. A
szoba közepén masszázs- vagy vizsgálóasztal állott, az egyik fal
mellett szekrénykéket és egy kis mosdókagylót láttam.
Yin tibeti nyelven mondott valamit Hanhnak, az egészből csak a
nevemet értettem, Hanh újonnan feltámadt kíváncsisággal hajolt
felém, végigmért, és mély lélegzetet vett.
- Maga nagyon fél - mondta Hanh, miközben fürkésző pillantással
méregetett. - Nem is csoda - feleltem.
Hanh kuncogott. - Ha folytatni akarja az utat, akkor tennünk kell
valamit ez ellen. Körüljárt, végigmustrálta testemet.
-Shambhala lakói - kezdte - máshogyan élnek, mint az emberek
többsége. Ez mindig is így volt. Sőt, az évezredek során hatalmasra
tágult a szakadék az átlagemberek és Shambhala lakóinak
energiaszintje között. A legutóbbi idők64
ben, ahogy egyre több ember fejlődik és tudatosodik, a távolság
csökkent ugyan valamelyest, de még mindig óriási.
Hanh szavai közben Yinre pillantottam. Úgy láttam, ő ugyanannyira
izgul, mint én.
Házigazdánk is fölfigyelt erre. - Yinben ugyanannyi a félelem, mint
önben -jegyezte meg. - Ő azonban tudja, hogy a félelem kezelhető.
Azt hiszem, maga még nem jött rá erre. El kell kezdenie úgy
gondolkodni és úgy cselekedni, ahogyan Shambhala lakói.
Energiáját előbb gyarapítania, majd stabilizálnia kell.
Hanh elhallgatott, figyelmét ismét testem vizsgálatára
összpontosította, és elmosolyodott.
- Maga már sok mindent megtapasztalt -jelentette ki.
- Éppenséggel erősebb is lehetne.
-Talán még nem értek eléggé az energiához - kockáztattam meg.
-Dehogyis; nagyon jól érti - mosolygott Hanh. - Csak nem akar
változtatni az életmódján. Eszmékért akar lelkesedni és tudattalanul
élni, nagyjából ugyanúgy, ahogy azelőtt.
A beszélgetés nem olyan irányt vett, mint amit szerettem volna,
félelmem helyébe enyhe ingerültség lépett.
Alltam a szoba közepén, Hanh többször körüljárt, és közben
figyelmesen szemlélte testemet.
- Mit néz rajtam? - tudakoltam.
-Amikor felmérem valakinek az energiaszintjét, legelőször a
testtartását figyelem - közölte tárgyszerűen. - A magáé ez idő szerint
nem rossz, de ugye dolgoznia kellett rajta?
Kérdése jó megfigyelőképességról árulkodott. Gyerekkoromban
egyetlen év alatt nagyon sokat nőttem, és ennek az lett az eredménye,
hogy görbén tartottam magam. A hátam mindig fáradt volt és fájt,
csak akkor kezdett javulni. amikor rászoktam, hogy reggelente
néhány alapszintű jógagyakorlatot végezzek.
-.Az energia még mindig nem áramlik elég szabadon a testében -
tette hozzá Hanh.
- Ezt szabad szemmel meg tudja állapítani? - álmélkodtam.
65
- Nemcsak látom, érzem is. Energiájának mennyisége és ereje
határozza meg jelenlétének erejét a szobában. Bizonyára ismeri,
milyen az, ha olyan ember lép a szobába, akinek erős a karizmája.
-Hogyne, természetesen - feleltem, és a katmandui szállodában
megismert fekete hajú férfi jutott eszembe.
-Minél több energiája van valakinek, a többi ember annál jobban érzi
a jelenlétét. Ez az energia gyakran az egóban mutatkozik meg. így
előbb igen erősnek tűnik, de később gyorsan elszivárog. Mások
esetében viszont valódi, tartós energia, amely megbízhatóan
rendelkezésre áll.
Bólintottam.
- Úgy látom, van egy szerencsés tulajdonsága: a nyitottság - folytatta
Hanh. - Ugye valamikor a múltban része volt misztikus élményben?
Megtapasztalta az isteni energia kiáradását?
-Igen - feleltem. Eszembe jutott a perui hegycsúcson átélt élmény,
amely még mindig eleven volt emlékezetemben. Belső tartalékaim
kimerülőben voltak, biztosra vettem, hogy a perui katonák
nemsokára legyilkolnak, amikor hirtelen szokatlan nyugalom szállt
meg, könnyűséget, emelkedettséget, valóságos eufóriát éltem meg.
Ez volt az első eset, hogy meggyőződhettem arról, mit neveznek a
különböző vallások misztikusai belső átalakulásnak, „színeváltozásnak”.
- Hogyan töltötte el az energia? - kérdezte Hanh. - Pontosan hogy
történt?
- Békesség áradt szét bennem, és a félelmem elszállt.
- Hogyan szállt el?
Olyan kérdés volt ez, amelyre sosem kerestem a választ, de azonnal
fel tudtam idézni az érzést. - Olyan volt, mintha a gerincem mentén
haladt volna felfelé, és a fejem tetején távozott volna, kissé
megemelve a testemet. Úgy éreztem, mintha lebegnék. Mintha egy
zsinór húzna a magasba a fejem tetejénél fogva.
Hanh egyetértően bólintott, aztán a szemembe nézett.
- És mennyi ideig tartott?
66
- Nem sokáig. De azóta megtanultam, hogy belélegezzem a
környezet szépségét, és ezáltal fölelevenítsem azt az élményt.
- A maga gyakorlatának van egy hiányossága: miután belélegezte az
energiát, tudatosan magasabb szinten kellene tartania. Ez az első
kiterjesztés, amit be kell gyakorolnia. El kell érnie, hogy az energia
teljesen szabadon áramoljon. Ezt igen precízen kell végrehajtani,
ügyelve arra, hogy egyéb cselekedetei ne koptassák el az
energiamezőt. ha már felépítette.
Kis szünetet tartott. - Érti? Élete minden mozzanatának a magasabb
energiaszintet kell szolgálnia. Következetesen. - Úgy nézett rám,
mint egyik vásott gyerek a másikra. - Okosan kell élnie. Most pedig
együnk valamit.
Eltűnt a konyhában, és egy tál zöldséggel tért vissza, meg valami
mártással. Hellyel kínált bennünket az asztal mellett, és három kis
tálkában kiporciózta a zöldséget. Hamar kiderült, hogy Hanh
mondanivalójának szerves része az ennivaló.
Evés közben folytatta a gondolatsort. -A megemelt energiaszintet
lehetetlen fenntartani, ha az ember holt anyagot vesz magához
táplálék gyanánt.
Figyelmem kikapcsolt, elfordítottam a tekintetem.
Ha táplálkozástudományi kiselőadást akar tartani nekem, jobb, ha el
sem kezdi.
Hanh felbőszült az érdektelenségemtől.
- Elment az esze? - förmedt rám. - Az élete függhet ettől az
információtól, és még arra sem hajlandó, hogy erőt vegyen magán,
amíg megtanulja? Mit képzel? Hogy úgy élhet, ahogy kedve tartja, és
mégis képes lesz fontos dolgokat véghezvinni?
Elcsöndesedett, és oldalvást rám sandított. Éreztem, hogy
felháborodása valódi, de egyben része az előadásnak. Az a
benyomásom támadt, hogy egyszerre több csatornán csöpögteti
belém az információt. Ránéztem, és önkéntelenül elmosolyodtam.
Bámulatosan szeretetreméltó embernek éreztem vendéglátónkat.
Megveregette a vállamat, és visszamosolygott.
67
-A legtöbb ember - folytatta - fiatalkoriban tele van energiával és
lelkesedéssel, de középkorúvá válva átadja magát a lassú
hanyatlásnak, és úgy lesz, mintha ezt nem is venné észre. Hiszen a
barátai is lelassulnak, az aktivitás a gyerekeire marad, úgyhogy egyre
több időt tölt üldögéléssel és jóízű ételek fogyasztásával. Csakhamar
kínzó egészségi problémái támadnak, krónikus emésztési zavarok,
bőrtünetek, amelyeket egyszerűen az öregedés számlájára ír, aztán
egy napon utoléri egy olyan súlyos betegség, amely már nem múlik
el. Ha szakemberhez fordul, az orvos általában nem hangsúlyozza a
betegség megelőzésének fontosságát, hanem gyógyszereket ír fel,
amelyek néha használnak, néha nem. Majd, ahogy múlnak az évek,
egy olyan betegség üli fel a fejet, amely fokozatosan rosszabbodik, és
az ember ráébred, hogy meg fog halni. Egyetlen vigasza az marad,
hogy ami vele történik, az vár mindenkire - hogy ez a folyamat
elkerülhetetlen. Az a szörnyű ebben az egészben, hogy az
energiamező összeomlása bizonyos mértékig azokkal is megtörténik,
akik amúgy spirituális beállítottságúnak tartják magukat. - Közelebb
hajolt, és körülnézett a szobában, mintha azt lesne, nem hallgatózik-e
valaki. - Ez még a legnagyobb tisztelettel övezett lámákra is
vonatkozik. Majdnem elnevettem magam ezen, de végül nem mertem
megkockáztatni.
- Ha az energia gyarapításán szorgoskodunk, de közben olyan
ennivalót fogyasztunk, amely elrabolja energiánkat - folytatta Hanh -,
semmire sem jutunk. Számon kell tartanunk minden energiaforrást,
amiből rutinszerűen építjük fel energiamezőnket - elsősorban az
ennivalókat, és a legjobbak kivételével mindent kerülnünk kell, ha
azt akarjuk, hogy energiamezünk erős legyen.
Ismét közelebb hajolt. - Ez a legtöbb ember számára igen nehéz, mert
mindannyian ragaszkodunk megszokott ételeinkhez, márpedig azok
többsége rettenetesen mérgező.
Elfordítottam arcáról a tekintetemet,
-Tudom, hogy az ennivalóval kapcsolatban rengeteg ellentmondásos
információ kering a világban - folytatta -, de ezek között ott van az
igazság is. Mindenkinek végre kell
68
hajtania a kutatást, meg kell ismernie a tágabb összefüggéseket.
Spirituális lények vagyunk, azért jöttünk át ebbe a világba, hogy
emeljük energiaszintünket. A világ dolgainak nagy része azonban
pusztán az érzéki örömöt, a szórakozást szolgálja, nagy részük
lecsapolja az ember energiáját, és a fizikai megsemmisülés felé
taszítja. Ha valóban hinnénk abban, hogy energiából álló lények
vagyunk, a kísértések között vezető keskeny ösvényt követnénk.
Ha visszatekintünk az evolúció történetére, azt látjuk: a kezdet
kezdetétől próba szerencse alapon kísérleteztünk az ennivalóval,
hogy megállapítsuk, melyik tápláló, melyik mérgező. Ha ezt a
növényt eszed meg, életben maradsz, ha amazt, akkor elpusztulsz.
Mára eljutottunk odáig, hogy tudjuk, mi az, ami a vesztünket okozza,
de még csak most kezdjük felismerni, milyen élelmiszerek segítenek
hosszú élethez, magas energiaszinthez, és melyek azok, amelyek
hosszú távon elkoptatják az embert.
Elhallgatott, mintha azt próbálná megállapítani, hogy megértettem-e.
- Shambhala lakói ismerik a tágabb összefüggéseket - folytatta.
-Tudják, hogy kik is vagyunk mi, emberek. Úgy látszik, mintha
testünk anyagból állna, húsból és vérből, holott atomokból állunk -
tiszta energiából! Ezt az önök tudománya is bebizonyította. Amikor
alaposabban vizsgáljuk az atomokat, előbb részecskéket találunk,
majd ezek a részecskék is eltűnnek, és különféle szinteken rezgő
tiszta energiamintákká válnak. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk meg,
mi az, amit megeszünk, megállapíthatjuk, hogy minden, amit
táplálékként beviszünk szervezetünkbe, befolyásolja
rezgésállapotunkat. Bizonyos élelmiszerek növelik
energiakészletünket. fokozzák rezgésállapotunkat, mások viszont
csökkentik. A lényeg ilyen egyszerű. Minden betegség a rezgési
energia csökkenésének eredménye; ha energiánk egy bizonyos szint
alá süllyed, működésbe lépnek a világban érvényesülő természeti
erők, amelyek azt a célt szolgálják, hogy testünket megsemmisítsék.
- Úgy érti: fizikailag? - kérdeztem.
Persze. Tekintse újra a tágabb összefüggéseket. Ha valaki vagy
valami meghal - egy kutyát elüt egy autó. vagy
69
valaki hosszas betegség után jobblétre szenderül -. testének sejtjei
azonnal veszítenek rezgésükből, és erősen savas kémhatásává válnak.
A savas állapot jelzi a mikrobák, a vírusok. baktériumok és gombák
számára a lebontásra váró, halott szövet jelenlétét. A mikroorganizmusoknak
ez a dolguk a fizikai világban: visszaadják a testet a
földnek. Mondtam már - folytatta —, hogy amikor az elfogyasztott
ennivaló miatt testünk veszít energiájából, fogékonyabbak leszünk a
betegségekre. Elmondom, miért. Az elfogyasztott táplálékot a
szervezet megemészti, csak az emészthetetlen salakanyag marad
vissza. Ez a salak kémhatását tekintve lehet savas és lúgos, attól
függően, hogy milyen ételből maradt vissza. Ha lúgos, akkor csekély
energiával, gyorsan eltávolítható. Ha viszont a salakanyag savas
kémhatású, akkor a vér- és nyirokrendszer nagyon nehezen tudja
eltávolítani: szilárd anyagként felhalmozódik a szervekben, a szövetekben
- alacsony rezgésű kristályok formájában, amelyek
megzavarják vagy akadályozzák a sejtek rezgését. Minél több ilyen
savas melléktermék halmozódik fel, annál savasabbakká válnak a
szövetek is, és akkor vajon mi történik? - Drámai hatásszünetet
tartott, aztán folytatta. - Megjelenik valamilyen mikroba, megérzi a
savas közeget, és azt mondja: „Hoppá, ez a test megérett a
felbomlásra.” Érti? Ha a szervezet elpusztul, a test hamar erősen
savassá változik, és a mikrobák igen hamar lebontják. Ha az élő test
kerül ilyen erősen savas állapotba, támadni kezdik a mikrobák.
Minden betegség ilyen támadások következménye.
Amit Hanh mondott, nagyon is értelmesnek tűnt, Valamikor régen az
interneten már találkoztam a test pH-érté-kével foglalkozó írásokkal.
Ráadásul úgy éreztem, mintha mindezt ösztönösen eddig is tudtam
volna. -Azt állítja, hogy amit megeszünk, az közvetlenül hajlamossá
tesz a betegségekre? - kérdeztem.
- Úgy van. A nem megfelelő táplálék addig a szintig is
lecsökkentheti az ember rezgésszintjét, ahol a természet erői
hozzálátnak, hogy visszaadják a testet a földnek.
- És mi a helyzet az olyan betegségekkel, amelyeket nem mikrobák
okoznak?
70
-Minden betegség mikroorganizmusok működésének hatására lép fel.
Ezt már a nyugati kutatások is kimutatták. találtak olyan mikrobákat,
amelyeknek közük van a szívbetegségek kialakulásához, és
olyanokat is, amelyek a rákos daganatok kifejlődésében játszanak
szerepet. De ne feledje: a mikrobák csak azt teszik, ami a dolguk. A
valódi ok az étrend következtében kialakuló savas környezet.
Kis szünet után még hozzátette: - Ezt teljesen meg kell értenie. Mi,
emberek vagy lúgos, magas energiaszintű állapotban vagyunk, vagy
savas állapotban, ami jelzi a bennünk és körülöltünk élő
mikrobáknak, hogy bomlásra kész szervezettel van dolguk. A
betegség voltaképpen a test bizonyos részeinek bomlása, mert a
körülöltünk lévő mikrobák megkapják a jelzést, hogy halottak
vagyunk. Szemében megint megjelent az a vásott gyerekre emlékeztető
tekintet.
- Elnézést, hogy ilyen szókimondó vo l t am - mondta -. de nincs sok
időnk. Röviden: szinte kizárólag a táplálék határozza meg, hogy a két
állapot közül melyikben leledzünk. Általánosságban azok az
élelmiszerek, amelyek savas melléktermékeket hagynak a
szervezetben, a nehéz, túlfőtt, feldolgozott és édes ételek, például a
hús, a lisztek, a tészták, az alkohol, a kávé, az édesebb gyümölcsök.
A lúgos ételek zöldebbek, elevenebbek, frissebbek, például a friss
zöldségfélék és a belőlük nyert levek, a zöld főzelék-növények, a
rügyek, valamint az olyan gyümölcsök, mini az avokádó. a
paradicsom, a grépfrút vagy a citrom. Ennél egyszerűbb nem is
lehetne. Spirituális lények vagyunk egy energiából álló, spirituális
világban. Maguknál, nyugaton abban a hitben nőnek fel az emberek,
hogy a főtt hús és a feldolgozott élelmiszer egészséges. Mi azonban
tudjuk. hogy ezek az ételek lassú bomlási folyamatot idéznek elő,
ami idővel megszedi a maga áldozatait.
Az embereket gyötrő, képességeiket csorbító betegségek - az
érelmeszesedés, az agyvérzés, az ízületi gyulladások. az AIDS és
főként a rák - azért léteznek, mert szennyezzük a testünket, ami olyan
értelmű jelzési ad a mikrobáknak, hogy hamarosan elveszítjük
energiánkat, és megha71
lunk. Mindig nagy talány volt, hogy egyes emberek, akik
ugyanazoknak a kórokozóknak vannak kitéve, miért nem betegednek
meg. A különbség a szervezet belsejének kémhatásában rejlik.
Kedvező hír, hogy ha szervezetünk nagyon elsavasodott, és már a
bomlás is megindult, a folyamat még mindig visszafordítható, ha
változtatunk táplálkozásunkon, és átváltunk a lúgos, magasabb
energiaszintű állapotba.
Mindkét kezével gesztikulált, tágra nyílt szeme csillogóit.
-A magas szinten rezgő, energiával teli emberi test kialakulásának
ma még csak a sötét középkorában tartunk. Az embereknek
százötven évnél is tovább kellene élniük. Az a mód azonban,
ahogyan táplálkozunk, rögtön pusztítani kezdi a testünket.
Mindenfelé azt tapasztaljuk, hogy az emberek a szemünk láttára
leépülnek, lebomlanak. Ám ennek nem kell szükségszerűen így
történnie. - Elhallgatott, mély lélegzetet vett. - Shambhalában
másként van. Hanh ismét körüljárt néhányszor, és alaposan szemügyre
vett. - Tessék, erről van szó - fejezte be. - A legendák szerint az
embereknek először az ennivaló valódi mibenlétét kell elsajátítaniuk:
meg kell tanulnunk, hogy mit együnk. Utána, mondják a legendák,
teljesen megnyílhatunk a belső energiaforrás előtt, amely tovább
növeli rezgésünket. Ellökte székét az asztaltól, és rám nézett. - Igen
jól viseli a nagy magasságot, de jó lenne, ha most pihenne.
- Nem ártana - mondtam. - Holtfáradt vagyok,
- Igaz - helyeselt Yin -. hosszú napunk volt.
- Ne felejtsen el elvárni egy álmot magának - tette hozzá Hanh,
miközben az egyik vendégszoba felé kalauzolt.
- Elvárni egy álmot?
Hanh hátranézett. - Úgy van. Nagyobb a hatalmunk, mint gondolja.
Nevettem.
Hirtelen ébredtem, és kinéztem az ablakon. A nap már jó magasan
járt az égen. Nem álmodtam semmit. Cipőbe bújtam, és átmentem a
másik szobába.
Hanh és Yin az asztalnál ült. és beszélgetett.
72
- Hogy aludt? - kérdezte Hanh.
-Jól - feleltem, és lerogytam egy székre -r de nem emlékszem, hogy
álmodtam volna.
- Mert nincs elég energiája - mondta Hanh, és figyelmesen
végigmért. Rájöttem, hogy a testtartásomat figyeli.
-Mit néz rajtam?
-Általában így szokott felébredni? - kérdezte Hanh.
Felálltam. - Mi a baj vele?
- Alvás után az embernek fel kell ébresztenie a testét, és mielőtt
bármit csinálna, be kell fogadnia az energiát. - Széles terpeszbe állt,
kezét csípőre tette, majd két lábát egymás mellé csúsztatta, és kezét a
feje fölé emelte. Teste egyetlen, folyamatos mozdulattal
fölemelkedett; a mozgás végén lábujjhegyen állt, és két tenyerét
közvetlenül a feje fölött összeillesztette.
Csak pislogtam. Volt valami szokatlan a mozgásában, de nem tudtam
pontosan megfigyelni, hogy mi. Olyan volt, mintha nem az izmai
segítségével emelkedett volna föl, hanem lebegne. Csak annyit láttam
tisztán, hogy arcáról széles mosoly sugárzik. Ugyanilyen fürgén és
kecsesen elindult felém. Újra csak pislogni tudtam.
- A legtöbb ember lassanként ébred - mondta Hanh -, reggelenként
csak görnyedten botorkálni tud, és kávéval vagy teával hozza
mozgásba magát. Aztán bemegy munkahelyére, ahol továbbra is
görnyed, vagy csupán néhány izomcsoportot használ. Ez idővel
beidegződéssé válik, és testében megakad az energia áramlása. El
kell érnie, hogy teste nyitottá váljon, hogy befogadja a mindenütt
rendelkezésre álló energiát. Ezt úgy érheti el, hogy minden reggel a
középpontból kiindulva megmozgatja minden izmát. - Kezét a hasára
tette, néhány ujjnyival a köldöke fölött. - Ha arra összpontosít, hogy
erről a területről indítsa a mozgást, akkor izmai a legmagasabb fokú
összerendezettségben, a legnagyobb szabadsággal mozognak. Ez a
harc- és táncművészetek alapelve. Kitalálhat saját mozgásrendszert
is. E szavak kíséretében sohasem látott mozdulatok sorozatát mutatta
be. A folyamatos testsúlyáthelyezés és a forgások a taj-csi
művelőinek mozgására emlékeztettek, de
73
nyilvánvaló volt. hogy a klasszikus mozgásrendszer elemeit újakkal
kibővítve alkalmazza.
-A teste - tette hozzá - tudni fogja, milyen mozgásra van szüksége
ahhoz, hogy feloldja az energiaáramlás útjában álló akadályokat.
Fél lábra ált, előrehajolt, és karját meglendítette, mintha labdát dobna
vele; karja közben majdnem a padlóhoz ért. Aztán a másik lábán egy
helyben megfordult. Olyan benyomást keltett, mintha lebegne, nem is
vettem észre, mikor helyezte át a testsúlyát.
Megráztam a fejem, igyekeztem jobban megfigyelni, de egyszer csak
mozdulatlanná merevedett, mint egy pillanatfelvétel - ez egyszetiíen
képtelenségnek tűnt. Azután ugyanolyan hirtelen ismét elindult
felém.
- Hogy csinálja ezt? - kérdeztem.
- Lassan kezdtem - felelte -, és sohasem feledkeztem el az
alapelvről. Ha az ember a középpontból indítja a mozgást, és arra
számít, hogy testébe beáramlik az energia, akkor a mozgása egyre
könnyedebbé válik. Ahhoz, hogy ezt tökélyre fejlessze,
természetesen meg kell nyílnia a belső, isteni energia számára.
Elhallgatott, rám pillantott. - Mennyire emlékszik a misztikus
megnyílás élményére? -Azt hiszem, elég jól.
- Helyes - mondta. -Jöjjön ki velem.
Yin mosolyogva állt fel az asztal mellől, és mindketten kimentünk
Ilanh nyomában az aprócska kertbe, majd ott néhány lépcsőn
fellépdelve eljutottunk egy olyan területre, amelyet gyér, barnás fű
borított, közte jókora, töredezett kődarabok hevertek, felületükön
tetszetős, vörös és barna erek húzódtak végig. Hanh irányításával tíz
perc alatt végigcsináltam néhány olyan mozgást, amelyet az imént
megmutatott, aztán intett, hogy üljek le a földre. Yin a hátunk mögött
foglalt helyet. A kora reggeli napfény meleg, arany fénybe vonta a
távoli hegyeket, megdöbbentően szép volt a látvány.
- A legendák szerint - kezdte Hanh - a magasabb energiaállapotra
való megnyílás képességét végül minden ember elsajátítja.
Kezdetben az az ismeret válik általánossá.
74
hogy az ilyesfajta tudás lehetséges. Ezután az emberiség továbblép
arra a szintre, ahol a magasabb energiaszint elérésének és
fenntartásának minden tényezője ismertté válik.
Elhallgatott, és rám pillantott. - Az alapokat már tudja, az érzékeit
még ki kell tágítani. A legendák szerint az embernek előbb le kell
csendesítenie magát, és utána végig kell tekintenie a környezetén.
A legtöbben nagyon ritkán nézik meg alaposabban környezetük
tárgyait. A környezet pusztán díszlet, amely mindig háttérbe szorul
ahhoz képest, atni éppen foglalkoztat, amit el akarunk intézni. De
tudomásul kell vennünk, hogy a világegyetemben minden része
Istennek, mindenben ott rezeg a spirituális energia. Tudatosan
kérnünk, kívánnunk kell a bennünk lévő isteni forrással való
kapcsolatot.
Azt már tudja, hogy az energia forrásához fűződő kapcsolatunk
mérőeszköze a szépség iránti érzék. Mindig tegye fel önmagának a
kérdést: mennyire szépnek látom a dolgokat? Nem számít, hogy
kezdetben milyennek tűnnek - ha megpróbáljuk, mindig képesek
vagyunk több szépséget találni bennük, mint eleinte. Hogy mennyi
szépséget érzékelünk az adott pillanatban, pontosan jelzi, mennyi isteni
energiát fogadunk be éppen.
Hanh felszólított, hogy egy darabig nézzem, de úgy igazán nézzem a
dolgokat, amelyek a környezetemben találhatók.
- Ha egyszer elkezdtük létrehozni a kapcsolatot - mondta -, és
megtapasztaljuk a belső isteni energiát, minden dolgot fokozottabban
érzékelünk. A tárgyak mintegy kiugranak környezetükből,
felfigyelünk egyedi formájukra, színükre. Ha ez az érzékelés létrejön,
még több energiái vagyunk képesek magunkba lélegezni.
Ugye érti: az energia elsősorban nem kívülről érkezik hozzánk -
jóllehet egyes növényekből vagy szent helyekből közvetlenül is
magunkba szívhatjuk. A szent energia főként a bennünk lakó isteni
forrással való kapcsolatból származik. Körülöttünk minden, a
természetes és az emberkéz alkotta dolgok egyaránt - a virágok, a
kövek, a fű, a hegyek, a műalkotások - magasztos szépséget
hordoznak, és létezé75
sük intenzívebb, mint amit a legtöbb ember egyáltalán érzékelni
képes. Amikor megnyitjuk magunkat az isteni energia számára,
csupán annyit teszünk, hogy felfokozzuk energiánk rezgését s ezáltal
érzékelési képességünket is, hogy a világot olyannak lássuk, mint
amilyen. Érti ezt? Az emberek máris bámulatos szépség, csodálatos
formák és színek környezetében élnek. A mennyország itt van
körülöttünk. Csak éppen nem érzékeljük, mert nem nyitottuk meg
önmagunkat a belső energia számára.
Érdeklődve hallgattam. Ez az egész érthetőbb lett, mint bármikor.
- Összpontosítson a szépségre - tanácsolta Hanh -, és lélegezze be az
energiát.
Mély lélegzetet vettem.
-Most pedig, miközben lélegzik, figyelje, miként fokozódik a szépség
- utasított Hanh. Néztem a sziklákat, a hegyeket, és ámulva ismertem
fel, hogy a távolban magasodó csúcsok legmagasabbika nem más,
mint a Mount Everest. Mostanáig valami okból nem ismertem fel
jellegzetes alakját.
- Helyes, nézze az Everestet - mondta Hanh.
A hegyet figyelve észrevettem, hogy a hófedte hegyoldal
egyenetlenségei mintha lépeseit képeznének, amely a korona alakú
csúcs felé vezet. A látvány kizökkentette érzékelésemet, a világ
legmagasabb hegycsúcsa egyszeriben közelinek tűnt, mintha a
részemmé vált volna, mintha kinyújtott kezemmel meg tudtam volna
érinteni.
- Csak lélegezzen folyamatosan - tanácsolta Hanh. - Rezgése és
érzékelése tovább fog fokozódni. Minden ragyogóvá válik, mintha
belső fény világítaná ki. Újabb mély lélegzet; egyre könnyebbnek
éreztem magam, a hátam egészen csekély erőfeszítés árán
kiegyenesedett.
elindult lefelé a domboldalon.
Néhány másodperc múlva megkérdeztem Yint, hogy szerinte
észrevett-e bennünket.
- Nem hiszem - felelte. - Menjünk tovább.
Jó tíz percen át kapaszkodtunk felfelé, majd egy sziklapárkányon
megpihenve lenéztünk a házra. Az épületet már több gépkocsi vette
körül, köztük egy öreg rendőrautó, amelynek tetején piros lámpa
villogott. Rémülettel töltött el a látvány. Most már semmi kétség:
ezek bennünket üldöznek.
Yin is aggódva ügyelte a házat, a keze remegett.
40
- Mi lesz a barátaival? - kérdeztem, és előre rettegtem
attól, amit válaszolni fog.
Yin könnyes szemmel nézett rám, tekintetében harag égett, aztán
szótlanul elindult fölfelé.
Órákon át gyalogoltunk, utunkat a vékony holdsarló világította be.
időnként azt is felhők takarták. Szívesen megkértem volna Yint. hogy
meséljen az ősi legendákról, de ő dühösen, komoran lépdelt
mellettem. A hegy tetejére érve megállt, és kijelentette, hogy
pihennünk kell. Leültem egy sziklára, Yin néhány lépéssel távolabb
ment, és ott megállt, hátát mutatva felém.
- Miért volt olyan biztos abban, hogy egyenesen föllelé kell jönnünk?
- szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna.
Mély lélegzetet vettem. - Láttam valamit - hebegtem. - Valahogy
világosabb volt arrafelé. Látszott, hogy az a jó irány.
Megfordult, mellém lépett, és leült velem szemben a földre. -
Tapasztalt már ilyesmit azelőtt is?
Megpróbáltam elhessenteni szorongásomat. A szívem dübörgött, alig
tudtam megszólalni.
- Igen, többször is - feleltem. - Az utóbbi időben elég gyakran.
Félrenézett, hallgatott.
- Yin, tudja, hogy mi történik velünk?
-A legendák azt mondanák, hogy segítenek nekünk.
-Segítenek? Kicsoda?
Ismét csak félrenézett.
-Yin, mondjon el mindent, amit tud erről.
Nem felelt.
-A dakinikról van szó. akiket Wil emlegetett a levélben?
Semmi válasz.
Megmérgesedtem. - Yin! Mondja már el, amit tud!
Gyorsan félállt. és rám meredt. - Vannak dolgok, amikről nem szabad
beszélni. Nem érti? Ha az ember csak annyit vét, hogy komolytalanul
ejti ki ezeknek a lényeknek a
41
nevét, évekre megnémulhat, vagy elveszítheti a szeme világát. Ők
Shambhala őrzői.
Egv lapos sziklához csörtetett, leterítette kabátját., és ráheveredett.
- Aludjunk - jelentette ki. - Holnap már többet fog tudni.
Egy darabig még néztem Yim a sötétben, aztán magam is lefeküdtem
a kőre, és mély álomba zuhantam.
A két távoli, havas hegycsúcs között felragyogó fénysugár ébresztett
fel. Körülnéztem - Yin eltűnt. Felpattantam, és átkutattam a
közvetlen környéket. Minden porcikám sajgott. Yin nem volt sehol.
A fene egye meg. gondoltam. Fogalmam sem volt. hogy hol lehetek.
Mély szorongás hulláma borított el. Vagy harminc percig vártam,
néztem a barnás, sziklás hegyeket, a keskeny, zöldellő völgyekel, ám
Yin nem került elő. Újra felálltam, ekkor vettem észre, hogy jó száz
méterrel alattam köves öt kanyarog a hegyoldalban. Felkaptam
tarisznyámat, lebotorkáltam a kövek között az útig, és azon észak
felé fordultam. Amennyire vissza tudtam emlékezni, Lhásza abban az
irányban lehetett.
Egy kilométert sem tettem meg, amikor arra lettem figyelmes, hogy
alig százlépésnyire mögöttem négyen-öten haladnak ugyanarra,
amerre én. Azonnal letértem az útról, és behúzódtam a sziklák közé,
hogy elrejtőzhessek előlük, de lássam, ahogy elhaladnak. Mellém
értek, kiderült, hogy egy család gyalogol az országúton: egy
öregember, egy harminc körüli pár és két tizenéves fiú. Nagy
zsákokat cipeltek, a fiatalabbik férfi megrakott kézikocsit húzott
maga után. Menekülteknek véltem őket.
Arra gondoltam: odamegyek, és legalább annyit megkérdezek tőlük,
hogy merre menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Attól
féltem: később jelenthetik, hogy találkoztak velem, így hát hagytam
őket továbbmenni.
Vártam vagy húsz percet, és óvatosan folytattam uramat ugyanarra,
amerre ők. Az út vagy három kilométeren át kanyargott az alacsony,
sziklás dombok között, és egyszer csak az egyik hegytetőn egy
kolostort pillantottam meg.
42
Letértem az útról, és felmásztam a sziklák között. Körülbelül kétszáz
méternyire leheltem az épülettói, amikor megálltam. A kolostor
homokszínű téglából épült, lapos tetejét barnára festették. A központi
épületrészt két szárnyépület fogta közre. Semmi mozgást nem láttam;
először azt hittem, hogy a ház lakatlan. Aztán kinyílt a kapu, kilépett
rajta egy élénkvörös köntösbe öltözött szerzetes, és dolgozni kezdett
a kertben, az épülettől jobb kéz felé álló, magányos fa alatt.
Eléggé ártalmatlannak tűnt, de úgy döntöttem, hogy nem
kockáztatok. Visszamentem a köves útra, átvágtam rajta, és a
túloldalán jókora vargabetűvel kerültem meg a kolostort; amíg
jócskán túl nem jutottam rajta - Innentől ismét az úton mentem
tovább, csak annyi időre álltam meg. amíg levettem az anorákomat.
A nap erősen sütött, meglepően fölmelegedett a levegő.
Másfél-két kilométer után egy kisebb emelkedő gerincén keltem
volna át, amikor zajt hallottam. Elrejtőztem a sziklák között, és
füleltem. Először azt hittem, hogy madarak hangját hallom, de lassan
rájöttem, hogy emberek beszélgetnek valahol. Vajon kik azok?
Nagyon óvatosan feljebb másztam a sziklák között, hogy elérve a
kellő magasságot, lenézzek az alant elterülő völgybe. A szívverésem
is elállt. Éppen alattam útelágazás volt. amelyet három katonai
terepjáró zárt el. Tucatnyi katona ácsorgott körülöttük, dohányoztak,
beszélgettek. Behúztam a nyakam, és elhátráltam onnan.
Visszamentem az úton arrafelé, amerről jöttem, és két szikla között
találtam egy jó rejtekhelyet.
Ekkor hallottam meg egy újabb hangot, amely távolabbról hangzott,
mint ahol az úttorlaszt láttam. Kezdetben tompa moraj volt, majd
egyre erősödölt, és surrogás, csattogás vegyült bele. Felismcrtcm a
zajt: helikopter közeledett.
Pánikba estem. Előugrottam a szikiák közül és rohantam, ahogy csak
bírtam, minél távolabb az úttól. Átugrottam egy kis patakon, de
megbotlottam, és térdig eláztattam a nadrágszáramat. Kiugrottam a
vízből, és futottam volna tovább, de a lábam megcsúszott egy kövön,
és én leszán43
káztam a domboldalon, nadrágom elszakadt, lábszáram lemorzsolódott.
lalpra kecmeregtem, és futottam tovább, búvóhelyet
keresve.
A helikopter egyre közeledett; átbukdácsoltam egy újabb kis
emelkedőn, és hátranéztem, amikor valaki megragadott, és lerántott
egy keskeny vízmosásba. Yin volt. Mozdulatlanul feküdtünk, míg a
helikopter elzúgott a fejünk felett.
- Z - kilences - mondta Yin. Arcán rémület tükröződött, de azt is
láttam, hogy dühös.
- Miért jött el a hálóhelyünkről? - kérdezte szinte kiáltva.
- Maga hagyott ott engem! - vágtam vissza.
-Egy óra hosszat sem voltam távol. Meg kellett volna várnia.
A félelem és a harag gyúlékony keveréke szikrát fogott bennem. -
Várni? Miért nem szólt, hogy elmegy?
Folytattam volna, de hallottuk, hogy a helikopter megfordul a
távolban.
- Most mit csinálunk? - szögeztem neki a kérdést.
- Itt mégsem maradhatunk!
-Visszamegyünk a kolostorba - felelte. - Onnan jövök.
Bólintottam, aztán fölemelkedtem, hogy lássam a helikoptert.
Szerencsére ekkor már távolabb járt, északnak tartott. Észrevettem
ugyanakkor valami mást is: az imént látott szerzetes közeledett
felénk a vízmosásban.
Odaérve tibeti nyelven mondott valamit Yinnek, aztán felém fordult.
-Jöjjön, kérem - szólított meg angolul, és húzott magával a kolostor
felé. Egy oldalsó ajtón léptünk be a kolostor udvarára, ahol sok tibeti
ácsorgott batyukkal, szegényes cókmókjaikkal. Sokan igazán
nyomorúságos látványt nyújtottak. A kolostor főépületéhez érve a
szerzetes kitárta a súlyos fakapui, és beengedett egy terembe, ahol
tibetiek csoportjai várakoztak. Ahogy elhaladtunk közöltük, az egyik
csoportot felismertem: ezt a családot láttam korábban az úton. Meleg
tekintettel néztek reám.
Yin észrevette, hogy figyelem őket, rákérdezett, mire elmondtam,
hogy korábban az úton találkoztam velük.
44
-Azért voltak ott, hogy önt idevezessék -jelentette ki Yin. - Magában
azonban lúl erős volt a félelem, nem merte követni a szinkronicitást.
Szigorú pillantást vetett rám, és követte a szerzetest egy kis
dolgozószobába, ahol néhány könyvszekrény, íróasztal és több
imamalom állt. Leültünk egy díszesen faragott asztal mellé, majd a
szerzetes és Yin hosszas beszélgetést folytatott tibeti nyelven.
- Megnézném a lábát - szólalt meg egy másik szerzetes angolul a
hátunk mögött. Kis kosárkában fehér kötszert és néhány orvosságos
üvegcsét hozott. Yin arca felragyogott, amikor meglátta.
- Ismerik egymást? - kérdeztem.
- Kérem - mondta a szerzetes, és kis meghajlással a kezét nyújtotta -,
a nevem Dzsampa.
Yin közelebb hajolt hozzám. - Dzsampa több mint tíz éven át Rigden
láma tanítványa volt.
- Ki az a Rigden láma?
Dzsampa és Yin összenézett, mintha nem tudnák eldönteni, mennyit
mondhatnak el. Végül Yin válaszolt. - Már említettem a legendákat.
Rigden láma többet tud ezekről, mint bárki emberfia. Ő Shambhala
első számú szakértője.
- Mesélje el, hogy pontosan mi történt - kérte Dzsampa.
miközben valamilyen folyadékkal ecsetelte felhorzsolt lábszáramat.
Yinre néztem; intett, hogy beszélhetek.
- El kell mondanom a lámának, hogy mi történt önökkel
- magyarázta Dzsampa.
Elmeséltem neki az egész történetet, attól kezdve, hogy
megérkeztünk Lhászába. Amikora végére értem, Dzsampa rám
nézett.
- És mielőtt elindult volna Tibetbe? Mi történt akkor?
Meséltem neki a szomszédom kislányáról, és elmond
tam Wil látogatását is.
Dzsampa és Yin összenézett.
- És most mi járt a fejében? - kérdezte Dzsampa.
- Az, hogy túl sok ez itt nekem - feleltem. -Vissza akarok jutni a
repülőtérre.
45
- Nem, nem arra gondolok - mondta Dzsampa sietve. -Ma reggel,
amikor felfedezte, hogy Yin eltűnt, milyen lelkiállapotban volt?
- Meg voltam rémülve. Tudtam, hogy perceken belül a nyakamon
lesznek a kínaiak. Azon törtem a fejem, hogyan juthatnék vissza
Lhászába. Dzsampa megfordult, és összevont szemöldökkel Yinre
nézett. - Nem tud az imamezőkről.
Yin a fejét csóválta.
-Beszélgettünk már róluk - mondtam. - De nem tudom, mit számíthat
ez. Mit tud a helikopterről? Minket keresnek?
Dzsampa csak mosolygott, és azt feielte, hogy ne aggódjak, itt
biztonságban vagyok. Ekkor több szerzetes jelent meg. levest,
kenyeret és teát hoztak. Evés közben gondolkodásom kitisztult,
kezdtem felmérni a helyzetemet. Tudni akartam mindent arról, hogy
mi folyik itt, mégpedig azonnal.
Eltökélten Dzsampára néztem, és ő mély; meleg tekintettel
viszonozta pillantásomat.
-Tudom, hogy sok kérdése van - szólalt meg. - Elmondok annyit,
amennyit elmondhatok. Mi különleges szektát képviselünk Tibetben.
Nem a hagyományos hitet követjük. Évszázadok óta
meggyőződésünk, hogy Shambhala a valóságban is létezik. Őrizzük a
legendákban megfogalmazott tudást, amely ugyanolyan ősi, mint a
kálacsakra. amely minden vallásos hitet egyesít magában. Lámáink
közül sokan álmukban kapcsolatban állnak Shambhalával. Az ön
barátja, Wil, néhány hónappal ezelőtt megjelent Rigden láma
Shambhaláról szóló álmaiban. Nem sokkal ezután Wilt elkalauzolták
a kolostorunkba, Rigden láma fogadta őt, és megtudta, hogy Wil is
szokott Shambhaláról álmodni.
-Mit mondott Wil Rigden lámának? - szóltam közbe. - Hová ment
innen?
Dzsampa a fejét rázta. - Sajnos meg kell várnia, hogy Rigden láma
maga tudassa önnel ezt az információt.
Yinre néztem; mosolyogni próbált.
-És a kínaiak? - faggattam tovább Dzsampat. - Nekik mi közük
mindehhez?
46
Dzsampa vállat vont. - Azt nem tudjuk. Lehet, hogy tudnak valamit
arról, ami mostanában történik.
Bólintottam.
-Van még valami - tette hozzá Dzsampa. - Ezekben az álmokban
következetesen megjelent még valaki. Egy amerikai férfi. - Dzsampa
enyhén meghajolt felém. - A barátja, Wil nem biztos benne, de
gyanítja, hogy ön az a férfi.
Dzsampa rendelkezésemre bocsátott egy szobát; itt megfürödtem és
átöltöztem, majd kimentem a hátsó udvarra. A konyhakertben
szerzetesek foglalatoskodtak, mintha a kínai veszély nem is létezne.
Szemügyre vettem a környező hegyeket, az eget kémleltem, de
nyomát sem láttam helikopternek.
-Volna kedve leülni arra a padra odafent? - szólalt meg egy hang a
hátam mögött. Megfordultam: Yin lépett ki az ajtón.
Bólintottam. Felsétáltunk a dísznövényekkel és zöldségfélékkel
beültetett teraszok között, ahol egy magaslaton álló, díszes buddhista
szentély mellett meditációs területet alakítottak ki. Hátunk mögött
hatalmas hegylánc övezte a láthatárt, déli irányban azonban tágas
panoráma tárult elénk. Az utakon kézikocsit vonszoló emberek
közlekedtek.
- Hol van a láma? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte Yin. - Még nem döntötte el, hogy Fogadja-e
önt.
- Miért nem?
Yin a fejét rázta. - Nem tudom.
- Maga szerint a láma tudja, hol lehet Wil?
Yin erre is csak megrázta a fejét.
- Gondolja, hogy a kínaiak még mindig keresnek bennünket?
Yin vállat vont, tekintete a távolba meredt.
-Sajnálom, hogy ilyen alacsony az energiaszintem - mentegetőzött. -
Kérem, ne engedje, hogy ez befolyásolja önt. Csak arról van szó,
hogy nem tudom féken tartani a haragomat. A kínaiak 1954 óta
módszeresen, eltökélten
47
pusztítják a tibeti kultúrát. Nézze azokat az embereket odalent. A
legtöbbjük paraszt, aki a kínaiak által bevezetett gazdasági
intézkedések miatt kényszerül elhagyni földjét. Mások nomádok,
akik azért éheznek, mert a politika lehetetlenné teszi életmódjukat. -
Yin mindkét keze ökölbe szorult. -A kínaiak ugyanazt teszik, amit
Sztálin tett Mandzsúriában: ezrével telepítik Tibetbe a nem idevalósi
embereket, a kínaiakat, hogy megváltoztassák az etnikai egyensúlyt,
és kínai szokásokat honosítsanak meg. Megkövetelik, hogy
iskoláinkban csak kínai nyelven folyjon az oktatás.
-Azok az emberek ott a kolostor bejáratánál - kérdeztem -, ők miért
jöttek ide?
- Rígden láma és a szerzetesek támogatják a szegényeket, akik a
kultúrájuk megsemmisítése miatt nehéz időket élnek.
A kínaiak ezért nem bántják Rigden lámát.
Segít megoldani a gondokat, anélkül hogy lázítaná a népet.
Úgy éreztem, mintha Yin kissé neheztelne a lámára: azonnal
tiltakozni kezdett.
- Nem - mondta sietve —, nem akarom úgy beállítani, mintha a láma
kollaboráns lenne. Csak éppen gyűlölöm azt, amit a kínaiak
művelnek. - Ököllel a térdére csapott. - Eleinte sokan azt remélték,
hogy a kínai kormányzat tiszteletben tartja majd a tibeti
hagyományokat: hogy létezhetünk Kínán belül anélkül, hogy
mindenünket elveszítenénk. A kormányzat azonban eltökélte, hogy
elpusztít bennünket. Ez mostanra már világossá vált; ideje, hogy elkezeljük
megnehezíteni a dolgukat.
- Szembe akarnak szállni velük? - kérdeztem. - Yin, ugye tudja,
hogy ebben a harcban nem győzhetnek.
-Tudom, tudom - felelte -, csak mindig elfog a düh, ha arra gondolok,
hogy mit művelnek. Egy szép napon kilovagolnak majd Shambhala
harcosai, és legyőzik a gonosz szörnyet.
- Tessék?
Ez egy prófécia, amelyet a népem jól ismer. - Rám nézett, és a fejét
csóválta. - Tudom, hogy le kell küzdenem a haragomat, mert az
imamezőm összeroskad miatta.
48
Váratlanul felállt és hozzátette: - Megyek, megkérdeni Dzsampát,
hogy beszélt-e már a lámával. Bocsásson meg. -Kis meghajlással
magamra hagyott.
Egy darabig a tibeti tájat bámultam, és azon gondolkodtam, vajon
mekkora károkat okozott a kínai megszállás ezen a tájon. Egyszer
úgy hallottam, mintha helikopter dübörögne, de olyan messziről,
hogy nem voltam biztos benne. Tudtam, hogy Yin dühe jogos, ezért
perceken át a tibeti politikai helyzetet elemeztem gondolatban. Aztán
eszembe jutott, hogy telefonálni akartam. Vajon milyen nehéz lehet
egy nemzetközi távhívás lebonyolítása?
Fel akartam kelni, hogy bemenjek a házba, de rám tört a fáradtság-
Vettem néhány mély lélegzetet, és igyekeztem a mindenfelől
körülvevő szépségre összpontosítani. A hósapkás hegycsúcsok, a táj
barnái, zöldjei csodálatos élességgel rajzolódtak ki, a mélykék
égboltot csak a nyugati láthatáron szegélyezte néhány felhő.
Bámészkodásomban észrevettem, hogy két szerzetes, aki több
terasszal lejjebb munkálkodott, engem néz feszült figyelemmel.
Hátranéztem, hogy van-e mögöttem valami érdekes, de nem láttam
semmi szokatlant. Mosolyt küldtem a két szerzetes léié.
Néhány perc múlva egyikük elindult felém a kőből rakott lépcsőn,
kezében kerti szerszámokkal teli kosarat cipelt. Mellém érve
udvariasan biccentett, és gyomlálni kezdte a jobb oldalamon vagy öthat
méternyi távolságban pompázó virágágyat. Csakhamar megjelent
egy másik szerzetes is, és csatlakozott hozzá. Időnként kíváncsian
rám pillantottak, olykor biccentettek felém.
Mély lélegzeteket vettem, és a messzeséget néztem, miközben azon
gondolkodtam, amit Yin mondott az imamezőről. Attól tartott, hogy
a kínaiak iránt érzett harag miatt összeroskad az energiamezője. Mit
jelenthet ez?
Egyszer csak megéreztem a napfény melegét, tudatosabban kezdtem
átélni a sugárzást, és olyan békesség ömlőit el rajtam, amilyet
ideérkezésem óta még sohasem éreztem. Lehunytam a szemem, mély
levegőt vettem, és egyszer csak megéreztem még valamit: valami
szokatlanul édes illatot.
49
mintha egy virágcsokor lenne a közelemben. Első gondolatom az
volt, hogy a szerzetesek szedtek néhány szál virágot, és odatették
mellém.
Kinyitottam a szemem - egyetlen szál virág sem volt a közelemben.
Az sem lehet, gondoltam, hogy a szél hozta felém a virágok illatát,
hiszen a levegő mozdulatlan. Arra lettem figyelmes, hogy a
szerzetesek letették a szerszámot, és tágra nyílt szemmel, leesett állal
bámulnak rám, mintha csodát látnának. Megint körülnéztem;
fogalmam sem volt, hogy mit nézhetnek rajtam. Amikor észrevették,
hogy megzavartak, sebtében félkapták kosárkájukat, és szinte futva
indultak a kolostorépület felé. Követlem őket tekintetemmel,
köntösük lengett-lobogott. Nagyon sietősre fogták, de időnként
mégis hátralestek, hogy nézem-e őket.
Amikor magam is lesétáltam, és beléptem a kolostorépületbe,
érezhető felbolydulás fogadott. A szerzetesek izgatottan sürgölődtek,
pusmogtak egymás között.
Végigmentem a folyosón, és be a szobámba. Azt terveztem, hogy
megérdeklődöm Dzsampálől a telefonálás lehetőségét. Már jobb volt
a hangulatom, de úgy éreztem, kezd cserbenhagyni az önfenntartási
ösztönöm. Egyre mélyebbre sodródom ebbe a dologba, ahelyett hogy
hazafelé tartanék, el innen, minél hamarabb. Ki tudja, mit tesznek velem
a kínaiak, ha elkapnak? Vajon a nevemet is tudják? Lehet, hogy
repülővel már nem is tudnám elhagyni az országot.
Éppen indultam volna, hogy megkeresem Dzsampát, amikor nagy
sebbel-lobbal berontott az ajtón.
- Rigden láma úgy döntött, hogy fogadja önt - újságolta. - Ez óriási
kitüntetés. Ne aggódjon, a láma tökéletesen beszél angolul.
Bólintottam, enyhe lámpaláz fogott el. Dzsampa az ajtó mellett állt és
várt.
- Most azonnal odakísérem.
Felálltam, és követlem egy hatalmas, rendkívül magas terembe, majd
azon keresztül egy kisebb helyiségbe, ahol öt-hat szerzetes állt,
kezében imamalommal, nyakában fe50
hér kendővel. Várakozásteli pillantásuk követte, ahogy előrementünk
és leültünk. Az átellenes sarokból Yin intett felém.
- Ez a fogadószoba - magyarázta Dzsampa.
A faburkolatű szoba világoskékre volt festve. A falakat festmények
és mandalák díszítettek. Alig néhány percei kellett várnunk, amikor
megjelent a láma. Magasabb termetű volt, mint a szerzetesek
többsége, de pontosan ugyanolyan vörös köntöst viselt, mint amazok.
Nagy figyelemmel végignézett mindenkin, aki a szobában
tartózkodott, majd intett Dzsampának, hogy lépjen közelebb.
Megérintették egymás homlokát, majd a láma Dzsampa fülébe súgott
valamit.
Dzsampa hátrafordult, és intett a többieknek, hogy vele együtt
hagyják el a szobát. Yin is elindult kifelé, közben rám nézett és
biccentett, amit úgy értelmeztem, hogy biztatást küld az előttem álló
beszélgetéshez. Több szerzetes a kezembe nyomta fehér kendőjét, és
izgatottan bólogatott.
Amikor magunkra maradtunk, a láma intett, hogyjöjjek közelebb, és
foglaljak helyet a jobbján, egy alacsony, egyenes támlájú ülőkén.
Kissé meghajoltam, leültem.
- Köszönöm, hogy fogadott - szólaltam meg.
Mosolyogva bólintott, és hosszan, alaposan végigmért.
- Megkérdezhetem, mit tud a barátomról, Wilson Jamesről? -
kérdeztem végül. -Tudja, hol lehet?
- Mit tud Shambhaláról? - kérdezett vissza a láma.
-Azt hiszem, mindig úgy gondoltam rá, mint egy elképzelt helyre,
amely az emberi fantázia terméke. Mint amilyen Shangri-La.
Rigden láma felkapta fejét, és higgadtan így szólt: - Shambhala
valóságos földi hely, lakói az emberiséghez tartoznak.
-Akkor vajon miért nem talált rá mostanáig senki? Ks miért beszél
Shambhaláról sok nagy buddhista gondolkodó úgy, mintha csupán
egy életforma, egy gondolkodásmód lenne?
- Mert Shambhala valóban a létezésnek, az életnek egy sajátos
módja. Nem téved, aki így emlegeti. De ezenkívül
51
egy valóságosan léiező hely is, ahol az ott élő, valóságos emberek
egymással való közösségben elsajátították ezt az életmódot.
- Ön járt már ott?
- Nem. nem. Még nem szólítottak.
- Akkor mitől olyan biztos benne?
- Sokszor álmodtam Shambhaláról, ahogy sok más elhivatott is a
földkerekségen. Összehasonlítottuk álmainkat. és annyira
hasonlítanak, hogy egyértelművé vált: csak valóságos hely lehet.
Őrizzük a szent tudást, a legendákat, amelyek elmagyarázzák a szent
közösséghez fűződő kapcsolatunkat.
- És milyen ez a kapcsolat?
-A mi feladatunk megőrizni a tudást, míg várjuk, hogy Shambhala
megnyílik, és minden ember előtt ismertté teszi magát.
-Yin említette, hogy egyesek úgy hiszik: megjelennek majd
Shambhala harcosai, és legyőzik a kínaiakat.
- Yinben sok a harag, ami veszélyt jelent számára.
- Ezek szerint Yin téved?
- Ő emberi nézőpontból szól, a győzelmet háborúban, fizikai
küzdelemben véli elérhetőnek. Hogy ez a jövendölés végül is miként
teljesedik be, ma még nem tudni. Előbb meg kell értenünk
Shambhalát. De annyit tudunk, hogy ez másfajta csata lesz.
Talányosnak éreztem ezt a kijelentést, de a láma viselkedésében,
beszédében annyi közvetlenség volt, hogy inkább tiszteletet éreztem,
mint bizonytalanságot.
- Úgy hisszük - folytatta Rigden láma -. hogy nincs már messze az
az idő, amikor Shambhala megmutatkozik a világ előtt.
- Honnan tudj ezt láma?
- Ezt is az álmainkból. Az ön barátja, Wil itt járt, erről bizonyára ön
is hallott már. Ezt nagy jelentőségű jelnek tekintjük, mert korábban
már álmodtunk róla. Érezte az illatot, és hallotta a hívást.
Meghökkentem. - Miféle illatról beszél?
Elmosolyodott, - Arról, amit ön is érzett az imént,
52
Összeállt a kép. Megértettem, miért viselkedtek űgy a szerzetesek, és
miért döntött űgy a láma, hogy fogad engem.
- Önt is szólítják - tette hozzá. - Ritkaság, hogy elküldik az illatot.
Eddig csak kétszer tapasztaltam: először a mesterem jelenlétében,
másodszor akkor, amikor az ön barátja, Wil itt járt. Most pedig ismét
megtörtént, ezúttal önnel. Nem tudtam, hogy találkozzam-e önnel,
vagy se. Veszélyes ezekről a dolgokról felelőtlenül fecsegni. Hallotta
a kiáltást is?
- Nem - feleltem. - Azt sem tudom, mi az.
-A kiáltást is azok szokták hallani, akiket Shambhala szólít. Egészen
különleges hang. Ha meghallja, bizonyosan tudni fogja, mi az.
- Láma, én még abban sem vagyok biztos, hogy bárhova is el akarok
menni. Úgy érzem, hogy itt nagy veszélyben vagyok. A kínaiak
valószínűleg tudnak már rólam. Szeretnék a lehető leghamarabb
hazajutni az Egyesült Államokba. Elárulná, merre találom Wilt? Itt
van valahol a közelben?
A láma nagyon szomorúan ingatta fejét. - Nem. Azt hiszem, ő
elhatározta, hogy továbbmegy.
Hallgattam. A láma egy hosszú percen át merően nézett rám.
- Még valamit tudnia kell - szólalt meg végül. - Az álmokból
egyértelműen kiderült, hogy ön nélkül Wil nem élheti túl ezt a
vállalkozást. Ahhoz, hogy sikerüljön neki, önnek is vele kell lennie.
A rémület hulláma csapott át fölöttem. Elfordítottam tekintetemet.
Nem ezt szerettem volna hallani.
- A legendák szerint - folytatta a láma - Shambhalában minden
nemzedéknek meghatározott sorsa van, amiről mindenki tud, amit
meg is beszélnek. De igaz ez a világ többi részére vonatkoztatva is.
Gyakran nagy erőt, tisztánlátást meríthetünk abból, ha áttekintjük,
mik voltak az előttünk járó nemzedék céljai, szándékai.
Törtem a fejem, vajon mit akar ezzel mondani.
- Él az édesapja? - kérdezte.
Megráztam a fejem. - Két évvel ezelőtt meghalt.
- Részt vett a negyvenes évek nagy háborújában?
- Igen - feleltem -, katona volt.
53
-A fronton is járt?
- Igen, szinte az egész háborút ott töltötte.
-És elmesélte a legfélelmetesebb élményét?
Kérdése visszarepített kamaszkoromba, az apámmal való
beszélgetések idejébe. -Talán az 1944-es normandiai partraszállás.
- Igen - felelte a láma -, tudok róla. Láttam az erről szóló amerikai
filmeket. Ön is látta őket?
- Igen - feleltein -, nagy hatást tettek rám.
- Ezek a filmek bemutatták a katonák félelmeit és bátorságát -
folytatta.
- Úgy van.
- Mit gondol, ön képes lett volna olyan cselekedetekre?
-Azt sem tudom elképzelni, hogy ők hogy voltak képesek.
- Lehet, hogy nekik könnyebb volt, az egész nemzedék elhivatottsága
révén.
Bizonyos szinten valamennyien érezték ezt: azok is, akik harcoltak,
azok is, akik a fegyvereket gyártották, azok is, akik a táplálékról
gondoskodtak. A legnagyobb veszedelem idején ők mentették meg a
világot.
Elhallgatott, mintha arra számított volna, hogy közbekérdezek. de én
figyelemmel hallgattam.
-Az ön nemzedékének más elhivatottsága van - mondta. -
Természetesen önöknek is meg kell menteniük a világot. De ezt most
más módon kell végrehajtaniuk. Meg kell érteniük, hogy az
emberben hatalmas erő lakozik, amelyet fejleszteni és használni kell:
az a szellemi energia, amelyet imának neveznek.
- Hallottam már erről - mondtam. - De azt hiszem, még mindig nem
tudom, miként használjam.
Rigden láma erre csak elmosolyodott, felállt, és derűs tekintettel
végigmért.
- Egyelőre még nem -jelentette ki. - De meg fogja tanulni.
Leheveredtem a szobámban, és végiggondoltam, amit a lámától
hallottam. Váratlanul vetett véget a beszélgetésnek, egy legyintéssel
elhárítva a további kérdéseket.
54
- Most menjen, pihenje ki magát - mondta, és egy erős hangú
csengettyűvel beszólított néhány szerzetest. - Majd holnap folytatjuk
a beszélgetést.
Később Dzsampának és Yinnek is el kellett mondanom mindent,
amit a lámától hallottam. Az az igazság, hogy a beszélgetés után több
kérdés foglalkoztatott, mint előtte. Még mindig nem tudtam, hogy
hová ment Wil, vagy hogy mit jelent az, ha Shambhala szólít valakit.
Képzelgésnek tűnt, de egyszersmind veszedelmesnek is.
Yin és Dzsampa nem volt hajlandó megvitatni ezeket a kérdéseket.
Az este hátralévő részét azzal töltöttük, hogy megvacsoráztunk, és a
tájat néztük, majd korán nyugovóra tértünk. Sokáig hevertem
álmatlanul, a mennyezetet bámulva, és kavarogtak fejemben a
gondolatok.
Többször is visszapörgettem mindent, amit Tibetben átéltem, míg
végre elnyomott az álom. Álmomban Lhásza utcáin rohantam a
tömegben, és egy kolostorban kerestem menedéket. Az ajtóban álló
szerzetesek egyetlen pillantással végigmértek, és becsapták előttem
az ajtót. Üldöztek a katonák. Szűk mellékutcákon, sötét sikátorokban
rohantam reményvesztetten, mígnem az egyik utca végében jobbra
fordulva ugyanolyan világosabb területet pillantottam meg. mint
amilyeneket korábban a valóságban is láttam. Ahogy közelebb értem,
a fényesség fokozatosan csökkent, de egy kapu előtt álltam. Hátam
mögött a sarkon befordultak a katonák, berontottam a kapun, és
havas-jeges vidéken találtam magam...
Felriadtam. Hol vagyok? Lassanként megismertem a szobát,
fölkeltem, az ablakhoz léptem. Keleten már hasadt a hajnal;
igyekeztem lerázni magamról az álom utóhatását, és visszafeküdtem,
de hiába. Tökéletesen éber voltam.
Nadrágot, dzsekit kaptam magamra, lementem az udvarra a
konyhakertekhez, és leültem egy fémből készült, díszes kerti padra.
A felkelő nap felé fordulva ültem, egyszer csak mozgást hallottam a
hátam mögül. Megfordultam - egy férfi közeledett a kolostorépület
felől. Rigden láma volt.
Felálltam, ő pedig mélyen meghajolt.
55
- Korán felkelt - mondta. - Remélem, jól aludt.
-Jól - feleltem, és néztem, ahogy a szökőkút medencéjéhez lépve
eleséget szór a vízbe a halaknak. Pezsgett a víz, ahogy odasereglettek
az ennivalóhoz.
- Mit álmodott? - kérdezte a láma, de közben nem nézett rám.
Elmondtam, hogy üldöztek, és beszéltem a világos területről is.
Ámulva emelte rám tekintetét.
- Éber állapotban is tapasztalt már ilyet? - kérdezte.
- Többször is. csak amióta itt vagyok - feleltem. - Árulja el, mi
folyik itt? Elmosolyodott, és leült a szemben lévó padra. - A dakinik
segítették önt.
- Nem értem. Kik vagy mik azok a dakinik? Wil hagyott Yinnek egy
üzenetet, abban emlegette a dakinikat, de azelőtt sosem hallottam ezt
a szót.
- A dakinik a spirituális világból valók. Többnyire női alakban
jelennek meg, de olyan formát öltenek, amilyet akarnak. A nyugati
világban angyaloknak nevezik őket, de valójában titokzatosabbak,
mint a legtöbben gondolják. Azt hiszem, csak Shambhalában ismerik
őket igazán. A legendák szerint Shambhala fénye kíséri őket.
Hallgatott, mélyen a szemembe nézett. - Eldöntötte, hogy mit
válaszol a hívásra?
-Azt sem tudom, merre mehetnék tovább - feleltem.
- Majd a legendák eligazítják. A hagyomány szerint, ha eljön az
ideje, hogy Shambhala megmutatkozzék a világ előtt, azt onnan lehet
majd észrevenni, hogy az emberek érteni kezdik, milyen az élet
Shambhalában, felfogják az ima energia valóságosságát. Az ima: erő,
amely nemcsak akkor fejti ki hatását, ha az ember egy bizonyos
helyzetben elhatározza, hogy imádkozni fog. Az ima természetesen
ilyenkor is hat, de hat más esetekben is.
- Ez úgy értendő, hogy állandó imamezők léteznek?
-Igen. Amit tudatosan vagy tudattalanul várunk, amire számítunk,
legyen bár jó vagy rossz, annak megvalósulásában részt veszünk.
Imánk olyan erő vagy energia, amely minden irányban kisugárzik
belőlünk. A legtöbb ember56
ben, akik a hagyományos módon gondolkodnak, ez az erő gyenge és
ellentmondásos. Másokban azonban, akik sok mindent elérnek az
életben, akik nagyon kreatívak és sikeresek, erős ez az energiamező,
bár általában az ő esetükben is tudattalanul működik. Az e csoportba
tartozók erős mezővel rendelkeznek, mert olyan környezetben nőttek
fel, ahol a siker elvárható, sőt többé-kevésbé garantált volt. Erős
szerepmodelleket láttak, akikről mintát vehettek. A legendák azonban
azt mondják, hogy nemsokára mindenki tudomást szerez erről az
erőről, és megérti, hogy az energia felhasználására való képességünk
erősíthető és bővíthető. Ezt azért mondom el önnek, hogy megértse,
miként válaszolhat az ember, akit Shambhala szólít. Ahhoz, hogy ezt
a szent helyet megtalálja, módszeresen növelnie kell energiáját,
mindaddig, amíg elegendő kreatív energiái nem sugároz magából
ahhoz, hogy eljusson oda. A legendák ismertetik ennek végrehajtását
is: három fontos lépésből áll. Van egy negyedik lépés is, de azt csak
Shambhala lakói ismerik a maga teljességében. Ezért olyan nehéz
Shambhalát megtalálni. Ha valakinek sikerül is az első három
szakaszon keresztül folyamatosan tágítania az energiamezőt,
Shambhala megtalálásában akkor is segítségre szorul. A kaput nem
nyithatja meg más, csak a dakinik.
-A dakinikról azt mondta: spirituális lények. Ezt azt jelenti, hogy
túlvilági lelkek, akik útmutatói, vezetői szerepet játszanak?
-Nem; a dakinik másfajta lények, akik felébresztik és védelmezik az
embereket. Ők maguk sosem voltak emberek, és nem is lesznek.
- Azonosak az angyalokkal?
A láma elmosolyodott. - A dakinik önmagukkal azonosak. A valóság
egy. Minden vallás más néven illeti őket, ahogyan minden vallás más
néven beszél Istenről, és másként fogalmazza meg, miként kell az
embernek élnie. De az istenélmény, a szeretet energiája az összes
vallásban azonos. Minden vallásban megvan a története ennek a
kapcsolatnak és annak, hogy miként beszél róla, de isteni forrás csak
egyetlenegy létezik. Ugyanez igaz az angyalok esetében is.
57
-Ön tehát nem egyértelműen buddhista?
-A szektánk és az általunk őrzött legendák a buddhizmusban
gyökereznek, de mi az összes vallás egyesítésén munkálkodunk.
Hisszük, hogy mindegyikben vannak olyan igazságok, amelyeket az
összes többiben érvényre kell juttatni. Ezt úgy is el lehet érni, hogy
az embernek ne kelljen lemondania szuverenitásáról, saját,
hagyományos alapigazságairól. Önmagamról például azt is
elmondhatnám, hogy keresztény vagyok, vagy zsidó, vagy
muzulmán. Abban hiszünk, hogy Shambhalában is az összes vallási
hagyomány eggyé olvasztásán dolgoznak: ugyanabban a szellemben,
ahogyan a dalai láma minden őszinte szívű emberrel megismerteti a
kálacsakra beavatást.
Csak néztem, és igyekeztem magamba szívni az elhangzottakat.
-Ne akarjon mindent azonnal megérteni - figyelmeztetett a láma. -
Csak vegye tudomásul, hogy szükség van az összes vallási igazságok
egyesítésére az imaenergia erejének fokozásához, hogy
megszüntessük a veszélyt, amelyet azok támasztanak, akik félnek. És
jegyezze meg, hogy a dakinik léteznek.
-És miért segítenek nekünk? - kérdeztem.
A láma mély lélegzetet vett, elgondolkodott. A kérdés láthatólag sok
fejtörést okozott neki. - Egész életemben azért fáradoztam, hogy ezt
megértsem - mondta végül -, de be kell ismernem, hogy nem tudom.
Azt hiszem, hogy ez Shambhala nagy titka, és addig nem is fogjuk
megérteni, amíg magát Shambhalát meg nem értjük.
- És ön úgy gondolja - vetettem közbe -, hogy a dakinik engem is
segítenek?
- Igen - felette határozottan. - És a barátját, Wilt is.
- És Yint? Ő hogy kerül ebbe az egészbe?
-Yin ebben a kolostorban találkozott Willel. Yin is álmodott önről, de
más összefüggésben, mint én vagy a többi láma. Yin Angliában
tanult, és igen jól ismeri a nyugati világot. Ö lesz az ön kalauza, bárehhez
nemigen fűlik a foga, amint bizonyára ön is észrevette. Ennek
csupán egy oka van: senkit sem szeretne cserbenhagyni. Ennek
ellené58
re kalauzolni fogja önt, és elkíséri egészen addig, ameddig ő maga
képes eljutni.
Ismét elhallgatott, és várakozó pillantást veteti rám.
- És a kínai kormány? - kérdeztem. - Ők hogy kerülnek
a képbe? Miért érdeklődnek annyira az itteni események
iránt?
A láma maga elé nézett. - Azt nem tudom. Talán megérezték, hogy
Shambhala körül történik valami. Mindig is igyekeztek elfojtani a
tibeti spiritualitást, és most mintha a mi szektánkra is felfigyeltek
volna. Ön is legyen óvatos. A kínaiak nagyon félnek tólünk.
A tájat néztem, a kínaiak félelmén gondolkoztam.
- Eldöntötte tehát?
- Mármint hogy továbbmegyek-e?
Együtt érző mosoly ült az arcára. - Igen.
- Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy van-e bátorságom
mindent kockára tenni.
A láma merően a szemembe nézett és bólintott. -Az imént a
nemzedékem elhivatottságáról beszélt -mondtam. - Ezt még mindig
nem értem.
- Az előző nemzedék tagjainak - kezdte a láma - a második
világháborúval és a hidegháborúval kellett szembe nézniük, ez volt
az ő feladatuk. A fejlődő technika roppant erejű fegyvereket adott az
emberek kezébe. A zsarnoki hatalmak nacionalista elvakultságukban
le akarták igázni a demokratikus országokat. Ez a fenyegetés a mai
napig is fennmaradt volna, ha a polgárok nem szálltak volna harc
ba, nem adták volna életüket a szabadságért, a demokrácia
diadaláért. Az ön feladata más, mint a szüleié volt. Az ön nemzedékének
elhivatottsága alapvetően különbözik a második
világháborús generáció küldetésétől. Nekik erőszakkal, fegyverekkel
kellett felvenniük a harcot a zsarnokság ellen. Önnek a háború és az
ellenség fogalma ellen kell küzdenie. És ehhez ugyanannyi
hősiességre van szükség. Érti már? Elképzelhetetlen volt, hogy az ön
szülei elérjék azt, amit végül elértek, mégis kitartottak. Önnek is ez a
dolga. Az önkényuralom erői nem szűntek meg, csak éppen most
59
már nem birodalmi törekvésekkel fellépő nemzetek alakjában
nyilvánulnak meg. A zsarnokság erői ma már nemzetköziek, és
sokkal kifinomultabbak: azzal élnek vissza, hogy az embereknek
szükségük van fejlett technikára, hitelekre, hogy kényelemre
vágynak. Egy maroknyi csoport félelmében a saját kezében
összpontosította a technikai fejlődést, hogy gazdasági helyzetét
biztosítsa, és meghatározhassa a világ további fejlődését.
Velük erőszakkal szembeszállni nem lehet. A szabadság
evolúciójának következő lépését úgy kell megtenni, hogy a
demokrácia ne szenvedjen sérelmet. Látomásaink erejét vetjük latba,
reményeink és elvárásaink szakadatlan imádságként sugároznak ki
belőlünk. Ennek ereje hatalmasabb, mint azt ma bárki képzeli; el kell
sajátítanunk és meg kell valósítanunk a gyakorlati használatát,
mielőtt még elkésnénk vele. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy valami
változik Shambhalában. Valami mozdul, valami megnyílik.
A láma gyémántkemény eltökéltséggel nézett a szemembe.
- Shambhala szólítja önt. Muszáj válaszolnia. Ez az egyetlen módja
annak, bogy megbecsülje mindazt, amit az ősei mostanáig
cselekedtek.
Szavai hallatán szorongás fogott el.
- Mit kell tennem legelőször? - kérdeztem.
-Tegye teljessé energiájának tágítását - felelte a láma. -Ez nem lesz
egyszerű, mert félelem és harag lakik önben. De ha kitartó lesz, a
kapu meg fog mutatkozni.
-A kapu?
- Igen. Legendáink szerint több átjáró vezet Shambhalába: az egyik
Indiában van, a Himalája keleti részén; a másik északkeleten, a kínai
határ közelében, a harmadik messze északon, Oroszországban. A
jelek majd elvezetik a megfelelő kapuhoz. Ha úgy érzi, minden
elveszett, keresse a dakinikat.
A láma szavai közben Yin lépett elő a házból, kezében a
csomagjainkkal.
-Rendben - mondtam, és egyre erősödött bennem a félelem. -
Megpróbálom. - El sem tudtam hinni, hogy e szavakat én ejtettem ki.
60
- Ne féljen - mondta Rigden láma. - Yin segíteni fog.
Csak ne felejtse el, hogy mielőtt Shambhalát megtalálná.
ki kell tágítania az energiamezőt, amely önből sugárzik kifelé a
világba. Csak akkor érhet el sikert, ha ez megvalósul.
Meg kell tanulnia, miként irányítsa vágyainak, reményeinek erejét.
Yin arcán félmosoly jelent meg.
- Itt az idő - mondta.
61
3
AZ ENERGIA GYARAPÍTÁSA
Kiléptünk a kapun; az út mellett egy körülbelül tízéves, zárt tetejű,
barna Jeep terepjáró várakozott. Közelebb érve láttam, hogy
telepakolták hűtőládákkal, szárított élelmiszert tartalmazó
dobozokkal, hálózsákokkal, meleg kábátokkal.
A kocsi hátuljára több tartalék benzineskannát szíjaztak gondos
kezek.
- Honnan van ez a sok holmi? - kérdeztem.
Yin rám kacsintott. -Jó ideje készülünk már erre az utazásra.
Rigden láma kolostorából egy darabig észak felé vette az irányt a
terepjáróval, majd a széles kövesűtról lekanyarodott egy keskeny
csapásra, amely alig volt szélesebb, mim egy gyalogösvény. Hosszú
időn át autóztunk anélkül, hogy bármelyikünk megszólalt volna.
Az igazat megvallva nem tudtam, mit mondhatnék. Csak azért
vállalkoztam erre az utazásra, amit a láma mondott, meg Wil
kedvéért, hiszen őoly sokat tett már értem azelőtt, mostanra azonban
egyre erősödött bennem a szorongás a döntésem miatt. Igyekeztem
elhessegetni a félelmet, és végiggondolni mindazt, amit Rigden
lámától hallottam. Mit érthetett azon, hogy meg kell tanulnom,
miként irányítsam vágyaim erejét?
Yinre néztem. Az utat bámulta mereven.
- Merre tartunk? - kérdeztem.
Nem fordult felém, ügy válaszolt. - Ez a legrövidebb út a Barátság
Útig. Délnyugat félé megyünk, Tingribe. a Mount Everest lábánál.
Egész nap úton leszünk. Egyre magasabb hegyeken járunk.
- Biztonságos az a környék?
62
Yin rám pillantott. - Nagyon óvatosak leszünk. Hanh urat kell
felkeresnünk.
- Ő kicsoda?
- Ő tudja a legtöbbet az imaenergia kiterjesztésének első fokozatáról,
amit önnek el kell sajátítania. Hanh úr Thaiföldről származik, és igen
művelt ember. Megráztam a fejem, és a tájat néztem. - Nem biztos,
hogy értem, mit jelent ez a kiterjesztés. Miről van szó?
-Az emberi energiamezőkről, ugye, tud? Az imamezőről, amely
szüntelenül árad az emberből.
- Igen.
- És azt is tudja, hogy ez a mező hatást gyakorol az embert
körülvevő világra? Tudja, hogy lehet kicsiny és gyenge, de lehet
széles és erős is?
-Azt hiszem, igen.
-Nos, vannak pontosan meghatározott módszerek, amelyekkel az
energiamezőt tágítani, bővíteni lehet, hogy az ember kreatívabb
legyen, és nagyobb hatóerőt fejthessen ki. A legendák szerint ezt
végül minden ember elsajátítja majd. Önnek azonban most kell
megtanulnia, ha el akar jutni Shambhalába, és meg akarja találni
Wilt.
- Maga már elsajátította a kiterjesztés módszereit?
Yin a homlokát ráncolta. - Azt nem mondtam.
Rápillantottam. Ez remek. Hogyan tanuljam meg én, ha még Yinnek
is nehézségei vannak vele?
Órákon át autóztunk szótlanul, közben diót ropogtattunk,
zöldségféléket majszoltunk, és csak egyszer álltunk meg benzinért
egy sofőrpihenőnél. Jóval sötétedés után éltük el Tingrit.
- Itt nagyon óvatosnak kell lennünk - szólalt meg Yin. -
Közel van ide a Rongphu kolostor és az Everestre indulók
bázistábora; sok itt a kínai katona, akik szemmel tartják a turistákat
meg a hegymászókat. Viszont hihetetlen panorámát látunk majd az
Everest északi oldaláról.
Yin több kanyar után behajtott egy régi faházakból álló városrészbe.
A faházakon túl egy egyszerű vályogépületet láttam.
63
Hanh hajlékának előtere makulátlanul rendben tartott terület volt;
néhány gondosan ápolt virágágy és sziklakert díszítette. Mikor
odaértünk, egy nagydarab férfi lépett ki a tornácra. Kézzel hímzett.,
színes köntöst viselt; a hatvanas éveiben járhatott, de mozgása
alapján jóval kevesebbnek gondoltam volna. Fejét teljesen simára
borotválta.
Összehúzott szemmel nézte, ki lehet az érkező. Yin intett neki;
amikor a férfi felismerte, széles mosoly ült arcára, és elénk jött,
mikor kiszálltunk a kocsiból.
Néhány szót váltottak egymással tibeti nyelven, aztán Yin
bemutatott: - Ő az amerikai barátunk.
Megmondtam Hanhnak a nevemet, ő kissé meghajolt, és megfogta a
kezem.
- Isten hozta - mondta. - Kérem, kerüljön beljebb.
Hanh elindult a ház felé; Yin a terepjáróból elővette a táskáját.
- Hozza a tarisznyáját - figyelmeztetett,
A szerényen berendezett ház falait élénk színekben pompázó tibeti
festmények és szőnyegek díszítették. A kis, központi helyiségből,
ahová beléptünk, a ház többi szobájának nagy része is látható volt.
Balra egy kis konyha és a hálószoba nyílott, jobbra pedig egy másik
szoba, ahol a jelek szerint valamiféle kezeléseket végezhettek. A
szoba közepén masszázs- vagy vizsgálóasztal állott, az egyik fal
mellett szekrénykéket és egy kis mosdókagylót láttam.
Yin tibeti nyelven mondott valamit Hanhnak, az egészből csak a
nevemet értettem, Hanh újonnan feltámadt kíváncsisággal hajolt
felém, végigmért, és mély lélegzetet vett.
- Maga nagyon fél - mondta Hanh, miközben fürkésző pillantással
méregetett. - Nem is csoda - feleltem.
Hanh kuncogott. - Ha folytatni akarja az utat, akkor tennünk kell
valamit ez ellen. Körüljárt, végigmustrálta testemet.
-Shambhala lakói - kezdte - máshogyan élnek, mint az emberek
többsége. Ez mindig is így volt. Sőt, az évezredek során hatalmasra
tágult a szakadék az átlagemberek és Shambhala lakóinak
energiaszintje között. A legutóbbi idők64
ben, ahogy egyre több ember fejlődik és tudatosodik, a távolság
csökkent ugyan valamelyest, de még mindig óriási.
Hanh szavai közben Yinre pillantottam. Úgy láttam, ő ugyanannyira
izgul, mint én.
Házigazdánk is fölfigyelt erre. - Yinben ugyanannyi a félelem, mint
önben -jegyezte meg. - Ő azonban tudja, hogy a félelem kezelhető.
Azt hiszem, maga még nem jött rá erre. El kell kezdenie úgy
gondolkodni és úgy cselekedni, ahogyan Shambhala lakói.
Energiáját előbb gyarapítania, majd stabilizálnia kell.
Hanh elhallgatott, figyelmét ismét testem vizsgálatára
összpontosította, és elmosolyodott.
- Maga már sok mindent megtapasztalt -jelentette ki.
- Éppenséggel erősebb is lehetne.
-Talán még nem értek eléggé az energiához - kockáztattam meg.
-Dehogyis; nagyon jól érti - mosolygott Hanh. - Csak nem akar
változtatni az életmódján. Eszmékért akar lelkesedni és tudattalanul
élni, nagyjából ugyanúgy, ahogy azelőtt.
A beszélgetés nem olyan irányt vett, mint amit szerettem volna,
félelmem helyébe enyhe ingerültség lépett.
Alltam a szoba közepén, Hanh többször körüljárt, és közben
figyelmesen szemlélte testemet.
- Mit néz rajtam? - tudakoltam.
-Amikor felmérem valakinek az energiaszintjét, legelőször a
testtartását figyelem - közölte tárgyszerűen. - A magáé ez idő szerint
nem rossz, de ugye dolgoznia kellett rajta?
Kérdése jó megfigyelőképességról árulkodott. Gyerekkoromban
egyetlen év alatt nagyon sokat nőttem, és ennek az lett az eredménye,
hogy görbén tartottam magam. A hátam mindig fáradt volt és fájt,
csak akkor kezdett javulni. amikor rászoktam, hogy reggelente
néhány alapszintű jógagyakorlatot végezzek.
-.Az energia még mindig nem áramlik elég szabadon a testében -
tette hozzá Hanh.
- Ezt szabad szemmel meg tudja állapítani? - álmélkodtam.
65
- Nemcsak látom, érzem is. Energiájának mennyisége és ereje
határozza meg jelenlétének erejét a szobában. Bizonyára ismeri,
milyen az, ha olyan ember lép a szobába, akinek erős a karizmája.
-Hogyne, természetesen - feleltem, és a katmandui szállodában
megismert fekete hajú férfi jutott eszembe.
-Minél több energiája van valakinek, a többi ember annál jobban érzi
a jelenlétét. Ez az energia gyakran az egóban mutatkozik meg. így
előbb igen erősnek tűnik, de később gyorsan elszivárog. Mások
esetében viszont valódi, tartós energia, amely megbízhatóan
rendelkezésre áll.
Bólintottam.
- Úgy látom, van egy szerencsés tulajdonsága: a nyitottság - folytatta
Hanh. - Ugye valamikor a múltban része volt misztikus élményben?
Megtapasztalta az isteni energia kiáradását?
-Igen - feleltem. Eszembe jutott a perui hegycsúcson átélt élmény,
amely még mindig eleven volt emlékezetemben. Belső tartalékaim
kimerülőben voltak, biztosra vettem, hogy a perui katonák
nemsokára legyilkolnak, amikor hirtelen szokatlan nyugalom szállt
meg, könnyűséget, emelkedettséget, valóságos eufóriát éltem meg.
Ez volt az első eset, hogy meggyőződhettem arról, mit neveznek a
különböző vallások misztikusai belső átalakulásnak, „színeváltozásnak”.
- Hogyan töltötte el az energia? - kérdezte Hanh. - Pontosan hogy
történt?
- Békesség áradt szét bennem, és a félelmem elszállt.
- Hogyan szállt el?
Olyan kérdés volt ez, amelyre sosem kerestem a választ, de azonnal
fel tudtam idézni az érzést. - Olyan volt, mintha a gerincem mentén
haladt volna felfelé, és a fejem tetején távozott volna, kissé
megemelve a testemet. Úgy éreztem, mintha lebegnék. Mintha egy
zsinór húzna a magasba a fejem tetejénél fogva.
Hanh egyetértően bólintott, aztán a szemembe nézett.
- És mennyi ideig tartott?
66
- Nem sokáig. De azóta megtanultam, hogy belélegezzem a
környezet szépségét, és ezáltal fölelevenítsem azt az élményt.
- A maga gyakorlatának van egy hiányossága: miután belélegezte az
energiát, tudatosan magasabb szinten kellene tartania. Ez az első
kiterjesztés, amit be kell gyakorolnia. El kell érnie, hogy az energia
teljesen szabadon áramoljon. Ezt igen precízen kell végrehajtani,
ügyelve arra, hogy egyéb cselekedetei ne koptassák el az
energiamezőt. ha már felépítette.
Kis szünetet tartott. - Érti? Élete minden mozzanatának a magasabb
energiaszintet kell szolgálnia. Következetesen. - Úgy nézett rám,
mint egyik vásott gyerek a másikra. - Okosan kell élnie. Most pedig
együnk valamit.
Eltűnt a konyhában, és egy tál zöldséggel tért vissza, meg valami
mártással. Hellyel kínált bennünket az asztal mellett, és három kis
tálkában kiporciózta a zöldséget. Hamar kiderült, hogy Hanh
mondanivalójának szerves része az ennivaló.
Evés közben folytatta a gondolatsort. -A megemelt energiaszintet
lehetetlen fenntartani, ha az ember holt anyagot vesz magához
táplálék gyanánt.
Figyelmem kikapcsolt, elfordítottam a tekintetem.
Ha táplálkozástudományi kiselőadást akar tartani nekem, jobb, ha el
sem kezdi.
Hanh felbőszült az érdektelenségemtől.
- Elment az esze? - förmedt rám. - Az élete függhet ettől az
információtól, és még arra sem hajlandó, hogy erőt vegyen magán,
amíg megtanulja? Mit képzel? Hogy úgy élhet, ahogy kedve tartja, és
mégis képes lesz fontos dolgokat véghezvinni?
Elcsöndesedett, és oldalvást rám sandított. Éreztem, hogy
felháborodása valódi, de egyben része az előadásnak. Az a
benyomásom támadt, hogy egyszerre több csatornán csöpögteti
belém az információt. Ránéztem, és önkéntelenül elmosolyodtam.
Bámulatosan szeretetreméltó embernek éreztem vendéglátónkat.
Megveregette a vállamat, és visszamosolygott.
67
-A legtöbb ember - folytatta - fiatalkoriban tele van energiával és
lelkesedéssel, de középkorúvá válva átadja magát a lassú
hanyatlásnak, és úgy lesz, mintha ezt nem is venné észre. Hiszen a
barátai is lelassulnak, az aktivitás a gyerekeire marad, úgyhogy egyre
több időt tölt üldögéléssel és jóízű ételek fogyasztásával. Csakhamar
kínzó egészségi problémái támadnak, krónikus emésztési zavarok,
bőrtünetek, amelyeket egyszerűen az öregedés számlájára ír, aztán
egy napon utoléri egy olyan súlyos betegség, amely már nem múlik
el. Ha szakemberhez fordul, az orvos általában nem hangsúlyozza a
betegség megelőzésének fontosságát, hanem gyógyszereket ír fel,
amelyek néha használnak, néha nem. Majd, ahogy múlnak az évek,
egy olyan betegség üli fel a fejet, amely fokozatosan rosszabbodik, és
az ember ráébred, hogy meg fog halni. Egyetlen vigasza az marad,
hogy ami vele történik, az vár mindenkire - hogy ez a folyamat
elkerülhetetlen. Az a szörnyű ebben az egészben, hogy az
energiamező összeomlása bizonyos mértékig azokkal is megtörténik,
akik amúgy spirituális beállítottságúnak tartják magukat. - Közelebb
hajolt, és körülnézett a szobában, mintha azt lesne, nem hallgatózik-e
valaki. - Ez még a legnagyobb tisztelettel övezett lámákra is
vonatkozik. Majdnem elnevettem magam ezen, de végül nem mertem
megkockáztatni.
- Ha az energia gyarapításán szorgoskodunk, de közben olyan
ennivalót fogyasztunk, amely elrabolja energiánkat - folytatta Hanh -,
semmire sem jutunk. Számon kell tartanunk minden energiaforrást,
amiből rutinszerűen építjük fel energiamezőnket - elsősorban az
ennivalókat, és a legjobbak kivételével mindent kerülnünk kell, ha
azt akarjuk, hogy energiamezünk erős legyen.
Ismét közelebb hajolt. - Ez a legtöbb ember számára igen nehéz, mert
mindannyian ragaszkodunk megszokott ételeinkhez, márpedig azok
többsége rettenetesen mérgező.
Elfordítottam arcáról a tekintetemet,
-Tudom, hogy az ennivalóval kapcsolatban rengeteg ellentmondásos
információ kering a világban - folytatta -, de ezek között ott van az
igazság is. Mindenkinek végre kell
68
hajtania a kutatást, meg kell ismernie a tágabb összefüggéseket.
Spirituális lények vagyunk, azért jöttünk át ebbe a világba, hogy
emeljük energiaszintünket. A világ dolgainak nagy része azonban
pusztán az érzéki örömöt, a szórakozást szolgálja, nagy részük
lecsapolja az ember energiáját, és a fizikai megsemmisülés felé
taszítja. Ha valóban hinnénk abban, hogy energiából álló lények
vagyunk, a kísértések között vezető keskeny ösvényt követnénk.
Ha visszatekintünk az evolúció történetére, azt látjuk: a kezdet
kezdetétől próba szerencse alapon kísérleteztünk az ennivalóval,
hogy megállapítsuk, melyik tápláló, melyik mérgező. Ha ezt a
növényt eszed meg, életben maradsz, ha amazt, akkor elpusztulsz.
Mára eljutottunk odáig, hogy tudjuk, mi az, ami a vesztünket okozza,
de még csak most kezdjük felismerni, milyen élelmiszerek segítenek
hosszú élethez, magas energiaszinthez, és melyek azok, amelyek
hosszú távon elkoptatják az embert.
Elhallgatott, mintha azt próbálná megállapítani, hogy megértettem-e.
- Shambhala lakói ismerik a tágabb összefüggéseket - folytatta.
-Tudják, hogy kik is vagyunk mi, emberek. Úgy látszik, mintha
testünk anyagból állna, húsból és vérből, holott atomokból állunk -
tiszta energiából! Ezt az önök tudománya is bebizonyította. Amikor
alaposabban vizsgáljuk az atomokat, előbb részecskéket találunk,
majd ezek a részecskék is eltűnnek, és különféle szinteken rezgő
tiszta energiamintákká válnak. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk meg,
mi az, amit megeszünk, megállapíthatjuk, hogy minden, amit
táplálékként beviszünk szervezetünkbe, befolyásolja
rezgésállapotunkat. Bizonyos élelmiszerek növelik
energiakészletünket. fokozzák rezgésállapotunkat, mások viszont
csökkentik. A lényeg ilyen egyszerű. Minden betegség a rezgési
energia csökkenésének eredménye; ha energiánk egy bizonyos szint
alá süllyed, működésbe lépnek a világban érvényesülő természeti
erők, amelyek azt a célt szolgálják, hogy testünket megsemmisítsék.
- Úgy érti: fizikailag? - kérdeztem.
Persze. Tekintse újra a tágabb összefüggéseket. Ha valaki vagy
valami meghal - egy kutyát elüt egy autó. vagy
69
valaki hosszas betegség után jobblétre szenderül -. testének sejtjei
azonnal veszítenek rezgésükből, és erősen savas kémhatásává válnak.
A savas állapot jelzi a mikrobák, a vírusok. baktériumok és gombák
számára a lebontásra váró, halott szövet jelenlétét. A mikroorganizmusoknak
ez a dolguk a fizikai világban: visszaadják a testet a
földnek. Mondtam már - folytatta —, hogy amikor az elfogyasztott
ennivaló miatt testünk veszít energiájából, fogékonyabbak leszünk a
betegségekre. Elmondom, miért. Az elfogyasztott táplálékot a
szervezet megemészti, csak az emészthetetlen salakanyag marad
vissza. Ez a salak kémhatását tekintve lehet savas és lúgos, attól
függően, hogy milyen ételből maradt vissza. Ha lúgos, akkor csekély
energiával, gyorsan eltávolítható. Ha viszont a salakanyag savas
kémhatású, akkor a vér- és nyirokrendszer nagyon nehezen tudja
eltávolítani: szilárd anyagként felhalmozódik a szervekben, a szövetekben
- alacsony rezgésű kristályok formájában, amelyek
megzavarják vagy akadályozzák a sejtek rezgését. Minél több ilyen
savas melléktermék halmozódik fel, annál savasabbakká válnak a
szövetek is, és akkor vajon mi történik? - Drámai hatásszünetet
tartott, aztán folytatta. - Megjelenik valamilyen mikroba, megérzi a
savas közeget, és azt mondja: „Hoppá, ez a test megérett a
felbomlásra.” Érti? Ha a szervezet elpusztul, a test hamar erősen
savassá változik, és a mikrobák igen hamar lebontják. Ha az élő test
kerül ilyen erősen savas állapotba, támadni kezdik a mikrobák.
Minden betegség ilyen támadások következménye.
Amit Hanh mondott, nagyon is értelmesnek tűnt, Valamikor régen az
interneten már találkoztam a test pH-érté-kével foglalkozó írásokkal.
Ráadásul úgy éreztem, mintha mindezt ösztönösen eddig is tudtam
volna. -Azt állítja, hogy amit megeszünk, az közvetlenül hajlamossá
tesz a betegségekre? - kérdeztem.
- Úgy van. A nem megfelelő táplálék addig a szintig is
lecsökkentheti az ember rezgésszintjét, ahol a természet erői
hozzálátnak, hogy visszaadják a testet a földnek.
- És mi a helyzet az olyan betegségekkel, amelyeket nem mikrobák
okoznak?
70
-Minden betegség mikroorganizmusok működésének hatására lép fel.
Ezt már a nyugati kutatások is kimutatták. találtak olyan mikrobákat,
amelyeknek közük van a szívbetegségek kialakulásához, és
olyanokat is, amelyek a rákos daganatok kifejlődésében játszanak
szerepet. De ne feledje: a mikrobák csak azt teszik, ami a dolguk. A
valódi ok az étrend következtében kialakuló savas környezet.
Kis szünet után még hozzátette: - Ezt teljesen meg kell értenie. Mi,
emberek vagy lúgos, magas energiaszintű állapotban vagyunk, vagy
savas állapotban, ami jelzi a bennünk és körülöltünk élő
mikrobáknak, hogy bomlásra kész szervezettel van dolguk. A
betegség voltaképpen a test bizonyos részeinek bomlása, mert a
körülöltünk lévő mikrobák megkapják a jelzést, hogy halottak
vagyunk. Szemében megint megjelent az a vásott gyerekre emlékeztető
tekintet.
- Elnézést, hogy ilyen szókimondó vo l t am - mondta -. de nincs sok
időnk. Röviden: szinte kizárólag a táplálék határozza meg, hogy a két
állapot közül melyikben leledzünk. Általánosságban azok az
élelmiszerek, amelyek savas melléktermékeket hagynak a
szervezetben, a nehéz, túlfőtt, feldolgozott és édes ételek, például a
hús, a lisztek, a tészták, az alkohol, a kávé, az édesebb gyümölcsök.
A lúgos ételek zöldebbek, elevenebbek, frissebbek, például a friss
zöldségfélék és a belőlük nyert levek, a zöld főzelék-növények, a
rügyek, valamint az olyan gyümölcsök, mini az avokádó. a
paradicsom, a grépfrút vagy a citrom. Ennél egyszerűbb nem is
lehetne. Spirituális lények vagyunk egy energiából álló, spirituális
világban. Maguknál, nyugaton abban a hitben nőnek fel az emberek,
hogy a főtt hús és a feldolgozott élelmiszer egészséges. Mi azonban
tudjuk. hogy ezek az ételek lassú bomlási folyamatot idéznek elő,
ami idővel megszedi a maga áldozatait.
Az embereket gyötrő, képességeiket csorbító betegségek - az
érelmeszesedés, az agyvérzés, az ízületi gyulladások. az AIDS és
főként a rák - azért léteznek, mert szennyezzük a testünket, ami olyan
értelmű jelzési ad a mikrobáknak, hogy hamarosan elveszítjük
energiánkat, és megha71
lunk. Mindig nagy talány volt, hogy egyes emberek, akik
ugyanazoknak a kórokozóknak vannak kitéve, miért nem betegednek
meg. A különbség a szervezet belsejének kémhatásában rejlik.
Kedvező hír, hogy ha szervezetünk nagyon elsavasodott, és már a
bomlás is megindult, a folyamat még mindig visszafordítható, ha
változtatunk táplálkozásunkon, és átváltunk a lúgos, magasabb
energiaszintű állapotba.
Mindkét kezével gesztikulált, tágra nyílt szeme csillogóit.
-A magas szinten rezgő, energiával teli emberi test kialakulásának
ma még csak a sötét középkorában tartunk. Az embereknek
százötven évnél is tovább kellene élniük. Az a mód azonban,
ahogyan táplálkozunk, rögtön pusztítani kezdi a testünket.
Mindenfelé azt tapasztaljuk, hogy az emberek a szemünk láttára
leépülnek, lebomlanak. Ám ennek nem kell szükségszerűen így
történnie. - Elhallgatott, mély lélegzetet vett. - Shambhalában
másként van. Hanh ismét körüljárt néhányszor, és alaposan szemügyre
vett. - Tessék, erről van szó - fejezte be. - A legendák szerint az
embereknek először az ennivaló valódi mibenlétét kell elsajátítaniuk:
meg kell tanulnunk, hogy mit együnk. Utána, mondják a legendák,
teljesen megnyílhatunk a belső energiaforrás előtt, amely tovább
növeli rezgésünket. Ellökte székét az asztaltól, és rám nézett. - Igen
jól viseli a nagy magasságot, de jó lenne, ha most pihenne.
- Nem ártana - mondtam. - Holtfáradt vagyok,
- Igaz - helyeselt Yin -. hosszú napunk volt.
- Ne felejtsen el elvárni egy álmot magának - tette hozzá Hanh,
miközben az egyik vendégszoba felé kalauzolt.
- Elvárni egy álmot?
Hanh hátranézett. - Úgy van. Nagyobb a hatalmunk, mint gondolja.
Nevettem.
Hirtelen ébredtem, és kinéztem az ablakon. A nap már jó magasan
járt az égen. Nem álmodtam semmit. Cipőbe bújtam, és átmentem a
másik szobába.
Hanh és Yin az asztalnál ült. és beszélgetett.
72
- Hogy aludt? - kérdezte Hanh.
-Jól - feleltem, és lerogytam egy székre -r de nem emlékszem, hogy
álmodtam volna.
- Mert nincs elég energiája - mondta Hanh, és figyelmesen
végigmért. Rájöttem, hogy a testtartásomat figyeli.
-Mit néz rajtam?
-Általában így szokott felébredni? - kérdezte Hanh.
Felálltam. - Mi a baj vele?
- Alvás után az embernek fel kell ébresztenie a testét, és mielőtt
bármit csinálna, be kell fogadnia az energiát. - Széles terpeszbe állt,
kezét csípőre tette, majd két lábát egymás mellé csúsztatta, és kezét a
feje fölé emelte. Teste egyetlen, folyamatos mozdulattal
fölemelkedett; a mozgás végén lábujjhegyen állt, és két tenyerét
közvetlenül a feje fölött összeillesztette.
Csak pislogtam. Volt valami szokatlan a mozgásában, de nem tudtam
pontosan megfigyelni, hogy mi. Olyan volt, mintha nem az izmai
segítségével emelkedett volna föl, hanem lebegne. Csak annyit láttam
tisztán, hogy arcáról széles mosoly sugárzik. Ugyanilyen fürgén és
kecsesen elindult felém. Újra csak pislogni tudtam.
- A legtöbb ember lassanként ébred - mondta Hanh -, reggelenként
csak görnyedten botorkálni tud, és kávéval vagy teával hozza
mozgásba magát. Aztán bemegy munkahelyére, ahol továbbra is
görnyed, vagy csupán néhány izomcsoportot használ. Ez idővel
beidegződéssé válik, és testében megakad az energia áramlása. El
kell érnie, hogy teste nyitottá váljon, hogy befogadja a mindenütt
rendelkezésre álló energiát. Ezt úgy érheti el, hogy minden reggel a
középpontból kiindulva megmozgatja minden izmát. - Kezét a hasára
tette, néhány ujjnyival a köldöke fölött. - Ha arra összpontosít, hogy
erről a területről indítsa a mozgást, akkor izmai a legmagasabb fokú
összerendezettségben, a legnagyobb szabadsággal mozognak. Ez a
harc- és táncművészetek alapelve. Kitalálhat saját mozgásrendszert
is. E szavak kíséretében sohasem látott mozdulatok sorozatát mutatta
be. A folyamatos testsúlyáthelyezés és a forgások a taj-csi
művelőinek mozgására emlékeztettek, de
73
nyilvánvaló volt. hogy a klasszikus mozgásrendszer elemeit újakkal
kibővítve alkalmazza.
-A teste - tette hozzá - tudni fogja, milyen mozgásra van szüksége
ahhoz, hogy feloldja az energiaáramlás útjában álló akadályokat.
Fél lábra ált, előrehajolt, és karját meglendítette, mintha labdát dobna
vele; karja közben majdnem a padlóhoz ért. Aztán a másik lábán egy
helyben megfordult. Olyan benyomást keltett, mintha lebegne, nem is
vettem észre, mikor helyezte át a testsúlyát.
Megráztam a fejem, igyekeztem jobban megfigyelni, de egyszer csak
mozdulatlanná merevedett, mint egy pillanatfelvétel - ez egyszetiíen
képtelenségnek tűnt. Azután ugyanolyan hirtelen ismét elindult
felém.
- Hogy csinálja ezt? - kérdeztem.
- Lassan kezdtem - felelte -, és sohasem feledkeztem el az
alapelvről. Ha az ember a középpontból indítja a mozgást, és arra
számít, hogy testébe beáramlik az energia, akkor a mozgása egyre
könnyedebbé válik. Ahhoz, hogy ezt tökélyre fejlessze,
természetesen meg kell nyílnia a belső, isteni energia számára.
Elhallgatott, rám pillantott. - Mennyire emlékszik a misztikus
megnyílás élményére? -Azt hiszem, elég jól.
- Helyes - mondta. -Jöjjön ki velem.
Yin mosolyogva állt fel az asztal mellől, és mindketten kimentünk
Ilanh nyomában az aprócska kertbe, majd ott néhány lépcsőn
fellépdelve eljutottunk egy olyan területre, amelyet gyér, barnás fű
borított, közte jókora, töredezett kődarabok hevertek, felületükön
tetszetős, vörös és barna erek húzódtak végig. Hanh irányításával tíz
perc alatt végigcsináltam néhány olyan mozgást, amelyet az imént
megmutatott, aztán intett, hogy üljek le a földre. Yin a hátunk mögött
foglalt helyet. A kora reggeli napfény meleg, arany fénybe vonta a
távoli hegyeket, megdöbbentően szép volt a látvány.
- A legendák szerint - kezdte Hanh - a magasabb energiaállapotra
való megnyílás képességét végül minden ember elsajátítja.
Kezdetben az az ismeret válik általánossá.
74
hogy az ilyesfajta tudás lehetséges. Ezután az emberiség továbblép
arra a szintre, ahol a magasabb energiaszint elérésének és
fenntartásának minden tényezője ismertté válik.
Elhallgatott, és rám pillantott. - Az alapokat már tudja, az érzékeit
még ki kell tágítani. A legendák szerint az embernek előbb le kell
csendesítenie magát, és utána végig kell tekintenie a környezetén.
A legtöbben nagyon ritkán nézik meg alaposabban környezetük
tárgyait. A környezet pusztán díszlet, amely mindig háttérbe szorul
ahhoz képest, atni éppen foglalkoztat, amit el akarunk intézni. De
tudomásul kell vennünk, hogy a világegyetemben minden része
Istennek, mindenben ott rezeg a spirituális energia. Tudatosan
kérnünk, kívánnunk kell a bennünk lévő isteni forrással való
kapcsolatot.
Azt már tudja, hogy az energia forrásához fűződő kapcsolatunk
mérőeszköze a szépség iránti érzék. Mindig tegye fel önmagának a
kérdést: mennyire szépnek látom a dolgokat? Nem számít, hogy
kezdetben milyennek tűnnek - ha megpróbáljuk, mindig képesek
vagyunk több szépséget találni bennük, mint eleinte. Hogy mennyi
szépséget érzékelünk az adott pillanatban, pontosan jelzi, mennyi isteni
energiát fogadunk be éppen.
Hanh felszólított, hogy egy darabig nézzem, de úgy igazán nézzem a
dolgokat, amelyek a környezetemben találhatók.
- Ha egyszer elkezdtük létrehozni a kapcsolatot - mondta -, és
megtapasztaljuk a belső isteni energiát, minden dolgot fokozottabban
érzékelünk. A tárgyak mintegy kiugranak környezetükből,
felfigyelünk egyedi formájukra, színükre. Ha ez az érzékelés létrejön,
még több energiái vagyunk képesek magunkba lélegezni.
Ugye érti: az energia elsősorban nem kívülről érkezik hozzánk -
jóllehet egyes növényekből vagy szent helyekből közvetlenül is
magunkba szívhatjuk. A szent energia főként a bennünk lakó isteni
forrással való kapcsolatból származik. Körülöttünk minden, a
természetes és az emberkéz alkotta dolgok egyaránt - a virágok, a
kövek, a fű, a hegyek, a műalkotások - magasztos szépséget
hordoznak, és létezé75
sük intenzívebb, mint amit a legtöbb ember egyáltalán érzékelni
képes. Amikor megnyitjuk magunkat az isteni energia számára,
csupán annyit teszünk, hogy felfokozzuk energiánk rezgését s ezáltal
érzékelési képességünket is, hogy a világot olyannak lássuk, mint
amilyen. Érti ezt? Az emberek máris bámulatos szépség, csodálatos
formák és színek környezetében élnek. A mennyország itt van
körülöttünk. Csak éppen nem érzékeljük, mert nem nyitottuk meg
önmagunkat a belső energia számára.
Érdeklődve hallgattam. Ez az egész érthetőbb lett, mint bármikor.
- Összpontosítson a szépségre - tanácsolta Hanh -, és lélegezze be az
energiát.
Mély lélegzetet vettem.
-Most pedig, miközben lélegzik, figyelje, miként fokozódik a szépség
- utasított Hanh. Néztem a sziklákat, a hegyeket, és ámulva ismertem
fel, hogy a távolban magasodó csúcsok legmagasabbika nem más,
mint a Mount Everest. Mostanáig valami okból nem ismertem fel
jellegzetes alakját.
- Helyes, nézze az Everestet - mondta Hanh.
A hegyet figyelve észrevettem, hogy a hófedte hegyoldal
egyenetlenségei mintha lépeseit képeznének, amely a korona alakú
csúcs felé vezet. A látvány kizökkentette érzékelésemet, a világ
legmagasabb hegycsúcsa egyszeriben közelinek tűnt, mintha a
részemmé vált volna, mintha kinyújtott kezemmel meg tudtam volna
érinteni.
- Csak lélegezzen folyamatosan - tanácsolta Hanh. - Rezgése és
érzékelése tovább fog fokozódni. Minden ragyogóvá válik, mintha
belső fény világítaná ki. Újabb mély lélegzet; egyre könnyebbnek
éreztem magam, a hátam egészen csekély erőfeszítés árán
kiegyenesedett.
Félreismerhetetlenül
ugyanolyan volt az érzés, mint
annak idején a perui hegyekben.
Hanh bólintott. - A szépség érzékelésére való képesség az isteni
energia beáradásának legfontosabb próbája. Vannak azonban más
visszajelzések is. Könnyebbnek fogja erezni magát - folytatta. - A
felfelé áramló energia emelni
76
kezdi - mintha a feje tetejéhez erősített zsinórral húznák, ahogy
mondta. Mély bölcsességet érez, és pontosabban érzi, hogy kicsoda,
és mi a dolga. Intuitív felismerések és álmok jelentkeznek majd,
amelyek tudatják, mi a következő lépés élete ösvényén.
Kihallgatott, és végignézett rajtam. Egyenes háttal ültem, minden
erőfeszítés nélkül. - Most érkeztünk el a lényeghez - mondta Hanh. -
Meg kell tanulnia, miként tegye tartóssá ezt az energiát, hogy
folyamatosan áramoljon a testébe. Reményeinek, elvárásainak erejét
kell használnia: az ima energiáját.
Már megint ez a szó: elvárás. Még sosem hallottam ilyen
összefüggésben.
- Azt hogy kell csinálni? - kérdeztem zavartan; testem veszített
energiájából, a formák és színek halványulni kezdtek.
Hanh tágra nyílt szemmel fölnevetett. Többször megpróbálta
abbahagyni, de mindhiába, a végén már szinte a földön hempergett a
leküzdhetetlen nevetéstől. Többször összeszedte magát, de
valahányszor rám nézett, mindig újra kacagnia kellett. Hallottam,
hogy Yin is kuncog a hátam mögött.
Hanh végül néhány mély lélegzettel lecsillapodott.
- Bocsánat - mondta -, de az arckifejezése valami leírhatatlanul
mulatságos volt. Ugye egyáltalán nem hisz a hatalmában?
- Nem erről van szó - tiltakoztam. - Csak azt nem tudom, mit ért
azon, hogy elvárás.
Hanh még mindig mosolygott. - Az ember bizonyos dolgokra eleve
számít az életben, igaz? Számít arra, hogy reggel fölkel a nap.
Elvárja, hogy a vére keringjen az ereiben.
- Hát persze.
-Nos, én csak annyit kérek, hogy igyekezzék tudatosítani ezeket az
elválásokat. Ez az egyetlen módja annak. hogy fenntartsa és tágítsa a
magas energiaszintet, amelyet az imént megtapasztalt. Meg kell
tanulnia elvárni ezt az energiaszintet. mégpedig nagyon határozottan
és tudatosan. Ez az egyetlen módja az imaenergia első
kiterjesztésének. Akarja újra megpróbálni?
77
Elmosolyodtam; perceken át mély légzésekkel gyarapítottuk az
energiái. Amikor a szépség érzése visszatért, egy bólintással jelt
adtam Hanhnak.
- Most - mondta - remélje, kívánja, sőt várja el, számítson rá, hogy ez
az energia továbbra is eltölti, és minden irányban kiárad, kisugárzik
magából. Képzelje el, mintha valóban látná, hogy ez megtörténik.
Igyekeztem tartani az energiaszintet, miközben megkérdeztem: -
Konkrétan hogyan sugárzik ki?
- Meg fogja érezni. Egyelőre elég, ha elképzeli, vizualizálja.
Újabb mély lélegzetet vettem, és elképzeltem, ahogy az energia a
testembe áramlik, majd onnan kiárad szerte a külvilágba.
- Még mindig nem tudom, hogy ez valóban megtörténik-e - böktem
ki.
Hanh kissé türelmetlenül válaszolt. -Az energia beáramlik: ezt onnan
tudhatja. hogy a színek és a formák szépsége változatlan marad, és
azi: is érzi, ahogy feltölti magát, és kisugárzik.
- Milyen érzés? - kérdeztem.
Hitetlenkedve nézett rám. - Maga is tudja a választ.
Néztem a csúcsokat, és magam elé képzeltem az energiafolyamot,
amely kiárad belőlem a hegyek felé. A havasok gyönyörűek voltak,
de mérhetetlen vonzást kezdtem érezni a hegykoszorú felől. Aztán
egyetlen hullámmal elborított valami hasonlíthatatlanul mély érzés,
és eszembe jutott, amit Peruban éltem át.
Hanh bólintott.
- Hát persze - mondtam. - Az energia kiáradásának próbája a szeretet
érzése.
Hanh szélesen mosolygott. - Igen, a szeretet az a háttérben munkáló
érzés, amely állandóan velünk van, ameddig energiánk kisugárzik a
világba. A szeretet állapotában kell maradnunk.
-Az átlagember számára ez túlságosan idealistának tűnik - jegyeztem
meg.
78
Hanh kuncogott. - Nem azt magyarázom magának, hogy miként lehet
átlagember. Azt magyarázom, miként lehet az evolúció élharcosainak
egyike. Azt magyarázom, miként lehet hős. Csak mindig számítson
az isteni energia magas szintű beözönlésére és arra, hogy ki is árad
magából, mint egy túlcsorduló kehelyböl. Ha elveszítené a kapcsolatot,
emlékeztesse önmagát erre az érzésre: a szeretetre.
Tudatosan élessze újra ezt az állapotot.
A szeme megcsillant. - A maga kívánságai, sőt elvárásai jelentik a
kulcsot ahhoz, hogy sikerül-e tartóssá tenni ezt az élményt.
Vizualizálnia kell, hogy megtörténik, hinnie kell abban, hogy minden
élethelyzetben rendelkezésére áll. Ezt az elvárást, meggyőződést
ápolni kell: mindennap meg kell erősíteni.
Bólintottam.
- Érti az összes eljárást és folyamatot, amit elmondtam?
- kérdezte Hanh.
Még mielőtt felelhettem volna, így szólt; - Minden ott fordul meg,
hogy miként kel föl reggelenként. Azért is javasoltam, hogy menjen
aludni: látni akartam, hogyan ébred. Ebben is fegyelemmel kell
eljárnia. Úgy ébressze fel testét, úgy készítse fel az energia
beáradására, ahogy mutattam. A középpontból mozdulva, azonnal
érezze az energiát. Számítson rá.
Csak eleven ennivalót fogyasszon, és egy idő után könnyebb lesz
belélegeznie az isteni energiát. Mindennap szenteljen időt az
energiával való feltöltődésnek, és mozgással ébredjen. Vizualizálja,
hogy ez az energia beáramlik, és kisugárzik a világba. Ha így tesz,
teljesíti az Első Kiterjesztést. Az energia nemcsak szórványosan
átélhető tapasztalat lesz: állandó jelleggel magas szinten marad, és
gyarapodni fog.
Mélyen meghajolt, és minden további nélkül elindult a ház felé.
Odabent Hanh ennivalót kezdett válogatni, és egy nagy kosárba
pakolta.
- És mi van a kapuval? - szögeztem neki a kérdést.
A keze megállt, pillantását arcomra emelte. -Több kapu létezik.
79
- úgy értem: tudja, hol találhatjuk a Shambhalába vezető átjárót?
Szigorú lett a tekintete. - Egyelőre csak az első lépésnél tart az
imaenergia kiterjesztésében. Most azt kell megtanulnia, mit kezdjen a
testéből kiáradó energiával. Márpedig maga eléggé önfejű, hajlamos
a félelemre és a haragra. Le kell küzdenie ezeket a hajlamokat,
mielőtt Shambhala közelébe juthat.
Hanh e szavakkal Yin felé intett a fejével, átadta neki a kosarat, és
átment a másik szobába.
80
81
4
TUDATOS FIGYELEM
Kimentem a Jeephez, hihetetlenül jól éreztem magam. A levegő
hűvös volt. a hegyek a láthatár körül mintha világítottak volna.
Beszálltunk a terepjáróba, és Yin indított.
-Tudja, hová megyünk? - kérdeztem.
-Annyit tudok, hogy Tibet északnyugati vidékei felé kell tartanunk. A
legendák szerint, az ottani kapu esik hozzánk a legközelebb. De
végül is, ahogy Rigden láma mondta, majd megmutatkozik nekünk.
Yin rám pillantott. – ídeje, hogy elmondjam az álmomat.
- Amelyikről Rigden láma beszélt? - kérdeztem. - Amelyikben én is
szerepeltem?
- Igen. Az álomban együtt utaztunk Tibeten ál, az átjárót kerestük, és
nem találtuk. Nagyon messzire jutottunk, és folyton körbejártunk, a
végén el is tévedtünk. Aztán, a legmélyebb kétségbeesésben egyszer
csak találkoztunk valakivel, aki tudta, merre kell mennünk.
- És utána mi történt? -Az álom véget ért.
- Kivel találkoztunk? Wil volt az illető?
- Nem., azt nem hinném.
- Maga szerint mit jelent ez az álom?
- Azt. hogy nagyon ébernek kell lennünk.
Perceken át hallgattunk, aztán újabb kérdést tettem fel.
- Északnyugat-Tibetben sok katona állomásozik?
-Általában nem - felelte Yin -, kivéve a határt és a katonai
támaszpontokat. A következő öt-hatszáz kilométer lesz a
legnehezebb: át kell jutnunk a Kailásza és a Manaszarovár tó
körzetén. Arrafelé több katonai ellenőrző pont működik.
82
Négy órán át minden gond nélkül autóztunk, többnyire kavicsos
utakon, olykor fölálltakra kanyarodva. Simán elértük Szaka városát,
és, ahogy Yin mondta, a Nyugat-Tibetbe vezető déli úton haladtunk
tovább. Megelőztünk néhány nagy teherautót meg öreg
személygépkocsikat és szekereket, melyekben tibetiek utaztak. A
teherautó-pihenőkben néhol külföldi autóstopposokat is láttunk.
Egy óra múlva Yin lekanyarodott a Jeeppel egy keskeny ösvényre,
amelyet mintha lovasok tapostak volna ki. A terepjáró csak úgy
táncolt a kátyúkban.
- Az utat rendszerint ellenőrzik - magyarázta Yin. - Elkerüljük azt a
helyet.
Meredek lejtőn kapaszkodtunk fel, majd, amikor a hegygerincre
értünk, Yin megállította a kocsit, és egy szikla fedezékéből
megmutatta, hogy mélyen alattunk két kínai jelzésű katonai teherautó
áll az út mentén. Körülöttük vagy egy tucat katona állt.
- Ez rossz jel - mondta Yin. - Ezt a pontot általában csak kevesen
őrzik. Lehet, hogy még mindig bennünket keresnek.
Igyekeztem elhessenteni a szorongást, hogy energiaszintem le ne
csökkenjen. Úgy láttam, mintha a katonák közül többen is felénk
néznének, hamar lekaptam a fejem.
-Valami történik odalenn - suttogta Yin.
Lenéztem az útra; a katonák épp egy mikrobuszt kutattak át. Az út
szélén egy szőke, középkorú férfi állt, éppen kihallgatták. Valaki ült
a mikrobuszban is. Alig hallható beszédfoszlányok jutottak el
fülünkbe; valamilyen európai nyelven beszélt valaki, talán hollandul.
- Miért tartóztatták tel őket? - kérdeztem Yint.
- Nem tudom - felelte. - Lehet, hogy nincs megfelelő úti okmányuk,
vagy talán csak föltettek egy rossz kérdést.
Tehetetlenül néztem a jelenetet, és azt kívántam, bárcsak segíthetnék.
- Kérem - szólt rám Yin. - Indulnunk kell.
Beszálltunk a Jeepbe, Yin lassan felkaptatott a gerincre, majd a
túloldali lejtőn leereszkedett. A hegy lábánál keskeny földút
kanyarodott jobbra, északnyugat felé, el az út83
ellenőrző ponttól, Úgy nyolc: kilométeren át haladtunk rajta, ott az
ösvény az országikhoz csatlakozott. Egy Csungpa nevíí kisvárosba
érkeztünk, ahol több szálloda és néhány üzlet is működött. Az utcán
jakokat és más lábasjószágot hajtottak, és több terepjáró is elhaladt.
- Mostantól a Kailásza télé tartó zarándokok vagyunk - jelentette ki
Yin. - így kevésbé vagyunk feltűnőek.
Nem nyugtatott meg. Egy kilométerrel később egy kínai katonai
teherautó fordult ki az útra közvetlenül mögöttünk. és engem ismét
elfogott a félelem. Yin bekanyarodott egy mellékutcába, a teherautó
továbbment, és eltűnt a szemünk elől.
-Erősnek kell maradnia - figyelmeztetett Yin. - Ideje, hogy
megtanulja a Második Kiterjesztést.
Újra végigvezetett az Első Kiterjesztésen, míg ismét magam előtt
láttam az energiát, amint kisugárzik belőlem, és széthömpölyög a
messzeségben.
- Most, hogy megint kiárad az energiája, úgy kell beállítania az
energiamezőt, hogy egy meghatározott célt érjen el vele.
- Beállítani az energiamezőt?
- Igen. Imamezőnket irányítani tudjuk, és különféle hatásokat
vagyunk képesek kifejteni általa a világra. Ezt egyszer már megtette,
emlékszik? Hanh megtanította, hogy számítson az energia
áramlására. Most más elvárásokra kell állítania a mezőt, méghozzá
nagyon fegyelmezetten. Különben minden energiája félelemben és
haragban omlik össze.
Szomorú arccal nézett rám, ilyennek még sohasem láttam.
- Mi a baj? - kérdeztem.
-Fiatalkoromban végignéztem, ahogy egy kínai katona megölte az
apámat. Féltem a kínaiaktól, és gyűlöltem őket. Es be kell vallanom,
részben én magam is kínai vagyok. Ez volt a legrosszabb az
egészben. Ez az emlék és a bűntudat rabolja el az energiámat,
úgyhogy hajlamos vagyok mindig a legrosszabbra számítani. Ön is
megtanulja majd, hogy ezen a magas energiaszinten imamezőink
igen gyorsan megvalósítják azt, amire számítunk. Ha fél az ember.
84
a mező egykettőre megteremti a félelem tárgyát. Ha gyűlöl valamit,
akkor a mező a gyűlölet tárgyát hozza létre. Szerencsére amikor e
negatív elvárások csapdájába esünk, energiamezőnk hamar
összeroskad, mert elveszítjük az isteni kapcsolatot, és nem
sugározzuk ki a szeretetet. A félelem elvárása ennek ellenére komoly
hatóerő lehet. Ezért kell folyamatosan ellenőrzés alatt tartania
kívánságait és reményeit, és ezért kell tudatosan beállítania a mezőt.
Elmosolyodott, és így folytatta: - Mivel Ön nem gyűlöli úgy a kínai
katonákat, mint ahogy én, előnye van velem szemben. Másfelől
viszont önben is sok a félelem, és úgy nézem, erős haragra is képes...
akárcsak én. Lehet, hogy ezért vagyunk most együtt.
Az utat néztem a kocsi előtt, és Yin szavain gondolkodtam. Nem
akaródzott elhinnem, hogy gondolatainknak ekkora ereje lehet.
Merengésemből arra riadtam, hogy Yin lelassítja a Jeepet, majd
leparkol egy poros házsor előtt.
- Miért állt meg? - kérdeztem. - Nem leszünk így feltűnőbbek a
kelleténél?
- De igen - felelte -, de ezt a kockázatot vállalnunk kell. A
katonáknak mindenütt vannak kenteik, de nincs más választásunk.
Nem tanácsos úgy elindulni Nyugat-Tibetbe, hogy csak egyetlen
járművünk van. Ott ugyanis nincs lehetőség megjavíttatni, ha
elromlik. Találnunk kell valakit, aki elkísér. - És mi van, ha
följelentenek? Yin rémülten kapta rám a tekintetét, - Az nem
történhet meg, ha megtaláljuk a megtelelő embereket. Vigyázzon a
gondolataival. Mondtam, hogy pozitív mezőt kell teremtenünk
önmagunk körül. Ez nagyon fontos.
Fél lábbal kiszállt az autóból, de még visszafordult. - Ebből a
szempontból jobban kell működnie, mint amire én képes vagyok,
különben semmi esélyünk. Amikor a mezőt beállítja, a rten brel
lebegjen a szeme előtt.
Elállt a szavam. - Rten brel? Az meg micsoda?
-A szinkronicitás tibeti nyelven. Úgy állítsa be a mezőt, hogy benne
maradjon a szinkronisztikus események folyamatában, és olyan
intuíciót, olyan véletleneket teremjen, amelyek segítségünkre vannak.
85
Yin még egy pillantást vetett az épületre, aztán kiszállt a
terepjáróból, egy intéssel jelezve, hogy azt akarja, marad-a kocsiban.
majdnem egy órán át vártam, figyeltem a kocsi mellett elhaladó
tibetieket. Olykor egy-egy indiai vagy európai arc is felbukkant.
Egyszer talán még azt a hollandot is megpillantottam, akit a
magasból láttunk az út menti igazoltatáskor.
Legalábbis gyanítottam, hogy ő az, de ebben nem voltam biztos,
Törtem a fejem: hol lehet Yin? A legkevésbé sem hiányzott, hogy
megint elszakadjunk egymástól - Kiképzeltem, hogy egy szál
magamban autózom át ezen a városon, és fogalmam sincs, merre
menjek. Mit tehetnék akkor?
Yin végre előbújt az épületből. Egy pillanatig mintha habozott volna,
jobbra- balra tekingetett, mielőtt odajött volna a terepjáróhoz.
-Találtam két ismerőst - újságolta, és beült a volán mögé. -Azt
hiszem, ők megteszik. - Igyekezett meggyőzőnek hangzani, de a
hangja kételyről árulkodott.
Indított, mentünk tovább. Öt perc múlva egy teljes egészében
horganyzott bádogból épült vendéglőhöz értünk. Yin vagy ötven
méterrel távolabb állította le a kocsit, néhány olajoshordó
fedezékében. A város peremvidékén voltunk, az utcán szinte senki
sem járt. Az épület egyetlen helyiségből állt, hat rozoga asztal fért el
benne. A helyiséget alacsony, fehérre meszelt fal választotta el a
konyhától, ahol több nő dolgozott. Egyikük észrevett, és odajött hozzánk.
Yin valamit mondott neki tibeti nyelven, a „leves jelentésű szót
felismertem. A nő bólintott, és rám nézett.
- Ugyanazt-mondtam Yinnek, közben levettem anorákomat, és a szék
támlájára terítettem. - Es vizet. - Yin tolmácsolt, a nő elmosolyodott,
és visszament a konyhába.
Yin komoly hangon szólalt meg. - Emlékszik arra. amit az imént
mondtam? Most olyan mezőt kell beállítania, amely több
szinkronisztikus eseményt teremt.
Bólintottam. - Hogyan lehet olyan mezőt beállítani?
86
- Mindenekelőtt az Első Kiterjesztésre kell alapoznia. Érzékelje,
hogy az energia zúdul befelé, és kiáramlik a külvilágba. Figyeljen a
folyamat visszajelzéseire. Számít son arra. hogy az energiaáramlás
folyamatos lesz. Várja el, hogy az imamező éppen azokat a
gondolatokat és eseményeket teremti meg, amelyek a számunkra
legkedvezőbb végkifejlet felé segítenek. Ahhoz, hogy a mezőt
beállíthassa, állandó éberség állapotában kell maradnia, tudatosan
figyelnie kell.
- Figyelni? Mire?
-A szinkronicitásra. Olyan állapotban kell tartania önmagát, hogy
szüntelenül a következő hasznos információdarabkát keresse, amely
rejtelmes módon a sors beteljesítése felé segít bennünket. Az ilyen
szinkronickás mindenképpen bekövetkezik, akármit csinál az ember,
de előfordulásának gyakoriságát növelheti, ha szüntelenül számít az
ilyesmire, és az irnamezőt ekként állítja be.
A farzsebemhez nyúltam, hogy elővegyem jegyzetfüzetemet.
Mostanáig nemigen használtam, de most az az intuitív gondolatom
támadt, hogy felírom, amit Yin mondott. Ekkor jutott eszembe, hogy
a füzet a Jeepben maradt.
- Bezártam a kocsit - mondta Yin, és átnyújtotta a kulcsot. - Ne
kószáljon el. Egyenest a terepjáróhoz mentem, magamhoz vettem a
noteszt, és már éppen indultam volna vissza, amikor meghallottam,
hogy a vendéglő előtt járművek fékeznek. A hordók mögé rejtőztem
és kilestem. Kínai gyártmányú teherautók álltak a ház előtt, öt-hat
civil ruhás férfi szállt ki, és beléptek a vendéglőbe. Rejtekhelyemről
az ablakon át jól láttam, mi zajlik odabent. A férfiak mindenkit
felsorakoztattak a fal mellett, és megmotozták őket. Tekintetemmel
Yint kerestem, de sehol sem láttam. Megszökött volna?
Egy újabb terepjáró húzott az épület mellé. Egy magas, szikár kínai
szállt ki tiszti egyenruhában, és az ajtóhoz lépett. Látni való volt,
hogy itt ő a főnök. Az ajtóból egv pillanat alatt szemügyre vette a
bent tartózkodókat, majd megfordult, és tekintete mindkét irányban
végigkémlelte az utcát, mintha keresne valamit vagy valakit. Amikor
fe87
lém fordult lebuktam a hordók mögé, és a szívem hevesen dübörgött.
Egy pillanat múlva megkockáztattam még egy pillantást. A kínaiak
kiterelték az embereket az épületből, és felrakták őket a teherautókra.
Yin nem volt közöttük. Az egyik jármű elhajtott, a parancsnok
eligazítást tartott az ott maradt embereknek. Mozdulataiból
kikövetkeztettem, hogy arra utasítja őket: kutassák át a környéket.
Lehúztam a tejem, és mély lélegzetet vettem. Tudtam: ha ott
maradok, percek kérdése, és rám találnak. Egérutat keresve
fölfedeztem egy keskeny, útburkolat nélküli sikátort, amely a
szomszéd utcához vezetett. Beugrottam a kocsiba, üresbe tettem a
sebességváltót, és az enyhén lejtős úton begurultam vele a sikátorba,
majd a túlsó sarkon jobbra kanyarodtam. Itt már a motort is
beindítottam, de sejtelmem sem volt arról, merre tartok. Csak az járt
a fejemben, hogy minél távolabb kerüljek a katonáktól.
Néhány sarokkal odább balra fordultam egy keskeny utcába,
amelyben alig néhány ház állott. Még száz méter, és az volt a
benyomásom, hogy kiéltem a városból. Egy-két kilométerrel
távolabb lehúzódtam az útról, és egy dombos területen, néhány ház
nagyságú szikla mögött leállítottam a kocsit.
És most? Teljesen tanácstalan voltam, a leghalványabb elképzelésem
sem volt arról, merre menjek tovább. Düh és elkeseredés vágtatott át
rajtam. Yin igazán felkészíthetett volna erre az eshetőségre. Lehet,
hogy neki vannak ismerősei a városban, de így már semmi módon
nem találhatom meg őket.
Jobb kéz felé varjúcsapat szállt le a domboldalra, majd megint
felröppenve a madarak hangosan károgva körözni kezdtek a terepjáró
fölött. Minden irányban körülnéztem, arra gondolva, hogy valami
riogathatja a varjakat, de senkit sem láttam. Percek múlva a madarak
többsége elrepült nyugat felé. és közben veszettül károgtak. Egyikük
azonban ott maradt a domb tetején, és engem nézett némán. Ez remek
- gondoltam -, a varjú remekül beválik őrszemnek. Nyugodtan itt
maradhatok, amíg eldöntöm, mitévő legyek.
88
A kocsi hátsó részében aszalt gyümölcsöt és diót találtam, meg némi
kekszet. Félig öntudatlanul rágcsáltam el őket, időnként idegesen
meghúztam a vizeskulacsot. Tudtam, hogy valami tervet kell
kieszelnem. Arra gondoltam: továbbmegyek az úton nyugat télé, de
elvetettem az ötletet. Mostanra már teljesen elhatalmasodott rajtam a
félelem, már csak egy dolgot szerettem volna: elfelejteni ezt az egész
kalandot, visszajutni Lhászába és onnan a repülőtérre. Az út néhány
részletére emlékeztem, de többnyire csak találomra hajthattam volna.
El sem akartam hinni, hogy sem Rigden láma kolostorában, sem
később, Hanh házánál nem próbáltam meg felkészülni a
vészhelyzetekre.
Törtem a fejemet, és egyszer csak a szívverésem is elállt.
Meghallottam, hogy az úton jön egy autó. Be akartam indítani a
Jeepet, hogy elmeneküljek, de a másik kocsi túl gyorsan közeledett-
Felkaptam a kulacsot meg az élelmiszeres tarisznyát, a legközelebbi
szikla mögé futottam, és úgy rejtőztem el, hogy szemmel
követhessem az eseményeket, de engem ne vegyenek észre.
A kocsi lassított. Ahogy egy vonalba ért velem, felismertem: az a
mikrobusz volt, amelyet nemrég az útellenőrző pontnál láttunk. Az a
szőke férfi vezette, akit a kínai katonák kihallgattak, az utasülésen
pedig egy asszony ült.
A kocsi megállt, a benne ülők beszélgetni kezdtek. Arra gondoltam,
hogy odamegyek, és megszólítom őket, de abban a pillanatban belém
hasított a félelem. Mi lesz, ha a katonák beszéltek nekik rólunk, és
megparancsolták nekik, hogy azonnal jelentsék, ha találkoznak
velünk? Vajon képesek lennének följelenteni?
A nő kinyitotta az ajtót, mintha ki akarna szállni, és közben tovább
beszélgetett társával. Észrevették vajon a Jeepet? Agyamban váciul
vágtattak a gondolatok. Elhatároztam, hogy ha a nő kiszáll, és
közeledni kezd, egyszerűen futásnak eredek. Úgy csak a terepjáróra
tehetik rá a kezüket, én meg némi egérutat nyerhetek, mielőtt a
hatóság ideér. Ez a gondolat járt a fejemben, amikor újból a
mikrobuszra pillantottam. Azok kelten aggodalmas arccal a hegyekei
bámulták. Aztán egymásra néztek, a nő becsapta az ajtót,
89
és a kocsi folytatta útját nyugatnak. Néztem utána, ahogy
felkapaszkodott egy dombhajlatra, és eltűnt a szemem elöl.
Valahol mélyen csalódottságot éreztem. Lehet, hogy segíthettek
volna nekem, gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy beugrom a
Jeepbe; és a nyomukba eredek, de aztán elvetettem a gondolatot.
Jobb, ha nem kísértjük a sorsot, határoztam el. Inkább ismét az előző
tervet fontolgattam tovább: megpróbálok visszajutni Lhászába, onnan
pedig haza.
Jó félóra múlva mentem vissza a Jeephez, és beindítottam a motort.
A varjú károgott, és elrepült az űr felett arrafelé, amerre a hollandok
mikrobusza ment. Én az ellenkező irányba kanyarodtam, Csungpa
felé vettem az irányt. Igyekeztem mellékutakon haladni, hogy
elkerüljem a főutcát és a vendéglőt- Jó néhány kilométerrel távolabb,
egy domb tetején állítót tani le a kocsit, mert onnan jókora
távolságban beláthattam az országutat.
Megdöbbentő látvány tárult elém. Nemcsak hogy egy kilométernyire
tőlem új útellenőrzési pontot állítottak fel, amelyet tucatnyi katona
őrzött, de ráadásul négy nagy teherautó és két katonai terepjáró
robogott felém, mindegyik tele emberekkel.
Szélsebesen rohantam vissza a Jeephez, és száguldottam vissza arra,
amerről jöttem, reménykedve, hogy nem vesznek észre. Tudtam:
nagy szerencse kell ahhoz, hogy előnyt szerezzek velük szemben.
Úgy okoskodtam, hogy nyugat felé kell tartanom, ameddig csak
lehet, aztán majd délnek fordulok, és később veszek keleti iránvt.
Talán arrafelé is vannak kisebb utak, amelyeken visszajuthatok
Utászába.
Lendületesen átvágtam a város főutcáján, be a mellékutcák
útvesztőjébe, ismét csak dél felé. Egy kanyar után rájöttem, hogy
elhibáztam: véletlenül ismét a főutcára tévedtem. Megállni sem volt
alkalmam, mert alig harminc méterre tőlem egy kínai ellenőrző pont
működött. Mindenfelé katonák nyüzsögtek. Az út szélén megálltam,
behúztam a kéziféket, és lecsúsztam az ülésben.
„Mi lesz ebből? - gondoltam. - Börtön? Mit csinálhatnak velem?
Vajon azt hiszik, kémkedni jöttem?''
90
Pár perc múlva felfigyeltem rá, hogy a kínaiak nem vettek észre,
pedig ott parkoltam az orruk előtt. Öreg tragacsok, kordék,
gyalogosok, kerékpárosok haladtak el mellettem, a katonák
mindenkit megállítottak és igazoltattak, volt, akit meg is motoztak.
Rám azonban ügyet sem vetett senki.
Jobbra pillantottam, és rájöttem, hogy épp egy kocsifelhajtó előtt
parkolok, amely egy, mintegy száz méterre álló, alacsony, kőből
épült házhoz vezet. A ház mellett balra elvadult, nyíratlan fűvel
benőtt területet láttam, azon túl pedig egy utcát.
Ugyanebben a pillanatban egy nagy teherautó húzott el mellettem, és
közvetlenül előttem megállt, eltakarva előlem az ellenőrző pontot.
Pillanatok múlva egy kék Toyota Land Cruiser érkezett, ezt is egy
szőke férfi vezette, és megkerülte a teherautót. Kínai nyelvű
szóváltás, kiabálás hangzott fel, a kék kocsi tolatni kezdett, mintha
vissza akarna fordulni, de a katonák körülfogták. A teherautó
eltakarta a kilátást, de dühös kiáltozást hallottam kínai nyelven, amibe
időnként angol szó vegyült: holland akcentussal beszélt valaki,
rémült, könyörgő hangon.
- De kérem, szó sincs róla - mondta a hang. - Sajnálom.
Turista vagyok. Nézze, itt az engedélyem, hogy végighajthatok ezen
az úton.
Újabb kocsi futott be. A szívem majd kiugrott helyéből: azt a kínai
katonatisztet láttam viszont, aki korábban a vendéglőnél intézkedett.
Míg elment mellettem, rnég lejjebb csúsztam az ülésen, hogy észre
ne vegyen.
- Kérem az iratait! - szólította meg a hollandot kifogástalan
angolsággal.
Miközben füleltem, mintha valami megmozdult volna a Jeep jobb
oldalánál. Kinéztem. A ház felé vezető kocsifelhajtó olyan volt,
mintha meleg fénnyel lenne kivilágítva: ugyanezt a ragyogást láttam
akkor is, amikor Yinnel Lhásza közelében megszöktünk. A dakinik.
AJeep motorját alapjáraton hagytam: csak annyit kellett tennem,
hogy lassan jobbra tekerem a kormányt, és simán végiggurulhattam a
felhajtón. A lélegzetem is visszafojtot91
tam, míg a füves területen áthajtva a szomszédos utcába érkeztem, és
ott balra fordultam.
Egy-két kilométerrel arrább újabb bal kanyart tettem, és a városból
észak felé kivezető utat céloztam meg, ugyanazon a mellékutcán
haladtam, min az előbb. Tíz perc múlva megint ott voltam a
domboknál; törhettem a fejem, hogy most mit tegyek. Nyugat felé, az
út fölött varjú károgott. Egy pillanat alatt elhatároztam, hogy arra
indulok -ahogy már jóval hamarabb is megtehettem volna.
Az út meredeken emelkedett, átbukott egy hágón, és egy sziklás
fennsíkon hosszú, nyílegyenes szakaszban folytatódott. Órákon át
hajtottam, amíg a délután szürkületbe nem hajlott. Sem autót, sem
embert nem láttam egész idő alatt, házakat is csak alig. Félóra alatt
teljesen besötétedett; arra gondoltam, hogy félreállok az út mellé, és
a kocsiban töltöm az éjszakát, amikor egy keskeny, kavicsos út
ágazott le jobb felé. Lelassítottam, hogy jobban megnézzem. Valami
hevert az út mellett. Mintha egy ruhadarab lett volna.
Megállítottam a kocsit, és az elemlámpa fényét odairányítottam az
ablakon át. Egy anorák hevert ott. Az én anorákom. Az, amelyiker a
vendéglődben hagytam, mielőtt a kínai katonák megérkeztek volna.
Mosolyogva eltettem az elem lámpát. Csak Yin helyezhette ide ezt a
kabátot. Kiszálltam a kocsiból, fölvettem, és lekapcsolt fényszólóval
elindultam a keskeny úton.
Az út majdnem egy kilométer hosszan kaptatott fölfelé egy enyhe
emelkedőn, egy kis házikóhoz, amely mellett karám állt. Kecskék
bámultak rám a kerítésen át. A ház tornácán ült valaki. Amikor
odaértem a Jeeppel, felállt. Már a körvonalairól megismertem: Yin
volt. Kiszálltam a kocsiból, és odarohantam. Szorosan magához ölelt,
mosolygott.
-Örülök, hogy látom - köszöntött. - Látja, én megmondtam, hogy
segítik magát.
- Kis híján elkaptak - feleltein. - Hogy menekült meg?
Zavart arckifejezéssel válaszolt. -Az asszonyok ott a vendéglőben
nagyon ravaszok. Észrevették a kínaiakat, és elbújtattak a
kemencében. Senki sem nézett be oda.
92
annak idején a perui hegyekben.
Hanh bólintott. - A szépség érzékelésére való képesség az isteni
energia beáradásának legfontosabb próbája. Vannak azonban más
visszajelzések is. Könnyebbnek fogja erezni magát - folytatta. - A
felfelé áramló energia emelni
76
kezdi - mintha a feje tetejéhez erősített zsinórral húznák, ahogy
mondta. Mély bölcsességet érez, és pontosabban érzi, hogy kicsoda,
és mi a dolga. Intuitív felismerések és álmok jelentkeznek majd,
amelyek tudatják, mi a következő lépés élete ösvényén.
Kihallgatott, és végignézett rajtam. Egyenes háttal ültem, minden
erőfeszítés nélkül. - Most érkeztünk el a lényeghez - mondta Hanh. -
Meg kell tanulnia, miként tegye tartóssá ezt az energiát, hogy
folyamatosan áramoljon a testébe. Reményeinek, elvárásainak erejét
kell használnia: az ima energiáját.
Már megint ez a szó: elvárás. Még sosem hallottam ilyen
összefüggésben.
- Azt hogy kell csinálni? - kérdeztem zavartan; testem veszített
energiájából, a formák és színek halványulni kezdtek.
Hanh tágra nyílt szemmel fölnevetett. Többször megpróbálta
abbahagyni, de mindhiába, a végén már szinte a földön hempergett a
leküzdhetetlen nevetéstől. Többször összeszedte magát, de
valahányszor rám nézett, mindig újra kacagnia kellett. Hallottam,
hogy Yin is kuncog a hátam mögött.
Hanh végül néhány mély lélegzettel lecsillapodott.
- Bocsánat - mondta -, de az arckifejezése valami leírhatatlanul
mulatságos volt. Ugye egyáltalán nem hisz a hatalmában?
- Nem erről van szó - tiltakoztam. - Csak azt nem tudom, mit ért
azon, hogy elvárás.
Hanh még mindig mosolygott. - Az ember bizonyos dolgokra eleve
számít az életben, igaz? Számít arra, hogy reggel fölkel a nap.
Elvárja, hogy a vére keringjen az ereiben.
- Hát persze.
-Nos, én csak annyit kérek, hogy igyekezzék tudatosítani ezeket az
elválásokat. Ez az egyetlen módja annak. hogy fenntartsa és tágítsa a
magas energiaszintet, amelyet az imént megtapasztalt. Meg kell
tanulnia elvárni ezt az energiaszintet. mégpedig nagyon határozottan
és tudatosan. Ez az egyetlen módja az imaenergia első
kiterjesztésének. Akarja újra megpróbálni?
77
Elmosolyodtam; perceken át mély légzésekkel gyarapítottuk az
energiái. Amikor a szépség érzése visszatért, egy bólintással jelt
adtam Hanhnak.
- Most - mondta - remélje, kívánja, sőt várja el, számítson rá, hogy ez
az energia továbbra is eltölti, és minden irányban kiárad, kisugárzik
magából. Képzelje el, mintha valóban látná, hogy ez megtörténik.
Igyekeztem tartani az energiaszintet, miközben megkérdeztem: -
Konkrétan hogyan sugárzik ki?
- Meg fogja érezni. Egyelőre elég, ha elképzeli, vizualizálja.
Újabb mély lélegzetet vettem, és elképzeltem, ahogy az energia a
testembe áramlik, majd onnan kiárad szerte a külvilágba.
- Még mindig nem tudom, hogy ez valóban megtörténik-e - böktem
ki.
Hanh kissé türelmetlenül válaszolt. -Az energia beáramlik: ezt onnan
tudhatja. hogy a színek és a formák szépsége változatlan marad, és
azi: is érzi, ahogy feltölti magát, és kisugárzik.
- Milyen érzés? - kérdeztem.
Hitetlenkedve nézett rám. - Maga is tudja a választ.
Néztem a csúcsokat, és magam elé képzeltem az energiafolyamot,
amely kiárad belőlem a hegyek felé. A havasok gyönyörűek voltak,
de mérhetetlen vonzást kezdtem érezni a hegykoszorú felől. Aztán
egyetlen hullámmal elborított valami hasonlíthatatlanul mély érzés,
és eszembe jutott, amit Peruban éltem át.
Hanh bólintott.
- Hát persze - mondtam. - Az energia kiáradásának próbája a szeretet
érzése.
Hanh szélesen mosolygott. - Igen, a szeretet az a háttérben munkáló
érzés, amely állandóan velünk van, ameddig energiánk kisugárzik a
világba. A szeretet állapotában kell maradnunk.
-Az átlagember számára ez túlságosan idealistának tűnik - jegyeztem
meg.
78
Hanh kuncogott. - Nem azt magyarázom magának, hogy miként lehet
átlagember. Azt magyarázom, miként lehet az evolúció élharcosainak
egyike. Azt magyarázom, miként lehet hős. Csak mindig számítson
az isteni energia magas szintű beözönlésére és arra, hogy ki is árad
magából, mint egy túlcsorduló kehelyböl. Ha elveszítené a kapcsolatot,
emlékeztesse önmagát erre az érzésre: a szeretetre.
Tudatosan élessze újra ezt az állapotot.
A szeme megcsillant. - A maga kívánságai, sőt elvárásai jelentik a
kulcsot ahhoz, hogy sikerül-e tartóssá tenni ezt az élményt.
Vizualizálnia kell, hogy megtörténik, hinnie kell abban, hogy minden
élethelyzetben rendelkezésére áll. Ezt az elvárást, meggyőződést
ápolni kell: mindennap meg kell erősíteni.
Bólintottam.
- Érti az összes eljárást és folyamatot, amit elmondtam?
- kérdezte Hanh.
Még mielőtt felelhettem volna, így szólt; - Minden ott fordul meg,
hogy miként kel föl reggelenként. Azért is javasoltam, hogy menjen
aludni: látni akartam, hogyan ébred. Ebben is fegyelemmel kell
eljárnia. Úgy ébressze fel testét, úgy készítse fel az energia
beáradására, ahogy mutattam. A középpontból mozdulva, azonnal
érezze az energiát. Számítson rá.
Csak eleven ennivalót fogyasszon, és egy idő után könnyebb lesz
belélegeznie az isteni energiát. Mindennap szenteljen időt az
energiával való feltöltődésnek, és mozgással ébredjen. Vizualizálja,
hogy ez az energia beáramlik, és kisugárzik a világba. Ha így tesz,
teljesíti az Első Kiterjesztést. Az energia nemcsak szórványosan
átélhető tapasztalat lesz: állandó jelleggel magas szinten marad, és
gyarapodni fog.
Mélyen meghajolt, és minden további nélkül elindult a ház felé.
Odabent Hanh ennivalót kezdett válogatni, és egy nagy kosárba
pakolta.
- És mi van a kapuval? - szögeztem neki a kérdést.
A keze megállt, pillantását arcomra emelte. -Több kapu létezik.
79
- úgy értem: tudja, hol találhatjuk a Shambhalába vezető átjárót?
Szigorú lett a tekintete. - Egyelőre csak az első lépésnél tart az
imaenergia kiterjesztésében. Most azt kell megtanulnia, mit kezdjen a
testéből kiáradó energiával. Márpedig maga eléggé önfejű, hajlamos
a félelemre és a haragra. Le kell küzdenie ezeket a hajlamokat,
mielőtt Shambhala közelébe juthat.
Hanh e szavakkal Yin felé intett a fejével, átadta neki a kosarat, és
átment a másik szobába.
80
81
4
TUDATOS FIGYELEM
Kimentem a Jeephez, hihetetlenül jól éreztem magam. A levegő
hűvös volt. a hegyek a láthatár körül mintha világítottak volna.
Beszálltunk a terepjáróba, és Yin indított.
-Tudja, hová megyünk? - kérdeztem.
-Annyit tudok, hogy Tibet északnyugati vidékei felé kell tartanunk. A
legendák szerint, az ottani kapu esik hozzánk a legközelebb. De
végül is, ahogy Rigden láma mondta, majd megmutatkozik nekünk.
Yin rám pillantott. – ídeje, hogy elmondjam az álmomat.
- Amelyikről Rigden láma beszélt? - kérdeztem. - Amelyikben én is
szerepeltem?
- Igen. Az álomban együtt utaztunk Tibeten ál, az átjárót kerestük, és
nem találtuk. Nagyon messzire jutottunk, és folyton körbejártunk, a
végén el is tévedtünk. Aztán, a legmélyebb kétségbeesésben egyszer
csak találkoztunk valakivel, aki tudta, merre kell mennünk.
- És utána mi történt? -Az álom véget ért.
- Kivel találkoztunk? Wil volt az illető?
- Nem., azt nem hinném.
- Maga szerint mit jelent ez az álom?
- Azt. hogy nagyon ébernek kell lennünk.
Perceken át hallgattunk, aztán újabb kérdést tettem fel.
- Északnyugat-Tibetben sok katona állomásozik?
-Általában nem - felelte Yin -, kivéve a határt és a katonai
támaszpontokat. A következő öt-hatszáz kilométer lesz a
legnehezebb: át kell jutnunk a Kailásza és a Manaszarovár tó
körzetén. Arrafelé több katonai ellenőrző pont működik.
82
Négy órán át minden gond nélkül autóztunk, többnyire kavicsos
utakon, olykor fölálltakra kanyarodva. Simán elértük Szaka városát,
és, ahogy Yin mondta, a Nyugat-Tibetbe vezető déli úton haladtunk
tovább. Megelőztünk néhány nagy teherautót meg öreg
személygépkocsikat és szekereket, melyekben tibetiek utaztak. A
teherautó-pihenőkben néhol külföldi autóstopposokat is láttunk.
Egy óra múlva Yin lekanyarodott a Jeeppel egy keskeny ösvényre,
amelyet mintha lovasok tapostak volna ki. A terepjáró csak úgy
táncolt a kátyúkban.
- Az utat rendszerint ellenőrzik - magyarázta Yin. - Elkerüljük azt a
helyet.
Meredek lejtőn kapaszkodtunk fel, majd, amikor a hegygerincre
értünk, Yin megállította a kocsit, és egy szikla fedezékéből
megmutatta, hogy mélyen alattunk két kínai jelzésű katonai teherautó
áll az út mentén. Körülöttük vagy egy tucat katona állt.
- Ez rossz jel - mondta Yin. - Ezt a pontot általában csak kevesen
őrzik. Lehet, hogy még mindig bennünket keresnek.
Igyekeztem elhessenteni a szorongást, hogy energiaszintem le ne
csökkenjen. Úgy láttam, mintha a katonák közül többen is felénk
néznének, hamar lekaptam a fejem.
-Valami történik odalenn - suttogta Yin.
Lenéztem az útra; a katonák épp egy mikrobuszt kutattak át. Az út
szélén egy szőke, középkorú férfi állt, éppen kihallgatták. Valaki ült
a mikrobuszban is. Alig hallható beszédfoszlányok jutottak el
fülünkbe; valamilyen európai nyelven beszélt valaki, talán hollandul.
- Miért tartóztatták tel őket? - kérdeztem Yint.
- Nem tudom - felelte. - Lehet, hogy nincs megfelelő úti okmányuk,
vagy talán csak föltettek egy rossz kérdést.
Tehetetlenül néztem a jelenetet, és azt kívántam, bárcsak segíthetnék.
- Kérem - szólt rám Yin. - Indulnunk kell.
Beszálltunk a Jeepbe, Yin lassan felkaptatott a gerincre, majd a
túloldali lejtőn leereszkedett. A hegy lábánál keskeny földút
kanyarodott jobbra, északnyugat felé, el az út83
ellenőrző ponttól, Úgy nyolc: kilométeren át haladtunk rajta, ott az
ösvény az országikhoz csatlakozott. Egy Csungpa nevíí kisvárosba
érkeztünk, ahol több szálloda és néhány üzlet is működött. Az utcán
jakokat és más lábasjószágot hajtottak, és több terepjáró is elhaladt.
- Mostantól a Kailásza télé tartó zarándokok vagyunk - jelentette ki
Yin. - így kevésbé vagyunk feltűnőek.
Nem nyugtatott meg. Egy kilométerrel később egy kínai katonai
teherautó fordult ki az útra közvetlenül mögöttünk. és engem ismét
elfogott a félelem. Yin bekanyarodott egy mellékutcába, a teherautó
továbbment, és eltűnt a szemünk elől.
-Erősnek kell maradnia - figyelmeztetett Yin. - Ideje, hogy
megtanulja a Második Kiterjesztést.
Újra végigvezetett az Első Kiterjesztésen, míg ismét magam előtt
láttam az energiát, amint kisugárzik belőlem, és széthömpölyög a
messzeségben.
- Most, hogy megint kiárad az energiája, úgy kell beállítania az
energiamezőt, hogy egy meghatározott célt érjen el vele.
- Beállítani az energiamezőt?
- Igen. Imamezőnket irányítani tudjuk, és különféle hatásokat
vagyunk képesek kifejteni általa a világra. Ezt egyszer már megtette,
emlékszik? Hanh megtanította, hogy számítson az energia
áramlására. Most más elvárásokra kell állítania a mezőt, méghozzá
nagyon fegyelmezetten. Különben minden energiája félelemben és
haragban omlik össze.
Szomorú arccal nézett rám, ilyennek még sohasem láttam.
- Mi a baj? - kérdeztem.
-Fiatalkoromban végignéztem, ahogy egy kínai katona megölte az
apámat. Féltem a kínaiaktól, és gyűlöltem őket. Es be kell vallanom,
részben én magam is kínai vagyok. Ez volt a legrosszabb az
egészben. Ez az emlék és a bűntudat rabolja el az energiámat,
úgyhogy hajlamos vagyok mindig a legrosszabbra számítani. Ön is
megtanulja majd, hogy ezen a magas energiaszinten imamezőink
igen gyorsan megvalósítják azt, amire számítunk. Ha fél az ember.
84
a mező egykettőre megteremti a félelem tárgyát. Ha gyűlöl valamit,
akkor a mező a gyűlölet tárgyát hozza létre. Szerencsére amikor e
negatív elvárások csapdájába esünk, energiamezőnk hamar
összeroskad, mert elveszítjük az isteni kapcsolatot, és nem
sugározzuk ki a szeretetet. A félelem elvárása ennek ellenére komoly
hatóerő lehet. Ezért kell folyamatosan ellenőrzés alatt tartania
kívánságait és reményeit, és ezért kell tudatosan beállítania a mezőt.
Elmosolyodott, és így folytatta: - Mivel Ön nem gyűlöli úgy a kínai
katonákat, mint ahogy én, előnye van velem szemben. Másfelől
viszont önben is sok a félelem, és úgy nézem, erős haragra is képes...
akárcsak én. Lehet, hogy ezért vagyunk most együtt.
Az utat néztem a kocsi előtt, és Yin szavain gondolkodtam. Nem
akaródzott elhinnem, hogy gondolatainknak ekkora ereje lehet.
Merengésemből arra riadtam, hogy Yin lelassítja a Jeepet, majd
leparkol egy poros házsor előtt.
- Miért állt meg? - kérdeztem. - Nem leszünk így feltűnőbbek a
kelleténél?
- De igen - felelte -, de ezt a kockázatot vállalnunk kell. A
katonáknak mindenütt vannak kenteik, de nincs más választásunk.
Nem tanácsos úgy elindulni Nyugat-Tibetbe, hogy csak egyetlen
járművünk van. Ott ugyanis nincs lehetőség megjavíttatni, ha
elromlik. Találnunk kell valakit, aki elkísér. - És mi van, ha
följelentenek? Yin rémülten kapta rám a tekintetét, - Az nem
történhet meg, ha megtaláljuk a megtelelő embereket. Vigyázzon a
gondolataival. Mondtam, hogy pozitív mezőt kell teremtenünk
önmagunk körül. Ez nagyon fontos.
Fél lábbal kiszállt az autóból, de még visszafordult. - Ebből a
szempontból jobban kell működnie, mint amire én képes vagyok,
különben semmi esélyünk. Amikor a mezőt beállítja, a rten brel
lebegjen a szeme előtt.
Elállt a szavam. - Rten brel? Az meg micsoda?
-A szinkronicitás tibeti nyelven. Úgy állítsa be a mezőt, hogy benne
maradjon a szinkronisztikus események folyamatában, és olyan
intuíciót, olyan véletleneket teremjen, amelyek segítségünkre vannak.
85
Yin még egy pillantást vetett az épületre, aztán kiszállt a
terepjáróból, egy intéssel jelezve, hogy azt akarja, marad-a kocsiban.
majdnem egy órán át vártam, figyeltem a kocsi mellett elhaladó
tibetieket. Olykor egy-egy indiai vagy európai arc is felbukkant.
Egyszer talán még azt a hollandot is megpillantottam, akit a
magasból láttunk az út menti igazoltatáskor.
Legalábbis gyanítottam, hogy ő az, de ebben nem voltam biztos,
Törtem a fejem: hol lehet Yin? A legkevésbé sem hiányzott, hogy
megint elszakadjunk egymástól - Kiképzeltem, hogy egy szál
magamban autózom át ezen a városon, és fogalmam sincs, merre
menjek. Mit tehetnék akkor?
Yin végre előbújt az épületből. Egy pillanatig mintha habozott volna,
jobbra- balra tekingetett, mielőtt odajött volna a terepjáróhoz.
-Találtam két ismerőst - újságolta, és beült a volán mögé. -Azt
hiszem, ők megteszik. - Igyekezett meggyőzőnek hangzani, de a
hangja kételyről árulkodott.
Indított, mentünk tovább. Öt perc múlva egy teljes egészében
horganyzott bádogból épült vendéglőhöz értünk. Yin vagy ötven
méterrel távolabb állította le a kocsit, néhány olajoshordó
fedezékében. A város peremvidékén voltunk, az utcán szinte senki
sem járt. Az épület egyetlen helyiségből állt, hat rozoga asztal fért el
benne. A helyiséget alacsony, fehérre meszelt fal választotta el a
konyhától, ahol több nő dolgozott. Egyikük észrevett, és odajött hozzánk.
Yin valamit mondott neki tibeti nyelven, a „leves jelentésű szót
felismertem. A nő bólintott, és rám nézett.
- Ugyanazt-mondtam Yinnek, közben levettem anorákomat, és a szék
támlájára terítettem. - Es vizet. - Yin tolmácsolt, a nő elmosolyodott,
és visszament a konyhába.
Yin komoly hangon szólalt meg. - Emlékszik arra. amit az imént
mondtam? Most olyan mezőt kell beállítania, amely több
szinkronisztikus eseményt teremt.
Bólintottam. - Hogyan lehet olyan mezőt beállítani?
86
- Mindenekelőtt az Első Kiterjesztésre kell alapoznia. Érzékelje,
hogy az energia zúdul befelé, és kiáramlik a külvilágba. Figyeljen a
folyamat visszajelzéseire. Számít son arra. hogy az energiaáramlás
folyamatos lesz. Várja el, hogy az imamező éppen azokat a
gondolatokat és eseményeket teremti meg, amelyek a számunkra
legkedvezőbb végkifejlet felé segítenek. Ahhoz, hogy a mezőt
beállíthassa, állandó éberség állapotában kell maradnia, tudatosan
figyelnie kell.
- Figyelni? Mire?
-A szinkronicitásra. Olyan állapotban kell tartania önmagát, hogy
szüntelenül a következő hasznos információdarabkát keresse, amely
rejtelmes módon a sors beteljesítése felé segít bennünket. Az ilyen
szinkronickás mindenképpen bekövetkezik, akármit csinál az ember,
de előfordulásának gyakoriságát növelheti, ha szüntelenül számít az
ilyesmire, és az irnamezőt ekként állítja be.
A farzsebemhez nyúltam, hogy elővegyem jegyzetfüzetemet.
Mostanáig nemigen használtam, de most az az intuitív gondolatom
támadt, hogy felírom, amit Yin mondott. Ekkor jutott eszembe, hogy
a füzet a Jeepben maradt.
- Bezártam a kocsit - mondta Yin, és átnyújtotta a kulcsot. - Ne
kószáljon el. Egyenest a terepjáróhoz mentem, magamhoz vettem a
noteszt, és már éppen indultam volna vissza, amikor meghallottam,
hogy a vendéglő előtt járművek fékeznek. A hordók mögé rejtőztem
és kilestem. Kínai gyártmányú teherautók álltak a ház előtt, öt-hat
civil ruhás férfi szállt ki, és beléptek a vendéglőbe. Rejtekhelyemről
az ablakon át jól láttam, mi zajlik odabent. A férfiak mindenkit
felsorakoztattak a fal mellett, és megmotozták őket. Tekintetemmel
Yint kerestem, de sehol sem láttam. Megszökött volna?
Egy újabb terepjáró húzott az épület mellé. Egy magas, szikár kínai
szállt ki tiszti egyenruhában, és az ajtóhoz lépett. Látni való volt,
hogy itt ő a főnök. Az ajtóból egv pillanat alatt szemügyre vette a
bent tartózkodókat, majd megfordult, és tekintete mindkét irányban
végigkémlelte az utcát, mintha keresne valamit vagy valakit. Amikor
fe87
lém fordult lebuktam a hordók mögé, és a szívem hevesen dübörgött.
Egy pillanat múlva megkockáztattam még egy pillantást. A kínaiak
kiterelték az embereket az épületből, és felrakták őket a teherautókra.
Yin nem volt közöttük. Az egyik jármű elhajtott, a parancsnok
eligazítást tartott az ott maradt embereknek. Mozdulataiból
kikövetkeztettem, hogy arra utasítja őket: kutassák át a környéket.
Lehúztam a tejem, és mély lélegzetet vettem. Tudtam: ha ott
maradok, percek kérdése, és rám találnak. Egérutat keresve
fölfedeztem egy keskeny, útburkolat nélküli sikátort, amely a
szomszéd utcához vezetett. Beugrottam a kocsiba, üresbe tettem a
sebességváltót, és az enyhén lejtős úton begurultam vele a sikátorba,
majd a túlsó sarkon jobbra kanyarodtam. Itt már a motort is
beindítottam, de sejtelmem sem volt arról, merre tartok. Csak az járt
a fejemben, hogy minél távolabb kerüljek a katonáktól.
Néhány sarokkal odább balra fordultam egy keskeny utcába,
amelyben alig néhány ház állott. Még száz méter, és az volt a
benyomásom, hogy kiéltem a városból. Egy-két kilométerrel
távolabb lehúzódtam az útról, és egy dombos területen, néhány ház
nagyságú szikla mögött leállítottam a kocsit.
És most? Teljesen tanácstalan voltam, a leghalványabb elképzelésem
sem volt arról, merre menjek tovább. Düh és elkeseredés vágtatott át
rajtam. Yin igazán felkészíthetett volna erre az eshetőségre. Lehet,
hogy neki vannak ismerősei a városban, de így már semmi módon
nem találhatom meg őket.
Jobb kéz felé varjúcsapat szállt le a domboldalra, majd megint
felröppenve a madarak hangosan károgva körözni kezdtek a terepjáró
fölött. Minden irányban körülnéztem, arra gondolva, hogy valami
riogathatja a varjakat, de senkit sem láttam. Percek múlva a madarak
többsége elrepült nyugat felé. és közben veszettül károgtak. Egyikük
azonban ott maradt a domb tetején, és engem nézett némán. Ez remek
- gondoltam -, a varjú remekül beválik őrszemnek. Nyugodtan itt
maradhatok, amíg eldöntöm, mitévő legyek.
88
A kocsi hátsó részében aszalt gyümölcsöt és diót találtam, meg némi
kekszet. Félig öntudatlanul rágcsáltam el őket, időnként idegesen
meghúztam a vizeskulacsot. Tudtam, hogy valami tervet kell
kieszelnem. Arra gondoltam: továbbmegyek az úton nyugat télé, de
elvetettem az ötletet. Mostanra már teljesen elhatalmasodott rajtam a
félelem, már csak egy dolgot szerettem volna: elfelejteni ezt az egész
kalandot, visszajutni Lhászába és onnan a repülőtérre. Az út néhány
részletére emlékeztem, de többnyire csak találomra hajthattam volna.
El sem akartam hinni, hogy sem Rigden láma kolostorában, sem
később, Hanh házánál nem próbáltam meg felkészülni a
vészhelyzetekre.
Törtem a fejemet, és egyszer csak a szívverésem is elállt.
Meghallottam, hogy az úton jön egy autó. Be akartam indítani a
Jeepet, hogy elmeneküljek, de a másik kocsi túl gyorsan közeledett-
Felkaptam a kulacsot meg az élelmiszeres tarisznyát, a legközelebbi
szikla mögé futottam, és úgy rejtőztem el, hogy szemmel
követhessem az eseményeket, de engem ne vegyenek észre.
A kocsi lassított. Ahogy egy vonalba ért velem, felismertem: az a
mikrobusz volt, amelyet nemrég az útellenőrző pontnál láttunk. Az a
szőke férfi vezette, akit a kínai katonák kihallgattak, az utasülésen
pedig egy asszony ült.
A kocsi megállt, a benne ülők beszélgetni kezdtek. Arra gondoltam,
hogy odamegyek, és megszólítom őket, de abban a pillanatban belém
hasított a félelem. Mi lesz, ha a katonák beszéltek nekik rólunk, és
megparancsolták nekik, hogy azonnal jelentsék, ha találkoznak
velünk? Vajon képesek lennének följelenteni?
A nő kinyitotta az ajtót, mintha ki akarna szállni, és közben tovább
beszélgetett társával. Észrevették vajon a Jeepet? Agyamban váciul
vágtattak a gondolatok. Elhatároztam, hogy ha a nő kiszáll, és
közeledni kezd, egyszerűen futásnak eredek. Úgy csak a terepjáróra
tehetik rá a kezüket, én meg némi egérutat nyerhetek, mielőtt a
hatóság ideér. Ez a gondolat járt a fejemben, amikor újból a
mikrobuszra pillantottam. Azok kelten aggodalmas arccal a hegyekei
bámulták. Aztán egymásra néztek, a nő becsapta az ajtót,
89
és a kocsi folytatta útját nyugatnak. Néztem utána, ahogy
felkapaszkodott egy dombhajlatra, és eltűnt a szemem elöl.
Valahol mélyen csalódottságot éreztem. Lehet, hogy segíthettek
volna nekem, gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy beugrom a
Jeepbe; és a nyomukba eredek, de aztán elvetettem a gondolatot.
Jobb, ha nem kísértjük a sorsot, határoztam el. Inkább ismét az előző
tervet fontolgattam tovább: megpróbálok visszajutni Lhászába, onnan
pedig haza.
Jó félóra múlva mentem vissza a Jeephez, és beindítottam a motort.
A varjú károgott, és elrepült az űr felett arrafelé, amerre a hollandok
mikrobusza ment. Én az ellenkező irányba kanyarodtam, Csungpa
felé vettem az irányt. Igyekeztem mellékutakon haladni, hogy
elkerüljem a főutcát és a vendéglőt- Jó néhány kilométerrel távolabb,
egy domb tetején állítót tani le a kocsit, mert onnan jókora
távolságban beláthattam az országutat.
Megdöbbentő látvány tárult elém. Nemcsak hogy egy kilométernyire
tőlem új útellenőrzési pontot állítottak fel, amelyet tucatnyi katona
őrzött, de ráadásul négy nagy teherautó és két katonai terepjáró
robogott felém, mindegyik tele emberekkel.
Szélsebesen rohantam vissza a Jeephez, és száguldottam vissza arra,
amerről jöttem, reménykedve, hogy nem vesznek észre. Tudtam:
nagy szerencse kell ahhoz, hogy előnyt szerezzek velük szemben.
Úgy okoskodtam, hogy nyugat felé kell tartanom, ameddig csak
lehet, aztán majd délnek fordulok, és később veszek keleti iránvt.
Talán arrafelé is vannak kisebb utak, amelyeken visszajuthatok
Utászába.
Lendületesen átvágtam a város főutcáján, be a mellékutcák
útvesztőjébe, ismét csak dél felé. Egy kanyar után rájöttem, hogy
elhibáztam: véletlenül ismét a főutcára tévedtem. Megállni sem volt
alkalmam, mert alig harminc méterre tőlem egy kínai ellenőrző pont
működött. Mindenfelé katonák nyüzsögtek. Az út szélén megálltam,
behúztam a kéziféket, és lecsúsztam az ülésben.
„Mi lesz ebből? - gondoltam. - Börtön? Mit csinálhatnak velem?
Vajon azt hiszik, kémkedni jöttem?''
90
Pár perc múlva felfigyeltem rá, hogy a kínaiak nem vettek észre,
pedig ott parkoltam az orruk előtt. Öreg tragacsok, kordék,
gyalogosok, kerékpárosok haladtak el mellettem, a katonák
mindenkit megállítottak és igazoltattak, volt, akit meg is motoztak.
Rám azonban ügyet sem vetett senki.
Jobbra pillantottam, és rájöttem, hogy épp egy kocsifelhajtó előtt
parkolok, amely egy, mintegy száz méterre álló, alacsony, kőből
épült házhoz vezet. A ház mellett balra elvadult, nyíratlan fűvel
benőtt területet láttam, azon túl pedig egy utcát.
Ugyanebben a pillanatban egy nagy teherautó húzott el mellettem, és
közvetlenül előttem megállt, eltakarva előlem az ellenőrző pontot.
Pillanatok múlva egy kék Toyota Land Cruiser érkezett, ezt is egy
szőke férfi vezette, és megkerülte a teherautót. Kínai nyelvű
szóváltás, kiabálás hangzott fel, a kék kocsi tolatni kezdett, mintha
vissza akarna fordulni, de a katonák körülfogták. A teherautó
eltakarta a kilátást, de dühös kiáltozást hallottam kínai nyelven, amibe
időnként angol szó vegyült: holland akcentussal beszélt valaki,
rémült, könyörgő hangon.
- De kérem, szó sincs róla - mondta a hang. - Sajnálom.
Turista vagyok. Nézze, itt az engedélyem, hogy végighajthatok ezen
az úton.
Újabb kocsi futott be. A szívem majd kiugrott helyéből: azt a kínai
katonatisztet láttam viszont, aki korábban a vendéglőnél intézkedett.
Míg elment mellettem, rnég lejjebb csúsztam az ülésen, hogy észre
ne vegyen.
- Kérem az iratait! - szólította meg a hollandot kifogástalan
angolsággal.
Miközben füleltem, mintha valami megmozdult volna a Jeep jobb
oldalánál. Kinéztem. A ház felé vezető kocsifelhajtó olyan volt,
mintha meleg fénnyel lenne kivilágítva: ugyanezt a ragyogást láttam
akkor is, amikor Yinnel Lhásza közelében megszöktünk. A dakinik.
AJeep motorját alapjáraton hagytam: csak annyit kellett tennem,
hogy lassan jobbra tekerem a kormányt, és simán végiggurulhattam a
felhajtón. A lélegzetem is visszafojtot91
tam, míg a füves területen áthajtva a szomszédos utcába érkeztem, és
ott balra fordultam.
Egy-két kilométerrel arrább újabb bal kanyart tettem, és a városból
észak felé kivezető utat céloztam meg, ugyanazon a mellékutcán
haladtam, min az előbb. Tíz perc múlva megint ott voltam a
domboknál; törhettem a fejem, hogy most mit tegyek. Nyugat felé, az
út fölött varjú károgott. Egy pillanat alatt elhatároztam, hogy arra
indulok -ahogy már jóval hamarabb is megtehettem volna.
Az út meredeken emelkedett, átbukott egy hágón, és egy sziklás
fennsíkon hosszú, nyílegyenes szakaszban folytatódott. Órákon át
hajtottam, amíg a délután szürkületbe nem hajlott. Sem autót, sem
embert nem láttam egész idő alatt, házakat is csak alig. Félóra alatt
teljesen besötétedett; arra gondoltam, hogy félreállok az út mellé, és
a kocsiban töltöm az éjszakát, amikor egy keskeny, kavicsos út
ágazott le jobb felé. Lelassítottam, hogy jobban megnézzem. Valami
hevert az út mellett. Mintha egy ruhadarab lett volna.
Megállítottam a kocsit, és az elemlámpa fényét odairányítottam az
ablakon át. Egy anorák hevert ott. Az én anorákom. Az, amelyiker a
vendéglődben hagytam, mielőtt a kínai katonák megérkeztek volna.
Mosolyogva eltettem az elem lámpát. Csak Yin helyezhette ide ezt a
kabátot. Kiszálltam a kocsiból, fölvettem, és lekapcsolt fényszólóval
elindultam a keskeny úton.
Az út majdnem egy kilométer hosszan kaptatott fölfelé egy enyhe
emelkedőn, egy kis házikóhoz, amely mellett karám állt. Kecskék
bámultak rám a kerítésen át. A ház tornácán ült valaki. Amikor
odaértem a Jeeppel, felállt. Már a körvonalairól megismertem: Yin
volt. Kiszálltam a kocsiból, és odarohantam. Szorosan magához ölelt,
mosolygott.
-Örülök, hogy látom - köszöntött. - Látja, én megmondtam, hogy
segítik magát.
- Kis híján elkaptak - feleltein. - Hogy menekült meg?
Zavart arckifejezéssel válaszolt. -Az asszonyok ott a vendéglőben
nagyon ravaszok. Észrevették a kínaiakat, és elbújtattak a
kemencében. Senki sem nézett be oda.
92
- Mit gondol, mi lesz most azokkal a nőkkel?
Yin egy hosszú pillanatig a szemembe nézett és nem is felelt.
- Nem tudom - felelte. -Sokan nagyon magas árat fizetnek azért, hogy
bennünket segítenek.
Elfordult, a Jeepre mutatott. - Segítsen, hozzunk be ennivalót, együnk
valamit.
Yin tüzet rakott, és közben elmesélte, hogy miután a katonák
elmentek, visszament a barátai házába, ők hozták el ebbe az öreg
házba, hogy itt várja meg, amíg kerítenek másik járművet.
-Tudtam, hogy ön esetleg pánikba esik, és megpróbál visszamenni
Lhászába - tette hozzá Yin. - De azt is tudtam: ha úgy dönt, hogy
folytatja az utat, végül mindenképpen északnyugat felé fog
továbbhaladni. Ez az egyetlen út. Ezért tettem le ott a kabátot,
remélve, hogy maga találja meg, nem a katonák.
- Ez elég kockázatos lépés volt -jegyeztem meg.
Bólintott. Egy vastag falú kondérba többujjnyi vizet öntött,
zöldségeket dobált bele, és egy fémkampó segítségével az égő
jaktrágya lángjai fölé akasztotta.
Most, hogy újra együtt voltam Yinnel, félelmem nagy része eloszlott,
és ahogy leültünk a tűz mellé húzott poros, öreg székekre, így
szóltam: - Be kell vallanom, megpróbáltam elmenekülni. Úgy
éreztem, ez az egyetlen esélyem az életben maradásra.
Sorra elmondtam mindent, ami történt - mindent, kivéve a ház körül
tapasztalt fényjelenséget. Annál a résznél, amikor a dombok között
megjelent a mikrobusz, Yin felkapta a fejét.
- Biztos, hogy az a kocsi volt, amelyiket az útellenőrzésnél láttunk? -
kérdezte nyomatékkal.
- Igen, ugyanazokat az embereket láttam.
Yin szinte kikelt magából szavaim hallatán. - Másodszor látta őket,
és mégsem állt szóba velük? - Arcán már-már a düh kifejezése jelent
meg. - Elfelejtette, mit meséltem az álmomról: hogy találkoztunk
valakivel, aki segített megtalálni az átjárót?
93
- Nem akartam kockáztatni, hogy följelentsenek - védekeztem.
- Micsoda? - Rám meredt, aztán kezébe temette arcát.
-Pánikban voltam - magyaráztam -, alig hittem, hogy ilyen helyzetbe
kerültem. Ki akartam tűnni. Csak a túlélés járt a fejemben.
- Jól figyeljen - szólalt meg Yin. - Annak, hogy simán kijusson
Tibetből, ez idő szerint nagyon kicsi az esélye. A túlélésre most már
csak akkor van lehetőség, ha továbbmegy, és ennek érdekében ki kell
használnia a szinkronicitást.
Lesütöttem a szemem. Tudtam - hogy valószínűleg igaza van.
-Mondja el részletesen, mi történt, amikor megjelent a mikrobusz -
mondta Yin. - Minden gondolatát. Minden részletet.
Elmondtam, hogy a mikrobusz megállt, és ezzel pontosan
egyidejűleg hatalmasodott el rajtam a félelem. Hogy a nő először
mintha ki akart volna szállni, de aztán meggondolta magát, és a kocsi
továbbhajtott.
Yin a fejéi csóválta. - Helytelenül használta az imamezőt, és ezzel
megölte a színkronicitást. Kivárásait félelemmel szennyezte be. ami
mindent leállított.
Elfordítottam tekintetem.
- Gondolja végig, mi történt - folytatta Yin -, amikor meghallotta az
autót közeledni. Két lehetőség közül választhatott: vagy
fenyegetésnek értékeli a kocsi felbukkanását, vagy lehetséges
segítségnek. Természetesen mindkettőt fontolóra kellett vennie.
Amikor azonban felismerte a mikrobuszt, arról eszébe kellett volna
jutnia valaminek. Annak, hogy a kocsit már korábban is láttuk,
jelentősége van. Különösen akkor, ha hozzávesszük, hogy ezek az
emberek terelték el a katonák figyelmét, az ő jóvoltukból mehettünk
tovább észrevétlenül. Ha innen nézzük, egyszer már segítettek önnek,
tehát nagyon is könnyen meglehet, hogy ismét azért jelentek meg,
mert segítséget nyújthattak volna.
Bólintottam. Yinnek vitán felül igaza volt. Ezt bizony elhibáztam.
94
Yin elnézett mellettem, gondolataiba merült, aztán lefolytatta:
- Teljesen elveszítette az energiáját, a pozitív várakozásait.
Emlékszik, mit mondtam a vendéglőben? Ahhoz, hogy beállítsa a
mezőt a szinkronicitáshoz, különleges tudatállapotba kell kerülnie.
Intellektuális megközelítéssel könnyen elintézhető a szinkronicitás:
ha nem helyezi magát ebbe a tudatállapotba, amelyben az imamező
segítségét is igénybe veszi, nem lesz többre képes, mint hogy olykorolykor
egy pillantással nyugtázza a véletlen bekövetkezését.
Bizonyos helyzetekben ez is elég, egy darabig így is előrejuthat, de
végül okvetlenül irányt fog téveszteni. A szinkronicitás áramlásának
folyamatosságát csak úgy biztosíthatja, ha olyan tudati állapotban
marad, amelyben az imamező állandósítja az ön felé áramló
szinkronisztikus események folyamatosságát. Ez az állapot a tudatos
figyelem: az éberség.
- Nem biztos, hogy tudom, hogyan juthatok ebbe az állapotba.
-Az embernek percenként emlékeztetnie kell önmagát. hogy tartsa
magát éberen. El kell képzelnie, hogy energiája kiárad, és a kellő
megsejtéseket, a szükséges eseményeket teremti elő. Ezek
bekövetkezésére minden pillanatban számítania kell. A mezőt úgy
állítjuk be a szinkronicitások előidézésére, hogy állandó éberséggel
figyelünk, mindig várjuk a következőjelentőségteljes véletlent.
Valahányszor kizökken ebből az állandóan várakozó állapotból,
össze kell szednie magát. Minél tovább őrzi ezt a lelkiállapotot, annál
inkább erősödik a szinkronisztikus események folyamata. Míg végül,
ha energiaszintje elég magas, ez a tudatosan várakozó szemlélet lesz
jellemző egész életfelfogására. A legendák szerint az ima
kiterjesztése végül az ember természetévé válik. Reggelente
ugyanolyan rutinszerűen fogjuk beállítani a mezőt, ahogy
felöltözködünk- Önnek is ide kell eljutnia: abba a tudatállapotba,
amikor állandóan figyel és várakozik.
Elhallgatott, egy pillanatra a szemembe nézett.
-Amikor meghallotta, hogy jármű közeledik, azonnal félelemmel
reagált. Abból, amit elmesélt, úgy gondolom
95
az autóban ülőknek az az intuitív érzésük támadt, hogy álljanak meg
a domboknál, bár valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy miért.
Amikor azonban önben feltámadt a félelem, hogy ezek az emberek
ellenségek is lehetnek, a feléjük áradó energiamező hatást gyakorolt
az ő energiájukra: talán az az érzésük támadt, hogy valami nincs
rendben, valami helytelen dolgot cselekszenek, ezért sürgősen
továbbmentek.
Fantasztikusnak hangzott, de valahogy mégis azt éleztem, hogy igaz.
- Beszéljen még arról, hogyan hat a mezőnk a többi emberre -
kértem.
Yin a fejét, ingatta. - Ne akarjon előreszaladni. A mezőnek a többi
emberre gyakorolt hatása már a Harmadik Kiterjesztés. Egyelőre
csak koncentráljon arra, hogy a mezőt a szinkronicitás fogadására
állítsa be, ne a félelemből fakadó gondolatokra. Magának megvan a
hajlama arra, hogy mindig a legrosszabbra számítson. Jusson eszébe,
amikor Rigden láma kolostorába tartottunk, menekülőkkel találkozott,
akik elvezethették volna a kolostorba, ha szóba áll velük.
Maga azonban attól tartott, hogy fel akarják jelenteni, és
elszalasztottá a szinkronicitást. Ez a negatív gondolkodás jellemző
önre.
Csak néztem, és nagyon fáradtnak éreztem magam. Yin mosolygón,
és felhagyott hibáim föl emlegetésével. Tibetről beszélgettünk,
közben egyszer kimentünk a ház elé, bámulni az eget. A mennybolt
tiszta volt, a levegő dermesztően hideg. Kéjünk fölött olyan fényesen
ragyogtak a csillagok, amilyennek még sohasem láttam őker.
- Persze hogy nagynak látjuk őket - mondta Yin. - Hiszen a világ
tetején állunk.
Másnap reggel sokáig aludtam, majd Yin társaságában végigcsináltam
néhány taj-csi gyakorlatot. Sokáig vártuk Yin barátait, de
nem érkeztek meg. Úgy döntöttünk, mégiscsak vállaljuk a
kockázatot, és egyet len járművel megyünk tovább. Bepakoltunk a
terepjáróba, és pontban délben útnak indultunk.
96
-Valami történhetett - nézett rám Yin. Igyekezett erősnek mutatkozni,
de láttam rajta, hogy aggódik.
Az országútra kanyarodtunk; a szél sűrű port kavart, olyan volt, mint
a köd. Az egész tájat ellepte, a hegyeket sem lehetett látni.
-Így nem vesznek észre a kínaiak -jegyezte meg Yin.
-Szerencsére - tettem hozzá.
Az jutott eszembe: vajon hogy találtak ránk a kínaiak a csungpai
vendéglőben? Megkérdeztem Yintől mi erről a véleménye.
-Biztos, hogy az én hibám volt - felelte. - Mondtam már, mennyi düh
és félelem él bennem irántuk. Nem vitás, az imamezőm megteremtette
azt, amit kértem.
Ez azért mégis sok, gondoltam.
- Azt akarja mondani - hitetlenkedtem -, hogy a magában élő félelem
miatt a kiáramló energia hozta nyakunkra a kínaiakat?
- Nem, nemcsak a félelem. Bizonyos általános szorongás mindanynyiunkban
jelen van. Én arról beszélek, hogy gondolatban félelmetes
képeket festettem arról, mi történhet velünk, mit művelhetnek a
kínaiak. Régóta ügyelem a tibeti működésüket. Ismerem a
módszereiket. Tudom, hogyan képesek megfélemlítéssel szétzúzni az
embert. Megengedtem magamnak, hogy gondolatban, afféle
pillanatnyi látomásban elképzeljem, amint értünk jönnek, és nem
tettem semmit e kép megsemmisítése érdekében. Tetten érhettem
volna önmagamat, elképzelhettem volna, hogy enyhül köztünk az
ellenségeskedés. Nem az általános félelem vonzotta őket a
közelünkbe. Öntudatlanul képet festettem a tudatomban, amelyben
ránk törnek. Ez volt a baj. Ha túlságosan sokáig őrizget egy negatív
képet, az végül valóra válik.
Nagyszerűnek és hátborzongatónak éreztem ezt a gondolatot.
Lehetséges, hogy ez igaz? Régi megfigyelésem, hogy ha valaki egy
bizonyos esemény bekövetkezésétől fél - hogy például betörnek a
házába, elhagyja a kedvese, vagy megkap valamilyen meghatározott
betegséget -, akkor gyakran épp azt az eseményt tapasztalja meg a
való életben. Vajon ez az, amiről Yin beszél?
97
Eszembe jutott az a félelem szülte kép, amely Csungpá-ban merült
fel előttem, amikor Yin magamra hagyott, hogy keressen valakit, aki
elkísér. Elképzeltem, hogy magamra maradok, elveszetten ülök a
Jeepben, és céltalanul kóválygok a városban - és végül pontosan ez a
helyzet állt elő. Végigfutott a hideg a hátamon. Ugyanazt a hibát
követtem el, amit Yin.
- Azt állítja, hogy minden, ami történik velünk, a saját gondolataink
negatív következménye? - kérdeztem.
Összevonta szemöldökét. - Szó sincs róla. Sok minden egyszerűen
csak azért történik velünk, mert ez az emberek között való élet
természetes rendje. Az ő reményeik, elvárásaik, cselekedeteik is
szerepet játszanak. Ennek ellenére meghatározó befolyásunk van a
dolgok menetére, akár hisszük, akár nem. Föl kell ébrednünk, és meg
kell értenünk, hogy az imaenergia szempontjából minden elvárás
egyenértékű - mindegy, hogy a félelem szülte, vagy a hit. Ebben az
esetben nem figyeltem önmagámra eléggé. Mondtam, hogy a kínaiak
iránt érzett gyűlöletem okozta a bajt.
Felém fordult, tekintetünk találkozott.
-Azt se felejtse el - tette hozzá -, hogy magas energiaszinten az
imamező rendkívül gyorsan kifejti hatását. A hétköznapi életben az
emberekben keverednek a félelem és a siker képei, így nagyjábanegészében
kioltják egymást, és a hatás aránylag gyenge. Ezen a
szinten azonban, ahol vagyunk, az eredmény nagyon gyorsan
bekövetkezik, bár a félelem szülte képeket mezőnk ereje végül
megsemmisíti. A lényeg, hogy tudata mindig pozitív életutat
rajzoljon, ne félelemből fakadó elvárásokat. Ezért olyan fontos a
Második Kiegészítés. Ha tudatos figyelemmel, éberen várjuk a
szinkronisztikus eseményeket, tudatunk a pozitívumokra fog
összpontosítani, nem a félelemre vagy a kételyre. Érti ezt?
Bólintottam, hallgattam.
Yin az utat figyelte. - Most, ebben a pillanatban is használnunk kell
ezt a képességünket. Legyen nagyon éber. Ebben a porfelhőben
nagyon könnyen elmehetünk a mikrobusz mellett, márpedig azt nem
akarjuk. Biztos, hogy ebbe az irányba haladtak?
98
- Igen - feleltem.
- Ha megálltak éjszakára, ahogy mi is, akkor nem lehetnek nagyon
messze.
Egész délelőtt utaztunk, tartva az északnyugati irányi Bármennyire
igyekeztem, képtelen voltam a tudatos éberség állapotában maradni,
ahogy Yin kérte. Valami nem volt rendjén. Yin fel is figyelhetett
erre, mert gyakran rám pislantott.
Végül felém fordult, és nekem szögezte a kérdést: - Biztos, hogy a
szinkronisztikus folyamat egészére összpontosít?
- Igen - feleltem. -Azt hiszem.
Összevonta szemöldökét, és időnként továbbra is felém sandított.
Tudtam, mire gondol. Annak idején, Peruban, majd később, az
Appalache-hegységben is, ahol a Tizedik Felismerés kapcsán jártam,
megtapasztaltam a szinkronicitást felvezető eseménysorozatot.
Minden ember életének bármely szakaszában meg lehet jelölni egy
fontos kérdést, amely pillanatnyilag foglalkoztatja, amelyet éppen
most kell megoldania - ez az úgynevezett életkérdés. Számunkra az
látszott a legfontosabbnak, hogy megtaláljuk a hollandok
mikrobuszát, azután pedig Wilt és az átjárót.
Ideális esetben, ha már felismertük életünk legfontosabb kérdését,
támad egy vezérgondolatunk vagy intuitív sejtésünk arról, hogy
miként oldjuk meg. Lelki szemeinkkel látunk egy képet, amely azt
mutatja, hogy elmegyünk valahová, teszünk valamit, vagy szóba
elegyedünk egy ismeretlennel. Ismét csak az ideális esetet véve
alapul, ha követjük ezt az intuíciót, sorozatos véletlenek hoznak számunkra
a kérdést illető információt. Ezek a véletlenek segítenek
továbbhaladni életünk útján, tehát a következő életkérdés felé.
- Mit mondanak erről a legendák? - kérdeztem.
-Azt - felelte Yin -, hogy az emberek végül megtanulják: imáik
hatalma nagymértékben befolyásolja életüket. Reményeink,
kívánságaink erejét kihasználva gyakoribbá tehetjük a
szinkronisztikus események előfordulását. De egész idő alatt éberen
figyelnünk kell a következő intuitív
99
sejtelem bekövetkezéseié. Most például tudatosan elvárja az
intuíciót?
- Még semmi sem jutott eszembe - mondtam.
- De számít arra, hogy jelentkezik majd az intuíció? - faggatott.
- Nem tudom. Intuícióra igazából nem is gondoltam.
Yin bólintott. - Észben kell tartania, hogy ez része a mező
beállításának, a szinkronicitásra való felkészülésnek. Tudatos
figyelemre van szükség: várnia kell, hogy lezajlik a teljes folyamat: a
kérdés megfogalmazása, az intuíció, az intuíció követése és közben a
véletlenek figyelemmel kísérése. Emlékeztesse magát, hogy minderre
számítania kell, az egészre nyitottnak kell maradnia, és ha eszerint jár
el, kisugárzó energiája ön előtt járva megteremti a folyamatot.
Rám mosolygott, hogy némi derűt sugározzon rám.
Vettem néhány mély lélegzetet, és éreztem, hogy kezd visszatérni az
energiám. Yin hangulata rám is átragadt. Figyelmem kiélesedett.
Visszamosolyogtam. Csak most kezdtem felmérni, ki is Yin
valójában, időnként ugyanannyi félelem volt benne, mint bennem, és
gyakran érzéketlennek mutatkozott, de szívét-lelkét beleadta ebbe az
utazásba, és mindennél jobban kívánta, hogy sikerrel járjunk.
Miközben ezen gondolkodtam, megjelent előttem egy kép, amelyben
Yint és magamat láttam, amint éjszaka gyalogolunk egy folyó homokkal,
kaviccsal borított partján. A távolban fénypont világolt, talán
tábortűz lehetett; oda akartunk eljutni. Yin mutatta az utal, én pedig
örömmel követtem.
Oldalt pillantottam: Yin feszülten figyelte az arcomat.
Ekkor jöttem rá, mi történt.
-Azt hiszem, épp most kaptam valamit - mondtam. - Azt láttam, hogy
együtt gyalogolunk egv tábortűz felé. Gondolja, hogy ennek lehet
jelentősége?
-Azt csak ön tudhatja.
- De hát én nem tudom. Honnan is tudnám?
- Ha a kép útmutatóul szolgáló intuíció volt, akkor okvetlenül köze
van hozzánk meg ahhoz, hogy a mikrobuszt keressük. Ki volt ott a
tábortűznél? Milyen volt az érzés?
100
- Nem tudom, ki volt ott. De nagyon elszántan haladtunk a tűz felé.
Van a közelben homokos terület?
Yin az űt szélére kormányozta a Jeepet, és megállt. A porfelhő lassan
kezdett eloszlani.
- Kétszáz kilométeres körzetben mindent homok és kő borít - mondta
Yin.
Vállat vontam. - És folyó? Van valahol folyó a közelben?
Yin szeme felcsillant. - Igen. Épp a következő város. Parjang után,
vagy kétszázötven kilométerre innen.
Széles mosoly ült az arcára. - Nagyon ébernek kell lennünk - mondta
-, mert most ez az egyetlen nyom, amelyen elindulhatunk.
Jól haladtunk, napszállta körül érkeztünk Parjangba. Egyenesen
átvágtunk a városkán, és még vagy huszonöt kilométert haladtunk,
amikor Yin lekanyarodott az országútról. Már majdnem teljesen
besötétedett, de néhány száz méternyire tőlünk ott csillogott a folyó.
- Ellenőrző pont van előttünk - magyarázta Yin. – Ki kell kerülnünk.
A folyóhoz közeledve az út egyre keskenyebb lett, és szaporodtak a
kátyúk.
- Mi az ott? - szólalt meg Yin, miközben leállította a Jeepet, és
tolatni kezdett.
Jobbra tőlünk, egy kövekkel borított platón parkolt egy autó.
Lehúztam az oldalablakot, hogy jobban lássuk.
- Ez nem mikrobusz - mondta Yin. - Egy kék Land Cruiser.
Meresztettem a szemem.
- Egy pillanat - mondtam. - Amikor elszakadtunk egy
mástól, ezt a kocsit láttam egy útelzárásnál. Yin eloltotta a reflektort,
a sötétség mintha elnyelt volna bennünket.
- Menjünk kicsit közelebb - mondta Yin, és előregurult a Jeeppel a
gödrökön át.
- Nézze csak! - mutattam. Balra tőlünk, két hatalmas szikla között ott
parkolt a mikrobusz. Senkit sem láttunk a környékén.
101
Kiszálltam volna, de Yin gázt adott, és egy jól eldugott helyen, több
száz méterrel távolabb állította le a kocsit.
-Jobb, ha elrejtjük a járművet -jegyezte meg, és kiszállás után be is
zárta az ajtókat.
Visszamentünk a mikrobuszhoz. körülnéztünk.
-A lábnyomok erre vezetnek - mondta Yin, és dél felé mutatott. -
Jöjjön.
A nyomában lépkedtem, bukdácsolva haladtunk a homokban, a
jókora ködarabok között. A harmadik negyedbenjáró hold világította
meg utunkat. Tíz perc múlva Yin megtorpant, rám nézet, és a
levegőbe szimatolt, Én is éreztem: tábortűz füstjét hozta a szél.
Még ötven métert mentünk a sötétségben, és megpillantottuk a
tábortüzet. Egy férfi és egy nő ült mellette összeölelkezve. Az a
holland pár volt, akiket a mikrobuszban láttam. Mellettük ott zúgott a
folyó,
- Mi legyen? - suttogtam.
- Meg kell ismerkednünk - felelte Yin. - Inkább maga menjen előre,
úgy kevésbé ijednek meg.
-Azt sem tudjuk, kik ezek - húzódoztam.
- Menjen csak, hadd tudják, hogy itt vagyunk.
Jobban megnéztem az idegeneket. Strapabíró öltözék, vastag
flaneling volt rajtuk. Tibetben kalandozó, valódi turistának néztek ki.
-Hello! - szólaltam meg hangosan. - Örülök, hogy összefutottunk.
Yin sandán rám pillantott.
A két idegen felpattant helyéről, és riadtan rám meredt, ahogy
előléptem a sötétből. Széles mosollyal így folytattam: - Elkelne a
segítségük.
Yin is megjelent, kissé meghajolt, és átvette a szót. -Elnézést a
zavarásért, de a barátunkat keressük, Wilson Jamest. Talán tudnak
segíteni.
A hollandok döbbent állapotban voltak, alig akarták elhinni, hogy
csak így beállítottunk a táborukba. Az asszony aztán lassanként
rájött, hogy ártalmatlanok vagyunk, és hellyel kínált a tűz mellett.
102
- Nem ismerjük Wilson jamest - mondta -, de az az ember, akivel ma
este itt van találkozónk, ő ismeri. Emlékszem, említette ezt a nevet.
A férfi bólintott, és láthatólag nagyon riadt volt. - Remélem, Jacob
idetalál. Órák óta itt kellene lennie.
Szólni akartam, hogy a közelben láttuk a Land Cruisert, amikor a
férfi arcát eltorzította a rémület. Szinté kővé dermedt, és valahová a
hátam mögé nézett. Megfordultam. Arrafelé, ahol a kocsit hagytuk,
megelevenedett a táj; járművek közeledtek vakító reflektorokkal,
többtucatnyi ember beszélt kínai nyelven, és felénk tartottak.
A férfi talpra ugrott, és kioltotta a tüzet. Felkapkodott néhány
csomagot, és a nővel együtt elrohant.
- Gyerünk! - kiáltotta Yin, és a nyomukba eredt. A hollandok percek
alatt eltűntek a sötétben. Yin végül feladta.
Mögöttünk közeledtek a fényszórók, így lekuporodtunk a
folyóparton.
- Azt hiszem, vissza tudok jutni a terepjáróhoz-mondta Yin. - Ha
szerencsénk van, nem bukkantak rá. Maga csak tartson északnak,
fölfelé a folyó mentén egy-két kilométert, és igyekezzen lerázni ókét.
Ott van egy másik űt, amelyik lemegy a folyópartra. Füleljen az
autóra, én is odamegyek.
- Miért nem mehetek magával?
- Mert az túl veszélyes. Egy ember talán átjuthat, de kettőt már
észrevesznek.
Vonakodva beleegyeztem, botladozva elindultam a kő-és
kavicsdombok között a holdfényben; az elemlámpát csak végszükség
esetén kapcsoltam fel. Úgy éreztem, hogy Yin terve őrültség, de ez
az egyetlen esélyünk. Közben törtem a fejemet, hogy vajon mit
tudhattunk volna meg, ha hosszabban elbeszélgetünk a hollandokkal,
vagy sikerül a másik férfival is találkoznunk. Ügy tíz perc elteltével
megálltam pihenni egy kicsit. Fáztam és kimerült voltam.
Valami neszt hallottam a közelben. Hegyeztem a fülem. Lépések
zaja, semmi kétség. Csak a holland pár lehet, gondoltam. Lassan
elindultam előre, és utolértem a hang forrását. Alig kétméternyire
előttem megláttam valakinek a
103
körvonalát - egy férfi volt az. Tudtam, hogy mondanom kell.valamit,
különben elmenekül.
- Ön holland? - kérdeztem, mert arra gondoltam, hogy ő lehet, akire
azok ketten vártak.
Megdermedt, egy hang sem jött ki a torkán, úgyhogy megismeteltem
a kérdést. Ostobán hangzott, de bíztam benne, hogy valamiféle
választ azért ki tudok csikarni vele.
- Ki van ott? - szólalt meg az idegen.
-Amerikai vagyok- feleltem. -Találkoztam a barátaival.
Megfordult, és rám nézett, ahogy a köveken át botorkálva
közeledtem felé. Fiatal ember volt. alig huszonöt éves, és az arcán ott
ült a pánik. - Hol látta a barátaimat? - kérdezte remegő hangon.
Erőltette a szemét, hogy jobban lásson, és én megéreztem, mennyire
meg van rettenve. Rajtam is átcsapott, a félelem hulláma, de
iparkodtam, hogy fenntartsam energiaszintemet.
- Lejjebb a folyó mellett - feleltem. - Említették, hogy magára
várnak.
-Voltak ott kínaiak is? - kérdezte.
- Igen, de azt hiszem, a barátainak sikerült elszökniük. Ettől még
rémültebb lett. -Azt mondták - tettem hozzá sietve -, hogy ismeri azt
az embert, akit keresek. Wilson James a neve. Hátrálni kezdett. - El
kell tűnnöm innen - mondta, és hátat fordított.
- Már láttam magát valahol - mondtam. - Csungpa főutcáján
megállították egy ellenőrzőpontnál.
- így igaz - felelte. - Maga is ott volt?
- Maga mögött álltam a sorban. Egy kínai tiszt kikérdezte.
- Úgy történt - felelte, és tekintete idegesen járt ide-oda.
- Mit tud Wilről? - kérdeztem, és igyekeztem megőrizni higgadtságomat.
- Wilson James. Ismeri? Mondott magának valamit az
átjáróról?
A fiatalember nem felelt. Tekintetét üvegessé tette a félelem.
Megfordult, és rohanni kezdett a kövek között fölfelé a part mentén.
A nyomába eredtem, és követtem egy darabig, de a sötétben hamar
eltűnt a szemem elől.
104
Végül megálltam, és visszanéztem arrafelé, ahol a mikrobusz és a
Jeep parkolt. Reflektorokat láttam, fojtott hangok jutottuk a fülembe.
Megfordultam, és ismét észak felé vettem az irányt. Tisztában voltam
vele, hogy elpuskáztam a lehetőséget. Semmilyen információt nem
tudtam meg a fiatalembertől. Igyekeztem túltenni magam a kudarcon.
Pontosabb volt, hogy megtaláljam Yint, és magam is kijussak innen.
Végül rábukkantam az országútra, és néhány perc múlva a távolban
felhangzott a Jeep motorjának zúgása.
105
5
A TUDATOSSÁG RAGÁLYOS
Igyekeztem kínyújtózni a telepakolt kocsiban, amennyire csak
tudtam. Teljesen kimerült voltam, csak azon csodálkoztam, hogy
Yinnek még mindig van ereje vezetni. Úgy volt, ahogy előre sejtette:
a kínai katonák szervezetlenül és hanyagul végezték a kutatást. Csak
egyetlen őrt állítottak a holland házaspár mikrobusza mellé, a többiek
pedig ímmel-ámmal hozzáláttak a terep átfesüléséhez, a mi Jeepünket
észre sem vették. Yinnek sikerült nesztelenül elindulnia, és a
katonákat kikerülve simán eljutott oda, ahol vártam rá.
Yin még mindig leoltott fényszórókkal vezetett, és feszült
figyelemmel nézte a sötét országutat.
Egyszer azért rám pillantott. -Az a holland fiatalember ugye nem
mondott semmit?
- Nem - feleltem. - Túlságosan rémült volt. Egyszerűen elszaladt.
Yin a fejét ingatta. - Ez az én hibám. Bárcsak beszéltem volna az ima
következő kiteljesítéséről, a Harmadikról. Akkor biztosan sikerült
volna megszereznie az információt.
Meg akartam kérdezni, mit jelent ez, de egy intéssel elhallgattatott.
- Ismételjük át, hogy hol tart most -javasolta. - Megtapasztalta az
Első Kiterjesztést, vagyis összekapcsolódott az energiával, és
átbocsátotta önmagán; vizualizálta a kiáradó energiamezőt, amely ön
előtt hömpölyög, akármerre jár. A Második Kiterjesztés, ezt is
elmagyaráztam, úgy állítja be az energiamezőt, hogy az felfokozza az
életfolyamatot. Ezt úgy lehet elérni, hogy az ember éber és várakozó
lelkiállapotban tartja önmagát. A Harmadik Kiterjesztés lényege;
úgy állítjuk be az imamezőt, hogy mások energia- és rezgés106
szintjét fokozza. Ha az így beállított imamező eléri a többi embert,
azok spirituális energiahullámot kapnak, megvilágosodhatnak,
intuitív felismeréseik támadhatnak, és sokkal könnyebben átadják az
általuk birtokolt információt.
Pontosan tudtam, mire akar kilyukadni. Peruban Wil és Sanchez atya
útmutatásával megtanultam, miként küldhe-tek energiát másoknak:
ez az emberek közötti közlekedés új etikai alapja. Yin most azt
magyarázza, hogyan valósítható meg ez az eddiginél hatékonyabban.
-Tudom, mire gondol - mondtam. - Megtanultam, hogy a felsőbb én
kifejeződése minden ember arcán fellelhető. Ha szavainkat ehhez az
énhez, ehhez a kifejezéshez intézzük, energiánk segít a többi
embernek tudatosítani saját felsőbb énjét.
- Úgy van - felelte Yin -, de ez a hatás még fokozható, ha az ember a
legendák útmutatása szerint kiterjeszti az ima mezőt. Arra kell
alapoznunk a másokhoz való közeledést, hogy imamezőnk előttünk
járva már messziről felemeli a másik ember rezgését, még mielőtt
meglátnánk az arcát.
Kérdő pillantást vetettem rá.
- Próbálja meg a következőképpen felfogni: ha valóban gyakorolja az
Első Kiterjesztést, az energia beáramlik a testébe, és olyannak látja a
világot, amilyen az a valóságban: színesnek, vibrálóan izgalmasnak
és gyönyörűnek - olyannak, mint egy elvarázsolt erdő. A Harmadik
Kiterjesztés gyakorlásához folyamatosan el kell képzelnie, hogy
energiája összeolvad a többi ember energiájával, és felemeli az ő
rezgésüket is, hogy ők is a valósághoz híven lássák a világot. Ha ez
bekövetkezik, képesek lesznek lelassítani, és érzékelni a
szinkronicitást. Ha a mezőt erre a hatásra állítjuk be, könnyebb
észrevenni a felsőbb én kifejeződését a többiek arcán.
Elhallgatott, és úgy pillantott rám, mintha épp most jutott volna
eszébe valami.
-Arról se feledkezzék meg - folytatta -, hogy vannak kelepcék,
amelyeket el kell kerülnie, miközben mások felemelését akarja
megvalósítani. Mindenkinek az arca jellemző vonások összessége.
Olyan, mint... mint, mondjuk, egy tin107
tafolt: sok minden beleképzelhető. felfedezhető benne esetleg egy
rabíátus apa dühe, egy önző anya nemtörődömsége vagy
olyasvalakinek az arca, aki egykor fenyegetést jelenlett. Rávetíthetők
múltbeli érzések, emlékek, egykori traumák, amelyek közrejátszottak
abban, hogy ma milyen viselkedésre számít a többi ember részéről.
Ha olyasvalakivel találkozik, aki, akár csak halványan is, de
emlékeztet valakire, aki bántotta önt. megeshet, hogy ettől az
emberről is hasonlót vár el. Nagyon fontos, hogy megértse, milyen
nehézséget jelent ez, és éberen figyelnie kell rá. Túl kell lépnünk a
múltbeli tapasztalatok diktálta elvárásokon. Érti ezt?
Bólintottam; alig vártam, hogy folytassa.
- Gondoljon csak arra, ami Katmanduban, a szállodában történt.
Vizsgáljuk meg a dolgot alaposabban. Ugye azt mesélte, hogy bejött
egy férfi, és amikor megjelent, mindenkinek megváltozott a
hangulata?
Ismét csak bólintottam, és felidéztem, hogy mi történt. Yin pontosan
fogalmazott. Az az ember új hangulatot csempészett a medence körül
üldögélők közé, még mielőtt a száját kinyitotta volna.
- Ez azért lehetett így, meri a férfi úgy állította be energiáját, hogy
összeolvadjon a többi embert körülvevő energiamezővel, és pozitív
lökést adjon nekik. Idézze csak fel, hogy pontosan mit érzett.
A kinti sötétségbe bámultam, és igyekeztem újra átélni azt, ami akkor
történt. Végül ezt mondtam: - Kezdetben minden jelenlévő ingerült
és elégedetlen volt, de egyszer csak nyitottá és beszédessé váltak.
Nehéz elmondani.
-Az ő energiája megnyitotta önöket, hogy- valami újat éljenek át -
folytatta Yin -, ahelyett, hogy megrekedtek volna a csüggedésben, a
kétségbeesésben, ki mit érzett éppen.
Yin egy pillanatra elhallgatott, tekintete az arcomat kémlelte.
- természetesen - folytatta - másként is történhetett volna. Ha annak
az embernek az energiája nem lett volna elég erős, amikor belépett, a
többiek alacsony energiaállapota őt is lenyomhatta volna az önök
szintjére. Ez történt Önnel, amikor a holland fiatalemberrel
találkozott.
108
Ő rémült volt, és az állapota hatást gyakorolt önre. Ön pedig hagyta,
hogy az ő lelkiállapota váljék uralkodóvá.
Ugye érti: a külvilágban minden emberi energiamező összeolvad, és
a legerősebbik lesz a meghatározó. Ez a tudattalan dinamika
határozza meg az emberek világát. Energiaállapotunk. uralkodó
hiteink, elvárásaink a tartalmukra való tekintet nélkül befolyásolják
mindenki más hangulatát, szemléletét. A tudatosság szintje és mind a
velejáró elvárások úgy terjednek az emberek között, mint a fertőzés.
Ez magyarázza a tömegviselkedés nagy rejtélyét: miért fordulhat elő
az, hogy rendes emberek a hatása alá kerülnek olyanoknak, akik
félnek vagy dühösek, és lincselésekben, zavargásokban és egyéb,
méltatlan cselekedetekben vesznek részt. Ez a magyarázat a hipnózis
működésére is, valamint arra, hogy a filmek és a tévé miért
gyakorolhat akkora hatást azokra, akiknek tudata gyenge. A földön
élő minden ember imamezője összeolvad mindenki máséval. így
jönnek létre a világban tapasztalható különféle közösségi normák,
csoportszövetségek, nemzeti tudatok.
Yin elmosolyodott. - A kultúra ragályos. Ha külföldre utazik,
tapasztalhatja, hogy az emberek nemcsak másként gondolkodnak,
hanem hangulat és világlátás tekintetében másként is éreznek.
Mindenkinek tisztában kell lennie a valóságnak ezzel a részével, és
tudnia kell bánni vele. Arra van szükség, hogy tudatosan
alkalmazzuk a Harmadik Kiterjesztést. Ha olyan emberekkel
kerülünk kapcsolatba, akiknek a közelében azt érezzük, hogy
hangulatuk, negatív elvárásaik ragályosak, akkor, kissé eltávolodva
tőlük, újra fel kell töltekeznünk energiával, egészen addig, míg ki
nem árad belölünk, hogy végül teljes tudatossággal megváltoztassuk
a hangulatot. Ha ezt alkalmazta volna a holland fiatalember esetében,
talán megtudott volna valamit Wilről. Lenyűgözött az okfejtése.
Láthatólag a témával kapcsolatos tudnivaló a kisujjában volt.
- Yin - mondtam -, maga igazi bölcs.
Arcáról lehervadt a mosoly.
-Tudni, miként működnek a dolgok, és képesnek lenni a
működtetésükre - felelte -, a kettő nem ugyanaz.
109
Valószínűlcg több órát átaludtam, mert amikor felébredtem, már fenn
volt a nap, és a Jeep az út fölött, egy lapos területen állt. Nyújtóztam
egyet, és visszaroskadtam az ülésbe. Perceken át bámultam a sziklák
alatt húzódó, kavicsos országutat. Egy lófogatú kordéval közlekedő
nomád bandukolt el, és utána üres volt az út. Az ég kristálytiszta volt,
valahol a hátunk mögött egy madár rikoltott. Mélyet lélegeztem. A
tegnapi feszültség mostanra enyhült valamelyest.
Yin lassan megmozdult, kihúzta magát a vezetőülésben, és
mosolyogva rám nézett. Kiszállt a kocsiból, nyújtózott, aztán hátulról
elővett egy tábori tűzhelyet, és vizet tért fel forrni a teához meg a
zabkásához. Én is kiszálltam, és igyekeztem utána csinálni a
bonyolult taj-csi gyakorlatokat.
A hátunk mögött egyszer csak motorzúgás hangzott lel. Egy szikla
mögé bújtunk; a Land Cruiser húzott el alattunk. Egyszerre ismertük
fel mind a ketten. -Ez a fiatal holland! - mondta Yin, és a
terepjáróhoz rohant. Én felkaptam a tűzhelyet, a kocsi hátuljába
dobtam, és a helyemre huppantam, miközben Yin már indítón is.
- Nagy szerencse kell, hogy ennél a sebességnél utolérjük -jegyezte
meg Yin a hajsza kezdetén. Egy alacsony domb tetején átbukkanva
szűk völgybe jutottunk, és egy idő urán megpillantottuk a kék autót,
több száz méterrel előttünk robogott. -Az imaenergiával kell
utolérnünk - mondta Yin. Mély lélegzetet vettem, vizualizáltam,
hogy energiám kiárad az útra, utoléri a Land Cruisert, és hatást
gyakorol a fiatalemberre. Elképzeltem, hogy lelassít és megáll.
Amint kiküldtem ezt a képet, a másik kocsi azon nyomban gyorsítani
kezdett, és elhúzott előlünk. Nem értettem. - Mit művel? - kiáltott
rám Yin. - Az energiamezőmet használtam, hogy megállítsam.
- Ne így használja a mezőt - mondta Yin gyorsan. - Ellenkező hatást
ér el vele.
Értetlenül néztem rá.
- Ön mit tesz - kérdezte Yin -, ha valaki manipulációval akarja
elérni, hogy megtegyen valamit?
- Ellenállok - feleltem.
110
- Ez az - folytatta Yin. - A holland tudattalan szinten megérezte, hogy
ön rá akarja venni valamire. Úgy érezte, hogy manipulálják, ebból azt
szűrte le, hogy aki követi. az rosszat akar neki, ebből még több
félelem fakadt, és csak fokozta a menekülési ösztönt. Csak annyit
tehetünk, hogv elképzeljük: kiáradó energiánk emeli az ő általános
rezgésszintjét. Ez segít neki teljesen leküzdeni a félelmet, és kapcsolatba
kerülni a felsőbb énjétől származó intuícióval, ami
remélhetőleg csökkenti a tőlünk való félelmét, és így talán
megkockáztatja, hogy szóba álljon velünk. Imaenergiánkkal ennyit
tudunk elérni. Ha ennél többre törekednénk, azzal azt fejeznénk ki,
hogy jobban tudjuk, mi lenne részéről a helyes lépés, márpedig ezt
csak ő tudhatja. Lehet, hogy felsőbb intuíciója - ha már elég energiát
küldtünk neki, azt tanácsolja majd, hogy hagyjon bennünket, és
utazzék el az országból. Erre is föl kell készülnünk. Mi csak egyet
tehetünk; segítünk neki, hogy döntését a lehető legmagasabb
energiaszinten hozza meg. Amikor kiértünk a következő
útkanyarulatból, a kék Land Cruisernek már nyoma sem volt. Yin
lelassított. Jobb kéz felé egy kis mellékút torkollott az országúiba, és
a kereszteződés mintha világított volna. -Arra! - mutattam Yinnek az
irányt. Száz méterrel arrább. egy kis domb lábánál széles, sekély
vízgyűjtő húzódott. A holland terepjárója ennek közepén állt, a
motorja bőgött, kerekei fölverték az iszapot, de a kocsi nem mozdult.
Elakadt. A fiatalember felénk pillantott, kicsapta a kocsi ajtaját, és
futáshoz készülődött. Amikor felismert, mégis inkább leállította a
motort, és kiszállt a térdig érő vízbe. A közelben álltunk meg a
Jeeppel, Yin figyelmesen nézte az arcomat; láttam rajta, hogy arra
akar emlékeztetni: használjam az energiámat. Bólintottam.
-Segíthetünk magának - szólítottam meg a fiatalembert.
Pár pillanatig gyanakodva méregetett bennünket, de fokozatosan
fölengedett, mert Yin meg én kiszálltunk, és nekifeszültünk a Land
Cruiser lökhárítójának, miközben ő
111
beindította a motort. A kerekek egy ideig egy helyben pörögtek,
nadrágszáramat beverlek sárral, aztán a kocsi kirántotta magái a
gödörből, és kikapaszkodott a meder túlpartjára. Mi is követtük a
Jeeppel. A fiatalember ezalatt úgy méregetett bennünket, mintha azt
fontolgatná, hogy elmeneküljön-e, de aztán kiszállt és odajött.
Bemutatkoztunk. Megtudtuk, hogy Jacob a neve.
Miközben beszélgettünk, igyekeztem megkeresni a legbölcsebb
vonásokat az arcán.
Jacob feje reszketett, még mindig a rémület hatása alatt állt; perceken
át faggatózott, hogy kik vagyunk, és mit tudunk elveszett barátairól.
-Nem tudom, miért jöttem Tibetbe - bökte ki végül. - Mindig is
túlságosan veszélyes helynek tartottam. A barátaim ragaszkodtak
hozzá, hogy tartsak velük. Sejtelmem sincs, hogy miért egyeztem
bele. Édes istenem, itt mindenfelé kínai katonák hemzsegnek.
Honnan tudhatnak róla, hogy itt vagyunk?
- Megkérdezte az útirányt olvasvalakitől, akit nem ismer? - vetette föl
Yin.
Jacob felkapta a fejét. - Igen. Gondolja, hogy ő adott fel a
katonáknak?
Yin bólintott, mire a fiatalemberen ismét elhatalmasodott a pánik,
izgatottan pislogott a szélrózsa minden irányába.
-Jacob - kérdeztem—, tudnom kell valamit. Látta valahol Wilson
Jamest?
Jacob képtelen volt összpontosítani. - És ha a kínaiak itt is a
nyomunkban vannak?
Igyekeztem elkapni a tekintetét, és végre sikerült is elérnem, hogy
rám nézzen. - Ez nagyon fontos, Jacob. Találkozott valahol Willel?
Peruinak néz ki, de amerikai kiejtéssel beszél.
Jacob még mindig szétszórt volt. - Mit számít ez? Ki kell jutnunk
innen!
Több ötletet is elővezetett arra nézve, hogy hol húzhatnánk meg
magunkat, amíg a kínaiak elvonulnak a környékről, sőt azt is
fölvetette, hogy esetleg egyetlen őrült rohammal átkelhetnénk a
Himaláján, egyenest Indiába.
112
Elképzeltem, hogy energiám átáramlik belé, közben az arcát
fürkésztem, a higgadtság, a bölcsesség jeleit kutattam a vonásaiban,
elsősorban a szemében. Végül elértem, hogy rám figyelt.
- Miért akarja megtalálni azt az embert? - kérdezte.
- Úgy gondoljuk, szüksége van a segítségünkre. Engem ő kért meg,
hogy jöjjek Tibetbe.
Jacob rám pillantott, látszott, hogy igyekszik összeszedni magát.
-Igen - felelte végül. - találkoztam a barátjával. Lhászában, a szálloda
halljában. Szemben ültünk egymással, és a kínai megszállásról
kezdtünk beszélgetni. Már régóta dühös voltam a kínaiakra, és azt
hiszem, azért jöttem ide, mert tenni akartam valamit, mindegy, hogy
mit. Wil elmondta, hogy aznap már három különböző helyen látott
engem a szállodában, és hogy ez jelent valamit. Nem értettem, mit
akar ezzel mondani.
-Említett egy Shambhala nevű helyet? - faggattam tovább.
Ez a kérdés fölkeltette kíváncsiságát. - Nem pontosan így. Már
távozóban mondott valami olyasmit, hogy Tibet nem szabadulhat fel
addig, amíg az emberek Shambhalát meg nem értik. Vagy valami
hasonlót.
-Átjáróról nem beszélt?
- Nem hiszem. Nem sokra emlékszem a beszélgetésünkből.
Különben is elég rövid volt.
-És mi volt az úti célja? - szólt közbe Yin. - Mondta, hogy merre
megy tovább?
Jacob elgondolkodott, majd így felelt: - Mintha említett volna egy
helyet... Mintha Dormar lett volna... Meg egy régi kolostor romjairól
beszélt.
Yinre néztem.
- Ismerem azt a helyet - mondta. - Messze fent van északnyugaton,
négy-öt napi járóföldre innen. Nehéz út lesz... és
hideg.
A gondolattól, hogy mélyen be kell hatolnom Tibet legvadabb
vidékeire, energiaszintem erősen leapadt. -Akar velünk tartani? -
kérdezte Yin Jacobot.
113
-Á, dehogy - feleire. - Nekem ki kell jutnom innen.
- Biztos benne? - unszolta Yin. - A kínaiak most nagyon sokat
nyüzsögnek.
- Nem teherem - erősködött Jacob, és félrenézett. - Már csak én
maradtam, hogy fölvegyem a kapcsolatot a kormányunkkal. És ha
sikerül segítséget szereznem, meg kell találnom a barátaimat is.
Yin firkantott valamit egy cédulára, és átnyújtotta Jacob-nak.
- Keressen egy telefont, és hívja fel ezt a számot - mondta.
- Hivatkozzon rám, és adja meg, hol tudják visszahívni.
Ha leellenőrizték, jelentkezni fognak, és megmondják, mit tegyen. -
Yin ezután elmagyarázta Jacobnak, hogyan juthat vissza
legkönnyebben Szakába, azután elkísértük a fiatalembert a Land
Gruiserhez.
Beszállt a kocsiba, és így búcsúzott: - Sok szerencsét... Remélem,
megtalálják a barátjukat. Bólintottam.
- És ha így lesz, talán az is kiderül, hogy nekem meg ezért kellett
Tibetbe jönnöm, igaz? Hogy segíthessek.
Megfordult, beindította a kocsit, még egyszer ránk nézett, azután
elhajtott. Yin meg én sietve visszamentünk a Jeephez, és visszahajtottunk
az országúira. Yin mosolygott.
- Érti már a Harmadik Kiterjesztést? - kérdezte. - Gondolja csak
végig, mi mindent von maga után.
Meghánytam-vetettem magamban a kérdést. Úgy láttam, ennek a
kiterjesztésnek az a lényege, hogy energiamezőnk felerősítheti
másokét, magasabb tudatállapotba juttathatja az embereket, hogy
meríthessenek útmutató intuíciójuk forrásából. Ez a gondolat
annyiban lépett túl mindazokon, amit Peruban tanultam, amennyiben
kimondta, hogy imamezőnk előttünk halad, és beállíthatjuk úgy,
hogy környezetünkben mindenkit fölemeljen - még akkor is, ha épp
nem szólunk hozzájuk, stőt akár az arcukat sem látjuk. Ezt a hatást
úgy érhetjük el, ha teljes részletességgel elképzeljük, vizualizáljuk,
hogy megtörténik - és számítunk rá, hogy megtörténik.
Természetesen ezt az energiát nem szabad mások manipulálására
használni, mert akkor visszafelé sül el - mint
114
amikor azt akartam elérni, hogy Jacob megállítsa a kocsit. A
fentieket elismételtem Yinnek is.
- Kezdi megérteni, hogy az emberi tudatállapot ragályos – magyarázta
Yin. - Bizonyos értelemben közös a tudatunk.
Természetesen képesek vagyunk rá, hogy befolyást gyakoroljunk
önmagunkra, sőt vissza is vonulhatunk, hogy elszigetelődve,
függetlenül gondolkodjunk. Csakhogy, mint mondtam, az uralkodó
világnézet mindig hitek és elvárások óriási halmazából tevődik össze.
Az emberi fejlődés kulcsa, hogy legyen elég olyan ember, aki több
szeretet iránti igényt tesz hozzá ehhez az emberi mezőhöz. Ez teszi
lehetővé a többi ember számára, hogy még magasabb energia
szintet építsen fel, és így mindenki közelebb kerülhet lehetőségeinek
teljes megvalósításához.
Yin egy percre elhallgatott és mosolygott.
- Shambhala kultúrája - tette hozzá - arra épül, hogy a mezőt így
állítjuk be.
Önkéntelenül visszamosolyogtam. Kezdtem úgy érezni: mégiscsak
van értelme ennek az utazásnak, bár egyelőre nem tudtam pontosan
megfogalmazni, hogy mi az.
A következő két nap zavartalanul telt el, kínai katonáknak nyomát
sem láttuk. Még mindig az északnyugat felé tartó déli úton jártunk; a
Mayun-La csúcsa közelében átkeltünk egy magas hágón meg egy
folyón. Az út mindkét oldalán havas hegyormok magasodtak,
lenyűgöző látványt nyújtott a táj. Az első éjszakát Hor Qu városában
töltöttük, egy titkos vendégházban, amelyről Yin hallott valahol, és a
rákövetkező napon továbbmentünk a Manaszarovár tó felé.
A tóhoz közeledve Yin megszólalt. - Itt megint nagyon óvatosnak
kell lennünk. A tó és a Kailásza hegy rengeteg zarándok úti célja, ide
nemcsak Tibetből, hanem Indiából. Nepálból, Kínából is járnak az
emberek. Ez minden szent hely közül a legszentebb. Sokan vannak
errefelé, és sok a kínai ellenőrző pont is.
Néhány kilométer megtétele után Yin lekanyarodott egy földútra,
megkerültünk egy ellenőrző pontot, és kisvártatva megpillantottuk a
tavat. Yinre néztem, aki mosolygott.
115 - Hihetetlenül szép volt a látvány: a gyöngyházas csillogású, óriási
türkiz felület a barnás olajzöld, sziklás tájban, s az egészet a havasok
keretezték. A hegyek egyike, mutatta Yin, a Kailásza.
A tó mentén zarándokcsoportok álltak hosszú póznák körül,
melyeken tenyérnyi zászlócskák csapkodtak a szélben.
- Mik azok? - kérdeztem.
- Imazászlók - felelte Yin.
- Sok évszázados tibeti hagyomány, hogy imáinkat zászlókkal
jelképezzük. Az imazászlókat meglobogtatja a szél, és a bennük
foglalt imát elviszi Istenhez.
Embereknek is küldenek így imákat,
- Milyen imákat tartalmaznak ezek a zászlók?
-Az imák arra vonatkoznak, hogy a szeretet uralkodjék az egész
emberiségen. Hallgattam.
- Fonák helyzet - tette hozzá Yin.
- Tibet kultúrája teljes egészében a spirituális életre épül.
Feltehetőleg a tibeti a legvallásosabb nép az egész világon.
És a legateistább hatalom igázott le bennünket: Kína.
Erre az ellentmondásra az egész világnak fel kell figyelnie.
A két világnézet közül vagy az egyik, vagy a másik lesz az uralkodó.
Nem is beszéltünk többet; átvágtunk egy újabb kisvároson, majd
megérkeztünk Darchenbe, a Kailásza hegyhez legközelebb lekvő
településre, Yin felbérelt két ismerős autószerelót, hogy vizsgálják át
alaposan a Jeepet. A zarándokok között, a hegy közvetlen közelében
ütöttünk tábort, hogy ne keltsünk gyanút. Alig tudtam levenni a
szemem a havas hegycsúcsokról.
- Innen egészen olyan a Kailásza, mint egy piramis -jegyeztem meg.
Yin bólintott.
- És ez vajon mit jelent?
Azt, hogy erő lakozik benne.
A nap lebukott a láthatár alá, és ekkor lélegzetelállító látványban volt
részünk. A varázsos napnyugta rózsaszínűre festette a nyugati égbolt
felhőit, és beragyogta a Kailásza oldalát: a havas lejtők káprázatos
sárga és narancsszínben tündököltek.
116
-Amióta Tibet történetét ismerjük - mondta Yin - a nagy császárok
sok ezer mérföldet utaztak lóháton vagy gyaloghintón, hogy ennek a
látványnak szemtanúi legyenek. Úgy tartották, hogy a nap első és
utolsó sugarai fiatalító hatásúak, és látnoki képességet adnak az
embernek.
Bólintottam, de szemem nem tudtam elfordítani a fenséges fényekről.
Valóban megifjodottnak, szinte már nyugodtnak éreztem magam.
Előttünk a Kailásza lábáig elterülő alacsony völgyek és dombok
árnyékba merültek, a visszaverődő fény világosbarnára festette őket,
ami hátborzongató kontrasztot képezett a hegylánc napfényben fürdő
magas csúcsaival, amelyek mintha belülről izzottak volna.
Valószerűtlen volt a látvány - csak most éreztem meg igazán, miért
fordultak a tibetiek a spiritualitás felé. Ennek az országnak a fényei
már önmagukban képesek voltak magasabb tudatállapotba juttatni az
embert. Másnap korán reggel ismét útra keltünk, és öt óra múlva
elértük Ali peremvidékét. Az ég borús volt, a hőmérséklet sebesen
zuhant. Yin szinte járhatatlan utcákon vezette a Jeepet, hogy
kikerüljük a városka közepét.
- Ez ma már javarészt kínai körzet - mondta Yin -, a katonák
kedvéért működtetett italmérésekkel és szextanyákkal. Észrevétlenül
kell átjutnunk.
Amikor észak felé tartva ismét elviselhető minőségű útra jutottunk, a
város már elmaradt mögöttünk. Egy helyütt felfigyeltem egy újonnan
emelt irodaépületre, amely mellett több, újnak látszó teherautó
parkolt. A környékén semmi sem mozdult.
Yin ugyanakkor vette észre, amikor én; lekanyarodott az útról egy
szinte járatlan mellékútra, és megállt.
- Ez egy új kínai létesítmény - mondta. - Nem tudtam róla, hogy itt
van. Figyeljük egy darabig; nem ártana tudni, hogy észrevesznek-e,
ha elmegyünk mellette. Ebben a percben feltámadt a szél, és sűrű
havazás kezdődött - az épületből képtelenség lett volna megállapítani
a kilétünket. Továbbhaladtunk; jól megnéztem az ablakokat;
legtöbbjük el volt függönyözve.
- Mi lehet ez az épület? - kérdeztem.
117
-Azt hiszem, olajkutató állomás. De ki tudja.
- Furcsa ez a hirtelen időjáras-változás.
- Úgy látszik, vihar lesz. Ez még a hasznunkra lehet. -Azt hiszi, még
itt is kereshetnek bennünket, igaz? - kérdeztem.
Mély szomorúsággal nézett rám, de csakhamar ádáz düh ült az
arcára.
- Ez az a város, ahol apámat megölték - mondta.
Lehajtottam a fejem. - Szörnyű, hogy végig kellett néznie.
-Sok ezer tibeti ugyanúgy keresztülment ezen, mint én -mondta Yin.
és mereven előreszegezte tekintetét.
Éreztem, milyen erős benne a gyűlölet.
Megrázta a fejét. - Fontos, hogy ne gondoljunk erre. Kerülnünk kell
az ilyen képeket - különösen önnek kell kerülnie. Már említettem:
előfordulhat, hogy nem vagyok képes kordában tartani a haragomat.
Önnek jobban kell teljesítenie ebből a szempontból, hogy szükség
esetén egyedül is továbbmehessen.
- Micsoda?
-Jól figyeljen - mondta. - Pontosan meg kell értenie, hogy hol tart.
Most tanulta meg az első három kiterjesztést. Sikerült már tartósan
megemelnie energiaszintjét, és erős mezőt létrehoznia, de ön is
hajlamos a félelemre és a haragra, akárcsak én. Beszélnem kell önnek
a kiáradó energia rögzítéséről.
- Hogy értsem azt, hogy rögzítés? - kérdeztem.
- Stabilizálnia kell az áramlást, hogy az energia a körülményektől, a
helyzettől függetlenül áradjon ki a külvilágba. Ha így jár el, az eddig
megtanult három kiterjesztés a gondolkodása meghatározójává,
életformává válik.
- Ez a Negyedik Kiterjesztés? — kérdeztem.
Így kezdődik a Negyedik. Amit most elmondok, az az Utolsó
morzsája mindannak, amit a kiterjesztésekről tudunk. A Negyedik
Kiterjesztés többi részét: is csak Shambhalában ismerik. Ha minden
jól megy, akkor a kiterjesztések remekül összeműködnek. A belső,
isteni forráshoz fűződő kapcsolatból imaenergia fakad, ez kiáradva az
ember előtt jár,
118
kiváltja a remélt szinkronisztikus eseményeket, és fölemel mindenkit,
hogy közel kerüljön felsőbb énjéhez. Ilyesformán az elérhető
maximumig fokozza életünk rejtelmes evolúcióját, földi küldetésünk
tudatosítását és beteljesítését.
Utunkat sajnos olykor kátyúk nehezítik: olyan helyzetek, amelyek,
mint már beszéltünk róla, a félelem állapotát gerjesztik, kételyeket
támasztanak, amitől a mezőnk összeroskad. Sőt az is előfordulhat,
hogy a félelem negatív képe-ket, negatív elvárásokat hoz magával, és
így magunk idézzük elő mindazt, amitől félünk. Meg kell tanulnia,
hogy a magas energiaszinten horgonyozza le magát, hogy többet
tartózkodjon a pozitív áramlatban.
A félelemmel az a baj - folytatta Yin -, hogy igen finoman, szinte
észrevétlenül és nagyon gyorsan tud elhatalmasodni az emberen. A
félelem által felrajzolt kép mindig olyasvalamit mutat, aminek
bekövetkezését nem akarjuk. Félünk a kudarctól, félünk a
megszégyenüléstől, félünk a szabadságunk, szeretteink vagy életünk
elveszítésétől. A baj ott kezdődik, hogy amikor ilyen félelmeket
kezdünk érezni, az érzés gyakran haraggá változik, a haragot pedig
arra használjuk, hogy ellene forduljunk annak, akiről azt gondoljuk,
fenyegetést jelent számunkra.
Akár a félelem, akár a düh munkál bennünk, tudomásul kell vennünk,
hogy ezek az érzések egyetlen forrásból származnak: életünknek
azokból a vonatkozásaiból, amelyekhez ragaszkodunk. A legendák
szerint a félelem és a düh ugyanarról a tőről fakad: a szorongásból,
hogy elveszíthetünk valamit; ezeket az érzéseket úgy lehet leküzdeni,
ha eltekintünk a következményektől.
Jócskán kint jártunk már a városból, és egyre sűrűbben esett a hó.
Yin az útra figyelt, csak időnként pillantott rám beszélgetés közben.
-Vegyük például a mi esetünket - folytatta. - Wilt és a Shambhalai
átjárót keressük. A legendák azt mondják: amikor beállítjuk a mezőt,
és arra számítunk, hogy a megfelelő intuíciók, események megadják
majd a követendő irányt, ezzel egyidejűleg teljesen el kell
tekintenünk attól, hogy valamilyen konkrét következményt várjunk
el. Ezért figyel119
meztettem önt: ne ragaszkodjék ahhoz, hogy Jacob megálljon a
kocsival. A konkrét körülményektől való függetlenedés Buddha
legfontosabb tanításaínak egyike, a keleti vallások nagy ajándéka az
emberiség számára.
Ismertem ezt a gondolatot, de nemigen láttam be, hogy az adott
helyzetben milyen előnyt jelenthet.
- Yin - tiltakoztam -. hogyan tudnánk, tökéletesen függetlenedni?
Ez a felfogás gyakran olyannak tűnik számomra, mint egy
elefántcsonttorony. Talán élet-halál kérdése, hogy tudunk-e segíteni
Wilnek. Hogy tudnánk ettől eltekinteni?
Yin lehúzódott az útról, és megállította a kocsit. Mostanra már
gyakorlatilag semmit sem lehetett látni a havazástól
- Nem azt mondtam, hogy ne törődjön semmivel - folytatta.
- Csak azt, hogy ne ragaszkodjék egy bizonyos végkifejlethez. Az
életben úgyis minden kicsit másképp történik, mint ahogy várjuk.
A függetlenedés azt jelenti, hogy az ember felismeri: mindig létezik
egy magasabb cél, amely minden eseményben felfedezhető.
Az ürömben mindig ott az öröm, a pozitívum, amire építenünk kell.
Bólintottam. Ezzel a nézettel már Peru óta tisztában voltam.
-Megértem - szóltam közbe -, hogy általánosságban érdemes így
tekinteni a dolgokat, de hát az ilyen felfogásnak megvannak a
határai, nem? Mi van, ha megölnek vagy megkínoznak bennünket?
Attól már nehéz lenne eltekinteni vagy meglelni benne az Örömöt.
Yin szúrósan rám nézett, - És mi van akkor, ha a megkínzatás mindig
annak a következménye, hogy nem tudtunk eléggé függetlenedni a
válsághelyzethez vezető eseményektől? Legendáink úgy tartják: ha
megtanuljuk a függetlenedést, energiaszintünk eléggé magas lesz
ahhoz, hogy mindig el tudjuk kerülni ezeket a végletesen negatív eseményeket.
Ha erősek maradunk, ha mindig a pozitív kifejletre
számítunk, függetlenül attól, hogy pontosan az következik-e be, amit
előre elképzeltünk, akkor kezdenek megtörténni a csodák.
Ezt nem tudtam elhinni. - Azt állítja, hogy minden rossz, ami történik
velünk, azért történik meg, mert elsza120
lasztottunk egy szinkronisztikus lehetőséget arra, hogy elkerüljük?
Mosolyogva válaszolt. - Úgy van. Pontosan ezt állítom.
- De hát ez rettenetes. Hiszen ezek szerint, ha valakinek halálos
betegsége van, arról csak ő maga tehet, mert elszalasztotta a
gyógyulás lehetőségét? Csak magát hibáztathatja?
- Nem, hibáztatásról nincs szó. Mindannyian a tőlünk telhető
legjobbat cselekedjük. Ennek ellenére, amit mondtam, az az igazság,
és el kell fogadnunk, ha az imaenergia legmagasabb szintjét el
akarjuk érni. Mezőnk erejét a lehető legmagasabb szinten kell
tartanunk, és ennek érdekében erős hittel hinnünk kell, hogy az ilyen
nehézségek elkerülnek bennünket.
Időnként hiányérzetünk támad - folytatta. - Az emberi tudás
tökéletlen; lehet, hogy azért kell kínzást vagy a halált elszenvednünk,
mert nem rendelkeztünk elég információval. Az az igazság azonban,
hogy ha birtokunkban volna mindaz a tudás, ami egykor az emberek
rendelkezésére áll majd, akkor mindig megkapnánk az útmutatást,
ami segít kijutnunk a veszélyes helyzetekből. Akkor vagyunk a legerősebbek,
ha meggyőződéssel valljuk, hogy már ma is ez a helyzet.
így tudunk függetlenedni, így leszünk rugalmasak, így építhetünk
erős imamezőt.
Kezdett összeállni a kép. Yin azt magyarázza: számítanunk kell arra,
hogy a szinkronicitás folyamata mindig elhárítja utunkból a bajt:
hogy mindig előre tudjuk, milyen lépést tegyünk, hiszen ez a
képesség a sorsunk része. Ha hiszünk ebben, akkor előbb-utóbb
minden ember számára valósággá válik.
- A legnagyobb misztikus tanítók szerint - folytatta Yin - az a fontos,
hogy cselekedeteinket a tökéletes hit vezérelje.
Az önök nyugati Bibliájában János apostol példája mutatja a hit
erejét. Őt egy forró olajjal teli üstbe tették, és nem esett baja.
Másokat kiéheztetett oroszlánok közé zártak, és a hajuk szála sem
görbült meg. Ezek vajon mind csak kitalált történetek?
-Vajon milyen erősnek kell lennie az ember hitének, hogy ennyire
sebezhetetlen legyen? - kérdeztem.
121
-Annak a szintnek a közelébe kell eljutnunk, ahol Shambhala lakói
tartanak - felelte Yin. - Látja már, milyen szépen összeáll a kép? Ha
mindkettőnk esetében folyamatosan eléggé erős az imamező, akkor
mindketten bízvást számíthatunk szinkronisztikus eseményekre, és
küldhetünk energiát másoknak, hogy ők is számíthassanak a
szinkronicitás működésére. Az energiaszint tehát egyre emelkedik.
És közben persze ott vannak a dakinik is...
Gyorsan körülnézett, mintha megijedt volna attól, hogy ezeknek a
lényeknek a neve kicsúszott a száján.
- Mi van a dakinikkal? - kérdeztem.
Yin hallgatott.
- Yin -faggattam -, árulja el, mire gondolt. Hogy kerülnek a képbe a
dakinik?
Végre mély lélegzetet vett, és azt mondta:
- Csak azt mondhatom el, amit én magam tudok. A legendák szerint a
dakinikat csak Shambhalában értik, és hogy nekünk nagyon
vigyáznunk kell. Többet nem mondhatok,
Felfortyantam.
- Ezek szerint később, ha eljutottunk Shambhalába, mindent
megtudhatunk?
Mély szomorúsággal nézett rám. - Mondtam már, hogy túl sok
tapasztalatot szereztem a kínai katonákkal kapcsolatban. A gyűlölet,
a harag elkoptatja az energiámat. Ha bármikor úgy látom, hogy
hátráltatom önt, hogy teherré válok. akkor távoznom kell, és önnek
egyedül kell folytatnia.
Csak bámultam rá, gondolni sem akartam erre az eshetőségre.
- Ne felejtse el - tette hozzá -, mit mondtam a függetlenedésről.
Bíznia kell abban, hogy mindig megkapja az útmutatást, ami segít
elkerülni a veszélyt.
Egy pillanatra elhallgatott, beindította a motort, és gurulni kezdett a
Jeeppel a hófúvásban.
-Akármibe lefogadhatja - mondta végül -, hogy a hite próbára lesz
téve.
122
123
6
AZ ÁTJÁRÓ
Negyven percen át autóztunk észak felé; Yin ekkor egy, teherautók
által alaposan kikoptatott útra kanyarodott, és egy negyven-ötven
kilométer távolságban magasodó hegylánc felé vette az irányt. A hó
egyre sűrűbben esett. A motor és a szél zaja mellett dübörgés
hangzott fel, előbb halkan, majd egyre erősödve.
Összenéztünk. A hang egyértelműen felismerhető volt.
- Helikopterek! - kiáltott fel Yin, letért a kocsival az útról, és egy
nyiladékon át behajtott a sziklák közé. A Jeep vadul bukdácsolt. -
Tudtam előre! Van valami módszerük, amivel ilyen időben is tudnak
repülni.
- Hogyhogy tudta előre?
A hangok egyre erősödtek: mintha két helikoptert hallottam volna.
Az egyik közvetlenül a fejünk fölött lebegett.
-Az én hibám! - Yin igyekezett túlordítani a gépek zaját. - Szálljon
ki! Most, azonnal!
- Micsoda? - ordítottam vissza. - Elment az esze? Hova mehetnék itt?
A fülembe kiáltotta a választ. - Ne feledkezzen meg az éberségről!
Hallja? Tartson északnyugat felé, menjen el Dormarba! El kell jutnia
a Kunlun hegységbe!
Egyetlen fürge mozdulatfal kinyitotta a jobb oldali ajtót, és kilökött.
Talpammal értem földet, utána több bukfenc következett egy
hóbnekában. Felültem, és tekintetemmel a Jeepet kerestem, de az már
messze járt, a hófúvás elhomályosította látásomat. Iszonyú pánik
fogott el.
Ebben a pillanatban jobb oldalamon észrevettem valamit. Egy magas
férfialak rajzolódott ki a hóesésben, fe124
kete jakbőr nadrág, báránybőr mellény és sapka volt rajta.
Nyugodtan állt, és engem figyelt, arcának nagy részét egy gyapjúsál
takarta el. A szeme azonban ismerősnek tetszett. Vajon honnan?
Pár másodperc múlva felnézett a helikopterre, amely újra elhúzott a
fejünk felett, és továbbment.
Váratlanul három vagy négy borzalmas robbanás hangzott fel abból
az irányból, amerre a Jeep eltűnt, kődarabok és hó záporozott rám, és
a levegőt fojtogató füst töltötte be. Feltápászkodtam, és tántorogva
mentem néhány lépést, miközben több kisebb robbanás hangzott fel
körülöttem. A sebesen száguldó szél megtelt valami kábító gáz
szagával. Kóvályogni kezdett a fejem.
Még mielőtt teljesen magamhoz tértem volna, már hallottam a zenét.
Egy klasszikus kínai zeneszerző műve volt, találkoztam vele
korábban is. Egy rándulással felébredtem, és megállapítottam, hogy
egy díszes, kínai stílusú hálószobában vagyok. Felültem a faragott
ágyban, és ledobtam magamról a takarót. Csak egy kórházi köntös
volt rajtam, valaki meg is fürdetett. A szoba legalább hatszor hat
méteres volt, és minden falat falfestmény ékesített. A résnyire nyitott
ajtón egy kínai asszony kandikált be.
Nyílt az ajtó, és egy szálegyenes tartású kínai lépett be tiszti
egyenruhában. Ugyanaz az ember volt, akit már többször is láttam
korábban. Szívem a torkomban kezdett dobogni. Megpróbáltam
felemelni energiaszintemet, de a tiszt láttán minden erőm odalett.
-Jó reggelt - mondta. - Hogy érzi magát?
- Egész jól - feleltem -, ahhoz képest, hogy elgázosítottak.
Elmosolyodott. - Biztosíthatom, hogy nincs maradandó hatása.
- Hol vagyok?
- Aliban. Az orvosok megvizsgálták, ön teljesen egészséges. De fel
kell tennem néhány kérdést. Miért utazott Yin Doloe társaságában, és
hová tartottak?
- Meg akartunk nézni néhány régi kolostort,
-Miért?
125
úgy döntöttem, hogy ennél többet nem mondok. -Turista vagyok-
Van vízumom. Miért támadtak rám? Az amerikai nagykövetség tudja
vajon, hogy engem fogva tartanak?
Elmosolyodott, és baljós tekintettel a szemembe nézett. - Csang
ezredes vagyok. Senki sem tudja, hogy itt van. tehát ha megszegte a
törvényeinket, senki sem segíthet magán. Doloe úr bűnöző, tagja egy
illegális vallási szervezetnek, amely Tibetben szélhárnoskodik.
Légrémesebb félelmeim kezdtek valóra válni.
- Erről semmit sem tudok - mondtam. - Szeretnék telefonálni.
-Miért keresi Yin Doloe meg a többi szélhámos ezt a Shambhalát?
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Közelebb lépett. - Ki az a
Wilson James?
- Ő a barátom - mondtam. -Tibetben tartózkodik?
-Azt hiszem. De nem találkoztam vele.
Csang enyhe undorral mért végig, aztán szó nélkül hátat fordított és
otthagyott.
Bajban vagyok, gondoltam, nagy bajban. Fel akartam kelni az
ágyból, amikor visszatért az ápolónő, nyomában fél tucat katonával.
Egyikük különös szerkezetet tolt maga előtt; olyan volt, mint egy
vastüdő, csak nagyobb annál; hosszú, széles terpesztésű lábakon állt,
nyilván azért, hogy ágyon fekvő ember fölé lehessen gurítani.
Mielőtt, egy szót is szólhattam volna, a katonák lefogtak, és fölém
állították a műszert. A nővér bekapcsolta, amitől halkan zümmögni
kezdett, és erős fény gyulladt ki közvetlenül az arcom előtt. Lehunyt
szemmel is láttam, hogy a fény balról jobbra végigpásztázza a
fejemet, mint egy fénymásoló.
Amikor a gép leállt, a katonák kiguiították a szobából. A nővér még
maradt, végignézett rajtam.
- Mi volt ez? - dadogtam.
- Csak egy encefalográf - felelte bizonytalan angolsággal, miközben
egy szekrényből elővette a ruháimat. Mindegyiket kitisztították, és
gondosan összehajtogatták.
126
- Mi szükség volt rá? - faggattam tovább.
-Hogy lássuk, teljesen rendben van-e.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, Csang ezredes jött vissza. Felkapott
egy széket a fal mellől, és az ágyam mellé állította.
-Talán jobb, ha elmondom, mibe keveredett - mondta, és leült a
székre. Fáradtnak látszott. - Tibetben sok vallási szekta működik, és a
híveik közül sokan előszeretettel keltik azt a benyomást a világban,
hogy a kínaiak által elnyomott vallásos emberek. Be kell ismernem,
az ötvenes években és a kulturális forradalom alatt követett
politikánk nagyon kemény volt. Az utóbbi években azonban
megváltozott ez a politika. Igyekszünk a lehető legnagyobb toleranciát
tanúsítani, fenntartva természetesen azt az alapelvet, hogy a kínai
kormányzat hivatalos világnézete az ateizmus. A szektáknak
tudomásul kell venniük, hogy Tibet is megváltozott. Ma már sok
kínai is él itt, akik mindig is itt éltek, és sokan közülük nem
buddhisták. Mindannyiunknak együtt kell élnünk. Nincs többé
lehetőség arra, hogy Tibetet ismét a lámák irányítsák. Érti, amit
mondok? Megváltozott a világ. Ha vissza akarnánk adni Tibet
szabadságát, az nem lenne tisztességes az itt élő kínaiakkal szemben.
Várta, hogy mondjak valamit; arra gondoltam, hogy szembesítem a
hivatalos politika gyakorlatával, amely azzal az elhatározott céllal
telepített kínaiakat Tibetbe, hogy leihígítsa az itteni kultúrát. - Azt
hiszem, ők csak annyit szeretnének, hogy békében gyakorolhassák a
vallásukat.
- Ebben is tettünk engedményeket, de ők folyton variálnak. Amikor
azt hisszük, hogy tudjuk, ki a vezetőjük, változik a helyzet. Azt
hiszem, hogy az itteni buddhisták hivatalos vezetőivel eléggé jó
kapcsolatot sikerült kiépítenünk, de ott vannak az Indiában élő
emigránsok meg ez a másik csoport, amelynek Doloe úr is a tagja;
amelyik valami zavaros szájhagyomány szerint jár el, és abban
lépten-nyomon szóba kerül ez a Shambhala. Ez megzavarja a népet.
Nagyon sok fontos tennivaló van még Tibetben. Az emberek
nagyon szegények. Emelni kell az életszínvonalat.
127
Rám nézett, elvigyorodott. - Vajon miért veszik olyan komolyan ezt
a Shambhala-legendát? Olyan gyermeteg mesebeszédnek tűnik.
-A tibetiek hite szerint - vetettem közbe - az érzékelhető fizikai
világon túl létezik egy másik, spirituális valóság, és Shambhala. bár
ezen a földgolyón található, valójában a spirituális birodalom része. -
El sem akartam hinni, hogy vitába bocsátkozom vele.
- De hát hogyan hihetnek abban, hogy az a hely létezik?
- folytatta az ezredes. -A levegőből és műholdakról végigkutattunk
minden tenyérnyi helyet egész Tibet területén, és semmit sem
találtunk.
Hallgattam.
-Tudja, hogy hol található az a hely? - faggatott Csang ezredes. -
Ezért jött ide?
- Szeretném tudni, hogy hol az a hely - feleltem -. vagy akár csak
annyit, hogy mi az a hely. de sajnos nem tudom.
És nem akarok ujjat húzni a kínai hatóságokkal.
Figyelmesen hallgatott; folytattam.
- Ami azt illeti, már épp eléggé meg vagyok rémülve, az igazat
megvallva a legszívesebben hazamennék innen.
-Ugyan már - mondta -, mi csak azt akarjuk, hogy mondja el, mit tud
a dologról.
Ha létezik ez a hely. ha létezik egy titkos kultúra, akkor ismernünk
kell ezt az információt. Ossza meg velünk, amit tud, és mi segítünk.
Lehet, hogy megállapodhatunk egymással.
Egy pillanatig hallgattam, aztán így szóltam: - Szeretném felvenni a
kapcsolatot az amerikai nagykövetséggel, ha lehetséges.
Csang igyekezett palástolni türelmetlenségét, de a tekintete elárulta.
Némán nézett rám, aztán felállt, hogy kimenjen. Az ajtóból még
visszafordult.
-Arra semmi szükség - mondta. - Ön szabadon távozhat.
Néhány perc elteltével már Ali utcáit róttam, jól felhúzva anorákom
cipzárját. A havazás elállt, de nagyon hideg volt a levegő.
128
Az ápolónőjelenlétében kellett felöltöznöm, és utánna kísérettel
hagytam el a házat. Mentem, és közben végignéztem zsebeim
tartalmát. Meglepetésemre minden megvolt egy zsebkés, a tárcám
meg egy kis csomag mandula.
Szédelegtem, és fáradtság telepedett rám. Vajon a szorongás okozza?
Vagy a gáz hatása? A magasság? Mindenesetre igyekeztem lerázni
magamról.
Ali modern város volt, az utcákon kínai és tibeti emberek, járművek
jöttek-mentek. Különös érzés volt látni a jól karbantartott épületeket,
üzleteket, tekintetbe véve, milyen cudar körülmények között, milyen
rémes utakon jutotnmk ide. Körülnéztem, de senkit sem láttam,
akiről feltételeztem volna, hogy beszél angolul; néhány saroknyi
gyaloglás után szédülésem erősödött. Le kellett ülnöm az út szélén
egy otthagyott betonkockára. Egyre növekvő félelmem szinte
pánikká fokozódott. Mitévő legyek most? Mi történhetett Yinnel?
Miért engedett el az ezredes? Ennek az egésznek semmi értelme.
Ez járt a fejemben, amikor Yin arca bukkant fel lelki szemeim előtt,
és ez hathatós emlékeztetőnek bizonyult. Hagytam, hogy
lecsökkenjen az energiaszintem. Elhatalmasodott rajtam a félelem, és
megfeledkeztem arról, hogy tegyek valamit ellene. Mély lélegzetet
vettem, és hozzáfogtam, hogy emeljem a szintemet.
Alig néhány perc múlva már jobban éreztem magam, és tekintetem
megakadt egy néhány saroknyira álló, magas épületen. Az oldalán
kínai nyelvű felirat állt, nem tudtam elolvasni, de ahogy az alakjára
koncentráltam, egyre erősödött az a meggyőződésem, hogy ez
valamiféle panzió vagy szálloda lehet. Ott alighanem van telefon, sőt
talán még külföldi turisták is, akikhez csatlakozhatom.
Felálltam, elindultam az épület felé, de közben szemmel tartottam az
utcákat is. Közel jártam a Sing Sui vendégfogadó bejáratához,
amikor elbizonytalanodtam, és újra alaposan körülnéztem. Úgy
láttam, senki sem követ. Már majdnem az ajtó előtt álltam, amikor
furcsa zaj ért a fülembe. Valami leesett a hóba.
Az utca túloldalán, éppen velem átellenben, öt-hat méterre tőlem, egy
szűk sikátor sarkán né129
hány öregember bandukolt. Megint hallottam azt a neszt. Egészen
közelről. Lenéztem; a sikátorból egy apró kavics röppent ki, és
pontosan a lábam ele pottyant a hóba.
Elindultam a túloldal felé, és a sikátor sötétjét kémleltem. Még
néhány lépés, szemem kezdett hozzászokni a homályhoz.
- Én vagyok - szólalt meg egy hang. Azonnal megismertem: Yin volt.
Futva érkeztem a sikátorba; Yin egy téglafalnak támaszkodott.
- Honnan tudta, hogy hol vagyok? - kérdeztem.
- Nem rudtam - hangzott a válasz. - Csak kikövetkeztettem.
- Lecsúszott a fal mellett; láttam, hogy anorákjának háta
megpörkölődött. Ahogy a karját megmozdította, azt is észrevettem,
hogy a válla vérzik.
- Maga megsebesült! - kiáltottam fel. - Mi történt?
-Nem súlyos. Repeszgránátot lőttek rám, kirepültem a Jeepből, és
sziklákra estem. Mire leszálltak, sikerült elrejtőznöm. Láttam, ahogy
felemelték önt, teherautóra rakták, és elindultak visszafelé- Arra
számítottam, hogy ha visszanyeri a szabadságát, a legnagyobb
turistaszállást fogja felkeresni. Önnel mi történt?
Elmeséltem, hogy egy kínai házban ébredtem, hogy Csang ezredes
kihallgatott, aztán elengedett,
- Miért lökött ki a Jeepből? - kérdeztem.
- Már megmondtam -felelte Yin. - Nem vagyok képes úrrá lenni a
félelemből fakadó várakozásaimon. Túlságosan gyűlölöm a
kínaiakat. Ezért képesek követni engem. -Elhallgatott. - Önt miért
engedték el?
- Nem tudom - feleltem.
Yin megmozdult, és arca eltorzult a fájdalomtól - Lehet, hogy azért,
mert Csang érzi. hogy önt is követheti.
A fejemet csóváltam. Lehetséges ez?
- Ő természetesen semmiképpen sem tudja, hogyan működik ez -
folytatta Yin -, de amikor az ember arra számít, hogy üldözői
utolérik, ez az elvárás megüzeni az üldöző egójának, hogy merre
induljon el. Csang talán azt gondolja, hogy különleges képessége van
az üldözéshez.
130
A szemembe nézett. -Tanulnia kell a hibámból. Uralnia kell a
gondolatait.
Egy pillanatig még rajtam volt a tekintete, aztán másik kezével a
karját fogva elindult előttem a sikátorban, a két épület közötti szűk
nyiladékban, majd ott beléptünk egy elhagyatottnak látszó házba.
- Orvoshoz kell kerülnie - mondtam.
-Nem! - Yin hangja határozottan csattant. - Hallgasson rám, velem
minden rendben. Vannak itt olyanok, akik segítenek. De nem
tarthatok önnel a régi kolostor romjaihoz; oda egyedül kell elmennie.
Elfordultam, feltornyosult bennem a félelem. - Nem hinném, hogy
képes vagyok rá.
Yin ettől mintha megriadt volna. - Úrrá kell lennie a félelmén. A
függetlenedés alapjára kell helyezkednie.
Szükség van önre Shambhala megtalálásához. Folytatnia kell.
Nehézkesen, nagy erőfeszítéssel felült, hogy közelebbről mondhassa:
- Hát nem érti, mennyit szenvedtek a tibetiek? Mégis arra vártak,
hogy Shambhalát egyszer az egész világ megismeri. - Hunyorgott,
ahogy tekintete találkozott az enyémmel. - Gondolja meg, hányan
segítettek abban, hogy idáig eljussunk. Sokan mindenüket kockára
tették. Lehet közöttük olyan is, aki börtönbe került, sőt talán olyan is,
akit agyonlőttek.
Fölemeltem a kezem, hogy lássa, mennyire remeg. - Nézzen rám.
Mozdulni is alig tudok.
Yin pillantása szinte felnyársalt. - Nem gondolja, hogy az apja is
halálra volt rémülve, amikor a második világháborúban Franciaországban
kiszállt a hajóból, és rohanni kezdett a parton? Ugyanúgy,
ahogy a többiek? De megtette! Mi lett volna, ha nem teszi? Mi lett
volna, ha senki sem teszi meg? Elvesztették volna a háborút.
Mindenki számára elveszett volna a szabadság lehetősége.
Mi, tibetiek elveszítettük szabadságunkat, de ami mostanában
történik, az már nemcsak Tibetről szól. Nemcsak önről meg énrólam.
Arról szól, aminek meg kell történnie, hogy az előttünk járt sok-sok
nemzedék áldozata ne legyen hiábavaló. A történelemnek ebben a
szakaszában az
131
emberiség evolúciójának következő lépcsőfoka Shambhala
megértése, az imamező használatának megtanulása. Ez a mi
nemzedékünk nagy feladata. Ha kudarcot vallunk, azzal
cserbenhagyjuk elődeinket.
Yin elfintorodotr a fajdalomtól, és elfordította tekintetét. Szemében
könnyek gyűltek,
- Ha tehetném, én magam mennék oda - tette hozzá.
- De most már, azt hiszem, ön az egyetlen esélyünk.
Nagy molorok dübörgése hangzott fel; csapatszállító járművek
húztak el az úton.
-Azt sem tudom, merre menjek - mondtam.
- A régi kolostor nincs messze innen - felelte Yin. - Egy nap alatt
oda lehet érni. Kerítek valakit, aki elviszi önt.
- És ha ott leszek, mi a teendőm? Azt mondta a múltkor, hogy
próbára tesznek. Hogy értette ezt?
-Ahhoz, hogy átjusson a kapun, maradéktalanul keresztül kell
áramoltatnia önmagán az isteni energiát, és be kell állítania a mezőt,
ahogy tanulta. Tudnia kell, hogy ez a mező kiárad, és hatást gyakorol
mindenre, ami történik. Ami a legfontosabb: ellenőrzés alatt kell
tartania a félelemből fakadó képeket, és függetlenednie kell. Ön még
mindig féll bizonyos következményektől. Nem akarja elveszíteni az
életét.
- Persze hogy nem akarom elveszíteni az életemet! -mondtam szinte
kiáltva. - Sok minden van, amiért élnem kell.
- Igen. tudom - felelte szelíden. - De ezek nagyon veszélyes
gondolatok. El kell felejtenie minden, a kudarcra vonatkozó
gondolatot. Én nem vagyok erre képes, de azt hiszem, Ön igen.
Biztosnak kell lennie benne, minden hitével arra kell támaszkodnia,
hogy megmenekül, és sikerrel jár.
Elhallgatott, hogy megbizonyosodjék, megértettem, amit mondott.
- Van még valami? - kérdeztem,
- Igen - felelte. - Ha minden kötél szakad, arra a tényre kell
támaszkodnia, hogy Shambhala segítséget nyújt. Keresse a...
Nem mondta ki, de én jól tudtam, kikre gondol.
132
Másnap reggel egy öreg, négykerék-meghajtású teherautó
vezetőfülkéjében ültem, egy pásztor és négyéves kisfia közé
préselődve. Yin pontosan tudta a dolgát. Fájdalmait hősiesen viselve
elvezetett egy több sarokra álló régi téglaépülethez, ahol meleg ételt
és éjszakai szállást kaptunk. Yin sokáig fennmaradt, és több férfival
beszélgetett. Csak sejtettem, hogy ezek az emberek Yin titkos
csoportjának tagjai, de nem kérdezősködtem. Korán keltünk, percek
múlva befutott a gazda teherautója, és én beszálltam.
Hólepte földúton haladtunk, és egyre magasabbra kapaszkodtunk a
hegyekben. Az egyik útkanyarulatban a döcögő kocsiból
megpillantottam a helyet, ahol Yin meg én elbúcsúztunk egymástól.
Megkértem a vezetőt, hogy lassítson.
Rémületemre odalent nyüzsögtek a katonai teherautók és a katonák.
- Várjon! - mondtam a sofőrnek. - Yin segítségre szorul. Forduljunk
vissza!
Az öregember a fejét rázta. - Kell menni! Kell menni!
Izgatottan váltott néhány szót tibeti nyelven a fiával: néha rám
pillantottak, mintha tudnának valamit, amit én nem tudok. A kocsi
gyorsított, majd egy hágón átkelve lefelé kezdett ereszkedni a hegy
túloldalán. Gyomromban éreztem a felgyülemlő félelmet. Tépelődtem,
hogy mitévő legyek. Mi van, ha Yinnek sikerült megszöknie, és
szüksége van rám? Másrészt viszont tudtam, hogy Yin mit kívánna
tőlem. Ragaszkodna hozzá, hogy menjek tovább. Igyekeztem tartani
a magas energiaszintet, de közben azon járt az eszem: mi lesz, ha
kiderül, hogy a Shambhaláról meg az átjáróról való szóbeszéd csupán
mítosz? És ha netán igaz is, miért épp engem engednének belépni,
nem mást, például Dzsampát vagy Rigden lámát -Ennek így semmi
értelme.
Elhessentettem ezeket a gondolatokat, igyekeztem emelni az
energiaszintet, miközben a hófödte csúcsokat bámultam. Feszültem
figyeltem, miközben áthaladtunk több kisebb településen, köztük
Dormaron is. Végül egy hideg levesből és szárított paradicsomból
álló ebéd után hosszú álomba merültem. Amikor felébredtem, késő
délutánra
133
járt az idő. és megint nagy pelyhekben hullott a hó: hamarosan friss
fehér lepellel vonta be az utat. Mentünk tovább, mind magasabbra
kapaszkodtunk a hegyek között; éreztem, hogy a levegő egyre
ritkább. A távolban feltűnt egy ujabb, magas hegylánc.
Az már a Kunlun hegység lesz, gondoltam, amiről Yin beszélt. Egy
részem még mindig nem akarta elhinni, hogy ez valóban megtörténik
velem, de egy másik részem tudta, hogy ez a valóság: hogy valóban
egyedül vagyok, szemben a kínai elnyomó hatalommal, annak
katonáival, ateista hitetlenségével.
A hátunk mögött helikopter motorja dübörgött. A szívem hevesebben
kezdett verni, de megőriztem éberségemet.
A pásztor mintha észre sem vette volna a közeledő veszélyt; vagy
harminc percen át egyenletes tempóban vezetett, aztán elmosolyodott
és előremutatott. A hóesésben alig tudtam kivenni az egyik közeli
gerincen álló. nagy kőépítmény sötét körvonalait. A bal oldalán több
fala ledőlt már. A kolostor mögött hófödte sziklabércek magasodtak,
mint megannyi torony. A kolostor maga három-négy emelet magas
lehetett, bár a teteje már régen elporladt. Egy percig emberek vagy
mozgás után kutattam szememmel, de semmit sem láttam.
Nyilvánvaló volt, hogy a hely már régóta elhagyatott.
A teherautó megállt a hegy lábánál, százötven méterrel a kolostor
alatt, és a vezető a kolostor romjaira mutatott. Tétováztam, nem
akaródzott kiszállnom a hófúvásba. Újra intett, immár sürgetően,
hogy induljak.
A kocsi hátuljából magamhoz vettem a Yin által összeállított
csomagot, és kapaszkodni kezdtem fölfelé a hegyoldalon. A levegő
hidegebb lett. de reméltem, hogy a sátorban és a hálózsákban azért
nem fogok megfagyni. De mi lesz a katonákkal? A teherautó elment,
és akárhogy füleltem, nem hallottam semmit, csak a szél süvítését.
Körülnéztem, és észrevettem egy lépcsősort, amely fölfelé vezetett a
hegyoldalon. Körülbelül hatvanméteres magasságban megálltam és
visszanéztem. Sehol semmi, csak fehér hegyek, ameddig a szem ellát.
134
Ahogy közelebb értem a kolostorhoz, kiderült, hogy nem egy
különálló domb tetejére építették, hanem a mögötte tornyosuló hegy
egyik párkányára. A gyalogút jobb oldalon egy tágas nyíláshoz
vezetett, ahol egykor hatalmas kapu volt. Hatalmas, színes kődarabok
heveitek szanaszét a porban; előttem hosszú folyosó húzódott, amely
végigfutott az épület teljes hosszában.
Elindultam a folyosón; mindkét oldalon romos cellák nyíltak. Végül
egy tágasabb helyiségbe értem, amelyből a kolostor hátsó kijárata
nyílt. A hátsó fal nagy része már összedőlt, az épület alapján kívül
óriási kőtömbök feküdtek, némelyik akkora volt, mint egy asztal.
Ahogy nézelődtem, a szemem sarkából mintha mozgást észleltem
volna a leomlott fal mellett. Megdermedtem. Mi volt ez? Óvatosan a
nyíláshoz léptem, és körülnéztem odakint. Vagy harminc méter
távolságban a csupasz sziklafal meredezett. Életnek semmi nyoma.
Ebben a pillanatban megint megmozdult valami, de ismét csak a
szemem sarkából láttam. Ezúttal távolabb volt, közelebb a sziklafal
lábához. Végigfutott a hátamon a hideg. Mi az, amit láttam? Az jutott
eszembe, hogy szedem a cókmókomat, és lerohanok a völgybe, de
elvetettem az ötletet. Határozottan megrettentem, de energiaszintem
magas maradt.
Összeszedtem magam, és a hóesésben odamentem, ahol a mozgást
észleltem. Semmit sem találtam ott. A sziklát függőleges hasadékok
szabdalták; a legszélesebbik olyan volt, mint egy keskeny barlang
bejárata. Jobban megnézve kiderült, hogy alig néhány méter mély,
senki sem rejtőzhetett volna el benne, ráadásul az alja tele volt hóval.
Lábnyomokat kerestem, de csak a sajátjaimat találtam.
A hóesés nagyon felerősödött, úgyhogy visszamentem a kolostorba,
és kerestem egy olyan sarkot, ahol még megvolt a födém egy darabja,
itt védelmet találtam a hó és a szél elől. Gyomromba belemart az
éhség; kiraktam a kis gáztűzhelyet, és megmelegítettem egy adag
fagyasztva szárított zöldséglevest, amelyet Yin pakolt a
hátizsákomba, közben elropogtattam néhány répát.
135
A tűzhely sustorgása mellett végiggondoltam, mire is jutottam. Egy
óra múlva besötétedik, és fogalmam sincs róla, mit keresek idelent.
Végigkutattam a hátizsákot, de elem-lámpát nem találtam. Vajon Yin
miért nem rakott be egyet? A gázpalack tartalma biztosan nem lesz
elég éjszakára; muszáj lesz tűzifát vagy jaktrágyát találnom valahol.
A képzeletem máris tréfát űz velem, gondoltam. Mi lenne, ha az
egész éjszakát itt kellene ellöltenem a vaksötétben? Es ha ezeket az
ódon falakat ledönti a szél?
Alig gondoltam erre, az épület túlsó sarkából robajt hallottam.
Kiléptem a folyosóra, és egy hatalmas kőtömb épp a szemem láttára
zuhant a földre.
-Jézusom - mondtam hangosan -, el kell tűnnöm innen!
Elzártam a tűzhelyet,, összeszedtem a többi holmit, és a hátsó oldalon
kirohantam a hófúvásba. Hamar rájöttem, hogy menedéket kell
találnom, így visszafutottam a sziklához, abban reménykedve, hogy
találok egy mélyedést vagy kiszögellést, amely alatt tábort verhetek.
Hiába kerestem üreget a sziklafalon. Egyik nyiladék sem volt eléggé
mély. Üvöltött a szél. Az egyik szikla tetejéről hatalmas hótömeg
zuhant le, és épp a lábam elé puffant. Felnéztem a hegyoldalon
tonnaszám gyülemló hóra. Mi lesz, ha megindul egy lavina? Lelki
szemeimmel már láttam is a lezúduló hógörgeteget.
És újra, alig ütött szöget fejembe ez a gondolat, máris dübörgést
hallottam a magasból a jobb oldalamon. Felkaptam csomagomat, a
földről, és rohanni kezdtem vissza a kolostorba, mert a következő
pillanatban mennydörgő robaj töltötte be a levegőt, és alig tizenöt
méterre tőlem leomlott a hó a hegyoldalon. Futottam, ahogy a lábam
bírta, de félúton a romok felé, halálos rémületben elvágódtam a hóban.
Miért történik ez velem?
Ez a kérdés felidézte Yin szavainak emlékét. Azt mondta az autóban:
„Ezen a magas energiaszinten imamezőink igen gyorsan
megvalósítják azt, amire számítunk. A hite próbára lesz téve.”
Felültem. Hát persze! Ez volt a próba! Nem uraltam a képeket,
amelyeket a félelem vetített elém. Sietve vissza136
mentem a kolostorba, és behúzódtam egy védett sarokba.
A hőmérséklet sebesen zuhant; tudtam, hogy bármilyen kockázatos,
odabent kell maradnom. Letettem a csomagot, és perceken át
vizualizáltam, hogy a falak kövei szilárdan tartanak.
Borzongás futott végig rajtam. Tennem kell valamit a hideg ellen,
gondoltam. Elképzeltem, amint kellemesen lobogó tűz mellett ülök.
Tüzelő. Tüzelőt kell találnom.
Elindultam, hogy átkutassam a romokat. Alig léptem ki a folyosóra,
földbe gyökerezett a lábam. Füstszagot éreztem, égő fa füstjét.
Lehetséges ez?
Lassan végigóvakodtam a folyosón, benéztem minden cellába, de
semmit sem láttam. A folyosó végén az ajtónyílásból
bekukucskáltam az utolsóba is. A sarokban tábortűz lobogott,
mellette tűzifa állt halomban.
Beléptem, körülnéztem. Senkit sem láttam. Ennek a helyiségnek a
szabadba is nyílt egy kijárata, és a födémből is jókora darab
megmaradt. Sokkal melegebb volt odabent. De ki rakta a tüzet? A
másik ajtónyíláshoz mentem, kinéztem. Lábnyomok sehol.
Megfordultam, és a folyosó felé indultam, amikor a félhomályban a
fal mellett egy magas alakra lettem figyelmes. Hiába próbáltam meg
jobban megnézni, csak a látómezőm peremén tűnt fel. Ráismertem:
egyszer már láttam ezt a férfit — a hóban, miután Yin kilökött a
Jeepből. Amint megpróbáltam a szemem élességét ráállítani,
nyomtalanul eltűnt. Ereztem, hogy karomon feláll a szőr, végigfutott
rajtam a hideg. Nem voltam képes elhinni, hogy mi történik itt.
Nagy elővigyázattal kiléptem a folyosóra, és mindkét irányban
végignéztem, de semmit sem láttam. Megint az jutott eszembe, hogy
elmenekülök a kolostorból, lerohanok a hegyről, de tudtam: a lehűlés
egyre erősödik, és valószínűleg a halálomat lelném odakint. Egy
lehetőségem maradt: idehozom a holmimat, és a tűz mellett maradok.
Idegesen benézegetve minden sarokba, elmentem a hátizsákért.
Amikor leültem, egy szélroham elfojtotta a tüzet, és hamut szórt
szerteszét. Néztem, ahogy a lángok lassanként újra fellobbannak.
Elképzeltem a tüzet, és íme, megvaló137
sult- Nem voltain képes elhinni, hogy a mezőm ekkora erővel
rendelkezhet. Csak egy magyarázat maradt: valaki segített- Az alak.
akit láttam, dakini volt.
Kísérteties gondolat, de mégis megnyugtatott, jól megraktam a tüzet,
megettem a levest, majd kigöngyöltem a hálózsákot. Egy perc múlva
már feküdtem, és csakhamar mély álomba merültem.
Felébredtem, vad riadalommal néztem körül. A tűz már kialudt,
odakint megjelentek a hajnal első sugarai. A hó ugyanúgy szakadt,
mint az este.
Valami felébresztett. De mi?
Közeledő helikopterek tompa dübörgését hallottam. Talpra ugrottam,
összeszedtem a holmimat. A helikopterek másodpercek alatt a fejem
fölé értek, a rotorjuk keltette légáramlat felerősítette a tomboló szelet.
A kolostor falai egyszerre inogni kezdtek, az épület fele ledólt,
átláthatatlan porvihar kavarodott fel. Tapogatózva jutottam el a hátsó
kijáratig, és hátizsákomat hátrahagyva kirohantam a szabadba.
Az orkán vízszintesen sodorta a havat, alig pár méternyire láttam, de
tudtam, hogy ha ebbe az irányba futok tovább, elérem a sziklafalat.
A széllel küszködve eljutottam odáig, ahol már látszott a hegy lába,
úgy tizenöt méterre leheteti, és ekkor megéreztem, hogy ebben a gyér
hajnali fényben ebből a távolságból nem láthatnám ilyen tisztán.
Olyan volt, mintha a szikla felülete lágy, borostyansárga fényben
fürdene, különösen az egyik széles hasadék környékén.
A jelenség magára vonta tekintetemet, azonnal tudtam, mit jelent.
A fény felé rohantam, miközben hátam mögött a kolostor romos falai
halomra dőltek. Amikor a sziklafelhoz értem, a helikopterek
pontosan a fejem fölött dübörögtek. A régi kolostor legutolsó
maradványai hatalmas robajjal összeroskadtak, hogy a föld is
beleremegett, az előttem tátongó sziklarepedésben megroggyant a
szél által feltornyozott hótömeg, és mögötte szűk nyílást vettem észre.
Mégis egy barlang bejárata volt.
Botladozva bebújtam a nyíláson, és teljes sötétségbe jutottam, csak
tapogatózva haladhattam előre. Kijutottam az
138
üreg hátsó falához, és ott egy újabb, alig másfél méter magas nyílást
találtam. A mögötte lévő folyosó jobb Felé kanyarodott, és a végén
halvány fénypont csillant. Botorkálva elindultam.
Egyszer elbotlottam egy nagyobb kődarabban, és arccal előre a földre
zuhantam, az ott heverő köveken karom és könyököm csúnyán le is
horzsolódott, de a helikopterek zaja egyre halkabban ért fülembe, ez
hajtott előre.
Leküzdöttem a fájdalmat, és mentem tovább a fény felé.
Már vagy száz métert tettem meg, az apró nyílást jól láttam magam
előtt, de szemernyivel sem volt közelebb, mint amikot először
megpillantottam.
Majdnem egy órán át tapogatóztam a barlangban a parányi fénysugár
felé.
A nyílás végre közeledni látszott; amikor már csak ötlépésnyire
voltam tőle, meleg légáramlat csapott meg, és az a varázsos illat,
amit már a kolostorban is éreztem. Valahonnan a távolból hangos,
dallamos emberi kiáltás hangzott fel. és ahogy végigrezgett egész
testemen, belső melegség és túláradó boldogság érzése, valóságos
eufória uralkodott el rajtam. Erről beszélt Rigden láma? Ilyen az,
amikor Shambhala szólít?
Atlépkedtem az utániban heverő kődarabokon, és fejemet kidugtam a
nyíláson. Hihetetlen látvány tárult elém. Tágas, idilli völgy terült el
alattam, fölötte kéken ragyogott az ég. A völgy túlsó peremén
hatalmas, hósapkás hegyek tornyosultak. A ragyogó napsütésben
lélegzetelállítóan gyönyörű volt minden. A levegő mérsékelten hűvös
volt, és mindenütt dús növényzet zöldellt. Előttem a hegyoldal
lankásan ereszkedett a völgybe.
Kiléptem a nyíláson, és elindultam lefelé, de közben, mintha
megártott volna a völgy mérhetetlen energiája, a tárgyak
összemosódtak a szemem előtt. Színek és fények kavarogtak, térdre
rogytam, és tehetetlenül gurulni kezdtem a lejtőn. Gurultam,
gurultam, szinte félálomban, és időérzékem teljesen cserbenhagyott.
139
7
ISMERKEDÉS SHAMBHALÁVAL
Éreztem, hogy valaki megérint, emberi kezek betakargattak,
fölemeltek, és vittek valahova. Biztonságérzet, sőt mámoros öröm
volt bennem. Csakhamar újra megéreztem azt az édes illatot, de most
már mindent átjárt, teljesen betöltötte tudatomat.
- Próbálja meg kinyitni a szemét - szólt egy női hang.
Hunyorogva igyekeztem körülnézni; egy hatalmas termetű nöi alakot
pillantottam meg. talán két méternél is magasabb volt. Egy csészét
nyújtott felém.
-Tessék - mondta -, igya meg ezt.
Megkóstoltam; meleg, ízletes leves volt, paradicsomból, hagymából
és valami különleges, édes brokkoliból főzték. Kortyoltam a levest,
és közben rájöttem, hogy ízlelésem kiélesedett. Minden ízt külön
éreztem és felismertem. A csésze tartalmának nagy részét
elfogyasztottam, a fejem csakhamar kitisztult, és végre körül tudtam
nézni, hogy lássam, hová kerültem.
Egy házban voltam, bizonyos jelek legalábbis erre utaltak. Meleg
volt, egy kékeszöld textillel leterített heverőn feküdtem. A talajt
sima, barna kőlapok borították, a fekhely közelében több cserepes
szobanövény állt. Csakhogy fejem fölött a kék eget és hatalmas fák
kinyúló ágait láttam. Mintha a háznak nem lett volna teteje, sőt falai
sem.
- Most már jobban érzi magát, de lélegezzen mélyeket - mondta a nő
folyékony angolsággal.
Csak bámultam rá megbabonázva. Arcvonásai keletiek voltak,
szertartásokhoz való, színes, hímzett tibeti köntöst viselt, a lábán
pedig egyszerű, puha papucsot. Mély tekintete és a hangjából
kicsendülő bölcsesség alapján negyven körü140
linck gondoltam, teste cs mozgása azonban sokkal fiatalabb ember
benyomását keltette. Alakja tökéletesen arányos és szép formájú, de
minden ízében szokatlanul nagy volt.
- Lélegezzen - ismételte. - Tudom, hogy ismeri a módját, különben
nem lenne itt.
Végre rájöttem, mire gondol; belélegeztem a környezet szépségét,
éreztem, hogy árad belém az energia.
- Hol vagyok? - kérdeztem. - Ez itt Shambhala?
Elmosolyodott. Hihetetlenül szép volt az arca, szinte világított.
- Hozzá tartozik - felelte. - Úgy hívjuk: Shambhala gyűrűje.
Innen északra vannak a szent templomok. Elárulta, hogy Ani a neve,
és én is bemutatkoztam. - Mondja el, hogyan került ide - kérte.
Átabotában elmeséltem neki a történetet; a Natalie-val és Willel
folytatott beszélgetéssel kezdve; elmondtam a Felismeréseket, tibeti
utazásomat, találkozásomat Yinnel és Rigden lámával, a legendákkal
való megismerkedésemet, végül azt, ahogy rátaláltam az átjáróra.
A fényjelenségeket is megemlítettem, hozzátéve, hogy azokat a
dakinik segítségének vélem.
- Tudja, miért van itt? - kérdezte.
Tanácstalanul néztem rá. - Csak annyit tudok, hogy Wil kérte: jöjjek
ide, és fontos, hogy megtaláljam Shambhalát. Azt is mondták, hogy
szükség van az itteni tudásra. Bólintott, elgondolkodva maga elé
nézett.
- Hol tanult meg ilyen jól angolul? - kérdeztem, és ismét kezdett
elszállni az erőm. Mosolygott. - Sok nyelven beszélünk itt. -
Találkozott egy Wilson James nevű férfival?
- Nem - felelte. - De az átjáróból több helyen is be lehet lépni a
gyűrűbe. Ez a Wilson James is itt lehet valahol. – A cserepes
növényekhez lépett, és közelebb húzta az egyiket. - Azt hiszem, most
egy darabig pihennie kell. Igyekezzék energiát meríteni ezekből a
növényekből. Állítsa be úgy a szándékmezőt, hogy befogadja az
energiájukat, és aludjon egyet.
Lehunytam a szemem, követtem az útmutatást, és percek alatt
elnyomott az álom.
141
Később szokatlan, suhogó hangra ébredtem. A nő megint ott állt
előttem. Leült a fekhely szélére.
- Mi volt ez a zaj? - kérdeztem.
- Odakintről jöttem. -Az üvegen keresztül?
- Nem valódi üveg. Energiamező, amely szemre olyan, mint az üveg,
de nem törik. A kinti kultúrákban még nemtalálták fel.
- Hogyan hozzák létre? Elektronikus úton?
-Részben, de a folyamat aktiválásához tudati tevékenységre is
szükség van.
Kinéztem a falakon túlí tájra. A szelíden hullámzó dombok és rétek
között házak álltak, egészen a völgy aljáig. Némelyiknek a fala
átlátszó volt, mint Ani házáé, Voltak fából épült, a hagyományos
tibeti stílust követő épületek is, de mindegyik szervesen belesimult a
tájba.
-Azok a házak miért másfélék? - kérdeztem.
-Azokat is erőtér által hozták létre - felelte. - Fát vagy fémet már nem
használunk. A mezők által teremtjük meg, amire szükségünk van.
Ettől egészen izgatott lettem. - És mi a helyzet a hálózatokkal, a
vízzel meg a villanyárammal?
-Vizünk van, de közvetlenül a levegőben található vízpárából
nyerjük, és minden energiát a mezők szolgáltatnak.
Hitetlenkedve néztem ki a tájra. - -Meséljen erről a helyről. Hányan
élnek itt?
-Sok ezren. Shanibhala nagyon nagy.
Feltámadt érdeklődéssel felültem a heverem, lábam letettem a földre,
de azonnal komoly szédülés fogott el. Látásom elhomályosult.
Ani felállt, és újból levessel kínált.
- Igya meg ezt, és lélegezze be a növények szépségét -
javasolta.
Követtem tanácsát, és energiám végül visszatért. Minden belégzésnél
fényesebb és szebb lett a világ, mint azelőtt, Anit is beleértve. Arca
szinte világított a belső ragyogástól, ugyanolyan volt, mint
amilyennek azelőtt Wilt láttam.
- Istenem - mondtam és körülnéztem.
142
-Itt sokkal könnyebb fölemelni az energiaszintet, mint a külvilágban -
jegyezte meg Alii -, mert itt mindenki energiát ad mindenki másnak,
ezért magasabb a kulturális szint. - A „magasabb a kulturális szint”
szavakat különös nyomatékkal ejtette ki, mintha tágabb értelmet
akarna adni neki.
Nem tudtam levenni szemem a környezetről. Amit csak láttam, a
dísznövények formája, a padló kőlapjainak színe, a dús lombú, zöld
fák odakint, minden fénylett belülről.
- Hihetetlen ez az egész - dadogtam. - Úgy érzem magam, mint egy
tudományos-fantasztikus filmben.
Ani komolyan nézett rám. - A tudományos-fantasztikus művek nagy
része valójában jóslat. Amit itt lát, az pusztán csak fejlődés. Mi is
emberek vagyunk, akárcsak ön, ugyanúgy fejlődünk, ahogy önök a
külvilági kultúrákban - ha ugyan el nem szabotálják.
Ebben a pillanatban egy tizennégy év körüli fiú szaladt be a szobába,
udvariasan bólintott felém, és azt mondta: -Pema megint hívott.
Ani a fiú felé fordult. - Igen, hallottam. Idehoznád a kabátjainkat meg
egyet a vendégünknek?
Alig tudtam a szemem levenni a fiúról. Viselkedése alapján sokkal
idősebbnek véltem volna, mint a külseje alapján, és ráadásul
ismerősnek tetszett. Emlékeztetett valakire, de nem jutott eszembe,
hogy kire.
- Velünk tud jönni? - kérdezte Ani, fölrezzentve az ámulatból. -
Fontos lehet, hogy lássa ezt.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
-Az egyik szomszédasszonyhoz. Meg kell vizsgálnom valamit. Úgy
gondolja, hogy néhány nappal ezelőtt teherbe esett, és azt akarja,
hogy én is ellenőrizzem.
- Ön orvos?
Nálunk nincsenek orvosok, mert nincsenek meg a betegségek sem,
amelyeket maguk ismernek. Megtanultuk a módját, hogy energiánk
szintje mindig magasabban legyen, mint ahol a betegségek
keletkeznek. Én segítek az embereknek az önmegfigyelésben meg
abban, hogy energiájukat tartósan kiterjeszthessék.
143 - - És miért gondolja, hogy fontos lehet látnom?
- Mert épp ebben a percben van itt. - úgy nézett, rám, mintha
csökevényes értelműnek tartana. -A szinkronicitás folyamatáról
bizonyára hallott már.
A fiú visszajött, bemutatkoztunk egymásnak, Tasi volt a neve. Egy
élénkkék anorákot nyomott a kezembe. Teljesen olyan volt. mint egy
közönséges anorák, kivéve a varrását. Ugyanis egyáltalán nem volt
rajta varrás. Mintha a textildarabokat egyszerűen csak egymáshoz
nyomták volna. Meglepődtem, mert a tapintását éppolyannak
éreztem, mint a pamutot, de szinte egyáltalán nem volt súlya.
- Hgy készül az ilyen? - kérdeztem.
- Ez is energiamező - felelte Ani, és Tasival együtt egy suttyanással
átment a falon. Követni akartam őket, de úgy visszapattantam,
mintha egy plexilapnak mentem volna neki. A fiú odakint elnevette
magát.
Ani visszajött mellém, ő is mosolygott.
-Szólnom kellett volna, hogy mi a módja - mondta. -Bocsásson meg.
El kell képzelnie, hogy az energiamező megnyílik. Csak akarnia kell.
Kétkedő pillantást vetettem rá.
- Egyszerűen képzelje el, hogy megnyílik, és sétáljon keresztül rajta.
Úgy tettem, ahogy mondta, és előreléptem. Valóban azt tapasztaltam,
hogy megnyílik a mező. Olyan volt, mintha a tér görbületét látnám,
vagy mint amikor a levegő vibrál a napsütötte országút fölött. Egy
sutlyanás, és kint álltam a ház előtti gyalogjárdán. Ani is kilépett
utánam. Megráztam a lejem. Hová kerültem?
Végigmentünk a völgybe vezető, kanyargós gyalogúton, Tasi
lépkedett elöl. Visszanéztem; Ani házát szinte teljesen elrejtették a
fák, de valami mégis megragadta figyelmemet. A ház mellett egv
négyszögletes, fekete fémtárgy állt, körülbelül akkora, mint egy
nagyobbfajta bőrönd.
- Az micsoda? - kérdeztem Anitől.
-Az az erőművünk - felelte. - Segít fűteni-hűteni a házat és beállítani
az energiamezőket.
Zavarba jöttem. - Hogy érti azt, hogy ,,segít”?
144
Ani előttem haladt az úton, de lelassított, hogy utolérjem.
-A ház energiaforrása önmagában nem állít elő semmit. Csupán
annyi a szerepe, hogy az ön által is ismert imammezőt magasabb
szintre erősíti, így képesek vagyunk megjeleníteni mindent, amire
azonnal szükségünk van.
Lapos pillantást vetettem rá.
-Miért tartja ezt annyira fantasztikusnak? - kérdezte Ani mosolyogva.
- Mondtam, hogy ez csupán fejlődés.
- Nem is tudom - feleltem. - Egész idő alatt, amíg Shambhala felé
igyekeztem, talán egyszer sem gondoltam arra, hogy milyen lehet itt
az élet. Talán úgy képzeltem, hogy olyan hely, ahol rendkívül
emelkedett szellemiségű lámák meditálnak. Pedig ez itt technikai
kultúra. Egyszerűen fantasztikus...
- Nem a technika a lényeg. Csak az számít, hogy miként használjuk
a technikát szellemi erőnk fejlesztésére.
- Hogy érti ezt?
- Nem olyan elvarázsolt, elképzelhetetlen dolog ez, mint gondolja.
Egyszerűen csak hasznosítottuk a történelem tanulságait.
Ha alaposan megnézi az emberiség történelmét, megfigyelheti, hogy
a technika fejlődése mindig csak előfutára volt valaminek, amit végül
pusztán tudati úton is meg lehetett valósítani.
Gondolja végig. Az emberek a történelem egész folyamán arra
használták a technikát, hogy a világban való életre való képességüket
fokozzák, saját helyzetüket kényelmesebbé, biztonságosabbá tegyék.
Kezdetben csak edényeket állítottunk elő, hogy azokban tartsuk
táplálékunkat, valamim szerszámokat, amelyekkel a földet áshattuk.
Később bonyolultabb szerkezeteket, építményeket, házakat
eszkábáltunk. Ehhez már ércekre, ásványokra is szükségünk volt;
ezeket az anyagokat tudatunkban előre megtervezett formákká
alakítottuk. Hatékonyabban akartunk közlekedni, ezért feltaláltuk a
kereket, azután pedig a különféle járműveket. Repülni akartunk, tehát
megalkottuk a repülőgépet, amely ezt lehetővé tette. Gyorsabb,
hosszabb távú, korlátlan kommunikációra vágytunk, ezért feltaláltuk
a kábeleket, a távírót.
145
a telefont, a drótnélküli rádiói, a televíziót - hogy megtudjuk. mi
történik a földgolyó távoli pontjain.
Kíváncsian nézett rám. - Érti már a rendszert? Az emberek azért
fejlesztették a technikát, mert távoli helyekre akartak eljutni, még
több emberrel akartak kapcsolatot teremteni, és a szívük mélyén
tudták, hogy ez lehetséges. A technika mindig csak ugródeszka volt
valamihez, amit magunk is meg tudtunk oldani, amihez kezdettől
fogva megvolt a képességünk. A technikának valójában az volt. a
szerepe, hogy segítsen megteremteni a hitet: hogy rájöjjünk,
minderre belső erőnk révén képesek vágjunk.
Shambhala történetének kezdetén azért kezdtük fejleszteni a
technikát, hogy az emberi tudat fejlődésének szolgálatába állítsuk.
Felismertük az imamezők energiáját, és úgy alakítottuk át a
technikát, hogy ezeknek a mezőknek az erejét fokozzuk általa. Itt, a
gyűrű környékén még használjuk az erősítőberendezéseket. de már
közel járunk ahhoz, hogy kiiktassuk őket, és pusztán a saját
imamezőink segítségével állítsunk elő mindent, amire szükségünk
van. A templomokban már ezt is meg tudják tenni.
Seregnyi kérdés tolult fel bennem, de az egyik útkanyarulat után
megpillantottam egy bővizű kis folyót, amely sebesen zúdult alá a
hegyoldalon. A víz csobogásába messziről visszhangzó dübörgés
vegyült.
- Mi ez a hang? - kérdeztem.
-Van egy vízesés odafenn - felelte Ani, - Úgy érzi, hogy látnia kell?
Nem értettem, mit akar ezzel.
- Ugy érti, intuitív módon?
- Persze hogy intuitív módon - felelte mosolyogva - Intuíciókból áll
az életünk. Tasi megállt, és hátrafordult felénk.
-Szólj Pemának, hogy mindjárt ott leszünk- kérte Ani,
A fiú mosolygott és előreszaladt.
Felmásztunk a tőlünk jobbra található, köves hegyoldalon,
közeledtünk a folyócska felé; sűrű, alacsony fák között
nyomakodtunk keresztül, és végül elértük a partot. A folyó hét-nyolc
méter széles volt, és igen gyors sodrású. Balra,
146
az ágak között láttam, hogy a víz átbukik egy sziklapárki. nyon. Ani
intett, hogy kövessem. Követtük a víz folyását, és néhány kanyarulat
után épp a zuhatag peremére értünk. A vízesés tizenöt méter
magasból zúdult alá, és széles tavat vájt magának odalent a szikla
lábánál. Mozgásra lettem figyelmes: kihajoltam a szikla peremén,
hogy lenézzek. A vízpárán át láttam, hogy a tó túlsó peremén két
ember közelít egymás felé; ámulva láttam, hogy lágy, rózsaszínes
fényburok veszi körül mindkettőt. A fény nem volt nagyon erős, de
feltűnően sűrűnek látszott, különösen a vállaknál és a csípőtájékon.
Erőltettem a szemem, hogy jobban lássam őket, és rájöttem, hogy
mindketten ruhátlanok.
- Hát ezért hozott fel ide, hogy ezt lássam? – jegyezte meg Ani
derűsen. Nem tudtam a szemem levenni arról, ami odalent történt.
Tudtam, hogy amit látok, az két energiamező: a férfié meg a nőé.
Ahogy közeledtek egymás felé, majd összeölelkeztek, a két mező
egybeolvadt. Később azt figyeltem meg, hogy a nő testének közepe
táján lassanként újabb fényudvar keletkezik. Néhány perc múlva
szétváltak, és a nő a hasára tette kezét. A kis fényfolt növekedett,
azok ketten ismét megölelték egymást, és beszéltek is egymáshoz, de
szavaikat elnyomta a vízesés robaja. Aztán egyik pillanatról a
másikra mind a ketten eltűntek.
Tudtam, hogy szeretkezésnek voltam szemtanúja, és ettől zavarba
jöttem.
- Kik voltak ezek? - kérdeztem.
- Nem ismertem meg őket - felelte Ani -, de valahol a környéken
élhetnek.
- Úgy láttam, mintha gyermekük fogant volna - mondtam. -
Gondolja, hogy ez szándékos volt?
Ani nevetésben tört ki. - Ez itt másként megy, mint a külvilági
kultúrákban. Egy új lelket lehozni a földre - az energia és intuíció
itteni szintjén ez teljesen tudatos folyamat.
- És hogyan tudtak csak úgy eltűnni?
-Szállítómező segítségével, tudati úton vetítették ide önmagukat. Ezt
is az erősítőberendezés teszi lehetővé. Felfe147
deztük: ugyanaz az, elektromágneses mező, amely a televíziós
képeket hordozza, arra is felhasználható, hogy valóságos kapcsolatot
teremtsen a tér két távoli pontja között. Ennek eredményeként ma
már megtehetjük, hogy a világ bármely pontját megtekinthessük, sőt
felerősített imamezőnk segítségével akár oda is sétálhatunk. A
külvilági kultúrákban a „féreglyukelmélet" kutatói már ezt a
lehetőséget feszegetik, csak még nem tudják pontosan, hogy mindez
hová vezethet. Csak bámultam, igyekeztem magamba szívni az információt.
- Úgy látom, erre nem számított -jegyezte meg Ani.
Bólintottam, igyekeztem mosolyogni.
-Jöjjön, majd Pema házánál megmutatom.
A ház ugyanolyan volt, mint Anié, azzal a különbséggel, hogy
hegyoldalban állt, és más bútorokkal volt berendezve. Odakint
ugyanolyan fekete dobozt figyeltem meg. és itt is az erőtéren
keresztül léptünk be. Tasi már ott vári bennünket, egy asszony
társaságában, aki Pema néven mutatkozott be.
Pema magasabb és karcsúbb volt, mint Ani. Koromfekete haját
hosszúra növesztette; hosszú fehér ruhát viselt, és mosolygott, de
éreztem, hogy valami nincs rendjén. Négyszemközt akart beszélni
Anival; átmentek egy másik szobába, Tasi meg én a nappaliban
üldögéltünk. Meg akartam kérdezni a fiút, hogy mi a baj, amikor
megéreztem, hogy a hátam mögött elektromossággal töltődik fel a
levegő. Ugyanolyan vibrálás volt, mint amilyet az Ani házát
körülvevő erőtérben láttam, csakhogy ez a szoba közepén jelent meg.
Pislogtam, nem értettem, mi történik. A vibráló nyíláson, mint egy
ablakon keresztül, apró növényekkel beültetett térséget pillantottam
meg. Meglepetésemre egy férfi lépeti a szobába a nyiladékon
keresztül. Tasi felállt, és bemutatott bennünket egymásnak. A férfinak
Dordzsi volt a neve. Udvariasan biccentett felém, és Pema iránt
érdeklődön. lási a hálószoba elé intett.
- Mi volt ez? - kérdeztem Tasit.
Mosolyogva nézett rám. - Pema férje jött haza a gazdaságból. A
külvilági kultúrákban ilyesmi nem fordul elő?
148
Röviden elmeséltem neki, milyen szóbeszéd járja, a jógikkal kap -
csolatban, akik távoli helyekre tudják kivetíteni magukat. - Eddig
sohasem láttam ilyet - tettem hozzá, és igyekeztem visszanyerni
nyugalmamat. - Pontosan hogy csinálják?
-Vizualizáljuk azt a helyet, ahová el akarunk jutni, és az erősítő
segítségével megteremtjük az ablakot, amely oda nyílik. A nyílás
mindkét irányban működik, ezért láthattuk, honnan lépett át.
- Az erősítő az a fekete doboz odakint?
- Igen.
- És ezt mindannyian meg tudják csinálni?
- Persze. A jövő útja az, hogy erősítő nélkül is képesek leszünk erre.
Elhallgatott, majd kibökte: - Mesélne nekem arról a kultúráról,
ahonnan érkezett? A külvilágról?
Mielőtt válaszolhattam volna, hangot hallottunk a hálószobából: -
Megint az történt.
Összenéztünk Tasival.
Pár perc múlva Ani előjött a hálószobából Pemával meg a férjével, és
mindannyian leültek mellénk a nappaliban.
-Annyira biztos voltam benne, hogy terhes vagyok -mondta Pema. -
Láttam az energiamezőt, és egy darabig éreztem is, aztán pár perc
múlva eltűnt. Ezt csak az átmenet okozhatja.
Tasi feszült figyelemmel hallgatta.
- Mit gondolnak, mi történhetett? - kérdeztem.
- Az az intuitív benyomásunk - felelte Ani -, hogy párhuzamos
terhesség állt fenn, és a gyermek máshová került.
Dordzsi és Pema egy hosszú percig egymás szemébe nézett. - Újra
megpróbáljuk -jelentette ki Dordzsi. - Szinte sohasem történik meg
kétszer ugyanabban a családban.
- Mennünk kell - állt fel Ani, és átölelte a párt. Ani után
Tasi meg én is kiléptünk az erőtéren keresztül.
Alig győztem feldolgozni az új benyomásokat. Az itteni kultúra sok
szempontból teljesen hétköznapinak tűnt, más szempontból meg
tökéletesen fantasztikusnak. Még mindig ezzel voltam elfoglalva,
amikor Ani néhány lépésnyi tá149
volságba, egy csodálatos, tágas, zöldellő völgy felé kinyúló
sziklapárkányra vezetett,
- Hogy lehel Tibetben ekkora mérsékelt éghajlatú terület? -
kérdeztem.
Ani mosolygón. — Az időjárást is a mezővel szabályozzuk; azok
számára, akiknek alacsony az energiaszintjük, láthatatlanok vagyunk.
Habár a legendák szerint az átmenet közeledtével ez is megváltozik.
Meghökkentem.
- Hallott a legendákról? - kérdeztem.
Ani bólintott. - Hát persze. Eredetileg Shambhala volt a legendák
őrzője, mint a történelem folyamán annyi más próféciáé is. Segítünk
elterjeszteni a spirituális tudást a külvilág kultúráiban. Azt is tudtuk,
hogy csak idő kérdése, és ránk fognak találni.
- Konkrétan énrólam is tudtak? - hüledeztem.
- Nem, csak arra számítottunk, hogy lesznek olyanok, akik átjutnak a
külvilágból. Tudtuk: energiaszintjük emelkedése, tudatosságuk
fokozódása oda vezet majd, hogy elkezdik komolyan venni a
Shambhalával kapcsolatos mítoszokat, és néhányan képesek lesznek
arra is, hogy eljussanak ide. Ezt mondták a legendák is. Shambhala
következő korszakában, az átmenet idején emberek érkeznek majd a
külvilági kultúrákból. És nemcsak a keleti beavatottak, akik kisebbnagyobb
rendszerességgel eddig is ránk találtak, hanem nyugatiak is,
akik segítséget kapnak majd ahhoz, hogy eljussanak hozzánk.
- Azt mondja: a legendák valamiféle átmenetről beszélnek. Az
micsoda?
- A legendák szerint azzal párhuzamosan, hogy a nyugati kultúrák
kezdik felismerni az emberi imamezők kiterjesztésének lépcsőfokait -
hogy rákapcsolódjanak az isteni energiára, engedjék a szeretettel
átáramlani önmagukon, a mezőt a szinkronisztikus folyamat
elősegítésére állítsák be, felemeljék egymást, és ezt a magasabb
energiaszintet a függetlenedés által rögzítsék -, ezzel a folyamattal
egyidejűleg ismertté válik az is, hogy mivel foglalkozunk mi itt,
Shambhalában.
150
- A Negyedik Kiterjesztés további részeiről beszél?
Sokatmondó pillantást vetett rám. - Úgy van. Végül is azért jött ide,
hogy megismerje. - El tudja mondani, miből áll?
Ani megrázta a fejét. - A lépéseket egyenként kell elsajátítania.
Először meg kell tudnia, merre tart az emberiség. Nem értelmileg
kell belátnia: saját szemével, érzéseivel fogja megtapasztalni.
Shambhala annak a jövőnek a mintája. Bólintottam, jelezve, hogy
értem. - Ideje, hogy a világ megtudja, mire képes az ember, merre
visz bennünket az evolúció. Ha ezt teljesen megérti, képes lesz még
jobban kiterjeszteni az energiamezőt, még tovább fokozni erejét.
Fejét ingatva hozzátette:
-Azt is vegye számításba, hogv én sem rendelkezem a Negyedik
Kiterjesztésre vonatkozó összes információval. A következő lépések
során egy darabig képes leszek kalauzolni, de vannak dolgok,
amelyeket csak a templomoknál tudnak.
- Mik azok a templomok? - kérdeztem.
-Azok Shambhala szíve. Az a misztikus hely, amelyet elképzelt
magának. Shambhala igazi munkáját ott végzik.
- És hol találhatók?
Ani a völgy északi pereme felé mutatott, ahol néhány hegy különös,
kör alakú csoportozatot alkotott.
- Ott, azokon a hegyeken túl - mondta. Míg beszélgettünk, Tasi
hallgatott, figyelt minden szóra. Ani ránézett, és hátrasimította a fiú
haját. - Az volt a sejtésem, hogy Tasit ilyen idős korában már a
templomokba fogják szólítani... de úgy látom, őt jobban érdekli az
önök világa, az ottani élet.
Verítékben úszva riadtam fel. Arról álmodtam, hogy a
templomokban sétálok Tasival meg még valakivel, és épp a határán
vagyok annak, hogy megértsem a Negyedik Kiterjesztést. Kőből
épült labirintusban jártunk, a kövek nagy része homokszínű volt, de
egy másik, kékes színű templom is látszott távolabb. Odakint egy
tibeti színházi jelmezbe öltözött férfi állt. Álmomban a már többször
látott kínai tiszt
151
elől menekültem. A templomok hosszú során át üldözött, és azok
sorra romba dőltek. Gyűlöltem őt ezért.
Felültem, hunyorogtam. .Alig emlékeztem arra, hogyan jutottam
vissza Aní házába. Most az egyik hálószobában feküdtem, reggel
volt. Tasi az ágy mellett ült egy tágas karosszékben, és engem
bámult. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak.
- Mi történt? - kérdezte.
- Csak egy rémálom - féleltem.
- Mesél nekem a külvilág kultúráiról?
- Nem tudnál egyszerűen csak odalátogatni egy ilyen ablakon vagy
átjárón keresztül, vagy hogy nevezitek? A fejét rázta. - Nem, az még
a templomokban sem lehetséges. A nagyanyámnak volt olyan
intuíciója, hogy ez megoldható, de senkinek sem sikerült, akkora a
különbség a két hely energiaszintje között. A templomokban látják,
hogy mi történik a külvilágban, de ez minden.
- Édesanyád, úgy látom, sokat tud a külvilágról.
-A templomok lakóitól kapjuk az információt. Gyakran visszajárnak,
különösen olyankor, ha megérzik, hogy valaki készen áll csatlakozni
hozzájuk.
- Csatlakozni?
- Itt majdnem mindenki szeretne egy helyet magának a
templomokban. Az nagyon nagy kiváltság, egyszersmind lehetőséget
ad a külvilág kultúráinak befolyásolására. Tasi hangja és érettsége
harmincéves férfit idézett. Hiába volt jól megtermett fiú, mégis
zavarba ejtő érzés volt látni a tizennégy éves arcot.
- És veled mi a helyzet? - kérdeztem. - Te is a templomokba szeretnél
kerülni?
Elmosolyodott, és a másik szoba felé pillantott, mintha nem szeretné,
hogy anyja meghallja.
- Nem, én arra gondolok, hogy valamiképpen kijutok a külvilágba.
Mesél nekem az ottani kultúráról? Elmondtam neki mindent, amit
félóra alatt lehetett a világhelyzetről: arról, hogy miként élnek, mivel
táplálkoznak az emberek, beszéltem a demokráciáért folytatott harcokról
a világ különböző részein, a korrupt kormányzatok152
ról, a környezeti problémákról. Nemhogy megrettent vagy
kiábrándult volna, lelkesen itta szavaimat.
Egyszer csak Ani lépett a szobába; megérezte, hogy fontos beszélgetés
zajlik éppen, és megtorpant. Egyikünk sem szólalt meg, végül
visszahanyatlottam a párnára.
Ani végigmért.
- Muszáj energiát önteni önbe - jegyezte meg. –Jöjjön velem.
Felöltöztem, Ani addig a nappaliban várt; a ház hátulsó frontjához
vezetett- Itt hatalmas fák díszelegtek, körülbeiül tíz méter távolságra
egymástól. Közöttük természetes, nyírat-lan gyep nyújtózott, és
tucatnyi egyéb növény, mintha óriási páfrányok lettek volna. Ani
felszólított, hogy mozogjak, én meg igyekeztem végrehajtani a
Yintől tanult gyakorlatokat.
- Most pedig üljön le ide - intett Ani, amikor a gyakorlatok végére
értem. - És gyűjtsön energiát.
Ő is mellém ült; mélyeket lélegeztem, és közben a körülöttem
megfigyelhető szépségre összpontosítottam; elképzeltem, hogy a
belső forrásból árad belém az energia. A színek és a formák most is
igen hamar felragyogtak.
Anira néztem, és arcán tisztán láttam a belső bölcsesség kifejezését.
- így már sokkal jobb - mondta. - Tegnap, amikor Pema házánál
jártunk, ön még nem volt egészen itt. Emlékszik, mi történt?
- Persze - feleltem. - A nagy részére.
- Emlékszik, mi történt, amikor Pema azt hitte, hogy teherbe esett?
- Igen.
-A megfogant gyermek az egyik pillanatban még ott volt, a
következőben már eltűnt.
- Mit gondol, mi történt? - kérdeztem.
Senki sem tudja biztosan. Ezek az eltűnések már régóta zajlanak.
Valójában velem kezdődtek, tizennégy évvel ezelőtt. Akkoriban
biztos voltam abban, hogy ikreket hordok. egy fiút és egy lányt, aztán
egyikük egy szempillantás alatt eltűnt. Tasit a világra hoztam, de
mindig úgy éreztem, hogy a húga is él valahol. Azóta is rendszeresen
előfordul.
153
hogy házaspárok ugyanezt élik át. A nő biztos abban, hogy
megfogant, aztán egyszer csak rájön, hogy méhe üres.
Azután mindegyikük szül újabb gyermeket, de sohasem felejti el, ami
történt. Ez a jelenség az utóbbi tizennégy évben lépten-nyomon felüti
a fejét Shambhala egész területén.
Egy pillanatra elhallgatott, azután így folytatta:
-Azt hiszem, köze lehet, az átmenethez, sőt talán még a maga ittlétéhez
is.
A gyepet néztem. - Nem tudom.
- Önnek nincs ezzel kapcsolatos intuíciója?
Törtem a fejem, és akkor eszembe jutott az álmom. El akartam
mesélni neki, de mivel nem tudtam, hogy mit jelenthet, inkább
hallgattam róla.
- Intuícióm nemigen - mondtam -, de kérdésem annál több.
Ani bólintott, válaszadásra készen.
- Hogy működik itt a gazdaság? Mit kezdenek az emberek az
idejükkel?
- Shambhalában nem használunk pénzt - magyarázta Ani -, nem
gyártunk, nem is építünk, ellentétben a külvilág kultúráival. Több
tízezer évvel ezelőtt olyan kultúrából származtunk ide, amelyben el
kellett készíteni mindent, amire az embernek szüksége volt, ugyanúgy,
ahogy önöknél. De, mint mondtam, idővel rájöttünk, mi a
technika igazi feladata: az, hogy fejlessze az ember tudati és spirituális
képességeit. Megtapogattam anorákom ujját. - Úgy érti, hogy amijük
csak van, nem több, mint puszta energiamező?
- Ügy van.
- És mi tartja egyben?
- Ezek a mezők, ha egyszer létrejöttek, addig léteznek, amíg
valamiféle negatív hatás véget nem vet a fennállásuknak.
- És az ennivaló?
Ennivalót is ugyanígy létre lehet hozni, de rájöttünk, hogy az a
leghelyesebb, ha az ennivalót egyének termesztik, természetes
folyamat, által. A tápláléknövények reagálnak az emberi energiára, és
viszonozzák, természete154
sen nem kell sokat ennünk a rezgésünk fenntartásához. A
templomokban a többség egyáltalán nem is táplálkozik.
- És mi a helyzet az elektromos árammal? Honnan kapják az erősítők
az energiát?
-Az energia szabadon hozzáférhető. Nagyon régen felfedeztünk egy
eljárást, amelyet hideg magfúziónak lehetne nevezni. Ezáltal egész
kultúránk számára gyakorlatilag ingyenes lett az energiaellátás, nem
kellett többé károsítanunk a környezetet, és lehetővé vált a termékek
tömeggyártásának automatizálása. Ettől kezdve valójában minden
időnket a spirituális útnak, a szinkronisztikus érzékelésnek szenteltük,
hogy új igazságokat fedezzünk fel létezésünkkel kapcsolatban,
és az információt a többiek tudomására hozzuk.
Szavaiban azt a jövőképet ismertem fel, amellyel először a
Kilencedik és Tizedik Felismerésben találkoztam.
-Spirituális fejlődésünk közben - folytatta Ani - kezdtünk rájönni,
hogy az emberiség igazi célja ezen a bolygón egy minden vonatkozásában
tisztán spirituális kultúra kifejlesztése. Később azt is
felismertük: óriási erő rejlik bennünk, hogy minden feladatunkat
végrehajthassuk. Kisajátítottuk az imaenergia kiterjesztését, és a
technika fejlesztésére is alkalmazásba vettük - említettem, hogy így
fokozzuk saját kreatív erőnket. Itt tartunk ma. Benne élünk a természetben,
és a technikából csak annyi maradt, amenynyi ahhoz kell,
hogy a tudat erejével minden szükséges dolgot megteremtsünk.
- És ez az egész evolúció mind ezen a helyen zajlott le?-érdeklődtem,
-Nem, dehogy - felelte. - Shambhala sokszor vándorolt - Kijelentése
megdöbbentett, kénytelen voltam tovább faggatózni.
- Hát hogyne - magyarázta. - A legendáink nagyon régiek, és sokféle
forrásból származnak. Az összes Atlantisz-mítosz meg a Meruval
kapcsolatos hindu legendák mind a múltban létezett ősi
civilizációktól származnak, ahol Shambhala korai fejlődése lezajlott.
A technika fejlesztése volt a legnehezebb, mert ahhoz, hogy a
technikát teljesen a spirituális fejlődés szolgálatába állíthassuk,
mindenkinek
155
el kellett jutnia arra a szintre, ahol a spirituális tudás már fontosabb,
mint a pénz és a hatalom. Ez persze időbe telik, hiszen a félelem állal
fogva tartott emberek - akik úgy gondolják, hogy személyesen nekik,
az ő egójuknak kell irányítani az emberiség fejlődését - gyakran
negatív célokra, mások manipulálására akarják használni a technika
vívmányait. Sok ősi civilizációban a hatalom maroknyi birtokosa az
erősítőkészülékkel is megpróbált visszaélni, mások gondolatainak
ellenőrzésére és befolyásolására akarták használni a berendezést.
Ezek a kísérletek többször háborúval, tömegpusztítással végződtek,
és az emberiség elölről kezdhette az egészet. A külvilág kultúrái
mostanában néznek szembe ezzel a problémával. Vannak, akik arra
törekednek, hogy megfigyelés, beépített mikrocsipek vagy agyhullámletapogatás
által ellenőrzésük alá vonjanak mindenki mást.
-És hova lettek az ősi kultúrák technikájának tárgyi maradványai?
Miért nem került elő szinte semmi?
- A kontinensek vándorlása és az eljegesedés semmisítette meg a
nagy részüket. Később pedig, amikor a kultúra eljut arra a fejlettségi
szintre, amelyen az anyagi javakat tudati úton állítják elő, baj esetén
a negativitás hulláma lecsökkenti az energiaszintet, és a dolgok
egyszerűen eltűnnek.
Mély lélegzetet vettem, és megvontam a vállam. Ani minden szava
illett a rendszerbe, és mégis tökéletesen zavarba ejtőnek éreztem.
Semmi baj azzal a feltételezéssel, hogy az emberiség egy spirituális
jövő felé fejlődik. Az viszont teljesen más dolog, ha egyszer csak
belecsöppenek egy olyan kultúrába, ahol mindez már megvalósult.
Ani közelebb húzódott. - Ne felejtse el, hogy amit mi itt végrehajtottunk,
az az emberi evolúció természetes útja. Önök előtt járunk
ugyan, de mivel mi már sikert értünk el, a külvilági kultúrák számára
könnyebb lesz ugyanazt az utat végigjárni.
Elhallgatott, én csupán fanyar mosollyal reagáltam a biztatásra.
- Úgy látom, sokkal jobb az energiaállapota – jegyezte meg Ani.
-Azt hiszem, soha életemben nem voltam még éberebb.
156
Bólintott. - Mondtam már: ez a Shambhalai emberek általános
energiaszintjének a következménye. Ez az energiaszint ragályos.
Sokan élnek itt, akik mind tisztában vannak azzal, hogyan tölthetik
fel magukat energiával, és hogyan sugározzák át a többiekre. A hatás
hatványozódik, mert az emberek a másoktól kapott imaenergiát
szintén továbbsugározzák. Akár a láncreakció. A teljes kultúra
minden egyes tagjának reményei, vágyai, elvárásai összeadódnak, és
egyetlen nagy imamezőt alkotnak.
Minden kultúra általános energiaszintjét szinte kizárólag az határozza
meg, hogy tagjai mennyire tudatosították magukban az imamező
létezését, és milyen mértékben képesek azt tudatosan kiterjeszteni.
Amikor a kiterjesztés mindennapi gyakorlattá válik, az energia
egészen magas szinteket ér el. Ha a külvilág kultúrái tudnák, hogyan
kell befogadni és továbbsugározni az energiát, ha az ima kiterjesztését
tartanák a legfontosabbnak, egy pillanat alatt elérhetnék azt
a szintet, ahol ma Shambhalában tartunk. -Pattintott az ujjával, hogy
érzékeltesse, milyen gyors lehetne ez a folyamat, majd így folytatta: -
Épp ezen dolgozunk a templomokban. Imamezőink kiterjesztésével
elősegítjük a tudatosság terjedését a külvilágban. Sok ezer éve munkálkodunk
már ezen.
Fontolóra vettem szavait, aztán megkértem: - Mondjon el mindent a
Negyedik Kiterjesztésről, amit csak tud.
Ani sokáig hallgatott, és nagyon komolyan a szemembe nézett.
-Tudja, hogy lépésenként kell elsajátítania - mondta végül. - Ön még
segítséget is kapott, de ahhoz, hogy eljusson ide, tisztában kellett
lennie az első három kiterjesztéssel, sőt részben a negyediket is
ismernie kellett, Most meg kell állnia, hogy pontosan megértse,
hogyan is működnek ezek a kiterjesztések.
Amikor a kiterjesztés végbemegy, az emberi energiamező
szélesebbre tágul és felerősödik. Ennek oka az, hogy amikor az
ember a szinkronisztikus események előidézése és mások felemelése
érdekében kiárasztja energiáját, majd hit és függetlenedés által
rögzíti, ezzel az isteni terv meg157
valósulását segíti elő. Márpedig minél inkább képes az ember együtt
gondolkodni és cselekedni az isteni akarattal, annál erősebb lesz az
energiája. Érti? Afféle beépített biztonsági berendezés működik, ha
nem vette volna észre. Isten csak akkor engedi az energiaszint
felemelését, ha az ember szándéka egybevág az egyetemes akarattal.
Ani megérintette a vállamat. - Most már csak azt kell világosan
átlátnia, hogy merre tart az emberiség, hová fejlődik az egyetemes
emberi kultúra. Eljött az ideje, hogy mindez végbemenjen. Ezért van
az, hogy ön és a társai végre megpillantják és megértik Shambhalát.
Ez a Negyedik Kiterjesztés következő lépcsőfoka. Világosan meg
kelí értenie, mi az emberiség elhatározott jövője.
Azzal már tisztában van, hogy a technikát a belső, spirituális fejlődés
szolgálatába állítottuk. Ennek megtapasztalása az energia további
kiterjesztését eredményezi, mert az ember az imamező beállításakor
ezt is elvárásai közé foglalhatja.
Fontos., hogy megértse ennek a működését. Azt már tudja, hogy
miközben ebben a világban közlekedik, az energiamező ön előtt járva
megelőzi önt; azt is tudja, miként állíthatja be úgy, hogy önmaga és a
többi ember számára is emelje az energiaszintet, és fokozza a
szinkronisztikus események folyamatát.
Egy lépéssel még továbbterjeszti a mezőt, amikor nemcsak
vizualizálja, hogy a mező a felsőbb intuíciók szintjére emeli a többi
embert, hanem ezt tökéletes bizonyossággal teszi, minden hitével
arra támaszkodva, hogy a felsőbb intuíció minden embert egy ideális
spirituális kultúra megteremtése felé vezet - egy olyan világ- felé,
amilyet itt, Shambhalában tapasztalt. Ha így jár el, akkor segít a
többieknek megtalálni saját, szerepüket az evolúcióban.
Bólintottam, és mohón vártam a további információt.
- Ne akarjon túl gyorsan haladni - figyelmeztetett Ani.
-Még nem látott mindent abból, ahogyan élünk. Nemcsak a technikát
fejlesztettük ki; egész világunkat olyanra formáltuk, hogy teljesen a
spirituális evolúcióra hangolódjon... a létezés rejtelmeire... vagyis az
életfolyamatra.
158
159
8
AZ ÉLETFOLYAMAT
Balra fordultam az Ani és Tasi háza mögött húzódó gyalogúton, és
majd két kilométert gyalogoltam a fék és a sziklák között. Ani
váratlanul vetett véget beszélgetésünknek: közölte, hogy valami
előkészületeket kell megtennie, amelyekről majd később beszélünk,
ezért egyedül indultam sétára.
Miközben a zöldellő völgy látványában gyönyörködtem, kérdések
rajzottak fejemben. Ani szerint látnom kell, miként hangolta Shambhala
egész kultúráját az életfolyamatra. Vajon mit jelenthet ez?
Ezen törtem a fejem, amikor észrevettem, hogy egy férfi jön szembe
az ösvényen. Idősebb volt nálam, úgy ötven körüljárhatott, és fürgén
lépkedett. Amikor mellém ért, tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott,
aztán továbbment. A szemem sarkából láttam, hogy hátrafordul,
és még egyszer megnéz magának.
Utamat folytatva kissé bosszankodtam, hogy vajon miért nem álltam
meg, miért nem kezdeményeztem beszélgetést ezzel az emberrel?
Megfordultam és utánamentem, remélve, hogy utolérhetem. Épp
akkor fordult be egy kanyarulatnál, és eltűnt a szemem elől. Amikor
én is odaértem ahhoz a kanyarhoz, már sehol sem láttam.
Elkedvetlenedtem, de aztán, miközben visszamentem Ani házához,
nem gondoltam vele többet.
Ani az ajtóban várt, kezében egy farmernadrággal meg egy inggel.
- Szüksége lesz erre - mondta.
Hadd találjam ki - feleltem. - A mező segítségével hozta létre.
160
Bólintott. - Kezdi érteni.
Leültem egy székre, és csak néztem. Egyáltalán nem voltam biztos
abban, hogy értem.
- Megjött Tasi apja - mondta Ani.
- Hol van? - kérdeztem.
- Odabent, Tasival - intett fejével a hálószoba felé. -Honnan jött?
- Egy ideig a templomoknál volt. Felkaptam a fejem. – Most
érkezett?
- Igen, pillanatokkal ön előtt.
-Azt hiszem, találkoztam vele a gyalogúton. Ani hallgatott, majd így
folytatta: - Azt hiszem, azért jött, hogy felkészítsen.
- Mire?
-Az átmenetre. Úgy gondolja, közel az idő, amikor Shambhala ismét
költözik. Kérdezni akartam ezzel kapcsolatban, de észrevettem, hogy
Ani a távolba mered, láthatólag mélyen elgondolkodott.
-Azt mondja, találkozott az ösvényen Tasi apjával? -kérdezte.
Bólintottam.
-Akkor tehát az üzenet, amit hozott, az ön számára is fontos. Itt,
Shambhalában igen tudatosan kell figyelnünk a folyamatokat.
Rám pillantott, várva, hogy mit válaszolok erre.
- Az imént az élet folyamatáról beszélt - mondtam. - Kimondaná, mit
jelent ez a kifejezés itt, Shambhalában?
Bólintott. - Nézzük meg, miként fejlődhet a társadalom, ha elkezdte
emelni imaenergia-szintjét. Először az történik, hogy akik a technika
fejlesztésével foglalkoznak, egyre hatékonyabb automatizálást
valósítanak meg, így a társadalom anyagi javainak mind nagyobb
részét robotok állítják elő. A külvilág ipari társadalmaiban itt tart a
folyamat, és ez pozitív fejlődés, annak ellenére, hogy komoly
veszélyt rejt magában. Túlságosan nagy hatalmat adhat néhány személy
vagy vállalat kezébe, ha nem decentralizálják.
Ráadásul munkahelyek megszűnésével jár, és sok embernek másfajta
megélhetésre kell szert tennie.
161
Ezeket a problémákat enyhíti, hogy miután az anyagi termelés
automatizálódik, a gazdaság teljes szerkezete eltolódik: az
információ és a szolgáltatások kapnak nagyobb fontosságot - a
megfelelő információ a megfelelő időpontban jut el azokhoz, akiknek
szükségük van rá -, ehhez az embereknek több intuícióra és tudatos
figyelemre van szükségük; a szinkronisztikus érzékelés életformává
válik.
A spirituális tudás gyarapodásának eredményeképpen az emberek
tudatára ébrednek az imamezők teremtőerejének, és ez újabb lökést
ad a technika fejlődésének. Ekkor találják fel a gondolaterősítő
berendezéseket, hogy az emberek tudati úton képesek legyenek
előállítani mindent, amire szükségük van.
Amikor ez bekövetkezik, a kultúra egésze felszabadul. végre a
spirituális dolgokkal foglalkozhat, vagyis, ahogy mi mondjuk, az
életfolyamattal. Mi Shambhalában most ebben a szakaszban tartunk,
és végül sorsszerűén ide fejlődik az emberi kultúra egésze. Egész
társadalmunk a tágabb, szellemi valóság megismerésére törekszik.
Egy ponton minden kultúrának be kell látnia, hogy spirituális lények
vagyunk. a testünk csupán bizonyos rezgésszáma atomok rendeződésének
következménye, a rezgést pedig az imaenergia növelésével
fokozni lehet.
Itt, Shambhalában megértettük ezt a lényt, és megértettük azt is, hogy
meghatározott cél elérése végett érkezünk ide a tisztán spirituális
síkról. Azért jövünk, hogy az egész világot, egyik nemzedéket a
másik után, a teljes spirituális tudatosság állapotára ébresszük. Ezért
a kezdet kezdetétől részt veszünk ebben az életfolyamatban - ami azt
illeti, már a születésünk előtt is. Rám pillantott, hogy lássa, értem-e.
azután folytatta. – A megszületendő gyermek és apja-anyja között a
születés előtt mindig intuitív kapcsolat áll fenn.
- Miféle kapcsolat? - kérdeztem.
Ani elmosolyodott. - Shambhalában mindenki tudja, hogy a lelkek
már a fogamzás előtt kapcsolatot létesítenek szüleikkel. Tudatják
létezésüket, elsősorban az anyával. Ez is beletartozik abba a
folyamatba, amelynek során a meg162
születni készülő lélek eldönti, hogy a jövendő szülő megfelelő-e.
Meghökkenve kaptam fel a fejem.
- Ez már a külvilági kultúrákban is előfordul - magyarázta Ani. -
Csak éppen az emberek mostanában kezdenek beszélni róla,
fejleszteni ezt az érzéküket. Kérdezzen csak meg néhány anyát, és
figyelje meg, mit mondanak. Ha jobban meggondoljuk, ugyanilyen
intuíció játszik szerepei a házasság folyamatában is. Amikor az
emberek tudatosan keresni kezdik párjukat, az első számú szempont
a szenvedély, de nem ez az egyetlen tényező. Intuitív módon azt
is előre tudjuk, milyen lesz együtt élni az illető személlyel.
Tudatosan vagy tudattalanul, de mindenképpen felmérjük, hogy az az
életstílus, amit ő megjelenít, előrelépésnek számít-e ahhoz képest,
amelyben felnőttünk.
Érti, miről van szó? A megfelelő élettárs kiválasztása az evolúció
szempontjából is fontos. A spirituális fejlődés során az emberek
előbb-utóbb a párjukat is tudatosan fogják kiválasztani, hogy olyan
otthont és otthoni légkört alakíthassanak ki, amely az előző nemzedék
gyakorlatához képest igazabban jeleníti meg az életmódjukat.
Intuíciónk révén tudjuk, hogy életünkkel gyarapítanunk kell a
bölcsességkészletet, amelyet születésünkkor a világban találtunk.
Érti már a folyamatot? Ezután, amikor az embernek intuíciója támad
egy gyermekről, aki megszületni készül, ez mindig kérdéseket hoz
magával.
Miért akar ez a gyermek éppen a mi családunkba megszületni?
Mi akar majd lenni, ha felnő? Mennyiben fogja fejleszteni, bővíteni a
tudást, amelyet nálunk talál?
- Egy pillanat - mondtam. - Szerintem nagyon kell vigyázni azzal,
hogy megállapítsuk, mi lesz a gyermekünkből, ha felnő. Mi van, ha
tévedünk, és a gyermeket olyan skatulyába gyömöszöljük, amely
nem neki való? Anyám úgy gondolta, hogy belőlem vándorprédikátor
lesz, és nem lett igaza.
Hát persze. Ez csupán intuíció, a valóság csak hozzávetőleg fogja
igazolni azt, amit gondolunk. Sohasem lesz tökéletesen pontos. Sok
évszázad telt el úgy, hogy gyerme163
keik pályáját, sőt még a házasságukat is a szülök határozták meg.
Csakhogy ez visszaélés volt a valódi intuícióval.
Nekünk módunkban áll tanulni abból, amit ők elhibáztak.
Az intuíció, amit gyermekeinkkel kapcsolatban kapunk, sohasem
végérvényes, és nem is szabad tűzzel-vassal kikényszeríteni.
Az intuíció csak intuíció, általános képet kapunk arról, hogy a
gyermekek mit kezdenek majd az életükkel - egyébként meg kell
mondanom, hogy az édesanyja nem is tévedett olyan nagyon önnel
kapcsolatban. Nevettem - Aninak természetesen igaza volt.
- Láthatja tehát, hogy mindez hová vezet. Tudjuk, hogy a szülők
megsejtik, mire használja, és merre fejleszti majd tovább a gyermek a
tőlük kapott tudást. A megszületésre készülő lélek ezalatt ugyanezt
teszi: az úgynevezett születési látomásban áttekinti, mit akar megvalósítani.
Ezután következik a fogantatás folyamata.
Egy pillanatra arcomra emelte tekintetét. - Emlékszik arra a párra a
vízesésnél?
- Emlékszem.
- Mi a véleménye arról, aminek tanúja volt?
- Nagyon tudatosnak tűnt az egész.
- Ez az: tudatos volt. Ha a pár elhatározza, hogy az intuíciójuk által
megjelenített lelket világra segíti, a fizikai aktus során a két
összeolvadó energiamező az orgazmus pillanatában megnyit egy
kaput a mennyország felé, és a lélek belép a földi dimenzióba.
Végiggondoltam, mi történt a vízesésnél. A pár energiája
összeolvadt, és növekedésnek indult egy új energiamag.
- A külvilági kultúrák materialista tudománya - folytatta Ani - a
szexuális egyesülést pusztán biológiai, fizikai eseménnyé redukálta.
Mi azonban ismerjük a dolog spirituális energiafolyamatát.
A két szülő áltál hordozott energiamező egyesül, és az egyesülés
terméke a gyermek. A tudomány a fogantatást a gének véletlenszerű
kombinációjának tekinti, és ha a kémcsőben, felületesen szemlélik,
valóban annak is látszik. A valóságban azonban az apa és az anya
génjei azért egyesülnek, hogy olyan gyermek jöjjön létre, akinek
jellemző vonásai szinkronisztikus módon mindhárom sze164
mély sorsának beteljesítését szolgálják. Érti ezt?
A gyermek a születési látomásban megismeri elhatározott sorsát, a
gének pedig úgy kapcsolódnak össze, hogy a gyermekben épp azok a
hajlamok és tehetségek fejlődjenek ki, amelyek ennek a látomásnak a
beteljesítését segítik elő. Előbb-utóbb a külvilág tudósai is felismerik
majd ezt a folyamatot.
Ezért annyira veszélyes a gének fizikai manipulálása. A betegségek
leküzdése más kérdés, ha azonban azért kezdik összerakosgatni a
géneket, hogy az intelligenciát vagy a tehetséget növeljék, az az ego
érdekeit szolgálja, és katasztrófa lehet a következménye. Egyes korai
civilizációk pusztulását egyedül ez a gyakorlat okozta.
A lényeg - fejezte be - az, hogy itt, Shambhalában nagyon komolyan
vesszük az utódnemzés folyamatát. Ideális esetben a szülők és a
gyermek intuíciója együttesen készíti fel a gyermeket életcélja
megvalósítására. Erről eszembe jutottak a Shambhalában megfogant,
majd megmagyarázhatatlanul eltűnt magzatok.
- Mit gondol, mi okozhatja az eltűnéseket? - kérdeztem.
Ani széttárta karját, és Tasi szobájának csukott ajtajára pillantott. -
Nem tudom, de Tasi apjától talán megkapjuk a választ.
Ujabb kérdés merült fel bennem.
-Azt még mindig nem értem, ki kerül a templomokba. és ki marad a
gyűrű környékén.
Ani nevetett. - Meghiszem, hogy azt nehéz megérteni. Kultúránkat
két nagy csoport alkotja: azok, akik tanítanak, és azok, akiket a
templomokhoz szólítanak. Néhány naponként a templomoktól is
visszajönnek az emberek, különösen azok, akiknek gyermekük van,
hogy a kapcsolat meg ne szakadjon. A helyzet intuitív módon egyik
napról a másikra is megváltozhat. A templomoktól visszajöhet valaki
tanítani, a tanítók pedig átmehetnek a templomokhoz. Ez
szinkronisztikus módon meghatározott, képlékeny állapot.
Egy pillanatra elhallgatott; bólintottam, hogy folytassa.
- Az életfolyamat következő szakasza a gyermek öntudatra
ébredésének elősegítése. Tudja, bizonyos mértékig mindenki elfelejti,
miért jött ide, mi a dolga az életével, ezért
165
a gyermeknek meg kell ismernie a születése idején fennállt történelmi
körülményeket. Fontos, hogy a gyermek összefüggéseiben
lássa az életét: tudja, mi történt, mielőtt ő megérkezett, és ő maga hol
illik az Összképbe. Meg kell ismernie a család történetét is. több
nemzedékre visszamenően. Ezeket a történeteket elektronikusan
rögzítve tároljuk.
Tasi például megismerhette a család hét nemzedékének beszámolóját
az életükről; meghallgathatta, mik voltak az elődök vágyai, mi
valósult meg ezek közül, mi nem; hogy mit csináltak volna másként.
A fiatalok számára ezek rendkívül fontos információk. Ha az elődök
hibáiból okulhatnak, tapasztalataikra támaszkodhatnak, akkor sokkal
biztosabban határozhatják meg saját életpályájukat. Tasi sokat tanult
az őseitől, kedvenc rokona mégis a nagyanyja maradt, mind a mai
napig. Nagyon tetszett a gondolat. - Nagyszerű szokás felvételeket
készíteni a rokonokról. Nem is értem, hogy mi ott, a külvilágban
miért nem szánjuk rá az időt.
- Azért nem, mert még mindig az utolsó pillanatig halogatják. hogy a
halálról beszéljenek, sőt sokszor el is késnek vele. A külvilági
kultúrákban túlságosan is az anyagi valósággal foglalkoznak, nem
magával az életfolyamattal. Ez idővel megváltozik majd, ahogy a
külvilági kultúrák általános rezgésszintje magasabb lesz, és
megtanulják az ima kiterjesztését. Ma még közönséges, világi
dolognak tekintik az életet, holott az titokzatos, tanulságos folyamat.
Jelentőségteljes pillantása jelezre, hogy ennek a mondatnak mélyebb
értelme van.
- Önnek le kell küzdenie ezt a szokást, a valódi folyamatra kell
összpontosítania. Éppen az átmenet időszakában jutott el
Shambhaíába. Tasi apja éppen most érkezett meg, hogy fiával a
jövőről és a templomok helyzetéről beszéljen. Tasi intuíciója
azonban nem a templomok félé irányítja ót. Jobban érdekli a
külvilág, az önök világa. És erre ennek az egésznek a kellős
közepében még ön is betoppan. Ez okvetlenül jelent valamit.
Mintha valaki nyomatékot akart volna adni Ani szavainak, távoli
dübörgés hangzott lel, majd nemsokára elhallgatott.
166
- Még sosem hallottam ilyet - mondta Ani zavartan.
A hideg futott végig a hátamon. - Lehet, hogy helikopter volt -
mondtam. Megint eszembe jutott, hogy elmesélem az álmomat, de
mielőtt megszólalhattam volna, Ani vette át a szót.
-Sietnünk kell - mondta. - Meg kell ismerkednie velünk és a
kultúrával, amelyet megteremtettünk. Beszéltünk arról, milyen
fontos, hogy a fiatal nemzedék megértse az előtte járókat. A
történelemnek ezzel a vetületével a gyűrű lakói már igen korai
életszakaszukban megismerkednek -amint ráeszmélnek önnön
spiritualitásukra, és érezni kezdik, hogy miért vannak itt.
Felemelte mutatóujját. - Mindenki tudja, hogy a világ fejlődése
nemzedékek hosszú során át megy végbe. Egy nemzedék meghonosít
egy életformát, megold néhány feladatot, majd jön a következő
nemzedék, és kibővíti a fennálló világképet. A külvilágban sajnos
csak most kezdik komolyan venni ezt a fejlődést. A legtöbb szülő azt
szeretné, ha a gyermekei ugyanolyanok lennének, mint ő, és
mindenről ugyanazokat a nézeteket vallanak. Ez a törekvés persze
érthető. hiszen mindannyian azt szeretnénk, ha gyermekeink igazolnák,
hogy annak idején helyes döntéseket hoztunk.
A folyamat azonban sokszor szembenállássá torzul.
A szülők nem támogatják a gyermekek érdeklődését, a gyermekek
elítélik a szülők begyepesedett életmódját.
Bizonyos mértékig ez is része a folyamatnak. Ha a gyermek a szülei
életére tekint, azt gondolhatja: tetszik, ahogy élnek, de azért vannak
dolgok, amelyeket másképp csináltam volna.
Minden gyermek megérzi szülei életében a tökéletlenséget. Végtére
is így működik a rendszer. Szüleinket azért választjuk, hogy
ráébredjünk, mi hiányzik, milyen irányban kell tágítanunk az emberi
tudást, és ehhez az első lépés az, ha megállapítjuk, mivel vagyunk
elégedetlenek a szüleink által megteremtett életformában.
Ez azonban nem szükségszerűen eredményez szembenállást.
Ha egyszer megismertük az életfolyamatot, tudatosan támogathatjuk
is. A szülők teljes nyitottsággal hallgathatják meg a gyermekek által
megfogalmazott bírálatot, és
167
támogathatják elképzeléseiket. Ehhez természetesen a szülőknek
tágítaniuk kell gondolkodásmódjukon, együtt kell fejlődniük a
gyermekekkel, ami néha nem könnyű.
Erről már hallottam. Ani igyekezett az evolúció folyamatát a lehető
legérthetőbbé tenni. Föltettem még néhány kérdést, és a következő tíz
perc azzal telt, hogy megismerkedtem a Shambhala gyűrűjén élő
emberek életének egynémely részletével. Ani elmagyarázta: miután a
gyerekek elsajátították a történelmet és a családtörténetet, a következő
lépés az, hogy megtanulják kiterjeszteni kreatív imamezójüket,
ahogy én is megtanultam. Utána kiderítik, milyen módon járulhatnak
hozzá a kultúra fejlődéséhez - akár úgy, hogy a külső gyűrűben
maradnak tanítani, akár a templomoknál, az ima mező használatával.
- Hosszú távon ez válik a külvilág kultúráinak életmódjává is - tette
hozzá Ani. - Néhányan a gyermekek tanításával foglalkoznak majd,
mások az emberi kultúra sokféle intézményének valamelyikéhez
csatlakoznak, hogy a spirituális cél elérésében segédkezzenek.
Lett volna még kérdésem azzal kapcsolatban, hogy mivel
foglalkoznak a templomoknál, de ekkor nyílt az ajtó-Tasi előjött
szobájából, nyomában az apjával.
-Apám beszélni akar önnel - szólított meg Tasi. A férfi kissé
meghajolt, Tasi bemutatott bennünket egymásnak, majd mindannyian
leültünk az asztal körül. Az apa a tibeti pásztorok hagyományos
báránybőr nadrágját és mellényét viselte, csak éppen a világos
őzbarna öltözék makulátlanul tiszta volt. Alacsony zömök férfi volt,
kedves tekintettel, szinte gyermeki lelkesedéssel nézett rám.
- Ugye tudja, hogy Shambhala átmeneti korszakban
van? -kérdezte.
Anira néztem, majd vissza a férfira. - Csak keveset tudok erről, azt is
a legendák nyomán.
-A legendák szerint - mondta a férfi - Shambhala és a külvilág
fejlődésének egy meghatározott pontján nagy változás várható. Ez a
változás csak akkor mehet végbe, ha a külvilági kultúra fejlődése már
elért egy bizonyos szintet. Ha azonban megtörténik, akkor
Shambhala elköltözik.
168
- Hová költözik? - kérdeztem. - Már azt is tudják?
Elmosolyodott. - Nem. Azt senki sem tudja pontosan.
Ez a kijelentés valami okból szorongással töltött el, enyhén meg is
szédültem. Egy pillanatig a szememet is nehezen tudtam élesre
állítani.
- A vendégünk még nem elég erős — magyarázta Ani.
Tasi apja rám nézett. - Azért vagyok itt, mert az az intuícióm támadt,
hogy az átmenet ideje alatt Tasinak a templomok környékén kell
lennie. A legendák szerint ez a kor nagy lehetőségekkel és
egyszersmind súlyos veszedelemmel jár. A templomoknál végzett
munka egy időre megszakad. Nem leszünk képesek annyit segíteni.
A fiához fordult. - Amikor ez bekövetkezik, a külvilági kultúrák
helyzete válságossá válik. Rejtett történelme során az emberiség
többször is eljutott eddig a pontig a fejlődésben, de utat tévesztett, és
visszasüllyedt a tudatlanságba.
Visszaéltek a technikával, beavatkoztak az evolúció természetes
menetébe. Napjainkban például a külvilági kultúrákban egyesek
megváltoztatják az élelmiszerek termelésének módját: genetikailag
manipulált vetőmagokat állítanak elő, amelyeknek természetellenes
tulajdonságaik vannak. Elsősorban azért járnak el így, hogy a
vetőmagot szabadalmaztassák, és a piacon értékesítsék. Ugyanez
megy a gyógyszeriparban is: a vadon termő, ingyenesen hozzáférhető
gyógynövényeken genetikai változásokat eszközölnek, hogy árut
csináljanak belőle. A test energiarendszere nagy pontossággal működik;
az effajta manipuláció rettenetes hatást gyakorolhat az
emberek egészségére. Ugyanez vonatkozik a radioaktív
besugárzással kezelt élelmiszerre, az ivóvízhez adagolt klórra és
egyéb adalékokra, a szintetikus gyógyszerekről nem is beszélve.
Ezzel párhuzamosan a tömegtájékoztatás is magas fejlettségi szintet
ért el, olyannyira, hogy drámai hatásokat is képes kiváltani. Ha csak
a vállalatok és a korrupt politikusok igényeit szolgálja ki, torz és
természetellenes valóságot teremthet. Amíg a nagyvállalatok
továbbra is egyesülnek, hogy a technika mind nagyobb részét
tarthassák a markuk169
ban, és reklámtevékenységükkel továbbra is hamis igényeket
keltenek, addig ez a probléma csak súlyosbodni fog.
Halaszthatatlanul szükséges a kormányzati felügyelet gyakorlása,
még a demokratikus országokban is. A kormányzat a kábítószerkereskedők
és terroristák elleni harc jegyében máris alaposan
megnyirbálta a polgárok magánszféráját. Ellenőrzik a
készpénzforgalmat, és teljes megfigyelés alá vonták az internetet. A
következő lépés a központi hatalom által irányított, készpénz nélküli
társadalom lesz. A központosított, lélektelen kormányzati hatalom
olyan fejlett technikájú, virtuális világban működik, amelyben az
ennivaló, az ivóvíz, az élet természetes folyamatai már mind
eltorzultak, és ez katasztrófához vezet. Ha az egészséget áldozatul
vetik az egyre silányabb táplálék kereskedelmének, új betegségek
ütik fel fejüket, amire az emberek még több gyógyszer, még több
vegyi anyag fogyasztásával reagálnak, és az eredmény nem lehet
más, mint a Jelenések könyvében megjövendölt Armageddon. A
történelem előtti korokban ez már többször bekövetkezett, és megtörténhet
újra, ezúttal sokkal nagyobb méretekben.
Anita mosolygott. - De nem szükségszerű, hogy így legyen.
Voltaképpen csak egy kicsivel több tudatosságra van szükség, és be
tudjuk venni a kanyart. Ha teljesen el tudjuk fogadni, hogy spirituális
világban élő spirituális lények vagyunk, akkor az ennivaló, az
egészség, a technika, a média és a kormányzat mind a maga helyére
kerül a világ evolúciójában, tökéletesedésében. De ahhoz, hogy
mindez megvalósuljon, a külvilág kultúráiban élő embereknek is meg
kell érteniük az ima kiterjesztéseit. Meg kell érteniük azt, hogy mivel
foglalkozunk a templomoknál. A Shambhalai átmenet része ennek a
folyamatnak, de a lehetőséget meg kell ragadni.
Hosszan Tasira pillantott. - Ehhez a te nemzedékednek egyetlen
imamezőben egyesülnie kell a két előző nemzedékkel, végleg eggyé
ötvözve minden vallást.
Tasi értetlen arcot vágott, apja közelebb vonta magához.
- Szerte a világon a huszadik század első évtizedeiben született
emberek, akiket nyugati barátunk a második vi170
lágháború nemzedékének nevez, a személyes bátorságot és a
technikát használták fel. hogy megvédelmezzék a demokráciát és a
szabadságot a birodalmakat építő diktátorok fenyegetésétől. A
technikai erőfölény jóvoltából győzelmet arattak, és a technika
további fejlődése a világgazdaság fejlődését eredményezte.
Megérkezett a földre a következő generáció, amelyet Amerikában a
népességrobbanás nemzedékének neveznek; a háború után született
fiatalok intuíciója azt sugallta, hogy a materializmus, a technika középpontba
helyezése nem teljesen rendjén való. Túl nagy károkat
szenvedett a környezet, a vállalatok túlzottan nagy befolyást
szereztek a kormányzati szférában, a hírszerző szervezetek
túlságosan kiterjesztették az ellenőrzést.
Az efféle bírálatok az új nemzedék színre lépésekor természetesek, és
intuitív módon előreviszik a fejlődést. Ezek a fiatalok a nehezen
kiharcolt anyagi jólétben nőttek fel, vagy más országokban az anyagi
javak iránti vágyakozás határozta meg gondolkodásukat, és erre adott
reakcióként azt a gondolatot fogalmazták meg, hogy az élet másról is
szól. Megérezték, hogy az emberiség történelmének hátterében spirituális
cél húzódik meg, és ezt meg akarták érteni. Erre vezethető
vissza minden, ami a hatvanas-hetvenes években nyugaton történt: az
anyagelvű státusrendszer elutasítása, más vallások felderítése, a
filozófiák népszerűvé válása, a Humán Potenciál Mozgalom
gondolati forradalma. Ez a nemzedék felismerések sorozatán
keresztül megtudta, hogy az élet több, mint amit a materialista
világnézet elismer belőle. Hunyorított, mintha pontosan ismerné a
felismerésekkel kapcsolatos élményeimet.
-A háború utáni nemzedék intuíciói rendkívül fontosak voltak -
folytatta -, mert ők már távlatból tekintettek a technikára és az anyagi
bőségre, és intuíciójuk révén megsejtették a mély igazságot, hogy a
technika fejlődésének olyan kultúra kibontakozását kell szolgálnia,
amelynek már nem a puszta fennmaradás, hanem a spirituális
fejlődés a célja ezen a bolygón.
Egy pillanatra elgondolkodott. - Most, a hetvenes-nyolcvanas évek
fordulójától kezdve érkezik már az új generáció.
171
amely meg tovább fejleszti az emberi kultúrát. — Tasira nézett. - Te
és a kortársaid vagytok ennek a nemzedéknek az utolsó tagjai. Érted,
milyen fontos küldetésetek van a világban?
Tasi meghányta-vetette magában a kérdést, és nekem is akadt
elgondolkodnivalóm. A háború utáni nemzedék fiai-leányai ezek
szerint úgy reagáltak szüleik idealizmusára, a technika iránti
fenntartásaikra, hogy gyakorlatiasabbak lettek, és több közük van a
technikához, mint bármelyik megelőzd nemzedéknek.
Mindenki úgy nézett rám, mintha olvastak volna gondolataimban.
Tasi még bólintott is, mint aki egyeiért velem.
- Megéreztük, hogy a technikának spirituális célja van -mondta.
- Látni való - folytatta az idősebb tibeti -, hogy ez a három generáció
összeolvad egymással. A második világháború nemzedéke a
zsarnokság ellen harcolt, és bebizonyította; a demokrácia nemcsak
hogy életképes a modern világban, hanem hatalmas térhódításra
képes, és a világgazdaság összetartó erejét jelenti. Ekkor, az anyagi
bőség közepén színre lépett a népességrobbanás nemzedéke, és
kijelentette, hogy a térhódítás körül bajok vannak: pusztul a
környezet, az ember elveszíti kapcsolatát a természettel, a spirituális
valósággal, amely a történelem vargabetűi mögött örökkéjelen van.
Most pedig hangot kapott az új generáció, és ismét a gazdaságra
helyezi a hangsúlyt: úgy akarja átalakítani a technikái, hogy az
tudatosan szolgálja az ember tudati és spirituális képességeit; ez a
korosztály azt a folyamatot indítja el, amely itt. Shambhalában már
lezajlott. A technika így már nem lehet azoknak a hitbízománya, akik
a szabadság korlátozására, a többi ember lölötti hatalom megtartására
akarják használni.
- De hát ez a nemzedék még nem fogja fel teljesen, hogy mit tesz -
vetettem közbe.
Nem teljesen, az igaz - felelte. - De tudatossága és megértési szintje
napról napra nő. Egy imamezőt úgy kell beállítanunk, hogy ebbe az
irányba segítsük a fiatalokat. Hatalmas, erős mezőt kell előállítanunk.
Szükségünk van
172
az új generáció segítségére ahhoz, hogy összeötvözhessük a
különböző vallásokat. Ez azért nagyon fontos, mert mindig lesznek
olyan hatalomvágyó manipulátorok, akik ezt a nemzedéket a technika
negatív irányú használatára akarják rábírni, vagy visszaélnek
elidegenedettségükkel. Az átmenet csak a kezdet - mondta Tasi apja,
fiához intézve szavait. - Még sok előkészületet kell megtennünk.
Csak azt akartam megfogalmazni, hogy most már a veled
egyívásúaknak is segíteniük kell az egész emberiség előrehaladásában.
Neked személy szerint abban van szereped, hogy
Shambhala működése kiterjedjen a külvilág kultúráira is. De egyedül
te döntheted el, hogy mit kell tenned.
A fiatalember a távolba nézett.
Apja odalépett hozzá, és átkarolta a vállát, majd Anit is megölelte, és
kilépett a házból.
Tasi követte tekintetével, aztán visszament a szobájába.
Anival kimentünk a kertbe; agyamban rajzottak a kérdések.
- Hová ment Tasi apja? - kérdeztem.
- Folytatja az átmenetre való felkészülést - pillantott rám Ani. - Ez
alighanem elég nehéz lesz. Egy időre el kell majd hagynunk ezt a
helyet. Sokan visszajönnek a templomokról segíteni.
Megcsóváltam a fejem. - Mit gondol, mi történik majd?
- Azt senki sem tudja - felelte. -A legendák nem beszélnek
részletekről. Csak annyit tudunk, hogy változás lesz.
A bizonytalanság leapasztotta energiaszintemet; leültem egy kerti
padra. Ani mellém telepedett. -Azt viszont tudom, hogy önnek mi a
teendője. Folytatnia kell a Negyedik Kiterjesztés megismerését.
Minden más magától megoldódik.
Tétován bólintottam.
- Koncentráljon arra, amit itt tanult. Látta, merre kell fejlődnie a
technikának, és már azt is kezdi érteni, hogy a mi kultúránk az
életfolyamatra összpontosít, a születés csodájára és a tudatos
evolúcióra. Tudja már, hogy ez a szemlélet adja a legtöbb inspirációt
- és ez a legérdekesebb. A külvilági kultúrák materialista élete
elhalványul a miénkkel
173
összehasonlítva. Spirituális lények vagyunk, életünknek a család, a
tehetség csodája, a személyes küldetés megtalálása körül kell
forognia, Es most már azt is látja, hogy milyen az a kultúra, amely
így működik. A legendák szerint, ha az ember tudja, milyen fejlődés
áll a kultúrák előtt, az tágítja és erősíti az imamezőt. Amikor
megteremti a kapcsolatot a belső forrással, és látja a mező kiáradását,
amikor cselekedeteivel a szinkronicitást és mások felemelését
igyekszik előidézni, mindezt megalapozott elvárásokkal teheti,
hiszen biztosan tudja, hogy merre visz bennünket ez a folyamat, ha
hívek maradunk hozzá, ha nincs bennünk félelem, sem gyűlölet,
Igazat beszélt. A kiterjesztések lassanként összeálltak.
- Csakhogy még nem láttam mindent - jegyeztem meg.
Ani mélyen a szemembe nézett. - Nem bizony; a Negyedik
Kiterjesztés további részeit még el kell sajátítania. És ez nem
minden. Az imamezőjének is erősödnie kell.
Ebben a pillanatban újra meghallottuk a helikoptereket, és a zajtól
elöntött a düh. A gépek mintha közeledtek volna. Hogyan lehetséges
ez? Hogyan juthattak át. Shambhalába?
-Átkozottak - fakadtam ki, amitol Ani láthatólag megriadt.
- Sok a harag önben - mondta.
- Nehéz nem dühöngeni, ha az ember látja, mit művelnek a kínai
katonák.
-A harag régi beidegződés önben. Bizonyára figyelmeztették már
erre.
Eszembe jutottak Yin szavai. - Úgy van, kaptam figyelmeztetést.
Mégis mindig beleesem ebbe a hibába.
Ani láthatólag aggodalomba esett.
- Úrrá kell lennie ezen - mondta. - De ne hibáztassa magát miatta. Az
is negatív imának számít, és egy tapodtat sem mozdul tőle előbbre.
Persze az sem megoldás, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a
dühről. Észben kell tartania ezt a problémát, fenntartva a tudatosságot,
és ugyanakkor úgy kell beállítania az imamezőt, hogy válozás
menjen végbe, és szakíthasson végre a megszokott magatartásmintával.
174
Tudtam, hogy igencsak keskeny ösvényt jelölt ki nekem. és sok
tudatos munkára lesz szükségem, hogy végigjárhassam.
- Most mit tegyek? - kérdeztem. - Ön mire gondol?
- Menjek el a templomokhoz?
- Ezt mondja az intuíciója?
Újra végiggondoltam az álmot, és végre el is meséltem Aninak.
Tágra nyílt a szeme.
-Azt álmodta, hogy Tasival együtt megy a templomokhoz?
- Igen-
- Nos - jelentette ki határozottan -, akkor ezt közölnie kell vele.
Bementem a házba, és Tasi szobájánál megérintettem a falat.
- Jöjjön be - mondta a fiatalember, és egy nyílás jelent meg
előttem.
Tasi az ágyon nyújtózott. Amikor beléptem, felkönyökölt, és hellyel
kínált egy széken. Leültem.
Egy percig hallgatott, mintha az egész világ súlya az ő vállát
nyomná. Végre megszólalt.
- Még mindig nem tudom, mitévő legyek.
- Mit mond az intuíciód? - kérdeztem.
-Nem tudom. Össze vagyok zavarva.
Csak az jár a fejemben, hogy el kellene jutnom a külvilági
kultúrákba.
Anyám azt mondja, a saját utamat nekem magamnak kell
megtalálnom. Bárcsak itt volna a nagymamám!
- Miért, hol van?
-Valahol a templomoknál.
Sokáig szótlanul néztük egymást, aztán Tasi hozzátette;
- Legalább azt a múltkori álmomat érteném.
Felkaptam a fejem. - Miféle álmot?
-Emberek között voltam. Az arcukat nem láttam, de tudtam, hogy
egyikük a húgom. - Egy pillanatra elhallgatott.
- Vizet is láttam a közelben.
Valahogyan a külvilági kultúrák világába kerültem.
175
- Én is álmodtam - kezdtem. - Mi ketten együtt voltunk valahol, az
egyik templom melletr... A templom kék volt.., és ott találkoztunk
valakivel.
Mosoly suhant át Tasi arcán,
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte. – Azt, hogy a külvilági
kultúrák helyett a templomokhoz kellene mennem?
- Nem - feleltem. - Nem erre gondolok. Azt mondod, hogy a
templomoktól lehetetlen átjutni a külvilágba. De mi van, ha mégsem?
Felragyogott az arca. - Ugy érti: menjek a templomokhoz, és onnan
próbáljak meg átjutni? Hallgatásom volt a válasz.
- Ez az -jelentette ki, és felkelt az ágyról. - Lehet, hogy mégis oda
szólítottak.
176
177
9
A GONOSZ ENERGIÁJA
Alig léptünk ki Tasi szobájából, erősödni kezdett a helikopterek
távoli motorzűgása.
Ani bejött a házba, és egy ládából három terjedelmes hátizsákot
húzott elő. Megfigyeltem, hogy hagyományos módszerrel, vászonból
készültek, varrással. Rá akartam kérdezni a hátizsákok eredetére, de
Ani sietősen kiterelt bennünket a házbői. és a bal felé kanyarodó
gyalogútra kalauzolt.
Ani Tasi mellett gyalogolt; hallottam, hogy a fiú elmeséli anyjának
az újonnan született elhatározást, elmegy a templomokhoz.
A helikopterek egyre közelebb dübörögtek, és a tiszta kék égen sűrű,
sötét fellegek kezdtek gyülekezni.
Megkérdeztem Anit, hová megyünk.
-A barlangokhoz - felelte. - Önnek még fel kell készülnie.
Lesiettünk a sziklaösvényen, amely a csupasz sziklafalon ereszkedett
le a hegy túloldalán elterülő fennsíkra. Ani intésére behúzódtunk egy
kis vízmosásba, ahol meglapultunk és füleltünk. A helikopterek szűk
kőrben keringtek, a sziklák fölölt, majd a mi utunkat követve
pontosan a fejünk fölé repültek.
Ani arcára kiült a rémület.
- Mi történik itt? - ordítottam.
Nem felelt, csak kimászott a vízmosásból, és intett, hogy menjünk
utána. Öt-hatszáz méternyi futással átvágtunk a fennsíkon, és ismét
hegyek közé érkeztünk, ahol megálltunk, vártunk. A helikopterek,
akár az előbb, most is a hátunk mögött köröztek, majd egyenest a
fejünk fölé érkeztek.
Hideg léghullám csapott ránk, kis híján fel is lökött bennünket.
Ugyanebben a pillanatban eltűnt rólunk minden ruha, csak a súlyos
felsőbabát maradt rajtunk.
178
- Gondoltam, hogy ez megtörténhet — mondta Ani, és a
hátizsákokból ruhadarabokat húzkodott elő. Az én bakancsom a
lábamon maradt, de Tasié és Anié megsemmisült.
Az asszony egy pár, bőrből készült lábbelit adott át fiának,
és maga is felhúzott egyet. Az öltözködés végeztével kapaszkodni
kezdtünk a sziklák között felfelé az emelkedőn, mígnem egy lapos
területre érkeztünk. Sűrű havazás kezdődött. a hőmérséklet gyorsan
zuhant. A helikopterek mintha nyomunkat vesztették volna.
Néztem az imént még zöldellő völgyet. Mindent hó borított odalent,
és a növények máris hervadni kezdtek a hidegben.
- Ez a katonák energiájának hatása - magyarázta Ani. -
Tönkreteszi a környezeti mezőt.
Arra fordultam, ahonnan a helikopterek zaját hallottam, és hirtelen
hullámban elöntött a düh. A gépek azonnal irányba fordultak, és
elindultak felénk.
- Gyerünk! - adta ki az utasítást Ani.
Közelebb húzódtam az apró tűzhöz, és dideregtem a reggeli fagyban.
Egy órán át gyalogoltunk a hóesésben, és az éjszakát egy kis
barlangban töltöttük. A több réteg meleg alsónemű ellenére
kegyetlenül átfagytam. Tasi mellettem feküdt összegömbölyödve,
Ani pedig a barlang nyílásából szemlélte a megdermedt vidéket
odakint.
- Minden odalett - szólalt meg. - Semmi sem maradt, csak jég.
Odamentem mellé, és kinéztem. A házak százaival beépített, dús
lombú fákban bővelkedő völgy helyén csak a hótakaró és a kopár
hegyek látványa tárult elém. Itt-ott kivehető volt néhány derékba tört
fa csonkja, de színeket sehol sem láttam. A házak egyszerűen
eltűntek, és a völgy közepén futó folyó parttól partig befagyott.
- Legalább húsz fokot esett a hőmérséklet - mondta Ani.
- Mi történt itt? - kérdeztem.
-Amikor a kínaiak ránk találtak, a hideg éghajlattal kapcsolatos
gondolataik és elvárásaik ellene dolgoztak a mező hatásának,
amellyel mérsékelt klímát állítottunk be.
179
Ezt a mezőt a templomoknál élők szabályozzák, ós általában olyan
erősre állítják, hogy- a kínaiak egyáltalán nem is tudnak behatolni, de
most tudták, hogy az átalakuláshoz szükség van erre.
- Micsoda? Szándékosan engedlek be őket?
- Nem volt más lehetőség. Ha ön és mások is bejuthattak, a
katonákat már nem lehetett távol tartani. Ön még nem elég erős
ahhoz, hogy képes legyen minden negatív gondolatot kizárni
elméjéből. A kínaiak pedig önt követték.
- Azt mondja, hogy én tehetek az egészről? - hebegtem.
- Semmi baj. Ez része a tervnek.
Nem vigasztalt meg. Visszamentem a tűz mellé, és Ani is utánam
jött, mert Tasi közben sűrű levest főzött szárított zöldségekből.
- Meg kell értenie - magyarázta Aní -. hogy Shambhala lakóinak nem
esett bajuk. Előre számítottunk erre.
Mindenki jól van. Sokan visszajöttek a templomoktól, épp elegen
ahhoz, hogy a térablakokon keresztül mindenkit új, biztos
helyre vigyenek. A legendák jól felkészítettek bennünket.
A völgybe mutatott. - Inkább azzal foglalkozzék, ami az ön feladata.
Tasival együtt el kell jutnia a templomokhoz, anélkül hogy elfognák
a katonák. Meg kell tudnia, mit tesz Shambhala az emberiségért.
Elhallgatott, mert egy helikopter motorzűgása élt a fülünkbe a
messzeségből. A hang egyre halványult, majd elhalt.
- Mostantól sokkal jobban kell vigyáznia - folytatta Ani.
-Azt hittem, tudja már, hogy nem szabad negatív gondolatokat
beengednie az elméjébe, különösen a gyűlölet és a harag gondolatait
nem.
Tudtam, hogy igaza van, de még mindig nem volt világos számomra,
hogyan oldható meg ez a dolog.
Ani komolyan a szemembe nézett. - Előbb-utóbb el kell bánnia a
haragjával.
Kérdezni akartam valamit, de a barlang nyílásán át embereket
pillantottunk meg, akik a jobb oldali jeges hegyoldalon ereszkedtek
lefelé.
Ani felállt, és Tasihoz fordult.
180
- Nincs több idő - mondta. - Indulok. Segítenem kell ezeknek az
embereknek megtalálni a kiutat. Apád ott fog várni rám.
- Nem jöhetnél velünk? - kérdezte Tasi, és anyjához bújt. Szemében
könnyek csillantak.
Ani magához ölelte, és a fagyos sziklákon botorkáló embereket
nézte.
- Nem tehetem - mondta. - Ott a helyem, az átmenetnél kell
segítenem. De ne aggódj, megtalállak, akárhol leszel.
A barlang szájához ment. és még egyszer visszafordult.
- Nekem nem esik bajom - mondta. - De ön legyen elővigyázatos.
Ha a tudatán eluralkodik a harag, akkor nem képes fenntartani
energiaszintjét. Nem lehetnek ellenségei.
Állt még egy darabig, aztán kimondta azt a mondatot, amit utazásom
során már többször hallottam.
- Mindig gondoljon arra - mosolygott - hogy segítséget kap.
Tasi mosolyogva nézett vissza rám, miközben a mély havat tapostuk.
Egyre hidegebb lett, - csak nehezen tudtam megőrizni energiaszintemet.
A templomokat rejtő hegylánc eléréséhez le kellett ereszkednünk
a hegyoldalon, átkelni a fagyba dermedt völgyön, majd a
következő hegycsoporton. Száz métert tettünk meg lefelé minden
nehézség nélkül, de ott. egy sziklapárkány peremére értünk.
Alattunk vagy tizenöt méteres szakadék.
- Le kell siklanunk, nincs más lehetőség- fordult hátra Tasi.
- Az túl veszélyes - tiltakoztam. - A hótakaró alatt sziklák
rejtőzhetnek. Ha lecsúszunk, irányítani sem tudjuk magunkat.
csúnyán összetörhetjük magunkat. - Energiaszintem sebesen zuhant.
Tasi idegesen mosolygott.
- Semmi baj - mondta -, az nem tesz rosszat, ha fél az ember.
Csak mindig a pozitív végkifejletet tartsa szem előtt.
A félelem éppenséggel közelebb vonzza a dakinikat.
-Várjunk csak - mondtam -, erről eddig nem volt szó.
- Hogy is van ez?
181
-Nem fordult még elő, hogy titokzatos, megmagyarázhatatlan módon
kapott segítséget?
- Yin azt mondta, hogy olyankor Shambhala segít.
-És?
- Nem értettem az összefüggést. Pedig próbáltam rájönni, mitől
függ, hogy segítenek-e a dakinik, vagy nem.
- Ezt igazán csak a templomoknál tudják. Én csak annyit. tudok,
hogy a félelem közelebb hívja az őrzőket, ha sikerül megőrizni a
hitünket. A gyűlölet az, ami elriasztja őket.
Tasi a párkány szélére húzott, és már hanyatt-homlok siklottunk is
lefelé a laza, mély hóban. Lábam beakadt egy sziklába, ettől
átfordultam, és bukfencezve hömpölyögtem lefelé, tudtam: ha a
fejemet is beütöm, akkor végem. Féltem, de valahogy mégis sikerült
szilárdan hinnem abban, hogy épségben leérkezem.
Ezzel a gondolattal egyidejűleg sajátos érzés fogott el: kellemes
nyugalmat éltem át. A rémület lecsillapodott. Néhány pillanat múlva
egy utolsó bukfenccel becsapódtam a szakadék fenekére. Tasi a
hátamra huppant. Néhány pillanatig lehunyt szemmel hevertem, majd
lassan kinyitottam, és közben eszembe jutott néhány korábbi
veszélyes élethelyzetem, amikor ugyanilyen megmagyarázhatatlan
nyugalom öntött el, mint most.
Tasi kikászálódott a hóból, rámosolyogtam.
- Mi történt? - kérdezte.
- Valaki itt volt segíteni.
Tasi felállt, leütögette ruhájáról a havat, és továbbindult. - látja,
milyen az, ha az ember fenntartja a pozitív elvárásokat? Átmenetileg
a harag is adhat erőt, de az semmi ehhez képest.
Bólintottam, és magamban megfogadtam, hogy erről soha többé nem
feledkezem meg.
Két órán át gyalogoltunk a völgyben, átkeltünk a befagyott folyón, és
kapaszkodni kezdtünk fölfelé a meredek hegy lábánál. A havazás
erősödött.
Tasi egyszer csak megtorpant.
-Valami mozgást láttam odafent - mondta.
182
- Mi lehetett az? — meresztettem a szemem.
- Mintha egy ember lett volna. Menjünk tovább. Folytattuk utunkat a
csúcs felé, amely mintegy hatszáz méter magasan tornyosult a fejünk
fölé.
-Van valahol egy hágó odafenn - mondta Tasi. - A csúcsnál nem
juthatunk át.
Előttünk ropogva csúszni kezdett a hó, és köveket sodort magával.
Összenéztünk, és néhány kiálló szikla védelmébe húzódva kúsztunk
tovább. Az utolsó sziklától nem messze egy emberalakot
pillantottunk meg, aki éppen a hóból ásta kí magát. Mozdulatai
kimerültségről árulkodtak. Egyik térdét átvérzett kötés borította.
Alig akartam hinni a szememnek: Wil volt az.
- Minden rendben - szóltam Tasinak. - Ismerem ezt az
embert. - Felálltam és odamentem.
Wil meghallotta lépéseimet, és talpra ugrott, készen arra, hogy sérült
lábán menekülni kezdjen a keskeny ösvényen.
- Én vagyok! - kiáltottam rá.
Wil fölegyenesedett, aztán ismét lerogyott a hóba. Vastag, fehér
anorákot és hőszigetelő nadrágot viselt.
- Nem sietted el - mosolygott rám. - Azt hittem, hamarabb itt leszel.
Tasi is odasietett, hogy megvizsgálja Wil sérülését. Bemutattam őket
egymásnak. A lehető legtömörebben elmeséltem Wilnek mindent,
ami történt velem: Yint, a kínaiak elől való menekülést, a
kiterjesztéseket, az átjáró megtalálását, végül azt, amit Shambhala
gyűrűjében tapasztaltam.
- Nem tudtam, hol kereshetnélek- tettem hozzá a völgyre mutatva. -
Minden elpusztult. Ez a kínaiak hatása.
-Tudom - felelte Wil. - Már én is összefutottam velük.
Wil is elmesélte élményeit. Ő is kiterjesztette az imamezőt,
amennyire csak tudta, így jutott be Shambhalába. Szintén a gyűrű
vidékén tartózkodott, egy másik család tanítgatta neki a legendákat.
- A templomokba eljutni rendkívül nehéz - mondta Wil. - Különösen
most, hogy a kínai katonák is a nyakunkon vannak. Semmiképp sem
szabad negatív imát engednünk a tudatunkba.
183
-Nekem ez elég gyatrán szokott sikerülni - jegyeztem meg.
Wil szúrós tekintenél, gondterhelten nézett rám. - De hát épp emiatt
töltöttél annyi időt Yin társaságában. Talán nem mutatta meg, hová
vezethet ez?
- Azt hiszem, azt már értem, hogy a félelem szülte képeket kerülni
kell. A kínaiak iránt érzett harag az, ami rendszeresen bajba sodor.
Wil ettől még ijedtebb lett, és mondani akart valamit, de ekkor
közeledő helikopterek dübörgése hangzott fel. Kapaszkodni kezdtünk
a hegyoldalon a sziklák és a mély hóval kitöltött hasadékok között.
Minden bizonytalannak és ingatagnak látszott. Húsz percen át
másztunk fölfelé szótlanul. A szél egyre erősödött, arcunkat éles
hókristályok szurkálták.
Wil megállt, és térdre roskadt.
- Hallgassátok! - mondta. - Mi ez?
- Megint a helikopter - mondtam, és igyekeztem leküzdeni
ingerültségemet.
Hallgatóztunk; a helikopter áttört az alacsonyan függő felhőkön, és
egyenest felénk tartott.
Wil sántikálva elindult felfelé a jeges lejtőn, én azonban nem mentem
utána, mert meghallottam valamit, ami lassan elnyomta a motorzúgást
is. Mintha egy tehervonat robogott volna a közelben.
- Vigyázz! - ordított fel Wil. - Lavina!
Igyekeztem elrohanni a hógörgeteg útjából, de elkéstem. A lezúduló
lavina az arcomba csapódott, és letaszított a lejtőn. Csúsztam és
bucskáztam lefelé, néha a hótömeg teljes súlya maga alá temetett,
néha fölvetődtem a száguldó zuhatag tetejére.
Végül, egy örökkévalóság múlva lecsillapodott a tébolyult rohanás.
A hó alatt hevertem, kicsavart tagokkal, beszorulva. Mozdulni sem
tudtam. Amikor lélegezni próbáltam, kiderült, hogy alig van
levegőm. Tudtam, hogy meg fogok halni.
Ám ekkor valaki megragadta a hóból kiálló jobb kezemet, és
szaporán ásni kezdett körülötte. Éreztem, hogy
184
többen is dobálják rólam a havat, csakhamar a fejem is kiszabadult.
Levegő után kapkodva törölgettem szememből a havat. Arra
számítottam, hogy Wilt pillantom meg.
Nem ő állt mellettem, hanem egy tucatnyi kínai katona; egyikük még
mindig a karomat szorongatta. Hátuk mögött Csang ezredes
közeledett. Szó nélkül, egyetlen intéssel utasította a katonákat, hogy
vigyenek a közelben lebegő helikopterhez. Ledobtak egy
kötélhágcsót, néhány katona fürgén felmászott, leeresztettek egy
hevedert, és rám erősítették. Az ezredes kiadta a parancsot, felhúztak
a helikopterre, majd az ezredes és a többi katona is felmászott.
Percek múlva már messze jártunk.
Egy tízszer tíz méteres sátorban álltam, és a tenyérnyi ablakon
néztem kifelé. Odakint legalább hét ugyanilyen sátrat számoltam
meg, valamint három kisebbfajta, helikopterrel is szállítható
lakókocsit. A tábor sarkában benzinmotoros áramfejlesztő berregett,
és bal kéz felől több helikopter vesztegelt. A havazás elállt, a földet
jó harminccentis hótakaró borította.
Kikukucskáltam jobb felé is. A távolban látható hegylánc
távolságából kikövetkeztettem, hogy feltehetőleg a völgy közepén
lehetünk. Jeges szél üvöltött az éjszakában, ropogtak a sátorlap
varratai.
Leszállás után ennem adtak, langyos vízben lezuhanyozhattam, és
meleg, bélelt katonai gyakorlóruhát kaptam, hőszigetelt alsóneművel.
Végre-valahára nem fáztam.
Megfordultam, és a bejárat mellett ülő fegyveres őrre néztem.
Dermesztően hideg tekintettel követte minden mozdulatomat, a vér is
meghűlt tőle ereimben. Holtfáradtan odamentem a sarokban álló
tábori ágyakhoz, és leültem az egyikre. Igyekeztem felmérni a
helyzetemet, de képtelen voltam gondolkodni. Tompult, rémült és
szinte béna voltam, tudatos figyelmem sem mutatott csúcsformát.
Képtelen voltam felfogni, mitől lettem ennyire tehetetlen. Ilyen fokú
pánikot még soha életemben nem éltem át.
Eszembe jutott, hogy mély lélegzetvétellel energiát gyűjtök, de hozzá
sem tudtam kezdeni. A sátor tetejéről lelógó
185
csupasz villanykörte szúrós, vibráló fénye baljós árnyakkal töltötte be
a zugokat. Sehol sem láttam semmit, amiben szépségei fedezhettem
volna fel. Felcsapódott a sátor bejárata, az őr vigyázzba vágta magát.
Csang ezredes lépett be, ledobta vastagon bélelt zubbonyát, és
bólintott az őrnek, majd felém fordult. Nem néztem a szemébe.
-Beszélnünk kell - mondta, miközben odahúzott egy tábori széket, és
egy méternyire tőlem leült. - Most azonnal választ kell kapnom a
kérdéseimre. - Hidegen végigmért.
- Mit keres itt?
Elhatároztam, hogy amennyire csak lehet, hű maradok az igazsághoz.
- A tibeti legendákat tanulmányozom- De hát ezt már megmondtam.
- Shambhalát keresi?
Hallgattam.
- Erről van szó? - kérdezte. - Shambhala itt van, ebben
a völgyben?
Gyomrom összeszorult a félelemtől. Mit csinálna vajon, ha nem
felelnék?
- Hát nem tudja? - kérdeztem.
Halványan elmosolyodott. - Gyanítom, hogy maga meg a
törvénytelen szektája úgy képzeli, hogy ez itt Shambhala.
- Tanácstalanság ült az arcára. - Több embert is láttunk errefelé, de a
hóban mindig sikerült egérutat nyerniük- Hol vannak most ezek az
emberek? Hová mentek?
- Nem tudom - feleltem. - Még azt sem tudom, hogy mi hol vagyunk.
Közelebb rántotta a széket. - Találtunk növényi maradványokat is.
Azok a növények nemrég még elevenek voltak. Hogyan lehetséges
ez? Hogyan maradhattak életben ilyen környezetben?
Szótlanul néztem a szemébe.
Hideg mosollyal válaszolt. - Mennyit tud valójában Shambhala
legendáiból?
- Keveset - dadogtam.
Én sokat tudok. Gondolta volna? Megismerkedtem minden ősi
írással, és meg kell mondanom, mint megannyi mí186
tológiai történet, fölöttébb bájosak és érdekesek. Gondoljon bele: egy
megvilágosodott egyénekből álló, ideális közösség, amely tudatilag
sokkal fejlettebb, mint a földkerekség bármelyik kultúrája... És
tudom a többit is - hogy Shambhala lakóinak valamiféle titkos
képességük van, amelyet arra használnak, hogy a jóságot terjesszék
az emberiség többi részében, és kedvező irányba fordítsák az
embereket... Kedves elképzelés, nemde? Ami azt illeti, az efféle ősi
folklórt akár még támogatni is lehetne -ha nem lenne annyira
félrevezető és ártalmas a tibeti nép számára. Nem gondolja, hogy ha
a valóságban létezne egy ilyen hely, azt már rég megtaláltuk volna?
Isten, szellemek, ez az egész csak gyermeteg képzelgés. Vegyük
például a dakinikat, ezeket a mitikus lényeket, akikről a tibetiek azt
tartják., hogy kapcsolatba léphetnek velünk, sőt segíthetnek rajtunk...
- Maga miben hisz? - kérdeztem, hogy oldjam kissé a helyzetet.
A homlokára bökött. - Én az ész hatalmában hiszek. Ezért kell
mindent elmondania nekem, ezért kell segítenie. Bennünket nagyon
érdekelnek a paranormális képességek, az agyhullámok tág
tartománya meg az, hogy ezek a hullámok milyen hatást
gyakorolhatnak az elektronikára vagy a távolban tartózkodó
emberekre. De ezt ne tekintse holmi babonás spiritizmusnak.
A tudat hatóereje természetes jelenség, amely tudományosan
kutatható és feltérképezhető. Kirohanását dühös kézmozdulattal
zárta, amitől megint éreztem gyomromban a félelmet. Tudtam, hogy
rendkívül veszélyes és irgalmat nem ismerő emberrel állok szemben.
Tekintetével fogva tartotta az enyémet, de ekkor feltűnt valami a háta
mögött a sátor falán, éppen átellenben a bejárattal, amely mellett az
őr állt. A ponyva egy területe hirtelen kivilágosodott. Fejünk fölött
pislogott a villanykörte, ezért a jelenséget gondolatban azzal
magyaráztam, hogy váratlanul túlfeszültség keletkezett az
áramfejlesztőnél.
Az ezredes felállt, és dühtől eltorzult arccal elém lépett. - Azt hiszi,
szívesen csatangolok itt, ebben a pusztaságban? El sem tudom
képzelni, hogy maradhatnak itt életben az emberek. De nem
megyünk el innen. Kibővítjük a tábort,
187
és még több katonát hozunk, amíg elegen nem lesznek ahhoz, hogy
gyalogosan bejárjuk az egész völgyet. Akárhol bujkáljanak,
megtaláljuk őket. és nagyon szigorúan fogunk eljárni velük szemben.
Félmosolyt erőltetett arcára. -A barátainkat viszont méltóképpen
megjutalmazzuk. Megértette?
Újabb félelem hullám csapott át rajtam, de ezúttal más jellegű.
A félelemhez undor vegyült: viszolyogtam ennek az embernek a
gonoszságától
A háta mögé pillantottam, ahol az előbb azt a fényfoltot véltem látni,
de most az egész terület árnyékba borult.
A fény eltűnt, és én mérhetetlenül magányosnak éreztem magam.
- Miért csinálják ezt? - szólaltam meg. - A tibeti népnek joga van a
saját vallásos meggyőződéséhez. Maguk le akarják rombolni az egész
kultúrájukat. Hogyan tehetnek ilyet?
- Ereztem, hogy a dühtől új erőre kapok.
Szembefordulásom az ezredesre is serkentő hatást gyakorolt.
-Á, tehát mégis van véleménye! - vetette oda gúnyosan.
- Kár, hogy ennyire naiv. Azt hiszi, hogy amit teszünk, szokatlan
vagv kivételes? A maguk kormánya is ellenőrzés alatt tartja a népet.
Léteznek mái mikrocsipek, amelyeket be lehet építeni a katonák vagy
a mit sem sejtő deviáns elemek testébe! És ez még csak a kezdet!
- Az ezredes már majdnem kiabált. - Tudvalevő, hogy a gondolkodó
ember agya meg határozott mintájú hullámokat bocsát ki. Minden
kormány olyan gépek kidolgozásán fáradozik, amelyekkel azonosítani
lehet a hullámokat, különösen az erőszakosságra vagy a
kormányellenes érzelmekre utaló gondolatok hullámait.
Kttól a kijelentéstől végigfutott hátamon a hideg. Az agyhullámok
felerősítésével való visszaélésről már Ani is ejtett szót: több korai
civilizációt ez sodort a vesztébe.
- Tudja, miért foglalkoznak ezzel a maguk úgynevezett demokratikus
kormányai? - folytatta Csang ezredes. -Azért, mert ők sokkal jobban
félnek a néptől, mint mi. A mi polgáraink tudják, hogy a kormány
feladata a kormányzás. Tudják, hogy szükség van bizonyos
szabadságjogok
188
korlátozására. Maguknál a nép azt hiszi, hogy az ember szabadon
rendelkezhet önmaga felett. Nos, ez talán lehetséges volt a múltban,
de a mai, technikával behálózott világban, ahol egy bőröndméretű
fegyverrel egy egész várost el lehet pusztítani, többé már nem
képzelhető el. Akkora szabadsággal az emberiség nem maradhatna
fenn. A társadalom irányait, értékrendszerét a közjó érdekében szabályozni
kell. Ezért veszélyes Shambhala legendája: mert az egyén
abszolút szabadságára épül. Miközben ezeket mondta, hallottam,
hogy hátam mögött megnyílik a sátor bejárata, de nem fordultam
meg. Teljesen lekötött az ezredes előadása: a legrosszabb fajta
modern zsarnokság hangját hallottam megszólalni, s minél többel
beszélt, annál erősebb lett bennem az undor.
- Maga egy dolgot figyelmen kívül hagy - mondtam.
-Az emberben belső késztetés munkál arra, hogy jót cselekedjék.
Cinikusan felnevetett. - Csak nem hisz komolyan ebben? A
történelemben semmi sem utal arra, hogy az emberekben bármi
egyéb is volna, mint önzés és kapzsiság.
- Ha volna magában spiritualitás, maga is meglátná bennük a jót! -
Dühömben én is megemeltem hangomat.
-Nem! - csattant fel, szinte már kiáltva. - Éppen hogy a spiritualitás a
probléma! Amíg vallások léteznek, az emberek sohasem fognak
egyetérteni. Hát nem érti? Minden vallási intézmény olyan, mint egy
tankcsapda a fejlődés ínjában. Mindegyik hadban áll a többivel.
A keresztények időt és pénzt nem kímélve igyekeznek mindenkit a
maguk hitére téríteni. A zsidók elszigetelődnek a kiválasztottságról
szóló álomvilágukban. A muzulmánok szerint csak a bajtársiasság, az
egység ereje és a szent gyűlölet számít. Mi, keletiek pedig. mi
vagyunk a legrosszabbak. Elutasítjuk a való világot valami
fantasztikus belső élet kedvéért, amit senki sem ért igazán. Ez az
egész metafizikai káosz oda vezet, hogy senki sem foglalkozik a
fejlődéssel, a szegények terheinek enyhítésével vagy azzal, hogy
minden tibeti gyermek járjon iskolába.
De sose aggódjon - folytatta -, gondoskodni fogunk arról, hogy ez a
probléma megoldódjék. Maga máris segí189
tett ebben. Amióta Wilson James Amerikában felkereste magát,
ügyeljük a mozgását, ugyanúgy, ahogyan a holland csoportét is.
Előre tudtam, hogy ideutazik, és belekeveredik az ügybe.
Meglepett arcot vághattam, mert így folytatta:
- Ó, hát persze, mindent tudtunk magáról. Sokkal szabadabban
működünk Amerikában, mint gondolja. A maguk kormánya figyeli
az internetet. Azt hiszi, hogy mi erre nem vagyunk képesek?
Maga meg ez a szekta sosem lesz képes elszökni előlem. Mit gondol,
hogyan voltunk képesek ilyen időben követni magát? A tudat
erejével. Az én tudatom erejével. Megéreztem, hogy hol keressük
magát. Még amikor eltévedtünk ebben a jeges pusztaságban, akkor is
éreztem a jelenlétét. Eleinte a barátja, Yin volt az, akit képes voltam
így követni. Most pedig magát- És ez nem minden. Ma már nem kell
az Ösztöneimre hagyatkoznom, ha ki akarom deríteni a tartózkodási
helyét. Rendelkezésünkre állnak az agyhullámfelvételei. - Fejével a
bejárat felé intett. -Technikusaink perceken belül felállítják az új
megfigyelőrendszert. Attól kezdve mindenkit, akiről felvételünk van.
nyomon tudunk követni.
Először nem is tudtam, miféle felvételről beszél, aztán eszembe jutott
az a kínai ház Ali városában, ahová a gáztámadás után hurcoltak. A
katonák akkor egy különös gépet helyeztek az ágyam fölé. Újfajta
félelemhullám dübörgött át rajtam, de azon nyomban ádáz dühvé
változott bennem.
- Maga őrült! - ordítottam.
- Így igaz: a maga szemszögéből őrült vagyok. De én vagyok a jövő.
- Fölém tornyosult, az arca vörös volt, szinte szétvetette a düh. -
Micsoda együgyűség! Mindent el fog mondani! Érti? Mindent!
Tudtam, hogy ha valaha is szabadon akarna engedni, nem hozta
volna tudomásomra mindezeket, de pillanatnyilag nem érdekelt.
Egy szörnyeteg állt előttem, és mindent elsöprő düh tombolt bennem.
Keresetlen szavakkal ismét cl akartam átkozni, amikor a sátor túlsó
sarkából megszólalt egy hang.
190
- Ne tegye! Attól csak legyengül!
Az ezredes sarkon fordult, hogy megnézze, ki merészeli;
közbeszólni; követtem a tekintetét. Egy kínai őr állt ott. és mellette
Yin támaszkodott egy asztalkának. Az őr, amint a fogoly megszólalt,
azonnal a földre lökte.
Felpattantam, és Yinhez ugrottam, az ezredes pedig kínaiul mondott
valamit az öröknek, és kiviharzott a sátorból. Yin arcát sebhelyek,
zúzódások éktelenítették.
-Yin, hogyan segíthetek? - kérdeztem, miközben felsegítettem az
egyik tábori ágyra. - Semmi bajom -felelte, és lehúzott maga mellé. –
Amint ön eltávozott, máris jöttek értünk. - Szeme izgatottan csillogott.
- Meséljen, mi történt? Eljutott Shambhalába?
A szemébe néztem, és ujjamat ajkam elé tettem. - Lehel. hogy azért
zártak össze bennünket, hogy megtudják, mit beszélünk egymással -
suttogtam. - Akármibe lefogadhatja, hogy lehallgatnak. Nem szabad
beszélgetnünk.
- Muszáj megkockáztatnunk - mondta Yin. -Jöjjön a hősugárzóhoz,
az elég hangosan zörög. Mondja el, mi történt. Félóra alatt
elmeséltem, milyen világot ismertem meg Shambhalában, majd alig
hallható suttogással megemlítettem a templomokat.
Elkerekedett a szeme. -Tehát még nem ismerte meg teljesen a
Negyedik Kiterjesztést?
- Csak a templomoknál lehet - suttogtam hangtalanul.
Beszéltem Tasiról, Wilröl, és fölelevenítettem Ani szavait, hogy meg
kell tudnom, mivel foglalkoznak a templomoknál.
- És mit mondott még az az asszony? - kérdezte Yin.
-Azt, hogy nem lehetnek ellenségeim.
Yin elfintorodott a fájdalomtól. - De hát ön éppen ezt teszi az
ezredessel. Dühét és megvetését használta arra, hogy erősnek érezze
magát. Én ugyanezt a hibát követtem el. Szerencséje, hogy nem ölte
meg azon nyomban. Lehorgasztottam a fejem. Beláttam, hogy
szabadjára engedtem érzelmeimet.
- Nem emlékszik, amikor negatív elvárásai elriasztották
a mikrobuszos holland párt, és így elszalasztott egy fontos
191
szinkronisztikiis lehetőséget? Abban az esetben a félelem határozta
meg elvárásait: arra számíiott, hogy esetleg majd ártalmára lesznek.
Ők érzékellek ezt az elvárást, és talán úgy érezték, hogy ha
megállnak, azzal rosszat tesznek, ezért mentek tovább. -Igen,
emlékszem.
- Minden negatív előfeltevés vagy elvárás - folytatta Yin -, amely egy
másik emberrel kapcsolatban felmerül bennünk, ugyanolyan ima,
mint a többi: kiárad belőlünk, és az illető személyt valóságosan is
olyanná változtatja. Ne feledje, hogy az emberek tudata
összekapcsolódik - gondolataink és elvárásaink abba az irányba
befolyásolják a többi embert, hogy ugyanúgygondolkodjanak,
ahogyan mi. Ezt tette ön az ezredessel. Elvárta tőle, hogy ő legyen a
meg testesült gonoszság.
-Egy pillanat - vetettem közbe. - Én olyannak látom. amilyen.
- Válóban? És melyik részét? Az egóját vagy a felsőbb énjét, a
leikét?
Yinnek igaza volt. Mostanáig azt hittem, hogy ezt már a Tizedik
Felismeréssel megtanultam, de a tetteim nem ezt mutatták.
-Amikor menekültem előle - mondtam -, követni tudott. Azt mondta:
az intuíció segítette ebben.
-És ön gondolt rá menekülés közben? Számított arra. hogy követni
fogja?
- Ezek szerint igen.
- Nem emlékszik? A múltkor ez történt velem is. Most meg maga
követi el ugyanazt. Ezek az elvárások hozták létre Csang elméjében
azokat a gondolatokat, amelyek végül nyomra vezették. Az ego
gondolatai voltak, de azért támadtak benne, mert ön arra számított -
lényegében azért imádkozott —, hogy megtalálja önt. Nem érti? –
folytatta Yin. - Sokat, beszéltünk már erről.
Imamezőnk szüntelenül hatást gyakorol a világra, kíárasztja
elvárásainkat, és ha egy másik személyről van szó, a hatás szinte
azonnali. Szerencsére, mint mondtam, az ilyen negatív ima nem
olyan erős, mint a pozitív, mert ilyenkor az ember nyomban el192
vágja magát a felsőbb én energiaforrásától, ám valami hatása azért
mégiscsak van. Ez az aranyszabály hátterében lezajló folyamat.
Egy darabig értetlenül néztem. Beletelt egy kis időbe, mire eszembe
jutott, hogy mire utal: a bibliai tételre, amely szerint azt tegyük
másnak, amit önmagunknak kívánunk. Nem láttam át azonnal az
összefüggést, megkértem hát Yint, hogy magyarázza el.
-A szabály úgy hangzik - folytatta Yin -, mintha azért kellene
betartani, mert ez a társadalom érdeke. Igaz? Afféle etikai alapállást
fogalmaz meg. A tény azonban az, hogy valódi, spirituális,
energetikai, karmikus okok miatt, több van ebben a mondatban, mint
egy szép gondolat. Azért fontos betartani ezt a szabályt, mert
közvetlenül visszahat ránk.
Hatásszünetet tartott, aztán folytatta. - A szabályt bonyolultabban így
lehetne megfogalmazni: Tedd azt másoknak, amit önmagadnak
kívánsz, mert ahogy velük bánsz, ahogy róluk gondolkodsz, pontosan
úgy bánnak majd ők is veled. Az ima, amit érzéseid és tetteid által
kiküldesz önmagadból, pontosan azt váltja ki belőlük, amire
számítasz.
Bólintottam. A gondolat kezdett formát ölteni.
-A jelen esetben, amikor elhatározta, hogy az ezredes gonosz ember,
az ön imaenergiája hatást gyakorolt az ő energiamezójére, és
befolyásolta hajlamait. Ezért aztán úgy cselekszik majd, ahogy
elvárta tőle: dühvel, könyörtelenül. Mivel neki nincs kapcsolata a
belső, isteni energiával, egójának energiája gyenge és ingatag.
Olyan szerepet ölt magára, amilyet elvárnak tőle. Gondoljon bele az
emberi kultúrák működésébe. Mindenütt ezt a jelenséget tapasztalja.
Az ember hangulata átragad a többiekre. Olyan, mint valami járvány.
Ha elítéljük a másik embert, mert túl kövér vagy túl sovány, mert
nem vitte semmire, mert csúnya, vagy rosszul öltözködik, elküldjük
energiánkat az illetőhöz, aki maga is rosszakat kezd gondolni
önmagáról. A gonosz energiáját helyezzük működésbe. A negatív
ima is ragályos.
-De hát mit tehetnénk? - tiltakoztam. - Ne olyannak lássuk a
dolgokat, amilyenek?
193
- A dolgokat persze olyannak kell tekintenünk, amilyenek, de
azonnal át is kell állítanunk elvárásainkat. Ne arra számítsunk, hogy
olyan, amilyen, hanem arra, hogy olyan, amilyen lehetne. Az ezredes
esetében fel kellett volna ismernie, hogy minden spirituális dologtól
elszakítva gonosz dolgokat cselekszik ugyan, felsőbb énje mégis egy
pillanat alatt meglátja a fényt. Erre az elvárásra kell támaszkodnia,
mert csak akkor küldi ki azt az energiamezőt, amely segít felemelni
az ő energiáját, fokozni tudatosságát. Mindig abba a tudati alapállásba
kell visszaállnia, függetlenül attól, hogy mit tapasztal.
Ujabb hatásszünet. Yin elmosolyodott, amit a mi helyzetünkben
fölöttébb különösnek találtam, különösen hogy az arca is olyan
állapotban volt, amilyenben.
- Megverték? - kérdeztem.
- Ez semmi ahhoz képest, amit én kívántam nekik -mondta, hogy
még jobban megvilágítsa mondandóját. -Érti, milyen fontos ez? -
kérdezte Yin. - Nem haladhat tovább a kiterjesztésekben, amíg meg
nem érti. A düh mindig kísértést fog jelenteni. Kellemes érzés-
Egónk erősebbnek hiszi magát ilyenkor. Önnek ennél okosabbnak
kell lennie. A kreatív energia legmagasabb színtjét csak akkor érheti
el, ha elkerül mindenfajta negatív imát. Elég gonoszság van a
világban anélkül is, hogy tudattalanul szaporítanánk. Ez a nagy
igazság húzódik meg a híres tibeti együttérzés hátterében.
A földet néztem. Tudtam, hogy Yin minden szava igaz. Ismét úrrá
lett rajtam a régi beidegződés: a harag. Miért kell újra meg újra
belesétálnom?
Yin elkapta a tekintetemet.
- És most jön az, ami az egész gondolatsort megkoronázza. Ha káros
magatartásmintát tapasztal önmagában - esetünkben például a
haragot és az ítélkezést -, életbe vágóan fontos, hogy ne fogalmazzon
meg negatív imát a saját lehetőségeivel kapcsolatban. Érti ezt? Ha
önmagunkatbecsmérlő kijelentéseket teszünk, mint például „Úgysem
leszek képes megoldani ezt a problémát", vagy „Én már csak ilyen
maradok", akkor valójában a változás ellenében ható imát enged
szabadjára. Holott ragaszkodnunk kell az
194
elképzeléshez, hogy magasabb energiaszintre jutunk, és elhagyjuk a
régi beidegződéseket. Saját imaenergiánkkal önmagunkat is föl kell
emelnünk.
Hátradőlt a priccsen. - Ez az a lecke, amit nekem is meg kell
tanulnom. Sosem tudtam megérteni Rigden lámát: miért olyan elnéző
a megszálló kínai hatalom iránt? Tönkreteszik az országunkat, ezért a
vesztüket kívántam. Egyik kínai katonához sem kerültem olyan
közel, hogy a szemébe nézhettem volna, hogy embernek láttam
volna, akit elkaptak a zsarnoki rendszer fogaskerekei.
Ha csak egyszer sikerülne az egójuk, a társadalmi beágyazottságuk
mögé látnom, megtanulhatnám végre, hogy negatív
előfeltevéseimmel ne gyarapítsam a gonosz energiáját. Végre
magasabb szintről tekinthetnék rájuk és önmagámra. Most, hogy ezt
már tudom, talán a saját imamezőmmel hozzásegíthetem önt is, hogy
megtanulja.
A tábor hajnali lármájára ébredtem: valaki bádoghordókkal vagy
kannákkal csörömpölt. Felugrottam, felöltöztem, és a sátor kijárata
felé indultam. Az őröket időközben felváltották két újabb katonával,
akik álmos szemekkel bámultak rám. Az ablakhoz mentem. Odakint
sötét volt, az ég borús, üvöltött a szél. Az egyik sátornál mozgást
láttam, az ezredes lépett ki, és felénk indult.
Yin ágyához léptem; hanyatt fordult, és nagy nehezen ébredezett.
Arca földagadt, hunyorogva igyekezett rám nézni.
-Visszajön az ezredes - mondtam.
-Segítek, amennyit csak tudok - mondta. - De önnek kell másfajta
imamezőt küldenie Csang felé. Ez az egyetlen lehetősége.
Felcsapódott a sátrunk ajtaja, az őrök feszes vigyázzba ugrottak.
Belépett az ezredes, és intett, hogy váljanak odakint. Egyetlen
pillantást vetett Yinre, és megállt előttem.
Vettem néhány mély lélegzetet, és igyekeztem kiterjeszteni az
energiamezőt, amennyire csak tudtam. Elképzeltem, hogy túlcsordul
bennem az energia, és megpróbáltam, hogy az ezredesben ne a kínzót
lássam, hanem egy lelket, akit a félelem űz.
195
- Tudni akarom, hol vannak a templomok - mondta fojtott hangon,
vészjóslóan, és levetette kabátját.
- Csak akkor pillanthatja meg őket, ha elég magas az energiaszintje -
feleltem, kimondva, ami legelőször eszembe jutott.
Ez készületlenül érte. - Mit akar ezzel mondani?
- Azt mondta, hogy hisz a tudat képességeiben. Nos, e képességek
egyike az energiaszint felemelése.
- Miféle energiáról beszél?
- Maga mondta, hogy az agyhullámok valóban léteznek, és van
olyan gép, amellyel manipulálni lehet őket. Nos, az agyhullámokat
belülről, akaratlagosan is lehet befolyásolni, erősíteni, felemelni az
ember energiaszintjét.
- Hogy lenne lehetséges ez? A tudomány soha még csak hasonlót
sem állított.
Alig akartam elhinni: gondolkodása kezdett nyitottabbá válni. Láttam
az arcán, hogy a szavaim komolyan gondolkodóba ejtettek.
- Pedig lehetséges - bizonygattam. - Az agyhullámok - vagy talán
valami másfajta hullámok azok – mindenesetre fölerősíthetők,
egészen odáig, hogy képesek befolyást gyakorolni az eseményekre.
Ettől egészen felvillanyozódott. - Azt akarja mondani, hogy ön az
agyhullámok segítségével elő tudja idézni bizonyos események
bekövetkezését? Miközben ezeket mondta, háta mögött a sátor falán
fényes derengést vettem észre.
- Úgy van - folytattam. - De csak olyan eseményeket, amelyek a
kijelölt irányba mozdítják az életünket. Különben az energia
összeomlik.
- A kijelölt irányba? - pislogott.
A sátorfal egyre világosodott, önkéntelenül is odanéztem. Az ezredes
is megfordult.
- Mit bámul ott? - förmedt rám. - Mondja meg, mit ért azon, hogy „a
kijelölt irány”! Én szabadnak érzem magam, oda kormányozom az
életemet, ahova akarom.
Persze. Ez igaz. De a sok irány között van egy, amelyet a legjobbnak
érez, ahol a legtöbb inspirációt kapja, amerre
196
a legtöbb örömöt találja, nem igaz? - Az a terület a sátor-ponyván
szinte hihetetlenül kivilágosodott, de nem mertem odanézni.
- Fogalmam sincs, miről beszél - felelte Csang ezredes.
Értetlennek mutatta magát, de én személyiségének arra a részére
összpontosítottam, amelyik értett és figyelt.
- Szabadok vagyunk - mondtam. - De ugyanakkor szerves részei is
egy tervnek, amelyet felsőbb énünk alkotott, és ezzel a felsőbb énnel
kapcsolatot is teremthetünk. Igazi énünk hatalmasabb, mint
gondoljuk.
Az ezredes csak bámult. Látszott, hogy valahol a tudata mélyén
derengeni kezd valami.
Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy az őrök - kopogtatás helyett
- csapkodni kezdték a sátor oldalát a bejárat mellett. Rádöbbentem,
hogy a szél időközben viharos erejűvé fokozódott. A táborban
tárgyak borultak, repültek a levegőben. Az egyik őr berontott, és
kínaiul kiáltott valamit. Az ezredes azonnal odasietett; közben a szél
mindenfelé feltépte a sátrakat. Csang hátranézett Yin felé és felém,
abban a pillanatban egy roppant erejű szélroham feltépte a földről a
sátrunk bal oldalát, és leszakította. A ponyva az ezredes és az őrök
arcába vágódott, hanyatt lökte és beborította őket.
A tátongó nyíláson arcunkba süvített a hófúvás.
- Yin - ordítottam -, ezek a dakinik!
Yin nagy nehezen talpra állt. - Itt az alkalom! - mondta. -
Meneküljön!
- Jöjjön velem! - ragadtam meg a karját. - Mind a ket
ten megszökhetünk.
Ellökte kezemet. - Én nem megyek. Csak hátráltatnám.
- Meg tudjuk csinálni! - unszoltam.
A tomboló szélben ordítva tiltakozott. - Én már megtettem, amiért itt
vagyok. Most önnek kell megtennie! Még mindig nem ismerjük a
Negyedik Kiterjesztés további részét.
Bólintottam, gyorsan átöleltem, aztán magamra kaptam az ezredes
vastag kabátját, és kirohantam a szabadba, a hóviharba.
197
10
ELISMERNI A FÉNYT
Észak felé futottam vagy harminc métert, ott. megálltam, és
visszanéztem a táborra. Hallottam, hogy a Szél tárgyakat dobál, a
katonák vadul kiáltoztak.
Előttem szűz, fehér hómező nyújtózott, azt tapostam a hegyek felé
haladva, és fülembe csengett az ezredes kiáltása.
-Meg fogom találni! - harsogta dühösen a tomboló szélben. - Előlem
úgysem menekül!
Siettem tovább, amennyire a mély hóban lehetett. Negyedóra alatt
alig száz métert tettem meg. A szél szerencsére nem enyhült; tudtam,
hogy a kínaiak egyhamar nem lesznek képesek felszállni a
helikopterekkel.
Távoli hangot hallottam. Először azt hittem, hogy csak a szél, de
fokozatosan erősödött. Lekuporodtam. Valaki a nevemet kiáltozta.
Kisvártatva megjelent valaki a hófúvásban. Wil volt az.
Átöleltem. - Istenem, de jó, hogy látlak! Hogy találtál rám?
- Figyeltem, merre megy a helikopter - felelte -, és elindultam abba
az irányba, míg meg nem láttam a tábort.
Egész éjjel itt rostokoltam. Ha nem lett. volna velem a tábori tűzhely,
meg is fagytam volna. Épp azon törtem a fejem, hogyan
szabadíthatnálak ki benneteket. Aztán a hóvihar megoldotta a
problémát. Gyerünk, meg kell próbálnunk eljutni a templomokhoz.
Tétováztam.
- Mi a baj? - tudakolta Wil.
- Yin ott maradt - feleltem. - Ráadásul meg is sérült.
Wil elgondolkodott, közben a tábort néztük. - Keresőcsoportot
fognak utánad küldeni - szólalt meg. - Nem mehe198
tünk vissza. Később kell megpróbálnunk segíteni rajta. Ha nem
tűnünk el a környékről, és nem találjuk meg a templomokat, mielőtt
az ezredes bukkan rájuk, minden elveszhet. -Tasival mi lett? -
kérdeztem.
- Elsodródtunk egymástól, amikor jött a lavina – felelte Wil -, de
később még láttam, hogy egyedül mászott föl a hegyoldalon.
Több mint két órán át gyalogoltunk, és furcsamód, ahogy
távolodtunk a kínai katonai tábortól, úgy csillapodott a szél, bár
továbbra is erősen havazott. Vándorlásunk közben elmondtam
Wilnek mindent, amit Yintől hallottam a sátorban, valamint azt is,
hogy mi történt az ezredessel.
Végre elérkeztünk arra a helyre, ahol elsodort a lavina, de pihenő
nélkül továbbmentünk, a hegy nyugati lejtőjén kapaszkodva tovább.
Wil ment elöl; nem beszélgettünk, csak mentünk még két órán
keresztül. Végre Wil megállt, és egy magas hófal menedékében
megpihent.
Egy hosszú percig csak zihálva néztük egymást. Wil elmosolyodott
és megkérdezte: - Érted már, mit akart Yin elmagyarázni?
Hallgattam. Hiába láttam saját szememmel a módszer hatását az
ezredesen, mégis nehéz volt elhinnem.
- Negatív imát fogalmaztam - feleltem végül. - Ezért tudott az
ezredes a nyomomban maradni.
- Addig nem juthatunk tovább, amíg mind a ketten le nem szokunk
erről - mondta Wil. - Energiaszintünknek tartósan magasnak kell
lennie, különben nem ismerhetjük meg teljesen a Negyedik
Kiterjesztést. Az embernek nagyon óvatosnak kell lennie, nehogy a
félelemben élők gonoszságát vizualizálja. Objektíven kell rájuk
tekinteni, és meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket, ám ha túl
sokat foglalkozunk a viselkedésükkel vagy az olyan elképzelésekkel,
hogy árthatnak nekünk, ezzel energiát adunk nekik, ami csak fokozza
a paranoiájukat, és esetleg épp ebből tudják meg, mire számítunk a
részükről. Ezért olyan fontos, hogy ne vizualizáljuk a rosszat, ami
megeshet velünk -
199 - mert ez olyan ímát fogalmaz meg, amely pontosan a rettegett
eseményt állítja elő. Csóváltam a fejem. Még mindig ellenálltam
ennek a gondolatnak. Ha ez igaz, akkor óriási felelősség terhét rója
mindannyiunkra. Vigyázni kell minden gondolatunkkal.
Fenntartásaimat meg is mondtam Wilnek.
Majdnem fölnevetett. - Hát persze hogy vigyáznunk kell minden
gondolatunkkal. Már csak azért is, nehogy értékes intuíciókat
elszalasszunk. Ráadásul csak arra van szükség, hogy a tudatos
figyelem, az éberség állapotában maradjunk, és kitartóan
vizualizáljuk, hogy a többi ember tudatossága is fokozódik.
A legendák nagyon érthetően fogalmaznak. Imaaenergiánkat csak
akkor tarthatjuk kiterjesztett állapotban, ha sohasem használjuk
negatív módon. Addig nem juthatunk tovább, amíg tökéletesen fel
nem számoljuk ezt a problémát.
- Mennyit ismertél meg a legendákból? - kérdeztem.
Wil válaszként részletesebben is elmesélte kalandjait, amire eddig
nem nyílt alkalom.
-Amikor meglátogattalak- kezdte -, sejtelmem sem volt, hogy hová
tűnt az energiám, ha egyszer már a Tizedik Felismerés elsajátítása
környékén olyan magas szinten volt. Egyre gyakrabban gondoltam
Tibetre, és végül Rigden láma kolostorában kötöttem ki, ahol
megismerkedtem Yinnel, és hallottam az álmokról. Egy árva szót
sem értettem az egészből, de nekem is voltak ilyen álmaim. Tudtam,
hogy valami módon neked is részed van ebben az egészben, hogy
dolgod lesz itt. Ezért kezdtem részletesebben tanulmányozni a
legendákat és elsajátítani az imakiterjesztésl. Úgy terveztem, hogy
Katmanduban találkozunk, de rájöttem, hogy a kínaiak köveinek,
ezért kértem meg Yint, hogy menjen oda helyettem. Bíznom kellett
abban, hogy végül megtaláljuk egymást.
Kihallgatott, előhúzott egy fehér trikót, és új kötést rakott a térdére.
Én a hófehér hegyek végtelen láncolatát néztem. Egy pillanatra
nyiladék támadt a felhók között, a délelőtti nap káprázatos
fényjátékot mutatott be a ragyogó csúcsokon és az árnyékba
burkolózó völgyekben. Lenyűgö200
zött a látvány, furcsamód otthon éreztem itt magam, mintha egy rész
bennem érteni kezdené ezi az országot. Wilre néztem, a tekintetünk
találkozott.
-Talán - szólalt meg - újra át kellene vennünk, mit mondanak a
legendák az imamezőről. Meg kell értenünk, hogyan áll össze az
egész.
Bólintottam.
-Az egész ott kezdődik - folytatta -, hogy rájövünk: az imaenergia
létezik, valóságosan kiárad belőlünk, és kihat a világra. Ha ez a
felismerés megtörtént, azt is megértjük, hogy ez a mező, illetve a
világra gyakorolt hatása kiterjeszthető, és az Első Kiterjesztéssel kell
kezdenünk. Elsőként javítanunk kell a szervezetünkbe fizikailag
bejuttatott energia minőségét. A nehéz, iparilag előállított élelmiszerek
savasságot teremtenek a szervezetben, csökkentik a rezgést, és
végül betegséget okoznak. Az eleven ennivalónak lúgos kémhatása
van, fokozza a rezgést. Minél tisztább a rezgésünk, annál könnyebb
azután ráhangolódnunk a bennünk található, finomabb energiák
forrására. A legendák szerint megtanuljuk majd, hogy folyamatosan
ezt a magas szintű energiát lélegezzük be, és előrehaladásunk próbája
a szépség értékelésének képessége lesz. Minél magasabb az
energiaszintünk, annál több szépséget érzékelünk. Megtanuljuk a
vizualizációt: elképzeljük, hogy ez a magas szintű energia kiárad
belőlünk a világba, ennek próbája pedig a szeretet érzése.
Ilyenformán belső kapcsolatban állunk egymással - ahogy Rsiuban
megtanultuk. De most már tudunk még valamit: azt, hogy tartósan
megőrizhetjük magas energiaszintünket, ha vizualizáljuk, hogy az
energiamező kiárad belőlünk, és előttünk jár, amerre csak megyünk.
A Második Kiterjesztés akkor veszi kezdetét, amikor ezt a
kiterjesztett imamezőt úgy állítjuk be, hogy erősítse életünk
szinkronisztikus folyamatait. Szüntelenül a tudatos éberség és
figyelem állapotában maradunk, mindig várva a következő intuíciót
vagy véletlent, amely továbblendíti életünket. Ez a várakozás, a
készenlét még tovább emeli, erősíti energiánkat, mert szándékainkat
most már összehangoljuk a mindenség fejlődésének irányával.
201
A Harmadik Kiterjesztésben egy további elvárás is szerepei játszik:
az, hogy imamezőnk kiárad, és megerősíti a többi emberét: felemeli
őket arra a szintre, ahogy az isteni energia belső forrásához fűződő
kapcsolat, a felsőbb éntől származó intuíció működik.
Ez természetesen növeli annak valószínűségét, hogy intuitív
információt kapunk tőlük, ami tovább növeli szinkronicitásunk
szintjét. Ez a Peruban elsajátított interperszonális etika, de most már
azt is tudjuk, hogyan erősíthetjük hatását az imamező segítségével.
A Negyedik Kiterjesztés akkor kezdődik, amikor megtanuljuk az
energia kiáradását tartósítani, rögzíteni, tekintet nélkül a félelmet
vagy haragot gerjesztő élethelyzetekre. Ezt úgy érhetjük el, ha
függetlenítjük magunkat a bekövetkező konkrét eseményektől, csak
azt az egy elvárást tartjuk fenn, hogy a folyamat haladjon tovább.
Mindig a pozitívumot kell keresnünk, és mindig, de mindig arra kell
számítanunk, hogy bármi történjék is, a javunkat szolgálja. Az ilyen
belső hozzáállás segít abban, hogy a folyamatra koncentráljunk, és ne
adjuk át magunkat a negatív rémképeknek, hogy mi lesz velünk, ha
valami nem sikerül. Általánosságban szólva: ha negatív kép merül fel
elménkben, meg kell fontolnunk, hogy nem intuitív figyelmeztetéssel
van-e dolgunk, és ha igen, akkor meg kell tennünk a megfelelő
lépéseket, de ekkor is mindig vissza kell térnünk ahhoz az
elváráshoz, hogy a felsőbb szinkronicitás átsegít a problémán. Ez a
gyakorlat, a hitnek nevezett, hatalmas erejű elvárás rögzíti a mezőt, a
kiáradó energiát. Összefoglalva: a Negyedik Kiterjesztés arról szól,
hogy energiánk mindig legyen erős. Ha ezt megvalósítjuk, képesek
leszünk előrelépni és még tovább tágítani energiánkat.
A Negyedik Kiterjesztés következő lépcsőfoka akkor veszi kezdetét,
amikor maradéktalanul elfogadjuk, hogy az emberi világ a Tizedik
Felismerés által meghatározott irányba fejlődik, és ehhez Shambhala
adja a mintát. Az energia további növeléséhez, erősítéséhez igazi
hitre van szükség. Ezért olyan fontos, hogy megértsük Shambhalát.
Tudjuk, hogy Shambhalában sikerült ezt megtenni, és ez a tudat
erősíti az elvárást, hogy az emberi kultúra többi része is képes rá.
202
Látni fogjuk, hogy az emberek szerte a világon a spirituális fejlődés
szolgálatába állítják a technikát, és figyelmüket az életfolyamatra
összpontosítják, hiszen az életfolyamatban rejlik a valódi oka annak,
hogy itt vagyunk a földön: olyan kultúrát kell teremtenünk, amely
tudatosan szolgálja a spirituális evolúciót, és ezt a tudást átadja a
következő nemzedékeknek. Elhallgatott, és rám emelte tekintetét.
- És ekkor jön a neheze - mondta. - A további kiterjesztéshez nem
elég, hogy általában megőrizzük a pozitív alapállást, és kerüljük a
negatív események bekövetkezését festő képeket. A más emberekre
vonatkozó negatív gondolatokat is ki kell zárnunk a tudatunkból. Épp
az imént láthattad: ha félelmünk haraggá változik, és a legrosszabbat
kezdjük gondolni másokról, abból negatív ima származik, amelynek
hatására éppen úgy kezdenek el viselkedni, ahogy elvárjuk tőlük.
Ezért van az, hogy ha a tanár kiváló teljesítményt vár el diákjaitól,
azok többnyire képesek is rá, ha pedig negatív elvárással közelít
hozzájuk, akkor azt kapja. A legtöbben azt vallják, hogy másokról
rosszat mondani nem szép dolog, rosszat gondolni viszont nem árt.
Mi már tudjuk, hogy igenis árt: a gondolatoknak hatásuk van.
Miközben ezeket mondta, eszembe jutottak az Egyesült Államokban
mostanában elharapózott iskolai lövöldözések, és gondolatomat
hangosan ki is mondtam.
- A gyerekeknek - felelte Wil - mostanában a világon mindenütt
nagyobb az erejük, mint valaha. Az iskolai klikkek, kiközösítések
mindig is léteztek, de a pedagógusok többé nem hunyhatnak szemet
fölöttük. Ha egyes gyermekeket lenéznek, kigúnyolnak, bűnbakot
csinálnak belőle, a negatív ima ma erőteljesebb hatást vált ki, mint
eddig bármikor. Ma már előfordul, hogy visszavágnak.
És ez nemcsak a gyermekek között van így, hanem az emberi kultúra
egész területén. Csak akkor érthetjük meg, mi történik, ha tisztában
vagyunk az imamezők hatásával. Egyre nő az ember hatalma, és ha
elvárásainkat nem uraljuk tökéletesen, komoly károkat okozhatunk
embertársainknak. Wil elhallgatott, és felvonta szemöldökét.
- Azt hiszem, ezzel el is jutottunk oda, ahol most tartunk.
203
Bólintottam, és egyszerre megéreztem, mennyire hiányzott nekem ez
az ember.
-A legendák szerint innen merre vezet az út? - kérdeztem.
- Egy olyan témához, amely mindig is rendkívüli módon érdekelt -
válaszolta. - A legendák azt tanítják, hogy ennél tovább csak akkor
tágíthatjuk az ímamezőt. ha teljesen elfogadjuk a dakinik létezését.
Sietve elmeséltem számos, idevágó tibeti tapasztalatomat: a különös
alakokat meg a kivilágosodott területeket.
- Már Tibet előtt is voltak ilyen élményeid - emlékeztetett.
Igaza volt. A Tizedik Felismerés felkutatása körüli időszakban
valóban az volt a benyomásom, mintha furcsa kis fénypamacsok
sietnének a segítségemre.
- Igaz - mondtam -, amikor az Appalache-hegységben jártunk.
- Már Peruban is - jegyezte meg.
Törtem a lejem, de nem jutott eszembe, hogy mire céloz.
- Mesélted, hogy útelágazáshoz érkeztél, és nem tudtad, merre menj
tovább - emlékeztetett. - Az egyik utat fényesebbnek, világosabbnak
láttad, ezért arra indultál.
-Tényleg - mondtam, most már világosan előttem volt az eset. -
Szerinted az is egy dakini műve volt?
Wil feltápászkodott, hátára kanyarította a hátizsákot.
- Igen - mondta. - Ez az a fényesség, amely kalauzolni fog
bennünket.
Elképedtem. Azt jelentené ez, hogy valahányszor a környezeténél
fényesebb tárgyat látunk, vagy olyan útvonalat, amely világosabbnak
vagy vonzóbbnak tetszik, felhívja magára figyelmünket, az mind
ezeknek a lényeknek a műve?
-Mit mondanak még a legendák a dakinikról? - kérdeztem.
- Azt, hogy minden kultúrában, minden vallásban ugyan azok,
akárhogy nevezzék is őket.
Kérdő tekintettel néztem rá.
- Nevezhetnénk őket akár angyaloknak is - folytatta Wil
-, de akár dakini, akár angyal a nevük, ők ugyanazok a lények... és
ugyanúgy működnek.
204
Lett volna még kérdésem, de Wil sietve elindult a hegyoldalon,
kerülve a mély hóval lepett területeket. Követtem, és kérdések
tucatjai kavarogtak fejemben. Nem szerettem volna, ha a beszélgetés
most ér véget.
Wil megállt és hátrafordult. - A legendák szerint ezek a lények az
idők kezdete óta segítik az emberiséget, és minden vallás misztikus
írásai említést tesznek róluk. A legendák szerint egyre gyakrabban és
könnyebben észlelhetjük majd őket. Ha készek vagyunk elismerni
létezésüket, a dakinik is készek lesznek megmutatkozni.
Az „elismerni" szót oly különös nyomatékkal ejtette ki. hogy sajátos
jelentőséget kapott.
- És annak mi a módja? - kérdeztem, megkerülve egy kiálló sziklát.
Wil megállt fölöttem, hogy utolérjem, csak azután válaszolt.
- A legendák szerint valóban el kell fogadnunk a tényt, hogy itt
vannak. A mai gondolkodás számára ez rendkívül nehéz. A dakinik
vagy angyalok érdekes beszédtémát jelenthetnek, de az már teljesen
más dolog, hogy valóságosan érzékelhetők.
- Szerinted mit tehetünk?
- Figyeljük éberen a fényesség minden árnyalatát.
- Ha tehát magas energiaszinten élünk, és elismerjük a dakinik
létezését - folytattam -, akkor gyakrabban tapasztalhatunk ilyen
fényjelenséget?
- Úgy van - mondta Wil. - Nem könnyű észrevenni a fény finom
változásait, de ha a mondottak szerint járunk el, akkor sűrűbben
fogjuk tapasztalni.
Végiggondoltam, amit mondott, és megállapítottam, hogy ami
elhangzott, azt értem, de még mindig maradt kérdésem.
- És mi a helyzet az olyan esetekkel, amikor a dakinik vagy angyalok
közvetlenül beavatkoznak az életünkbe, pedig nem hiszünk bennük,
nem ismerjük el a létezésüket? Velem ez is megtörtént.
Elmeséltem a magas férfialakot, aki a közelben állt, amikor Yin
kilökött a terepjáróból, majd ismét megjelent, amikor a kolostor
romjai között égő tábortűzre bukkantam.
205
Wil bólintott. - Úgy látszik, az őrangyalod megmutatkozott előtted. A
legendák szerint mindenkinek van őrangyala.
Elállt a szavam, -tehát igaz a mondás - mondtam végül -, hogy
mindenkire egy angyal vigyáz.
Gondolataim vészes sebességgel vágtattak. Még soha nem volt ilyen
nyilvánvaló, hogy ezek a lények igazán léteznek.
- És az vajon miért van - kérdeztem -, hogy néha segítenek, néha
pedig nem?
Wil felvonta szemöldökét. - Ezt a titkot - mondta - itt kell
földerítenünk. Elértük a hegy csúcsát. Mögöttünk a nap kezdett
áttörni a vastag felhőtakarón; olyan érzésünk támadt, mintha a levegő
is melegebb lenne valamicskét.
- Azt hallottam - szólalt meg Wil néhány lépéssel a csúcs előtt-, hogy
a templomok a gerinc túloldalán találhatók.
Megállt, és rám nézett. - Lehet, hogy ez lesz a legnehezebb az
egészben. Szavai elég baljósan hangzottak.
- Miért? - kérdeztem. - Hogy érted ezt?
- Minden kiterjesztést össze kell szednünk, és energiánkat a lehető
legmagasabb szintre kell felsrófolnunk. A legendák szerint, ha
energiaszintünk nem elég magas, a templomokat meg sem
pillanthatjuk. És ebben a pillanatban helikoptereket hallottunk meg
valahonnan a távolból.
-Ne felejtsd el, amit most tanultál - figyelmeztetett Wil -Ha a kínai
katonák gonoszságára gondolsz, ha haragot vagy undort érzel,
figyelmedet azonnal az előtted álló katona lelkére kell irányítanod.
Vizualizáld, hogy az energiád kiárad, belép a katona
energiamezójébe, és felemeli a félelemtől űzött embert a belső
fénnyel való kapcsolat magasságáig, hogy felismerhesse magasabb
intuícióját. Ha másként jársz el, olyan imát engedsz szabadjára,
amely a gonoszságának ad energiát.
Bólintottam, és a földet néztem. Eltökéltem: őrizni fogom a pozitív
mezőt.
- De ezen is túl kell lépned: ismerd el a dakinik létezését, és számíts a
fényjelenségekre.
206
Az előttünk álló csúcsra emeltem tekintetemet, Wil bólintott és
továbbindult. A gerincre érve az elénk táruló völgyben semmit sem
láttunk, csak hófödte hegyeket és völgyeket. Aprólékosan
végigvizsgáltuk a tájat.
- Ott, arra! - kiáltott fel Wil, és balra mutatott.
Meresztettem a szemem. A gerinc peremén mintha valami derengett
volna. Amikor egyenesen ránéztem, csak azt láttam, hogy egy folt
világosabb a környezeténél. Ha azonban a szemem sarkából lestem
oda, kiderült, hogy maga a terület világít.
- Gyerünk! - adta ki a jelszót Wil. Karon ragadott, és a mély hóban
elindultunk arrafelé, ahol a jelenséget láttuk. Közelebb érve a
fényesség tovább erősödött. Mögötte egy sor magas, sziklás csúcs
meredezett, melyek távolról úgy festettek, mintha egyenes sorba
állították volna őket. Közelebbről kiderült, hogy az egyik kilógott a
sorból, így keskeny átjáró keletkezett, amely, balra kanyarodva, a
hegyről lefelé tartó útvonalat kínált. Az átjáróhoz érve kiderült, hogy
az eleven sziklába vágott lépcsősorból áll, amely a völgybe vezet. A
lépcsők kissé világítottak, és nem volt rajtuk hó.
- A dakinik megmutatják az utat - mondta Wil, és vezetett tovább a
karomnál fogva. Átbújtunk a nyíláson, és leereszkedtünk a
lépcsőkön. Kétoldalt nyolc-tíz méter magas sziklafai meredezett, a
beeső fény nagy részét eltakarta. Több mint egy órán át mentünk lefelé
a lépcsőn, és a szűk szurdok végül megnyílt körütöttünk.
Néhány méterre tőlünk vízszintes lett a talaj, a lépcsősor véget ért.
Egy lapos kiszögellésen álltunk, amely egészen a baloldalt
tornyosuló sziklafalig húzódott.
- Arra - mutatta Wil.
Kétszáz méterre tőlünk egy régi, teljesen romos kolostor állt, akár
több ezer éves is lehetett. Ahogy közeledtünk hozzá, a levegőt egyre
melegebbnek éreztük, a sziklák szinte gőzölögtek. A kolostor előtt a
kiszögellés fennsíkká szélesedett, jó darabot kiharapva a
hegyoldalból. A romokhoz érve óvatosan átlépkedtünk a
falmaradványokon és szerteszét heverő köveken, míg az egykori
épület túloldalára nem értünk.
207
Földbe gyökerezett a lábunk. A sziklafelület, amelyen jártunk,
laposra faragon., egyenletesen lerakott, borostyánszínű kőlapokká
változott a lábunk alatt. Wilre sandítottam, de ő egyenesen
előrenézett: előttünk egy tökéletesen ép templom állott, jó tizenöt
méter magas, kétszer olyan széles épület. A fala rozsdabarna volt, a
kőlapok illesztéseinél szürkés. A homlokzaton óriási, öt-hat méter
magas, kétszárnyú kapu. Valami megmozdult a párálló félhomályban
a templom mellett. Wilre néztem, ő bólintott, és intett, hogy menjek
utána. Húszméternyíre megközelítettük az építményt.
- Mi volt az a mozgás? - kérdeztem.
Az előttünk fekvő sík terület felé biccentett a fejével. Alig három
méterre tőlünk valami alakzat derengett. Erőltettem a szememet, és
lassanként sikerült kivennem egy emberi figura homályos
körvonalait.
- A templomban élő beavatottak egyike lehet – mondta Wil.
- Magasabb a rezgése, mint a miénk, ezért látjuk ilyen
ködösen. Az alak elmozdult a templomkapu irányába, és ott eltűnt.
Wil nyomában én is odamentem a kapuhoz, amely szemre olyan volt,
mintha valamilyen kőből faragták volna, de amikor Wil a faragott
kőkilincsnél fogva meghúzta, oly könnyedén fordult el, mintha
teljesen súlytalan lenne. Hatalmas, kör alakú terembe jutottunk,
amelynek padlója teraszosan lejtett a központi, színpadhoz
hasonlatos terület felé. Ahogy körülnéztem, egy újabb alakot vettem
észre, aki a nézőtér közepén állt, de őt tisztán láthattuk. Szemben
volt: velünk, azonnal megismertük: Tasi volt. Wil már indult is, hogy
üdvözölje. Mielőtt odaértünk volna, a terem közepe táján megnyílt
egy térablak. A kép lassan kiélesedett és kivilágosodott, olyannyira
lekötve figyelmünket, hogy Tasit már nem is láttuk. A Föld képe
tárult elénk, ahogy a világűrből látható.
Gyorsan változott a látvány: előbb egy nagyváros tűnt fel, valahol
Európában lehetett, majd egy hasonló az Egyesült Államokból és
végül egy ázsiai. Mindenütt láttuk az embereket is, a forgalmas
utcákon járó-kelőket és az irodákban vagy más munkahelyeken
dolgozókat. A kép ismét
208
változott, a bolygó más városai, más tájai tűntek fel, és közben
mindvégig megfigyelhető volt, hogy munka közben és az egymással
való kommunikáció közben is lassan-lassan emelkedett az
energiaszintjük. Láttuk és hallottuk, hogy intuíciójukat követve
foglalkozást váltanak, és minden ilyen döntésük több inspirációt,
nagyobb kreativitást von maga után, új, gyorsabb technikai
megoldásokat, hatékonyabb szolgáltatást valósítanak meg. És azt is
láttuk, hogy mások, akiket még mindig a félelem igazgat, ellenállnak
a változásoknak, és hatalomra törnek. Most egy kutatóintézetet
láttunk, annak is a konferenciatermét. Férfiak és nők csoportja heves
vitát folytatott. Csakhamar kiderült a vita tárgya is. Ajelenlevők
többsége támogatott egy tervet: a legnagyobb kommunikációs és
számítógépes vállalatok, valamint a hírszerző szolgálatok nemzetközi
szervezetének egyesítését. A hírszerzés képviselői így érveltek: a
terrorizmus elleni küzdelem szükségessé teszi, hogy hozzáférjenek
minden telefonvonalhoz, beleértve az internetkapcsolatokat is,
valamint hogy minden számítógépbe beépítsenek egy titkos eszközt,
amelynek segítségével a hatóságok behatolhatnak, és ellenőrizhetik a
gépeken tárolt adatállományokat. És ez nem minden: újabb
megfigyelőrendszerek kiépítését szorgalmazták. Többen azt
fontolgatták, hogy ha a komputervírusok terjedése így folytatódik,
akkor az egész internet fölött ellenőrzést kell gyakorolni, beleértve az
üzleti-kereskedelmi szférában világszerte hálózatba kapcsolt számítógépeket
is. A hozzáférést különleges azonosító számmal lehetne
biztosítani: elektronikus üzleti tevékenységet csak ennek az
azonosítónak a birtokában lehetne folytatni. Valaki fölvetette, hogy
erre a célra új azonosító rendszert kellene létrehozni, például a szem
szivárványhártyájának mintázatára vagy a tenyér lenyomatára
alapozva, sőt talán az agyhullámok rendszerét is alapul tehetne venni.
Ketten - egy férfi és egy nő - hevesen tiltakoztak az effajta
intézkedések ellen. Egyikük a Jelenések könyvét említette: azt a
részt, amelyben a fenevad bélyegéről esik szó. Figyeltük a jelenetet,
és közben észrevettem, hogy kilátok a konferenciaterem ablakán. Az
épület előtt egy autó haladt
209
el az úton, a háttérben kaktuszokat és a messzeségbe húzódó
sivatagot láttam. Wilre néztem.
- Ez a vita éppen most zajlik - mondta - ebben a pillanatban. Úgy
látom, valahol az Egyesült Államok délnyugati részén.
Az asztalnál, amely körül a csoport helyet foglalt, érdekes jelenséget
figyeltem meg. A tér tágulni kezdett körülöttük. Nem is tágulni:
világosodni.
- A dakinik! - mondtam Wilnek.
Figyeltük a megbeszélést, amelyben észrevehető változás állt be. Az
a két ember, akik a túlzott ellenőrzés ellen érveltek. fokozatosan
egyre nagyobb figyelmet kaptak a csoporttól. Ellenfeleik láthatóan
újragondolták a dolgot.
Valami egy csapásra elvonta figyelmünket az elénk vetülő képről:
heves rázkódást éreztünk, a templom padlója és a falai is
beleremegtek. A terein túlsó végében lévő ajtóhoz futottunk, de
akkora por szállt mindenfelé, hogy látni is alig lehetett. Hallottuk,
hogy odakint kőtömbök zuhannak. Tízméternyire lehettünk az
ajtótól, amikor kinyílt, és egy ember rohant át rajta.
- Ez Tasi lehetett! - mondta Wih miközben az ajtóhoz
sietett és kinyitotta.
Átrohantunk az ajtónyíláson, és mennydörgő robaj töltötte be a
levegőt a hátunk mögött. Összeomlott az ősrégi rom, amelyet először
megpillantottunk, potyogó kődarabok és por volt mindenfelé.
Valahonnan helikopterek dübörgését hallottuk.
- Úgy látszik, az ezredes követett bennünket - mondtam. - Pedig csak
pozitív képeket engedtem az elmémbe, akkor meg hogy lehet ez?
Wil fürkésző tekintettel nézett rám, és nekem eszembe jutott Csang
ezredes megjegyzése: hogy birtokában van egy technikai eljárás,
amelynek segítségével mindig a nyomomra bukkanhat. Nála van az
agyhullámaim mintája.
Gyorsan elmondtam Wilnek. ami történt, és hozzátettem: - Lehet,
hogy másfelé kellene mennem, hogy elcsaljam a katonákat a
templomoktól.
210
- Nem - felelte Wil -, itt a helyed. Szükség lesz rád. Addig kell
egérutat nyernünk, amíg megtaláljuk Tasit.
Egy kőlapokkal kirakott gyalogúton haladtunk, elmentünk több
templom mellett, majd megakadt a szemem egy bejáraton az út bal
oldalán. Wil észrevette és odafordult.
- Miért nézed azt az ajtót?
- Nem tudom. Csak úgy odanéztem.
Láttam rajta: hiszi is, nem is.
-Jól van - mondtam gyorsan —, gyerünk, derítsük ki.
Sietve beléptünk az ajtón, és egy újabb, kör alakú termet találtunk
mögötte, csak ez sokkal nagyobb volt, az átmérője talán száz méter is
lehetett. Ennek is térablak lebegett a közepén. Amikor beléptünk,
Tasi ott állt, tőlünk alig pár lépésnyire. Oldalba böktem Wilt.
- Látom - felelte, és a félhomályban odament a fiúhoz.
Tasi megfordult, megismert, és megkönnyebbülten elmosolyodott,
majd visszafordult a térablakban látható jelenet félé. Ezúttal egy
szoba belsejét láttuk; berendezése és a benne látható tárgyak arra
utaltak, hogy a lakója fiatal: fényképek, labdák, játékok, ledobált
ruhadarabok... A sarokban rendetlen ágy, az asztal sarkán házhoz
szállított pizzásdoboz... Az asztal túlsó végén egy tizenöt év körüli
fiú bütykölt valami berendezésen, amely teli volt mindenfelé tekergő
drótokkal. Egy szál sortot viselt, az arca dühös volt és elszánt.
A kép átváltott egy másik helyiségre, ahol egy másik, farmerbe és
pólóba öltözött tizenéves fiú ült az ágy szélén, és a telefont nézte.
Többször felállt, fel-alá járkált a szobában, majd visszaült. Az volt a
benyomásom, hogy nem képes elszánni magát egy döntésre. Végül a
telefonért nyúlt, tárcsázott.
Az ablak kitágult akkorára, hogy mindkét helyszínt láthattuk. A
félmeztelen fiú fölvette a telefont. A pólós mintha könyörgött volna
neki, mire a másik csak annál dühösebb lett. Végül lecsapta a
kagylót, visszaült az asztal mellé, és tovább dolgozott.
A másik kamasz fiú dzsekit kapott magára, és kirohant a szobából.
Az asztalnál ülő pár perc múlva kopogást hal211
lott az ajtón. Odament, kinyitotta. A másik állt a küszöbön, aki az
imént telefonált. A félmeztelen fiú hiába próbálta becsapni az ajtót,
amaz benyomult a szobába, és tovább könyörgött. miközben az
asztalon heverő szerkezetre mutogatott.
A másik hű hátralökte, egy fiókból pisztolyt kapott elő, és
látogatójára szegezte. A fiú hátrahőkölt, de tovább könyörgött. A
fegyveres dührohamban tört ki, áldozatát keményen odanyomta a
falhoz, és a fegyver csövét a halántékához szorította.
Ekkor történt, hogy változást vettem észre: világosodni kezdett
körülöltük a szoba.
Tasira néztem, aki egy pillanatra viszonozta tekintetemet, s utána
ismét a jelenetet figyelte. Mindketten tudtuk; a dakinik működésének
vagyunk tanúi.
A fiú továbbra is könyörgött, társa pedig még mindig a falnál tartotta,
de a pisztolyos fiú kezdett lecsillapodni. Végül leengedte a fegyvert,
és leült az ágy szélére. Társa vele szemben lerogyott egy székre.
Ettől kezdve hallottuk is beszélgetésüket; kiderült, hogy a fegyveres
fiú azt szerette volna, ha az iskolában befogadják az osztálytársai, és
nem volt képes ezt elérni. A többiek mindenféle iskolán kívüli
tevékenységben vettek részt, fejlesztették képességeiket., és neki nem
volt annyi önbizalma, hogy velük tartson. Gúnyolták, örök
vesztesnek bélyegezték, ő pedig senkinek, szinte már láthatatlannak
érezte magát. Ebben a helyzetben egyre gyűlt benne a harag, ami
hamis hatalomérzetet gerjesztett, míg végre elhatározta, hogy
visszavág. Az asztalon éppen egy házilag barkácsolt bomba hevert.
Ekkor, akárcsak az imént, most is megrendült a talaj a lábunk alatt,
rázkódott az egész épület. Az ajtóhoz rohantunk, és éppen sikerült
kijutnunk a szabadba, amikor a templom fele összeomlott a hátunk
mögött.
Tasi intett, hogy kövessük. Több száz métert futottunk a nyomában,
végül egy falnál álltunk meg.
- Látták az embereket a templomban - kérdezte Tasi -, akik
imaenergiát küldtek a fiuknak?
Mindketten bevallottuk. hogy nem láttuk.
212
-Több százan voltak ott, az ifjúsági erőszak problémáján dolgoztak.
- Pontosan mit csináltak? — kérdeztem.
Tasi közelebb lépett. - Kiterjesztették az imamezőt, vizualizálták,
hogy a jelenetben látott két fiú magasabb rezgésszintre jut, maguk
mögött hagyva a félelmet és a dühöt, hogy a felsőbb intuíció
segítségével megoldást találjanak a helyzetre. Az ő energiájuk
segített a pólós fiúnak megtalálni a legjobb, legmeggyőzőbb érveket.
A másik fiút az energiatöbblet fölemelte a társadalmi identitáson túli
szintre, ahol már meghaladta a társai által kiközösített személyiséget.
Ezen a szinten már nem érezte úgy, hogy csak akkor lehet valaki, ha
mások is elfogadják. Dühe ettől csillapodott le.
- És a másik templomban is ezzel foglalkoztak? - kérdeztem.
- Segítették azokat, akik szemben álltak a totális ellenőrzésre
törekvőkkel?
Wil rám pillantott. -A templomban lévők azért küldték ki az
imamezőt, hogy minden résztvevő energiaszintjét megemeljék; ettől
az ellenőrzést szorgalmazókban enyhült a félelem, azok pedig, akik a
másik nézetet képviselték, még ezeken a szervezeteken belül is
hallatni merték hangjukat.
Tasi bólintott. - Ez az, amit látnunk kellett. Olyan sorsfordító
helyzeteknek voltunk tanúi, amelyeket a spirituális evolúció
folytatása érdekében meg kell nyerni, ha túl akarunk lépni a
történelemnek ezen a kritikus pontján.
- És a dakinik? - kérdeztem. - Ők mit csinálnak?
- Ők is részt vesznek az energiaszint emelésében - felelte Tasi.
-Jó, jó - faggattam tovább -, de még mindig nem tudjuk, hogy
kerülnek oda, és miért lépnek akcióba. A templomokban folytatott
tevékenységről sem tudunk még eleget.
Ebben a pillanatban újabb, hatalmas robaj reszkettette meg a levegőt,
és hátunk mögött a templom másik fele is összeomlott.
Tasi összerezzent ijedtében, és sietve elindult a gyalogúton.
- Siessünk! - mondta. - Meg kell találnunk a nagyanyámat.
213
11
SHAMBHALA TITKA
Órákon át jártunk a templomok között, Tasi nagyanyját keresve,
igyekeztünk őrizni előnyünket a kínai katonák előtt, és figyeltük a
templomokban végzett munkát. Minden templomban a külvilági
kultúrák válságos helyzeteit figyelő embereket találtunk.
Az egyik helyen a fiatalok elidegenedésével összefüggő
problémákkal foglalkoztak: a filmeken és a videojátékokban
tapasztalt erőszak elszaporodásával, ami azt a tévképzetet kelti a
fiatalokban, hogy a düh hatására elkövetett erőszakos cselekedetek
nem járnak visszavonhatatlan következményekkel - ez a hamis
valóság rejlik az iskolai lövöldözések hátterében.
Ezekben az esetekben e játékok alkotóinak küldtek energiát, ami
fölemelte őket, hogy a magasabb intuíció távlatából szemlélve
gondolják át, munkájuk milyen hatást gyakorol a gyermekekre. Az
érintett szülőkel ugyancsak magasabb energiaszintre emelték, hogy át
tudják tekinteni gyermekeik viselkedésével kapcsolatos
megérzéseiket, és szánják rá az időt, hogy másféle valóságot
teremtsenek.
Egy másik templomban az orvostudomány és az alternatív, megelőző
jellegű gyógyítás között zajló vitára összpontosítottak - az utóbbi
módszerekről bebizonyosodott, hogy jó eredményeket hoznak a
betegségek megelőzése és az élet meghosszabbítása terén. Az
orvostudomány őrei -az egyes országok egészségügyi szervezetei, a
híres kutatóintézetek, klinikák vezetői, a nagy összegű juttatásokat
osztogató állami egészségügyi intézmények, a gyógyszergyártó
vállalatok - mind egy tizennyolcadik századból származó paradigma
alapján működtek, amely a betegség tünetei214
nek megszüntetését célozza, a megelőzésre kevés figyelmet fordít.
Tevékenységük célpontjai a különféle mikroorganizmusok, a hibás
gének, az elszabadult daganatsejtek - a legtöbben azt a véleményt
táplálták, hogy az ilyen problémák az öregedés szükségszerű
velejárói. Ez a szemlélet volt az oka, hogy óriási pénzek ömlöttek a
nagy kutatóintézetekbe, amelyekben szabadalmaztatható és piacra
dobható, a mikrobák és a rosszindulatú sejtek elpusztítására, a gének
átprogramozására használható szereket állítottak elő.
Az immunrendszer felerősítését, a betegségek megelőzését célzó
kutatásokra jóformán semmi sem jutott.
Az egyik megfigyelt jelenet egy konferencia volt, amelyen a
gyógyítás több területének képviselői vettek részt; egyes tudósok
kifejtették, hogy az egész orvostudománynak meg kell változtatnia
nézőpontját, ha valaha is fel akarjuk deríteni a betegségek okát,
beleértve a szívbetegségeket, a rákos daganatokat, az ízületi
megbetegedéseket, a lupust és a sclerosis multiplexet is.
Ezek a kutatók azzal érveltek - gondolataik Hanh szavaiból már
ismerősek voltak -, hogy mindenfajta betegség valódi oka a test
közegének elszennyeződése az elfogyasztott élelmiszerek és más
mérgező anyagok által. A fiatal szervezet egészséges, vibráló, lúgos
állapota idővel átalakul: alacsony energiaszintű, eltompult, savas
állapotba kerül; ebben a közegben elszaporodnak a mikrobák, és
hozzálátnak a test lebontásához. Minden kór - hangoztatták - abból
származik, hogy testünk sejtjeit lassanként lebontják a mikroorganizmusok,
viszont ezek sohasem támadnak ok nélkül. A
problémákért a táplálék felelős, amit elfogyasztunk.
Mások nem voltak hajlandók elfogadni ezeket a felfedezéseket. Itt
valami nincs rendjén. Hogyan lehetne az összes betegségnek ilyen
egyszerű oka? Ezek az egészségipar dolgozói voltak: nap mint nap
tapasztalták, hogy az emberek dollárok milliárdjait költik az egyre
bonyolultabb gyógyszerekre, költséges műtétekre. A jelen lévő
egészségügyi tisztviselőket meg akarták tartani abban a hitükben,
hogy mindene szükség van. Voltak, akik elkötelezett hívei voltak
annak a több or215
szágban a megvalósulás küszöbén álló javaslatnak, mely szerint
minden ember testébe mikrocsipet kell beültetni, amelyen
egészségügyi információkat és gyógyszerezési adatokat lehetne
tárolni. Ilyen ellenőrzési és azonosítási rendszerre a hírszerző
szervezetek is régóta sóvárogtak, ezért elkötelezett hívei voltak e
programnak, hiszen hatalmi helyzetük erősítését szolgálhatta volna, a
megélhetésük függött tőle. Ráadásul nagyon ragaszkodtak
megszokott étrendjükhöz. Hogyan javasolhatnák, hogy az emberek
változtassanak táplálkozási szokásaikon, ha nekik maguknak eszük
ágában sincs megtenni? Nem, azt semmiképp sem. Az új kutatásokat
végző orvosok váltig védelmezték álláspontjukat, érezve, hogy itt az
idő a paradigmaváltásra. Az esőerdők letarolása - érveltek - azért
folytatódik, mert a helyükön marhahúst termelnek a nyugati országok
számára; ezt a problémát egyre több és több ember tudatosította.
Segített az a tény is, hogy a háború utáni nemzedék tagjai abba az
életkorba jutottak, amikor támadni kezdenek a betegségek, és látták,
hogy az egészségügyi rendszer a szüleik esetében kudarcot vallott.
Keresni kezdték az új megoldásokat.
Megfigyelhettük, hogy a konferencián lassan enyhül a konfliktus.
Kezdtek odafigyelni azokra, akik az alternatív megoldásokat
javasolták. Egy másik templomban ugyanilyen vitának voltunk tanúi,
ezúttal a jogi pálya képviselőinek részvételével. Ügyvédek egy
csoportja önmérsékletre igyekezett rávenni a többieket.
Köztiszteletben álló ügyvédek éveken át figyelték tétlenül
kollégáikat, akik sorozatban gyártották a pereket, az igazság
elkendőzésére idomították a tanúkat, légből kapott ervekkel
képviselték a védelmet, befolyásolták az esküdtszéket. Most
mozgalom indult a színvonal emeléséért. Egyes ügyvédek kifejtették,
hogy ideje végre másként gondolkodni tevékenységükről. Tudomásul
kell venni: az ügyvéd dolga feloldani a konfliktust, nem pedig
gerjeszteni. Több templomban is foglalkoztak a különböző országokban
tapasztalható politikai korrupcióval. Láttunk választott
tisztségviselőkel Washingtonban, akik zárt ajtók mögött vitatkoztak a
kampány finanszírozás reformjáról. Az
216
a téma volt terítéken, hogy a politikai pártok a különféle
érdekcsoportoktól korlátlanul fogadhatnak el anyagi támogatást, amit
aztán az igazságot eltoizító tévéreklámok gyártására és sugárzására
költenek. A politikusok így függő viszonyba kerültek, a
nagyvállalatok bizonyos szívességeket kérhettek viszonzásul, és
ezzel mindenki tisztában volt.
Ezek a politikusok visszadobták a reformpártiak érveit, miszerint a
demokrácia csak akkor teljesedhet ki, ha nem hazug tévéreklámok
alapján formálódik, hanem nyilvános vitákon, ahol a polgárok a
viselkedés, az arckifejezés láttán lemérhetik a jelöltek őszinteségét,
és intuíciójukra támaszkodva kiválaszthatják a jobban megfelelőt.
Miközben sorra jártuk a templomokat, egyre világosabbá vált, hogy
mindegyikben az emberi élet egy-egy meghatározott szeletével
foglalkoznak. Láttunk néhány rettegett politikai vezetőt, köztük a
kínai kormány tagjait is, akik ugyancsak megkapták a segítséget,
hogy csatlakozzanak a globális közösséghez, és hajtsák végre a
gazdasági-társadalmi reformokat.
És minden egyes esetben az érintett személyek mögött kivilágosodott
a háttér; azok, akikben a legtöbb volt a félelem, akik személyes
hasznuk vagy hatalmuk gyarapítása érdekében alkalmaztak
manipulációt, fokozatosan engedni kezdtek merevségükből.
Tasi nagymamáját keresve bejártuk a templomok labirintusát, és
közben mindegyre ugyanazok a kérdések merültek föl bennem.
Voltaképpen mi folyik itt? Mi közük mindehhez a dakiniknak vagy
angyaloknak és az itt zajló imakiterjesztésnek? Mit tudnak ezek itt a
templomokban, amit mi nem tudunk?
Elérkeztünk egy olyan helyre, ahol kilométereken át templomok
sokasága állott előttünk. Minden irányban húzódtak gyalogjárdák, s a
háttérben még mindig hallottuk a helikopterek motorzúgását. Ahogy
ott álltunk, egyszer csak az egyik hatalmas templom nagy robajjal
összeomlott a hátunk mögött. - Mi lett azokkal, akik odabent voltak?
- kérdeztem Tasit.
217
A romok közül felszálló porfelhőt nézte, úgy válaszok. -Ne
aggódjon, nekik semmi bajuk. Láthatatlanul átmehetnek máshová.
Csak az a baj, hogy közben megszakad az általuk kiküldött
energiafolyam.
Ránk nézett. - Ha ők nem segíthetnek azokban a helyzetekben, akkor
ki fog segíteni?
Wil odalépett Tasi elé. - El kell döntenünk, hogy hová menjünk.
Nincs sok idónk.
- Nagyanyám ott van valahol - mondta Tasi. - Apám azt mondta,
hogy a központi templomok valamelyikében.
Néztem a kőepületek labirintusai. - De hát itt nincs központ,
legalábbis nem látom.
-Apám nem úgy értette - mondta Tasi. - úgy értette, hogy a
nagymama az egyik olyan templomban van, ahol az emberi evolúció
központi, lényegi kérdéseivel foglalkoznak. - A távoli templomokra
függesztette tekintetét.
-Te jobban látod az itteni embereket, mint mi - mondtam Tasinak. -
Nem tudnád megkérdezni tőlük, hogy merre menjünk?
- Megpróbáltam beszélni velük - felelte -, de az energiám nem elég
erős. Talán ha eltölthetnek itt egy kis időt...
Szinte még be sem fejezte a mondatot, amikor egy újabb templom
omlott össze, ezúttal közelebb ahhoz a helyhez, ahol álltunk.
- Nem szabad megengednünk, hogy a katonák energiaszintje
meghaladja a miénket - mondta Wil.
- Egy pillanat - szólalt meg Tasi. - Azt hiszem, látok valamit.
A templomok labirintusát nézte feszült figyelemmel. Én is
végigjártattam tekintetemet, de semmit sem láttam. Wilre néztem, aki
vállat vont.
- Merre? - kérdeztem Tasit.
Jobb felé indult a kőlapokon, és intett, hogy kövessük.
Húsz percig gyalogoltunk sietős iramban, és végül egy templom előtt
álltunk meg. amelynek felépítése erősen hasonlított a többihez, csak
nagyobb volt. és barna építőkövei kékes árnyalatúak voltak.
218
Tasi mozdulatlanul állt, és a súlyos kőkaput nézte.
- Mi az, Tasi? - kérdezte Wil.
Messze mögöttünk egy újabb templom omlott össze mennydörögve.
Tasi rám nézett. — Az a templom, amelyet álmában látott, ahol
megtaláltunk valakit, ugye kék színű volt?
Újra megnéztem a templomot. - Úgy van - feleltem. -Kék volt.
Wil az ajtóhoz lépett, és visszafordult felénk,
Tasi bólintott, mire Wil kilendítette helyéből a hatalmas kőlapot.
A templom tele volt emberrel. Akárcsak a többi helyen, itt is csupán
a körvonalaikat láttam. Mintha mindenki mozgott, gyülekezett volna
körülöttünk, és én úgy éreztem, mintha az általános öröm hulláma
sodorna el. Mindenki a terem közepe felé tartott. Odanéztem, és
megpillantottam a nyitott térablakot. Különféle jelenetek tűntek fel,
előbb a Közel-Keletről, majd a Vatikánból, aztán Ázsiából láttunk
képeket, és mindegyik a nagy intézményes vallások közötti
párbeszéd fejlődését érzékeltette.
Egyes jelenetek azt mutatták, hogy egyre nő a tolerancia. A
kereszténységen belül mind a katolikus, mind a protestáns
felekezetek megértették, hogy az, amit a kereszténység megtérésnek,
a keleti vallások, a judaizmus és az iszlám pedig megvilágosodásnak
nevez, maga az élmény valójában egy és ugyanaz. A különbség
csupáncsak annyi, hogy az egyes vallások az Istennel való misztikus
találkozásról szólva annak más-más vonatkozásaira tették a
hangsúlyt.
A keleti vallások a tudatra gyakorolt hatást hangsúlyozták: a
könnyűség, a mindenséggel való azonosulás érzését, az ego
vágyainak szertefoszlását, a felszabadulást. Az iszlám az egység
érzését emelte ki; az élmény másokkal való megosztását, a csoport
közös cselekvésében rejlő erőt. A judaizmus az isteni kapcsolatra
épülő hagyomány fontosságára összpontosított, a kiválasztottság
élményére, valamint arra a körülményre, hogy minden élő ember
személyesen is felelős az emberi spiritualitás fejlődésének
előmozdításáért.
219
A kereszténység azt a gondolatot hangsúlyozta, hogy a lélek
többféleképpen is megmutatkozik az emberben: nemcsak az Isten
részeként benne lévő magasabb tudat alakjában, hanem a felsőbb
énben is - mintha önmagunk megnövelt, tökéletesebb, teljesebb
képességekkel felruházott változatai lennénk, akiket belső bölcsesség
vezérel, hogy cselekedeteink olyanok legyenek, mintha szemünkből
Isten emberi személyisége, Krisztus tekintene a világra.
Az előttünk lejátszódó jelenet a tolerancia és egységesedés hatásait
mutatta. Egyre fontosabbá vált maga a kapcsolat élménye,
elmosódtak a hangsúlyokban tükröződő különbségek. Egyre
erősödön az etnikai és vallásos konfliktusok feloldásának szándéka,
erősödött a különböző vallások vezetői közötti kommunikáció, és az
emberek érteni kezdték, milyen hatalma lehet az imának, ha
mindenki a vallások egyesülésének jegyében terjeszti ki az
imamezőt.
Végre megértettem, miért mondta Rigden láma és Ani a vallások
egyesüléséről: ez lesz a jele annak, hogy Shambhala titka napvilágra
kerül.
Az ablakban változott a kép. Láttuk, hogy egy csoport boldogan
ünnepli egy gyermek születését. Mindenki nevetett, kézről kézre
adták az újszülöttet. A csoport tagjai erősen különböztek egymástól,
mindegyik más-más etnikumot képviselt, sőt az a benyomás alakult:
ki bennem, hogy különböző vallásokat is. A gyermek szüleit is
láttam; ismerősnek tűntek. Nagyon hasonlítottak Pemára és a férjére,
bár tudtam, hogy nem ők azok.
Meresztettem a szemem, mert éreztem, hogy mérhetetlen fontosságú
dolognak vagyunk szemtanúi. De mi lehet az?
Változott a kép, trópusi tájat láttunk, talán Délkelet-Ázsiában vagy
Kínában lehetett. Ujabb változás, egy házban voltunk, ahol külsőre
erősen különböző emberek egy másik újszülött megérkezését
ünnepelték, és gratuláltak a szülőknek.
- Értik, hogy mit látunk? - kérdezte Tasi. - A megfogant, majd eltűnt
magzatok sorra világra jönnek. Családokhoz kerülnek, szerte a
világon. Valamiféle közvetítési folyamat ját220
szódhatott le. A gyermekek Shambhalában magasabb genetikai
energiához jutottak, és csak azután haladtak tovább. Wil a földet
bámulta, gondolkodott, aztán ránk nézett.
- Ez az átmenet! - mondta. - Erről beszéltek a legendák! Nem
Shambhala költözik máshová: az energiája költözik át egyszerre sok
helyre a földgolyón. - Micsoda? - hüledeztem.
Tasi rám nézett. - Ismeri a legendát, amely szerint Shambhala
harcosai egy napon megjelennek majd kelet felől, legyőzik a sötétség
erőit, és megteremtik az ideális társadalmat. Ez nem lóháton,
kardokat forgatva fog végbemenni. A kiterjesztett energiamezők
hatása lesz: Shambhala tudása szétárad a világban. Ha minden vallás
összes hívei közül azok, akik hisznek az isteni kapcsolatban, mind
kizárják gondolataikból a negatív imát, és együttműködnek, akkor az
imakiterjesztések használatával az egész emberiség veheti át
Shambhala szerepét. - De hát még korántsem tudunk mindent arról,
ami itt történik! - mondtam. - Még nem ismerjük a titok egészét!
Amikor ezt kimondtam, a térablakban ismét változott a kép. Hófödte
hegyek seregét láttuk, és kínai katonai helikopterek kötelékét, amely
egyenesen felénk tartott. Láttuk, hogy a templomok Összedőlnek a
közeledtükre, előbb olyanná válnak, mintha ősrégi romok lennének,
azután teljesen elporlanak. A kép átváltott arra a templomra,
amelyben voltunk, majd annak belsejére. Önmagunkat láttuk a
csarnokban, de nem ködös, elmosódott figurák vettek körül, hanem
tisztán látható emberalakok. Sokan a tibeti szerzetesek hagyományos
öltözékét viselték, de láttam a keleti vallások által előírt ruházatot is,
csakúgy, mint a hászid zsidók hagyományos kaftánjait; láttam
olyanokat, akik a keresztény papok palástját, keresztjét hordták, és
ugyanannyian voltak az iszlám mollahok is.
Az egyik nő érdekes módon emlékeztetett valakire, aki odahaza, a
völgyben a közelben lakott; megakadt rajta a szemem. Valamiféle
látomásom támadt az otthonomról. Lelki szemeimmel tisztán láttam
mindent: a hegyeket, ahogy az ablakomból láthatók, majd ugyanezt a
látványt a forrás felől. A forrás vizének ízére gondoltam.
Elképzeltem önmagam, ahogy fölé hajolok, és iszom belőle,
221
Megint feldübörögtek a helikopterek, most már egészen közel, és
összeomlott egy templom, nem messze onnan, ahol álltunk.
Tasi elfordult, és eltávolodott tőlünk. A térablakban láttuk, mit
csinál: az, egyik tibeti szerzetessel beszélt.
- Ki lehel az? - kérdeztem Wiltől.
- Bizonyára a nagymamája - felelte Wil.
Jól látszott, hogy beszélgetnek, de a szavakat nem értettem tisztán.
Végül megölelték egymást, majd Tasi odasietett hozzánk.
Még ugyanőt néztem a térablakban, hanem amikor a valóságban már
ott állt mellettem, a jelenet eltűnt. Az ablak ott maradt, de a kép
helyén csak vibrálás látszott, mint egy nem létező csatornára hangolt
tévékészüléken.
Tasi ragyogott. - Tudja, hol vagyunk? - kérdezte. - Ez az a templom,
ahonnan egész idő alatt önt és Wilt kísérték figyelemmel, miközben
Shambhala felé igyekeztek. Az itteni emberek arra használták az
imamezőt, hogy önöknek segítsenek. Nélkülük egyikünk sem lehetne
itt. Körülnéztem, és már nem láttam az emberek köivonalait.
- Hová lellek? - kiáltottam.
- El kellett menniük - felelte Tasi. és a terem közepén lebegő üres
ablakot nézte. - Most már tőlünk függ minden.
Ebben a pillanatban óriási robaj rázkódtatta meg a templomot, és
odakint hatalmas kőtömbök zuhantak a földre.
- A katonák! - kiáltotta Tasi. - Ideértek! - Abba az irányba nézett,
ahol a gépek dübörögtek.
A térablak képe váratlanul kitisztult; kínai katonák ugráltak ki a
helikopterekből a templom előtt. Csang ezredes vezette őket,
parancsokat osztogatott. Jól láttuk az arcát.
- Fel kell emelnünk őt a mezőnk segítségével – mondta Wil.
Tasi egyetértően bólintott, és az ő vezényletével gyorsan
végigcsináltuk a kiterjesztéseket. Elképzeltük, hogy energiamezőnk
kiárad, egyesül a kínai katonák mezőjével; főként Csangéval, és
fölemeli őket a magasabb intuíció szintjére.
Az ezredest figyeltem; egy pillanatra megtorpant és felnézett, mintha
megérezte volna az energiatöbbletet.
222
Arcát kémlelve kerestem a felsőbb én kifejezését, és észrevettem,
hogy a tekintete megváltozott, talán még valami mosolyféle is
megjelent az arcán. Végignézett a katonáin.
- Az arcát figyeljétek! - mondtam. - Az arcát!
Csang ismét megtorpant. Az egyik katonája, valószínűleg az, aki
közvetlenül utána következett a rangsorban, odalépett hozzá, és
kérdéseket tett fel. Csang egy darabig tudomást sem vett róla, de
alárendeltje egy idő múlva felhívta magára a figyelmét, és ekkor a mi
templomunk felé kezdett mutogatni. Csang összeszedte magát, arcán
megjelent az ádáz kifejezés. Intett a katonáknak, hogy kövessék, és
egyenesen felénk indult.
- Nem sikerült - mondtam,
Wil rám nézett. - Nincsenek itt a dakinik.
- El kell tűnnünk innen! - kiáltotta Tasi.
- De hogyan? - kérdezte Wil.
Tasi felénk fordult. - A térablakon át. Nagyanyám azt mondta, hogy
az ablakon keresztül a külvilági kultúrákhoz vezet az út, de csak
akkor, ha a másik oldalról is segítséget kapunk, hogy felemeljük az
energiát.
- Miféle segítséget? - kérdeztem. - Ki lenne az, aki segít?
- Azt nem tudom - tárta szét a karját Tasi.
-Akkor is meg kell próbálnunk - kiáltotta Wil. - Most, azonnal!
Tasi tanácstalan arcot vágott.
- Hogy jutottál vissza az ablakon át a külső gyűrűbe? -kérdeztem.
- Otthon ott volt az erősítő - felelte. - Nem biztos, hogy anélkül is
meg tudom csinálni.
Megérintettem a karját. - Ani azt állította: a gyűrű lakói is
közeljárnak ahhoz, hogy technikai segédeszköz nélkül is képesek
legyenek boldogulni. Gondolkozz! Hogy csináltad?
Tasi a vállát vonogatta. - Tényleg nem tudom. Valahogy úgy magától
történt. - Kis szünet. -Azt hiszem, egyszerűen csak számítottunk rá,
hogy megtörténik, és azon nyomban meg is történt.
- Tedd meg, Tasi! - intett Wil az ablak felé. - Tedd meg most is!
223
Láttam, hogy Tasi minden erejével összpontosít, aztán rám nézett. -
Tudnom kell, hová akarunk eljutni, hogy képes legyek vizualizálni.
Milyen helyet képzeljek el?
-Várj csak - feleltem—, hogy is volt azzal a múltkori álmoddal?
Ugye vizet láttál? Tasi elgondolkodott, majd így felelt: - Valami
víznyerő hely közelében voltam. Talán egy kút volt, vagy...
- Egy forrás? - kiáltottam. - Egy forrás, amelynek vize egy kövekkel
kibélelt medencébe ömlik?
Tasi a szemembe nézett. - Azt hiszem.
Wilhez fordultam. - Tudom, hol az a hely. Annak a völgynek az
északi peremén, ahol lakom. Oda kell mennünk.
A templom ebben a pillanatban újra megremegett. Tudatomban
képek merültek fel: maga alá temet bennünket az épület, vagy egy
robbanás söpör el a föld szíriéről, de gyorsan elhessentenem okét, és
inkább azt képzeltem el, hogy megmenekülünk. Kezdtem úgy érezni
magam, mint az apám annak idején: háborúba keveredtem, és nem én
akartam, hogy így legyen, de akkora volt a tét, hogy nem vonhattam
ki magam. Ezúttal azonban nem emberek, hanem emberi tudatok
csatáztak egymással.
- Koncentrálj! - kiáltottam. - Mit tegyünk?
- Először is vizualizálnunk kell a helyet, ahová megyünk— felelte
Tasi. - Adjon leírást róla!
Sietve elmondtam a legfontosabb részleteket: a hegyi gyalogösvényt,
a fákat, a víz folyásirányát, még azt is. hogy milyen színűek a
lombok ebben az évszakban. Ezután Tasi összpontosított, mi pedig
igyekeztünk segíteni. Az ablakban látható kép egyszer csak átváltott
az otthonom környékére. Magát a forrást is jól láttuk.
- Ez az! - kiáltottam.
Wil Tasihoz fordult. - És most? A nagymamád azt mondta, hogy
segítségre van szükségünk a túloldalról. Az ablakban észrevettünk
valakit a háttérben, és mindannyian az elmosódott alakra kezdtünk
összpontosítani. Igyekeztem megállapítani, hogy ki lehet. Annyi
világos volt, hogy egészen fiatal, Tasival lehetett egykorú.
Aztán a kép kitisztult, és felismertem az illetőt.
224
- Ez Natalie, a szomszédom lánya - kiáltottam, és eszembejutott
a lánnyal kapcsolatos első intuícióm. Ez volt az a
jelenet! Tasi szélesen elmosolyodott. - Ez a lány a testvérem!
Ebben a pillanatban odakint összeomlott a templom újabb jókora
darabja.
-A lány fog segíteni! - kiáltotta Wil, és az ablak felé taszított
bennünket. - Gyerünk!
Süvítő hang hallatszott, ahogy Tasi átvetette magát az ablakon, majd
még egy, amikor Wil követte. Amikor én következtem, bedőlt a
templom hátsó fala, és a nyílásban ott állt Csang ezredes.
Felé fordultam, a szemébe néztem, majd a térablakhoz léptem.
Az ezredes elszánt arccal leakasztotta a derékszíján függő
rövidhullámú rádiót.
- Tudom, hova mennek! - kiáltotta, miközben a templom tovább
omladozott. - Tudom!
Amikor kiléptem az ablak túloldalán, lábam ismerős talajt érintett, és
arcomon langyos fuvallatot éreztem. Otthon voltam.
Körülnéztem. Tasi és Natalie egymás mellett állt, és lelkesen
beszélgetett. Egymás szemébe néztek, arcukon az emelkedettség
kifejezése ült, mintha most fedeztek volna fel valamit. Wil ott állt
mellettük.
A háttérben pedig Bili, Natalie édesapja, és többen a környékbeliek
közül, köztük Brannigan atya, Sri Devo, a hindu pap, valamint Julie
Carmichael, a protestáns lelkésznő. Mindegyikük arcán elképedés
tükröződött.
Bili odalépett hozzám. - Nem tudom, hogy kerültél ide, de hála
Istennek, hogy visszatértél,
A papokra mutattam.
- Ők hogy kerültek ide éppen most?
- Natalie kérte meg őket, hogy jöjjenek át. Mindenféle legendákról
beszélt, megmutatta, hogyan teremtsünk imamezőt, ilyesmivel
foglalkoztunk éppen. Az utóbbi időben ilyesféle dolgok járnak a
fejében. Azt mondta: látja, ami veled történik, ugyanakkor azt is
észrevettük, hogy valaki figyeli a házadat.
225
Kelnéztem a hegyre, de mielőtt válaszolhattam volna, Bili
közbevágott. - Natalie furcsa dolgot mondott. Azt állította, hogy van
egy testvére. Ki az a srác. akivel beszélget?
- Majd később elmagyarázom - feleltem. - Ki figyeli a házamat?
Bili nem felelt, mert Wíl és a többiek odajöttek hozzánk.
Ebben a pillanatban járművek motorzúgását hallottuk meg; fölöttünk
haladtak a hegyoldalon. Egy kék furgon kanyarodott a házam mellé.
Két férfi szállt ki belőle, észrevették bennünket, és kimentek a
harminc méterrel fölöttünk kinyúló kiszögellésre.
-A kínai hírszerzés - mondta Wil. - Biztosan Csang riasztotta őket.
Létre kell hoznunk egy mezőt.
Arra számítottam, hogy a papok megkérdezik majd. mi az, de
mindannyian egyetértően bólintottak. Natalie végigvezetett
bennünket a kiterjesztéseken. Tasi el nem mozdult volna mellőle.
- Kezdjük a teremtő energiájával - mondta Natalie. - Zúduljon be a
testükbe, és töltse fel teljesen. Áradjon ki a fejük tetején és a
szemükből. Hömpölyögjön Szét a világban, egyetlen imamezővé
olvadva, amíg nem látnak mást, csak szépséget, és nem éreznek mást,
csak szeretetet. Az emelkedett éberség állapotában reméljék,
kívánják, sőt számítsanak arra, hogy ez a mező eléri azokat az
embereket odafent, felerősíd spirituális mezőjüket, és a magas
intuíció szintjére emeli őket.
Azok ott fölöttünk baljós tekintettel elindultak az ösvényen lefelé.
Tasi Natalie-ra nézett és bólintott.
- Most pedig - kezdte Natalie - kiadhatjuk a megbízást az
angyaloknak.
Wilre néztem. - lessék?
- Először - folytatta Natalie - meg kell győződnünk arról, hogy a
mezőnket az ő mezőjükbe való behatolásra állítottuk be. Képzeljük
el, hogy ez megtörténik. Ezek nem az ellenségeink, csupán emberek:
lelkek, akik félelemben élnek. Utána teljesen el kell fogadnunk az
angyalokat, és vizualizálnunk kell, hogy eljönnek hozzájuk. Ezután
minden hitünkkel képzeljük el, hogy az angyalok felerősítik ima226
mezőnket. Bízzuk meg az angyalokat, hogy adjanak energiát az
idegenek felsőbb énjének, többet, mint amennyit mi tudnánk adni, és
emeljék fel őket arra a tudati szintre, ahol már nem létezik
gonoszság. Néztem a két férfit a hegyen, kerestem a közelükben a
világosabb foltokat, amelyek a dakinik jelenlétére utaltak volna, de
semmit sem láttam.
- Ez nem működik - mondtam Wilnek.
- Nézd! - kiáltotta. - Ott, jobbra!
Közeledő fényt vettem észre, majd az is kiderült, hogy a fény egy
férfit vesz körül: az illető a két közeledő idegen felé tartott. A
fényburokba vont alak seriffhelyettesi egyenruhát viselt.
- Ki az a rendőr? - kérdeztem Bilit. - Olyan ismerős.
- Várj - mondta Wil -, ez nem ember.
Újra odanéztem, a rendőr a két idegennel beszélgetett. A fényburok
mindhármukat körülfogta, majd azok ketten visszamentek a
furgonhoz. A rendőr nem mozdult helyéről, de a fény követte őket, és
a kocsit is körülölelte. A kék furgon sebesen elhajtott.
- Működött a kiterjesztés - állapította meg Wil.
Alig figyeltem rá. Minden figyelmemet a rendőr kötötte le. Felénk
fordult: magas termetű volt, a haja fekete. Biztos, hogy láttam már,
de hol?
Akkor jutott eszembe, amikor hátat fordított és elment. Ugyanezzel
az emberrel találkoztam Katmanduban a szálloda úszómedencéjénél:
tőle hallottam először az imakutatásról, és később többször is
megpillantottam: őt nevezte Wil az őrangyalomnak.
- Szükség esetén mindig is emberi alakban mutatkoztak - mondta
Tasi, és Natalie-val együtt odalépett hozzám.
- Most teljesítettük az utolsó kiterjesztést - tette hozzá Tasi.
- Megtudtuk Shambhaia titkát. Most már mi is végre tudjuk
hajtani, ugyanúgy, ahogy Shambhalában tudják. Figyelték
a világot, a sorsfordító helyzetekre különös figyelmet fordítottak, és
beavatkoztak - de nem pusztán a saját imamezőjük erejével, hanem
az angyali szférák erejét is igénybevéve. Ez az angyalok szerepe: az
erősítés.
227
- Nem értem - mondtam. - Miért nem működött akkor, amikor
Csang ezredest próbáltuk megállítani, közvetlenül mielőtt átléptünk
volna az ablakon? - Mert nem ismertem az utolsó lépést - felelte Tasi.
-Nem tudtam, voltaképpen mit csináltak ott a templomban. Egészen
addig nem tudtam, amíg nem beszéltem Natalie -val. Felemeltük
Csang ezredest, ami szükséges lépés volt, de nem tudtuk, hogy az
angyali erőket fel kell hatalmaznunk a közbelépésre, az energiánkhoz
való csatlakozásra. Azzal kezdjük, hogy elfogadjuk az angyalok
létezését, és azután, már ezen a magas energiaszinten megbízzuk
cíket a cselekvéssel. Ezt teljes tudatossággal kell végrehajtanunk. Fel
kell kérnünk Őket, hogy jöjjenek. Tasi elhallgatott, és elgondolkodva
a távolba nézett, miközben arcán széles mosoly ragyogott fel.
- Mi az, Tasi? - kérdeztem.
-Ani és a többiek ott Shambhalában - felelte - éppen most
kapcsolódnak össze velünk. Érzem őket.
Figyelmet kért mindenkitől. - Megtehetünk még valamit.
Megkérhetjük az angyalokat, hogy általános védelemben részesítsek
ezt a völgyet.
Natalie vezetésével végigcsináltuk a folyamatot; külön mezőt
hoztunk létre, amely minden irányban szétáradt az egész völgyben,
egészen az erdővel borított hegygerincekig, hogy az angyalok
védelmezzenek bennünket.
- Képzeljük el, hogy minden hegy mögött egy-egy angyal áll őrt -
mondta Natalie. - Shambhalát mindig védelmezték. Megtehetik
velünk is. Perceken át a hegyekre összpontosítottunk, majd a két
fiatal újabb lelkes eszmecserébe bonyolódott; mi, többiek kíváncsian
hallgatuk. Azokról a gyerekekről beszéltek, akikShambhalán keresztül
érkeztek a földre, és most, bárhol éljenek is, arra várnak, hogy
valami felébressze őket. Megtudtuk, hogy a mostanában születő
gyerekek sokkal nagyobb képességekkel rendelkeznek, mint az előző
nemzedékek. Nagyobbak, erősebbek, és hatalmas készlettel
rendelkeznek egy újfajta intelligenciából. Énekelnek, táncolnak,
sokféle sportot űznek, zenélnek,
228
írnak... Sokan közülük hamarabb kibontakoztatják tehetségeiket,
mint a korábbi generációk tagjai.
Csak egy a gond. Elvárásaik ereje sokkal nagyobb, de még nem
tudják tökéletesen kordában tartani gondolataik erejét. Meg kell
tanulniuk az imamezők működtetését. Ebben mi is segíthetünk.
A papok elindultak Bill háza felé, a még mindig élénk beszélgetésbe
merült Tasi és Natalie követte őket.
Egy pillanatra erőt vett rajtam a kétely. Annak ellenére, mi mindent
láttam, még mindig kételkedtem abban, hogy emberek megbízást
adhatnak az angyaloknak.
-Komolyan elhiszed, hogy az angyalok a mi utasításunkra várnak,
hogy segítsenek? - kérdeztem Wiltől. -Valóban ekkora hatalmunk
lenne?
- Ez nem olyan egyszerű - felelte. - Negatív szándékokkal például
teljesen lehetetlen. Ez az egész csak akkor működik, ha teljesen
összekapcsolódunk a teremtő energiájával, és nagyon tudatosan
kiárasztjuk az energiát, hogy megérintsük vele a többi embert. Ha a
legcsekélyebb mértékben is szóhoz jut ebben az ego vagy a harag,
akkor az energia összeroskad, és az angyalok nem tudnak reagálni.
Érted? Isten küldöttei vagyunk ezen a földön. Módunkban áll
támogatni az isteni akaratot, őrizhetjük a látomást, és ha valóban,
hitelesen ráhangolódunk a pozitív jövőképre, akkor ahhoz is
elegendő imaenergia lesz bennünk, hogy cselekvésre szólítsuk az
angyalokat. Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van.
-Érted, mit jelent ez az egész? - kérdezte. - Ez az információ maga a
Tizenegyedik Felismerés. Az imamezőkre vonatkozó tudás még egy
lépéssel tovább viszi az emberi kultúrát. Amikor megértettük a
Tizediket - azt, hogy az emberiség célja megőrizni a látomást és
ideális, spirituális kultúrát teremteni ezen a bolygón -, valami még
hiányzott. Nem tudtuk, hogyan tehetjük ezt tartóssá. Nem tudtuk, miként
használhatjuk a hitet és a reményt, az elvárásokat az energia
szempontjából. Most már tudjuk. Shambhala valósága, az imamezők
titka megadta nekünk ezt a tudást. Most már képesek vagyunk őrizni
a spirituális világ látomását, és
229
kreatív erőnk latba vetésével meg is tudjuk valósítani. Az emberi
kultúra csak akkor fejlődhet tovább, ha ezt az erőt tudatosan a
spirituális evolúció szolgálatába állítjuk. Azt kell tennünk, amit
Shambhala templomaiban csináltak: módszeresen be kell állítanunk
imamezőnket azokra a sarkalatos helyzetekre, amelyek a kultúra
fejlődése számára fordulópontot jelentenek. A tájékoztatás,
elsősorban a televízió igazi szerepe az, hogy megmutassa ezeket a
helyzeteket. Oda kell figyelnünk minden vitára, minden tudományos
véleménycserére, a sötétség és a világosság minden egyes összecsapására,
és rá kell szánnunk az időt a mező használatára.
Körülnézett. - Ezt megtehetjük kisebb közösségekben,
templomokban, baráti körben, mindenütt a világon. És mi lesz, ha
minden vallás egyetlen óriási, egységes imamezővé egyesül? Ez a
mező ma még töredékekre tagozódik, és a negatív imák, a
gyűlölködések tovább gyengítik. Ártó gondolataikkal a jó emberek is
erősítik a gonoszt, mert azt hiszik, hogy az nem számít.
De mi lesz, ha ez megváltozik? Mi lesz, ha egy akkora mezőt tudunk
teremteni, amilyet a világ még nem látott? Mi lesz, ha ez a mező a
földkerekségen végighömpölyögve fölemeli a rossz erőit, amelyek
ma még központi hatalomra törnek, és mindenkit irányítani akarnak?
Mi lesz, ha minden szakmában és foglalkozási ágban reform
csoportok alakulnak, amelyeknek tagjai tudatosan alkalmazzák
mindezt? Mi lesz, ha ilyen messzije terjed a mező?
Wil egy pillanatra elhallgatott.
- És akkor mi lesz, ha már mindenki hisz az angyalokban - folytatta -,
és mindenki tudja, hogy születésünk óta jogunkban, módunkban áll
megbízásokat adni nekik. Nincs olyan helyzet, amelyre ne
gyakorolhatnánk közvetlen befolyást. Az új évezred nagyon más
lesz, mint ami most van. Mi leszünk Shambhala igazi harcosai, mi
fogjuk megnyerni a csatát, ezért mi határozhatjuk majd meg, milyen
legyen a jövő.
Komoly tekintettel nézett ránt. - Ennek a nemzedéknek ez az igazi
feladata. Ha nem járunk sikerrel, az előttünk járó generációk minden
előfeszítése hiábavaló volt. Nem
230
hunyhatunk szemet a környezeti károk fölött és a vezetők csalárdsága
fölött sem.
Az a fontos - folytatta Wil -, hogy kezdjük el építeni a tudatos,
„gondolati" hálózatot. Hogy a harcosok kapcsolatba kerüljenek
egymással... Mindenkinek, akinek birtokában van a tudás, tovább kell
adnia élete mindazon szereplőinek, akik tudni akarják.
Hallgattam. Wil szavai eszembejuttatták Yint és a többieket, akik a
kínai zsarnokság igája alatt élnek. Vajon mi történhetett vele? Sosem
sikerült volna, ha ők nem segítenek. Gondolataimat Willel is
megosztottam.
- Megtalálhatjuk - felelte Wil. - Tudod: a televízió csupán a tudati
látás előfutára. Keresd meg gondolatban, hogy hol van most.
Bólintottam, és kiüresítettem tudatomat, hogy csak Yin legyen a
gondolataimban, senki más. Ám ekkor lelki szemeim előtt Csang
ezredes arca jelent meg; visszahőköltem. Elmondtam Wilnek, mi
történt.
- Emlékezz arra, milyen volt az ezredes arca, amikor egy pillanatra
mintha öntudatra ébredt volna, és azt a kifejezést keresd a képen.
Lelki szemeimmel megtaláltam azt az emlékezetes arckifejezést,
mire hirtelen Yint pillantottam meg: egy börtöncellában ült, amelyet
őrök vettek körül.
- Láttam Yint - mondtam; kiterjesztettem imaenergiámat, és
segítségül hívtam a felsőbb szférák lakóit, míg Yin körül egészen
világos nem lett a kép. Ekkor azt vizualizáltam, hogy a világosság
kiterjed azokra is, akik Yint fogva tartják.
- Képzelj egy angyalt Yin mellé -javasolta Wil - és egyet az ezredes
mellé.
Bólintottam, és a híres tibeti együttérzésre gondoltam.
Wil felvonta szemöldökét, és mosolygott, miközben én ismét a
képekre koncentráltam. Yinnek nem esik baja. Tibet egyszer szabad
lesz.
Most már szemernyi kétely sem volt bennem.
231
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése