Agymosás Tiszaeszlár

Agymosás Tiszaeszlár

Agymosás vagy vallásszabadság? 

2011-11-27. 15:09 Kuruc.info

Témánknak különleges aktualitást ad, hogy a Fidesz-kormányzat nemrég abszurd és hibbant módon egyházi státuszt biztosított a "Hit gyülekezete" fantázianevű cionista szektának, mely aktus mellesleg komoly pénzügyi szubvencióval jár. (Értsd: Adóforintjainkból reklámozzák a terrorállam Izraelt, és antiszemitáznak le minket.) 

Mint korábbi tanulmányaimban többször fejtegettem, a szemita eredetű monoteista vallások istenképe, híveitől kizárólagos imádatot követelő szellem, mely - a "bűnös népek" időnkénti kiirtására való parancsain túlmenően - választott népe megtizedelésével torolja meg más (vagy nem létező) istenek tiszteletét, az úgynevezett bálványimádást. Az agresszív, féltékeny hatalomféltés egyértelmű jellemzője - a Krisztus által meghirdetett igazi Atya ellen fellázadt - bukott angyaloknak, s vezérüknek, Lucifernek. Sajnos az egyháztörténelem során a Sátánnak Jézus számtalan hívét is sikerült félrevezetnie, ezért a keresztények többsége még ma is fél az individuális istenkereséstől, amit szerintük Isten ellenséges lázadásként értékel, és szigorúan büntet. 
Jézus atyaképe egészen más: az általa küldött jó Pásztor nem fenyegeti, vagy bünteti eltévedt bárányait, hanem fáradhatatlan türelemmel kínálja fel segítségét, hogy megmentse őket az önpusztítástól. Krisztus Atyja nem támad haragra, ha valaki szimpatizál Buddha, Lao Ce, vagy Zarathusztra tanításaival, legfeljebb igyekszik a tévelygő keresőket szelíden ráébreszteni, hogy van ennél tökéletesebb út is. S ha önhibájukon kívül ezt nem képesek belátni, tudatlan jó szándékukat értékelve, mégis megnyitja előttük az üdvösséghez vezető tisztítótűz szűk kapuit. 
Másfél évezred alatt a kereszténység sajnos lényegesen eltávolodott az eredeti Jézusi ideáktól. A kereszt és a kard násza egész Európában újra szemitizálta a kereszténységet, mely nálunk például specifikusan abban nyilvánult meg, hogy az Ázsiából magunkkal hozott magyar ősvallást is tűzzel-vassal irtotta az egyház, noha mi a természet erőit nem bálványként imádtuk, csupán - mint Isten által javunkra teremtett princípiumokat - tiszteltük. A nyugatról érkező, kockafejű hittérítők ezt másképp látták, és ez az oka annak, hogy oly kevés ősemlékünk maradt fenn szellemi gyökereinkről. Ám a Szentlélek mégis újraszülte az egyházban az ősi, jézusi értékeket, elsősorban olyan szentek életén keresztül, mint Assziszi Szt. Ferenc, (napfivér + holdnővér = ősmagyar megváltó napszimbólum + Babba Mária) vagy az önfeláldozó szeret által boldog Árpádházi Szt. Erzsébet. Ugyanis bármennyire az antikrisztusi, tekintélyalapú uralkodás struktúrája épült ki az intézményben, csírájában mindvégig megmaradt az újjászületés iránti isteni fogékonyság, s tudvalevő, hogy a lélek ott fúj, ahol akar. 
A felvilágosodás (valójában lesötétedés), és a szekularizáció végül egyre szűkebb korlátok közé szorította a katolikus egyház szellemi befolyását, valamint politikai-gazdasági-pénzügyi hatalmát. Ám "ahol elhatalmasodik a bűn, kiárad a kegyelem": A kényszerből hatalmát vesztett egyháznak az új helyzet lehetőséget teremtett a lelki újjászületésre, eztán már csak tagjainak és vezetőinek lelkiismeretén múlik, hogy az esélyt szabadságuk révén kihasználják-e, avagy sem. A racionalizmus azonban a liberalizmus által ígért vallásszabadság helyett sokkal keményebb lelki terrort hozott, mert a végső időkben a totális világhatalmat magához ragadó ördögnek sikerült a tömegekbe hipnotizálnia, hogy rögeszmés vallásos megszállottságát totális vallásszabadságnak élje meg. Igazi "zsidókereszténységgel" állunk tehát szemben: Mára a lelkiismereti szabadság - úgymond - "klónozhatóvá" vált. 
Ne feledjük a krisztusi és az antikrisztusi hatalom közti alapvető különbség lényegét, melyet Jézus élete és tanítása oly világossá és egyértelművé tett számunkra! ("Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, akik juhok bőrébe jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek-e szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Ekképpen minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem teremhet rossz fa jó gyümölcsöt, romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek. Azért gyümölcseikről ismeritek meg őket. Nem mind, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! - megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram! Uram! - nem a te nevedben prófétáltunk-e, űztünk-e ki ördögöket; és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot? És akkor azt mondom majd nekik: Sosem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" /Máté 7; 15-23/. 
De lássuk csak, mik azok a rossz, illetve jó gyümölcsök? Mi Lucifer, s mi az Atya akarata, melynek gyakorlati megvalósítását számon kéri majd hívein? "A hús gyümölcsei nyilvánvalóak, s ilyenfélék: paráznaság, tisztátalanság, kicsapongás bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, civakodás, féltékenység, indulatoskodás, veszekedések, meghasonlás, versengések, irigykedés, részegeskedés, torkoskodás és az ezekhez hasonlók. Akik ilyesmiket tesznek - mindenkor mondtam nektek - Isten országát nem fogják örökölni. A Szentléleknek gyümölcse ellenben: szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, jóságosság, derekasság, hű hit, szelídség, önuralom. Az ilyenek ellen nincs törvény. /Galata 5; 19-26/ Ezek után ítélje meg ki-ki maga, hogy a cionista rablógyilkosokat áldó, s a radikális jobboldalt átkozó Hit gyülekezete a kettő közül mely gyümölcsöket termi inkább. /Lásd: Lukács 9;54-55/ 
Mikor Isten Fiát a nép királlyá akarja koronázni, egyszerűen elmenekül. Nem holmi álszerénységből teszi ezt, hanem tudja, hogy ez Sátán kísértésének újra felbukkanása, melyet a pusztában már hallott egyszer: "Neked adom a föld minden királyságát, ha leborulva imádsz engem." Jézus kétféle uralomról, hatalomról tud: A mennyeiről, és az evilágiról. A jó pásztor megtagadta a "koronát", Dávid király, Mohamed, Savonarola, Kálvin vele szemben elfogadták. A mennyei uralom nem ismeri még az ellenségeivel szembeni erőszakot sem, és tekintélye azon alapul, hogy ténylegesen mindenkit szolgál. A lábmosásra való felhívás azt jelenti, hogy aki mások szellemi vezetője akar lenni, annak elsősorban szolidaritást kell gyakorolnia bajbajutott embertársaival szemben, gyakorlati segítséget nyújtva nekik. ("Éheztem, és ennem adtatok; szomjaztam, és innom adtatok; vándor voltam, és befogadtatok; mezítelen voltam, és felruháztatok; szomorú voltam, és megvigasztaltatok; börtönben voltam, és meglátogattatok". /Máté 25, 34-36/.) Mindez nem csupán része kell, hogy legyen egy egyházi vezető programjának; hanem ennek ellenkezőjét egyben ki is kell zárnia: Az erőszak, a parancsolgatás, a megfigyeltetés, a vak engedelmesség elvárása a gyülekezettől, a kizárással fenyegető zsarolás, vagy a hipnotikus befolyásolás sohasem lehet Isten szándéka. 
Egyesek szerint nehéz határt vonni egy próféta alkatú személyiség tömegeket lenyűgöző szellemi hatása, és a szuverenitást korlátozó tömeghipnózis között. Azonban az igaz prófétát épp az különbözteti meg a hamistól, hogy tudatában van az egység Isten által kijelölt határainak. A teremtés folyamán a Szeretet a sokszínűséget tette a természet egyik legfontosabb alapelvévé, melynek gazdagító és egyensúlyt fenntartó funkciója van a történelmi fejlődésben! Természetesen az életnek vannak egységes alapelvei is, mellyel szembe fordulva az öngyilkos pusztulás következik be. De emellett mégis mindig meg kell maradnia az egyéni sokszínűségnek is, mert ennek hiánya éppúgy a pusztuláshoz vezet! Érvényes ez a szellemi, a vallási élet területén is: Az igaz vezető tisztában van ezzel, ezért a közös elvekre való tanítással egyidejűleg folytonosan buzdítja a híveket az önálló gondolkodásra, személyes lelkiismeretük önálló építésére. 
A sátán minden isteni jelenséget igyekszik utánzással meghamisítani, melynek elsődleges célja, hogy magát istennek hazudja. Másodlagos célja viszont az, hogy mikor az emberek rájönnek a csalásra, zavarodott óvatosságból elvessék az isteni eredetit is! Ezzel a gonosz eléri célját, az ember ignorálja egyben isten kegyelmi adományait is! Akit nem vezet a Szentlélek, annak számára emberileg szinte lehetetlen az igazgyöngy és a hamisítvány megkülönböztetése egymástól. Ám az Isten ilyen nehézségekben sem hagyja magára az őszintén kereső embert, megtanít rá, hogy mi a titka, s módja a kísértés elleni eredményes küzdelemnek. 
A Vatikán által legitimált katolikus karizmatikus mozgalom összejövetelein, egy oda betévedő laikus hasonló külső jeleket tapasztalhat, mint a Hit gyülekezetének rendezvényein. Átszellemült arcú, rajongó, ujjongó, magukról szinte megfeledkezett hívek énekelnek halandzsanyelveken, tapsikolnak, esetleg táncra perdülve is áldják Istent. A felületes szemlélő számára egy ilyen látvány benyomása meghökkentően hasonló lehet ahhoz, ami Németh Sándorék egy-egy rendezvényén tapasztalható. Mi tehát akkor a különbség? A válasz igen egyszerű: Először is remélhetőleg egyetlen katolikus (karizmatikus) egyházi vezető sem fogja a híveket soha arra buzdítani, hogy dicsőítsenek egy terror-államot, vagy hogy fogjanak fegyvert Izrael oldalán! Azután a katolikus egyházból nem történtek kiszakadások a mozgalom miatt. A hit gyülekezete ellenben rövid idő alatt hasadt számos, egymással ellenségeskedő újabb csoportra. Végezetül a katolikus mozgalomban lényeges alapelem az egyének kreativitásának támogatása; egyidejűleg annak a közösség általi meggátlása, hogy egy olyan diktátori hajlamokkal megvert alak, mint Németh, lelki terror alatt tartson egy egész gyülekezetet. 
Persze vannak a hitgyüliseknél sokkal sátánibb, gigantikusabb, kártékonyabb globális- multinacionális szekták is. Ezek közül talán a legveszélyesebb a Ron Hubbard amerikai őrült, félbe maradt képzettségű pszichológus által alapított Szcientológia Egyház. (Az agylágyulás nem vicc: egész beteg elméletét egy kóros "science fiction" ötletbetörésére alapozta, mely szerint x-milliárd évvel ezelőtt egy démon a földre zárta az emberi lelkeket, akiket majd ő, mint próféta, kiszabadít a szcientológia vallás segítségével.) Érdemes elolvasni olyan könyveket, megnézni olyan dokumentumfilmeket, melyeket kiszabadult egykori szektatagok írtak. Olyan terrorszervezetről van szó, mely ellenfeleivel szemben semmilyen módszertől nem riad vissza, s belső struktúrája kísértetiesen hasonlít a legsötétebb sztálini rendszerre. Ingyenes teszttel és pszichoterápiával indítják a taghalászatot (agit-prop), majd mikor a kezdeti pozitív eredményektől fellelkesült páciens kezdi elveszíteni józanságát, aláíratják vele, hogy bármi történik ezután, ahhoz ő előre önként hozzájárul. Majd hazugságvizsgáló géppel vallatva feltérképezik erkölcsi életét, hogy később, menekülési kísérlet-, vagy ellenállás esetén zsarolni lehessen. Miután a szekta a gyóntatás során egyben feltérképezte az új tag (és családja) anyagi hátterét is, megkezdődik a pénzszivattyúzás. Ez abból áll, hogy egyre drágább szemináriumokat végeztetnek el vele, a végső megvilágosodás reményében. Ha elfogyott a pénz, egyszerűen csicskáztatni kezdik, ahogy az a cigánybűnözőknél szokás. Még inkvizíciójuk (vallatás, káder-akták, pszicho-terror) sőt büntetőtáboraik is vannak. A gyerekeket meg úgy neveli a szekta, akár Huxley "Szép új világ" c. utópisztikus regényében: Előbb-utóbb játékot nélkülöző, fanatikus, apró robotokká válnak. 
A fundamentalista keresztény szekták esetében egyébként mindenütt hasonló jelenségeket tapasztalhatunk. A vezető tudatosan, avagy tudat alatt, csakhamar despotává torzul, és a tan (Biblia) egyértelmű objektivitására hivatkozva vallás-teológiai diktatúrát vezet be, amint ez világosan látszik a szakértők elemzései alapján. A hívők többsége saját alávetettségét a hipnózis hatására saját, "Szentlélek általi" önkéntes korlátozásának éli meg, egyesek azonban - még épségben maradt lelkiismeret morzsáik sugallatára - fellázadnak. Előbbieknek szembesülniük kell az ítélet napján azzal a ténnyel, hogy mindenkinek személyesen kell megállnia Isten előtt, /Róma 14;12/ s nem hivatkozhat rá, hogy vezetői hibás parancsait derék, hűséges engedelmességből hajtotta végre. Senki sem hordhatja mások zsebében saját lelkiismeretét! Utóbbiakat viszont az elhagyott szekta kemény, bosszúálló büntetése várja, egészen családok, korábbi barátságok gyűlölködő kettéhasadásáig, vagy a mártírium egyéb formáiig. (Fenyegetések, zsarolások, rágalmazások.) 
A lelki terrort gyakorló szekták az esetleges hatósági számonkérések elől - cinikus módon - rendszerint a vallásszabadságot biztosító liberális törvények védelme mögé bújnak, noha a gyülekezet tagságának erős szabad akarati korlátozottságát néhány egyszerű pszichológia teszttel nyilvánvalóan igazolni lehetne. A fanatikus megszállottság bizonyos határokon túl drogfüggőséghez hasonlatos lelkiállapotot és teljes döntésképtelenséget okoz. A legnagyobb veszély azonban az, hogy az Ószövetséget teljes egészében Istentől ihletettnek tekintő biblikus fundamentalizmus legitimnek tekinti az erőszakot, vagyis bármikor kész Isten nevében ölni. Márpedig épp itt válik kérdésessé a vallásszabadság határa: Mennyiben lehettek legitimek a történelemben erkölcsileg az egyes vallásháborúk? Akár a keresztes háborúk, akár az oszmán invázió, akár a hat napos háború? 
A Hit gyülekezete jelenleg azért jelent Magyarország számára komoly nemzetbiztonsági kockázatot, mert mérget vehetünk rá: A nyilvánvalóan Moszad ügynököktől hemzsegő társulat élén, egy Izrael és Irán között esetleg kirobbanó katonai konfliktus esetén Németh Sándor feltételezhetően magyar önkéntesek toborzásába kezd majd Izrael oldalán, mely felett a perzsák biztosan nem fognak szemet hunyni. 
Tarnóczy Szabolcs

ARANY SZABADSÁGUNKAT ARANYON ELADTÁK

Szabad vagy rab vagy

Menj el, menj szegény magyar, a kétség partjára, Tekints az ingadozó reménység pólcára, S te, aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni, Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni. Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon, Elfajult testvéridtől csinált áll-útakon, Kik őseink hamvait rútúl megtapodták, Arany szabadságunkat aranyon eladták. Menj, add egy olyan kézbe, szabadságod fékit, Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit, Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek: A szabadság s a rabság, miben különböznek! Pálóczi Horváth Ádám "Ötödfélszáz énekek", 1813. * PETŐFI SÁNDOR A MAGYAR NEMZET Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? - Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis ronyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn. Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: "Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván." - Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? Pest, 1846. december József Attila - HAZÁM 1 Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok, nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméltem, nyelvem származik s táplálkozni fog, a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor. 2 Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. Az erőszak bűvöletében mint bánja sor törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk! 3 A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát. S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát. Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ, hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ. 4 Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt. Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család. Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ. 5 A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt. Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart. Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. 6 Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény. Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény. Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia. Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia. 7 S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad! Totyogjon, aki buksi medve láncon - nekem ezt nem szabad! Költő vagyok - szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat! Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem! 1937. május

AZ IGAZSÁG SZABADDÁ TENNE...

Cenzúra A lélek útját benőtte a gaz. Mélyen hallgat szívünkben az igaz. Talán a gondolat, a gondolat szabad, kordonok és vasprefektusok korbácsa alatt se törhetik meg pályáját… ívet fog majd a szikra! Talán a gondolat, a gondolat még szabad! Ha kimondani már nem lehet, mert időcenzor felesketett, de a gondolat, a gondolat szabad, verejték mögött az agyban matat s a kulcsra zárt történetek titkait… - őriz érzelmeket… Talán a gondolat, a gondolat még szabad! Összeadhat szavakat, megtörtént történeteket, tényeket, döntést, - a lánc végén minden kutya ugat-, kockákat rakosgat az öntudat, kártyavárakat s összedől a híd a szivárvány alatt… Talán a gondolat, a gondolat még szabad! Megnevezni a bűnt, temérdek érdek között, gyávák a merészek! Talán a gondolat, a gondolat még szabad! S bábásgatott álmaink gyér valósága sikít: Már bűn a szó, nincs jó, mindenki alkalmazkodó! Talán a gondolat, a gondolat még szabad! Rácsokat font körénk a gondoskodás, álabrakkal etetett okoskodás, rezonancia-hálóban bűbáj, kikövezték a halálutat: S mint felhúzott vekkerek járjuk táncunk, kisemberek… Ma már a gondolat, a gondolat sem szabad? Gavallér János *

Új mondat új zsarnokságról

 

(Ez a vers Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című remekművének átirata.)

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a szögesdrótban,

szögesdrótnál is jobban

butító szólamokban,

tányérban és pohárban,

ott van az orrban, szájban,

napfényben és homályban,

szabadban és szobában;

ott van a Figaro-ban,

és ott van a Le Monde-ban,

ott van a New York Times-ban,

ott van a Népszavában:

a tőkések lapjában

és a Financial Times-ban

ott van a hazugságban,

hazugságnál jobban

a féligazságban

és az igazságnak

elhallgatásában,

a reális ténynek

elferdítésében:

harsogva a százról

hallgatva négyszázról;

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

a meghallgatásban,

a bírák szavában,

ítélethez tákolt

tanúvallomásban;

ott van az IMF-ben,

hitelminősítőkben,

Tanácsban, Parlamentben,

bankokban, üzemekben,

tőzsdében és trezorban,

nagyvállalatban, boltban,

mindenkor megtalálod,

útjaid vele járod

Strassburgtól Brüsszelig,

hajnaltól éjjelig,

New Yorkban, Washingtonban

és a Washington Post-ban;

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

mert minden célban ott van,

napodban, holnapodban,

elmédben, honlapodban,

s ha kikémlelsz a körből,

ő néz rád a tükörből;

nem láthatsz semmi szépet,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett; néznél,

de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt,

eszmélnél is,

de eszme csak övé jut eszedbe,

vakondként, napsütésben,

így mászol vaksötétben;

hol zsarnokság van, ott zsarnokság van,

mindenki szem a láncban,

magad is zsarnokság vagy;

akár a víz a medret,

követed és teremted,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

gyermeked neki nemzed,

ha eszel, őt növeszted,

mert a zsarnokság ott áll

majdan ravatalodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál!

 

Magyarországot kirabolták

 

Posted on 2014/07/23 by Híradmin

Az alábbi írást a Facebookon küldte egy olvasó. Tavalyi írás, de jól összefoglalja, hogy mit tett a bűnös politikai vezetés velünk, hogy segédkeztek a kirablásunkban. Ezért gazdagodtak olyan őrületesen gyorsan. (NIF szerkesztő)

Az írás:

Erre most bukkantam a neten. Igaz, 2013-as a szöveg, de ez nem változtat a tartalmán. Gondolom, nem hazudik egy külföldi elemző?!

John Christensen: Magyarországot kirabolták

(itt vannak a tények. 2013-01-06 23:11)

1./

Magyarországról a nyolcvanas évek óta 242 milliárd dollárnyi magántőkét menekítettek ki a világ különböző adóparadicsomaiba.

Most akkor ezt forintosítjuk, hogy a nagyságrend még jobban látszódjon: 48, 000, 000, 000, 000, azaz 48 ezer milliárd forintot!!! (200 forintos dollár árfolyamon). (John Christensen, a Tax Justice Network igazgatója. Közgazdász, korábban offshore bankár volt.) Sajnos hazánk ezzel az eredménnyel a világon a 12. helyen áll a kirabolt országok között.  Sokkal korruptabb hírben álló országokat, például Ukrajnát, Törökországot és Kazahsztánt is megelőzzük, ezt egy nemzetközi jelentés állítja.

2./

John Christensen a Hetek című újságnak ma elmondta, hogy példátlan, hogy egy ország a teljes államadósságának két és félszeresét külföldre engedje úgy, hogy abból semmiféle bevétele nem származik.  A megdöbbentő adatok arra utalnak, hogy az elmúlt 30 év sorozatos külföldi hitelfelvételei és megszorításai jórészt értelmetlenül történtek. Offshore számlákon az államadósság duplája! Ez az államadósság két és félszerese!!!

3. /
   

Többéves kutatás után a héten jelent meg az első átfogó világjelentés az adóparadicsomokba menekített magánvagyonokról. Az igazságos adózásért küzdő, vezető közgazdászokból és bankszakemberekből álló Tax Justice Network civil szervezet azt állítja, hogy 2010 végén legalább 21 ezer milliárd dollár értékű magánvagyon rejtőzött offshore számlákon.  Ez az összeg – ami csak a pénzeszközöket vette számba, és nem tartalmazza az offshore ingatlanokat, jachtokat és céges tulajdont – megegyezik az Egyesült Államok és Japán együttes éves nemzeti össztermékével (GDP).

4./

“Az adóparadicsomok száma a gazdasági válság óta folyamatosan növekszik, csakúgy mint az ide menekített vagyonok mértéke” – mondta a Heteknek a Tax Justice Network igazgatója, John Christensen. Jelenleg 73 ilyen állam és önálló adójogi státussal rendelkező tartomány van, amelyek a nulla összegű vagy minimális adókulcsok mellett titoktartást – beazonosíthatatlan tulajdonú, anonim számlákat, alapítványokat és cégeket – kínálnak a külföldiek számára.

“Az adóparadicsomokba nem azért viszik a vagyonokat, hogy ott kedvezőbb feltételek mellett forgassák a tőkét. A legtöbb ilyen helyre a milliárdosok be sem teszik a lábukat, nem költenek és nem termelnek itt, egyszerűen csak odaviszik a pénzüket, hogy teljesen kivonják az országuk adózása alól” – állítja Christensen.

Az offshore ára (The Price of Offshore) című kutatás során a világ legnagyobb adatbázisainak, a nemzetközi szervezetek jelentéseinek és az egyes országok költségvetési összesítéseinek felhasználásával a kutatók azt állapították meg, hogy a világgazdaság “fekete lyukaiban” több pénz tűnt el adómentesen az elmúlt években, mint amennyit a kormányok megpróbáltak – az adófizetők pénzéből – a válságkezelésre biztosítani.

“Ezek a pénzek nem vesznek részt az értékteremtésben, nem teremtenek munkahelyeket, legfeljebb a spekulatív tőkepiacokon jelennek meg” – állítja Christensen, aki elmondta: a legnagyobb offshore vagyonokat nem ismeretlen “no name” bankok, hanem a világ top pénzintézetei kezelik.

5. /
   

A pénzügyi válság éveiben a világ 50 legnagyobb bankja évente 16 százalékkal növelte az ügyfeleik által offshore számlákon elhelyezett összegeket.

Ez a privátbanki prémium szolgáltatás a legjövedelmezőbb banki üzletág, ennek ellenére a bankok egy része állami mentőövet igényelt.

“A szuper bankokon belül is kiemelkedik három pénzintézet – a svájci UBS, a szintén svájci Credit Suisse és az amerikai Goldman Sachs -, amelyek a világelit kedvenc bankjai.

Ezek mind prémium szolgáltatást nyújtanak és kiterjedt hálózattal rendelkeznek a népszerű adóparadicsomokban.”

6./

A Tax Justice Network adatai szerint Magyarország méretéhez és tőkeerejéhez képest példátlanul nagy veszteségeket szenvedett az elmúlt évtizedekben az offshore jelenség miatt.

242 milliárd dollár magántőke – a teljes magyar államadósság két és félszerese – került offshore számlára. Az összeg abszolút mértékben is hatalmas: ezzel a világranglista 12. helyét foglaljuk el.

Európából senki nem előz meg bennünket, és a többi kontinensről is csak gazdasági világhatalmak és néhány olajország. A sokat szidott európai válságállamok – például Görögország – nincsenek az első húszban sem. Tekintve, hogy a kommunizmus alatt nem léteztek jelentős magánvagyonok, ezért megkockáztatható az állítás, hogy a 242 milliárd dollárnyi offshore pénz nagy része a privatizáció során került magánkézbe. Az ország ezzel kétszeresen is pórul járt: a gyakran érték alatt dobra vert állami javak nem is maradtak az országban, hanem adómentesen külföldön fialtak tovább.

Magyarországnak maradt a folyamatos eladósodás, hitelfelvételek és megszorítások ördögi köre – kormányzatoktól függetlenül.!!!!

Ráadásul a magyar offshore milliárdosok közül még Berezovszkijok és Abramovicsok sem kerültek ki.

Pedig a külföldi milliárdosokat sorozatban termelő Oroszországból is csak alig több mint háromszor annyi pénzt sikerült külföldre juttatni, mint Magyarországról.

7./

Ráadásul Magyarországnak nem volt olyan vezetője sem, mint Vlagyimir Putyin, aki – vitatható módszerekkel, de – hazahozatta az offshore paradicsomokba síbolt vagyonok jelentős részét.

Ebből a szempontból új megvilágításba kerülhet a magyar adósságválság: valóban nem lett volna szükség IMF-re és uniós mentőövre – de Bokros-, Gyurcsány- csomagra sem -, ha a politikai elit az elmúlt 20-25 évben hatékonyan fellép az országkárosító jelenséggel szemben.

8. /
   

A jelentés nemcsak az egyes országok veszteségét vizsgálta, hanem a nyertesekét is.

“A szupergazdagok egyre jobban elhúznak. Ma a világ összes magánvagyonának mintegy 30 százaléka egy nagyobb futballstadionnyi ember – 91 ezer fő – kezében van.

Ők azok, akiknek egyenként 30 milliárd dollárt meghaladó vagyonuk van.

Utánuk következnek az 1-30 milliárd dollár közötti vagyonnal rendelkezők (9,3 millióan), akik a világ magánvagyonának további 51 százalékát birtokolják.

Ez a maroknyi elit – amely a világ lakosságának 0,14 százalékát teszi ki – négyszer annyi pénzzel (44 800 milliárd dollárral) rendelkezik, mint a többi 6,7 milliárd ember – a világ lakosságának 99,86 százaléka -, akik nem dollármilliomosok.

9./

Ennek a hatalmas vagyonnak a fele (a szupergazdagok esetében a 70 százaléka) offshore számlákon van. A számok azt mutatják, hogy az Occupy-mozgalom híres jelszava – “mi vagyunk a 99 százalék, ők az 1 százalék” – inkább alulbecsülte a valóságot. A hangzatos ígéretek ellenére ezen a téren nagyon gyenge a nemzetközi felügyelet.

Hiába ígért például a G20-csoport hathatós összefogást, a gyakorlatban nem sok történt. Ezért az egyes országok – például a német adóhatóság – megpróbálnak a feketepiacon hozzájutni bizalmas adatokhoz a külföldre menekített vagyonokról.

“Ez a globalizáció gyenge pontja – mondja Christensen. – Felszabadítottuk a globális tőkemozgásokat, de nem szerveztük meg az együttműködést az országok között, hogy a pénz ne tűnhessen el az adóparadicsomokba. Ezért azt javasoljuk, hogy a világ valamennyi országának részvételével jöjjön létre egy globális adózási egyezmény.

Ez automatikus információcserét biztosítana az adóhatóságok között. Csak azok a bankok működhetnének, amelyek alávetik magukat az offshore információk átadásának, beleértve az offshore cégek, részvénytársaságok és alapítványok valódi tulajdonosainak adatait is.”A szakember elismeri, hogy ez nem fog egyik évről a másikra megtörténni, de – mint mondja – az adómentes vagyonokból származó jövedelem megadóztatása olyan jövedelmet szabadíthat fel, ami megoldást jelentene például az európai adósságválság megoldására vagy számos ínségben élő ország valódi megmentésére.

10./

A kérdés, hogy ki és kik voltak a felelősek hazánkban ebben a rablássorozatban? Miért nem vonnak senkit felelősségre? Ha valaki egy szalámit lop a boltból, azt

egy életre megbélyegzik, aki milliárd dollárokat lop el az pedig az elithez tartozik.

Ez valójában költői kérdés, hiszen tudjuk, “holló a hollónak nem vájja ki a szemét!”

Forrás: Facebook, Nemzeti Hírháló

Nemzeti InternetFigyelő

Vérvád - Térben és időben

https://www.youtube.com/watch?v=WeuNaLhDfT8

„SZDSZ-es büdös zsidó"

https://www.youtube.com/watch?v=IQeMn6dPqT0

A zsidó maffia működése gyakorlatban

https://www.youtube.com/watch?v=lI4PUXCxn3E

Rothschild család terve a Világuralom átvételéhez.

https://www.youtube.com/watch?v=RcMukIyMxhc

Csak 1 milliárd ember maradhat avagy a zsidók népirtási terve rég beindult

https://www.youtube.com/watch?v=qSJRsFsVnjk

FIX TV | Enigma - Pénzügyi fasizmus és modern gyarmatosítás | 2015.08.04.

https://www.youtube.com/watch?v=_UtgTUtKl0I

FIX TV | Enigma - Ki robbantotta ki és ki nyerte meg a II. világháborút? | 2015.08.25.

https://www.youtube.com/watch?v=9JZm-187ZnI

FIX TV | Enigma - A történelem titkos erői, és a geopolitika | 2015.09.08.

https://www.youtube.com/watch?v=ofEtDW39uhk

Népességcsere Európában - Drábik János

https://www.youtube.com/watch?v=zz5RzRydg2o

Besúgók, akták, ügynökök konferencia a Váradi András Alapítvány szervezésében

https://www.youtube.com/watch?v=PZZGosn2qFk

Orbán besúgó volt a Kádár-rendszerben. Ungváry Krisztiánt kérdezte Kovács Gabriella Anna

https://www.youtube.com/watch?v=bT_VIV5FNP8

Verzió

https://www.youtube.com/watch?v=9a6xw2P3aVE

„Minden másképp volt? Történelem átírási kísérletek” – vita a Bibó Társaság szervezésében

https://www.youtube.com/watch?v=JTi0ulLI6-8

A szabadkőművesek mosdatják a rituális gyilkosságukat , de a magyar nép nem hisz a zsidóbérenceknek .

Tiszaeszlár 2016. április 2. Emlékezés Solymosi Eszterre

https://www.youtube.com/watch?v=1NLkiuClMHA

Alcyon-Plejádok 37: 9/11 igazsága, rituális gyilkosságok 11, G. Bush, G. Washington látomása

https://www.youtube.com/watch?v=NmZEAZTXAsw

A Római Pápaság mészárlásai, vérfürdői

https://www.youtube.com/watch?v=Ru-jS893zrg

Alcyon-Plejádok 39/2.: Hamis messiás, Vilmos herceg esküvője, Bank of America, denveri repülőtér

https://www.youtube.com/watch?v=HaBjcd6sFXU

Új világrend ellened és az emberiség ellen.

https://www.youtube.com/watch?v=1rkiCn7SOfU

Alcyon-Plejádok 38/1.: Sátánizmus, globális diktatúra, krízis Spanyolországban, Latin-Amerika, Trump

https://www.youtube.com/watch?v=ATjPmv3sp9Q

"Irtsátok ki a magyarokat" - Teljes fim

https://www.youtube.com/watch?v=EaS7eCYrcbY

Alcyon-Plejádok 38/1.: Sátánizmus, globális diktatúra, krízis Spanyolországban, Latin-Amerika, Trump

https://www.youtube.com/watch?v=ATjPmv3sp9Q

dr. BÉRCES RENÁTA és dr. VIDOS RITA BÍRÓNŐK – KÉZ KEZET MOS, AVAGY TISZAESZLÁR 2014

https://www.youtube.com/watch?v=16rcouAQB1o

Kikeresztelkedett rabbi: "A zsidók keresztényeket ölnek meg, és vérüket veszik" Valamikor a 18. század végén egy Moldvában élő, a haszidi zsidó felekezethez tartozó rabbi áttért az ortodox kereszténységre, és szerzetes lett. 1803-ban Neophytus álnév alatt könyvet is írt moldáv nyelven, melynek a Zsidók vallásának és szokásának cáfolata az Ó- és Újszövetség alapján címet adta. A mű görög nyelvű kiadása 1818-ban jelent meg Jászvásáron. A könyvben szót ejtett a zsidók rituális gyilkosságairól is. Ez az írás sajnos ma már nem hozzáférhető, ugyanis a megjelent példányokat a zsidók igyekeztek megsemmisíteni. Viszont áttekintést kapunk a benne leírtakról egy Robert Walsh nevű, az isztambuli brit követségen szolgáló ír származású lelkész és történész 1836-ban napvilágot látott művéből (A Residence in Constantinople). Ezen kívül egy 1828-ban kiadott amerikai vallásos magazin – Robert Walsh beszámolójára támaszkodva – szintén bemutatta a rabbi "elveszett" könyvét. A rabbik egy bizonyos körére korlátozódik a tudás Robert Walsh könyvében a következőképpen foglalja össze mindazt, amit a keresztény szerzetessé lett rabbi könyvében olvasott: "A könyv első fejezetének témája a vér, amit a zsidók a keresztényektől szereznek be és használnak fel. A szerző kifejti, hogy a világ előtt időnként lelepleződik a tény, mely szerint a zsidók keresztényeket gyilkolnak meg, és a vérüket veszik. Ugyanakkor egyetlen "szent" könyvben sincsen leírva, miért cselekednek ilyet, és pontosan miféle célokra használják fel a vért. Ez az egész dolog nagy titok még a zsidók számára is, és sokuknak nincs is tudomása az igazságról. Csupán a rabbik egy bizonyos körére korlátozódik a rituális gyilkosságokkal kapcsolatos tudás, bizonyos írástudókra és farizeusokra, akik magukat haszidiaknak nevezik, és a legnagyobb gondossággal őrzik a titkot. A mű szerzője maga is rabbi volt, és igyekezett minden titkot napvilágra hozni és a világ elé tárni. Csakhogy emiatt bosszút esküdtek ellene korábbi hitsorsosai, akik meg is gyilkolták volna, ha erre lehetőségük adódik. Széltében-hosszában beszélték, hogy a Moldáviában élő zsidók, miután meghallották, hogy a kereszténnyé lett rabbi könyve nyomtatásban is megjelent, komoly összegeket fordítottak arra, hogy a mű terjesztését megakadályozzák. Erőfeszítéseiket siker koronázta, ugyanis a könyv nem került forgalomba, egy példánya azonban megmaradt, amit azután lefordítottak görögre, és 1818-ban meg is jelentettek. "Istennek tesznek szolgálatot azzal, ha keresztényeket ölnek" Három oka van annak, amiért a zsidók a keresztények megölésének ezt a borzasztó módszerét alkalmazzák. Az első az, hogy a keresztények iránt érzett mérhetetlen gyűlöletükben úgy hiszik, Istennek tesznek szolgálatot azzal, ha keresztényeket ölnek. A másik, hogy számos babonás szokásból eredő műveletet hajtanak végre a vérrel. A harmadik pedig, hogy mivel még mindig vannak kétségeik azzal kapcsolatban, hogy nem Jézus volt-e ténylegesen az igazi messiás, azt gondolják, megmenthetik magukat abban az esetben, ha keresztény vérrel szórják be testüket." Budi a keresztény templom, meg kell átkozni a keresztényt Az első okra való tekintettel a keresztény templomokat az egyszerű zsidók Toomah-nak, azaz bemocskoltnak, a papjaik pedig Mœcak-nak, árnyékszéknek (azaz budinak) nevezik, a keresztényeket Goc-nak, istenteleneknek hívják. Egy keresztény fiú számukra Skeyitz, ami csúszó-mászó hernyót jelent, a keresztény nőt Siskela-ként, "nőnemű" hernyóként emlegetik. A papokra és barátokra a Galech szót használják, ami bálványimádót jelent. Frissítés: Kikértük szakértőnk, Júszef el-Kudszi véleményét a fenti héber szavak angol fordítását illetően, ő pedig az alábbi pontosításokat tette: Tum'á (héber szó) = szenny, tisztátalanság. Ebből eredeztethető Pécs jiddisített héber neve: Himes Times, azaz "öt szenny, öt tisztátalanság". Lásd, Fünfkirchen (=öt templom), vagy maga a Pécs (pjáty) jelentése is "öt" a szláv nyelveken. Mocáá (héber) = árnyékszék. Tehát az a hely, ahová a "coá" vagy "céá", vagyis a "bélsár" kerül. A "mocáá" (=árnyékszék) eredete az ószövetségi 2 Királyok 10. fejezet 27. versében van: "Szétzúzták a Baal házát (templomát - J. K.), s átalakították azt árnyékszékké". Sekec (héber) - Séjgec (jiddis) = utálat, tisztátalan állat, nem zsidó fiú. Sikcá (héber) - Sikszele (jiddis) = a sekec - séjgec nőneme. A "sekec" (irodalmi héber nőneme: "sikcá") ún. gyűjtőszó, amely egyszerre több tisztátalan állatot is jelöl. De a szó jelenti még magyarul: undor, utálat, tisztátalan állat, nem zsidó fiú és zsidó fiú, aki nem tanulja a Tórát. Eredete a Leviticusban van, ahol Mózes meghatározza a zsidóknak, hogy mit szabad megenniük, s egyáltalán megérinteniük, és mit nem szabad: "Minden szárnyas rovar, amely négy lábon jár - tisztátalan állat (sekec) legyen számotokra". (3 Mózes 11, 20.) A "tisztátalan állat" (sekec) jelzőt másodlagos jelentéssel csak később értelmezték a nem zsidó fiatalemberekre is. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, a "sekec" jelzővel azokat a született zsidó fiúkat is illetik, akik nem tanulmányozták rendesen a Tórát... Gálláh (héber) - Gáleh (jiddis) = borotvált (fejű) férfi, azaz olyan katolikus pap, szerzetes, akinek fején kiborotvált felület (tonzúra) van. A kikeresztelkedett rabbi továbbá elmeséli, hogy két napon át, amíg a görög egyház Krisztus születését és megkeresztelésére emlékezik, a zsidók félreteszik a könyveiket, és ki sem nyitják azokat az ünnepségek idején, és egész éjszaka kártyáznak, és mindenféle átkot mondanak Krisztusra, Szűz Máriára és a szentekre. A zsidó gyerekeknek, még mielőtt megtanulnák az ábécét, az alábbi szöveget kell elénekelniük minden alkalommal, amikor elmennek egy keresztény templom előtt: "Saketztesadgine tesavenikecheirim eln", vagyis "Minden létezők leggyalázatosabbika, minden dolgok legtisztátalanabbika, légy átkozott!" A Talmudban benne is van, hogy amikor egy zsidó elmegy egy keresztény templom előtt, és nem mondja el az átkait, akkor, ha még tíz lépés távolságon belül van, akkor vissza kell fordulnia, és el kell mondania az átkot.  De ha csak később jut eszébe a mulasztása, akkor az is elegendő, ha ott mondja el az átkait, ahol éppen áll. Ha egy zsidó meglát egy keresztény holttestet, melyet temetni visznek, köteles kimondani az alábbi szavakat: "Sagound khad temoukhor trye", vagyis "Ma láttam egy hitetlen halottat, holnap talán látok majd kettőt". Ezt a "mondókát" a legkisebb gyerekeknek is meg kell tanulniuk. Amikor egy keresztény meglátogat egy zsidót, ez utóbbinak a következőt kell mondania az előbbi távozásakor: "Mindenféle betegség, mindenféle baj, és minden elképzelhető ördögi borzalom, amire én és a házam népe csak gondolni tud, érje utol és sújtsa ezt a keresztényt, aki éppen most hagyta el házam küszöbét". Keresztény vérébe mártott ruha hamuja ebédre Ami pedig a rituális gyilkosság fent említett második okát illeti, a zsidók úgy hiszik, hogy az ősapáik átka, amit Pilátus jelenlétében mondtak ki – "Vére rajtunk és fiainkon" – továbbra is érvényben van. Hitük szerint ugyanis egy évben négyszer, a téli, tavaszi, nyári és őszi napfordulók alkalmával, az égből kis mennyiségű vér hullik az ételeikre, főleg azokra, amelyek nincsenek bedobozolva vagy csomagolva, így a tejre, vajra, teára, káposztára, uborkára stb. Ez a vér a tekepha. Ha bármelyik zsidó eszik ezekből az ételekből, meghal, de ha egy keresztény eszik belőlük, neki semmi baja nem lesz. A rabbik ezért kitalálták, hogyan lehet védekezni ez ellen, és megakadályozni a vér beszivárgását az ételekbe: keresztény vérrel bedörzsölt vasvillát helyeznek rájuk. A zsidó kalendárium számon tartja azt a napot, amikor a vér az égből hullani kezd, és a vallási elöljárók házról házra járva, legalább egy órával előbb mindenkit figyelmeztetnek is az időpontra. Zsidók házasságkötésénél szokás, hogy az ifjú pár reggeltől estig ünnepel, majd a rabbi ad nekik egy kis porral meghintett keménytojást. De a por valójában nem más, mint egy keresztény vérébe mártott és elégetett ruha megmaradt hamuja. Miközben az ifjú pár eszi ezzel a hamuval meghintett tojást, a rabbi néhány jó tanáccsal szolgál, és elmondja, hogy ezzel a cselekedettel képesek lesznek a keresztények kegyeibe férkőzni, és félre tudják majd vezetni, sőt meg is rabolhatják őket, és élvezhetik majd az ő verejtékes munkájuk gyümölcseit. Áldozatok vére a süteményben A rituális gyilkosságok harmadik okával kapcsolatban pedig a következők olvashatók a volt rabbi könyvében: az őseiket tisztelő rabbik és a tanult emberek, olvasván az Ótestamentumot és a próféciákat, nem tudnak teljesen mentesülni a félelem alól, hogy Jézus tényleg maga volt esetleg az igazi messiás, akit őseik keresztre feszítettek. De hogy ne kelljen szembesülniük a nagy igazsággal, egy még nagyobb hazugságba és gonoszságba menekülnek, és úgy képzelik, hogy ha tényleg Jézus volt a messiás, akkor egy keresztény vére az ő megváltásukhoz szükséges lehet, bármiképpen is használják fel azt. Amikor körülmetélnek egy gyereket, a pohár borba egy csepp keresztény vért kevernek, és a körülmetélést végző  személy a pohárba mártja kisujját, amit aztán a gyerek szájára helyez az Ezékiel könyvéből vett alábbi szavak kíséretében: "Elmentem melletted, és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked, amikor véredben voltál: Maradj életben." (Ezékiel 16.6) De vannak rabbik, akik kételkednek abban, hogy ezek a próféciák egy újszülöttre, egy keresztényre vonatkoznak, ezért vérét veszik a gyermeknek is, és egy Krisztushoz hasonló kínokat elszenvedő keresztény áldozatuknak is, azt gondolván, bármit is jelent a prófécia, a körülmetélt gyermek megváltása biztosítva lesz. Július 9-én, amikor Jeruzsálemért könyörögnek, a földön ülve homlokukat bedörzsölik a fentebb már említett, keresztény vérébe mártott és porrá égetett ruha hamujával, és megeszik az ugyanezzel a hamuval meghintett kemény tojást, amit ők scida amapschikes-nek neveznek. Amikor a kovásztalan kenyeret a zsidó húsvétra előkészítik, számos ceremóniát végeznek el, amelyekkel a kereszténység iránti gyűlöletüket juttatják kifejezésre. Készítenek egy darab olyan kenyeret, amelybe belekevernek abból a bizonyos hamuból, mely a keresztény vérbe mártott ruha elégetése nyomán keletkezett. És amikor megkezdődik az ünnep, minden zsidó köteles enni egy darabot a keresztény vért tartalmazó kenyérből. Amikor egy zsidó meghal, a hahan, az elöljáró egy keresztény gyermek vérébe áztatott tojásfehérjét szór az elhunyt szívére, és a következő szöveget mondja: "És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságotoktól és minden bálványaitoktól." (Ezékiel 36. 25.) Purim ünnepén, amit február 14-én ünnepelnek, emlékezve arra, hogy Mordeháj és Eszter kiszabadították a zsidókat Hámán kezéből, számos keresztényt ölnek meg Hámán helyett a zsinagógákban, és ugyanezen a napon átkokat mondanak Krisztusra is. A rabbik ilyenkor háromszög alakú süteményeket is készíttetnek, amelybe áldozataik vérét belekeverik, és ezeket a süteményeket ajándékként osztogatják barátaiknak, még a keresztényeknek is. Ezt az ajándékozást nevezik Mestoiach Mounés-nak. Mindezzel hitük szerint beteljesítik Jeremiás (2.34) és Ezékiel (33. 25.) próféciáit. Ezen az estén a zsidók egymás között vannak, és elrabolnak sok keresztény gyermeket, akiket elhallgattatnak, és rejtegetnek egészen a szabadulás ünnepéig, amely nem sokkal Purim után következik. Mindezt azért teszik, hogy birtokukban legyen a keresztény vér, melyet a kovásztalan kenyérbe kevernek. A keresztény gyerekeket pedig ugyanúgy kínozzák és ölik meg, ahogyan Jézust kínozták és megölték. Ez utóbbi célból kisgyerekekre van szükségük, mert azokat könnyebben meg tudják kínozni… A háromszög alakú süteményeket pedig azért készítik purim ünnepén, hogy ezzel is kigúnyolják azokat a keresztényeket, akik hisznek a Szentháromságban. Mindezek a dolgok bizonyítják – írja a szerző –, hogy a zsidókon beteljesedik Izajás próféciája (Izajás 6. 9-10.) Íme, felfedtem a zsidók le nem írt nagy titkát - olvassuk a könyvben -, vagyis azt, hogy keresztényeket ölnek meg, és vérüket veszik. Mindez nincsen leírva egy könyvben sem, de az apák és a rabbik szájról szájra adják tovább a gyerekeiknek, akiknek súlyos átok terhe mellett lelkükre kötik, hogy amikor megházasodnak, nem fedhetik fel a titkot minden gyermeküknek, sem a keresztényeknek. Ahogyan énnekem tudtomra jutott mindez, úgy tanúskodom minderről, istenfélelemtől eltelve. Valójában nagy veszélyben vagyok ennek a titoknak a felfedése miatt – írja a kereszténnyé lett rabbi. Majd így folytatja: de Pál apostollal együtt kiáltom: Mi tudna engem Krisztus szeretetétől eltéríteni? Csapások, betegség, üldözés, éhség, erőszak, ínség? Vagy más büntetés? Semmilyen körülmények között nem hagyom el Őt, mert egyedüli reményem az Atya, menedékem a Fiú és véd engem a Szentlélek – Szentháromság, a Tiéd a glória." (Robert Walsh könyve - angolul - itt olvasható, a szóban forgó fejezet a végén található.) Ugyanerről az "elveszett" könyvről esik szó - Robert Walsh elbeszélése alapján - egy 1828-ban megjelent amerikai vallásos magazinban, ahol is szó szerint olvasható a kereszténnyé lett rabbi beszámolója arról, miképpen okította ki az apja a rituális gyilkosságok titkával kapcsolatban: "Amikor 13 éves voltam, az apám felfedte nekem a vér titkát, és égre-földre megesketett, hogy senkinek, még a hittestvéreknek sem beszélhetek róla. Sőt ha majd megházasodom, és lesz tíz fiam, nekik sem mondhatok el semmit, hanem csakis az egyiknek, a legokosabbnak és legtanultabbnak, aki egyúttal a legállhatatosabb és a legszilárdabb a hitben. Azonban egyetlen nőnek sem lehet erről beszélni, semmiféle körülmények között sem. Mert ha nekik erről a titokról beszélek, nem fogadja be őket a Föld. Így beszélt nekem az apám." A továbbiakban Robert Walsh "erőszakos és fanatikus szektának" nevezi a Konstantinápolyban élő zsidókat, akiket az "üldözés és a szenvedések sem tanítottak meg mérsékletre, és halállal büntetik mindazokat, akik árulóként megtagadják hitelveiket." (Eredetiben ittolvasható.) (Kuruc.info) Kapcsolódó: - Zsidó rabbik: "Egészen apró goj gyerekeket is meg lehet ölni" - Vérvádazók figyelmébe: vajon miért viccelődik keresztény gyerekek vérébe mártott pászkával egy izraeli sportoló? - Vérvádazók figyelmébe II.: "Igen, meg van engedve a [goj] gyermekek megölése is" - nyilatkozza a zsidó - Amerikai népszavás zsidó a goj gyermekek megöléséről: "Mi ezzel a probléma? A kígyót is a tojásban tapossuk el"

125 éve áldozták fel rituálisan Solymosi Esztert

A per

Elõhang: egy izraeli történész néhány hónapja publikált könyvébenelismerte, a zsidók a középkorban keresztény gyermekeket gyilkoltak meg rituálisan. A mû vezetõ nyugati lapokban is nagy visszhangot kapott, s mellékkörülmény, hogy a szerzõt végül halálos fenyegetésekkel és a jól ismert gyûlöletkampánnyal a könyv visszavonására kényszerítették. Mert kajmánék szerint a középkori zsidókat sem lehet "így" (értsd: valósághûen) bemutatni, sem szakmunkában, sem filmen. A fajüldözõ cionistákat az viszont egyáltalán nem zavarja, hogy egy új hollywood-i zsidó produkcióban az ókori perzsák (azaz az irániak) buzeráns, züllött, hitvány népségként kerülnek megjelenítésre, részeként az Irán elleni gyûlöletet szító amerikai-izraeli rágalomhadjáratnak.
A VILÁGHÍRÛ TISZAESZLÁRI GYILKOSSÁG ÉS BÛNPER (1882-1883)
(Huber Lipót: A vérvád és vérgyilkosságok története c. mûvébõl, -1915)
Más eseteket mellõzve lássuk most a damaszkuszi vérgyilkossági bûnpernek méltó párját, a 32 évvel ezelõtt lefolyt s világhírûvé vált tiszaeszlárit, amelynek tárgyát egy 14 éves szegény református parasztleánynak, Solymossy Eszternek meggyilkolása képezte. Idõsebb olvasóink velünk együtt még visszaemlékeznek arra a lázas izgalomra, forrongásra és nagyfokú ingerültségre, amely a vizsgálat és per folyama alatt, nemcsak Tiszaeszlár vidékén, hanem az egész országban uralkodott s arra az élénk érdeklõdésre, amellyel egész Európa kísérte az ügynek fejleményeit. 

Az ifjabb nemzedék azonban aligha hallott e botrányba fúlt perrõl, amelyet bátran nevezhetünk Magyarország egyik legnagyobbszabású botrányperének a XIX. században, mert jóllehet minden a vádlottak bûnösségére vallott, mégis valamennyit fölmentették.

Feltûnõ, sõt meglepõ, hogy a hiperkriticizmusával mindent boncolgató s a zsidó vérgyilkosságokat elvbõl tagadó Strack milyen könnyedén siklik át a legújabb kor e legevidensebb vérgyilkosságán. "Das Blut stb." id. m. 151. oldalán ugyanis teljesen mellõz minden kritikai észrevételt; óvatosan kitér minden elõl s a legszárazabban csak regisztrálja a tiszaeszlári esetet. Három szerzõre való rövidke utalással mindössze ennyit mond róla:  "1882. Esther Solymosi. Vgl. einerseits Onody, Desportes 212-243.; andereseits: P. Nathan. Der Procesz von Tiszaesslár, Berlin) 1892. (416)".

Pedig ennél az esetnél is föltétlenül azt várja olvasóitól, hogy teljesen kizártnak tartsák a vérgyilkosság fennforgását. Kétségkívül a legkényelmesebb eljárások egyike!

E bûntény és bûnper fõbb részleteit a tanúkihallgatások, bizonyítékok s vallomások alapján a következõkben ismertetjük.

Tiszaeszláron, a túlnyomólag reformátusok lakta Szabolcs megye e kis községében 1882. április 1-jén, szombati napon, három nappal a zsidó húsvét ünnepe elõtt, déli 1 óra körül végzett áldozatával a babonás fanatizmus. Az idõpont tehát a legjobban volt megválasztva. Köztudomású ugyanis, hogy ilyenkor a falvak üresek, elhagyatottak, mintegy kihaltak, mert a falu népének legnagyobb része mezei munkán, messze künn el van foglalva.

E napon a tiszaeszlári Újfaluban lakó Huri Andrásné a nála szolgálatban álló 14 éves Solymossy Esztert elküldte a község másik részét képezõ Ófaluba, a keresztény Kohlmayer József boltjába festékért és koromért, a lakóháznak a közelgõ húsvéti ünnepek alkalmából leendõ kifestésére. Eszter, miután még két szomszédasszonytól is megbízást kapott ugyanama kereskedésben egyes bolti cikkek bevásárlására, hazulról elment s délelõtt 11 óra tájban megérkezett az Ófaluba, hol a bolt felé haladtában találkozott nõvérével, Zsófival, aki éppen akkor gazdájával, Rosenberg Hermannal bort vitt Taub Emmanuel móhel (körülmetélõ) lakására s akinek kérdésére akkor csak annyit mondott, hogy a boltba megy. De találkozott ez útjában még Jakab Jánossal, Szabó Juliannával és Tanyi Gáborral is.
Miután Kohlmayer kereskedésében vörös és kék festéket vásárolt, néhány percnyi idõzés után eltávozott. Útközben Rozenberg Hermann lakása elõtt haladván el, a ház kapujában nõvérével, Zsófival megint találkozott, beszédbe ereszkedett, majd annak kijelentésével, hogy sietnie kell, mert otthon várni fogják a festéket, nõvérétõl elvált és sebes léptekkel folytatta útját hazafelé. Nõvére az Ófalu végén levõ Pap József-féle malmon túl követte tekintetével. Ugyanezen malom mellett elhaladni látta öreg Tanyi Gábor, majd Hajdú József, kissé tovább Tapasztó Miklós, ismét tovább Kaposi József. Tapasztó Miklós azt is látta, midõn a leány a zsinagóga elõtti téren elvonuló töltésen vissza áthaladt, midõn az idõ már déli 12 órához közelgetett.

A zsinagóga a felügyelõ lakásával együtt az Ófalu és Újfalu közötti téres helyen fekszik, elõtte a töltésrõl leforduló ösvény vezet el. Solymossy Esztert ezen az ösvényen, a zsinagóga közelében déltájban látták utoljára, azóta nyoma veszett.

Minthogy Eszter délutáni 2 óráig sem tért haza, Huri Andrásné jó cselédjének felkeresésére indult az Ófaluba. Itt Solymossy Zsófiától azt az értesítést nyerte, hogy Eszter volt a boltban és még déli 12 óra elõtt hazafelé indult. Ezért Huri Andrásné visszatért lakására azon gondolatban, hogy Esztert talán már otthon fogja találni. Azonban a cselédet most sem találta otthon. Azért értesítette errõl cselédje anyját, özvegy Solymossy Jánosnét, hogy nem tudja a leány késedelmezésének okát elképzelni.
Eszter anyja hallván leánya eltûnését, aggódva szintén keresésére indult, de bár az egész falut bejárta, nem akadt leánya nyomára.

Midõn leánya eredménytelen keresése után estefelé özv. Solymossy Gáborné társaságában sírva hazatért azon az ösvényen, amelyen Eszter utoljára haladt, a zsidó Scharf József zsinagógafelügyelõ nejével, Müller Lénivel a zsinagóga közvetlen közelében levõ lakásukról kijött eléje az útra és kétségbeesése felõl tudakozódott. Midõn a kesergõ asszony elmondotta, hogy leánykáját keresi, akit idáig láttak jönni, Scharf azzal vigasztalta: "Sose búsuljon, megkerül az élve vagy halva: Nánáson is történt ily eltûnés, a zsidókra fogták, hogy megölték s késõbb a leányt egy nádasban halva megtalálták". 

Scharfék úgy látszik, már várták ezen ügyetlenül kieszelt fogással a leányát keresõ anyát, akinek aggodalmát s kínos sejtelmét Scharf kihívó és szívtelen cinizmusa borzasztó gyanúvá fokozta. S mivel a következõ napon egyesek emlegették, hogy leányát a zsidók emésztették el, amely hír április 3-án már az egész falut bejárta, özv. Solymossyné április 4-én elment Vencsellõre a járási szolgabíróhoz, akinek leánya eltûnését bejelentve, gyanújának kifejezése mellett kérte, hogy a zsinagógát vizsgálja meg.
A szolgabíró azonban ez alkalommal a gyanút hihetetlennek találván, Solymossy Eszternek csupán országos köröztetése iránt intézkedett.

"Egészségünkre!"

Midõn késõbb Scharf József zsinagógafelügyelõ hat éves fia, Samu a zsinagóga melletti libalegelõn játék közben keresztény gyermekpajtásai elõtt kora naivságával kikottyantotta, hogyan gyilkolták meg a sakter bácsik a keresztény leányt s idõsebb testvérére, a 16 éves Móricra hivatkozott, hogy az a gyilkosságot a kulcslyukon nézte s õ is tõle hallotta, ez elbeszélés a faluban elterjedvén s nagy izgatottságot keltvén, özv. Solymossy Jánosnéban a gyanú újabb megerõsítést nyert, amiért május 4-én ismét fölkereste a szolgabírót, elõadván, hogy a zsidók elleni gyanúját most már egyes községi lakosok vallomásai is támogatják.

A járási szolgabíró csak ezután intézkedett - tehát az eltûnés után csak hetek múlva -, hogy Eszter eltûnése ügyében a rendõri nyomozás megindíttassék. Tulajdonképpen ez képezte a vizsgálat elsõ kiindulási pontját.

Tiszaeszlár községének elöljárósága tehát végre május 6-án kihallgatott több tanút, kik elõadták, amit az eltûnt Eszternek a zsinagógában történt meggyilkolására vonatkozólag hallottak. Eközben a különös eltûnési eset az egész vidéket befutotta. Az eszlári zsidóság élve a gyanúperrel, jónak látta felülkerekedni: Solymossynét s a hírt terjesztõ keresztény lakosokat vizsgálattal s rágalmazási perrel fenyegette. Ez azonban csak fenyegetés maradt; tanácsosnak látták a zsidók sem vizsgálatot, sem rágalmazási pert nem indítani. Tény azonban, hogy ha a faluba idegenek, többek közt egy ízben terepfelvevõ katonatisztek jöttek, azonnal összerezzentek, sugdostak, ijedten-sápadtan a községházához futottak, ahol élénk kíváncsisággal tudakozódtak az idegen urak érkezésének okai felõl. E gyanús viselkedésüket községbeliek látván, a zsidók bûnössége felõli hitükben megerõsbültek, s lépéseiket mindinkább szemmel tartották. Az elõnyomozás eredménye alapján végre elrendelték a törvényszéki vizsgálatot. A nyomozások foganatosításával a komoly és jellemszilárd Bary József, törvényszéki jegyzõ, mint vizsgálóbíró lett megbízva. És valamint õ, úgy általában az egész nyíregyházi törvényszék, különösen annak derék elnöke, az ércjellemû és kitûnõ jogász, Kornis Ferenc az egész per folyama alatt elfogulatlan, pártatlan és igazságos viseletüknek adták jeleit, dacára a zsidók cselszövényeinek s névtelen levelekben küldött fenyegetéseinek. Ezt a dicséretet, fájdalom, a nyíregyházi törvényszéken kívül álló felsõbb körökrõl s más magas állású hivatalos urakról nem lehet elmondani.

A vizsgálat folyamán a zsinagógafelügyelõ 16 éves fia, Scharf Móric, a koronatanú kezdetben vonakodott beismerni öccse által a libalegelõn elbeszéltek valóságát. De nemsokára mégis részletes vallomást tett. Minthogy a tiszaeszlári községháznál (börtön hiányában) a tanácsszobát és fáskamrát a befogott gyanús zsidók elszállásolására vették igénybe, Móricot a járás derék csendbiztosa, ifj. Récsky András lakására, a szomszédos Nagyfaluba szállították éjjeli szállásra, ahová elment a törvényszéki bírósági írnok is.
Móric itt már az elsõ éjjelen anélkül, hogy ellene a csendbiztos vagy bárki más is fenyegetést vagy más meg nem engedett eszközt csak legkevésbé is alkalmazott volna, csakis lelkiismereti furdalásaitól ösztönöztetve önként ajánlkozott, hogy vallani akar. Récsky András errõl azonnal értesítette a vizsgálóbírót, Bary Józsefet, aki nyomban meg is jelent. Móric vallomásaiban, amelyeket 1882. május 20-ának éjjelén és május 21-én a csendbiztos házában megjelent bíróság elõtt, továbbá folytatólagosan május 22-én a tiszaeszlári községházán, május 23-án, május 26-án és május 27-én a nyíregyházi törvényszék elõtt tett, határozottan és körülményesen a következõ fõbb dolgokat beszélte el.
Elõadja, hogy 1882. április 1-jén, amikor több más községbeli zsidó és idegen sakter is idõzött Tiszaeszláron, az isteni tisztelet végeztével, délelõtt 11 óra tájban a zsidóság kijövén a zsinagógából, õ be akarta zárni annak ajtaját, Schwarz Salamon tiszaeszlári sakter, Buxbaum Ábrahám ibrányi tanító, Braun Lipót udvardi sakter, valamint Wollner Hermann a koldus zsidó, akik nyugtalan tanácskozásba voltak elmélyedve, a zsinagóga elõtt megállapodva, arra szólították föl, hogy hagyja nyitva a zsinagóga ajtaját, mert még imádkozni akarnak. Õ tehát anélkül, hogy a zsinagógát bezárta volna, bement szüleinek lakására.

Kis idõ múlva atyja, Scharf József, aki az ablakon kinézett, kiküldte, hogy hívja be azt a magyar leányt, Solymossy Esztert, aki éppen Ófalu felõl jön, hogy az vegye le az asztalról a rajta maradt szombati gyertyatartókat, amelyeken törvényük szerint ma nem szabad nekik maguknak onnan eltávolítani. Móric atyjának e meghagyására elébe ment az általa jól ismert Eszternek s behívta lakásukba. Eszter e kis szolgálat megtételére be is lépett, levette a gyertyatartókat az asztalról és székre állva a szekrény tetejére rakta, s azután néhány pillanatig társalgott Scharf József feleségével.

Eközben bejött Wollner Hermann, aki Schwarz Salamonnal és ennek két társával a zsinagógában visszamaradt és aki a zsinagóga elõpitvarából kifelé nézett akkor, midõn Móric Esztert lakásukra behívta. Wollner, az idegen koldus zsidó azt mondta Eszternek, menjen be vele a zsinagógába, onnan valamit kihozni. Eszter némi vonakodás után bement, Wollner kezén fogva bevezette.

Móric, kis idõ múlva kimenvén az udvarra, a zsinagógából jövõ jajveszékelést és három vagy négy segélykiáltást hallott. E kiáltásra kíváncsian odaszaladt a zsinagóga elõpitvarának ajtajához, de azt zárva találta; azért annak mélyedésében meghúzódva benézett a kulcslyukon s ekkor látta, hogy Eszter, akinek szája már be volt tömve, a földön fekszik egy ingben, hogy õt Buxbaum Ábrahám és Braun Lipót a földre leterítve s kinyújtóztatva tartják; látta, hogy Schwarz Samu, tiszaeszlári sakter egy nagyobb késsel nyakát elmetszette; látta továbbá, hogy Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Wollner Hermann a leány testét fölemelték és hogy ekkor Schwarz Salamon egymás után két vörös cserépedényt tartott alája, amelyben a leány kiömlõ vérét felfogta és azután ezekbõl egy nagyobb edénybe átöntötte. Mikor a leány már nem mozdult, nyakát egy ronggyal bekötötték és ismét felöltöztették, mire a zsinagóga belsejébõl az elõpitvarba jöttek: Lusztig Sámuel tiszaeszlári kereskedõ, Braun Abrahám tiszaeszlári napszámos, Weiszstein Lázár, tiszaeszlári bérlõ és Junger Adolf, tiszaeszlári földbirtokos, akik a hullát körülállották.
Móric ezek láttára megrémülve bement szülei lakására, ott a történteket szüleinek elbeszélte: mire anyja azt mondotta, hogy hallgasson s megtiltotta, hogy errõl senkinek se szóljon.

Körülbelül egy óra elteltével Wollner Hermann bejött a lakásukra és felszólította õt, hogy most már zárja be a zsinagóga ajtaját. Erre bement a zsinagóga elõpitvarába, ahol azonban már sem a leány holttestét nem találta, sem vérnyomokat nem látott. Minden el volt már tüntetve. A kulcsot a pitvar ablakában találván, a zsinagóga ajtaját bezárta és ugyanakkor látta, hogy Schwarz Salamon, Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Weiszstein Lázár és Junger Adolf hazafelé távoztak.
Megjegyzendõ, hogy Móricot tanítója - aki zsidó létére nehezen hazudott javára - igazmondónak jellemzi, aki képzelõ tehetséggel nem bír, mesét mondani képtelen.

Scharf Móricnak terhelõ elõadását támogatta özv. Lengyel Istvánné, aki azt vallotta, hogy 1882. április 1-jén kora délután, 12 óra elmúltával, a háza tõszomszédságában levõ zsinagóga irányából háromszori kiáltást hallott: továbbá özv. Fekete Jánosné ama vallomása, hogy 1882. április 1-jén délelõtt a zsidó templom felõl sírást hallott, valamint Adamovics Józsefnek és Pap Józsefnek vallomása, hogy ugyanaz napon déli 12 óra felé a zsinagóga mellett haladván el, onnan megmagyarázhatatlan sírást hallottak s látták, hogy a zsinagóga ajtaja elõtt két oldalt egy-egy zsidó állott az út felé nézegetve.

De támogatják Móric vallomásának erejét azon jelenségek is, hogy ama éjjel a zsinagógában szokatlan gyülekezést tartottak, csoportosultak s fel-alá kóboroltak a zsidók az utcákon, a zsinagóga körül s Groszberg Leó házánál, aki kezeit tördelve jajgatott: "Istenem, mit cselekedtünk", majd ásó, kapa után kiáltoztak.

A vádlott zsidók, miként azt más hasonló eseteknél is rendesen tapasztaltuk, tagadták ugyan, mivel azonban nem voltak képesek igazolni, hogy a terhükre rótt bûncselekmény ideje alatt a zsinagógában nem voltak, a vizsgálat terhelõ adatai alapján a vád jogos alapon nyugvónak találtatott, amiért is Taub Emmanuel móhellel (körülmetélõ) együtt, mint akirõl kiderült, hogy ugyanazon idõben szintén a zsinagógában kellett lennie, Solymossy Eszter meggyilkolása s illetõleg a gyilkosságban való részesség miatt vád alá helyeztettek.

Schwarz Salamon, aki Móric vallomása szerint Eszter nyakát átmetszette, a törvényszéki elnök elõtt ezeket vallotta: Eszter ama napon elmenvén a zsinagóga mellett, kigúnyolta õt, amiért csapást mért a leány fejére, aki erre holtan összerogyott. Estig elrejtette, aztán a Tiszába dobta a holttestet. A nyilvános végtárgyalás alkalmával Schwarz visszavonta ezt a vallomást.

Noha a bûntény csaknem lesújtóan nyilvánvaló volt is, mégis valahányszor már-már befejezettnek gondolta az ember a vizsgálatot, a zsidók cselszövényeikkel újból összebonyolították s addig elnyújtották a pert, míg csak olyan megoldást nem nyert, amely teljesen megfelelt kívánságuknak. Üzelmeikkel fölforgatták s fenyegetéseikkel meg akarták félemlíteni nemcsak a bíróságot, hanem egész Magyarországot. Egész kötetre rúgna mindannak leírása, amit a vádlottak megmentése érdekében cselszövényeikkel, pénzükkel, hamis tanúkkal és sajtójukkal elkövettek. Itt néhány pontba összefoglalva csak a fõbbeket említjük.

1. Már az elsõ vizsgálóbíró, Bóth Menyhért a vádlottakra súlyosan terhelõ tényeket állapított meg. Bóth azonban pénzzavarokkal küzdött, nyakig adós volt. Fõ hitelezõi zsidók voltak és ezek alkudoztak vele s szorították, hogy a zsidók javára mûködjék. Mivel hirtelen kifizette adósságait s a vesztegetés kiderült, fegyelmi vizsgálatot kellett ellene indítani: õ azonban nem várta meg ennek kimenetelét, hanem öngyilkossá lett.
2. Utódját, a jellemszilárd Bary József vizsgálóbírót nem tudták a zsidók megvesztegetni s azért mindenképpen azon voltak, hogy gyanúsítsák, rágalmazzák. Bary azonban megingathatatlanul becsületesen s pártatlan igazságossággal tovább teljesítette kötelességét, habár munkáját a perben szereplõ ügyészek is megnehezítették. Ez utóbbiak közül az elsõ agyonlõtte magát, mert ama gyanú terhelte, hogy a zsidók megvesztegették; a másik kettõ ellen fegyelmi vizsgálatot kellett indítani, mert tanúkat fogadtak föl Bary vizsgálóbíró ellen. Barcza rendõrbiztos Szeiffert Ede fõügyészi helyettes titkos megbízatásából utazgatott, mindenütt kémkedve Bary ellen, anyagot gyûjtögetve a terheld tanúk ellen és a vádlottakat mentõ tanúkat keresgélve.
3. Mint közvádló nem a rendes nyíregyházi ügyész szerepelt, hanem Szeiffert Ede, egy erdélyi szász, akit a fõügyész erre külön megbízott. Szeiffert pedig teljes erõvel nekifeküdt a vádlottak tisztázásának, kényszerítve õket, vallják be, hogy beismeréseik kínzás által lettek kicsikarva, amit azonban nem lehetett kimutatni. Szeiffert tehát ahelyett, hogy ügyészi hivatalából kifolyólag megindokolta volna a vádat és a vádlottak ellen járt volna el, valóságos védõbeszédet mondott. Igazolni, mentegetni iparkodott a vádlottakat és vádat emelt ezeknek állítólagos üldözõi, nevezetesen Bary(!) vizsgálóbíró ellen. Még a törvényszéket is élesen megrótta. A királyi fõügyészi helyettes magatartása és eljárása nemcsak megdöbbentést keltett, hanem olyan botrányos volt, hogy interpelláció tárgyát képezte a képviselõházban, sõt a nyíregyházi törvényszék tizenkét keresztény ügyvéde memorandumot intézett az igazságügyi miniszterhez, dr. Pauler Tivadarhoz, amelyben a többi között azt mondja, hogy "a közvádló álarca alatt egy védõ szerepel, aki azon van, hogy összezavarja és elnyomja az igazságot" és követelik e szánalmas embernek eltávolítását. Mindez azonban mit sem használt az egész elzsidósodott sajtó által támogatott hûtlen tisztviselõvel szemben.
4. A zsidók szennylapokban, névtelen levelekben és nyomtatványokban meghurcolták a vizsgálóbírót, törvényszéki elnököt; tisztességes múltú és feddhetetlen jellemû egyéneket s megrágalmaztak mindenkit, aki csak bûnpalástolásokra nem volt megnyerhetõ. Különösen jellemzõ rájuk nézve az is, hogy midõn Bary vizsgálóbíró ravasz fogásukat ignorálta, meginterpelláltatták az igazságügyi minisztert, hogy miért nem indíttat a megtámadott bírói reputáció érdekében sajtópert a vizsgálóbíróval.
5. A vádlottak ügyének védelmére a zsidók fölfogadtak ötöt az ország legfurfangosabb ügyvédei közül. Ezek az ügyvédek hihetetlen arroganciával léptek föl és a panaszok és tiltakozások egész árját zúdították a nyíregyházi törvényszék becsületes elnökére, Kornis Ferencre. Minden tanúról, aki kedvezõtlenül vallott a vádlottakra nézve, kijelentették e védõk, hogy be van tanítva, sõt nem átallottak egy "tanúkat betanító bandáról" is beszélni. Ez a szinte mesés vakmerõség könnyen megérthetõ, ha szem elõtt tartjuk a zsidóság óriási elhatalmasodását hazánkban és hogy Tisza Kálmán miniszterelnök különös buzgalommal fogta a zsidók pártját, sõt a per folyamán többrendbeli túlkapást engedett meg magának az igazságügyi miniszter reszortjába.
6. A meggyilkolt Solymossy Eszter anyját a zsidók egyrészt úton-útfélen büntetlenül szidalmazták, másrészt elhalmozták mindenféle megvesztegetõ ajánlatokkal; de az anyai szívet nem sikerült megvásárolniuk. Így például Lichtmann József (Jaszli úr) arra akarta õt rávenni, hogy egy leányt fogadjon el Eszter helyett, amiért azonnal 1000 forintot felvehetne a zsidóktól. Ezen vesztegetõ kísérletért Lichtmann a bíróságtól kérdõre vonatván, mindent tagadott, annyit azonban mégis beismert, hogy "nem 1000, hanem csak 300 forintról beszélt Solymossynénak, amelyet azért kapna, ha sikerülne Esztert elõkeríteni". Ez épp olyan ravasz, mint lelketlen szándékból egyúttal a bûntudat is kikandikál: a szülõt leánya keresésére ösztönözni akkor, midõn minden jel és bizonyíték is arra vall, hogy a leány nincs már az élõk között.
7. Scharf Móricról, aki õszintén, öntudatosan és határozottan vallott be mindent, amit látott és szívósan ragaszkodott igaz vallomásához, azt a hírt terjesztették, hogy õrült volt; és megkísérlettek vele érintkezni a börtönbe csempészett zsidó iratú papírok útján. - Móric magatartása, a fiúnak atyja iránt való fellépése mindenesetre elszomorító jellegû, mert hiába: az apa csak apa marad bármilyen körülmények között. De azért a fiú mégsem nyilvánítható õrültnek. Amikor oly határozottan vall egy épelméjû fiú az apa ellen, ott azt kell következtetni, hogy olyasminek, olyan rémtettnek kellett történnie, ami az apát is megutáltatta a fiúval. Különben figyelemre méltó körülmény, hogy Bary vizsgálóbíró egy ízben meg akarván gyõzõdni, nem hazudott-e mégis ez a fiú, Nyíregyházán maga elé rendelte s azt mondta neki: "Móric, nem mondtál igazat; Eszter él, itt van a másik szobában". Mire Móric azt válaszolta: "De hiszen kérem alássan, akinek egyszer a nyakát elvágják, az többé fel nem támad s nem lehet itt". 
8. Megpróbálták a vizsgálóbírótól a periratokat ellopni, betörés útján behatolván a vizsgálóbíró házába.
9. A védelem javára alattomos módon kicserélték a zsinagóga ajtajának zárát, illetõleg megváltoztatták a kulcslyukat, hogy így bebizonyíthassák, hogy Móric kívülrõl semmit sem láthatott.
10. Cinikus vakmerõséggel a bûnperben való bíráskodást illetékes fóruma, a nyíregyházi királyi törvényszék kezébõl ki akarták ragadni, mint amelynek megvesztegethetetlen pártatlanságán terveik és céljaik kudarcot vallottak és egy ínyük szerinti törvényszéket akartak delegáltatni. Midõn pedig az igazságügyi miniszter önérzetes válaszával törekvéseiket visszaverte, szennylapjaikkal megtámadták magát az igazságügyi minisztert, kétségbe vonva igazságérzetét, jogtudományát, a minisztériumában mûködõ erõk képzettségét, tisztességét s antiszemitizmust fogva reá.
11. Kitûztek 5000 forint jutalomdíjat Solymossy Eszter megtalálására és az élõ és holt ál-Solymossy Eszternek egész seregét vonultatták föl, amely csalás a bûn elpalástolása s a törvényszék félrevezetése céljából történt.

Majd a szomszédos Nagyfaluban, majd a Somogy megyei Bogláron, utóbb a szatmármegyei N.-Tarnán, Kassán, Máramarosban s másutt híresztelték, hogy Eszter ott van és él. Persze mindez hazugságnak, merõ ámításnak bizonyult.

A holt ál-Solymossy Esztereknél minden törekvésük odairányult, hogy egy minden seb nélküli hullát elõteremtsenek, amelyet elismertetve Eszter hullájának, elhitessék, hogy a kis leány öngyilkossá lett... Eszter, az egészséges, életvidám, ártatlan s romlatlan leányka öngyilkos! E hullacsempészetek folytán keletkezett újabb és újabb vizsgálatokkal olyan zûrzavart és bonyodalmat csináltak, amelyben a megzavart és megtévedt tisztánlátás megfeneklett.

A fõkísérlet egy nyilvános házból való személynek hullájával történt, amelyet a máramarosi kórházból elloptak s Tiszaeszlárral átellenben a Tiszába dobtak, ahonnan aztán másnap, június 18-án Tiszadada alatt a Csonkafüzesben "merõ véletlenbõl" kihalásztak. A vízbedobás elõtt pedig e hullát felöltöztették Eszter ruháiba (ami szintén azt bizonyítja, hogy azok a zsidók kezei között voltak), sõt bal karjára kötötték még a bevásárlásnál használt s kék festéket tartalmazó kendõt is, mintha bizony Solymossy Eszter, ha csakugyan öngyilkossági szándékból a Tisza hullámai közé vetette volna magát, képes lett volna önmagának a festékes kendõt két vagy több görccsel erõsen bal karjára kötni.

A zsidók ezzel is felsültek, mert az álhulla annyira különbözött Esztertõl, hogy sem Eszter anyja, sem nõvére, sem fivére, sem legközelebbi rokonai és ismerõsei nem ismertek rá a holttestben Eszterre, pedig egytõl-egyig külön vezették a megszemléléshez, nehogy összebeszélés történjék. Eszter még csak 14 éves, fejletlen, parasztmunkák között nevelt és ártatlan leány volt, míg ellenben a talált hulla, eltekintve attól, hogy Eszternél jóval magasabb volt, teljesen kifejlett, 18-24 év közötti s éppen nem "ártatlan" nõé volt. A kezek és lábak úriasan kicsinyek, a körmök gondosan ápoltak voltak, a lábujjakon tyúkszemeket lehetett látni, amely körülmény mindenkor cipõviselésrõl tanúskodik; márpedig Solymossy Eszter a tiszaeszlári parasztleányok szokása szerint mezítláb járt. Továbbá az álhullán a derék vállfûzõ (Mieder) viselésrõl tanúskodott, ami a parasztnõknél nincsen szokásban. Igen fontos továbbá azon körülmény, hogy az álhullán sem külerõszak nyomai, sem vízbefúlás jelei nem voltak konstatálhatók s hogy az legfeljebb 6-8 nap elõtt halhatott meg s csak pár nap óta lehetett a vízben. Solymossy Eszter pedig azelõtt három hónappal tûnt el, amely idõ óta a festék is megsemmisült, õ maga pedig még inkább a felismerhetetlenségig feloszlásba ment volna. Így hangzott a két orvos és a sebészek véleménye, akik a holttestet felboncolták. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a törvényszék félrevezetése céljából hullacsempészet történt, amit két vádlott zsidó tényleg be is ismert, a végtárgyaláson azonban visszavonták ezt a vallomásukat.

A zsidók otromba fogásukkal arra számítottak, hogy egy Eszter ruhájába bújtatott hulla látására az anya szemei el fognak káprázni, kitörõ fájdalommal zokogva-sírva reá borul a hullára s abban saját leányát elismervén s megsiratván, ki merné akkor kétségbe vonni, hogy az nem Solymossy Eszter hullája volt? Ez a várt, de be nem következett jelenet a védelemhez a rabulisztikai érvek egész kincsesbányája lett volna. A legrikítóbb világításba helyezi ezt a szívtelen játékot azon körülmény, hogy özv. Solymossynét elõzõleg egy zsidó asszony meg akarta vesztegetni, azzal állítván be hozzá: "Solymossynécska, de sok pénzt kapna maga, ha leánya megkerülne". Úgy látszik, a szegény asszonyt elõ akarták készíteni arra, hogy a küldendõ álhullában a csengõ pénz csábító hatása alatt ismerje föl saját leányát. Ámde Solymossyné, ha szegény is, de becsületes, jellemes keresztény nõ volt.. Akik Móric leleplezései után még kételkedtek a zsidók bûnösségében, azokat a tiszadadai álhulla csempészete határozottan meggyõzte afelõl.

Meg kell még említenünk, hogy ezt a csempészetet megelõzõleg Tiszadob alatt találtak a halászok egy fejetlen nõi hullát, amelyet azonban egy tiszadobi zsidó megvesztegetése folytán elrejtettek. A halászok kihallgatása eredményre nem vezetett, a hulla nem volt többé megtalálható s a vizsgálat meghiúsulása folytán máig is rejtély e fejetlen hulla története. Általános azonban a vélemény, hogy ez volt a szegény Eszter hullája, amelyet a zsidók lefejeztek, hogy ne legyenek láthatók a nyakán ejtett bemetszések.
A zsidók a vádlottak érdekében elkövetett mindezen üzelmeikkel annyi idõhöz jutottak, hogy a per csak 14 hónapra (435 napra) az áldozat eltûnése után, vagyis 1883. június hó közepén nyílt meg.

A tárgyalás tartama alatt (1883. június-augusztus 3-ig) rendkívüli aranyforgalom volt Nyíregyházán. Hat hét alatt a posta csak néhány német város küldeménye gyanánt 152 000 frankot fizetett ki ... Franciaországból 55 000 frank érkezett... Végül három kiküldött magával hozta az "Alliance Israélite Universelle" tartalékösszegét, amelynek nagyságáról fogalmat szerezhetünk, ha tekintetbe vesszük, hogy e kiküldötteknek csak egyike, nevezetesen az, aki Frankfurtból jött, egy 250 000 frankról szóló hitellevéllel volt ellátva ...
"Íme - írta Fromm az "Univers"-ben - hát ebbõl fizették ki az egész Magyarország valamennyi Bóth Menyhértjének minden adósságát." 

Ez fejti meg azt is, miért tudtak a zsidók annyi mentõ tanút találni s hogy miért lehetett csak 13 hónapi "vizsgálat" után megkezdeni a tárgyalást. Nem egy tanú beismerte, hogy a zsidó aranyak miatt tanúskodott úgy, ahogyan tanúskodott s hogy utóbb felébredvén bennük a lelkiismeret, alig várják, hogy visszavonják szavukat. Két hamis tanú öngyilkossá lett még a végtárgyalás befejezése elõtt...
Rotschild fenyegetõzött, hogy megvonja a hitelt Magyarországtól, ha nem fölmentéssel végzõdik az ügy; s Tisza Kálmán miniszterelnök e célból titkos utazásokat tett Nyíregyházára.

A végtárgyalás, amely 1883. június hó közepén kezdõdött, körülbelül hét hétig tartott. Augusztus 3-án lett kihirdetve az ítélet, amely - miként azt a zsidóság üzelmei után sejteni lehetett - a vád alá helyezettek teljes fölmentése volt, nevezetesen: Schwarz Salamon sakter, Buxbaum Ábrahám tanító és Braun Lipót sakter, úgyszintén Wollner Hermann koldus a gyilkosság vádja alól; Scharf József egyházfi, Junger Adolf földbirtokos, Braun Ábrahám napszámos, Lusztig Sámuel kereskedõ, Weiszstein László bérlõ, Taub Emmanuel móhel a gyilkosságban való részesség bûntettének vádja alól; Vogel Amsel tutajos, Szmilovics Jankel napszámos, Herschko Dávid tutajos, Grosz Márton bérlõ és Klein Ignác napszámos a bûnpártolás vétségének vádja alól mentettek föl.

A törvényszék fölmentõ ítéletének létrehozása körül "hallatlan érdemeket" szereztek: Eötvös Károly, Friedmann Bernát, Funták Sándor és Haiman védõk. Nem egy elfogult filoszemita is megfejthetetlennek találta az ügyész eljárását e perben és a törvényszék fölmentõ ítéletét, amikor a tények kérlelhetetlen logikája szinte kiabálva követelte volna a vádlottak elítélését.

Minthogy a magyar közvélemény az elõzmények után szilárdul meg volt gyõzõdve, hogy Solymossy Eszter vérgyilkosságnak esett áldozatul, azért a vádlottak felmentése ország szerte nagyfokú elkeseredést szült s az ítélet kihirdetését követõ napokban Budapesten s különösen Sopron, Pozsony s Zala megye több városában zavargások voltak és a fölmentettek kénytelenek voltak elhagyni az országot. Scharf Móric, a koronatanú, akit augusztus 7-én visszaadtak atyjának, sem maradhatott Tiszaeszláron; nemsokára Amszterdamba került, ahol gyémántköszörüléssel foglalkozott 1899 tavaszán bekövetkezett haláláig.
Följegyzésre méltó, hogy a hitsorsosainak pártfogásáról s azok iránt tanúsított áldozatkészségérõl nevezetes londoni híres zsidó bankár és angol fõnemes, Montefiore Mózes (1885), akit már a damaszkuszi pernél volt alkalmunk megismerni, a tiszaeszlári per alkalmával (amelynek "lefolytatására" nagy összegeket áldozott) a magyarországi zsidósághoz (vagy zsidó sakterokhoz) egy felhívást, illetõleg kiáltványt intézett, amelyben inti s figyelmezteti õket, hogy haladjanak a korral és ne zárkózzanak el a modernebb nézetek elõl. Ki lehetett olvasni a sorok közül, hogy damnálni akarta a vérre vonatkozó szerencsétlen balhiedelmet. (231 Lásd A. v. 0. " Zur Frage des jüdischen Ritualmordes " címû értekezését a " Historisch-polilische Blatter für das katholische Deutschland", 1900. évf. I. köt. 821. old. jegyzet.)

12. Nemcsak az emigrációban elhunyt kiváló magyar írónõ Megyery Ella, Megyery Géza a tiszaeszlári per bírájának leánya és Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök unokája szolgáltatott adatokat ehhez a fejezethez. A pittsburghi Magyarságban 1962-ben jelent meg Beatulianus cikke Russu Gyuláról, a tiszaeszlári per egyik szavazóbírájáról, aki az ítélet kihirdetése után lemondott, visszavonult, soha nem nyitotta szóra a száját s mint egy trappista barát a némasággal tiltakozott a tiszaeszlári ítélet ellen.

1883. augusztus elején a tiszaeszlári ügy ítélet elõtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre lévõ téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József, barátságos vacsorára hívta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével. A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket s Tisza Kálmán, csak úgy, a vacsora végén megkérdezte:

- Nos, elnök úr, mit gondol: bûnösök-e az eszlári sakterek?

Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:

- Meggyõzõdésem szerint, bûnösök!

-És mi a véleménye a két szavazó bírónak? – kérdezte a miniszterelnök.

-Az egyik szavazó bíró ugyanazt mondja, amit én: bûnösök! A másik még ingadozik! – hangzott Korniss Ferenc válasza.

És akkor — Istóczy Gyõzõ feljegyzései szerint – Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:

- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rothschild bárók Õfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélõ lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót [a kölcsönkamat visszafizetési feltételeinek hosszabb lejáratúvá változtatása, csökkentése] Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csõdbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelõsséget vállalni Elnök úr?” /Istóczy Gyõzõ: 12 Röpirat/

Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: ’fiat justicia, pereat mundus’ (Legyen igazság és vesszen a világ!) És ott a téglási kastélyban megrendült. ’Salus rei publicae?’ Az állam üdve?

Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székébõl kihirdette a sakterek fölött a felmentõ ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés elõtt leváltották. És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bûnözõ felett.

A szent-istváni magyar állam, a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy lett légyen Tiszaeszlár, a szent-istváni magyar birodalom akkor bukott el belülrõl, amidõn a rente-konverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, amidõn nem azt mondta, hogy ’fiat justicia!’ (legyen igazság!) hanem amidõn azt hitte, hogy a ’salus republicae’, az államérdek a végsõ és legnagyobb megoldást jelenti.

A végsõ szót a tiszaeszlári ügyben az osztrák parlamentben mondták ki 1899. november 10-én. Schneider képviselõ az egyik ülésen szót kérvén a polnai vérgyilkosság tárgyában, szemlét tartott a legutóbbi idõk vérgyilkosságai fölött s ez alkalommal a tiszaeszlári esetre vonatkozólag a következõket mondta el:
"Ma, midõn az az ember már meghalt, mi sem akadályoz többé, hogy elmondjam önöknek, miképpen magyarázta meg õ a fölmentést. Ugyanis Andrássy grófot - õ az, akirõl szólni akarok - (Id. Andrássy Gyula gróf tudvalevõleg 1890-ben halt meg Voloscában.) megkérdezte valaki ez ügyben, ezt a kérdést intézvén hozzá:
"- Hiszi ön, hogy az rituális gyilkosság volt?
- Természetesen - felelte Andrássy -, nincs benne semmi kétség; ez bebizonyított tény, nincs egyáltalán mit vitatkozni erre vonatkozólag.
- De hát akkor miért mentették fel õket?
- Oh - szólt Andrássy - hát azért, mivel az elítélést követõ napon a nép bizonyára agyonütött volna 20 000 zsidót, azután pedig, ki ad nekünk pénzt, ha nincsenek kéznél a zsidaink?
... Íme - folytatta Schneider -, íme a tiszaeszlári fölmentõ ítélet magyarázata. Kiáltások balról: "Kinek mondotta ezt Andrássy?" - Lichtenstein herceg fölemelkedve: - Nekem mondta!" (Óriási hatás. Hosszú mozgás.) ( Alb. MONNIOT "Le crime rituel chez les Juifs", Paris, 1914. 276-277. oldal.). Valóban, azok számára, akik nyitott szemmel nézik a dolgokat s tudnak gondolkozni, nincs jellemzõbb s tanulságosabb per, mint éppen a tiszaeszlári.

És mégis szinte látjuk a fölmentõ ítélet kihirdetésén triumfáló ellentábor vigyorgását, halljuk cinikus szavait: Az ártatlanság bírói úton nyert megállapítást... No igen, a bíróság elegendõ terhelõ bizonyítékok hiányában természetesen nem tehetett mást, minthogy a vádlottakat fölmenti. De hogy miért nem juthatott a bíróság elegendõ terhelõ bizonyítékok birtokába, arra feleljenek a triumfálók!...

----
ÓNODY G. .. Tisza-Eszlár a múltban és jelenben ". Budapest. 1883. 209-264 old. - és ennek javított s bõvített német fordítását: .. "Tisza-Eszlár in der Verganganheit und Gegenwart". Autorisierte Übersetzung aus dem Ungarischen von Georg von MARCZIÁNYI. Budapest, 1883. 156-215. old. - ISTÓCZY Gy. " 12 Röpirat". Budapest. 1883. III. évf XI. füzet 1-15. old. - ZIMÁNDY I. "Hiteles zsidókáté. Ébresztõ hangok. V. könyve". Budapest, 1884., ahol a 419-453. old. az elsõ bírósági itélet. 453-480. old. pedig özv. Solymossy Jánosné ügyvédjének, Szalay Károlynak a törvényszékhez benyújtott, de eredménytelen föllebbezése olvasható. -" Historisch-politische Blätter für das katholische Deutschland", München, 1883. évf. 11. köt 369-381. old. ("Die Bedeutung des Prozesses von Tisza-Eszlár "). - "La Civilta Cattolica". Firenze 1883. évf. vol. IV. 217. s köv. 353. s köv. 484. s köv. 609. s köv. 730. s köv. old. - H DESPORTES " Le mystére du sang che: les Juifs de tous les temps ", Paris 1890. 212-243. old.-B, FREIMUT " Die jüdischen Blutmorde stb." Id. in. 51-53. old. - Alb. MONNIOT "Le crime rituel chet les Jiufs", Paris. 1914. 269-277. old. - másrészt: M. KAISERLING ..Die Blutbeschuldigung von Tisza-Eszlár", Budapest, 1882. - P. NATHAN "Der Procesz von Tisza-Eszlar". Berlin 1892. - Fr. FRANK "Der Ritualmord vor den Gerichtshofen der Wahrheit und der Gerechtigkeit". Zweite Auflage. Regensburg 1901. 246-252. old. (forrás: Holhome)
I R O D A L O M : 
A VILÁGHÍRÛ TISZAESZLÁRI GYILKOSSÁG ÉS BÛNPER
1882-1883
MARSCHALKÓ LAJOS: ORSZÁGHÓDÍTÓK
IV. fejezet - MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER? 
Hatvanmillió forint volt az ítélet ára?
(Hazánkért, 2003. szeptember)
Kászonyi Dániel:
SOLYMOSI ESZTER A TISZAESZLÁRI VÉRÁLDOZAT (Regény)
K ö n y v e k :
Bary József: A tiszaeszlári bûnper,
Gede testvérek Bt., 610 old.
Ónody Géza: Tiszaeszlár a múltban és jelenben,
Gede testvérek Bt., 264 old.
Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár
"...azon vágytól vezéreltetve, hogy az emberiségnek éppen a zsidók által hangoztatott kultúrhaladása
érdekében szerény erõmhöz képest szolgálatot tehessek, határoztam el magamat a rituális vérvád kérdése tárgyában tett hosszas kutatások és tanulmányok után ezen mû megírására, s közrebocsátására. E mûnek feladata a kérdés szükséges megvilágításán kívül egyúttal válasz gyanánt is szolgálni.. azok részére, kik a XIX. század "kultúrhaladása s felvilágosultsága" és "humanizmusa" - féle magasztos eszmék hangzatos puffogtatásával igyekeznek az õ rövidlátásuk körén kívül esõ õszinte és igaz szó kimondását, mihelyt az zsidó érdekeket érint, "középkori dajkamesék vallási és fajgyûlölség" címén elnémítani. E mû elolvasása után bárki is meggyõzõdhetik, hogy a zsidók ellen emelt s a népek öntudatában századok óta élõ vérvád jogosultsága fájdalom! mint komoly valóság, kétségbevonhatatlan tényeken alapszik."

(Részlet a könyvbõl)
Ónody Géza, aki a világhírû tiszaeszlári rituális vérgyilkosság idején, 1882-ben helyi földbirtokos és országgyûlési képviselõ volt, parlamenti felszólalásával hívta fel a magyar és a világ közvéleményének figyelmét a vallási fanatizmusból elkövetett, felháborító bûntényre. Odaadó figyelemmel kísérte a felszólalása által megindult, a világ érdeklõdésének középpontjába került nyomozás és per lefolyását, majd alapos kutatás eredményeként írta meg e több nyelven is megjelent, a témában mindmáig
alapvetõ könyvét, amelynek különös érdeme, hogy a tiszaeszlári bûneset mellett a világtörténelem fõbb
vérgyilkosságait, sõt kiemelten a magyar történelemben sem ritka rituális gyilkosságokat és vallási
okait is ismerteti. Mûve ettõl páratlan forrásmunka a magyar olvasó számára.
(Kuruc.info - lelkiismeret88.hu - Rákay Fülöp)

Rácsokat font körénk a gondoskodás,
álabrakkal etetett okoskodás,
rezonancia-hálóban bűbáj,
kikövezték a halálutat:
S mint felhúzott vekkerek
járjuk táncunk, kisemberek…
Ma már a gondolat, a gondolat sem szabad?

Gavallér János

Még a koldusasszonyok is jobban tudták,

mi történt Solymosi Eszterrel,

mint a cégéres történészek

2012. június 26.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Népköltési gyűjtéseinkben nem is olyan ritkák a zsidógúnyoló nóták, csakhogy úgy látszik, régebben sem volt mindegy, ki teszi ezeket közzé: amíg Erdélyi Józsefet valósággal halottnak tekintették egyetlen verse, a 'Solymosi Eszter vére' miatt, addig hasonló népi rigmusokért elismerésben részesült (a politikusnak csapnivaló, de néprajzosnak kitűnő) Ortutay Gyula, akinek gyűjtéséből kiderül, hogy még a koldusasszonyok is jobban tudták, mi történt Solymosi Eszterrel, mint a cégéres történészek.

Amint rovatunkban már beszámoltunk róla, népköltési gyűjtéseinkben nem is olyan ritkák a zsidógúnyoló nóták, csakhogy úgy látszik, régebben sem volt mindegy, ki teszi ezeket közzé: amíg Erdélyi Józsefet valósággal halottnak tekintették egyetlen verse, a 'Solymosi Eszter vére' miatt, addig hasonló népi rigmusokért elismerésben részesült (a politikusnak csapnivaló, de néprajzosnak kitűnő) Ortutay Gyula, akinek gyűjtéséből kiderül, hogy még a koldusasszonyok is jobban tudták, mi történt Solymosi Eszterrel, mint a cégéres történészek.
Az ellenszenv irántuk a népköltési gyűjtésekből is megismerhető címmel (Abonyi Lajos és Mailand Oszkár gyűjtései alapján) régebben rámutattunk arra, mennyire a nép ajkán éltek e nóták, melyeket a falu apraja-nagyja gyakran dúdolt, így a gyermek Ady Endre is, aki (amint Hetey Zoltán könyvében (Ady Bandi - Ady Endre, 1943) olvassuk), nagykárolyi piarista gimnáziumi évei során paptanár-osztályfőnökével, Guba Pállal együtt iskolai kirándulásokon szívesen énekelte például 'A zsidónak nincs Krisztusa, nincs is annak mennyben jussa' s az 'Erger-Berger-Sossberger, minden zsidó gazember' kezdetű nótákat.

De térjünk csak vissza Erdélyi Józsefre, akinek 1937. augusztus 2-án jelent meg a 'Virradat' hasábjain a baloldali szalonok azonnali haragját kiváltó, Bary József vizsgálóbírónak ajánlott 'Solymosi Eszter vére' című verse, amelyből, mint maga írta, ha egymillió példányt nyomtattak volna, az is kevés lett volna, azonban megjelenését követően azonnal már csak 'utolsó tollforgató'-ként emlegették (mi több, az 'Est Lapok' 1937. augusztus 2-i számában Rónai Mihály András valósággal eltemette), majd öt évvel később regényes önéletrajza második kötetében (Fegyvertelen) így vallott arról, mi ihlette megírására:
'Solymosi Eszter megöletése, mint verstéma, azóta kísértett, mióta Ortutay Gyula 'Mondotta' című népköltési füzetében megjelentek a Solymosi Eszterről szóló egykorú népdalok. Érdekes, hogy Ortutayt nem hogy nem támadta, hanem ünnepelte a pesti zsidóság. Neki, a szegedi makkabeus rohamcsapat nemesineves élharcosának, szabad volt csokorba szedni az antiszemita népdalokat, nekem nem lett volna szabad (?!) Solymosi Eszter véréről verset írnom.'

Lássuk akkor most a politikusnak csapnivaló, de néprajzosnak kitűnő Ortutay Gyula (1910-1978) általa említett kötetét! Mondotta: Vince András béreslegény, Máté János gazdalegény címmel 1933-ban Szegeden, a Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat Rt. gondozásában, Buday György fametszeteivel jelent meg 93 oldalas, 36 népköltést tartalmazó, ma már antikváriumi ritkaságnak számító, nyíri, rétközi betyár- és juhásznótákat tartalmazó kötete, amelyből azonban csak kettő tekinthető témánkba vágónak.

Az elsőt (a kötetben a hetediket) Máté Jánosné (negyvenhárom éves) nyírbátori gazdáné 'mondotta':

Farkas Julcsa fellépett az asztagra,
Egyenesen beleesett a dobba.
Gépész uram álliccsa meg a gépet,
A szeretőm beleesett a dobba.
Vinni kell a zsidaó orvos elibe,
Zsidaó orvos férefordút, azt monta,
Ennek csak a jaó Isten az orvossa.
...tovább nem tudja.

A másodikat (a kötetben a tizenötödiket) özvegy Farkas Andrásné balsai koldusasszonytól hallotta:

A tokaji hegyódalba felleg ül,
Sojmosi szivén bánat ül,
Hogyne ülne, mikor kedves gyermekét
Kutya zsidaók a templomba megölték

Az eszlári zsidaó templom de csonka,
Héccer ütött bele az isten-nyila,
Héccer ütött bele az isten-nyila,
Ott vaót Sojmosi Eszternek nagy kínnya.

Az eszlári zsidaótemplom de sáros,
Sánta Brenel vaót abba a mészáros,
Sánta Brenel vaót abba a székgazda,
Aki azt a barna kisjányt gyilkóta.

Szegény Eszter arcâ borút a földre,
'Jaj Istenem meg kell halnom eccerre.'
'Ugyan Lévi, nem fájt-é a te szíved,
Mikor a tálat tartottad a vérnek?'

'Dehogy nem fájt mikor majd meg hasadott,
Mikor monta szegény Eszter: 'Jaj Istenem, meghalok.''
Mán a zsidaó magyar ruhát varratott,
Rája pedig magyar gombot rakatott,
Vesd le zsidaó magyar őtözetedet,
Vedd fel azt a talus köpönyegedet.

Mán a zsidaó nem megyen a templomba,
Mert azt tuggya disznaó röfög az ólba,
Álgya Isten, ki e naótát danojja,
Huncut ember, ki a zsidaót pártojja.

Ujfalusi meccő-zsidaó megjárta,
A faluba az urakat instálta,
De az urak nem akarták hallani,
Ujra keszte a panaszát mondani.

'Kérem sziépen tekintes urakat,
Hogy tilcsák meg ezt a zsidaó nótákat.'
De az urak azt felelték: Elmehecc,
Ezt a naótát megtiltani nem lehet.

Ehhez jegyzetként hozzáfűzte, hogy Kisvárdán is hallott hasonló rigmustöredéket Solymosi Eszter haláláról, özvegy Luncer Gyuláné (hetvenkilenc éves) ottani koldusasszonytól:

Kis-Eszláron viégig menni nem merek,
Attú fiélek, hogy a zsidaók megölnek.
Sánta Blenner lefogta a jány száját,
A hat viékás elmeccette a nyakát.
Sujmosi Eszter véri de sziép piros,
Az ezresbankaó be sziép papiros.
Amint láthatjuk, népköltési gyűjtéseinkben végső soron tehát nem is olyan ritkák a zsidógúnyoló nóták, csakhogy úgy látszik, régebben sem volt mindegy, ki teszi ezeket közzé: amíg Erdélyi Józsefet valósággal halottnak tekintették egyetlen verse, a 'Solymosi Eszter vére' miatt, addig hasonló népi rigmusokért elismerésben részesült (a politikusnak csapnivaló, de néprajzosnak kitűnő) Ortutay Gyula, akinek gyűjtéséből kiderül, hogy még a koldusasszonyok is jobban tudták, mi történt Solymosi Eszterrel, mint a cégéres történészek.

ÖRÖK PÖRÖK: SOLYMOSI ESZTER Tiszaeszlár, 1882.2015. JANUÁR 03. SZOMBAT, 16:45 "Manapság már megnyugszunk a tudósok döntésében, a Törvényszék ítéletében , hogy Solymosi Eszter volt az, akinek holttestét a Tisza kivetette hullámaiból ... Nem is lehetett más."[Krúdy Gyula (neves "magyar" író) "A tiszaeszlári Solymosi Eszter" 533.old.]          Solymosi Eszter vére Megöltek egy kis libapásztort. Égre kiált a régi vád, úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát, mint egy síró galambfiókot, szűz juhocskát Húsvét elõtt... Valami vérengző bolondok úgy fogták el és ölték meg őt, a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak, vademberek...Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak. Ítélt a bíró, félkegyelmû képzelõdõ a szemtanú, alaptalan a vád, a vérvád...a hátborzongató gyanú... Ítélt a bíró; elmehetnek a reszkető kaftánosok; nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok. Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel. Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztõ dajkamese a vér, a vád. Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az "üldözött", de terjed a "mese", a "vakhit" a szegény magyar nép között. Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög, tenger, vértenger gyûlt belõle mérhetetlen mély és örök, mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé. Az Ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré! Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt, párolgott és virult belõle idegen trón, élõsdi bolt, minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér, és munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér, az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré, az Ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré. Égre kiáltom akkor is ha, élettel és vérrel tilos, leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros. Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg... Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled, hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon. Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon. Erdélyi József 1937. Örök pörök Solymosi Eszter I. A jámbor inkvizítorok Régóta gyanakszom saját asszociációimra. Hogy milyen rendellenességeket tapasztalok? Hát például olyasmit, ha a "zsidócsahos" szó jut véletlenül eszembe, mindíg beugrik egy "magyar" író, költő, pap, ügyvéd, stb. neve is... Aggasztó. Igazat kell viszont adnom Eötvös Károlynak és azoknak, akik e ravasz prókátor harcát a mai napig vívják. Valóban nagy per volt ez, mely ezer éve folyik és még nincs vége! De miért? Sokadiknak hadd' feleljek erre én is. Szerintem azért, mert a gonosz hatalomnak ezer éve, de az 1883 óta eltelt 130 év alatt sem sike rült erőszak ot tenni a közgondolkodá son. Most, hogy erre újabb kisérlet törté nik, meg kell szólalnom. Már ott tartunk, hogy egy nyálas zsidó gyerek diktálja, miről szabad gondol kodnunk; ill. mit szabad, mit tilos gondolnunk egy múlt beli eseményről, amely az egész világot felzaklatta a maga idejében és azóta is? Nem, kedves Köves Slomo és ti többiek. Nem tartunk itt és nem is fogunk soha itt tartani! Hogy miért nem? Ím lássátok! Dícséritek Könyves Kálmán királyun kat, aki a híres boszorkánytörvényt magalkotta: „Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék

Igaz, boszorkányokat a legostobább és legaljasabb emberi fantázia alkotott a látszatokból, vagy a semmiből. Dehát a "vérgyilkosságok" esetében nem erről van szó. Ha valaki gondosan elolvassa a neves hit és talmud-tudós Huber Lipót "Vérgyilkos ságok" c. könyvét, mit lát? A "vérvádak" kiinduló pontja minden esetben egy corpus [corpus delicti], egy - egy bestiálisan megkínzott és kivéreztetett (többnyire) gyermek hulla. Terjedelmi okokból nem ismertetem a könyvben tárgyalt számos (!) esetet. [A könyv egész ben nincs felrakva az Internetre fejezetenként azonban letölthető "A vérvád történetének vázlata" c. linkeken.]

Ami az ügyek ismertetésének módját illeti, a következőket kell kiemelni. A szerző nem vitatja, hogy a középkori "jogszokásoknak" megfelelően a gyanúsítottakat általában tortúrának vetették alá. [Ezt persze mélyen elítéli az a liberális és demokratikus jelenkor, amely kínzó táborokat működtet a világ több pontján...] Szinte minden eset kapcsán hangsúlyozza a tortúra alkalmazásánál követett azt a gyakorlatot, hogy a gyanúsítottakat egymás távollétében hallgatták ki; nem adták a szájukba, mit kell mondani és csak azt a tényállást tekintették hitelesnek, amelyet egybehangzó (!) vallomások támasztottak alá.

Amikor ezt a részt írtam meditáltam azon, hogy Huber Lipót könyvéből néhány passzust ideiktatok. A terjedelem miatt mondtam le erről. Közben véletlenül rábukkantam egy linkre, amely a "történelmi vérgyilkosságok" felsorolását és rövid ismertetését tartalmazza [ahogy látom, jobbára a Könyv adatai alapján]. Ennek kapcsán kell szóbahoznom a "bűncselekményi latencia" problémáját, vagyis azt a kérdést: hogyan viszonylik a felfedezett bűncselekmények száma az elkövetett büncselekmé nyek számához? Persze ha ez a bűncselekmény-fajta tabu, akkor tabukérdés a látencia emlegetése is. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a Könyvben, ill. a fenti linken emlegetett esetek többsége "műhibára" utal, azaz olyan holttestek kerültek elő, amelyek "gondos" elkövetést feltételezve elrejthetők [eláshatók] lettek volna.

Valahogy így történhetett ez a tiszaeszlári vizsgálat idején is. Még tán az is megeshetett, hogy Bary József vizsgálóbíró egyik másik makacskodó gyanúsítottat visszaadta Vay György, vagy Recsky András csendbiztosnak, "alaposabb" faggatás végett. A kérdés az, hogy Vay György, ill. pandúr társainak fantáziájában megszületett tényállásrészletek kerültek e a nyomozati jegyzőkönyvekbe, vagy az amit a gyanúsítottak vallottak? Ezt a kérdést itt talán hagyjuk is nyitva egy kis jogi kitérő kedvéért.

A büntető eljárás célja egy feltételezett bűntett bizonyítékainak felkutatása és biztosítása a későbbi ítélkező számára. A bizonyítékok között a törvények sohasem állítottak fel rangsort. Mégis a (feltételezett) elkövető beismerésének minden korban kiemelt fontosságot tulajdonítottak, a "bizonyítékok királynőjének" tekintették, azon feltételezés alapján, hogy a cselekményről az tudhat a legtöbbet, aki elkövette. Ha tettes hiányában bűnbakot állitottak, ezt valóban be kellett tanítani annak elmondására, mit "követett" el. Ez az u.n. "koncepciós" per, amelyről az átlag olvasó is tud annyit, hogy bővebb ismertetése itt szükséges lenne.

Csakhogy!

A "modern" (plusz liberális, plusz demokratikus) eljárási jogok és joggyakorlat - köztük a mienk is - is azon a vélelmen alapulnak, hogy az igazságot a nyomozati vallomás tartalmazza és attól a tanú, ill. a gyanúsított a tárgyaláson már nem térhetnek el. Az ilyen kísérleteket a bíróság visszaveri és a hamis tanúzás, ill. a hamis vádolás következménye ivel fenye geti a vallomástevőt. Mindenekfölött pedig a nyomozati vallomást fogadja el valónak a tárgyalási vallomással szemben. [Ezt mindenki megtapasztalhatja, aki találom ra néhány büntető tárgyalásra beül.]

Nos a tiszaeszlári vérvádperben mindez másképp történt. A gyanúsítottaknak és a tanúknak megengedték, hogy nyomozati vallomásaikat visszavonják és annak indokolásaképp a hatósági embereket kényszervallatással vádolják, következmények nélkül.

Hogy honnan veszem ezt? Hát többek között a "Tisza Eszlár Napi Értesítőből", amelyben a törvényszékitárgyalás teljes anyaga bennefoglaltatik. A vádat Seyffert Edefőügyész helyettes "képviselte". Ennek kereté ben megállapította, hogy a vádhatá rozatból kitünően "a vádlottak ellen vallás-szertartási gyilkosság gyanúja forog fenn" ámde "kérdem, mi volt eme bűntett indoka, rugója?" Ennél hülyébb kérdést magyar közvádló még nem tett fel. Az is páratlan, hogy a vád a vizsgálóbíró Bary József tevékenységének lejáratásával foglalkozzon. Ilyeneket mondott Baryról "Lázas tevékenységgel folytatta az előnyomozást ... Látjuk jönni menni; kutat a tiszaeszlári zsinagógában s a házakben; meg bolygatja a halottak sírjait; vérnyomokat, hullát keres a közelben, s a távolabbi vidékeken; nyomoz a föld felett s a föld alatt, vizben és szárazon ámde sehol nyoma az élő, vagy halott Solymosi Eszternek..." A törvényszéki tanács elnöke Kornis Ferenc a másnapi tárgyalást a következőkkel nyitja. "Arra nézve, hogy az előterjesztett vádnál leginkább a mentő okok használtatnak, melyek főleg a védelemhez tartoznak, semmi megjegyzésem nincs. Helyre tette a vizsgálóbíróval kapcsolatos ügyészi piszkoskodást is. "Vissza kell utasítanom azt, mintha a Törvényszék kiküldött vizsgálóbírója lázas tevékenységgel a föld felett és a föld alatt kutatva a holtak nyugalmát felkavaró módon működött volna. Nem ezt tette, hanem tette kötelességét." Szóval nem valami jól jól indult a dolog...

A vége se' volt különb. Seyffert úr befejező vádbeszéde így hangzott. "A mult junius hó 19-ik napján gyültünk itt egybe a végből, hogy a nyilvánosság előtt leemeljük és eltávolitsuk a rejtély ama sűrű fátyolát, amely ... Solymosi Eszter eltünését takarta  ... 'Nemzeti igazságszolgáltatásunk' nevében tiltakozom itt minden törekvés ellen, amelynek célja netalán az lenne, hogy az igazságszolgáltatás magasztos körébe a babona becsempésztessék és ott helyt foglalhasson." A végtelenül hosszú beszédnek még egy, a sakter szakmába vágó, érvelésére térek ki. Scharf Móric tanú vallomását, a szakértőkre apellálva, az alábbiakkal hiteleteleníti az ügyész. "(Scharf Móric) vallomása szerint a késmetszés a torkon mély volt, a vér mégsem szökellt ki, hanem csendesen folyt le, ami a szakértő orvosok kimondása szerint lehetetlen." [Ez a "rejtély" köszön vissza a "Tánczos gyilkosság" ügyében is! adva egy kivérzett (véreztetett) gyermekhulla és nincs vérnyom, még kevésbé vér. De erről lentebb.] Az épületes vádbeszéd a következőkkel zárul: "Én a vádlottakat bünteleneknek tartom s inítványozom, hogy a vád és következményei alól felmentessenek."

A sakter per idején Kozma Sándor volt az országos főügyész. Szolgálati úton ő dirigálta Seyffert Ede főügyészt. Kozma Sándor a magyar nemzet tuda tában a megalkuvás szinonímájává vált. Száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Györgyi Kálmánszemélyében, méltó köve tője támadjon. Az ő ötletére került ki Kozma csontváza a szek rényből és vált az ügyészség mintaképévé. "1871. június 10-én hozták létre az igazságügy miniszter felügyelete alatt az államü gyészséget. 1991 óta ünneplik az ügyészek ezt a 'születésnapot'. 1992 óta - Györgyi Kálmán legfőbb ügyész kezdeményezésére ezen a napon adják át az ügyészi szervezet legmagasabb szakmai elismerését, a Kozma Sándor-díjat. A díj alapítása tisztelgés az első koronaügyész, Kozma Sándor emléke előtt, akinek elévülhetetlen érdemei voltak az ügyészség működésének kialakításában, s aki negyedszázados munkásságával (1872-1896 között) megbecsülést és rangot szerzett a szervezetnek." Ma körülbelül annyi becsülete van az ügyészségnek, amennyit ez a két úr szerzett neki. [Györgyi Kálmán hirdette meg az olajügyek dandárjában a bűnözéssel való "együttélés" doktrináját...]

Szalay Károly magánvádló Solymosiné sértetti képviselője megpróbált a korábbi vallás-szertartási gyilkosságok adatainak felemlegetésével érvelni. [Emlitett néhány esetet a Huber féle könyvből is.] Kornis azonban, akinek a gerince ekkorára jócskán meglágyult, leintette "Az ügyvéd úr nagyon eltért az ügytől; szavai részint vallásfelekezeti gyülöletet involválnak, részint pedig rituális gyilkosságokat akarnak bizonyítani. Én ugy az előbbit, mint az utóbbit tovább meg nem engedhetem." [Megjegyzem, Kornis teljesen passzív magatartást tanúsított a legpimaszabb ügyvédi kiszólásokkal szemben is.] Az ílymódon eltérített vádbeszéd mégis egy patetikus csattanóval zárult. "Ha az lenne ismét a jelszó 'Jézus' akkor, valamint dicső elődeink megharczoltak az oszmán oroszlánnal is, ugy megküzdenének a törpe utódok a zsidó sakállal."Hát ez nem jött össze, mert az utódok a törpe méretet sem érik el...

De tényleg, hova lett Solymosi Eszter? Eszter, aki déltájban Kohlmayer József boltjába indult festékért 7 krajcár ellátmánnyal; aki odamenet és visszajövet is találkozott nővé rével Zsófival, aki szemével követte az Ófalu végén álló malmon túlig. Látták mások is, utoljára a Tisza töltésen, az eszlári zsinagóga magasságában; ahol elveszett a nyoma...

Aztán Scharf József egyházfi ötéves kisfia a Samuka játék közben gyermek társai előtt kikotyogta "Atyus hívta be a lányt - megmosta, bent a templomban, majd a metsző bácsi megvágta."

Adva van tehát a tény: egy tizennégyéves nagylány nyomtalanul eltünt, felszívódott. Bármilyen furcsa is, ennek a ténynek egyetlen reális magyarázatát Samuka szolgáltatta. Az összes zsidó és ügyvédi magyarázat ennél nagyságrendekkel valószínütlenebb volt. Ehhez ugyanis kell egy Tisza folyó (vagy kút, vagy budi), meg egy hülye gyerek, aki véletlenül beleesik,- vagy egy tizennégy éves életunt leányzó, aki szándékosan beleugrik, hogy így veszejtse el magát. Gondolom, az ügyész úr ilyesféle "fátylakat" emlegetett. Csakhogy egyetlen ilyen fátylat nem tudott fellebbenteni senki.

Itt ismét közbe kell vetni valamit. A per ideje alatt Nyíregyházán egy "logisztikai bázis" működött, amely a zsidó hadmüveleket irányította. [Sajtóhadjárat, hamistanúk felkutatása - betanítása, tanúk, hivatalnokok megvesztegetése, megfélemlítés, ötletgyártás, stb.]

Nos vélhetőleg ez az agyközpont agyalta ki és szervezte meg a "megtaláltuk Solymosi Esztert" akciót. Ezzela témával kissé részletesebben foglalkozom, mert a "nemzeti igazságszolgáltatás" jellemzésére az ezzel kapcsolatos események alkalmasak leginkább.

Ehhez elő kell szednem Eötvös Károly "A nagy per" c. könyvét, mert az ügyben hozott bírósági ítéletek szövege ebben olvasható.

A Nyíregyházi Törvényszék Bf. 2844/1883 sz. ítéletével "természetesen" felmentette a vádlot takat. Az ügyész ebben "természetesen" megnyu godott...

Az ítéletben a hullaúsztatási akció eredménye a következőképp van leírva. "1882. junius 18-án .. Oláh György ... a csonka Füzes szélén ... egy fennakadt hullát fedezett fel." A zsidók fellélegzettek, halleluja, előkerült Solymosi Eszter! Baj egyse. A női hullát vizsgálták a (helybeli) törvényszéki orvosok, a zsidópénzen fogadott "egyetemi tanárok" és végül az Országos Közegészségügyi Tanács.

Utólag és véletlenül bukkantam rá a nyiregyházi törvényszéki orvosszakértők által készített boncjegyzőkönyv és vélemény hiteles és teljes szövegére. Ebből látom, hogy az "egyetemi tanárok" utólag egyszerüen felülírták a boncjegyzőkönyv megállapításait, az Országos Közegészségügyi Tanács pedig "átköltötte" az előző két véleményt. Az ügyben eljárt bíróságok pedig - alapvető kötelezettségeikkel ellentétesen - nem indokolták érdemben, mit miért fogadtak, ill. vetettek el a szakértői megállapításokból.

Csak így írhatta Krúdy Gyula amit írt [lásd a mottót]. E finom úrnak hálás is a liberál kommunista kapitalista utókor. Méltán, hisz "1919-ben tollával a forradalom szolgálatába állt. És úri gőggel vállalta tovább is ezt a kiállását. Amikor az ellenforradalom idején oly sok író mentegetődzött, igazolni igyekezett magát, Krúdy elhúzódott a hatalmon levőktől. Kegyvesztetté is vált. Most már újra nyomorgott. Néha kiadója is alig akadt. Élete végső éveiben megesett, hogy a villanyt és a gázt is kikapcsolták lakásából. De ő nem kért kegyeket. Írta műveit. Remekműve, A tiszaeszlári Solymosi Eszter férfiasan bátor kiállás volt a faji előítéletek őrülete ellen." Az író urat nem zavarták a patkányforradalom tömeggyilkosságai. Maradt ki volt: libe rális eszmeiséggel eltelt magyargyűlölő gőgös "magyar úr". Az ügy sajnálatos tanulsága, hogy krudygyulák nélkül nem volna lehetséges a tényeket meghamisítani és a torzult nemzettudatra apellálva tabukat állítani a kritikus gondolkodás útjába, a vérgyilkosságok ügyében sem.

A hullán talált ruházatot az orvosszakértőkön kivül megvizsgálta az országos műve gyész is. Mi sült ki mindezekből? Az olvasó nem fog rájönni, ezért megírom. Solymosi Eszter 1882. április elsején tünt el. Ha valóban a Tiszába veszett, hullájának és ruházatá nak több mint két és fél hónapig (kb. 78 napig) kellett együtt (!) ázniuk a vizben. A ruházat ról kiderült, hogy Eszteréi. Viszont az országos művegyész azt állapította meg, hogy a rajta keletkezett foltok"egy előre ment rothadásban levő hulláról származnak" azaz a ruha és a gazdája nem a Tiszában úsztak, hanem a földben feküdtek jóideig. Viszont az úszó test nagy valószínűséggel egy tüdőbajban (is) szenvedö tizennyolc - húszéves zsidó nőé volt, aki a feltalálása előtt egy - két héttel halt meg. Hogy kerül tek rá Eszter Eszter ruhái? Jó kérdés...

A Nyíregyházi Törvényszék az Országos Közegészségügyi Tanács véleményével foglal kozott részletesebben és nem akadt fent e rangos testület dodonai megállapításain és orvosi kérdésekben tanúsított "járatlanságán". A rangos testület szerint ugyanis nem volt megállapítható, hogy "... a halált vérszegénység, vagy más testi baj, vagy fulladás okozta volna, ... a halál beálltának ideje nem megállapítható ..."  viszont "... Nem valószinű, hogy a hulla 14 napnál tovább lett volna a vízben." A Törvényszék a 78 és a 14 nap tekintetében nem foglalt állást. Nem tisztázta, hogy a "vérszegény" hulla és a "kivéreztetett" hulla között van e különbség és e különbség az orvosok tolvajnyelvén hogy lett volna leírható? Summa summárum a Törvényszék is amondó lett, "... figyelemmel arra is, hogy a hulla Solymosi Eszter 'kétségtelen' ruháiban találtatott, 'meg engedhetővé teszi', hogy a kérdéses hulla Solymosi Eszteré." Akkor pedig minden rendben, mert a zsidónőnek sok baja volt, de a nyaka speciel nem volt elvágva. [Kb. ezen a szakmai és erkölcsi szinvonalon folyik a bíráskodás napjainban is...] Ez az "indokolás viccesnek tünt és csak később derült ki, hogy a felsőbb bíróságok még viccesebben fogták fel az ügyet.

A magánvádló fellebbezése folytán az ügy a Budapesti Királyi Ítélőtábla elé került, amely 1883 december 22-én kihirdetett 40881 B. 1883 az. ítéletében a következő bölcsességeket sütötte ki."... A vádbeli cselekmény vérnyomok nélkül nem volt elkövethető ... Eme ruhák a vádbeli cselekmény ellenkezőjét bizonyítják: mert nincs rajtuk vérnyom..." De ez még mind semmi! A "homéri kacaj" kiváltására igazándiból a következő logikai bukfenc alkalmas. "... Ha a hulla nem Solymosi Eszteré, az még aziránt sem szolgáltat bizonyítékot, hogy Solymosi Eszter valóban meghalt ... Minthogy a tisza dadai csonka füzesben talált nőhulla a vádbeli cselekménnyel határozottan össze nem hozható, ezeknél fogva tehát nem állapítható az meg, hogy Solymosi Eszter személye ellen a kérdéses napon és helyen a vádbeli cselekmény elkövettetett." Ergo, az elsőfoku ítélet helyben hagyatott, mint a vöcsök! Azaz Solymosi Eszter - pucéran - akár még élhetett volna, az Ítélőtábla felől...

Következett hát a harmadik stáció, a Magyar Királyi Kúria 1442 B. 1884 sz. ítélete. Gondolom nem leszek poéngyilkos, ha előre ideírom: a Kúria is helybenhagyta az előző két ítéletet.

A nyulfarknyi kúriai ítéletnek azonban van egy passzusa, amely teljes egészében ide kivánkozik. "... Ami a vádbeli hullacsempészet kérdését illeti, a Tiszából kifogott 'kérdéses hullán' kétségtelenül Solymosi Eszter ruhái találtatván, azonkívül a hulla kézcsuklóján egy kendőben papirba takart és 'szorosan odakötött' festék is felfedez tetvén : mindezek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy ezek 'idegenek által' azon czélzattal voltak a hullára adva, illetőleg kötve, hogy a gyilkossággal foglalkozó hivatalos közegek a hulla iránt tévedésbe ejtessenek." 
Ez nem kevesebbet jelent, minthogy a Kúria a hullacsempészés tényét megállapította! A nagy komcsi író Krúdy tehát pofátlanul hazudott. Megjegyzendő, a hullaúsztatók közül egyedül Matej Ignácz volt az, aki következetesen kitartott a zsidókat terhelő vallomása mellett. A Kúria mégis kimellőzte vallomását, mert az ellentmondásban volt a többi hullaúsztatók és a ruha átadók vallomásaival, akik eleinte beismertek, majd tagadtak.

Hogy miért volt ez az egész eljárás ennyire rendhagyó? Ez is jó kérdés. Más ügyekben a nyomok, ideértve a hullákat is, "beszélnek". Itt nemhogy nem beszélnek, de - sőt "kérdez nek" [lásd a csonkafüzesi "kérdéses hullát"].

Ha egy büntető eljárás történetesen nem zsidók ellen folyik, azaz nem "vérvádas" ügy, a hatóságok a következők szerint járnak el.

Komoly gondot fordítanak annak a megállapítása is, hogy bűncselekmény történt e egyáltalán. Ősi jogszemlélet: ha nincs hulla, nincs bűncselekmény sem. Ha tehát a sokszorosan átkozott és gyalázott Vay György és Recsky András csendbiztosok, de maga Bary József vizsgálóbíró is, az inkvizitórius nyomozás klasszikus szabályait követték volna, először, másodszor és harmadszor is a hulla hollétét kellett volna kiszorítaniuk a gyanúsítottakból. Nem tették, azaz nem alkalmaztak "szakszerü nyomást" a gyanúsítottakra. Eszterke holtteste ezért (!) nem került elő.

Ruházata viszont igen; olyan szennyeződéssel, amelyet egy hosszú ideig földben rothadó és nem úszó hullától eredhet csupán. Ha "igazi" kényszervallatás történik, a holttestet előadták volna azok, akik Esztert ruhástól elásták, majd kiásták és ruházatát egy halott kéjnő testére húzták, húzatták.

Bátran kimondhatjuk tehát: a vizsgálat sikertelenségét nem a kényszervallatás, hanem éppen annak hiánya okozta!

A törvény igaz szolgái általában arra törekszenek, hogy az egyelőre ismeretlen tettes egy elhuzódó eljárás végéig ne maradjon "idegen", mint ebben a szerencsétlen ügyben. A történeti tényállás megállapítása során a bizonyítékok önmagukban a legritkább esetben adnak összefüggő képet  az áldozatról, a tettesről és a cselekményről. Ha pedig nincs holttest, az eredményes bizonyítás szinte lehetetlen. A tárgyi bizonyíték, ill. a személyi bizonyíték (vallomás) csupán foltok egy puzzle játékban. A kép kiegészítése a vizsgálóra, a vádolóra és a bíróra váró feladat. Erre szolgál az emberi gondolkodás, amely a bizonyí tékokat egyenként és összességükben értékeli (mérlegeli) és az így megállapítható tény ekből további tényeket az induktív és a deduktív következtetés módszereit alkalmazva állapít meg. Ez az u.n. közvetett bizonyítás, amely a bűnesetek döntő többségénél az eredményes  bizonyítás egyedül lehetséges módszere.

Milyen bizonyított tények lettek volna beilleszthetők a "vallás szertartási gyilkosság" tényállásába?

1. A leányka "véletlenül" a húsvéti ünnepek magasságában tünt el. A bizonyított "vallás szertartási gyilkosságok" többnyire ilyenkor követtettek, követtetnek el. Következzék most egy idézet a MAZSHISZ honlapjáról. "Az egyiptomi kivonulást megelőzően említi a Biblia Peszách ünnepét. A héber szó elkerülést jelent. A tízedik csapás az egyiptomi elsőszülöttek halála volt. Niszán hó 14-én minden héber családnak le kellett vágnia egy bárányt és elfogyasztania. Vérével megjelölték a két ajtófélfát és a felső küszöböt. S legyen a vér nektek jelül a házakon, ahol vagytok, s midőn látom a vért, elkerüllek (ufászáchti) benneteket, hogy ne legyen rajtatok a pusztító csapása, midőn sújtom Egyiptom országát (Mózes II.12:13.). A pusztító szellem (máschit) a vér láttán elinal. A vörös szín bajelhárító."
   Az idézet azt bizonyítja, hogy a vér rituális célokra történő felhasználása a zsidó hit része és a zsidó vallás élő gyakorlata. Néha persze többről, másról van szó. "A vérvád elneve zés a történelem során szokásos elnevezése a zsidók ellen emelt azon vádnak, hogy keresztény gyermekeket meggyilkolnak és rituális célokra, különösen a húsvéti (pészah) kovász talan kenyér (mácah vagy macesz) sütésére felhasználják." Szalay Károly magánvádlót tehát nem kellett volna letorkolni, mert legszorosabban a tárgyhoz akart szólni, amikor a történelmi vérgyilkosságok eseteit kezdte felsorolni.
2. A tiszaeszlári zsinagóga "véletlenül" rendkivüli idegenforgalmat bonyolított, mert a Húsvétot állitólag sakterválasztással kötötték egybe.
3. A lánykát "véletlenül" a zsinagóga közvetlen közelében látták utoljára.
4. Nyomtalan eltűnése mással nem volt magyarázható, minthogy eltüntették.
5. Az eltüntetés tényét igazolta az a további tény, hogy a lányka hulláját utóbb előkerítették és a rajta rothadó ruhát "idegenek" egy idegen hullára adták, amelyet gúzzsal tutaj alá kötve a "véletlen felfedezés" helyére úsztattak.

A vérgyilkosságok az emberiség tudatából ki nem gyomlálhatók, legyen szó keresztények ről, muszlimokról, vagy akár vallástalanokról. A per nem ezer, hanem többezer év óta folyik. És tényleg nincs vége. Nem is lehet mindaddig, amíg a bírói ítéletekből akkora lólábak lógnak ki, mint a tiszaeszlári ügyből. Nem is lehet vége, ha a Rém újra meg újra felbukkan és Húsvét előtt el - elragad egy - egy "síró galambocskát", ahogy ez a kis Zsófival történt a közelmult ban.

Ez újabb eset tanulságai vissza vetülnek Solymosi Eszter ügyére is. E cikk második része a "Tánczos ügyről" szól majd.

2012. 04. 09

Sz. Gy.

 

http://szeszak.hu/Comment/Kommentarok/Solymosi%20Eszter/Solymosi%20Eszter.htm

 

Tiszaeszlár, 1882.

2015. JANUÁR 03. SZOMBAT, 16:06

Krúdy Gyula  A tiszaeszlári Solymosi Eszter A "Fehér Hattyú" lovagjai (Bevezetés) 1883. augusztus 7-én, egy keddi napon két jelentőségteljes dolog történt a világon. Az egyik az, hogy Shapira angol régiségkereskedő a Tízparancsolatnak egy ismeretlen példányát állította ki Londonban; a másik nevezetesség az volt, hogy egy Scharf József nevű, negyvenegy esztendős tiszaeszlári zsidó egyházfi a miskolci vonattal a fővárosba érkezett fiával és feleségével. Az újonnan feltalált Tízparancsolat juhbőr szalagokra volt írva, és a Krisztus előtti 9-ik századból származott: az a tíz ember, aki ennek a kornak betűit ismerte a földkerekségen, már meg is fejtette a láthatatlan írás tartalmát. És Londonból világgá repítette a hír a Tízparancsolatot, amelyet Mózesnek diktált az Úristen. A tiszaeszlári utas, aki börtönszagú, ócska télikabátjában a józsefvárosi pályaudvaron leszállott a miskolci vonatról, és komoly, kemény tekintettel körülnézett a hordárokon: ugyancsak arra volt predesztinálva, hogy másnap a földkerekség valamennyi újságjában megírják az ő csodálatos, börtönből való kiszabadulását, "babiloni fogságának" végét. Hordárra nem volt szüksége a reggeli utasnak, ott volt mögötte a felesége, egy parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony, aki a tekintélyes, megtermett külsejű Scharf úr ládáját cipelte. Ott volt mellette pufók képű, szalmakalapos, bámészkodó kamaszfia, aki a vörössapkás vasúti hordárokat "öreg katonáknak" nézte, és szalmakalapjával visszaköszöngetett a barátságosaknak, akik mindenáron a "Lencsi" kezéből akarták a faládát kisegíteni. De "Lencsi" nem engedett. Az újonnan felfedezett Tízparancsolat szövege nem sokban különbözött a régen ismert mózesi Tízparancsolatétól. Ezt sem nagyon tartották meg az emberek: valószínűleg az új Tízparancsolat se lesz nagyobb hatással a világra, még akkor se, ha a régiségkereskedő megkapná érte a tízmillió forintot, amit az angol múzeumtól kér. A tiszaeszlári utas is eltűnt volna abban a tömegben, amely reggelenként a világ fennállása óta a miskolci vonattal a fővárosba szokott érkezni, de egy lelkes, hangos, kerekarcú pesti úriember már messziről örömteljesen integetett az idegenül nézelődő eszlári egyházfi felé: - Isten hozta Pestre, Scharf bácsi! Nagyon derék dolog, hogy a Móric fiát és a feleségét is magával hozta. Nem fogadtak még a miskolci vonattal érkezett zsidót ilyen örömmel Pesten, mint ahogy az orsz. izr. iroda kiküldött titkára ünnepelte a börtönéből akkor szabadult Scharf bácsit. Talán beszédet is intézett volna a szabadlábra helyezett egyházfihoz, ha Weinberger úr, az ugyancsak tiszaeszlári bérlő, aki egy kupéban utazott a zsidó családdal, meg nem szólal: - Gyerünk már, Scharf József, mert mindjárt megvernek itt a hordárok! Weinbergernek ugyanis eszébe jutott, hogy vidéki zsidó módjára elbeszélte néhány utasnak a hosszú éjszakai utazás folyamán, hogy milyen nevezetes társaság utazik a vonaton. Az az öreg Scharf József senki más, mint éppen az eszlári zsidó, akit Solymosi Eszter meggyilkolásával is gyanúsítottak; az a szeplős fiú mellette senki más, mint a fia, aki a bíróság előtt apjának szemébe mondta a gyilkosságot, de most már elmúlt minden baj, kibékültek apa és fia, és mint a pesti zsidók vendégei szórakozni a fővárosba utaztak. Sokan tudtak Scharfék viselt dolgairól, még a vasúti hordárok is. És ezek a durva teherhordók nem nagyon örültek, amikor híre futamodott a vonattal érkezett családnak. Fenyegetőleg vették körül a társaságot. - Éljen Istóczy! - kiáltotta el magát egy hang a pályaudvar zsongó népei között. Most már valóban itt volt az ideje a léptek gyorsításának, mert Istóczy nevének emlegetése ebben az időben csak bajt hozott minden született zsidóra. De már rikkantott egy másik hang is: - Éljen Scharf Móric! Könnyen megy az éljenzés az ilyen tömegben, amely a miskolci vegyesvonattal a fővárosba érkezik. Scharfék egyszerre csak azon vették magukat észre, hogy körül vannak véve éljenző és fenyegető emberektől. Az országos izraelita iroda titkára azonban jóelőre gondoskodott kocsiról, amely a pályaház előtt várja vendégeit. Kétlovas pesti fiáker volt az. Ebbe ültette be a titkár apát és fiát, maga pedig óvatosan a bakra ugrott. Mikor már javában robogott a fiáker, akkor vették észre, hogy a parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony elmaradt a tömegben. - Nem kell búsulni - mondja a bakról a titkár hátrafordulva. - Wienberger "Lencsi nénivel" utánunk jön egy másik kocsin. A Pestre érkezett zsidócsalád a Kerepesi úti Fehér Hattyúhoz címzett fogadóban kapott szállást, amely fogadóban a vidéki zsidók azidőtájt szerettek megszállni. Egyemeletes, ódon épület a fogadó, szemközt a hajdani Nemzeti Színházzal. Weingrubernek hívták a fogadóst, aki nagy örömmel üdvözölte ugyan hajlékában a nevezetes zsidócsaládot, de mégis azt tanácsolta Scharf Józsefnek, hogy legjobban teszi, ha kirándulni megy Móriccal és a csakugyan megkerült "Lencsi nénivel". - De hát hová menjünk? - Legjobb lesz az Állatkertbe! - felelt a fogadós. A lóvonat a fogadó előtt járt el a Kerepesi úton. A fogadós elkísérte a lóvonat megállóhelyéig a családot, fel is ültette őket a kocsira, de sorsát már nem kerülhette el. Meg volt jelölve ő és háza, ahol Scharfék darabideig meghúzódtak. Nem az Állatkertben, hanem a Fehér Hattyúban kereste Scharf Móricot az a pesti lakos, aki a lábára tudott állni. * Pedig Pestnek (a budai részeket nem számítva) csaknem háromszázezer lakosa volt már akkor. Ez a háromszázezer ember mozdult meg, mintha elektromos szikra érte volna, amikor estefelé híre futamodott, hogy a végzetes zsidók, Scharf és fia, akik miatt csaknem lángba borult Magyarország egy esztendő előtt és alatt: Pesten a Fehér Hattyúban megszállottak. A Londonban kiállított és újonnan feltalált Tízparancsolat alig látható betűiből ugyan ezt a parancsot is kihüvelyezték az írástudók: "Szívedben ne táplálj gyűlöletet felebarátod ellen. Én vagyok az Isten, a te Istened." De amikor Pesten ezen az augusztusi keddi napon a két Scharf neve végighangzott az utcákon, a Hatvani kaputól, amelynek közelében a Fehér Hattyú állott, a Központi személypályaudvarhoz címzett kávéházig, mintha megbolondult volna minden lakos, és elfelejtette még a régi Tízparancsolatot is, nemhogy az új Tízparancsolattal törődött volna. A Kerepesi út, de a szomszédos városrészek, a Terézváros és a Józsefváros utcái is megteltek emberekkel, akik magukból kikelve, szinte vízözönkorabeli hangon ordítottak, mikor leereszkedett a fővárosra az esti sötétség. De a sötétség nem volt teljes, mert a légszeszlángok világították az utcákat. Elsősorban tehát a lámpákat kellett összetörni. Miután a lámpákat kijavították, a gázgyárat, a világosságadót akarták a föld színéről elpusztítani. A sötétségben rablóbandák alakultak nagy hirtelenséggel, amelyek az estére bezárt boltok feltöréséhez láttak. Fejszével, feszítővassal, az embertömeg szemeláttára törték fel a boltok redőnyeit, ajtóit a Kerepesi úton. Ékszert, selymet, bútort raboltak ki a boltokból, anélkül hogy valakinek eszébe jutott volna közbelépni. Legfeljebb a martalócok verekedtek egymás között a zsákmányon a Kerepesi út közepén, mert rablók között is mindig annak van igaza, aki erősebb. Az az 54 rendőr, akire az utcai őrállás volt bízva a főváros egész területén, mint akár harminc év előtt, mikor még Pestnek feleannyi lakosa volt: az 54 rendőr annak örült, ha észre nem vette lószőr-forgós, konstábler-kalapját a százakra menő tömeg, amely a Fehér Hattyú előtt Scharf Józsefet és fiát kereste, hogy a tiszaeszlári Solymosi Eszterért bosszút álljon. * Honnan jöttek azok az emberek, akik a Fehér Hattyút estére körülvették, és Scharfék kiadatását követelték a zsidó fogadóstól? Jöttek ötezer esztendő messziségéből, amikor az első zsidók felbukkantak a földön, s magukat Isten választott népének nevezték; jöttek a pesti külvárosból, ahol soha annyi gonosztevő nem bujkált, mint éppen Thaisz főkapitány idejében; jöttek a szemközti Nemzeti Színházból, ahol Shakespeare komédiáit játszották, és Sir John Falstaff hadaiban szolgáltak mint nézők és statiszták a karzaton. Jöttek az örök kíváncsiakból, akik nélkül egy kéményseprő se futamodhatik végig a Józsefvárosban, ha a kémény tüzet fogott; jöttek a Síp utca és a Kerepesi út sarkán álló Österreicher-kávéházból, ahol alsóbbrendű latrok és magukhoz való nők töltötték mulatozva, dalolgatva az idejüket. A férfiak helyett később, miután a rendőrök megkötözték őket kezüknél, lábuknál: a nők vették át a harcosok szerepét, miután Thaisz főkapitány idejében a nőknek is több szabadságuk volt, mint a későbbi kapitányok idejében. Jöttek a közeli Buzalka-féle táncteremből, ahol a cselédlányokat a kitűnő táncmesterek jobban megtanították táncolni, mint úrnőiket a jogászbálon... Jöttek a messzi külvárosokból, a régi ferencvárosi temető környékéről, az újpesti vámtól, a Kőbányai útról, ahol mindig szerettek meghúzódni azok, akik a fővárosba csak látogatóba jártak. Jöttek a péklegények kvártélyáról, amely itt volt nem messzire a Nagydiófa utca és a Dohány utca sarkán, amikor kiütött Pesten a zsidók ellen a régen várt forradalom. De jöttek az események résztvevői a szemközti Nemzeti Színház előadásáról is - pláne, ha a felvonások között szünet volt, és a nézők és színészek ráértek a Nemzeti Színház kapujában ácsorogni vagy a szomszédos Szikszay-féle sörházban frissen csapolt sör elfogyasztása révén kedvet meríteni a tragédia következő felvonásához. Itt, a Kerepesi út "úri oldalán" az újonnan megnyílt Pannónia-kávéházból nézték a rendőrtisztek (Máltás Hugó, Szlávy György, Paupera), hogyan feszegeti a péklegények vezetése alatt a külvárosokból ideverődött tömeg a Fehér Hattyú hirtelen bezárt kapuját, ama Scharf Józsefet és fiát követelvén a fogadóstól, akivel számolni akarnak a tiszaeszlári gyilkosság miatt. Ólomlemezekkel volt borítva a Fehér Hattyú kétszárnyas kapuja, mert így érezték itt magukat biztonságban a fogadó zsidó vendégei. De a péklegények elkiáltották magukat, hogy: - Éljen Istóczy! Éljen Scharf Móric! A kapunak harmincan is nekidőltek, hogy az recsegni-ropogni kezdett. A főkapitány, akitől tartani lehetett volna, amúgy is a kies Svábhegyen tölti a meleg augusztusi napot. A Svábhegy akkor oly messze esett Pesttől, mint akár a szomszédos vármegye. (Még telefonja se volt a pesti rendőrségnek. Éppen a következő ostrom alatti állapotok napjaiban vezették be a főkapitányságra a telefonkészüléket.) - Éljen Istóczy! - ordították a Fehér Hattyú előtt azok az esti látogatók, akik a kaput döngették, akiket nappal még nem lehetett látni a városban, mert a külvárosban laktak. (Istóczy képviselő, akit e korszak legnépszerűbb emberének mondanak: gyomorfájását kúrálja valahol egy budai fürdőben. Az egykori törvényszéki bírónak, majd országgyűlési képviselőnek nem volt szerepe a Fehér Hattyú kapujának feltörésében.) - Éljen Scharf Móric! - üvöltötték, amikor a fogadóst, bizonyos Weingrubert nem találták helyén, hogy az Scharf Móricról, az eszlári fiúról hírt adjon a kapu feltörése után. (A fogadós a közeli Hatvani utcai rendőrségi főkapitányságra futamodott segítségért az ostrom ellen; a Scharf családnak pedig, amelyhez Scharf Móric is tartozott, volt esze, hogy az állatkerti látogatás után többé vissza ne térjen a Fehér Hattyúba.) Igen ám, de híre terjedt, hogy Scharf Móricot éppen azért, mert a zsidók ellen vallomást tett a vérvádpörben: meggyilkolták a pesti zsidók. Az öreg Scharf maga szolgáltatta ki bűnös fiát, aki a zsidó összetartozandóság ellen vétett: a pesti zsidóknak. * A kaput feltörték, mégpedig anélkül, hogy valaki azt mondta volna este kilenc órakor a Kerepesi úton, hogy ez nem szokásos módja a látogatásnak. Aki a Fehér Hattyúban lakott: vendég, pincér, szolga, amúgy is elmenekült ekkorára, mégpedig létra segítségével, amelyet a szomszédos Kerepesi úti bazár elválasztófalához állítottak az udvaron, és erre egérutat vett a fogadóból minden teremtett lélek. Üres a vendégfogadó ebédlője, ahová messzi vidékről jártak a zsidók, hogy vallásuknak megfelelő, úgynevezett "rituális kosztot" egyenek. Üres a szállodának minden vendégszobája. Még a padláson és pincében se maradt senki, amikor az ismeretlen emberek a Fehér Hattyú kapuját kezdék döngetni Scharf Móric után. - No most mi lesz? - mondják a nézők, akik a Nemzeti Színház előadását hagyják ott, hogy a még érdekfeszítőbb előadásban gyönyörködjenek. (Igazuk volt, a Fehér és Piros rózsa harcait Shakespeare tollából még máskor is láthatták a Nemzeti színpadán, de az antiszemiták és zsidók első komolyabb összecsapását a pesti utcán legfeljebb a ma estétől számított kilenc estén szemlélhették.) ... Tehát a Kerepesi út egyik oldalán az utcai légszeszlámpák alatt állottak az estélyiruhás hölgyek, akik a színházi előadást és a régi szép zengzeteket hagyták el, hogy a Kerepesi út másik oldalán, a Fehér Hattyú előtt csoportosult nők lázításában és rikoltozásában leljék az esteli szórakozásukat. Mert, ha rákerül a sor, akkor a nők az igazabbi antiszemiták, mint a férfiak. A közeli Österreicher-kávéházból kitódult facér szobalányok és más hasonló nők követelték leginkább Solymosi Eszter halálának megbosszulását a férfiaktól, akik a Fehér Hattyúban a Scharf családot keresték. - A lámpavasra kell kötni az öreg Scharfot, aki miatt Solymosi Esztert megölték! - rikácsolták a pesti utca kétértelmű hölgyei, akik talán sohase voltak oly nagy számban feltalálhatók a fővárosban, mint Thaisz főkapitány idejében. ... És a Fehér Hattyú kapuja beszakadt. De hol volt már akkorára Scharf József a családjával, akit minden bizonnyal felkötnek a lámpára, hogy világítson ő a légszesz helyett, amelyet a Fehér Hattyú előtt eloltottak, miután a lámpások üvegeit összetörték! ... Tehát a Kerepesi út "úri oldalán", a Pannónia előtt álldogáltak a rendőrtisztek tehetetlenül a föld alól jött söpredékkel szemben. Megismerhették a nők felhívására intézkedők között régi klienseiket, Poszpisl, a híres betörő bandájából való tagokat az ártatlanul üvöltő mesterlegény mellett, Spanga és Pitéli barátait a lóvasútról lesodródott finánc mellett, a régi ferencvárosi temetőből előkerült "hurkosokat", akik a világítatlan utcákban még mindig dróttal való fojtogatás által szokták tehetetlenné tenni a járókelőket és a napokban sztrájkolni kezdő péklegényeket. Itt küzdöttek a pesti péklegények, akik valamely rejtélyes okból vezércsapatai lettek a fővárosi tüntetéseknek. Igaz, hogy nem a pékeknek találták meg az Új Tízparancsolatot Palesztínában, aminthogy a régit sem nekik tervezte Mózes az Úristen tanácsára, de ebben az időben a pékek haragudtak leginkább zsidóvallású felebarátaikra. Némely tréfás krónikaíró a "péklegények harcának" is mondta az 1883-iki pesti utcai ütközeteket, de ez nem egészen úgy volt, mint a mindig élcelődésre hajlamos emberek vélik. Igaz, hogy a péklegények akkor sztrájkolni akartak éppen a pékmesterek ellen. El voltak keseredve, és keményen tüzeltek gazdáik bánásmódja miatt a vándorlegények szállodájában, amely a régi céhrendszer emlékéül még ott állott a Nagydiófa és a Dohány utca sarkán. Innen rohant ki vagy száz facér péklegény, mikor az első kraválok felharsantak a szomszédos Kerepesi úton. (És a foglalkozás nélküli mesterlegények állták is a sarat napokon keresztül, amíg a rendőrség és katonaság körülzárta a "szállodájukat", és a padlásról, pincéből, a régi ház odvaiból szuronnyal kipiszkálta a péklegényeket, akik talán azért haragudtak - az élces emberek szerint -, mert a zsidók az eszlári esetben az ő mesterségükbe avatkoztak, keresztény lány vérét keverve a húsvéti tésztába?) De a péklegények helyén már új alakjai a pesti söpredéknek jelentek meg az esti utcákon, amíg Pálmai Ilka a Kerepesi úti Népszínházban a Kertészlány szerepében aratta felejthetetlen sikereit, és a kisasszony rémületére jeladó kettősfüttyök hangzottak fel a színház körül, amikor a csőcselék rohamra ment a józsefvárosi rabbiképző szeminárium ellen, amelynek ötven ablakát be is verte. ... De itt ágált a Fehér Hattyú előtt Bartalits is, a közeli Ősz utcából való antiszemita kiadó, akinek nyomdájában éppen a napokban jelent meg Ónody Géza Tiszaeszlár című röpirata. (Mikor majd végeznek a Fehér Hattyúval a felháborodottak: a nyomdásznak együtt kell sodródni a mellékutcákban szétoszló tömeggel, és a romboló tömeggel együtt tartani, amikor többek között az ő nyomdája ablakait is beverik az Ősz utcában.) ... Az első zsákmány, amely a bevett Fehér Hattyúból kirepült: egy söröshordó volt. A földszinti ebédlőben találták meg a hordót, amelyet csak félig fogyasztottak el a Fehér Hattyú elmenekült vendégei. Egy félmeztelen óriás, aki a rombolást kalapáccsal kezében vezette, felkiáltott: - Senki se igyon a sörből, mert a zsidók megmérgezték! A söröshordó tartalma tehát az utcára folyt, anélkül hogy valaki hozzányúlt volna. Ugyanez történt az ebédlőben talált borral, pálinkával, ételneművel. Egy kóbor kutyának vetettek oda egy szafaládét, és voltak, akik látták, hogy a kutya nyomban felfordult a mérgezett ételtől. De a tányérok, üvegek, evőeszközök, székek, asztalok nem lehettek annyira megmérgezve, hogy azokat nyomban az utcára dobálják, és lehetőleg összetörjék. Néha-néha még csörrent egy ablaktábla, amelyet épnek találtak, bezúdult a tükör, az első emeletről figyelmeztető kiáltás után lerepült az utcára az első vaslavór, amely nagyot csattant a Kerepesi út kövezetén. * No, ennek a lakóháznak is kampec - gondolhatta magában a nemzetiszínházi néző.1 De a tömeg lelkiállapota kiismerhetetlen. A szegényes zsidó fogadó ócska bútorai nem nyerték meg tetszését azoknak, akik az utcán várakoztak. Hiába dobták ki az ágydeszkákat is egyik emeleti ablakból. Valami mulatságosabb, szórakoztatóbb kellett a tömegnek, miután egy púpos háziszolgán kívül senkit se találtak a Fehér Hattyúban elrejtőzve. A fogadó mellett boltok voltak. Idejében lezárt, eltorlaszolt boltajtók sötétlettek. Az egyiken a cégtábla azt hirdette, hogy Hoffmann ékszerésznek a boltja van a deszkaajtó mögött. A Kerepesi úti lóvonat, amelyet nagy lelki nyugalommal hajtottak a legsűrűbb tömegben a többnyire falusi származású kocsisok, újabb közönséget hozott a Fehér Hattyú elé. Baltával és vasbotokkal is felszerelt embereket, akiket isten tudja, hol szedett fel a trombitáló lóvonat, de egyszerre itt voltak, és megkopogtatták Hoffmann ékszerész ajtaját. - Hátha ide bujtatták a zsidókat? - vetették fel a kérdést. * A Fehér Hattyú ostromlóinak tetszett a gyanúsítás, és a fejszecsapások hullani kezdtek az ékszerész boltjára. A lándzsás bakter, az úgynevezett boltőr, akit a Kerepesi úti kereskedők éjszakánként tartottak, persze elbújt, mint ahogy egy öregembertől ez nem is vehető rossznéven. Ha itt lett volna a híres Poszpisl, aki egymagában ki tudott vinni egy vas pénzszekrényt a boltból, bizonyára rövidebb ideig tartott volna az ékszerészbolt feltörése. Sötét is volt, a gázlámpákat sokkal korábban törték össze az utcán, mint kellett volna, de a hevesvérű ifjúsággal, amely nagyon szereti a bolti lámpákat leverni, nem lehetett bírni. A csúzli - a "gumipuska" - megtette a magáét a legmagasabban álló lámpákkal szemben is. Rabena János, a tökrészeg fináncszemlész, aki kivont karddal vezette az antiszemita tömeget: panganétjával nem sokat ért az ajtók felfeszítésénél. A péklegények meg fölöslegesen ordítoztak, minduntalan éljenezve a Rebach című élclap jelenlevő kiadóját (Bartalits nyomdászt), aki az ügyüknek is pártját fogta lapjában. A távoli Károly körúton, különösen az Orczy-ház környékén pedig már hallatszott a legnagyobb pesti zsidó házból kirohanó zsidók kiáltozása: - Todschlagen! Todschlagen! (Agyonütni!) Amikor a Kerepesi úti tüntetésből idevetődött utcagyereket nyakoncsípték és megrakták. - Éljen Verhovay Gyula! - ordított a Kerepesi úton a tömeg válaszul a zsidóknak, és az ékszerészboltot szerencsésen feltörte. Egy Kerepesi úti ékszerészboltban sohasem halmoznak fel kincseket érő portékákat. Különben is Hoffmann aranyműves az értékesebb tárgyait éjszakára a vasszekrénybe szokta zárni. A boltban és kirakatában nem volt más, mint a közelgő szentistvánnapi vidékieknek előkészített cifra csecsebecsék, ezüst zsebórák, karperecek, női nyakláncok, zsuzsuk, amelyeket az akkori divat szerint nagy tömegben viseltek az óraláncokon és karkötőkön. Valamint Souvenir de Budapest feliratú oxidált ezüstgyűrűk, pesti emléktárgyként szereplő női medálionok. Nem is járt valójában Pesten az a vidéki úriasszony, aki ilyen emléktárgyat ne vinne magával haza a fővárosból. A bolttal és kirakatával tehát olyan hamar végzett a Fehér Hattyú látogatására érkezett közönség, hogy még a közeli Zrínyi-kávéházban, a Múzeum körút sarkán se hallgatott el a cigányok muzsikája. Egészen más lett volna a helyzet, ha Poszpisl szabadságon van, akinek figyelmét bizonyára nem kerüli el az ékszerész Wertheim-szekrénye. További mulattatásáról kellett gondoskodni a népnek. A Fehér Hattyú tőszomszédjából a vidékiek miatt nem hiányozhatott egy női "konfekciós" üzlet sem. Selymeket, női fehérneműeket, harisnyákat, hasonló haszontalan tárgyakat árult itt egy Freund nevű Kerepesi úti boltos, amely tárgyaktól mindig óva intette kuncsaftjait Gimpl József, a Mária Terézia téri kocsmáros, a leghíresebb pesti orgazda. Az ékszerészbolt silány zsákmánya után a nőies üzlet feltörésére került a sor. A gyenge ajtók hamar engedtek. Még el sem hangzott a szemközti Nemzeti Színház színpadán III. Richárd király kiáltása: - Lovat! Lovat! Egy lóért országomat! - amikor már a csipkés női ruhadarabokat kihányták a boltból a Kerepesi útra, ahol az utca hosszában a kívülállók között tréfás tülekedés indult meg egy pár női harisnyáért vagy alsónadrágért. Csak a selyem alsószoknyákért folyt komolyabb kézitusa az éj lovagjai között, mert ilyesmit vásárfiának hazavinni érdemes. A selyemnek, csipkének az a tulajdonsága, hogy könnyen szakad. Nem egy női pendely került megrepedt állapotban a győztes birtokába, akinek aztán megfelelő hölgyet kellett keresni, aki az elrongyosodott, porban hentergetett, kézitusával kiszaggatott fehérneműt megvarrja s felvegye. Freund boltjának kirablása tehát nem okozott kellő örömet a Kerepesi úton, még az a négy lovasrendőr se, amely a Hatvani utcai főkapitányság felől előléptetett, de nem akart beavatkozni a dologba. Csak egy honvédőrnagy és egy rendőrorvos, akik odáig a Szikszay-sörház rondójában söröztek, színházból jövő feleségeikre várakozván, osztottak ki néhány pofont az utcai csőcselék között. De az asszonyok kijöttek a színházból, karjukra vették tehát hölgyeiket, és eltávoztak a női rongyokkal beszemetezett környékről. A zsidók kiáltása megint fel-felhangzott az Orczy-ház felől, amikor egy-egy női ingbe öltözött suhancot megfogtak az utcán. Ezek a zsidók többnyire kereskedőemberek voltak, s így felbecsülték, hogy mennyi kárt okoztak hitsorsosuknak a műkedvelő betörők boltja kifosztásával. De hát a rendőrök csak a Hatvani utca bejáratánál táncoltatták a lovaikat, a zsidók messziről kiáltoztak, a romboláshoz kedvet kapott gyülekezetnek még nem ment el a bátorsága újabb vállalkozástól. Egy bútorkereskedést fedeztek fel ugyancsak a Kerepesi úton, a Fehér Hattyú közelében. Az ilyen bútorkereskedést nem nagyon szokták őrizni, mert ritkaság, hogy ágyak, asztalok, székek rablásához legyen hajlandósága valakinek. A bútorkereskedés ajtaja valóban gyorsan engedett, és a vállalkozók a kanapékat, díványokat, szekrényeket, pohárszékeket kezdték az utcára rakosgatni, mintha valami hurcolkodás volna. Persze, a nem mindennapi és csak szállítómunkások által kultivált hurcolkodási munka nem volt mindenkinek ínyére, hamar megunták tehát az ingyen napszámot. Még félig sem rakodtak ki a Kerepesi út gyalogjárójára a bútorkereskedésből, amikor megeredt a hirtelen nyári zivatar, amely nagy mennydörgéssel és sűrű esőcseppekkel érkezett a budai hegyek felől. Az utca néptelenedett, már csak az utolsó lóvonati kocsik mentek többnyire Kőbánya és a Zugló felé, anélkül hogy a fáradt lóvasúti kocsisoknak kedvük lett volna a trombitáláshoz, amellyel eddig a Fehér Hattyú tüntetőit üdvözölték. Megunja az ember a legjobb mulatságot is az üvegcserepektől csikorgó, kiömlött sörrel, borral, pálinkával áztatott, törmelékekkel beszórt, lámpás nélküli Kerepesi úton. Az eső mind sűrűbben ömlött, a zsidók és a rendőrök mind közelebb jöttek a ritkuló tömeghez. Rabena János, a holtrészeg fináncbiztos is kijózanodott, és panganétját hüvelyébe dugta, de útját nem messzire folytathatta, mert a Hatvani kapunál már elkapták a rendőrök néhány társával együtt, és a földön húzogatták a kapitánysági börtön felé. Ugyanakkor mások is hasonló sorsra jutottak, akik a zsidók Károly körútja felé vették menekülésüket. A Károly-kaszárnyában ugyanis Gvalla alezredes egy század bakát a 27. zászlóaljból fegyverbe állított, és elindult a Kerepesi út felé, mire az Orczy-ház lakói vérszemet kaptak, és ugyancsak a Fehér Hattyú felé tolongtak, és mind hangosabban kiáltozták: - Todschlagen! (Agyonütni!) (Amely jelszó meg is maradt ebből az időből, amikor későbbi időben felújultak az antiszemita tüntetések, és a Király utcai mulatóhelyeken, a Kék Macskában és más zengerájokban csaptak össze.) A Fehér Hattyú hőseinek nem volt más útjuk a menekülésre a feltűzött szuronyú bakák, valamint a harcias zsidók elől, mint a Kerepesi út és mellékutcái. Csörömpöltek az ablakok és a lámpák, amerre a visszavonuló Fehérhattyú-lovagok mentek, de mégis legderekasabban az Österreicher-kávéház előtt viselkedtek, amely kávéház a Síp utca sarkán volt, és éppen azoknak a nőknek és férfiaknak volt a tanyája, akik a Fehér Hattyú körül harcoltak. Ötvenkét kis ablaka volt a hírhedt kávéháznak, valamint egy nagy falitükre, amelyben még tegnap oly kedvtelve nézegették magukat a pesti éjszakák hősei, mely tükör a legjobb arcukat, a nevetőt, az életvidámat mutatta. Az ablakok és a tükör megsemmisültek ezen az éjszakán. Cirmusnak hívták a hírhedt kávéház pénztárosnőjét, aki a legnépszerűbb hölgy volt Pesten, még a Cyankáli című újság is megdicsérte erényességét és mértékletességét: - Cirmusnak is megtépázták szőkére festett haját, mikor az tükrét védelmezte. A márványasztalok előbb az utcára kerültek, hogy onnan repülve jöjjenek vissza a kávéház ablakán át. A Népszínháznál már kioltották a lámpákat, mielőtt beverték volna. Serlei, a színházi főgépész és fia a színészbejárónál szidta a zsidókat, hogy azok már eltávoztak az előadásról, s így nem történik semmi "hecc" a színház nézőterén. Az eső szakadt, és az elsötétedett Kerepesi úton Thaisz főkapitány szürke lován lovagolt végig, miután a Svábhegyen hírül adták neki, hogy mi történt a gondjaira bízott városban. * Tíz napig, tíz estén tartottak a zsidóüldözések a Fehér Hattyú ostroma után Pesten. A város felkavarodott, megzavarodott, szinte eszét veszítette némely estéken, amikor váratlanul, különböző pontjain a városnak lobbant fel az utcai zavargások tüze. Mintha az üvegeseknek (az "ablakos tótoknak") dolgozna Budapest. Ahány mozdítható kődarab volt a városban: az mind repülni kezdett, mint a kődobáló kísértetek idején. Ahány ablak volt, az mind veszélyben forgott, és ezerszámra pusztult. Ahogy leszállt az este: mozogni kezdett a város. A főkapitány kihirdette az ostromállapotot. Tizenkét éles tölténnyel szerelték fel a rendőröket. Katonaság szállta meg a Belváros felé vivő utakat, a légszeszgyárat. A gyalogság feltűzte a szuronyt, a lovasság kivont karddal nyargalt a pesti utcákon. A ceglédi honvédhuszárok mellett idegennyelvű, rézsisakos dsidásokat is vezényeltek a városba. A józsefvárosi földszintes ablakokban könyöklő nőknek volt mit nézegetniök. A huszár csak kardlappal dolgozott, a baka puskatussal, de az idegen ulánus-katona lándzsaheggyel, mint megszállott városban, és bement az udvarokba is a menekülők után. Mégse csillapodtak a szenvedélyek. Scharfék megbabonázták a várost, mióta ide lábukat betették. Egyik nap elhíresztelték, hogy a zsidók mérgezett pálinkát árulnak: beverték a pálinkamérők ablakait. Csak azt az Üllői úti szeszkereskedőt kímélték, aki feszületet és Mária-képet tett az ablakába szerencsétlenségében. Másik nap híre futott, hogy a zsidók ellenállásra szövetkeznek a Terézvárosban. Kődobáló tömeg járta be a Dohány, Síp, Kertész, a három dob és a két szerecsenről nevezett utcákat, Király utcai zengerájokat. Purgmayernek és Berger Málcsinak ugyancsak meggyűlt a baja a café-chantanokban. A házmestereket rajtakapták, hogy nem veszik szószerint a főkapitány rendeletét, amely szerint este 7 órakor kell bezárni a kapukat. A Rókus-kórház előtti sétatéren naponként szaporodott a harisnyát kötögető nők száma, akik a csendes foglalkozás mellett várták, mikor látogathatják meg a tucatszámra hozott sebesülteket. Ostromállapot volt csaknem tíz napig Pesten, Gabriányi ezredes térparancsnok, aki a Nemzeti Színház előtt dirigálta a naponként kivonuló katonaságot: szinte hiába látszott arra várni, hogy mikor vonulhat vissza hadaival a kaszárnyába. Ezt okozták Scharfék, amikor a miskolci vonattal Pestre jöttek, és a Fehér Hattyúban beírták nevüket az idegenek névsorába, ami az akkori újságokban is megjelent: "Scharf József és családja Tiszaeszlárról." A következő feljegyzések éppen annak a történetét mondják el megközelítőleg, hogy mi volt a tulajdonképpeni okozója annak, hogy egy négyszázezer lakosú főváros ennyire eszét veszítette a Scharfok megérkezésének hírére. Előhang Az én gyermekkoromban Nyíregyházán a tiszaeszlári rosszhiszemű vérvádról beszélt mindenki. S lehet, hogy másfelé is szóba került a zsidók nagy pöre, amely azért keletkezett, mert egy keresztény leányka eltűnt Tiszaeszlárról, és meggyilkolásával gonoszul a zsidókat gyanúsították; lehet, hogy másfelé is a világon beszéltek a hajmeresztő gyilkosságról, de Nyíregyházán, ahol a bíróság székelt, és a vádlottak a börtönben ültek: se az esztendőnél tovább tartó vizsgálat alatt, sem az utána következő években nem fordult elő hasonló esemény, amelyet bővebben megbeszélhettek volna az akkori emberek. A korabeli gyermekek a tiszaeszlári gyilkosság változatait hallgatták a gyermekmesék helyett. Ott vezették el a börtönőrök naponta a nagyszakállú, kaftános vagy lerongyosodott, félelmetes külsejű vádlottakat a nyíregyházi utcákon a vizsgálóbíróhoz. Egyiknek-másiknak láncot is tettek a kezére, lábára, amíg ki nem derült az igazság és a vád koholtsága. Voltak közöttük veresek, barnák, őszek. A kalapjuk a szemükre húzva, a lábuk legyengülve a hosszadalmas börtöntől. Rémalakok, akikkel a korabeli nyíregyházi gyermekek álmukban is találkoztak, mikor Robinsonnal vagy Verne regényhőseivel kellett volna álmodniok. A nagyapám házán címer volt, fiókáit etető pelikán a címerben: ügyvéd volt a katonás magatartású öregúr, de ügyvédség helyett jobban szeretett politizálni. A Szabolcs megyei 1848/49-es honvédek elnöke és a függetlenségi párt vezére volt. Sokan megfordultak a házában a nevezetes férfiak közül, akik az eszlári vérvádat erősítették vagy tagadták. Néha olyan volt a háza, mint egy bírósági tárgyalás. Vagy volt gyűlés, ahol zsidók ellen vagy a zsidók mellett tartottak szónoklatokat. Ónody Géza, Verhovay Gyula, Csávolszky Lajos, Eötvös Károly, a nagy zsidóper mozgatói és védői gyakran megfordultak a lármás öregúr házánál, akinek nagy tekintélye volt Nyíregyházán. Miután félig-meddig a nagyapám házánál nevelkedtem: sok mindent hallottam és láttam gyerekfejjel, gyerekszemmel. Kihallgatták itt nemegyszer a vérvád főtanúját, aki a kulcslyukon látta az eszlári zsidótemplombani gyilkosságot, Scharf Móricot, aki tanítója, Orsovszky Gyula (az én tanítóm is ő volt) és Henter Antal megyei várnagy kíséretében jelent meg az urak előtt. Pulykatojásos képű, vereshajú falusi zsidógyerek volt Scharf Móric, amilyen minden faluban akad, ahol zsidók is laknak. Tizenkét-tizennégy éves forma lehetett. Kihallgatták, kikérdezték, de verést még a nagyapámtól se kapott soha, pedig hirtelenharagú, káromkodókedvű, kemény, katonás ember volt az öregúr az unokáival szemközt. - A német istenit! - mondta, és a legkedvesebb unokáját is megnadrágolta idősebb Krúdy Gyula. Mert haragjában mindenkit németnek szidott. Még a zsidót is. A németre haragudott leginkább e világon. A nagyapám házánál sok minden tudnivaló elhangzott az eszlári vérvádról. Ezeknek az emlékeit is megtalálja itt-ott az olvasó e feljegyzésekben. Solymosi Eszter, akit nagyon sokan emlegettek a múlt század utolsó évtizedeiben, szomorú, barna leányka volt, kis szolgáló Tiszaeszlár, Szabolcs megyei községben. Ha az ismerősei tudták volna, hogy Eszter nevezetesebb lesz valaha, mint egy királyné, mint egy földön járó csillag, amely nyomtalanul eltűnik egy napon: bizonyosan jobban megjegyezték volna Esztert, amíg ezen a világon járt. Nem történhetett volna, hogy a legtöbb ismerőse, leánypajtása, férfirokona, sőt megzavarodott szülő édesanyja se tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy milyen volt a szeme Solymosi Eszternek: barna vagy kék, amíg élt? Még azt se tudták bizonyosan, hogyan írják a nevét. Az első modern legendákban, amelyek feljegyezték a nevét a hitregékbe (az újságokba és egyéb papirosokra), Sójmosnak írják. Inkább is illett ez a név egy cselédleánykához, akiről nem tudódott ki, pedig kutatták, hogy látott-e álmában mézeskalács-huszárt valaha, ahogyan az első szerelem a falusi leányka szívében jelentkezni szokott. Volt-e szeretője? Mikor országos nevezetesség lett: akkor Solymosinak kezdik mondani a nevét, mert az akkoriban nagyon divatozó névmagyarosítás szabályai szerint: üdvösebb volt, hogy egy magyaros hangzatú név i betűvel vagy y-nal végződjék. A Sójmosból így lett Solymosi a hírlapírók nyelvén. Később mindenki belenyugodott ebbe, mint annyi mindenbe, ami ezzel a névvel kapcsolatosan Magyarországon történt. Solymosi Eszternek élettörténete akkor kezdte érdekelni az embereket, mikor a lánykának nyoma veszett; igaz, hogy akkor aztán az egész földkerekségen róla beszéltek, mert az volt a koholt híre, hogy a zsidók vallási szertartás szempontjából a húsvéti laskához való liszthez vették a keresztény lányka vérét. Az eszlári zsidótemplomba becsalogatták, megfogták, elvágták a torkát, vérét kieresztették, és tésztában megsütötték. Fanatikus, a határszélről jött, úgynevezett lengyel-zsidók végezték ki Solymosi Esztert, akiknek a gyilkosság után nyomuk veszett. A Tiszán jöttek tutajjal éjszaka, és éjszaka távoztak. Az eszlári zsidóknak az a részük volt a gyilkosságban, hogy valamely felsőbb, talán vallási parancsra szállították az eszlári szüzet a messzeföldről jött saktereknek, akik az egyházi szertartás, azaz a gyilkosság szakszerű elvégzése után nyomtalanul eltűntek. A leányka holttestét elrejtették, hogy nem lehetett megtalálni. A gyilkosságnak tanúja volt az eszlári zsidó egyházfi tizennégy éves fia, bizonyos Scharf Móric, aki a kulcslyuknál állott a templomon kívül. Ez a hazug híradás volt Solymosi Eszter haláláról, s ez a kitalált híradás állította meg az embernek a szívverését mindenütt a világon, ahol a szívek éreznek, az agyak gondolkoznak, hajadon leánykák növekednek. Ha vallásuk azt követeli tőlük, hogy embert öljenek, mit lehet tenni a zsidók törvénye ellen? A vallásuk ötezer esztendős, azt megváltoztatni nem lehet. A vallás örökké tart, amíg zsidók járnak a földön. Az egyetlen megoldás, hogy ki kell irtani a világból a zsidókat, hogy vallásuk így önmagától elmúljon a földről. Ezért lett világhíres Solymosi Eszter halála után, amely bekövetkezett akkor, midőn tizenötödik életévét még be se töltötte, és cselédtartó asszonya, egy eszlári asszony parancsolatára házfestékért ment el a falusi boltba 1882. április elsején, délelőtt tíz órakor. A boltból nem tért vissza a cselédleányka. A parasztasszony háza festetlen maradt. Egy egész világ mozdult meg ötven esztendő előtt, hogy a hazugság ellen szót emeljen, és igazságért üvöltsön. Millió és millió zsidónak omlik ki a vére ártatlanul, ha kiderül, hogy Solymosi Esztert ezen a tavaszi napon az eszlári zsidók tették el láb alól. Nincs irgalom se ezen a földön, se a másvilágon a szűz gyilkosainak. - Ez volt az eszlári pör, amelynek emlékéül ezek a feljegyzések készültek. - Kr. Gy. Tartalom A "Fehér Hattyú" lovagjai Előhang Első könyv Az eltűnés Második könyv Harmadik könyv A holttest Negyedik könyv A tárgyalás Ötödik könyv A tárgyalás (Folytatás) Hatodik könyv A tárgyalás (Folytatás) Ismertető A Tisza menti kis faluban, Tiszaeszláron, 1882 április elsején az alig 15 éves Solymosi Esztert gazdaasszonya festékért küldte a szatócsboltba; meg is vette a festéket, de soha többé nem került elő. Hogy, hogy nem, elterjedt a faluban és környékén, hogy a kislányt az eszlári zsidók gyilkolták meg, hogy a húsvéti pászkához vérét vegyék. Krúdy kortörténeti regényében megvilágítja a vád százados babonákból, középkori hiedelmekből és rideg gazdasági-egzisztenciális okokból kuszán összefércelt hátterét, majd az 1883-as, hírhedté vált nyíregyházi per lefolyását rekonstruálja a korabeli sajtótudósítások és jegyzőkönyvek alapján. A regény értékét azonban elsősorban nem a dokumentaritás adja, hanem a századvég nyíri életének ábrázolása. Számos anekdotába ágyazva elevenedik meg a vidéki kurtanemesek pusztító világa, a paraszti nyomor és az alakuló polgárság tétova életszemlélete. Krúdy mélyen átélt és minden mozzanatában hiteles képet ad gyermekkora Nyírségéről, az ott élő emberekről, gondolkodásmódjukról, s ez elfeledteti a tények helyenkénti vázlatos bemutatását. Legeza Ilona könyvismertetője http://legeza.oszk.hu

Munkácsy Mihály meztelen nőt ölő zsidókat festett?

• Földes András

2013. március 4., hétfő

Kalandregénybe illő történet bomlott ki előttünk, amikor utánajártunk egy amerikai forrásból érkező hírnek: Munkácsy Mihály, a festő, akinek legalább egy képét minden magyar ismeri, készített egy botrányos művet is. A monumentális méretű, és amúgy mesteri munka az európai kultúra egyik legsötétebb babonáját idézi teljes komolysággal: zsidók ölnek ártatlan lányt rituális okból. A festmény tulajdonosa mindent megtesz, hogy homályban maradjon, de nekünk először sikerült fotót szerezni a műről, és beszéltünk a festmény eredetét kutató szakértőkkel is.

Ha igazak egy rejtélyes műgyűjtő állításai, akkor át kell értékelni az egyik kikezdhetetlennek ismert magyar kulturális idol, Munkácsy Mihály életművét. A monumentális vallási festményeiről, magyar történelmi tablóiról, vagy édesbús népi életképeiről ismert művész az Indexhez eljuttatott dokumentumok szerint ugyanis festett egy eddig nem ismert, felkavaró képet is. A festmény nem is burkoltan antiszemita kiáltvány, amely témájában és megjelenítési módjában a legalávalóbb babonákat és sötét eszméket idézi meg. Olyasmiket, amelyeknek egyébként reneszánsza volt Munkácsy fénykorában, nemcsak Magyarországon, de Európában is.

A festmény üzenetének értelmezéséhez sem esztétikai, sem művészettörténeti, sem történelmi háttérismeret nem szükséges. Élveteg, vagy gonosz tekintetű zsidók feszítenek ki egy védtelen, ruhátlan lányt. Az áldozat hasán, kezein folyik a vér, egy szenvtelen zsidó edényt tart, vélhetően a vér összegyűjtéséhez, miközben a háttérben egymás fülébe suttognak a szertartás további résztvevői. Az alélt lány kiszolgáltatottan hever, a zsidók orra kampós, az egyik szája véres, két öregember kigúvadt szemmel mered a lány ágyékára, miközben a főzsidó késsel közelít. Mindez akár karikatúra is lehetne, a babona paródiája, ám egyetlen dolog mégis a rémisztő mezsgyében tartja a festményt: hogy látványosan jó képről van szó.

Fotó: Index

A festmény kifejező, drámai, bravúrosan alkalmazza az akadémizmus minden stílusjegyét. Éppen azokat az erényeket mutatja fel, amelyek révén Munkácsy a hírnevét köszönheti. A hatást szintén egy Munkácsyra jellemző elem fokozza, a méret: a felzaklató jelenet négy méterszer két és fél méteren sokkolja a nézőt.

Kétségek és bizonyítékok

A Golgota vagy a Siralomház című képek áhítatos rajongóinak helyzetét nehezíti, hogy a képet olyan titkok övezik, mintha egy Dan Brown-regényben szerepelne. Az alkotáson nincs egyértelmű szignó, a vélhetően külföldön élő tulajdonos nem áll a nyilvánosság elé, a kép eredete bizonytalan, nyomát pedig az életműben sem találni.

A képpel két éve foglalkozó amerikai és magyar szakemberek azonban állítják, hogy a közvetett bizonyítékok egyértelművé teszik az alkotó kilétét.

Dr. Jeffrey Taylor művészettörténész és Végvári Zsófia, a Komplex Festményvizsgálati Labor vezetője így érvelnek: a stílusjegyek megfeleltethetők Munkácsy fő korszakának festményeiről ismerteknek. A műszeres vizsgálatok a festmény keletkezését 1882 és 1887 közé teszik, arra az időre, amelyben az Európát felkavaró és megosztó két antiszemita per zajlott: a tiszaeszlári vérvád (1882-1883), és kicsit később a franciaországi Dreyfus-per (1894-1906). Az 1914-es nemzetközi sajtóban nyoma van egy Munkácsynak tulajdonított, Vérvád (Crime rituel) című képnek, igaz, a festő özvegye tagadta a kép létezését.

Megszólaltattuk volna a tulajdonost is, aki azonban olyannyira védte inkognitóját, hogy még szakértőivel is csak közvetítőkön keresztül tartja a kapcsolatot. Annyit tudtunk meg, hogy a közvetítő amerikai, a tulaj pedig vélhetően nem magyar származású. Forrásaink a képet 2012-ben egy londoni műtárgyszállító cég udvarán vizsgálhatták meg. A festményt rossz minőségű keretre feszítve találták, a vásznon a szakszerűtlen tárolás jeleivel. A Vérvád ennek ellenére olyan erős hatást tett rájuk, hogy mindketten állítják, eredeti Munkácsy került elő.

De nézzük meg sorban a bizonyítékokat, és a kétkedésre okot adó vélekedéseket.

A tiszaeszlári vérvád és a titkos festmény

A kutatók vaskos dokumentumokat állítottak össze a kép keletkezésének körülményeiről, ami meglepő lehet annak fényében, hogy az utókornak egyetlen direkt bizonyíték sem áll a rendelkezésére. Rengeteg olyan adat létezik ugyanakkor, amelyek alapján könnyen elképzelhető, hogy a kép alkotója lehet akár Munkácsy Mihály is.

A Vérvád témája, a nyílt antiszemitizmus, a zsidók által elkövetett állítólagos bűnök a napi közbeszéd részét képezték abban az időben, amely Munkácsy fő korszakának számít. „A kép témája és a feltételezett keletkezési idő egybe esik a tiszaeszlári vérvád 1883-as dátumával. A korabeli világsajtó is tudósított a Tiszaeszláron történtekről, így feltehető, hogy Munkácsy a korabeli újságokból értesült a faluban történtekről. Munkácsyt mélyen érintették a társadalmi események, különös érzékenységgel reagált a társadalom bizonyos rétegeinek helyzetére.” – írta lapunk kérdésére a művel foglalkozó szakértő, Végvári Zsófia.

Fotó: Index

Felvetettük, hogy miként készülhetett el egy ilyen monumentális kép úgy, hogy a műnek és keletkezésének sincsenek nyomai a szakirodalomban és a leírásokban. Végvári elmondta, hogy a festékbe ragadva textilszálakat találtak, amelyből arra következtettek, a művész titokban dolgozott a felkavarónak számító témán, a készülő festményt pedig munka után letakarhatta.

Az orosz kapcsolat

Bár Munkácsy élete jól dokumentáltnak számít, még az utóbbi években is kerültek elő ismeretlen munkái. A festőnek tömegével voltak külföldi megrendelői is, és műkereskedője, Charles Sedelmeyer a mai sztármenedzserek módszereivel dolgozva képeit gyakran már a festőállványról eladta.

Jeff Taylor művészettörténész szerint a Vérvád megrendelője a jelek alapján orosz volt. A titokzatos tulajdonostól származik az információ, hogy a kép Oroszországon át került Finnországba, majd 1917-ben Amerikába.

Az orosz szál, Munkácsy neve és a Vérvád című kép együtt is megjelenik a szakirodalomban, igaz, negatív előjellel. Mégis ez a Munkácsyhoz köthető legerősebb bizonyíték: Az American Jewish Year Book 1913-1914-es évek zsidókat érintő eseményei közt említ egy cikket, amelyben Munkácsy özvegye azt állítja, nem igaz a Novoje Vremja című lap állítása, hogy korábban Munkácsy Mihály festett egy Vérvád című képet. A Kijevszkaja Miszl pedig arról ír, hogy a képet egy gyenge festő készítette azért, hogy a megrendelő gazdag zsidókat zsarolhasson meg.

Munkácsy és a Vérvád feltűnik egy francia újság, a Le Croix 1914-es számában is, igaz, itt is csak úgy, hogy Munkácsyné cáfolja, hogy azt férje festette volna.

A kutatók vélhetően a nem zörög a haraszt elve alapján gyanakodnak orosz megrendelőre, aki szerintük akár a cár is lehetett. Bár direkt bizonyíték erre sincs, de ismert, hogy III. Sándor udvari festője Zichy Mihály volt, aki személyes kapcsolatban állt Munkácsyval, és az elmélet szerint ő továbbíthatta a megbízást kollégájának. Az egyszerre túlfűtötten erotikus és felzaklatóan erőszakos kép valóban nem lett volna idegen a cár ízlésétől, Zichy maga is készített számára pornográf rajzokat, miközben az antiszemitizmus is igen kedvelt nézet volt az országban.

Végvári Zsófia számunkra regényesnek tűnő elmélete szerint a kép lehetett a szakítás oka Munkácsy és sikeres műkereskedője közt. A zsidó származású a Sedelmeyer a feltételezés szerint tudomást szerezhetett a számára felháborító képről, és ezért rúgta fel a gyümölcsöző üzleti kapcsolatot.

Pilátus és a zsidók

Végvári Zsófia esztétikai, stilisztikai alapon is megfeleltetéseket talált a kor Munkácsy-képei és a Vérvád közt. „Munkácsy az 1880-as évek közepén – amikorra a festmény keletkezési ideje tehető stíluskritikai alapon – már túl volt a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota című kompozíción. A festmény kimondhatatlan sikert hozott Munkácsynak, festménye elé zarándokolt Európa, és pár évvel később az Amerikai Egyesült Államok. Festői stílusa ekkorra kiforrott, alakjai kifejező ereje és a festményeinek kompozíciója rembrandti párhuzamokat ér el. A Vérvád című festmény figurái ismerősek a Krisztus Pilátus előtt című festményről. Kompozíciója tökéletesen szerkesztett, a horizontális elrendezés balladaszerűen meséli el az eseményeket. A Krisztus-kép alakjai új történetben élednek újjá, az öreg és a fiatal zsidó arca vagy a tömegben szereplő alakok jól illettek a Vérvád témájának megjelenítéséhez.”

Fotó: Index

Végvári az adott képen konkrét párhuzamokat is húz a Krisztus Pilátus előtt című kép és a Vérvád egyes szereplői közt. Ezzel magyarázza azt is, hogy nem kerültek elő a Vérvádat megelőlegező vázlatok. A szakértő úgy véli, ezek elkészültek a korábbi nagy képekhez, és az alakokat innen már csak át kellett emelni.

Bár a színpadias kompozíció, a drámai fények és beállítások valóban döbbenetes hasonlóságot mutatnak Munkácsyval, Molnos Péter művészettörténész szerint ezek olyan jegyek, amelyek inkább az akadémista stílusra jellemzőek, nem csak Munkácsyra. „Klasszikus historizáló kompozícióval van dolgunk” – mondta. Molnos szerint a képet láthatóan tanult, jó technikai tudással rendelkező festő készítette. A stílusjegyekre térve úgy folytatta: „A kezek kialakításánál felfedezhetők olyan megoldások, amelyek analógok Munkácsyval. Valószínűbb azonban, hogy akkoriban ez volt a divat. Ez a fajta kvázi hiperrealista megközelítés, a megfestés blikkfangjaival összességében nem jellemző Munkácsyra.” Molnos meglátása szerint nem is Zichy Mihály-képről van szó.

Megkérdőjelezi a magyar szálat a képen kibomló történet is, amelyen nem a tiszaeszlári eset jellemző motívumai tűnnek fel. Míg a vérvádnál az áldozat, akinek haláláért a zsidókat vádolták, 14 éves volt, a festmény nőalakja érett nő. Gömbölyű hasa miatt a főszereplő talán várandós is. A vérvád esetében nem kerültek elő olyan motívumok, amelyek a képen hangsúlyosak: a kézbe szúrt szögek inkább Jézus megfeszítését idézik. (Igaz, művészettörténészek szerint ez a momentum a téma elemelt, szimbolikus megközelítéséből is eredhet.) Molnos úgy vélte, a festmény talán egy Európában kevéssé ismert, jó kezű orosz festő munkája.

Horgony és M

A képet tudományos vizsgálatoknak is alávetették. Végvári elmondta, hogy a kutatók szerencséjére ebben az időben intenzíven fejlődtek a kémiai kutatások, és ennek eredményeképpen néhány évenként jelentek meg új festékek. Az összetevők beazonosításával könnyen megmondható, hogy melyik évben készült az adott festmény. Festékanalízisük szerint a kép 1882 és 1887 közt készült.

A kép infravörös vizsgálatánál felfedeztek egy M betűt a vászon jobb alsó sarkában, amely a sötétedő festékek és a felület szennyeződése miatt halványodott el. A szignó mellett egy horgonyformát is találtak, amelyet a cár jelképeként magyaráztak.

A titokzatos tulajdonos

A történet összességében meggyőző, de a kritikusan közelítve hozzá az is nyilvánvaló: nehezen eldönthető, hogy a bizonyítékok támasztják alá a Munkácsy-teóriát, vagy a tények gravitálnak a nagy vonzóerővel bíró névhez. Annyit le kell szögezni, hogy a legjobb műbírálat is csak valószínűsít: tévedések a nagy múzeumoknál, elismert szakértőknél és jól dokumentált életműveknél is előfordulnak.

A nyomozásban segítene, ha végigkövethetnénk a festmény útját, ennek azonban akadálya, hogy a tulajdonos nem kíván előlépni a homályból. A szakértők annyit mondtak el, hogy a célja egyértelműen a kép értékesítése. Vélekedésük szerint nem magyar, vagy magyar származású emberről van szó, mivel olyan alapvető információkat is kért tőlük, amivel egy magyar rendelkezne.

Jól értesültségre vall ugyanakkor, hogy a titokzatos tulaj éppen akkor döntött az eladásról, amikor Magyarországon a parlamenttől a közbeszédig ismét előkerült az antiszemitizmus. Ilyen körülmények közt pedig talán már nem habozna egy, a témával szimpatizáló, tőkeerős vásárlójelölt. Bár az ár akár 3-400 millió forint is lehet, a vonzerő jelentős, hiszen olyan antiszemita képről van szó, amit feltehetően az egyik legnagyobbra tartott magyar festő készített. A kedves érdeklődők informálása végett annyit hozzá kell tennünk: a kép jelentős restaurálásra szorul.

Tiszaeszlár, 1882.

2011. JANUÁR 15. SZOMBAT, 19:00

Kászonyi Dániel: Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat. Társadalmi regény a jelenkorból. Bpest, 1882.  ELŐSZÓ. Regényem czélja nem az, hogy egy már anélkül is rendkívüli izgalmat keltő esetet fölhasználjak az izgalom növelésére, hanem inkább az, hogy ha a véletlen megengedi, hogy elbeszélésem magas kort érjen el, némely feledett körülmények az utókorra szálljanak és tanulságul szolgáljanak oly esetekben, melyek a jelenhez hasonlítanak. A tisza-eszlári eset oly általános izgalmat keltett az egész országban, hogy ez minden más, még a legfontosabb eseményeket is háttérbe szorított. Egy szegény paraszt lányka eltűnése sokkal hosszasabb ideig foglalkoztatta a magyarországi sajtót, mint a legégetőbb kérdések, melyek megoldásától talán a haza boldogsága függött. Ez a kérdés ugyan akkor merült föl, mikor a véd kérdés, Bosznia okkupácziója és még más nagyon fontos kérdések voltak a magyar országgyűlésen napi rendre kitűzve és senki ezekről nem beszélt. Ezen eset egy kérdést idézett föl, melyről senki sem álmodta volna, hogy az Magyarországon fölmerülhessen. De ezt a kérdést Solymosi Eszter eltűnése közvetlenül soha sem idézte volna föl, ha azt a zsidók állásfoglalása nem szüli meg. Az összes magyarországi zsidóság tiltakozik a föltevés ellen, hogy Solymosi Esztert rituális czélokból zsidók gyilkolták vagy is inkább gyilkolhatták volna meg. Miért? Ennek okait nem tudják adni, legfeljebb azt állítják, hogy a zsidó természete elszörnyed minden vérontástól. Ez az állítás nagy valótlanság. A zsidók valamennyi vallás felekezetűek közt a legvakbuzgóbbak, legbigottabbak, leginkább ragaszkodnak vallásukhoz. A zsidó vallás ugyan is valamennyi vallás közt a legrégibb és legkevésbé reformált, legkevésbé változtatott meg. Míg számtalan más vallás egészen elenyészett, az alatt az övék még most is tartja magát. A zsidó mindent, a mi az Ó testamentomban foglaltatik, szentül hisz vagy legalább azt állítja, hogy a benne foglaltakat hiszi. Ha úgy van, akkor éppen az Ó testamentom az, mely állításukat, hogy zsidó nem szánja magát rá embervér ontására leginkább megczáfolja. Eltekintvén attól, hogy Kain az összes emberiség apjának egyik fia saját fivérét megöli, Kain maga előde volt Mózes szerint az egész emberiségnek, az egész Ó testamentom hemzseg elkövetett gyilkosságoktól. Ábrahám fiát Izsákot akarja megölni, ha őt az angyal föl nem tartóztatja és egy kost nem állit helyébe véráldozatul. Jephta lányát áldozza föl. Mózes maga is egy egyiptomit öl meg, ki egy járomba fogott zsidót kínoz. Hát Jáel, ki Sziszera fülébe szeget ver, Judit, ki Holofernesnek fejét levágja, és Acháb, ki Jezabelt ebekkel tépeti szét, Joab, ki Athaliát megöleti stb. A Mózes által Choreb hegyéről lehozott tíz parancsolat közt az ötödik azt mondja: ne ölj. A zsidók nem tagadhatják, hogy a hatodikat, hetediket, nyolczadikat, kilenczediket és tizediket akár mennyiszer megszegik, midőn paráználkodnak, lopnak, felebarátjuk ellen hamis tanúságot tesznek, megkívánják azok nejeit, mert a zsidók közt is voltak, vannak és lesznek mindig házasság törők és alig van a. világon nép, mely annyira meg kívánja felebarátja lovát, ökrét, szamarát mint a zsidó. Ha tehát ezeket a parancsolatokat megszegik, miért ne szeghetnék meg az ötödiket is? Mózes sehol sem tiltja azt inkább, mint a többiek megszegését. Nem csak a zsidók, hanem akár hány keresztény van, aki tökéletesen beszél héberül és lefordította már a talmudot. Ily embereket autoritásnak lehet tekinteni, ezek pedig azt állítják, hogy míg az összes ó testamentomban mindössze csalt két szó létezik, melynek több mint egyféle értelme van, mint ilyen szavak minden nyelvben előfordulnak, a talmudban ellenben számtalan ilyen szó van, melynek többféle jelentősége van. Ezek közt a többi közül egyet idéznek, melynek kétféle értelme van, az egyelt azt jelenti: üdvözülés, a másik véráldozat. Igeis könnyen meglehet, hogy léteznek oly vakbuzgó rajongó zsidók, kik a második jelentést tartják a valóságosnak, míg a nagy többség az első szerint értelmezi a szót. Nincs oly vallás, melynek vakbuzgó rajongó hívei nem volnának. Maga a keresztény vallás is mennyire távol áll Krisztus és az evangelisták tanaitól. E tanokból lehetetlen magyarázni a böjtölést, a gyónást, a házasságok elválaszthatatlanságát és még kevésbé az inquizicziót, az eretnekek elégetését, a boszorkány pöröket, a vallásos üldözéseket, máglyákat, kínpadot, vallás háborúkat és a katholikus vallás számtalan más kinövéseit. Miért ne lehetnének a talmudnak is, föltevén azt, hogy az a legtisztább erkölcsösséget prédikálja, félremagyarázói és elferdítői? És az a hit, hogy a zsidók, keresztény vérrel áldoztak, századok óta tartja magát. Pedig, a példa beszéd azt mondja: nincs füst tűz nélkül. Budapest, júliusban 1882. A SZERZŐ ELSŐ FEJEZET. Bevándorló zsidók. Európa nagy kultúr népe, a német megkezdette 1880-ban az izgatást a zsidók ellen. Az izgatások közvetlen szerzői a német császár udvari lelkésze Stöcker és egy bizonyos doktor Henrici voltak. Mindenütt megindult Németországban ez az izgatás, anélkül, hogy akár a központi hatalom, akár az egyes szövetséges német államok kormányai legkevesebbet tettek volna arra nézve, hogy ez az izgatás ne terjedjen. Egy franczia lap, mely a német birodalmi kanczellárról, Bismarck herczegről igen érdekes életrajzolyat közölt, azt állította, hogy Bismarck herczegnek a német parlamentben legnagyobb ellentétesei zsidók, ezek közt Laskert meg is nevezi, hogy a sajtónak egy része, mely zsidó írók kezében van, mindig ellenségesen lépett föl a német birodalmi kanczellár ellen és noha Bismarck herczeg oda nyilatkozott, hogy ő a zsidókat nem gyűlöli, sőt sokakat közülök szeret, de még sem kívánja, hogy ők ugyan oly állásokat foglaljanak el és a kormányzásban részt vegyenek, mint a keresztények. A franczia lap, midőn czikke megjelent, mi éppen akkor történt, midőn Stöcker és Henrici leghevesebben izgattak a zsidók ellen és ez izgatások következtében Berlinben a diákok a zsidókat nyilvánosan az utczákon inszultálták, azt a megjegyzést teszi, hogy a zsidók üldözése mögött a vas kanczellár áll és ezt mondja: „keresd a kanczellárt.” Francziaországban bűnesetekben, ha azok bonyolodottak, jogelvül fölvették a mondatot; „keresd a nőt.” A németországi zsidók panaszaikkal a trónörököshez fordultak, ez a Stöcker és Henrici által megindított zsidók elleni izgatást nagyon rosszalta és egy banket alkalmával az ellen nyilatkozott, sőt maga Vilmos császár is nagyon föl volt bőszülve az izgatók ellen és ekkor a kormány úgy intézkedett, hogy ezeket az izgatásokat hatóságok szigorúan megtiltották és a kihágókat megbüntették. A német kormánynak a zsidók érdekében történt föllépése igen természetes volt. A német kormány volt az, mely leginkább követelte Romániától a zsidók egyenjogúsítását és nem is akarta elébb elismerni ezen ország souverainetását, míg ott törvénnyé nem lett ez az egyenjogúsítás. Mind abszurdum lett volna az, ha a német kormány egy idegen országban követelt volna valamit és otthon nem ment volna elől jó példával a zsidók egyenjogúsításában? Egyébiránt a zsidók in­szultálása Berlinben nem is öltött nagy mérveket, a zsidókat az utczán kigúnyoltak, azzal, hogy egy pár diák „hep hep”!-et kiáltott utánuk, hogy ezekből verekedések is fejlődtek, néhány zsidót nyilvános mulató helyekből kilöktek, másokat elagyabugyáltak, ez még magában nem volt határozott zsidó üldözés. A lapok azonban az efféle jelenetek előfordulását mindenüvé megvitték és így azoknak híre eljutott Muszkaországba is. Ez volt az elvetett mag, mely sehol sem talált termékenyebb talajra, mint a fehér czár birodalmában. Itt is megkezdődtek a zsidók elleni izgatások. A muszkáknak volt is okuk a zsidókat gyűlölni. Ezek a népet uzsoráskodásaik által kiszivattyúzták, pálinkaméréssel erkölcstelenítették és számtalanokat koldusokká tettek. A buta muszkákat sokkal könnyebb volt a zsidók ellen föllázítani mint a jámbor és intelligens németeket. Több helyütt déli Muszkaországban, kevéssel III. Sándor czár trónra lépése után kitörtek a zsidó üldözések. Ezek jelesül Kievben és Odesszában mindinkább nagyobb mérveket öltöttek és valóságos kannibáli szörnytettekké fajultak. A nép a zsidók házait megtámadta, minden bútorukat összetört, rabolt, gyújtogatott, a zsidók által kibérelt étházakat, pálinkaméréseket kipusztította, a zsidókat magokat is bántalmazta, többeket közülök legkegyetlenebb módon elkínzott és néhányat meg is ölt, nem kímélte sem az aggokat, sem a gyermekeket, sem a betegeket, a zsidók feleségeit és lányait férjeik, testvéreik, szülőik szemők láttára megfertőztette, másokat a folyókba üldözött s azok ott a vízbe fúltak. Az ezen pusztítások által okozott károk több millió rubelre rúgtak. Gyárakat, raktárakat a föld színéig elpusztítottak és több ezer zsidó ez által hajléktalanná, koldussá; földönfutóvá lett. A hatóságok ezeknél az üldözéseknél, gyilkolásoknál, pusztításoknál közönyösök és semlegesek maradtak, mit sem tettek azoknak beszüntetésére. A rendőrség és katonaság közbe nem lépett, sőt midőn zsidó küldöttségek a kormányzókhoz mentek és őket fölkérték, védenék meg őket a nép vadsága ellen, az egyik, Drentelen kievi főkormányzó azt mondotta: „Mit akartok? Azt-e, hogy én egynéhány semmirevaló zsidó megvédésére katonaságot küldjek? Ha nem érzitek magatokat biztonságban, vándoroljatok ki.” De megtörtént ezen felül még az is, hogy ott, ahol a katonaság mutatkozott, a katonák magok is részt vettek a pusztításban és öldöklésben, legjobb esetben pedig egészen tétlenek maradtak. A városokból a zsidóellenes mozgalom később átszármazott a falukba is. Alig volt csak egy község is déli Muszkaországban, hol a zsidók bántatlanul maradtak. Voltak községek, hol valamennyi zsidók által lakott és kibérlett házakat leromboltak és az üldözöttek alig voltak képesek meztelen életüket biztonságba hozni. Podvolocsiszkából a szomszéd Gácsországba menekültek. A vasúti vonalak megteltek zsidó kivándorlókkal és a kormány vagy a hatóságok részéről legkevesebb sem történt e-borzasztó üldözések meggátlására. Muszkaországban is épp úgy, mint Németországban egy hatalmas államférfiú állott ez üldözések mögött. Ez Ignatieff gróf volt, a belügyminiszter, ki a zsidók elleni kihágásokat alattomban szította, de azokat a nihilistákra tolta. Vajon a nihilisták szították e a zsidók elleni mozgalmat, ez még most sincs egészen tisztába hozva. Ezek egy kiáltványt bocsátottak ki, melyben a zsidókat felszólították, csatlakoznának hozzájuk a czár, a kormány, a közigazgatás ellen. Fölszólításuknak nem volt eredménye. A zsidók közt sok volt a följelentő, de voltak olyanok is, kik a nihilizmussal rokonszenveztek, noha az elfogott nihilisták közt nem lehetett zsidót találni. Ezek a zsidó üldözések egész Európában rendkívüli izgalmat keltettek, mely sehol sem mutatkozott oly nagy mérvben mint Francziaországban és Angliában. Párisban megalapult az Union israelite. A zsidók érdekében gyűjtéseket rendeztek. Angliában a parlamentben interpellácziók történtek és báró do Worms parlamenti tag a kormányt fölszólította, lépne föl diplomácziai úton a muszka kormánynál a zsidók érdekében. Gladstone miniszter, ki a muszka kormánnyal legjobb lábon állott, tett is lépéseket, de nem hivatalos formában és csak az angol lapok voltak azok, melyek e tekintetben a legnagyobb zajt csapták, de maga a muszka kormány is kissé megszeppent, kivált a gyáva czár, ki nem tudja, hogy hírlapok nem oly trombiták, melyek Jericho falait ledönthetnék. A muszlta kormány tehát a külhatalmasságok megnyugtatására rendeleteket bocsátott ki, melyekben a zsidók ellen elkövetett kihágásokat megrója, azoknak jövőben történendő ismétlését legszigorúbban megtiltja és vizsgálatokat rendel el a kihágók ellen. A vizsgálatok és a tettesek megbüntetése tehát megkezdetett. A ki Muszkaországot és az ottani közigazgatást ismeri, az ne fog csodálkozni a fölött, a mik e vizsgálat alatt történtek. A lapoknak ugyan is mindenek előtt a kormány megtiltotta, hogy sem a zsidók elleni tüntetésekről, az ő üldöztetésükről, sem a vizsgálatról ne írjanak. Ezt az utóbbi parancsot a lapok nem teljesítették. A tilalom másutt mint Muszkaországban fölösleges lett volna, mert a hírlap tudósítók a tárgyalásokhoz nem bocsáttattak és ezek zárt ajtóknál tartattak, de Muszkaország­ban egy pár rubelért magok a hivatalnokok mindent kipetyegnek s így a lapok szerkesztői is könnyen megtudtak mindent, a kormány pedig a tilalmat nem vette éppen szigorún és a legtöbb hír azokról az eseményekről, melyek a vizsgálat által napfényre jutottak, nem a muszka, hanem más külföldi lapok által jött mindenki tudomására. Ezekből a vizsgálatokból leginkább kiderült az, hogy a hatóságok, a rendőrség és a katonaság maga is részt vett a zsidók kifosztásában és hogy a kormányzók a zsidókat, midőn őket arra kérték, védenék meg a fölbőszített nép ellen, gúnyos szavakkal utasították el, végre pedig még az is kisült, hogy Ignatieff maga áll az izgatók mögött, épp úgy mint Bismarck herczeg állott Németországban. Igen természetes, hogy mind ezekről a muszka lapok nem szállottak, de az angol lapok levelezői eleget írtak erről. Ami a tettesek megbüntetését illeti, ez még nevetségesebb és megbotránkoztatóbb volt: Muzsikokat és zsidókat egyaránt fogtak el és büntettek meg, azzal a különbséggel, hogy míg egy parasztra alig mértek egy-két heti börtönbüntetést, azalatt a zsidókat vagy több hónapokig tartó börtönbüntetésre ítélték, vagy kiutasítottak abból a városból vagy faluból, ahol laktak volt. És miért büntették a zsidókat? Mert ők saját védelmükre fölfegyverkeztek. Ez muszka igazságszolgáltatás. Ezen intézkedéseit után Kievben, Odesszában, Ekaterinoslavban és más városokban ideiglenesen a rend és csend ismét helyre állott, azaz a csőcselék nem talált már pusztítani való házakat, a zsidók legnagyobb része elhagyta e helyeket s így nem volt kit meggyilkolni, tehát nem raboltak, nem öltek, nem fertőztettek meg nőket. De egészen megszűntnek még sem lehetett nevezni a mozgalmat, ez imitt-amott időről-időre kitört, nem ugyan azon mérvben, mint eleinte, de mégis eléggé, hogy azt megszűntnek nem lehetett nevezni. Ez idén húsvétkor a zsidók üldözése újra kitört, de most leginkább Orosz-Lengyelországban és Podóliában. A muszka lapok azt állítják, hogy Varsóban, hol a szörnytettek először fordultak elő, a zsidók lettek volna a kezdeményezők, mások azt állítják, hogy a verekedés véletlenül kezdődött, hogy páni rettegés volt annak oka, elég, hogy itt is több zsidót öltek meg és még sokkal többet sebesítettek meg. De a legborzasztóbb jelenetek Baltában fordultak elő. Itt ismét a hatóság, a rendőrség és a katonaság voltak a szörnytettek fő indítói. Egy napon reggel a szomszéd falvakból parasztok csődültek be, hogy elkezdjék a rablást, rombolást és öldöklést. Legvadabbal dühöngött itt a nép. A spanyol inquizíczió nem kínozta áldozatait kegyetlenebbül, mint azt a muszka parasztok tették. Egyetlen ház sem maradt lerombolatlan, melyben zsidók laktak. Azokat a nőket és gyermekeket, kik a zsinagógába menekültek, elevenen égették meg, mivel rájok zárták az ajtókat és fölgyújtották a zsidók imaházát. A kis város egyik külvárosát Podolt annyira le­rombolták, hogy ott egy ház sem maradt meg, mindnyáját színig lerontották és most ott csak még romok láthatók. A baltai rémjelenetek voltak a nagyobbszerűek közt az utolsók. De valamint tavaly, úgy ez idén sem szűntek meg a zsidó hajszák. Legújabban Oknán is kitört a zendülés a zsidók ellen, noha ez sokkal kisebb volt a többieknél. A muszkaországi zsidók, miután még egy ukázt is bocsátott ki a czár, melyben a zsidóknak megtiltatik házak vásárlása, falukban letelepedése, szeszes italok kimérése és gyógyszertárak tartása, végre belátták, hogy itt többé maradásuk nincs, rá szánták magukat a kivándorlásra Muszkaországból. Eleinte sokan azt tervelték, hogy Palestinába vándorolnak ki, de itt vagy oly területet találtak volna, mely kopár és terméketlen volt, hol meg nem élhettek volna, a termékeny területen pedig ki lettek volna téve annak, hogy az araboktól ki fognak raboltatni s így lemondottak ezen szándékukról. Így tehát a zsidók egy része Hamburg felé vette útját és az észak-amerikai Egyesült-Államokba vándorolt ki. Amerika azonban sok európaiaknak nem azon Eldorado, a minőnek azt képzelik. Ott legfeljebb azok az emberek élhetnek meg, kik elég erős testalkotással bírnak, hogy a legnehezebb kézimunkákat végezzék. Ettől pedig a zsidók iszonyodnak, földművelésre senki sem szánja rá magát. Ennél fogva tehát a muszkaországi hajlékaikból kiüldözött zsidók nem mertek az óczeánon túli világrészben megtelepedni, hanem Európában maradtak. De itt hová mehettek, se Francziaországban, sem Angliában, sem Németországban nem ígérkezett nekik jobb jövő, a buta neveletlen muszkaországi zsidók nem versenyezhettek volna a nevelt nyugateurópai lakosokkal. Németország, Anglia és Francziaország szóval és sajtó által mindent tett, de nem segélyezte pénzzel. Így tehát csak Ausztria-Magyarország maradt hátra számukra. Gácsországot elöntötték. Sokan Bródyban akartak megtelepedni, de innét is később visszaindíttattak Muszkaországba. Csak azokat nem küldötték vissza, kik Magyarországba jöttek és jelenleg a bevándorolt muszkaországi zsidók száma hazánkban már igen nagy. MÁSODIK FEJEZET. Egy szerelmes zsidó fiú. A Tisza partján a szabolcsi oldalon, ha az utas a tokaji hídon átjön, a falvakat nagyon közel találja egymás mellett. Legközelebb fekszik Tokajhoz Rakamaz, hajdan sváb helység, de most már egészen elmagyarosodott, ezután jön Nagy-Falu, Sz. Mihály és Eszlár, mind híres ősrégi magyar családok birtoka. Rakamaz az Ibrányiaké, Nagy-Falu a Bónizsoké, Szent-Mihály Dezsewffy grófoké, Eszlár vagy mint legújabban nevezni szokták, Tisza-Eszlár a Kállayaké, itt vannak még nem messze Tisza-Nána Dézsy jószág, Tisza-Lök és Csege, egykor a Vay család birtoka, Tisza-Dob, Tisza-Keszi Polgár és Kürth. A vidék a legegyenesebb róna, hol nyáron át nem láthatni egyebet mint imitt-amott egy gémeskutat, és a messze távolban a láthatár szélén a délibáb varázs tüneteit, kerteket, erdőket, vizeket, tavakat, melyek csak azt az utast csalják, ki először vetődik e vidékre és soha sem látott hasonlókat, a délibáb épp oly kirekesztőleges tünete az alföldi síkságnak, mint az északi fény Norvégiának és Lappóniának. Ezt sehol Magyarországon és az osztrák monarchiában nem láthatni, csak itt. Elbeszélésünk olvasóinkat a fennevezett helységek egyikébe, Tisza-Eszlárra vezeti. Tisza-Eszlár Szabolcs-megye nagyobb és népesebb községei közé tartozik. A lakosok itt vagyonosabbak mint sok helyiségben, de vannak itt azért szegényebbek is. Eszláron elég nagy a zsidóság száma. Ennek ugyan is külön zsinagógája is van. A zsinagóga szomszédjában van a tanító, ki egyszersmind egyházszolga is, egy elég nagy háza. Ez a ház egy sarkot képez V alakban, mintha hét épület lenne egymással összekötve. Fürdőház is van itt. Ennek bejárása a zsinagógából nyílik. Ronda egy helyiség, deszkákból összekalapálva. Ezt a fürdőt csak zsidónők használják. Ezeknél ugyanis a fürdés vallásuk által követelt kötelesség. A zsidó férfiak nem fürödnek, legalább a falusiak nem. E tekintetben hasonlítanak az írekhez, kik azt mondják, hogy a vizet csak akkor szerettek, ha a közt és lábaik közt deszkák, azaz hajó fedezet van. Eszlárnak van alsó és felső része, melyet egymástól megkülönböztetnek. A falu alsó részében egy kis paraszt lakba térünk be. Maga a ház nagyon szegényes kinézésű külről, bútorzata sem gazdagabb, de minden nagyon csinosan van tartva. Nincsen deszka padlata, csak taposott föld. Ez a ház Solymosiné, egy paraszt féltelkes gazda özvegyének tulajdona. Itt élő két lányával, Zsófival és Eszterrel. Zsófi 17, Eszter még csak 14 éves. Az özvegy igen takarékosan él, abból, mit kevés holdnyi szántóföldei és kertecskéje jövedelmeznek. Ezek alig jövedelmeznek annyit, hogy abból magát és két lányát tarthatja. Az idősb Zsófi segíti őt a háztartásnál. Esztert szolgálatba adta egyik vagyonosabb szomszédnéjához. Márczius 31.-én 1882. évben Solymosiné szomszédnéjától pár napra kikérte magának Esztert. A közelgő húsvéti ünnepekre a konyhát és szobákat ki akarja meszeltetni és alól a fehér mész alatt sárga festékkel egy lábnyi magasságra a földtől a falat kifesteni, ezen szín keretül szolgáljon a fehérnek, mely hamarább piszkolódik és minthogy a seprésnél leginkább a szoba alja szenved, hogy a foltok ne látassanak, azért választotta Solymosiné a sárga színt. A zsidók húsvétje április elsején szombaton kezdődvén és két hétig tartván Solymosiné Esztert a boltoshoz akarta küldeni, hogy sárga festéket vásároljon és Eszter éppen el akarta hagynia házat, midőn egy mintegy 15-16 éves suhancz lépett a szobába, kinek arczvonásai, sőt göndör haja, kidüllő nagy szemei, hajlott orra, fúlfelé álló orrszárnyakkal a szemita származást első pillanatra elárulták. Ruházata, mely úgynevezett mancseszter nadrágból és ujjasból állott és semmiben sem hasonlított a magyar parasztok öltözetéhez, még megerősítette a föltevést, hogy zsidó. Végre a minden mássalhangzónál erősen hangoztatott h, melyet még ott is használt, ahol arra nem volt szükség, még a vakot is meggyőzte volna arról, hogy Dávid, Rehábeám vagy a Makkabeusok fajából való. - Nini, mond Zsófi, midőn a zsidó fiú belépett, a Scharf fiú. Hát téged mi hozott hozzánk? Nincs semmi elhandlérozni valónk. - Khérem, én nem is handlérozni jötthem, hanem Solymosi néni - - Nézéd biz az a Bodri kutya, ki az udvaron ugat, szakaszta félbe Zsófi. Majd biz az anyánkat fogod nénézni, te koszos zsidó. - Bocshásson meg Zshófhi kisasszony, nem tudtham, hogy azzal megshérthem édhes anyjhát, thudja, hogy én mennyhire thiszthelem bhecsülöm. - Még a te tiszteleted se kell, nem szorultunk rá, feleselt Zsófi. Mondd meg hát, minek jöttél? - Hát khérem szhéphen, jövök Nyíregyházáról és ott khaptham ezt az ójságot, a mi Phestről jön, van benne mindenfhéle, ami maghokat érdhekhelné. - Igen, ha eltudnánk olvasni, mond Zsófi. - Majd elolvasnám én maghoknak. - Igaz, vág közbe Solymosiné, a Scharf fia nekem már sok mulatságos dolgot olvasott tavaly is, arról :a császárról, akit az utczán ágyúgolyókkal meglőttek és azután arról a nagy akasztásról. Még egy szegény grófnét is felkötöttek azok a csúnya oroszok. Azok se jobbak hát a németeknél. Itt nálunk Magyarországon is volt egy olyan gyalázatos ember, ki még az asszonyokat se kímélte és felkorbácsoltatta őket. Mikor ez történt, én akkor még fiatal lány voltam. Boldogult apátok, ki a magyaroknál szolgált, nem egyszer beszélte el nekem, miként garázdálkodtak azok az istentelen németek nálunk. No de asszonyt még sem akasztatott az a nagy bajusza német genyerális. - Hát akarja-e hallani Solymosiné asszonyom, kérdé a zsidó fiú, mi áll ebben az újshágban? Ha thetszik elolvasom. - Olvasd hát, jertek ide, Zsófi, Eszter, halljatok ti is. A Scharf fiú zsebéből egy lapot vont elő. A „Függetlenség” volt. Olvasott egy vezérczikket, mely alá Verhovay neve volt írva. A Muszkaországból kiűzött zsidók bevándorlásáról és Szatmár-megye körleveléről volt benne szó, melyben a megyék fölszólíttatnak, hogy tiltakozzanak e bevándorlás és megtelepedés ellen. - Verhovaynak hívják azt az urat, aki azt írta? kérdé Solymosiné. Eszem a lelkét, be szépen tud szólani, éppen úgy mint aranyszájú szent János. - És igazsága van, nem is kellene megengedni a zsidóknak, hogy ide bejöjjenek, mond Zsófi, hisz anélkül is már annyian vannak, hogy azt Isten akár hová tegye. - De hát hová menjenek? szól Scharf. Ha nem thelephednek itt meg, khereszthül még is khell menniök az orszhághon. - Maradtak volna ott, ahonnét jöttek, nekünk nem kell több zsidó, állítá Zsófi. - Otthonról elkhergették, minden jószhághukhat elphusztitották. Itt van egy másik czhikk is, hallják cshak, mit thettek velök. Scharf Móricz az eszlári zsidó tanító fia egy czikket olvasott föl, melyben le voltak írva a kegyetlenségek, amelyeket Baltában elkövettek a zsidókon, a nők megfertőztetése, mely némely fiatal zsidó lánynak halálát okozta és az égés leírása, midőn a lázongó nép a zsinagógát fölgyújtotta, hol több zsidó nő elevenen égett oda. - No, kiált föl Solymosiné, ez már még is sok a borzasztóból. Hisz a zsidók is csak emberek, ők is érzik a fájdalmat, ha őket megégetik. Azok az oroszok rosszabbak a farkasoknál és veszett kutyáknál. - Én ugyan nem sajnálom őket, vélekedék Zsófi, úgy kell nekik. Ott is alkalmasint olyanok voltak, mint nálunk Magyarországban, uzsoráskodtak, a magyar embertől elveszik a gabonát, megcsalják, nem kár azért a rossz fajért. - Hát maga Eszther mit thart? Magha is azt mondja, hogy úgy khell nekhik, mert zsidók? Hát thehetnek róla, hogy azokhnak szhületthek? - Miért nem keresztelkednek ki? mond Eszter. - És ha kikhereszthelkhednének, ha phéldául én khikhereszthelkhedném? Ezeket Móricz halkabb hangon mondó, úgy hogy csak Eszter hallhatta szavait, thudna-e maga engem akkor szeretni? Eljönne e hozzám fheleshéghül? - Azt én nem mondom, válaszol Eszter épp oly halk hangon. De én még nagyon fiatal vagyok, eszembe se jut a házasság. Aztán maga nem is szép, no én se vagyok az, de talán még lehetek azzá, ha fölnövök. - Oh, magha gyönyörűshéges, magha egy angyal és én magháért mindent megthennék, esküdött a zsidó fiú. - Elébb keresztelkedjék ki, majd azután beszélhetünk arról. - Hát ti mit suttogtok? kérdé Zsófi. Talán bizony ez a zsidó fiú neked a szépet teszi? Csak az kéne még, akkor csak ugyan kilökném innét ebrudon. - Én Eszthikhének nem mondottham egyebet, cshak azt, hogy ha valamire van szhükséghe a boltból, majd elmegyhek érthe. - Igen ám, hogy a pénz fele a zsebedben maradjon, mond Zsófi. Ti zsidók nem tudtok egyebet mint csalni, lopni. - Azt nekhem ne mondja Zsófi lányasszony, én még senkhit nem loptham meg és nagyhon khomolyan khikhérem maghamnak, hogy enghem ne sérthsen. - Mit? Ez a zsidó még ugatni mer a mi házunknál? Még ő kér ki magának valamit? Czoki te, zsidó disznó, most odább, mert különben úgy lódítalak ki, hogy az utczán a homokon szeded össze csontjaidat. A zsidó fiú megszeppent, az ajtó felé hátrált és fölemelvén a fareteszt kiugrott az ajtón. Az udvarban levő eb ugatni kezdett, mire Móricz még jobban rémült el és futott mind addig, míg egy fordulóhoz ért. Azt hitte, hogy Zsófi utána uszítja a házi ebet. Zsófi az ablakból nézte futását és nagyot kaczagott rajta. - No, szól most Solymosiné, Eszti lányom, ideje, hogy el menj a festékért, este lesz a faluban, ha a nap leáldozik, a boltos bezárja boltját és nem lesz festék. Ezzel egy vörös és sárga csíkos kendőt, melybe itatós papír darabot tett, adott át ifjabb lányának és nógató sietősre. Eszter csak ugyan el is hagyta a házat és a falu felső vége felé indult a zsidó boltoshoz, hogy sárga festéket vásároljon. Forrás: betiltva.com http://betiltva.com/files/eszlar01.php

V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a
Válogatott írásaim
Varga Domokos György  
2006. május 9. 15:38 

Időszerű elmélkedés Pelle János: Az utolsó vérvádak című könyvéről 


Ha kívül-belül megnézzük Pelle János 1996-os kiadású (először egy évvel korábban megjelent) könyvének hátsó borítóját, nem mondhatnánk, hogy a kutyát se érdekelte volna alapos tanulmánya. Jelent meg róla – inkább rövidebb, mint hosszabb – méltatás a Népszabadságban, a Kritikában, a Magyar Sajtóban, a Múlt és Jövőben, a La Croix-ban, a New Yorki-i Figyelőben. Mint látható, zömmel kisebb példányszámú, a média főáramától távol eső lapokban. Nem csoda, hogy Pelle könyve nem került be a köztudatba. Pedig a magát zsidónak, sőt vallásos zsidónak valló szerző munkája ama roppant ritka művek közé tartozik, amely alkalmas lett volna arra – és persze máig alkalmas lenne –, hogy a magyar társadalmat egyébként mélyen megosztó „zsidó-”, illetve „antiszemita-kérdésben” közelebb hozza az álláspontokat. 


Mik volnának ezek az álláspontok? 


Nos, már abban sincs egyetértés, hogy van-e egyáltalán zsidókérdés, vagy csak antiszemita-kérdés van. Nem jelképes, nem formai, hanem lényegi e felfogások közötti különbség: aki azt hirdeti, hogy csupán antiszemita-kérdésről beszélhetünk, ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy szerinte a zsidóságnak – múltjának, jelenének, életmódjának, magatartásának, törekvéseinek – semmi köze a zsidóellenességhez, ehhez a jelenséghez voltaképp még zsidó se kell. Ahogy a vicc mondja: „- Adj' Isten bátyám, mondja csak, van itt antiszemitizmus? - Há' most nincs, pedig volna rá igény.” 


Zsidókérdésről ezzel szemben azok beszélnek, akik úgy vélik, a valóban antiszemita vagy csak ennek nevezett jelenségek megérthetetlenek és megváltoztathatlanok a zsidóság helyzetének, szerepének vizsgálata nélkül.  


De vajon miért olyan nagy baj az, ha e két ellentétes felfogás, illetve ezek hívei továbbra sem közelítenek egymáshoz? Megfordítva: miért kell annyira örülnünk, ha akad egy könyv – éppen Pelle János könyve –, amely mégiscsak alkalmas lehet a közeledés beindítására? 


Nos azért, mert ma jószerivel a szóban forgó felfogásokon áll vagy bukik, ki lehet Magyarországon a Szalon lakója. Azaz ki lehet „hivatásos”, a politika és a média főáramától megtámogatott véleményformáló, s ki az, akit szalonképtelennek, szélsőségesnek bélyegeznek, s minden erővel igyekeznek kiszorítani a szélesebb nyilvánosságból; de legalábbis hiteltelenné, hatástalanná tenni a köz – a nagyközönség – előtt. 


Ash különös kísérlete 


Nem sokkal a világháborút követően Solomon Ash azt próbálta kideríteni, mitől függ az, hogy milyen benyomásunk keletkezik valakiről. Feltételezte, hogy a benyomás kialakítása nem egyszerűen az illető különböző vonásainak átlagolásával történik, hanem bizonyos „központi” vonásoknak aránytalanul nagy hatásuk van. Néhány kísérleti alany számára a célszemélyt az „intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias és óvatos” jelzőkkel jellemezte. Más kísérleti személyek ugyanezt a leírás kapták, de a „melegszívű”-t a „hideg” váltotta fel. Ash azt találta, hogy egyetlen középponti vonás felváltása, vagyis a melegszívű felcserélés hidegre, jelentősen módosította a benyomásokat; ugyanezt nem tapasztalta akkor, amikor periférikus vonásokat cserélt fel. (Az első esetben pl. a „melegszívű” célszemélyre 91 pont jutott nagyvonalúságért, ugyanezért a „hideg”-re mindössze 8 pont; a második esetben, amikor az udvariast cserélte udvariatlanra, 56 és 58 volt pontszám.) 


Nos, a holokauszt, s nyomában a – különben helyesen – kötelező normaként megjelenő bűntudat és együttérzés miatt az második világháború óta egyszerűen nem létezett és nem létezik még egy olyan szó, amelynek akárcsak megközelítőleg is annyira erős negatív töltete, kisugárzása lenne mérvadó körökben, mint az „antiszemitá”-nak. Ebből – illetve a pszichológiai vizsgálat eredményéből – következően ez a szó azért képes akkora rombolást végrehajtani a megcélzott személy, szervezet, párt, politikai tömörülés hitelességén, népszerűségén, elfogadottságán (pontosabban a róla alkotott benyomáson), mert egyszerűen kisepri a látókörből (de legalább is elhomályosítja) az összes többi, akármily pozitív töltetű, kisugárzású jelzőt, illetve jellemvonást. 


Baloldali antiszemitizmus? 


Az antiszemitizmus, a zsidóellenesség a bűnök bűne tehát. Egészen addig, amíg a hazai baloldal („antinacionalista törzs”) többé-kevésbé sikeresen (mert többé-kevésbé „hitelesen”, azaz hihetően) ütheti rá az „antiszemita” bélyeget a hazai jobboldal egyik-másik részére (vagy akár egészére, a „nacionalista törzs”-re), addig ezt meg is fogja tenni. Addig ezt a rendkívül olcsó, annál pusztítóbb politikai fegyvert – így vagy úgy – be is fogja vetni. Alább megkísérlem igazolni, hogy Pelle könyvének leginkább ezért nem (volt) szabad a köztudatba kerülnie: olyan történelmi bizonyítékokkal áll elő, amely alapjaiban rengeti meg (dönti romba) a baloldal saját magáról gondosan felépített és fennen hirdetett nimbuszát. Azt az etnikai gyűlöletet, amely ellen a mai napig olyan hangzatosan és látványosan harcol, a baloldal teljesen tudatosan gerjesztette, s addig-addig szította – a holokauszt utáni Magyarországon! –, amíg „eredményesen” ki nem robbantott több, zsidók elleni pogromot. A közvéleménynek – benne az egész baloldalnak – természetesen halvány emléke, szemernyi tudomása sincs erről; a „felszabadulás” utáni kommunista propaganda- és erőszakgépezet igencsak gondoskodott róla, hogy így legyen, hogy a legmagasabb körök szervezte borzalmas bűnténynek nyoma se maradjon. 


A Pelle könyvében olvasható (alább ismertetendő) iszonyatos történetek és cáfolhatatlan bizonyítékok kiváló alkalmat kínálnak most a baloldal tisztességesei számára, hogy ne engedjék tovább a baloldal hatalomtechnikusait az antiszemita-fegyverrel manipulálni. Álljanak ellen a könnyen megszerezhető politikai haszon nagy kísértésének! Sándor Györgyöt kell itt idéznem, aki 1991-ben ezt mondotta A Hét műsorában: „Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel.” A baloldal tisztességesei ne engedjék meg többé a baloldal hangadóinak, hogy az egész jobboldalra s a jobboldal mindenkori vezéralakjára alaptalanul rásüssék az „antiszemita” bélyeget, úgy csinálva, mintha a jobboldalnak egyenesen „természetéből fakadna” a zsidógyűlölet, a baloldaltól viszont „természeténél fogva” volna idegen minden gyűlölködés, mindenféle zsidóellenesség. Ne engedjék még azt se, hogy az idevágó történelmet cenzúrázzák: Pelle kutatásai alapján két dokumentumfilm is készült, ebből az egyiket (a kunmadarasi pogromról) egy hétköznap késő este tűzték műsorra, a másodikat (a miskolci lincselésről) 1996 óta őrzik dobozban. 
Mindezzel a baloldal a maga részéről megtenné a közeledés korszakos lépését. 


A jobboldalra váró feladat 


Ha lehet, Pelle könyvének elolvasása a jobboldalnak még nagyszerűbb lehetőséget nyújt gondolkodásbeli megújulására, régi reflexei felszámolására, megrögzött gondolatsémái sutbavágására. A törzsi háború természetrajzáról szóló könyvemben, a témán való másfél évdizedes töprengés után megállapítom, hogy a helyes gondolkodás kialakulásához nem elég eljutni a felismeréséig, de tudatos önedzésre, kondícionálásra is szükség van, vagyis az újfajta felfogás rögzítésére-rögzülésére. E felfogás lényege, hogy soha nem csukom be a szemem a zsidósággal kapcsolatos, általánosítható jelenségek meglátása és megértése elől – például: miért húz balra a hazai zsidóság? –, ám az okoskodást soha nem fordítom meg, tehát soha egyetlen embernél nem fogom azt gondolni és azt mondani, hogy biztos zsidó, azért vélekedik és cselekszik így vagy úgy. Ugyanis – mint könyvemben bizonyítom – nem igaz, hogy lennének olyan tulajdonságok és olyan törekvések, amelyek kizárólag a zsidókra igazak; s bár a magyarországi törzsi háború kirobbanásában kulcsszerepe volt a zsidóságnak (mindenekelőtt a zsidóság holokausztból fakadó félelmének), ma már napnál világosabb, hogy az „antinacionalista” és a „nacionalista” törzs heves harcában szerényebb szerep jut „a zsidóknak”, olyannyira, hogy ez a harc – mondjuk, globalisták és nemzetiek között – akkor is folyna, ha egyáltalán nem lenne hazai zsidóság.  


Pelle János könyve nem csak a baloldal szította pogromok történelmi tényéről szállít drámai bizonyítékot, hanem arra is, hogy a tömegnek a zsidók elleni felhergelésében, a lincselés előkészítésében a kommunista párt, illetve az akkori Magyarország közismerten zsidó származású vezetői is részt vettek. E drámai körülmény – mint igazolni fogom – kiváló lehetőséget teremt arra, hogy a jobboldal is megtegye a maga közelítő lépését. Előbb azonban lássuk közelebbről a könyvet, legfontosabb, idevágó részleteivel együtt.  


Történészi tisztesség 


Pelle Jánosnak lelke legmélyén fáj az, ami a zsidósággal történt. E fájdalom „jót tett” a könyvének, mert nagyon sok időt s energiát fektetett az utolsó vérvádak körülményeinek és következményeinek felkutatásába, tisztázásába. Az alaposan és hitelesen dokumentált történelmi események, ezek aprólékos, gondos és pontos leírása: a legnagyobb kincsei a könyvnek. Nem csak korabeli dokumentumok, de egykori szemtanúk visszaemlékezései is segítik a maguk valóságában megragadni a – mint mindjárt látni fogjuk – valóban tragikus, valóban szívszorongató és lélegzetelállító történeteket. Ahhoz azonban, hogy a könyv betölthesse általunk vágyott feladát – mondhatnám, küldetését –, még egy erényére szükség volt: az ember fájdalma sehol nem homályosította el a történész tárgyilagosságát. Nem állítható, hogy Pelle következtetései mindig helytállóak volnának; néhol éppen magának a vérvádnak tulajdonít a ténylegesnél nagyobb szerepet a zsidóellenesség kirobbanásában, mintha valóban leginkább egyfajta vérbosszú – tehát a lehető legirracionálisabb képzelődésen tenyészett vak indulat – mozgatta volna az eszement tömegeket. Ám az egyszerűen kétségbevonhatatlan, hogy adatai, kutatási eredményei bemutatásánál Pellét egyedül a valósághűség – vagyis a történelmi igazság – vezérli. Például: „A kommunista párt egyik intézményt sem tudta volna működtetni zsidó értelmiségiek, elsősorban jogászok nélkül, aki az átélt vészkorszak után érthető buzgósággal kértek részt az igazságszolgáltatásból” – állapítja meg minden köntörfalazás nélkül. Semmit nem hallgat el csak azért, mert az esetleg nem illene a koncepciójába; a tények bő és kendőzetlen tálalásával lehetővé teszi az olvasónak, hogy az levonja a maga messzemenő következtetéseit. 


Kunmadarasi képtöredékek 



„Csak amikor már öt fogam a kezemben maradt, jöttem rá, hogy nem mint szocialistát vernek, hanem mint zsidót” – vallotta később az 1946. május 21-én Kunmadarason kitört pogrom egyik áldozata. A vádlottakról – zömükben asszonyok – így írt a tárgyalás szemtanúja: „Piszkos, rongyos, mezítlábas, elbutított emberek, a szemükben rémület.” Ami a vérvádat illeti, arról a legtöbb őrizetes beismerte, hogy a meggyilkolt gyermek meséjét nem hitte el, de „hagyta magát rábeszélni” a megmozdulásra. Az egyébként írástudatlan fővádlott részletesen kifejtette a Haladás című lap riporterének a börtönben, hogy „amikor a zsidók hazagyüttek, nem volt semmijük, most mégis ők eszik a fehér kenyeret, én meg hiába túrom az orrommal a földet, csak nyomorult maradok”. Az asszony a fogdában elmondta, hogy a zsidók pénzt adtak egy helyi kislánynak, hogy hozzon cigarettát egy közeli trafikból. Így csalták el, s a gyerek egy Kun Sándor nevű zsidó pincéjében kötött ki, ott akarták megölni. A gyilkosságot az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia – mesélte az őt kihallgató rendőrszázados, majd hozzátette: - Meg voltam döbbenve, s azt mondtam neki: mutassa meg, hol történt az eset. Már a Kunék pincéjénél, egy nagy vasajtó előtt álltunk, amikor az asszony a fülemhez hajolt, és azt mondta: „aztán el ne árulja ezeknek a zsidóknak, hogy ez mind nem igaz!” 


Schmidt Mária történész szerint a kunmadarasi pogrom felbujtója az NKDV ügynöke lehetett, s a szovjet titkosrendőrség megbízásából, a cári időkben szerzett tapasztalatok alapján szervezte a madarasi pogromot, melynek a nem sokkal későbbi kielcei pogromhoz hasonlóan politikai célja volt: a felszított antiszemitizmussal aláaknázták a térség demokratikus intézményeit. Pelle megjegyzi, ezt nem tekinthetjük bizonyítottnak, de – teszi hozzá – tény, hogy az ismeretlenből előbukkant felbujtó később a többi vádlottól eltérő, „különleges elbánásban” részesült. A huszonhat éves, pozsonyi születésű férfiról a Demokrácia című lap 1946. június 23-i száma azt állította, hogy a Hlinka-gárda tagja volt, s részt vett a szlovákiai pogromokban. A bíróság előtt tett vallomása szerint viszont partizánként szolgált, és a németek ellen harcolt – de e két állítás, fűzi hozzá Pelle, nem zárja ki egymást. A MKP politikája, ha közvetlenül nem is, közvetve valóban előidézte a pogromot – állapítja meg. A parlamenten kívüli, machiavellista eszközök használata, az eszmei-ideológiai ködösítés idézte elő azt a helyzetet, melyben a zsidók megrettentek, s igen sokan érezték úgy, hogy ki kell vándorolniuk a faluból vagy a kisvárosból, ahová a deportálásból visszatértek. 


Makói mozaik 


A makói zsinagógát alig néhány nappal később, 1946. május 31-én gyújtották fel. A dokumentumok alapján Pelle úgy véli, hogy a rendőrség politikai osztályának vezetői által megtervezett provokáció volt, a kátyúba jutott kunmadarasi nyomozás „megsegítésére”. Május végéig ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a madarasi vérvádas pogrom mögött nem lehet felderíteni olyan összeesküvést, melyért az FKGP valamely vezetőjét felelőssé lehetne tenni, hiszen a résztvevők kivétel nélkül politikailag tudatlan, szegény parasztemberek voltak. 


Miskolci beteljesülés 


1945 vége felé a nagyipari munkásság körében is megjelent, érezhetővé vált az antiszemitizmus. Az infláció és a nyomor növekedésével kiéleződtek a szociális feszültségek, s elértéktelenedtek a bérek. A vasgyári munkások, akik azelőtt jobb helyzetben voltak nemcsak a mezőgazdasági cselédeknél, de még a néhány holdas parasztoknál is, a fizetésükért nem jutottak elegendő élelemhez, s rákényszerültek a „batyuzásra”. A korabeli hangulatot így idézte fel a Borsod megyei pártbizottság akkori ifjúsági titkára (Kosovits Gyula): „A munkásság nyomorgott, nehéz helyzetbe került, ugyanakkor észrevette, hogy a maradék zsidóság újra a jólét jeleit mutatja. Ráadásul a zsidók voltak olyan elővigyázatlanok, hogy lekezdtek kekeckedni, pöffeszkedni. Kiöltözve üldögéltek a kávéházakban, bekapcsolódtak a feketekereskedelembe. Az egyszerű ember számára úgy tűnt, hogy megint itt vannak a zsidók, s az irántuk érzett szánalom gyűlöletté vált.” „Csak aranyért lehetett árut venni, mert a pénz egyre kevesebbet ért. Az emberek maguk kezdtek el batyuzni, de a feketézők, akik között sok volt a zsidó, ezt szervezetten csinálták.” 
A kommunista agitációban – tudjuk meg Pellétől – 1946 nyarára teret nyert a burkolt antiszemita propaganda. Plakátokon, karikatúrákon ábrázolták a feketézőket és spekulánsokat, akiknek származását ugyan a szövegek sohasem tüntették fel, de vonásaik semita jellege egyértelmű volt. 1946 júniusától kiéleződött a politikai küzdelem, sorra utaztak le a kommunista vezetők Miskolcra, hogy ott rohanjanak ki a spekulánsok ellen. Gerő Ernő szónoki kérdést tett fel: „Miért nem kötöttek fel eddig egyetlen feketézőt sem?” Farkas Mihály, aki azért érkezett, hogy felmutassa az első forintos érmét, kijelentette: „Aki a forintot rontja, pusztuljon!” Nógrádi Sándor sem maradt el mögötte: „Aki a forintot alá akarja ásni – s máris lelketlen üzelmekkel kísérleteznek az új pénz rontására –, annak lógnia kell!” Ennyi buzdítás hatására a diósgyőri munkások körében „divattá vált” bemenni Miskolcra, ököllel adni nyomatékot az MKP politikájának. A munkások többször is „kipakolták” a kávéházakat a benne ülőkkel együtt, ugyanúgy, mint az FKGP irodáit. A július 30-i forintvédő tüntetéssel egyszerre akarták figyelmeztetni a spekulációval vádolt kereskedőket és a szociáldemokratákat, s kívánták bizonyítani, hogy az MKP nem „zsidó párt”, hiszen nem fél kitenni a proletáriánus dühének a „rajtakapott” zsidókat. 


Az MKP főtitkárának július 21-i látogatása és a Népkertben megtartott agresszív hangvételű beszéde már szerves részét alkotta a lincseléssé fajuló népítéletnek, a „konstruált vérvádnak”. Az imént idézett Kosovits Gyula visszaemlékezése szerint a gyűlést „Budapestről irányított, óriási szervezőmunkával készítettük elő”. Amikor aztán elérkezett július 21-e, körülbelül 300.000 ember várta Rákosi Mátyást. S ő az óriási tömeg előtt egyebek közt ezt mondta: „Halottuk már szerte az országban, hogy bár a jó pénz még meg sem született, máris vannak, akik spekulálnak vele. A mi véleményünk az, hogy aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni a demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára (Úgy van, úgy van!)” 
Minden feltétel adva volt tehát – állapítja meg Pelle – egy nagy gazdasági és politikai tüntetés megszervezésére. De ki ellen irányuljon a tömeg dühe? 


A lincselésszervezés magasiskolája 


A munkásokat a helyi pártvezetők a szó szoros értelmében rászabadították az egyik miskolci malom zsidó származású, egyszersmind szociáldemokrata tulajdonosára (Rejtő Sándorra), valamint ennek unokatestvérére (Jungreisz Ernőre). Előbb gondoskodtak az ellenük szóló bejelentésekről, aztán a letartóztatásukról, az internálásukról, a „Piros levél”-ről (azaz egy 15-20 példányban kifüggesztett szórólapról, ezzel a címmel: „Halál a Flórián-malom feketézőire”); aztán arra is volt gondjuk, hogy a tüntetésen reakciós múltú személyek is legyenek a helyszínen, sőt, hangadók is, akik „nem voltak elegánsak, de jobban öltöztek, mint a többiek, és feltűnően izmosak”, és rögtön azután, hogy elindult a menet, efféle jelszavakat dobtak be a tömegbe kívülről: „Piszkos zsidók!”, „Spekulálnak a zsidók, tönkreteszik a forintot!”, „Megvédjük az új pénzt!”. Ám még itt sem szakadt vége a teendőknek, mert még meg kellett szervezni, hogy a két internáltat éppen akkor és éppen úgy szállítsák, hogy a tüntetők mintegy teljesen véletlenül beléjük botoljanak, de még azt is, hogy a menet elején a politikai rendőrség által felkészített „specialisták” vonuljanak, semmit nem bízva a véletlenre, különösen azt nem, hogy a szükségesnél – értsd: a lincseléshez szükségesnél – kevesebb indulat támadjon a két kiszemelt áldozat ellen. Ezek a titokzatos férfiak jelszavaikkal „zsidózásra” bíztatták a tömeget, értésére adták, hogy ezúttal nem kell fékeznie a „levegőben lógó” antiszemitizmusát. 


S ami mindennek a teteje: a bőrönd és a hátizsák. 


Az indulatok akkor szabadultak el végleg – írja Pelle –, amikor a provokátorok által a zsidók kezébe juttatott bőröndből, illetve hátizsákból szalámi, ementáli sajt, keksz, kolbász hullott ki. Az egyik szemtanú csokoládét és svájci útlevelet is látott. Az éhező munkások a számukra elérhetetlen élelmiszereket széttaposták a kövezeten, s a zsidókra támadtak. 


E méltató sorok írójának itt hosszú másodpercekre elállt a lélegzete. 


Emlékezzünk! 


Amiképpen helyesnek ítélem, hogy a holokauszt borzalmait sohasem akarják engedni elfelejtenünk, ugyanígy kívánatosnak tartom, hogy a kommunisták által a zsidók ellen elkövetett – tudatosan és módszeresen előidézett – szörnyűség is örökre vésődjön be emlékeink tárházába. Ezért hát ez a mostani, pontos, szó szerinti idézet Pelle könyvéből. 



„Jungreisz Ernőt, ezt a barna, jóarcú, mindenkihez barátságos fiatalembert, miután az ütések következtében már több mint száz sebből vérzett, az egyik tüntető kötél híján a nadrágszíjával a nyakánál fogva egy arra haladó stráfkocsi után kötötte, majd indulásra kényszerítették a kocsist. A szerencsétlen embert körülbelül hetven métert vonszolták. Boros Miklós emlékezete szerint a nyaka majd félméteresre nyúlt, elkékült az arca és kidülledt a szeme. Agóniája pillanataiban végig ütötték.” 
S ugyanezért, az örök emlékezésért idézem ide aprólékosan a következő napra kiszemelt áldozat, a helyi rendőrkapitányság szintén zsidó származású vezetője (Fogarasi Artúr) agyonverésének rémületes mozzanatait: 



„Az udvaron vascsővel fejbeütötték, s amikor földre rogyott, bányászcsákányt vágtak a tarkójába. A karját ugyanezzel a szerszámmal egy stráfkocsihoz szegezték, mely időközben behajtott az udvarra. Itt a tömeg őrjöngése közben mintegy hetven métert vonszolták és ütlegelték. Később kivitték az épület elé, mert lámpavasra akarták akasztani, de ezt a tolongás nem tette lehetővé. Feldobták a vasgyár teherautójára, mely elindult vele, de üzemzavar miatt leállt: akkor újra ledobták a kövezetre, rugdalták és taposták.” 


Baloldali hatalmi logika 


De miért kellett a rendőrkapitánynak is ily halált halnia? 


Rákosiék – s mögöttük a megszállók – sajátos kommunista, pontosabban hatalmi logikája miatt. Kecskés Ferenc, a miskolci lincselés egyik fő szervezője, a miskolci államrendőrség politikai osztályának egykori vezetője (’56 után eltávolítottak a kötelékből) maga mondta el egy régi, illegalitásbeli társának, hogy kapcsolatban állt az NKDV-val, s mindent velük egyetértésben csinált. (A másik fő helyi szervező, Páricsi Ernő végig meg tudott maradni azokban a körökben – értesülünk Pellétől –, ahová a szovjet titkosszolgálat révén katapultált: az 1980-as évekig a magyar határőrség magas rangú tisztje maradt.) Fogarasi túl sokat tudott az első napi tüntetés és lincselés külső szervezéséről, irányításáról. Azt azonban nem sejthette, hogy éppen a gyilkos munkások letartóztatásával fogja elősegíteni a maga pusztulását. 


A legfelsőbb kommunista vezetők valamelyike (történészek szerint Péter Gábor, vagy a szintén zsidó származású Tömpe András) készítette azt a jelentést a július 31-i tüntetésről, amelyben ez olvasható: „önhibáján kívül került a nép fejetlen káoszba, ami miatt nem lehet a vasgyár környékbeli munkásokat és bányászokat lefasisztázni, mert ez pártunkra óriási hatással lesz. Terítse ki a sajtó a két bitang szennyes múltját, s mindenki meg fogja érteni, hogy miért történt úgy a miskolci esemény, ahogy történt.” 


A lincselésszervezés magasiskolája – másodszor 


Az MKP és a politikai rendőrség apparátusa a szokott határozottsággal tört a kitűzött cél felé – jegyzi meg Pelle. Felhasználták a július 21-i Rákosi-gyűlés előkészítésében szerzett tapasztalatokat, s egymás után riadóztatták telefonon a borsodi üzemek és bányák dolgozóit. Egyes források szerint augusztus elsején reggel Csepelről, sőt, Győrből is hoztak munkásokat az ingyenes különvonatok. „Az én rokonságom ezen a napon Békés megyéből jött fel az ingyenes vonattal. De még Szombathelyről is jöttek tüntetni a Zsolcai kapu elé. Ezt csak központilag lehetett megszervezni, mint ahogy azt is, hogy a tüntetést megelőzően az egész vasgyárban leoltották a villanyt és a szirénák megszólaltak” – emlékezett Pelle Jánosnak az egyik szemtanú. 


Zsidó vezetők: válaszút előtt 


A kommunista párt zsidó származású vezetői – legfőképpen is az akciót levezénylő Péter Gábor, a „négyesfogat” Rákosi után legnagyobb hatalmú tagja – válaszút elé kerültek: a „zsidó érdeket” vagy a „munkásszolidaritást” képviselik? „Egy pillanatig sem lehetett kétséges a döntés” – állapítja meg Pelle János. A rendőrség politikai osztályán monstre pert terveztek, a valóság teljes meghamisításával. Íme az első koncepció a megmozdulások hátteréről: „Az már bebizonyosodott, hogy a felbujtók ismert jobboldaliak és a demokratikus pártokba befurakodott nyilasok voltak, akik hetek óta készülődtek aljas cselekedetükre. (…) Kiderült az is, hogy a fasiszta lincselők budapesti felbujtói több vidéki városban szerveztek hasonló tömegmegmozdulásokat és így kívántak fellépni a demokratikus rend ellen.” 


Amikor a miskolci hitközség temetkezési egyletében felmerült, hogy Fogarasi Artúrt vallásának törvényei szerint szerint kellene eltemetni, óriási botrány tört ki. „Beállított egy Pestről érkezett dandártábornok – alighanem Péter Gábor –, és közölte, hogy ha ragaszkodunk a zsidó temetéshez, olyan pogrom lesz itt Miskolcon, amilyet még nem látott a világ” – emlékezett a Hevra Kadisha egykori alkalmazottja Pelle Jánosnak. 


Fogarasi Artúrt végül díszsortűzzel, kommunista ceremónia szerint hantolták el. 


Időszerű intelem jobbra, magunknak 


Ha két énjük közül az országot nyúzó négyesfogat tagjai – s még oly sokan az alsóbb szinteken – a kommunistát választották a zsidóval szemben, akkor ebből egy korszakos felismerésre és következtetésre juthatunk. Ha ezek az emberek ennyire kivetkeztek zsidó mivoltukból, s csupán a kommunizmus, az internacionalimus – de akár a birodalmi hatalom – parancsának engedelmeskedtek, akkor ők – bűnük elkövetésekor – lényegüket tekintve már nem voltak zsidók 


A történelem – valójában múltunk, jelenünk és jövőnk – megértéséhez, persze, van értelme azt kutatni, vajon hogyan kerülhetett annyi zsidó a hatalom csúcsára akár 1919-ben, akár 1945-ben. Meg is lehet találni ennek okait. (A törzsi háború természetrajzában igyekeztem is megragadni őket.) Mint ahogy annak is meglelni, miért van az, hogy az iménti tények birtokában annyi, alapjában véve jóindulatú, tisztességes ember jut arra a következtetésre, hogy a zsidóval jobb vigyázni, mert eleve rosszat akar a magyarnak. Az általánosítás hajlama, mondhatnám, szerves része az emberi gondolkodásnak, s csak nagyfokú tudatossággal lehet megszabadulni az indokolatlan kivetítéstől és rávetítéstől, vagyis a hamis előítélettől. 


Popper Péter a példa kedvéért 


Olyannyira nehéz dolog ez a megszabadulás, hogy lám, az emberi lélek hivatásos ismerője, Popper Péter pszichológus sem képes rá. Kimegy (kiment) kampány idején az utcára, és úgy látja, hogy csak a szocialisták és a szadeszosok plakátjait deformálták el. „Gyurcsány hitlerbajusszal, Gyurcsánynak vér folyik a szájából.” „Én nem láttam egy meggyalázott Orbán-képet sem” – teszi hozzá. Más viszont – így magam is – jobboldali meggyalázottakat is bőven látott. A Popper-féle, egyoldalú látásmódot hívják szelektív látásnak. Popper éppenséggel arra sem látszik emlékezni, hogy a hitlerezést, miniducézést a balliberális értelmiség kezdte Orbán Viktorra. Ezt meg szelektív memóriának hívják. Az efféle szelektív hajlamok ellen talán csakugyan védtelenek vagyunk. De az már leginkább a magunk elhatározásán és a magunk eltökéltségén (tehát önnevelésén) múlik, hogy hajlandók vagyunk-e ellenállni a hamis végkövetkeztetés könnyű csábításának. Popper, a neves pszichológus, lélekismeret ide vagy oda, éppenséggel nem hajlandó. Az egyik legnépszerűbb tévériporter nagy nézettségű politikai magazinműsorában azt mondja a nagyközönségnek („őszintén beszélek, ha egyszer ide hívtál”), hogy azt a tömeget, amely ezeket az erőket (vagyis Orbánékat) támogatja, „én úgy hívom, hogy csőcselék”.  


Ha mi is Popper-módra gondolkodnánk, s hamis általánosítások révén jutnánk el a jelenség lelkünknek leginkább tetsző magyarázatához, akkor arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy Popper biztos azért mondta, amit mondott, mert zsidó. Hiszen ha „mi igaz, magyar emberek vagyunk”, s mi „szeretjük és tiszteljük Orbán Viktort”, az, aki „minket” lecsőcselékez, az nem lehet „igaz magyar ember”, csakis zsidó. Ám abban a pillanatban, hogy így véljük, egyúttal – kimondva-kimondatlanul – azt is feltételezzük, hogy minden zsidónak így kell gondolkodnia; sőt: minden zsidó nyilván így gondolkodik; tehát: a zsidók így gondolkodnak; s megint eggyel tovább lépve: a zsidó így gondolkodik. 
Ha pedig így gondolkodik, minden zsidót úgy kell utálnunk, ahogy van. 



„Kokárdáért ütött kislányt a zsidó” 


Mélységes mélyen él bennünk ez a hamis logikai láncolat. Éppen ezért olyannyira időszerű hagyni magunkat megvilágosodni Pelle könyvének rémületes valóságától. 
A magyar média harmadvonalának (mondhatnám, a harmadik nyilvánosságnak) a jobb oldalán óriási vihart kavart, hogy a március 15-i ünnepségen egy fiatalember letépte egy 13 éves kislány kokárdáját, aztán még pofon is ütötte őt. A vihart valójában az keltette, hogy a „garázdálkodó” személy Dávid-csillagot viselt nyakában; no meg az, hogy az egész jelenetet felvette és sugározta az egyik televízió.  


Csakis az imént ábrázolt általánosító gondolkodással lehetett azokra a kimondott és kimondatlan következtetésekre jutni, amelyek azonnal ellepték a szóban forgó nyilvánosságot. Az egyik körbejáró híradás címe szó szerint ez volt: „Kokárdáért ütött kislányt a zsidó”. A szó szoros értelmében az állítás kétségkívül megfelel a valóságnak. Ám igaznak, mégsem igaz. Az illető alighanem tényleg zsidó származású, s ha nem lett volna kokárda a kislányon, aligha verte volna szájba. Az is tény, hogy a kislány és társai fütyültek, zajongtak Gyurcsány Ferenc beszéde alatt, a fiatalember ezért is kiakadhatott. Ekkor sem igaz azonban, hogy a zsidó ütött. Nem a zsidó ütött. Akkor minden ott lévő zsidónak ütnie kellett volna. Meg mindenütt másutt, hasonló helyzetben ütnie kellett volna. Ám nem ütött mindegyik, csupán egyetlen egy. Mert amikor ütött, lényegét tekintve nem zsidó volt, hanem egy páratlanul szemét, vagy csak ostoba, vagy éppen nyomorult, idegbeteg alak.  



„Vérdíj” a zsidó fejére 


Az egyik magyar honlapról, „Kokárdáért ütött a zsidó” cím alatt azt is megtudhattuk, hogy a felháborodás erős hulláma nyomán „vérdíjat” tűztek ki „a” zsidóra. Figyelemre méltó, mennyire visszaköszön a popperi szóhasználat! Nem véletlenül. Ugyanaz a fajta általánosító logika – s vele párosuló szómágia – előbb-utóbb ugyanazokhoz a kifejezésekhez vezet; szinte már mindegy is, hogy alkalmazójuk éppen hol helyezkedik el a társadalmi ranglétrán, s hogy éppen a Szalon lakója, vagy ellenkezőleg.  



„Fontos a szélsőséges azonosítása” – közli a belső cím, majd a szöveg így folytatódik: „A csőcselék e képviselője tehát gyermekkorút, még csak nem is fiatalkorút ütött meg, meggyalázta nemzeti jelképünket, azonosítása és törvény elé állítása elemi igény. Ezért aki felismerni véli, jelezze a Kuruc.info szerkesztőségének (…), vagy Tomcat-nek, utóbbi egy barátjával közösen 100 ezer forintos jutalmat ajánlott fel a nyomravezetőnek (…), öt magánszemély pedig további 260 ezer Ft-ot, összesen tehát 360 ezer forintot.” 


Legyünk tehát akármely oldalon, van honnan visszafordulni. 


Intelem jobboldalamnak – másodszor 


Ha azért rontasz rá valakire, mert Dávid-csillagot hord a nyakában – vagyis mert „zsidó” –, akkor minden „zsidó”, és minden jobb érzésű nem-zsidó a bűnös személy védelmére fog kelni, de még az is, aki ebből politikai hasznot remél. Ám nem főbenjáró bűne miatt állnak majd mellé, hanem „zsidó” volta miatt. Nem a jogosan támadott bűnöst védik, hanem az oktalanul támadott zsidót; hisz valójában te sem a bűnöst támadod benne, hanem a zsidót. 


Ám ha te minden emberre ugyanúgy rárontasz, aki egy tizenhárom éves kislányról letépi a kokárdát, és ráadásként arcon is veri, legyen neki (a támadónak) akár kereszt, akár Dávid-csillag a nyakában, a jóérzésű emberek – a jóérzésű „zsidók” is – temelléd fognak állni, és nem a bűnös mellé. Ha megelégszel azzal, hogy így írj és így gondolkodj: „Kokárdáért ütötték a kislányt”, s rá tudod venni magad, hogy ezért és csakis ezért bőszülj fel, lesz esélyed, hogy körülötted a dolgokat olyan irányba tereld, ahogy neked is tetszik. Ha ennél többet is akarsz: a bűn mellett „a zsidót” is támadni, ki rettegni fog tőled, ki meg csak egyszerűen undorodni. Legyél te lelkedben az „igazságnak”, a magyarnak, a nemzetnek bármekkora bajnoka, maga leszel a csőcselék. 


Időszerű ajánlás 


Ajánlom Pelle János könyvét (Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és politikai manipuláció kelet-európai történetéből) mindazoknak, akik már megértették, s mindazoknak, akik még nem fogták fel, hogy mekkora veszteséggel, eltékozolt energiával jár Magyarország számára az előítéletek mértéktelen tobzódása, a törzsi háborúzás.  


Ajánlom eme eszmefuttatásom nem csak nemes lelkű jobboldali nemzettársaimnak, de nemes lelkű túloldali honfitársaimnak is, kiváltképp Kertész Péternek, a tisztességes, gerinces újságírónak. Felvetésemre, hogy egykori, vitára szóló meghívásáért viszonzásképpen elküldeném neki törzsi háborús könyvemet, blogjában előkapott egy időszerűnek és helyénvalónak vélt idézetet: „én még nácival sose fogtam kezet”. Levelemre pedig nem válaszolt. 


Ettől még Péter gerinces, tisztességes újságíró marad. 


Ez a lényeg. 


Kun Béla és Rákosi Mátyás meg ettől nem lesz kevésbé alávaló. 


Ez a lényeg. 


Pelle könyve ezt a lényeglátást segíti. 


Ez a lényeg. 


A többi lényegtelen. 



http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=48186

1