2019. március 6., szerda

Az Iráni háború elterelés , a világ leigázása a tét !!!!









Az Iráni háború elterelés ,
a világ leigázása a tét !!!!


A kamatrabszolga társadalom kikényszerítése.


Olvasónk írása: A nukleáris fegyvergyártási program tettenérési lehetőségei


A Kuruc.infón megjelent hírrel kapcsolatban (NAÜ: Nukleáris fegyverkísérletet hajthatott végre Irán - reméljük, sikerrel) rengeteg kételkedő, alulinformáltságon alapuló hozzászólás jelent meg. Jelenlegi cikkemben ezeknek a hozzászólóknak, meg az érdeklődő olvasóknak szeretnék - az atomfegyverkezés területén - kiegészítő információkkal segíteni.
Nemcsak a buldózerek, kamionok szatelitfotón való megjelenése a bizonyíték arra, hogy neutron detonátoros robbantást hajtottak végre Irán egyik katonai létesítményében.
Szatellitekből lehet mérni az intenzív radioaktív sugárzásokat nátrium-jodid kristályok segítségével. Ezeknek a kristályoknak az a tulajdonságuk, hogy amint radioaktív anyagokból kibocsátott sugarak esnek beléjük, rögtön fényt (fotonokat) gerjesztenek. Ezeket pl. Philips foton-erősítőkkel felerősítik, és szoftverrel kiértékelik. Pontosan meg tudják mondani, milyen típusú radioaktív anyag bocsátotta ki a sugárzást, és mekkora intenzitással. Ez persze nem zárja ki, hogy nem lehet stratégiai fekete propaganda az egész hír.
A Mozsad vezetője is bejelentette ezelőtt 3-4 héttel, hogy információik szerint Irán már rendelkezik 4 atombombára való dúsított hasadóanyaggal. Ami egyet jelent azzal, hogy Iránnak van már 4 atombombája. Rakétái pedig vannak 6000 km hatótávolságig. A venezuelai félszigetről, ahol Iráni katonai bázis épült, el tudják érni egész Amerikát, kivéve Alaszkát, Iránból pedig Japánon kívül egész Ázsiát és Afrikának a legnagyobb részét.
1. Maghasadás és láncreakció: baloldalt a neutron ágyúból kilőtt egy (elméletileg) neutron látható, ami eltalálja a 235-ös urán atommagot, keletkezik 2 új elem atommagja, 2 vagy 3 neutron, és 200MeV energia szabadul fel.
Fontos kiegészítés az érdeklődő, de laikus olvasók számára: a neutronágyú kipróbálásához nincs szükség robbantásra! Mégis miért beszélnek robbantásról?
Ahhoz, hogy egy atombombát "beindíts", a kritikus tömeget a rakéta belsejében létre kell hoznod. Ezt ugy szokták létrehozni, hogy a hasadóanyag két részét egy "klasszikus" robbanás segítségével az érintkezési felületen összeolvasztják. Erre is több módszer létezik. Gépészmérnökök ismerhetik elméletből is és esetleg gyakorlatból is, hogy - pl. sorozatgyártásban 2 különböző átmérőjű tengelyt -, nagy nyomással és súrlódással felületeket össze lehet hegeszteni. Az első atombomba is - a Little Boy (Kisfiú) - így működött. A másodiknál már egy más módszert - az implóziót - tesztelték le.
Tehát a klasszikus robbanás akkora nyomással préseli össze a két dúsított hasadóanyagot, hogy azok az érintkezési felületükön összehegesztődnek. Ily módon egy tömegnek tekinthetők. A kettő tömege együtt meghaladja a "kritikus tömeget". Ebben a pillanatban indul be a neutronágyú, és bombázza meg a létrejött kritikus tömegen felüli hasadó anyagot, elindítva ezzel a láncreakciót, vagyis a nukleáris robbanást.
2. A Little Boy atombomba szerkezete
Az atombomba begyújtásának rövid leírása: a 13-as gyutacsokat (fuses, Zünder) a ledobás előtt építik be. A 12-es altiméter antennák a magasságot mérik. Lehetséges a célpont fölötti felrobbantás is, a kívánt magasságban. A 4, 6, 7 a gyújtószerkezet, mely berobbantja a 8-as klasszikus robbanóanyagot, pl. Korditot. A 9-es U235-ös lövedék, hossza 16 cm, átmérője 10 cm, súlya 24 kg, mely el van helyezve egy 10-es ágyúcsőben, melynek menetei vannak (nézd a spirális vonalakat!). Ezen menetek adnak a lövedéknek egy forgó mozgást, mely nagyban segíti az uránlövedék összeolvadását (hegesztődését) a 11-es urán célponttal. Tehát a célba megérkező lövedék nagy erővel nyomódik bele a 36 kg nagyságú, neutron reflektorral körbevett Urán-Céllal, miközben a helyi hőmérséklet növelése érdekében rövid idejű forgó mozgást is végez. Létrejön a kritikus tömeg, amelyben a neutronok beindítják a láncreakciót, és azonnal megtörténik a rendkívüli erejű nukleáris robbanás. Az 5-ös köpeny ólomból van, és védi a kisugárzás ellen a bomba építőit, kezelőit.
Az implóziós eljáráshoz is klasszikus robbanás szükséges!
Tehát logikus, hogy neutron ágyúról és robbanásról együtt beszéljünk.
3. Chávez találkozása Ahmadinezsáddal Caracasban: Chávez egy az elnöki palota melletti dombocskára mutat, és említi, hogy az amerikaiak azt propagálják, ez a dombocska egyszer csak szétnyílik, és kiemelkedik belőle egy iráni atomrakéta. Ezen nevetgélnek!
4. Paraguaná Peninsula, Venezuela: Google Earth-ön keressetek rá. Itt folyik már a bázis kiépítése és a rakéták odatelepítése. Amerikai propaganda szerint: „…rettegünk, mert Chávez atombombával fenyegeti Amerika lakosságát!”
Stratégiai fekete propaganda?
Logikus a bejelentések sorrendje is:
- 3-4 héttel ezelőtt bejelenti a Moszad vezére, hogy 4 atombombához elegendő dúsított hasadóanyaggal rendelkezik Irán.
- Obama, az USA elnöke bejelenti, hogy a CIA jelentése szerint nincsenek arra utaló konkrét nyomok, hogy az Irán által évekkel ezelőtt abbahagyott nukleáris fegyverkezési programot feltámasztották volna.
- A következő lépés, hogy ezek beépítése előtt teszteljék fegyverük fontos részét: a robbanással létrehozandó kritikus tömeget és az azonnali neutronbombázást. Erre utaló bizonyítékokat szellőztet meg a NAÜ.
- Amennyiben Irán valóban nukleáris fegyvert készít, úgy lehetséges, de nem biztos, hogy végez egy kísérleti földalatti robbantást is. Ennek eldöntése rendkívüli fontosságú stratégiai probléma, hisz a legerősebb preventív fenyegetéssel ér fel!
5. Az iráni rakéták listája, beszerzési forrása, elérhetőségi távolsága.
A NAÜ azon intézmény, melyet Irán nem enged be az atomkutatási intézmények és az atomerőművek területére vizsgálódni. Minden nukleáris energiát termelő vagy fegyvereket birtokló ország ennek az intézménynek a tagja kellene legyen, és kötelessége a NAÜ inspektorait beengedni vizsgálódni. Tevékenységüket folyamatosan politikai viharok kísérik, ezért az olyan országok, mint pl. Dél-Korea vagy Irán nem szívesen engedik be a területükre, mivel az inspektorok sok mindent látnak és sajnos sok mindenkinek is elárulják azt. Az is érdekes, hogy Izrael területén nem akarnak vizsgálódni, habár mára már minden lyukból azon információ folyik, hogy Izraelnek több mint száz atombombája van. Mivel erről nem létezik hivatalos adat, így elhisszük, ha akarjuk. Ránk van bízva!
Atomfegyverkezési program meglétét tetten érni sok lehetőség van. Ezt tudják azonban azok is, akik ezt a programot beindítják. Óvatosak és elszántak!
Dr. Ing. Sebestyén István 
2012. 03. 08., Zürich

NAÜ: Nukleáris fegyverkísérletet hajthatott végre Irán - reméljük, sikerrel

Egy iráni katonai létesítményről készített műholdfelvételekből a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) szakértői arra következtettek, hogy a létesítményben nukleáris fegyverkísérletet hajthattak végre.
A bécsi székhelyű ügynökség diplomatái az AP amerikai hírügynökséggel szerda éjszaka azt közölték, hogy a felvételeken teherautók és földgyaluk láthatók, amelyek minden valószínűség szerint egy kísérlet radioaktív nyomait igyekeztek eltüntetni. A NAÜ két diplomatája szerint egy, a nukleáris robbantás beindításához szükséges neutron detonátorral hajthattak végre kísérletet a Teherán közelében, Parcsinban lévő katonai létesítményben.
Egy harmadik diplomata mindezt nem erősítette meg, de jelezte, hogy az említett neutron detonátor csakis nukleáris fegyver kifejlesztésére utalhat.
Bécsi értesülések szerint a szóban forgó műholdfelvételek a napokban készültek, és az illetékesek jelenleg értékelik azokat. Az AP hírügynökség szerint az említett diplomaták az ügynökség mellé akkreditált nukleáris szakértők.



Az Irán elleni hadjárat kockázatai

Perge Ottó cikke érdekes információkat is tartalmaz számomra, azonban az alaptételével nem egészen értek egyet:
"Az olaj persze nem elhanyagolható tényező, ..."
Ugyanis az első olajválság megmutatta, hogy az egész világ zsarolhatóvá válik, mivel minden kőolajra épített iparág összeomolhatna, s kiválthat világéhezéstől az öldöklésig óriási humán katasztrófákat.
Tehát igenis szükség van kontrollra az emberiség energiaforrásai fölött. Ezeket nem lehet diktatórikus rezsimekre, ill. diktátorokra bízni.
A megoldási módozatokon lehet vitatkozni!
Nekünk magyaroknak nincs bizalmunk a jelenlegi világrendben, amit New World Order-nek is neveznek, mivel ez teljesen cionista indíttatású és érdekű. Emiatt kialakult egy Irán-szimpátia, mivel Irán szembe mer szegülni ezzel a háttérhatalommal. Ugyanilyen szimpátia kezd csírába szökkenni Oroszország és úgy általában a Kelet felé.
Ennek a Háttérhatalomnak az erejét pénzben mérik. A Credit Suisse, második legnagyobb svájci bank, adatai szerint az Evelyn Rothschild családfő alatti pénzmennyiség 321 trillió USD. Ami - írja egy angol portál - az emberiség pénzkészletének mintegy a fele!
Amennyiben Iránnak sikerül csak 3-4 napra blokád alá vonnia a Hormuzi-szorost, már ez is 80-120%-os kőolajár-ugrást fog eredményezni, írják a mérsékelt nyugati elemzők. Mivel a titkosszolgálatok beavatkozása az iráni "demokráciába" nem volt sikeres (több robbantàsos merénylet), és az irániak olyan "szemtelenek" lettek, mint Szaddam Huszein rezsimje. Értsd: kitiltották a dollárt a kőolaj és minden egyéb kereskedelemből, és helyettesítették az euróval. Ez volt Szaddam Huszein legnagyobb vétke, s a pofátlanság netovábbja - tartják a cionisták.

Sínen vagyunk! Bedobásra előkészített aknák
Egyébként most ért véget az iráni flotta Hormuzi-szoros közeli, a nemzetközi vizeken véghezvitt, 10 napos hadgyakorlata. A szoros elaknásítása az amerikai flotta szeme láttára is megtörténhet (az USA tengerészetének 5. flottája a közeli Bahrein szigetén állomásozik). Annyira lehet álcázni ezt a műveletet pl. egy civil, rendszeres járatú, komphajóról "szotyogtatják" be az aknákat a tengerbe. A kifejlesztett eszközök fotóit meg lehet találni az interneten (ez hozzátartozik a fehér hadi propagandához - lásd a szerkezet fotóját fent). A mai modern aknák szinte felszedhetetlenek, mivel a hajócsavar okozta zajtól is, de hőt kisugárzó testek közeledtére is, vagy mozgás érzékelésére is felrobbannak (értsd: búvárok sem közelíthetik meg életük veszélyeztetése nélkül).

Ez a módszer ma már nem lehetséges
A tenger fenekére elhelyezett modern aknák felületét olyan anyagokból képezik ki, melyeket a tengeri moszatok és növények nagyon szívesen és gyorsan benövik, vagy vannak olyan modern aknák, melyek beássák magukat a tengerfenék homokjába.

Aknák lokalizálására kifejlesztett drón. Kis hatótávolságú szonárral és kamerákkal van felszerelve. A lokalizálás után az aknákat kilövik
Egy ilyen sikeres elaknásítás, tehát nem 3-4 napra, hanem hetekre, hónapokra akadályozza majd a hajóforgalmat. Ilyen terrorisztikus aknaletételt hajtottak már végre 1984-ben, egy kereskedelmi hajóról 190 aknát helyezve el. 30 aknaszedő hajó kereste az aknákat augusztustól novemberig és csak egyet találtak meg. Közben sok hajó sérült meg a felrobbanó aknáktól. Azért csak megsérült, mert az aknák direkt csak erre a célra lettek legyártva és beállítva. Tehát az akciónak csak figyelmeztető jellege volt.
Mivel, mint már mindnyájan tudjuk, vagy majdnem mindnyájan, a dollár az egy privát pénz, amit kamatok ellenében USA kormánya a cionistáktól kölcsönvesz. Ezért a világ népei egyre kevésbé bíznak a saját politikusaikban, s a cionista világhatalomban.
Tehát az alaptétel komplexebb, mint ahogy azt Perge úr a bevezető szakaszban megnevezi.

Aknák lokalizálására betanított delfinek lokalizátorral
Perge Ottó azon kitételével is vitatkoznék, ill. javasolnám terjedelmesebb mérlegelését, hogy Iránnak nincs atomfegyvere.
A Moszad fönöke nemrég tett egy nyilatkozatot, miszerint Irán már 4 atombombához elégséges uránt dúsított, vagyis 4 atombombája van. De vonatkoztassunk el attól, hogy van-e vagy nincs saját gyártású nukleáris robbanófeje.
Azt tudjuk, hogy Irán Észak-Koreától bevásárolt 6500 km hatósugarú, ha jól emlékszem DONG II-nek nevezett rakétákat. Ezeket telepíti egy venezuelai szigetre, ahonnan ezek segítségével az egész Egyesült Államok területét el tudja érni, kivéve Alaszkát.
Tehát az USA-népe történelmük folyamán először háborús környezetbe érkezik, amennyiben lesz egy Irán elleni támadás.
S most vissza a témához: van-e, vagy nincs nukleáris robbanófeje Iránnak?

A Perzsa-öböl 653 km magasból: bal oldalon Bahrein szigete, míg jobb oldalon a Hormuzi-szoros
Nem tudjuk, nincs kiszivárgott információ arról, hogy milyen titkos katonai egyezmények születtek Oroszország, Kína, India és Irán között. De nagyon is lehetséges, hogy ha minden kötél szakad, akkor ezekhez a DONG II rakétákhoz Oroszország vagy maga Észak-Korea fog szállítani, vagy már szállított nukleáris robbanófejeket.

A Hormuzi-szoros 4 km magasból. A szélessége 42-52 km között váltakozik, de hajózható szélessége ennél jóval kisebb
Irán katonai potenciálja minden egyéb területen meglepően jó. Persze egyedül nem tud ellenállni ekkora túlerőnek, mint amit a NATO Amerikával együtt képvisel. Minden attól függ, hogy egy villámháborúra törekvő mai világban milyen gyorsan, mekkora kárt tudnak okozni egymásnak. S ez az okozott kár, amennyiben lehetséges, olyan nagy legyen, hogy itt az EU-tagországaiban együk meg majd kutyánkat, macskánkat is az olaj árával okozott nincstelenségünkben.
Dr. Ing. Sebestyén István 
2012. 02. 18., Sopron

Pete Papaherakles - American Free Press február 10, 2012
Lehet feletti irányítás a központi bank az Iráni Iszlám Köztársaság (CBI), az egyik fő oka, hogy Irán által megcélzott nyugati és az izraeli hatásköre? Ahogy feszültségek építenek fel egy elképzelhetetlen háborút Iránnal, akkor érdemes megvizsgálni az iráni bankrendszer, mint az amerikai, a brit és az izraeli társaik.
Egyes kutatók rámutatva, hogy Irán egyike annak a három ország maradt a világon, akinek központi bank nem áll Rothschild ellenőrzés. Mielőtt 9-11 volt állítólag hét: Afganisztán, Irak, Szudán, Líbia, Kuba, Észak-Korea és Irán. Az 2003-ban azonban, Afganisztánban és Irakban is elnyelte a Rothschild polip, és 2011-Szudán és Líbia is eltűnt. Líbiában, a Rothschild bank jött létre Benghazi miközben az ország még mindig háborúban áll.
Az iszlám tiltja a töltés az érdeklődés, a legnagyobb probléma a Rothschild bankrendszer. Amíg néhány száz évvel ezelőtt, kamatot is tilos a keresztény világban, és meg is halállal büntetik. Úgy vélték, kizsákmányolás és elnyomás.
Mivel a Rothschildok vette át a Bank of England 1815 körül, akkor már bővül a banki ellenőrzés az egész országban a világon. A módszer az volt, hogy egy ország korrupt politikusok elfogadni hatalmas hiteleket, amit soha nem visszafizetni, így bemegy adósság a Rothschild bank hatásköre. Ha a vezető nem fogadja el a kölcsönt, ő sokszor vagy elűzték, vagy megölték. És ha ez nem sikerül, inváziók követhetik, és a Rothschild uzsora alapú bank jön létre.
A Rothschildok erőteljesen befolyásolják a világ legnagyobb hírügynökségek. Az ismétlés, a tömegek becsapták elhiteti rémtörténetet gonosz gazemberek. A Rothschildok ellenőrzik a Bank of England, a Federal Reserve, az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Nemzetközi Fizetések Bankja.Szintén övék a legtöbb arany a világon, valamint a London Gold Exchange, amely meghatározza az arany ára minden nap. Azt mondta, a család tulajdonában van több mint a fele a gazdagság, a bolygó által becsült Credit Suisse, hogy $ 231000000000000-és vezérli Evelyn Rothschild, a jelenlegi vezetője a család.
Cél a kutatók azt állítják, hogy Irán nem üldözni, mert a nukleáris fenyegetés, mint a tálibok, az iraki Szaddám Huszein és Líbia Moamer Qadaffi nem fenyegetés.
Akkor mi az igazi ok? Ez a milliárdjai kell tenni az olaj nyereség, vagy a milliárdjai háború nyereség? Van, hogy csődbe ment az amerikai gazdaság, és ez, hogy indul a harmadik világháborút? Van, hogy elpusztítsa Izrael ellenségei, vagy elveszteni az iráni központi bank, hogy senki ne maradjon a dacol Rothschild pénzét lárma?
Lehet, hogy valaki olyan okok miatt, vagy, ami még rosszabb, lehet, hogy mindet.


Kapuzárási pánikban a cionisták

A cionista propagandisták szeretik hangoztatni, hogy „összeesküvés-elméletek” nincsenek, a „zsidók világuralomra törekvése” ostoba antiszemiták rémálma, Amerika és „szövetségesei” pedig a „demokrácia” terjesztéséért”, és a „tömegpusztító fegyverek felszámolásáért” harcolnak a Közel-Keleten, és persze másutt is a világban. A kétkedő és okosabb embereknek címzett propagandájukba pedig belefoglalják az „olaj miatt háborúznak” című szlogent.
Az olaj persze nem elhanyagolható tényező, csakhogy az olajat akkor is be lehetne szerezni az araboktól, ha béke lenne a térségben, és egyenrangú feltételeken alapuló kereskedelmet folytatnának velük. De az olajnál van egy fontosabb szempont: az izraeli hegemónia fenntartásának és kiterjesztésének szándéka. És nem különösebben bonyodalmas feladat rájönni arra, hol is írják az események forgatókönyvét.
Csupán néhány héttel az Irak elleni amerikai agresszió megkezdése előtt, 2003 februárjában, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, a cionista John Bolton vezetésével kongresszusi képviselőkből álló delegáció érkezett Izraelbe. A küldöttséget az akkori izraeli miniszterelnök, Ariel Sharon fogadta. A tömeggyilkos kormányfő az amerikai delegáció előtt a következő kijelentést tette: „Irak után Iránt, Líbiát és Szíriát is meg kell fosztani tömegpusztító fegyvereitől.” Majd a John Boltonnal folytatott tárgyalásai során Sharon azt mondta, hogy „Izrael aggódik a biztonságát Irán részéről fenyegető veszélyek miatt”, és hangsúlyozta azt is, hogy „foglalkozni kell Iránnal addig is, amíg az amerikaiak figyelme Irakra összpontosul”.
Az iraki háború nem egészen úgy zajlott, mint ahogyan a cionisták eltervezték: az irakiak hevesebb ellenállást fejtettek ki, mint az várható volt, és az elfoglalt ország új rendjének megteremtése is igencsak nehéz diónak ígérkezett. Ezért a forgatókönyvben lefektetett célok megvalósítása némi halasztást szenvedett. Az iraki csatlós rezsim stabilizálása hosszú éveket vett igénybe, de amikor az amerikai csapatok kivonásának időpontja elérhető közelségbe került – 2011-ben – megindult a Líbia elleni nyugati agresszió, mellyel egyidejűleg megtörténtek az erőfeszítések a szíriai rendszer megdöntése érdekében is. Az „arab tavasz” eseményei pedig hozzásegítették a cionistákat ahhoz, hogy rég tervezett lépéseiket megtegyék.
Ahogyan a véres kezű Ariel Sharon annak idején John Bolton előtt világosan megmondta: Irak után Líbiát, Szíriát és Iránt is kell térdre kényszeríteni. Azzal nyilvánvalóan tisztában voltak az izraeli és amerikai vezetők, hogy a legnagyobb falatnak mindenképpen az Iráni Iszlám Köztársaság ígérkezik. Annál is inkább, mivel Teherán támogatást nyújt az izraeli terjeszkedéssel szembeszegülő két legfontosabb szervezet – a libanoni Hezbollah, valamint a palesztin Hamasz – részére. Amennyiben sikerül a perzsa államot jelentősen meggyengíteni, esetleg az iszlám köztársaság rendszerét megdönteni, akkor a cionista hegemónia további kiterjesztésének útjában álló ellenállási mozgalmak megsemmisítése előtt is elhárulnak az akadályok – gondolják Tel Avivban és Washingtonban.
Ha a forgatókönyvben lefektetett célok megvalósítása az iraki ellenállás miatt némi halasztást szenvedett is, az események eddig nagyjából a cionisták előzetes elvárásai szerint alakultak. Valószínűnek tűnik, hogy a Közel-Kelet teljes átalakítására irányuló tervek már 2001. szeptember 11-e előtt megszülettek. Az ikertornyok elleni merényletek kifejezetten a cionista világhódítók kezére játszottak – ezért (és persze számos gyanús körülmény miatt) gondolják sokan, hogy a szeptember 11-i terrortámadás megtervezésében és végrehajtásában az izraeli-amerikai titkosszolgálatoknak is részük volt.
A lényeg mindenképpen az, hogy egyáltalán nem „véletlenül” törnek ki bizonyos fegyveres összecsapások, háborúk, felkelések és forradalmak, és nem a „demokrácia elterjesztése”, a „tömegpusztító fegyverek felszámolása” érdekében indítják meg háborúikat, és folytatják felforgató akcióikat a cionisták. Az elgondolás az, hogy addig, amíg még a zsidó irányítás alatt álló Amerika a legerősebb hatalom a világban, szét kell zúzni, teljes belső zűrzavarba kell taszítani azokat az államokat, amelyek képesek, és mernek is szembeszegülni az izraeli-amerikai világhódítókkal. 10-20 év múlva, amikor az USA mellé gazdasági és katonai téren is felzárkózik majd Kína (és esetleg megerősödnek más regionális hatalmak is), Izrael már úgy akarja uralni - az USA és Európa mellett - a Közel-Keletet is, hogy ne kelljen tartania egy új vetélytárs megjelenésétől a térségben. Akkor pedig a közel-keleti erőforrások felett is rendelkező cionista birodalom eséllyel veheti fel a küzdelmet Kínával (és esetleg a vele szövetkező Oroszországgal) szemben.
A cionisták tehát idegesek, mert úgy érzik, sürgősen cselekedniük kell, amíg még messze ők a legerősebbek a világon. Csakhogy az idő szorításában, egyfajta kapuzárási pánikban meghozott, meggondolatlan döntések sokszor súlyosan elhibázottnak bizonyulnak.
Perge Ottó

Válaszom Perge Ottó cikkére

Kedves Perge Ottó!

Amikor Saron 2003-ban azt javasolta - az Izrael-lobbi hatalmát figyelembe véve ezt akár parancsnak is tekinthetjük - Boltonnak, hogy Irak után Szíriát, Líbiát és Iránt is foglalják el az amerikaiak, akkor még úgy nézett ki, hogy Afganisztánban sikerült legyőzniük a tálibokat és ezért nagy önbizalommal tekintettek a további területfoglalások és rezsimbuktatások elé. A helyzet azonban hamarosan megváltozott, ugyanis 2004 elejétől egyre erősödött az iraki lázadók ellenállása a megszállókkal szemben, majd 2006 tavaszától a tálib ellenállás is új, addig soha nem tapasztalt erővel lángolt fel Afganisztánban, így nem is csoda, hogy a terveik végrehajtását az amerikaiak bizonytalan időre elhalasztották, ugyanis egyértelművé vált, hogy egy rezsimet meg lehet ugyan buktatni, de az asszimetrikus gerilla hadviseléssel még a világ legfejlettebb hadereje sem tud mit kezdeni.
Kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy az arab tavasz eseményei mennyire segítették hozzá a cionistákat a terveik végrehajtásához, ugyanis szerintem ez az eseménysorozat épp hogy ellentétes a zsidó állam érdekeivel, ugyanis a forradalmak főként Amerika- és Izrael-barát arab rezsimeket söpörtek el, így most gyengültek Izrael pozíciói Egyiptomban és Tunéziában, ahol iszlamisták nyerték meg a választásokat, valamint Jemenből is egy USA-barát elnök menekült el Amerikába, és még nem tudni, ki jön utána, lesz-e egyáltalán komoly központi hatalom az országban.
Líbia megint más kérdés, ugyanis 2003-ban Kaddafi még nyugatellenes vezetőnek számított, ám - pont az iraki háború hatására - felhagyott a nukleáris programjával, így fokozatosan javultak a kapcsolatai a Nyugattal, így 2004-ben képviseleti irodát, 2006-ban pedig nagykövetséget nyitott az Egyesült Államok Tripoliban, majd gyümölcsöző együttműködést alakított ki a CIA-val a "terrorellenes harcban", foglyokat cseréltek (Belhadzs-ügy), amerikai ügynökök jártak Tripoliba kihallgatásokra, és Moammer Kaddafi rezsimje maga is harcolt az iszlamisták ellen (LIFG csoport), nem véletlen, hogy tavaly az al-Kaida is a lázadók sorait erősítette Líbiában. Véleményem szerint a mostani, kaotikus líbiai helyzet sem kedvezőbb a Nyugat számára, mint Kaddafi rezsimje, ugyanis az országban nincsen erős központi kormányzat, különböző fegyveres csoportok vetélkednek - és nem ritkán harcolnak is - egymással, és ennél a stabil, nem nyugatellenes Kaddafi-éra is jobb volt, még Izrael szemszögéből nézve is.
Még abban sem vagyok biztos, hogy a szíriai rezsim bukása megfelel a zsidó állam érdekeinek, ugyanis a két ország már 1973 óta nem háborúzott egymással, és a de jure fennálló hadiállapot ellenére már 39 éve de facto békében élnek egymás mellett, és még béketárgyalásokat is folytattak egymással, aminek csak a három évvel ezelőtti, gázai "Öntött ólom" nevű tömeggyilkos, izraeli hadművelet vetett véget. A szíriai rezsim olyan konfliktuskerülő volt a Nyugat irányában, hogy 2005-ben, a Hariri gyilkosság után az első felszólításra kivonta a haderejét Libanonból, szóval nem hiszem, hogy a zsidó állam nagyobb veszélyforrásnak tekintené az Aszad-rezsimet, mint egy esetleges káoszt, vagy iszlamista uralmat a szomszédságában. Ami miatt mégis tarthat a zsidó állam vezetése Szíriától, az a dél-libanoni Hezbollah támogatása, ám e szervezet legfőbb finanszírozója Irán, Szíriát csak a sokadik helyen említik az amerikai kormány terrorjelentései. Szóval nem tartom valószínűnek, hogy egy bizonytalan szíriai helyzet, vagy esetleg egy harcos, Izrael-ellenes rezsim hatalomra kerülése előnyösebb lenne a zsidó állam számára, mint a vele szemben passzív Aszad-rendszer.
Iránt pedig azért fenyegetik egyre intenzívebben, mert egy esetleges perzsa atomfegyver képes lenne megbontani a korlátlan izraeli katonai dominanciát a Közel-Keleten, és valamelyest javulnának az arab országok és népek pozíciói a zsidó állammal szemben. Legalábbis részben.
Azt pedig még hosszú távon sem tartom valószínűnek, hogy Kína beavatkozzon a Közel-Kelet ügyeibe, ez a forgatókönyv szerintem a hagyományos kínai elzárkózó politika miatt is jóformán kizárható. Az USA és Európa is csak azért ilyen aktív arrafelé, mert az Izrael-közeli lobbicsoportok jelentős erőt képviselnek a nyugati gazdaságban, ám Kína esetében sem erről, sem pedig arab, vagy muzulmán befolyásról nem beszélhetünk. Az ázsiai óriás csak kereskedni akar. Na és felvásárolni, ha még a mostani méreténél is kövérebbre hízik.
Temesszentandrási Kristóf

Kilépés az EU-ból - egy másik vélemény (és vitaindító) olvasónk tollából

Tisztelt Olvasók!
Az Európai Bizottság a 2012. január 11-én tartott ülése után azt a nyilatkozatot adta ki a Magyarországgal kapcsolatos gazdasági helyzetről és politikai kérdésekről, hogy:
"Minden jogával élni fog a Bizottság, hogy a tagállamok elfogadják és tiszteletben tartsák az EU irányelveit. A jogállamiság, a demokratikus elvek, az alapjogok biztosítása a legkomolyabb eszközök a befektetők és a polgárok bizalmának megtartására.”
Köztudomású, hogy a diplomáciában "diplomatikusan" fogalmaznak, tehát kevesebbet állítanak, mint amit valójában mondani akarnak, ezért feltehetjük a kérdést, hogy mit is jelent ez hétköznapi nyelvre lefordítva? Azt állítják tehát, hogy a befektetők akkor fognak bízni Magyarországban (és itt befektetni), ha mi biztosítjuk a jogállamiságot, a demokratikus elveket és az alapjogokat, márpedig úgy, ahogyan azt az EU vezetői (és a mögöttük álló pénzügyi körök) értelmezik. Magyarul a Bizottság azzal fenyegeti hazánkat, hogy vagy igazodunk, vagy a befektetések visszatartásával, és egyéb eszközökkel, amiket eddig megtapasztaltunk - pl. a forint elleni támadás, leminősítések - tönkreteszik a magyar gazdaságot. Most tehát már az EU "kormánya", az Európai Bizottság is megerősítette, hogy Orbán, Matolcsy és a Jobbik igazat mondott, amikor Magyarország egyre súlyosbodó gazdasági problémáinak egyik fő okaként - az eurózóna válságán, és a kormány kétségtelenül hibás lépésein túl - a "nemzetközi pénzügyi rendszer bosszúját" jelölték meg, amit a devizaadósok végtörlesztése, a bankadó, és a szektoriális különadók váltottak ki.
Nem kell hozzá közgazdásznak lenni, hogy megállapíthassuk: a magyar makrogazdasági mutatók egyáltalán nem annyira rosszak, hogy - Görögország után - minket tekintsenek az Unió második legkockázatosabb országának. Magyarország sem az államadósságát, sem pedig a költségvetési hiányát tekintve nem áll rosszabbul az EU átlagánál. A hiány 2010-ben Írországban 32, Görögországban és az Egyesült Királyságban 10, Spanyolországban és Portugáliában 9, Szlovákiában, Lengyelországban és Lettországban 8, Litvániában és Franciaországban pedig 7% volt, ezzel szemben Magyarországon csak 4.5% (tavaly pedig ennél is alacsonyabb, mindössze 3%), ami egyébként az EU átlaga alatt (6.4%) található.
Az államadósságunk sem tekinthető magasnak a többi uniós országhoz viszonyítva a 2010-es évben, a maga 80%-ával, Görögország ugyanis 140, Olaszország 120, Belgium és Írország 96, Portugália 93, Németország 83, Franciaország 82, az Egyesült Királyság pedig - Magyarországhoz hasonlóan - 80%-os államadóssággal "büszkélkedhet". (Lásd itt.) Elmondhatjuk tehát, hogy nem rendelkezünk rosszabb mutatókkal, mint a többi európai ország, sőt a főbb makrogazdasági adataink hasonlóak Franciaországéhoz, amit most minősített le a Standard & Poor's a legmagasabb, AAA kategóriából a második legjobba, a másik két minősítőintézetnél pedig továbbra is "top" helyezésük van a galloknak, szemben a mi harmadik világbeli országokkal azonos értékű "bóvli" kategóriánkkal.
Mi okozza hát ezt a különbséget, ha nem a makrogazdaságunk állása? Hát pontosan az, amit az Európai Bizottság megfogalmazott, miszerint nem hajtottuk végre az európai vezetők (és a mögöttük álló üzleti körök) utasításait, ezért leminősítettek minket, megtámadták a forintot, és nem fektetnek be nálunk. Ezt nevezzük tehát a "nemzetközi pénzügyi rendszer bosszújának". És mit akar elérni ezzel az Unió? Mindenek előtt a jegybank függetlenségéért küzdenek a demokrácia bajnokai, ami konkrétabban azt jelenti, hogy meg akarják akadályozni, hogy az Orbán-kormány kiterjessze a befolyását a monetáris politikára, tehát a jegybanki alapkamatra, aminek segítségével szabályozható, hogy mennyi forrás áll rendelkezésre a gazdaságban, befolyásolni lehet az infláció mértékét és a forint árfolyamát, valamint a bank rendelkezik az ország devizatartalékai felett is. Most mindez Simorék kezében összpontosul, akik köztudomásúan jó kapcsolatokat ápolnak a "nemzetközi pénzügyi rendszer" uraival, akik ezért kiállnak mellette.
A másik vitatott terület - ha a több forrás szerint részletkérdésnek tekinthető adatvédelmi ombudsman és a bírák nyugdíjkorhatára ügyétől eltekintünk - az EU és az IMF által is támadott végtörlesztés és a bankadó. Ezeket a kormány azért vezette be, hogy a közterheket és a devizaadósok - akikből a bankok rengeteget profitáltak - terheit arányosan ossza meg a bankok és a lakosság, illetve az adósok között, az EU és az IMF ezzel szemben azt szeretné elérni, hogy a százmilliárdos hasznot bezsebelő bankok és a dúsgazdag tulajdonosi körük helyett az agyonadóztatott, a tönkremenetel szélén álló magyar embereket, és a devizahiteleket nyögő adósrabszolgákat terheljék ezekkel, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszerbe jól beágyazódott bankárok újabb milliárdokat zsebelhessenek be, miközben a magyar emberek az utcára kerülnek, vagy éhen halnak. Felteszem hát a kérdést: kinek az érdekeit képviseli az Unió? Mert hogy a polgáraiét nem, az biztos...
Emiatt sokakban - köztük bennem is - felmerült a kérdés, hogy érdemes-e egy ilyen szervezethez tartozni, mint az EU, amelyik nyilvánvalóan a modern, gazdasági gyarmatosítás és kizsákmányolás egyik megnyilvánulási formája. Ha a szívemre hallgatok, rögtön rávágom, hogy nem! Elég volt a Habsburgokból, a szovjetekből, nem kérünk több gyarmattartót, legyünk végre függetlenek! Ám, ha félreteszem az érzelmeimet és elkezdek gondolkodni, akkor felmerül bennem, hogy mi lenne, ha kilépnénk az Unióból. Azután csak vámmal szállíthatnánk az európai piacra, márpedig a magyar export leginkább az EU-ba, ezen belül is a német piacra irányul, akik ráadásul még meg is orrolnának ránk, amiért - elsőként az EU történelmében - kiléptünk az Unióból, tehát ott tennének nekünk keresztbe, ahol csak tudnának, és erre minden lehetőségük megvan, egyrészt, mert az exportáruink legfőbb felvevői, másrészt pedig fontos hitelezőink. Hol találhatnánk hát új piacokat? Mit jelent a Jobbik által támogatott keleti nyitás? Hogy majd Kínába exportálunk? Egyelőre inkább ők exportálnak a világ minden részébe, mit tudnánk hát készíteni, amit megvennének a kínaiak és olcsóbban tudjuk adni, mint az ázsiai óriás a saját termékét? Ha lenne ilyen, már most is szállítanánk oda, hiszen hatalmas lehetőség lenne, de sajnos nincs!
Hogyan finanszíroznánk a magyar gazdaságot, ha az állampapírok (hitelforma, aki megvásárolja, az pénzt kölcsönöz az államnak, majd a lejáratkor kamatostul kapja vissza) kamata az egekbe szökik, ugyanis ha kilépünk az EU-ból, pont a piacaink elvesztése miatt minden befektető rendkívül kockázatosnak tartja majd a magyar befektetést, és csak magas kamattal hitelez nekünk? A forint árfolyama rögtön elszállna, a bankbetétek elértéktelenednének, az infláció "áldásaira" pedig az öregek még emlékeznek 1945/46-ból, a Délvidékről áttelepültek pedig 92/93-ból, amikor a dinár bankjegyeken lehetett kilenc nullát számolni. Az önellátás pedig illúzió egy ekkora ország esetében, mint Magyarország, a legjobb példa erre Kis-Jugoszlávia a szankciók idején, vagy Észak-Korea, akik szintén szembementek mindenkivel, és borzasztóan elszegényedtek, ugyanis egy ekkora, ásványkincsekben szegény ország nem képes önállóan megállni a lábán, illetve ez csak akkor lehetséges, ha vállaljuk a teljes elszegényedést. Gondoljunk csak bele, mi a benzint dollárért vesszük, tehát ha elszáll a forint, akkor az üzemanyagárak gyakorlatilag megfizethetetlenné válnak az emberek számára, leáll a közlekedés, a szállítás, és ez csak egy kis része a nehézségeknek. Nehéz hát eldönteni, hogy a megalázó rabságot és a rabtartóink kiszolgálását válasszuk, vagy a büszke önállóságot a teljes összeomlással és nyomorral. Talán a legjobb, ha megpróbálunk alkudozni a gyarmattartóinkkal, ahogy most Orbánék teszik. Ki tudja, mi sül ki belőle, de jobb biztosan nem lesz a helyzet egy jó ideig.
Temesszentandrási Kristóf
Frissítés: A kommentekre válaszul:
Tisztelt Olvasók és Hozzászólók!
Nem állítottam, hogy jó pozíciót foglaltunk el az EU-ban, és azt sem, hogy az uniós csatlakozás előnyére vált volna a magyar gazdaságnak, de valószínűsítem, hogy ez még mindig a kisebbik rossz volt, ami velünk történhetett. Tényleg sok mindent megszüntettek és bezártak Magyarországon, bár ezek zömében még az EU-csatlakozás előtti rablóprivatizáció alatt történtek, legfőképpen a szocialista kormányok idején.
Több hozzászóló is azzal érvelt, hogy az agrárium lenne a kiugrási lehetőség Magyarország számára, ám én ezzel nem értek egyet. A mezőgazdaságban ugyanis csak erősen korlátozott lehetőségek vannak, az európai országok legtöbbjében a GDP-nek mindössze 0.5-4%-át teszi ki ez az ágazat, az agrárhatalomként számon tartott Franciaországban ez alig több, mint 2%, nálunk, Magyarországon 3%, és egyetlen olyan fejlett országot sem találtam, ahol elérné a 10%-ot! (Az USA-ban pl. 1%, Kínában 9,6%, Oroszországban pedig 4%.) Az EU-n belül a magunk 3 százalékával az erős középmezőnyben vagyunk. Csak néhány afrikai ország van, ahol a mezőgazdaság a húzóágazat, Elefántcsontparton pl 30%, Kongóban pedig 50% fölött van az agrárium aránya, ezzel a világelsők között szerepelnek ezen a téren. Szóval, ha első sorban a mezőgazdaságra építünk, akkor felkopik az állunk, így ugyanis még egyetlen országnak sem sikerült egyről a kettőre jutnia az utóbbi ötven évben.
Minden gazdaságilag fejlett államban a szolgáltatás a húzóágazat a GDP jó 60-80 százalékával, ezt követi az ipar, úgy 30% körüli eredménnyel, nem valószínű, hogy mi képesek lennénk kitalálni és működtetni egy teljesen más modellt, ami még soha, sehol, senkinek sem sikerült a Földön. Egyébként bármelyik ágazatot nézzük is ezek közül, ha versenyképesek akarunk maradni, akkor tőkebevonásra van szükség, mert ma még a mezőgazdaság is erősen gépesített - az iparról nem is beszélve -, enélkül nem tudunk a piacon elegendő mennyiséget termelni, márpedig a korszerű gépeket nem lehet babért megvásárolni, szóval erősen ki vagyunk ám szolgáltatva a nemzetközi tőkének! És minél gyengébb a forint, annál drágábbak ezek a szerkezetek, nem beszélve az üzemanyagról, gyógyszeralapanyagról, vagy a fémről, amiből ezek a gépek készülnek. Mert hiába van vasérc- vagy szénbányánk, ha máshol olcsóbban a felszínre lehet hozni az anyagot, akkor ők versenyképesebbek lesznek, és mi bezárhatunk, mert túl drága a termékünk, tehát eladhatatlan. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon nincs az önellátáshoz elegendő ásványi anyag, kőolajunk - ami az egyik legfontosabb - pedig szinte alig van, és ha gyenge a forint, akkor keveset tudunk venni belőle. És ne felejtsük el, hogy Irán és Oroszország is piaci áron, dollárért adja ám az olajat, miért adná el olcsóbban, hiszen azzal veszteség érné őket?
Ami pedig a keleti piacokat illeti, lehet arrafelé fejleszteni, de senki se gondolja azt, hogy most nem kereskednénk Kínával, vagy Oroszországgal sokkal nagyobb tételben, ha megérné. Nem véletlen, hogy az elsődleges piacunk Németország, és ez így volt az EU-csatlakozás előtt is, valószínűleg ott gazdaságosabban tudunk értékesíteni, mint az oroszoknál. Egyébként keleten is hatalmas a konkurencia, mindegyik nyugati ország törekszik az orosz és a kínai piacra, szóval nem mi találnánk fel a spanyolviaszt ezzel az ötlettel, arról nem is beszélve, hogy miért gondolja bárki is, hogy az orosz függőség - ugyanis, ha elsősorban rájuk támaszkodnánk, ez kialakulna - jobb lenne, mint az EU, vagy az USA. Nem kell túl idősnek lenni ahhoz, hogy emlékezzünk arra az időre, amikor Magyarország még az orosz érdekszférába tartozott, és lássuk be, hogy az még rosszabb volt, mint az uniós gyarmatosítás.
Ezért írtam, hogy egyezkedni kell az EU-val, a hitelezőinkkel, és persze törekedhetünk keletre is, bár úgy gondolom, hogy ha volt lehetőség, azt eddig is kihasználtuk. Nem véletlen, hogy Fellegi is üres kézzel tért haza Kínából.
Temesszentandrási Kristóf
Frissítés 2:
Kedves Hozzászólók!
Továbbra is számtalan poszt hivatkozik a magyar mezőgazdaságra, és a "hagyományos" magyar iparágakra, mint a gépgyártás, buszgyártás és a vegyipar, felvetik, hogy ha újra gyártanánk Ikarust, és a lakosság többsége kimenne szántani, akkor önellátó lenne Magyarország. Egyre inkább az az érzésem, hogy sokan nem olvastátok el, amit a mezőgazdaságról írtam, tehát újra idézem:
"Több hozzászóló is azzal érvelt, hogy az agrárium lenne a kiugrási lehetőség Magyarország számára, ám én ezzel nem értek egyet. A mezőgazdaságban ugyanis csak erősen korlátozott lehetőségek vannak, az európai országok legtöbbjében a GDP-nek mindössze 0.5-4%-át teszi ki ez az ágazat, az agrárhatalomként számon tartott Franciaországban ez alig több, mint 2%, nálunk, Magyarországon 3%, és egyetlen olyan fejlett országot sem találtam az egész Földön, ahol elérné a 10%-ot! (Az USA-ban pl. 1%, Kínában 9,6%, Oroszországban pedig 4%.) Az EU-n belül a magunk 3 százalékával az erős középmezőnyben vagyunk. Csak néhány afrikai ország van, ahol a mezőgazdaság a húzóágazat, Elefántcsontparton pl 30%, Kongóban pedig 50% fölött van az agrárium aránya, ezzel a világelsők között szerepelnek ezen a téren. Szóval, ha első sorban a mezőgazdaságra építünk, akkor felkopik az állunk, így ugyanis még egyetlen országnak sem sikerült egyről a kettőre jutnia az utóbbi ötven évben."
Valaki pont Dániára hivatkozott, hogy ott a mezőgazdaság a húzóágazat, neki ajánlom a figyelmébe ezt. Innen kiderül, hogy Dánia GDP-jének csupán az 1.1%-át teszi ki az agrárágazat.
Egy másik hozzászóló írta, hogy a mezőgazdaság köré építsük ki a gazdaságunk többi részét, és így majd fejlődhetünk. Én viszont kötve hiszem, hogy a termelésünk pár százalékát kitevő mezőgazdaság köré épülő gépgyártás vagy vegyipar akkora húzóerő lenne, pont a mezőgazdaság alacsony aránya miatt, ennek növelésével viszont még senkinek sem sikerült fejlett országgá válnia, ahogy ezt az előbb már bemutattam.
A "hagyományos" gépgyártásról és vegyiparról pedig az a véleményem, hogy ha korszerű és versenyképes (tehát eladható) termékeket akarunk előállítani, akkor olyan technológiákat és gépeket kellene beszereznünk, amire nincs pénz Magyarországon, ezért is valósult meg minden külföldi beruházásként, ami a jelenlegi gyarmati sorunknak a legfőbb okozója, de tőke híján más országoknak sem sikerült többre vinnie, lásd a hasonló sorsú kelet-európai szomszédainkat. Egy húsz-harmincéves technológiával készült Ikarust hova adnánk el és mennyiért? A modern gyártósorhoz pedig tőke kéne, méghozzá nem kevés...
Több hozzászóló is említette a Makó környéki, óföldeáki földgázmezőt, ami nagy port kavart 3-4 évvel ezelőtt, felröppent, hogy valószínűleg hazánk alatt fekszik Európa egyik legnagyobb gázmezője. Azok a kommentelők, akik ennek segítségével mentenék meg a magyar gazdaságot, valószínűleg nem követték figyelemmel az erről szóló híradásokat, ugyanis már két évvel ezelőtt kiderült, hogy a mező nem termelhető ki gazdaságosan, ezért az ExxonMobile abbahagyta a feltárást. Ennek oka a sok talajvíz és a nem hagyományos lelőhely, ami azt jelenti, hogy a gáz zárványokban helyezkedik el, így egyenként kellene megfúrni őket, ami igen költséges, ezt egyszer egy ott kutatómérnök magyarázta el nekem. A kutatás leállításáról itt és itt olvashattok.
Ami pedig a szén- és ércbányáinkat, valamint az uránt illeti, ha azok gazdaságosak lettek volna, akkor nem zárják be őket, hanem megveszik a külföldiek, és nagy pénzt csinálnak belőle. Nem így történt, tehát nem érte meg kitermelni. Egyébként az ásványi anyagok világpiaci árának emelkedése miatt folyamatosan kutatnak most is, hogy érdemes lenne-e újrakezdeni a bányászatot, sajnos itt is főként külföldiek, mert a magyar cégeknek nincs pénzük egy bizonytalan eredménnyel végződő vizsgálatra, ugyanis ha nem gazdaságos a művelet, akkor "kidobták" az összeget, és ehhez a hazai cégek nem elég tőkeerősek. Sajnos.
Az önellátás tehát illúzió marad, soha nem voltunk azok a modern történelem során, legfeljebb a középkorban, amikor egyrészt sokkal nagyobbak voltunk, volt aranyunk, ezüstünk, másrészt viszont az életszínvonal is jóval alacsonyabb volt, nem volt szükség kőolajra és modern gépekre, amit csak "kemény valutáért" lehet megszerezni. Az egyik hozzászólóval közlöm, hogy a rendszerváltás előtt sem voltunk önellátók, akkor a KGST-től szereztük be, ami kellett nekünk, ráadásul ugyanúgy csak hitelfelvétellel tudtunk fenntartani egy sokkal alacsonyabb életszínvonalat, mint most. Nem véletlen, hogy működésképtelennek bizonyult, és csődbe ment a tervgazdaság, ma már legfeljebb csak Észak-Korea és Kuba alkalmazza ezt a módszert.
Ahogy már korábban is leírtam, csak egyféleképpen lehetnénk tényleg önellátók, mégpedig úgy, ha vállaljuk, hogy az életszínvonalunk fekete-afrikai szintre zuhan vissza. Ha alkalmaznánk a sokak által szorgalmazott módszert, miszerint "mindenkit ki a földekre kapálni", akkor valóban nem szorulnánk rá a külföldi tőkére, viszont nem lenne egészségügy, ugyanis a gyógyszergyáraknak nem lenne euróért kapható alapanyaguk és modern technikájuk, még a mentőszolgálat se működne, ugyanis nem lenne mit tankolni, nem lenne áram, csak max. naponta pár órát, ugyanis az erőműveket is korszerűsíteni kell, és fizetnünk kell a tüzelőanyagért, különösen az atomerőműben, ami az energiaszolgáltatás 40%-át biztosítja. A legtöbbünknek nem lenne kocsija, ugyanis azt külföldi tulajdonú gyárak készítik, és értéktelen pénzért nem adják el, bár tankolni se tudnánk, így ez igazából nem is jelentene gondot. Egyszóval visszaesne az életszínvonal, de alaposan. Nem véletlen, hogy egyetlen fejlett ország sincs a Földön, ahol a mezőgazdaság lenne a húzóágazat. És mielőtt még bárki ezzel, vagy azzal az országgal példálózna, kérem, tegye meg, hogy beírja a Google-ba az ország nevét és az "economy" szót, majd nézze meg a "GDP per sector" címszót. És higgyétek el, hogy van még ennél is lejjebb, én összességében éveket töltöttem el harmadik világbeli, főként fekete-afrikai országokban, úgyhogy a saját szememmel láttam, hogy mi nem is élünk annyira rosszul.
Valaki azt is írta, hogy 193 ország van a Földön, miért csak Európa jó nekünk. Erre az a válasz, hogy valószínűleg azért, mert - mindent figyelembe véve - ott tudunk a leggazdaságosabban értékesíteni, nem véletlen, hogy mindig Európa volt a magyar áruk elsődleges piaca, amióta csak létezik Magyarország. Ha a nigériai export hajtaná a legtöbb hasznot, akkor oda szállítanánk, de miért gondolja bárki is, hogy nagyon távoli (magas szállítási költség) vagy fizetésképtelen, szegény országokba megéri árut szállítanunk? Ráadásul ott kedvezőbb feltételekkel kéne eladnunk, mint pl. a kínai tömegtermelőknek, akik pont a nagy mennyiség és az olcsó munkaerő miatt tudnak nagyon olcsók lenni, ráadásul nekik tőkéjük is van, nem kevés. Ezen kívül olcsóbbak kellene hogy legyünk a nyugati országoknál, és az adott felvevőpiac szomszédainál, valamint a saját árujuknál is, szóval nem véletlen, hogy mi inkább Németországba exportálunk, és nem Türkmenisztánba.
Valaki említette a kínai példát, felvetette, hogy mi miért nem tudjuk ugyanazt az utat bejárni, mint ők. Kína 150-szer nagyobb lakossággal rendelkezik, mint Magyarország, és úgy fejlődtek fel az elmúlt 15-20 évben, hogy a munkaerejük rendkívül olcsó, harmadik világbeli bérekért - a magyar bérek töredékéért - dolgozott, és a befektetőknek megengedték, hogy korlátlanul kizsákmányolják a kínai munkásokat, legalább kétszer annyit dolgoztak, mint a nyugati társaik, tizedannyi bérért, nem kellett költeni a munkavédelemre, nem számítottak a balesetek, sem pedig a környezetvédelmi előírások, ezért telepítette oda a legtöbb nyugati cég a gyártását. Kíváncsi vagyok, hogy hány hozzászóló bírná a rabszolgamunkát éhbérért egy kínai üzemben? Lehet persze, hogy pár év vagy évtized múlva ez másként lesz, ugyanis addigra már annyi tőkét felhalmoznak a kínaiak, hogy erre nem lesz szükség, de egy-két generáció élete akkor is rabszolgamunkával telik el, mire eljutnak odáig. Kíváncsi vagyok, hogy közületek hányan vállalnák ezt a sorsot.
A kínai gazdaság egyébként már teljesen kapitalista, csak az országot uraló rezsim nevezi magát kommunistának. Egyébként nem véletlen, hogy Kína is csak akkor kezdett el fejlődni, amikor átállt a kapitalista piacgazdaságra, a különutas megoldások ott se működtek, nem véletlen, hogy mostanában Észak-Korea is különleges gazdasági övezeteket létesít, kínai mintára, ahol piacgazdasági szabályok érvényesülnek majd, már ha az új vezérük keresztbe nem tesz az apja terveinek.
És senki se higgye azt, hogy ha kilépünk az EU-ból, akkor nem kell majd fizetnünk az államadósságot, ezt a keresztet a hetvenes évek óta cipeljük, pedig hol volt akkor még az Unió? Ugyanúgy rá lennénk szorulva a nemzetközi tőkére, akkor is, ha kilépnénk, mert akkor se lenne elég magyar tőke, hogy versenyképes, eladható termékeket gyártsunk, gondoljatok csak bele, hogy semmivel sem volt jobb az életszínvonal, mielőtt beléptünk, igaz, rosszabb sem. Nincs már KGST és tervgazdaság, ahol bármit átvettek, nem számított, hogy gazdaságos-e, de most, ha csak egy kicsit is drágábban adjuk a konkurenciánál, rajtunk rohad a termék. Persze előállhat olyan helyzet is, amikor már tényleg jobb lesz kilépni, de én ezt csak akkor tartom elképzelhetőnek, ha már tönkrement az Unió. Még akár azt is megérhetjük, hogy magától széthullik az egész, bár én ennek nem adok túl sok esélyt.
Temesszentandrási Kristóf


Milyen lesz Afrika Kadhafi nélkül?


Afrika országai lassan magukhoz térnek a Moammer Kadhafi elüldözése okozta sokkból, és miközben a volt líbiai vezető azon fáradozik, hogy a fejére kitűzött vérdíjból senki se gazdagodhasson meg, a kontinensnek égető kérdéssel kell szembenéznie: mihez kezdenek majd a Forradalom Testvéri Vezérének bőkezű politikai és gazdasági támogatása nélkül?
Moammer Kadhafi 42 éves uralma alatt rengeteg barátot szerzett magának Afrikában: 1969-es hatalomra jutása óta többek között támogatott lázadó mozgalmakat, az azokat leverő kormányokat, kisegített nehéz anyagi helyzetben lévő országokat, illetve tevékeny szerepet vállalt az Afrikai Unió létrehozásában is. Ezek fényében nem csoda, hogy bukása után többen is sokáig húzódoztak attól, hogy elismerjék a Nemzeti Átmeneti Tanácsot (National Transitional Council, NTC) Líbia törvényes vezetéseként.
Azután, hogy afrikai vezetők közül sokan már a külső beavatkozást is elítélték, várható volt, hogy az NTC elismeréséért sem lesz nagy tülekedés – ez így is lett, a kontinensen még csak 25 ország kormánya esett túl a diplomáciai lépésen. A maradék 28 állam többsége egyelőre kivár (amíg biztossá válik, hogy Kadhafi valóban nem tér vissza), de akadnak egészen szélsőséges megnyilvánulások is. Ilyen Taher El-Magrahi, Líbia zimbabwei nagykövetének esete is: miután Tripoli eleste felett érzett örömében a követségen felhúzta az NTC zászlaját, a Kadhafival jó viszonyt ápoló Robert Mugabe kiutasította az országból. A nagy szigorban azért némi engedékenységet mutatott a zimbabwei diktátor, amikor felajánlotta, hogy hajlandó megbocsátani El-Magrahinak, amennyiben az visszahelyezi Kadhafi zöld lobogóját.
Kisebb tolongás alakult viszont ki akkor, amikor az került szóba, hogy ha minden kötél szakad, ki fog majd menedéket nyújtani Kadhafinak. Ugyan mint utóbb kiderült, a felmerült országok jelentős részét csak pletyka szintjén hozták hírbe, így többen is kénytelenek voltak hevesen cáfolni az értesüléseket. A lista végül két államra szűkült: Burkina Fasóra és az aprócska Bissau-Guineára. Ha Kadhafinak választania kellene, Burkina Faso hamar kikerülne a lehetőségek közül, miután az augusztus utolsó napjaiban elismerte az NTC hatalmát Líbiában, illetve – Bissau-Guineával szemben – a Nemzetközi Büntetőbíróságot (International Criminal Court, ICC) létrehozó Római Statútumnak is részese, ezáltal elismeri annak joghatóságát is.
Mindenképpen említést érdemel, hogy milyen kínosan ügyetlenül kezelte a helyzetet Dél-Afrika és az Afrikai Unió. Jacob Zuma dél-afrikai elnök az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1973-as számú, a Líbia feletti légtérzárat elrendelő határozata óta – amelyet amúgy a BT-ben ülő országa is megszavazott – minden alkalmat megragadott a NATO és a beavatkozás kritizálására. Ennek hátterében egyrészt az állt, hogy mind Dél-Afrika, mind pedig az Afrikai Unió rendkívül csalódottan fogadta, hogy a NATO – Zuma sikertelen közvetítési kísérletétől eltekintve – nem igazán engedte őket szóhoz jutni az ügyben. Ennél azonban jóval erősebb indok, hogy mindketten rengeteget köszönhetnek Kadhafinak: a líbiai vezető jelentős segítséget nyújtott a Dél-Afrikát jelenleg is vezető Afrikai Nemzeti Kongresszusnak (African National Congress, ANC) az apartheid elleni küzdelemben, az Afrikai Unió elődje, az Afrikai Egységszervezet (Organization of African Unity, OAU) pedig nagyrészt Kadhafi pánafrikai törekvéseinek köszönhetően szilárdulhatott meg a kontinensen. A kellemes emlékek ellenére aztán szeptember végére nagyon kínosnak találták a hallgatást, úgyhogy végül ők is elismerték az NTC fennhatóságát Líbiában.
Afrika gazdag nagybácsija
Az biztos, hogy Kadhafi bukásával Afrika hatalmas összegektől esik el, de ennek az éremnek is két oldala van: ugyan a beruházások és bőkezű támogatások elapadása visszavetheti a kontinens gazdaságát, cserébe viszont a lázadó szervezeteknek folyósított fegyverszállítmányai sem játszanak többé szerepet a régió destabilizálásában. Ráadásul a támogatások sem mindig érték el céljukat, gyakran az éppen aktuális diktátor zsebébe vándoroltak: Moussa Dadis Camara volt guineai katonai vezető egy páncélozott Nissant és némi zsebpénzt, Rupiah Banda zambiai exelnök nyolc traktort, elődje, Levy Mwanawasa pedig öt tevét – amelyeket később az államnak ajánlott fel – köszönhet Kadhafinak.
Az anyagi segítség csökkenését leginkább a Líbia közvetlen szomszédságában fekvő Száhel-országok fogják megérezni – a száraz övezet gyakran instabil államai Kadhafi beavatkozásainak kedvelt színterei voltak. Maliban és a Közép-afrikai Köztársaságban a kormány elleni lázadások megfékezésével, Libériában Ellen Johnson Sirleaf elnök asszony támogatottságának növelésére indított beruházásokkal, Szomáliában és Szudánban pedig az Afrikai Unió békefenntartó misszióinak finanszírozásával nyújtott segítő kezet – és ez csak pár példa a sok közül.
A diktátor keze viszont ennél messzebbre is elért, úgyhogy Afrika távolabbi részeiben is lesznek következményei a változásnak. Ilyen Kenya is, ahol olyan több százmillió dolláros beruházásokat kellett leállítani, mint a Kenya és Uganda közti csővezeték, illetve egy Líbia és Kenya közötti közvetlen repülőjárat létrehozása. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy az utóbbi időben már igen nyögvenyelősen indultak be Kadhafi afrikai projektjei – már ha egyáltalán beindultak. Több hatalmas beruházás is csak Líbia anyagi segítségére várt teljes bizonytalanságban, így a vezető bukásával legalább már biztosan lehet tudni, hogy nem lesz belőlük semmi.
A beruházások leállása mellett komoly problémát jelent a Líbiából érkező olcsóbb olaj kiesése. Ugyan a több afrikai országban is jelenlévő líbiai állami vállalatok igyekeztek mindenkit megnyugtatni, hogy mivel nem tartoznak a Kadhafi-család érdekeltségi körébe, nem kell zavarra számítani szolgáltatásaikban. Más kérdés, hogy az NTC olajbevételeit inkább az ország újjáépítésére fordítja, így Afrika többi része a jövőben kevesebbet fog látni ezekből a pénzekből.
Biztonsági kockázat
Ha Afrika gazdaságában idővel pótolható is Kadhafi hiánya, az átmeneti líbiai káosz csak árthat a kontinens biztonságának. A harcokat követő felfordulásban felügyelet nélkül maradt fegyverraktárakból már a harcok kezdete óta áramlanak ki a fegyverek a kontinens instabilabb régiói felé, de Kadhafi bukása újabb lökést adott az illegális fegyverszállítmányoknak: már Szomáliában és Nigerben is feltűntek Líbiából származó fegyverek.
Ha mindez nem lenne elég, a szomszédos országoknak számolnia kell a líbiai frontról hazatérő tuareg harcosok problémájával is. A hat hónapos konfliktus alatt nagyjából 1500 Maliból és Nigerből származó tuareg harcolt Kadhafi oldalán, akik a rendszer bukásával elvesztették kiváltságos helyzetüket, és most kénytelenek visszatérni szülőföldjükre. A líbiai fegyverraktárakból és az eltulajdonított francia szállítmányokból részüket kivevő harcosok nagy kockázatot jelentenek a Száhel-övezet amúgy is törékeny biztonságára. Ugyan törzsi vezetők többször is felszólaltak a terrorizmussal szembeni harc mellett és a központi irányítás nélkül működő fegyveres erők ellen, a tuareg felkeléseknek már-már hagyománya van a térségben. Az 1990-es évektől kezdve nagyjából egy évtizeden át folytak harcok függetlenedni vágyó tuareg fegyveresek és Mali, illetve Niger kormánya között, a békét csak Líbia beavatkozása hozta el.
Az újabb lázadások kockázatát növeli, hogy ezekben az országokban csak elvétve találni fizető állást, a lakosság nagy része a mezőgazdaságból látja el saját magát. Hasonló helyzetekben, amikor lázadó tuaregek újra aktivizálták magukat, Kadhafi általában beavatkozott és megfelelő anyagi hozzájárulással sikerült lecsitítania a kedélyeket – igaz, legalább ugyanennyi alkalommal lépett közbe felbujtóként. Ugyan Kadhafiról nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy jóindulatú és önzetlen lett volna a szaharai országokkal szemben, de a törékeny egyensúlyt fenntartó stratégiai pozíciója betöltetlen marad a jövőben.
A tuaregek jelentette veszélyforráson felül Nigernek hab a tortán, hogy Líbia politikai és katonai vezetésének egy része, illetve Kadhafi egyik fia, Saadi is pont náluk akar menedéket keresni. A lakosság jelentős része igen kedvetlenül fogadja a hívatlan vendégeket: az általános felfogás szerint muszáj fogadni őket, hiszen muszlimokról van szó, de ugyanakkor félnek attól, hogy jelenlétük csak újabb erőszakra adhat okot. A nigeri vezetés is vegyes érzelmekkel fogadta a Líbiából érkező konvojt – miközben Marou Amadou kormányszóvivő határozottan elvetette annak lehetőségét, hogy az állam kiadja az érkező líbiaiakat az NTC-nek, megerősítették a határok felügyeletét, Saadit pedig gyakorlatilag házi őrizetbe helyezték.
Tovább nehezíti a helyzetet az al-Kaida az Iszlám Maghrebben (AQIM) egyre erősödő pozíciója a régióban: a terrorszervezet szintén telepakolta a kosarát Líbiából származó fegyverekkel, illetve tárt karokkal várja a kalandosabb lelkű hazatérő harcosokat. A terroristák a gyakori konfliktusok mellett a Száhel-országok gazdaságára is hatással vannak: több nagy értékű líbiai befektetést is le kellett állítani a harcok miatt, így a Kadhafitól érkező gazdasági segítség teljes leállása és az erőszak esetleges kiújulása még inkább a tönk szélére sodorhatja az övezet országait.
Új hatalom Afrikában?
A rengeteg baljóslat ellenére vannak olyanok, akik nem bánják Kadhafi bukását: az átmeneti zűrzavar és Líbia figyelmének megoszlása kapóra jöhet a már így is regionális hatalomnak számító Nigéria számára, hogy még nagyobb befolyásra tegyen szert a kontinensen. A nemzetközi beavatkozás kezdeti kritizálása után az ország vezetése egyre inkább a Kadhafival szembeszegülő felkelők pártját fogta. Ennek az lett az eredménye, hogy ha nem is első afrikai államként, de Nigéria az elsők között ismerte el az NTC-t Líbia törvényes képviselőjeként.
A döntést fel lehet fogni egyfajta elégtételként is Kadhafival szemben: a líbiai vezető elképzelése szerint a nigériai vallási villongásoknak az ország kettéosztásával kellett volna véget vetni. Az édes bosszú mellett persze ott a tény, hogy hatalmas lehetőségek rejtőznek az ország olajkincsében: Nigéria már most is a kontinens legnagyobb olajtermelője, de gazdasági jelentősége tovább nőhet a líbiai termelés kihagyásai miatt. Az ebből származó bevételeknek – és Kadhafi hiányának – köszönhetően nem csak gazdaságilag, de politikailag is megerősödhet az ország: a hatalmi vákuumot kihasználva a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Szövetsége (ECOWAS) – melyet jelenleg Goodluck Jonathan nigériai elnök vezet – kiváló eszköz lehet az ország politikai érdekeinek érvényesítésére.



Afrika leghosszabb ideje hatalmon levő elnökei 2010-ben: Moammer Kadhafi – Líbia (1969), Teodoro Obiang Nguema – Egyenlítői Guinea (1979), José Eduardo dos Santos – Angola (1979), Robert Mugabe – Zimbabwe (1980), Hoszni Mubarak – Egyiptom (1981), Paul Biya – Kamerun (1982), Yoweri Museveni – Uganda (1986), III. Mswati – Szváziföld (1986), Blaise Compaoré – Burkina Faso (1987), Zín el-Ábidín ben Ali – Tunézia (1987)
Miközben Nigéria már a fényes jövőt tervezgeti, a Dél-afrikai Köztársaság gyanakodva figyeli riválisának előretörését. Az országot vezető ANC erősen kritizálta az NTC elismerését, véleményük szerint Nigéria elhamarkodott döntést hozott – a hónapokig tanácstalanul hallgató Dél-Afrika szempontjából egészen biztosan így is volt. A késlekedés rávilágított arra, hogy az ország mennyire nem tud mit kezdeni Kadhafi bukásával: miközben afrikai országok sora ismerte el az NTC fennhatóságát, Dél-Afrika csak hátul kullogva tette meg ugyanezt. Emellett sokat árthat az ország hitelességének az a kettős játék, amivel egyrészt tárgyalások során igyekeztek békés megoldást találni a líbiai helyzetre, másrészt pedig rendre felszólaltak a külső beavatkozás ellen. Az emiatti késlekedés jelentősen visszavetheti Dél-Afrika befolyását a kontinensen, és a jövőben az NTC számára valószínűleg nem ők lesznek az elsők, akikhez Afrikával kapcsolatban fognak fordulni. Hasonló félelmei vannak az Afrikai Uniónak is, amely ráadásul nagyban függött Kadhafi pénztárcájától is. Líbia a szervezet költségvetésének 15 százalékát állta, emellett több, anyagi gondokkal küszködő tagállam költségeit is magára vállalta. A politikai hitelvesztés és az anyagi források elapadása miatt többen már a regionális szervezet végét vizionálják. Más elképzelések szerint a jelenlegi helyzet egy új kezdetet jelenthet az Afrikai Unió számára: Kadhafi bukása és az NTC hatalomra jutása kiváló alkalmat nyújt reformok bevezetésére. Az újításnak pedig már igencsak itt az ideje, Alassane Ouattara elefántcsontparti elnök szavaival élve – akinek volt alkalma első kézből is megtapasztalnia az Afrikai Unió tehetetlenségét – általánosan jellemző az „eredménytelenség, a későn hozott döntések, a különböző alrégiók nem megfelelő kapcsolódása a döntéshozatali folyamatba”. Az elnök hozzátette, véleménye szerint az Afrikai Unió Bizottsága nem rendelkezik semmiféle hatalommal vagy felelősséggel. 
A reform egyik alapkérdése, hogy a továbbiakban hogyan oldják meg a szervezet finanszírozását. Kadhafi rendes diktátorként népe megkérdezése nélkül, saját elhatározásából pumpálta a pénzt az Afrikai Unióba, így a hatalomváltás után valószínűtlen, hogy az NTC hajlandó tovább finanszírozni az afrikai integráció megvalósítását. Ez már csak azért is valószínűtlen, mert az új líbiai vezetés az egyesült Afrika helyett a Közel-Kelet részeként képzeli el az ország jövőjét – nem csoda tehát, hogy az Arab Liga egy hónappal az Afrikai Unió előtt ismerte el az NTC fennhatóságát.
Már Afrika sem a régi
Kadhafi bukása újabb lökést adott az afrikai ellenzéki mozgalmak tevékenységének: Szudánban újra Omar Bashir elnök távozását követelik, ahogyan a korábban sok mindent megélő ugandai ellenzék is felemelte hangját Yoweri Museveni ellen. A hasonló megmozdulások viszont ritkán vezetnek eredményre a kontinensen, így az elégedetlenkedők többnyire csak az idő múlásában bízhatnak – igaz, egyes vélemények szerint Líbia példáján felbuzdulva a jövőben több nyugati beavatkozásra lehet számítani Afrikában.
Mindenesetre az biztos, hogy az elmúlt hónapok eseményei jócskán összezilálták a kontinensen leghosszabb ideje hatalmon levő elnökök listáját, és a változások a következő években csak sokasodni fognak. Kadhafi, Mubarak és ben Ali már száműzetésben vagy pedig börtönben figyeli a történéseket, de a többiek sem élvezhetik már sokáig a hatalmat. Állítólag Nguema, dos Santos, Mugabe és Biya is betegséggel küzd, III. Mswati ellen pedig egyre gyakrabban tüntetnek demokráciára vágyó alattvalói. Ez azt jelentené, hogy a 2010-es listából 2015 környékére már csak ketten maradnának – tehát öt év alatt többet változna az afrikai politikai paletta, mint azt az elmúlt harminc évben összesen.
(Kitekintő)

A görög válság, ami nekünk is ismerős lehet - hogyan döntsünk romba egy országot?

Az utóbbi hónapokban megsokszorozódott a görög karitatív szervezetek és egyházkerületek dolgozóinak munkája: országszerte a kijelölt helyszíneken mindennap nyugdíjasok, munkanélküliek, gyerekes anyák és bevándorlók várják kígyózó sorokban, hogy ebédidőben ételhez jussanak – egy kép a görög fővárosból, ami azonban könnyen kialakulhat Budapesten is.
A nincstelenek száma rohamosan nő, és egyszerűen nem látjuk a folyamat végét” – mondta az ebédosztásban résztvevő egyik önkéntes.
A fővárosban az Omonia tér mögötti hajléktalanszállónál szokott a betevő falatra várni Jeórjiosz Levedojánisz is, akit 2009-ben bocsátottak el állásából. A 38 éves férfi az athéni repülőtéren dolgozott, és mint mondta, egészen jól kijött a fizetéséből. Amióta kirúgták, nem sikerült új munkát találnia, anyagilag pedig teljesen lenullázódott, és most a vöröskereszt segítségére szorul. "Ha lenne munkám, nem csinálnám ezt. Kapcsolatok nélkül azonban senki nem fog felvenni" – mondta könnyes szemmel, és kijelentésével igazából meg is fogta a görög probléma lényegét.
Ami nem is annyira görög, hisz – hogy ne menjünk nagyon messze – Magyarországon sem talál könnyen munkát egy középkorú magyar, a lecsúszásuk szinte biztosított, különösen az új törvény miatt, amely nem tesz különbséget az állástalanok között, így kényszerítve a szakképzett középkorút is arra, hogy közmunkára jelentkezzen vagy feketemunkával élje túl az álláskeresési periódust, ami akár évekbe is beletelhet.
A 340 milliárd eurós adósság felhalmozásában nagy szerep jutott ugyanis a nepotizmus mindent felülíró intézményének – mutat rá a Spiegel internetes kiadása.
A görög jegybank elnöke, George Provopulosz szerint az utóbbi évtizedben a politikai elitnek – a Papandreu, Karamanlisz és Micotákisz dinasztiákkal az élen – sikerült olyan védnökségi rendszert kialakítani, amelyben nem létező (hitelből fedezett) milliárdokat dobott ki az éppen hatalmon lévő kormány a barátok és a rokonság jólétének elősegítésére, bebetonozva őket a felhőtlen munkaéveket biztosító közigazgatásba. Ezzel összhangban a pártok által kötött üzletek is sokkal inkább szívességről, mint átgondolt politikáról szóltak. A végeredmény: egy hatalmas bürokratikus gépezet és egy feudális demokrácia, ahol a generációk jönnek-mennek, de a nevek ugyanazok maradnak – papandreuk és karamanliszok váltogatják egymást micotákiszokkal kiegészülve. Nálunk vajon miért van még mindig a helyén Simor János, a jegybank elnöke? Költői kérdés volt...
Vegyünk egy mély lélegzetet, és nézzünk körül a magyar ugaron is: vajon nem zajlik nálunk is? Dehogynem, az utóbbi húsz évben kommunista és kerekasztal-lovag egyaránt kiépítette saját érdekszféráját, ami egyrészt meggátolta a honi politikai elit fiatalítását, másrészt ugyanolyan félfeudális demokráciát építettek ki, mint amilyenről most az elemzők panaszkodnak Görögország kapcsán. Ha egy nyugati újságíró venné a fáradtságot és megpiszkálná a magyar rögvalóságot, úgy jó alaposan, Kun Bélától Gyurcsányig és az áruló Nagy Imrétől Antallig, akkor igencsak érdekes összefüggésekre bukkanna, már mai a magyar kommunista nepotizmust illeti.
A jegybank elnöke úgy véli, ahhoz nem fér kétség, hogy a létező rendszer fentebb említett hibái akadályozták meg olyan politika megvalósítását, amellyel elkerülhetők lettek volna a mostani bajok. Provopulosz szerint az ország azzal, hogy a parlament megszavazta a 28,4 milliárd eurós megszorító csomag végrehajtásáról szóló törvényt, hozzáférve így az Európai Unió (EU) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) mentőcsomagjának újabb (12 milliárd eurós) részletéhez, elkerülte ugyan az azonnali halált, de mindössze néhány hónapra lélegezhet fel. Mint rámutatott, Görögország már így is a határait feszegeti, és képtelenség még többet kipréselni az emberekből. Fontos megjegyezni, hogy a mediterrán ország már túl van egy megszorító programon, amelynek keretében csökkentették a béreket, nyugdíjakat, szociális juttatásokat, és 200 ezer ember veszítette el állását.
Akárcsak nálunk, ahol Bokros Lajos „zseniális” pénzügyi szakértő és gyanúsan szerzett közgazdasági diplomával bíró bajuszos elvtárs óta csak és kizárólag a magyar adófizetőkből préselte ki az állam a saját apparátusának fenntartását. Gyurcsány pedig hasonlóan tapsolta el az EU-s pénzeket és az IMF-től kapott milliárdokat, mint görög kollégái, nem mellesleg mindent eladott, amibe belebotlott, így már nemzeti vagyonról sem beszélhetünk Magyarország esetében – marad tehát az adófizető magyar megfejése.
Petrosz Markarisz közismert görög író csak gúnyolódik a „betegeskedő államapparátuson”, amelynek képviselőit szerinte egyetlen érdek vezérli: kiváltságaik megőrzése, mint például a képviselőknek még ezekben az ínséges időkben is járó 14. havi fizetés – és ilyenkor önkéntelenül is Lázár János és az ő luxus Audija jut eszünkbe, amit mi, magyarok fizettünk neki, havi pár milláért, miközben attól volt hangos a kormánypárti sajtó, hogy a komcsik mindent elloptak, nincs pénz semmire – amiben azért van igazság.
Markarisz szerint nagy hiba volt az is, hogy az egymást követő kormányok úgy állítottak munkába újabb ezer köztisztviselőt és közalkalmazottat, hogy közben a régi gárdát meghagyták. Beszédes adat, hogy Görögországban jelenleg minden negyedik aktív munkavállaló a kormánynak dolgozik. Közben a pártok hatalommal való visszaélései nyomán a lakosságra átragadt az a szemlélet, hogy amit csak tud, markoljon fel, s lehetőleg minél kevesebb adót fizessen.
Ráadásul a politikusok az évtizedek során olyan környezetet teremtettek, amelyben könnyű volt elkényelmesedni: a görögök többsége 50 éves kora körül nyugdíjba vonulhat, és a magas várható élettartamból adódóan (férfiaknál 78, nőknél 83 év) hosszú éveken át élvezhette az állam gondoskodását – eddig. A korhatárt tavaly fölemelték három és fél évvel: 2015-től 65 év lesz. Nálunk pedig az összeomlás fenyegeti a nyugdíjrendszert.
A politikusbűnözésen túl, ennek komoly demográfiai okai is vannak. Komolyak, mert azok matematikai törvények, amelyeket nem lehet kommunikációs trükkökkel áthágni. Nemsokára – mármint államtervezési időszámítással mérve – nyugdíjba vonulnak a Ratkó-korszak gyermekei, miközben a magyarok lélekszáma egyre csak apad, a cigányoké növekszik és könnyen kiszámítható, hogy mi lesz itt, amikor már a milliós cigányságnak a segélyt és a jelenlegi aránynál jóval magasabb nyugdíjasoknak a nyugdíjt az állam kell majd előteremtse.
Papandreu most teljes erejével azon van, hogy kijavítsa annak a rendszernek a hibáit, amelynek kiépítésében apja is tevékenyen részt vett. „Vagy változtatunk, vagy mindannyian eltűnünk a süllyesztőben” – szögezte le nemrég a kormányfő, aki egy politikus dinasztia tagjaként valószínűleg tökéletesen tisztában van azzal, pontosan mit is kellene másképp csinálni. Ez egyébként pont annyira hihető Papandreu szájából, mint Orbánéból a rendszerváltás kritizálása, vagy az oligarchákkal szembeni fenyegetőzése – amikor a kommunista diktatúra ügynökei közül legalább négyet találunk kormányában.
Papandreu felmenői közül nagyapja, aki szintén Jeórjiosz, lépett elsőként politikai pályára: először miniszteri posztot töltött be, majd a kormányfői széket is elfoglalta. Az 1967 és 1974 közötti katonai diktatúrát követően fia, Andreasz megalapította a görög szocialista pártot (PASZOK), és az 1980-as években annyi mindent adott barátainak és támogatóinak, hogy az ország adóssága pillanatok alatt felduzzadt.
Aztán jött a konzervatív Karamanlisz-család, és a tollasodásra kapott egy kevés időt a Micotákisz-dinasztia is. 2004-ben a hatalomra kerülő Kosztasz Karamanlisz választási kampányában ugyan reformokat hirdetett, azok azonban elmaradtak, és botrányok sora következett a kormány ingatlanspekulációs ügyletei miatt. Karamanlisz – leváltása előtt nem sokkal – még több tízezer közigazgatási posztot is teremtett, s mindezek eredményeképp alig öt év alatt, 2009-re megduplázódott Görögország költségvetési hiánya.
Akárcsak nálunk: MSZP és egy műjobboldali tömb senki által meg nem zavart váltógazdasága vitte a csődbe az országot, és a válság előidézésében kiemelkedő szerepet játszó „elit” egyik szárnya akarja megoldani azt.
A 2009 októberében hivatalba lépett Papandreu már nem tud segíteni a lakosság kiábrándultságán: az állami kiadások lefaragását célzó népszerűtlen lépéseire a nép utcai megmozdulásokkal válaszol. A görögöknek mostanra már elegük lett a politikai elitből; egy nemrég készült felmérés szerint 71 százalékuk nem bízik abban a kormányban, amelytől az EU a görög tragédia megoldását, vagyis az euróövezet válságának elkerülését is biztosító konszolidációs program végrehajtását várja. Közben az ellenzék megítélése sem sokkal jobb: az Antonisz Szamarasz vezette Új Demokrácia támogatottsága jelenleg 31 százalékos, bár már ez is elég ahhoz, hogy az ország legnépszerűbb politikai pártjaként hirdesse magát…
Mit tehetünk hozzá? Várjuk, hogy a magyarok legalább 31 százaléka eljusson oda, hogy a Jobbik szimpatizánsa legyen. Ez vélhetően elgondolkodtatná az „elitet”. Igaza volt-e vajon Orbán Viktornak, amikor büszkén jelentette ki, hogy Magyarország elkerülte a görög utat? Nos, ez a jövő titka, de bizakodásra nem sok okunk van.
(MTI nyomán, kommentálta: Alexander Strauss)

Julius Evola: Okkult háború


De vegyétek észre, Emelkedettek! Nem az árja és anárja között dúl az igazi harc, vagy ha igen, akkor ez önmagunkban zajlik. Minden háború okkult háború, minden kérdés tudati kérdés. Ezért a valódi árja harc nem ‚mások’ ellen folyik. Buddha szavaival: „Az igazi győzelem az, ha önmagát győzi le az ember.” A ksátriák sudrákkal nem harcoltak soha, a táltos nem a népet akarja elpusztítani. Talán Mahávira a Mariska néni ellen győzött? Nem! A valódi harc a sárkány képébe öltözött, egymás ellen küzdő „repülő halhatatlanok” harca; a bika képébe öltözött táltosok egymás közötti harca; a theomakhia, az istenek harca. Az önmagunkban lévő fehér mágus és fekete mágus között folyik a harc, az isteni erők és a titáni erők között folyik a harc. Ksátria ksátria ellen, táltos táltos ellen, mágus mágus ellen küzdjön. Először küzdelem, aztán győzelem, s így még az elesett hősök is a halhatatlanság csarnokába jutnak.
I. 
A modern népek életét szakadatlanul sújtó válságok magyarázataként az adott nézőpontoknak megfelelően különféle – általános történelmi, társadalmi, gazdasági-társadalmi, politikai, erkölcsi, kulturális stb. – okokra szoktak hivatkozni. Nem vitatjuk, hogy mindezen okoknak megvan a maguk szerepe, mégis, fel kell vetnünk egy alapvető és lényeges kérdést: vajon a végső okok mindig ezek közül kerülnek-e ki, s vajon olyan automatikusan érvényesülnek-e, mint a fizikai világban ható okok? Meg kell-e elégednünk ezekkel az okokkal, vagy pedig keresnünk kell olyan magasabb eredetű influenciákat, amelyeknek ismeretében sok minden, ami a Nyugaton történt és történik, elveszítené esetleges jellegét, és az egyes jelenségek sokféleségén túl valami egységes logikára mutatna? Az okkult háború fogalmát egy ilyen problematika keretében definiálhatjuk. Ezt a háborút észrevétlenül folytatják azok, akiket általánosságban a világfelforgatás erőinek nevezhetünk – mégpedig olyan eszközökkel és olyan körülmények között folytatják, amelyekről a közkeletű történetírás nem tud. Éppen ezért az „okkult háború” fogalma egy háromdimenziós történelemfelfogást követel. Ez a történelemfelfogás nem a felszín – látható okokat, tényeket és irányítókat tartalmazó – két dimenzióját tekinti lényegesnek, hanem a „földalatti” dimenziót, ahol olyan erők és influenciák működnek, amelyek gyakran döntő hatásúak, és ugyanakkor nem vezethetők vissza a puszta emberire: az individuálisan vagy kollektíven emberire.
Miután ezeket kimondtuk, mindenekelőtt tisztáznunk kell az imént használt „földalatti” kifejezés értelmét. E tekintetben nem szabad valami homályos és irracionális alapra gondolnunk, amely hozzávetőleg olyan viszonyban van a történelem ismert erőivel, mint amilyenben – egy bizonyos újsütetű pszichológia szerint, amelyet ráadásul „mélylélektannak” kereszteltek el – a tudattalan van az egyes ember éber tudatával. Ha itt egyáltalán beszélhetünk tudattalanról, ezt csak azok tekintetében tehetjük, akik – az események háromdimenziós felfogása szerint – inkább a történelem tárgyainak, mintsem alanyainak tűnnek, mivel gondolataikkal és cselekedeteikkel kapcsolatban igen kevéssé vetnek számot azokkal az influenciákkal, amelyeknek engedelmeskednek, azokkal a célokkal, amelyeket végül megvalósítanak. Így esetükben – bármit higgyenek is magukról, és legyenek akár a tettek, akár az ideológiák emberei – a centrum inkább a tudattalanban és a tudatelőttiben helyezkedik el, mint a világos, gondolkozó tudatban. Ebben a vonatkozásban joggal mondhatjuk, hogy az okkult háború legdöntőbb csatái az ember tudattalanjában zajlanak le. De ha a történelem igazi mozgatóerőit nézzük – azokban a különleges aszpektusokban, amelyekkel foglalkozni szándékozunk –, a dolgok egészen másképp állnak. Ekkor nem beszélhetünk sem tudatalattiról, sem tudattalanról. Ellenkezőleg: értelmes erőkkel van dolgunk, amelyek nagyon jól tudják, hogy mit akarnak, és amelyek a legalkalmasabb eszközök arra, hogy – majdnem mindig közvetett úton – elérjék azt, amit akarnak.
A történelem harmadik dimenzióját tehát nem szabad feloldani absztrakt filozófiai vagy szociológiai fogalmak ködében, hanem úgy kell elképzelni, mint amit „kulisszák mögül” meghatározott „intelligenciák” befolyásolnak.
A rejtett történelem kutatásának, ha pozitív és tudományos akar maradni, nem szabad a szilárd talajtól elszakadnia és túl magasra szárnyalnia. Mégis, mint végső hivatkozási alapot, kénytelen feltételezni egy dualisztikus sémát, amely nem különbözik alapvetően attól a sémától, amely több ókori tradícióban is megtalálható. Még a katolikus történetírás sem úgy tekintette a történelmet, mint természeti, politikai, gazdasági és társadalmi okok egyszerű mechanizmusát, hanem mint egy terv – a „gondviselés” tervének – kibontakozását, amellyel ellenséges erők szegülnek szembe. Ezeket az erőket hol a „rossz erőinek” nevezték morális nyelvezetet használva, hol pedig „az Antikrisztus erőinek” teológiai nyelvezetet használva. Az a nézet, amelyre e terminológiák utalnak, mindjárt pozitív jelleget nyer, ha – megtisztítva és lényegét kiemelve – a klasszikus és az indoeurópai ókorhoz hasonlóan olyan keretbe helyezzük, amely nem annyira vallási, mint inkább metafizikai: ekkor a kozmosz erői harcolnak a káosz erői ellen, s e küzdelemben az előbbieknek megfelel mindaz, ami forma, rend, törvény, magasabb értelemben vett tradíció, szellemi hierarchia, miközben az utóbbiakhoz kapcsolódik minden olyan influencia, amely szétzilál, felforgat, lefokoz, és elősegíti az alacsonyabb győzelmét a magasabb felett, az anyagét a szellem felett, a mennyiségét a minőség felett. Ez tehát a vonatkoztatási pontja azoknak az erőknek, amelyek a megfogható okok rendjébe eső ismert történelem mögött működnek. Ismételjük: e mellett a metafizikai háttér mellett sohasem szabad elveszíteni a konkrét történelemmel való kapcsolatot.
Ha valaha, ma valóban fontos volna, hogy ilyen perspektívákból induljunk ki. Ezeket a perspektívákat azonban – amelyek túl azon, hogy megismerési értékük van, még fegyvereket is szolgáltatnak a helyes cselekvéshez – nem szabad összekeverni puszta spekulációkkal. Egy dokumentumban, amellyel nemsokára foglalkoznunk kell, ezt olvashatjuk: „Mivel a nem zsidók mentalitása természettől fogva tisztán állati, képtelenek előre látni, hogy az adott okok – ha azokat bizonyos szempontok szerint működtetjük – milyen következményekre vezetnek. És éppen abban a különbségben, amely a zsidók és nem zsidók között van, fedezhetjük fel könnyen, hogy Isten választottjai vagyunk, és ismerhetjük fel – a nem zsidók ösztönös és állati mentalitásához képest – emberfeletti természetünket. A nem zsidók látják a tényeket, de nem látnak előre, s így képtelenek arra, hogy – az anyagi tények kivételével – bármit is felismerjenek.”1 Eltekintve a zsidókra való hivatkozástól – akiket a dokumentum a világfelforgatás egyedüli titkos ügynökeiként akar beállítani (hogy e vonatkozásban a dolgok miként állnak, arról később szólunk) –, az ilyen megállapítások általánosságban érvényesek azokra, akiket a történelem „tárgyainak” neveztünk. A modern tettemberek nagy részének mentalitása ellenfeleikéhez viszonyítva primitív benyomást kelt. Ezek a tettemberek energiáikat a megfoghatóra, a „konkrétra” koncentrálják, ugyanakkor képtelenek arra, hogy – egy rendkívül korlátozott és majdnem mindig élesen materialista horizonton túl – megértsék, vagy akár csak megsejtsék az összefüggő akciók és reakciók, az okok és okozatok játékát. A történelem mélyebb okai – és itt hivatkozhatunk akár azokra az okokra, amelyek negatív értelemben hatnak, akár azokra, amelyek kiegyensúlyozó, pozitív szerepet játszanak – döntően olyasmiken keresztül működnek, amiket – a természettudományokból kölcsönzött képpel – „imponderabiliáknak” nevezhetünk. Ezek az okok olyan, szinte érzékelhetetlen – ideológiai, társadalmi, politikai stb. – átalakulásokat idéznek elő, amelyek kedvező talajt hivatottak teremteni jelentős események számára: olyanok, mint a hóréteg első repedései, amelyek végül lavinát indítanak el. Ezek az okok szinte sohasem hatnak közvetlenül, hanem bizonyos meglévő folyamatoknak adnak alkalmas irányt, hogy azok vezessenek el a kitűzött célhoz, mégpedig úgy, hogy végül még azok is ezt a célt szolgálják, akik máskülönben ellene vannak. Emberek és csoportok, akik azt hiszik, hogy kizárólag saját akaratukat követik, eszközökké válnak: általuk valami egészen más válik lehetségessé és valósul meg, és ebben éppen egy fölérendelt influencia és „értelem” nyilvánul meg. Mindez nem kerülte el Wundt figyelmét, amikor „az okozatok heterogenitásáról” beszélt, valamint Hegelét sem, amikor történetfilozófiájában bevezette a „List der Vernunft” fogalmát; mindazonáltal sem az egyik, sem a másik gondolkodó nem tudta intuícióját megfelelő keretek között érvényesíteni. Eltérően attól, ami – legalábbis nagy vonalakban – a fizikai jelenségek területén érvényesül, az élesen látó történész számos esettel találkozik, amelyekben a „kauzális” magyarázat csődöt mond: a végeredmény nem egyezik, és a látszólagos történelmi tényezők összege nem egyenlő a végösszeggel – mintha csak valaki öthöz kettőt és hármat hozzáadva nem tízet kapna eredményül, hanem tizenötöt vagy hetet. És éppen ez a különbség – kiváltképpen ha úgy jelenik meg, mint a szándék és az eredmény közötti különbség: mint egyik oldalról az eszmék, alapelvek, programok, másik oldalról pedig a tényleges történelmi következmények közötti különbség – nyújtja a legértékesebb anyagot a történelem rejtett okainak felderítéséhez.
Mindazonáltal szükségünk van bizonyos módszertani előfeltevésekre, hogy az éleslátás ne fajuljon képzelődéssé és babonasággá egy olyan tendencia révén, amely mindenütt és mindenáron okkult háttérre gyanakszik. E vonatkozásban minden feltevésnek olyan jellegűnek kell lennie, mint amilyenek a pozitív kutatás „munkahipotézisei”. Itt is arról van szó, hogy látszólag elszigetelt tények egy adott csoportjának megértése és rendezése céljából valamit ideiglenesen elfogadunk, de azzal a feltétellel, hogy csak akkor tulajdonítunk neki a hipotetikus jellegen túlmenő realitást, ha – egy komoly induktív munka végén – minden arra irányul, hogy megerősítse feltevésünket. Valahányszor egy okozat meghaladja és felülmúlja a megfogható okokat, joggal gyanakodhatunk, vagyis fel kell tételeznünk egy kulisszák mögötti influenciát – legyen az akár jó, akár rossz. Miközben a felmerülő kérdést megpróbáljuk elmélyíteni és igyekszünk választ találni rá, természetesen nagyon megfontoltan kell eljárnunk. Az a tény, hogy akik megkockáztatták az ilyen irányú előrelépést, nem tudták megzabolázni csapongó fantáziájukat, egy olyan lehetséges tudományágat fosztott meg hitelétől, amelynek várható eredményeit nehezen lehetne túlértékelni. És ez is az álcázott ellenfél óhaja szerint történt.
Ennyit a történelem új, háromdimenziós tanulmányozásának általános feltételeiről. Ezek után térjünk vissza ahhoz, amit kiindulásként mondottunk. Ha szemügyre vesszük a társadalom és a modern civilizáció állapotát, fel kell tennünk a kérdést, hogy vizsgálatuk vajon nem követeli-e meg a szóban forgó módszer alkalmazását; vagyis fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a modern világban megjelenő nyílt válság és mélyreható felfordulás bizonyos együttállásait kielégítően meg tudjuk-e magyarázni „természetes” és spontán folyamatok segítségével, vagy pedig hivatkoznunk kell valamire, ami meg van szervezve: egy tervre, amelyet – folyamatosan kibontva – olyan erők hajtanak végre, amelyek háttérben maradnak.
Ezen a speciális területen már több vészjelet is leadtak; olyan összeillő elemekről van szó, amelyek alkalmasak arra, hogy a nem túlságosan felületes megfigyelőben felébresszék a gyanút. A múlt század végén egy Disraeli írta le e jelentős és gyakran idézett szavakat: „A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.” Általánosságban vizsgálva a forradalmi jelenségeket Malinsky és De Poncis feltárták, hogy éppen a jelenlegi időkben, amikor ismeretessé vált, hogy az egyéni szervezet minden betegségét baktériumok okozzák, vált szokásossá azt állítani, hogy a társadalmi test betegségei – azaz a forradalmak és a rendbontások spontán jelenségek: maguktól születnek, nem pedig olyan láthatatlan ágensek következményei, mint amilyenek az egyéni szervezetben a mikrobák és a patogén csírák. Már a század elején így fogalmazott valaki : a közönség nem veszi észre, hogy „minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal elkerülhetetlenné teszik ezeket a konfliktusokat. ... Mindent, ami a népek zavaros forrongásában történik, titokban készítenek elő, hogy biztosítsák néhány ember uralmát. Az összes nyílt tény mögött ezeket az embereket kell keresnünk – akik éppúgy lehetnek illusztris személyek, mint ismeretlenek.” 2 A rejtett történelem témakörének érdekes dokumentuma a jól ismert Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. E dokumentum természetével és jelentőségével már foglalkoztunk legutóbbi olasz kiadásának bevezetőjében.3 Ezért most csak néhány alapvető pont említésére szorítkozunk.
A kérdéses dokumentumot úgy hozták nyilvánosságra, mint egy jegyzőkönyvet, amelyet egy titkos zsidó-szabadkőműves szervezettől loptak el. A jegyzőkönyv állítólag felfed egy tervet, amelyet azért dolgoztak ki és hajtanak végre, hogy felforgassák és elpusztítsák a tradicionális Európát. A Jegyzőkönyvek hitelessége körül roppant heves és bonyolult vita bontakozott ki, ezt azonban el lehet intézni René Guénon helytálló megjegyzésével, miszerint egy valóban titkos szervezet – bármilyen természetű legyen is – sohasem hagy hátra írott dokumentumokat, „jegyzőkönyveket”. Így a legkedvezőbb feltételezés esetén is olyan írásról lehet szó, amelyet a feltételezett szervezet valamelyik exponensével kapcsolatban álló személyek állítottak össze. Ám azokkal sem érthetünk egyet, akik ezt a dokumentumot – mint közönséges misztifikációt, hamisítványt, sőt plágiumot – minden további nélkül likvidálni akarják. Fő érvük – nevezetesen az, hogy a Jegyzőkönyvek pusztán reprodukálják, illetve bővebben fejtik ki annak a könyvnek az eszméit, amelyet a napóleoni Második Császárság korában Maurice Joly írt,4 és amelyre azután a cári titkosrendőrség azonosítatlan agent provocateur-ei rátették a kezüket – valójában nem számottevő. Aki plágiumról beszél, annak gondolnia kellene arra, hogy itt nem irodalmi műről és a hozzá fűződő szerzői jogokról van szó. Magyarázatképpen érdemes megjegyeznünk, hogy ha egy tábornok egy haditerv megfogalmazásakor plágiumot követ is el azáltal, hogy már meglevő, idegen eredetű – de céljainak megfelelő gondolatokat tartalmazó – anyagokat és írásokat is felhasznál, ez egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy a haditervet kidolgozták és végrehajtották-e, vagy nem. Mindent félretéve, így figyelmen kívül hagyva a hitelesség kérdését is (legalábbis abban az értelemben, hogy a Jegyzőkönyveket egy titkos nemzetközi központból ellopott valódi dokumentumok alkotják-e), az egyetlen fontos és lényeges pont a következő: ez az írás ama írások egyike, amelyek – többé-kevésbé fantasztikus, sőt regényes formában – hitet tesznek amellett, hogy a legutóbbi idők rendetlensége nem véletlenek sorozata, hanem megfelel egy tervnek, amelynek fázisait és alapvető eszközeit éppen a fent említett szöveg mutatja meg pontosan. Hugo Wast joggal írta: „A Jegyzőkönyvek lehetnek hamisak – de csodálatosan beválnak.” Henry Ford pedig hozzátette: „Az egyetlen, amit a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban bizonyossággal kijelenthetek, az az, hogy tökéletesen egyeznek mindazzal, ami történik. A Jegyzőkönyvek az elmúlt tizenhat évben, vagyis mióta nyilvánosságra kerültek, összhangban voltak a világhelyzettel, és ma is mutatják annak ritmusát.”5 Ha akarjuk, beszélhetünk prófétai megérzésről. De akárhogy is nézzük, a dokumentumnak mint munkahipotézisnek az értéke vitathatatlan; egységes képben mutatja be a világfelforgatás különböző aszpektusait – közöttük számos olyat, amelyek sok évvel a Jegyzőkönyvek publikálása után jelentek meg és jutottak érvényre. A jegyzőkönyvek révén ilyen módon felismerhetjük ezen aszpektusok voltaképpeni okát és egymással való szoros összefüggésüket.
Amint mondottuk, most nem arról van szó, hogy elvégezzük a szöveg részletes elemzését. Elegendő, ha főbb pontjaira emlékeztetünk. Mindenekelőtt a Jegyzőkönyvek szerint a főbb ideológiák, amelyek a modern rendetlenségért felelősek, nem spontán módon születtek, hanem olyan erők sugalmazták és pártfogolták őket, amelyek tisztában voltak hamis voltukkal,6 és amelyek kizárólag destruktív és demoralizáló hatásaikat tartották szem előtt. Ez érvényes volt már a liberális és demokratikus eszmékre is: az említett okból mozgósították a harmadik rendet, vagyis a polgárságot, hogy zúzza szét a megelőző feudális és arisztokratikus társadalmat; azután egy második ütemben mozgósítani kellett a munkástömegek világát, hogy a polgárságot is aláássák. A Jegyzőkönyvek másik alapeszméje az, hogy a kapitalista internacionálé és a proletárinternacionálé mindezek ellenére szolidárisak, hasonlóan két különböző feladatú hadoszlophoz, amelyeket taktikailag használnak fel az egységes stratégia megvalósítása érdekében. Az élet ökonomizálása is tervszerű, különösen egy olyan ipar keretei között, amely a mezőgazdaság rovására fejlődik, valamint egy olyan gazdaság keretei között, amely a likvid tőkében és a bankokban koncentrálódik. Ennek a tervnek éppúgy engedelmeskedett a modern „közgazdászok” falanxa, mint a demoralizáló irodalom terjesztőié. Ez utóbbiak az etikai és szellemi értékeket támadják, és kigúnyolnak minden tekintélyi elvet. Egyebek között szóba kerül az a siker is, amelyet a titkos front az említett okból nemcsak a marxizmusnak tudott biztosítani, hanem még a darwinizmusnak és a nietzscheanizmusnak is,7 végül a Jegyzőkönyvek eljutnak odáig, hogy bizonyos esetekben még az antiszemitizmust is sugalmazottnak tekintik. Közben általánosságban szó van a sajtó és a közvéleményformáló eszközök titkos monopóliumáról, valamint arról a hatalomról, amely képes megbénítani vagy megbuktatni még a legerősebb bankokat is; a hatalomról, amely néhány kézben összpontosítja a gyökértelen fináncvagyont, és segítségével népeket, pártokat és kormányokat ellenőriz. Fontos cél többek között az emberi személyiséget megfosztani attól a támasztól, amelyet a spirituális és tradicionális értékek nyújtanak számára – tudva azt, hogy ezek nélkül nem nehéz a titkos front által irányított erők és influenciák passzív eszközévé tenni. A kulturális demoralizációra, a materializálódásra és a dezorganizációra irányuló akcióit kiegészíti az az akció, amely kikerülhetetlenné igyekszik tenni az egyre súlyosabb társadalmi válságokat, az egyre elkeserítőbb és elviselhetetlenebb kollektív szituációkat: hiszen egy általános konfliktus végül is úgy fogható fel, mint eszköz az utolsó, esetleges ellenállások letörésére.
Nehéz volna tehát kétségbe vonni, hogy ez a század elején nyilvánosságra hozott „képzeletbeli” terv valóban sokat visszatükrözött és előlegezett abból, ami a jelenkori világban történt. És közben nem hiányoznak a jövőre vonatkozó anticipációk sem. Nem csodálkozhatunk tehát azon az érdeklődésen, amelyet a tegnap különböző mozgalmai tanúsítottak a Jegyzőkönyvek iránt: olyan mozgalmak, amelyeknek az volt a szándékuk, hogy gátat vessenek a nemzeti, erkölcsi és társadalmi bomlasztás korabeli áramlatainak.
Ezzel kapcsolatban szembe kell néznünk azzal a problémával, amelyet a szóban forgó dokumentum az okkult háború irányítóinak vonatkozásában felvet. Ahogyan említettük, a Jegyzőkönyvek szerint a világösszeesküvés vezetői a zsidók, és az európai és keresztény tradicionális civilizáció elpusztításának művét ők tervelték és fejlesztették ki, hogy azután megvalósíthassák Izraelnek, Isten választott népének egyetemes birodalmát. Ez a megállapítás kétségtelenül túllő a célon, és ezért fel kell vetnünk a kérdést, hogy nem játszik-e az ellenség kezére éppen az a fanatikus antiszemitizmus, amely hajlamos arra, hogy mint deus ex machinát mindenütt a zsidót lássa. Hiszen – ahogyan mondottuk – az álcázott erők egyik védelmi eszköze úgy intézni a dolgokat, hogy ellenfeleik figyelmét kizárólag olyanokra irányítsák, akik csak részben felelősek bizonyos felfordulásokért, ily módon fedezve a többi felelőst és rejtve el a dolgok valódi okait. Tegyük fel, hogy beigazolódik: a Jegyzőkönyvek hamisítvány, szerzői pedig agent provocateur-ök. Akkor is ki lehetne mutatni, hogy számos olyan eszmét tükröznek vissza, amelyek rokonságban vannak Izrael törvényével és szellemével.8 Másrészt az is tény, hogy a modern rendetlenség előmozdítói között – annak különböző (kulturális, politikai és társadalmi) fázisaiban – egy sereg zsidó volt és van. Ezeknek a tényeknek mégsem szabad megakadályozniuk egy elmélyültebb kutatást, amely olyan erőket képes megsejteni, amelyeknek a modern zsidóság is csak eszközül szolgált. Egyébként bármilyen sok zsidó található is azoknak a főbb ideológiáknak – a liberalizmusnak, a szocializmusnak, a szcientizmusnak, a racionalizmusnak – apostolai között, amelyeket a Jegyzőkönyvek a világfelforgatás eszközeinek tekintenek, nyilvánvaló, hogy ezek az eszmék sohasem merültek volna fel és erősödtek volna meg olyan történelmi előzmények nélkül, mint például a reformáció, a humanizmus, a reneszánsz naturalizmusa és individualizmusa, a kartezianizmus stb. – márpedig ezek olyan jelenségek, amelyeket bizonyára nem lehet a zsidóság számlájára írni. E jelenségek viszont az influenciák szélesebb spektrumára utalnak.
A Jegyzőkönyvekben kétségtelenül keveredik a zsidóság és a szabadkőművesség fogalma; ezért a másodlagos irodalomban – mindent összevetve – gyakran beszélnek zsidó-szabadkőműves összeesküvésről. Azonban itt is körültekintően kell eljárnunk. Noha jól látható a szabadkőművesség sok ágának elzsidósodása, továbbá a szabadkőműves szimbolizmus és a szabadkőműves rituálék nem kevés elemének tisztán zsidó eredete, mégis elfogadhatatlannak kell tartanunk azt az antiszemita tételt, amely szerint a szabadkőművesség Izrael teremtménye és eszköze. A modern szabadkőművesség (és ezzel a megjelöléssel lényegében az 1717-es alapítású londoni páholyból kinövő szabadkőművességre utalunk) kétségtelenül egyike volt azoknak a társaságoknak, amelyek – különösen az ideológiai előkészítés területén – előmozdították a modern politikai felforgatóakciókat. Mindazonáltal itt is fenyeget a veszély, hogy hagyjuk magunkat félrevezetni, ha – eltúlozva – mindent a közönséges szabadkőművesség befolyásának tulajdonítunk.
Valaki azt mondta azok közül, akik a Jegyzőkönyveket hamisítványnak tartják, hogy ennek az írásnak különféle eszméi rokonságban vannak a centralisztikus és diktatórikus rezsimek által alkalmazott eszmékkel, úgyhogy ez a dokumentum igen jó kézikönyvként kínálkozik azoknak, akik egy új bonapartizmust vagy totalitarizmust akarnak bevezetni. Van igazság ebben a megállapításban. Ez azt jelenti, hogy e nézőpontból az okkult háborút széles és rugalmas keretek között kell felfognunk. Így érthetjük meg azt a szerepet, amelyet látszólag szembenálló, és a zsidó-szabadkőműves összeesküvés – alapjában szimplifikáló – formulájára nagyon kevéssé visszavezethető jelenségek is betölthetnek.9 Noha nem jelentéktelen az a szerep, amelyet a zsidóság és a szabadkőművesség a modern felforgatásban betöltött, mégis képesnek kell lennünk arra, hogy felismerjük egyik vagy másik akciójuk valódi történelmi helyét, valamint képesnek kell lennünk arra, hogy megsejtsük azt a határt, amelyen túl az okkult háborúnak tovább kell fejlődnie – bevetve a zsidóságon és a szabadkőművességen túli erőket, amelyek még az előbbiek ellen is fordulhatnak. Hogy ezzel számot vessünk, elegendő hivatkoznunk a kasztok regressziójának törvényére, amelyet már akkor alapul vettünk, amikor az utóbbi idők történelmének valódi értelmét magyaráztuk.10 A szellemi vezetők és szakrális királyok által irányított civilizációt harcos arisztokráciák által vezetett civilizációk követték. Ezeket azután – különösen dinasztikus formáikban – aláásta a harmadik rend civilizációja; a következő fázis pedig a negyedik rend kollektivista civilizációjáé volt. Márpedig ha jól megnézzük a dolgokat, a modern zsidóság mint hatalom (azaz eltekintve az egyedi zsidó elemeknek és szerzőknek tulajdonítható szétszórt és ösztönös szétziláló, demoralizáló mellékakcióktól) elválaszthatatlan a harmadik rend civilizációjában felbukkanó kapitalizmustól és tőkétől. Hasonlóképpen állnak a dolgok a modern szabadkőművességgel: a harmadik rend győzelmét készítette elő (ideológiailag), ezt támogatta, és ma is a felvilágosodás és a francia forradalom alapelveinek őreként jelenik meg. Tanításai a modern demokrácia egyfajta laikus vallását képviselik: ennek vonalában folytatta és folytatja ma is – hol nyíltan, hol félig titkosan – harcos tevékenységét. Mindez azonban az utolsó előtti fázisra jellemző. Ha ezt a fázist – vagyis a harmadik rend demokratikus és kapitalista civilizációjának egész ciklusát – felváltja az utolsó, kollektivisztikus fázis (amelynek a harmadik rend civilizációja – akarata ellenére – útját egyengette), magától értetődik, hogy ebben sem a zsidóságot, sem a szabadkőművességet nem fogja megilletni a világfelforgatás központi vezetőerejének szerepe. A főáramlat mint felszámolandó csökevényekkel – akár még szembe is fordulhat velük, mint ahogy különben ez már helyenként igazolódni is látszik azokban az országokban, amelyekben konszolidálódni kezdenek a negyedik rend által ellenőrzött (marxista) rezsimek (annak ellenére, hogy győzelmüket eleinte gyakran támogatták a zsidók és a szabadkőművesek).
Másrészt ami a bizonyos körök által nemrégiben védelmezett szélsőséges „marxista-szabadkőműves tézist” illeti, a jelenlegi helyzet megerősíti ennek nem kielégítő voltát. Valóban a fantasztikum területére tévednénk, ha azt feltételeznénk, hogy a ma harcban álló nagyhatalmak – az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a vörös Kína – vezetői a zsidók és szabadkőművesek valamilyen nemzetközi központjából összehangolt utasításokat kapnak (Kínában egyébként sincsenek sem zsidók, sem szabadkőművesek), és következésképpen egy egységes cél megvalósításán dolgoznak. Ismételten kimondjuk: a befolyások szélesebb rendjére kell ma hivatkoznunk, ha ebben az értelemben akarjuk orientálni a kutatást.
II.
Gyakorlati okokból is különösen fontos ismernünk az okkult háború eszközeit: azokat az eszközöket, amelyeket a világfelforgatás erői tevékenységük elrejtésére, befolyásuk folyamatos érvényesítésére és ellenfeleik tevékenységének megakadályozására használnak. De mielőtt még szólnánk erről, megjegyezzük, hogy az alább kifejtendő pontok némelyikéhez a kezdeti impulzust azok a vizsgálódások adták, amelyeket különböző írásaiban René Guénon végzett. Ő többek között egyike volt azoknak, akik a modern kor számos visszássága mögötti rejtett háttér iránt a legérzékenyebbek voltak.
Kezdjük a pozitivista szuggesztió eszközével, megismételve néhány korábbi megjegyzésünket. Az a véleményünk, hogy az események és a történelem úgynevezett pozitív szemléleti módja nem egy igen szűklátókörű mentalitáshoz kapcsolódó orientáció következménye, hanem egy olyan szuggesztióé, amelyet tevékenységük elrejtése céljából – az antitradicionális erők gyakoroltak a modern kultúrában. Aki azt hiszi, hogy a történelmet kizárólag a rivaldafényben álló emberek csinálják, és a legszembetűnőbb gazdasági és politikai, társadalmi és kulturális tényezők határozzák meg, az nem látja s ugyanakkor nem is keresi a mélyebben fekvő okokat: márpedig éppen ezt óhajtják mindazon erők, amelyek a föld alatt akarnak tevékenykedni. Egy civilizáció, amelyben a pozitivista előítélet uralkodik, a legalkalmasabb terület a – korábbi terminológiánkat használva „harmadik dimenzióból” kiinduló tevékenység számára. Nagyrészt éppen erről van szó a modern civilizáció esetében. Ezt a civilizációt a pozitivista, racionalista és szcientista előítélet útján rövidlátóvá és védekezésre képtelenné tették. Még messze vagyunk attól, hogy le tudjuk tépni azoknak az eszméknek az álarcát, amelyek a modern mentalitás és oktatás stabil bázisai, azokét az eszmékét, amelyek nem egyszerűen téves és korlátolt eszmék, hanem – a már ismertetett okokból – az antitradíció erői által széthintett és táplált szuggesztiók.
Említettünk már néhány – az események sorát értelmező – nem pozitivista koncepciót is. Ezek magyarázatképpen különböző entitásokat kapcsolnak be: az „abszolút szellemet”, az „élan vital”-t, vagy éppenséggel a hiposztatizált és nagy kezdőbetűvel írt történelmet. Ez csak néhány példa az okkult háború második eszközének alkalmazási lehetőségére. A behelyettesítések taktikájáról van szó, amit akkor használnak, ha attól tartanak, hogy miután a világfelforgatás okkult játékát megkönnyítő eszmék egy része elvesztette erejét, a „történelem tárgyai” felébrednek. Az említett esetben ezek a zavaros fogalmak egyfajta csalétkül szolgálnak a pozitivista eszmékkel elégedetlenek számára – abból a célból, hogy ne nézzenek abba az irányba, amelybe nézniük kellene. E fogalmak homálya éppoly jól elrejti a dolgokat, mint a pozitivista vakság. Az emberek játszadoznak a „filozófiával” – közben pedig a terv végrehajtása akadálytalanul folytatódik.
A behelyettesítések taktikáját gyakran eredményesen lehet alkalmazni az utánzatok taktikájának formájában. Miről van szó? Előfordulhat, hogy a destruktív tevékenység hatásai – miután elérték az anyagi síkot – annyira nyilvánvalóvá válnak, hogy ellenhatást váltanak ki. Az ellenhatás eszméket és jelképeket keres, amelyeket használni lehet a védekezés és újjáépítés céljaira. Ilyen eszméket és jelképeket lehet is találni. Jobbik esetben a tradicionális múlt emlékeiről van szó, amelyeket éppen egy felbomlás által fenyegetett társadalom vagy civilizáció egzisztenciális reakciója éleszt fel. Ilyenkor a titkos harcot nem közvetlen formában folytatják: inkább arról gondoskodnak, hogy a kérdéses eszméknek csupán bizonyos meghamisított utánzatai terjedjenek el és érvényesüljenek. Ekképpen az ellenhatást meggátolják, eltérítik, sőt ellenkező irányba fordítják, ami lehetővé teszi, hogy tovább hassanak azok az influenciák, amelyek ellen védekezni akartak.
Ilyen – manapság gyakran alkalmazott – taktika különböző területeken bontakozhat ki: a szellemi és a kulturális szférában éppúgy megjelenhet, mint a politikaiban. Példa erre a „tradicionalizmus”. Beszéltünk már arról, hogy mit jelent a magasabb értelemben vett „tradíció”: azt a formát, amit a magasból jövő erők egy adott kulturális környezet és egy adott korszak bonyolult lehetőségeinek adnak, éspedig individualitásfeletti és lényegében történelemfeletti értékeken keresztül, valamint egy olyan elit révén, amely ezeknek az értékeknek a segítségével tekintélyt és természetes presztízst tud szerezni. Mármost napjainkban gyakran előfordul, hogy a „tradícióhoz” való visszatérés zavaros vágyát okkult módon a „tradicionalizmus” felé fordítják. Ennek tartalmát a szokások, a rutin, a csökevények, a múlt szimpla maradványai alkotják – anélkül, hogy megértenék mindezeknek a szellemét, és különválasztanák azt, aminek nem csupán az az érdeme, hogy régi, hanem ezen felül még örökérvényű is. Ezért az efféle nem tradicionális, hanem tradicionalista magatartásmódok jó céltáblák az ellenfél számára, amely a tradicionalizmus elleni támadással álcázza a tradíció elleni támadást. A tradicionalizmust pedig könnyű támadni, hiszen ezt – amint azt már láttuk – elősegítik az olyan jelszavak, mint az „anakronizmus”, a „történelmietlenség”, a „mozdulatlanság”, a „regresszió” stb. Így az ellenhatás megbénul, és a manőver sikeresen eléri a kitűzött célt.
Az általános sémáról könnyű lenne rátérni az egyes esetekre. A jelenkori történelem bővelkedik az ilyenekben. Így például gyakran alkalmazták a hamisító behelyettesítések és az utánzatok taktikáját a politika területén a római eszmére annak jelképeivel egyetemben, az árja eszmére, a birodalomnak avagy a „Reich”-nak a koncepciójára – aminek gyászos következményei nem kerülhetik el egyetlen éles szemű megfigyelő pillantását sem.
Negyedik helyen kell hivatkoznunk az inverzió taktikájára. Vegyünk egy tipikus példát. A világfelforgatás titkos erői pontosan tudták, hogy az elpusztítandó rend alapja a természetfeletti elem, vagyis a szellem – nem mint filozófiai absztrakció vagy hittétel, hanem mint magasabb valóság: minden „emberi” integrációjának vonatkoztatási pontja. Miután a materializmus és a szcientizmus elterjesztésével korlátozták azt a befolyást, amelyet ebben az összefüggésben a Nyugaton uralkodóvá vált vallás még gyakorolni tudott, a felforgatás erői arra összpontosították tevékenységüket, hogy mindazok a természetfölötti felé irányuló törekvések, amelyek kívül esnek az uralkodó valláson és annak dogmatikai keretein, tévútra jussanak. Az úgynevezett „neospiritualizmuson” – nemcsak legalantasabb, spiritiszta formáiban, hanem orientalizáló és okkultista irányzataiban is ( és ehhez hozzátehetjük még a tudattalanra, az irracionálisra és a hasonlókra vonatkozó elméleteket) – igen figyelemreméltó módon érezhető az inverzió taktikája. Ahelyett, hogy az embert felemelnék ahhoz, ami valóban természetfeletti elemként túlmutat a személyiségen, egy nemritkán határozottan baljós jellegű inverzió eredményeképpen az általuk mutatott út a személyiségalattiban és a ráción inneniben ér véget.
Az így elért eredmény kettős. Az eltévelyedések iránt táplált, számos esetben jogos bizalmatlanságot könnyű volt kiterjeszteni olyan eszmékre, amelyeket összekevertek az eltévelyedés eszméivel, noha lényegében semmi közük nincs hozzájuk. Így ezeket az eszméket olyan helyzetbe hozták, hogy többé nem jelentettek túl nagy veszélyt. Érezhető ez a manőver annak nagy részén, amit – a filológia és az akadémiai szaktudományok sivár és meddő tájain kívül – a Nyugat a Keletből megismert. Itt minden jelentősen eltorzítva jelenik meg, ez pedig nemcsak korlátozza azt a befolyást, amelyet a hiteles keleti szellemi örökség különböző aszpektusai gyakorolhatnának, hanem Nyugatból még szélsőségesen korlátolt és torz önvédelmi reakciót is kivált. Másik példaként gondoljunk azokra a körökre, amelyek mihelyt szimbolizmusról vagy ezoterizmusról van szó, csak a szabadkőművességre és a teozofizmusra tudnak gondolni, akkor is, ha azokra a magasrendű ókori tradíciókra történik utalás, amelyeknek sem az egyikhez, sem a másikhoz nincs közük; a pozitivista és racionalista előítélet – amely minden effélét egységesen babonának és képzelődésnek állít be – bizonyos kritikai módszerekkel azután elvégzi a maga dolgát. Nem állnak sokkal jobban a dolgok azzal a harcos katolikus apologetikával kapcsolatban sem, amely csak naturalizmust, panteizmust vagy még rosszabbat lát mindabban, ami nem áll be az ő vonalába; itt az összehangolt akciók és reakciók játékának olyan zavarairól és hatásairól van szó, amely a katolicizmus nem kevés képviselőjén is uralkodik.
A második eredmény nem eszmei, hanem gyakorlati és konkrét területen mutatkozik. A szellemi és a természetfeletti felé irányuló inverz törekvések elősegíthetik a személyiség elleni körmönfont támadásra mindig kész sötét erők felmerülését. Pontosan ide vezet számos, a racionalizmus és az intellektualizmus ellen irányuló reakció, és mindenekfelett ide vezetnek a tudattalanra vonatkozó elméletek, amelyek a pszichoanalízisben immár széles körű gyakorlatot nyertek – de még e nélkül is kiváltképpen kedveznek a kóros hiszékenység terjedésének.
Egy újabb taktika a visszaütés taktikája. Erre akkor kerül sor, amikor a tradicionális erők, amelyekre éppen le akarnak sújtani, akcióba lépnek más, ugyancsak tradicionális erők ellen. Az ilyen akciók rendszerint kezdeményezőik ellen fordulnak. Például a világfelforgatás titkos erői – megfelelő beszivárgások vagy szuggesztiók révén – elérhetik, hogy egy adott tradíció képviselői azt gondolják: saját tradíciójukat akkor erősíthetik meg a legjobban, ha más tradíciókat aláásnak vagy diszkreditálnak. Aki nem lát át a szitán, és materiális érdekektől vezetve egy tradicionális beállítottságú népen belül támadja a tradíciót, az előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy az ő tradícióját is támadások fogják érni, mégpedig egy – hogy úgy mondjuk – visszaütő lendület révén. A világfelforgatás erői nagyon számítanak erre a taktikára. Ezért minden eszközzel arra törekednek, hogy az összes magasabb eszme hajoljon meg a partikuláris érdekek, a térítő szándékok, illetve – más vonatkozásokban – a gőg és az uralomvágy zsarnoksága előtt. Ezek az erők nagyon jól tudják, hogy ez a legjobb módszer minden valódi egység és kohézió felbomlasztására s egyúttal egy működésüket rendkívül megkönnyítő állapot előidézésére. Jól tudják, hogy létezik az immanens igazságosság objektív törvénye; hogy – amint mondani szokták – Isten malmai lassan őrölnek, de finomra. S ennek megfelelően is viselkednek: kivárják, míg a megfontolatlan kezdeményezések gyümölcsei beérnek – és akkor közbelépnek.
A politika területén ehhez kapcsolódik minden olyan eset, amikor machiavellista módon használják fel a forradalmi erőket. Rövidlátó államférfiak gyakran hitték azt, hogy adott körülmények között ellenséges nemzeteknél forradalmi mozgalmakat kirobbantani vagy támogatni igen jó eszköz arra, hogy saját népüket előnyös helyzetbe hozzák. Miközben persze nem, vagy csak túl későn vették észre, hogy ellenkező eredményt értek el. Azt hitték, hogy eszközként használhatják a forradalmat – pedig a forradalom tette őket eszközévé. A forradalom, miután segítségükkel más országokban győzedelmeskedett, majdnem mindig elérte és magával sodorta az ő országukat is. A modern történelem jelentős részben olyan felforgatás színtere volt, amely tragikus módon éppen ilyen úton terjedt el. Ezért nem ismételhetjük elég gyakran, hogy csak egy eszme iránti feltétlen hűség nyújthat védelmet az okkult háborúban; ahol ez a hűség meginog, ahol az úgynevezett reálpolitika esetleges céljainak engedelmeskednek, ott az ellenállás arcvonala már alá van aknázva. Hasonló keretben kell látni például azt is, hogy hogyan ütött vissza a „népek önrendelkezési joga”. Ezt az elvet a demokráciák ideológiai eszközként használták a II. világháborúban, hogy azután véget vetve Európa presztízsének és elsőbbségének – lesújtson minden fehér népre.
Amikor a világfelforgatás titkos erői attól félnek, hogy túlságosan exponálják magukat, vagy észreveszik, hogy a kulisszák mögött meghatározott cél előre nem látott körülmények következtében – legalábbis fő vonásaiban – lelepleződik, működésbe hozzák a bűnbaktaktikát. Megkísérlik elérni, hogy az ellenfél figyelmét olyan momentumok kössék le, olyan elemekre koncentrálódjon, amelyek csak részlegesen vagy alárendelt módon felelősek gaztetteikért. Ha ez sikerül, a reakció egésze a bűnbakká tett elemek felé fordul. Bizonyos szünet után pedig a titkos front folytathatja a játszmát, mert az ellenfél azt hiszi, hogy már felfedezte ellenségét, és más teendője nincs. Amikor fentebb a Cion bölcseinek jegyzőkönyeiről beszéltünk, a zsidóságnak és a szabadkőművességnek tulajdonított szereppel kapcsolatban utaltunk ennek a taktikának egy lehetséges esetére. Óvakodnunk kell tehát minden egyoldalúságtól, és sohasem szabad szem elől tévesztenünk az igazi titkos front bonyolult képletét.
Térjünk rá a felhígítás taktikájára. A felhígítás taktikája tulajdonképpen csak egy aszpektusa a „pótszerek taktikájának”. Hogy megértsük a bemutatandó példát, a következőket kell előrebocsátanunk: a jelenkor válságához vezető folyamat eredete a távoli múltba nyúlik, és ez a folyamat különböző fázisokon keresztül fokozatosan bontakozott ki.11 A válság tehát már jelen volt e fázisok mindegyikében, csakhogy látens – potenciális, s nem aktuális – formában. A „haladás” elméletét úgy tekinthetjük, mint azon szuggesztiók egyikét, amelyeket a világfelforgatás titkos erői azért terjesztenek, hogy a figyelmet eltereljék az eredetről, s hogy a világ – a technikai-ipari civilizáció diadalának délibábjától kísérve – mind mélyebbre zuhanjon. Az utóbbi idők tragikus eseményei mindazonáltal egyfajta részleges felébredést eredményeztek ebből a hipnózisból. Sokan kezdték belátni, hogy az állítólagos haladás iránya párhuzamos a szakadék felé rohanással. Így a „megállás” és az „eredethez való visszatérés”, mint a normális civilizáció helyreállításának egyetlen eszköze, sokak jelszavává vált. Ekkor azonban – hogy megakadályozzon minden radikalizmust – az okkult front új eszközöket mozgósított. Mindenekelőtt ezúttal is elővették az „anakronizmus” és a „reakció” jelszavait; később úgy irányították a dolgokat, hogy az eredet felé törekvő erők olyan stádiumokhoz jussanak el vonatkoztatási pontjukat keresve, amelyekben a válság és a romlás, ha kevésbé kibontakozott formában is – következésképpen kevésbé felismerhetően –, de már jelen volt. Ez a kelepce szintén bevált. A világfelforgatás irányítói természetesen tudják, hogy ilyenkor már nincs többé komoly veszély: csak ki kell várni, hogy – a korábban kibontakozó folyamatokhoz hasonló módon – rövidesen minden ismét visszatérjen eredeti medrébe; s egy ilyen visszarendeződést követően már szinte semmi esélye nincsen a megsemmisüléssel szembeni újabb kibontakozásnak.
Erre a taktikára is számos történelmi példát lehetne felhozni. Ezek különösen tanulságosak lennének annak számára, aki kezdeményező szerepet akarna játszani egy újjáépítő tevékenységben. Először is alaposan tanulmányoznia kellene a modern nacionalizmus néhány vonását. Ismerjük azt a forradalmi, felforgató és hierarchiaellenes funkciót, amelyet a „nemzet” kollektivista-demagóg fogalma a civilizáció és az európai politikai szervezet korábbi formáival szemben betöltött. Viszont azok, akik a különböző internacionálék – különösen a kommunista internacionálé – ellen harcoltak, s akiknek éppen a „nemzet” volt a vonatkozási pontjuk, ritkán foglalkoztak azzal, hogy ezt a kifejezést pontosan definiálják: hogy az többé ne jelentse egyik állomását éppen annak az útnak, amely pontosan ahhoz a célhoz vezetett, ami ellen küzdeni akartak.
E ponton elegendő a tömegek nacionalizmusa és a spirituális nemzet, illetve a nemzeti állam és a tradicionális állam közötti különbségre gondolnunk. Ami a nacionalizmust illeti, annak nivelláló és antiarisztokratikus funkciója van, s ilyen módon mintha csak előjátéka lenne annak a még nagyobb nivellálásnak, amelynek közös nevezője már nem a nemzet, hanem a nemzetköziség. A spirituális nemzet, vagyis a tradicionális állam esetében a nemzet fogalma egy újbóli felemelkedés alapjául is szolgálhat, s így az internacionalista bomlasztás elleni első reakció lehet: rajta keresztül egy differenciálódási princípium érvényesülhet, amely minden egyes népen belül tagozódás és hierarchia kialakulását eredményezheti. De ahol hiányzik e két szemlélet ellentétének a felismerése, ott a megkülönböztetés nélküli nacionalizmus azt a veszélyt rejti magában, hogy a felhígítás taktikája diadalmaskodik. S ez a veszély már be is igazolódott. Erre – avagy a nacionalista orientáció efféle jelentőségének lehetőségére – való tekintettel segíti és támogatja többek között a szovjet kommunizmus a még nem marxizált területeken az úgynevezett fejlődő népeknek, a kolonializmus állítólagos áldozatainak a nacionalista orientációját – miközben saját területén küzd a nacionalizmus mint ellenforradalmi jelenség ellen. Arra számít ugyanis, hogy a későbbi fejlődés elvezet abba a stádiumba, amelyben learathatók lesznek a kívánt gyümölcsök.
Említsük meg a felhígítás taktikájának két másik példáját. Az egyik – gazdasági-társadalmi vonatkozásban – a marxizmus különböző „nemzeti” és szociálreformista változataihoz kapcsolódik. Itt hígított dózisban, de ugyanarról a bajról van szó. Ugyanez érvényes a „szocializáló” elméletekre is, amelyek – ahogy már említettük – olyanok, mint a fellegvárba bevitt trójai falovak: nem közvetlen támadással foglalják el a várat, hanem egy természetes, logikus belső kibontakozás révén. A második példa kulturális területre vonatkozik. Már beszéltünk a modern felforgatással összefüggésben a pszichoanalitikus elméletek jelentőségéről. Mármost azok között, akik képesek az egészséges véleményalkotásra, ellenérzés nyilvánul meg ennek az áltudománynak a legvaskosabb – tiszta vagy „ortodox” freudizmusnak megfelelő – formáival szemben. Ekkor újra a felhígítás technikáját alkalmazzák: az érzékenyebb ízlésűek számára elősegítették egy spiritualizált pszichoanalízis kialakulását és elterjedését. Ennek az az eredménye, hogy azok, akik szembefordultak Freuddal és tanítványaival, már nem fordulnak szembe például egy Junggal – észre sem véve, hogy itt ugyanarról a tévelygésről van szó, mégpedig veszélyesebb, mert szubtilisebb formában. Ez a forma azért is veszélyesebb, mert itt a freudizmusnál sokkal határozottabban visznek be egy fertőző exegézist spirituális területre.
Egy további taktika: összecserélni egy princípiumot a princípium képviselőivel. A tradicionális intézmények dekadenciája sok tekintetben képviselőik dekadenciájával kezdődött. Tényleges felbomlásukat és szétrombolásukat azonban a princípiumok és személyek összekeverése tette lehetővé – és ez megint az okkult háború egyik fegyvere. Amikor egy adott elv képviselői hivatásukra méltatlannak bizonyulnak, az ellenük indított támadást egyszerre kiterjesztik magára a princípiumra, sőt főként az ellen irányítják. Nem érik be annak megállapításával, hogy adott személyek nem ütik meg a princípium által megkövetelt mértéket, és nem azt követelik, hogy – a normális állapotot helyreállítandó – alkalmas emberek lépjenek a helyükbe, hanem azt állítják, hogy a princípium önmagában hamis, megrontó vagy bukott, s hogy ezt a princípiumot más princípiummal kell helyettesíteni. Ennek a taktikának majdnem minden forradalomban elsőrendű szerepe volt. Úgy is meghatározhatjuk ezt, mint olyan taktikát, amely a rendszeren belül fellépő válságot a rendszer válságának tünteti fel. Erre vonatkozó példák mindenkinek olyan mennyiségben állnak rendelkezésére, hogy a rájuk való hivatkozás csaknem szükségtelen. A monarchiák és arisztokráciák elleni támadások pontosan ezen a vonalon mozogtak. A marxizmus ugyanezt a módszert alkalmazta, amikor a kapitalizmus visszaéléseire hivatkozva megtámadta a magángazdálkodást, és meghirdetett egy kollektív gazdasági rendszert. Szellemi téren is számos példát találhatunk. Avagy a lutheri reformáció nem használta-e ürügyként a római egyház képviselőinek romlottságát, hogy azután áttérve a személyekről a princípiumokra, kétségbe vonja a tekintély elvét és a katolikus tradíció alapvető eszméinek egész sorát?!
Végül szeretnénk megemlíteni az okkult háború utolsó fegyverét, bár ez csak egy meglehetősen specializált területre vonatkozik: ez a kiszorító beszivárgás taktikája. E taktikát akkor alkalmazzák, amikor egy adott – spirituális, vagy általában tradicionális típusú – szervezet a degenerálódásnak olyan állapotába jut, hogy exponensei már csak nagyon keveset tudnak annak igazi belső alapjáról: tekintélyének és presztízsének bázisáról. A szervezet élete ilyenkor egy alvajáró lény vagy egy lelkétől megfosztott élő test automatikus életére emlékeztet. A centrumban ekkor egyfajta – hogy úgy mondjuk – szellemi „űr” keletkezik, amit beszivárgás révén más, felforgató jellegű erők foglalnak el, amelyek a külsőségeket ugyan változatlanul meghagyják, a szervezetet azonban az eredetiektől teljesen eltérő – ha azokkal nem merőben ellentétes – célokra használják. Továbbá nincs kizárva, hogy ezek a befurakodott elemek az ellenőrzésük alá vont terület szétrombolásán fognak munkálkodni. Például úgy, hogy rejtve botránykeltésre alkalmas motívumokat hoznak létre, amelyek számukra megfelelő – negatív – reakciókat válthatnak ki; később pedig megfelelő időben működésbe hozzák az előbb említett taktikát: összekeverik az elvet a személyekkel. Mindezek fényében megérthetjük a tegnap és a ma számos jelenségét. Miután már beszéltünk a szabadkőművességről, hadd említsük meg: biztosak lehetünk abban, hogy a modern szabadkőművességnek – mint felforgató erőnek – a megszületéséért a kiszorításnak és az inverziónak néhány régebbi szervezet keblében végrehajtott taktikája a felelős. E szervezetekből a modern szabadkőművességben puszta maradványokként – fennmaradtak struktúrák, szimbólumok és hierarchikus rendszerek, miközben a tényleges irányító influenciák már jó ideje egészen más természetűek.
Reméljük, az a tény, hogy csak kevés példát mutattunk be, és elsősorban a princípiumokkal foglalkoztunk, nem akadályozza meg annak felismerését, hogy ezek a princípiumok a különböző területeken sokrétűen alkalmazhatók – hiszen nem létezik egyetlen olyan terület sem, amelyen az okkult háború ne bontakozott volna ki, s ne terebélyesedne még manapság is szüntelenül. Mindazonáltal a legfontosabb terület, amelyen fel kell használnunk az okkult háború fegyvereinek ismeretét, belső világunk: saját gondolkodásunk. Mindenekelőtt itt kell résen lennünk; itt kell felismernünk a bizonyos eszmék és reakciók sugalmazásával kísérletező szubtilis influenciákat. S ha ez sikerül, akkor bárkik is legyenek ellenfeleink, még ha nem is tudjuk őket behatárolni, azt fogják tapasztalni, hogy titkos akcióik többé nem vezetnek eredményre.
Ismételjük tehát, hogy itt egyáltalán nem filozófiai spekulációkról vagy fantasztikumokról van szó, hanem komoly és pozitíve megragadható dolgokról. És meg vagyok győződve arról, hogy mindaddig, amíg a felforgatásellenesség vagy a tradíció frontjának irányítói és harcosai ki nem fejlesztették magukban azt a képességet, hogy megsejtsék a rejtett okok világát, s így alkalmas terepen tudjanak szembeszállni az ellenféllel, nem mondhatják el magukról, hogy érettek feladatuk ellátására. Emlékezzünk a jegyzőkönyvek bölcseinek mítoszára: velük szemben azok az emberek, akik csak a „tényeket” látják, olyanok, mint az ostoba állatok. Kevés remény van arra, hogy bármit is megőrizhessünk, ha az új mozgalom vezetői között nincsenek olyan emberek, akik a materiális harcot ki tudják egészíteni egy titkos és kérlelhetetlen tudással, amely nem a sötét erőket, hanem a tradicionális szellemiség fénylő princípiumát szolgálja.
Julius Evola
Lábjegyzetek
1.) A szóban forgó szövegrészlet a Jegyzőkönyvek magyar kiadásában (Útban a világuralom felé... Cion bölcseinek jegyzőkönyve és a berni protokoll per, Bp. én., p. 58, ford. Szabó István) némileg eltér Evola változatától: „A gójok állati esze egy fogalom széttagolására és a megfigyelésére egyáltalán nem képes; még kevésbé tudják előre látni, hogy bizonyos döntések minő messzemenő eredményekre fognak vezetni. A zsidók és a gójok szellemi képességeiben mutatkozó mélyenjáró különbségek világosan mutatják, hogy mi zsidók vagyunk a kiválasztott nép és az igazi emberek. Homlokunkról magas szellemi erő sugárzik, míg a gójoknak csupán ösztönszerű, állati eszük van. Tudnak ugyan látni, azonban nem tudnak előrelátni; képtelenek arra, hogy valamit feltaláljanak, kivéve tisztán testi dolgokat”. (A szerkesztő megjegyzése.)
2.) Disraeli mondása Sybill című regényében található; Malinsky és De Poncis megfigyeléseiket La guerre occulte (Paris, 1935; 2. olasz kiadás La Rune, Milano, 1961) című könyvükben fejtették ki, míg az utolsó idézet Niet La Russie d'aujourd'hui (Paris,1903) című művéből származik.
3.) Vita Italiana, Roma,1937.
4.) Dialogue aux enfers entre Montesquieu et Machiavel, ou la politique de Machiavel au XIX siécle, par contemporaine, Bruxelles, 1984.
5.) H. Wast, Oro, Buenos Ayres, 1935, p. 20. Fordnak (a közismert nagyiparosnak) a megjegyzése a The World 1921. február 17-i számában megjelent cikkből való; később ugyanezt a kérdést kifejtette A nemzetközi zsidó című jól ismert munkájában is. Amikor az 1921-es cikk a Jegyzőkönyvek „tizenhat évvel ezelőtti” kiadásáról beszél, a Nílus-féle 1905-ös kiadásra utal; de az első, sokszorosított kiadás valószínűleg 1897-ből való.
6.) A kommunizmusról például ezt olvashatjuk: „Az a tény, hogy a nem zsidókkal sikerült
elfogadtatnunk egy ennyire téves eszmét, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a mieinkhez képest milyen silány fogalmaik vannak az emberi életről; ezen alapul a sikerbe vetett reményünk.”
7.) Mint különösen érdekes példát kell megemlítenünk, hogy Darwinnál kevesen segítették hozzá jobban a titkos frontot eszméi diadalához; Darwin rögtön kiemelkedően nagyszámú tanítványra talált, akik felforgató eszméit továbbfejlesztették és népszerűsítették.
8.) Ennek dokumentálására lásd a Jegyzőkönyvek idézett olasz kiadását, pp.194-208.
9.) Annak idején egy különös művecske került a kezünkbe, amelyet 1937-ben Párizsban szinte illegálisan publikáltak ezzel a címmel: La derniére perfidie de la race perfide: Hitler instrument d'Israel. Itt azt a tézist hirdették, hogy az igazi titkos „Cion bölcsei” még az antiszemita Hitlert is egy világfelforgatás kiprovokálására használják. Ez következményeiben - a személyiség és a szabadság még megmaradt értékeinek tönkretételével - hozzá fog járulni végső céljaik eléréséhez. Nem tagadhatjuk, hogy ez a II. világháború előtt megjelent írás - amely egyébként bővelkedik hibákban és tévedésekben - szintén visszatükrözött egy nem teljesen fantasztikus meglátást - feltéve, ha eltekintünk az Izraelre való hivatkozástól, és megkülönböztetjük a Harmadik Birodalomban tevékenykedő különböző - pozitív és negatív - influenciákat.
10.) Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét.
11.) Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét („A modern világ genezise és arca”).

Bognár József: Iszlám reneszánsz? (Határ Győző emlékére)
Az iszlám a keresztény időszámítás szerinti VII. században keletkezett és terjedt el hihetetlen gyorsasággal. Az ún. iszlám reneszánsz is - a szakemberek szerint - időben szinte mindjárt az iszlám kialakulásakor virágzott fel. Honnan, mi volt az oka? Igaz ez? Miért volt mindjárt a kezdeteknél szüksége az iszlámnak újjászületésre? Hiszen akkor legjobb esetben is még csak a születés vajúdó állapotában lehetett.
A mohamedán–arab világnak a világ más kultúráival szembeni egyre agresszívabb (fundamentalisták, mudzsahedek) viszonyulásával egy időben rendre feltűnnek olyan apologetikus vélemények, melyek szerint milyen csodálatos és hatalmas kultúra volt az európai időszámítás szerinti 8-13. századi mohamedán-arab világ, illetve mennyi mindent köszönhet a keresztény Európa és általában az emberiség annak a kornak s természetesen az araboknak és a tőlük származó iszlámnak. Kérdés, hogy az akkoriban többek között Bagdad vagy Córdoba centrummal létező és – különösen a keresztény Európához viszonyítva – valóban élénknek tűnő szellemi, kulturális életnek ténylegesen mi köze van a mohamedán ideológiához és az arabokhoz, ami utólag is állítólag annyira irigylésre méltó? A hetedik században még javarészt írástudatlan, főleg teveháton hódító nomád araboknak egyáltalán hogyan sikerült ezt a szellemi pezsgést létrehozniuk, ami mondjuk a X-XIII. századi Córdobát jellemezte? És volt-e valóban arab pezsgés, vagy ők is úgy kerültek egy számukra érthetetlen helyzetbe, ahogy Pilatus a „credóba”? Aztán meg, ha volt is, akkor miért lett egyszer s mindenkorra vége? Miért dermedt meg? Miért terméketlen az iszlám kultúra azóta is? Miért tart ez a stagnálás mind a mai napig? Különösen annak fényében érdekes e kérdés, hogy korábban is meg az elmúlt ötszáz évben is az arabok immunisnak mutatkoztak minden tőlük független kulturális, szellemi befolyás elfogadására. Mi közük volt nekik az állítólagos iszlám reneszánszhoz? A kérdés megválaszolásához vissza kell menni a IV. századig, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallás lett, annak minden, az antik kultúrára kiható negatív következményeivel együtt.
Ab Urbe condita 1067-ben (i.sz. 313) Constantinus római császár a keresztény hiedelmet egyenjogúsította a birodalom ezernyi egyéb hiedelmével. E tény indított el egy olyan folyamatot, melynek eredményeként Theodosius császár 384-ben a kereszténység kivételével minden más hiedelmet betiltott. 394-ben pedig több mint ezer éves működés után betiltották az olimpiai játékokat, és idővel felszámolták a színházakat és a cirkuszi játékokat is. 391-ben a későbbi Szent Cirill vezetésével a keresztények felgyújtották az alexandriai könyvtárat, amely hatalmas károkat szenvedett, pedig akkoriban legalább nyolcszázezer tekercset tartalmazott, a hellén kultúra szinte minden tudását birtokolta, és majd 641-ben a hódító mohamedánok pusztítják el véglegesen. Jellemző, hogy manapság a PC jegyében nem illik emlegetni, hogy kik pusztították el e világcsoda könyvtárat. 401-ben a keresztény-ariánus gótok Alarik vezetésével elpusztították a még szinte teljesen pogány Rómát, amit akkor lelkesen üdvözölt a milánói Szent Ambrus és tanítványa, Szent Ágoston is. 415-ben Alexandriában a keresztény csőcselék kagylókkal darabokra szaggatta-vagdalta Hüpatiát, az akkori idők ünnepelt újplatonikus filozófusát, matematikusát. 529-ben a keresztény Justinianus császár közel ezer éves működés után bezáratta az athéni akadémiákat, mintegy jelezve, hogy tilos (másként) gondolkodni.
Csak hinni szabad, abból majd értünk is - vallották. A kirúgott athéni filozófusok (heten voltak) pedig a szasszanida Perzsiába menekültek, és ott próbáltak szerencsét, meglehetősen kevés sikerrel. Perzsia nem volt az ő világuk. A tudásra vágyóknak a már keresztény Római Birodalomban tanulási lehetőségként maradtak tehát birodalom szerte a kolostorok, igencsak egyoldalú művelődési, tudományos igénnyel, vagyis inkább igénytelenséggel. Az élet minden területét pedig az önelégült hanyagság, pusztulás uralta. Ráadásul a hanyatláshoz az is hozzájárult, hogy a keresztények azért nem dolgoztak, a tanulásról nem is beszélve, mert Jézus második eljövetelét várták. Ez akkor milliók csalfa reménye volt. De arra mindenképpen jó volt, hogy az egykori Római Birodalmat évszázadokkal visszavessék civilizációjában. Egészen az első évezred végéig tartott ez a nemtörődömség, és csak miután elmaradt a parúzia, akkor kezdtek a keresztények is többet adni a földi életre, és indult el sok buktatóval a lassú ocsúdás és visszakínlódás kb. a XVII. századra arra a civilizációs fokra, mely az antik Róma természetes közege volt. Ha nem is egyformán meg egyszerre, de ez az egész birodalomra igaz volt, a földrajzi Európa többi keresztény részéről nem is beszélve. Ez volt az a kor, amelyet utólag és jogosan sötét középkornak nevez a történettudomány. Dacára a sok pusztításnak, az évezredes kultúrák leszármazottai jórészt családi körükben örökítették át a kultúrát az egykori római területeken, mai szóval akár szamizdat formájában is. A birodalom helyzetét súlyosbították a keresztények egymás közötti torzsalkodásai, leszámolásai (vallásháborúk, eretneküldözések, boszorkányégetések) is, akik egymást sokszor jobban gyűlölték, mint az ún. pogányokat.
Mohamed i.sz. 610 körüli vallásterjesztő fellépése, majd 632-es halála és a beduin-arab hódítás tehát igen legyengült szellemi és fizikai állapotban érte a Római Birodalmat. Egy ilyen hatalmas civilizációnak azonban, mint a római, még az elpusztítása is lassan ment. Az európai ember szerencséje, hogy teljesen nem is sikerült. A pogányság akkor már majdnem háromszáz éve tartó üldözése, gyilkolása, pusztítása ellenére a birodalom lakosságának talán csak 10-12 százaléka volt meggyőződéses keresztény a VII. század elején. Tudjuk, hogy nehezen hozzáférhető helyeken - például Kappadókiában - még a XI. században is működtek Jupiter–templomok, és nyilván más kultuszok képviselői is csendben, titokban, eldugott zugokban tovább tevékenykedtek, a „megtérő népek” pedig zsigereikben továbbra is pogányok maradtak. Jó példa erre a IV. században élt bibliafordító Jeromos önvallomása, aki bevallja, hogy noha már a szülei is keresztények voltak, ő mégis még mindig pogány módra álmodik. Aztán a korabeli hivatalnokok sem gondolkodtak egyformán. Rengeteg volt a kényszeres vagy éppen karrierista keresztény, akik ahol csak lehetett elszabotálták vagy maguk módján értelmezték a nekik nem tetsző utasításokat. (Párhuzamként gondoljunk csak az ötvenes-hatvanas évek vidéki kommunista pártitkárjaink közül sokakra, akik bár meg akartak felelni a hivatali felsőbbségnek, de bajt se akartak sajátjaiknak a falujukban.) A kereszténységen belüli megosztottság és ellenségeskedés szintén hagyott kiskapukat a pogányság továbbéléséhez. Miként megkönnyítette a helyzetet, hogy Justinianus császár (527-565) halála után - aki majdnem a teljes egykori Római Birodalmat uralta - a betelepülő népek egyre önállóbbak lettek, noha jogilag továbbra is a birodalom alattvalói illetve polgárai voltak.
Mohamed halála után (632) az arab beduinok káprázatos gyorsasággal hódították meg az észak-afrikai római provinciákat, a Közel-Keletet, beleértve a perzsa birodalmat és Közép–Ázsiát. Európába hétezer lovas-tevés harcos képében a gibraltári szoroson jöttek a hódítók, egészen a mai Franciaországig. Terjeszkedésük alig száz év alatt zajlott le. Ha meggondoljuk, hogy a kereszténységnek az állítólagos alakulás után száz évre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék a létezését, akkor ez a gyors terjeszkedés még figyelemreméltóbb. Az évszámok magukért beszélnek: Mohamed 632-ben halt meg. 635-ben hívei elfoglalják Damaszkuszt, melynek kapuit a város keresztény-ariánus püspöke nyittatta meg nekik. Egyébként a kereszténységen belüli vallási ellentétek miatt számtalan város hódolt be ellenállás nélkül az araboknak, akik 637-ben elfoglalják Mezopotámiát, 638-ban pedig Jeruzsálem következik, majd 641-ben Egyiptom és Alexandria. 651-ben legyőzik a Szasszanidák perzsa birodalmát. Kabul elfoglalására 674-ben került sor. 711-ben már övék egész Észak-Afrika és partra szállnak az Ibériai-félszigeten. 725-ben beveszik a dél-francia Carcassone és Nimes városokat, és csak 732-ben állítják meg őket a frankok a dél-franciaországi Poitiers-nél. Vagyis alig száz év alatt az egykori Római Birodalom több mint felét ellenőrzésük alá veszik a mohamedánok, nem is beszélve a perzsa birodalomról és tartozékairól.
Egy hatalmas, számukra ismeretlen terület került tehát történelmileg igen rövid idő alatt az arabok kezébe, akik hódító, katona népként kezdetben csak fizikailag voltak képesek a terület birtoklására. A római civilizációhoz, egy az övékénél sokkal magasabb rendű világhoz semmi érzékük nem volt, de nyilván nem is értették az új körülményeket. Sokaknak a Római Birodalom polgárai közül a kereszténység elűzése lelki-szellemi felszabadulást jelentett. Tudjuk, hogy az arabok iszonyatosan gyors hódító menetelését az elnyomott pogány tömegek és különösen a pogány intelligencia felszabadulásnak érezte, és így az antik világ ekkor újra felvirágzott. Ezt az újjászületést az sem nagyon árnyékolta be az érintettek szemében, hogy részben az iszlám köntösébe bújva történt meg. Tehát nem az arab hódítók teremtettek arab-iszlám reneszánszot, hanem az arab hódítás tette lehetővé az iszlám mezbe bújt naiv, gyanútlan pogányság ideiglenes reneszánszát! Jól mutatja ezt az a tény, hogy amikor az arabok megszerezték a római területeket, akkor a „káderhiányban” szenvedő iszlám mellett hirtelen mindenki tudott görögül. Hirtelen könyvtárak, iskolák nyíltak meg. Később viszont, ahogy erősödött az iszlám ortodoxia, úgy fojtotta meg a virágzó szellemi életet, és ez az elfojtás már mintegy hétszáz éve tart. Vagyis az európai reneszánsszal szemben az iszlám reneszánszból nem volt továbblépés, nem követte iszlám barokk, nem volt racionalizmus, nem volt felvilágosodás, hanem csak a mindent elárasztó, elfedő sötétedés.
Mit adott a világnak az arab reneszánsz? Az iszlám reneszánsz az antik világból sok mindent nem vett át, nyilván elsősorban az iszlám gondolkodáson kívül álló tényekre, érzésekre nem volt érzékeny. Így a görög filozófiából csak részleteket: Platónból vagy Arisztotelészből, de semmit másoktól, mondjuk Hérakleitosztól vagy Karneádésztól, esetleg Epikurosztól. Tehát nincs és nem volt például iszlám agnoszticizmus vagy szkepszis. Továbbá: az iszlám művészetben nincs emberábrázolás. Aztán nincs iszlám színház, dráma. A kortárs keresztény tudósítások, beszámolók elég megbízhatatlanok e „virágkorról”. Ne feledjük el, hogy a keresztények olyan világból érkeztek akkoriban az iszlám Hispániába, ahol már egyetlen könyv létezése is csodaszámba ment. Neves kolostorok könyvtárai jobb esetben ötven-száz könyvvel rendelkeztek akkoriban.
Az írástudás sem volt jellemző a keresztény papokra. Így a keresztény tudósítók lelkendező beszámolóiból mindig gyököt kell vonni, mint például az 1085-ben kardcsapás nélkül keresztény kézre került Toledo felmagasztalása esetében. Utólag is egymilliós könyvtárról beszélnek Toledo kapcsán, miközben alig néhány tucat könyvet tudnak bemutatni bizonyítékként, pedig semmilyen pusztításról nem tudunk abból az időből, amikor a város keresztény kézre került. Hová tűnhetett a sok állítólagos könyv? Egymillió könyvnek nyoma kellene lennie. Az is szép mese, hogy virágkorában Córdobában hetven könyvtár volt, mert hiszen, sajnos, erről sem tudunk konkrétan semmit. De a mohamedánok- keresztények által mindig megkímélt nagyvárosokban (Fez, Rabat, Tunisz, Kairó, Damaszkusz, Bagdad) sincs kézzelfogható nyoma egykori állítólagos iszlám könyvtáraknak, különösen nem olyanoknak, ahol az egykori görög-római világ arab nyelvű fordításait őriznék.
Ami pedig e városok csatornázását, világítását illeti, az nyilvánvalóan a római- pogány maradvány továbbélése volt, és valószínűleg csak addig hagyták működtetni a tudatlan beduinok, amíg volt rá szakemberük. A városrendezés ugyanis nem volt ideológiai kérdés számukra. A múlttal szembeni hanyagságra egyébként is számtalan példa van ma is az arab világban. Vagyis nyilvánvalóan megint csak az akkori pogány őslakosság egykori szaktudásáról lehet szó, és nem sui generis iszlám kreativitásáról. Az iszlám reneszánsz gyors letűnése igazolható úgy is, hogy az iszlám számára mi a fontos. Színház, festészet, filozófia hamar elhal. Felvirágzik viszont az addig ismeretlen „tudomány”, a teológia, és egy ideig lépést tartanak az orvos- és természettudományok, valamint a jog, illetve a történetírás is. Közben létezik a költészet is, ha egyre ezoterikusabb formában is. Végül azonban csak a mindent elárasztó, egydimenziós sivatagi homok ideológiája, az iszlám marad, és vele együtt a fatva szelleme, miközben az európai reneszánsz kiharcolta a maga jogait és mozgásba hozta az európai gondolkozást a dermesztő középkor után.
Ami az iszlám reneszánszból valóban megmaradt és igazolhatja egykori létét, az az Ezeregy éjszaka meséi, bár a perzsa eredet ez esetben is mélyebb keletkezésre mutat az iszlámnál. Aztán még néhány név, akik valóban számítottak a tudományban, a kultúrtörténetben, mint Avicenna (980-1037) vagy Averroes (1126-1198), de igazából ők sem járultak hozzá semmivel az antik világ orvostudományához vagy a jogtudományához, inkább csak kiváló utánzók voltak. Az iszlám teológia bizonyára értékes és színvonalas „tudást” képvisel, de egy kívülálló számára nem sokat mond, ahogyan a szufizmus sem. Bár megjegyezném, hogy utóbbiban minden bizonnyal része van az antik gnoszticizmusnak, illetve a keresztény misztikának is.
Érdemes egy pillantást vetni a perzsa társadalomra is, amely az iszlám hódításakor még saját nagy és régi kultúrájában élt, a meghódítottság után rövid idő alatt viszont megtapasztalhatta, hogy micsoda csapdába, börtönbe került az iszlám révén. Az ő példáján keresztül jól láthatjuk, hogy mennyi esélye volt még a hatalmas perzsa kultúrának is az iszlámmal szemben. Legnagyobb és legmegbecsültebb írójuk, Ferdoszi (934-1020) Sahnamejának körülményei jól példázzák a helyzetet. Ferdoszi e nagy művét, mint előszavában megjegyzi, az iszlám által lenézett perzsa (edzsem) öntudat erősítésére írta az arab hódítás elnemzetietlenítő hatásának ellensúlyozására. Persze ismerni kell a perzsa körülményeket, hogy megértsük a költemény minden, néha rejtett értelmű (arab-iszlámellenes) sorát. Jellemző és iszlám szempontból érthető, hogy a költőt halála után nem engedték az „igazhitűek” közé temetni a mohamedán papok.
Hogy maga az iszlám kultúra, főleg a „reneszánsz” mennyire nem az arab beduinok műve, azt már Ibn Khaldun (1332-1406) is megállapította a maga korában, amikor minden jelentős dolgot az iszlámban a perzsáknak tulajdonított. Ebben elsősorban az a figyelemre méltó, hogy Ibn Khaldun mint hithű mohamedán minden meghódított, „megtérített” népet már akkor arabnak tekintett, de a perzsát akkor sem. Jól tudjuk, hogy a kozmopolita-soviniszta iszlám minden meghódított népet be akart és akar olvasztani, arabbá akar tenni, és ez nyugatról-keletre haladva sikerült is neki, egészen a perzsákig. Náluk találkozott először egy olyan kultúrával, egy egész hatalmas kultúrkörrel , amely ha kényszerűen be is fogadta, de mindig, minden körülmények között kifejezésre juttatta és juttatja különállóságát is, örökös nemzeti oppozícióját, lényegében kulturális felsőbbrendűségét az arab iszlámmal szemben. Különösen a „tiszta vérű” arabok, a szaúdiak figyelik több mint ezer éve gyanakodva az örökké renitenskedő perzsákat.
Mit adott nekünk, nem muzulmánoknak, európaiaknak az iszlám „reneszánsz” és általában az iszlám? Leginkább csak néhány látványos mecsetet meg néhány fejedelmi palotát. Nevezetes fürdőik nem saját találmány, hanem római-görög eredetűek. A templomaik nem mérhetők emberi mértékkel, mint az európai reneszánsz bármelyik „terméke”, gondolata és vele párhuzamosan a humanizmus. Ahogyan azóta sem képes szellemi értelemben termékenyítőleg hatni sehol a világon a sivatag mindenkitől teljes alávetést, odaadást követelő egydimenziós ideológiája, az iszlám.
Bognár József
(Antidogma)



Amerika a szakadék szélén: végnapjait éli a dollár?

Vészesen közeleg augusztus 2. Ha a Kongresszus addig nem tud megegyezni az adósságplafon megmelésében, a Pénzügyminisztérium, mivel nem bocsáthat ki újabb adósságpapírokat, képtelen lesz maradéktalanul teljesíteni fizetési kötelezettségeit.
Ennek ellenére mindkét kongresszusi párt hónapok óta körömszakadtáig ragaszkodott a saját elképzeléseihez: a republikánusok nem akarnak adóemelést, és drasztikusan csökkentenék az állami kiadásokat, a demokraták növelnék az adóbevételeket, de nem akarnak engedni a jóléti kiadásokból. Eközben prominens gazdasági és politikai vezetők a legrosszabb forgatókönyv esélyeit latolgatják, aminek következtében akár a dollár tartalékvaluta státusza is elveszhet.
Az Egyesült Államok szövetségi kormánya a költségvetés mostani szerkezete mellett a jövőben nem bírja el a hazai fizetési kötelezettségek és az adósságszolgálat terheit. 2001 óta a vártnál nagyobb ütemben nőnek az állam kiadásai, illetve csökkennek bevételei. Több billió dollár hitelt vettek fel, hogy fedezni tudják az így keletkező hiányt. Az államadósság jelenleg több mint 14,3 ezer milliárd dollár. Ez a GDP 90 százaléka. Most pedig újabb hitelekre van szükség, hogy a 2011-es költségvetést teljesíteni tudja az állam. A hosszú távú megoldásra mind közgazdaságilag, mind politikailag több elképzelés is született, de egy biztos: az amerikai társadalom egészének – de leginkább a középosztálynak – a zsebébe kell nyúlnia, és egyik párt sem siet, hogy bevállalja a politikai következményeket. Minél tovább húzzák a döntéshozók a konszolidációhoz szükséges intézkedéseket, annál inkább nőnek az amerikai gazdaság és társadalom hosszú távú terhei.
Adósságplafon-vita
1917 óta az amerikai kormány csak a Kongresszus hozzájárulásával lépheti túl az adott pénzügyi évre előirányzott hitelkeretet. Ez mintegy hetven alkalommal meg is történt 1962 óta, és nem példa nélkül álló az sem, hogy a technikai lépést kemény politikai alkudozás övezte. A mostani helyzetben különösen nagy a tét. 2011 április közepén a költségvetési vitában Obama elfogadta a republikánusok követelését, hogy a hosszú távú költségvetési konszolidáció kérdését összekapcsolják az adósságplafon májusban esedékes megemelésével. Más kérdés, hogy ebben az esetben a siker óriási nyereség lenne Obama mérlegén a 2012-es választásokon.
A májusi határidő lejártával a Pénzügyminisztérium nem bocsáthat ki újabb adósságokmányokat, és áthidaló megoldásokkal augusztus másodikáig tudja tartani a frontot. Ha addig nem emelik meg az adósságplafont, a következmények beláthatatlanok lesznek. Egyre több figyelmeztetés inti a törvényhozókat a mielőbbi megegyezésre: Timothy Geithner és Ben Bernanke többször is felvázolta a várható következményeket. A kormány nem fogja tudni kifizetni a költségvetés kiadási oldalát terhelő tételeket, így veszélybe kerülhetnek a nyugdíjak, a Medicare és Madicaid kifizetések, illetve az államadósság törlesztő részletei is. A Moody’s és a Standard & Poors már bejelentette, hogy kudarc esetén augusztus harmadikától leminősíti az USA-t „AA” illetve „bóvli” kategóriába. Ebben az esetben a külföldi hitelezők megemelnék a kamatokat, ami óriási mértékben megterhelné az amerikai gazdaságot, és középtávon akár a dollár kulcsvaluta státuszát is veszélyeztetné. Elkerülhetetlen lenne egy újabb recesszió az amerikai gazdaságban. Hosszú távon megdőlhetne az amerikai gazdaság regenerációs képességébe vetett bizalom. A következmények tehát sokkal súlyosabbak, mint az áprilisban fenyegető kormányválság idején.
Amerikai költségvetés
Az amerikai költségvetés bevétele megközelítőleg a GDP 20 százaléka. Két legnagyobb bevételi tétele a személyi jövedelemadó (42 százalék) és a társadalombiztosítási járulékok (40 százalék). Ezt követi a társasági adó (9 százalék).
A legnagyobb kiadási tétel a Medicare és a Medicaid (23 százalék), és a társadalombiztosítás (20 százalék). Ezt követi a védelmi kiadás (20 százalék). Ide tartoznak még az ún. nem-katonai diszkrecionális kiadások (19 százalék). Ebből fedezik a minisztériumok és a független ügynökségek működését. Végül a kiadási oldalt növeli az államadósság kamatterhei (6 százalék).
Nemzetközi összehasonlításban: a közvetlen adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya alacsonyabb, mint az OECD átlag. A progresszív adózásnak köszönhetően a leggazdagabb 10 százalék adóhozzájárulása magasabb, mint az EU átlag.
Politikai játszmák
A borús kilátások ellenére a Kongresszusban június végére végkép holtpontra jutottak a Joe Biden alelnök által vezetett kétpárti tárgyalások. Megmerevedtek az álláspontok: a republikánusok egyáltalán nem hajlandóak engedni a Bush érából átmentett adókedvezményekből, hallani sem akarnak direkt adóemelésekről és „kinyírnák” a Medicare-t. A demokraták pedig egy ujjal sem engednek hozzányúlni a társadalombiztosításhoz és a Medicare-hez. Idő közben lemondott a Nemzeti Gazdasági Tanács vezetője, és Geithner is a távozást fontolgatja.
Obama – mint egy keresztes lovag – ezt a pillanatot választotta a színrelépéshez. Nyilatkozataiban infantilis gyermekeknek nevezte a republikánusokat, június végén tartott fehér házi sajtótájékoztatóján pedig azzal igyekezett megszégyeníteni a honatyákat, hogy az ő 12 és 10 éves lányai sokkal szorgalmasabbak, mert a határidő előtt egy nappal mindig befejezik a házi feladatukat. Ez a populista stílus váltotta ki a Times kommentátorának vulgáris kommentárját. Obama kiegyensúlyozott és igazságos megoldást sürget, magyarul azt mondja, hogy a költségvetés kiadási és a bevételi oldalához egyformán hozzá kell nyúlni.
Mindkét párt elismeri, hogy az államadósság hosszú távú csökkentése megkerülhetetlen, de ezen túl, még abban sincs konszenzus, hogy „kiadási deficitről” vagy „bevételi deficitről” van-e szó. A közgazdaságtani vitán kívül az események dinamikáját a 2012-es választások előjátékaként kell értelmezni. A mostani forgatókönyv hasonló az áprilisihoz, amikor Obama az utolsó pillanatban a pártok felett álló erős vezetőként kínált hosszú távú megoldást a „jövő megnyerése érdekében.” Július első két hetében Obama zárt ajtók mögött egyeztetésre hívta össze a kongresszusi vezetőket. Leszögezte, hogy nincsenek „szent tehenek,” és hogy július 22-ig megoldást kell találni, különben nem marad elég idő a végrehajtáshoz.
Sok vesztenivalójuk van a republikánusoknak is. Az Economist szerint szavazóbázisuk 70 százaléka ellenzi az újabb adósságot, mondván, az csak újabb felelőtlen költekezéshez vezetne. Frissek még az előző választás emlékei. 2010-ben több „régi” republikánus azért vesztette el a helyét, mert megszavazta Obama gazdaságélénkítő csomagját. A tea pártiak pedig fiskális ultrakonzervatívok. Az eddig legradikálisabb republikánus tervezet részben privatizálná a társadalombiztosítást, megszüntetné a Medicare automatikus jogosultságát, adót csökkentene mindenkinek, a szövetségi bevételeget a GDP 19 százalékban maximalizálná, és a szövetségi alkalmazottak 10 százalékát elbocsátaná, fizetésüket befagyasztaná.
Az elnök elsődleges célközönsége a jobbközép centrum és a független szavazók. Legnagyobb veszélyt a gazdaság lassú növekedése esetleg visszaesése jelentené. Más esetben csak egy nagyon erős jelöltben bízhatnak a republikánusok. Obama áprilisi víziója szerint reformra – de nem privatizációra szorul – a társadalombiztosítás. Belső átszervezéssel kell lassítani a Medicare költségek emelkedését, fejleszteni kell az oktatást, az energiahatékonyságot, és az infrastruktúrát, el kell törölni a rendkívüli adókedvezményeket, és racionalizálni kell az adórendszert. Obamának nehéz dolga lesz azokkal a demokratákkal is, akik „balos” államokban indulnak a választáson, mert itt jobban számítanak a demokraták eredeti kampányszlogenjeihez – a társadalombiztosítás, a Medicare és a középosztály védelméhez. Több demokrata képviselő csak az év végéig emelné meg az adósságplafont.
Amerikai költségvetési hiány
A Kongresszusi Költségvetési Hivatal felmérése szerint a Bush-féle adókedvezmények 13 százalékkal növelték az államadósságot. Az 1980-as évektől kezdve a 21.század elejéig a „kínálati oldali” gazdaságpolitika jegyében uralkodó nézet volt, hogy az adócsökkentés ösztönzi a gazdaságot és így növeli a költségvetési bevételeket. Az utóbbi évtizedben főként Paul Krugman és Nouriel Roubini munkásságának köszönhetően vitatottá vált ez a tétel. Szintén vitatott a költségvetés kiadási oldalát növelő különböző támogatások egyéb formáinak hatásossága is. A Brookings Intézet tanulmánya szerint, ha növelni akarják az adóbevételeket, akkor az egész támogatási rendszert át kell alakítani, nem elégséges az adókedvezményi kiskapuk bezárása.
A másik nagy tétel, amit biztosan át kell alakítani, lényegében demográfiai változásokhoz köthető. Az amerikai „baby boomer” korosztály most megy nyugdíjba. Az elkövetkező 25 évben a társadalombiztosításra és Medicare szolgáltatásra jogosult alakosok száma csaknem megduplázódik, míg az aktív népesség csak 10 százalékkal nő majd.
(Kitekintő)


Ez csak a birodalmi Amerika végnapjai lesznek , hogy feltámadjon a nemzetállam , és elűzze a cionista zsidó bankárkasztot , és kiváljanak az USA kötelékéből ,és mint nemzetállamok folytathassák útjukat lerázva a zsidó igát iszlámbankrendszert bevezetve talán még adót sem kell fizetniük , mert eddig a zsidók , és a vakolók kirabolták őket . Ez a felvirágzás addig fog tartani míg a zsidókat távol tudják tartani a pénzforrásoktól. És véglegesen megszüntetik azt az eszményt , hogy a zsidónak világhatalommá kel válnia . A bankrendszert ki kell venni a kezükből , és háborús és emberiségellenes tevékenységért a bankárkasztot ki kell irtani . És ha lehet minden országból ki kell őket tessékelni . Van már nekik országuk éljenek ott , és a munkájuk által érvényesüljenek , ha nem dolgoznak ne is egyenek.



Hubay Kálmán a zsidó parazitizmus forrásáról


A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (22. rész)
A zsidóság irtózik a testi munkától. A zsidóság kezdetben egészen jól érezte magát Egyiptomban, mindaddig, míg tisztavérű egyiptomi dinasztiák nem kerültek uralomra. Amikor a zsidókat ezek a fáraók testi munkára fogták be, velük építtették meg a Nílus és a Vörös-tenger közötti csatornát, a zsidók kétségbeesetten és pánikszerűen elmenekültek a fáraók országából. Mi sem jellemzi jobban a testi munkától való irtózásukat, mint az, hogy az egészen túlvilági jelentőségű hitbeli és vallási központjukat, a jeruzsálemi templomot sem ők építették, hanem föníciai építőmesterek és munkások.
(…)
1939. március 13.
Elnök: Szólásra következik?
Vásárhelyi Sándor jegyző: Hubay Kálmán!
[Hubay Kálmán. Jászapáti, 1902. április 3. – Bp., 1946. június 26. Református, nős, újságíró. Ősrégi gömöri nemesi családból származik, amelyről már 1280-ban megemlékeznek az okiratok. Középiskolai tanulmányait a miskolci református főgimnáziumban végezte, majd a miskolci evangélikus jogakadémiának volt a hallgatója, minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, és végbizonyítványt is szerzett. Már joghallgató korában mint újságíró működött Miskolcon a helyi lapoknál. 1932-ben Gömbös Gyula miniszterelnök, miskolci barátainak tanácsára, akiknek figyelme Hubay felé fordult, meghívta Budapestre, és 1933 elején Hubay Kálmán felelős szerkesztésében megindult a Függetlenség, amely rövid idő alatt nagyon elterjedt. Néhány évvel később Hubay Kálmán részt vett az Esti Újság megalapításában, és ilyenformán nevéhez fűződik a népies kormánysajtó megteremtése. Gömbös Gyula halála után Hubay Kálmánnak politikai nehézségei támadtak, és lemondott állásáról. 1937 végén, amidőn már több hetilapnak volt állandó munkatársa, hitet tett a nemzetiszocializmus mellett, és Griger Miklós halálakor, 1938 elején fajvédő programmal fellépett a lovasberényi választókerületben. Itt három ellenjelöltjével szemben már az alapválasztáson a legtöbb szavazatot kapta, és a pótválasztáson nagy többséggel győzött. A képviselőházban eleinte pártkereten kívül állott, de a nemzetiszocialista érzésű képviselőkkel működött együtt. Később azután Rátz Kálmánnal együtt megalapította a Magyar Nemzeti Szocialista Párt - Hungarista mozgalom című nyilaskeresztes pártot, amelynek működését a belügyminiszter betiltotta. Hubay Kálmán éles hangú interpellációkban követelte egyrészt a pártot betiltó végzés hatálytalanítását, másrészt pedig a párt lapját, a Magyarságot ismételten sújtó lapbetiltás felfüggesztését. Hubay ugyanis a Magyarság felelős szerkesztője volt, de amidőn a Magyarságot végül három hónapi időtartamra betiltották, állásáról önként lemondott. A feloszlatott Hungarista Párt helyett Rátz Kálmán képviselőtársával együtt megalapította a Nyilaskeresztes Pártot, és ennek az élén indult az 1939. évi általános választásokra. Az új képviselőház 31 képviselőtársával mint a legnagyobb ellenzéki párt vezére vonult be. A kommunisták 1946-ban kivégezték. „Itt vagyok. bíró urak, ítéljenek felettem” – az utolsó szó jogán.]

Hubay Kálmán utolsó szó jogán elhangzott és a börtönben saját kezűleg írt mondatai
Elnök: Hubay Kálmán képviselő urat illeti a szó.
Hubay Kálmán: Igen t. Ház! Igen hosszasan kellett magamban lelkiismeret-vizsgálatot tartanom, vajon elfogadjam-e az előttünk fekvő törvényjavaslatot vagy ne, különösen amikor már megállapítható, hogy a javaslatból jóformán nem marad más, mint a módosítások. Amikor a javaslatot elfogadom, azért teszem, (Rajniss Ferenc: Nagyon helyes! Bródy miatt el kell fogadni!) mert minden olyan intézkedést meg kell szavaznunk, amely a magyar gazdasági és társadalmi életet csak egy lépéssel is közelebb viszi a zsidótalanításhoz.
T. Ház! Ezt a törvényjavaslatot kritizálták már azon az alapon, hogy túl radikális, azon az alapon is, hogy nem elég radikális. Pedig ez a törvényjavaslat sem nem túl radikális, sem pedig nem eléggé radikális, ez a törvényjavaslat egyszerűen rossz. (Rassay Károly: Tehát elfogadja! – Derültség.) Meg fogom indokolni, hogy miért fogadom el. (Rassay Károly: Az egyik a negatívumot szavazza meg, a másik a rosszat szavazza meg! – Rajniss Ferenc: De megszavazza mindenki! – Rassay Károly: Jön a választás!) Amikor a törvényjavaslattal konkrét formájában foglalkozom, legelőször is csendes derűvel kell visszaemlékeznem arra, hogy egy esztendővel ezelőtt milyen átkos és felforgató szélsőség voltam én a Házban. (Rassay Károly: Ebben igaza van! – Derültség.) Amikor az első zsidótörvény-javaslatnál sokalltam azt a 20 százalékot, amelyet az első zsidótörvény-javaslat a zsidóság számára a gazdasági életben való érvényesüléshez biztosít és mennyire felforgatónak és államellenesnek tartottak akkor, amikor statisztikai közlemények alapján kimutattam, hogy ha az első zsidótörvény-javaslatot az utolsó betűjéig véghezvisszük és a magyarországi zsidóságnak a gazdasági életben való érvényesülését 20 százalék erejéig tényleg intézményesen biztosítjuk, akkor Budapestre sürgősen be kell még telepíteni 20.000 zsidót, mert nincs elég. (Rassay Károly: Erre azt mondták, hogy ez nem észszerű!)
Most pedig előttünk van a második zsidótörvény-javaslat és annak indokolása kimondja, hogy (olvassa): »Nem bizonyult helytállónak a törvénynek az a rendelkezése, amellyel a zsidók számarányát az országos számarányukat mintegy négyszeresen meghaladó mértékben, vagyis húsz százalékban állapította meg és a 4. §-ban meghatározott kivételekkel még a húsz százalék jelentékeny túllépésére is lehetőséget nyitott. A végrehajtás során ugyanis«... – mondja tovább a jelenlegi javaslat indokolása – »...kiderült, hogy különösen az említett kivételek következtében a zsidók számaránya lényegesen emelkedik a húsz százalék fölé és így nyilvánvalóvá vált annak a helytelensége, hogy a törvény az országos számarányt sokszorosan túlhaladó húsz százalékot vette a kiindulás alapjául«.
A jelenlegi javaslatnak ezt az indokolását korántsem önigazolásul hozom fel, hanem inkább okulásul arra, hogy néha az átkos szélsőségek oldaláról is jöhetnek megszívlelendő gondolatok és hogy semmi esetre sem vagyunk államfelforgatók akkor, amikor félévvel hamarabb ismerjük fel azokat a szükségleteket, amelyeket a t. túloldal félesztendő múlva törvényjavaslatban óhajt kielégíteni. (Buchinger Manó: Például a bombavetést!)
Egy másik felszólalásom is eszembe jut e törvényjavaslat tárgyalásánál. Nevezetesen az, amelynek során az elmúlt nyáron bátor voltam meginterpellálni a belügyminiszter urat arra vonatkozóan, hogy a zsidóság az első zsidótörvény végrehajtását szabotálja, vagyonát igen jelentős részben kisíbolja, s általában egész magatartásával arra törekszik, hogy megkontreminálja az első zsidótörvényt. Akkor interpellációmban konkrét adatokat hoztam a t. Ház elé és az igen t. belügyminiszter úr elé, amelyekről neki feltétlenül tudomásának kellett lennie, mert hiszen ezeket az adatokat az ő hivatalos közegei jelentették minisztériumában. Az igen t. belügyminiszter úr akkor engem igen akkurátusan kioktatott, majdnem megkorholt és figyelmeztetett, hogy hagyjuk már végre nyugton ezt az egész zsidótémát, s akkor tette azt az immár klasszikussá vált kijelentését, hogy a zsidóknak is vannak idegeik. (Fábián Béla: Imrédyre nem gondolt!)
Ezek után meglepődve kell a jelenlegi javaslat indokolásából látnom, hogy megint az átkos szélsőség látta jól a dolgokat akkor is, mert az indokolásban azt olvassuk, hogy a törvény – tudniillik az 1938:XV. tc. – végrehajtása során a zsidóság részéről nem mutatkozott kellő megértés. (Buchinger Manó: Ezt a »Magyarság«-ból írta ki a kodifikátor!) Nagyon örülök, ha a Magyarságból írta ki, ez mindenesetre komoly elismerést jelent a »Magyarság« iránt. Kár volt betiltani. (Buchinger Manó: És a kormánynak is! Nem csak a Magyarságnak!) (olvassa): »Már fentebb érintettük, hogy különösen a vállalatok és a kereső foglalkozást folytató üzemek adatbejelentései megbízhatatlanok. Jellemző e tekintetben, hogy a törvény végrehajtásával megbízott kormánybiztos eddig«, – vagyis 1938. december 23-áig, a törvényjavaslat benyújtásának napjáig – »127 vállalat bejelentését vizsgáltatta meg ellenőrző szakértőkkel, s a 127 vállalat közül csupán egy tett a valóságnak megfelelő, hű bejelentést; a végrehajtásnak eddig eltelt rövid előkészítő szakában is már mintegy 15.000 esetben kellett a kihágási eljárást megindítani. Nem mellőzhetjük« – mondja tovább az indokolás – »annak a megfigyelésnek a megemlítését sem, hogy az 1938:XV. törvénycikk meghozatala után számarányukat messze meghaladóan vettek és vesznek részt a zsidók továbbra is az önző vagyoni érdekből elkövetett bűncselekményekben és különösen azokban, amelyek az ország gazdasági létének az aláásására alkalmasak. A külföldi fizetési eszközökkel űzött visszaélések elkövetői csaknem kizárólagosan zsidók, az államhatalomnak nagyarányú felkészültséggel kell állandóan őrködnie, hogy visszaéléseik ezen a téren az ország gazdasági helyzetét meg ne rontsák.«
T. Ház ! Ahány mondat, annyi kemény és erőteljes cáfolat a zsidók idegeit olyan meghatóan védő belügyminiszter úr felé. Amikor én az indokolást idézem, teszem megint csak annak igazolására, hogy néha itt, a szélsőjobboldalon is láthatjuk jól a dolgokat és nem kell mindig készpénznek venni azokat a kijelentéseket, amelyeket a belügyminiszter úr ellenünk és a zsidók érdekében a piros bársonyszékből tesz, mert esetleg egy félesztendő múlva ismét törvényjavaslat készül, amelyben a törvényjavaslat megindokolója nekünk lesz kénytelen igazat adni a belügyminiszter úrral szemben.
T. Ház! Rátérve most már magára a törvényjavaslatra, kicsit meglepődve és elhűlve kell néznünk azt a kétségbeesett szerecsenmosdatást, amely a zsidóság, vagy a zsidóság érdekeit védő keresztények részéről úgy a bizottságokban, mint a plénumban a zsidóság érdekében és a zsidóság glorifikálására végbement. Avagy nem kétségbeesett kísérlet-e a zsidóság és a zsidóságot védő keresztények részéről tagadásba venni azt, hogy a zsidóság faj? Hiszen ugyanaz a semita alapfajú, hamita és néger vérrel keveredett faj, amely Krisztus előtt másfélszáz évvel Egyiptomból elindult a Kánaán meghódítására, egyedeiben szinte ma is itt él közöttünk és akárhány olyan zsidó arcot látunk, amelyet 3000 évvel ezelőtt egészen nyugodtan választhatott volna az akkori domborművet készítő művész mintaképül. (Buchinger Manó: Maga is zsidóra hasonlít! – Rátz Kálmán: Tiszta turáni!) Köszönöm szépen. Ha ilyen rendes turáni kinézésű zsidók volnának Magyarországon, azt hiszem, nem volna annyira akut a zsidókérdés. (Propper Sándor: De el van ragadtatva sajátmagától! – Derültség a szélsőbaloldalon. – Zaj. – Elnök csenget.) Ez a különállásuk már a faji vallás parancsaiból fakad, hiszen Mózes megírja (olvassa): »Az Úr sok népet kiűz teelőtted... hétféle népet,...« (Reisinger Ferenc: Mózest ne bántsuk, mert mentelmi elé kerülünk! Én csak Meizlert szidtam!)
Elnök: Csendet kérek.
Hubay Kálmán: »...náladnál nagyobbakat és erősebbeket; ne köss velük szövetséget és ne könyörülj rajtuk; mindenestől veszítsd el őket. Sógorságot se szerezz velük, a lányodat ne add az ő fiaiknak és az ő lányokat se vegyed a te fiadnak«. Vagyis a legtökéletesebb fajvédelmi parancsok és törvények alapján valósították meg azt az endogámiát, amely a zsidóság faji különállásának ma is a legbiztosabb záloga. És akkor, amikor ezen a kérdésen már aligha lehet vitatkozni, vagy legalább is tudománytalan dolog vitatkozni, megint csak elhűlve kell nézni azt a törekvést, amely a zsidóság részéről kétségbeesetten igyekszik bebizonyítani, azt, hogy a fekete voltaképpen fehér, a zsidó voltaképpen magyar, és a faj voltaképpen felekezet.
T. Ház! Mindenesetre meg tudom azokat is érteni, akik ezzel a kérdéssel kapcsolatban őszinte szánalommal fordulnak a zsidóság felé, mert bizonyos vonatkozásban ez a szánalom bennem is és minden humánusan gondolkozó emberben benne él, mert hiszen a zsidóság egyben tragikus faj is. Tragikus faj, mert az Isten megvonta tőle azt a képességet, hogy önálló államot tudjon alkotni és megvonta tőle azt az örömöt, hogy bármikor is független állami életet élhessen. Hiszen a zsidóság a maga kétezeréves ókori életéből mindössze egy fél évezreden át élt önálló állami közösségben, először nomád volt, azután más, idegen fajtáknak, idegen birodalmaknak vált adófizetőjévé, vazallusává és arra kényszerült, éppen államalkotó készségének hiánya miatt, hogy a konstruktív, építő népek seregében az élősdi szerepét játssza. Megint csak Mózest idézem, aki a következőket írja (olvassa): »Az Úr ad neked nagy és szép városokat, amelyeket nem te építettél és minden jóval telt házakat, amelyeket nem te töltöttél meg és ásott kutakat, amelyeket nem te ástál, szőlő- és olajfakerteket, amelyeket nem te plántáltál, és eszel is megelégszel«.
T. Ház! Itt van a zsidó lelkiség, a zsidó élősdiség, a zsidó parazitizmus forrása. Ebben a mózesi ígéretben van azonban annak a tulajdonságnak forrása is, hogy a zsidóság irtózik a testi munkától. A zsidóság kezdetben egészen jól érezte magát Egyiptomban, mindaddig, míg tisztavérű egyiptomi dinasztiák nem kerültek uralomra. Amikor a zsidókat ezek a fáraók testi munkára fogták be, (Reisinger Ferenc: Hagyjuk a fáraókat, ne bolygassuk!) velük építtették meg a Nílus és a Vörös-tenger közötti csatornát, a zsidók kétségbeesetten és pánikszerűen elmenekültek a fáraók országából. Mi sem jellemzi jobban a testi munkától való irtózásukat, mint az, hogy az egészen túlvilági jelentőségű hitbeli és vallási központjukat, a jeruzsálemi templomot sem ők építették, hanem föníciai építőmesterek és munkások.
Ez a testi munkától való atavisztikus irtózás teszi gyűlöletessé ezt a népet mindenütt, amerre él és megfordul. Azért nem tud államot alkotni, mert nincs parasztsága, azért nem tud önálló életet élni, mert nincs fizikai munkássága, hanem mindenkor a közvetítő kereskedelemből, mindenkor a befogadó nép által kitermelt és általa immár csak készen kapott értékekből él. (Rajniss Ferenc: Az uzsoráról sem feledkezett meg!) Ezért van az, hogy ezer esztendő óta, árpádházi királyainktól kezdve, annyi törvényt kellett hozni a zsidóság ellen Magyarországon is. Ezekből a törvényekből az igazságügy-miniszter úr beszédében valóban igen értékes, szép és megszívlelendő gyűjteményt terjesztett a Ház elé.
T. Ház! Ezért kell most is megoldani, mégpedig alaposan, radikálisan, félreérthetetlenül és kétértelműség nélkül a zsidókérdést. Amikor ez a Ház, vagy az igen t. kormány ezt akarja tenni, akkor legelőször is vegyük figyelembe azt a szempontot, hogy ne kenjük másra annak az okát, hogy mi most a második zsidótörvény elfogadásáról vagy el nem fogadásáról tárgyalunk. A javaslatnak az indokolása, legtökéletesebb, mondhatni, egyetlen igazán tökéletes része és éppen ezért kár arra hivatkoznunk, hogy nekünk azért kell megoldanunk a zsidókérdést, mert Németország, mert Olaszország intézkedéseket tett a zsidóság ellen, mert Lengyelország, vagy közvetlen szomszédaink: Csehország, Jugoszlávia és Románia ugyancsak ki akarják szorítani a zsidóságukat gazdasági, társadalmi és politikai életükből. Ha erre hivatkozunk, akkor valóban azt a vádat emelhetik ellenünk, hogy idegen behatások alatt, idegen befolyásra hozunk törvényt a magyar törvényhozás Házában. Pedig ha Németország, Olaszország, vagy a többi államok nem tettek volna intézkedést a zsidóság ellen, nekünk akkor is meg kellene oldanunk saját zsidókérdésünket, egyszerűen azért, mert van; és mert ha nem oldanánk meg attól függetlenül, hogy mi történik más országokban, akkor a magyarság valóban megindulna egy olyan borzalmas lejtőn, amelyre az utolsó hatvan, vagy hetven esztendő során igen tragikus körülmények között rákerült.
Mi húsz esztendővel ezelőtt tettünk már egy szerény kísérletet a zsidókérdés megoldására, nem azért, mintha Európa más államai ugyanezt akarták tenni vagy tették volna; hiszen húsz esztendővel ezelőtt egész Európában gyöngyélete volt a zsidóságnak és a zsidóság már-már azt hihette, hogy tényleg eljutott a nemzetközi világhatalom küszöbéig és Magyarország mégis szükségét érezte annak, hogy ha kezdetleges formában is, de mindenesetre hozzányúljon ennek a kérdésnek a megoldásához egyszerűen azért, mert belátta, hogy: zsidókérdés Magyarországon van és ezt a kérdést a magyarság érdekében meg kell oldania.
Amikor a zsidóságnak ezt az előretörését nézzük, amikor visszapillantunk a történelmi múltba, nem akarom a t. Ház figyelmét igénybe venni és fárasztani azzal, hogy e törvényhozás volt tagjainak, a Simonyiaknak, az Istóczyaknak, a Verhovaiaknak a beszédeiből idézzek. Nem akarom a t. Ház elé hozni a Huszadik Század igen érdekes körkérdését a zsidóproblémáról, annál kevésbé, mert hiszen a vita során ezek az idézetek már bőségesen elhangzottak úgy a bizottsági tárgyalásban, mint a plénumban.
Egy eddig ismeretlen és mindenesetre rendkívül érdekes dokumentumot szeretnék a Házzal megismertetni, amely a maga sablonszerűségében és hűvös tárgyilagosságában is sokkal többet mond a zsidóság előretöréséről és a magyarországi zsidókérdés keletkezéséről, mint bármilyen idézet vagy bármilyen publicisztikai termék. Itt van előttem a munkácsi határszéli rendőrkapitányság 1906. évi augusztus hónapban kifejtett tevékenységéről szóló és a belügyminiszter kérdésére a belügyminiszterhez intézett jelentése a határszéli bevándorlásról és az ezzel kapcsolatos jelenségekről. Készült pedig ez a jelentés Munkácson 1906. szeptember 29-én. Hiteles, nem antiszemita irat, rajta van a rendőrkapitányság pecsétje.
Ebben a jelentésben a belügyminiszternek arra a kérdésére, hogy a lakhatási bizonylat kiadásának eseteiben hányszor fogadtatott el a fenntartási eszközök igazolásául határozott pénzösszeg és mi volt a minimális és maximális összeg, így felel a munkácsi rendőrkapitány (olvassa): »Egy esetben sem, mert a kapitányságnak tudomására jutott, hogy a lakhatási bizonylat kiállításáért folyamodó zsidók a vagyonosabbak által olyként segélyeztetnek, hogy a folyamodók nevére különböző takarékpénztáraknál kisebb-nagyobb összegeket helyeznek el azon célból, hogy a kapitányság előtt, mint vagyonosak szerepeljenek; ezen betéti könyvecskéket a betevő vagyonosabb zsidók maguknál tartják a célból, hogy ezen pénzt bármikor ismét kivehessék, míg a lakási bizonylatért folyamodók kérvényirataikhoz ezen betéti könyv hiteles másolatát csatolják; ha azután a kapitányság ezen betéti könyv alapján a lakási bizonylatot a folyamodónak kiállítaná, ezen pénzösszeg ismét egy más folyamodó nevére helyeztetnék el.«
(Folytatjuk)



"A bevándorolt zsidók közrend és közegészségügy szempontjából nem sokkal különböznek az állatoktól"

A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (23. rész)
"A Galíciából bevándorló s többnyire teljesen vagyontalan és foglalkozásnélküli zsidók az uzsorának mindenféle leplezett nemével tönkreteszik és kizsarolják az alsóbb néposztályokhoz tartozó itteni lakosságot, amely e miatt tönkre jutván, kénytelen Amerikába kivándorolni."

Hubay Kálmán kihallgatása Péter Gábornál
(1945. október 10.)
[Hubay Kálmán]: Ugyancsak megdöbbentő kép tárul elő ebből a jelentésből arról a borzalmas vérveszteségről, melyet a magyarság a kivándorláson keresztül szenvedett el és arról a példátlan aljasságról, amellyel a Galíciából tömegesen bevándorló zsidóság ezt az amerikai magyar kivándorlást elősegítette. A belügyminiszter kérdésében ezt mondja (olvassa): »Az eddig szerzett tapasztalatok alapján mit tart a bevándorlás okának?« – és felel reá a rendőrkapitány (olvassa): »Az orosz-lengyelországi zavargásokat és Galíciának zsidókkal való túltömöttségét. Azonkívül a titkos kivándorlási ügynökök működése nagyban elősegíti a galíciai zsidók beözönlését, mert ezen ügynökök úgy közvetítik a kivándorlást, hogy a kivándorolni szándékozóktól magas összegű váltókat vesznek, amiket ha az általuk Amerikába kiszállított egyének az erre kitűzött idő alatt nem váltanak be, értékesítenek, illetve ezen váltók alapján az Amerikában tartózkodóknak itteni ingatlanait elárvereztetik és ezen ingatlanokat azután a Galíciából bejövő hitsorsosaiknak juttatják. A zsidók bevándorlásának főoka továbbá az, hogy mindazon kereseti források, melyek a legcsekélyebb munkával a legnagyobb jövedelmet hozzák, kizárólag az ő kezükben vannak, amit másnak, – kifejtve a legnagyobb ellenakciót – nem engednek át. Kedvező körülmény reájuk nézve még az is, hogy a törvényt minden úton-módon ki tudják játszani.«
Megint hangsúlyoznom kell, hogy nem antiszemita vitairatból vettem ezeket az adatokat és idézeteket, hanem egy határszéli rendőrkapitány hűvös és tárgyilagos jelentéséből, mégpedig abból a korszakból, amelyben Magyarországon korlátlan fénykorát élte a liberalizmus.
És amikor a belügyminiszter azt kérdezi, hogy milyen hatással van a bevándorlás az őslakosságra, akkor ez a rendőrkapitány jelenteni kénytelen (olvassa): »Eddigi tapasztalatom szerint a keresztény bevándorlók az őslakókra semmiféle káros befolyással nincsenek. A Galíciából, Oroszországból és Romániából bevándorolt zsidók az őslakók nemcsak gazdasági helyzetére, – miután többnyire vagyontalanságuknál fogva igyekeznek gyorsan meggazdagodni, nem riadván vissza a legtisztességtelenebb, a legerkölcstelenebb és a legkíméletlenebb vagyonszerzéstől, gazdaságilag tönkretevén nemcsak ugyanazon községbeli lakosságot, ahol az illető zsidó tartózkodik, hanem a szomszéd községek lakosait is – felette káros, sőt veszélyes hatással vannak, hanem közrend és közegészségügy szempontjából nem sokkal különböznek az állatoktól. A Galíciából bevándorló s többnyire teljesen vagyontalan és foglalkozásnélküli zsidók az uzsorának mindenféle leplezett nemével tönkreteszik és kizsarolják az alsóbb néposztályokhoz tartozó itteni lakosságot, amely e miatt tönkre jutván, kénytelen Amerikába kivándorolni.« (Rajniss Ferenc: És ezeknek az utódait védik egyesek!) Igen, ezeket és ezeknek a vérségi leszármazottait védik egyesek a magyar alkotmányosság, a magyar testvériség jegyében és állítom, hogy ez a védelem legalább olyan részben oka a magyarországi antiszemitizmusnak és a magyarországi antiszemitizmus igen erőteljes fellángolásának, mint magának a zsidóságnak erkölcstelensége és tisztességtelensége.
Az előttünk fekvő törvényjavaslatnak megvan az a hibája, hogy egy kicsit nélkülözi az őszinteséget: egy kicsit ütni is akar a zsidókon (Egy hang a szélsőbaloldalon: Miért kicsit?) és egy kicsit fél is a zsidóktól.
Amikor a törvényjavaslat indokolása a zsidóság működését, felfogását, bomlasztó gazdasági, politikai, társadalmi és szellemi tevékenységét igen erősen bírálja, akkor feltétlenül az őszinteség rovására megy az, hogy hiányzik a törvényjavaslatból egy szakasz; az a szakasz, amely kimondaná, hogy azoknak ügyében, akik az egész zsidókérdést már az első zsidótörvény előtt a nemzet közérdeklődésének homlokterébe állították, akik ennek a kérdésnek káros kihatásaira a figyelmet felhívták, a királyi bíróságok hivatalból lennének kénytelenek elrendelni a revíziót. Mert t. Ház, ezek az úttörők bíróság elé kerültek, súlyos büntetéseket kaptak, már pedig nem hiszem, hogy valakit is büntetni lehessen Magyarországon azért, mert történetesen hamarabb volt okos, mint a magyar királyi kormány. Azok azonban, akik úttörői voltak ennek a kérdésnek, akik a zsidókérdésre ráterelték a nemzet figyelmét, nemcsak súlyos fogházbüntetéseket szenvedtek el, nemcsak pénzbírságra ítéltettek, hanem az új választójogi törvény, az 1938:XIX. tc. 28. §-ának 2. pontja és 56. §-ának 6. pontja értelmében mind az aktív, mind a passzív választójogosultságból ki vannak zárva. Merem állítani pedig, hogy azok között, akiket a királyi bíróságok felekezet elleni izgatás címén elítéltek, nagyon sokan vannak, akik enyhébben bírálták a zsidóság szerepét, mint a törvényjavaslat indokolása.
(Az elnöki széket vitéz Bobory György foglalja el.)
Talán mégsem jelenti a politikai egyértelműséget, a politikai nagyvonalúságot az, hogy amikor itt rendkívül súlyos megállapítások hangzanak el részint az indokolásban, részint a képviselői immunitás biztos fedezékéből, – s ezek konstruktív, komoly és valóban építő cselekedetek – ugyanakkor azt, aki ezt a Házon kívül teszi, vagy a törvényjavaslat beterjesztése előtt tette, mint állami és társadalmi rendellenes elemet vagy elítélték, vagy pedig internáló táborba helyezték.
T. Ház! Azt hiszem, feltétlenül a politikai egyértelműségnek, a politikai őszinteségnek és a politikai kiengesztelődésnek jele volna az, ha ennek a törvényjavaslatnak tárgyalásával egyidőben az igazságügy-miniszter úr megfelelő előterjesztést tenne legfelsőbb helyen arra, hogy ezek a fanatikus magyarok legalább az elkövetkezendő választáson mind aktív, mind passzív választójoggal rendelkezzenek. (Rajniss Ferenc: Helyes!) Nem is gondolok most másokra, csak azokra, akiket felekezet elleni izgatás címén ítéltek el.
T. Ház! Van egy másik hiánya ennek a törvényjavaslatnak, nevezetesen az, hogy nem intézkedik a zsidó-magyar vegyesházasságok ügyében. Láttuk, látjuk és érezzük, hogy milyen tragédiák születnek ezeknek a vegyesházasságoknak a nyomán és hogy a szerencsétlen korcsok mennyire nem tudják megtalálni a maguk megfelelő elhelyezkedési területét a társadalomban. Ha azonban ezt látjuk, akkor legalább a jövőre nézve gondoskodnunk kell arról, hogy ezeknek a szerencsétlen korcsoknak már a születése, legalább is a törvényes születése megakadályoztassék azzal, hogy a vegyesházasságok, a zsidó-keresztény házasságok a magyar birodalomban egyszer s mindenkorra eltiltassanak.
Amikor ezt a második zsidótörvényt tető alá hozzuk, az igazságügy-miniszter úrnak feltétlenül gondoskodnia kell arról, hogy az izraelita vallásról szóló 1895:XLII., a vallásszabadság gyakorlatáról szóló 1895:XLIII. és a gyermekek vallásáról szóló 1894:XXXII. törvénycikkeknek egyes részei hozzáidomuljanak ehhez a törvényhez, mint ahogy meg kell reformálni a házassági jogot tartalmazó 1894:XXXI. és az állami anyakönyvekről rendelkező 1894:XXXIII. tc. lényegbevágó intézkedéseit is. Ezeknek a törvényeknek a módosítása nélkül a magyar köz- és politikai életben megint igen veszedelmes kétértelműség támadna, már pedig, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy a magyar közvélemény a zsidókérdésnek és az ezzel kapcsolatos összes kérdéseknek végre-valahára egyértelmű rendezését követeli.
A törvényjavaslatnak a szélsőjobboldal számára talán egyik legkevésbé rokonszenves része az, amely a 2. § 7. pontjaként szerepel és ez az úgynevezett kivételezési szakasz. Ha megnézzük a magyar királyi titkos tanácsosok vagy a valóságos belső titkos tanácsosok névsorát, azt fogjuk látni, hogy ennek a törvénynek értelmében minden nagy kartelzsidó kivétel alá fog kerülni. A törvény tehát éppen a legérzékenyebb ponton nem fog semmit sem változtatni a helyzeten. (Reisinger Ferenc: Akkor minek adták a pénzt? – Propper Sándor: Tanácsot úgysem kérnek tőlük, csak pénzt!) Ha tehát a magyar királyi kormány ezt az intézkedést kényszerült felvenni a törvényjavaslatba, – nem tudom, miért – akkor legalább azt tegyük még hozzá, hogy a minisztériumnak a jövőben ne legyen módja és lehetősége zsidókat titkos tanácsosi kinevezésre előterjeszteni.
Amennyire helyes a 7. §-ban leszögezett az az elv, hogy az egyetemek és főiskolák első évfolyamára nem lehet 6%-nál több zsidót felvenni, éppen annyira hiányzik a törvényjavaslatból az a pont, amely kimondaná, hogy sem a második, sem a harmadik, sem a negyedik évfolyamra nem lehet 6%-nál több zsidót felvenni, mert így az fog történni, hogy a zsidó fiatalság a két első szemesztert el fogja végezni valamelyik demokrata állam egyetemén vagy főiskoláján, azután nyugodtan hazajön Magyarországra és beiratkozik a második, harmadik vagy negyedik évfolyamra. (Payr Hugó: Ilyet nem vesznek fel!) Láttam már ilyet, képviselő úr, hogy felvettek és láttam, hogy a második, harmadik, negyedik évfolyamokban igen jelentős mértékben megduzzadt a zsidók arányszáma. A törvényben mindenesetre ki kellene mondani azt is, hogy a zsidóknak külföldön szerzett diplomája Magyarországon soha és semmilyen körülmények között nem nosztrifikálható. (Propper Sándor: Míg Hóman itt van, biztos lehet benne, hogy nem fogják megtenni!)
A részletes vita folyamán lesz még mód a javaslat egyes apró, konkrét, részlethibáira is rámutatni. Itt végezetül mindössze egyetlenegy kérdésre szeretném felhívni a t. Ház figyelmét. Úgy érzem, hogy ez a kérdés valóban az, amely a törvényjavaslatot igazán rosszá teszi.
T. Ház! Az a gazdasági rend, amelyben ma Magyarország él, liberális gazdasági rend. Ezt a liberális gazdasági rendet a magyar kormány valószínűleg fenn akarja tartani a jövőben is, mert hiszen komoly, európai hírű tudósokat is, akik ez ellen a gazdasági rend ellen agitálni mertek, csak nem is olyan régen internálótáborba szállítottak. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Ki az?) Például Vágó Pál. – A liberális gazdasági rend nekünk, szélsőjobboldaliaknak, nemzeti szocialistáknak, sőt azt hiszem, az igen t. túloldal jobbszárnyának szemében is zsidó gazdasági rend. Zsidók csinálták a saját képükre és hasonlatosságukra, zsidók érzik magukat benne jól, zsidók tudnak benne jól tájékozódni, zsidók azok, akik ennek a gazdasági rendnek minden fonalát a saját kezükben fogják össze és – t. Ház – mi most hozunk egy törvényt, amelyben a zsidókat ki akarjuk és ki fogjuk zárni a zsidóság képére és hasonlatosságára teremtett gazdasági rendből. Ebből olyan kétértelműség, olyan gazdasági vacuum következhetik be, olyan gazdasági letörés szakadhat ránk, amelynek az előjeleit már most is igen súlyosan érezzük.
Az igen t. kormánynak akkor, amikor a zsidótörvényt a képviselőház elé hozta, de már előzőleg is, legkésőbben azonban ugyanabban az időpontban feltétlenül gondoskodnia kellett volna arról, hogy ez a liberális gazdasági rend a nemzeti pénzgazdálkodási renddel cseréltessék fel és ilyenformán a gazdasági folyamatok zökkenés nélkül mehessenek át a zsidótlanított magyar életbe. Mert, ha ez megtörtént volna, akkor a zsidóság nem lett volna abban a helyzetben, hogy az első zsidótörvény megszavazása után, de még inkább a második zsidótörvény benyújtása óta értékeit, vagyonát, mindenét, ami kimenthető, kimentse az országból. És ha mi a zsidótörvény megszavazása után sem fogunk tudni megszabadulni a liberális gazdasági rendnek bilincseitől és törvényeitől, akkor valóban beköszönt reánk a gazdasági válság (Vázsonyi János: Az már itt van!) és a zsidóság a maga agitátori készségével valóban el fogja tudni hitetni a magyar parasztsággal, vagy munkássággal, hogy gazdasági életet nélkülük nem lehet csinálni. E nélkül a nemzeti pénzgazdálkodási rendre való áttérés nélkül ez a zsidótörvény nem jelenthet mást, mint népszerűségi akciót, esetleg választási agitációs eszközt, hatásában pedig esetleg azt fogja jelenteni, mint a Bethlen-féle földbirtokreform-törvény, amely miatt a parasztnak akkor egyszer s mindenkorra elment a kedve mindenféle földbirtokreformtól.
T. Ház! Nekünk akkor, amikor a magyar életet igen helyesen, igen szükségesen meg akarjuk szabadítani a zsidóságtól, igenis be kell bizonyítani, hogy nemcsak tudunk nélkülük élni, de csak nélkülük tudunk élni. Ehhez mindenesetre az kell, hogy az igen t. kormány ne tekintse közellenségnek azokat, akik ebben az országban az új világnak új nyelvén szólnak és akik ebben a nagy erjedésben, nagy forrásban nemzeti és szociális célokat tettek magukévá. (Helyeslés a középen.)
(Folytatjuk)

Matolcsy: "Vándoroljon ki innen a zsidóság!"

A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (21. rész)
Ha a magyar parasztság milliós tömege kivándorolhatott, akkor vándoroljon ki innen a zsidóság is, akik csak bevándoroltak ebbe az országba. A háború előtti években volt olyan esztendő, amikor 260.000 magyar hagyta el ezt az országot, több mint egynegyedmillió ember.”
(…)
Elnök: Szólásra következik?
Huszár Mihály jegyző: Matolcsy Mátyás.
Elnök: Matolcsy Mátyás képviselő urat illeti a szó.
[Dr. Matolcsy Mátyás, (1939 júniusától) Nyilaskeresztes Front. 1905-ben született Budapesten. Református, nős, a Magyar Gazdaságkutató Intézet szakelőadója. A középiskolát a budapesti református főgimnáziumban végezte, azután a Műegyetemre iratkozott be, ahol kitűnő eredménnyel szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1929-ben közgazdaságtudományi oklevelet és doktorátust is szerzett. Tanulmányainak befejezése után a londoni School of Economics hallgatója volt. Angliában, Németországban és Amerikában járt ösztöndíjjal tanulmányúton, és egyes gyárakban is dolgozott, hogy megismerje a munkásság életét. Hazatérve, a Magyar Gazdaságkutató Intézetben kezdte meg pályáját, mint mezőgazdasági szakelőadó, és igen értékes irodalmi működést is fejtett ki. Fontosabb munkái: A mezőgazdasági munkanélküliség Magyarországon; Agrárpolitikai feladatok Magyarországon; Az új földreform munkaterve; Magyarország nemzeti jövedelmének alakulása az 1924–34. években; Új élet a magyar földön; A jövedelem és adóteher megoszlása Magyarországon. A politikai életben az 1935. évi általános választáson vállalt szerepet, amidőn föllépett a nagykátai választókerületben, mint a NEP nem hivatalos jelöltje, és pótválasztásba került a hivatalos jelölttel, Nemerey Sándor pártigazgatóval. Mivel Nemerey a pótválasztás előtt visszalépett, Matolcsy Mátyást egyhangúan megválasztott képviselőnek mondták ki. Az 1935. évi képviselőházban rögtön feltűnt erős agrárszociális érzésű beszédével. Radikális felfogása miatt a NEP többségével hamarosan éles ellentétbe került és ezért a pártból kilépett, de egy ideig nem csatlakozott egyik párthoz sem. A parlamenti szünet idején mint turista bejárta az országnak azokat a részeit, ahol a földműves munkásság nagy tömegben él. Később belépett a Független Kisgazdapártba, de 1938 elején hatodmagával kilépett Eckhardt Tibor pártjából és külön pártot alakított, amely erősen szélsőjobboldali jellegű. Az 1939. évi általános választáson pártja teljesen átalakult, és mint Nyilaskeresztes Front került vissza az új országgyűlésbe.
Matolcsy Mátyást, a kiváló magyar szociálreformert, dr. Benedek (Blau) Imre ÁVH-s százados főorvos ölte meg akként, hogy midőn 1953-ban a börtönben megrohanta az angina pectoris, halálos ágyánál a zsidóktól ellopott aranyak felől érdeklődött, majd sóoldat injekcióval átszállította a másvilágra.” – Marschalkó: Országhódítók]

Dr. Matolcsy Mátyás előadást tart a pilisi nyilas vacsorán 1939-ben
Matolcsy Mátyás: T. Ház! Parlamenti szokás szerint az előttem szólott igen t. képviselő úrnak szavaiba kívánok kapcsolódni és azokra röviden reflektálni abban, hogy nagy szomorúság tölt el bennünket, hogy a magyar arisztokráciának egyik tagja, gróf Apponyi György, a nagy Apponyinak a fia, kétórás beszédben védte meg a zsidóságot Magyarországon. (Zaj a bal- és szélsőbaloldalon. – Buchinger Manó: Csak azért, mert a nagy Apponyi fia!) Nagy szomorúság tölt el azért, mert nem hallottunk kétórás beszédet az ő szájából a magyar parasztság, vagy a magyar munkásság védelmében, sem a földkérdésben; egyik kérdés sem izgatta őt ennyire. (Némethy Vilmos: Igaza van! – Rajniss Ferenc: Igaza van! – Nagy zaj a bal- és szélsőbaloldalon.) De a zsidóság védelmére ilyen nagy filippikát tartani: nem hiszem, hogy a magyar nemzetnek és az ő osztályának... (Gr. Apponyi György: Ne nagyon hivatkozzon Apponyi Albertre, mert Apponyi Albert felfogását ebben a kérdésben én ismerem jobban. – Zaj.) Nekem az a felfogásom és hangsúlyozom, ez a mai beszéde is megerősítette a mi felfogásunkat, hogy a Magyarországon élő arisztokrácia legnagyobb része a zsidósággal egy véleményen van, össze van vele forrva, sokszor családi, vérségi és főleg pénzügyi szempontból. (Nagy zaj a baloldalon. – Gr. Apponyi György: Hol van nekem ilyen kapcsolatom? – Fábián Béla: Imrédynek vannak vérségi kapcsolatai! – Nagy zaj. – Elnök csenget.) Családi vonatkozásban fel tudnám sorolni... (Br. Berg Miksa: Ne sértegessen!) Csak szomorúan állapítom meg... (Felkiáltások jobbfelől: Ne személyeskedjenek! – Br. Berg Miksa: Ő személyeskedik! – Fábián Béla: Nem én személyeskedtem!) És kérem, ha ez nem elég... (Br. Berg Miksa: Én bennem van zsidóvér? – Zaj.) Az nem érdekel. (Br. Berg Miksa: Akkor ne sértegessen! Hol van az Esterházy családban zsidó ős?) Én az arisztokráciáról általában beszéltem és hogy igazam van, olvassa el Szekfű professzor úr könyveit, (Fábián Béla: Imrédy a maga vezére!) azokban ki van mutatva, hogy Magyarországon a zsidóság térhódítását elsősorban az arisztokrácia tette lehetővé azért, mert nagybirtokait bérbeadta és minden vonatkozásban támogatta, (Nagy zaj.) Ez a lényeg, ezt pedig Szekfű professzor úr állapította meg, tessék elolvasni az ő könyveit. (Fábián Béla: Nem ismerte Szekfű Imrédyt!)
Én nem kívánok ezzel a kérdéssel foglalkozni, én csak ezt a néhány észrevételt tettem meg éppen azért, mert ezt a kérdést rendkívül izgatott légkörben tárgyalják. Legyen szabad erről a kérdésről letérve a legtárgyilagosabban magával a törvényjavaslattal foglalkozni. (Rassay Károly: Nagyon helyes lett volna mindjárt ezzel kezdeni!)
Éppen azért, mivel a Ház plenáris tárgyalásán mindinkább előtérbe nyomult az a kérdés, hogy a zsidóság nemzethűség szempontjából megfelelő-e, igen-e vagy sem és hogy milyen szerepet vitt a magyar történelem során, tekintve, hogy ebben a kérdésben leszűrték a véleményt és éppen azok a felvidéki képviselők és azoknak vezére, Jaross miniszter úr, akik saját politikai tapasztalataik alapján látták a zsidóság helyzetét és szerepét a magyar élet szempontjából, (Rassay Károly: Miért nem mondták, amikor odafent voltak?) erre nekem már kitérnem nem is kell, csak újra felidézem, hogy azok a valódi életből vett tapasztalatok voltak. (Rupert Rezső: Hiába beszél, azért mégsem veszik be a Mép.-be!) Kettőn múlik! (Rassay Károly: Úgylátszik, egyen már múlott. – Kölcsey István: A Magyar Élet Pártjába nem jelentkezett! – Fábián Béla: Felvették vagy nem vették fel? – Kölcsey István: Nem jelentkezett, magyarul beszélek! – Zaj. – Elnök csenget. – Mocsáry Dániel: A bölcs rabbi mondta, hogy jelentkezett, biztosan igaz! – Fábián Béla: Azért mégis azt mondom, hogy jelentkezett. Imrédy protezsálta és mégsem vették fel! – Kölcsey István: Megmondottam magyarul, hogy nem jelentkezett! – vitéz Várady László: Halljuk Matolcsy képviselő urat! – Zaj.)
Elnök: Csendet kérek, képviselő urak.
Matolcsy Mátyás: Azzal folytatom beszédemet, hogy az első zsidótörvény-javaslatot nem szavaztam meg azért, mert kevésnek, hiányosnak tartottam, a második törvényjavaslatot megszavazom, de nem azért, mert én arra egy lépést is tenni kívánok, hanem azért, mert benne nagyon sok komoly és megszívlelendő intézkedés van. (Buchinger Manó: Most már vegyék fel!) De éppen ezen kijelentés után jogot kívánok magamnak ahhoz, hogy a javaslatnak még feltalálható hiányosságaira élesen rávilágítsak. (Helyeslés a jobbközépen.) Mert nem az a feladatunk, hogy mindent csak dicsérjünk, hanem az, hogy az általunk még hiányosnak tartott részleteket megvilágítsuk.
Elsősorban azzal kezdem, hogy a második zsidójavaslat módosításai mérhetetlen károkat okoztak azért, mert az egész társadalomban azt az érzést váltották ki, hogy az elrontódott és szükséges lesz a harmadik zsidójavaslat is. (Rajniss Ferenc: Ha így folytatják, lesz is harmadik!) Hogy a társadalomban ez az érzés valóban felébredhetett, annak igenis, a módosításokban van az oka. Kérdezem, mi szükség volt a módosításokra a 2. § hetedik pontjában foglaltakkal szemben, mi szükség volt a kegyelmes zsidók mentesítésére, (Bródy Ernő: Ez igaz!) mi szükség volt a zsidó egyetemi tanárok mentesítésére? (Bródy Ernő: Benne vagyunk! A kis zsidókat kell mentesíteni!) Az ő jelentőségük olyan óriási a társadalom számára? Sok komoly, kitűnő magyar tudós érték van és bármikor lehetne őket helyettesíteni. (Horváth Zoltán közbeszól.)
Elnök: Csendet kérek, Horváth képviselő úr.
Matolcsy Mátyás: Ez a tétel, amikor azt a néhány »kegyelmes« zsidót és egyetemi tanárt kiemelik... (Bródy Ernő: Ez a népi politika! A titkos tanácsosok kivétele!)
Elnök: Bródy képviselő urat kérem, maradjon csendben. (Bródy Ernő: Már megyek is ki. – Derültség és zaj. – Rajniss Ferenc: Kíméletlen ember ez a Bródy, azt a pár megmaradt zsidót is ki akarja tenni. – Bródy Ernő: A titkos tanácsosok nem kellenek. A kisemberek, a dagadt lábú raktárnokok kellenek, nem a titkos tanácsosok, azokat ön szereti! – Horváth Zoltán: Rajniss most már kormánypárti. Indítványozza, hogy tegyék ki a kegyelmes urakat. – Bródy Ernő: A legszegényebb emberekért kell dolgozni, nem a titkos tanácsosokért. – Rajniss Ferenc: Rólam aztán igazán nem lehet mondani, hogy a kegyelmes urakért dolgoztam!)
Matolcsy Mátyás: T. Ház! Az egész társadalomnak felfogása... (Bródy Ernő: Ez a népi politika!) Tessék majd külön kifejteni nézeteit. (Bródy Ernő: Már megyek, kérem! – Élénk derültség. – Buchinger Manó: Én azért még ittmaradok. – Derültség.)
Az egész társadalomnak felfogása emiatt a módosítás miatt a zsidó javaslat komoly intézkedéseit sem veszi tudomásul és az, amire Apponyi t. képviselőtársam az előbb hivatkozott, hogy itt elködösítés folyik, annyiban fennáll, hogy ezek a módosítások ködösítik el a zsidótörvényt a magyar társadalom szeme előtt és emiatt nem látják a törvényjavaslatnak és a törvénynek komoly értékeit. Kérdezem azonban, – én a miniszter urat kérdezem, igaz, hogy ő már válaszolt és talán erre nem fog külön válaszolni – mi szükség volt ennek a néhány nagyzsidónak kivételére és megmentésére? Mert ne felejtsék, hogy a magyar társadalom ezekben a kegyelmes zsidókban és egyetemi tanárokban éppen a zsidó kapitalizmusnak képviselőit látja és ha a magyar társadalom azt látja, hogy ezeket a nagyzsidókat még csak meg sem lehetett sérteni, vajon képes lesz-e a rendszer és kormánya a zsidótörvényt a való életben végrehajtani? Ezek ennek a kérdésnek pszichológiai konzekvenciái, amelyeket a módosítások roppant mértékben kifejlesztettek. (Kertész Miklós: Ez így logikus: védeni a nagykapitalistákat és ütni a kisembereket!) Nagyon sajnálom, hogy ez a kérdés ilyen módon került a törvényjavaslatba, mert ugyanakkor a magyar társadalomban az az érzés ébredt, hogy büntetni kellene azokat, akik ezeknek a nagyzsidóknak ilyen rangot, címet vagy egyetemi kinevezést kényszerítettek ki, tehát nem hogy elismerni vagy kiemelni kellene őket, hanem inkább még vádat emelni azokkal szemben, akik ezt megtették és akik ilyen módon a magyar társadalomba megbotránkozást hoztak. (Br. Berg Miksa: A konjunktúra idejében honnan vették volna a költségvetéshez szükséges pénzt?) Arról majd külön beszélek.
Az én felfogásom az, hogy a módosító indítványoknak viszont az a része, amely lehet, hogy közgazdasági szempontból kívánatos módosítás volt s amely a 17. §-nak a végéhez illeszkedve azt mondja, hogy ha a gazdasági élet zavartalan menete vagy a termelés rendje érdekében elkerülhetetlenül szükséges, a minisztérium az illetékes miniszter előterjesztésére kivételesen megengedheti azt, hogy különleges szakértelmet kívánó munkakörökben zsidók továbbra is megtarthatók legyenek, vagyis az arányszámot nem kell hogy betartsák. Ezek a módosítások a törvénynek az abszolút értékét támadták meg és a törvénynek csak relatív értéket adnak olyan formában, hogy ez a törvény annyit fog érni, amilyen politikai alátámasztást tudunk neki adni. Mert, ha ez a javaslat törvényerőre emelkedik és ezt például vitéz Endre László hajtja végre, akkor nyugodtak vagyunk (Derültség.), mert akkor biztos, hogy ő majd ennek a törvényjavaslatnak minden lehetőségét ki fogja aknázni és valóban a magyarság javára fogja biztosítani. Ha azonban egy változás jön, amely bármelyik nap vagy órában bekövetkezhetik (Buchinger Manó: Amelyet remélünk!) és liberális színezetű politikai alátámasztást kap ez a törvényjavaslat, akkor ennek a pontnak értelmében seholsem lesz nélkülözhető az az illető zsidó (Felkiáltások jobbfelől: Nem engedjük, hogy ez történjék!) és abban a pillanatban ennek a törvényjavaslatnak az értéke és súlya semmivé válik. Az tehát a kérdés, – és ez nem könnyű kérdés – hogy vajon ennek a törvényjavaslatnak milyen lesz a jövő politikai alátámasztottsága. Azt hiszem, hogy a magyar társadalomnak fokozottabban kell törekednie arra, hogy ennek a törvényjavaslatnak komoly, szociális érzelmű, feudális beállítottságtól mentes politikai alátámasztást adjon, mert különben – hangsúlyozom – ez a törvényjavaslat a módosítások miatt nem érheti el azt a célját, amelyre pedig valamennyiünknek törekednünk kell. Ezek azok a politikai szempontok, amelyeket a törvényjavaslat tárgyalásánál fel kell említenem.
A másik kérdés, amelyet itt részletesebben kívánok tárgyalni, az, hogy az első zsidótörvény-javaslatban éppen ott láttam óriási hiányosságokat, amivel a legélesebben szembe is fordultam, hogy a zsidókérdés agrárvonatkozását, földvonatkozását teljesen kihagyta. Ez a második zsidótörvény-javaslat eredeti szövegezéséből szintén kimaradt és csak nagynehezen sikerült beletenni ebbe a törvényjavaslatba azt a generális intézkedést, hogy a zsidóság földjére igenis igényt lehet tartani. Ennél a kérdésnél azonban álljunk meg egy pillanatra. Rendkívül fontos kérdés ez, mert az a meggyőződésem, hogy ha a zsidókérdést a földkérdés figyelembevétele nélkül oldják meg, akkor az lehet a városi intelligencia érdeke, de a magyar dolgozó millióktól teljesen függetlenül (Úgy van! Úgy van!) s országos szempontból és a magyar nép fejlődése szempontjából nem lehet meg az az eredménye, amelynek meg kell lennie. (Igaz! Úgy van! jobbfelől. – Buchinger Manó: Ebben igaza van!) Mert vegyünk gyakorlati példát. Ha például a zsidótörvény-javaslat városi vetületét, városi vonatkozását végre is hajtják és az ipari, kereskedelmi vállalatokból a megfelelő számú zsidót ki is szorítják, mi lesz azokban a községekben, ahol a zsidó birtokos vagy bérlő földjéhez nem lehet hozzányúlni? A parasztság majd éppen úgy pusztul, sorvad és nem fogja értékelni a zsidókérdésnek ilymódon való megoldását. (Úgy van! Úgy van!)
A zsidókérdés földvonatkozása azonban nagyon elhanyagolt és roppant lazán, pongyolán van megfogalmazva ebben a javaslatban. Elsősorban azt kívánom megvilágítani, hogy a tulajdonjogilag zsidók kezén lévő birtokok milyen óriási területet tesznek ki ebben az országban, hogy egyes vidékeken milyen mérhetetlenül nagy és megbotránkoztató számarányt mutatnak. Legyen szabad felolvasnom azokat a hivatalos adatokat, amelyek azt mondják, hogy az 50 holdnál nagyobb szabadforgalma birtokok területéből például Nógrád és Hont megyében 22,2 százalék zsidókézben van, (Felkiáltások jobbfelől: Hallatlan!) Szabolcsban 21,1 százalék, Biharban pedig 20,4 százalék ez az arány és így tovább sorakoznak ezek a számok az egyes megyékben. Ezeknek a földeknek területi összege 505.095 katasztrális holdat tesz ki, tehát félmillió hold földbirtok tulajdonjogilag van a zsidók kezében. Ilyen óriási arányban van lekötve a zsidók kezében a föld! Ha pedig a dolog másik oldalát nézzük, azt kell mondanunk, hogy a bérleti úton 15 évre, vagy még hosszabb időre, 24 évre lekötött birtokok a gyakorlati élet számára szintén a zsidók kezében vannak megkötve, (Rajniss Ferenc: Természetes!) ez pedig majdnem egymillió hold, tehát másfélmillió hold van a kezükben. Ezért az én megítélésem szerint a törvényjavaslatnak legalább olyan komolyan és szigorúan kellett volna foglalkoznia a kérdésnek ezzel az oldalával is, mint az ipari, kereskedelmi és egyéb oldalával. (vitéz Hertelendy Miklós: Benne van!) Tessék meghallgatni, hogy mi van benne. A javaslat 16. §-a azt mondja, hogy (olvassa): »Zsidót az 1936. XXVII. törvénycikkben meghatározott korlátozásokra tekintet nélkül lehet mezőgazdasági ingatlanának tulajdonul vagy kishaszonbérletek céljára átengedésére kötelezni.« Kérdezem a t. Házat és a t. miniszter urat, miért az van benne, hogy »lehet«, miért nincs az benne, hogy »kell«, mégpedig »záros határidőn belül«? (Helyeslés és taps a jobbközépen. – Buchinger Manó: Helyes! Én is odaadom a kapitalistákét a proliknak!)
Ha tovább olvasom a javaslatot, a 17. § negyedik bekezdésében azt olvasom, hogy az első, a második és a harmadik bekezdésben meghatározott arányszámot – tehát a hat, tizenkettő és tizenöt százalékos arányszámokat – az 1943. évi január hó 1. napjáig kell elérni. Kérdezem tehát, miért nem lehetett úgy megfogalmazni a javaslatot, hogy ezeket a földeket is el »kell« venni záros határidőn belül, (Rajniss Ferenc: Be kell nyújtani az indítványt!) mi értelme van a javaslat ilyen megfogalmazásának, miért lehet a föld igénybevétele tekintetében csak a lehetőségekkel megelégedni? Nem gondolja a miniszter úr, hogy ha majd a falvakban fellépnek azok ellen a zsidó birtokok ellen, amelyek után már évtizedek óta sóvárognak a magyar nép ott élő szerencsétlenjei, megindul a pénz, megindul a nyomás és nem fogják igényelni és nem lehet majd igénybevenni, mert nem kell elvenni a zsidóságtól ezeket a birtokokat?
T. Ház! Éppen a tegnapi interpellációmban fejtettem ki részletesen, hogy a zsidók már a törvény szelétől is megrettenve, összerezzenve menekülnek és hol akácostelepítéssel, hol a gyermekek nevére való szétirkálással akarják megmenteni a vagyonukat. (Rajniss Ferenc: És bankmegterheléssel! Az egész országban!) Nem tudom, helyes úton járok-e, de ez a fogalmazás előttem teljesen illogikus és érthetetlen, mert ha az egyik oldalon – ezt valljuk be őszintén – a zsidóság, ha vámvédelem és különleges közteherviselés folytán is, de mégis kiépítette az ipari és kereskedelmi organizáció jórészét és ha jogot formálhatunk arra, hogy onnan kiűzzük őket és ha a törvény előírja, hogy ki kell űzni őket, akkor kérdem, hogy az ősi magyar földhöz miért nincs inkább jogom és miért nem szövegezem meg úgy a törvényt, hogy el »kell« venni tőlük a birtokokat? Mondom, ezt a szövegezést teljesen érthetetlennek tartom és arra kérem a miniszter urat, hogy ha van rá lehetőség, módosítsák ezt a rendelkezést, mert különben – bármennyire kellemetlen is – kénytelen vagyok az általam annyiszor emlegetett vádat megismételni, hogy a jelenlegi politikai élet és a kormányzat még mindig feudális beállítottságú, ami azt jelenti, hogy nem mernek hozzányúlni a földkérdés ilyen megoldásához, éspedig – legyen szabad ezt is megvilágítanom – azért nem mernek, mert mindjárt meglátjuk, ha felolvasom, hogy milyen kezekben vannak a birtokok.
Felolvasom azokat a részvénytársasági bérleteket, amelyekből jócskán van ebben az országban és meg méltóztatnak látni, hogy milyen nevek gazdájától bírják ezeket a földeket. (Rajniss Ferenc: A részvénytársasági föld magában is gazság!) A Magyar–Német Mezőgazdasági Rt. 21.600 holdját Hunyady János gróf, Khuen-Héderváry Károly és Sándor gróf, Széchenyi Ilona Mária grófnő és a nagyváradi r. kat. püspökség birtokából bírja. Vagy a kisszállási uradalom tipikus zsidó, nagyon csúnya üzeme Boncompagni Józsefné hercegné birtokát bírja; vagy talán a Mezőgazdasági Ipari Rt., amely Inkey László, Esterházy Pál, Ráday Gedeon, Festetics Kristóf grófok birtokaiból bír béribe nagy területeket. Így sorolhatnám fel ezeket lapszámra, (Rajniss Ferenc: Olvasd fel! Olyan szép!) amíg elérkezünk oda, hogy 157.000 katasztrális holdat bírnak ilyen óriási üzemek, részvénytársaságok formájában – zsidó kézben. Persze, ezek az urak, (Rajniss Ferenc: Olvasd fel az egészet!) akiknek nagyon jól esik ezeknek a részvénytársaságoknak kezelése és pontos fizetése, – mert hiszen bankérdekeltségekkel állnak összeköttetésben – minden erőt megmozdítanak arra, hogy számukra ezek a kötöttségek, a zsidó kézben lévő birtokok fel ne oldódhassanak.
T. Ház! Ezekben látom én okát annak, hogy a zsidókérdésnek a földkérdéssel való vonatkozásait nem tudjuk ebben a javaslatban helyesen és a magyar élet követelményeinek megfelelően tárgyalni. (Buchinger Manó: Szóval a zsidó a nagybirtok strómanja!) Különösen akkor kell ezt felemlítenem, amikor a két nagy törvényjavaslatnak, a zsidó javaslatnak és a földreform javaslatnak tárgyalását hozzák junktimba. Legyen szabad nekem a legmesszebbmenő bizalmatlanságot fejeznem ki e két javaslat junktimba hozásával szemben, mert a magyar történelem során láttuk, hogy ha a földkérdéshez hozzányúlnak, akkor azonnal kormányválság, politikai válság van, esetleg választás is jöhet és a törvényjavaslat nem érkezik meg a plénum előtti tárgyalásra sem. Mi az oka annak, tettem fel a kérdést tegnap a földmívelésügyi miniszter úrhoz, nemhogy a földreform, hanem a kishaszonbérletek alakításának előmozdításáról szóló törvényjavaslat sem került még bizottsági tárgyalás elé. Ez a tárgyalás tudniillik valamelyik nap megszakadt és azt ígérték, hogy ez a két törvényjavaslat közvetlenül egymás után következik. Nem látjuk a fizikai lehetőségét annak, hogy ez a két törvényjavaslat egyszerre, egy időben kerüljön az országgyűlés elé és amikor a zsidókérdés tárgyalásánál a földreformmal kapcsolatos intézkedéseket mindig a földreformjavaslattal akarják alátámasztani, nagyon szomorúan kell ismertetnem azt a tényt, hogy a földkérdés új rendezésére vonatkoztató törvényjavaslatban a zsidókérdésről, a zsidók birtokviszonyairól vajmi kevés van. Mindössze a hatodik, illetőleg hetedik szakaszban van egy kitétel, hogy ha egy község határában esetleg szükséges lenne az összes birtokok igénybevétele, akkor elsősorban a zsidó birtokokat lehet igénybe venni stb. (Haám Artúr: Kell! – Zaj.) De ezeket sem tulajdonjogilag, mert hiszen ez a törvényjavaslat csak a kishaszonbérletek céljára való igénybevételről szól. Nekem az a felfogásom, – hiszen éppen az 1920. évi földreform végrehajtása igazolja – hogy Magyarországon, ha csak nincs előírva valami kötelező erővel, furcsa mellékvágányokra futnak a megoldások, hiszen a megbotránkoztató esetek egész seregét tudnók felemlíteni. Szerintem a második zsidótörvény-javaslatnak ez a legnagyobb hiányossága és az a megítélésem, – ez politikai kérdés, a magam részéről ezt tettem volna s ezt tartom helyesnek – hogy először a földkérdést kellett volna elővenni. A földkérdés megoldásának komoly megindítása után lehet jönni a zsidókérdésnek talán még sokkal radikálisabb megoldásával is, mert akkor az egész ország közvéleménye ott áll a mellett, aki ezt a földkérdést már meg merte és meg tudta indítani. (Buchinger Manó: Ebben van valami!) Ez politikai kérdés és szerény véleményem szerint ennek a sorrendnek megfordítása az egész kormányzati politika útját veszélyezteti, mert eljutunk a zsidókérdés megoldásáig, de nagy kérdőjel, hogy eljutunk-e a földkérdés megoldásáig, (vitéz Csicsery-Rónay István: Remélhetőleg igen!) ahol pedig milliós rétegek érdekei forognak kockán. (Czirják Antal: Előbb a föld, azután az ipar és a kereskedelem!)
T. Ház! Amint már beszédem elején is mondottam, tekintettel arra, hogy ennek a törvényjavaslatnak nagyon sok kitűnő intézkedése van, ezért a javaslatot feltétlenül helyesnek látom és támogatni tudom, de itt még egy hiányosságát kell mégis taglalnom. (Buchinger Manó: Halljuk! Halljuk!) Ez a hiányosság az én megítélésem szerint az, hogy a törvényjavaslat nem helyesen fogta át a zsidókérdés minden vonatkozását. Értem ezalatt azt, hogy a zsidóságnak csak azt a körét fogta meg, amely kész már, – hogy úgy mondjam – Magyarországon beérkezett. Tehát azokat, akik a bankok, kereskedelmi vállalatok, vagy pedig a közigazgatás asztalai mellé ültek, fogja meg ez a törvényjavaslat és ezek ellen hoz megfelelő intézkedést, egy szó sincs azonban a törvényjavaslatban, vagy talán valami egészen homályosan és gyéren indokolt paragrafus szól csak arról, hogy a zsidóságnak és a zsidókérdésnek végleges megoldása csak az lehet, hogyha a gettók felfrissülő zsidó népi erejét csökkentjük, a forrásokat eldugaszoljuk. Csak ekkor szűnik meg a kérdés. Azzal nem sokra megyünk, ha csak a forrásból felszínre kerülő, a magyar élet vezető társadalmába bekerülő zsidóság ellen hozunk rendszabályokat, de arra nem gondolunk, hogy a forrás tovább bugyog és mindegyre új erőre tör a Dob-utcából és a Király-utcából, vagy pedig a keleti végekről Miskolctól egészen fel a most megszállott területi részekig. Mondom, ha nem gondoskodunk arról, hogy a forrást csökkentsük, hogy a zsidóság intenzitását, életerejét fogjuk meg, akkor ez a kérdés legfeljebb állandóan napirenden lesz és egyre újabb és újabb intézkedésekkel kell majd a már közénk s a vezető társadalomba felkerült zsidóságot kiszorítani.
T. Ház! Az én megítélésem szerint tehát a törvényjavaslatnak az egész zsidóság komplexumára vonatkozó átfogó rendezése nem lehet más, mint az, hogy – és itt minden szentimentalizmust félre kell tenni – a zsidóságnak és pedig a legalsóknak a kivándoroltatását kell erőltetni. Ha évente – nem kell nagy számokat mondani, mert nem is lehet megoldani másképpen – 15–20.000 embert eltávolítunk ezek közül, akik a magyar életbe beállítódni nem tudnak és nem is fognak tudni, ezáltal a feszültség komolyan csökken, mert a forrást csökkentjük és ezzel valóban az egész zsidókérdés létalapját gyengítjük meg. (Buchinger Manó: És lesz ebből munka?)
T. Ház! Az a kérdés merülhet most itt fel, hogy ez a kivándoroltatás lehetséges-e. A kérdés szentimentális részét eleve félreteszem és azt mondom: Ha a magyar parasztság milliós tömege kivándorolhatott, akkor vándoroljon ki innen a zsidóság is, akik csak bevándoroltak ebbe az országba. (Úgy van! a balközépen.) A háború előtti években volt olyan esztendő, amikor 260.0001 magyar hagyta el ezt az országot, több mint egynegyedmillió ember. (Esztergályos János: Kivitte őket a nyomor!) Hát azt hiszik, akik filippikákat tartanak itt a zsidóság érdekében, hogy azok a színmagyarok, akiknek nem volt hely ebben az országban, nem vérző sebbel távoztak erről a földről1? Amerikában járván láttam, hogy hogyan sírnak a kivándorolt magyarok, ha egy magyar embert meglátnak. Örökké nyugtalanságban élnek ezek odakint messze idegenben. Itt a szentimentalizmusnak tehát semmi helye. Ugyanúgy ki kell vándoroltatni a zsidóságot, mint ahogyan a magyarságot kiüldözték innen a háború előtt. (Úgy van! a balközépen.)
T. Ház! Amikor azonban ilyen kegyetlen álláspontra helyezkedünk, nem volna helyes a fejtegetésem, ha a kérdés gazdasági vonatkozásait nem nézném, (Buchinger Manó: Úgy van!) mert ahhoz, hogy kimenjenek, sajnos, nem lehet azt az egyszerű álláspontot vallani, hogy a határon szélnek eresztjük őket, mert ez nem megy nemzetközileg. Azonban van ennek a megoldásnak két oldala: van egy nemzetközi elhelyezési oldala és van egy pénzügyi oldala, mert ehhez elsősorban pénz is kell. Ha 15–20.000 ember eltávolításáról beszélünk, akkor fejenkint legkevesebb 1000 pengő értékre van szükségünk és már ez is 15–20 millió pengőt tesz ki évente. (Haám Artúr: Bíró Pálék, Chorinék, Vidáék majd összeadják a pénzt!) Nem azt mondom, hogy ezt a magyar állam fizesse, mert magától értetődőnek tartom, hogy a gazdag zsidóság finanszírozza ezt azért, hogy a feszültség csökkenjen. Nehéz kérdés ugyanis a transzferálás kérdése, hogy tudunk-e és mikor tudunk 15–20 millió pengő valutát előteremteni számukra, hogy végre szabadjára engedjük őket. Az a felfogásom, hogy minden erőt meg kell feszítenünk, hogy ez az összeg rendelkezésre álljon, mert az nem kifogás, hogy nemzetközi vagy pénzügyi szempontból nem lehet megteremteni számukra a kivándorlás lehetőségét. Miért van az, hogy Németországban 150.000 fiatal zsidó gyors kivándorlását tárgyalják az angolokkal? (Buchinger Manó: Tárgyalják!) Egészen bizonyos, hogy le is fogják ezt bonyolítani. Nekem az a felfogásom, hogy Magyarországon olyan légkört kell teremteni, hogy innen elkívánkozzanak és ne ide bekívánkozzanak a zsidók. (Buchmger Manó: Ez nem éppen keresztényi felfogás!) Ha a háború előtti légkörből a magyar fajta, a parasztság kikívánkozott, akkor ugyanolyan légkört kell teremtenünk most is, hogy a zsidók innen el akarjanak távozni és ők tárgyaljanak erről a saját érdekükben. (Helyeslés jobbfelől.) Ez az egyedüli megoldási mód, amellyel a kérdés valóban gyökeres és a jövőre nézve végleges rendezését meg lehet találni. (Helyeslés jobbfelől.)
T. Ház! Ezek az észrevételeim a zsidótörvény-javaslat koncepciójára vonatkozóan. Hangsúlyozom, hogy ennek a kérdésnek végleges megoldását az én megítélésem szerint csak a földkérdés rendezésével és a gettónak, ennek a galíciai rétegnek eltávolításával lehet gyakorlatilag véglegesen rendezni. De legyen szabad újra hangsúlyoznom, hogy bár az előttünk fekvő törvényjavaslat óriási lépést jelent ezen a téren, mégsem győzöm eléggé aláhúzni azt, hogy ennek értékét csak az adja meg, hogy milyen politikai alátámasztottságot tudunk neki adni. (Helyeslés jobbfelől.) Ennek a törvényjavaslatnak értékét a személyi politikai garanciák adják meg. Arra kérem a miniszter urat, ha van módja ezeket a szempontokat érvényesíteni, akkor főleg a földkérdés terén tegye ezt meg, – amihez semmi egyéb nem kell, csak egy végrehajtás előírása – ott hajtsák ezt végre, a zsidókérdés politikai garanciáit pedig teremtsék meg és teremtse meg maga a magyar társadalom, hogy megfelelő nacionalista és népi alapon álló politikai tábor biztosítsa majd ennek a törvénynek a végrehajtását. (Élénk éljenzés, helyeslés és taps. – A szónokot többen üdvözlik.)
Elnök: Az ülést öt percre felfüggesztem.
(Folytatjuk)
Tudomásunk szerint Matolcsy Mátyás a jelenlegi nemzetgazdasági miniszter, Matolcsy György nagyapja volt - írtuk korábban. Úgy tűnik azonban, hogy tévedtünk, a miniszternek még ennyi jó tulajdonsága sincs.
(Kuruc.info)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése