ÉLET A HALÁL UTÁN
2011.05.03
BEVEZETŐ
Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést mindenki felteszi magának. Vagy ha eddig nem is, egy napon majd mindenképpen. Talán éppen holnap, egy hozzátartozónk, egy barátnőnk közeli eltávozása kapcsán. És a mi időnk is véget ér a földön.
Vannak, akik azt mondják: lehet, hogy van valami, majd meglátom, mihelyt odajutok. Miért kellene ezért aggódnom MOST?
Mások egész életükben erre a találkozásra készülnek, az örök életre, annyira fontos ez nekik.
Bizonyára azonban mindnyájunkban van valamiféle irtózás a halállal kapcsolatban, hiszen mindnyájan az életre vagyunk teremtve és berendezkedve. Ezért lehet hasznos megvilágítani, hogy mit is tudhatunk a halál utáni életről.
A sokféle különböző válasz közül mit higgyünk el és kinek higgyünk? A materialisták, az "ateisták" szerint a halállal véget ér minden, csak a világ forog tovább.
A reinkarnáció tanának hívei szerint több egymás után következő életet kell leélnünk, mígnem végül a nagy "Mindenséggé" leszünk, s nem lélegezzük többé az életet (nirvána).
A zsidók, a muzulmánok és a keresztények hisznek abban, hogy a földi élet után egy Isten szeretetével teli örök élet vár ránk. A keresztények még abban is hisznek, hogy testünkkel együtt támadunk fel, mint Jézus Krisztus.
Ebben a kis tanulmányban igyekszünk világosan megfogalmazni ezeket a kérdéseket a rájuk adható válaszokkal együtt.
Jézus mondja: "A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké."
(Máté 22,31 és 33)
1 - Hogyan lehet bármi is a halál után? Ha a testünk meghalt, hogyan maradhat meg valami belőlünk
Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést mindenki felteszi magának. Vagy ha eddig nem is, egy napon majd mindenképpen. Talán éppen holnap, egy hozzátartozónk, egy barátnőnk közeli eltávozása kapcsán. És a mi időnk is véget ér a földön.
Vannak, akik azt mondják: lehet, hogy van valami, majd meglátom, mihelyt odajutok. Miért kellene ezért aggódnom MOST?
Mások egész életükben erre a találkozásra készülnek, az örök életre, annyira fontos ez nekik.
Bizonyára azonban mindnyájunkban van valamiféle irtózás a halállal kapcsolatban, hiszen mindnyájan az életre vagyunk teremtve és berendezkedve. Ezért lehet hasznos megvilágítani, hogy mit is tudhatunk a halál utáni életről.
A sokféle különböző válasz közül mit higgyünk el és kinek higgyünk? A materialisták, az "ateisták" szerint a halállal véget ér minden, csak a világ forog tovább.
A reinkarnáció tanának hívei szerint több egymás után következő életet kell leélnünk, mígnem végül a nagy "Mindenséggé" leszünk, s nem lélegezzük többé az életet (nirvána).
A zsidók, a muzulmánok és a keresztények hisznek abban, hogy a földi élet után egy Isten szeretetével teli örök élet vár ránk. A keresztények még abban is hisznek, hogy testünkkel együtt támadunk fel, mint Jézus Krisztus.
Ebben a kis tanulmányban igyekszünk világosan megfogalmazni ezeket a kérdéseket a rájuk adható válaszokkal együtt.
Jézus mondja: "A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké."
(Máté 22,31 és 33)
1 - Hogyan lehet bármi is a halál után? Ha a testünk meghalt, hogyan maradhat meg valami belőlünk
Az
első kérdés valóban az, hogy hogyan tudjuk folytatni életünket
bármilyen módon, ha közben testünk halott, a földben nyugszik;
és még ez a test is eltűnik később, elkeveredik a földdel vagy
a levegővel.
Az
utóbbi években sok olyan könyv jelent meg, amely a "halál
utáni élettel" kapcsolatos tapasztalatokról számol be.
Amerikai orvosok még tudományos dolgozatokat is írtak erről a
témáról. Ezekben a könyvekben összegyűjtött vallomások
szerint néhány súlyos beteg, gyakran súlyos műtét után,
biológiailag halottnak nyilváníttatott. Egy idő elteltével
azonban észrevették, hogy újra visszatért belé az élet. Később
megkérdezték tőlük, mi történt velük az alatt, amíg halottnak
hitték őket. Meglepő volt a beszámolók közötti hasonlóság.
Ezek a személyek legtöbbször egy "testen kívüli"
létezésről beszéltek, amelynek során külső szemlélőként
látták a testüket. És ami a legtöbb személy elbeszélésében,
akik ilyen megtapasztalásban részesültek, közös az, hogy
mindannyian egy fényes és irgalmas lénnyel való találkozásról
számolnak be. E lény külsejével és személyazonosságával
kapcsolatban ugyan eltérnek a beszámolók, attól függően, hogy a
megtapasztaló személyek kevésbé vagy egyáltalán nem hívők. A
megbocsátó ítélettel, a jósággal való szembesülés viszont
mindegyikük beszámolójában megtalálható.
Minden
esetre el kell ismerni, bármi is az értéke ezeknek a
tanúvallomásoknak, hogy megegyeznek abban, hogy az "élet és
halál határán" megélt tapasztalatokról van szó. Ezek az
emberek valóban újrakezdték életüket, ezért tudnak most
beszélni nekünk erről. Tehát arra lehet gondolni, hogy ez a
titokzatos Lény talán egy figyelmeztetést, egy új esélyt adott
nekik, bátorította őket hogy éljenek jól, és ez az élet a
folytatása lesz annak az életnek, amit eddig közöttünk éltek.
Van
valami, amit el kell fogadnunk ezekben a vallomásokban: a biológiai
élet szélső határaihoz érkezve, megdöbbentő módon tárul fel
előttünk a tény, hogy nemcsak test vagyunk, hogy lényünknek egy
finom pontja képes rákérdezni a testünkre, életünkre és
sorsunkra. Ez a lélek?
Ez
lényeges kérdés. Lássuk, milyen kimondott, vagy kimondatlan érvek
szólnak amellett, hogy "anyagi, biológiai" létezésünk
nem képes kifejezni, kimondani mindazt, amik vagyunk. Nem logikus,
hogy a biológia területére korlátozzuk legmélyebb vágyainkat, s
amit érzünk, amikor életünk végső céljára tekintünk. Ezt nem
nehéz megérteni. Vegyünk egy példát:
Egy
férfi szerethet egy nőt a testével. De nem lenne igaz, ha azt
mondanánk, hogy csak a testével tudja szeretni. És tévednek azok,
akik a szerelmet a testiséggel azonosítják. Az igazi szerelem
tovább lép, sokkal mélyebb és sokkal tartósabb. Valóban
szeretni azt jelenti, hogy nem csupán testünkkel, hanem egész
szívünkkel, lelkünk minden erejével szeretünk. Szeretjük a
másikat önmagáért. Mindennél jobban kívánjuk , hogy boldog
legyen. Úgy szeretjük, hogy közben elfeledkezünk saját
magunkról, mindenkor szeretjük.
Igen,
"a szeretet erősebb a halálnál" (Énekek éneke).
A
boldogsággal is így vagyunk. Az ember a boldogságra van teremtve:
hogyan is lehetne valaki boldogtalan, ha a boldogságról semmi
fogalma nincs és nem is vágyakozik utána? És mikor boldognak
érezzük magunkat, mit kívánunk? Nem csupán azt, hogy
folytatódjon az az esemény, amely boldogságot szerzett nekünk,
hanem hogy boldogságunk állapotának ténye tartson örökké,
bármi is idézte elő. Van tehát valami bennünk, amely több a
testünknél, amely a boldogságra való szüntelen vágyakozás. Ezt
nevezik a hívő emberek - és sokan mások - léleknek.
És
a halál egy akadály. Arra vagyunk teremtve, hogy boldogok legyünk,
olyan boldogságra vágyunk ami örökké tart, nem ér véget a
halállal. Erre a vég nélküli boldogságra mindnyájan vágyunk,
magunkért és azokért, akiket szeretünk, és nem tudunk
beletörődni a halálba, mert van lelkünk. Természetes,
elfojthatatlan módon él bennünk a vágy az örökkévalóság
után, mert a lélek nem arra van teremtve, hogy eltűnjék itt a
földön.
2 -
Azoknak az ellenvetései, akik abban hisznek, hogy nincs semmi a
halál után: a "materialisták"
Vannak
külsődleges ellenvetések, és olyanok is, amelyek inkább a
belsőből származnak: egyesek tárgyilagosan érvelnek és készek
érveik megvitatására, másoknak lényük bensejéből fakadnak a
reakcióik, fájó sebekből vagy teljesen személyes belső
félelmeikből. Nem mindig vesszük észre, de gyakran miután ezek a
sebek feltárulnak, sikerül őket megbékíteni, meggyógyítani.
A
materialisták fő érve egyszerű: azt állítják, hogy nincsen
semmi a fizikai világon kívül, azon kívül, amit érzékeinkkel
megvizsgálhatunk és megmérhetünk. Ami a legfurcsább, hogy úgy
hisznek ebben, ahogy mások Istenben hisznek.
Ez
egy úgymond "tudományos" érvelés, és valójában első
sorban azoknak volt a vélekedése, akiket "scientistá"-nak
neveznek.
Ezek
az emberek a tizenkilencedik század második és a huszadik század
első felében azt állították, hogy kizárólag a tudományban
lehet hinni, és elkápráztatták a kevéssé művelt embereket a
tudománnyal. Meg voltak győződve arról, hogy tudományos
módszerrel mindent meg lehet magyarázni. Minden egyéb elgondolásra
alapozott tudást, ismeretet vagy bölcsességet elvetettek. Ami nem
volt tudományos, azt légbőlkapott ostobaságnak tekintették.
Kicsit olyan ez, mintha egy ógörög nyelv-szakértő azt mondaná,
hogy minden, ami nem görög-betűvel van írva, értelmetlen. Mivel
a lélek nem mérhető és egyenletekkel nem írható le, arra
jutottak, hogy nem is létezik.
Az
ilyen fajta materialista nézeteket "redukcionistának"
nevezik, mert az embert mennyiséggé, képletekké, kémiai
reakciókká, fiziológiai sémákká redukálják, fokozzák le.
A
gondolkodást, a szeretetet, az életet csupán fizikai-kémiai
reakciók "felépítményének" vélik.
A
szcientisták ezáltal éppúgy tudományellenes előítéleteik
voltak, mint másoknak, hiszen konzerválni akarták elméletüket.
Így a nagy Pasteur-nek, annak a tudósnak az ellenfelei, aki
felfedezte a mikrobákat és a védőszérumokat, hittek az
ősnemzésben. Miért? Nem igazi tudományos okokból kifolyólag,
hanem istentagadásból, mert azt gondolták: ha az állatok nem
ősnemzéssel, azaz spontán módon fejlődtek ki, akkor kénytelenek
volnának hinni a teremtésben és a Teremtőben.
Másik
oldalról ugyanakkor maga Pasteur, aki annyira igényes volt
tudományos téren, hitt a lélek és az örökkévalóság
létezésében. Hálát adott Istennek felfedezéseiért (például a
Pasteur Intézet avatásán mondott beszédében). És egyik gyermeke
halálakor született írásában gyönyörűen önti szavakba
reményét, hogy egyszer újra találkozni fog vele az örök
életben. Mert számára akkor ez volt a kérdés. És ez a kérdés
kívül esik a kémia, csillagászat vagy a fizika területén: a
gyermekem halott, de tényleg halott? Véglegesen halott? Vagy része
lesz egy igazi boldogságban, amelyben újra találkozhatom majd
vele, és újra láthatom a mosolyát? Isten ígéreteibe ez is
belefér?
"Mivel
kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert
bűnösök közt folyt az élete... Aki korán tökéletes lett, nagy
kort ért meg. Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett
kimenteni a romlottság köréből... Az igazak azonban örökké
élnek, az Úrban van a jutalmuk, és a Magasságbeli viseli
gondjukat."
(Bölcsesség
könyve, 4. fej. 10., 13. és 14. vers; 5. fej. 15. vers)
3 -
Van-e egy titkos félelem az ember szívében Isten és az
örökkévalóság misztériuma előtt? - a hitetlenek félelmei és
sebei
Sokaknak
ateista barátaink közül vagy azoknak az embereknek, akik azt
mondják, hogy nincs semmi a halál után, egészen másfajta érveik
vannak, mint az, hogy "nincsen semmi a természet-tudományokon
kívül". Egészen személyes okból nem tudnak hinni abban,
hogy a lélek él, és a menny örökkévaló. Olyan érvek ezek,
amelyek a szabadságot, erkölcsöt, az igazság fogalmát, mások
szeretetét és saját, személyes élettörténetünket érintik.
Ebben a tanulmányban megpróbálunk rámutatni arra, hogy ezek a
kérdések valós kérdések, de gyakran rosszul fogalmazzuk meg
őket, és ezért nem kapunk rájuk jó választ. Elvetjük, mert
félünk tőle. Nem akarjuk meghallani attól való félelmünkben,
hogy fájdalmat fog okozni. Befogjuk a fülünket. Pedig ha
meghallgatnánk az igazi választ, mekkora öröm lenne akkor,
micsoda felszabadulás!
Vannak
ateisták, akik nem képesek elfogadni annak a gondolatát, hogy
létezhet egy örök élet. Én is megismerkedtem közülük
többekkel igen közelről, mert az édesapjuk, édesanyjuk,
barátnőjük, férjük… éppen akkor halt meg. Ilyenkor ők azt
gondolják magukban: "ez a szeretett, csodált ember nem mehet a
mennybe Istenhez, ha az egyáltalán létezik, mert nem hitt benne
míg élt. Vagy ez a személy tett olyan dolgokat, amelyek nem
egyeztethetők össze az Istennek tetsző erkölcsös élettel.
Mindenesetre én jobban szeretném, ha nem lenne sem Isten, sem örök
élet, mert ők ki lennének belőle zárva és ez túl szomorú".
De
erre Jézus Krisztus Evangéliumában (amelynek jelentése: Jó hír)
megtaláljuk a választ :
"Embernek
ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges"
(Máté
19,26)
"Istenünk
azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön."
(1
Timóteus 2,4)
"Úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy
mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten
nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot,
hanem hogy üdvözüljön általa a világ."
(János
3,16-17)
Tehát
teljes bizonyossággal elhihetjük, hogy Isten egy jóságos,
irgalmas Isten. Azok előtt, akik jóhiszeműségből nem ismerik őt,
kész megnyitni az üdvösség kapuját. Nyitottságukat nézi
mindenekelőtt. Elég ha szívükben, lelkük mélyén igent mondanak
az ő irgalmára. Ez ki van fejtve az Evangéliumban, amikor Jézus
haldoklik a kereszten, bal és jobb oldalán a két lator
hasonlóképpen keresztre feszítve. Az egyik kettőjük közül
megszánja Jézust, felé fordul, és így szól:
"Mi
ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi
rosszat nem tett. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg
rólam, amikor eljössz uralmaddal." Erre ő így felelt:
"Bizony
mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban."
Ez
az, amit kérhetünk Istentől, ha egy általunk szeretett személy
anélkül halt meg, hogy megismerte volna Istent: hogy mint a jó
latort, érintse meg őt Isten ártatlansága majd amikor találkozik
vele, és kérje Jézus Krisztust, hogy emlékezzen meg róla a
Királyságában. És akkor Isten, akinek semmi sem lehetetlen,
megadja barátunknak a lehetőséget, hogy belépjen vele a
Paradicsomba.
Halálunk
pillanatában, ott, ahová már senki nem kísérhet el minket,
Isten, aki maga a szeretet, különleges módon fedi fel magát, mint
szeretet és irgalom. Ekkor minden Istentől való félelmünk, hamis
istenképünk szertefoszlik, akár a bárányfelhők a tűző
napsugártól. A szeretet, Isten igazi arca Krisztusban megjelenik
úgy, mint a jó latornak. És ekkor elég kimondani az igent Isten
Szeretetére, a többit elvégzi ő.
Mi
pedig, az élők, talán azért félünk Istentől ma, mert valóban
hamis az Istenről alkotott képünk. Vegyük például az erkölcsöt.
Lemondjak valamiről, amit ma szeretek egy jövendő boldogságért,
amit nem is ismerek? Isten ilyen szigorú feladatokat ró ki ránk,
csak hogy megmutassa hatalmát? Rabszolgát akar csinálni belőlem?
A válasz ugyanaz, amit fentebb megadtunk:
"Ha
Isten a Fiát adta oda azért, hogy nekem örök életem legyen, ha
akkor is szeret engem, ha én nem is ismerem, nem is szeretem, talán
még harcolok is ellene; ha ennyire szeret, miért félnék attól,
hogy a boldogságon kívül bármi mást akarna nekem?"
Néha
nehéz lehet megértenünk ezt. Miért nem kérjük tőle a szeretet
nevében, amelyet ránk áraszt, hogy világosítsa meg számunkra a
válaszokat e kérdésekre?
Jézus
Krisztus nem kényszeríti ránk a szeretetét. Csecsemőként jött
közénk Karácsonykor, gyengén, erő és hatalom nélkül.
Szeretetét nem erőlteti, hanem felkínálja. Szeretetet koldul. Nem
vár mást tőlem, csak egy szabad választ. Ha nem is értem meg
azonnal, már elkezdhetek másként tekinteni rá. Azután lelkemből
lassan kitörlődnek az Istenről alkotott téves képek. ő nem
akarja megakadályozni a boldogságomat az életemben. Megmutatja
azokat az utakat, amelyek egy távolabbra mutató boldogsághoz
vezetnek el. Olyan boldogsághoz, amire lényem legmélyéből
vágyom.
Akkor
majd felfedezem ezt az Istent, aki maga a szeretet, és elfogadom
csodálatos ígéreteit. Örömmel és szabadsággal telve,
meggyógyulva mély sebeimből, kedvem lesz neki igent mondani,
teljes lelkemből szeretni akarok majd. Minden gondomat leteszem a
lába elé, amivel nem tudok megbirkózni. Örömmel fogadom majd
bocsánatát, ami teljesen újjá varázsol. És új reménység lesz
bennem, a szeretet értelme, amiért kész leszek megváltoztatni
valamit az életemben.
4 -
A reinkarnáció is egyfajta élet a halál után, nem? Lehetséges,
hogy több egymást követő életünk van?
Napjainkban
meglehetősen sokan mondják, hogy hisznek a reinkarnációban.
Gyakran nem is tudják pontosan mi is az, de modernebbnek tűnik
számukra.
Miért
vannak egyesek annyira elbűvölve a reinkarnáció gondolatától?
Mi vonzza őket a reinkarnáció felé?
A
reinkarnáció tana felé való fordulásban két alapvető útkeresés
mutatkozik meg:
1 -
Valahol érzem, hogy az egész benső életem nem tűnhet csak úgy
el egyszerűen. Irtózom a semmitől. Kell, hogy valami módon az
életem, a lényem tovább tartson a halálon túl. Igazából az,
amit a reinkarnáció eszméje mögött keresnek az emberek: az
öröklét. De valóban a reinkarnáció tana a jó válasz? Ez az az
út, ami az igazi boldogság felé visz?
2 -
Az emberek érzik, hogy nem juthatnak csak úgy be a Paradicsomba.
Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy szükségünk van
megtisztulásra.
A
reinkarnáció tana szerint a földön újrakezdett életek,
újjászületések során át fokozatosan megtisztulunk és
megszabadulunk a rossztól, ami hozzánk tapad. Ez mély és
tiszteletre méltó gondolat. De vajon a megoldás, amit a
reinkarnáció a problémára javasol, érvényes-e?
A
gondolat, hogy a lélek tetszése szerint testből tesbe vándorol,
testünket átmeneti börtönné fokozza le. Valójában a test a
lélek személyi igazolványa. A lélek a test által létezik, benne
ölt alakot, s nem más, mint annak lelki élete. Minden ember
egyedülálló személyiség, saját testtel, saját lélekkel, és
saját történettel.
A
reinkarnáció nem jelenti az örök életet.
A
reinkarnáció, bármelyik tanításba ágyazódik is bele (több van
belőlük: keleti tanok, New Age, buddhizmus), igazából nem az
örökéletet jelenti. Tulajdonképpen kis életek egymás
utániságáról van szó, az itteni, földi élet korlátaival,
egészen addig, míg egyszer csak már nincs több újjászületés,
hanem elérjük a "nirvánát".
Az
út végére javasolt boldogság nem tűnik kissé furcsa
boldogságnak? Ha megnézzük a nirvána szó etimológiáját, ez az
újjászületések utáni végső állapot levegőhiányt jelent,
lélegzethiányt. Ez a sorozatos újjászületésekkel elérhető
megtisztulás abban áll, hogy vágyainkat elvonjuk az anyagi
javaktól, a hatalomtól, másokkal való kapcsolatoktól, a
barátságtól, végül minden dologtól, ami az élettel magával
összeköt minket: nem gondolkodunk többé, nem lélegzünk. Ekkor
majd eggyé olvadunk a világegyetemmel, a nagy mindenséggel. Nem
mozgunk többé, nem gondolunk már semmire, nem szeretünk többé.
Nincs többé személyiségünk, nincs többé egyéniségünk.
Vajon
ez az a boldogság, ami után vágyakozunk? Megszűnni önmagunk
lenni, hogy "Minden" lehessünk?
Ezzel
szemben a feltámadás után mi magunk fogunk örökké élni az Élő
Istennel együtt és mindazokkal, akik vele élnek szeretetében és
abban a boldogságban, amit nekünk ad. Beszélhetünk majd vele, és
továbbra is szerethetjük azokat, akik a Földön vannak, és
imádkozunk, hogy ők is részesei legyenek ennek a boldogságnak.
A
reinkarnáció általi megtisztulás problémái.
A
másik probléma a reinkarnációval az általa javasolt megtisztulás
módja: egymást követő újabb és újabb életek során felfelé
vagy lefelé lépegetünk egy létrán ami a rossztól - az anyagi
világtól - a jó felé vezet - az anyagtalan és személytelen
"Teljességig".
Így
viszont félő, hogy az élet sokat veszít értékéből:
elodázhatjuk problémáink megoldását, hiszen majd egy következő
életben jobban csináljuk talán. Ez felelőtlenség, mert nem
vesszük komolyan az életet: nem biztos, hogy mindenről most kell
dönteni, majd egy másik életben bepótolhatom a lemaradásaimat.
De
ha ez igaz is lenne! Miért ne kereshetném életem boldogságát
most? Milyen különös ellensége lehet az embernek és sorsa
nagyságának az, aki kirója ránk ezt az anesztéziát,
érzéketlenséget? Elvenni az embertől élete értelmét és
értékét? Mindig osztályt kell hát ismételnünk?
Nem
mértük fel eléggé a kárt, ami ebből a tanból következik: ha
én ebben a mostani életemben egy előző élet súlyát cipelem,
akkor egy olyan életért bűnhődöm, amiről nincsen semmiféle
emlékem; amelyben egy másik személy testében voltam, vagy éppen
egy állatéban. Micsoda büntetés nehezedik rám, és mekkora
erőfeszítéseket igényel tőlem!
Lehet,
hogy életek során kell újra meg újra megszületnem, hogy újra
feljuthassak a létrára?
Hát
nincsen senki, aki a segítségemre jönne? Kire támaszkodjam, hogy
sikerüljön jóvá válnom és végére érnem ennek a fatális
láncnak?
Az
élő Isten ígéretei teljesen másfélék. Isten, a mi Atyánk, azt
szeretné, ha jók és tökéletesek lennénk. De tudja, hogy
milyenek vagyunk. Isten a szeretet, ajándékozó és irgalmas. Nem
kéri tőlünk életek sokaságát. Elküldi Fiát, hogy megbocsásson
nekünk, hogy megtisztítson minket, hogy képessé tegyen minket a
jóra, ő, aki a forrása minden jónak. A saját életét adja
nekünk és a saját jóságát.
Tiszteletben
tartja és komolyan veszi szabadságunkat. Szereti a szabadságunkat,
azért adta nekünk, hogy szerethessünk. És ha szabadságunkkal
élve elfogadjuk kinyújtott kezét és szeretetét, akkor belépünk
az örök, igazi életbe.
5 -
Mi az örökélet? Hogy fogunk akkor élni? Milyen kapcsolatunk lehet
azokkal, akik a mennyben vannak?
Néha
úgy képzeljük, hogy az élet a halál után valami olyasmi, mintha
a temetőben lennénk: hosszú-hosszú egyhangú nyugalmas pihenés.
Egyszer
egy öt éves kisfiú azt kérdezte: "A mennyországban mindenki
az ágyában él majd?" Azért mondta ezt, mert emlékezett a
beteg nagynénjére, akit azelőtt az ágyban fekve látott, és aki
most a mennyországban van. Megmagyaráztuk neki, hogy a
mennyországban nincsen sem betegség, sem halál, még "élőbbek"
leszünk, mint a Földön.
Lisieux-i
Teréz ezeket a szavakat mondta halálos ágyán: "Belépek az
életbe". És azt is mondta: "A mennyországban azzal
töltöm majd az időt, hogy jót tegyek a földön lévőkért."
Mindazok, megszámlálhatatlanul sokan, akik több mint 100 éve
imádkoznak hozzá (1897-ben halt meg), tanúsíthatják, mennyire
igaz ez.
Most
el szeretném mesélni egy személyes élményemet. Feleségem és én
elveszítettük Domonkost, kisfiúnkat hat éves korában. Édesapám,
az ő nagyapja nagyon szomorú volt. Néhány nappal a baleset után
felébredt az éjszaka közepén mély szomorúságában, és sírva
fakadt. Ekkor egy kis hangot hallott, amely azt mondta neki: "Nem
kell sírnod, nagypapa." Ezután újból elaludt, de másodszorra
is sírva ébredt fel. Ugyanazt a kicsi hangot hallotta, amiről
felismerte, hogy Domonkosé. Majd harmadszor is, és a hang azt
mondta neki: "Ne sírj, Nagypapa, ha tudnád milyen boldog
vagyok." És ekkor a nagypapa érezte, hogy minden szomorúsága
elszállt.
Néha
megtörténik, hogy - Isten engedélyével - egy nekünk nagyon
kedves személy, aki már eltávozott közülünk, valamilyen módon
érezteti velünk jelenlétét, közbenjár értünk Istennél, mert
akik Isten körül vannak, nem tétlenek. Élők ők, ahogy Isten is
Élő Isten. Szüntelenül gyönyörködnek Isten arcában. És
örökösen közbenjárnak azokért, akik a Földön élnek. Olyan
ez, mint egy nagy szolidaritás-lánc. Isten közelében lehetnek,
mivel szívük Isten felé fordul, megkapják tőle - szeretetből -
a lehetőséget, hogy imádkozzanak értünk; hogy kérjék nekünk
Isten világosságát és segítségét; hogy olykor jelet mutassanak
nekünk Isten kegyelméből, hogy az Élet útján irányítson
minket, Jézus Krisztus felé, aki az "út, az igazság és az
élet".
De
nem fordulhatunk a halottak felé úgy, hogy közben elfordulunk a
mennytől és Istentől, például a jóslással. A halottakkal való
effajta kapcsolattartás a bálványimádás egyik formája, vagyis
az igaz Istentől való elfordulás. A spiritizmus veszélyes.
Könnyen rossz irányba fordíthatja lelki, szellemi tehetségeinket,
s olyan tettekhez vezethet, melyeket később nagyon bánunk.
Ezzel
szemben, az isteni élet megnöveli és átalakítja mindazt a szépet
és jót, ami a mennyben lévőket a földiekhez köti. Kiigazítja
és megtisztítja, ami nem volt helyes, hogy tökéletes szeretettel
szeressük mindazokat, akiket ismertünk. Istennel élünk, s kérjük
őt, hogy ugyanazt a boldogságot adja meg számukra, melyben nekünk
van részünk.
Testünkkel
együtt támadunk fel.
Az
élet teljessége nem csak az életet érinti. Jézus az
Evangéliumban a testek feltámadásáról beszél:
"Én
vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is
halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg
sohasem."
(János
11,25-26)
Krisztus
testben támadt fel. Tanítványai látták a sebhelyeket kezén, a
lábán és az oldalán. Evett és ivott velük együtt. De nem földi
életét folytatta tovább. Megdicsőült testben támadt fel. 2000
éve ezt vallja minden keresztény.
Mi
is az idők végén átalakult, megdicsőült testben támadunk fel.
Szent
Pál, a korintusiaknak írt első levelében magyarázza, hogy ez
ugyanaz a test lesz - ugyanaz a személy -, de akárcsak a mag, ami
kihajt, ugyanaz, mint a növény, ami belőle kinő, testünk,
egyesülve lelkünkkel többé nem a földi élet korlátain belül
fog létezni, hanem átlényegült formájában Isten Életében
részesedik, amit a mennyországnak hívunk.
"Ha
pedig bennetek van annak a Lelke, aki föltámasztotta Jézust
halottaiból, ő, aki Krisztus (Jézust) halottaiból feltámasztotta,
életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke
által."
(Róm
8,11)
Tehát
nincsen feloldódás az univerzumban, a nagy mindenségben, ahogy azt
a reinkarnációban hívők gondolják, mert nem ismerik Isten
ígéreteit. Isten az, aki visszaadja tökéletes létünket, és
személyiségünk is megmarad, valóban Isten partnereivé válunk,
asztalához meghívottként. Letöröl minden könnyet szemünkről,
amint azt a Jelenések könyvéből idéztük.
Ezt
az örök életet azonban már most elkezdhetjük élni bizonyos
értelemben. Isten megadja a lehetőséget, hogy már ebben az
életben megismerhessük őt. Hogyan? Az Evangélium - Isten igéjének
- olvasásával, a "szentségek" vétele által: a
keresztségben, ami által megszületünk az isteni életre.
Az
Oltáriszentségben, vagyis a misén, ahol Istent vesszük magunkhoz
az ostyában; Isten a saját életével akar táplálni minket, saját
éltető szeretetével, a Szentlélekkel. A kiengesztelődés
szentségében megbánjuk vétkeinket, s kérjük Istent, hogy
bocsássa meg az ellene, s embertársaink ellen elkövetett bűneinket
. És ott van még a betegek szentsége, a házasság és a papi rend
szentsége.
Az
imádságban már jelen életünkbe bekapcsoljuk az örök életet.
Isten, ha szánunk rá egy keveset a mi értékes időnkből, helyet
készít a szívünkben és megnyit minket, hogy képesek legyünk az
evilágon túli dolgok befogadására.
Ekkor
házaséletünk is átalakuláson megy át: megújult szerelemmel
szeretünk. A másokkal való kapcsolataink is megváltoznak: más
szemmel nézzük őket, szeretettel és reménnyel tekintünk rájuk.
Ez a "karitász": Isten belénk költözik és a szeretet
eszközévé változtat minket.
Ismerjük
az örömöt, mert él bennünk a reménység.
"Magadnak
teremtettél minket, Istenünk, és nyugtalan a szívünk, amíg nem
lakik tebenned."
(Szent
Ágoston)
6 -
Mit tehetünk azokért, akik meghaltak?
A
hitvallásban, amely összefoglalása mindannak, amiben a
keresztények 2000 éve hisznek, azt mondjuk: "Hiszek a szentek
közösségében". Ez azt jelenti, hogy szoros kapcsolat van
azok között, akik Isten mellett a mennyországban vannak, vagyis a
"szentek" és közöttünk, akik itt élünk a földön.
A
"szentek" nem csak azok, akiket az Egyház hivatalosan
kanonizált, szentnek nyilvánított. Mindazok szentek, akik úgy
haltak meg, hogy igent mondtak Isten szeretetére, átmentek egy
megtisztuláson, és ők is "szentek".
De
ahhoz, hogy a szeretet tüze belénk költözzön, izzanunk kell,
égnünk kell a szeretettől. Ezért, ha szükségünk van arra, hogy
felmelegedjünk, ennek a megtisztulásnak a helye a "Tisztítótűz".
Imáinkkal meggyorsíthatjuk menetelésünket a szeretet felé. Isten
számára nem létezik idő. Ha ma valamelyik halottunkra gondolunk
és imádkozunk érte, Isten már hallja is imánkat.
A
legjobb ima az, ha felajánlunk egy misét, amin lehetőleg mi magunk
is részt veszünk. De minden kis szónak, amit szeretett
halottainkért mondunk, nagy ereje van: mert Isten Szívét érintik
meg.
Urunk,
Íme
az áldozat, amit mi, a te szolgálóid és teljes családod
bemutatunk neked: fogadd el jóságosan. Add meg nekünk életünk
békéjét, ments meg minket a kísértéstől és fogadj be minket
választottaid közé.
(miseima)
Azokért
is sokat kell imádkozni, akik egészen közel vannak már a
halálhoz, mert ez az az utolsó pillanat, amikor igent lehet még
mondani a szeretetre.
Imádság
Szűz Máriával
Üdvözlégy
Mária, kegyelemmel teljes,
az
Úr van teveled.
Áldott
vagy te az asszonyok között,
s
áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk
Szűz Mária,
Istennek
szent Anyja,
imádkozzál
érettünk bűnösökért,
most
és halálunk óráján. Ámen.
És
a pokol létezik-e? Igen, Jézus figyelmeztet rá minket az
Evangéliumban, például a szegény Lázárról vagy a gazdag
ifjúról mondott példabeszédben. És különösképpen akkor,
amikor az utolsó ítéletről szól.
"Nem
egyesülhetünk Istennel csak akkor, ha szabadon döntöttünk
amellett, hogy szeressük." (A Katolikus Egyház Katekizmusa).
Jézus szavai súlyosak:
"Aki
nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét,
gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete,
amely megmaradna benne. "
(1
János levél 3. fejezet, 14-15. vers)
"Gyehennáról"
beszél, "tűzről, amely nem alszik ki".
(Márk
9,43 és 48)
Kijelenti,
hogy "elküldi majd angyalait, akik összegyűjtik a bűnösöket
és a tüzes kemencébe vetik." A pokol bizony létezik, és az
Egyház nem mond egyebet, mint amit maga Jézus mondott. Miért?
Isten szeretete megóv minket attól a tragédiától, hogy
szeretetlenségben éljünk és hogy elkerüljük a mennyország
kapuját, az örök életet. ő a felelősség vállalására hív,
hogy az ember felelősséggel használja szabadságát az örök élet
elnyeréséért. Ez meghívás a megtérésre.
De
a pokol nem azt jelenti, hogy Isten elveti az embert. Isten senkit
sem szán arra, hogy a pokolba kerüljön, mint ahogyan azt a
janzenisták hitték - tévesen. Akkor jutunk a pokolba, ha életünk
utolsó pillanatáig visszautasítjuk Istent, s irgalmát.
Isten
valójában azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Aki
őszintén kér tőle bocsánatot, meg is kapja. Emlékezzünk a jó
latorra.
Isten
nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra
térjen.
(2
Péter 3,9)
Remélhetjük
hát, hogy minden szeretett halottunk kérni fogja ezt az irgalmat
Istentől, és ezért imádkozhatunk is. Maga Isten az, aki ösztönöz
minket, hogy imádkozzunk halottainkért, és hagyja, hogy kérésünk
meghallgatást találjon nála.
Tehát
halottainknak és nekünk a mennyország a reménységünk, Isten
irgalmából fakadó szilárd reménységünk, hogy újra találkozni
fogunk Isten országában.
"Íme
az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő
népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten
letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé
sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé,
mert az elsők elmúltak."
(Jelenések
könyve 21. fejezet 3-4.vers)
www.1000questions.net
DRUNVALO MELCHIZEDEK ÉLET ÉS HALÁL ( DRUNVALO ÉDESANYÁNAK HALÁL UTÁNI ÉLMÉNYE )
Drunvalo
Melchizedek
Élet
és halál
(
Drunvalo édesanyának halál utáni élménye )
Új-Mexikóban
laktam, a Taos-tól északra található, magasabban fekvő sivatagos
területen. Ha jól emlékszem, 1992-őt írtunk. Még mindig
emlékszem a tiszta, kék égre, és még mindig a számban érzem a
száraz, sivatagi levegőt, amint finoman és ritmusosan ki-be
lélegeztem. Aznap reggel hosszabbra sikeredett a meditációm, mint
általában, és ahogy szépen lassan visszatértem a testembe,
valakinek a jelenlétét éreztem, közvetlenül magam előtt.
Kinyitottam a szemem, édesanyám volt az.
Azelőtt
soha sem láttam őt így, arany fényben csillogott. Amivel azt
akarom mondani, hogy nem fizikai valóságában volt jelen. Igaz,
hithű katolikus volt egész életében és soha nem hitt egyéb
szellemi jelenségekben. Még az asztrális kivetülés fogalmát sem
fogta fel. De ott volt előttem és egyenesen a szemembe nézett,
amikor tudtam, hogy a fizikai teste Kaliforniában van. Elismerem,
alig hittem el, hogy az én anyám ott van. Soha az életben nem
láttam őt ezen a másik síkon tevékenykedni.
89
éves volt és finom, de biztos léptekkel naponta veszített az
életenergiájából. Haldokolt.
Hónapokkal
az új-mexikói eset előtt, a nővérem Nita mesélt el egy
történetet nekem, anyával kapcsolatban. Egy nap, amikor
meglátogatta anyánkat, nagyon fellelkesült állapotban találta
őt, de nem volt hajlandó beszámolni az okáról. Aztán végül
Nitának sikerült kihúzni belőle az izgalom okát. Úgy tűnt,
hogy anya rájött, hogyan léphet ki a testéből és repdeshet
körben a házban, ami állítása szerint évek óta a legjobb móka,
amiben része volt.
A
nővérem 13-as fokozatú Rózsakeresztes volt, teljesen ismerős
volt számára a fogalom és az ezzel kapcsolatos tapasztalások, de
meg volt döbbenve, látván a 89 éves anyánkat amint épp
felfedezi a tudatosság ezen területeit. Anyám elmondta Nita-nak,
felfedezte, hogy simán át tud repülni a falakon egy másik
helyiségbe, ahol apánk tartózkodott és megfigyelhette, amint
valamivel foglalatoskodik. Elmondta, hogy még arra is képes, hogy
testét hátrahagyva a hálószobában, kimegy a konyhába tv-t
nézni. Anyám tudni akarta, hogy ez így rendjén van-e? Persze Nita
egyszerűen elmondta neki az igazságot, hogy ez teljesen
természetes.
Nita
elmondta, hogy anya halála előtt még egyszer utoljára vissza
akart menni Texasba, hogy megnézze a testvére sírját. A testvérem
tisztában volt vele, hogy egy ekkora útra fizikailag képtelen,
tehát így szólt hozzá, „Azt tudod, hogy ki is repülhetsz ebből
a házból?" Erre anya: „Tényleg?" Erre soha nem
gondolt. Elmondta anyának, hogy oda repül ahová csak akar,
méghozzá könnyűszerrel. Ezért biztos vagyok benne, hogy el is
ment a testvére sírjához. És hova máshova repült még el anyám:
egyenest az új-mexikói házamba.
Amint
kinyitottam a szemem és ott állt előttem éterikusan az édesanyám,
láttam ahogy a testét elönti az öröm. Engem azonnal a boldogság
és nagy biztonságérzet kerített hatalmába. A szavak csak úgy
maguktól hagyták el a számat, amikor azt kérdeztem, „Anya, mit
csinálsz itt?" Egyszerűen így szólt „Csak meglátogatlak.
Mindig is szerettelek."
Nem
tudtam, hogy mit tegyek, így elkezdtem kérdéseket feltenni az
otthonnal kapcsolatban. Nyilvánvalóan olyan téma volt, amit anya
szeretett.
Mindenhova
követett és életének a részleteiről mesélt, aztán elkezdett
mindent elmesélni nekem. Arról, hogy apa is mennyire beteg volt, és
hogy nem volt semmi öröm az életében, addig a pontig, amíg fel
nem fedezte ezt a kis „repülős" trükköt.
Végül
aztán kitért olyan napi eseményekre, amik akkor történtek,
amikor még kicsi voltam, de kapcsolatban álltak a jelennel. A
párbeszédek és megjegyzések szinte mindegyike rólunk,
gyerekekről szólt, amikor régen még együtt lakott a család. A
szüleimnek hat gyereke volt és anyám a teljes életét a családon
belüli szeretetnek szentelte.
Hallgattam
őt és csak ritkán tudtam egy-egy szót közbeszúrni, hallgattam
ahogy úgy beszél az életről mint valami csodálatos dologról,
ami csordultig van szeretettel, de az egészet a család
vonatkozásában értette. Egyszer sem tett úgy említést valamiről
mintha az téves vagy rossz lenne. Egyszerűen szerette az életet.
Elkezdtem őt új fényben látni. Ráeszméltem, hogy milyen
csodálatos lélek is ő valójában és még jobban kezdtem
szeretni.
Aznap
éjjel, amikor készülődtem lefeküdni, egyszerűen odaült az
ágyam szélére és rám nézett, mintha csak védelmezne vagy óvna
engem. Valahogy tetszett. Arra kért, hogy aludjak el és álmodjak
szép álmokat.
A
második és a harmadik nap úgy telt, mint az első. Anyám
telebeszélte a fejemet, de mindezt a simogató szeretet és a
törődés érzésével. A harmadik napon már kezdtem azt gondolni,
hogy örökre velem marad, de azt mondta: „Nem, hamarosan indulok.
Ne aggódj!"
Harmadnap
éjszaka, olyan hajnali fél kettő körül hívott fel a nővérem,
hogy anyánk egy órája halt meg. El kell, hogy ismerjem, nem voltam
meglepve. Félig-meddig valami ilyesmire számítottam. Elfordultam a
telefontól és ott állt anyám mosolyogva, még mindig velem volt.
Ezt mondta: „Menj csak vissza és feküdj le, minden a legnagyobb
rendben." És hogy láttam is, valóban minden a legnagyobb
rendben, visszamentem, lefeküdtem és mély álomba merültem.
Másnap reggel, amikor felkeltem, anyám még mindig ott volt. Az
izgatottsága azóta csak nőtt. Így szólt: „Fiam, van arról
fogalmad, hogy milyen szép is a halál? Csodaszép, minden
értelemben. Miért féltem én annyira tőle, amikor még éltem? Ez
életem legkomolyabb megtapasztalása!"
Egy
percbe is beletelt, hogy észrevegyem, mennyire megfiatalodott és
erős, egészséges aura ragyogott körülötte. De nem mondtam neki
semmit. Ahogy a fejemben futtattam végig ezeket a gondolatokat, így
szólt: „Fiam, benned mindenki másnál jobban megbízom, nem gond
ha itt maradok veled, amíg átesek ezen a megtapasztaláson?"
Mondtam neki, hogy szeretem és hogy természetesen bármit megteszek
érte. Elmagyaráztam neki, hogy van bizonyos tapasztalatom a halál
folyamatával kapcsolatban és úgy tudom, hogy minden elhunyt
személynek át kell esni a meghalás folyamatán itt a Földön, ami
4 napig tart. Ha ennél hosszabb ideig akarna maradni, utána már
nem lenne képes továbblépni a magasabb világokba. Ebben az
esetben itt kellene maradnia a Földön, mint szellem vagy kísértet,
ami nem egy egészséges jövőkép. A szemembe nézett és ezt
mondta: „Kedvesem, teljesen megbízok benned."
Így
nekiláttam, hogy felkészítsem őt az előtte álló kalandra.
Tudtam, hogy olyan tiszta lélekről van szó, hogy minden kétség
nélkül állíthattam, negatív karma nem terheli. Semmi, ahogy be
is bizonyosodott. Nem hiszem, hogy valaha az élete során bárkit
vagy bármit is megsértett volna. Nyomok nélkül járta az útját!
Ez olyan valami volt, ami komoly inspirációval szolgált a saját
életemre nézve.
Úgy tűnt, hogy a halálát követő napon, minden perccel egyre és egyre boldogabb lett. Ezenkívül pedig az, hogy egyre fiatalabb is lett. Az első nap végére úgy festett, mintha 45 éves lenne és az energiaszintje is ennek megfelelő volt. Nem mondtam semmit, mert soha sem volt ehhez hasonló megtapasztalásom, hogy valaki olyan távozott volna el, aki ilyen közel állt hozzám. Lehet, hogy ez így természetes.
A
második nap reggelén azonban, már túlságosan is szembetűnő
volt a változás, valóban megfiatalodott. Valamit mondanom kellett.
Külseje és viselkedése alapján is olyan volt, mintha 30 éves
lenne. Csodaszép volt, és csak úgy ragyogott az élet felett -
vagy még inkább a halál felett - érzett izgatottsága miatt. Így
szólt hozzám „Hogy tetszem neked ennyi évesen? Mit gondolsz, jól
nézek ki?" Természetes, hogy ettől megnyílt a szívem és
elmondtam neki, hogy mennyire csodálatos. De nem tudtam megállni,
hogy ne kérdezősködjek a megtapasztalásával kapcsolatban.
Elmondta, úgy döntött, hogy nem tetszik önmagának öregen és
megfiatalította magát. Azonnal rá is vágta, „De jó, nem?"
Nem volt okom arra gondolni, hogy miért is ne lenne ez jó, mondtam
is neki, majd újra elmondtam, hogy milyen fantasztikusan néz ki.
A
halálát követő harmadik napon, a magasabb világokról
beszélgettünk, amiről szinte semmit sem tudott, kivéve azt, amit
az egyház tanított. Ez a tudás pedig gyakorlatilag
hasznavehetetlen, mert soha nem beszél a közvetlen
megtapasztalásról, kivéve Jézussal kapcsolatban. A tibetieknek
legalább ott van a Tibeti Halottas könyv, a katolikusoknak semmi.
Még az ősi egyiptomiaknak is megvolt a maguk Halottas könyve,
amely azt taglalta, mire számíthatunk a halál után és leírta a
továbbhaladás legjobb útját. Anyám teljesen felkészületlen
volt. Megtettem minden tőlem telhetőt.
A
negyedik nap mondtam neki, hogy még aznap el kell hagynia a Földet.
Néhányan akár 2,5 nap alatt átesnek a halál folyamatán,
valakinek ehhez négy napra is szüksége van. Anyám kihasznált
minden rendelkezésre álló időt.
Amikor
felkeltem a negyedik nap reggelén, anyám az ágyam szélén
üldögélt és nagyjából 12 éves korúnak tűnt. Emlékszem, hogy
megrémültem. Tudtam, hogy anyám az, de akkor is furcsának hatott
gyerekként látni őt. Mondtam neki, hogy „Mit csinálsz itt? Ez
nevetséges!"
Erre
azt felelte: „Egyetértek veled, ez a 12 éves korosztály túl
fiatal." Így aztán az következű 2-3 órában már nem
fiatalodott tovább, hanem kezdett visszaöregedni. Körülbelül a
18 éves koránál állította meg a folyamatot. Így szólt anyám:
„Nézz rám! Tökéletes. Ezt a koromat szeretem."
Egyszerűen
szép volt és szexi. Anyámra soha nem gondoltam így azelőtt. Úgy
tűnt mintha az élete épp hogy csak elkezdődött volna. És a szó
szoros értelmében így is volt. Tudtam, hogy éppen megszületőben
van egy másik világba.
A
negyedik nap hátralévő részében, anyám mindenhova követett,
bárhová is mentem, de direkt otthon is maradtam és nem fogadtam
vendégeket. Ez volt életem egyik legfontosabb momentuma és egyedül
akartam maradni.
A
testvérem hívott, hogy tudassa velem, anyánkat Kaliforniában
éppen temetik. De mivel mindennap beszéltem Nita-val, tudta, hogy
anya nálam van és teljesen megértette, hogy miért nem megyek el a
temetésére. Nem hagyhattam ott anyámat, hogy elmenjek a
temetésére, butaság lett volna. Anyámnak abban a pillanatban
éppen ott volt rám szüksége.
Az
utolsó nap anyám olyan döntést hozott, ami teljesen váratlanul
ért. Azt mondta, hogy vissza akar menni, hogy még utoljára lássa
apát. Azt mondta, hogy megpróbálja meggyőzni őt, hogy tartson
vele. Aztán eltűnt, akkor először a hét folyamán. Egyedül
maradtam.
Két
órával később újra megjelent, apával az oldalán. Anyám
fiatalos volt, hihetetlenül jól nézett ki, kicsattant az
életenergiától, de apa öreg volt, fáradt és tele félelemmel. Ő
is látott engem, de számára ez egy rendkívüli új tapasztalás
volt. Annyira félt, hogy alig tudott megszólalni.
Anyám
gyorsan beszélt, tele izgalommal, azt magyarázta apának, hogy a
halál szép élmény és nem kell tőle félni. Anyám annyira
akarta, hogy apa kövesse. De apa egyre ijedtebb lett, olyannyira,
hogy még anyának sem tudott válaszolni. Végül így szólt:
„Elnézést, de én ebből egy szót sem értek és most haza kell
mennem. Szeretlek, de mennem kell." És ezzel eltűnt. Anyámon
most először látszottak a bánat jelei, mióta nálam tartózkodott
ebben az állapotában. De hamar váltott és visszatért a
lelkesedése. Ezt mondta: „Egyszerűen, ez nem a megfelelő idő
számára." Ahogy be is bizonyosodott, mert apa még ezután két
évig élt. De nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen dolog ami életben
tartotta, nem volt más, mint a halál miatt érzett félelme. Soha
nem léptem olyan fajta kapcsolatra apával, mint ahogy az anyával
történt. Ő csak egyszerűen elment.
Kb.
egy órával azután, hogy apa meglátogatott azon a bizonyos
negyedik napon, Nita hívott fel azzal a hírrel, hogy apa
szélütéssel kórházba került. Igazolást nyert a tény, hogy
abban az időben amikor anyával nálam járt, apám eszméletlenül
feküdt. Furcsa is volt számomra, hogy hogyan sikerült anyának
rávennie apát, hogy eljöjjön.
Az
utolsó nap éjjelén anyámmal felkészültünk az új világba
vezető útja utolsó szakaszára. Kint korom sötét volt, még a
Hold sem világított, a szoba, ahol mindketten tartózkodtunk csak
egyetlen gyertyával volt megvilágítva.
Csináltam
egy kis oltárt az ágyam mellett, gyertyát helyeztem el rajta és
egymással szemben ültünk. Becsuktam a szemem és a belső
szememmel láttam az anyámat. Fölöttünk az éjszakai égbolt
terült el és a csillagok csak úgy táncoltak odafent. Az űr még
soha sem tűnt ilyen mélységesnek. Csendben mindketten az eget
kémleltük.
Egy
adott pillanatban ránéztem anyára, mert éreztem hogy itt az idő
és megkérdeztem, hogy készen áll-e? Bólintott és úgy nézett
rám, mint egy várakozásokkal teli kis iskoláslány. Felém nyúlt
és megfogta a kezem.
Mindketten
felnéztünk az égre még egyszer, és közvetlenül a fejünk
felett megjelent egy fényesen ragyogó csillag, ami nagyon
különbözött mindentől körülötte. Nagyon fényes volt, hideg
kék színe pedig egészen a szívünkig elért. Tudtam, hogy ez az.
Szóltam anyának, hogy erre a csillagra összpontosítson.
Kb. 5
perc elteltével anya aurája kezdett megváltozni és ibolya színe
kezdett átmenni erős fehér színbe, arany szegéllyel. Éreztem,
hogy azonnal meg fog történni. Megfordult, rám nézett és így
szólt: „Most mennem kell, de vissza fogok térni, amikor idősebb
leszel. Ne felejts el! Szeretlek." Ezekkel a szavakkal
megfordult, az ég felé nézve arra a bizonyos csillagra
összpontosított. És elkezdett felemelkedni a Földről.
Késztetést
éreztem arra, hogy vele tartsak és együtt emelkedtünk felfelé,
hátrahagyva a bolygót. De csak néhány másodpercig tartottam
vele, mert hirtelen nagy sebességgel kilőtt és mint „hazafelé"
tartó üstökös, elszáguldott mellőlem. Aztán egy vakító,
fehér fényű villanás töltötte be a látóteremet. Csak egy-két
másodpercig tartott, aztán minden elsötétült és egyedül
maradtam.
Ahogy
ott ültem egyedül a sötét szobában, elkezdett pörögni az
agyam. Miért van olyan sötét? Kinyitottam a szemem és a teljesen
sötét szobában találtam magam. Felkapcsoltam a villanyt,
rájöttem, hogy abban a pillanatban ahogy anya felemelkedett, a
szobában lévő gyertya is kialudt. Ez úgy működik, hogy amikor a
gyertyaviasz fogytán van, akkor egy kis időre még fényesebben,
nagyobb lánggal ég, majd kialszik. Ez volt a 3 dimenziós
magyarázata annak a felvillanó fehér fénynek és az azt követő
sötétségnek. Annyira jó volt az időzítés.
Mindig
is szerettem anyámat, de halálában még közelebb kerültünk
egymáshoz. Hiszek neki amikor azt mondja, hogy vissza fog térni,
amikor idősebb leszek. Várom a pillanatot és tudom, hogy addig is
a megfelelő helyen van. Teljesen nyilvánvaló, olyan hogy halál,
nem létezik, csak egyfajta folyamatos emelkedés magasabb és
magasabb világokba, majd Hazatérés Istenhez. Az élet és a halál
is csodálatos, és egy teljes ciklus részét képezik.
forrás:www.spiritufo.ditro.hu
VAN ÉLET A HALÁL UTÁN?
2007.
július 16.
Kevés
olyan ember él a földön, aki nem fél a haláltól. Még a
vallásos emberek is – akik hisznek a túlvilágban – tartanak az
elmúlástól, attól, hogy el kell hagyniuk családjukat,
barátaikat. Shakespeare-rel szólva a nem ismert tartománytól,
ahonnan nem tért meg utazó.
Dr.
Domján Lászlóval,
az agykontroll hazai atyjával és Kunsági
Andrea pszichológussal Dogossy
Katalin beszélgetett.Katalin:
Szerezhet az ember még életében bizonyosságot a halál utáni
létezésről?
László: Feltétlenül. A különböző reinkarnációs terápiákban, elsősorban a regressziós hipnózisokban sok ember megtapasztalja, hogy olyan tudásnak, nyelvnek, idegen földrajzi helyek, korok ismeretének van birtokában, amely tudás nem ebből az életéből való. És aki ezt egyszer átéli, nem kételkedik soha többé.Andrea: Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a klinikai halál állapotában, reinkarnációs hipnózis vagy spirituális élmény hatására megpillantjuk magunkat más emberként vagy más korokban. Mindez sokféleképpen magyarázható: lehet a megpillantott előző élet realitás, de elképzelhető az is, hogy bizonyos gondjaink elől menekülünk. Azért látjuk például áldozatként magunkat egy előző életbeli szerepben, hogy ezzel magyarázzuk meg mondjuk egy párkapcsolati konfliktusunkban azt, hogy miért bántjuk a másikat. Vagy egy komoly magánéleti válságunkból csak ezzel a kivetítéssel, problémaáthárítással tudunk kikeveredni, arra használjuk, amire nincs más eszközünk. Nem állítom, hogy ez biztosan így van, de lehet így is.Kati: Léteznek ezen a területen tudományos kutatások?
László: Kutatások tucatjai foglalkoztak a kérdéssel. Joel Whitton, a Torontói Egyetem pszichiátriaprofesszora, a svéd John Björkhem és az angol Alexander Cannon munkásságuk során reinkarnációs hipnózissal óriási mennyiségű, előző élettel kapcsolatos anyagot hoztak fel a mélyből.Stevenson több mint kétezer gyerek esetét vitte számítógépre, majd kijelentette, ma már egy racionális ember is hihet a reinkarnációban. Egy másik kaliforniai klinikai pszichológus néhány éve elhatározta, hogy bebizonyítja vagy megcáfolja a reinkarnáció teóriáját. Kutatásait hipnotizált alanyok százainak statisztikáira alapozta, akiknek előző életei – mostani nemüktől függetlenül – 50,6 százalékban férfi, 49,4 százalékban női életek voltak, egészen Krisztus előtt 2000-ig visszamenően. Habár az alanyok főként fehér, középosztálybeli amerikaiak voltak, inkarnációik pontosan tükrözték a történeti világban fennálló faji, társadalmi és népességi megoszlást. Mi több, a ruházatról, lábbelikről és konyhai edényekről szóló beszámolóik minden században egyeztek a történelmi tényekkel.Andrea: Olvastam én is néhány hasonló beszámolót, és engem is elgondolkoztatott. Azt hiszem azonban, hogy mindez ugyan vizsgálható tudományos eszközökkel, de sokkal inkább a hit világába tartozik. Tőlem egyébként nem áll távol az újjászületésekbe vetett hit. Tulajdonképpen minden körülöttünk zajló dolog, a négy évszak, az öröklődés ténye, a korszakok ismétlődő váltakozása valahol azt bizonyítják, hogy nem egyetlen életet kaptunk csupán. Könnyebben el tudom fogadni a reinkarnációt, mint azt, hogy a világból halálunkkal eltűnünk örökre.Katalin: Van esetleg saját élményük az előző életeikről?
László: Feltétlenül. A különböző reinkarnációs terápiákban, elsősorban a regressziós hipnózisokban sok ember megtapasztalja, hogy olyan tudásnak, nyelvnek, idegen földrajzi helyek, korok ismeretének van birtokában, amely tudás nem ebből az életéből való. És aki ezt egyszer átéli, nem kételkedik soha többé.Andrea: Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a klinikai halál állapotában, reinkarnációs hipnózis vagy spirituális élmény hatására megpillantjuk magunkat más emberként vagy más korokban. Mindez sokféleképpen magyarázható: lehet a megpillantott előző élet realitás, de elképzelhető az is, hogy bizonyos gondjaink elől menekülünk. Azért látjuk például áldozatként magunkat egy előző életbeli szerepben, hogy ezzel magyarázzuk meg mondjuk egy párkapcsolati konfliktusunkban azt, hogy miért bántjuk a másikat. Vagy egy komoly magánéleti válságunkból csak ezzel a kivetítéssel, problémaáthárítással tudunk kikeveredni, arra használjuk, amire nincs más eszközünk. Nem állítom, hogy ez biztosan így van, de lehet így is.Kati: Léteznek ezen a területen tudományos kutatások?
László: Kutatások tucatjai foglalkoztak a kérdéssel. Joel Whitton, a Torontói Egyetem pszichiátriaprofesszora, a svéd John Björkhem és az angol Alexander Cannon munkásságuk során reinkarnációs hipnózissal óriási mennyiségű, előző élettel kapcsolatos anyagot hoztak fel a mélyből.Stevenson több mint kétezer gyerek esetét vitte számítógépre, majd kijelentette, ma már egy racionális ember is hihet a reinkarnációban. Egy másik kaliforniai klinikai pszichológus néhány éve elhatározta, hogy bebizonyítja vagy megcáfolja a reinkarnáció teóriáját. Kutatásait hipnotizált alanyok százainak statisztikáira alapozta, akiknek előző életei – mostani nemüktől függetlenül – 50,6 százalékban férfi, 49,4 százalékban női életek voltak, egészen Krisztus előtt 2000-ig visszamenően. Habár az alanyok főként fehér, középosztálybeli amerikaiak voltak, inkarnációik pontosan tükrözték a történeti világban fennálló faji, társadalmi és népességi megoszlást. Mi több, a ruházatról, lábbelikről és konyhai edényekről szóló beszámolóik minden században egyeztek a történelmi tényekkel.Andrea: Olvastam én is néhány hasonló beszámolót, és engem is elgondolkoztatott. Azt hiszem azonban, hogy mindez ugyan vizsgálható tudományos eszközökkel, de sokkal inkább a hit világába tartozik. Tőlem egyébként nem áll távol az újjászületésekbe vetett hit. Tulajdonképpen minden körülöttünk zajló dolog, a négy évszak, az öröklődés ténye, a korszakok ismétlődő váltakozása valahol azt bizonyítják, hogy nem egyetlen életet kaptunk csupán. Könnyebben el tudom fogadni a reinkarnációt, mint azt, hogy a világból halálunkkal eltűnünk örökre.Katalin: Van esetleg saját élményük az előző életeikről?
László: Én
sokáig nem hittem az újjászületésben. 1990-ben részt vettem egy
mentális módszer bemutatásán, ahol párokban dolgoztunk. Az volt
a feladat, hogy emlékezzünk vissza egy kellemetlen élményünkre.
Ez egy úgynevezett hipnózis
indikációs módszer, amelynek során módosult tudatállapotban fel
kellett idézni életünk egy kellemetlen eseményét,
lehetőleg valamennyi érzékszervünk, látásunk, hallásunk,
szaglásunk, tapintásunk akkori emlékeinek átélésével. Amikor
én kerültem sorra, egy idő után azt éreztem, hogy megfájdul a
bal lábam. Partnerem, egy rendkívül okos filozófus, azt kérte,
menj vissza oda, ahol utoljára hasonló fájdalmat éreztél. Én
akkor, mintha egy filmet vagy álmot látnék, láttam egy férfit
két porkoláb között, a nyirkos, hideg és sötét odúban,
összezúzott lábbal egy börtöncella padlóján feküdni. És
tudtam, hogy a férfi én vagyok. Aztán
egyre magasabbról láttam magam, láttam a férfit meghalni. És
tudtam, hogy meghalok, de ebben nem volt semmi rossz. Akkor
azt az utasítást kaptam a páromtól, hogy menjek vissza, távolabb
az időben. S én láttam magamat szerzetesként Franciaországban.
Aztán öt évvel később, az egyik agykontrolltanfolyamon, mely
ezzel a témával ugyan nem foglalkozik, csupán az ellazulásra,
életünk problémáinak hatékonyabb megoldására tanít, odajött
hozzám egy hölgy. Azt mondta, ne haragudjak, de valami furcsát fog
mondani. Elmesélte, hogy hipnózisban a régmúltban, francia
apácaként látta magát, aki mindig ugyanahhoz a szerzeteshez járt
gyónni. Ekkor belenyilallt a felismerés: Te jó ég! Hisz ez a
szerzetes most a Domján Laci! Belátom, hogy ez olyanok számára,
akik nem tapasztaltak hasonlót, hihetetlen.Andrea: Soha
nem mertem időutazáson részt venni, hiába ajánlották, hogy
talán segíthetne megérteni vagy elfogadni néhány jelenlegi
gondomat. Nem mertem vállalkozni rá, mert láttam néhány embert
ilyen utazások után furcsán gondolkodni. Bár lehet, hogy ők
korábban is különös gondolatok rabjai voltak, és ehhez kaptak
még ötleteket a reinkarnációs utazásokon. Elképzelhető,
hogy egy ilyen tapasztalat bizonyos élethelyzetekben segít a gondok
megoldásában, de nem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek jó, ha
olyan kapuk nyílnak meg előttük,
amelyek talán nem is véletlenül vannak a tudatuk előtt bezárva.
Katalin:
A kérdés persze az, hogy az elmondottak valóban bizonyítékul
szolgálnak-e a szellemvilág létezéséről.
László: Ez a dilemma egy amerikai pszichológus mondását juttatja eszembe. Ő azt mondta: ha meg akarjuk cáfolni a törvényt, hogy minden varjú fekete, nem kell megkeresni az összes ilyen madarat. Elég, ha egyetlen olyant mutatunk, amelyik fehér. Az előző életek kutatói minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megtalálják azt a bizonyos fehér varjút. A madár azonban mind ez idáig nem volt hajlandó megjelenni. Pedig kitartóan vizsgálták ezt, például összehasonlították a világ minden táján élő több száz gyerek előző élettel kapcsolatos spontán megnyilatkozásait. Időről időre ismételten összevetették a fiatalok állításait a valóban létező történelmi személyekkel és helyekkel. És stimmeltek.Andrea: Valóban léteznek elgondolkodtató kutatások, amiket racionális gondolkodásunk nem tud megmagyarázni. És nem csak emberekkel léteznek ilyen kísérletek. Etológusok érdekes megfigyelést tettek egy zárt majompopulációban. Az állatok egy csoportjának olyan élelmet, ha jól emlékszem, piszkos, hámozatlan krumplit adtak, amit még nem ismertek, és nem is fogyaszthatták azonnal. A majmok sokáig nem tudtak mit kezdeni vele, míg a populáció egyik tagja, egy tizennyolc hónapos nőstény rájött, hogy a krumpli megmosva ehető, sőt ízletes. Érdekes módon a majomcsapattól távol élő, hasonló fajú állatok szintén elkezdték mosni és enni az eléjük tálalt burgonyát. Érdekes az is, hogy bizonyos szabadalmakat sokszor egymástól távol élő tudósok szinte azonos időben jelentenek be. Mindez feltételezi, hogy létezik egy hagyományos érzékszerveinken túli érzékelés, egy információs háló, vagy ahogyan Jung fogalmaz, egy kollektív tudattalan, melyből minden valaha elért tudás lehívható.
László: Ez a dilemma egy amerikai pszichológus mondását juttatja eszembe. Ő azt mondta: ha meg akarjuk cáfolni a törvényt, hogy minden varjú fekete, nem kell megkeresni az összes ilyen madarat. Elég, ha egyetlen olyant mutatunk, amelyik fehér. Az előző életek kutatói minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megtalálják azt a bizonyos fehér varjút. A madár azonban mind ez idáig nem volt hajlandó megjelenni. Pedig kitartóan vizsgálták ezt, például összehasonlították a világ minden táján élő több száz gyerek előző élettel kapcsolatos spontán megnyilatkozásait. Időről időre ismételten összevetették a fiatalok állításait a valóban létező történelmi személyekkel és helyekkel. És stimmeltek.Andrea: Valóban léteznek elgondolkodtató kutatások, amiket racionális gondolkodásunk nem tud megmagyarázni. És nem csak emberekkel léteznek ilyen kísérletek. Etológusok érdekes megfigyelést tettek egy zárt majompopulációban. Az állatok egy csoportjának olyan élelmet, ha jól emlékszem, piszkos, hámozatlan krumplit adtak, amit még nem ismertek, és nem is fogyaszthatták azonnal. A majmok sokáig nem tudtak mit kezdeni vele, míg a populáció egyik tagja, egy tizennyolc hónapos nőstény rájött, hogy a krumpli megmosva ehető, sőt ízletes. Érdekes módon a majomcsapattól távol élő, hasonló fajú állatok szintén elkezdték mosni és enni az eléjük tálalt burgonyát. Érdekes az is, hogy bizonyos szabadalmakat sokszor egymástól távol élő tudósok szinte azonos időben jelentenek be. Mindez feltételezi, hogy létezik egy hagyományos érzékszerveinken túli érzékelés, egy információs háló, vagy ahogyan Jung fogalmaz, egy kollektív tudattalan, melyből minden valaha elért tudás lehívható.
Katalin:
De ha mindez igaz, akkor az élet és halál örök körforgásában
végül is rabok vagyunk. Nem biztos, hogy én ennek
örülök.
Andrea: Ez világnézeti kérdés. Egy materialista ember számára az élet egyszeri, ismételhetetlen és következmények nélküli. A halál azonban elfogadhatatlan és félelmetes. Egy materialista ember úgy véli, az életben elkövetett bűnökért csak e világi igazságszolgáltatás előtt kell felelni. Így az élet igazságtalanságai nehezebben elfogadhatóak, mivel a disznóságok megúszhatók. A hívő emberek erkölcsisége más, és más a viszonyuk a halállal is. Hitétől függően eltérő mértékben talán kevésbé fél az elmúlástól. Törvényszerűséget érez a körforgásban, aminek része a halál is. Ha igaz, hogy a hívő ember nem fél a haláltól, akkor elmondhatjuk, hogy a legfontosabb ajándékot kapta a sorstól, a halálfélelem nélküli életet.László: Szerintem az életünk és halálunk egy körforgás, egy tanulási folyamat. Halálunk után odaát a szellemvilágban lelki vezetőnkkel megbeszéljük, kiértékeljük az előző életünk során tanultakat, és megtervezzük következő életünket. Addig születünk meg mindig újra erre a földre, amíg a kapott leckét meg nem tanultuk. A Létköz című könyvben Whitton és Fisher azt írják: „Nehéz búvárruha a fizikai test, a tenger az élet óceánja. Az ember leszáll a bánat és a halandóság tengerének mélyére, a bölcsesség rejtett kincsei után, hiszen a tapasztalás és a megértés drágagyöngyök, és hogy megszerezzük őket, sok mindent el kell viselnünk. Amikor megtaláltuk a kincset, vagy lejárt a munkára szánt időnk, visszahúznak a csónakba, ahol levetjük a nehéz páncélt, nagyot szippantunk a friss levegőből, és újra szabadnak érezzük magunkat.” Ezért azok, akik hisznek az újraszületésben, ahogyan én is, nem félnek többé a haláltól.
Andrea: Ez világnézeti kérdés. Egy materialista ember számára az élet egyszeri, ismételhetetlen és következmények nélküli. A halál azonban elfogadhatatlan és félelmetes. Egy materialista ember úgy véli, az életben elkövetett bűnökért csak e világi igazságszolgáltatás előtt kell felelni. Így az élet igazságtalanságai nehezebben elfogadhatóak, mivel a disznóságok megúszhatók. A hívő emberek erkölcsisége más, és más a viszonyuk a halállal is. Hitétől függően eltérő mértékben talán kevésbé fél az elmúlástól. Törvényszerűséget érez a körforgásban, aminek része a halál is. Ha igaz, hogy a hívő ember nem fél a haláltól, akkor elmondhatjuk, hogy a legfontosabb ajándékot kapta a sorstól, a halálfélelem nélküli életet.László: Szerintem az életünk és halálunk egy körforgás, egy tanulási folyamat. Halálunk után odaát a szellemvilágban lelki vezetőnkkel megbeszéljük, kiértékeljük az előző életünk során tanultakat, és megtervezzük következő életünket. Addig születünk meg mindig újra erre a földre, amíg a kapott leckét meg nem tanultuk. A Létköz című könyvben Whitton és Fisher azt írják: „Nehéz búvárruha a fizikai test, a tenger az élet óceánja. Az ember leszáll a bánat és a halandóság tengerének mélyére, a bölcsesség rejtett kincsei után, hiszen a tapasztalás és a megértés drágagyöngyök, és hogy megszerezzük őket, sok mindent el kell viselnünk. Amikor megtaláltuk a kincset, vagy lejárt a munkára szánt időnk, visszahúznak a csónakba, ahol levetjük a nehéz páncélt, nagyot szippantunk a friss levegőből, és újra szabadnak érezzük magunkat.” Ezért azok, akik hisznek az újraszületésben, ahogyan én is, nem félnek többé a haláltól.
Linkek
A
cikk elérhetősége:
http://www.astronet.hu/vallas-es-tudomany/lelekvandorlas-es-karma/van-elet-a-halal-utan-29933.html?
2009
Axel Springer-Magyarország Kft. Minden jog fenntartva.
Linkek
A
cikk elérhetősége:
http://www.astronet.hu/vallas-es-tudomany/lelekvandorlas-es-karma/van-elet-a-halal-utan-29933.html?
2009
Axel Springer-Magyarország Kft. Minden jog fenntartva.
ÉLET A HALÁL UTÁN.
Élet
a halál után. Az életed jobb lesz, megváltozik, ha tisztába vagy
ezekkel!
Félelmemben
félreértettem a halált, valami másra vártam, arra, aminek
elképzeltem. A sírt soha nem a szellem számára ássák, csupán a
testnek. Nem éreztem, hogy elítélt volna a tévedésem miatt.
Egyszerűen az élő igazság foglalta el tévedésem helyét.
Megértettem, hogy ő az Isten Fia, bár ő maga is Isten, és hogy
már a világ teremtése előtt ki lett választva, hogy a mi
Megváltónk legyen. Megértettem, vagyis inkább emlékeztem a
szerepére, mint a Föld teremtőjére. Az ő küldetése erre a
világra az volt, hogy tanítsa a szeretetet. Ez a tudás több volt,
mint emlékezés. A dolgok jóval a földi életemnél korábbról
jöttek elő számomra, ezeket a dolgokat születésemkor tudatosan
elfedték előlem a feledés „fátyolával".
Ahogy
egyre több kérdés bukott ki belőlem, fel kellett figyelnem a
humorérzékére is. Szinte nevetve figyelmeztetett, hogy lassítsak
egy kicsit, ha mindent meg akarok tudni, amire vágyom. De én
mindent meg akartam tudni, a kezdetektől a végig. Kíváncsiságom
már a szüleimet, meg a férjemet is meggyötörte - néha saját
magamat is -, de ez most áldásnak tűnt, és fel voltam villanyozva
a tanulás szabadságától. Hiszen a tanítók Mestere tanított ! A
befogadóképességem olyan volt, hogy kötetekre valót értettem
meg egy pillanat alatt. Mintha ránéznék egy könyvre, és egyetlen
pillantás alatt magamévá tenném a tartalmát - mintha csak ülnöm
kéne hátra dőlve, míg a könyv minden részlete világossá nem
lesz előttem, elölről-hátulról, kívülről-belülről, minden
apró részletében, és lehetséges közölnivalójával. S mindez
egyetlen pillanat alatt. Mihelyt egy dolgot megértettem, újabb
kérdések és válaszok jöttek elő, egyik a másikra épült, és
egymásra hatásában minden igazság tulajdonképpen összefüggött.
Az a szó, hogy „mindentudó" soha még ilyen sokatmondó nem
volt a számomra. Átjárt a tudás. Bizonyos értelemben énemmé
vált. És én elbámultam azon a képességemen, hogy a világegyetem
misztériumait fel tudom fogni egyszerűen csak egy pillantással.
Szerettem
volna tudni, hogy miért van olyan sok egyház a Földön. Miért nem
adott Isten csupán egyetlen egyházat, egyetlen tiszta vallást ? A
válasz a legtisztább megértéshez vezetett. Azt mondták nekem,
hogy mindnyájan a szellemi fejlettség és felismerés különböző
szintjein vagyunk. Éppen ezért mindenki a szellemi ismeretek
különböző szintjeire van felkészítve. A Földön minden
vallásnak szerepe van, mert vannak emberek, akiknek éppen arra van
szükségük, amit az egyik vagy másik tanít. Emberek egyetlen
valláson belül nem juthatnak az Úr evangéliumának teljes
megértésére, és nem is fognak eljutni. De az a bizonyos vallás
lesz az első lépcsőfok a további tudáshoz. Minden egyház olyan
szellemi szükségleteket elégít ki, amelyeket talán egy másik
nem tudna. Egyetlen egyház sem elégítheti ki mindenkinek a
szükségleteit minden szinten. Amint az egyes ember ismerete
Istenről és önmaga örök fejlődéséről magasabb szintre
emelkedik, elégedetlenné válhat jelenlegi egyházának
tanításaival, és ezért egy másik filozófiát vagy vallást
keres, amelyik betöltheti ezt az űrt. Amikor ez bekövetkezik,
akkor a megértés egy magasabb szintjére jutott, és további
igazságok és ismeretek után fog vágyódni, újabb fejlődési
lehetőség után. Ezeket a tanulási lehetőségeket az út minden
lépcsőjén meg fogja kapni.
Ennek
az ismeretnek a birtokában megértettem, hogy semmi módon nincs
jogunk kritizálni egyetlen egyházat vagy vallást sem. Az ő
szemében mindegyikük drága és fontos. Minden országba, minden
vallásba, az élet minden pontjára az oda megfelelő ember lesz
elhelyezve fontos megbízatással, hogy másokat megszólítson. Az
evangéliumnak megvan a maga teljessége, de a legtöbb ember még
nem fogja azt itt elérni. Ahhoz, hogy ezt az igazságot
megragadhassuk, oda kell figyelnünk a Szellemre, és háttérbe kell
szorítanunk a magunk egóját.
Szerettem
volna megérteni a földi élet célját. Miért vagyunk itt ? Ahogy
én sütkéreztem Jézus Krisztus szeretetében, el nem tudtam
képzelni, hogy akadhat lélek, aki önként elhagyja ezt a
csodálatos paradicsomot és mindazt, amit nyújt, világok
felfedezését, elgondolások kialakítását, és a tudás
elnyerését. Miért akar bárki is a Földre menni ? Válaszként
visszaemlékeztem a Föld teremtésére. Tulajdonképpen azt éltem
át, mintha az egész újra lezajlana a szemem előtt. Ez nagyon
fontos volt. Jézus azt akarta, hogy ezt az ismeretet magamévá
tegyem. Akarta, hogy tudjam, mit éreztem, amikor a teremtés
zajlott. És ennek a módja a számomra csak az lehetett, hogy lássam
ismét, és érezzem, amit akkor éreztem.
Halandó
élete előtt minden ember mint szellem részt vett a Föld
teremtésében. Fel voltunk ajzva, hogy részt vehessünk benne.
Együtt voltunk Istennel és tudtuk, hogy ő teremtett bennünket,
hogy mi az ő legsajátabb gyermekei vagyunk. Meg volt
elégedve a fejlődésünkkel, és tökéletes szeretettel volt
eltelve mindnyájunk iránt. Jézus Krisztus is ott volt. Legnagyobb
meglepetésemre megértettem, hogy Jézus Istentől külön lény, a
maga saját isteni feladatával, és azt is megértettem, hogy Isten
a mi közös Atyánk. Protestáns neveltetésem úgy szólt, hogy az
Atyaisten és Jézus Krisztus egyetlen lény. Amikor mind
összejöttünk, az Atya elmagyarázta nekünk, hogy ha egy időre
lejövünk a Földre, az elősegíti szellemi fejlődésünket.
Minden egyes szellem, aki a Földre készült, részt vett a földi
feltételek megtervezésében - beleértve még a halandóság
törvényét is -, amelyek uralkodni fognak felettünk. Ezek magukban
foglalták a fizikai törvényeket, ahogyan ismerjük őket, testünk
korlátait és azokat a szellemi erőket, amelyeket képesek leszünk
kifejleszteni. Segítettünk Istennek a növényi és az állati élet
kialakításában, hogy milyen legyen az a Földön. Minden szellemi
anyagból lett megalkotva, mielőtt fizikailag létrejött
-naprendszerek, napok, holdak, csillagok, bolygók, az élet a
bolygókon, hegyek, folyók, tengerek stb. Láttam a folyamatot, és
aztán hogy jobban megértsem, elmondta nekem a Megváltó, hogy a
szellemi alkotást a filmelőhíváshoz lehet hasonlítani; a
szellemi alkotás olyan, mint egy éles, csillogó fotó, és a Föld
olyan lesz, mint annak sötét negatívja. Ez a Föld csak a szellemi
alkotás szépségének és dicsőségének az árnyéka, de a
fejlődésünkhöz erre van szükségünk. Fontos volt, hogy
megértettem, mindnyájan segítettünk kialakítani a
körülményeinket.
Igen
gyakran a láthatatlan inspiráció eredménye számos alkotó
gondolat, amely ebben az életünkben megfogamzik. Nagyon sok
felfedezésünk, sőt maga a technológiai fejlődés előbb
szellemileg készül el, szellemi zsenik révén. Aztán földi
egyéniségek kapják az inspirációt, hogy ezeket a találmányokat
itt megvalósítsák. Megértettem, hogy egy élettel teli dinamikus
lánc van a szellemvilág és a halandók között, és hogy
haladásunkhoz szükségünk van a szellemekre odaát. Azt is láttam,
hogy ők nagyon boldogok, ha bármilyen módon segíthetnek
bennünket.
Azt
is láttam, hogy a halandó állapotunk előtti világban már
ismertük, sőt megválasztottuk életküldetésünket. Megértettem,
hogy életünk állomásai e küldetéseknek a célkitűzésein
alapszanak. Isteni tudás segítségével megtudjuk, hogy mi lesz
számos próbánk és átélésünk, és e szerint készülünk fel.
Összeköttetésben vagyunk másokkal -családtagokkal és
idegenekkel -, hogy segítsenek teljesíteni küldetésünket.
Szükségünk van a segítségükre. Önkéntesekként jövünk,
izgatottan várjuk, hogy megismerjük és megtapasztaljuk mindazt,
amit Isten teremtett a számunkra. Tudtam, hogy mindnyájan, akik úgy
határoztunk, hogy ide jövünk, erős lelkű szellemek voltunk. Még
az is, aki közülünk a legkevésbé volt fejlett itt, erős és
bátor volt ott.
Szabad
akaratot kaptunk, hogy tevékenykedjünk önmagunkért. A saját
tetteink határozzák meg életünk menetét, és bármikor
megváltoztathatjuk - vagy visszafordíthatjuk az életünket.
Megértettem, hogy ez döntő kérdés; Isten megígérte, hogy nem
avatkozik bele az életünkbe, hacsak mi nem kérjük. És akkor ő
mindentudásával segíteni fog nekünk megvalósítani igaz
vágyainkat. Mi hálásak voltunk azért a képességért, hogy
kifejthetjük szabad akaratunkat, és gyakorolhatjuk annak hatalmát.
Ez nagy öröm elérését teszi lehetővé mindnyájunk számára,
vagy hogy azt válasszuk, ami szomorúságba dönt. A választás a
miénk a döntéseink révén.
Tulajdonképpen megkönnyebbültem,
mikor úgy találtam, hogy a Föld nem természetes otthonunk, hogy
nem innen eredünk. Jóleső érzés volt látni, hogy a Föld csupán
az iskolázásunk számára rendelt átmeneti hely, és hogy nem a
bűn a mi valóságos természetünk. Szellemileg a Fény -
ami maga a tudás - különböző fokán állunk, és isteni szellemi
természetünk okán tele vagyunk vággyal, hogy jót tegyünk. Földi
valónk mindazonáltal állandó ellenkezésben van szellemünkkel.
Láttam, hogy milyen gyenge a hús. De szívós. Jóllehet szellemi
testünk csupa fény, igazság és szeretet, állandó harcban kell
álljon, hogy legyőzze a húst, és ebben megerősödik. Akik
valóban fejlődnek, azok megtalálják a tökéletes összhangot
testük és szellemük között, a harmóniát, amely békével áldja
meg őket és lehetőséget nyújt nekik arra, hogy másokat
segítsenek.
Ahogyan
a teremtés törvényei megtanítanak bennünket tűrni, arra is
megtanítanak, hogyan használjuk fel őket saját javunkra.
Megtanítanak, hogy miként éljünk összhangban a bennünket
körülvevő alkotó erőkkel. Isten személyre szóló tálentumokkal
látott el bennünket, egyikünket többel, másikunkat kevesebbel,
szükségleteink szerint. Amikor használjuk ezeket a tálentumokat,
megtanuljuk, hogyan alkalmazzuk - és végső soron meg is értsük -
a törvényeket, és hogyan győzzük le ennek az életnek a
korlátait. Ezeknek a törvényeknek a megértésével egyre jobban
tudjuk szolgálni a körülöttünk lévőket. Bármi történjék
velünk itt a halandó életben, az lényegtelen, amennyiben a mások
javára cselekszünk. Ajándékainkat és tálentumainkat azért
kapjuk, hogy segítsenek bennünket a szolgálatban. És mások
szolgálata szellemi növekedésünket eredményezi.
Mindenekfelett azt mutatták meg nekem, hogy a szeretet a legfőbb jó. Láttam, hogy igaz szeretet nélkül semmik vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk másoknak, hogy gondoskodjunk másokról, hogy megértsük egymást, megbocsássunk és szolgáljunk egymásnak. Azért vagyunk itt, hogy minden Földre született ember iránt szeretettel legyünk. Földi megjelenésünk lehet fekete, sárga, barna, csinos, csúnya, vékony, kövér, jómódú, szegény, intelligens vagy ostoba, nem ezeknek a külsőségeknek az alapján kell ítélnünk. Minden szellemnek megvan a képessége, hogy elteljék szeretettel és örökkévaló energiával. Kezdetben mindenki rendelkezik a Fény és igazság bizonyos mennyiségével, amelyet lehet teljesíteni. Mindezt mi nem tudjuk lemérni. Csak Isten ismeri az ember szívét, és csak Isten tud tökéletesen ítélni. Ő ismeri szellemünket, mi csak átmeneti erősséget és gyengeséget látunk, korlátozottságunk miatt ritkán tudunk bepillantást nyerni az ember szívébe.
Megtudtam,
hogy minden, amit azért teszünk, hogy a szeretetet kimutassuk,
értékes: egy mosoly, egy bátorító szó, egy önfeláldozó, apró
tett. Ezek által növekszünk. Nem minden ember szeretetre méltó,
de ha valakiről úgy találjuk, hogy nehéz szeretnünk, az gyakorta
azért van, mert emlékeztet valamire saját magunkban, amit nem
szeretünk. Megtanultam, hogy szeretni kell ellenségeinket is,
félretéve a dühöt, irigységet, keserűséget, le kell győzni a
megbocsátani nem tudást.
Mert
ezek a dolgok rombolják a szellemet. Be kell számolnunk róla,
hogyan bántunk másokkal. Amikor megkaptuk a teremtés tervét,
örvendezésünkben énekeltünk, és megteltünk Isten szeretetével.
Öröm töltött el, amikor láttuk azt a növekedést, amelyet itt a
Földön elérünk majd, és az örömteli kötelékeket, amelyeket
ki fogunk alakítani egymással.
Aztán
figyeltük, hogyan jött létre a Föld. Figyeltük, amikor szellemi
fivéreink és nővéreink beléptek fizikai testükbe földi életük
idejére, mindegyikük megtapasztalta a fájdalmakat és örömöket,
amelyek a haladásban segítik őket. Különösképpen emlékszem,
amint végignéztem az amerikai pionírokat, amint átvágtak a
kontinensen, örvendeztek, amikor letudták nehéz feladataikat, és
teljesítették küldetésüket. Megértettem, hogy csak azok
kerültek oda, akiknek arra a tapasztalatra szükségük volt. Láttam
az angyalokat örvendezni azok felett, akik szenvedéseiket
elviselték és győzedelmeskedtek, és szomorkodásukat azok miatt,
akik elbuktak. Láttam, hogy egyesek a saját gyengeségeik miatt
buktak el, mások pedig mások gyengesége miatt. Ereztem, hogy sokan
közülünk, akik nem voltunk ott, nem tudtunk volna megfelelni a
feladatoknak, belőlünk csapnivaló pionírok váltak volna.
Ugyanígy egyes pionírok, vagy más területekről valók, nem
tudták volna elviselni a mai élet szenvedéseit. Ott vagyunk, ahol
lennünk kell.
Amikor
mindezek a dolgok elém jöttek, felismertem a terv tökéletességét.
Láttam, hogy mindnyájan önként vállaltuk helyzetünket és
helyünket a világban, és hogy mindnyájan több segítséget
kaptunk, mint amennyiről tudunk. Láttam Isten feltétlen
szeretetét, túl minden földi szereteten, sugározni minden
gyermekére. Láttam a mellettünk álló angyalokat, akik arra
várnak, hogy segítsenek nekünk, örvendezzenek a
teljesítményeinknek és az örömeinknek. De mindenekfelett láttam
Krisztust, a Teremtőt, és a Föld Megváltóját, a barátomat és
azt, aki a legeslegjobb barátja lehet bármelyikünknek. Úgy
éreztem, feloldódom az örömben, amint a karjaiban tartott és
megnyugtatott -végre otthon vagyok. Odaadok mindent, amivel csak
valaha rendelkeztem, hogy ismét betöltsön az a szeretet - hogy
átöleljenek az ő örökkévaló Fényének sugárkarjai.
Részlet: Átölel
a Fény /Betty J.Eadie/
Forrás:
www.jezusatyank.blogspot.com
ÉLET A HALÁL UTÁN II. RÉSZ
ÉLET A HALÁL UTÁN II. RÉSZ
FOLYTATÁS
ÁTÖLEL A FÉNY II.
Még
mindig az Úr jelenlétében voltam, továbbra is Fényének
melegében fürdetett. Nem érzékeltem, hogy bármilyen
meghatározott helyen lennék, sem a körülöttünk lévő űrt,
vagy más lények jelenlétét. Ő látott mindent, amit én láttam,
tulajdonképpen tőle kaptam mindent, amit láttam és megértettem.
Az
ő Fényében maradtam, és a kérdések és válaszok folytatódtak.
A közöttünk zajló párbeszéd valóságosan felgyorsult, míg
végre úgy látszott, hogy a lét minden területét érintettük.
Gondolataim ismét a fölöttünk uralkodó törvények felé
fordultak, és az ő tudása elkezdett belém áradni. Kifejezetten
éreztem a boldogságát, az örömét, hogy megoszthatja mindezt
velem.
Láttam,
hogy számos törvény létezik, amellyel irányítanak bennünket -
szellemi törvények, fizikai törvények és egyetemes törvények
-, amelyek legtöbbjéről csupán sejtésünk van. Ezeket a
törvényeket egy cél betöltése érdekében alkották meg, és a
törvények kiegészítik egymást. Ha felismerjük ezeket a
törvényeket és megtanuljuk, hogyan kell alkalmaznunk pozitív és
negatív erőiket, akkor felmérhetetlen hatalomra, erőre teszünk
szert. Ha megszegjük e törvények bármelyikét is, ha a
természetes rend ellen támadunk, bűnt követünk el.
Láttam,
hogy mindent szellemi erővel alkottak meg. Minden egyes elem, a
teremtés minden egyes részecskéje intelligenciát hordoz, amely
intelligencia telve van szellemmel és élettel, és így megvan a
képessége, hogy megtapasztalja az örömöt. Minden egyes elem
független, önálló cselekedetekre képes, reagálni tud az őt
körülvevő törvényekre és erőkre, ha Isten szól ezekhez az
elemekhez, válaszolnak és örömmel engedelmeskednek a
szavának. Krisztus a természeti erők és törvények
betöltésével teremtette a Földet.
Megértettem,
hogy ha igazán hűségesen, a rajtunk uralkodó törvények szerint
élünk, további áldásban lesz részünk, és még nagyobb
tudáshoz jutunk. De azt is megértettem, hogy megszegve ezeket a
törvényeket, „bűnözve" elgyengülünk, és lerombolhatunk
mindent, amit eddig felépítettünk. A bűnnek ok-okozati
összefüggései vannak. Elkövetett cselekedeteinkkel magunk hozzuk
létre a saját büntetésünket. Ha például szennyezzük a
környezetünket, ez „bűn" a Föld ellen, és mi az élet
törvénye megszegésének természetes következményeit fogjuk
viselni. Lehet, hogy fizikailag legyengülünk vagy meghalunk,
esetleg mások fizikai legyengülése vagy halála lesz
cselekedeteink következménye. Vannak bűnök, amelyeket a hús
ellen követünk el, amilyen a túltáplálás vagy az alultáplálás,
a testedzés elmulasztása, visszaélés a gyógyszerekkel (ide
tartozik bármilyen anyag, amely nincs összhangban testi
szervezetünkkel), és más fizikai legyengítő tevékenység. A hús
„bűnei" közül egyik sem kisebb, mint a másik. Felelősek
vagyunk a testünkért.
Láttam,
hogy minden szellem tulajdonul kapja a testét. Amíg a halandó
világban élünk, a szellemünknek kell irányítania a testünket,
kívánságait és szenvedélyeit maga alá kell rendelnie. A
szellemből származó minden dolog a testben nyilvánul meg, de a
test és annak tulajdonságai nem tudják a szellemet annak akarata
ellen fordítani - a szellem az a bensőnkben, ami dönt. A szellem
uralkodik. Az eszünket, a testünket és a szellemünket tökéletes
összhangba kell hoznunk, ha olyan tökéletesek akarunk lenni, mint
amennyire egy halandó tökéletes lehet. Szellemben tökéletessé
válásunkhoz, ehhez az összhanghoz krisztusi szeretetet és
tisztaságot kell hozzáadnunk.
Egész
szellemem szinte ujjongott az örömtől, ahogy ezek az igazságok
megvilágosodtak. Megértettem őket, és Jézus tudta, hogy magamévá
tettem mindazt, amit megmutatott nekem. Még egyszer felnyíltak
szellemi szemeim, és láttam, hogy Isten sok világegyetemet
teremtett, és az elemeket bennük ő vezérli. Ő uralkodik minden
törvényen, energián és anyagon. A mi világegyetemünkön belül
vannak pozitív és negatív energiák, és a teremtéshez és
növekedéshez mindkét fajta energia elengedhetetlen. Ezek az
energiák intelligenciával rendelkeznek - engedelmeskednek az
akaratunknak. Jó szándékú szolgák. Istennek abszolút hatalma
van mindkét fajta energia felett. A pozitív energiák alapvetően
azok, amelyeket ilyennek ismertünk meg: fény, jóság, kedvesség,
szeretet, türelem, jótékonyság, remény és így tovább. És a
negatív energiák is éppen azok, amelyeket azoknak ismertünk meg:
sötétség, gyűlölet, félelem (a sátán legfontosabb eszköze),
kellemetlenség, türelmetlenség, önzés, kétségbeesés,
bátortalanság és így tovább.
A
pozitív és a negatív energiák egymással ellentétesen működnek.
És ha meghitt kapcsolatba kerülünk ezekkel az energiákkal, a
szolgáink lesznek. A pozitív a pozitívat vonzza, a negatív a
negatívat. A fény vonzódik a fényhez, a sötétség szereti a
sötétséget. Ha főként pozitívvá vagy főként negatívvá
válunk, a hozzánk hasonlóakkal kerülünk kapcsolatba. De nekünk
megvan a választási lehetőségünk, hogy pozitívak vagy negatívok
legyünk. Egyszerűen pozitív gondolatok segítségével, pozitív
szavak kimondásával pozitív energiákat vonzunk. Láttam, hogy ez
így van. Láttam, ahogy különböző embereket különböző
energiák vesznek körül. Azt is láttam, hogy egy ember szavai
valóságosan befolyásolják a körülötte lévő energiamezőt.
Csupán a szavak - a levegőrezgések - vonzzák maguk is az egyik
vagy a másikfajta energiát. Az egyes emberek vágyainak hasonló a
hatása. Hatalma van a gondolatainknak. A saját
gondolatainkkal magunk alakítjuk ki a környezetünket. Fizikai
értelemben ez egy bizonyos időt vesz igénybe, de szellemileg
azonnal megtörténik. Ha megértjük a gondolataink
hatalmát, akkor sokkal jobban vigyázunk rájuk. Ha megértjük
szavaink káros hatását, akkor sokkal inkább hallgatni fogunk
minden negatívum helyett. Gondolatainkkal és szavainkkal hozzuk
létre saját gyengeségünket és saját erősségeinket. Korlátaink
és örömeink a szívünkből származnak. Mindig helyettesíthetjük
a negatívat pozitívval. Minthogy a gondolataink befolyással
lehetnek erre az örök energiára, éppen ezért az alkotás
forrásai is lehetnek. Minden alkotás a gondolatban kezdődik.
Először el kell gondolni. Tehetséges emberek a képzeletüket is
fel tudják használni új dolgok megalkotására, mind csodálatos
dolgok, mind pedig szörnyűek megteremtésére. Egyes emberek már
úgy jönnek a Földre, hogy képzelőerejük fejlett, és láttam,
hogy némelyikük visszaél ezzel a hatalommal. Egyes emberek negatív
energiákat használnak, hogy bántó dolgokat hozzanak létre,
megállapításokat vagy szavakat, amelyek rombolni tudnak. Mások
pozitív módon használják képzeletüket a körülöttük lévők
megjavítására. Ezek az emberek valódi örömet idéznek elő, és
áldottak. A gondolkodás által létrehozott dolgoknak szó szerint
hatalma van. A gondolatok tettek.
Megértettem,
hogy az életet képzeletben lehet a legteljesebben élni - hogy,
ironikusan szólva, a képzelet kulcs a valósághoz. Ezt soha nem
gondoltam volna. Azért küldtek bennünket ide, hogy teljes életet
éljünk, hogy bőségben éljünk, hogy örömünk teljék saját
alkotásainkban, akár új gondolatok, vagy dolgok, vagy érzelmek,
vagy átélések azok. Nekünk magunknak kell megalkotnunk az
életünket, gyakorolni az adottságainkat, és megtapasztalni mind a
tévedést, mind a sikert. A szabad akaratunkat alkalmaznunk kell,
hogy kitágíthassuk és megnyithassuk az életünket.
Mindennek
a megértésével együtt ismét annak a felismerése következett,
hogy a szeretet mindenekfelett való. A szeretetnek kell uralkodnia.
Mindig a szeretet uralja a szellemet, és a szellemnek meg kell
erősödnie, hogy irányíthassa a lelket és a testet. A szeretet
természetes rendjét ismertem fel mindenütt. Először is
szeretnünk kell a Teremtőt. Ez a lehetséges legnagyobb szeretet
(ámbár lehet, hogy nem is tudjuk meg ezt, amíg nem találkoztunk
vele). Azután szeretni kell önmagunkat. Megtudtam, hogy az
önszeretet érzése nélkül az a szeretet, amit mások iránt
érzünk, hamis. Aztán hogy mindenki mást úgy kell szeretni, mint
önmagunkat. Ahogyan meglátjuk Krisztus fényét önmagunkban,
másokban is meg fogjuk pillantani, és így lehetetlenné válik,
hogy ne szeressük benne Istennek ezt a részét.
Most,
hogy bennmaradtam a Megváltó ragyogásában, abszolút
szeretetében, felismertem, hogy amikor gyerekkoromban úgy féltem
tőle, tulajdonképpen távolabb kerültem tőle. Amikor azt hittem,
hogy nem szeret, a magam szeretetét vontam meg tőle. Ő soha nem
mozdult el. Most láttam csak, hogy ő volt az én galaxisomnak a
napja. Én forogtam körülötte, néha közelebb, majd távolabb, de
az ő szeretete soha nem halványodott el.
Megértettem,
hogy mások milyen eszközei voltak az én tőle való
eltávolításomnak, de nem éreztem sem keserűséget, sem elítélést
velük szemben. Láttam, hogy fölöttem hatalommal bíró férfiak
és nők hogyan lettek prédáivá a negatív energiáknak, és úgy
tanítottak Istenben hinni, hogy féljek tőle. A céljaik pozitívak
voltak, de a tetteik negatívak. A saját félelmeik miatt a félelmet
használták mások irányítására. Megfélemlítették az alájuk
beosztottakat, arra tanították őket: úgy higgyenek Istenben, hogy
„féljék Istent, mert különben a pokolra jutnak".
Ez
engem megakadályozott abban, hogy igazán szeressem Istent.
Megértettem ismét, hogy a félelem a szeretet ellentéte, és a
sátán legerősebb fegyvere. Minthogy féltem Istentől, nem tudtam
őt igazán szeretni, és mert nem tudtam szeretni őt, nem tudtam
szeretni magamat sem, és tisztán másokat sem. A szeretet törvénye
lett itt megszegve.
Krisztus
továbbra is mosolygott rám. Elégedett volt, hogy én örömömet
lelem a tanulásban, hogy milyen izgalommal élem át az élményt.
Most
tehát tudtam, hogy valóban van Isten. Többé nemcsak valamiféle
egyetemes hatalomban hittem, hanem most már megláttam az Embert a
Hatalom mögött. Láttam egy szerető Lényt, aki teremtette a
világegyetemet, és minden tudást belé helyezett. Láttam, hogy ő
uralkodik az ismeretek felett, és ezt a hatalmat a kezében tartja.
Tiszta tudással értettem meg: Isten azt akarja, hogy olyanok
legyünk mint ő, és hogy ellátott bennünket isteni képességekkel,
mint amilyen a képzelet és az alkotás hatalma, a szabad akaraté,
az intelligenciáé, és mindenekfelett a szereteté. Megértettem:
valóban azt akarja, hogy vegyük igénybe a mennyei erőket, és ha
hiszünk benne, hogy képesek vagyunk ezt megtenni, akkor képesek is
leszünk.
forrás:
www.jezusatyank.blogspot.com
ÉLET A HALÁL UTÁN III. RÉSZ
ÉLET A HALÁL UTÁN III. RÉSZ
FOLYTATÁS
ÁTÖLEL A FÉNY III.
Miután
megismertem az univerzum két legfőbb energiaforrását, amelyek
egyaránt Isten fennhatósága alá vannak rendelve, megláttam azt
is, hogy ezek az erők hogyan hatnak ránk fizikailag. Emlékezetembe
idézték, hogy a szellemnek és a gondolatnak hatalmas befolyása
van a testre, s így láttam, hogy szó szerint értve is
rendelkezünk erővel a saját egészségünk befolyásolására.
Láttam, hogy mindnyájunk szelleme hatalommal rendelkezik, hogy erőt
adhasson a testnek a betegség távol tartására, illetve ha már
egyszer megbetegedett, a meggyógyítására. A szellemnek hatalma
van a lélek irányítására, és a lélek irányítja a testet.
Gyakran, amikor erre a törvényszerűségre gondoltam, eszembe
jutott az Írás, amely azt tanítja, hogy amit az ember a szívében
gondol, az ő maga.
Gondolatainknak
kivételes ereje van arra, hogy negatív vagy pozitív energiákat
vonzzunk magunk köré. Amikor hosszasabban a negatívumokat vonzzuk,
az eredmény a test védelmének meggyengülése lesz. Ez különösen
akkor igaz, ha a negatív gondolatokat önmagunkra összpontosítjuk.
Megértettem, hogy akkor vagyunk a leginkább énközpontú
állapotban, amikor lehangoltak vagyunk. Semmi nem tudja úgy
kiszipolyozni természetes erőnket és egészségünket, mint a
sokáig tartó lehangoltság. De ha erőfeszítést teszünk, hogy
elmozdítsuk saját magunkat önmagunktól, mások gondjaira
koncentráljunk és arra, hogyan segíthetnénk nekik, a gyógyulásunk
elkezdődik. A szolgálat mind a szellem, mind a test balzsama.
Minden
gyógyítás belülről indul ki. Szellemünk gyógyítja a
testünket. Egy orvos biztos keze megműthet, és a gyógyszerek
ideális körülményeket teremthetnek az egészség számára, de a
gyógyító hatást akkor is a szellem fogja gyakorolni. A szellem
nélküli testet nem lehet meggyógyítani. Az nem képes tovább
élni. Megmutatták nekem: testünk sejtjei úgy vannak megtervezve,
hogy vég nélkül élhetnénk. Kezdetben úgy lettek beprogramozva,
hogy regeneráljuk önmagunkat. Hogy a régi sejteket, amelyek
életképtelenek lettek vagy megsérültek, újak váltsák fel úgy,
hogy az élet ne fejeződjék be. Ezt azonban valami megváltoztatta;
nem mutatták meg nekem pontosan, hogy mi volt a folyamat, de
megértettem, hogy a halandóságot a „halál" vezette be az
Édenkertben. Megmutatták, hogy igenis volt Édenkert, és azt is
láthattam, hogy az ottani döntések hozták létre azokat a
körülményeket, amelyek között a halandóságban lehetetlenné
vált örökké élni.
A
testünknek meg kell halnia, de mindig van bennünk elég erő, hogy
a hit és a pozitív energia felhasználásával megváltoztassuk a
sejtjeinket és meg tudjunk gyógyulni - ha ez jogos. Nem szabad
elfelejtenünk, hogy Isten akaratát mindig vegyük számításba a
gyógyításnál.
Szó
sincs arról, hogy tagadjuk le a betegség vagy a probléma
jelenlétét, egyszerűen csak azt tagadjuk, hogy hatalma volna
isteni jogunk felett, hogy elűzzük azt. Hit által kell
élnünk, nem látás által. A látás a következtető és elemző
gondolkodásra épül. Racionalizál és igazol, a hit felett a
szellem uralkodik. A szellem emocionális, elfogadó és
befogadó. S ahogy ez minden más vonatkozásban is így van, a
hitben is csak úgy lehet növekedni, ha alkalmazni próbáljuk. Ha
megtanuljuk, miként használjuk fel azt, amivel rendelkezünk, akkor
többet is fogunk kapni. Ez szellemi törvény.
A
hit kifejlesztése olyan, mint a magvetés. Még ha egyes magok az
útszélre hullanak is, akkor is részünk lesz némi aratásban. A
hit minden cselekedete áldást hoz ránk. Minél nagyobb gyakorlatra
teszünk szert (és ha gyakorolunk, akkor jártasak leszünk), annál
nagyobb lesz hitünk aratása. Minden a maga termését hozza. Ez is
szellemi törvény.
Most
kezdtem igazán megérteni a szellem hatalmát a test felett, és
láttam, hogy a szellem olyan szinten működik, amit a legtöbben
nem is fogunk fel. Természetesen tudtam, hogy az én elmém hozza
létre a gondolataimat, és az én testem hajtja végre az én
cselekedeteimet, de a szellem titok volt a számomra. Most azt is
megértettem, hogy a szellem a legtöbb ember számára titok.
Láttam, általában úgy működik, hogy a lélek nem is tud róla.
A szellem van kapcsolatban Istennel, lévén az az elfogadó eszköz,
amely a tudást és a dolgok meglátását kapja tőle. Fontos volt
ezt megértenem, és ez úgy jelent meg előttem, mintha egy
fluoreszkáló fénycső lenne a testünkben. Amikor a fény világít,
minden részünk megtelik fénnyel és szeretettel; ez az az energia,
amely a testnek életet és erőt ad. Azt is láttam, hogy a fény
elhalványulhat, és a szellem a negatív élmények hatására
elgyengül - ilyen a szeretet hiánya, az erőszak, a szexuális
eltévelyedés, vagy más romboló élmény. A szellem gyengítésével
ezek az élmények legyengítik a testet is. Nem biztos, hogy a test
megbetegszik, de sokkal fogékonyabb lesz a betegségre mindaddig,
amíg a szellem túlterhelt. Szellemünket megszabadíthatjuk a
túlterheléstől mások szolgálata, az Istenben való hit által,
és egyszerűen azzal, hogy pozitív gondolatokkal megnyitjuk
magunkat a pozitív energiák számára. Ezt mi irányítjuk. Az
energiaforrás Isten, és mindig elérhető, csak rá kell
hangolódnunk. El kell fogadnunk az isteni erőt, ha élvezni akarjuk
hatását az életünkben.
Meglepetésemre
úgy láttam, hogy mi magunk választjuk meg a betegségeket,
amelyekben majd szenvedni fogunk, sőt egyesek azt a betegséget is,
ami véget vet majd az életüknek. A gyógyulás néha nem jön
azonnal, sőt egyáltalán nem, a fejlődés követelményei szerint.
Minden átélés a javunkat szolgálja, és néha a negatívnak
gondolt tapasztalatok segítik elő szellemünk fejlődését.
Szellemként nagyon készségesen, majdhogynem lelkesen fogadtunk el
minden gyengeséget, betegséget és itteni balesetet, hogy ezzel
elősegítsük szellemi fejlődésünket. Megértettem, hogy a
szellemvilágban a mi földi időnknek nincs jelentősége. A
fájdalom, amit átélünk a Földön, csupán egy pillanat, a
szellemvilági tudatunknak csupán egy futó másodperce, és nagyon
is hajlandók vagyunk elviselni azt. Gyakran még a halálunk is bele
van számítva a fejlődésünkbe.
A
Megváltó vezetése alatt megtanultam, fontos, hogy úgy fogadjam el
a tapasztalatokat, mint hatásukban jókat. El kell fogadnom az
életem célját, és az életben való helyemet. El tudom fogadni a
negatív dolgokat is, amelyek történtek velem, és megpróbálok
úrrá lenni a hatásukon. Meg tudok bocsátani ellenségeimnek, még
szeretni is tudom őket, és ezzel semlegesíteni tudok minden rossz
hatást, ami felém irányulhat. Megkereshetem a jó gondolatokat és
a kedves szavakat, és ezzel gyógyírt találok a saját lelkemnek
éppúgy, mint másokénak. Láttam, hogy elkezdhetem gyógyítani
önmagamat előbb szellemileg, aztán érzelmileg, értelmileg, majd
fizikailag. Azt is láttam, hogy megtakaríthatom magam számára a
kétségbeesés romboló hatását. Jogom van teljes életet élni.
Megláttam
a rosszat abban, hogy megadom magam a sátán egyik leghatásosabb
fegyverének -bűntudatom és félelmem személyes ciklusainak.
Megértettem, hogy el kell eresztenem a múltat. Ha törvényt
szegtem vagy bűnbe estem, akkor szívből meg kell változnom,
megbocsátanom önmagamnak és továbbmennem. Ha megsértettem
valakit, ideje elkezdenem szeretni őt - becsületesen -, és keresni
a bocsánatát. Ha kárt okoztam a saját szellememben, akkor
közelítenem kell Istenhez, hogy ismét érezzem szeretetét -
gyógyító szeretetét. A töredelem olyan könnyű vagy olyan
nehéz, amilyenné mi magunk tesszük. Ha elestünk, fel kell
állnunk, leporolni magunkat és továbbmenni. Ha ismét elesünk,
akár egymilliószor is, akkor is tovább kell mennünk; gyorsabban
fejlődünk, mint gondolnánk. A szellemvilágban a bűnöket nem úgy
nézik, mint ahogy mi itt. Minden tapasztalat pozitív lehet. Minden
tapasztalat tanulság.
Soha
nem szabad öngyilkosságra gondolnunk. Ez a tettünk csak az itteni
földi továbbfejlődésünk lehetőségétől foszt meg bennünket.
És aztán visszanézve erre az elveszített lehetőségre, sok
fájdalmat és szomorúságot fogunk érezni. Fontos az eszünkbe
idéznünk ezért, hogy minden lelket Isten ítél meg, és a lélek
megpróbálásának szigorúsága is rajta múlik. Keressük a
reményt, legalább egy pozitív cselekedetet, és akkor felvillan
egy kicsit a fény, amelyet korábban hiányoltunk. A kétségbeesésre
soha nincs okunk, mert soha nincs rá szükség. Azért vagyunk itt,
hogy tanuljunk, hogy kísérletezzünk, és hibákat kövessünk el.
Nem kell magunkat durván elítélnünk, az életet egy-egy lépésnek
kell felfognunk; ne aggódjunk más emberek ítélkezése miatt, és
ne is mérjük magunkat mások mércéjével. Meg kell bocsátani
magunknak, és hálásnak kell lennünk azokért a dolgokért,
amelyek segítenek a fejlődésben. A legkeményebb feladatainkról
fog kiderülni egy szép napon, hogy azok voltak legkiválóbb
tanítóink.
Értettem,
hogy minden teremtés gondolatokkal kezdődik, ezért azt is
megértettem, hogy a bűn, a bűntudat és a kétségbeesés, meg a
remény és a szeretet bennünk jön létre. Minden gyógyulás
belülről jön. Minden nyomorúság belülről jön. Megalkothatjuk
a magunk kétségbeesés-spirálját, vagy megteremthetjük a
boldogság és a szellemi képességek ugródeszkáját. A
gondolatainknak hatalmas ereje van. Mint kisbabák kapálózunk,
próbáljuk megtanulni, hogyan alkalmazzuk a bennünk lévő erőket.
Hatalmas erők ezek, és törvények uralkodnak felettünk, amelyek
megvédenek bennünket önmagunk ellen. De ahogy fejlődünk és a
pozitív dolgokat kutatjuk magunk körül, még ezek a törvények
maguk is nyilvánvalóvá lesznek. Mindent megkapunk, aminek
elfogadására felkészültünk.
forrás:www.jezusatyank.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése