A szabad rabló most
a
NATO az USA – val.
[Vitaposzt] Tévhitek a konvencionális háborúról
2013.02.11. 07:00 KatPol Blog
5.g
& CN & NagyH & Rammjaeger83 & SchA
Tapasztalataink
szerint nemcsak kis hazánkban, de a nyugati világban is népszerű
tévhitek alakultak ki a hagyományos hadviselésről, elég csak az
ezzel kapcsolatos közbeszédben etalonnak számító II.
világháborúból eredő általánosításokra gondolni. A mai
bejegyzésben ezekből szedtünk csokorba és vizsgáltunk meg
közelebbről néhányat.
"Vannak
helyi és/vagy korlátozott háborúk, és vannak a 'rendes'
háborúk."
Mindjárt
az elején érdemes lenne tisztázni, milyen jelenséget is veszünk
szemügyre tulajdonképpen. A konvencionális háborúra lehet
találni tudományos igényű definíciót, a téma szempontjából
azonban lényegesebb kérdés az, mire gondol az utca egyszerű
embere a "háború" szó hallatán, amely számára a
konvencionális hadviselés szinonimája, s mint ilyet
megkülönbözteti a "háborúsditól" meg a
"csetepatéktól". Szerinte ilyenkor reguláris seregek
csapnak össze, melyek a bevetett eszközök mennyisége és minősége
terén nagyjából egyensúlyban vannak (ellenkező esetben
"komolytalan" pulykavadászat az egész), mielőbbi döntő
összecsapásra törekednek, feletteseik nem korlátozzák
tevékenységüket "mocskos" politikai megfontolásokból
pl. túl szigorú harcérintkezési szabályokkal, ugyanakkor
tartózkodnak a céltalan tobzódástól és atrocitásoktól, a
civileket megkímélik, amennyire a lehetőségek engedik. Röviden
összefoglalva tehát: "nyílt sisakkal" és
tisztességesen. Ha ezek a feltételek nem érvényesülnek
maradéktalanul, az átlagember a szóban forgó konfliktust nem
fogja "rendes" háborúnak tekinteni.
Természetesen
nem csoda, hogy a háború efféle értelmezését nagymértékben
befolyásolta az európai hadtörténelem. A legnagyobb hatást a
napóleoni háborúk és azok utóélete gyakorolták a modern
hadtudományra, aminek megkoronázásaként megszületett Carl von
Clausewitz A
háborúról c.
klasszikus munkája. Clausewitz elhíresült megállapításai
szerint „a háború célja, hogy rákényszerítsük akaratunkat az
ellenségre”, továbbá „a háború a politika folytatása más
eszközökkel”. Az 1850-es években ezen tapasztalatokhoz
kapcsolódott a technológiai fellendülés hatása: a vasút, a
távíró, az egyre modernebb fegyverek megjelenése. Azt azonban
mindig észben kell tartani, hogy ez az európai hagyományokra épülő
gondolkodás. A világ más régióiban, bár a fegyverzet hasonló,
a körülmények, elsősorban a gazdaságiak és a társadalmiak,
eltérnek. Az európai háborúk a gazdag, technológiailag fejlett
társadalmak háborúi, melyek jelképeivé elsősorban a fegyverek
váltak. Ha az I. világháborút említjük, akkor jó eséllyel az
emberek első gondolata a géppuska, a „tank” megjelenése vagy a
repülőgépek harci bevetése, esetleg a léghajók harci
alkalmazása. Az ipari és társadalmi mozgósítás foka, a
logisztikai problémák, a háború politikai céljainak változása
és a konfliktus mélyreható társadalmi hatásai nem szerepelnek
megfontolásként.
Emellett
számos szubjektív szempont is előkerül a háború értelmezésekor.
Például a háború fogalmát sokszor szeretik mindenféle jelzőkkel
társítani, melyek annak „minőségére” utalnak. Csak
felsorolás szintjén:
- támadó <-> védekező
- közvetlen <-> közvetett/helyettesítő
- felszabadító <-> hódító
- pacifikáló <-> felforgató/forradalmi
- korlátozott <-> korlátlan
- helyi <-> általános
Az
ilyen ellentétpárokat gyakran a politikai meggyőződés vagy más
előítélet teremti, így a jelzők jelentéstartalma bizony nem
feltétlenül pontos vagy akár tartós. A hidegháború kezdeti
szakaszában pl. a valamelyik "szuperhatalom" közvetlen
részvételével zajló háborúkat nevezték "helyinek",
így különböztetve meg azokat fogalmilag az esetleges újabb
világháborútól. Az utóbbi időben viszont egyszerűen az
"érdektelennek" tartott, főleg a "fejlődő"
világban, elmaradott fegyverzettel vívott fegyveres konfliktusokat
kategorizálják így (lásd a felsorolást a poszt végén). Persze
a "helyi háború" kifejezés ígyis-úgyis pontatlan, hisz
végső soron minden háború
helyi abban az értelemben, hogy főbb hadmozdulataira földrajzilag
jól behatárolható térség(ek)ben kerül sor, és az onnan
messzire élők figyelmét nemigen ragadják meg.
Hasonlóan
téves "korlátozott" és "korlátlan" háborúkról
beszélni - minden háború
korlátozott célokért folyik: az ellenség megadásra
kényszerítéséért, stratégiai célok megvalósításáért.
Ennek megfelelően a haderők ritkán vetik be teljes arzenáljukat.
Ebben nincs semmi új - pl. még a 2. világháborúban sem nyúltak
a felek a vegyifegyver-készleteikhez.
"A
háború anomália."
A
legfontosabb téveszme, hogy a háború egyfajta rendellenesség a
világ “normális” működéséhez képest. A felvilágosodás és
a természetjog XVIII. századi alapelveiből ered, és mindmáig él
a liberális eszmei irányzatokban. A háború, és egyáltalán a
szervezett fegyveres erőszak előfordulásának puszta gyakorisága
azt mutatja, hogy a különböző politikai csoportok, népek,
nemzetek versengését semmi sem korlátozza a békés mederbe, sőt
gyakran az erőszakos út a legcélravezetőbb és leghatékonyabb az
érdekek érvényesítéséhez. A háború megvívásának módját
persze sokféleképpen lehet korlátozni, ám ilyenkor a fegyveres
erőszak könnyedén új utakat tör magának, és más megjelenési
formá(ka)t ölt.
"Egy
igazi háborúban csaták vannak, és ezek döntik el a kimenetelt."
A
"döntő csata" elgondolása azon az elképzelésen alapul,
hogy egy hadsereg képes olyan mértékű veszteségeket okozni az
ellenségnek egy térben, időben szűk intervallumban, ami annak
lehetetlenné teszi a háború érdemi folytatását. Ám ennek olyan
előfeltételei vannak, melyek nemhogy a fejlődő világban manapság
végrehajtott külső intervenciók, de az "igazinak"
nevezett múltbéli háborúk esetében sem - vagy csak nagyon ritkán
- voltak adottak. "Epikus" összecsapásra ugyanis csak
meglehetősen elvont helyzetekben kerülhet sor: mindkét fél olyan
rendkívüli előnyszerzésre vél kilátást, hogy érdemesnek
tartja haderői színe-javát összevonni és kockáztatni; vagy a
gyengébb fél a rossz esélyek dacára is kénytelen felvállalni a
nyílt harcot pl. egy stratégiailag kulcsfontosságúnak tekintett
város védelmére, vagy valamilyen más kényszerhelyzetből
fakadóan. Minden más szituációban a gyengébb félnek érdemesebb
kitérnie a komolyabb csaták elől, és elhúzódó küzdelemre
berendezkednie.
A
“döntő csata”, a “jó és rossz összecsapása”, a “nyílt
sisakos küzdelem”, stb. koncepcióit a kerek, könnyen érthető
és magyarázható narratívákban, sorsfordító eseményekben és
meghatározó személyiségekben gondolkodó történelemszemléletnek
is köszönhetjük. Ez jellegéből adódóan kiválóan alkalmas pl.
egy adott politikai közösség egységbe kovácsolására (ezáltal
a háborús erőfeszítések ideológiai alátámasztására), a
legtöbb esetben azonban a konfliktusok megértéséhez szükséges
mértékhez képest túlzottan leegyszerűsítő látásmódot
eredményez.
"A
háborút a jobb haditechnikával bíró fél nyeri."
Ez
a tévhit lényegében a fent vázolt leegyszerűsítő szemlélet
egyfajta továbbgondolása: ha a háborúk mindig csatákban dőlnek
el, azok kimenetelét is meg lehet jósolni: össze kell hasonlítani
a felek fegyverzetét, kb. mint az autóskártyákat, és máris el
lehet dönteni, kié a nagyobb jobb,
ergo a győzedelmes. Az éppen legfejlettebbnek, legmodernebbnek
számító fegyverek körüli felhajtás könnyen eltereli a
figyelmet a prózai valóságról: az arzenálok zömét soha, sehol
nem ezek teszik ki. Pl. 1942-re a II. világháború összes
"sorsfordító" csatáját megvívták - feledésbe merült
fegyvertípusokkal, melyeket ma egy laikus hardverrajongó jó
eséllyel be sem tudna azonosítani. Azok a típusok, melyek ebben a
háborúban szereztek máig élő hírnevet, szinte kivétel
nélkül 1943 végétől - 1944 elejétől jelentek meg nagyobb
számban a harcokban, vagyis aligha befolyásolhatták a háború
kimenetelét. (A katonai hardverrel kapcsolatos félreértéseknek
már korábban különposztot szenteltünk.)
Maga
a modern <-> elmaradott ellentétpár is félrevezető, elvégre
a múzeumi tárgyak kivételével egyetlen típusra sem lehet csak
úgy rásütni valamelyik jelzőt, mert ez mind a kontextustól függ:
kik, hol, mire és hogyan akarják használni. Sőt: a
technológia kérdése elválaszthatatlanul összefonódik az
alkalmazás kérdésével. Ha nem megfelelően képzett személyzetre
bízzák a legfejlettebb technológiát, vagy azt olyan
harcászati/hadműveleti elképzelés szerint alkalmazzák, amire az
nem alkalmas, akkor nem fog sokat érni. Példaként lehet említeni
az arab-izraeli háborúkat, a francia páncéloserőket az 1940-es
nyugati hadjárat során vagy az Egyesült Államok katonai
beavatkozását Észak-Vietnam ellen, amikor is pl. a kor
legmodernebb vadászbombázóit a váltakozó mértékű külpolitikai
nyomásgyakorlás céljából vetették be, sikertelenül.
Az
általánosítás a másik irányban is működik: szokás fegyveres
erőknek érdemtelen nimbuszt tulajdonítani pusztán győzelmeik
alapján még akkor is, ha azokat olyan ellenfelekkel szemben
aratták, akiket egy nyugdíjasotthon lakói is fél kézzel
vernének. A csata- és hadseregközpontú szemlélet figyelmen kívül
hagyja clausewitzi alapgondolatot, miszerint a hadsereg a háborús
célok elérésének csak egyik eszköze. A klasszikus konvencionális
háborúban állam harcol állam ellen, és a kimenetelt nagyban
meghatározzák az olyan körülmények, mint az adott állam ipari
háttere, a mozgósítás mértéke, a propaganda és legfőképp a
politikai vezetés kvalitásai. Mivel a háború a politika
folytatása más eszközökkel, ha a politikai vezetés értelmetlen,
katonai erővel megvalósíthatatlan, a saját nemzetére nézve is
veszélyes célokat tűz ki, ott a legkiválóbb hadsereg és
legfelkészültebb vezérkar is tehetetlen.
Így
a valóságban a háborúkat sokszor nem a
legjobb hadsereg nyeri, sőt olyan helyzet is előállhat, ahol egy
harcoló fél katonai vereség ellenére politikai győzelmet arat.
1956-ban hiába söpörte el a brit-francia-izraeli szövetség az
egyiptomi haderőt, Nasszer megerősödve került ki a konfliktusból
és megtartotta az ellenőrzést a Szuezi-csatorna fölött. Az
osztrákok a szárazföldön és tengeren is szétverték a
bimbódzó olasz királyság erőit az 1866-os porosz osztrák
háborúban, de az olaszok végül így is megszerezték Velencét -
a kitűzött területi célt, amiért egyáltalán beavatkoztak a
német újraegyesítés küzdelmeibe.
"Napjainkra
rendkívül megdrágult a fegyverzet."
A
fegyverkezésben, a szárazföldi hadviselésben a platformok
(legénység működtette, jelentős tűzerővel rendelkező
járművek) kerültek előtérbe az I. világháború után, amelyek
komplexitása napjainkra valóban ugyanúgy jelentősen
megnövekedett, mint minden
más technológiai eszközé.
Az árban azonban nem ez hozta a legnagyobb változást. Ennek több,
nem kimondottan műszaki jellegű oka is van. Érdemes talán egy
pillantást vetni aCongressional
Research Service által
szerkesztett anyagra,
ami 2011-es árfolyamú amerikai dollárra számolta át az amerikai
háborúk költségeit:
|
A háború összköltsége 2011. évi
USD-ra átszámítva
|
amerikai függetlenségi háború
(1775-1783)
|
2 407 000 000
|
1812-es háború (1812-1815)
|
1 553 000 000
|
amerikai-mexikói háború (1846-1849)
|
2 376 000 000
|
amerikai polgárháború, Unió
(1861-1865)
|
59 631 000 000
|
amerikai polgárháború, Konföderáció
(1861-1865)
|
20 111 000 000
|
spanyol-amerikai háború (1898-1899)
|
9 034 000 000
|
I. világháború (1917-1921)
|
334 000 000 000
|
II. világháború (1941-1945)
|
4 104 000 000 000
|
koreai háború (1950-1953)
|
341 000 000 000
|
vietnami háború (1965-1975)
|
738 000 000 000
|
Öböl-háború (1990-1991)
|
102 000 000 000
|
iraki háború (2003-2010)
|
784 000 000 000
|
afganisztáni háború + egyéb
(2001-2010)
|
321 000 000 000
|
9/11 után: Irak, Afganisztán és
egyéb összesen (2001-2010)
|
1 147 000 000 000
|
|
A háború költsége a GDP %-ában a
háború csúcsévében
|
Teljes védelmi költségvetés a GDP
%-ában a háború csúcsévében
|
Csúcsév
|
amerikai függetlenségi háború
(1775-1783)
|
NA
|
NA
|
NA
|
1812-es háború (1812-1815)
|
2,2
|
2,7
|
1813
|
amerikai-mexikói háború (1846-1849)
|
1,4
|
1,9
|
1847
|
amerikai polgárháború, Unió
(1861-1865)
|
11,3
|
11,7
|
1865
|
amerikai polgárháború, Konföderáció
(1861-1865)
|
NA
|
NA
|
1865
|
spanyol-amerikai háború (1898-1899)
|
1,1
|
1,5
|
1899
|
I. világháború (1917-1921)
|
13,6
|
14,1
|
1919
|
II. világháború (1941-1945)
|
35,8
|
37,5
|
1945
|
koreai háború (1950-1953)
|
4,2
|
13,2
|
1952
|
vietnami háború (1965-1975)
|
2,3
|
9,5
|
1968
|
Öböl-háború (1990-1991)
|
0,3
|
4,6
|
1991
|
iraki háború (2003-2010)
|
1,0
|
4,3
|
2008
|
afganisztáni háború + egyéb
(2001-2010)
|
0,7
|
4,9
|
2010
|
9/11 után: Irak, Afganisztán és
egyéb összesen (2001-2010)
|
1,2
|
4,3
|
2008
|
Mint
arra a tanulmány is finoman utal, az egyes háborúk abszolút
költségeit összehasonlítgatni még akkor sem érdemes, ha azokat
az inflációval korrigáljuk. A háborúk tényleges költségeit
jobban kifejezi a GDP-hez viszonyított arányuk, illetve
összevetésük a békeidőben felmerülő védelmi költségekkel,
ebből ugyanis sokkal tisztábban látható, hogy mekkora anyagi
áldozatot volt hajlandó egy állam vállalni a győzelemért. Az
újkorig egy állam kiadásainak struktúrája igen jelentősen
eltért a mai fejlett államok költségvetésétől. Szociális és
jóléti kiadások és egyéb, évről évre felmerülő, a
lakosságnak szánt tételek nemigen szerepeltek benne, így a GDP
nagyobb arányát fordíthatták a fegyveres erők fenntartására,
illetve a háborús költségek nem okoztak olyan drasztikus törést
a békeidő költségvetéséhez képest.
Manapság
a NATO-ban előirányzott 2%-ot
sem fordítja a
tagok többsége védelemre - Magyarország ebben a tekintetben
különösen "pacifistának" számít a maga GDP 1%-át
alulról nyaldosó értékével -, és világszinten
kiemelkedő,
ha egy ország átlépi az 5%-os határt. Ahogy az állam egyre több
és több forrást fordított az állampolgárok közvetlen jólétére,
különösen a nyugati típusú demokráciákban, úgy szoktak hozzá
az emberek a különféle juttatásokhoz, melyek megnyirbálása mára
- ellentétben a katonai kiadásokkal - komoly
szavazóbázis-vesztéshez vezet. Vagyis a háborúk abszolút
költségeinek emelkedése mellett legalább ilyen súllyal esik a
latba a háborúk lehetőségköltségeinek (milyen egyéb költségek
kárára lehet beszerezni a fegyvert) emelkedése is. A demokrácia
átka, hogy a népesség honvédelem (amely közgazdasági
szempontból tisztán közjószág, azaz fogyasztásából senki nem
zárható ki, és fogyasztása során nincs rivalizálás) iránti
keresletének árrugalmassága békeidőben közel végtelenül nagy
- azaz a védelmi kiadások minimális növekedése sem elfogadható
számára, különösen ha ez gazdasági recesszió idején vagy a
jóléti kiadások egyidejű visszavágása mellett történik. A
védelmi kiadások ugyanis a jólétet csak viszonylag korlátozott
módon (pl. védelmi szektorban dolgozók nagyobb bére, esetleg
hadiipari megrendelések) növelik – ez persze függ a
fegyveres erők kulturális beágyazottságától, lobbierejétől,
társadalmi megítéléstől stb.
Ezt
alátámasztandó hallhatjuk lépten-nyomon a roppant elmés
"Hány lélegeztetőgépet lehetne venni egy [random
haditechnikai eszköz] árából?" típusú érveléseket is.
Jobban meggondolva ez egy teljesen logikus trade-off is lehet: majd
lélegeztetjük velük azokat az embereket, akiket az ily módon
leszavazott beruházás megmentett volna. Háborúban ill. vélt/valós
háborús fenyegetettség esetén viszont a honvédelem iránti
kereslet csaknem végtelenül rugalmatlan, mivel fogyasztója
bármilyen magas árat megadna (és rendszerint meg is ad) azért,
hogy megmeneküljön az ellenség kezétől. Azonban
a biztonság szavatolására hivatott hatékony eszközrendszer
folyamatos készültséget, karbantartást igényel, azt nem lehet
egyik napról a másikra előzmények nélkül előteremteni.
Márpedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a háború nem a nemzetközi
rendszer anomáliája, hanem annak szerves része, mint az, hogy a
saját biztonságukról hosszabb-rövidebb időre megfeledkező
szereplők sem szabadulhatnak meg ennek terhétől, sőt, a szükség
óráján előrelátóbb külső erők szolgáltatásait kénytelenek
- jellemzően jóval borsosabb áron - igénybe venni. E szerep
klasszikus betöltői az “erős szövetségesek”, illetve a
zsoldosok (harmatosabb lelkű értelmiségi orchideák kedvéért:
katonai magánszolgáltatók).
Másrészről
a fejlett államok hadviselési kultúrája a saját élőerő
védelme irányába tolódott el, vagyis a veszteségek nagyobb
mértékű bevállalásával és a pazarló hadtáp felváltásával
elméletileg olcsóbban is ki lehetne hozni egy konfliktust. A
haditechnika fejlődésében az ellenség hatékony elpusztítása
mellett a saját erők maximális védelme is fontos szempont. Míg
előbbi kategóriában közismert az overkill fogalma,
ritkán merül fel, hogy az utóbbiban is létezhet ilyen. Némileg
sarkítva: a sárkunyhóban rejtőző gerillákat meg lehet
semmisíteni velük harcérintkezésbe lépő egyszerű bakákkal is,
de mivel saját veszteségek is keletkezhetnek, jobb a légicsapás,
de akkor meg a pilóta kerülhet veszélybe, ezért jobb nagy
magasságból bombázni drága precíziós eszközökkel, de a pilóta
még így is veszélyben lehet, ezért megjelent az UCAV stb.
A
közbeszédben a háború költségeit automatikusan a legújabb
UCAV-verzió csillagászati összegével azonosítják, pedig
ugyanazt a feladatot el tudná végezni egy szakasz gyalogos is,
avagy a pénzben felmerült költségek bizonyos mértékben
konvertálhatóak vérben
felmerült költségekbe
(Mannerheim után szabadon). Ezt azonban nem olyan egyszerű
megvalósítani, elsősorban azért, mert az említett államok
lakossága igen rosszul viseli a veszteségeket. Akármeddig le lehet
szorítani a veszteségeket, az sem lesz elég, mert a nép fejében
a "maximum nulla áldozattal" gondolata él, amíg a háború
nem egy olyan fenyegetés elhárítására irányul, amit az emberek
közvetlenül a bőrükön éreznek. Vagyis
nem pusztán a hadviselés költségei növekedtek, hanem új
prioritások megjelenésével a hadviseléshez kapcsolt tevékenységek
(tehát költségelemek) száma is nőtt.
"Ma
már a legtöbb ország képtelen arra, hogy önellátó legyen a
fegyverzet terén, és csak külső segítséggel képes elhúzódó
háborút vívni."
A
fentebb tárgyalt tévhithez szorosan kapcsolódó megállapítás,
amely tényszerű ugyan, de félrevezető is, mivel eltereli a
figyelmet arról, hogy ebben sincs semmi új. Ha megvizsgáljuk az
írott történelmet, kiderül, hogy annak bármelyik szakaszát
nézve csak igen kevés hatalom nevezhette magát önellátónak a
fegyverzet minden fajtájából, az elhúzódó harcokba bocsátkozó
országok pedig igen gyakran kölcsönökből és külső
támogatásból, nem pedig saját erőforrásaikból fedezték
hadikiadásaikat. Példaként említhetjük a franciák által
hadtápolt svédeket a harmincéves háborúban, vagy a napóleoni
háborúk angol kölcsönökből felszerelt osztrák és orosz
seregeit.
"Az
atomfegyverek megjelenése
gyökeresen megváltoztatta a hadviselést."
Valójában
a történelem során mindig is létezett a “csodafegyverek”
kategóriája, vagyis az arzenál legnagyobb tűzerejű
darabjai, amelyek elsősorban megfélemlítésre szolgáltak, pl. a
csatahajók vagy a hatalmas ostromágyúk. Alkalmazásuk
a fizikai-technológiai túlerő, illetve az aránytalan, az ellenfél
számára vállalhatatlanul magas veszteségek kockázatának
demonstrálása révén elsősorban az ellenfél politikai akaratának
megtörését szolgálta. Eredendően ilyen eszköz lett volna az
atomfegyver is, mely azonban speciális tulajdonságai révén
(kiemelkedő hatótáv és rombolóerő) minőségileg új helyzetet
teremtett. Míg az azonos kategóriába tartozó korábbi fegyverek
pszichológiai hatása elsősorban demonstratív alkalmazásuk révén
érvényesült, addig az atomfegyver elrettentő ereje lényegében
saját alkalmazását ellehetetlenítve, (szinte kizárólag) elvont
formában érvényesül. Ezért szokás az elrettentés eszközének
nevezni, ami azért pontatlan, mert ahogy nincs terror-fegyver, csak
terrorcselekmény, úgy nincs önmagában "elrettentő fegyver"
sem. Minden fegyver alapvető funkciója a pusztítás, a fegyveres
pusztítással való - akár nyílt, akár burkolt - fenyegetés
alapvető funkciója pedig az elrettentés.
A
tévhitek sorát folytatva a nukleáris elrettentő képesség
azonban még atomhatalmak között sem vezet a fegyveres összecsapás
okafogyottá válásához, csupán egyfajta “felső korlátot”
vezet be a harcok intenzitására, elmérgesedésére vonatkozóan.
Ugyanakkor - a kölcsönös elrettentés logikájából
fakadóan - kifejezetten kedvez az atomháborúhoz vezető
ingerküszöb alatti korlátozott
összecsapásoknak. Mindkét fél nagy biztonsággal építhet
ugyanis arra, hogy túlzott kockázatokat a másik sem kíván
vállalni, s így bármely lehetséges konfliktust a már említett
ingerküszöb alatt fog tartani.
A
hidegháború során ilyen korlátnak volt tekinthető a
szuperhatalmak közvetlen szembekerülése, mely azonban nem zárta
ki (sőt, elősegítette) a fentebb már említett ún. helyettesítő
("proxy") háborúk burjánzását. A
szövetséges államokon keresztüli konfliktusba kerülés tehát ekkor
sem volt kizárva (lásd a kubai válságot, vagy a '73-as
arab-izraeli háborút), az atomfegyverek azonban nem
kínáltak lehetőséget a totális és korlátlan háborúnál
szűkebb konfliktusok megoldására. Ezt az amerikai stratégiai
gondolkodásban az "átfogó válaszcsapás" feladása és
a "rugalmas válaszcsapás" bevezetése fémjelezte.
Az Egyesült Államok és a SzU így jellemzően egyaránt csak olyan
esetekben volt képes konvencionális erőket bevetni a hidegháború
során, ahol nemzeti érdekeik csak kevéssé forogtak kockán (vagy
még annyira sem).
Az
azóta eltelt időszak is igazolta ezt a tendenciát. A legtöbb
nukleáris fegyverrel rendelkező ellenfél között az atomarzenál
kiépítése után a konvencionális konfrontációról vagy a
tárgyalásos megoldásra, vagy a nem konvencionális konfrontációra
tevődött át a hangsúly. Utóbbira jó példa India és Pakisztán
esete a kargili háborúban. Miután pakisztáni fegyveres csoportok
a hadsereg segítségével megszálltak elhagyott indiai határvédelmi
állásokat, és a pakisztáni állam részvételét nem lehetett
tagadni, egy erősen korlátozott összecsapás zajlott le a két fél
között, szem előtt tartva az eszkaláció veszélyeit. Ezután sem
az indiai parlament elleni támadás, sem a mumbai támadás után
nem került sor konvencionális konfrontációra, holott az indiai
vezetés ezeket is a pakisztáni állam közreműködésével
végrehajtott akcióknak minősítette.
"A
konvencionális háborúban jól elkülöníthetők a katonák és a
civilek, és az utóbbiakat lehetőleg megkímélik."
A
hadviselő és civil népesség merev szétválása a történelem
során sohasem valósulhatott meg. A civilnek tekintett lakosság
mindig is a hadviselés legfontosabb erőforrása volt. Belőle ered
a harcokban résztvevő emberanyag, illetve a felhasznált anyagi
erőforrások előállításhoz szükséges pénz és munkaerő.
Maguk a háború mögött álló politikai célok is jellemzően az
adott csoport (vélt vagy valós) érdekeiből fakadnak. Éppen ezért
a körültekintő hadviselésnek mindig is részét kellett, hogy
képezze az ellenfél fegyveres erejének gazdasági-társadalmi
alapjai ellen történő fellépés (szabotázstól a népirtásig
meglehetősen széles skálán mozogva). Ami mára látszólag a
fenti érvelés ellen hat, az a fejlett világban - egyébiránt az
élet szinte minden területén - végbement specializáció. Míg
ugyanis évszázadokkal ezelőtt elég volt a paraszt kezébe nyomni
a kiegyenesített kaszát, és már el is lehetett küldeni az
ellenség általános irányába, addig mára a hadviselés (is)
speciális szakértelmet igénylő szakmává vált, melyet
kifejezetten erre felkészített szakemberek végeznek. Ennek
eredménye a harcoló és nem harcoló népesség közt látszólag
húzható éles határvonal koncepciója.
A
II. világháború jelentős polgári áldozatokat követelt annak
köszönhetően, hogy agazdasági célpontok támadása lett a háború
egyik fő vonulata. Az I. világháborúban még a megfelelő
eszközök is hiányoztak ehhez, de a kísérletek már elkezdődtek
(pl. London bombázása német léghajókkal). A II. világháborúban
pedig már rendelkezésre álltak azok az eszközök és
elgondolások, amik lehetővé tették az ellenséges hátország
közvetlen támadását. A lengyel, francia, brit, német, japán
stb. városok elleni támadások a háborús erőfeszítések szerves
részét képezték - a polgári áldozatokkal együtt.
Érdekességként meg lehet jegyezni, hogy az amerikai légierő ebbe
az elméletbe ágyazta a saját stratégiai bombázásról
kialakított tanait, és ez nagymértékben hozzájárult a háború
utáni amerikai stratégiai gondolkodáshoz, annak ellenére, hogy
továbbra is kétséges az eredményessége.
Ez
történelmileg nem jelent anomáliát abból a szempontból, hogy a
nem hadviselők korábban is sokszor voltak a háborúk áldozatai,
csak az okok változtak. A támadók szándékaitól (hódítás,
bosszú stb.) és a háború jellegétől (vallási, határ- stb.)
függően nem kevés ókori és középkori háború végződött a
civil lakosság jelentős hányadának pusztulásával, de akkor a
zsákmány és az ellenség megalázása, kiütése volt a legfőbb
szempont. Kivételt a gyors lezajlású konvencionális háborúk
jelentenek, amikben általában kicsi a polgári áldozatok száma.
Ez azonban nagyrészt arra vezethető vissza, hogy az egyik hadviselő
fél gyorsan vereséget szenved, és így nincs szüksége a másik
félnek a háború megvívását lehetővé tévő képességek
elpusztítására a döntés kicsikarásához.
"A
háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra/politikusokra
bízzuk."
Önmagában
egyik kijelentés sem pontos vagy elégséges. A két szint megfelelő
együttműködésére van szükség ahhoz, hogy valaki sikeresen meg
tudjon vívni egy háborút. Ezt nehezíti, hogy a két szinten
elvileg azonos célokat kellene ugyan követni, egymás
gondolkodásának meg nem értése miatt mégis tévesen értelmezik
a célokat, motivációkat és megoldásokat. Nem szabad elfelejteni,
hogy a konvencionális háborúk mindig is politikai célok
megvalósításáért folytak (melyek persze sokszor vallási vagy
egyéb köntöst öltöttek), az erő alkalmazása azonban alapvetően
csak korlátozott célok megvalósítására alkalmas: tárgyak és
emberek elpusztítására.
Történelmileg
további változást jelent, hogy a katonai erő alkalmazása kevésbé
kézzelfogható politikai célok elérésére is történhet -
érdemes felidézni a Dél-Vietnamban vagy Irakban végrehajtott
amerikai beavatkozásokat, amikor is a bevetett haderőknek olyan
politikai eredményeket kellett volna produkálnia, amelyre azok
teljesen felkészületlenek voltak. Clausewitz-et idézve „az első,
legfontosabb és legmesszemenőbb következményekkel járó döntés,
amit az államférfinak és a katonai parancsnoknak meg kell hoznia,
az, hogy megítéljék, milyen jellegű lesz a háború, amelybe
belefognak.” Azonban a két szint hatékony együttműködése
ezután is fontos, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen.
Utószó
helyett a fentebb tett
ígéretnek megfelelően listázzuk az 1945 utáni ismertebb és
kevésbé ismertebb konvencionális háborúkat.
- 1948-49: I. arab-izraeli háború
- 1950-53: koreai háború
- 1946-54: I. indokínai háború
- 1956: II. arab-izraeli háború
- 1964-73: II. indokínai háború
- 1967: III. arab-izraeli háború
- 1973: IV. arab-izraeli háború
- 1982: falklandi háború
- 1990-91: II. Öböl-háború
- 1991-95: a délszláv háború konvencionális szakaszai
- 1999: koszovói háború
- 2001-02: afganisztáni invázió
- 2003: III. Öböl-háború
- 2008: grúz-orosz háború
1945
utáni kevéssé/kevésbé ismert konvencionális háborúk:
- 1949: I. indiai-pakisztáni háború
- 1954-55: első tajvani-szorosi válság
- 1957-59: ifni háború (Spanyolo.-Marokkó)
- 1958: második tajvani-szorosi válság
- 1963: algériai-marokkói háború
- 1969-70: felőrlő háború (Egyiptom-Izrael)
- 1971: III. indiai-pakisztáni háború
- 1974-75: a két Vietnam közötti háború
- 1975-89: dél-afrikai és kubai intervenció Angolában
- 1979: kambodzsai-vietnami háború
- 1978-79: tanzániai-ugandai háború
- 1979: kínai-vietnami háború
- 1979-87: líbiai intervenciók Csádban
- 1984-87: kínai-vietnami határvillongások
- 1995: ecuadori-perui háború
- 1998-2000: etiópiai-eritreai háború
- 1999: kargili háború
A
leírtakkal, vagy az esetleges további említésre méltó
tévhitekkel kapcsolatos észrevételeket szokás szerint
kommentekben várjuk. Ha viszont valakinek arról a témáról van
markáns véleménye, hogy van-e jövője a konvencionális
háborúknak, és ha igen, milyen formát fog az ölteni, inkább
tartalékolja mondanivalóját későbbre, mivel pontosan ez lesz a
következő vitaposztunk témája.
[Vitaposzt] A konvencionális háborúk jövője
2013.05.09. 12:05 KatPol Blog
5.g
& CN & Grodin & NagyH & Rammjaeger83 & SchA
Ígéretünkhöz
híven folytatjuk a konvencionális háborúkkal
kapcsolatosgondolatmenetünket,
és mivel épp eleget foglalkoztunk már itt a blogon a múlttal és
a jelennel, épp ideje annak, hogy a jövőt is fürkésszük.
Elemzési problémák
Az
efféle előretekintés persze épp annyira problémás, amennyire
ambiciózus - elvégre képtelenség előrejelezni egy eseményt, ha
az kellő mértékben összetett. Jack S. Levy találóan jegyezte
meg,
hogy 1912-ben az akkori "bloggereknek" minden logikus oka
megvolt a tartós béke fennmaradását feltételezni, mivel több
kvantitatív trend mutatott ebbe az irányba, mint 100 évvel később.
Ám csak két év kellett ahhoz, hogy ez a feltételezés a kukába
kerüljön. Hogy közelebbi példával éljünk: 2001 előtt minden
józan szemlélő elvetette volna annak lehetőségét, hogy néhány
éven belül az USA egyszerre két szárazföldi háborút fog vívni
Ázsiában. Ám a szeptember 11-i terrortámadások, melyeket
nyugodtan besorolhatunk az "alacsony valószínűségű és nagy
hatású esemény" kategóriába, egykettőre felülírták ezt
a vélekedést. Szóval a továbbiakban megfogalmazott gondolatokat
is csak az efféle korlátokat észben tartva tanácsos fontolóra
venni.
Általánosságban
a jövőbeli események vizsgálatakor választhatunk trend- vagy
elméletalapú megközelítést, melyek persze annál pontatlanabbak,
minél távolabbra tekintünk az időben. Mivel nem szeretnénk, ha
az olvasók már az elején bealudnának, az elméletek helyett
először a trendeket vizsgáljuk meg, melyekkel véleményünk
szerint a közeljövőben számolni kell.
Külpolitikai dimenzió
A
médiában gyakran visszaköszönő bölcsesség szerint a
hagyományos nyugati szemlélet a háború alapvető alanyának az
államot tekinti, ám ez egyre elavultabbá válik az ún.
"államkudarcok" elszaporodása és a szervezett fegyveres
erőszakot alkalmazó nem állami szereplők növekvő jelentősége
miatt. Ez első hallásra logikusan hangzik, csakhogy az "állami
szereplő" kifejezést a magukat szakértővé avanzsálók
hajlamosak az "állam" flancos szinonímájaként
használni. Indokolt lenne ebbe a kategóriába sorolni az állam
módjára viselkedő szervezeteket, melyek állandó területet és
népességet ellenőriznek, egyfajta bürokráciát építenek ki,
haderőt állítanak fel stb. Nem jelentenek ugyanakkora -
pontosabban: ugyanolyan jellegű - potenciális katonai fenyegetést,
mint egy állam, de ettől még aláássák - vagy akár kifejezetten
megkérdőjelezik - az állami erőszakmonopóliumot, amely a
jelenlegi nemzetközi rendszer jogi alapja, és az általuk
támasztott kihívásokra ez a rendszer képtelen a hagyományos
eszközeivel hatékonyan reagálni.
"Magasabb"
világpolitikai szinten ennek a folyamatnak a megfelelőjét a
regionális hatalmak erősödése és az USA katonai hegemón
szerepének visszaszorulása jelenti, mellyel a média szintén
előszeretettel foglalkozik, és esetleges új háborúk forrásának
tekint (lásd pl. a kínai haditengerészet fejlesztése miatti
állandó aggodalmaskodást).
Belpolitikai dimenzió
Mivel
a nyugati államok puszta fennmaradását nem fenyegeti hagyományos
katonai veszély, a nacionalizmus/patriotizmus már nem képes a
háborúra mozgósító társadalmi erőként működni. Ezzel
összhangban a hagyományos ellenségábrázolás is átformálódott.
Az ellenség emberi mivoltának elvitatása, amely etnikai, vallási
vagy kulturális előítéleteken egyaránt alapulhat, máig jelen
van ugyan az egyes hadseregek testületi hagyományaiban, ám a
hivatalos propagandából lényegében eltűnt. Abban a bűnös
népek/vallások helyét a bűnös vezetők vették át (pl. Szaddam
Husszein, Kadhafi, Milosevics), így csak korlátozottabb mértékben
lehet az egyszerű népet háborús hisztériába kergetni.
Ami
azt illeti, a 2. vh. pusztítása általában egy békepárti
politikai irányultságot hagyott örökségül, ami aláásta a
társadalom és a hadsereg közötti kapcsolatot, és részben
magyarázza a sorkötelezettség eltörlését is több országban. A
kormányok kénytelenek voltak teljes mértékben "piacképes"
hivatássá tenni a katonai szolgálatot, ennek megfelelően a
toborzókampányokban a hazafias érzelmekre, a kötelességtudatra,
katonai erényekre meg effélékre való hivatkozás helyett
megjelent az önmegvalósítás, a polgári életben is hasznosítható
képesítés, a különféle juttatások és a kaland ígérete. Jó
példa erre az amerikai hadsereg közelmúltbeli jelmondata: "Be
all you can be!" Igazság szerint ez tökéletesen megfelelne
bármelyik másik modern társadalomban, ahol az egyén szabadsága,
autonómiája és kibontakozása minden felett álló erkölcsi
értéknek számít.
Ha
egy ilyen ország részéről sor is kerül katonai beavatkozásra,
az sosem a nemzet puszta fennmaradása érdekében történik, így a
társadalmat a háborús áldozatvállalás semmilyen formájára nem
szólítják fel. Jelentős veszteségek pótlására nem is lenne
kapacitás vagy tartalék, így a katonai potenciál kímélése
elsődleges szempontnak számít. Ettől függetlenül a nyugati
hadseregek továbbra is egy esetleges konvencionális támadás
elrettentésére/elhárítására készülnek fel, mert ez felel meg
a hagyományaiknak, és ez az egyetlen politikai szerep, amely
számukra a társadalom többsége szemében vállalható. Ez annak
ellenére van így, hogy egy ilyen támadás erősen elméleti
lehetőség csupán, továbbá ez a politika olyan
fegyverrendszereket és szervezeti felépítést eredményez, melyek
a haderőket lényegében alkalmatlanná teszik bármilyen más
természetű bevetésre (pl. felkelők elleni harc, stabilizációs
művelet, békefenntartás). Ám még ez sem jelenti azt, hogy a
hagyományos hadviselésre való képességek továbbra is
csorbítatlanul jelen vannak.
Technológiai dimenzió
Az
elmúlt egy-két évszázad technológiai fejlődése az
életkörülmények és az egészségügyi ellátás jelentős
javulását tette lehetővé, ami a demográfiai trendek gyökeres
változásához vezetett. A tovatűnt korokat a népszaporulat és
(különösen a gyerekek esetében) a halálozási ráta egyformán
magas szintje jellemezte; ezzel összehasonlítva ma a kevés születő
gyerek igen kedvező eséllyel éri meg az öregkort. Egyre több
országban "alulnépesedésről" lehetne beszélni, mint a
túlnépesedés ellentétéről. A halál a mindennapi élet
természetes velejárójából szinte kivételes jelenséggé vált.
A katonáskodás, ami egy átlagos fiatalember számára valamikor a
kevés megélhetési lehetőség egyike, később pedig az
uralkodó/állam iránti kötelesség volt, ma többnyire nem más,
mint a kényelem és a jólét elvesztésével egyenlő absztakt
fogalom. A háborúban tömegével feláldozható emberfelesleg -
persze írhattunk volna "férfifelesleget" is - ugyanúgy
hiánycikké vált, mint az ilyen jellegű áldozatvállalásra való
hajlandóság, melynek egyéb okaira fentebb már kitértünk.
Ám
a háborúhoz való viszony változásait nem követte a
háborúfogalom ennek megfelelő átalakulása. A kb. a francia
forradalomban gyökerező és máig uralkodó felfogás szerint az
"igazi" háború az egész társadalom összefogását és
közös erőfeszítését jelenti valamilyen erkölcsileg magasztos
célért, vagy az azt fenyegető veszély elhárítására. A 18-20.
századi európai hadtörténeten ill. Clausewitz és kortársai
művein nevelkedett átlagos szemlélő számára a háború merész
katonai döntések sorozata, melyek eredményeként a döntő
összecsapásban megvert ellenséget térdre kényszerítjük saját
politikai céljaink előtt.
Amikor
ez a régi beidegződés találkozott a nyugati jóléti társadalmak
kockázat- és áldozatkerülő mentalitásával és a közvélemény
megnövekedett belpolitikai jelentőségével, olyan életképtelen
koncepciók egyeduralkodóvá válásához vezetett, mint pl. a
Weinberger és Powell nevéhez kötődő amerikai doktrínák. Közös
jellemzőjük a nyilvánvaló ellentmondás: a fegyveres erők
korlátozott - értsd: nulla vagy minimális saját veszteséget
követelő - alkalmazásától gyors, döntő győzelmet vár el
világosan megfogalmazott célokért, de csak amennyiben
létfontosságú nemzeti érdek forog kockán.
Ennek
dacára az ilyen koncepciók nagyon tetszetősek azok számára, akik
a toronymagas technológiai-tűzerőbeli fölényen alapuló,
"sebészi" pontosságú csapásokat alkalmazó hadviselési
formákat favorizálják. És mivel befolyásos emberekről van szó,
az utóbbi évtizedek meghatározó haderőfejlesztési irányzatait
is ilyen szempontok szabták meg. De a jóléti társadalmak olyan
politikai korlátokat állítottak maguk elé, melyeket semmilyen
haditechnikai fejlesztés nem tud ledönteni. A katonai veszteségek
elfogadása nélkül sem gyors, sem döntő győzelem nem lehetséges.
A katonai nyomásgyakorlás közvetettebb eszközei, mint pl. a
tengeri blokád vagy a bombázóhadjárat, kellő türelemmel
alkalmazva megtörhetik az ellenség politikai akaratát, de erre nem
gyors és látványos győzelmek formájában fog sor kerülni.
A
rendelkezésre álló katonai opciókat a technológiai színvonal
más formában is befolyásolja. A nyugati társadalmak mindennapi
működése egyre nagyobb mértékben függ egy összetett
informatikai infrastruktúrától és elektromos hálózattól,
melyek azért egy hangyányit sérülékenyebbek egy vasbeton
bunkernél. Egy ellenük indított hatékony támadás beláthatatlan
következményekkel járna. A Bush-kormány is tisztában
volt ezzel,
amikor az Irak elleni invázió részleteiről döntött.
Összességében úgy is fogalmazhatunk, hogy egy hagyományos háború
esetén ezeknek a társadalmaknak a regenerációs képessége
demográfiai értelemben és az infrastruktúra terén is igen
alacsony.
A
helyzet természetesen nem egyoldalú. Az egyre kifinomultabb
technológia nemcsak korlátozhatja a hadviselést, de új távlatokat
is nyithat abban. Ám ezek sem végtelenek. Az olvasóknak bizonyára
felesleges emlegetni, hogy a két világháború között az iparilag
fejlett országok katonai teoretikusai a motorizáció és
elektronika vívmányait felhasználóelméletekkel kívánták
forradalmasítani a hadviselést, hogy az 1914-18 közötti
álló/felőrlő háború rémségei ne ismétlődhessenek meg. Ilyen
volt a "villámháború", a "mélységi hadművelet",
a stratégiai bombázás és még sorolhatnánk. Ám a gyakorlat már
a 2. világháborúban felszínre hozta az alkalmazott haditechnika
ill. az ezekre alapuló stratégiák korlátait, a hidegháború
lehangoló tapasztalatai után - amikor pl. a koreai és iraki-iráni
háborúk során lényegében az 1. világháborúban megismert
lövészárokharc ismétlődött meg sok esetben - pedig már csak
kevesen hittek az efféle koncepciók hatékonyságában.
Új
elméletek azonban egyelőre nem nagyon születnek - inkább a régiek
újracsomagolása és aktualizálása a jellemző (lásd pl. AirLand
Battle, AirSea
Battle).
Nem sok jelét tapasztalni a hadviselésről alkotott elméletek
esetleges reneszánszának, ám a technológiai fejlődés
folytatódik, így az elmúlt években fontos változások mentek
végbe két terület: az informatika és a robotika katonai
alkalmazása terén. Az utóbbi leginkább az UAV-k elterjedésében
nyilvánult meg, ám a szárazföldi és vízi haditechnika fejlődése
is ebbe az irányba ment el, megjelentek a katonai célú szárazföldi
robotok, mint pl. a Packbot.
Ami pedig az információs technológiát illeti, a kiberhadviselés
koncepciója is már régóta a köztudatban van, sőt politikai
kérdéssé vált a - gyanú szerint állami
segítséggel/jóváhagyással végrehajtott - hackertámadások
miatt. Példaként említhetők az orosz hackerek Észtország elleni
akciói, Kína és az USA egymásra mutogatása vagy az iráni
atomprogram elleni amerikai és izraeli kibertámadások.
A kémkedés, a szabotázs immár új terepen is folyik.
A
történelmi tapasztalatok szerint persze az új technológiák
katonai alkalmazása sosem megy zökkenőmentesen. Nem egyszerűen
arról van szó, hogy létező hadviselési koncepciókba kell új
technológiákat beilleszteni, hanem teljesen új területek
militarizálása, "katonai birtokbavétele" zajlik. Az
ilyesmi következményeit pedig nehéz megjósolni. Mivel új
területről van szó, kiegyensúlyozottabb mezőny alakulhat ki a
világpolitika rivalizáló erői között.
A
történelem során a hadviselés ilyen forradalmaihoz rendszerint az
aktuális katonai nagyhatalmak alkalmazkodtak lassabban, mivel
továbbra is inkább azokba a fegyver- és haderőnemekbe ruháztak
be, melyeknek hatalmi státuszukat köszönhették. A britek pl.
inkább elfelejteni, mint felfogni akarták az 1. világháború
tengeralattjáró-hadviselésének tanulságait. Noha jóindulatúan
feltételezhetjük, hogy a szellemi nyitottság ma már azért
nagyobb, mint 100 évvel ezelőtt (bár ki tudja...), kérdéses,
hogy a kialakuló trendeket kik fogják majd sikeresen meglovagolni.
A lehetőségek nem csak a technológiailag legfejlettebb szereplők,
sőt nem csak az egyes államok előtt állnak nyitva.
Gazdasági dimenzió
A
nagy elmélkedés közben sem szabad megfeledkezni arról, hogy végső
soron minden háború hatalmi harc, így a háború jövője
szempontjából nem mindegy, hogy a hatalom tulajdonképpen miből
fakad. Egyesek úgy
vélik,
hogy ezen a téren is olyan jelentős változásokra került sor,
melyek hozzájárultak a hadviselés átalakulásához.
A
politikai hatalomnak hagyományosan két alappillére volt: a) a
termőföld és b) az ásványkincsek feletti ellenőrzés. Témánk
szempontjából fontos közös jellemzőjük, hogy a fegyveres harc
egyikben sem tud relatíve maradandó és komoly pusztítást
végezni, elvégre egy hadműveletben nem pusztul el maga a termőföld
vagy a föld mélyén rejtőző arany, kőszén stb. A szembenálló
feleknek így az esetek többségében végső soron mindegy volt,
milyen hevességű harcok dúlnak és mekkora területen, mivel a
győztes kezére jutó hadizsákmány "összegén" mindez
nem sokat változtatott. Ma már azonban egyre nagyobb mértékben az
ipari kapacitás birtoklása jelenti a gazdasági-politikai hatalom
kulcsát. Márpedig az ilyen ipari infrastruktúra rendkívül
költséges, ráadásul a modern fegyverek tűzerejével szemben igen
sérülékeny. Ez azt jelenti, hogy pl. a Szilícium-völgy vagy a
Ruhr-vidék feletti uralomért egyszerűen nem lenne kifizetődő
háborút indítani (még akkor sem, ha atomfegyverek bevetésével
nem számolunk).
A
természeti erőforrások ellenőrzését szavatoló eszközök pedig
a világgazdaság jelenlegi rendszerében egyre kifinomultabbá, a
közvetlen agressziónál hatékonyabbá váltak - pl. felesleges
expedíciós erőkkel gyarmatosítani egy országot, ha lényegében
meg is lehet kilóra venni az egészet. Ez is mind hozzájárult a
konvencionális hadviselés visszaszorulásához.
Ennyit
a trendekről - lássuk a témával kapcsolatos elméleteket.
Az örök béke prófétái
Amikor
a konvencionális háborúk jövőjéről beszélünk,
elkerülhetetlenül szót kell ejteni a demokratikus béke tanáról,
mely szerint egy demokrácia sosem indít háborút egy másik
demokrácia ellen. Mivel ez egy blogbejegyzés, nem pedig doktori
értekezés, terjedelmi korlátok miatt ebbe az altémába most nem
mennénk részletesen bele. Azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy
ennél kényelmesebb elméletet ember valószínűleg még nem agyalt
ki. Ürügyet ad arra bárkinek, hogy a demokráciák erkölcsi
felsőbbrendűségéről prédikáljon, és teljesen mindegy,
milyen ellenérvet teszünk
le az asztalra, rögtön érkezik a fölényes válasz, hogy "az
nem volt valódi demokrácia" vagy "az nem volt igazi
háború, csak valami vacak kis csetepaté". Egyes olvasók
ezért most bizonyára úgy vélik, ennek az előző vitaposztban
lett volna a helye - a tévhitek között. A dolog azonban nem
ennyire egyszerű. Megítélésünk szerint az elmélet hívei nem a
levegőbe beszélnek, "csupán" arról van szó, hogy
megkérdőjelezhető ok-okozati összefüggésekbe helyezik
bizalmukat.
A
fentebb kifejtett demográfiai, gazdasági stb. okokból könnyen
belátható, hogy a jóléti társadalmak - melyek többségében
demokráciák - kulturálisan és szervezetileg lényegében
képtelenné váltak egy konvencionális háború megvívására.
Arról a tényről is említésttettünk már,
hogy az utóbbi évtizedekben világszerte jelentősen csökkent a
háborús cselekmények miatt bekövetkezett halálozások száma,
csakhogy éppenséggel ennek nem feltétlenül belpolitikai okai
vannak.
Az
elmélettel a fő probléma inkább az, hogy hívei és bírálói
egyaránt hajlamosak az egészet a "demokrácia = jó, háború
= rossz, ergo a demokráciák nem háborúznak" gondolatmenetre
redukálni. Pedig az eredeti felvetés mögött - többek között -
egy rendkívül könnyen belátható megállapítás rejlik: ha az
egyszerű embernek beleszólása van a dolgok menetébe, aligha kerül
sor háborúra. Ennek gyökerét azonban nem a demokratikus
államberendezkedés eredendő békepártiságában, vagy a jámbor
néplélek jóindulatú bölcsességében kell keresnünk, hanem
abban az egyszerű megfontolásban, hogy józan paraszti ésszel
gondolkodva a francnak van kedve a háború pusztítását fejére
vonva életét és kemény munkával összekuporgatott világi javait
kockára tenni. Persze ez csak akkor eredményez békés államot, ha
a) lakosságának döntő többsége összekuporgatott javakkal
rendelkező józan parasztokból áll, akik b) erélyesen meg tudják
akadályozni, hogy egy tőlük különböző kisebbség ragadja meg a
politikai döntések feletti irányítást.
A
fenti gondolatmenet leegyszerűsítő, de néhány egyszerű
szemponttal kiegészítve alkalmas lehet annak újabb bemutatására,
hogy a jóléti társadalmak háborúhoz való viszonyulása hogyan
válhatott hadviselő képességük egyik legfontosabb korlátjává.
Valószínűleg több értelme van tehát annak a tézisnek, hogy
jóléti társadalom sosem indít háborút egy másik jóléti
társadalom ellen. De ha történetesen készpénznek is vesszük a
demokratikus béke elméletét, az akkor sem jelenti a háborúk
lehetőségének csökkenését, épp ellenkezőleg:
önellentmondáshoz vezet.
Tételezzük
fel, hogy ha a világ "igazi" demokráciákból állna,
azok valóban nem háborúznának egymás ellen soha, semmilyen
körülmények között. Fogadjuk el azt is, hogy a világ népeinek
minden vágya ilyen modern nyugati típusú demokratikus
rendszerekben élni. Igen ám, de a világ népességének többsége
nem ilyen demokráciákban él. Ha pedig a nyugati politikusok
tényleg elhiszik, hogy minden nem demokratikus rendszer potenciális
fenyegetést jelent (lásd pl. Bush-doktrína), továbbá ezek
megdöntése reális lehetőség, akkor joggal következtethetnek
arra, hogy az örök világbéke magasztos célja érdekében bizony
áldozatokat kell hozni. Az ebből sajnálatosan fakadó "esetleges"
konfliktusok pedig, mint pl. a 2011-es líbiai polgárháború, a szó
jogi értelmében nem háborúk, "csak" - Condoleeza
Rice szavaival élve
- egy új világrend "születési fájdalmai".
Végeredményben tehát az elmélet elfogadása jó esetben is
fegyveres harcok sorozatát eredményezné.
Természetesen
ezekről a demokratikus ideál élharcosai borítékolhatóan
kijelentenék, hogy nem "igazi" konvencionális háborúk,
meg ugyebár nem demokráciák ellen folynak, úgyhogy az elméletet
nem cáfolják. Egy további visszatérő érv szerint pedig a
demokratizációt nem feltétlenül külső katonai intervenció
segíti győzelemre. Bizonyíték gyanánt az elmélet hívei
"demokratizációs hullámokról" értekeznek, melyek közé
pl. az arab világ 2011-es és Kelet-Európa 1989-es
rendszerváltásait sorolják, mint az emberiség békés, boldog
jövője felé vezető út fontos lépéseit. (Mondjuk ezt a
folyamatot nem
mindenki tekinti
evidensnek.)
Világképük
- tulajdonképpen úgy is mondhatnánk: hitviláguk - szorosan
kötődik az interdependencia-elmélethez, mely szerint az egyes
államok és a nem állami szereplők (főleg a transznacionális
vállalatok) a gazdasági integráció révén a kölcsönös függés
és együttműködés egyre szorosabb, ráadásul mindannyiuk számára
előnyös rendszerét teremthetik meg, egyre több kérdésben közös
álláspontot kialakítva, így összességében idejétmúlttá
teszik az államok közötti hagyományos alá- és fölérendeltségi
hierarchiát és csökkentik az államközi háborúk esélyét. Ez a
tézis pedig a globalizmushoz köthető. (A félreértések
elkerülése végett: ez nem egyenlő a globalizációval. Az utóbbi
egy gazdasági alapú folyamat, a globalizmus pedig egy idealista
világnézet, amely a globalizáció általános előnyeit
hangsúlyozza.)
Ebben
az elméletben végképp nincs semmi új - egy bizonyos Norman Angell
már 1909-ben azt fejtegette,
hogy a világkereskedelem kibővülése és a bekövetkező gazdasági
fellendülés meddő, ráfizetéses vállalkozássá fogja tenni a
hadviselést. Mivel két világháború is bizonyítja, hogy ez a
bölcsesség nem igazán gyűrűzött be a prominens államférfiak
gondolatvilágába, két lehetőség áll fenn: a 20. század első
felének politikai vezetői teljesen érthetetlen okból sokkal, de
sokkal ostobábbak voltak, mint utódaik, vagy Angell és szellemi
utódai egy nem teljesen pontos elméletet alkottak. Az olvasókra
bízzuk annak eldöntését, melyik áll közelebb a valósághoz -
mindenesetre felhívjuk a figyelmüket az amerikai-kínai viszony
buktatói kapcsán az elméletre érkezett egyik
tárgyilágos kritikára.
A hagyományos hadviselés reneszánszának feltételei
A
konvencionális háború intézménye "a hibernáció
állapotában van" - így foglalta
össze a
világpolitikai helyzet egyik szembetűnő jellemzőjét James N.
Mattis néhány évvel ezelőtt. Nem véletlen az óvatos
megfogalmazás. Az amerikai tengerészgyalogság jeles tábornoka
bizonyára odafigyelt annak idején a biológiaórán s így tudja,
hogy a halállal ellentétben a hibernáció nem egy végleges
állapot. De milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a
hibernáció véget érjen? Gondolatmenetünk lezárásaként ezeket
gyűjtöttük csokorba.
A)
Két/több, a saját szintjükön jelentős erőforrásokkal
rendelkező, katonai potenciál terén hozzávetőlegesen egy
súlycsoportba tartozó állam - vagy állam módjára viselkedő
szervezet -, melyek között súlyos nézeteltérések vannak. Ettől
ma sem áll túl messze a világ, pl. a Hezbollah politikájában
is fellelhetőek egyes
konvencionális hadviselésre jellemző elemek. Azonban Szent Galula
írta vala az Ő evangéliumában,
hogy az ilyen esetekben a felkelők a harc olyan szakaszába lépnek
- értsd: átállás a könnyűfegyverzetű, gyalogos egységekről a
nagyobb létszámú, gépesített egységekre, átállás a
területvédelemre stb. -, ahol sebezhetőségük ugrásszerűen
megnő. Kedvező helyzetben, egy szétzilált kormánnyal szemben
ennek még van értelme, de minél inkább hajlamos(ak) a szomszédos
ország(ok), illetve egy tetszőleges összetételű koalíció
beavatkozni a konfliktusba a felkelők ellen, utóbbiak számára
egyre vállalhatlanabb lesz a kockázat. Valószínűleg tehát nem
véletlen, hogy az ilyen próbálkozások (pl. a kolumbiai FARC vagy
azLTTE részéről)
ma is igen ritkák. Még a líbiai felkelők sem sok érdemi
eredményt tettek le az asztalra ezen a téren, pedig
nehézfegyverzetet is zsákmányoltak és mögöttük állt a NATO.
B)
A szereplők kedvező nemzetközi - pontosabban államközi -
környezete. Ez több dolgot is jelenthet: minimum a konfliktusba
beavatkozni képes külső szereplők passzivitását; egy regionális
szinten bonyolult, kellően egyensúlyban lévő államközi
rendszert; elmozdulást egy olyan világrendszer felé, melynek
meghatározó hatalmi tömbjei hajlandóak fegyveres konfliktusokat
szponzorálni vagy legalább megtűrni, ill. saját befolyási
övezetet fenntartani.
Még
ha két állam hajlandó is lenne fegyverrel rendezni
nézeteltéréseit, nem fognak - egyik sem fog - belekezdeni, ha
tudják, hogy külső tényezők igen gyorsan pontot tehetnek a
vállalkozás végére. Hiába arat az egyik katonai győzelmet, ha
utána saját erőit a beavatkozó nagyhatalom/koalíció semmisíti
meg. De még ha nincs is közvetlen beavatkozás, a háború
célkitűzéseit a "nemzetközi közösség" el tudja
szabotálni. Ha vitatott területről van szó, a békefenntartók
küldése és a határkiigazítás el nem ismerése értelmetlenné
tudja tenni a háborút. Általános vélemény, hogy az ENSZ
határozatait többnyire már most is mindenki a hajára kenheti, de
a konvencionális hadviselés reneszánszához arra a szintre kellene
eljutni, hogy egy önkényes és erőszakos határmódosítást még
gazdasági szankciók se kövessenek. Legalábbis nem olyanok, melyek
olyan mértékben árthatnak az agresszornak, hogy magát a háborút
is ráfizetésessé teszik - vagyis kb. a Népszövetség dicstelen
szokásaihoz kellene visszatérni.
Amíg
ezen a téren nem következik be jelentős változás, egy ország
egyszerűen más, praktikusabb utat fog választani a hagyományos
hadviselés helyett, ha komolyan elhatározta magát a
terjeszkedésre. Szellemi atyánk, War Nerd nem véletlenül nevezte a
20. század második felének legfontosabb csatájának az
1975-ös Zöld
Menetet.
(Korábbi cikkét a témáról lásd
itt.)
a
győzedelmes sereg
Marokkó
ezzel a lépéssel kiiktatta a spanyolok jelentette fenyegetést -
pedig ők érzékeny veszteségeket tudtak volna okozni, ha
felvállalnak egy konvencionális háborút -, és sikeres területi
expanziót hajtott végre. (Az más lapra tartozik, hogy ezt követően
elhúzódó harcra kényszerültek a POLISARIO erői ellen
Nyugat-Szaharában.)
C)
A közvetett hatalmi eszközök helyett ismét a fegyveres erő válik
a természeti erőforrások feletti uralom fenntartásának
hatékonyabb eszközévé - azaz nem csak önmagában a
területfoglalásnak, hanem a katonai erőszak alkalmazásának is
kifizetődővé kell válnia. Ilyesmi bekövetkezhet pl. akkor, ha
egyes politikai erők számára békés eszközökkel (vagyis a
világpiacon) hozzáférhetetlenné válnak a nélkülözhetetlennek
tartott típusú és mennyiségű erőforrások, vagy egyes
erőforrások tulajdonjoga tisztázatlanná/védtelenné válik. Ezt
az effektust manapság az "á, biztos csak az olaj miatt mentek
oda háborúzni az amcsik" típusú frázisokkal szokták
elintézni, de pl. Délkelet-Ázsia kőolaj- és földgázlelőhelyekben
gazdag vizein sem sok hiányzik egy haditengerészeti összecsapáshoz
két vagy akár több állam között. De más olyan helyzet is
előállhat, amikor az efféle vetélkedés aktuálisabbá és
többszereplőssé válik, lásd pl. a víz, a ritka nemesfémek vagy
akár az élelmiszer esetleges hiányát egyes régiókban. Semmi nem
garantálja, hogy pont a szénalapú energiahordozók jönnek elő
majd kiváltó okként.
D)
A jóléti társadalmak végre-valahára összhangba hozzák katonai
szemléletmódjukat, eszközeiket és módszereiket. Az ő
hozzáállásukkal is lehet ugyanis egyfajta szakpolitikaként
hagyományos hadviselést folytatni. Erre kiváló példát
szolgáltattak a 17-18. század "fékezett habzású" - és
többek között Clausewitz által is lenézett - kabinetháborúi.
Az ugyanis biztosra vehető, hogy az elmúlt évszázadok nyugati
stratégiai gondolkodása nem maradhat meghatározó a végtelenségig.
Végezetül
pedig nyilvános vitára bocsátjuk a posztban körüljárt két
kérdést:
1.
Van-e jövője a hagyományos hadviselésnek?
2.
Ha igen, akkor milyen formát fog az ölteni?
A
leírtakkal kapcsolatos észrevételeket is szokás szerint
kommentekben várjuk.
Bakugrás a fekete lyukba I.
2012.12.24. 09:08 Rammjaeger83
Egyszer
volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerencsétlen sorsú afrikai
állam, melynek a nagy Szovjetunió fegyverezte fel, szervezte meg és
képezte ki az addig majdnem nulla szinten álló haderejét. Aztán
néhány évvel később ezt csúnyán elverte egy ugyanolyan
szerencsétlen szomszédos állam hadereje. Hadtörténeti
szempontból önmagában ez nem lett volna annyira kirívó vagy
ritka esemény azt leszámítva, hogy azt
a haderőt is a
Szovjetunió fegyverezte fel és szervezte meg, kiváló példát
szolgáltatva arra, hogy a gyakran emlegetett világpolitikai Nagy
Játszma a várakozásokkal köszönő viszonyban sem lévő
eredményeket is produkálhat.
On the other other hand, we have the example of the late, unlamented Soviet Union, which enthusiastically played the Game of Nations in Afghanistan, Ethiopia, Cuba, Angola, Mozambique, Guinea-Bissau and other strategically vibrant hellholes. How's that working out for them? /Steve Sailer/
A
hidegháború évtizedeiben ez a tartalmas időtöltés a szovjet
pártvezérek részéről abban a törekvésben nyilvánult meg, amit
a szemléletes leírásokat kedvelő megfigyelők "bakugrásnak"
neveztek. Röviden összefoglalva ez azt jelentette, hogy a Kreml
maradandó tényezőnek fogadta el az USA-barát rendszerekből álló
gyűrűt, amely (a náluk jóval ellenségesebb Kínával
kiegészülve) a szovjet hatalmi tömböt körbezárta, és inkább
távolabbi vidékekre vetette tekintetét, hogy új szövetségi
rendszer kiépítésével ellensúlyozza a szovjet tömb előnytelen
földrajzi helyzetét. Az "aki nincs ellenünk, az velünk van"
jelmondatot nálunk Kádár nevéhez kötik, de Moszkvában ezt már
korábban, az egész földtekére vonatkozóan meghirdették. Ezt a
későbbiekben persze az "enyhülésre" meg a "békés
egymás mellett élésre" hivatkozva tették, de a fő bátorító
mozzanat inkább az európaiak gyarmatbirodalmainak gyorsuló
széthullása volt.
Az alacsonyan függő gyümölcs
A
szovjet gazdasági-katonai támogatásra Afrikában az elsők között
igényt formáló Szomália jó kilátásokkal rendelkezett - már ha
hinni lehet azoknak a szakértőknek, akik szerint egy állam
stabilitásának legfontosabb feltételei közé tartozik az etnikai,
vallási és kulturális egyszínűség. A "baráti"
viszonyra Moszkva is nyitott volt, bár ebben inkább az a lehetőség
játszhatott szerepet, hogy Berbera és Kismayo támaszpontjainak
használatával a Vörös Flotta megjelenhetett az Indiai-óceánon
is. Ez nagyon messze esett az orosz uralkodók régi álmától, a
Boszporusz és Dardanellák megkaparintásától, de több volt, mint
a semmi, és eleinte nem úgy tűnt, hogy a kapcsolat súlyos
problémákba ütközhet. Aztán másképp alakultak a dolgok.
A szomálik nomádok, akik tevéket, struccokat, szamarakat, marhákat tenyésztenek. Fekete bőrük, magas termetük, bozontos hajuk van...lándzsát, pajzst és tőrt hordanak. Vallásuk az iszlám, de rabszolgákat nem tartanak. A többnejűség csekély mértékben van meg, különben szigorú erkölcsök uralkodnak náluk. Politikai szervezetük patriarkális, a vérbosszú és az idegenek legyilkolása szokásos. /Pallas Nagylexikon, 1897/
Mohamed
Sziad Barre vezérőrnagy, aki az olasz gyarmatosítók által
szervezett belbiztonsági erők veteránjaként került puccsal a
kietlen ország élére 1969-ben, már változatosabb formákban
vette hasznát a "szocialista szolidaritásnak", mint a
SzU. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy egy ingatag politikai
rendszer általában az éppen népszerű világnézeti trendek
meglovaglásával igyekszik elfogadtatni magát. "Sziad Elvtárs"
jól tudta, hogy a sok közös nevező ellenére országa lényegében
a szűkös erőforrásokon marakodó sivatagi törzsek vonalzóval
körberajzolt halmaza, melyre a brit és olasz urak nem
hagyományoztak egységes közigazgatást vagy gazdasági
berendezkedést. Más lehetőségek híján önkényuralmát
világnézeti alapon igyekezett igazolni és szükség esetén egy
jól kiépített állambiztonsági apparátussal megvédeni, ehhez
pedig elsősorban a szovjetektől meríthetett ihletet.
Ám
az irányvonalat vérmes külpolitikai elgondolások is indokolták.
A tudományos szocializmus és az iszlám mellett Barre
diktatúrájának harmadik eszmei tartópillére ugyanis a belső
ellentétek leplezésére mesterségesen szított szomáli
nacionalizmus volt, amely már korábban a pánszomalizmus
koncepciójában öltött testet, akármennyire röhejesnek is tűnik
ez manapság. A szomáli nép kb. kétötöde ugyanis a szomszédos
országokban élt, és a közös hazába való tömörítésükre
irányuló törekvés még a nemzeti lobogóban is kifejezésre
talált, ahol a fehér csillag öt ága is az áhított Nagy-Szomália
részeit szimbolizálja:
Olasz-Szomália, Brit-Szomália (mai nevénSzomáliföld)
Francia-Szomália (Dzsibuti), Északkelet-Kenya és végül Ogaden,
amit a határon túli szomáli kisebbség fele, kb. félmillió ember
népesített be. Ez a fent idézett lexikon leírása szerint:
Kelet-afrikai vidék a szomálik földjének nyugati részében...800-900 m magas, csaknem egészen sík felföld, amelyen csak kisebb vizek vannak...Az egész vidéket nagyobbára magas fű takarja...Október és március hónapokban vannak az esőzések. Nagy számmal élnek rajta szarvasmarha- és juhnyájak; a vadállatok közül pedig antilopok, zsiráfok, a folyókban pedig vízilovak és krokodilok. A szomálik különböző törzsei, főképpen hávijék barangolnak rajta...
Ez
a kb. 200 ezer négyzetkilométernyi pusztaság a nevét is egy
szomáli klánról kapta, ám az öt éves olasz gyarmati
fennhatóságot leszámítva hagyományosan Etiópiához tartozott,
melynek ma is ismert keleti határát (és annak elvben
demilitarizált mivoltát) egy Olaszországgal 1908-ban aláírt
szerződés is rögzítette. A hidegháború idején Etiópia az
Egyesült Államok felé orientálódott, ami egy császárság
részéről aligha számított szokatlannak, és mivel nem volt
egyetlen nyugati ország sem, amely Etiópiával akart
szembehelyezkedni azzal, hogy Szomáliát katonailag segíti, a
Szomáli Demokratikus Köztársaság az ellentétes irányba vezető
ösvényen indult el. (fent:
I. Hailé Szelasszié császár és Sziad Barre)
Miután
ily módon elkötelezte magát a '60-as évek elejétől, Szomália
tipikus alanya lett az államépítés világméretű hullámának,
mely a hidegháború ugyanolyan általános jellegzetessége volt,
mint a fegyverkezési hajsza, csak éppen az utóhatásait máig
jobban érzékeljük. Ez grandiózus beruházásokban, gazdasági
reformokban és társadalmi programokban is megnyilvánult, de
történetünk szempontjából az volt a fontosabb aspektus, hogy a
nagyhatalmak segítségével a "periféria" kis országai
jelentős katonai terheket vállaltak magukra, miközben ehhez
teljesen hiányzott a saját gazdasági, logisztikai, műszaki, de
még társadalmi-kulturális hátterük is, így jelentős függésbe
kerültek, ami persze nem a véletlen műve volt.
A
SzU kb. 23 ezres létszámú, Fekete-Afrikában egyedülálló módon
teljes mértékben gépesített haderő kiállításához járult
hozzá Szomáliában minden elképzelhető módon: fegyverzettel,
utánpótlással, kiképzéssel, tanácsadással, infrastruktúra
kiépítésével. A támogatás mértéke Barre hatalomra jutása
után jelentősen megemelkedett, ugyanakkor lényegében minél több
eszköz érkezett, annál kisebb hányaduk volt bevethető, mivel a
műszaki szaktudás meg a furmányos gépezetek karbantartása nem
sok szomálinak volt az erőssége.
A
szovjetek természetesen jól tudták, hogy szomáli testvéreik nem
a haza és még csak nem is elsősorban a demokratikus szocialista
kormányzat védelmére, hanem Ogaden bekebelezésére fegyverkeznek,
de mivel a kb. tízszer akkora népességű Etiópia - Kenyához
hasonlóan - hathatós amerikai támogatást kapott, nyugodtan
lehetett a status quo fennmaradásával számolni. 1964-ben rövid és
szomáli szempontból dicstelen határháborúra került sor, aminek
a SzU közbenjárására fegyverszünet vetett véget, majd 1972-73
során sorozatos határincidensek zajlottak, de ezek sem nagyon
ragadták meg a külvilág figyelmét. Aztán, ahogy mondani szokás,
megváltozott a külpolitikai környezet.
Ethiopia was one of those places where the army was the only part of the government that actually worked. Then in 1974 a few up-and-coming Commies in the officer corps declared that Ethiopia was nothing but a crumbling, unjust, feudal mess. Which was absolutely true. Unfortunately—and you've probably guessed this already—what they had in mind was even worse. /War Nerd/
Az
etióp monarchia hosszú ideig sikeresen dacolt a történelem
viharaival, az említett 5 éves olasz megszállást leszámítva az
európai gyarmatosítókkal is, de 1974-ben az éhínség, az
olajárrobbanás, az etnikai-vallási megosztottság, a szeparatista
törekvések, a császári hatalomösszpontosítás miatti
elégedetlenség együttes erővel sírba taszították. A
kormányrudat úgymond ideiglenesen - 1987-ig - átvevő katonatiszti
tanács, a Derg az acsargó hatalmi harcok, az ellenzék módszeres
üldözése és a kaotikus állapotok következtében hamar
népszerűtlenné vált, így a marxi-lenini eszméket kezdte
hirdetni a nyomorgó tömegek megnyerésére.
Moszkva
ennek ellenére óvatosan kivárt, és nem kezdte látványosan
melegíteni az addig hűvös etióp-szovjet kapcsolatokat, mivel nem
akarta elidegeníteni Szomáliát, másrészt az etiópiai
belpolitikai erőviszonyokról és szereplőkről való pontos
tájékozódás még a KGB képességeit is meghaladta. Az efféle
válságos időkben rendszerint olyan alakokat vetnek a hatalom
csúcsaira a változások hullámai, akikre egy kisboltot sem bízna
az ember, nemhogy egy egész országot. A tiszti frakciók közötti
véres leszámolásokat követően 1977 elején egy energikus őrnagy,
Mengisztu Halie Mariam küzdötte fel magát a Derg elnöki székébe.
A szovjetek őt megbízható, ígéretes érdekszövetségesnek
tekintették, noha nem egy kötelességtudó katona volt, hanem egy
vérbeli, gátlástalan politikus, aki a hatalomért folytatott
harcban kaméleon módjára lavírozott, világnézeti kérdésekben
pedig a tudatlanság és közöny keveréke volt rá jellemző.
A
valós etiópiai helyzetet át nem látó, a szovjet modell harmadik
világbeli népszerűségéről illúziókat táplálni hajlamos idős
moszkvai pártvezetők figyelmét elkerülte, hogy Mengisztu az
összes tiszttel és lehetséges riválisával leszámolt, akin
keresztül a SzU vagy bármely más nagyhatalom belpolitikai
befolyást szerezhetett volna, és a katonai diktatúrát ellenző
baloldali csoportok között is vérfürdőt rendezett. Viszont
meggyőzően játszotta a külföldnek a hithű bolsevik szerepét,
így 1977 közepétől szovjet fegyverszállítmányok és kubai
tanácsadók érkeztek Etiópiába.
Az
amhara földbirtokos réteg, amely az országot egyben tartó legfőbb
erő volt, addigra már az üldöztetéseknek kitéve szétzilálódott,
így a folytatódó szárazság, a kormányellenes felkelések
gyorsan növelték a káoszt. Erre már csak rátett egy lapáttal a
Mengisztu által elindított terrorhullám, amely nagy pusztítást
végzett a hadsereg felsővezetésében is, amit már eleve
megritkított a korábbi belviszály. Mindez természetesen a
szomálik figyelmét sem kerülte el. Ogaden megkaparintására most
nagyobb esély kínálkozott, mint addig bármikor. Barre azonban nem
egyből katonai offenzívában gondolkodott. A korszellemhez
alkalmazkodva inkább a népek önrendelkezési jogára való
hivatkozást és a nemzeti felszabadítás felkelő mozgalmát
tartotta célravezetőnek.
az
ígéret földje
Helycserés támadás
1975-ben
két új fegyveres csoport is felbukkant az etióp politikai életben,
saját elmondásuk szerint a legalsó szintről induló lakossági
kezdeményezés ékes példáiként: Ogadenben a Nyugat-Szomáli
Felszabadítási Front (WSLF), az attól nyugatra fekvő területeken
pedig a Szomáli-Abo Felszabadítási Front (SALF). Valójában
mindkét szervezet szinte rájátszott a nyugati előítéletekre a
hidegháborús korszak kézi vezérlés alatti gerillamozgalmairól,
mivel a szomáli hadsereg parancsnoksága alatt álltak, és
fegyverzetüket, utánpótlásukat, a harcot segítő kiképzőket és
tanácsadókat is mind attól kapták. Koherens politikai célokat
ekkor és később sem hirdettek meg, de céljaikkal kapcsolatban
senki nem táplált illúziókat.
Mivel
fegyvereseiket teljes egészében ogadeni és "otthoni"
szomálikból toborozták, az oromók és amharák között működő
SALF nem sok népi támogatásra lelt, arra is kizárólag a
megfélemlítés révén és az etióp fegyveres erők eléggé
megroggyant képességeit kihasználva tett szert. Nem is ez volt a
valódi feladatuk, hanem az amhara telepesek elűzése sorozatos
atrocitások révén, vagyis a terület etnikai térképének
átrajzolása. Ezzel szemben a WSLF a népi támogatásra építő
klasszikus gerillahadviselést folytatott, sorra likvidálta vagy
megfélemlítette a könnyű célpontot kínáló etióp rendőröket
és tisztviselőket, így 1977 elejére Ogadenben és Bale déli
részén a városok kivételével megszerezte a tényleges politikai
fennhatóságot. Ha ugyanilyen hatékonyan folytatják a küzdelmet,
néhány évvel később Ogaden lényegében háború nélkül is
Barre ölébe pottyant volna, beteljesítve ezzel népe egyik régi
álmát. Csakhogy ez két okból sem volt járható út az Etiópiára
vonatkozó elképzelései maradéktalan megvalósítására.
Barre
ugyanis nemcsak Ogadent követelte magának, hanem a
Moyale-Awash-Dzsibuti vonaltól keletre eső összes területet, azaz
Etiópia egyharmadát. Ezen belül a szomálik már kisebbséget
alkottak, ugyanakkor ide tartozott Etiópia két igen fontos
közlekedési csomópontja (mondjuk nem volt túl kiélezett a
mezőny), Dire Dawa és Harer, melyek híján az ország gazdasági
élete megbénult volna. Vagyis Barre számára a szomáli nép
jogaira és sérelmeire való hivatkozás csak álca volt; valójában
Szomália államiságát akart végleg megszilárdítani azzal, hogy
Etiópiáét szétveri, és nyugati szomszédját a dicsőséges
Nagy-Szomália széttagolt peremterületévé degradálja. Az etnikai
szolidaritásra épülő gerillaharc ennek jó eszköze volt ugyan,
de a végcél eléréséhez önmagában nem lehetett elegendő.
Másrészt
pedig terveit idegesítő módon felborította Mengisztu és a
szovjetek összeborulása, noha papíron mindannyiukat a szocialista
szolidaritás fűtötte. Moszkva korábban támogatta az etióp
államhatalmat gyengítő fegyveres csoportokat, de most fordult a
kocka, és a WSLF tevékenysége már szovjet ellenkezést váltott
ki, amiről tudni lehetett, hogy a gerillatámadások folytatódásával
csak növekedni fog. Barre kénytelen volt felismerni, hogy a
Szovjetunióval való barátkozás nemcsak segítheti, de
akadályozhatja is törekvéseit. Ha ezekről nem akart lemondani,
gyors húzásra volt szüksége, amivel kész helyzet elé állítja
a szovjeteket és Mengisztut egyaránt.
1977
tavaszán a jelentősen megerősített, modern fegyverekkel ellátott,
immár reguláris hadviselésre is képes WSLF támadásai
megsokasodtak, közben a szomáli hadsereget is összevonták a
határon, logisztika központját pedig áthelyezték Mogadishuból
az Etiópiához jóval közelebb fekvő Hargeysa városába. A
szovjetek rádöbbentek, hogy a velük szövetséges két afrikai
kolosszus hamarosan összecsap, hacsak ők nem tesznek valamit ennek
megakadályozására.
Bakugrás a fekete lyukba II.
2012.12.28. 15:40 Rammjaeger83
Az
etióp katonai hírszerzést nem lepte meg különösebben, hogy 1977
elejére Etiópia és Szomália a háború szélére sodródott,
hiszen Barre tábornok és elődei sosem csináltak titkot
szándékukból az összes szomáli népcsoport egy nagy hazában
való egyesítésére. Azzal már két évvel korábban reálisan
számolt, hogy Szomália teljesen felkészült a támadásra, és
első lépése a gerillaegységek tömeges kiképzése és bevetése
lesz. Azt azonban nem látta, talán nem is láthatta előre, hogy
Etiópia pozíciói mennyire és milyen gyorsan előnytelenné
válnak. A hadsereg vezetőségében rendet vágó politikai
tisztogatások, frakcióharcok mellett a keleti határok védelmét
gyengítette az egységek részleges átcsoportosítása is az ország
északi részére, ahol a vérben gázoló Derg uralma ellen
fellázadt fegyveres csoportok Eritrea és Tigre növekvő
hányadát tartottákellenőrzésük
alatt. Természetesen ez sem kerülte el a szemfüles Barre
figyelmét.
Mivel
elég világossá vált, hogy a nemzetközi szocializmus ügye
szempontjából Ogaden homokjában igen kellemetlen fejlemények
érlelődnek, a gyorsan romló helyzet mielőbbi szanálása
érdekében a szovjetek mellett egyetlen latin-amerikai kistestvérük,
Kuba is aktivizálta magát, elvégre etnikai-kulturális értelemben
mégiscsak több köze volt a fekete kontinenshez, másrészt a SzU-t
leszámítva a béketáborban kb. egyedül ápolt szoros kapcsolatot
mindkét érintett állammal.
A
két proletárállam tisztségviselőiről el kell ismerni, hogy több
kísérletet is tettek a háború megelőzésére, de sajnos ilyenkor
sem tudtak felülemelkedni politikai beidegződéseiken, dogmatikus
hozzáállásukon. 1977 tavaszán a szovjetek jóváhagyásával és
a Közel-Kelet egyetlen szovjet típusú egypártrendszere, Dél-Jemen
közreműködésével Castro találkozóra invitálta Barrét és
Mengisztut, majd a békéltetés ambiciózus módját választva
felvázolta nekik elképzelését a szövetségi állammá
átszervezett Etiópiáról, melyben Ogaden és Eritrea autonómiát
kapnak, és amely egy Szomáliát, a függetlenedő Dzsibutit és a
két Jement tömörítő szocialista konföderációhoz csatlakozik.
Később
a szovjetek is előadták a javaslatot, kiegészítve azt az
etióp-szomáli föderáció ötletével. A 20. század sok idióta
elképzelést produkált különböző államok egyesítéséről, de
ezek valószínűleg elviszik a pálmát. Ami a dácsa teraszán
vodkázva logikus és minden résztvevő számára elfogadható
megoldásnak tűnt, arról a külvilágban csak a vak nem látta,
hogy a konfliktus feloldása helyett a szovjet érdekeltségek
védelmére szolgáló üres trükk, ráadásul teljesen figyelmen
kívül hagyja az érintett országok minden létező tekintetben
fennálló különbözőségét. Castro már elkényelmesedett a
hatalomban, így őszintén meglepte, hogy a szocialista testvériség
emlegetése sokak számára nem több, mint külcsíny.
A
Vörös-tenger két partján emelkedő mini-Szovjetunió terve, amely
a haladó eszmék újabb diadalát volt hívatott bizonyítani,
viszont Szomáliára a másodhegedűs szerepét osztotta volna a
határkiigazítás minden esélye nélkül, érthető módon nem
villanyozta fel Barre tábornokot. Azt a szellemes érvet
hangoztatta, hogy Etiópia keleti határa a barbár gyarmati kor
öröksége, így ha Mengisztu komolyan gondolja a népek szabadsága
és függetlensége iránti szóbeli elkötelezettségét, akkor
elvárható tőle a múlttal való szakítás és az Ogadenről való
lemondás Szomália javára. Castronak ettől függetlenül
megígérte, hogy nem indít agressziót Etiópia ellen. Azt már nem
tette külön hozzá, hogy Ogadent nem tekinti Etiópia részének.
Lesz,
lesz, lesz, csak azért is lesz...
A
Kreml így fiókba tette az unalomig ismert ideológiai frázisait,
és a szocialista erkölcsre fittyet hányva a megvesztegetés
eszközével próbálkozott. Szomália segélyezésének növelését
ígérte, ha Barre felhagy Ogaden megkaparintására irányuló
húzásaival. Ám az ajánlat nagylelkűnek szánt mivoltát némileg
azért aláásta, hogy a szovjetek közben Etiópia segélyezését
már folyamatosan növelték. Másrészt pedig a szaúdiak jóval
nagyobb összeget, 350 millió dollárt kínáltak annak fejében, ha
Szomália elhagyja a béketábort. Barre ugyanis gondolt a jövőjére,
és a háború előtt nyitott nemcsak Szaúd-Arábia, hanem Egyiptom
és Szudán felé is, melyek vezetői alig burkoltan az izraeli és
szovjet jelenlét kiszorítását akarták a Vörös-tengerről - az
"arab tóról", ahogy a szovjetek aggodalmaskodva nevezték
az elgondolás lényegét. Szomália ennek jegyében már korábban
csatlakozott az Arab Ligához, noha senkinek nem voltak illúziói
arról, hogy a szomálik mégis mennyire nevezhetőek arabnak.
A
rendezési terv Barrét azért sem érdekelte, mert addigra már
elszánta magát a háború mielőbbi kirobbantására. Tudta: minél
jobban megszilárdítja pozícióját Mengisztu a Derg élén és
minél több szovjet támogatást kap, az idő múlásával annál
távolabbra száll Nagy-Szomália álma. Másrészt ő sem hitte
soha, hogy pusztán gerillacsapatokkal megvalósíthatja azt.
Megnyílik a keleti front
Igazság
szerint a háború megindításáról 1977-ben már csak a szó
köznapi értelmében lehetett beszélni. Az előző évtizedek
határvillongásait lezáró politikai alkuk a konfliktus okait nem
szüntették meg, a Barre utasításait követő Nyugat-Szomáli
Felszabadítási Front (WSLF) pedig már évek óta aktív volt
Ogaden térségében, sőt annak nyugati határvidékén is. A
konvencionális szakasz kezdetét általában július 13-hoz köti a
történetírás, a benyomuló szomáli csapatok ekkor ütköztek meg
először az etióp csapatokkal, de ezzel párhuzamosan a gerillaharc
is folytatódott. Így mai terminológia szerint "hibrid
háborúnak" nevezhetnénk a történteket.
A
háború más tekintetben is modernnek nevezhető, inkább a 21.
századot vetítette előre, mintsem a nagy hagyományos háborúk
20. századi aranykorába illeszkedett. Barre valahonnan megtudta,
hogy a támadóháború elvileg már 1945 óta a nemzetközi jogba
ütközik, így faarccal állította, hogy semmiféle agresszió nem
történt, valójában hazafias civilek és szabadságos katonák
mentek át a határon a WSLF soraiban harcolni. Sok katonája ennek
alátámasztására felségjel nélküli egyenruhában támadott.
Barre azt már természetesen aligha tudta volna kimagyarázni, hogy
a szabadságharcosok gond nélkül elkötötték a hadsereg
nehézfegyvereit és a légierő vadászgépeit, így aztán
állításait senki nem vette készpénznek, de én már várom,
mikor áll elő egy háborúzó kormány ugyanezzel az érveléssel.
A
szomáli bullshithez még az etiópok is asszisztáltak azzal, hogy
július 24-ig nem jelentették be nyilvánosan az őket ért
agressziót és szeptember 7-ig nem szakították meg a diplomáciai
kapcsolatot Szomáliával. Még mindig bíztak a Kreml ígéreteiben,
hogy tárgyalásokkal ráveszik Barre tábornokot kalandja azonnali
leállítására. Ez hiú remény volt, pedig a szovjetek még mindig
háttéralkukkal próbálták lezárni a rémálmaikba illő sivatagi
csetepatét. Moszkvában párhuzamosan tárgyaltak hetekig az etióp
és szomáli delegációkkal, de semmire nem mentek. Még az
amerikaiaknak is javasolták, hogy közösen kéne rávenni Szomáliát
a háború befejezésére. Az elutasító választ Brzezinski
nemzetbiztonsági főtanácsadó azzal indokolta, hogy a
Carter-kormány "nem legitimálhatja a szovjet befolyást
Kelet-Afrikában". Közeli bizalmasai később a koktélospoharak
felett bizonyára többször is megdicsérték frappáns
megnyilvánulásáért, és jót röhögtek a szovjet diplomaták
szorult helyzetén.
Kiderült,
hogy az orosz medve szőrös mancsa nem ér el olyan messzire, mint
sokan gondolták. Meg tudta akadályozni, hogy pl. a keletnémetek és
a csehszlovákok hajba kapjanak a Szudéta-vidék birtoklásáért,
mert mindkét országban a Szovjet Hadsereg volt a végső döntőbíró.
Afrika szarván azonban megállt a tudomány.
Pusztán
katonai értelemben a háború nem túl sok tanulságot, újdonságot
hagyott az utókorra. A szomáli hadsereg harckocsik terén
háromszoros, páncélozott csapatszállítók terén kétszeres
fölényben volt, ráadásul modernebb típusokkal rendelkezett,
melyekre ki is volt képezve. Az etiópoknak összesen kb. kétszer
annyi katonájuk volt ugyan, de Ogadenben az ellenséggel
harcérintkezésbe kerülő csapatok négyszeres vagy annál is
nagyobb túlerővel néztek szembe. A hírszerzésük is
cserbenhagyta őket, mert északkeleti irányból várta az első
csapást, de az keletről és délkeletről indult. Így nem csoda,
hogy a szomáli offenzíva gyorsan végigsöpört Ogaden sík
vidékén, egyes páncélosékek 700 km-t tettek meg.
Ám
Ogadentől északnyugatra, az Ahmar-hegységben, ahol már nem a
barátságos szomáli lakosság üdvözölte, a támadás még a
kitűzött célpontok előtt hamar kifulladt az esős évszak, az
elnyúló utánpótlási vonalak, az eleve szűkös készletek és a
nem várt keménységű ellenállás együttes következményeként.
Az "ogadeni háború" elnevezés mellesleg sántít, mert a
harcok főleg Ogadentől kb. 300 km-re északnyugatra, a Dire
Dawa-Harer-Jijiga útvonal mentén koncentrálódtak. A három város
közül Dire Dawa volt a legnagyobb és legfontosabb, egyben
utánpótlás szempontjából a legelőnyösebb elhelyezkedésű.
Innen az ostromlókat jelentős veszteségeket okozva verték vissza
augusztus közepén, azok többször nem is próbálkoztak.
piros:
a szomáli előnyomulás legmélyebb vonala - kék: a WSLF által
bejelentett körülbelüli területi igény.
Jijiga
körül már kiélezettebb összecsapásokra került sor, mivel innen
ellenőrizhető az Ogadent Etiópia több részével összekötő
egyetlen fontosabb útvonal. A pezsgő életű metropolisz, melynek
nevét az etiópok kb. Dzsidzsigának, a szomálik Dzsigdzsigának
ejtik, szeptember közepéig háromszor cserélt gazdát (Etiópia
Harkovja...). Bevételét nagyban megkönnyítette, hogy a hadsereg
egységei a városban fellázadtak a Derg ellen - Mengisztu hatalma
ekkor még ingatag volt - és elvonultak, így végül csak gyengén
felszerelt milíciák maradtak a védők soraiban.
A
szomáli támadóékek ezt követően átkeltek az Ahmar-hegység
stratégiailag legfontosabb hágóján, a Marda-hágón,
de Harer előterében végleg feltartóztatták őket, alacsonyan
képzett pilótáik pedig képtelenek voltak kivívni Ogaden felett a
légifölényt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szomálik nem
tudták és valószínűleg nem is akarták elsajátítani a modern
összhaderőnemi hadviselés csínját-bínját. A szovjet tisztek
adhattak nekik új fegyverzetet és ki is képezhették őket azok
használatára, de saját mentalitásukat nem ültethették át a
bozontos fekete kobakokba. Ehelyett a szomáli katonák a 3.
világháború megvívására kifejlesztett arzenált a hagyományos
törzsi nomád harcmodorral ötvözték, amely a gyors, váratlan
rajtaütésekre, a mozgékonyságra és a saját erők minél nagyobb
kímélésére helyezte a hangsúlyt.
Ennek
megfelelően rendszerint elégtelen erőkkel és különösebb
koordináció nélkül, egyszerre csak az arcvonal egy pontján
támadtak, ellencsapás esetén pedig azonnal visszavonultak.
Bátorságukat, ravaszságukat azonban az ellenség is elismerte. Az
etióp fegyveres erőkben inkább a pilóták számítottak átlagon
felülinek, ami az USA-val folytatott együttműködés gyümölcse
volt, másrészt a légierőt messze nem érintették annyira a Derg
belső tisztogatásai, mint a többi haderőnemet. Egy veterán
egyenesen úgy foglalta össze saját tapasztalatait, hogy a szomáli
páncélos fegyvernem és az etióp légierő egyesítésével
"Afrika álomhadseregét" kapnánk.
A
fekete földrészt maga alá gyűrő etióp-szomáli gőzhenger
persze legfeljebb egyes szovjet tábornokok legvadabb fantáziáiban
létezett, de a valós helyzet is adott okot az optimizmusra.
November elejére a támadók az elhúzódó harcokban elvesztették
légi- és páncéloserejük zömét, és vereségük azért is elég
valószínűnek tűnt, mert Etiópiába kezdett nagy tételben
megérkezni a segítség. Az egyre több fegyver és utánpótlás
mellett a szovjetek szeptemberre két dél-jemeni
harckocsizászlóaljat szállítottak Etiópiába, a kubai tanácsadók
és kiképzőtisztek pedig már korábban megkezdték a szomáli
felkelők ellen szánt falusi milíciák megszervezését, 1978
elejére 10 ilyen hadosztály állt fel.
Castro
és Mengisztu
Huszárvágás
Ekkor
a front helyzetétől függetlenül, a "válaszra válasz a
válasz" effektus jegyében hirtelen felgyorsultak az események.
A szovjet vezetők csak októberre látták be, hogy a közvetítés,
a tárgyalásos rendezés esélye végleg elúszott, így Szomália
katonai támogatását csökkentették, majd leállították - a
kicsit is jelentős horderejű külpolitikai döntéseket szerették
a végtelenségig halogatni, persze ezzel nem voltak egyedül. Barre
konstatálta, hogy a világ első szocialista államával folytatott
együttműködésből többé semmi haszna nem származhat, és
súlyosbodó helyzetében az amerikaiaknál és arab
érdekszövetségeseiknél is jó pontokat akart szerezni, így nov.
13-án felmondta a 3 évvel korábban aláírt barátsági
szerződést, kiutasította a szovjet katonai tanácsadókat, civil
szakembereket és a szovjet hadihajók sem voltak többé szívesen
látott vendégek Szomáliában.
Ha
ezen a ponton mondjuk egy józan paraszti gondolkodású belorusz
traktoroson múlt volna a döntés, bizonyára legyint egyet,
Etiópiából is kivon minden támogatást és többet felé sem néz
a két afrikai csődtömegnek. Csakhogy a politika sosem így
működött, tudniillik az egyetemesen áhított presztízst nem
adják ingyen. Ahogy a pávakakas minden praktikus funkció nélküli
impozáns farktollakat húz maga után, úgy a szovjet párt is
kénytelen volt világszerte folytatni a költséges Nagy Játszmát,
ha továbbra is az egyetlen rendelkezésére álló módon:
ideológiai alapon akarta igazolni saját hatalmát. Így aztán
Barre szakítására reagálva akkorát rántott a szaroskanálon,
hogy annak híre gyorsan bejárta a világot.
A
szovjetek hivatalosan is agresszióval vádolták meg Szomáliát
(jobb későn, mint soha), és hat hét alatt 3 gépesített
hadosztály kiállításához elegendő felszerelést - harckocsikat,
páncélozott csapatszállítókat, ágyútarackokat, harci és
szállító helikoptereket - és utánpótlást szállítottak
Etiópiába. Ám az etiópok szemszögéből mindez egyelőre
annyira volt hasznosítható, mint egy halom ócskavas, hiszen
hiányzott a megfelelő személyzet. A forradalomban és
tisztogatásokban szétzilált, a felkelő mozgalmak elleni harcban
kimerült, az amerikai támogatást immár nélkülöző haderejüket
lényegében a semmiből kellett újjáépíteni. Kuba részleges
áthidaló megoldás gyanánt Arnaldo Ochoa tábornok parancsnoksága
alatt egy összesen 18 ezer fős kontingenst, köztük
harckocsizókat, gépesített lövészeket és pilótákat küldött.
A katona-internacionalisták az etióp légitársaság utasszállító
gépein érkeztek, a felszerelésük - 48 vadászgép és bombázó,
120 harckocsi, 100 páncélozott csapatszállító - és utánpótlásuk
pedig a többi eszközzel együtt a SzU-ból.
A
korabeli árfolyamon is több mint 1 milliárd dolláros katonai
segély összesen 50
ezer tonnát nyomott.
Összehasonlítás gyanánt csak annyit, hogy az 1973-as arab-izraeli
háború alatt Egyiptom, Szíria és Irak kb. 76 ezer t hasonló
segélyt kaptak, de nagy részét tengeri úton. Etiópia esetében
erre nem nagyon volt mód, mivel a fővárosból összesen 3 útvonal
vezetett kikötőkhöz. Egyet - az ország egyetlen vasútját - a
WSLF szabotázsakciói egy évre üzemen kívül helyezték, egyet a
kormányellenes felkelők uraltak, a harmadik kikötő, Asszab pedig
elég korlátozott kapacitással bírt. (A szovjeteknek alighanem már
ezen a ponton el kellett volna tűnődniük, miféle országba
tenyereltek bele.)
Más
lehetőség híján a légi szállításra helyezték a hangsúlyt. A
225 mozgósított szállítógép hat útvonalat használt (lásd
fent), a kínos titoktartás miatt kezdetben sorozatosan megsértve
több állam légterét. Szerencsére tiltakozó jegyzékeknél
durvább következménye ennek nem volt. Ha az iráni és szaúdi
légvédelmi erők annyira lettek volna elnézőek az engedély
nélkül berepülőkkel szemben, mint szovjet kollégáik, jópár
gép csapódott volna lángolva a homokba, aztán hónapokig a
kölcsönös anyázástól lett volna hangos a média. Egy időszakban
az addisz-abebai repülőtérre 20 percenként érkeztek a gépek,
éjjel-nappal. Szükségmegoldás gyanánt még nehézfegyverzettel
megpakolt partraszálló hajók is ingáztak Áden és Asszab között.
Ami
az élőerőt illeti, nyilván nem csak az a megfontolás esett
latba, hogy a kubai katonák a szovjeteknél jobban bírták az
afrikai hőséget; ha egy mód volt rá, a kellemetlen politikai
következményeket elkerülendő a szovjetek nem szívesen küldtek
csapatokat a saját érdekszférájukon kívülre, kelet-európai
kliensállamaikra pedig ez fokozottan érvényes volt. Forradalmi
múltjukból fakadóan a kubaiak ezzel szemben mindenkinél jobban
szerettek a magukat "nemzeti felszabadítónak" nevező
mozgalmak támogatójának szerepében tetszelegni, de Etiópiában
abba a furcsa helyzetbe kerültek, hogy egy ilyen - később pedig,
áttételesen, ilyenek - ellen kellett
harcolniuk. Néhány évvel korábban még elismerően nyilatkoztak
az egész szomáli nép közös nemzeti otthonának ötletéről,
igaz annak békés úton történő megvalósítását hangsúlyozták.
Persze a magát vörösbe csavaró Mengisztu színre lépése
felülírta a régi hozzáállást. Egyébként ez volt az egyetlen
történelmi példa arra, hogy Kuba és a Szovjetunió teljes
egyetértésben avatkoztak be katonai erőkkel egy harmadik
országban. Még a Varsói Szerződés nem szovjet tagállamaiból,
főleg az NDK-ból is
érkeztek kiképzőtisztek. Arról nem találtam adatot, hogy
magyarok is voltak-e közöttük, de elég nagy lehetett a gáz, ha
még az ő segítségükre is szükség volt.
A
Derg szovjet, kubai és etióp tisztekből bizottságot állított
fel a hadműveletek megtervezésére és felügyeletére. Az elnöki
posztot Vaszilij Petrov tábornok töltötte be (fent),
akiről az érdekesség kedvéért meg lehet jegyezni, hogy nemcsak
az 1500 fős etiópiai szovjet katonai misszió vezetője és a
szovjet szárazföldi erők parancsnokának első helyettese volt,
hanem az 1944-es magyarországi harcok veteránja is. Az ő jelenléte
önmagában jelezte, hogy felettesei milyen fontosságot
tulajdonítanak a térségnek, ugyanakkor akaratlanul is valós képet
adott a többi résztvevő állam alárendelt szerepéről. A
tervezés ezentúl a szovjet-orosz hadászat hagyományait követte,
ami az etióp bakák képzettségi szintjét ismerve teljes mértékben
indokoltnak nevezhető. Már csak idő kérdése volt, hogy lesújtson
a világproletariátus ökle.
Bakugrás a fekete lyukba III.
2013.01.01. 05:41 Rammjaeger83
1977
augusztusában a Kremlben döntés született arról, hogy Etiópia
még korántsem szilárd "forradalmi" kormányának katonai
támogatást kell adni a benyomuló szomáli
hadsereg elleni harcra. De ennek érdekében aligha határozták
volna el magukat a bármiféle kockázatvállalástól viszolygó agg
pártvezérek egy grandiózus légihíd elrendelésére, ha három
hónappal később Szomália diktátora, Barre tábornok a barátsági
szerződés felmondásával lényegében döntési kényszer elé nem
állítja őket. Az addigi halogatást főleg az a feltételezés
motiválta, hogy az Etiópia melletti látványos kiállás esetén a
térség Amerika-barát államai válaszul csapatokat küldenek majd
Szomália kisegítésére.
A
szovjetek - jellemző módon - feleslegesen aggódtak. A kissé
elbizakodott Barre úgy szakított meg velük minden együttműködést,
hogy nyugati katonai segítségre még ígéretet sem kapott. Sőt:
pálfordulása és új arab puszipajtásai ellenére teljesen egyedül
maradt a világpolitikai porondon vérmes hódító terveivel.
Szaúd-Arábia, Egyiptom, Pakisztán, Irán (gyengébbek kedvéért:
akkor még monarchia) arra adtak neki pénzt és hadianyagot, hogy
elhagyja a szovjet tömböt és hatalmát is megőrizze - arra nem,
hogy nemzetegyesítő nagy álmokat hajkurásszon fegyveres erővel.
Egyáltalán nem zavarta őket az egyre reálisabbnak tűnő
lehetőség, hogy a szomáli csapatok Ogadenben vereséget
szenvednek. Ettől függetlenül szárnyra kaptak sajtóértesülések
a szomáli légierőben szolgáló pakisztáni, iraki és szír
vadászpilótákról, sőt bevetett egyiptomi és iraki szárazföldi
egységekről, de mindez a szenzációkeltés, nem pedig a
tömegtájékoztatás tipikus példája volt.
Ugyanez
a helyzet az etióp vadászgépeket repülő izraeli pilótákról
szóló történettel, mely alighanem az ogadeni háború csekély
mértékű nyugati ismertségéért felelős fő motívum. Szomáli
hivatalos szervek terjesztették el, könnyen kikövetkeztethető
politikai céllal. Mindenesetre annyi valóságalapja van, hogy a
megvont amerikai katonai támogatás részleges pótlására Izrael
vállalta az etióp légierő pilótáinak kiképzését és amerikai
gyártmányú F-5A és F-5E típusú gépeinek
javítását/karbantartását. Az izraeliek természetesen
találhattak okot egy olyan rendszer elleni fellépése, ami egy
regionális arab egységfrontot forszírozott, de az legalábbis
valószínűtlen, hogy egy náluk sosem rendszeresített típus harci
alkalmazására utasították volna pilótáikat egy számukra is
periferiális régióban. Az izraeli oktatópilóták minden jel
szerint a háború idejére már elhagyták az országot.
az
etióp vadászlégierő akkor legmodernebb eszköze, a Northrop F-5E
Életüket és vérüket
Közben
a szomáli haderő az odaveszett nehézfegyvereinek pótlásához és
meglévők karbantartásához sem kapott segítséget. A sokszor
emlegetett hidegháborús logika tehát erre az esetre nem volt
érvényes. Ezzel a háború kimenetele lényegében
megpecsételődött, mivel a tömérdek felszerelés mellett december
közepén az első kubai csapatok is landoltak Etiópiában, baráti
társaságot kínálva a már régebben ott lévő kb. 400 kubai
kiképzőtisztnek, 2 ezer dél-jemeni katonának és a szovjet
katonai tanácsadóknak, akik közül sokan egyenesen Szomáliából
érkeztek, fontos információkat szolgáltatva a legyűrendő
ellenségről.
Tisztán
propagandaszempontból tulajdonképpen népszerűsíteni is lehetett
volna az internacionalista segítségnyújtás többoldalú és
soknemzetiségű jellegét, ám a katonai szükségszerűség az
ellenkezőjét követelte meg. A kubai reguláris erők hivatalosan
ott sem voltak, fegyvereiken etióp felségjel virított; a
dél-jemeniekkel hasonló lehetett a helyzet, de erről nem szól a
fáma. A teljes kubai kontingenst 1978 februárjára csoportosították
át, de a magját alkotó két gépesített dandár érthető okokból
korábban érkezett. Az etiópokkal és dél-jemeniekkel ellentétben
több mint 10 évük volt a szovjet doktrína szerinti gépesített
hadviselés elsajátítására, és katonáik fele már harci
tapasztalatokra is szert tett Angolában. Igaz, a szomálik komolyabb
ellenfélnek ígérkeztek.
An-12B
típusú szovjet szállítógépek Debre Zeit légitámaszpontján.
Ekkora forgalom valószínűleg sem előtte, sem azóta nem volt
ott.
A
szovjet tisztek által kigondolt offenzívában főszerep jutott a
külföldi egységeknek, hiszen időtakarékossági okból nekik
kellett megspórolni az etiópoknak a nehézfegyverzetű erők
kiállításának fáradságos feladatát. Persze az etiópok ha
akarták, se vonhatták ki volna magukat az Ogaden felszabadításában
való részvétel alól, hiszen nélkülük nem lehetett volna
biztosítani a készülődő hadművelet sikeréhez szükséges
mértékű túlerőt. A 34 milliós országban emberanyagból és
eltökéltségből sem volt hiány. A Derg meghirdette a honvédő
háborút, és a belső megosztottság dacára fellángolt a szomáli
betolakodók elleni általános gyűlölet - Barre támadása a
szándékolttal ellentétes hatást váltott ki. Kubai
közreműködéssel 100 ezer katonát katonát készítettek fel és
képeztek ki az Etiópiában addig ismeretlen szovjet fegyverek
használatára, 30 ezret rögtön az ogadeni frontra küldtek
erősítésnek.
dél-jemeni
harckocsizók
A
lázas készülődést megkönnyítette, hogy ebben az időszakban a
szomálik is soraik rendezésével voltak elfoglalva. Kiélezett
harcok lényegében csak Harer környékén folytak, a várost a
szomálik 4 hónapon át ostromolták váltakozó erővel és
irányokból, de egyformán sikertelenül. Természetesen a védők
is ide összpontosították erőiket. 1978. január 8-tól sorozatos
légicsapások érték a szomáli egységeket, azok utánpótlási
vonalait, hargeysai logisztikai központjukat és még Berbera
kikötőjét is arra az esetre, ha külföldi segítség érkezne
oda. A szomálik tudták, hogy az idő most sem nekik dolgozik, így
próbálták kész tények elé állítani az ellenséget. A január
22-i támadásuk majdnem elvágta a Harer és Dire Dawa közötti
útvonalat, de visszaverték őket - a BM-21 típusú
rakéta-sorozatvetők igen hasznosnak bizonyultak erre a feladatra.
Másnap erős harckocsi- és tüzérségi támogatás mellett
kezdetét vette az internacionalista erők - hivatalos nevükön az
1. etióp forradalmi felszabadító hadsereg - általános
ellentámadása.
A
szomálik helyzete Harer térségében a szárazföldi erőviszonyok
tekintetében első látásra nem tűnt teljesen reménytelennek.
Zászlóaljak terén 35:27, harckocsik terén 300:135 volt a
hátrányuk, és több löveggel rendelkeztek, mint a támadók.
Csakhogy a szomáli légierő addigra teljesen leharcolt állapotba
került, kevés bevethető gépét visszavonták az anyaország
védelmére - így sosem derült ki, hogy a kubai MiG-21bis pilóták
jobbak-e a szomáli MiG-21MF pilótáknál (valószínűleg igen) -,
míg a kubaiak és etiópok 46 harcirepülőt vontak össze a
térségben. Ráadásul a szomáli csapatok készletei elapadtak,
utánpótlásuk erősen akadozott. A vörös csapást elszenvedő
alakulatok 3 ezer főt vesztettek négy nap alatt, ami a háború
végső szakaszában meghatározó trenddé vált. Harer és Dire
Dawa immár biztonságban voltak, a bekerítéstől tartó szomáli
csapatok néhány ellenlökéstől eltekintve gyors ütemben vonultak
vissza keleti-északkeleti irányban.
"Világ
proletárjai egyesüljetek, vagy lövünk!"
Barre
elrendelte a teljes mozgósítást és először ismerte el, hogy
igen, valóban állomásoznak csapatai etióp földön. Efféle kínos
epizódra a másik oldalon is sor került, amikor 1978 márciusában
az etióp kormány kénytelen volt megerősíteni a kubai reguláris
erők ottlétével kapcsolatos értesüléseket, miután a szomálik
kubai hadifoglyokat mutattak be a nyugati tudósítóknak.
Végjáték
A
szocialista szolidaritás és társadalmi haladás nemzetközi
felszabadító erői február közepére elérték a kemény diónak
ígérkező Marda-hágót. Petrov tábornok javára írandó, hogy a
számára bizonyára elég egzotikusnak számító hadakat nem a jól
kiépített védelem elleni frontális rohamokra küldte, hanem a
szomálik nagy meglepetésére a Shebele-hágó felé, onnan 60 km-re
északra. A kubai harckocsizók és az etióp lövészek így is nagy
nehézségek árán, a szomáli ellencsapásokat leküzdve, esőkben
szétázott, keskeny utakon, utánpótlásukat öszvér- és
szamárháton szállítva haladtak előre, mire február 28-ra
átkeltek a hegyláncon és egyesültek az ellenséges védelmi
vonalak mögé helikopterekkel szállított egységekkel. A szovjet
tisztek itt demonstrálták először, hogy éles helyzetben is
képesek nagy méretű helikopterdeszant megszervezésére. Mellesleg
a legendás Mi-24 "szarvastehén"
első bevetésére is itt került sor, noha harcértékét korlátozta
az igen mostoha éghajlat. A kubaiak jóvoltából pedig ha külföldön
nem is, de Fekete-Afrikában először jelent meg a MiG-23BN földi
csapásmérő gép és a T-62 harckocsi.
Két
dandár délre, a Marda-hágó felé nyomult, és március 4-re a
nyugatról támadó erőkkel együtt legyűrte annak csapdába került
védőit, a többi etióp alakulat pedig kubai harckocsi- és
tüzérségi támogatással március 5-re visszafoglalta Jijiga
városát. A várost védő hat dandár minden addiginál hevesebb
légicsapásoknak volt kitéve, nélkülözte az utánpótlást és
harckocsiereje is vészesen megfogyatkozott. A bekatlanozást el
tudták ugyan kerülni, de 3 ezer főt vesztettek két nap alatt. A
hír hallatán Barre elrendelte az általános visszavonulást, de
Jijiga elvesztésével a még Ogadenben lévő szomáli erők
lényegében kelepcébe kerültek az utánpótlás minden esélye
nélkül. A kubai páncélosékek három irányban folytatták a
támadást délkeleti irányban, és a nyomukban haladó etióp
egységekkel együtt lényegében harc nélkül rohanták le Ogaden
jelentős részét. Az elkövetkező hetekben a győzelemittas
parancsnokok már rendszeresen túlhajtották a megvert,
kétségbeesett ellenséget üldöző csapataikat, amelyeknek így az
utánpótlása lemaradt, ivóvízkészletük nem egy alkalommal
elfogyott, így több tucat katona szomjan halt a nap perzselte
pusztaság közepén.
Március
23-án Mengisztu bejelentette a felszabadító hadművelet győzelmét,
noha a szomálik még Ogaden kb. egyharmadát ellenőrizték. A jó
katona minden eshetőségre gondol, így a szovjet katonai tanácsadók
fontolóra vették a szocialista világrendszert eláruló Szomália
lerohanását is. Kétségtelenül érdekes színfoltja lett volna a
20. századi hadtörténelemnek, ahogy az etióp-kubai-jemeni
gépesített egységek végigdübörögnek Mogadishu poros utcáin,
de a fél lábbal a sírban, fél lábbal az intenzív osztályon
lévő szovjet pártelitbe annyi bölcsesség azért szorult, hogy
ejtsék az ötletet. Etiópia frissen kiképzett és felfegyverzett
csapataira nem külföldön, hanem otthon, az új rend belső
ellenségeivel való leszámolásra volt szükség, másrészt
Egyiptom és Szudán nyíltan, Irán és Szaúd-Arábia pedig
burkoltan jelezték, hogy csapatokat küldenek Szomália
megsegítésére, ha azt kommunista támadás éri.
A
későbbi határincidensektől eltekintve a háború konvencionális
szakasza ezzel végetért. A WSLF megmaradt erői visszatértek a
gerillahadviseléshez, és még több évbe telt, mire a folytatódó
kubai és szovjet támogatással az etióp hadsereg olyan mértékben
felszámolta azokat, hogy komolyabb veszélyt ne jelentsenek többé.
De az ogadeni konfliktus politikai rendezésére sosem került sor.
Egy
háború jellegére főleg a veszteségek összetételéből lehet
következtetni. A harcokban kb. 6500 etióp és ugyanennyi szomáli,
kb. 400 kubai és kb. 100 dél-jemeni katona esett el, míg a
gerillák, milicisták vesztesége kb. 20 ezer főt tett ki. A
polgári áldozatok számáról senki nem vezetett nyilvántartást,
de becslések szerint nem haladta meg a 25 ezer főt. A szembenálló
felek tehát 20. századi viszonylatban - különösen a 2.
világháborúval összehasonlítva - aránylag tiszta kézzel vívták
harcukat, a lakosságot igyekeztek kímélni. Az ogadeni háború
tehát nem követte a modern afrikai háborúk hagyományait, noha
kétségtelenül más lett volna a helyzet, ha egy bőkezű külső
hatalom nem látja el mindkét haderőt modern eszközök
garmadájával és a szükséges kiképzéssel.
Mindenesetre
a háború irodalma a mai napig meglehetősen szegényes, mivel a rá
vonatkozó etióp és orosz hivatalos anyagok zöme titkosított, és
ami szomáli dokumentáció létezett egyáltalán, azt szanaszét
hordta vagy elpusztította a történelem vihara. Abban minden
szemlélő pártállástól függetlenül egyetért, hogy a szovjet
légihíd volt az ogadeni háború legfontosabb, döntő mozzanata.
Ezért történetünk befejező részében azt a kérdést járjuk
körül, milyen félelmek, politikai célkitűzések sarkallták a
szovjet pártvezetést a beavatkozásra, és annak mik voltak a
hosszú távú, cseppet sem szívderítő politikai következményei.
Bakugrás a fekete lyukba IV.
2013.01.06. 09:00 Rammjaeger83
A
béketábor ogadeni győzelme után
a SzU és Kuba természetesen igyekeztek elterelni a figyelmet a
háború megelőzésére tett diplomáciai húzásaik csúfos
kudarcáról azzal, hogy a történtekért minden felelősséget a
Szomáliát magukhoz édesgető arab olajmonarchiákra és azok
nyugati cinkosaira toltak, ám ez a borítékolható hozzáállás
sem akadályozta meg, hogy külpolitikailag még jobban el ne
szigetelődjenek az afrikai eseményekbe való otromba beavatkozásuk
következtében.
Azt
persze könnyen indokolni lehetett a nemzetközi jog alapján, hiszen
a segítség egy katonai agressziót elszenvedett szuverén államnak
érkezett, abban pedig deklaráltan egyetértettek az afrikai
országok (is), hogy megengedhetetlen a gyarmati időkben meghúzott
államhatárok erőszakos módosítása. Ám még a SzU iránt
jóindulattal viseltető harmadik világbeli vezetők is tisztában
voltak vele, hogy Barre vezérőrnagy és Mengisztu alezredes
egyformán elvtelen, gátlástalan, törtető opportunisták, így ha
egy külső hatalom előbb az egyik, aztán egy hirtelen váltással
a másik hóna
alá nyúl, az semmiképp nem a következetes politizálás vagy a
bölcsesség jele.
Bakugrás helyett baklövés
A
Carter-kormány pedig természetesen jó ürügyet kapott arra, hogy
lényegesen kisebb lelkesedéssel folytassa a szovjetekkel a
nyögvenyelős kétoldalú együttműködést, főleg a hadászati
atomfegyverek korlátozását (SALT) célzó tárgyalásokat, melyek
az Egyesült Államokban egyébként sem voltak valami népszerűek.
Persze a SALT-nak annyi köze volt a szovjet teherszállító
légiflotta képességeihez és céljához, Etiópiához vagy akár
egész Afrikához, mint tehénnek a harangöntéshez, de ilyen
apróságokon senki nem akadt fenn, mivel a SzU ellen tetszőleges
"érvekkel" folytatott hangulatkeltéshez termékeny és
alaposan trágyázott táptalaj állt rendelkezésre.
A
szovjet légihíd puszta mérete is megdöbbentett sok nyugati
embert, akik sosem gondolták volna, hogy a "rakétákkal
rendelkező Felső-Volta"
vodkamámorban fetrengő, toprongyos lakói meg tudnak szervezni egy
ennyire összetett és grandiózus műveletet. A szovjet légiszállító
kapacitás jelentős kibővítését, amely azt lehetővé tette, a
NATO-országokban valamiféle fondorlatos támadó szándék
bizonyítékának tekintették - különösen azok a megmondóemberek
és egyéb médiamunkások, akik szüntelenül az erélyesebb
külpolitikáért és magasabb hadikiadásokért verték az asztalt.
A felkorbácsolt félelmek is valószínűleg szerepet játszottak
abban, hogy Washington nyomására a NATO 1978-ban a katonai kiadások
folyamatos emeléséről határozott. Az ogadeni háború is szította
tehát a fegyverkezési versenyt, amely a SzU számára egyre
kedvezőtlenebb feltételek mellett folytatódott a technológiai
lemaradás miatt.
Amilyen
aprólékosan megtervezett és csont nélkül végrehajtott művelet
volt tehát katonai szempontból a SzU taskenti és georgijevszki
támaszpontjait a népi Etiópiával összekötő légihíd, olyan
felemásra sikeredtek a politikai eredményei még rövid távon is -
és ez csak egy a párhuzamok közül, melyeket a nem sokkal később
bekövetkezett afganisztáni invázió jóval ismertebb történetével
vonni lehet. Mellesleg ha a beavatkozó államokat nézzük, jellemző
módon még csak nem is a SzU fizette a legnagyobb politikai árat a
háborúért, hanem az annak gyors lezárásáért arányosan a
legtöbbet áldozó kis Kuba, elvégre papírforma szerint az el nem
kötelezettek mozgalmát erősítette, így bizony kapott hideget is,
meleget is, amiért a nemzeti szocialista Kondor-légió modern
nemzetközi szocialista megfelelőjét küldte harcba a szovjet
érdekek szolgai védelmezésére.
A
korabeli politikai viszonyok között persze mindez egyáltalán nem
volt meglepő. Az már nem ennyire egyértelmű, hogy a szovjet
pártvezérek csak adták a hülyét, amikor a negatív politikai
reakciók miatt háborogtak, vagy tényleg nem számoltak azzal, hogy
esetleg ezekkel majd szembe kell nézniük. Kissé komikus ebbe
belegondolni, de nem sok jel utal az előbbire, viszont annál több
az utóbbira - bizony furcsa módokon torzulhat el az egyszerű ember
elméje, ha már nagyon elkényelmesedett a hatalom csúcsán. De
azért legyünk méltányosak: legalább ennyire komikusak az
indítékok, melyeket az említett nyugati szakértők éles szemei
felfedezni véltek a szovjet külpolitikai döntések mögött.
A
legtöbb ilyen okos ember amerikai, kisebb részt brit származású
volt - azaz hagyományosan tengeri nagyhatalmak lakója. Valószínűleg
ezzel magyarázható, hogy Moszkva harmadik világbeli machinációit
kivétel nélkül egy ördögi ravaszságú, jól átgondolt
geopolitikai stratégia lépéseinek tekintették: a szovjetek
fenyegetni akarják a Szuezi-csatornán áthaladó hajóforgalmat,
haditengerészeti bázisokra vágynak az Atlanti-óceán déli
partvidékén, katonai támaszpontok gyűrűjét akarják fonni a
Perzsa-öböl köré, hogy aztán blokáddal zsarolhassák a dekadens
Nyugatot, meg efféle sületlenségek. Ennek legkirívóbb példája
az afganisztáni invázió volt, melyet követően a nyugati katonai
szakértők izgatottan méricskélték, milyen gyorsan érhetik el a
szovjet bombázók új luxuskivitelű afganisztáni támaszpontjaikról
a szaúdi olajkutakat meg a Hormuzi-szorost.
A prózai
valóság persze
csak jóval később derült ki: stratégiai megfontolások vajmi
kevés szerepet játszottak, sőt a katonai felsővezetés zöme
ellenezte az egész akciót, de rájuk persze akkor sem hallgatott
senki. A töketlenkedés, a helyi "szövetségesek"
megbízhatatlansága, a belpolitikai viszonyokra vonatkozó ismeretek
hiánya, a lehetséges presztízs- és pozícióvesztés miatti
paranoia - ami az előbbiekhez hasonlóan a hibás (vagy kiszínezett)
titkosszolgálati értesülésekből táplálkozott - együttes
erővel taszították a kremli aggok házát abba a rettenetes
kimenetelű kalandba.
Etiópia
esetében hasonló volt a helyzet, sőt a két beavatkozás fő
motívumai szinte teljes mértékben azonosak: mire a szovjet vezetők
igazán felfogták, milyen ingatag is a helyi szekértolóik hatalmi
pozíciója, az egyoldalúan katonai megoldást tekintették az
egyetlen járható útnak; és amikor ráébredtek, hogy sok időt
elpazaroltak a különböző opciók latolgatásával és az érdemi
intézkedések halogatásával, egy gyors és döntő huszárvágással
akartak úrrá lenni a helyzeten egy olyan országban, amiről
igazság szerint keveset tudtak.
Vicc a Kádár-érából
Két szovjet katona beszélget valahol Etiópiában:
- Tudod, Szergej, azért mégiscsak jobb volt nekünk otthon Székesfehérváron.
Persze
ettől függetlenül a nyugati szemlélők Etiópia esetében is
azonnal felfedezték a szovjetek nyilvánvaló geopolitikai
törekvéseit. A térképre tekintve megállapították, hogy mivel
az ország három haditengerészeti támaszponttal is rendelkezik
(Asszab, Dahlak, Masszava), a Kreml azokat felhasználva kívánja
vörös tengerré változtatni a Vörös-tengert. Az már
természetesen nem sok figyelmet kapott a muszkák terjeszkedésén
szörnyülködő nyugati sajtóban, hogy az eritreai kormányellenes
felkelők sikerei következtében ezeknek a szegényes kivitelezésű
bázisoknak a puszta védelmét sem lehetett megfelelően
biztosítani, nemhogy az összeköttetésüket az ország belső
területeivel, másrészt az onnan nem messze fekvő Dél-Jemen jóval
komolyabb támaszpontjait a szovjet haditengerészet váltakozó
feltételekkel ugyan, de már évek óta nyugodtan használhatta.
Persze
mindettől függetlenül tény, hogy az afganisztáni bevonulást
legalább a tekintélyes hosszúságú szárazföldi határral meg
lehetett indokolni, elvégre egy ország sem szereti, ha a
szomszédságában polgárháború tombol. De ugyan milyen
magyarázatot lehet felhozni az üveghegyeken is túl fekvő Etiópia
esetében?
Afrika bűvöletében
Az
etióp-szomáli háborúra vonatkozó, kevés számú nyilvánosságra
hozott orosz levéltáridokumentum tanúsága
szerint a rétestésztaként nyúló, fegyverszünetekkel
"befagyasztott" arab-izraeli konfliktus elrettentő példája
lebegett a szovjet pártvezérek szeme előtt, amikor elhatározták,
hogy gyorsan és határozottan pontot tesznek az ogadeni mizéria
végére. Attól tartottak, hogy ellenkező esetben az etióp
hadsereg felkészületlenségét kihasználva Barre fegyverszünetet
köt, miközben csapatai még Ogadenben állomásoznak, majd az ENSZ
BT színe elé viszi az ügyet, békefenntartók küldését és
nagyhatalmi szerepvállalást sürgetve (erre utaló lépéseket
később valóban tett). Ezzel pedig jó alkalmat kínálna újdonsült
nyugati mecénásainak, hogy a válságkezelés meg a békefolyamat
ürügyén ismét megvessék a lábukat Afrika szarván.
Ez
persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szovjetek elvből
elzárkóztak a válsággóc tárgyalásos kezelése elől, elvégre
a jóságos béketeremtő atya szerepét ők is nagyon szívesen
eljátszották. Azonban ki lehetett következtetni, hogy egy
etióp-szomáli békefolyamatból őket jó eséllyel kihagynák -
pl. azért, mert az arab-izraeli konfliktus esetében ugyanez
történt. Ez Anvar Szadat egyiptomi elnök 1977. november 20-i
izraeli látogatásával vált nyilvánvalóvá, és Barre
pálfordulása mellett minden valószínűség szerint ez volt a
döntő mozzanat, mondhatni a közmondásos utolsó csepp a pohárban,
amely a szovjet vezetést a légihíd elrendelésére sarkallta.
De
Etiópia nemcsak úgy kerülhetett volna vissza amerikai befolyás
alá és fúrhatta volna ki ezzel a Szovjetuniót az esetleges
béketárgyalásokról, hogy Szadat példáját követve Mengisztu
merész külpolitikai irányváltást hajt végre, hanem abban az
elméletinek egyáltalán nem nevezhető esetben is, ha külső
segítség hiányában őt teszik felelőssé a rivális hatalmi
csoportok és a feldühödött tömegek az elszenvedett vereségekért
és kb. 300 ezer km2 anyaföld elvesztéséért. A Derg összetétele
és vezetése addig már három alkalommal változott meg véres
leszámolások révén - senki nem lepődött volna meg, ha egy
negyedikre is sor kerül.
Ilyen
külpolitikai megfontolások hiteles magyarázatot adnak a szovjet
légiszállítás erőltetett ütemére, melyet Ogaden
felszabadításának feladata pusztán katonai szempontból nem
igazán indokolt. A szomáli offenzíva már hetekkel az első
teherszállító gép érkezése előtt elakadt,
újabb sikerekre pedig esélye sem volt külföldi segítség nélkül.
Csak idő kérdése volt, hogy a különösebb felhajtás nélkül
azelőtt is érkező szovjet és kubai támogatás révén az etióp
csapatok számbeli és minőségi fölénybe kerüljenek, ezzel
eldöntve a háború kimenetelét. A hadianyagszállító légi
armadával viszont a szovjetek ennél sokkal gyorsabban akartak
eredményt produkálni, és ez sikerült is. Az addig állandóan
katonai segítségért kilincselő Mengisztu megvédhette hatalmi
pozícióját, Szomália pedig nem tett több kísérletet Ogaden
lerohanására. Aki tehát hozzám hasonlóan örül annak, hogy az
internetet nem mérgezik mindenfelé trollkodó etiópbarát és
szomálibarát papagájkommandók, az szíveskedjen köszönetet
mondani a hajdanvolt nagy Szovjetuniónak.
Mindez
még nem ad választ a kérdésre, hogy a szovjetek voltaképpen
miféle megfontolásból érdeklődtek Afrika szarva iránt, milyen
előnyöket, sikereket reméltek ott. Erre választ csak a szovjet
állami korabeli helyzete adhat. Az országot "ostromlott
erőd"-pszichózisba kergető állampárt hagyományosan a külső
és belső ellenséggel szembeni állandó harc kényszerű
feladatával indokolta saját uralmát. Ez persze ilyen-olyan
mértékben minden politikai rendszerre igaz, de az ő esetükben a
demokratikus legitimáció teljes hiánya miatt fokozottan
érvényesült. Ám a '70-es évekre a SzU lényegében normalizálta
viszonyát a nyugati nagyhatalmakkal - azok még a szovjetcsatlós
európai államok határait és politikai rendszereit is elismerték.
Ez
persze számtalan előnnyel járt, főleg a gazdasági kapcsolatok
terén, csakhogy a hagyományos külső ellenségkép így egyre
kevésbé volt fenntartható. Közben az "önerős felhalmozás"
sztálini módszerével elindított extenzív fejlődés tartalékai
teljesen kimerültek, a birodalom gazdaságán a pangás uralkodott
el, az 1968-as csehszlovákiaiinvázió pedig
a reformokhoz fűződő utolsó illúziókat is szertefoszlatta.
További sikereket tehát a párt jóformán csak a harmadik világban
folytatott külpolitika, a "szocialista orientációjú"
rendszerek "dicső" védelmezése terén tudott felmutatni.
Aligha véletlen, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása
a szovjet alkotmány célkitűzései közé is bekerült, az ogadeni
háború idején pedig a szovjet propagandában kihangsúlyozódott a
legfrissebb ellenségkép: a reakciós muszlim arab rezsimek, élükön
Szaúd-Arábiával és mögöttük a nyugati imperializmus héjáival,
mint a népek békéjét és szabadságát fenyegető új háborús
gyújtogatók.
Az elmebaj az, amikor eltérő eredményeket várva újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. /Narcotics Anonymous/
Lényegében
ez az elgondolás fejeződött ki a bakugrás koncepciójában is
- csakhogy arról ekkoriban már egy hatosztályos pártapparatcsik
is láthatta, hogy finoman fogalmazva súlyos nehézségekbe ütközik
mindenütt. A korábban már említett egyiptomi katonai diktatúrát
- és annak az orosz/szovjet hadművészet elsajátítására tett
felemás és nem valami lelkes kísérleteit - pl. a SzU magyar
fejjel elképzelhetetlen mennyiségű hadianyaggal, gazdasági
segélyezéssel, sőt saját
légvédelmi alakulataival támogatta,
de mindez természetesen nem akadályozta meg Szadatot abban, hogy a
zöldebb nyugati pázsit felé kacsingatvafelmondja a
barátsági szerződést, kidobassa a katonai tanácsadókat és még
az Asszuáni-gát okozta természetpusztulást is a szovjetek nyakába
varrja. Déli szomszédja, Szudán már korábban megszakította az
együttműködést hasonló megfontolásokból; Indonéziában is
jobboldali katonai puccs vetett véget a szovjetekkel való diszkrét
haverkodásnak. Mulatságos módon a szovjetek még a Marokkói
Királysággal is
katonai együttműködést akartak folytatni,
ugyanekkora sikerrel.
A
magyarázat ott volt mindenkinek az orra előtt. Dekolonizáció ide
vagy oda, a harmadik világ politikai rendszerei ezer gazdasági
szállal kötődtek a nyugati kormányokhoz és pénzintézetekhez,
és mivel az USA gazdasági potenciálja önmagában négy-ötszöröse
volt a szovjetnek, a SzU akkor sem nagyon versenyezhetett volna ezzel
a kapcsolatrendszerrel, ha Oroszhon végtelen rónaságain és
erdeiben történetesen a legmagasabb színvonalú ipari civilizáció
virágzik. (Nem virágzott.) A szovjet vezetők ezt vagy fel sem
ismerték, vagy - ami valószínűbb - alárendelték a
túlideologizált céloknak.
A
harmadik világbeli politikai rendszerek valós belső viszonyainak
semmibe vétele más formákban is megnyilvánult náluk. Rövidlátó
módon a legkülönbözőbb országoknak nyújtottak
gazdasági-katonai támogatást anélkül, hogy kiépítettek volna
bármiféle hatalmi mechanizmust az átadott támogatás
felhasználásának ellenőrzésére és irányítására - azt
leszámítva, hogy mindig lehetett fenyegetőzni a segély
leállításával -, az elenyésző befolyású helyi kommunista
pártok titkosszolgálati segítése pedig inkább rontotta, mint
javította a SzU helyi megítélését és mozgásterét. A szovjet
külpolitika efféle hiányosságai majd Afganisztánban mutatkoztak
meg igazán a maguk teljes mezítelenségében, de figyelmeztető
jeleket már korábban látni lehetett.
Összességében
a szovjet pártvezetés önnön logikájának a foglya lett. A
magának követelt globális vezető szerep következtében a
megszerzett pozícióihoz a perspektívák hiánya dacára is
ragaszkodott, az újabb harmadik világbeli játszmáktól a
nyilvánvaló kudarcok sorozata sem tántorította el. Erre
éppenséggel Etiópia szolgáltatott kiváló példát.
Két vezér
Az
átlagember manapság már elszokott attól a gondolattól, hogy a
háborús vereség egy ország teljes és maradandó pusztulásához
is vezethet. Ám az ogadeni háború azokat a korokat idézte, amikor
az ilyesmi rendszeresen bekövetkezett, mivel reális számítás
szerint nem érhetett véget anélkül, hogy valamelyik fél
államisága végzetes csapást szenvedjen el. Ha a szomáli vezetés
mérsékeltebb ambíciókat kitűzve katonai győzelmet arat, akkor
Ogaden elvesztése és az ingatag addisz-abebai rezsim teljes
megszégyenülése végső lökést ad az Etiópiát széttördelő
folyamatoknak, és az ország ma alighanem akkor sem létezne már,
ha a de
facto valósággá
vált Nagy-Szomáliát történetesen csapatvisszavonásra
kényszerítik a nagyhatalmak.
Ehelyett
Sziad Barre kalandor politikájával a felé megnyilvánuló kevés
külföldi jóindulatot is eljátszotta, hadserege pedig a harcokban
elvesztette állománya harmadát, nehézfegyverzete zömét és
légiereje felét. A későbbiekben a Nyugat, Kína és az arab
monarchiák felé nyújtotta markát,
de szétvert hadait senki nem szervezte újjá teljes mértékben.
Tekintélyét végérvényesen megtörte az ogadeni vereség, és
mivel a szovjetek egyébként sem engedtek volna egy kígyót
visszakúszni a mellükre, nem maradt más választása, mint kukába
dobni a szocialista szólamokat és visszatérni a jó öreg
módszerekhez, melyeket népe már a gyarmati korszakban
megismerhetett. A potenciális fenyegetést jelentő hatalmi
csoportok egymás elleni kijátszásával és
egyre szélesebb körűterrorral igyekezett
elodázni az elkerülhetetlent, de 1991-ben diktatúrája a szomáli
állammal együtt szállt a sírba, ő maga pedig kénytelen volt
szégyenszemre külföldre menekülni. Végül 75 éves korában
szívinfarktus végzett vele Nigériában.
A
nem kevésbé peches Etiópia ezzel szemben a Kreml csápjai között
találta magát, ám ez a fejlemény a katonai helyzettől
függetlenül is borítékolható volt. Mengisztu egy nyomorba és
felfordulásba süllyedt, szétesőben lévő országot ideológiai
indoklással akart egyben tartani, ha kell, a legszélsőségesebb
hatalmi eszközökkel. Kétség nem fért hozzá, hogy a két
"szuperhatalom" közül melyiket tekinti majd mentornak,
követendő példának. Egyszemélyes uralmát bebetonozta az
internacionalista segítség, a szovjetek pedig tudták, hogy
újdonsült "testvérük" mögül vagy szégyenszemre, az
ún. világközvélemény hangos röhejétől kísérve hátrálnak
ki, vagy...sehogy. Az alezredes ezt ugyanúgy messzemenően
kihasználta a saját céljaira, mint a háborúban fellángolt
hazafias érzelmeket. A nemzet megmentőjének szerepében
tetszelgett, noha a betolakodók visszaverésében vajmi kevés
szerepet játszott. És mivel a lehetséges riválisait szép lassan
mind egy szálig kiirtotta, lényegében azt csinált, amit akart.
Ezzel
gyaníthatóan ő is tisztában volt, mert a szovjet politikai
követelések nála rendszerint süket fülekre találtak - sokáig
még arra sem vette a fáradságot, hogy a forma kedvéért legalább
egy állampártot szervezzen -, alattvalóival pedig afrikai
viszonylatban is kemény kézzel bánt. (Sokan egyébként tudni
vélték róla,
hogy valójában a nagy II. Menelik császár dédunokája - lehet
tehát, hogy a politika iránti érzékét részben örökölte.) Az
ogadeni győzelem után még 13 évig vezette, vagy inkább hajszolta
országát éhínségeken, belháborúkon és terrorhullámokon -
összesen kb. másfél-kétmillió holttesten
- át, saját elmondása szerint a szocialista fejlődés útján.
Mindenesetre a szovjetek az "ellensúlyképzés" terén
sikerrel jártak - Szadattal ellentétben Mengisztu sosem dezertált
a béketáborból. Ehelyett annak ballasztját gazdagította
ugyanúgy, mint Angola vagy Mozambik, ahol a szovjet támogatással
megszilárdított politikai rendszerek elhúzódó, semmiféle
pozitív végjátékkal nem kecsegtető gerillaháborúkba
bonyolódtak belső ellenségeikkel. Az etióp hadsereg Ogadenben
úgy-ahogy rendet tudott csinálni, a rebellis Eritrea és Tigre
lecsendesítése azonban már meghaladta a képességeit. Aztán a
rendszer egyetlen valódi támaszát jelentő szovjet segélyezés,
amely 1984-ig is több mint 4 milliárd dollárt tett
ki,
egy szép napon megszűnt. Ryszard Kapuscinski lengyel újságíró
és kiváló Afrika-szakértő így számolt
be a
dicstelen végről:
Moszkva segítségével Mengisztu felállította Fekete-Afrika legerősebb hadseregét. 400 ezer katonából állt, voltak rakétái, vegyifegyverei...A parancsnokuk elmenekülésének hírére ez az állig felfegyverzett, hatalmas erő néhány óra alatt összeomlott...Mengisztu katonái hátrahagyták tankjaikat, rakétavetőiket, repülőgépeiket, páncélozott járműveiket és tüzérségi lövegeiket, és egyenként hazaindultak falvaikba és lakhelyeikre gyalog, öszvérháton vagy busszal. Ha valami véletlen folytán Etiópián autózunk keresztül, sok faluban és kisvárosban erős, egészséges fiatalembereket láthatunk az otthonuk küszöbén vagy szerény útszéli kocsmák székein üldögélni. Ők Mengisztu tábornok nagy hadseregének katonái, amelynek meg kellett volna hódítania Afrikát, de 1991 nyarán egyetlen nap alatt széthullott.
Néhány
hónappal később az Etióp Népi Demokratikus Köztársaságot a
világ első szocialista állama is követte a túlvilágra,
Mengisztu pedig azóta is szabad emberként élvezi zimbabwei
elvtársai vendégszeretetét. A nagy
modernizációs-társadalomátformáló kísérlet ugyanúgy teljes
csődöt mondott, mint a "demokratikus" Afganisztánban,
igaz a történelmi örökség jóvoltából a területi szétesést
ugyan nem,
de államiságának pusztulását Etiópia azért elkerülte, és ma
már az USA oldalán vesz részt az iszlamista terrorizmus elleni
internacionalista küzdelemben.
És
hogy miként lehetne összefoglalni az események lényegét? Ahogy a
Szovjetunió washingtoni nagykövete, Anatolij Dobrinyin velősen, de
igazságosan megmondta: 20 év elteltével már arra sem emlékezett
senki, hogy a közbeszédben akkor marha fontosnak beállított,
nyomorult kis harmadik világbeli konfliktusokban melyik nagyhatalom
mit és miért is csinált tulajdonképpen.
Felhasznált
irodalom:
Babos
László: Az
1977-1978-as etióp-szomáli háború (Haditechnika 2006/4.)
James
F. Rochlin: Cuban
Intervention in Angola and Ethiopia, 1975-1980: The Question of
Soviet Influence on Cuba (link)
Gebru
Tareke: The
Ethiopia-Somalia War of 1977 Revisited
a
Töriblog összefoglalója
...meg
ami a négy posztban linkelve van. Aki bővebben és magyar nyelven
akar Szomáliáról tájékozódni, annak ezt
az olvasmányt
ajánlom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése