Henry
Kissinger - Tudós államférfi vagy háborús bűnös?
Christopher
Hitchens a "Trial of Henry Kissinger" (Henry Kissinger
büntető tárgyalása) című nagy feltűnést keltő művében
Nixon és Ford elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának és
külügyminiszterének a szemére veti, hogy rendkívül sok a
rejtegetnivalója. Kissinger ellen emelt vádjainak különös
nyomatékot adott az, hogy 1998-ban a Londonban látogató egykori
chilei diktátort, Augusto Pinochetet, a brit hatóságok egy spanyol
vizsgálóbíró kérésére háziőrizet alá helyezték. Mivel
Pinochet mögött ott állt támogató hatalomként az Egyesült
Államok, így felmerült Kissinger bűnrészességének a kérdése
is.
A
Kissinger Fehér Házi időszakában hatalomra került görög
hunta 1974-ben megbuktatta Makariosz érsek ciprusi elnököt. Az
Egyesült Államok külpolitikájának az irányítója azonban nem
tett ez ellen semmit. Erről ma már megfeledkezett a világ. A
chilei eset viszont azért került a figyelem középpontjába, mert
amíg Pinochetet a világ megvetése sújtja, addig Kissinger
tiszteletreméltó közéleti személyiségnek számít, és legalább
25.000.-dollárt kap minden egyes interjújáért. Hitchens szerint
Kissinger bűnei 1968-ra nyúlnak vissza, amikor a választási
hadjáratban Hubert Humphrey demokratapárti alelnökkel és
elnökjelölttel szemben republikánus párti kihívójának, Richard
Nixonnak, az oldalára állt. A Párizsban folyó vietnami
tárgyalásokon erre az időre már kialakult egy lehetséges
konszenzus, és Johnson elnök kész volt a béke-megállapodás
megkötésére. Nixon azonban minden áron halasztást szeretett
volna elérni, mert a béke-megállapodás megkötése lehetővé
tette volna a demokratapárti Humphrey elnökké választását.
A
párizsi béketárgyalásokon Johnson elnök megbízásából Averell
Harriman tárgyalt Hannoi képviselőivel, és az ő munkatársa volt
szakértőként Henry Kissinger. Előzőleg tájékoztattuk már
olvasóinkat, hogy Kissinger a Rockefeller klán tagja volt, és a
Rockefeller-ház állt Nixon mögött is. Így Kissinger kapta azt a
feladatot, hogy szivárogtassa ki a küszöbön álló megállapodásra
vonatkozó döntést, mert így Nixon azt rejtett csatornákon arra
használhatta fel, hogy ellenállásra bírja rá a saigoni vezetést.
Ez a terv sikerült, és a háború az elnökválasztási taktikázás
miatt további öt évig tartott, hogy végül is 1974-ben ugyanolyan
feltételekkel érjen véget, amilyen feltételekkel 1968-ban is
befejeződhetett volna. Kissinger bűne, az, hogy részt vett ebben a
halasztásban, amely további tízezrek halálát okozta, köztük
32.000 amerikai katona halálát is. Kissinger számára az Egyesült
Államok igazi érdekeivel szemben fontosabbnak bizonyult a
Rockefeller-ház, valamint támogatottjának, az elnökjelölt
Nixonnak, a kiszolgálása, és természetesen saját karrierjének
az építése.
Az
elmúlt évtizedek már a feledés jótékony homályába burkolták
a véres és értelmetlen vietnami háborút, különösen az az óta
felnövekedett nemzedékek körében. Más a helyzet azonban
Chilével. A latinamerikai mércével mért demokratikus ország
1970. szeptemberében baloldali szocialista elnököt választott
magának Salvador Allende személyében. Nixon attól tartott, hogy
ez növeli a Szovjetunió és Kuba befolyását Dél-Amerikában,
ezért úgy gondolta, hogy meg kell akadályozni Allende beiktatását.
A feladat végrehajtásával Kissingert bízta meg, akinek az volt a
terve, hogy elraboltatja René Schneider tábornokot, a chilei
hadsereg parancsnokát, a demokratikus rend szilárd hívét, amely
aztán ráveszi a chilei parlament centrista képviselőit, hogy ne
támogassák Allendét. Az Egyesült Államok rejtett csatornákon
könnygázgránátokat, gépfegyvereket és pénzt juttatott azoknak,
akiket kiszemelt e feladatok ellátására. Ezek a felbérelt
csoportok az utasításnak megfelelően valóban elrabolták és
meggyilkolták Schneider tábornokot. Hitchens szerint ez az
államilag fenntartott terrorizmus konkrét példája, és elegendő
bizonyíték áll rendelkezésre, hogy Kissinger felelőssége
egyértelműen megállapítható legyen. A brit újságíró úgy
jutott ezekhez a bizonyítékokhoz, hogy mára már sok korábban
letitkosított kormánydokumentum kutathatóvá vált.
Hitchens
felelőssé teszi Kissingert azért is, hogy 1971-ben Pakisztán
büntetlenül hajthatott végre inváziót az akkori Kelet-Pakisztán,
a jelenlegi Bangladesh ellen. A már említett ciprusi ügyön kívül,
amikor a fasiszta görög tábornokok elmozdították a hatalomból
Makariosz érsek ciprusi elnököt, Hitchens Indonéziának a
Kelet-Timor 1975. decemberében indított inváziójáért is
felelőssé teszi Kissingert. Az invázió során amerikai
fegyverekkel irtották ki Kelet-Timor lakosságának az egyhatodát,
és ezekhez a fegyverekhez Kissinger segítségével jutott a
dzsakartai kormányzat.
A
vádak alátámasztását megnehezíti, hogy Kissinger személyes
közbenjárására az állami dokumentumok jelentős része el van
zárva a kutatás elől. A brit szerző könyvében többször is
szemére veti az egykori társadalomtudósnak és kutatónak, hogy
politikusként elrejti a tevékenységére vonatkozó dokumentációs
anyagot. Kissinger rutinszerűen elutasítja azokat az interjúkat,
amelyek során kellemetlen kérdésekkel kéne szembenéznie. Amikor
hivatalban volt, az Egyesült Államok érdekeire és tekintélyére
való hivatkozással tagadta meg a számára kellemetlen kérdésekre
a választ. Ezért Hitchens nem csak azt veti Kissinger szemére,
hogy emberiség elleni bűnöket követett el, hanem azt is, hogy
gyáva.
A
háttérhatalom egyik szócsövének tekinthető "The Spectator"
(A szemlélő) hasábjain Conrad Black védelmébe
veszi Henry Kissingert. A lap 2001. május 19-i számában Black
emlékeztet arra, hogy Kissinger mindig fekete bárány volt azok
szemében, akik szívesen vették volna, ha nem a Nyugat kerül ki
győztesen a hidegháborúból. Kissingert német kiejtése miatt
mindig szívesen parodizálták, de azért vált a régi nyugati
baloldal céltáblájává, mert kiemelkedően fontos szerepet
játszott az amerikai történelem legellentmondásosabb
kormányzatában. Black szerint Christopher Hitchens azok közé a
baloldaliak közé tartozik, akik a legellenségesebb magatartást
tanúsítják Kissingerrel szemben.
Amikor
Nixon és Kissinger elfoglalta hivatalát a Fehér Házban 1969.
elején, 545.000 amerikai vett részt egy hadüzenet nélküli
háborúban, nem folytak fegyverzetkorlátozó tárgyalások a
Szovjetunióval, nem volt érdemleges kapcsolat Kína és az Egyesült
Államok között, és az arab világ országai közül is csak
Jordániával, Tunéziával és Marokkóval volt jó viszony. A
kelet-nyugati konfliktus során a Szovjetunió és szövetségesei
rendszerint érvényesíteni tudták akaratukat. Így például
1968-ban elfojtották a "prágai tavaszt".
Öt
évre rá az Egyesült Államok békét kötött Vietnammal, és
méltóságát megőrizve vonult ki Délkelet-Ázsiából.
Megállapodást kötött Szovjetunióval a fegyverzet korlátozásáról,
civilizált kapcsolatot alakított ki Kínával, és elősegítette,
hogy jó-viszony alakuljon ki Izrael és néhány arab szomszédja
között. Ez utóbbi jelentősen csökkentette a Szovjetunió
befolyását a Közel-Keleten. Kissinger azzal is kivívta bírálói
ellenszenvét, hogy érintetlenül került ki a Watergate-botrányból,
sőt megkapta a Béke Nobel díjat. Black úgy véli, hogy mindez
szálka azok szemében, akik sajnálják, hogy a Nyugat nyerte meg a
hidegháborút, és hogy az Egyesült Államok vált az egyetlen
valódi szuperhatalommá. Black szerint már Hitchens könyvének a
címe is megtévesztő, mert bírósági tárgyalásra utal, ahol van
bizonyítás és védelem, könyve viszont rágalmazó támadás.
Black szerint Hitchens semmivel sem tudja alátámasztani, hogy
Kissinger 1968-ban közreműködött a vietnami béketárgyalások
elodázásában azért, hogy Nixont győzelemhez segítse.
Black
azt is elutasítja, hogy Kissinger felelős lenne Allende chilei
elnök és Schneider tábornok haláláért 1973-ban. Az amerikai
szenátus illetékes bizottságai ezeket a vádakat kivizsgálták.
Bizonyítást nyert, hogy Kissinger megakadályozta azt, hogy
amerikai segítséget nyújtsanak a chilei államcsínyhez, és hogy
semmilyen köze sincs a chilei elnök és vezérkari főnök
halálához. Black szerint a bizonyítékok hiányáért Hitchens
Kissingert teszi felelőssé, aki eltüntette ezeket a
bizonyítékokat. Hitchens nem zavartatja magát a tényekkel. Ha a
bizonyíték nem kedvez neki, akkor az hamis. Ha nincs olyan
bizonyíték, ami alátámasztaná állítását, akkor azt a
megvádolt személy tüntette el. Mindez Sztálin kirakatpereire
emlékeztet.
Black
a Spectator hasábjain kitér arra is, hogy Hitchens szerint
Kissinger állítólag kezdeményezte Makariosz ciprusi elnök
meggyilkolását. Hitchens Kissinger emlékirataira hivatkozik, amely
szerint a ciprusi probléma gyökere Makariosz személye volt, éppen
ezért Kissinger eszelte ki az érsek eltávolítását. Hitchens
azonban azt már nem idézi Kissingertől, hogy az előbbiekhez
hozzáteszi: "Makariosz volt egyben a helyzet megoldásának a
kulcsa is".
Black
szerint Hitchensnek csak olyan bizonyítékai vannak, amelyeket ő
talál ki, vagy ő hamisít. Elítéli a vádlottat azért, hogy
olyan gondolatokat ápolt, amelyeket ha megvalósít, akkor
elítélhető tetteket hajtott volna végre. Ez a fajta "war
thought crime" (elgondolt bűnök háborúja) nem elfogadható
érvelés, csupán kísérlet arra, hogy a XX. század egyik
legnagyobb államférfiját bíróság elé állítsa, amely
Hitchenst egyenlő szintre emelné azzal a kiemelkedő
személyiséggel, akit megvádolt. Conrad Black végül megállapítja,
hogy Hitchens könyve a régi baloldal besározódott maradványának
az elismerését kívánta elnyerni.
Kissinger
és a Panama-csatorna
Több
rejtett összefüggés is megvilágosodik számunkra, ha közelebbről
szemügyre vesszük Kissinger politikáját az amerikai
felségterületnek és tulajdonnak számító Panama-csatornával
kapcsolatosan. A háttérhatalomnak a Rockefeller-ház irányítása
alatt álló amerikai szárnya, amely Kissingert felfogadta, és a
Fehér Házba juttatta, kulcsszerepet játszott már a bolsevikok
hatalomra juttatásában is a cári Oroszországban. Közismert, hogy
a Wall Street bankárai finanszírozták jelentős összegekkel
Trockijt és forradalmi csoportját. A nemzetközi pénzhatalom másik
tekintélyes dinasztiája, a Warburg-ház pedig Lenint és társait
látta el jelentős összegekkel. A kommunizmust úgy is
felfoghatjuk, mint a világhatalomra törő nemzetközi pénzügyi
közösség egyik nagyszabású kísérletét a kétpólusú
társadalom kialakítására. Ezt a kísérletet a nemzetközi
pénzhatalom indította útjára, és ő is fejezte be 1989-ben. Ha
ezt szemmel tartjuk, akkor már az is érthetővé válik, miért
volt olyan kétértelmű Kissingernek a kommunista Kubával szemben
folytatott politikája. Az alapító atyák Amerikája, a
függetlenségi nyilatkozat és az alkotmány alapján álló valódi
Amerika természetesen elítélte az emberi jogokat és politikai
szabadságjogokat lábbal tipró kommunista diktatúrát Kubában. A
másik Amerika, a nemzetközi pénzügyi közösség által
irányított hivatalos Amerika, egyrészt nem mellőzhette teljesen
az amerikai társadalom többségének a véleményét, másrészt
úgy tekintett Kubára, mint a világkommunizmussal folytatott
kísérlete egyik kulcsszereplőjére. Innen ered többek között a
kissingeri Kuba-politika kettőssége.
Kissinger
és a Panama-csatorna
De
még ezt a kétértelműséget is túlszárnyalja az, amit a
kissingeri Fehér Ház a Panama-csatorna ügyében folytatott. Ha az
Amerikát ténylegesen kormányzó pénzügyi elit számára az
amerikai társadalom valódi álláspontja és a washingtoni
kongresszus véleménye valóban számítana, akkor Kissingernek
szinte semmilyen lehetősége nem lett volna arra, hogy feladja az
Egyesült Államok szuverenitását a Panama csatorna felett. 1975.
június 24-én a washingtoni képviselőház 246 szavazattal 164
ellenében megtiltotta a külügyminisztériumnak, hogy tárgyalásokat
folytasson a Panama-csatorna területre vonatkozó amerikai
felségjogok átadásáról. A közvélemény kutatások szerint 6
amerikai közül 5 meg akarta tartani amerikai területnek a
Panama-csatornát. A washingtoni szenátusban egy 38 szenátorból
álló csoport fellépett a Panama-csatorna szerződéses átadása
ellen, és ellenezte az amerikai felségjogok feladását. De a
közvélemény beállítódása és a törvényhozás lépései sem
tudták visszatartani Kissingert attól, hogy a Rockefeller-ház
által irányított háttérhatalom döntéseit hajtsa végre. A
washingtoni képviselőház szavazatát követően a következő
üzenetet küldte Omar Torrijos tábornok panamai diktátornak:
"Tudatni
kívánom Önnel, hogy ezen dolgok ellenére továbbra is elkötelezem
magam e probléma végső és igazságos megoldására és új,
modernebb viszony létesítésére a két ország között."
Kissinger
tehát elnézést kért Torrijostól, amiért az amerikai nép és az
amerikai törvényhozás egyelőre még nem volt hajlandó követni
Kissinger elképzeléseit a Panama- csatorna feletti szuverenitás
átadásáról. Kissinger szándékainak a jobb megértéséhez
rögzítsünk néhány tényt a Panama-csatornával kapcsolatosan. A
Panama-csatorna nemzetközi jogilag az Egyesült Államok területének
volt egy része. A csatorna területét az Egyesült Államok 1903.
november 18-án megvásárolta a panamai köztársaságtól. A
megállapodás teljes, mindenre kiterjedő tulajdonjogot biztosított
az Egyesült Államok számára. A megállapodás leszögezte, hogy
az Egyesült Államok szuverenitása kiterjed a csatornazóna
egészére, és kizárja a panamai köztársaságot attól, hogy ezen
a területen bármilyen jogot gyakoroljon.
A
Kissinger megbízásából tárgyaló E. Bunker és W. D. Rogers
ugyan próbálkoztak olyan abszurd célzásokkal, hogy a kis
latinamerikai ország kardcsörtető magatartása sürgetheti a
Panama-csatorna átadását. Ilyeneket mondtak: "Ha Panama nem
tudja visszaszerezni a csatorna területét, senki sem tudja
megakadályozni a panamaiakat, hogy lerombolják, működésképtelenné
tegyék és megbénítsák a csatornát". Olyan is elhangzott,
hogy Panama állítólag "türelmének a végére érkezett".
Mindez természetesen nevetséges érvelés, ha figyelembe vesszük,
hogy 11.000 főből álló amerikai erő állomásozott a Panamai-
csatorna területén, amely létszámában kétszeresen felülmúlta
a Torrijos tábornok rendelkezésére álló panamai katonaságot.
Ennek ellenére Bunker úgy véli, hogy jobban szolgálja az Egyesült
Államok érdekeit, ha olyan viszonyt alakít ki Panamával, amely
jobban biztosítja a két ország együttműködését.
Az
Egyesült Államok nem bérelte a Panama-csatorna területét. Az
Egyesült Államok ezt megvásárolta a panamai kormánytól
ugyanúgy, ahogy annak idején Alaszkát megvásárolta Oroszország
kormányától, vagy Louisiana-t Franciaországtól. A
Panama-csatorna visszaadása nemzetközi jogilag ahhoz hasonlítana,
mintha az Egyesült Államok visszaadná Alaszkát Oroszországnak, a
Missisippi vidékét Franciaországnak, Texast és Kaliforniát
Mexikónak. A Panama-csatorna visszaadásának a tervét elsőként
Rockefeller egyik bizalmi embere, a Council on Foreign Relations, a
CFR, egyik vezető személyisége Robert B. Anderson dolgozta
ki. 1967-ben ő volt Johnson elnök fő tárgyalója, akit Nixon
elnök is hivatalában tartott. Érdemes megjegyezni, hogy az első
amerikai tisztségviselő, aki javasolta, hogy a Panama-csatorna
területét nemzetköziesítsék, ugyancsak a CFR által
nagyrabecsült személyiség Alger Hiss volt. Ez ugyanaz az Alger
Hiss, akiről a most napvilágra került egykori KGB dokumentumok is
megerősítik, hogy szovjet kém volt.
Henry
Kissinger - Rockefeller másik felfogadott embere - volt az, aki a
furkósbotot átvette Robert B. Andersontól. Kissinger aláírt egy
elvi nyilatkozatot Torrijos panamai diktátorral 1974. februárjában,
amelyben ígéretet tesz rá, hogy az Egyesült Államok lemond a
Panama-csatorna feletti szuverenitásáról és azt teljes egészében
átadja Panamának. Amikor Nixont a mesterségesen felszított
Watergate botránnyal lemondásra kényszerítették, és Gerald Ford
vette át az elnökséget tőle, akkor Kissinger sietett biztosítani
a panamai vezetőket, hogy az elnökváltás nem befolyásolja az
Egyesült Államok szándékát egy új Panama-csatorna szerződés
megkötését illetően. Az amerikai közvéleményben azonban egyre
nőtt az ellenállás Kissinger Panama-csatornával kapcsolatos
terveivel szemben. Ezért a háttérhatalom egy új, a
Rockefeller-hálózathoz tartozó nyomást gyakorló csoportot hozott
létre még 1974. közepén, amely a hangzatos "Az Egyesült
Államok és Latin-Amerika kapcsolataival foglalkozó Bizottság"
elnevezést kapta. A bizottság költségeit a Rockefeller Testvérek
Alapítvány, a Ford Alapítvány, a Clark Alapítvány és az
Amerika-közi ügyekkel foglalkozó David Rockefeller Központ
adományaival finanszírozták.
A
Bizottság nyomban közzétette a közép-amerikai békére vonatkozó
programját. Ennek központi gondolata természetesen az volt, hogy
szükség van egy új megállapodásra Panama és az Egyesült
Államok között, mégpedig azért, hogy az Egyesült Államok
teljes egészében lemondjon a Panama-csatorna területe feletti
szuverenitásáról. Amikor ez a Rockefeller-Kissinger terv 1975-ben
nemcsak a közvélemény körében, de az amerikai törvényhozók
körében is éles ellenállásba ütközött, akkor a
Rockefeller-bizottság újabb tippel állt elő. Az új elgondolás
szerint az Egyesült Államok továbbra is használná a
Panama-csatorna területet és berendezéseit. Ezeknek a
használatáért azután jelentős összegű díjat fizetne, de a
felségjogokat már a panamai állam gyakorolná. Mivel jogilag nem
kerül sor amerikai felségterület és tulajdon átadására, ezért
az amerikai törvényhozás jóváhagyására sincs többé szükség.
Az Egyesült Államok megtartja üressé vált jogcímeit anélkül,
hogy ténylegesen bármit is megtartana korábbi felségjogaiból és
tulajdonából.
A
komplikált és szövevényes kissingeri magyarázat szerint az
Egyesült Államok olyan új és közösen elfogadható viszonyt
kíván a két ország között, amely lehetővé teszi, hogy az
Egyesült Államok továbbra is működtesse és megvédelmezze a
csatornaterületet egy ésszerűen meghosszabbított ideig. Az új
szerződés Kissinger szerint lehetővé tenné, hogy az Egyesült
Államok az energiáit a hatékony működtetésre, a vízi út
ellenőrzésére fordítsa, míg az összes többi ügyet és
hatáskört átengedné a panamaiak számára. Ez más szavakkal azt
jelenti, hogy az Egyesült Államok továbbra is fizet minden
számlát. Ugyanakkor kritikus helyzetben Panama marxista kormánya
esetleg Moszkvával közösen dönti el, mely hajók haladhatnak át
rajta. A kissingeri politika olyan éles szemű bírálói is, mint
Gary Allen azonban mellőznek egy másik nagyon fontos szempontot,
amely e sorok írója szerint a döntő ok volt a Rockefeller-ház
Panama-csatornával kapcsolatos elgondolásaiban.
Az
1960-as és 1970-es években Panama a többi közép-amerikai és
dél-amerikai országhoz hasonlóan egyre nagyobb mértékben
eladósodott a nemzetközi pénzügyi közösség nagy
magánbankjainak, elsősorban a nagy amerikai magánbankoknak. A
teljesen eladósodott Panama a fizetésképtelenség határáig
jutott. Hogy fizetni tudja a háttérhatalom tulajdonában lévő
bankoknak adósságszolgálati terheit, elsősorban a hatalmas
kamatokat, a panamai államot és kormányt jövedelemhez kellett
juttatni. A kis Panamának jelentős jövedelme csak a
Panama-csatorna használatáért szedett díjakból, illetékekből
és vámokból származhatott. Csakhogy ez a Panama-csatorna övezet
az Egyesült Államok felségterülete volt, és az abból származó
jövedelem az amerikai kormányt illette és az Egyesült Államok
költségvetését gyarapította. Ez közpénz volt, amelyeket a
washingtoni kormány közcélra költött el. Ha viszont a
Panama-csatorna területét az Egyesült Államok átadja a panamai
államnak, akkor a fizetésképtelenné vált panamai állam újból
fizetőképessé válik és a Panama-csatorna jövedelmét
adósságszolgálat formájában folyamatosan a nemzetközi
pénzhatalom magánbankjaiba fizetheti be. Vagyis a Panama-csatorna
jövedelme többé nem a közcélokat szolgáló amerikai
költségvetést, hanem a magánhitelező pénztulajdonosok
gazdagodását szolgálja. Ezért kellett kényszeríteni az Egyesült
Államok kormányát, hogy adja át ellenszolgáltatás nélkül
Panamának a tulajdonát képező csatornaövezetet. Így az amerikai
állam is, amikor használta a csatornaövezetet, azért jelentős
összegeket fizetett Panamának, amit aztán a panamai kormány
átutalt adósságszolgálat és kamatfizetés ellenében a nagy
nemzetközi magánbankoknak.
Kissinger
és a Watergate-ügy
Immáron
30 éve, hogy a Watergate szó bejárta az egész világot. Nixon
elnök 1972-ben fölényes győzelmet aratott országos szinten.
Nixon olyan nagyarányúan vezetett a választási kampány során
ellenfele, a demokratapárti McGovern-nel szemben, hogy
nehezen hihető: tényleg szükség volt a demokrata párt választási
központjába való betörésre. Az amerikai közvéleményt sokkolta
az, hogy a Fehér Ház esetleg részt vett egy betörés
elrendelésében. A mesterségesen felszított sajtókampány egyre
inkább azt sugalmazta, hogy az elnök hazudott. Az elsimítható
ügyként indult kisstílű bűncselekmény példa nélkül álló
politikai botránnyá dagadt. Kiderült, hogy az elnök úgynevezett
ovális hivatali szobáját folyamatosan lehallgatták, és az ott
elhangzott valamennyi beszélgetés magnetofonszalagra volt rögzítve.
Ezeket a szalagokat nem törölték le. Végül ezek bizonyították,
hogy Nixon elnök - legalább is az ügy eltusolásáért -
felelősnek minősíthető.
Mire
a Watergate botrány nevű politikai cirkusz véget ért, addigra az
elnök 30 munkatársa került bíróság elé. Nixon elnököt
lemondásra kényszerítették, de utódja, az általa kiválasztott
korábbi alelnök, Gerald Ford, elnöki kegyelembe
részesítette és így megkímélte őt a büntető eljárástól.
Az események Nixon alelnökének Spiro Agnewnak a lemondatásával
kezdődtek. Ekkor választotta alelnökéül Nixon Gerald Fordot.
Ezután az elnök közeli tanácsadói mind elveszítették
állásukat, ez alól egyetlen személy maradt kivétel, a Fehér Ház
leghatalmasabb embere az elnök után: Henry Kissinger. Nixon bizalmi
embereit kivétel nélkül a Rockefeller-ház és személy szerint
Kissinger szolgálatában álló tisztségviselők váltották fel.
Ezt követően Gerald Ford - akit nem az amerikaiak választottak meg
elnöknek - került az elnöki tisztségbe. Nixon alelnökét a
kongresszus nevezte ki elnöknek, aki viszont alelnöknek a
Rockefeller-ház politikával foglalkozó kulcsemberét, az akkori
new yorki kormányzót, Nelson Rockefellert vette magához
alelnöknek. Így ő lett az Egyesült Államok nem megválasztással
ebbe a pozícióba kerülő alelnöke. Ezzel a lépéssel az a Nelson
Rockefeller, aki a háttérhatalom kulcsembereként nem volt képes
megszerezni magának a republikánus párt elnökjelöltségét, és
így el lett zárva attól, hogy elnökké válasszák, most mégis
csak beköltözetett a Fehér Házba.
Már
eddig is rámutattunk, hogy a Rockefeller-ház volt a tényleges
hatalom Richard Nixon mögött attól kezdve, hogy Nixon 1960-ban,
mint a republikánus párt elnökjelöltje, New York városába
repült, hogy Nelson Rockefellerrel tárgyaljon. A bennfentes
köztársaságpártiak mind megértették e lépés jelentőségét,
az új Nixon-Rockefeller szövetség fontosságát. Ez azt
jelentette, hogy Nixon feladta függetlenségét cserébe a
Rockefeller-ház támogatásáért. 1968-ban Nixon szó szerint
követte Rockefeller előírásait. Nyíltan felvállalta a dollár
leértékelését, a bérek és az árak ellenőrzését, a vörös
Kínával való kapcsolatok felvételét, olcsó amerikai búza
eladását a Szovjetuniónak, számos új kormányhivatal
felállítását, a Panama-csatorna átadását és katonai pozíciók
enyhítését. Látszólag Nixon volt a konzervatív, aki az
üzletemberek érdekeit képviselte a liberális Hubert Humphrey-val
1968-ban, majd az ugyancsak liberális demokrata George McGovernnel
1972-ben. Ebben az évben Nixon, vagyis a Rockefeller-ház és a
CFR-hálózat propagandistái képesek voltak konzervatív
retorikával eladni a liberális stratégiát. Ennek lényege az
Egyesült Államok szuverenitásának a fokozatos felszámolása, az
amerikai gazdaság eladósítása, a reálgazdaság helyett a
pénzgazdaság elsőbbsége. Miközben Nixon ezt a programot
megvalósította, a CFR bennfentesei óriási léptekkel haladtak
előre az általuk elgondolt új világrend kialakításában.
Ha
Nixon Rockefeller embere volt, az ő parancsaikat hajtotta végre,
akkor végül is miért kellett elbuknia? Ezt ma azért nem tudhatjuk
biztosan, mert a legfontosabb dokumentumok még hosszú évtizedekre
el vannak zárva a kutatás elől. Mégis 30 év után már pontosabb
képünk van a történtekről.
Nelson
Rockefeller nyíltan arra törekedett gyermekkorától kezdve, hogy
az Egyesült Államok elnöke lehessen. De ez a törekvése egész
nyugdíjas koráig sikertelen maradt. Ha Nelson Rockefeller valaha is
el akarta érni ezt a vágyát, akkor gyorsan kellett cselekednie.
Többszöri kudarc után tisztában volt azzal, hogy a republikánus
párt tagságának a többsége nem támogatja. Ezért csak
valamilyen hátsó ajtón kerülhet be a Fehér Házba. Gary Allen
például úgy véli, hogy Nelson Rockefeller arra számított: Nixon
őt fogja kijelölni alelnöknek, amikor Spiro Agnew lemondásra
kényszerült. Nixon, aki akkor már tűz alatt állt a Watergate-ügy
miatt, még azt hitte, hogy megtarthatja elnöki pozícióját, ha
határozott magatartást tanúsít. Ugyanakkor attól tartott, ha
Nelson Rockefeller lenne az alelnöke, akkor az ellene folyó
sajtókampány még hevesebbé válna, és így le kellene mondania.
Ezáltal ő Nixon juttatná a Standard Oil örökösét az Egyesült
Államok elnöki tisztségébe anélkül, hogy keresztül kellene
mennie a választási procedúrán. Nixon tehát keresztülhúzta
Nelson szándékait, és Gerald Fordot választotta. De mint a
tényekből tudjuk, Nixon mégsem tudta megőrizni hivatalát és így
Ford alelnökből elnökké lépett elő. Nelson Rockefeller pedig
végre bekerülhetett a Házba, de számára sajnálatos módon csak
alelnöknek.
A
Watergate-botrány első áldozatai Nixon közeli tanácsadói
voltak, akiket ő hozott a Fehér Házba. Ezek az emberek Nixonhoz
voltak lojálisak, nem pedig az Eastern Liberal Establishmenthez,
vagyis a Keleti-parti liberális hatalmi elithez. Nixonnak ez a
csapata pontosan azért, mert nem a háttérhatalom embereiből állt,
potenciális veszélyt jelentett a pénzhatalom árnyékkormányára.
Ezek közé a személyek közé tartozott H.R. Haldeman, a Fehér Ház
hivatali főnöke, John D. Ehrlichman, az elnök munkatársa, John
Dean, az elnök tanácsadója, és mindazok az emberek, akik
irányították Nixon újraválasztását. Ehrlichman volt a
Watergate-ügy egyik legkeserűbb áldozata. Öt évig terjedhető
börtönre ítélték, amiért közreműködött Daniel Ellsberg
orvosának a rendelőjébe való betörésben. Daniel Ellsberg
Kissinger közeli munkatársa volt, és az úgynevezett
Pentagon-iratok kiszivárogtatásával vált ismertté. Erre az ügyre
még visszatérünk, de most csupán Ehrlichman véleményét
idézzük: "Kemény dolog, amikor börtönbe kell mennünk az
Ellsberg betörésért, és az az alak, aki mindezt elrendelte,
megkapja a Béke Nobel-díjat." Ehrlichman itt Henry Kissingerre
utalt.
Kissinger
és a lehallgatások
William
Safire, aki egy ideig maga is a Fehér Ház munkatársai közé
tartozott, Before the Fall (A bukás előtt) című könyvében
megírja, hogy Kissinger a Nixon csapat egyik legfurcsább tagja volt
az első, aki bevezette a rutinszerű lehallgatásokat. Ma már
közismert, hogy Kissinger valamennyi megbeszélését magnetofonon
rögzítette. Amikor Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója volt,
elrendelte, hogy lehallgató készüléket helyezzenek el Richard F.
Pederson és Robert Pursley tábornok telefonjára, mindketten
William Rogers külügyminiszter és Melvin Laird védelmi miniszter
legszorosabb munkatársai voltak. Magától értetődő, hogy közülük
egyik sem volt olyan személy, akit biztonsági szempontból
kérdésesnek lehetett tekinteni. A lehallgatás azt a célt
szolgálta, hogy a Fehér Házon belüli hatalmi küzdelemben
információs előnyhöz juttassa Kissingert.
A
nemzetbiztonsági tanácsadó többek között arra használta így
szerzett információit, hogy a saját Nixonhoz intézett
javaslataiban erőteljesebben támogatta az elnököt, és így saját
magát tüntette föl az elnök leghűségesebb kiszolgálójának.
Már a Watergate-botrányt megelőzően is tehát általános
gyakorlat volt a Fehér Házban a lehallgatás. Ami ezt a botrányt
illeti, változatlanul kérdés, hogy vajon milyen előnyhöz
juthattak a republikánusok azzal, hogy betörtek a
Watergate-szállodában lévő demokrata párti irodákba. A
Nixon-McGovern elnökválasztási kampány már csaknem teljesen
eldőlt még a választásokat megelőzően. Nem volt vitás, hogy
Nixon nyeri meg a választásokat, csupán az volt a kérdés, hogy
milyen fölénnyel. A demokrata párt választási központjába való
betörésnek tehát semmi stratégiai indoka nem volt. Tovább
fokozza a rejtélyt, hogy ezt a betörést teljesen dilettáns módon
hajtották végre. Először is a betörők egyike riasztotta az őrt,
miután az ajtó zárjára újabb szalagot ragasztott azt követően,
hogy a biztonsági őr az elsőt már felfedezte és eltávolította.
Ezt követően a kétbalkezes betörőket, noha már felfedezték
őket, újra visszaküldték a helyszínre. Az a személy, akit
figyeléssel bíztak meg, észlelte a rendőrség megérkezését, de
vagy elmulasztotta riasztani társait, vagy azok nem vették
figyelembe a jelzését. Az egész azt a benyomást kelti, hogy
szándékosan úgy hajtották végre az akciót, hogy azt
felfedezzék. És miután a betörőket lefülelték, egyiküknél
megtalálták E. Howard Hunt Fehér Házi telefonszámát.
A
Watergate-akció kezdeményezője egy titkos csoport volt, amelyet
hivatalosan speciális Fehér Házi nyomozócsoportnak, vagy
becenevükön "vízvezeték szerelőknek" neveztek. Ezt a
csoportot Henry Kissinger hozta létre azért, hogy megakadályozza a
hivatali titkok és államtitkok kiszivárgását a saját hivatali
stábjából. Nixon rendkívül rossz néven vette, hogy fontos
hivatali titkok kiszivárognak, és ezért Kissinger javaslatára egy
nyomozó egység létrehozása mellett döntött. John Dean, Nixon
egyik munkatársa állítja, hogy Nelson Rockefeller kívánságára
ajánlotta Kissinger Nixonnak a "vízvezeték szerelők"
alkalmazását. Kissinger a saját munkatársai közül David Youngot
helyezte a csoport élére. Young korábban Rockefeller
alkalmazásában dolgozott jogászként a Wall Streeten. A
Watergate-botrány után pedig Londonba küldték továbbképzésre.
A háttérhatalmat kiszolgáló tömegtájékoztatás
kötelességtudóan hallgatott arról a kulcsszerepről, amit Young a
Watergete-ügyben játszott.
Ma
már biztonsággal állíthatjuk, hogy a "vízvezeték szerelők"
okozták Nixon bukását. Ugyanakkor eddig még senki nem állította,
hogy Nixon kezdeményezte, illetve ő hagyta jóvá ezeknek az
illegális tevékenységét. Ugyanakkor az a személy, aki
kezdeményezte ennek a csoportnak a létrehozását, aki Rockefeller
támogatásával egyre nagyobb hatalomra tett szert, sértetlenül
került ki az egész ügyből. Ebben az időben Kissinger irányította
a titkosszolgálatokat és a hírszerző szervezeteket, beleértve a
CIA-t is. Charles Colson, a Fehér Ház egyik munkatársa szerint,
Nixon a CIA-ra gyanakodott és a Watergate-ügy kapcsán meneszteni
akarta annak vezetőjét. Nixon végül is elállt ettől a tervétől.
Amikor aztán megalakult a Watergate-ügy kivizsgálására egy
bizottság, amelynek a CIA tevékenységét is felül kellett
vizsgálnia, annak már az elnöke nem volt más, mint Nelson
Rockefeller. Ennek a 8 tagú bizottságnak 5 tagja a CFR-nek, vagyis
a Rockefeller-ház által irányított háttérhatalom egyik
kulcsintézményének volt a tagja. A Gary Allen által az Egyesült
Államok árnyékkormányának nevezett CFR Nelson Rockefeller
hűséges kiszolgálója volt. Éppen ezért természetesnek vehető,
hogy Kissinger már előre minden információt megkapott ettől a
bizottságtól.
A
Boston Herald American 1973. október 31-i tudósításában írja:
"A szövetségi nyomozók olyan dokumentumokhoz jutottak a
központi hírszerző szolgálattól, amelyek tanúsítják, hogy
Richard Helms korábbi igazgató eskü alatt hamis vallomás tett a
Fehér Házi szerepéről azért, hogy elleplezze a CIA szerepét a
Watergate-betörésben... Az új bizonyíték tanúsítja, hogy Helms
volt a CIA azon erőfeszítése mögött, amely akadályozni akarta
az FBI nyomozását."
Nixon
minden híresztelés ellenére túlélhette volna az egész
Watergate-botrányt, ha nem léteztek volna azok a bizonyos
magnószalagok. Éppen ezért ennek az egész furcsa történetnek
ezek a legérdekesebb részei. Az a tény, hogy az elnök valamennyi
beszélgetését szalagra rögzítették, csak futólag került
említésre a Watergate meghallgatások során Alexander Butterfield
által, aki a Fehér Ház titkosszolgálati összekötője volt. Alig
hihető, hogy ezt a bombát, amely végül is az elnök
elmozdításához vezetett, csak úgy véletlenül dobták be. Ma már
tudjuk, hogy Butterfield a CIA egyik titkos informátora volt. Azzal
vádolták, hogy együttműködött a CIA-val, amikor valamennyi
beszélgetést szalagra rögzítettek a Fehér Házban. Ha
Butterfield nem szólja el magát, akkor Nixont nem lehetett volna
lemondásra kényszeríteni. Felmerül a kérdés, hogy Nixon miért
nem kapcsoltatta ki a magnetofonokat a Watergate szállóba betörő
személyek letartóztatását követően. Vagy ha már ezt
elmulasztotta, akkor miért nem semmisítette meg őket, miután
Butterfield elárulta, hogy ezek a magnetofonszalagok léteznek. Az
egyik legenda szerint Nixon annyira el volt telve a hatalomtól, hogy
nem hitte el: a Legfelsőbb Bíróság elrendelheti e szalagoknak a
beszolgáltatását.
Miután
korábban ilyesmi nem fordult elő, és nem volt rá irányt adó
precedens, érthetetlen, hogy miért vállalta az elnök ezt a
kockázatot. Nixonnak tudnia kellett, hogy elnöksége forog kockán.
Továbbra is kérdés, hogy ez az éles eszű politikus miért nem
semmisítette meg ezeket a szalagokat. E sorok írója feltételezi:
ennek az lehetett az oka, hogy Nixon valójában nem gyakorolt
ellenőrzést ezek felett a magnószalagok felett. Eléggé
rejtélyes, hogyan lehetett az, hogy szinte mindenki tudta mi van
ezeken a szalagokon, hol, milyen kijelentést rögzítenek, még
mielőtt azt átadták a különleges vizsgálatot irányító
nyomozóknak, illetve Sirica bírónak. Meg nem nevezett személyek
szinte percről-percre tudták, hogy melyik szalag mit tartalmaz.
Miután a Fehér Házban elhangzott valamennyi élő és
telefonbeszélgetést már több mint egy éve rögzítették, szó
szerint több kilométer magnószalag volt elraktározva. A nyomozást
irányítók viszont már pontosan tudták, hogy melyik szalag,
melyik részét percre és másodpercre lebontva kérik bevizsgálás
végett átadni. Ki ellenőrizte ezeket a szalagokat, vagy kinek állt
módjában, hogy másolatokat készítsen róluk? A lehallgató
készülékeket a titkosszolgálat szerelte fel, ezért
figyelemreméltó az a tudósítás, amely a Newsweek 1974.
szeptember 23-i számában olvasható:
"Miközben
a Fehér Ház korábbi stábfőnöke H. R. Haldeman a
Watergate-ügyben játszott szerepe miatti bírósági tárgyalására
várt, a titkosszolgálat főnöke, akit ő bocsátott el a Fehér
Házból tavaly, egy kívánatos állásban talált menedéket.
Robert H. Taylor, (49) aki Haldemannal együtt belebonyolódott Nixon
biztonsági intézkedéseibe, most a nagykiterjedésű Rockefeller
családi vállalkozások magánbiztonsági szolgálatának a főnöke.
Vagyis miután Nixon távozásra kényszerült, a titkosszolgálat
feje, aki a magnószalagok ellenőrzésével is meg volt bízva, egy
kényelmes álláshoz jut a Rockefeller birodalomban."
Ugyanennek
a Rockefeller birodalomnak az első számú megbízottja Henry
Kissinger is részt vett saját munkatársainak és számos
újságírónak a lehallgatásában. De Kissinger volt az Egyesült
Államok hírszerző szolgálatainak a csúcsán is. Ma már azt is
tudjuk, ő volt az első számú felelős a "vízvezeték
szerelők" csoportjának a felállításában. Kissinger azonban
nem az elnökhöz, hanem a Rockefeller dinasztiához volt lojális.
Kissinger részt vett Nelson Rockefeller három sikertelen
kampányában, és nyíltan beszélt megvetőleg Nixonról. Még
1968-ban is, miután Nixon elnyerte a republikánus párt
elnökjelöltségét, kijelentette: "Ez az ember nem alkalmas
elnöknek. Soha nem dolgoznék a számára. Ez az ember egy
katasztrófa."
A
Watergate-üggyel behatóan foglalkozó Carl Bernstein és Bob
Woodward írta, hogy Kissinger gyakran nyilatkozott megvetően
Nixonról "a mi fasírozott elnökünkről". Élvezettel
adta tovább a legkülönfélébb pletykákat róla és a First
Ladyről. Kissinger segítőtársa egy másik Rockefeller csapathoz
tartozó személy - Alexander Haig tábornok - volt. Más Kissinger
által kiválasztott személyekhez hasonlóan Haig is az
ismeretlenségből került igen magas pozícióba. Haig üstökösszerű
felemelkedésének is az igazi titka, hogy a Rockefeller birodalom
állt mögötte. Haig ezredesként lépett be Kissinger stábjába
1969-ben, és 4 év alatt már négycsillagos tábornokká lépett
elő, a harmadik csillagot egyenesen átugorta. Egy olyan ember
számára, aki semmiféle kiemelkedő tettet nem hajtott végre
katonai szolgálata idején, ez a körülmény, hogy 240 más
tábornokot lekörözve kerülhetett a négycsillagos tábornokok
sorába, önmagában elgondolkoztató tény. Nixon elnökségének
utolsó szakaszában Haig egyre inkább a ténylegesen irányító
személy volt, és történetesen ő volt az, aki ellenőrizte azt a
páncélszekrényt is, ahol a Watergate szalagokat őrizték. A
fecsegő Butterfield pedig Haig korábbi kollégája volt.
A
Parade magazin hasábjain Lloyd Shearer számol be arról, hogy Haig
miként segítette elő Nixon lemondatását azzal, hogy a
republikánus párt habozó törvényhozóihoz elvitte a Nixon ellen
szóló bizonyítékokat, és így őket is rávette, hogy ne
legyenek lojálisak az elnökhöz. A lemondatásra való végső
döntés előtt két megbeszélésre is sor került. Az első a
Nixonhoz hű republikánus vezetőkkel folyt. A másodikon Henry
Kissinger és Alexander Haig vett részt. Kissinger maga ismerte el,
hogy Nixon hivatali idejének utolsó hónapjaiban már kormányzati
ügyekkel alig foglalkozott. A már idézett Charles Colson szerint
Nixon ténylegesen Haig és Kissinger foglya volt ezekben a válságos
időkben. Mindehhez jól illeszkedik az a tény, hogy a Watergate
botrány három győztese Gerald Ford, Nelson Rockefeller és Henry
Kissinger volt.
Az
az ember, aki az egész Watergate-ügyet elindította, aki az első
telefonbeszélgetéseket lehallgattatta, aki az első dominót
megdöntötte, Henry Kissinger volt. Ezúttal is bebizonyosodott,
hogy őszintén nehéz két urat szolgálni. Haig megmondta Henryről,
hogy soha nem volt Nixon embere. Kissinger is mondta, miként már
idéztük: soha nem dolgozna Nixon számára. Nem is tette. Ő
Rockefeller embere volt és az is maradt a mai napig.
Mi
igaz abból, hogy Kissinger állítólag kettős ügynök volt?
Gary
Allen írja 1976-ban megjelent "Kissinger, The secret side of
the secretary of state" (Kissinger, A külügyminiszter rejtett
oldala) című könyvében a 11. fejezetben, hogy 1975. augusztus
14-én az Alabama állambeli Birmingham városában a Hyatt House-ban
a következő kérdést tette fel egy riporter Kissingernek:
"Miniszter
Úr! Nemrég kaptuk meg Michael Goleniewski ezredes jelentését, aki
a II. világháborúban a lengyel hadsereg hírszerző tisztje volt,
és azonosította a KGB és a GRU ügynökök és tisztek azon
listáját, akiket azóta letartóztattak, bíróság elé állítottak
és elitéltek. A tábornok Önt is megjelölte Kissinger Úr, mint
aki a szovjet hírszerző hálózat nyugat-németországi központja
számára dolgozott ODRA fedőnév alatt a II. világháború során
és egyidejűleg az amerikai hadsereg hírszerző kihallgatója és
instruktora volt egy katonai hírszerző iskolában... Igaz-e ez? És
ha nem, akkor miként magyarázza meg, hogy az Ön neve szerepel
Goleniewski tábornok listáján?" Kissinger a következőket
válaszolta: "Én nem tudom ki Goleniewski ezredes, de úgy
vélem, hogy ezért a kitalált történetért Pulitzer-díjban kéne
részesíteni."
Gary
Allen szerint először is figyelembe kell venni, hogy Goleniewski az
egyik legfontosabb tiszt volt, aki a kommunista hírszerző
szolgálatból eljutott Amerikába. Évekig tartott, amíg a
külügyminisztérium és a CIA kihallgatta. Ezalatt az idő alatt
Goleniewski több száz titkos ügynököt beazonosított és az
általa közölt adatok fontosnak bizonyultak. Gary Allen szerint a
Kissinger beszervezéséről szóló híresztelések már évek óta
közszájon forogtak, és többször is feltették a rá vonatkozó
kérdéseket mind a külügyminisztériumban, mind a Fehér Házban.
Ez a történet ténylegesen már az 1950-es évek elején kezdődött,
amikor az ezredes a lengyel hírszerző szolgálatban gyűjteni
kezdte az Amerikában szovjet hírszerző műveletekben résztvevő
ügynökök adatait. Ez az ezredes nevezte magát Michael
Goleniewskinek, és azt állította magáról, hogy meggyőződéses
antikommunista. A következő évtizedben Goleniewski több mint 5000
oldal szigorúan titkos dokumentumot juttatott el amerikai
hírszerzőknek, 160 mikrofilmet titkos jelentésekkel, és 800
oldalnyi szovjet hírszerzői jelentést, amely Nyugat-Európában
működő kommunista ügynökök százainak a nevét tartalmazta.
Végül
1961-ben - tartva a leleplezésétől - Goleniewski az Egyesült
Államokba menekült. 1961. január 12-én érkezett Amerikába,
ahová katonai repülőgépen egy CIA ügynök kíséretében
érkezett. John Norpel, az amerikai külügyminisztérium biztonsági
tisztje azt tanúsította a szenátus belső biztonsági albizottsága
előtt, hogy a Goleniewski által átadott hatalmas információ
mennyiség 3 évig tartó kihallgatása és ellenőrzése során
pontosnak és igaznak bizonyult. Ismert, hogy Goleniewski információi
vezettek az Egyesült Államok varsói nagykövetségén egy nagyobb
szabású szex- és kémbotrány leleplezéséhez. Az ő
tájékoztatása alapján azonosították be Kolon Molody ezredes
szovjet ügynököt és négytagú csoportját Angliában, valamint a
svéd Stig Eric Wennerstrom ezredest, és KGB tábornokot, mint
kettős ügynököt. Ugyancsak Goleniewski leplezte le, hogy George
Blake brit hírszerző tiszt szovjet kém, és ugyancsak Goleniewski
azonosított be egy sor KGB és GRU hírszerzőt
Nyugatnémetországban, Dániában és Franciaországban.
Olyan
értékesek voltak az általa szolgáltatott információk, hogy az
Egyesült Államok 88. kongresszusa az 5507. számú határozatával
külön elismerését fejezte ki Goleniewskinek Amerika biztonságához
való hozzájárulásáért. Mindezt azért ismertettük részletesen
Gary Allen könyvének a 125-127-ig terjedő oldaláról, hogy
alátámasszuk Goleniewski megbízható személynek tekinthető. A
lényeg az, hogy a Goleniewski által beazonosított személyek
egyike az 1960-as évek elejéről egy akkor még viszonylag
ismeretlen tanár a Harvard Egyetemről, név szerint Henry A.
Kissinger. Ez tehát a hihetetlenül hangzó beszámoló, amelyet az
American Opinion című folyóirat szerkesztője Alan Stang 1976.
márciusában a magazin hasábjain megjelentetett.
A
II. világháborút követő napokban a Szovjetunió megszervezte
Lengyelországban az ODRA elnevezésű hírszerző hálózatot. Fő
feladata az volt, hogy a brit és az amerikai katonai hírszerzésbe
beépülve információkkal segítse a moszkvai vezetést. Vezetője
Zelanznyikov tábornok volt, a helyi kirendeltség élén pedig Kujun
ezredes állt. 1954-ben Kujunt visszarendelték Moszkvába, és
magyarázatot kértek tőle egy női küldönc titokzatos halála
miatt, továbbá azért, mert fontos titkosszolgálati anyagok
eltűntek, továbbá elveszett mintegy 80.000 dollárt kitevő pénz
is. Kujun a kivégzésétől való félelmében öngyilkosságot
kísérelt meg, de ez nem sikerült és végül is az orosz KGB-nek a
lengyel testvérintézményénél, a GZI-nél kötött ki, annak
egyik kórházában. A GZI főnöke Wozniesienski ezredes
hosszadalmas kihallgatásnak vetette alá Kujunt és ennek eredményét
saját páncélszekrényében megőrizte. Wozniesienskit később
Skulbaszewski ezredes váltotta fel, és az ő utóda lett 1956-ban
Goleniewski.
Az
American Opinion című folyóirat szerkesztőjének, Alan Stangnek,
Goleniewski elmondotta, hogy a megörökölt iratanyag 1500 oldalnyi
dokumentációt tartalmazott. Ebből mintegy 20 oldal oroszul volt
írva, Wozniesienski kézírásával. Ez foglalkozott Kujun ezredes
1954-ben történt kihallgatásával, és tartalmazta a szóbanforgó
személyek valódi neveit és titkosszolgálati kódolt neveit. Ők
voltak tulajdonképpen az ODRA vezető hírszerző tisztjei
Európában. Az egyik ilyen hírszerző tiszt volt Ernst Bosenhard,
aki hivatalnokként dolgozott az amerikai hírszerzés oberammergaui
központjában Bajorországban. Bosenhard számos szigorúan titkos
dokumentumot juttatott el Moszkvába, mielőtt lebukott. 1951-ben
kémkedésért elítélték. Wozniesienski ODRA listáján szerepelt
egy "Bor" nevű ügynök is, aki együttműködött
Bosenharddal Oberammergauban. 1954-ben egy feljegyzés arra utal,
hogy ez a bizonyos "Bor" visszatért az Egyesült Államokba
és jelenleg a Harward Egyetemen tartózkodik, továbbá az is
szerepel a megjegyzésben, hogy titokban együttműködik az amerikai
központi hírszerző szolgálattal, a CIA-val. A lista szerint
"Bor"-nak a valódi neve Henry A. Kissinger őrmester volt.
Az American Opinion szerkesztője ezután beszámol arról a
beszélgetésről, amelyet Goleniewskivel folytatott.
"Jelen
volt Ön akkor, amikor a KGB kinyitotta Skulbaszewski
páncélszekrényét?"
"Nos,
én nyitottam ki Skulbaszewski ezredes széfjét."
"Ön
nyitotta ki egyedül."
"Helyes."
"Skulbaszewski
ezredes páncélszekrényében tehát volt egy lista szovjet
ügynökökről - és ezen a listán szerepelt egy név: Henry
Kissinger."
"Úgy
van."
Goleniewski
még a következőket mondta Alan Stang-nek:
"Ebben
az időben hallottam Kissinger őrmesterről, aki ezidőtájt csaknem
ismeretlen volt a számomra. Nem tudtam, hogy ő kicsoda. Nem tudtam,
hogy ő zsidó volt, vagy német, vagy bármi más. Amit tudtam, hogy
ilyen vagy olyan okból részt vett a szovjet kémelhárító Smersh
hálózat tevékenységében "Bor" fedőnév alatt. És ez
valamikor azután történt, hogy ő az amerikai hadsereggel
Németországba érkezett. 1961-ben számomra ő csak egyike volt a
több száz hasonló esetnek. Nem fordítottam rá figyelmet. Mint
látja, ehhez hasonló esetek százával fordultak elő."
Ezután
felmerül a kérdés, hogy ha mindebből akárcsak a legszemernyibb
állítás is igaz lehet, akkor miként kerülhetett Kissinger oly
sok fontos kormányzati pozícióba, és miként juthatott ahhoz a
köztiszteletben álló státushoz, amit a mai napig élvez. 1968-ra
Goleniewskinek a leleplezései mélyen el lettek temetve a kormányzat
biztonsági ügynökségeinek a titkos nyilvántartásaiba. Nixon
annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Kissinger legyen a nemzetbiztonsági
tanácsadója, hogy az elnök lemondott a kötelezően előírt
biztonsági felülvizsgálatról vele kapcsolatban. Mire ez a téma
ismét felmerült a nyilvánosság előtt, Kissinger már annyira
megszilárdította helyzetét a Fehér Ház vezérkarában, hogy
akkoriban már ő volt az, aki megmondta a vizsgálatot folytatóknak,
hogy kit ellenőrizzenek le biztonsági szempontból.
E
sorok írója nem állítja, hogy amit most Gary Allen Kissinger című
1976-ban Kaliforniában megjelent könyvéből idézett, az
százszázalékosan bebizonyított tényeken alapuló történelmi
igazság. A történelmet kutatónak többek között azért van igen
nehéz dolga, amint arra a kiváló magyar történész Romsics Ignác
is rámutatott, hogy kutatásának a tárgya már csak nyomokban
létezik és a történelem által hagyott ilyen nyomok, például az
állami levéltárak anyagai, csak a valóságnak egy töredékét
dokumentálják. A valóság szinte végtelen tényei közül csak
egy töredék hagy írásos nyomot és ezek is gyakran hosszú
évtizedekig el vannak zárva a tudományos kutatás elől. Ezért
már a tények összeszedése is rendkívül nehéz feladat. Ezután
következik a tények rendezése, elemzése, kiértékelése. Ez
pedig rendszerint nem mentes magának a kutatónak a
prekoncepcióitól, saját társadalmi helyzetétől,
szükségleteitől, érdekeitől és értékeitől. Ezért még a
meglévő és egyértelműen bizonyított tények is teljesen
különböző kiértékeléshez vezethetnek. Mindezeket azért
bocsátottuk előre, mert nehéz elhinni, hogy Henry A. Kissinger
esetleg kettős ügynök lehetett. Ugyanakkor azt sem lehet állítani,
hogy az ilyesmi lehetetlen, hiszen a II. Világháború alatt és
után Alger Hiss is rendkívül felelősségteljes és bizalmas
állást töltött be az Egyesült Államok legfőbb vezetésében.
Alger Hiss volt kiszemelve az Egyesült Nemzetek első főtitkárának.
Ugyanakkor ma már teljesen bizonyítottnak vehető, hogy a
Szovjetunió ügynöke volt, és Sztálint szolgálta akkor is,
amikor Franklin Delano Roosevelt mellett ült a történelem sorsát
hosszú időkre meghatározó fontos nemzetközi tárgyalásokon. Ma,
amikor már bizonyos dokumentumok az egykori KGB titkos archívumában
is kutathatóak, éppen a kiváló magyar történész, Kun Miklós
volt az, aki saját kutatásai alapján is megerősítette, hogy
Alger Hiss szovjet ügynök volt.
1974-ben
Willy Brandt, akkori nyugatnémet kancellár kénytelen volt
lemondani, mert az egyik legközelebbi munkatársáról, Günter
Guillaume-ról kiderült, hogy kommunista kém. Guillaume
félrevezette a Nyugatnémet biztonsági szolgálatot, ami nem volt
könnyű feladat, mert nagyon is komolyan vették a kommunista
behatolás kivédését és erre már megfelelő technikákat is
dolgoztak ki. Az Egyesült Államokban komoly erőfeszítéseket
tettek a legfelsőbb irányítási központokból, hogy
Goleniewskinek a vallomását figyelmen kívül hagyják és olyan
dezinformációnak minősítsék, amelyet a KGB gondosan
megtervezett, és a hitelesség látszatát keltve igyekezett
terjeszteni. Egy amerikai szerző, Richard Deacon, könyvet írt "The
Chinese Secret Service" címmel, amelyben azt sugalmazza, hogy a
KGB még arra is hajlandó volt, hogy megerősítse az ő
megbízásából átállt Goleniewski hitelét, hogy föláldozzon
olyan kulcsfontosságú hírszerzőket, mint Wennerstrom, Blake,
Molody és Krogers. Az egyik verzió szerint tehát a szovjetvezetés
Henry Kissingert a kommunizmus egyik veszélyes ellenfelének
tekintette. Egy másik verzió szerint viszont Kissinger, ha nem is a
kollégájuk, de legalább is olyan személy, akiben megbízhatnak,
és akivel jól együttműködhetnek. Ehhez még azt is hozzá kell
venni, hogy Goleniewski az ötvenes évek végén tette meg
vallomásait, vagyis egy olyan időszakban, amikor Kissinger még nem
volt országosan, sőt nemzetközileg ismert személyiség. Tény,
hogy Goleniewski egy olyan időszakban állította Kissingerről,
hogy szovjet ügynök, amikor még ennek az állításnak nem volt
különösebb jelentősége. Néhány kisebb jelentéktelen újságtól
eltekintve a vezető lapok és tömegtájékoztatási eszközök nem
foglalkoztak Goleniewski állításaival. Goleniewski
szavahihetőségét bizonyos fokig elhomályosította az, amit egy
new yorki újság állított róla, hogy a lengyel disszidens II.
Miklós orosz cárnak a fia.
1971.
június 11-én a New York Daily Mirror beszámolt egy Reminiscences
and Observations (Visszaemlékezések és tapasztalatok) című
könyvről, amelyet őfelsége Alekszej Nyikolajevics Romanov
trónörökös, Oroszország nagyhercege, II. Miklós fia, az orosz
uralkodócsalád kommunista kivégzésének a túlélője, publikált.
Őfelsége Alekszej Romanov és Michael Goleniewski pedig egy és
ugyanazon személy. A Daily Mirror szerint a CIA korábbi kutató és
elemző részlegének a főnöke, Herman E. Kimsey, 1965. június
3-án tett eskü alatti írásbeli nyilatkozatában megerősítette,
hogy Michael Goleniewski ujjlenyomata, lábtalplenyomata, fogazata,
orvosi adatai, kézírási próbái, a vér összetételének az
adatai, a gyermekkori barátokra és rokonokra vonatkozó adatok
részleteinek az ismertetése alapján azonos személy őfelsége
Alekszej Romanov cáreviccsel. Goleniewski eskü alatt vallotta, hogy
kész megismételni állításait egy Kissinger ügyét kivizsgáló
bírósági tárgyaláson. Kissinger azonban, mint már utaltunk rá,
ezt az egész ügyet tréfaként kezelte és visszautasította, mint
légből kapott hazugságot.
Az
amerikai törvényhozás, a washingtoni Kongresszus természetesen
kivizsgálhatta volna ennek az ügynek a részleteit, részletesen
szemügyre véve Kissinger életét, különösen a Németországban
eltöltött időre vonatkozóan. Közismert az is, hogy Kissinger
kapcsolatban állt a szinte misztikus személynek számító Victor
Louis-sal, Moszkva egyik legmegbízhatóbb és fontos feladatokat
ellátó ügynökével. Kissinger a jelentések szerint titokban
találkozott Victor Louis-sal a szovjet követségen Londonban,
miután először ellátogatott a kommunista Kínába. Victor Louis
igazi neve Vitalíj Juvgenyevics Lui, aki a londoni Evening News nevű
lap moszkvai tudósítója, de valójában a KGB egyik fontos
feladatot ellátó munkatársa. Az is figyelemre méltó, hogy
Kissinger és az általa kiválasztott munkatársak mind a Fehér
Házban, mind a Külügyminisztériumban elkötelezett hívei voltak
a békés koegzisztenciának, vagy más néven detente-nek, azaz az
enyhülési politikának. Több amerikai katonai szakértő szerint
ez a politika meggyöngítette Amerikai katonai felkészültségét,
aláásta külső biztonságát, indokolatlan engedményeket tett a
Szovjetuniónak, és a kommunista világ egészének.
Kissinger
egyik kiválasztottja Helmut Sonnenfeldt, aki hosszabb időn át a
kommunista országokkal fenntartott kereskedelem ügyeit intézte, a
kémkedés gyanújába keveredett és egy alapos biztonsági
vizsgálaton kellett keresztülmennie. Frank Cappell biztonsági
szakértő szerint három amerikai diplomata is eskü alatt vallotta,
hogy az 1950-es években Sonnenfeldt titkos információkat adott át
külföldi hatalom képviselőinek. Cappell szerint Sonnenfeldt
veszélyeztette az amerikai titkos kódjelzéseket és ezért a
biztonsági tisztek javasolták, hogy vonják felelősségre.
Sonnenfeldtet később egy magasabb tisztségre terjesztették elő a
Pénzügyminisztérumban, amit azonban vissza kellett vonni, mert
tanúk állították, hogy megerősítési meghallgatása során,
amelytől kinevezése függött, hamis vallomást tett. Noha
Sonnenfeldt biztonsági szempontból kockázatos személlyé lett
minősítve, Kissinger mégis megszerezte számára a biztonsági
hivatal segítségével a szükséges megbízhatósági minősítést.
Sonnenfeldt a New York-i Council of Relations tagja volt és maga
mögött tudhatta a Rockefeller-ház, és az irányítása alatt álló
hálózat támogatását. Sonnenfeldt tehát a háttérhatalom
emberének számít, és mint ilyen Kissingerrel együtt részt vett
az akkori szovjet nagykövettel, Dobrinyinnal folytatott rendszeres
zártkörű megbeszéléseken. Természetesen Sonnenfeldt az egyik
jobbkeze volt Kissingernek a SALT I-nek nevezett fegyverzetkorlátozó
tárgyalásokon is Moszkvában, és akkoriban nyíltan azt a nézetet
hirdette, hogy nincs szükség az úgynevezett rab nemzeteknek a
felszabadítására, és a lengyelek ezirányú törekvését
egyszerűen "romantikus politikai hajlamuknak"
tulajdonította. Sonnenfeldt-ről csak azért szóltunk
részletesebben, hogy szemléltessük, kik voltak Kissinger
legközelebbi munkatársai és aligha egyedül Sonnenfeldt volt az,
aki biztonsági kockázatot jelentett ebben a társaságban.
Kissinger
azt is elintézte, hogy William O. Hall, akiről a biztonsági
hivatal illetékesei tudták, hogy összekötő szerepet tölt be
ismert kommunistákkal és szovjet ügynökökkel, legyen az Egyesült
Államok Külügyi Szolgálatának a főigazgatója, noha már
1956-ban biztonsági szempontból kockázatos személynek
minősítették. Hall szilárdan ült székében egészen addig, amíg
a The Review of the News című lap 1972-ben fel nem tárta életének
hátterét. Hall ezután úgy döntött, hogy visszavonul, és
helyére Kissinger James S. Sutterlint választotta. Sutterlin
bizalmas kapcsolatban állt Edward Kelleyvel, a varsói amerikai
nagykövetség biztonsági tisztjével abban az időszakban, amikor
egy szexuális vonatkozású kémbotrány tört ki, amely szovjet
ügynököket és más diplomáciai beosztású személyeket is
érintett. Amikor Henry Kissinger a külügyminisztérium élére
került, Fehér Házi beosztását is megtartva, akkor Edward Kelley
is előléptetésben részesült, ugyanakkor a kommunista
ellenességükről ismert főtisztviselőket eltávolították. Az
egyik ilyen eltávolított személy a hivatásos diplomata John D.
Hemmenway volt. Eltérően azoktól, akikkel hasonló módon jártak
el, mint vele, Hemmenway fellebbezett a döntés ellen. Az ezt követő
vizsgálati eljárás teljesen tisztázta Hemmenway-t, akit nemcsak
visszahelyeztek előző beosztásába, de javasolták előléptetését,
tovább azt, hogy hivatalosan bocsánatot kérjenek tőle és
kárpótolják a jogi eljárásban felmerült költségeiért.
Kissinger barátja William Hall főigazgató azonban megváltoztatta
a testület döntését, és Hemmenway-t mégiscsak eltávolították.
Egy
másik magas beosztású hírszerző tiszt Boris Klosson volt
Kissinger csapatában. Klosson 1961-ben Moszkvában teljesített
szolgálatot, és ő volt az, aki lehetővé tette Lee Harvey Oswald
visszatérését az Egyesült Államokba. A Leleplező olvasói már
tudják, hogy Oswaldnak volt szánva a J.F. Kennedy elleni
merényletnél "a magányos gyilkos" szerepe, és Oswald
többek között a KGB egyik tanfolyamán is részt vett. Ismerve
Oswaldnak ezt a KGB kapcsolatait, nehéz elhinni, hogy Oswald
csalódása és érzéseinek a megváltozása elég erős érv
lehetett ahhoz, hogy egy hivatásos amerikai diplomatát meggyőzzön:
engedélyezheti Lee Harvey Oswald visszatérését Amerikába.
Figyelemreméltó
az a tény is, hogy kit választott Kissinger az Egyesült Államok
chilei nagykövetségének az élére. A választás az
ultrabaloldali David Popperre esett egy olyan
országban, ahol éppen akkor távolították el államcsínnyel az
első demokratikus úton hatalomra került baloldali szocialista
kormányzatot Latin-Amerikában. Popper az Institute of Pacific
Relations (A Csendes-óceáni Kapcsolatok Intézete)
munkatársaként Alger Hiss személyes döntése
alapján került a külügyminisztériumba. Alger Hiss neve már
többször említésre került, de újból utalunk rá, hogy ő
bizonyítottan szovjet kém volt, és ezt a tényt legutóbb a magyar
történész Kun Miklós is megerősítette, amikor Moszkvában
kutathatott az eddig legtitkosabbnak számító iratok között is.
Egyébként a Csendes-óceáni Kapcsolatok Intézete a new yorki
székhelyű Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations),
vagyis a CFR testvérintézménye. A new yorki Külkapcsolatok
Tanácsa pedig nem más, mint a háttérhatalom fontos koordináló
központja. A manhattani 68. utca és a Park Avenue sarkán lévő
Pratt House-ban működő CFR-t számos kutató az Egyesült Államok
tényleges kormányának tekinti. David Popper egyébként tagja volt
az Amerasia című folyóirat szerkesztő bizottságának is. Erről
a folyóiratról később bebizonyosodott, hogy a szovjet kémhálózat
egyik központja volt.
1956-ban
egy ugyancsak szovjet ügynöknek bizonyult személy, Elizabeth
Bentley, valósággal sokkolta a kongresszusi bizottságot, amikor
tanúvallomásában elmondta, hogy szovjet részről négy különböző
kémhálózatot működtettek az Egyesült Államok közigazgatásában.
Ezek közül csak kettőt sikerült leleplezni. Az egyik biztonsági
ügynökség szerint a nem leleplezett két hálózat közül az
egyik a külügyminisztérium európai részlegében működött. A
bizalmas jelentés azonban megnevezett hat személyt ebből a
kapcsolatrendszerből és köztük volt Leonard Unger neve.
Nos, Kissinger ezt a Leonard Ungert, aki az Egyesült Államok
nagykövete volt Thaiföldön akkor, amikor puccsot hajtottak végre
a kommunista ellenes Thanom Kitikachorn miniszterelnök ellen,
kinevezte az Egyesült Államok nagykövetévé Kínába.
Az
is közismert - és Walter Isaacson is megerősíti 2001-ben
Budapesten is megjelent Kissinger életrajzában -, hogy Kissinger
különleges kapcsolatot tartott fenn Anatolij
Dobrinyinszovjet nagykövettel. Kissinger ugyanis titkos
csatornát épített ki a Szovjetunió felé már a hivatalba lépését
követő néhány héten belül. A szovjet nagykövetség egyik
fogadásán egy hivatalnok lépett oda hozzá azzal, hogy Dobrinyin
nagykövet, aki a felső lakosztályon influenzával lábadozott,
szeretné, ha Kissinger felmenne hozzá, hogy találkozzanak.
Dobrinyin jól begyakorolt szívélyességgel fogadta Kissingert, és
javasolta, hogy egymást a keresztnevükön szólítsák. Miután
megtárgyalták a különböző lehetőségeket az elrontott
kapcsolatok kijavítására, Dobrinyin találkozót kért Nixon
elnöktől, hogy feletteseinek levelét átadhassa. Amikor az elnök
és Dobrinyin később találkozott, Nixon úgy döntött, hogy ezt
követően minden érzékeny témát közvetlenül Kissingerrel
beszéljen meg, az akkor még Rogers külügyminiszter által
irányított State Department helyett. Ezek után Dobrinyin
gyakorlatilag minden héten meglátogatta Kissingert. Rendszerint a
Fehér Ház keleti szárnyának egyik kevéssé ismert ajtaján
érkezett a szovjet nagykövet, és a térképszobában találkozott
Kissingerrel. Dobrinyinról azt is tudni kell, hogy ő volt a KGB
valamennyi Egyesült Államokban végrehajtott műveletéért a
legfőbb felelős személy.
Az
is ismertté vált az 1970-es években, hogy az úgynevezett
Rockefeller-bizottság, amikor vizsgálatot folytatott a CIA
tevékenységéről, akkor olyan tanúvallomást is meghallgatott,
amely leleplezett egy olyan KGB hírszerző hálózatot, amely a
Capitol Hill-en működött, azaz Washingtonnak azon a részén, ahol
a Kongresszus épületei vannak. A washingtoni szovjet hírszerzésnek
még arra is lehetősége volt, hogy lehallgassa a Fehér Ház és a
Kongresszus között lefolytatott telefonbeszélgetéseket. A
Newsweek című hetilap 1975. augusztus 25-én beszámolt arról,
hogy Kissinger aggódik és szeretné elkerülni azokat a
feszültségeket az amerikai-szovjet kapcsolatokban, amelyek a
Rockefeller-bizottság által készített tanulmányból
származhatnak. Az eredeti változata hosszú fejezetben foglalkozott
a szovjet hírszerző tevékenységgel, beleértve azt is, hogy a KGB
le tudja hallgatni a Fehér Ház telefonbeszélgetéseit a szovjet
nagykövetség különleges antennái segítségével. Kissinger a
Rockefeller-jelentésnek ezt a részét eltávolította, amikor a
nemzetbiztonsági tanács a jelentést megtárgyalta. Ennek a
bizottságnak akkor Kissinger volt a vezetője.
Az
1975-ös évek közepe táján mind a Rockefeller-bizottság, mind a
Frank Church szenátor által vezetett bizottság vizsgálatot
folytatott a CIA és az FBI tevékenységéről. Aki áttanulmányozza
a két bizottság tevékenységét, annak az a benyomása támad,
hogy nem a kommunista szimpatizánsokat, hanem az antikommunistákat
kívánták eltávolítani az amerikai közigazgatásból,
kormányzatból és külügyi apparátusból. Kissingernek sikerült
elérnie, hogy az Egyesült Államok hírszerzési és biztonsági
apparátusának az egészét ő ellenőrizze. Az igazságügyi
minisztérium belső biztonsági főosztályát 1973-ban
megszüntették. A felforgató tevékenységet ellenőrző testületet
három hónap múlva számolták fel. 1974-ben az igazságügyi
miniszternek a felforgatott szervezetekről vezetett nyilvántartását
megszüntették. 1975. januárjában ugyanerre a sorsra jutott a
képviselőház belső biztonsági ügyekben illetékes bizottsága.
Kissinger csapata tehát olyan emberekből állt, mint Hall,
Sonnenfeldt, Klosson, Popper, Bunker, és vezetőjükhöz,
Kissingerhez hasonlóan, nem túlságosan aggódtak a Nyugat
biztonságáért. William Loeb a New Hampshire-ben megjelenő
Manchester Union-Leader munkatársa írta: "Kissinger talán
tényleg nem is kommunista ügynök. De egész biztosan nem tudna
több kárt okozni az Egyesült Államoknak és több hasznot hajtani
a Szovjetuniónak, ha az lenne!"
Mielőtt
Henry Kissinger politikai szerepét a rendelkezésünkre álló
természetesen nagyon is korlátozott ismeretek alapján
kiértékeljük, még szükségesnek tartjuk, hogy néhány olyan
körülményre kitérjünk, amely nem eléggé ismert arról a
jelentős politikai személyiségről, aki igen nagy hatást tett a
XX. század történelmére, és akinek még ma is fontos szerepe van
a világesemények alakításában. Kissinger nyolc éven át
tartotta kezében a hatalom szálait Washingtonban. Tudjuk, hogy a
Rockefeller-ház állt mögötte, azaz a nemzetközi pénzügyi
közösség és a háttérhatalom szolgálatában állt. A nemzetközi
pénzügyi közösség és a Rockefeller-ház támogatása nélkül
nem is kerülhetett volna sem a Fehér Házba, sem a
külügyminisztérium élére. Ha nem vonunk le súlyos
következtetéseket azokból a gyanús körülményekből, amelyek
szerint esetleg szovjet ügynök is lehetett a II. világháború
alatt, az a tény viszont tagadhatatlan, hogy Kissinger a
Rockefeller-ház fizetett ügynöke volt már a Harvard Egyetemen
töltött időszak idején is. Ezen túlmenően vitán felül áll,
hogy a háttérhatalomnak, amelynek a szolgálatában állott, a
bevallott célja az új világrend kialakítása. Ezt a kifejezést
több változatban folyamatosan használják a háttérhatalom
különböző intézményei és annak vezetői, és ugyanezt tette
Henry Kissinger is. A Rockefeller-dinasztia tagjai már nem is
leplezik, hogy a céljuk egy központilag irányított világrendszer
létrehozása. Nelson Rockefeller, aki ugyan már nem él, de élete
során a Rockefeller család legfőbb politikára specializálódott
tagja volt, a "The Future of Federalism" (A földeralizmus
jövője) című könyvében nyíltan kimondja, hogy a nemzeti
függetlenség felett eljárt az idő, és a nemzeti önrendelkezéssel
rendelkező államok helyébe egy nemzetek feletti szuper struktúrát
kell helyezni globális hatáskörű kormányzattal. Nelson
Rockefellernek ez a könyve 1963-ban jelent meg, de újra kiadták,
amikor Ford elnök mellett alelnök lett. A Rockefellereknek nincs
szükségük arra, hogy szándékaikat titokban tartsák. Nagyon jól
tudják, hogy a tulajdonukba, illetve hegemóniájukba adott
tömegtájékoztatás úgyis el fogja hallgatni a lényeget az
amerikai nép elől. Az általuk kiképzett és hivatalba helyezett
média szakértők és irányítók pontosan tudják hogyan kell
manipulálni a közvéleményt. A hatalom csúcsán töltött közel
nyolc évig tartó időszaka alatt Kissinger hűségesen szolgálta a
háttérhatalom és a Rockefeller-ház világuralmi céljait az új
világrend kialakítására.
A
globális unió eme stratégái tisztában vannak azzal, hogy az
amerikaiak nem fognak egykönnyen lemondani szuverenitásukról,
kivéve azt az esetet, hogy ha úgy fogják érezni, vagy ha meg
lehet erről győzni őket valamilyen módon, hogy nincs más
alternatíva. Azért, hogy egy ilyen lélektani helyzetet alakítsanak
ki Amerikán belül, mindig is szükség volt arra, hogy az
amerikaiakat valamivel ijesztgessék. Sokáig ez a mumus a
Szovjetunió volt, ezért a háttérhatalomnak az is az érdekében
állt, hogy a Szovjetunió elég erős legyen, és hiteles
fenyegetésnek számítson. Mindez nem volt csupán blöff, és szó
szerint sokmilliárd dollárba került. Ezért volt az, hogy
Kissinger következetesen támogatott olyan programokat, amelyek
hozzájuttatták a Szovjetuniót a katonailag döntő fontosságú
technológiákhoz. Ezt a fajta stratégiát a legtöbb amerikai nem
értette és most utólag visszatekintve sem érti. Mielőtt azonban
folytatjuk Kissinger politikai szerepének elemzését, vegyünk
közelebbről szemügyre néhány esetet, amikor is Kissinger konkrét
intézkedéseket hozott az új világrend stratégiájának
érvényesítésére. Ennek részét képezte az is, hogy az
emberközpontú reálgazdaság, amely elsősorban az emberi
szükségletekre termel, adja át a helyét a pénzgazdaságnak, vagy
Arisztotelész kifejezését használva a krematisztikának, ahol a
cél a pénzből még több pénzt előállítani. Az értéket
termelő reálgazdaság pedig csak mellékes szerepet játszik.
Kissinger
intézkedik
Ahol
pénzgazdaság megjelenik, ott azonnal túlnépesedés lép fel,
mivel milliók és milliók válnak feleslegessé. Felesleges lesz
mindenki, akinek a munkáján nem lehet előállítani a pénzvagyon
tulajdonosok számára a kamatot, az eladósított államok részére
a magas adókat (amelyekből egy jelentős rész szintén kamat
formájában a pénzoligarchiához kerül), akinek a munkáján nem
lehet globálisan versenyképes profitot termelni úgy, hogy maradjon
elég jövedelem a termelést végzőknek az önköltség fedezésére,
és munkaerejük helyreállítására. Igen sok embernek a munkája
szükséges és hasznos, de ha a pénzoligarchia nem tud rajta pénzt
keresni, akkor ezek az emberek elveszítik a munkájukat, és
végérvényesen munkanélkülivé válnak. Ezt bizonyítja, pl. az a
tény, hogy amióta az Európai Unióban a termelő gazdaságot
felváltotta a pénzgazdaság, azóta nem lehet a munkanélküliek
számát 18 millió alá csökkenteni.
A
kamatkapitalista rendszer azonban emberellenes, és ezért egy olyan
tisztességes gondolkodású keresztény politikus, mint Aldo Moro -
az olasz kereszténydemokrácia vezetője és többszörös
miniszterelnök - a háttérhatalomnak ezzel a politikai törekvésével
nem értett egyet. Ezért a nemzetközi pénzügyi közösség
részéről egyre nagyobb nyomás nehezedett többek között az
olasz kereszténydemokratákra. A másik állam, amelyre ugyancsak
nyomást gyakorolt a nemzetközi főhatalmat gyakorló
pénzoligarchia, az iszlám országok közé tartozó Pakisztán
volt, de ennek egészen más volt az oka, mint Olaszország esetében.
Vegyük először Aldo Moro esetét. Olaszország eme tekintélyes
politikusa ellenezte a pénzgazdasággal és a kamatkapitalizmussal
együtt járó úgynevezett zéró növekedést, a lakosság tudatos
csökkentését és ezáltal magára haragította a háttérhatalom
olyan agytrösztjeit, mint például a Római Klub, és a Tawistock
hálózat. 1982. november 10-én egy római bíróságon Aldo Moro
egykori miniszterelnök egyik közeli barátja tanúvallomást tett,
amely szerint a volt miniszterelnököt a City of Londonban székelő
Royal Institute of International Affairs, a RIIA - vagyis a Királyi
Külügyi Intézet, amely nem más mint a háttérhatalom egyik
legfontosabb hatalomgyakorló intézménye (a CFR testvérintézete)
- egyik ügynöke, aki egyben a Háromszázak Bizottságának a
tagja, megfenyegette, amikor ez a személy az Egyesült Államok
külügyminisztere volt. A tanú tehát egyértelműen Henry
Kissingerre célzott.
Dr.
John Coleman a The Committee of 300 (A Háromszázak Bizottsága)
című 1994-ben megjelent könyvében a 23. oldaltól a 33. oldalig
terjedően tárgyalja ezt az ügyet. A szerző korábban a brit
hírszerzés magasrangú tisztje volt. Coleman könyvében emlékeztet
arra, hogy Aldo Moro miniszterelnököt 1978-ban a Vörös Brigádok
elrabolták majd pedig brutálisan megölték. A Vörös Brigádok
egyes tagjait bíróság elé állították és többen közülük is
tanúsították, hogy tudomásuk volt arról, miszerint egy igen
magas beosztású amerikai politikai vezető is részt vett a Moro
elleni összeesküvésben. Amikor Aldo Morot Kissinger megfenyegette,
nyilvánvalóan nem az Egyesült Államok külpolitikáját, hanem
sokkal inkább azokat az instrukciókat hajtotta végre, amelyeket a
Római Klubtól, a 300-ak Bizottságának, azaz a háttérhatalom
legfontosabb szervének, a külügyekben illetékes intézményétől
kapott. A tanú, aki ezt a bombaként ható vallomást tette a
bírósági teremben, Aldo Moro közeli munkatársa: Gorrado
Guerzoni volt. Robbanó erejű tanúvallomását egész
Olaszországban többször is sugározták a televízió-, valamint a
rádióállomások 1982. november 10-én, és számos olasz újság
is beszámolt róla. Az Egyesült Államokban azonban sem a
nyomtatott, sem az elektronikus tömegtájékoztatás nem adott róla
semmilyen információt. A szólásszabadság eme példaként
emlegetett országában sem a Washington Post, sem a New York Times
nem találta elég fontosnak Gorrado Guerzoni vallomását, és
egyetlen sorban sem számolt be róla.
A
televízióállomások és a rádiók is hallgattak az ügyről. Azt
a tény, hogy Olaszország miniszterelnökét, aki évtizedeken át
az ország egyik vezető politikusa volt, fényes nappal elrabolták
1978 tavaszán, miközben összes testőrét hidegvérűen
meggyilkolták, mindez nem volt elég érdekes esemény ahhoz, hogy
beszámoljanak róla, még akkor sem volt az, amikor Kissinger lett
megvádolva bűnrészességgel, mint olyan személy, aki részt vett
ennek a bűncselekménynek az előkészítésében. Vagy talán pont
ezért volt ez a fülsiketítő hallgatás, mert éppen Kissinger
személye került a bűncselekmény fókuszába? Dr. John Coleman
hivatkozik már idézett könyvében arra, hogy 1982-ban beszámolt
erről a bűncselekményről, és bizonyította, hogy Aldo Morot, a
kereszténydemokrata párt hűséges tagját, olyan bérgyilkosok
ölték meg, akiket a Propaganda Duó, vagy ismertebb nevén P2 -
bizonyos szabadkőműves nagypáholyok által szabályosan el nem
ismert - szabadkőműves páholy bízott meg ezzel a feladattal. A
cél az volt, hogy Olaszországot felvonultassa arra a vonalra,
amelyet a Római Klub és a mögöttük álló háttérhatalom jelölt
ki a termelő gazdaság korlátozására Olaszországban és a
pénzgazdaságra való átállítására. Ez többek között
munkanélküliséget és a lakosság számának a csökkentését
követeli meg. A keresztény Aldo Moro viszont egészen másképp
képzelte el Olaszországnak a stabilizálását, mégpedig a jóléti
állam szociális piacgazdasági módszereivel, teljes
foglalkoztatottsággal úgy, hogy jó kapcsolatok épülnek ki a
munkaadók és a munkavállalók között, amelyek megerősítik a
katolikusok ellenállását a kommunistákkal szemben. Ez egyben
megnehezítette volna a Közel-Kelet destabilizálását, amely
ugyancsak a háttérhatalom hosszútávú stratégiájának a részét
képezte.
Az
előbbiekből az is kitűnik, hogy a háttérhatalom és stratégái
milyen hosszútávú terveket készítenek, és milyen nagy ívű
stratégiában gondolkodnak. Ők nem holmi 5 éves terveket
használnak, avagy a Medgyessy kormány által kedvelt 100 napos
programokat. Ahhoz, hogy jól megértsük mi is pecsételte meg Aldo
Moro sorsát, vissza kell mennünk az újkori illuminizmus
megalapítójának Adam Weishauptnak a korai
katolikus egyházra vonatkozó bizonyos kijelentéseire. Moro halála
eltávolította azokat az akadályokat, amelyek Olaszország
destabilizálását célozták, és amelyekről ma már tudjuk
lehetővé tették a világot irányító nemzetközi pénzügyi
közösség számára többek között a 14 évvel később
végrehajtott Öböl-háború megindítását. Olaszországot
tulajdonképpen kísérleti terepnek választotta ki a háttérhatalom
egyik legfontosabb intézménye, a 300-ak Bizottsága. Olaszország
nagyon is fontos a számukra, mert ez az európai állam fekszik a
legközelebb a Közel-Kelethez, és szorosak a gazdasági és
politikai kapcsolatai e térség országaival. Olaszország
ugyanakkor a katolikus egyháznak a központja, amelyet a Weishaupt
irányította illuminista kvázi- szabadkőművesség le akart
rombolni, és ugyanakkor ez az Olaszország az otthona annak az
úgynevezett Fekete Nemességnek, amely a mai Európának a
leghatalmasabb oligarcha családjait foglalja magába. Ha
Olaszországot meg lehet gyöngíteni Moro eltávolításával, az
visszahatást váltana ki a Közel-Keleten, amely viszont
csökkenthetné az Egyesült Államok befolyását a térségben.
Olaszország
más szempontból is fontos. Ez a kapuja annak a kábítószer
kereskedelemnek, amelyen át Iránból és Libanonból áramlik a
kábítószer Európába. Olaszországban számos politikai
csoportosulás informálisan összefogott, hogy megbuktassa azokat az
olasz kormányokat, amelyek nem a Római Klub irányvonalát
követték. Ezek az egymással szövetségre lépő erők a velencei
és a genovai Fekete Nemesség, a P2 kvázi-szabadkőműves páholy
és a Vörös Brigádok. Bármennyire is különböző eredetű és
célú társaságnak és szervezetnek tűnnek, egyesítette őket az,
hogy közös cél érdekében tevékenykedtek. Azok a római
rendőrségi nyomozók, akik a Vörös Brigádok ügyében folytattak
vizsgálatot különösen azután, hogy Aldo Morot brutálisan
meggyilkolták, számos olyan névvel találkoztak, amelyek arra
utaltak, hogy igen tekintélyes családok is szorosan együttműködtek
a terrorista csoporttal.
A
rendőrség arra is bizonyítékokat talált, hogy legalább egy
tucat esetben ezek a hatalmas és tekintélyes családok átengedték
otthonaikat és birtokaikat, valamint az azon lévő úgynevezett
biztonságos házakat használatra a Vörös Brigádok egyes
csoportjainak. Az Amerikát irányító hatalmi elit, amely ugyan nem
nevezi magát nemességnek, de azért legalább úgy elkülönül,
mintha címzetes arisztokrácia lenne, ugyancsak kivette részét
ebből az Olaszország-ellenes programból. Az egyik ilyen
szereplő Richard Gardner, aki Carter elnöksége idején
nagykövet volt Rómában. Ebben az időben Gardner valójában Bettino
Craxi közvetlen irányítása alatt működött, aki a
Római Klub egyik fontos tagja volt és a NATO-nak is egyik
kulcsembere. Craxi volt az egyik vezetője az olasz politika
megváltoztatását célzó összeesküvésnek. Ő hajszolta
keresztül a római parlamentben a - háttérhatalom stratégiájának
megfelelően - a házassági jog megváltoztatását és a válás
megengedését, továbbá az abortusz legalizálását. Ennek
eredményeként a legújabb olasz történelemben olyan alapvető
vallási és társadalmi változások zajlottak le, amelyek nem csak
a katolikus egyházat érintették, de az egész olasz nemzet
erkölcsét is negatívan befolyásolták.
Amikor
Ronald Reagent elnökké választották az Egyesült Államokban,
akkor Washingtonban 1980. decemberében fontos tanácskozást tartott
a Római Klub és a szocialista internacionálé. Mindkét szervezet
a háttérhatalom egyik legfontosabb intézményének, a 300-ak
Bizottságának tartozik beszámolni tevékenységéről. A
tanácskozás egyik fő témája az volt, hogy miként lehetne
semlegesíteni Reagen elnökségét. Azért, hogy jobban megérthessük
milyen mindenre kiterjedő hatalma van a 300-ak Bizottságának,
érdemes szemügyre venni azt a legalább 40 részlegét, amelyek
stratégiájának a végrehajtását végzik. Ha ezt a 40 intézményt
átvilágítjuk, akkor már érthetővé válik, hogyan képes a
háttérhatalom egyetlen központból irányítani sikeresen egy
olyan komplex világot, mint a de facto ma is már létező Globális
Unió.
Gorrado
Guerzoni, aki mint már utaltunk rá Aldo Moro egyik
legközelebbi munkatársa volt, óriási feltűnést keltett eskü
alatt tett bírósági vallomásával. Guerzoni tanúvallomásáról
az olaszországi és az európai sajtó részletesen beszámolt, az
Egyesült Államok tömegtájékoztatása azonban elhallgatta az
amerikaiak elől, hogy Kissinger és a Kissinger által
képviseltHÁLÓZAT húzódik meg Aldo Moro tragikus
halála mögött. Ez az ügy jól szemlélteti, hogy a 300-ak
bizottságának módjában áll rákényszerítenie az akaratát
szinte minden kormányra kivétel nélkül. Hangsúlyozzuk, itt nem a
szabadkőművességről van szó, mert a háttérhatalom hálózatának
ugyan szerves részét képezik a különböző szabadkőműves
irányzatok, de a nemzetközi pénzügyi közösség és
intézményrendszere sokkal hatalmasabb és univerzálisabb, mint
bármely szabadkőműves irányzat. A történtek arra utalnak, hogy
Kissinger nemcsak megfenyegette Aldo Morot, de keresztül is vitte
azoknak az akaratát, akiknek a megbízásából cselekedett. Moro
kiiktatásával a háttérhatalom elérte, hogy Olaszország is
feladja ragaszkodását az emberi szükségletekre termelő
közgazdasághoz, és bevezesse a pénzgazdaságot, amit
Arisztotelesz krematisztikának nevezett, hogy jól megkülönböztesse
az ökonómiától. A krematisztika, vagy pénzgazdaság lényege,
hogy a pénzből a kamatmechanizmus segítségével még több pénzt
állítsanak elő, kerüljön, amibe kerül.
1982.
júniusában és júliusában Aldo Moro felesége a bíróságon
nyílt tárgyalás keretében elhangzott tanúvallomásában
elmondotta, hogy férje meggyilkolására nagyon komoly fenyegetés
nyomán került sor olyan személy részéről, akit - szó szerint
idézve szavait - "az Egyesült Államok magasrangú politikai
személyiségének" nevezett. Eleanora Moro megismételte a
pontos kifejezést, amelyet Kissingerrel kapcsolatban Guerzoni tett
eskű alatt elhangzott tanúvallomásában: "Vagy leáll Ön a
politikai vonalával, vagy keményen meg fog fizetni érte." A
bírák megkérdezték Guerzonit, hogy vajon be tudná-e azonosítani
azt a magasrangú amerikai politikai személyiséget, akiről Moro
asszony tett említést? Guerzoni válaszában kijelentette, hogy ez
a személyiség Henry Kissinger volt, ahogy ő azt már korábban
jelezte. Guerzoni azt is elmondta a bíráknak, hogy Kissinger Moro
szállodai szobájában fenyegette meg az olasz politikust, amikor az
hivatalos látogatást tett az Egyesült Államokban. Aldo Moro nem
csak egy NATO-hoz tartozó állam, Olaszország miniszterelnöke és
külügyminisztere volt, hanem egy olyan tekintélyt parancsoló
személyiség, aki soha sem engedett volna a maffiaszerű
nyomásgyakorlásnak, vagy fenyegetésnek. Amerikai útján ekkor
elkísérte Morot Olaszország elnöke is.
A
háttérhatalom egyik irányítójának számító Rockefeller-ház
megbízottjaként Kissinger végrehajtotta a nemzetközi
pénzkartellnek azt a célját, hogy meggyöngítse az Egyesült
Államokat, amelyet szilárdan az ellenőrzése alatt kívánt
tartani. Kissingernek kulcsszerepe volt a közel-keleti
konfliktusban, és a vietnami háború döntő szakaszának a
levezényelésében. De a háttérhatalom képviselőjeként még az
Öböl-háborúban is fontos szerepet játszott a színfalak mögött.
Az Egyesült Államok hadseregének ezekben a háborúkban, amelyhez
még hozzá számíthatjuk a korábban lezajlott koreai háborút is,
az a szerep jutott, hogy a 300-ak bizottságának a zsoldosaként
járjon el. Az Öböl-háborúban egyrészt kívánták Kuvaitot
szoros ellenőrzés alá venni, másrészt példát akartak statuálni
Irak megbüntetésével.
Kissinger
és a pakisztáni Ali Bhutto
Kissinger
hasonlóan keményen lépett fel a néhai Ali Bhuttóval, Pakisztán
egykori elnökével szemben is. Bhutto "bűne" a
háttérhatalom szemében az volt, hogy minden áron meg akarta
szerezni országa számára az atomfegyvereket. A muzulmán államnak
számító Pakisztán elnökeként Bhutto fenyegetve érezte országát
a közel-keleti helyzet ingatagsága és az Indiával fennálló
területi viszálya következtében. Bhuttot 1979-ben a new yorki
székhelyi Council on Foreign Relations, CFR, pakisztáni
kirendeltségének a vezetője, Zia ul Haq tábornok bíróság elé
állította és lényegében koholt vádakkal, halálra ítéltette
és kivégeztette.
De
érdekes Zia ul Haq sorsa is. Ezzel kapcsolatban Dr.
John Coleman a következőket írja a "The Committee of 300"
(A háromszázak bizottsága) című könyvének, amely 1994-ben
jelent meg az Egyesült Államokban, a 28. és a 29. oldalán:
"Zia
ul Haq tervbe vett hatalomra kerülésekor felbátorította a dühöngő
csőcseléket, hogy gyújtsa fel az Egyesült Államok nagykövetségét
Islamadban. Ez nyilvánvaló kísérlet volt arra, hogy megmutassa a
CFR-nek, hogy ő a maga ura, és hogy még több külföldi segélyt
szerezzen, és amiként az később ismertté vált, hogy
meggyilkoltassa Richard Helmset. Néhány évvel később Zia ul Haq
életével fizetett azért, hogy beavatkozott az afganisztáni
háborúba. (Richard Helms Kissinger Fehér Házban eltöltött évei
idején a CIA igazgatója volt. Kissinger soha nem jött ki igazán
jól Richard Helmssel, akit bürokratikus összeesküvéseket
kikerülő patríciusnak tartott, és ezért előnyben részesítette,
ha a CIA hírszerzői inkább csak adatokat továbbítottak a
Nemzetbiztonsági Tanácsnak értékelések és következtetések
helyett. D. J.) C-130 Hercules típusú repülőgépét lelőtték
egy rendkívül alacsony frekvenciájú (ELF, extremely low
frequency) elektromágneses energiával működő fegyverrel röviddel
azt követően, hogy gépe felszállt, és az hurokrepüléshez
hasonló mélyzuhanással a földbe csapódott.
A
Római Klub, amely a "300-ak Bizottságának" a parancsára
távolította el Zia ul Haq tábornokot, nem érzett lelkiismeret
furdalást, amiért ebben az akcióban feláldozta több hivatalos
szolgálaton lévő amerikai személy életét, akik a repülőgépen
tartózkodtak. Közöttük volt az amerikai hadsereg védelmi
hírszerző ügynökségének az egyik csoportja is, élén Herbert
Wassom dandártábornokkal. Zia ul Haqot figyelmeztette a török
titkosszolgálat, hogy ne utazzon repülőgéppel, mivel az levegőből
indított bomba célpontja lehet. Ezt szem előtt tartva Zia ul Haq
magával vitte az Egyesült Államok katonai hírszerző csoportját
"biztosítékként", amiként azt a belső köreihez
tartozó tanácsadóknak elmagyarázta."
Dr.
John Coleman a továbbiakban utal egy 1989-ben megjelent munkájára,
amelynek a címe "Terror in the Skies" (Terrortámadás az
égbolton). Ebben a könyvében a következőképpen írja le, hogy
mi történt:
"Röviddel,
mielőtt ul Haq C-130 típusú gépe felszállt Pakisztán katonai
repülő támaszpontjáról, egy gyanús kinézetű teherautót
lehetett látni annak a hangárnak a közelében, amelyben a C-130-as
volt elhelyezve. Az ellenőrző torony figyelmeztette a támaszpont
biztonsági szolgálatát, de mire azok akcióba léptek, a C-130-as
már felszállt, és a teherautó távozott. Néhány perccel később
a repülőgép hurokrepüléshez hasonló bukfencet végezve zuhanni
kezdett egész addig, amíg a földbe csapódott és lángba borulva
felrobbant. A C-130-al történtekre nincs magyarázat, mivel ez a
repülőgép típus rendkívül megbízhatónak bizonyult, és a
közös pakisztáni-amerikai vizsgálóbizottság nem talált
mechanikai vagy szerkezeti hibát, sem a pilóta által elkövetett
tévedést. A hurokrepüléshez hasonló lezuhanás közismert
tulajdonsága annak a repülőgépnek, amelyet elektromágneses
energia fegyver találata ér."
Coleman
ezután megemlíti, hogy arról volt tudomása, hogy a Szovjetunióban
lévő Kurcsatov Atomenergia Intézetben volt egy intenzív
elektronsugárzást kutató részleg. Miután tudomást szerzett
erről, Coleman utánajárt az ügynek és megtudta, hogy az
"International Journal of Electronics" (Az elektronika
nemzetközi újságja) közölt néhány olyan írást, amelyek
megerősítették azokat az információkat, amelyekhez Coleman
tájékozódása során hozzájutott, és amelyek magyarázatot adtak
arra, hogy milyen módszerrel lőtték le Zia ul Haq tábornok
C-130-as gépét. Ezen túlmenően még két más forrásból is
megerősítették ezt a magyarázatot. Ezért alakult ki Coleman-ben
az a meggyőződés, hogy Zia ul Haq tábornokot meggyilkolták. A
C-130-as hangárja mellett lévő teherautóban lehetett az a
mozgatható ELF fegyver, amelyet egyébként a szovjet hadsereg is
már birtokolt abban az időben.
Bhutto
írásos feljegyzéseiben, amelyet a börtönből csempésztek ki,
leírja, hogy Kissinger keményen megfenyegette őt: "Félelmetes
leckét fogok adni, ha Ön folytatja a nemzetépítő politikáját."
Bhuttó összeütközésbe került Kissingerrel és a Római Klubbal,
amikor szorgalmazta a nukleáris energia programot, hogy Pakisztánt
modern ipari állammá fejlessze. A 300-ak Bizottságának a szemében
ez éles ellentétben állt azokkal az utasításokkal, amelyeket
Kissinger útján hozott a pakisztáni kormány tudomására. Amit
Kissinger tett, amikor megfenyegette Bhuttot, nem az Egyesült
Államok hivatalos politikáját, hanem napjaink illuminátusainak
politikáját hajtotta végre.
A
háttérhatalom nukleáris kérdésekben elfoglalt álláspontja
rendkívül bonyolult, több alapvető változáson ment át és
országról országra változott. Ezért szükséges néhány szóval
megvilágítani, hogy miért lett egyik napról a másikra
népszerűtlen a korábban a jövő energiaforrásának tartott
atomenergia. A környezetvédelemnek álcázott új politikai vonalat
a háttérhatalom a Római Klub, valamint a Bilderberg Csoport
segítségével indította útjára. A nukleáris energiával
létrehozott elektromos energia olcsó, tiszta és bőségesen
rendelkezésre áll. Ennek segítségével az úgynevezett harmadik
világ országai viszonylag rövid idő alatt függetlenné válhattak
volna az Egyesült Államok pénzügyi és gazdasági gyámkodásától
és a saját gazdasági bázisukra támaszkodva valóban szuverén
államokká fejlődhettek volna. A nukleáris energia tehát
kiemelhette volna a harmadik világ államait elmaradott
helyzetükből, amit azonban a 300-ak Bizottsága nem tartott
kívánatosnak. Kevesebb külföldi hitelt, kevesebb pénzügyi és
gazdasági függést jelentett volna, és kisebb ellenőrzési
lehetőséget az adott volna az ország természeti erőforrásai
felett. Az a lehetőség, hogy a fejletlen nemzetek kezükbe vehetik
sorsuk alakítását, a legélesebb ellentétben állt a Római Klub
és az azt ellenőrző 300-ak bizottsága céljaival. A külföldi
pénzügyi kölcsönöktől való függőség, az eladósítás, a
kamat formájában szedett nemzetközi adó, a harmadik világ
államait a CFR függőségében tartja. Az úgynevezett segélyekből
pedig a rászorulók rendszerint alig részesülnek, mert azok a
helyi hatalmasságok zsebében tűnnek el, akik ezért cserébe
megengedik, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában
lévő multinacionális korporációk durván kihasználják ezeknek
az országoknak a természeti erőforrásait.
Az
amerikai lakosságra rákényszerített segélyezési politika egyben
elősegíti az amerikaiaknak a függőségben tartását is. Az
amerikai lakosságtól e célra elvont pénz tovább szegényíti az
amerikai polgárokat, és gyengíti ellenállásukat a pénzügyi
rendszert kézben tartó, a gazdasági és a politikai szférát
egyaránt ellenőrző háttérhatalommal szemben. David Rockefeller
és kiszolgáló csapata jól tudta, hogy mit akar, amikor
elfogadtatta 1946-ban a külföldi segélyezésre vonatkozó
törvényt. Hogyan képes a "300-ak Bizottsága"
fenntartani ellenőrzését a világ felett és a kézben tartani
olyan nagy és tekintélyes országokat, mint az Egyesült Államok
és Nagy-Britannia? Az egyik leggyakrabban feltett kérdés az,
miként lehet, hogy bármely csoport mindig tájékozott legyen: mit
történik világszerte, és hogy uralmát milyen konkrét eszközzel
kell az adott helyzetben fenntartania? Erre a kérdésre rövid és
általános válasz nincs. Csak a konkrét esetek és a konkrét
eszközök részleteinek a megismerése adhat választ. Ezért van
szükség arra, hogy megismerjük, miként működnek a
háttérhatalomnak a titkos társaságai, a frontszervezetei, a
kormányzathoz tartozó ügynökségei, a tulajdonában és az
ellenőrzése alatt álló bankok, a biztosítótársaságok, a
nemzetközi üzleti élet hálózata, az olaj- és energiaipar, a sok
ezernyi alapítvány és még sorolhatnánk azokat az intézményeket
és eszközöket, amelyek mind lehetővé teszik a "300-ak
Bizottsága" számára, hogy hegemóniáját immáron globális
méretekben érvényesítse. Mindez nem új dolog. Ez így van immár
száz éve.
A
Leleplező hasábjain már részletesen tájékoztattunk a
háttérhatalom két központi koordináló testvérintézményéről,
a City of Londonban működő Royal Instutute of International
Affairs-ről, (RIIA-ról), valamint a New Yorkban működő Council
on Foreign Relations-től (CFR-ről).
A
Háromoldalú Bizottságról (Trilateral Comission-ről) is többször
volt már szó, de részletes ismertetésére még visszatérünk. A
Római Klub és a Német Marshall Alap (German Marshall Fund)
tevékenységét is már érintettük, de e két intézményről még
mindig nincs világos képe a magyar közvéleménynek. Sokan még
mindig úgy vélik, hogy a Római Klub valamiféle keresztény tudós
társaság és kapcsolatban áll a katolikus egyházzal, ezért van a
székhelye Rómában, másrészt a Német Marshall Alapról azt
hiszik, hogy valamiféle köze van a Marshall tervhez, amelynek a
keretében Amerika a második világháború után komoly pénzügyi
és gazdasági támogatást nyújtott a nyugat-európai országoknak.
A nevek azonban megtévesztőek. Ez sem véletlen, ez is a
háttérhatalom álcázó technikájához tartozik. Mind a Római
Klub, mind a Német Marshall Alap a háttérhatalom gondosan
megszervezett és jól álcázott intézménye. A Római Klub
gyakorlati irányítását a NATO-ból származó vezető
személyiségek végzik. A NATO stratégiáját és gyakran taktikai
elképzeléseit viszont a Római Klub keretében működő tudományos
munkaközösségek dolgozzák ki. Hosszabb időn át Lord Peter
Carrington ellenőrizte a "300-ak Bizottsága" megbízásából
azt, hogy a Római Klub által kidolgozott elképzeléseket a
NATO-ban megvalósítsák. A Római Klub a mai napig a "300-ak
Bizottságának" egyik legfontosabb politikai agytrösztje és
fontosságban csupán a Bilderberg csoport előzi meg.
A
Római Klubot 1968-ban a korábban Henry Morgenthau-ról elnevezett
csoport tagjai alapították. A javaslat az olasz Aurellio
Pecceitől származott, aki fel akarta gyorsítani a világ
egy központból történő kormányzásának a kialakítását, azaz
az új világrend bevezetését. Az új világrend rendkívül
elkopott szóhasználat és igen sok jelentése van. Amit Aurellio
Peccei akart, az a világ egy központból történő kormányzása
volt.
Kissinger
és a "P-2. Páholy"
Az
előzőekben már utaltunk rá, hogy Henry Kissinger több oldalról
is abba a gyanúba keveredett, hogy együttműködött a
Szovjetunióval. 1974-ban Frank A. Capell közzétette
"Henry Kissinger, Soviet Agent" (Henry Kissinger a szovjet
ügynök), amely 1987-ben ismételten megjelent az Egyesült
Államokban. Capell nem kevesebb állít, mint azt, hogy életének
egy rövid időszakában Kissinger a Német Kommunista Pártnak is a
tagja volt, ezért a KGB könnyen kapcsolatba tudott vele lépni.
Most nem részletezzük Capell könyvének a tartalmát, csupán arra
utalunk, hogy Henry Kissingert több vonatkozásban is Janus-arcú
személynek kell tekintenünk. Szabadkőművesként is három
különböző szabadkőműves irányzatnak a tagja, az angolnak, az
amerikainak, és a franciának. De egyes szerzők azt is kiemelik,
hogy fontos szerepet játszik a szabadkőművességhez hasonlóan
működő B'nai B'brith-ben is. (Az 1843-ban New Yorkban alapított
B'nai B'brith jelenleg a világon a legnagyobb taglétszámú zsidó
szervezetnek számít. Nevének jelentése magyarul: "Szövetség
Fiai", ahol a Szövetség a Tóra egyik kulcsfogalmára,
Istennek a zsidósággal kötött szövetségére utal. A B'nai
B'rith a hangsúlyt a zsidó nép évezredes összetartozás érzésére
és sorsközösségére helyezi. Ezen túlmenően azonban Henry
Kissinger a P-2 elnevezésű nagyhatalmú Római Páholynak is a
tagja volt. A P-2 azt jelenti, hogy Propaganda Duó, ez pedig
visszautal az olasz illuminátus-vezető és a karbonári mozgalom
létrehozója, Guiseppe Mazzini által
alapított Propaganda Uno, vagyis P-1-es mozgalomra.
Stephen
Knight az angol nyomozó újságírók kiemelkedő
személyisége foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy miként jött
létre a Római P-2-es páholy. A "The Brotherhood: The Secret
World of the Freemasons" (A testvériség: a szabadkőművesek
titkos világa) című 1984-ben megjelent könyvének a 270. oldalán
ezeket írja:
"A
P-2-t 1966-ban hozták létre az olaszországi Grand Orient akkori
nagymesterének Giordano Gamberininek a parancsára.
A nagymester terve az volt, hogy egy olyan csoportot hoz létre
befolyásos emberekből, akik rokonszenveznek a szabadkőművességgel,
és ezért a hasznára lehetnének. Ennek az elit csoportnak a
megalakítására a toszkánai Arezzó városából származó gazdag
textilgyárost választották ki. Ő két évvel korábban lett
szabadkőműves, és olyan fokozatot ért el, amely Olaszországban
megfelel a szabadkőművesi mesterfokozatnak. E személynek a
neve Licio Gelli volt."
Licio
Gelli a hagyományos Grand Orient páholyhoz 1963-ban csatlakozott.
Igen gyorsan elérte a mesterfokozatot és ez lehetővé tette, hogy
egy hagyományos páholy vezetője legyen. Hozzáértése nem kerülte
el Gamberini nagymester figyelmét, és ezért Gamberini őrá bízta
a felélesztendő - nem hagyományosnak számító - Propaganda
páholyok megszervezését. Licio Gelli rendkívül nagy ambícióval
látott a P-2-es páholyok megszervezéséhez, amelyre Gamberini
eredetileg nem is gondolt. Ebből az a lényeg, hogy Gamberini és
Gelli elképzelései nem teljesen fedték egymást. Gelli nagyszabású
elképzelései a Propaganda Duóval kapcsolatosan egészen a Spanyol
polgárháborúig nyúlnak vissza. A spanyol kommunisták felkelése
1930-ban kezdődött, és mint tudjuk, végül is kudarccal
végződött. A kommunista felkelők támogatására Sztálin
technikai tanácsadókat küldött Spanyolországba. Valamennyi Grand
Orient irányzatú szabadkőműves volt, akik annak idején
tevékenyen részt vettek a bolsevik hatalomátvételben is
Oroszországban. Spanyolországba érkezve felvették a kapcsolatokat
a Grand Orient-es testvéreikkel, akik védelmet nyújtottak nekik a
Grand Orient-es páholyok keretében. A spanyol felkelés sok
tekintetben hasonlított a bolsevik hatalomátvételhez, és az
eseményekben igen fontos szerepet játszott a polgárokkal szemben
alkalmazott tömegterror. Ezekkel a brutális eszközökkel a spanyol
Grand Orient meg tudta szilárdítani ingatag helyzetét.
Az
1937-től 1939-ig tartó spanyol polgárháború akkor kezdődött,
amikor Franco tábornok megszervezte a kommunistákkal szembeni
ellenállást. Franco oldalán tevékenykedett a fiatal Licio Gelli.
Látván a szabadkőművesek brutalitását, erős ellenszenv alakult
ki benne a szabadkőművességgel szemben. Gelli később Mussolini
szenvedélyes támogatója lett, amikor a Duce kampányt indított a
szabadkőművesség eltávolítására Olaszországból és az
olaszországi gyarmati területekről. A II. világháború alatt
Gelli a náci SS-sel kapcsolatot tartó tiszt volt Olaszországban.
1943-ban, amikor a német SS tisztjei felismerték, hogy a harmadik
birodalom elveszíti a háborút, tervet készítettek, amely szerint
Dél-Amerikába menekülnek. Gelli segítette ennek a tervnek a
megvalósítását. Argentínában akkor kulcsszerepet játszott Juan
Peron egy ambiciózus ezredes, aki szimpatizált a német nemzeti
szocializmussal. Hitler személyi titkára Martin Bormann
dollármilliókat juttatott el a berlini Reichsbankból
dél-spanyolországi kikötőkön keresztül, ahol is a pénzt német
tengeralattjárók vitték át Argentínába. Argentína hivatalosan
semleges volt, Peron azonban biztosította a németeket, hogy a
Bormann által oda kiszállított pénzt és más értékeket
biztonságba helyezi. 1946-ban Peront hivatalosan is elnökké
választják, és ekkor Argentína védelmet nyújtott az oda
menekült náciknak. Az Amerikai Egyesült Államok egyik 1945-ben
készített hivatalos jelentése szerint: "Náci vezetők,
csoportok és szervezetek szövetségre léptek az Argentín
totalitárius csoportokkal, hogy egy náci, fasiszta államot
hozzanak létre."
Licio
Gelli 1947-ben a CIA megbízásából igyekezett Dél-Amerika szerte
elbújtatni az SS-nek azokat a tagjait, akik nem voltak
felhasználhatóak a Szovjetunió elleni hírszerzésre. Később
Gelli maga is Argentínába távozott, és arra törekedett, hogy
Argentínából egyfajta dél-amerikai Hongkongot csináljon, amely
képes versenyre kelni az angolszász világban domináns szerepet
játszó nemzetközi pénzügyi közösséggel. Gelli felvette az
argentínai állampolgárságot is, és így kettős állampolgár
lett. 1963-ban visszatért Olaszországba. Ekkor csatlakozott az
olasz szabadkőművességhez, amelyet Mussolini uralma idején
annyira gyűlölt. Ha nehezen is, de ezt meg lehet érteni. Gelli
ugyanis kidolgozta az ő saját stratégiáját a szabadkőművesség
meggyöngítésére. Mussolini és közte az volt csupán a
különbség, hogy másképp képzelték el ennek a feladatnak a
végrehajtását. Mussolini könyörtelenül üldözte a
szabadkőműveseket. Gelli viszont - beépülve - belülről kívánta
őket befolyásolni, átalakítani. David A. Yallop írja
"In God's Name" (Isten nevében) című New Yorkban
1984-ban megjelent könyvének a 113-114. oldalán, hogy a rendkívül
ambíciózus Gelli, aki minden eszközt igyekezett megragadni, hogy
növelje befolyását a hatalom köreiben, a rehabilitált
szabadkőműves mozgalomban találta meg a tökéletes eszközt
céljai elérésére. Gelli már régóta kettős szerepet játszott.
Mussolini alatt egyaránt gyűlölte a kommunizmust és a
szabadkőművességet, mivel úgy látta, hogy a kettő szorosan
egymáshoz tartozik. A kommunizmus elpusztításához azonban
csatlakozni kell a szabadkőművességhez, és el kell sajátítani
annak titkait. Gelli feltehetően a KGB-vel is együttműködött a
II. világháború alatt és után, tehát hírszerző munkát
végzett a kommunisták számára. Módszerei közé tartozott az
adatok és dokumentumok gyűjtése, hogy aztán megfelelő időpontban
felhasználhassa őket.
1963-ban
Gelli hasonló taktikai megfontolásokból csatlakozott a Grand
Orient szabadkőművességhez. Ezt álcázásnak szánta abból a
célból, hogy valódi terveit elrejtse az angolszász világban
irányító szerepet betöltő brit szabadkőműves bankárok elől.
1966-ban hozta létre a P-2-es páholt, amely formailag az
olaszországi Grand Orient felügyelete alatt működött, valójában
azonban Gelli közvetlen ellenőrzése alatt állott. Gellinek
sikerült a világ legbefolyásosabb embereit beszerveznie az ő
Propaganda-2 páholyába. Így például az Egyesült Államokban ő
volt az, aki beszervezte a P-2-es páholyba Henry Kissingert, és
Alexander Haiget, akik ebben az időben már mindketten megkapták a
skót rítus szerinti 32-es fokozatot. Kissinger és Haig révén
Gelli elérte, hogy együtt ebédelhetett három amerikai elnökkel
is, Nixonnal, Carterrel és Reagennel és még sok más, az elnöknél
kisebb rangú, de azért nagyon befolyásos amerikai személyiséggel.
Olaszországban minden fontos döntést hozó központban ott voltak
Gelli emberei, és ezért jelentősen tudta befolyásolni az olasz
politikai életet. Szinte semmi fontos nem történt ezekben az
időkben Olaszországban, amelyről Gelli már ne tudott volna előre,
vagy röviddel utána.
Gelli
a P-2-es páholyt a bajor illuminátusok megalapítójának és
vezérének Adam Weishauptnak a szervezeti és
működési elvei szerint szervezte meg. 953 személy szerepelt a
tagok listáján, amelyet az olasz kormány 1982. tavaszán
közzétett. Ez a 953 személy 17 csoportra volt felosztva, és
mindegyiknek meg volt a külön vezetője. A P-2-t olyan
áthatolhatatlan titoktartás vette körül, és olyan szakszerűen
irányította Gelli, hogy még a saját tagjai sem látták át, hogy
milyen tagozódási rend alapján kapcsolódnak a szervezethez. A
legtöbbet a 17 csoportnak a vezetője tudta, de ők is csak a saját
csoportjukra vonatkozóan rendelkeztek ismeretekkel. Még Spartaco
Megninni, az az olaszországi Grand Orient akkori főtitkára sem
ismerte a P-2 páholy teljes tagságát. Ezt egyedül Licio Gelli
tudta. Gelli gondoskodott arról, hogy az olasz kommunista párt ne
tudjon behatolni a P-2-es páholyba. Ezért már jó előre
összegyűjtötte azokat az információkat, amelyekre szüksége
volt azért, hogy a kommunista pártot, illetve annak vezetőit távol
tarthassa. Céljai elérése érdekében Gelli nem riadt vissza a
zsarolástól, és ezt szégyentelenül alkalmazta is, még a saját
páholytagjaival szemben is. Yallop szerint Gellinek a zsarolási
dossziéjában olyan információkat talált, amelyek a
legbefolyásosabb bankárokra vonatkoztak és talált titkos
dossziékat argentínai, paraguayi, brazíliai, bolíviai, kolumbiai,
venezuelai és nicaraguai politikusokról is.
Licio
Gelli jobbkeze a rendkívül tehetséges, de gátlástalan
bankár, Roberto Calvi volt. Gelli Calvit pénzéhes
üzletembernek tartotta, akinek a révén ő be tud hatolni a
nemzetközi pénzügyi közösség struktúráiba és az angolszász
háttérhatalom által ellenőrzött kábítószer kereskedelembe is,
legalábbis Olaszországban és Dél-Amerikában. Lici Gelli Calvinak
szánta a Propaganda-2 finanszírozójának a szerepét.
Roberto
Calvi Milánóban született 1920-ban és a II. világháborúban az
orosz fronton harcolt. 1947-ban Calvi apja nyomdokaiba lépve bankár
lett és a milánói Banco Ambrosiano alkalmazásába lépett.
1963-ban Calvi megállapodott néhány angol szabadkőműves
pénzemberrel, hogy színlelt vállalatokat hoz létre elsősorban
abból a célból, hogy a maffia által forgalmazott kábítószerből
származó pénzt tisztára mossák, és aztán már mosott
állapotban elhelyezzék az ő bankjaiban. Első ilyen
"stróman"(szalmabáb) vállalatát 1963-ban Luxemburgban
hozta létre és a Compendium elnevezést adta neki. 1966-ban, miután
találkozott Gellivel, Calvi csatlakozott a P-2-es
szabadkőművességhez. Gelli ezután 1971-ben bemutatta Calvit a
litván származású Paul Marcinkus püspöknek,
aki ekkor már a Vatikán Bank elnöke volt. Calvi nyomban bekerült
a Vatikán válogatott bizalmi emberei közé. 1971-ben a Banco
Ambrosiano ügyvezető igazgatója lett, és a luxemburgi cég nevét
Compendiumról Banco Ambrosiano Holdingra változtatta. Ezután
azonnal megkezdte a pénz átszivattyúzását a saját bankjából
ebbe a bizonyos színlelt cégbe. Licio Gelli később ezt a tényt
arra használta, hogy megzsarolja Calvit, és ílymódon kényszerítse
Dél-amerikai tevékenységének a finanszírozására. Calvi közben
több úgynevezett "off-shore" (adójogilag területen
kívüli) bankot létesített a brit megbízó számára a Banco
Ambrosiano név alatt. Marcinkus püspök az egyik ilyen banknak a
felügyelő bizottságában is szerepet vállalt. Calvi hamarosan
megállapodott a püspökkel, hogy a Vatikáni Bankon keresztül is
beindítják a maffia számára a pénz átmosását. 1982-ben
bekövetkezett haláláig Calvi számos illegális tranzakcióban
vett részt.
Roberto
Calvit, a "Lovagot", "Isten bankárjának" is
nevezték a Vatikáni Bankkal való szoros együttműködése miatt.
A Banco Ambrosiano és a Vatikáni Bank olyan szorosan összefonódott,
hogy ez utóbbinak a profitja egyenes arányban növekedett Calvi
pénzügyi birodalmával párhuzamosan haladva. Calvi azért tudta
sikeresen kijátszani az olasz törvényeket, mert a Vatikán Bank
lényegében úgy működött, mint egy off-shore bank. A nemzetközi
jog nem tette lehetővé, hogy az olasz bankfelügyelet megvizsgálja
a könyveit és vezetőit auditálja. Ez a bank a Vatikán Városhoz
tartozott, amely nemzetközi jogilag önálló állam. Calvi azonban
csak addig volt sikeres, amíg VI. Pál volt a pápa. 1978-ban az új
pápa Albino Luciani, aki I. János Pál néven
került a katolikus egyház élére, tudomást szerzett arról, hogy
121 szabadkőműves egyházi személy tartozott ahhoz a páholyhoz,
amely "A Nagy Vatikáni Páholy"
nevet viselte. A listán megtalálhatók voltak a bíborosok, a
püspökök, és a magasrangú prelátusok nevei, összesen 22 főpap
neve. Közöttük volt a Vatikán államtitkára, Villot kardinális,
aki 1966. óta szabadkőműves volt. A szabadkőműves főpapok
listáján szerepelt Monsignore Agostino Casaroli bíboros,
a Vatikán külügyminisztere, Róma bíborosi rangot viselő
vikáriusa, Ugo Poletti, valamint Baggio bíboros, Paul
Marcinkus püspök, és Monsignore Donato de Bonis a
Vatikáni Banktól. Még I. János Pál titkára is szabadkőműves
volt. I. János Pál pápa úgy döntött, hogy nevezett személyeket
elmozdítja tisztségeiből és helyükre olyan főpapokat állít,
akikben megbízhat. 33 napos pápasága azzal ért véget, hogy még
egészségesen feküdt le, de már soha többé nem ébredt fel.
Akkora adag digitálist adtak be neki, hogy attól szívinfarktust
kapott.
Az
új pápa - a korábbi krakkói bíboros - Karol Wojtyla,
II. János Pál néven lett a katolikus egyház feje és első
intézkedései közé tartozott Paul Marcikus püspök érsekké való
előléptetése. Ezen túlmenően megerősítette őt a Vatikáni
Bank élén. Az új pápa Roberto Calvinak is
megengedte, hogy folytassa a tevékenységét a Vatikáni Bankon
keresztül egészen addig, amíg Calvi kész pénzügyileg támogatni
a lengyel kommunista kormányzat ellen
harcoló Szolidaritás-mozgalmat Lengyelországban. David
A. Yallop szerint ily módon a Vatikán több mint 100
millió dollárt juttatott el a lengyel Szolidaritás támogatására.
Marcinkus hozzásegítette Roberto Calvit ahhoz, hogy mintegy 400
millió dollárt kicsaljon a Banco Ambrosianoból. Ezekkel az
illegális pénzügyi átutalásokkal finanszírozta Calvi Licio
Gellinek és hálózatának a Dél-amerikai tevékenységét. Gelli
eközben megszervezte a P-2-es szabadkőműves páholyok egész
láncolatát Argentínától Mexikóig. Ezek a páholyok hatékonyan
segítették a kábítószerek áramoltatását Észak-Amerikába,
ahol a világ legnagyobb kábítószer-fogyasztó piaca működik, és
ahol a világ illegális kábítószer mennyiségének a 60 %-a
vevőre talál. A P-2-es páholyokhoz tartozó 953 személy Gelli
irányításával konkrét tervezetet dolgozott ki off-shore bankok
felállítására, amelyek az angol szabadkőművesség hongkongi
bankjaival vették volna fel a versenyt.
Amikor
a P-2-es botrány kirobbant Olaszországban, Roberto Calvi 1982.
nyarán történő meggyilkolását követően, akkor a dél-amerikai
P-2-es páholyok vezetői tömegesen menekültek el korábbi
lakóhelyeikről életüket féltve. A mexikói befolyásos személyek
nem érezték veszélyben magukat, mivel a P-2-es botrány őket nem
érintette. Ennek az volt az oka, hogy Mexikót már 1928-tól kezdve
lényegében a Grand Orient szabadkőművesség irányította. A
Nemzeti Forradalmi Párt ugyanis a Grand Orient által szervezett és
irányított politikai szervezet, amelynek a vezetői mind Grand
Orient-es szabadkőművesek. Amikor Castro hatalomra került Kubában
és a maffiának távoznia kellett 1960-ban, akkor a mexikói
szabadkőműves páholyok szorosan együttműködtek a Floridában
tartózkodó kubai menekültekkel, és közösen folytatták a
kábítószer üzletet.
Roberto
Calvi szabadkőműves rituálé szerinti kivégzését megelőzően a
brit hatóságok már nyomozást indítottak a Banco Ambrosiano
ellen. Kiderítették 1982. elején, hogy Calvi és vatikáni
segítőtársai elsikkasztottak mintegy egymilliárd-háromszázmillió
dollárt londoni és svájci bankjaikból. Yallop már idézett
könyvének 311. oldalán így ír erről:
"Az
1,3 milliárd dolláros hiány a Banco Ambrosianoban nem csupán
azért jött létre, mert csalárd részvényvásárlásokra került
sor Calvi saját bankjában. Sok milliót fordítottak Gelli
finanszírozására... Calvi például átutalt Peruból 65 millió
dollárt a zürichi UBS-hez egy számjelet viselő számlára. Ennek
a számlának a tulajdonosa Licio Gelli volt. 1982. elején Calvi
közvetlenül átirányított a milánói anyabankjából 470 millió
dollárt a perui bankjához. Ezt követően titkárának adott egy
repülőjegyet Monte Carlóba és egy halom telexüzenetet. Az
üzenetek, amelyeket Monte Carlóból továbbítottak, átirányították
a pénzt különböző számjelekkel ellátott svájci számlákra."
Már ez a tény is elég lett volna a brit szabadkőműves bankárok
számára, hogy kikapcsolják Calvit, de Calvi nemcsak ezt tette
Gelli utasításaira. Calvi ezeket a hatalmas összegeket arra
fordította, hogy Gelli végrehajthassa azt a tervét, hogy átveszi
a dél-amerikai kábítószerüzletet az angol szabadkőművességtől.
1982-ben megindul az akció Gelli ellen is. Licio Gelli Argentínában
húzódott meg addig, amíg a közvetlen veszély elmúlt. Itt
döntött úgy, hogy a forróvá vált Rómából átteszi a P-2-es
mozgalom központját a britek által ellenőrzött
Falkland-szigetekre. Gelli úgy vélte, hogy a Falkland-szigetek
alkalmasak arra, hogy egy új Hongkong típusú pénzügyi központot
hozzon létre. Gelli úgy vélte, hogy London nem fog harcba szállni
a Falkland-szigetekért és túlságosan már nem érdekelt a
szigetek feletti uralom fenntartásában, ezért Gelli rábeszélte
az argentínai katonai vezetőket, hogy szállják meg a
Falkland-szigeteket és ehhez jelentős pénzügyi támogatást ígért
nekik. Gelli utasítására Roberto Calvi sokmillió dollárt
juttatott az argentínai katonai kormányzatnak. Az a pénz, amit
Calvi lényegében eltulajdonított a brit bankokból a perui Banco
Ambrosianon keresztül, Argentínában kötött ki és a Buenos
Airesi katonai vezetők fegyvereket vásároltak rajta, többek
között Exocet rakétákat a franciáktól,
amelyeket aztán később fel is használtak az angolok ellen a
Falkland háborúban.
Amikor
a Falkland háború angol győzelemmel véget ért, a brit
szabadkőművesség elhatározta, hogy felelősségre vonja Roberto
Calvit. Amikor Calvi Gelli javaslatára Londonba utazott, nyilván
nem tudta, hogy mi vár rá. Feltételezni lehet, hogy Gelli döntött
úgy, hogy Roberto Calvit teszi meg bűnbaknak abban a reményben,
hogy eltávolítása kielégíti a City of Londont. A brit
szabadkőműves bankárcsoport azonban Gellit is felelősségre
kívánta vonni. Elfogása nem lett volna különösen bonyolult
feladat. Gelli titkos bankszámlái Svájcban voltak és a City of
Londonban működő pénzügyi közösség nagyrészt a svájci
bankokat is az ellenőrzése alatt tartotta. 1982. augusztusában -
két hónappal Calvi halálát követően - Gellinek már nehézségei
voltak a Genfben elhelyezett számláival kapcsolatosan. Minden
alkalommal, amikor a genfi UBS-től pénzt akart átutalni, a
pénzintézet nem teljesítette a rendelkezéseit. Közölték vele,
hogy személyesen kell megjelennie a bankban. Hamis argentin
útlevéllel Gelli 1982. szeptember 13-án megjelent a genfi bankban,
ahol nyomban letartóztatták. Olaszország ekkor hivatalosan
kikérte, de Svájc nem adta ki, és Gelli 1983. augusztusában
megszökött a genfi fogdájából. Nyilvánvaló, hogy ehhez külső
segítséget kapott. Nem lehetett P-2-es akcióról szó, hogy Gellit
elhallgattassák. Ha P-2-es akció lett volna, akkor minden bizonnyal
megölik a fogdában.
John
Daniel a "Scarlet and the Beast" (Scarlet és a
vadállat) című könyvének a III. kötetében, amely a brit
szabadkőművesség, a bankok és a kábítószer kereskedelem
összefüggéseit tárgyalja, és amely könyv 1995-ben az Egyesült
Államokban jelent meg azt állítja, hogy a brit szabadkőműves
pénzügyi csoport hozta ki elkábítva Licio Gellit a genfi
fogdából, mert Gellinek különleges feladatot szánt. A P-2-es
botrányt követő vizsgálatok nyomán fény derült számos
rejtélyes, úgynevezett terrorista tevékenységre is, amely az
1970-es évek közepétől sújtotta Európát. Ilyen volt például
az olaszországi Bologna pályaudvarán elkövetett bombamerénylet
1980-ban, amelynek következtében 80 személy vesztette életét. A
New York Times 1985. december 13-i számában arról számol be, hogy
Licio Gelli a P-2 páholy több tagjával együtt kezdeményezte és
hajtotta végre ezt a terrorakciót. A P-2-es botrány csaknem
kormányválsághoz vezetett Olaszországban. Bettino
Craxi akkori miniszterelnök 1983. március 3-án be is
nyújtotta a lemondását. Ezt követően az a kereszténydemokrata
párt alakított kormányt, amelyet a P-2-es botrány súlyosan
érintett, mivel számos felső vezetője maga is páholytag volt.
1987.
szeptember 21-én Gelli önként feladta magát a genfi hatóságoknál.
A New York Times jelentése szerint ezt azért tette, mert svájci
részről biztosították, hogy Olaszországnak történt kiadatása
esetén csak csalásért, rágalmazásért és csődért fogják
felelősségre vonni. Elég nehéz arra a kérdésre válaszolni,
hogy Gelli miért választotta ezt az utat. Genf a City of London
egyik fontos svájci központja. Gelli szembeszállt ezzel a brit
szabadkőműves pénzoligarchiával a Falkland-szigeteknél, Roberto
Calvi segítségével elsikkasztott tőlük 1,3 millió dollárt.
Miért Svájcba tért vissza és miért nem valódi hazájába,
Olaszországba? A brit szabadkőműves pénzoligarchiának szüksége
volt Gellire, mert egyedül ő ismerte a Dél-Amerikában általa
létrehozott P-2-es páholyokból álló hálózatot, amely viszont
ellenőrzése alatt tartotta a dél-amerikai kábítószer
kereskedelmet. Ma már a City of London központú brit szabadkőműves
pénzügyi közösség teljesen az ellenőrzése alatt tartja az
egykori P-2-es páholyok hálózatát Közép-, és Dél Amerikában,
beleértve Mexikót is. Felmerül a kérdés, ha ez volt a P-2-es
páholyok szerepe, akkor vajon miért volt ennek a tagja az a Henry
Kissinger, aki egyébként New Yorkban él, és amióta nem tölt
be magas kormányzati hivatalt, a Kissinger Associates nevű
céget vezeti, és a világ leghíresebb tanácsadójának számít.
Kissinger
Associates
A
Kissinger Associates nevű céget nem lehet megtalálni a new yorki
telefonkönyvben. A Park Avenue-n lévő irodatorony címjegyzékén
sem szerepel. A Kissinger Associates pedig több mint két tucat
vállalati ügyfelet tudhat magáénak és ezek kétharmada amerikai.
A vállalatok listája hétpecsétes titok, de szakemberek mégis
összeállították a legfontosabb ügyfelek listáját. Ezek közül
megemlítünk néhányat:
- American Express és leányvállalata
- Anheuser -Busch, a Budweiser és más sörök előállítója
- Atlantic Richfield olajvállalat
- Banca Nazionale del Lavoro, a Rómában található bank, amely illegális kölcsönöket juttatott Iraknak
- Bell Telephone Manufacturing Belgiumban
- A The Chase Manhattan Bank
- A The Coca-Cola Company
- A Daewoo koreai kereskedelmi és építő konglomerátum
- Az Ericcson svéd telekommunikációs cég
- A Fiat olasz autóvállalat
- Hollinger torontói központú globális újságvállalat
- Revlon nemzetközi kozmetikai vállalat
- Union Carbide vegyészeti és gyártó konglomerátum
- Volvo svéd autógyár
- Sigismund Warburg brit befektetési bank
és
még számos más cég nevét is felsorolhatnánk, de a
Kissinger-féle vállalkozás nagy befolyását már ez a felsorolás
is kellően alátámasztja. Az 1990-es évek elején Kissinger
átlagos honoráriuma 200 ezer dollár volt, a speciális programok
pedig kb. havi 100 ezer dollárt hoztak. Ezért az összegért a
Kissinger Associates-től évi két-három alkalommal átfogó
elemzést kaptak a világ eseményeiről. Valamennyi elemzést az
ügyfél különleges igényeinek megfelelően készítették el, de
a beszámoló nem tartalmazott befektetési tanácsot. Ezek az
elemzések arról szóltak, hogy mi várható az Európai
Közösségben, vagy Oroszországban, vagy Indonéziában az
elkövetkezendő 5-10 évben. Fontos téma volt a latin-amerikai
adósságok és a privatizáció, valamint a Kelet-Európában zajló
események. A Kissinger Associates olyan üzleti csoportok körében
is tevékenykedik, amelyek célja az egyes országok közötti
kereskedelem növelése. Ezek a csoportok Kissinger közbenjárására
lehetővé tették, hogy korporációs vezetők találkozhassanak a
kérdéses országok magasrangú tisztviselőivel. Kissinger
tanácsadóként nem lépte át a törvényesség határát. Éves
jövedelme így is elérte a 8 millió dollárt. Ma azt tudhatja róla
a közvélemény, hogy médiakommentátor, üzleti tanácsadó, és
nem hivatalos kormánytanácsadó egyszerre, aki ért a nyilvánosság,
az üzleti élet és a média érdekkonfliktusainak a megítéléséhez.
Kissinger a Rockefeller-ház embereként került a politikai
döntéshozatal legmagasabb szintjére. A kormányzásból való
kiválása után olyan üzletemberek fizetik meg nagyvonalúan, akik
nemcsak tehetségét, hanem kapcsolatait és befolyását is
értékelik.
Kissinger
mai tevékenységében bírálat tárgya, hogy olyan kérdésekben
nyilvánít szakvéleményt, amelyekben ügyfelei révén pénzügyileg
érdekelt. Ő ugyan abszurdnak nevezi, hogy nézeteit ügyfelei
pénzügyi érdekeihez igazítaná, de több konkrét ügy kapcsán
valójában azok álláspontját képviselte a közvélemény felé,
mint szakértő, akiktől meglehetősen jó fizetést kapott. Az,
hogy Kissinger ezzel a tevékenységével is a nemzetközi pénzügyi
közösség érdekeit képviseli, vagyis a háttérhatalom
világstratégiáját szolgálja, jól szemléltethető például a
mexikói adósságválságban játszott szerepével. Kissinger szót
emelt a latin-amerikai adósságkönnyítés érdekében
kommentátorként, és a kormány nem hivatalos tanácsadójaként
is. 1988-ban, amikor Carlos Salinast megválasztották Mexikó
elnökének, a Los Angeles Timesban és a Washington Postban
Kissinger egyrészt figyelmeztetett Mexikó ingatag belső
helyzetére, másrészt arra, hogy az Egyesült Államok fontos
szerepet játszhat a demokrácia és a gazdasági reformok
elősegítésében azzal, ha csökkenti az adósságproblémát.
Kissinger ezt írta: "Salinas liberális gazdaságpolitikája
csak növekedéssel tartható fenn. De a mexikói gazdaság nem tud
addig növekedni, amíg az adósságszolgálat a bruttó hazai termék
több mint 6 %-át emészti fel."
A
lényeg azonban ezután következik, amikor is Kissinger
megállapítja, hogy az adósságcsökkentés terhe nem hárulhat
pusztán azokra a magánbankokra, akik a kölcsönöket nyújtották.
Annak a tehernek egy részét, amelyet a könnyítés jelent, a
hitelező országok kormányainak kell állniuk, beleértve az
Egyesült Államokat. Itt lényegében arról van szó, hogy az
amerikai polgárok adójából szanálják az eladósodott mexikói
pénzügyi rendszert, hogy az aztán ismét fizetőképessé válva
tudja törleszteni a nagy magánbankoktól felvett kölcsöneit,
természetesen megfizetve a sok milliárdra rúgó kamatot és
kamatos kamatot is. Ezzel a példával azt szemléltettük, hogy
Kissinger változatlanul a nemzetközi pénzügyi közösség egyik
vezető személyisége és annak stratégiáját hajtja végre.
Mit
üzen Kissinger legutóbbi munkájában?
A
"Korszakváltás az amerikai külpolitikában" című
könyv, amely 2001-ben íródott és már 2002-ben Budapesten is
megjelent, sok tekintetben Kissinger politikai végrendeletének is
felfogható. Ebben ismét a háttérhatalom stratégájának
bizonyul. Amerikáról ír, de valójában a világhegemóniára
törekvő nemzetközi pénzügyi közösség hosszútávú
stratégiáját foglalja össze. Ebből mi elsősorban az Európára
vonatkozó nézeteit vesszük közelebbről szemügyre. Kissinger
szóhasználatában az atlanti-kapcsolat elsősorban a nemzetközi
főhatalmat gyakorló pénzügyi közösséghez való viszonyt
jelenti. A nemzetközi pénzügyi közösség egyaránt ellenőrzése
alatt tartja az Egyesült Államokat és az egységesülő Európát
is. Kissinger szerint az Atlanti-óceán két partján elterülő
Európai Unió és az Egyesült Államok kapcsolataiban végbement
változásokért nem az egyes vezetők a felelősek. E viszonyt a
Szovjetunió széthullása, Németország újraegyesítése, valamint
az a növekvő tendencia határozza meg, hogy a külpolitikát a
belpolitika eszközeként kezeljék, de szerephez jut az egységes
Európa keretében e soknemzetiségű földrész saját identitása
is. A szovjet fenyegetés elősegítette az Egyesült Államok és
Nyugat-Európa összefogását. Az így létrejött Atlanti Szövetség
a szovjet veszély megszűntével új helyzet előtt találta magát.
Újra felmerült a nemzeti diplomácia és belpolitika hagyományainak
a folytatódása. Kissinger szerint Németország egyesítése
felgyorsította ezeket a tendenciákat. Úgy véli, hogy Németország
mindkét elvesztett háborúja után megerősödött. Ha Németország
nem vívta volna meg ezeket a háborúkat, valószínűleg vezető
szerephez jutott volna, legalább is Európában. Ehhez a szerephez
erős gazdasági háttérrel közeledik, mert a német nép erős
maradt annak ellenére, hogy kétszer legyőzték, területét
megszállták és négy évtizedig két országba kényszerítették.
Kissinger
megismétli a háttérhatalom közismert álláspontját, miszerint
az utoljára egyesült Németországból hiányzott az arányérzék,
és a történelem során Európa számára állandó fenyegetést
jelentett a német állam központi fekvése, ami komoly hadászati,
stratégiai problémákat vetett fel. Kissinger ezt írja: "Az
1871-es egyesítés előtt Németország több tucat kis államból
állt, és ez a két évszázados megosztottság lehetővé tette
szomszédai számára, hogy német földön versengjenek az európai
hatalmi egyensúlyért. Az egyesítés után Németország a másik
végletbe esett, amikor is arra törekedett, hogy egyidejűleg
valamennyi szomszédja ellen biztosítsa magát. Ha azonban
Németország elég erős volt ahhoz, hogy legyőzze szövetségbe
tömörült szomszédait, nincs okunk feltételezni, hogy egyenként
nem bánt volna el velük. Így a német államnak az a törekvése,
hogy megszabadul stratégiai problémáitól, voltaképpen
legrosszabb rémálma valóra válását vetítette előre: a
szomszédos államok koalíciót hoztak létra ellene. Németország
századokon keresztül vagy túl gyenge, vagy túl erős volt az
európai béke megvalósításához." Kissinger tehát már
sokszor kifejtett nézetét ismétli meg, amelyek elhallgatják, hogy
elsősorban a világhegemóniára törő nemzetközi pénzügyi
közösségnek kellett megtörnie a geopolitikai elhelyezkedésénél,
méreteinél, ipari és katonai potenciájánál fogva az európai
földrész vezetésére alkalmas Németországot.
Annak
a nemzetközi pénzügyi közösségnek a világhegemóniája,
amelynek Kissinger egész a mai napig a hűséges szolgálója volt,
elsősorban attól függ, hogy szilárdan az ellenőrzése alatt
tudja-e tartani az Egyesült Államokat és a föderációs
(konföderációs) állammá integrálódó Egyesült Európát. Ez a
pénzügyi közösség Amerika nevében beszél. Az Egyesült Államok
birodalmi igényeit emlegeti, valójában az Egyesült Államokat
csak eszközként használja saját világstratégiájának a
megvalósítására. Az Amerika erejére támaszkodó nemzetközi
pénzügyi közösség fölényességével természetesen különböző
válaszlépéseket vált ki. Ezek az Európai Uniótól az
orosz-kínai stratégiai együttműködésig, Latin-Amerikában a
Mercosur megalapításáig, az ázsiai szabadkereskedelmi zóna
létrehozásáig, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa hatalmának a
megnöveléséig terjed. Amerikát emlegetik, de valójában nem
Amerika cselekvési szabadságát, hanem az Egyesült Államokat
eszközként használó és világuralomra törő nemzetközi
pénzügyi közösséget kívánják korlátozni.
Kissinger
úgy véli, hogy ezek bizonyos mértékig elkerülhetetlen
következményei Amerika különleges helyzetének, amit
szuperhatalomként élvez, és fennállnának bármilyen külpolitikát
folytatna az Egyesült Államok. A magunk részéről úgy
pontosítjuk ezt a szöveget, hogy az uralkodó hatalom alatt az
Amerika felett is ellenőrzést gyakorló nemzetközi pénzügyi
közösséget értjük. Nos ez a nemzetközi pénzhatalom uralmi
eszközeivel készteti arra a többi országot, hogy módot
találjanak a döntések meghozatalában való nagyobb részvételre
és csökkentsék a pénzoligarchia által irányított legerősebb
állam, Amerika hatalmát. Az így létrejövő, részben védekezést
is szolgáló csoportosulások is azonban az eljövendő új
világrend nélkülözhetetlen építőjének tekintik az Egyesült
Államokat. Kissinger, a háttérhatalomnak ez a veterán
képviselője, úgy véli, hogy egyes amerikaiak (értsd az Amerika
feletti uralmat gyakorló pénzkartell) az amerikai hegemónia nyílt
megerősítését sürgeti. Egy ilyen törekvés azonban olyan terhet
róna az Egyesült Államokra, amelyet egyetlen ország sem képes
határozatlan ideig sikeresen kezelni. Amerika (megint kényszerűen
hangsúlyozzuk, hogy a nemzetközi pénzkartell értendő Amerika
alatt), amennyiben önző módon fogja fel céljait, a fölényhez
való nyílt ragaszkodásával maga ellen egyesítené a világot és
olyan kellemetlen helyzetbe kényszerülne, ami miatt végül is
elszigetelődne és meggyengülne.
Kissinger
nem határozza meg, hogy itt a nemzetközi pénzügyi közösség
globális hatalmáról van szó. Ő nem mondhatja meg, hogy ez a
nemzetközi pénzügyi közösség gyakorolja a világhatalmat, és ő
ennek a szolgálatában élte le egész életét. De történészként
és társadalomtudósként tudja, hogy "a birodalomhoz vezető
út belső bomláshoz vezet, mert a mindenhatóság igénye
lerombolja a belső korlátokat. Egyetlen birodalom sem kerülte el a
császársághoz vezető utat, csak akkor, ha a brit birodalomhoz
hasonlóan decentralizálta hatalmát mielőtt a folyamat elindult
volna. A sokáig fennmaradt birodalmakban minden probléma
belpolitikai kérdéssé válik, mert a külvilág többé már nem
ellensúlyoz, és ahogy a feladatok egyre inkább szerteágaznak, és
egyre inkább távolabb kerülnek a történelmi belső alaptól, a
belső küzdelmek még keserűbbek és idővel erőszakosabbak
lesznek. A hegemóniára való szándékos törekvés a legbiztosabb
módja annak, hogy leromboljuk azokat az értékeket, amelyek az
Egyesült Államokat naggyá tette."(Kissinger, Korszakváltás
az amerikai külpolitikában?, Budapest, Panem -Grafo, 2001, 226.
old.)
Kissinger
tehát azért aggódik, hogy az a nemzetközi pénzkartell, amely
birodalmi szerepet kényszerített rá az Egyesült Államokra, azért
kerülhet veszélybe, mert ez a világbirodalmi szerepkör
ellenállást vált ki a világ többi részétől. Ezért arra inti
az Egyesült Államokat eszközként használó pénzoligarchiát,
hogy úgy politizáljon hatalma csúcsán is, mintha még mindig
olyan világban élne, aminek több hatalmi központja van. Kissinger
abban reménykedik, hogy a magát Egyesült Államoknak nevező
nemzetközi pénzügyi közösség találni fog olyan pénzügyi
partnereket, akik együttműködnek vele a világ irányításában
és megosztják vele a szabadsággal és demokráciával
összeegyeztethető világrend kialakításának terhét. Kissinger
az Amerika nevét használó nemzetközi pénzvilág végső
kihívásának azt tartja, hogy hatalmát morális konszenzussá
változtassa, értékeit ne kényszerítő eszközökkel hirdesse,
hanem mások önként fogadják el azokat egy olyan világban,
amelynek minden tiltakozása ellenére szüksége van felvilágosult
vezetésre.
A
nemzetközi háttérhatalomnak a veteránja ebben a könyvében is
tudatosan összekeveri Amerikát a nemzetközi pénzvilággal, és
annak uralkodó bankár dinasztiáival. Kissinger el tudja képzelni,
hogy a népek szabadságnak fogadják el azt, hogy a világ
erőforrásainak 86 %-át a világ lakosságának a 20 %-a fogyassza
el, míg a maradék 14 % jut a föld lakói 80 %-nak. Kissinger azt
is el tudja képzelni, hogy ez mind nagyon megfér a demokráciával,
amely rendszer a világtörténelemben eddig ismert legnagyobb és
legigazságtalanabb vagyoni különbségeket hozta létre az egyes
államokon belül és világszinten is. Ha ehhez azt is hozzávesszük,
hogy a nemzetközi pénzkartell világrendjében minden állam
eladósodik a gazdasági élet valamennyi szereplőjével együtt, és
az egyes emberek is egész életüket eladósodva kénytelenek
leélni, akkor az igazi probléma nem a morális konszenzus
megtalálása, hanem, az eladósodásra és kamatszedésre épülő
pénzgazdaság felváltása az emberi szükségletekre termelő
valódi közgazdasággal. Ezt a pénzoligarchia hűséges
kiszolgálója tudja, de nem mondhatja meg. Ellenkezőleg: a világ
be nem avatott sokmilliónyi lakója számára orwelli
kétértelműségeket nyújt át szellemi végrendeletében.
Kissinger
szellemi ereje és kapcsolatai teljes birtokában még mindig döntő
befolyást gyakorol a háttérből a világ sorsának alakulására.
Igazi globális "szürke eminenciás". Társadalomtudósi,
politikusi teljesítményének a mérlegét majd csak azután
vonhatják meg a kutatók, ha az általa letitkosított több ezer
dokumentum is hozzáférhetővé válik a történészek és
politológusok számára. Az állami irattárak mellett azonban át
kellene tekinteni a háttérhatalom olyan szervezeteinek az
archivumait is, mint a CFR, RIIA, a Trilaterális Bizottság, a
Bilderberg Csoport, az Atlanti Tanács, tovább a vezető
pénzdinasztiák magán irattári anyagát is. Ehhez azonban még
évtizedekre van szükség.
2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
9. fejezet
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
9. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése