2015. január 16., péntek

A végcél-- Oroszország.




A végcél-- Oroszország.




9/11, avagy az évszázad tabuja









2013. október 11. 07:25
Hunhír.info
cionbolcsei250.jpgPedig azt a felvetést, hogy a 2001. szeptember 11-i ún. hamis zászlós (false flag) műveletet egy szélsőséges likudnyik csoport szervezte meg az amerikai államapparátusba beszivárgott neokon és keresztény cionista elvbarátaik segítségével, a fősodratú média által szisztematikusan elhallgatott tények egész sora támasztja alá, és néhány nonkonformista személyiség nyíltan is hangoztatja.
Izrael szerepe a XXI. századot meghatározó 2001. szeptember 11-i eseményekben ádáz viták tárgya még az ezzel kapcsolatos igazságot kutató és követelő mozgalmon (9/11 Truth Movement) belül is. Úgy tűnik, hogy az antiszemitizmus elleni harc örve alatt immáron hét évtizede tartó következetes agymosás következtében a „9/11 belső munka volt” (9/11 was an inside job) jelszóval mozgósított konspiracionista aktivisták többsége képtelennek mutatkozik a szentföldi latorállam titkosszolgálataira mutató bizonyítékok objektív értékelésére.

Pedig azt a felvetést, hogy a 2001. szeptember 11-i ún. hamis zászlós (false flag) műveletet egy szélsőséges likudnyik csoport szervezte meg az amerikai államapparátusba beszivárgott neokon és keresztény cionista elvbarátaik segítségével, a fősodratú média által szisztematikusan elhallgatott tények egész sora támasztja alá, és néhány nonkonformista személyiség nyíltan is hangoztatja.

Köztük van Francesco Cossiga, Olaszország egykori köztársasági elnöke is, aki szerint elhitetik velünk, hogy „bin Laden bevallotta a New York-i Ikertornyok elleni szeptember 11-i támadást, miközben az amerikai és európai demokratikus körök (…) immár jól tudják, hogy ezt a pusztító támadást a CIA és a Moszad tervelte ki és hajtotta végre a cionista világ segítségével, hogy vád alá helyezzék az arab országokat, és rábírják a nyugati hatalmakat az iraki és afganisztáni beavatkozásra” (Corriere della Sera, 2007. november 30.).

Wayne Madsen, az egyik legismertebb amerikai oknyomozó riporter 2002. februári brit titkosszolgálati jelentésekre hivatkozva írja: „A Moszad számára a sikeres 9/11 ’hamis zászlós’ terrorakció várakozáson felüli sikert hozott. A Blair-kormány által támogatott Bush-kormány megtámadta és elfoglalta Irakot, elmozdította Szaddám Huszeint, és nyomást gyakorolt Izrael más ellenségeire, köztük Iránra, Szíriára, Pakisztánra, a Hamaszra és a libanoni Hezbollahra” (opinion-maker.org, 2011. január 27.).

Alan Sabrosky egykori katonai kiképző (US Army War College) ugyancsak a leghírhedtebb izraeli titkosszolgálatot és amerikai kormányzati tisztviselők egy jól beazonosítható (ti. zsidó neokonzervatívokból álló) klikkjét teszi felelőssé a szeptember 11-i támadásért, amelyet egy „klasszikus Moszad-hangszerelte műveletnek” tart. De az amerikai hadsereg Fejlett Katonai Tanulmányok Iskolájának (US Army School for Advanced Military Studies) egyik jelentése is úgy fogalmaz, hogy a Moszad „alattomos, kíméletlen és ravasz, képes arra, hogy támadást intézzen amerikai erők ellen, és palesztinok/arabok nyakába varrja azt”. A dolog igazi pikantériáját az adja, hogy ez a katonai dokumentum egy nappal 9/11 előtt került nyilvánosságra („U.S. troops would enforce peace under Army study”, The Washington Times, 2001. szeptember 10.).

Mindezen vélemények jóval többek puszta hipotéziseknél. Azt ugyanis, hogy a Moszad és más izraeli elitalakulatok belekeveredtek a szeptember 11-i események „menedzselésébe”, számos kevéssé ismert tény teszi nyilvánvalóvá.

Kevesen tudják például, hogy a terrortámadással kapcsolatban, rögtön azok elkövetése napján, kizárólag izraeli állampolgárokat tartóztattak le. Ezt az információt rendőrségi források alapján Paulo Lima újságíró már a következő napon kiszivárogtatta a The Record c. napilapban. Az északi toronyba való becsapódást követően különböző szemtanúk három alakot láttak egy Jersey Cityben parkoló fehér furgon tetején, amint ujjongtak („celebrating”), örömükben ugrándoztak („jumping up and down”) és egymást fényképezték, háttérben a füstölgő ikertornyokkal. Később továbbálltak egy másik parkolóba, ahol más szemtanúk szerint ugyanilyen kitörő tetszésnyilvánítást produkáltak.

Később a riadóztatott rendőröknek sikerült megállítaniuk a fehér Chevrolet 2000-et, amelyben öt izraeli férfi tartózkodott. Miután kirángatták őket a kocsiból és az amerikai filmekből jól ismert módon hason fekve a földre kényszerítették őket, a sofőr, Sivan Kurzberg ezt mondta a rendőröknek: „Izraeliek vagyunk. Nem mi vagyunk a maguk problémái. A maguk problémái a mi problémáink. A palesztinok a probléma.”

Ennek ellenére a Paulo Limát informáló rendőrségi források meg voltak róla győződve, hogy ezeknek az izraelieknek közük volt az aznap reggeli merényletekhez. Annál is inkább, mert különböző államok útlevelein, 6000 dollár készpénzen és külföldre szóló repülőjegyeken kívül olyan várostérképeket is találtak náluk, amelyeken bizonyos pontokat megjelöltek. Kurzberget és fivérét később formálisan is a Moszad ügynökeiként azonosították, miközben hivatalosan mind az öten egy főleg izraelieket foglalkoztató költöztető cég (Urban Moving Systems) alkalmazásában álltak, amelynek tulajdonosa szeptember 14-én Tel-Aviv úti céllal elhagyta az országot, miután a rendőrség látogatást tett nála és indiszkrét kérdésekkel nyaggatta a tevékenységéről.

A The Recordban megjelent információra a mainstream média is ráharapott, de csak azért, hogy lehetőség szerint bagatellizálja annak hatását. A The New York Times (2001. november 21.) elmulasztotta közölni az illetők állampolgárságát, akárcsak a Fox News és az Associated Press. A The Washington Post megemlítette ugyan, hogy izraeliekről van szó, de elhallgatta a rendőrség gyanúját, miszerint viselkedésük és egyéb jelek alapján nyilvánvalóan előre tudtak a bekövetkező eseményről. A New York-i zsidó közösség magazinja viszont névtelenül nyilatkozó amerikai hírszerzési forrásra hivatkozva felfedte, hogy az ominózus költöztető cég valójában a Moszad fedőszerveként funkcionált (The Forward, 2002. március 15.).

Az FBI vizsgálatot indított az ügyben, és az eredményt egy 579 oldalas jelentésben foglalta össze, amelyet 2005-ben részben feloldottak a titkosítás alól, a teljes szövegre azonban 2035-ig kell várni. Izrael és Szeptember 11.: a nagy tabu (Israel et le 11 Septembre: Le Grand Tabou) c. könyvében Hicham Hamza franciaországi arab újságíró részletesen elemezi ezt a jelentést, amely számos súlyosan kompromittáló tényt tartalmaz a „táncoló izraeliekre” nézve.

Először is, az általuk készített fényképek valóban azt a pillanatot mutatják, amikor örömtáncot járnak, háttérben a lángoló északi toronnyal. Magatartásukat utóbb azzal magyarázták, hogy csak annak örültek, hogy „most majd az USA lépéseket fog tenni a terrorizmus megállítására a világon” – noha akkor még az emberek többsége inkább balesetre gondolt, mintsem terrorakcióra. Még súlyosabb, hogy egy szemtanú szerint már reggel 8-kor elfoglalták a leshelyüket, vagyis még azelőtt, hogy az első repülőgép becsapódott volna a toronyba. Egyébként az öt letartóztatott izraelinek köze volt egy másik izraeli költöztető céghez is, amelynek négy alkalmazottját ettől függetlenül kihallgatták az állítólagos arab légi kalózokkal fenntartott kapcsolatukról.

Hicham Hamza elgondolkodtatónak tartja a jelentés végkövetkeztetését is. Az FBI ugyanis arról tájékoztatja a gyanúsítottakat fogva tartó helyi rendőrséget, hogy a maga részéről „nem áll érdekében tovább nyomozni a fogvatartottak után, és meg kell kezdeni (velük kapcsolatban) a szokásos bevándorlási eljárást”. Ennek ellenére az öt izraeli 71 napot töltött egy brooklyni börtönben, ahol visszautasították a hazugságvizsgálatot, majd többször megbuktak rajta. Végül egyszerűen kitoloncolták őket az USA területéről. (Utóbb beperelték az amerikai államot jogtalan fogva tartás miatt.)

Ugyanakkor az ügy egyik lényeges részlete kiegészítő magyarázattal szolgálhat az izraeliek feltűnő viselkedésére. Egyes tanúk ugyanis kifejezetten arra utaltak a rendőrségi telefonhívásaikban, hogy az autójuk tetején ugrándozó fickók „arabnak” vagy „palesztinnak” néznek ki, és nemcsak a külsejük, hanem az öltözékük is ezt a benyomást kelti. Ezt az információt néhány rádió már déltől sugározta, az NBC News pedig délután megerősítette. Ha tehát az izraelieket nem kapták volna el késő délután, a történet valószínűleg „Táncoló arabok” címmel jelent volna meg a másnapi lapok címoldalán. Ehelyett teljesen elhallgatták, és csak néhányan tudnak róla, még a Szeptember 11-ével kapcsolatos igazságot kutató aktivisták (az ún. 9/11 Truthers) közül is.

Ahogyan arról is keveseknek van tudomásuk, hogy a merénylet idején az amerikai szövetségi rendőrség éppen azzal volt elfoglalva, hogy felgöngyölítse a legkiterjedtebb izraeli kémhálózatot, amelyet amerikai földön valaha lelepleztek. 2001 márciusában a Nemzeti Kémelhárító Központ (NCIC) az alábbi közleményt helyezte el internetes honlapján: „Az utóbbi 6 hét folyamán az egész ország területén lévő szövetségi irodák alkalmazottai gyanús tevékenységeket jelentettek, amelyek olyan egyénekhez kapcsolódtak, akik műtárgyakat árusító vagy leszállító külföldi egyetemistáknak adják ki magukat.”

A Kábítószer-ellenes Ügynökség (DEA), amelynek az alkalmazottjait számos ilyen típusú incidens érte, 2001 nyarán elkészített egy jelentést, amelyet a The Washington Post november 23-án hozott nyilvánosságra. E szerint március óta 140 izraeli állampolgárt tartóztattak le, mert a 4-8 fős csoportokba szerveződött 20-30 év közötti fiatalok „a Védelmi Minisztérium legalább 36 érzékeny helyszínét” felkeresték. Közülük többeket a Moszad vagy az Aman (izraeli katonai felderítés) tagjaként azonosítottak. Szeptember 11. után további 60 letartóztatásra került sor, ami a lefülelt izraeli kémek számát kétszázra növelte. Végül persze mindnyájukat szabadon engedték. A két ország közötti „különleges kapcsolatok” ismeretében az ellenkezője lett volna meglepő.

A DEA jelentése megállapítja, hogy „ezen egyének viselkedésének természete arra utal, hogy az incidensek talán információszerzési tevékenységet alkotnak”. Könnyen lehet, hogy a kémkedés valójában csak fedőfoglalkozást jelentett a lebukott izraeli „képzőművész-hallgatók” számára, tekintettel a katonai kiképzésre, amelyen közülük többen robbantási szakértőként, harcmérnökként, bombaelhelyezőként, elektronikusjel-elfogó operátorként átestek. Vajon ezek az izraeli ügynökök miért palástolták volna valódi küldetésüket egy amennyire feltűnő, annyira improduktív diverzáns akcióval?

Erre a kérdésre az általuk alkotott hálózat és a szeptember 11-i merényletek közötti zavarba ejtő földrajzi kapcsolat adhat választ. A DEA jelentése szerint ugyanis „a floridai Hollywood tűnik ezen egyének fókuszpontjának”. A szeptember 11. előtt letartóztatott izraeli álegyetemisták közül mintegy harmincan tehát éppen azon a floridai településen éltek, ahol a 19 állítólagos iszlamista légi kalóz közül 15. Az egyik izraeli, egy bizonyos Hanan Serfaty két lakást is bérelt a légi kalózok bandavezérének kikiáltott Mohamed Atta szomszédságában.

Efféle véletlenek normális esetben persze nincsenek, a mainstream média azonban ezúttal is előrukkolt az alkalomhoz illő dajkamesével, miszerint az előbbiek csupán szemmel tartották az utóbbiakat. Izrael vétke így legfeljebb annyi lenne, hogy a tudomására jutott terrortámadásról elmulasztotta tájékoztatni amerikai szövetségesét, és nem akadályozta meg annak elkövetését. Valószínűleg azonban az izraeliek nem megfigyelték, hanem manipulálták és finanszírozták az iszlamista „légi kalózokat”. Valószínűleg az sem lehet véletlen, hogy a UA 93-as járatát állítólag eltérítő Ziad al-Dzsarrah unokatestvére, Ali al-Dzsarrah 25 éven át a Moszad ügynöke volt (The New York Times, 2009. február 18.).

Mára az is kiderült, hogy a floridai Mohamed Atta valójában bitorolta a személyazonosságát. Az igazi Mohamed Attát, aki a merénylet másnapján felhívta apját (amit ez utóbbi a Bild am Sonntag német magazinnak is megerősített), szolid és jámbor fiatalemberként ismerték, aki kerülte a nőket, a repülőgépektől irtózott, nem mellesleg pedig 1999-ben ellopták az útlevelét Hamburgban. Floridai fals alteregója viszont egy sztriptíztáncosnővel élt együtt, disznóhúst evett, kaszinókba járt és drogozott. Négy másik állítólagos légi kalóz hasonló életmódot folytatott, szöges ellentétben azzal, ami a halálra készülő fanatikus iszlamistáktól elvárható lett volna. Erre a furcsaságra a South Florida Sun Sentinel már szeptember 16-án felhívta a figyelmet „A gyanúsítottak tettei nem stimmelnek” (Suspects’ Actions Dont’t Add Up) c. cikkében, és véleményéhez utóbb több tekintélyes újság is (Boston Herald, San Francisco Chronicle, Wall Street Journal stb.) csatlakozott.

Victor Ostrovsky renegát Moszad-ügynök szerint az izraeli kémszolgálat hatékonyságát az ún. szájánok nemzetközi hálózata biztosítja (A Moszad szolgálatában, Magyar Világ, 1995). Ez a héber kifejezés az Izrael érdekében illegális cselekmények elkövetésére is hajlandó diaszpóra-zsidókat jelöli. Az Egyesült Államokban – már csak az ottani galut nagyságából következően is – nyilván tízezrével élnek, legtöbben New Yorkban, ahol az amerikai zsidóság koncentrálódik.

Larry Silverstein, aki 2001 júliusa óta birtokolta a Világkereskedelmi Központ (WTC) ikertornyainak haszonbérletét, a szeptember 11-i szájánok archetípusának tekinthető. A United Jewish Appeal (UJA) New York-i elnökeként aktív szerepet vállalt a szentföldi latorállam számára történő amerikai pénztarhálásban, nem mellesleg pedig belsőséges baráti kapcsolatot ápolt Ariel Saronnal és Benjamin Netanjahuval, akivel a Ha’aretz izraeli napilap szerint minden vasárnap telefonon csevegett. Üzlettársa az Ikertornyok bérletében Frank Lowy volt, egy másik cionista „filantróp”, aki viszont Ehúd Barakhoz és Ehúd Olmerthez állt közel. Ugyanakkor a New York-i Kikötői Hatóság főnöke, aki a WTC-tornyokat privatizálta, egy bizonyos Lewis Eisenberg volt, „civilben” a leghatalmasabb amerikai zsidó lobbi (AIPAC) egykori alelnöke. Független források szerint ők hárman minden bizonnyal kulcsszerepet játszottak az ügyben.

Rajtuk kívül a „nem létező lobbi” más New York-i tagjai is könnyedén azonosíthatók. Az északi toronyba a 93. és 99. emelet között becsapódó Boeing annak a Marsh & McLennan nemzetközi biztosítónak az irodáit találta telibe, amelynek elnök-vezérigazgatója akkoriban Jeffrey Greenberg volt, George W. Bush választási kampányának egyik bőkezű támogatója. Persze az Ikertornyokat is ez a társaság biztosította, és 2001. július 24-én – vagyis 6 héttel a terrortámadás előtt! – gondjuk volt rá, hogy viszontbiztosítást kössenek saját felelősségvállaló szerződésükre konkurens biztosítóknál, amelyeknek utóbb kártalanítaniuk kellett Silversteint és Lowyt.

A Marsh & McLennan bölcs „előrelátását” bizonyítja az is, hogy 2000 novemberében igazgatótanácsa tagjai közé fogadta az ismert neokon héját, Paul Bremert, aki a szeptember 11-i terrortámadás idején a Terrorizmus elleni Nemzeti Bizottságot elnökölte, 2003 után pedig az iraki bábkormány fejeként vált hírhedtté, főleg annak kapcsán, hogy kongresszusi vizsgálat indult ellene az iraki államkincstárból eltűnt potom 9 milliárd dollár miatt.

De cinkosságot lehet feltételezni a merényletben érintett repülőterek részéről is. A két repülőtér, ahonnan az American Airlines 11-es, a United Airlines 93-as és 175-ös járatai elindultak fatális útjukra (a bostoni Logan és a New York melletti Liberty Newark), egy izraeli tőkéből gründolt céget (ICTS) bízott meg a biztonsági feladatok ellátásával, amelynek vezetője nem volt más, mint Menahem Atzmon, a Likud kincstárnoka. Ha alapos és főleg objektív vizsgálat indult volna az ügyben, akkor bizonyára további cinkosságokat is feltárhattak volna.

Például érdeklődhettek volna a Zim Israel Navigational tengeri szállítmányozási cég iránt, amely részben izraeli állami tulajdonban van, és többé-kevésbé nyílt titok, hogy alkalomszerűen titkosszolgálati akciók fedőszerveként szolgál. Érdekes véletlen, hogy ennek amerikai képviselete alig egy héttel a merénylet előtt sebtében evakuálta Ikertoronybeli irodáit 200 alkalmazottjával együtt, „mintegy isteni cselekedetként”, ahogyan utóbb a cég vezére kommentálta (USA Today, 2001. szeptember 17) – nem mindennapi hücpéről téve tanúbizonyságot.

Mindezen terhelő momentumok ellenére javában folyik a figyelem elterelése az izraeli szálról, ahogyan már korábban a Kennedy-gyilkosság esetében is történt. Ennek ellenére a hivatalos szervek és a média által sulykolt „magányos gyilkos” (ld. Lee Harvey Oswald) teóriára már az amerikaiak sem vevők. Egy 2004-es Fox News felmérés szerint 66 százalékuk gondolja azt, hogy összeesküvés állt Kennedy meggyilkolásának hátterében, 74 százalékuk pedig arról is meg van győződve, hogy eltussolták az igazság kiderítését. Más kérdés, hogy a potenciális merénylők lehető legszélesebbre (a CIA-tól a KGB-ig, Castróéktól a Castro-ellenes miami emigrációig, Lyndon B. Johnsontól az idősebb George Bushon át J. Edgar Hooverig, az amerikai Cosa Nostrától a „korzikai kapcsolaton” keresztül a francia drogkartellig, a Fedtől a katonai-ipari komplexumon át a texasi olajlobbiig, az FBI-tól a Ku Klux Klánig stb.) tágított skálája csak arra szolgál, hogy a választék bőségébe fojtsa az Izrael szerepével kapcsolatos elmélkedést, mindenekelőtt Michael Collins Piper alaposan dokumentált monográfiáját.

Végső ítélet: a hiányzó láncszem a JFK-gyilkosság vitájában (Final Judgment: The Missing Link in the JFK Assassination Controversy) c. könyvében az amerikai szerző nem kevesebbet állít és bizonyít, mint hogy Izrael akkori miniszterelnöke, David Ben-Gurion azért határozta el az amerikai elnök likvidálását, mert az atomsorompó egyezmény rendületlen híveként Kennedy ellenezte Izrael atomfegyverkezését is. Meggyilkolása tehát a CIA legfelsőbb vezetése, a Meyer Lansky-féle zsidó bűnszindikátus, valamint a Moszad közvetlen és mélyreható részvételével megvalósított „közös vállalkozás” (joint venture) műve. Piper tézisét Mordechai Vanunu is hitelesíti. Az egykori izraeli nukleáris szakember – aki 18 évet töltött börtönben, miután a Moszad Olaszországban elrabolta és Izraelbe hurcolta, mert a brit sajtóban leleplezte a zsidó állam atomfegyverkezését – ugyancsak azt mondja, hogy Kennedynek azért kellett meghalnia, mert „nyomást gyakorolt Ben-Gurionra, hogy fényt derítsen a dimonai atomreaktorra” (AFP, 2004. július 26.).

Természetesen a 9/11 kapcsán is üzemszerűen zajlik a ködösítés, amelyben – mások mellett – Bob Graham ex-szenátor, az amerikai szenátus hírszerzési bizottságának volt demokrata párti elnöke jeleskedik, aki az amerikai közszolgálati tévének (PBS) adott interjújában bizonyítékokat emlegetett az egyik külföldi kormány érintettségét illetően. Mondani sem kell, hogy nem Izraelre, hanem Szaúd-Arábiára gondolt.

Bob Graham immáron egy évtizede azt szajkózza úton-útfélen, szóban és írásban (például 2011-ben publikált The Keys to the Kingdom c. regényében is), hogy a szaúdi királyi család titokban azért segítette Oszama bin Ladent, mert attól tartott, hogy máskülönben az al-Kaida felkelést robbantott volna ki a monarchia ellen. Ennek a nevetséges teóriának csak egyetlen célja van: elterelni a gyanút az egyetlen valóban gyanús „külföldi kormányról”, az izraeliről, ellensége, Szaúd-Arábia felé. Azt állítva, hogy a szaúdi nyomot a George W. Bush és a Szaúd család közötti barátság miatt tussolták el, Graham és a hasonszőrű hasznos idióták Busht használják villámhárítóként. És a stratégia kifizetődő, mivel a 9/11-el kapcsolatos igazságot kutató mozgalom szinte egy emberként acsarkodik a volt elnökre, miközben Izrael nevét említeni sem igen hajlandó.

Teljesen világos, hogy mire megy ki a játék. Amikor majd a közvélemény nyomására a fősodratú média is kénytelen lesz ejteni a hivatalos tézist, addigra már a „9/11 belső munka volt” szlogennel alaposan megdolgozták a lelkeket a Bush, Cheney és néhány másik keresztény cionista balek elleni indulatkitörésre, maguk a cionista főkolomposok pedig szokás szerint megússzák a felelősségre vonást. De ha a nagy kipakolás napján esetleg mégsem sikerül tisztára mosni Izraelt, akkor ez utóbbi még mindig kijátszhatja a Chomsky-féle kártyát, hogy ti. „Amerika kényszerített rá, hogy megtegyem” (America made me do it).

Noam Chomsky ugyanis – aki a szélsőbaloldalon vert tanyát azóta, hogy a trockista Irving Kristol a jobbszélre sasszézva létrehozta a neokonzervatív mozgalmat – rendületlenül azt a rögeszméjét visszhangozza, miszerint Izrael csak végrehajtja az USA akaratát, amelynek valójában az 51. tagállama és a közel-keleti csendőre lenne. Chomsky és az amerikai radikális baloldal más reklámarcai szerint a Közel-Kelet destabilizálása inkább Washington, mintsem Tel-Aviv akarata. Az iraki háború? Szerintük nyilvánvalóan az olajért zajlott, és semmi másért.

Mindezt – másokkal együtt – az ismert antiimperialista író és aktivista, James Petras is határozottan cáfolja: „A nagy olajvállalatok nemcsak hogy nem bátorították az inváziót, de egyetlen olajmezőt sem sikerült megvédeniük a 160 ezer amerikai katona, a Pentagon és a Külügyminisztérium által fizetett 127 ezer zsoldos és egy korrupt bábkormány jelenléte ellenére sem” (Zionism, Militarism and the Decline of US Power, Clarity Press, 2008). Valójában a kőolaj nem magyarázza az iraki háborút, ahogyan nem magyarázza az afganisztáni intervenciót, a Szíria ellen iszlamista martalócok közbeiktatásával indított agressziót (war by proxy) és az Irán ellen tervezett háborút sem. Arról nem is beszélve, hogy az USA-ban nem az állítólagos olajlobbinak, hanem egyes egyedül a nagyon is valóságos „cionista ötödik hadoszlopnak” (Petras dixit) van elég hatalma ahhoz, hogy az Izraellel kapcsolatos nagy tabut ráerőszakolja a média csaknem teljes spektrumára.

A 9/11 történelmi kontextusba helyezéséhez nem árt emlékeztetni rá, hogy az Egyesült Államoknak régi gyakorlata van a hamis háborús ürügyek kreálásában, egészen 1845-ig, a Mexikó elleni expanzionista háborúig visszamenően, amelyet a Texasszal határos vitatott területen végrehajtott amerikai provokációk robbantottak ki, alkalmat adva James Polk elnöknek, hogy kijelentse: „A mexikóiak amerikaiak vérét ontották amerikai földön.” A háború után aztán egy Abraham Lincoln nevű képviselő elismertette a Kongresszussal a casus belli hazug jellegét. Ezt a sémát követte az USA csaknem valamennyi későbbi hadüzenete is. Így a Maine csatahajó havannai felrobbanása az 1898-as spanyol-amerikai háborúhoz, a Lusitania megtorpedózása az első, Pearl Harbor a második világháborúba való belépéshez, a Tonkini-öbölbeli álincidens pedig Észak-Vietnam megtámadásához szolgáltatott hamis ürügyet.

Történelmi tény viszont az is, hogy a zsidó állam jelentős tapasztalatra tett szert a hamis zászló alatt elkövetett – tehát a zsidó tetteseket más nemzetiségűeknek álcázó, provokatív célú – támadások és merényletek terén, olyannyira, hogy az efféle hadifurfang világtörténetének legalább a felét Izrael írta. Még a cionista entitás megalakulása előtt, 1946. június 22-én sor került egy főpróbára, a brit gyarmati hatóságok főhadiszállását befogadó jeruzsálemi Dávid Király Hotel felrobbantására, amelyet a Menahem Begin (Izrael későbbi miniszterelnöke) által vezetett Irgun terrorszervezet – önmagukat araboknak álcázó – tagjai követtek el, kioltva 91személy, köztük 15 zsidó életét.

Hamis zászló alatt zajlott az 1954-es Susannah-hadművelet is, azzal a céllal, hogy megakadályozza a britek kivonulását a Szuezi-csatornaövezetből, ahogyan azt Nasszer egyiptomi vezető követelte Eisenhower támogatásával. Ennek érdekében az izraeli katonai hírszerzés (Aman) egyik egyiptomi szájánokból álló sejtje robbantásos merényleteket hajtott végre helyi közhivatalokban és angol-amerikai érdekeltségű közintézményekben, azt a hamis látszatot keltve, hogy kommunista vagy nacionalista elemek követték el azokat. A diverzánsakció azonban gyorsan lelepleződött, miután az egyik izraeli ügynök fel-, pontosabban eladta társait az egyiptomi kémelhárításnak, akiket vagy felakasztottak, vagy öngyilkosságot követtek el cellájukban. Előbb Lavon hadügyminiszter, majd Móse Sarett miniszterelnök is belebukott az Izraelben mindmáig csak „rossz bizniszként” emlegetett titkosszolgálati fiaskóba.

Sokkal jobb „üzlet” volt viszont a szentföldi latorállam számára Líbia 1986. április 14-i amerikai megbombáztatása, amely a palesztin ügy egyik legelkötelezettebb támogatójának számító Kadhafi nemzetközi elszigetelődését eredményezte, vagy a Cole amerikai romboló ellen 2000. január 12-én az Ádeni-öbölben végrehajtott robbantásos merénylet, amelyet az al-Kaida számlájára írtak, így kényszerítve Ali Szaleh jemeni elnököt USrael terrorizmusellenes hadjáratához való csatlakozásra. Ez csak két példa a sok közül. Több mint 50 évnek kellett eltelnie, mire Móse Kacav elnöksége idején Izrael végre hallgatólagosan beismerte a Susannah-hadműveletben játszott szerepét. Vajon a 9/11 esetében mikor fog erre sor kerülni?

Gazdag István- antidogma.hu



A világtörténelem legnagyobb népirtása



Az oktatási intézményekben és a frissen gőzölgő hálaadásnapi pulyka fölött gyakran esik szó a szép meséről, miszerint Amerikába az európaiak vitték el a civilizációt. A második világháború le nem tagadható rémtetteiről naponta értesülünk az ilyen-olyan ismeretterjesztő csatornákon, de van amiről nem beszélnek napjaink történelemkönyvei. Ássunk a dolgok mélyére!

Idézet egy felfedező jegyzeteiből: "A Földön található legcsodálatosabb város. Ötször akkora, mint London vagy Róma. Hatalmas épületek emelkednek ki a vízből. 60.000 ragyogó ház, és milyen tágasak, milyen jól meg lettek tervezve, gyönyörű kőfalakból és cédrusfákból és más, édes illatú fákból épültek. A város számtalan utcája és sugárútja olyan tiszta és rendben tartott a nagyszámú lakosság ellenére. Csatornák bonyolult hálózata metszi keresztül-kasul a várost, mint egy óriási Velence, csodálatos lebegő kertjei pedig a világon sehol másutt nem láthatók... ...A színes ruházatot viselő lakosság személyi tisztasága és higiéniája, a szappanok, dezodoráló szerek és leheletfrissítők pazar használata megdöbbentő volt."
Eközben az európai lakosság szennyezett városi folyókból ittak vizet, legtöbbjük szinte sohasem fürdött és mindig magán hordta a ruháját. Freenie Ziner biográfus szerint a zarándokoknak borzalmas szaguk volt (most kapaszkodjunk!) bár az indiánok hasztalanul próbálták meg őket a fürdésre megtanítani...




Telepesek





Az első telepesek történetét szándékosan változtatták meg, jegyzi meg James Loewen író, mivel az igazság olyan szégyenletes volt. Valójában több száz mérföldnyire délebbre telepedtek le, és Amerikában maradtak, mert a küldetés sikertelen volt. A valódi cél az volt, Robert Beverly történész szerint, hogy aranyat találjanak és visszavigyék Európába. Találomra ásták a gödröket a földbe arany után kutatva ahelyett, hogy növényeket ültettek volna. "Hamarosan éhezni kezdtek és arra kényszerültek, hogy rothadó indián tetemeket ássanak ki a földből, hogy megegyék." -mondja Beverley. Bennszülötteket fogtak el, akiket arra használtak, hogy tanítsák meg őket gazdálkodni. A telepesek egy része képes volt a bizalmukba férkőzni és ilyen módon megtanulhatták a termelés lehetőségeit. A befogadóikkal történő lakomázás azonban nem egészen úgy történt, ahogy a Hálaadást a tévé és a tankönyvek tanítják. "A gyarmatosítók pohárköszöntőt mondtak az indiánoknak az örök barátságra, miközben a törzsfőnök, a családja és kétszáz követője holtan estek össze a méregtől."


A történelemkönyvekben talán a "szűzföld" a legelterjedtebb kifejezés az amerikai földre. "Valójában megözvegyült föld" - jegyzi meg Francis Jennings történész.




Holokauszt



A második világháború alatt az Európában végzett náci etnikai tisztogatás épp elég borzalmas volt, jegyzi meg David Stannard amerikai professzor, mégis teljes mértékkel eltörpíti a világtörténelem legnagyobb tömeges népirtása, ami százmillió indián halála az amerikai holokausztban. Egyesek betegségektől haltak meg, de nagyon nagy számban haltak meg szándékos politika eredményeként, amelynek célja a faj kiírtása volt és ezt a tényt az általánosan használt történelemkönyvek továbbra is eltitkolják. Az első amerikai kormány költségvetésének 80%-át a meglévő indián települések támadására költötte, hogy elvegyék fejlett farmjaikat. Amerika teljes lakosságának 95%-át pusztították el akkor. A telepesek városról-városra jártak és szándékosan ölték meg az összes férfit, nőt és gyermeket.


George Washington közvetlen utasítására legalább 28-30 szeneka várost és a mohawk, onondaga és kajuga nép összes városát egyszerűen a földdel tették egyenlővé. "Az indán országot el kell pusztítani" - George Washington. Thomas Jefferson az indiánok teljes kiirtását tűzte ki célul, míg a Nobel békedíjas Theodore  Roosevelt "kedvezőnek" nevezte a bennszülött faj kiirtását. Az indiánokat gyakorlatilag az mentette meg a teljes pusztulástól, hogy rabszolgaként kívánták felhasználni őket. Az indián lánygyermekek három éves kortól magas értékük volt mivel "munkát végeztek és testi vágyat élhettek ki rajtuk" - mondja Marysville Appeal.


A megmaradt indián lakosságra kényszerítették a nyugati civilizáció sajátosságait: kötelesek voltak nyugati névre változtatni a nevüket, a fehér ember ruháját viselni, fehérek hajviseletét hordani, felvegyék a keresztényéget és európai mintára működő iskolákba járjanak, hogy idézem: "kiirtsák belőlük az indiánt..."




A könnyek útja





A délkeleti törzseket sújtó legsúlyosabb csapás Andrew Jackson elnök 1830-as Indián Eltávolítási Törvénye volt, amely megtiltotta, hogy a Mississippitől keletre indiánok maradjanak. Az intézkedés főként azokra a népekre – vagyis a fehérek által az Öt Civilizált Törzsként (cseroki, csikaszó, csaktó, krík és szeminol) emlegetett népekre – irányult, amelyek ironikus módon oly sokat tettek a fehér ember befogadása érdekében. Legtöbbjüket nyugatra küldték, gyakran olyan erőltetett menetben, hogy ezrek pusztultak el útközben. A cserokik útvonalukat csak a „Könnyek útja”-ként emlegették, mely kifejezést hasonló megpróbáltatásaik érzékeltetésére más törzsek is átvettek.




Jogos?



"A Legfelsőbb Bíróság még ma is másodrangúnak tartja a bennszülötteket" - írja az ismert jogtudós, Robert Williams. "A statisztikák szerint élete során minden harmadik indián nőt megerőszakolnak. Az esetek 86%-ban az áldozatok arról számolnak be, hogy nem indián követte el a nemi erőszakot. Ennek közvetlenül az az oka, hogy a törzsek nem tudnak bírósághoz fordulni az ilyen bűncselekmények miatt. Egy tanulmány azt állapította meg, hogy az Egyesült Államokban a törzsekkel megkötött minden egyes szerződést lényegében valamikor megszegték. A Legfelsőbb Bíróság szerint nem voltak vagyoni jogaik, és ezért nem voltak igazságos kártérítésre jogosultak, és ez a vélemény borzalmas módon mondta ki, hogy a bíróság elismeri, amit mindenki tud, azt, hogy Amerika bennszülött törzseit leigázták, és a szerződések értelmetlenek. Tehát a sztereotípiák fennmaradtak, ez még mindig érvényes törvény az Egyesült Államokban, még mindig érvényes precedens." - mondja Robert Williams (köszönet Sevaster1-nek a fordításért!)




A lehetőségek hazája



Az 1900-as évek derekán, a New Deal idején megalakult Szövetségi Író Program keretén belül rengeteg műfajban különböző művek láttak napvilágot, amiknek célja az amerikai identitás és hazaszeretet erősítése volt. Reneszánszát élte a western-műfaj és azok a dalok amik ontották, hogy miért is jó amerikainak lenni.
Eközben meggyilkolt emberek millióin épült fel az Egyesült Államok képmutató szervezete, ami ma is erőszakos külpolitikájával és fegyveres beavatkozásaival húz hasznot más országok békés polgáraival szemben. Ők papolnak nekünk szabadságról és emberi jogokról. Eközben egy velejéig romlott agymosott társadalmat hízlalnak kövérre, ahol az erkölcs, az erények és a szabadság lassan  üres "szóvirágokká" silányulnak.
forrás: RT News - www.rt.com/news/








Az államcsínyek előidézésének gépezete: Avagy a demokrácia felszámolása



A külföldi kormányok megdöntésére irányuló amerikai erőfeszítések a világot veszélyesebbé, igazságtalanabbá teszik, s megölik a reményt

Nemsokkal a Haitin 2004-ben történt amerikabarát fordulat után - ekkor űzték el az ország elnökét, Jean-Bertrand Aristidet- meghallgattam Ira Kurzban, Arisztide védőügyvédjének Miamiban tartott felszólalását. Beszédét egy találós kérdéssel kezdte: "Miért nincs soha Washingtonban államcsíny?" A megfejtést is azonnal közölte: "Azért, mert Washingtonban nincs USA követség." Az ügyvéd beszédének ezt a részét viharos tapssal díjazta a hallgatóság, aminek nagy része nálunk élő haiti-i volt. Ők igen jól értették, hogy mit is mond Kurzband.
Ukrajna volt biztonsági főnöke, Alekszandr Jakimenko közölte, hogy az ország megválasztott kormányát elűző zavargások szervezői "szó szerint az amerikai követségen laktak. Minden nap megjelentek ott." A nagy nyilvánosságot kapott orosz lehallgatási anyagokból azt is tudjuk, hogy ezek az emberek szoros kapcsolatban álltak Pyatt követtel és más, az államcsínyben jelentős szerepet játszott magas beosztású amerikai vezetőkkel. Köztük volt Dick Cheney volt munkatársa, Victoria Nuland, aki hivatalosan az államtitkár európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettesének posztját töltötte be. Feltételezhető, hogy ezek a jóideje követségünkre járó emberek sok napot töltöttek el a követendő stratégia és taktika kidolgozásával. Előadóik, segítőik személyesen a CIA kurátorai voltak.

Ha az ukrajnai államcsínyt történelmi kontextusba helyezzük, rájövünk, hogy az Egyesült Államok 1953-tól kezdve legalább 80 alkalommal szervezett sikeres, vagy sikertelen hatalomváltást külföldön. Mindez akkor kezdődött, amikor Eisenhower Irán példáját látva rájött, hogy a CIA képes olyan törvényesen megválasztott kormányokat megdönteni (Irán ugyanis államosította olajkincsét...a ford.), amelyek nem voltak hajlandóak népük jövőjét a Nyugat gazdasági és politikai érdekeiért feláldozni. Az amerikabarát hatalomváltások többsége durva represszióhoz, emberrablásokhoz, nyomozás és bírósági ítélet nélküli kivégzésekhez, kínzásokhoz, korrupcióhoz, elképesztő szegénységhez és vagyoni egyenlőtlenséghez vezetett, ráadásul az ilyen fordulatot elszenvedett országok népeinek minden demokratikus törekvése hosszú évekig kudarcara ítéltetett. Azok a plutokrata és ultrakonzervatív erők sem fognak kivételt képezni, amelyek most az USA segítségével uralomra jutottak Ukrajnában.




Noam Chomsky szerint "a legjobb könyv ebben a témában" William Blum "A remény megölése: az amerikai katonák és a CIA intervenciói a II. Világháború után"(Killing Hope: U.S. Military and CIA Interventions Since World War II) c. könyve. Amennyiben igényük van arra, hogy történelmi kontextusba helyezzék mindazt, amit most Ukrajnáról olvasnak vagy látnak a televizióban, akkor ez a könyv lehetővé teszi ezt. Ez a könyv semmi mással nem helyettesíthető, főleg most, amikor azt tapasztaljuk, hogy Ukrajna minden régiója lakóinak reményeit ugyanazokért a célokért áldozzák fel, amik miatt Irán (1953), Guatemala (1954), Thaiföld (1957), Laosz (1958-1960), Kongó (1960), Törökország (1960, 1971, 1980), Ecuador (1961 és 1963), Dél-Vietnam (1965), Brazilia (1964), Dominikai Köztársaság (1963), Argentina (1963), Honduras (1963 és 2009), Irak (1963 és 2003), Bolivia (1964, 1980), Indonézia (1965), Ghana (1966), Görögország (1967), Panama (1968 és 1989), Kambodzsa (1970), Chile (1973), Bangaladesh (1975), Pakisztán (1977), Grenada (1983), Mauritánia (1984), Guinea (1984), Burkina-Faso (1987), Paraguay (1989), Haiti (1991 és 2004), Uganda (1996) és Libia (2011)népe annyit szenvedett. A felsorolás nem teljes, és nem szerepel benne a hasonló számú sikertelen puccskísérlet (Pl. Kuba, Disznó-öböl...a ford), valamint azok a hatalomváltások világszerte, amelyeknél konkrét bizonyíték nincs az amerikai beavatkozásra, csak alapos gyanú (Pl. Egyiptom, tavaly...a ford.).

Világunknak, amiben élünk, riasztó realitása, hogy miközben az USA a demokrácia védelmezőjének állítja be magát, minden erőfeszítése annak felszámolására irányul. Tevékenysége a világot veszélyesebbé, igazságtalanabbá teszi, megöli a reményt. Amikor 2005-ben (Amerika kegyetlen iraki háborúja ekkor tetőzött) Harold Pinter megkapta az irodalmi Nobel díjat, az átadási ünnepségen tartott beszédében elemezte ezt a tudathasadásos realitást. Így nyilatkozott az Államokról: "Amerika egyszerűen betegesen manipulálja a hatalmat világszerte, s ezt mindenki számára áldásos jótéteménynek álcázza. Ez a hipnózis ragyogó, okos és igen sikeres megnyilvánulása... Ez egy durva, közömbös, dölyfös és kegyetlen, de igen átgondolt tevékenység."

Az amerikabarát államcsínyek végrehajtásának alapvető mechanizmusa 1953 óta nem ment át különösebb változtatáson. A különböző országokban és más-más időszakokban megvalósított kormányváltások közti különbség az USA tevékenységének mértékében, részvétele nyilvánossági fokában és az alkalmazott erőszak hevületében van. Szoros kapcsolat van az erőszak szintje és aközt, hogy Amerika mekkora részt vállal a végrehajtásban. Az egyik szélsőséges eset az volt, amikor az amerikaiak Irakban háborúztak, ez a rezsimváltás százezernyi amerikai katona részvételével történt, s százezernyi halottat követelt. Másrészt az USA részvétele Szuharto tábornok 1965-ös indonéziai puccsában titokban maradt, bár ez szinte ugyanakkora emberáldozattal járt, mint Irak. Amerika hivatalnokai csak sok évvel az események után ismerték be azt a tényt, hogy közreműködői voltak Szuharto tömeggyilkosságainak. Valamikor eljön az az idő, amikor Ukrajnában játszott szerepükkel is kérkedni kezdenek.

Harold Pinter magyarázata szerint az Egyesült Államok mindig előnyben részesíti az "alacsony intenzitású konfliktusokat", nem szívesen alkalmazza a katonai intervenciót és a megszállást. A CIA helyi bábfigurákat, az USA különleges egységeinek titkos műveleteit alkalmazza a kormányok megdöntésére és az olyan mozgalmak felszámolására, amelyek kihívást jelentenek Amerika csillapíthatatlan hataloméhsége számára. Az államcsínyt ezek idézik elő, s ha a "kis intenzitású" módszerek hatástalanok, akkor a célország az USA közvetlen katonai agressziójának áldozata lesz. Irakba csak azután törtek be az amerikai katonák és szállták meg, hogy 1996. júniusában kudarcba fulladt ott a CIA hatalomváltási kísérlete. 1989-ben az Egyesült Államok csak azután támadt Panamára, hogy öt puccskísérlete sem tudta eltávolítani a hatalomból Norega tábornokot. Korábban úgy Huszein, mint Norega hosszú ideig jó kapcsolatokat ápolt a CIA-val, és nagyon jól ismerték az amerikai módszereket, eljárásokat. Ez tette lehetővé, hogy elhárítsák a megdöntésükre irányuló kísérleteket mindaddig, amíg az amerikaiak be nem vetették elsöprő fölényben lévő katonai erejüket.

Alapjában véve azonban az amerikabarát hatalomátvételek végrehajtásának metodikája 1953-tól 2014-ig, tehát napjainkig, az ukrán fordulatig nem változott különösebben. Ez a módszer három, egymást követő részből áll.

1.) Az ellenzéki erők létrehozása és megerősítése



Az amerikai rendszerváltó tervek első szakaszában nincsen különösebb különbség a hatalomváltás szavazó urnákkal vagy alkotmányellenes módon történő megvalósításában. Ezeknek az eljárásoknak és módszereknek zömét a II. Világháború után dolgozták ki azzal a céllal, hogy elkerüljék a baloldali erők hatalomra jutását Európa és Ázsia megszállt országaiban. A módszerek közt szerepel konzervatív politikai pártok, diákszervezetek, szakszervezetek és tömegtájékoztatási eszközök alapítása és pénzelése, valamint egy igen jól megszervezett és megfizetett propagandahadjárat végrehajtása úgy az áldozatul kiszemelt országban, mint a helyi, nemzetközi és amerikai tömegtájékoztatásban.




A fentiekre jó példa a háború utáni Itália. Ekkor Franciaországban és Itáliában az "American Federation of Labor" (szakszervezeti szövetség az Államokban...a ford.) ügynökeit használták fel arra, hogy a helyi nem kommunista irányítású szakszervezetek közvetítésével pénzeljék a konzervatív jelölteket és politikai pártokat. Az 1946-os választásokon azonban szavazattöbbséget szereztek a szocialisták és a kommunisták. (Azóta szerepel Olaszország címerében az ötágú vörös csillag...a ford.) Az 1948-as választásra készülve egyesítették erőiket, és megalakították a Népi Demokratikus Frontot. Az USA a katolikus egyházzal karöltve nagyarányú propagandahadjáratot folytatott olyan olasz-amerikai hírességek bevonásával, mint Frank Sinatra. Kinyomtattak 10.000.000 propaganda levelet, s felkérték az olasz gyökerekkel rendelkező amerikaiakat, hogy azokat magánpostájukkal küldjék el otthon maradt rokonaiknak. Az USA azzal is megfenyegette a háború által hiszterizált - a szövetséges bombázásoknak 50.000 civil áldozata volt, sok város romokban hevert - országot, hogy beszünteti a segélyezést.

1946-ban a Népi Demokratikus Front tagjai összességében a szavazatok 40%-át kapták, 1948-ban ez 31%-ra csökkent. Ennek eredményeként az USA támogatása felhasználásával Itália egy egyre korruptabbá váló koalíció kezébe került. Az elkövetkező 46 éven át ez a kereszténydemokraták vezette koalíció irányította az országot. Olaszországot megmentették a kommunista diktatúra veszélyétől, de ami ennél sokkal fontosabb, "megmentették" a szociáldemokraták független programjától is, akik a munkások jogaiért küzdöttek és védték az itáliai kis- és középvállalkozásokat az amerikai transznacionális korporációk ellen.

Az 1960-as évek környékén az USA hasonló módszereket alkalmazott Chilében is, hogy megakadályozza Salvador Aliende megválasztását. 1958-ban a szavaztok 3%-a hiányzott ahhoz, hogy elnök legyen. Ezért Kennedy adminisztrációja egy 100 fős, kormányzati és CIA munkatársakból álló csapatot vezényelt Chilébe. Az volt a feladatuk, hogy -az egyik csapattag kifejezésével élve "rámenősen és a pofátlanság határát súrolva"- felforgató tevékenységgel kísérletezzenek az 1964-es választások előtt. A CIA csaknem a felét állta a kereszténydemokraták kampányköltségeinek, valamint tömeges propaganda akcióba kezdett a mozi, televízió, rádió és újságok bevonásával, plakátolt és röplapokat terjesztett. Ez egy klasszikus, a "vörös fenyegetésen" alapuló kampány volt, bőségesen adagolta a szovjet harckocsikat és kivégző osztagokat, s elsősorban a nők megfélemlítését célozta. A CIA naponta 20-20 híranyagot készített, amit minimum 45 rádióadó sugárzott a tucatnyi hamis hír mellett. Gyermekeket homlokukon sarló-kalapácsos pecséttel ábrázoló plakátok ezrei jelentek meg. A választáson Eduardo Frei, a kereszténydemokraták vezetője a női szavazatoknak köszönhetően 17%-kal megelőzte Aliendét.

Azonban a folyamatos amerikai propaganda ellenére 1970-ben Aliendét mégis elnökké választották. 1973-ban, amikor is megerősítette helyzetét a kongresszusi választásokon, függetlenül az amerikai embargótól és az egyre erősödő destabilizációs kampánytól, sorsa megpecsételődött, arról az USA támogatását élvező Pinochet tábornok vezette hadsereg és titkosszolgálat döntött.

Ukraját 1991-ben vette kezelésbe az USA, amikor az kinyilvánította függetlenségét. Előtérbe tolta a nyugatbarát pártokat és képviselőjelölteket, ez vezetett 2004-ben az ukrán "narancsos forradalomhoz". Azonban a Nyugat által támogatott Viktor Juscsenko és Julia Tyimosenko kormánya ugyanolyan korrupt és népszerűtlen volt, mint elődei, ezért 2010-ben Janukovicsot választották elnöknek.

Az USA bevetette minden hagyományos eljárását és módszerét, s 2014-ben megtörtént a választott hatalom leváltása. A "National Endowment for Demokracy" (a demokráciát támogató amerikai nemzeti alapítvány) részben átvette a CIA szerepét az ellenzéki képviselőjelöltek, pártok és politikai mozgalmak felkészítésének területén. Az alap évi 100 millió dollárral gazdálkodik, tevékenysége az egész világra kiterjed. Nem is titkolja, hogy fő működési területe Ukrajna, ahol 65 projektet finanszíroz. Ennyit egyetlen más országban sem támogat. Az alap neokonzervatív elnöke, Carl Gershman a Washington Postban 2013 szeptemberében megjelent cikkében Ukrajnát "fődíjnak" nevezte, s ezzel azt jelezte, hogy az ott folytatott amerikai művelet második szakaszába lépett.

2.) Utcai tüntetések erőszak alkalmazásával




2013 novemberében az EU Janukovics elnök elé terjesztett egy 1.500 oldalas "szabadkereskedelmi egyezményt". Ez igen hasonlított az Északamerikai Szabadkereskedelmi Egyezményre (NAFTA) és a Transz - Csendes óceáni Partnerségre, egyébként szó sem volt benne Ukrajna EU tagságáról. Ez az egyezmény megnyitotta volna Ukrajna határait a nyugati export és befektetések előtt, de nem helyezte kilátásba, hogy az EU viszonossági alapon szintén megnyitja határait. Ukrajna nagy gabona- és szárnyas állat termelő. Az egyezmény szerint az EU az ukrán gabona 5%-át, a szárnyasok 1%-át vette volna át. Nem elhanyagolható az sem, hogy Nyugat, kihasználva a különleges ukrán-orosz kereskedelmi kapcsolatokat, olcsó ázsiai termékekkel áraszthatta volna el Oroszországot. Az oroszok rákényszerültek volna ezeket a kapcsolatokat felülbírálni, s lezárni az ukrán határt. Ez Kelet-Ukrajna ipari bázisára halálos csapás lett volna.


Teljesen érthető és indokolt okok miatt Viktor Janukovics elnök visszautasította a szerződést. A kijevi nyugatbarát és jobboldali csoportosulások számára ez volt a jeladás az utcai tüntetések elkezdésére. Az utcai demonstrációkban mi itt, Nyugaton rendszerint a populizmus és demokrácia fellángolását látjuk. Azonban különbséget kell tenni: nem mindegy , hogy a baloldal tüntet egy jobboldali kormány ellen, vagy a jobboldal demonstrál erőszakos eszközöket is bevetve egy baloldali kormány ellen. Ez utóbbi az amerikai hatalomváltó stratégiának meghatározó része volt, és az is marad.

1953-ban Teheránban a CIA dollármilliókat költött arra, hogy banditákat és Kermit Roosevelt -a CIA akkori főnöke- szóhasználatával élve "a kompetencia magas fokán álló professzionális szervezőket" fogadjon fel. Egyre durvuló utcai demonstrációk végrehajtása volt a feladatuk, végül a dolog addig fajult, hogy harci cselekmények kezdődtek a hatalom hívei és a lázadók közt. Legalább 300 ember meghalt. A CIA dollármilliókat költött parlamenti képviselők és befolyásos iráni személyiségek megvásárlására is. Mossadegh kénytelen volt lemondani, a pávatrónra lépő sah pedig visszahelyezte tulajdonosi jogaiba a Nyugatot, visszakapta az ország kőolajiparát. A BP és amerikai cégek osztozkodtak az iráni olaj eladásából származó hasznon mindaddig, míg 26 év elteltével elűzték Reza Pahlavi sahot, és újra államosították az olajipart. Jellemzővé kezd válni az a törvényszerűség, miszerint a CIA nem túl hosszú életű sikere után bekövetkezik az amerikai érdekeltségi körtől való függetlenedés. Leginkább Latin-Amerikában járnak ilyen eredménnyel az államcsínyek - közeli szomszédaink egyre gyakrabban szabadulni akarnak az USA politikai és gazdasági kötelékeitől.

2004-ben az amerikai elit alakulatok 200 főnyi csapata kiképezte a FRAPH (Fegyveres Forradalmi Front Haiti Fejlődéséért) és egyéb, a haiti-i kormány ellen fellépő szervezetek 600 harcosát. A felkészítés a szomszédban, a Domikai Köztársaság kiképző központjában történt. Ezek az erők betörtek Haiti északi részébe, káoszt teremtettek és általánossá tették az erőszakot, ezzel előkészítették a talajt Arisztide elnök elűzéséhez.

Ukrajnában az utcai tiltakozások 2014. januárjában kezdtek erőszakos jelleget ölteni, amikor a tüntetők élére a neofasiszta "Szvoboda" (Szabadság) párt és a "Pravij Szektor" harcosai álltak. A "Pravij Szektor" harcosai Ukrajnában mindössze hat hónappal az események előtt jelentek meg, bár már korábban is létező csoportosulások és bandák is beléptek soraikba. Ezt a szervezetet részben az USA-ban és Európában élő ukránok pénzelik. Nem kizárt, hogy a "Pravij Szektor" a CIA gyermeke. Amikor a "Pravij Szektor" kormányzati épületeket kezdett elfoglalni, a parlament törvénytelennek nyilvánította a tüntetéseket. A rendőrség elfoglalta a Függetlenség terének (Majdan) egy részét, ennek során két tüntető meghalt. (Ekkor már Nyugat-Ukrajnát napok óta a "Szvoboda" és a "Pravij Szektor uralta. Elfoglalták a hivatalokat, rendőrőrsöket, tisztviselőket váltottak le és neveztek ki, tehát egy mai szóhasználattal élve "szakadár" rezsimet működtettek. Sem az EU, sem Obama nem tiltakozott ez ellen, nem állt ki a törvényesség mellett...a ford.)

Február 7-én az oroszok nyilvánosságra hoztak egy lehallgatott telefonbeszégetést. A vonal egyik végén Nuland államtitkár-helyettes, a másikon Geoffrey Pyatt, az USA ukrajnai követe volt. Ez a felvétel akár egy részlet is lehetne John Le Carre regényében:"Úgy vélem, hogy beléptünk a játszmába...Gondolom, ez jó alkalom arra, hogy ebben a helyzetben gyorsan cselekedj, és túlszárnyalj minket". Az volt a feladatuk, hogy eltávolítsák a "játéktérről" Vitalij Klicskot. A nehézsúlyú bokszoló a "forradalom" népszerű arcává vált, s neki szavazott bizalmat az EU. Úgy kellett intézni a dolgokat, hogy az amerikai favorit, Arszenyij Jacenjuk üljön a miniszterelnöki székbe.

Február 17-én este a "Pravij szektor" bejelentette, hogy másnap menetet indít a Függetlenség teréről a parlamenthez. Ezután néhány napig tartó elkeseredett összecsapások kezdődtek, amikben 110 ember -tüntető, ellentüntető és 16 rendőr- meghalt. Több, mint ezer ember megsebesült. Vjacseszláv Veremijt -ismert kormánypárti újságíró- kirángatták egy taxiból a Majdan közelében, és e tömeg szeme láttára agyonlőtték. Lvov közelében a "Pravij szektor" betört egy fegyverraktárba, s az összes ott talált fegyvert elvitte. Vannak bizonyítékok, amik arra utalnak, hogy mindkét oldal mesterlövészeket is bevetett; épületekben elrejtőzve tüzeltek a tüntetőkre és rendőrökre. A már említett Jakimenko - az ukrán biztonsági szolgálat volt főnöke azt állítja, hogy a Zenepalotából tüzelő mesterlövészek az amerikaiak által fizetett külföldi zsoldosok voltak, hasonlóak azokhoz a volt Jugoszláviából származó mesterlövészekhez, akik Szíriában napi 2.000 dollárért ölik a kormány katonáit.

Miközben az utcákon az erőszak uralkodott, az ellenzéki pártok és a kormány Franciaország, Németország és Lengyelország külügyminisztereinek közvetítésével sürgős tárgyalásokba kezdtek, két ízben is megegyeztek a megbékélésről, először február 19-én este, majd 21-én. A "Pravij szektor" azonban mindkétszer felrúgta a megállapodást, és Janukovics menesztéséig, a kormány teljes hatalomfosztásáig tartó "népi forradalomra" buzdított.

3.) Az államcsíny





Az ellenzéki erők megteremtése és azok felkészítése az aktív cselekvésre, valamint az utcai erőszak kiterjesztése - mindez a rendkívüli helyzet kialakításának céltudatos stratégiája. Ezt használják fel a megválasztott vagy alkotmányos kormányzat államcsínnyel való eltávolítására. Amikor a CIA kurátorai kitanították és felkészítették a hatalomváltás vezéreit, az amerikai vezetés saját tervei léptek a megvalósulás útjára. Menetrendszerűen elkezdődött az utcai erőszak, teljesen megszűnt a rend és a törvényesség, az állami intézmények nem funkcionáltak, az alkalmas pillanatban már csak egy határozott ütést kellett mérni ahhoz, hogy a kormányt megfosszák hatalmától, s helyére az államcsíny vezérei kerüljenek. Iránban Mohammed Mossadegh szembesülve azzal, hogy az utcán százszámra halnak meg az emberek, lemondott, hogy véget vessen a vérontásnak. Chilében Pinochet tábornok légicsapást mért az elnöki palotára. 2004-ben Haitin amerikai katonák szálltak partra, hogy eltávolítsák Arisztide elnököt és megszállják az országot.

Ukrajnában Vitalij Klicsko jelentette be, hogy a parlament elkezdi Janukovics elnök leváltási procedúráját. Egyébként ugyanaznap azután, hogy nem sikerült a leváltáshoz szükséges 338 képviselői szavazatot ehhez megszerezni, a képviselők alkotmányellenes, kisebbségi határozattal leváltották Janukovics elnököt, s helyére az ellenzéki "Batykivscsina" párt képviselőjét, Alekszandr Turcsinovot választották meg. A "Pravij szektor" ellenőrzése alá vonta a kormányépületeket, és járőrözni kezdett az utcákon. Janukovics nem volt hajlandó lemondani, törvénytelen államcsínynek minősítette a történteket. A hatalomváltás vezetői jelezték, hogy a tüntetők halála miatt bíróság elé állítják. Janukovics Oroszországba menekült. Február 27-én Arszenyij Jacenyukot miniszterelnökké nevezték ki - pontosan úgy történt minden, ahogy Nuland és Pyatt eltervezte.

Ami leginkább megkülönbözteti az amerikabarát ukrán államcsínyt az USA szervezte hatalomváltások többségétől az, hogy ebben vajmi kevés kevés szerepe volt az ukrán hadseregnek. 1953-at követően az amerikaiak szervezte rezsimváltások során a választott vagy uralkodó vezetők eltávolítását célzó utolsó csapás mérésére többnyire helyi magas rangú katonatiszteket használtak. Jutalomként elnöki posztot, diktátori teljhatalmat és más zsíros posztot kaptak az új, az Államok által támogatott rezsimben. Az amerikai hadsereg fejleszti kapcsolatait és egyéb viszonyait azokkal a külföldi katonákkal, akik kinyilvánították, hogy készek vezető szerepet vállalni egy esetleges hatalomváltásban. Az a tény, hogy Obama az amerikai speciális haderő tevékenységét a Föld 134 országára kiterjedően engedélyezte, arról tanúskodik, hogy ez a hatalomváltó folyamat folytatódik, s nem gyengülni, hanem erősödni fog.

A Szovjet Hadseregből 1991-ben kivált ukrán haderő katonáinak semleges, bár inkább oroszbarát beállítottsága miatt nem volt alkalmas egy oroszellenes fordulat végrehajtására. Nuland és Pyatt ezért Ukrajnában egy fontos újítást alkalmazott; az újfasiszta "Szvoboda" és "Pravij szektor" pártokat használta a zavargások kirobbantására és a hatalom megszerzésére. Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, egy igen kellemetlennek és zavarosnak mutatkozó szövetséget kellett létrehozni az újfasiszták és és a nyugatbarát ellenzéki "Batykivscsina" és "UDAR" pártok között. Az ellenzék a 2012-es parlamenzi választásokon a szavazatok 40%-át kapta.

A közelmúlt történelmét vizsgálva megállapítható, hogy az amerikabarát államcsínyek közel fele kudarcba fullad, sikerük nem garantált. Azonban akár sikerül a puccs, akár nem, végeredményben nem az amerikaiak szenvednek és halnak meg, nem ők szegényednek el. Az erőszakért, a káoszért, a szegénységért és instabilitásért mindig a célország népe fizet meg. A hatalomváltást levezénylő Nulandok és Pyattok pedig gyakran nem az első tortaszeletet kapják, hanem esetleg a harmadik - negyedik- ötödiket - tovább lépegethetnek felfelé az állami bürökrácia vagy a CIA karrier-lépcsőjén. A hatalomváltásig soha nem szerepelt a tervekben az, hogy katonailag nyíltan beavatkozzon az Államok Ukrajna dolgaiba. Most azonban a rezsimváltás destabilizálhatja az országot, gazdasági káosz fenyeget, ez vagy szétszakíthatja Ukrajnát, vagy konfliktusba keveredhet Oroszországgal. Ez új, megjósolhatatlan feltételeket teremt, teljesen reális lehetőség egy NATO intervenció.

Oroszország egy értelmes javaslatot tett a krízis blokkolására. Annak céljából, hogy feloldják az Ukrajna nyugati és keleti része közt a Nyugattal és Oroszországgal való kapcsolatuk megítélésének teljesen ellentétes voltát, az oroszok szövetségi államformát javasolnak. Ebben Ukrajna két része nagyobb önállóságot kapna. Ez stabilabb rendszer lenne a jelenleginél. Most az egyik oldal uralkodni akar a másik felett külső szövetségesek segítségével. Ukrajna és népe a nyugati- és NATO-terjeszkedés terepe lett, az orosz javaslat meg gátolja ezt a nyomulást. Az orosz javaslat olyan kötelezettségvállalást is tartalmaz, miszerint Ukrajna semleges marad és nem lesz NATO tag. (Gorbacsovnak a NATO megígérte, hogy a felbomlott Varsói Szerződés államait nem veszik fel az Északatlanti Szövetségbe...Jelcinnek megígérte a NATO, hogy a felbomlott Szovjetúnió volt tagállamai nem léphetnek be a szövetségbe...Ennyi és ekkora átverés után nem csoda, hogy az orosz medve morcos...a ford) Valószínű, hogy néhány héttel ezelőtt Obama és Kerry beleegyeztek volna a krízis ilyen megoldásába. Ódzkodásuk az értelmesnek látszó orosz javaslattól lehet, hogy pusztán presztízs- és reputáció okokkal magyarázható. Azonban az sem kizárt, hogy a Washington politikáját továbbra is diktáló neokonok előre megtervezett és végrehajtott puccsa arra készteti Obamát és Kerryt, hogy a krízist eszkalálják.

Az amerikai hatalomváltó gépezet aktívan dolgozik Venezuelában is, ahol 2002-ben egyszer már kudarcot vallott. Raul Capote, a volt kubai kettős ügynök a CIA-nak dolgozott Kubában és Venezuelában. Nemrég arról beszélt, hogy létezik egy hosszútávú terv arra, hogy ellenzéki mozgalmakat hozzanak létre a venezuelai felsőoktatási intézményekben felső- és középosztályból származó diákok részvételével. Mára ezek az erőfeszítések kezdik meghozni első gyümölcsüket egyre durvább utcai tüntetések és önvédelmi egységek szerveződésének formájában. Mindez hat rendőr, és legalább öt tüntető halálát eredményezte. A tiltakozások pontosan egy hónappal a decemberben megtartott helyhatósági választások után kezdődtek, ezeken a hatalmon lévő párt 10%-kal több szavazatot kapott, mint az összes többi induló együttvéve. A tavaly áprilisi elnökválasztáson ez a különbség csak 1,5% volt. Mint ahogy Chillében 1973-ban, egy választott kormányzat sikere gyakran arra ösztökéli a CIA-t, hogy fokozza erőfeszítéseit, s hogy a propagandáról és jobboldali politizálásról áttérjen az utcai erőszakra. Minden bizonnyal Venezuela kormányának népszerűsége váltott ki ezt a reakciót.

Az amerikabarát fordulatoknak egy másik jellemző vonása az a szerep, amit a nyugati tömegtájékoztatás játszik a hivatalos legendák és fedőtörténetek terjesztésével és a valódi tényközlő újságírás elfojtásával. Ezt a szerepet szintén 1953 óta tölti be, s a tömegtájékoztatási nagy cégek fejlődésével, és azok tulajdonosi körének koncentrálódásával állandóan aktívabbá válik. Természetüknél fogva az államcsínyek titkos műveletek, és az amerikai tömegtájékoztatásnak tilos kifecsegnie olyan "nemzetbiztonsági" titkot is, mint amilyen a puccsokban közreműködő CIA alkalmazottak neve. Azzal, hogy csak a hivatalos legendát közlik, a tömegtájékoztatás eszközei az ilyen műveletek rendkívül fontos propaganda-komponensének akaratlanul is segítői és részvevői lesznek. Az amerikai tömegtájékoztatási óriások "erényessé" váltak, elégedettség tölti el őket, hogy közreműködhetnek Amerika kiszemelt ellenségeinek démonizálásában, és örülnek, hogy támogathatják az Államok megsemmisítésükre tett erőfeszítéseit. Szőnyeg alá söprik az USA felelősségét a káosz és erőszak előidézéséért, az amerikai politikát jó szándékú erőfeszítésnek állítják be, ami szembeszáll mások veszélyes és irracionális tevékenységével.

Ez sokkal több annál, mint amit a szigorú törvénykövetés és titokvédelem megkövetel. Nagyon sokunknak ez a véleménye arról a légkörről, ami a tömegtájékoztatásban uralkodik, s ami körülvesz minket. A nyugati tömegtájékoztatási eszközök mai állapotukban -néhány kivételtől eltekeintve monopol helyzetben levő nagyvállalkozások tulajdonában vannak- korszerű, totális propaganda-gépezetek, ilyenekről a 20. szd. véleményformálói nem is álmodhattak. A médiaóriások részesülnek a Nyugat geopolitikai és gazdasági terjeszkedésének előnyeiből. Üzleti modelljük szerves része az ilyesfajta, terjeszkedést kiszolgáló propaganda funkció, nem pedig valamilyen, az állami hatalom által rájuk kényszerített furcsaság. Az ilyen korporációktól zsurnalisztikai tényeket és eredeti híreket várni az amerikabarát államcsínyekről naívság - aki ilyen, nem érti, hogy ezek a médiaóriások voltaképpen mik és kiket szolgálnak.




Nemrég végzett felmérések kimutatták, hogy az emberek valósabb képet kapnak a folyó ügyekről John Stewart humoros "Daily Show"-jából a "Comedy Centrál" tvcsatornán, mint egy átlagos tvhíradó megnézésből. Azok az emberek, akik nem nézik ezeket a "híreket", jobban eligazodnak a nemzetközi ügyekben, mint az MSNBC vagy a "Fox News" nézői. Egy felmérés -három hónappal azután csinálták, hogy az USA lerohanta Irakot- kimutatta, hogy az amerikaik 52%-a biztos abban, hogy az USA megdönthetetlen bizonyítékokat szerzett arra, hogy Szaddam Huszein kapcsolatban állt az "Al-Kaidával". Azon repuklikánusoknál, akik kijelentették, hogy "figyelmesen követik az Irakból érkező híreket", ez az arány 78% volt, ugyanekkor az összes megkérdezett repulikánus 68%-a hitte ezt. (Mellesleg ez a "kapcsolat" hír, hasonlóan a "világbékét fenyegető tömegpusztító fegyverekről" szólóhoz, blöff volt. Évekig egy 2.000 fős amerikai szupercsapat keresett bizonyítékokat ezekre az állításokra Irakban. Eredmény "0"...a ford.)

Ha ezeknek a média korporációknak az a feladata, hogy tényeket és eredeti információkat közöljön, akkor az említett felmérés és a hozzá hasonló kutatások munkájukat és eredményeiket elítélő elrettentő vádiratok. Azonban ha megértjük, hogy mi a feladatuk - legyenek expanzionista politikai-gazdasági rendszerünk propaganda eszközei - akkor világossá válik előttünk, hogy a legendák és dezinformációk terjesztése kormányzati politikánkat támogatja, és hogy ez tevékenységük szerves, központi része. Ukrajnával kapcsolatban kitűnően megoldják ezt a feladatot, mint ahogy tették ezt Irakban is. Elhallgatnak mindent, ami az USA ukrajnai összeesküvésben vállalt szerepével kapcsolatos, villámgyorsan átváltottak a hatalomváltás nyomán támadt krízis magyarázatáról Putyin támadására Krím Oroszországhoz csatolása okán. Egyébként ha Önök reális tényeket akarnak megtudni az amerikai hatalomváltó gépezetről, akkor kapcsolják ki tévéiket, s tvnézés helyett olvassák a megbízható információforrások híreit - az "Alternetét", a "Consurtium Newsét" vagy a "Venezuela Analysisét", meg a hozzájuk hasonlókét. (Meg a Kontrollblogot...a ford.)


forrás: ("AlterNet", USA) Nicolas J.S.Davies - Köszönet a fordításért Aleksz-nak!







A Chomsky-tízparancsolat, avagy hogyan mossák a TE agyadat is





Noam Chomsky aki – a 85 éves korához képest elképesztő szellemi frissességről tesz tanúbizonyságot, a mai napig a híres MIT(Massachusetts Institute of Technology) nyelvészeti és filozófiai tanszékének rendszeres előadója. Hosszú és tartalmas élete során foglalkozott ő mindennel, ami nyelvészet, filozófia, médiaszociológia, tömeglélektan, de még a számítástechnikai programozás bizonyos területeibe is beleásta magát. A számítástechnikával 65 éves korában kezdett foglalkozni.

A jövőre vonatkozó megállapításait az akkori hatalmi tendenciák és folyamatok figyelembevételével állította össze. Ezt a 10 pontot nevezik 
Chomsky Tízparancsolatnak.

Érdekes ma olvasni, 20 évvel ezelőtt miképp látta a következő időszak vezetőinek ideológiai irányvonalát...
1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a „fehér” propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a „szürkét” (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a „feketét” (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.
Forrás: http://konteo.blogrepublik.eu/2012/11/06/a-chomsky-tizparancsolat/





A fejlett nyugati civilizáció a jelenlegi formájában megbukott





Ha esetleg valakinek nem lenne még világos, jó ideje bebizonyosodott, hogy a jelenlegi gazdasági és társadalmi rendszer nem fenntartható. Ha kételyeink támadnának ezzel a kijelentéssel kapcsolatban, vizsgáljuk meg kicsit a rendszer sajátosságait és a társadalom viszonyulását ahhoz. A rendszer szó hallatán mindig eszembe jut Müller Péter egyik könyve, amiben a következőt írja: "...a rendszer, az Isten által teremtett rend ördögi paródiája...". Rendre van szükségünk és nem rendszerre.


A túléléshez a szó "nomád" értelmében mi szükségeltetik? A sok kacat? Számítógép, internet, mobiltelefonok, hi-fi, egy új nyári ruhakollekció dizájnos és esztétikus darabjai? Egyáltalán nem. Az anyagi javak hajkurászása felőröl minden időt és energiát. Azt gondoljuk, hogy ha szert teszünk a legújabb termékekre boldogabbak leszünk. Sőt, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha veszünk egy szép kanapét, akkor a kanapé-kérdés egy egész életre letudva... Az elromlott készülékeket és egyéb használati tárgyakat, ha elromlanak vajon javíttatni visszük először, vagy megnézzük, hogy mennyi a termék ára újonnan és valahogy "majd csak kinyögjük"? Tévedek talán?

A 60-as évek embere számára a szabadságot a Nyugat és Amerika jelentette, de szépen lassan rájöttünk, hogy csak a "kukát küldték ide nekünk..." Az ördögien jó pszichológiával megszerkesztett reklámok szuggesztiói és parancsai folyamatosan kódolnak minket, legfőképp arra hogy tudjuk "mire is van szükségünk..." Egyre több dolog megszerzése válik a célunkká, fizetjük a hiteleinket, közben a fizetésünk reálértéke egyre csökken. A közös, önként vállalt idiotizmus kora ez, ahol ha nem konformizálódik az egyén, abban a pillanatban saját közvetlen környezete süti rá az ilyen-olyan bélyegeket. Ez az úgynevezett "kényelmi zóna" amirőlDavid Icke beszélt.




A civilizáció fejlődése azt jelenti, hogy bizonyos kérdésekre kifinomultabb válaszokat vagyunk képesek adni, és a problémákat nagyobb hatásfokkal vagyunk képesek megoldani, valamint mindinkább előtérbe helyezzük a közösség szolgálatát. Arisztotelész szerint a "köz szolgálatánál nincs nemesebb". A modern közgazdaságtani elmélet szerint a legjobb megoldás adott problémára mindig az, ami a legjobb az egyénnek és a közösségnek egyaránt.

Korunk népbetegsége a depresszió és a  rák. A depresszió 
Feldmár Andrásszerint nem más, mint amikor az egyén rájön, hogy egész eddigi életében "szerepeket játszott" és rádöbben erre. Nem is igazán tudja (mivel eddig folyamatosan szerepben volt), hogy ő valójában kicsoda és hogy mi dolga itt? Eddig még nem látott napvilágot kutatási eredmény, ami bebizonyította volna, mérhető módon, hogy létezik az "agyi, kémiai egyensúlyzavar", ami állítólag az összes mentális betegség oka. Ezekre a betegségekre a gyógyszergyártó cégeknek persze "jobbnál jobb" orvosságai vannak... Beveszed?
A rák elég egyszerűen hasonlítható a regnáló gazdasági rendszer berendezkedéséhez és működéséhez. Ugye egyet értünk azzal, hogy az élet ebben az egész univerzumban fejlődésalapú? Ahol megáll a fejlődés ott hamarosan az élet is elsorvad. Tekintsünk az egyénre úgy, mint az emberi szervezet egy önálló sejtjére. Valójában az önállósága teljes mértékben megkérdőjelezhető, ugyanis egy "szervezet" része és neki pontosan kijelölt és megtervezett feladata van. A közösségért dolgozik, hogy a szervezet jól működjön és ő is tápanyaghoz jut a szervezeten keresztül. Az egyén a társadalom "szervezetébe" akkor illeszkedhet be hasznosan, ha feladata, hivatása van, amivel képes áldozni a közösség oltárán. Mi történik, amikor egy sejt úgy dönt, hogy önálló lesz és a szervezettel szemben a saját érdekeit helyezi előtérbe? Egyre nagyobb lesz vagy osztódni kezd, elkezd burjánzani, ami ha úgy tetszik, a rák maga... Az egyén ha kiszakad a társadalom szervezetéből és kizárólag a saját, önös érdekei kezdik el vezérelni, akkor hasonlóképpen kezd el működni a rákos sejthez. Ha igaz az alapvetés, hogy a lélek teremti a testet, és hatással van a fizikai állapotunkra akkor kizárólag idő kérdése az ilyen jellegű lelki betegség szomatizálódása... Valahogy így terjeszkednek a multik és nagyvállalatok is nemde?

A fejlődés és annak minősége tehát kulcskérdésként kell szerepeljen minden eddigi és elkövetkezendő generáció életében. Nem nevezhető fejlődésnek az az irány amerre a 21. század "fejlett" emberisége teljes gőzzel robog. Nem fejlődés az, ha egyre több kacatunk van, de egyre kevesebb szociális kapcsolatunk, ha egyre nagyobb összeg jelenik meg a bankszámlánkon, de egyre kevésbé tudjuk értékelni a közösség szolgálatát, ha egyre több dolgot szerzünk meg, de egyre boldogtalanabbak vagyunk.








10 bizonyíték, hogy egy hamis gazdaságban élünk









Ideje belátni, hogy egy hamis gazdaságban élünk. A szemfényvesztés minden létező elemét bevetik, hogy elhitessék a világgal a gazdaság valódiságát, de ezek mind csupán jól kidolgozott illúziók. A hatalom egyik oldalán izgatott kijelentéseket hallunk a fellendülés visszatérésének jeleként értelmezett „zöld hajtásokról”, a másikon pedig a fiskális szakadék veszélyeire hívják fel a figyelmet, javasolva, hogy korlát nélküli monetáris enyhítésekre van szükség.
Halljuk, ahogy az emberek munkáért könyörögnek és halljuk, ahogy a politikusok munkát ígérnek nekik, pedig egy politikus nem tud munkahelyeket létrehozni. Látjuk, hogy tömegek táboroznak a boltok előtt, hogy leértékelt vackokat vegyenek fekete pénteken, elhitetve egyesekkel, hogy a fogyasztói társadalom virágzik, a következő pillanatban viszont kiderül, hogy mindent hitelre vásároltak.
A főáramú média pedig mindent megtesz, hogy elvonja a figyelmünket mindenről, ami valós. A hírekből olyan emberekről hallunk, akik a hírnév által váltak gazdaggá, és/vagy a gazdagság által váltak híressé és a címlapokon értesülünk arról, ha egy ilyen híresség macskája megdöglik. De erről talán ennyi elég is.
Közben a pénzügyi média megpróbálja agyon bonyolítani és érthetetlenné tenni a gazdasági kérdéseket és kizár mindenkit, aki esetleg kimondaná az igazságot.

Nem csoda, ha az emberek dühösek és össze vannak zavarodva. Talán az alábbi tíz gondolat segít némileg szétoszlatni a ködöt.

1. Hamis munkahelyek. 
Nem csupán arról van szó, hogy a hivatalos munkanélküliségi adatok hamisak, a munkahelyek sem valósak. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy hány hivatásos munkavállaló termel értéket. A munkahelyek 80%-a úgy eltűnhetne holnap, hogy nem befolyásolná az alapvető emberi túlélést vagy boldogságot. Igen, tudjuk. A mai társadalomban pénzre van szükség a túléléshez és a munkahely pénzt jelent, de ebből nem következik egyértelműen, hogy minden munkahely a társdalom javát szolgálja.

2. Nem a megoldások, hanem a problémák teremtik a munkahelyeket. 
Nem hozhatjuk helyre az igazi problémákat, mert ezzel még több munkahelyet szüntetnénk meg. Nem vethetünk véget a háborúknak, mert akkor mit csinálna az a rengeteg katona munkahely nélkül. Nem vethetünk véget a kábítószer elleni harcnak, mert akkor mit csinálna az a rengeteg ügynök, börtönőr, bíró és többi alkalmazott helyette. Nem egyszerűsíthetjük az adózást, mert akkor mihez kezdenének a könyvelők, adótanácsadók és hasonló szakértők. Nem csökkenthetjük az állami és egészségügyi bürokráciát, mert mit csinálna akkor az a rengeteg aktatologató. Nem hagyhatunk fel a lakosság megfigyelésével, mert ma már ez az iparág több millió embernek ad munkát. Nem vethetünk véget a Wall Street-i kaszinónak, mert akkor talán mindenki munka nélkül maradna. Mi lenne az egyetemekkel, ha ez emberek rájönnének, hogy az általuk kínált termék fele annyit sem ér, sőt, ugyanezt a tudást szinte ingyen is megszerezhetik? Más szóval számos problémát hoztak létre, hogy hamis munkahelyeket teremtsenek.

3. A pénznek nincs értéke. 
A pénz mind között a legnagyobb illúzió. A pénzünket önkényesen meghatározott kamatra adott hitellel hozzák létre bizonyos magánmonopóliumok. A pénz nem egyéb, mint egy ígérvény. Azért van értéke, mert a törvény ezt mondja, az értékét pedig az határozza meg, hogy mennyi van belőle forgalomban, amit szintén egy haszonérdekelt monopólium határoz meg. A valós értéke tulajdonképpen nulla, mert nem egyéb, mint egy különleges tintával kiszínezett papírdarab. Az emberek számára csakis a készségek (munka), szerszámok és anyagok, az étel, a víz vagy az energia jelentenek értéket.
4. A Fed vásárolja fel az államadósság 90%-át. 
A Federal Reserve pénzt ad kölcsön az amerikai kormánynak, a kormány pedig kötvényeket bocsát ki a kiadások fedezetére. Ezeket a kötvényeket aukciókon értékesítik a piacon olyan befektetőknek, akik úgy gondolják, hogy az USA tartani fogja magát ígéretéhez a kötvények beváltását illetően. Most úgy tűnik, hogy az Egyesült Államoknak nincsenek már befektetői, mert az államkötvények 90%-át maga a Fed veszi meg. Ezt az adósság pénzzé alakításának, monetizálásának nevezetik, ebben az esetben viszont a pénzt alakítják pénzzé, tehát az egész nem egyéb, mint egy hatalmas piramisjáték. A lényeg, hogy a kamatokat mesterségesen alacsonyan tartsák, mert ahhoz, hogy külső „befektetőket” csábítsanak magukhoz, meg kellene emelni őket. Laikusok számára is érthető módon az a lényeg, hogy a monetáris rendszer olyan, mint egy hatalmas papírtigris vagy kártyavár, de kereshetnénk még vagy egy tucat hasonlatot a „hamis” szó leírására.

5. Mi a dolgok értéke? 
Az ármeghatározási mechanizmus olyan tekervényessé vált, hogy egy eszköz valós értékének meghatározása szinte lehetetlen. Az étel, üzemanyag, oktatás, lakás, biztosítás és egyebek állami támogatása, az adók, szabályok és törvények, a pénz értékének és a kamatoknak a manipulálása és a tőzsdei kaszinó mellett hogyan is határozhatnánk meg bárminek is a valós értékét? Például miért kerül egy uncia marihuána (egy bárhol megtermő gaz) 500 dollárba? Vajon az igazi érték a munkán és az anyagszükségleten, a kínálaton és keresleten múlik? Persze, hogy nem. A dolgok értékét leginkább a törvények és szabályok fújják fel.

6. A bukást jutalmazzák. 
Onnan tudjuk, hogy egy hamis gazdaságban élünk, hogy a bukást jutalmazzák, a sikert pedig büntetik. Mindenhol a világon azt mondják az embereknek, hogy szorosabbra kell húzniuk a nadrágszíjat és keményebben kell dolgozniuk, hogy kimenthessék az államot, a bankokat, a biztosítókat vagy akár az autógyártókat. Amikor pedig ezt megtesszük és keményebben dolgozunk a kevéske siker reményében, hihetetlen adókkal sújtanak, hogy vég nélkül finanszírozhassák ezeket a csaló intézményeket. Ugyanakkor a korlátlan pénznyomtatás és az egyre emelkedő adók fényévekre vannak a problémák gyökerének megoldásától. A helyzet az, hogy a bankok által kínált megoldások képezik a problémát, hiszen a befektetőosztályt gazdagítják a középosztály rovására. A globális bankárok az adófizetők és a jövő generációinak pénzével játszanak ebben a globális kaszinóban, amit eleve összeomlásra terveztek, hogy az összeomlás által elvehessék az emberek javait. Mindent feltettek a játszmára, de hamis pénzzel játszanak, a mi értékeink viszont, amiket kockáztatunk, valódiak.

7. Az üzleti társaságok ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint az emberek, de nem sújthatók ugyanolyan büntetéssel. 
Azzal, hogy az amerikai legfelsőbb bíróság az emberekkel megegyező szólásszabadságot biztosított az üzleti társaságoknak, az utolsó szöget is beverte a köztársaság koporsójába. A pénz most már nyíltan finanszírozhatja a választásokat, és megvásárolhatja a büntetlen működéshez szükséges törvényeket. Lehet, hogy egy társaság is emberekből áll, de nem esnek az emberekkel megegyező elbírálás alá. A „Mi lenne ha a BP ember lenne?” című cikk részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. A feltevés szerint, az emberekhez hasonló elbírálás alapján a BP egy pszichopata gyilkos lenne. Ugyanez elmondható a legtöbb multi fenevadról, élén a hadiipari cégekkel. Ráadásul ma már ezek a cégek a kormánnyal is összefonódtak. Ez alapján miként definiálnánk magát a kormányt? Úgy gondolják, hogy a definíciók megváltoztatásával megváltoztathatják a valóságot, de ettől még nem válik igazsággá.
8. Az emberek olyan dolgokat vásárolnak, amikre nincs szükségük, olyan pénzből, ami nem az övék. 
A kormány adósságörvénye és őrült költekezése a fogyasztói szokásokban is tükröződik. Az infláció, az emelkedő munkanélküliség és az ingatlanpiac folyamatos zuhanása ellenére a hitelfelvétel nem állt meg. Az AP a következőket írta:
Az amerikaiak gyakrabban fizettek hitelkártyával és több hitelt vettek fel tanulmányaikra vagy autóvásárlásra október hónapban, mint korábban, aminek eredményeként a mindenkori legmagasabb szintre emelkedett a lakossági hitelállomány.
A Federal Reserve adatai szerint szeptemberről októberre a fogyasztói hitelek 14,2 milliárd dollárral emelkedtek, 2,75 ezermilliárd dollárra emelve a teljes lakossági hitelállományt.
A gépjárműveket és tanulói hiteleket is tartalmazó kategóriában a hitelek összege 10,8 milliárddal nőtt. A hitelkártyás vásárlások 3,4 milliárd dollárral nőttek.
A legaggasztóbb, hogy pont a negatív megtérülést jelentő hitelek, mint a diákhitel, az autóvásárlás és a hitelkártyás fizetés mértéke növekedett.
9. A vállalkozókat büntetik. 
Mára szinte lehetetlenné vált egyszerű megélhetéshez jutni önállóan. Az Egyesült Államok (és sok más ország, Magyarországot is ide sorolva) a bürokrácia országa lett, ahol a kisvállalkozások létrehozását megnehezítik és büntetik a függetlenséget. Az Egyesült Államokban az igazi önellátás és a legfontosabb vállalkozásforma elleni állami támadásokat leginkább a családi gazdaságok ellen folytatott harc szemlélteti. Az Agenda 21-hez hasonló kollektivista modelleknek köszönhetően egyre több ilyen gazdaságot számolnak fel, úgynevezett „védett zónákká” nyilvánítva a lefoglalt földeket. Az egyik legújabb ilyen esetben egy családi osztriga farmot zárattak be, arra hivatkozva a farm káros hatással van a környezetre. A hamis állítások alapján véghezvitt hadjárat egy 80 éve működő helyi vállalkozást tett tönkre, ami 50.000 turistát vonzott évente és 30 helyi lakosnak adott munkát. Sok ilyen esetben az elkobzott területek fejlesztők kezében landolnak, akiket egy cseppet sem érdekel a helyi gazdaság. A hamis gazdaság egyik elengedhetetlen része, hogy olyan területeken hoz létre függőséget, ahol erre nem lenne szükség. (Rövidfilm angol nyelven a gazdasági illúzióról és az értelmetlen törvényekről: link)
10. Irányított rabszolgaság. 
Szóval úgy gondolod, hogy a rabszolgaság intézményét az 1800-as években felszámolták? Nem egészen. A gazdasági behajtók (hitelezők) a hitelek segítségével rabszolgasorba döntötték a világot, a nemzetektől, az iparon keresztül, a helyi önkormányzatokig és a föld szinte minden állampolgáráig. Ráadásul ezt a szolgaságot olyan pénzen vásárolták meg, ami nem is az övék, csak úgy a semmiből nyomtatták. Akinek nincs hitele vagy hitelkártyája az is fizet a Fednek az infláción és a jövedelemadón keresztül. Ahogy John Perkins, az „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai” szerzője mondaná: itt az idő, hogy behajtsák a nekik járó „egy fontnyi húst” az állampolgároktól, a magasabb adók, alacsonyabb mértékű szociális juttatások és a nyugdíjak lefoglalása, más szóval a „megszorítások” által. (2 perces rövidfilm az “Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai” alapján)
George Carlin azt mondta, hogy „azért hívják ezt Amerikai Álomnak, mert csak az hiszi el, aki alszik.” Már egyetlen ország megfertőzése is elég rossz lenne, pedig ma már az egész világ kollektív álomba merült és álmában a kormány az utolsó pillanatban szépen megold mindent. Az igazi világban azonban az összeomlás elkezdődött. Amíg nem a fenti 10 tényezőn próbálunk változtatni, a hallucináció fogságában maradunk. Az egyre több helyen induló tüntetések és helyi alternatív valutakezdeményezések és egyéb kreatív megoldások némi reményt adnak, hogy az emberek kezdenek ráébredni, hogy eddig aludtak. Mélyen a tükörbe nézve rájönnek, hogy a szemük elé vetített álomszerű gazdaság egyik célja, hogy a rossz irányba küldje az embereket a megoldásokat keresve.









Vitathatatlan, hogy egy világméretű "ébredés" kezdetén vagyunk, ami a társadalmi változásoknak köszönhető, ugyanis bátran kijelenthetjük, hogy a fejlett nyugati civilizáció a jelenlegi formájában gazdaságilag és morálisan is megbukott. Ez magában hordozza a kényszerű és elkerülhetetlen változást. Egyre többeknek kezd világossá válni, hogy a "körénk épült börtön" rácsai csak addig szilárdak, amíg annak gondoljuk őket. Gondolkodásmódunk megváltoztatásával könnyedén átléphetünk rajtuk. Rajtunk a sor, hogy mit teszünk, hogyan gondolkozunk és ebből kifolyólag hogyan cselekszünk. Léteznek különböző csoportok akikről korábbi cikkeimben írtam, valamint emberek akik bizonyíthatóan nagyobb mértékben járultak hozzá a társadalom romlásához, de tükörbe kell nekünk is néznünk. Nem kereshetünk tovább felelősöket, mivel ennek a társadalomnak MI is részesei vagyunk egytől egyig. Nincs már lehetőségünk karba tett kézzel üldögélni, ugyanis nem mindegy, hogy mire jutunk a saját életünkkel, a környezetünkkel ami körülvesz, és milyen világot hagyunk örökül a következő generációk számára.


Az évszázad rablása




A legnagyobb bankok egykori alapítóinak leszármazottai a mai napig megtalálhatóak a pénzügyi elit soraiban. Ezek a dinasztiák évtizedek óta birtokolják azt a hatalmat, ami országok és nemzetek felett állva dönt gazdasági, geopolitikai és társadalmi kérdésekről. Ők azok akikkel zárt ajtók mögött tárgyalnak elnökök és miniszterek. Ha érdekükben áll átrajzolják a térképet, fegyveres konfliktusok kimenetelét döntik el és rajta tartják az ujjukat egyes országok gazdasági mutatóin. Kik ők pontosan és honnan jött az a hatalom, amit már jóideje birtokolnak?

A Rothschild dinasztia



Lord Jacob Rothschild
1744-ben Mayer Amschel Rothschild egy majna-frankfurti pénzváltó fiaként látta meg a napvilágot. Sikerült az európai bankárok legjobbjai közé küzdenie magátm ám a nagy áttörést számára a tartomány fejedelméhez fűződő kapcsolata jelentette. Vilmos hanaui herceg, kasseli választófejedelem adósaitól a Vilmos által kihelyezett pénzt, melynek felhasználására szabad kezet kapott. Rothschild kihasználta a lehetőséget, és Nagy-Britanniában kezdte üzleteit bonyolítani. Az apa, fiait bevonva a "családi üzletbe" létrehozta a Rothschild bankárdinasztia nemzetközi hálózatát. A fiúk Londonban Párizsban Nápolyban és Bécsben hoztak létre fiókokat, amelyek (mondanom sem kell) nyereségesnek bizonyultak. A dinasztia leszármazottjai a mai napig jelen vannak és magas pozíciókat töltenek be a bankszektor berkein belül.


A Rockefeller dinasztia



David Rockefeller
John D. Rockefeller neve által vált híressé a Rockefeller név. 1863-ban olajfinomítót hozott létre. Jó időben szállt be a "bizniszbe", ugyanis az olajipar ebben az időszakban még mondhatni gyerekcipőben járt. 1885-re a világ legsikeresebb vállalatává nőtte ki magát. Roosevelt monopóliumellenes politikája szétrombolta a céget, de valami hasonló történt, mint nálunk a rendszerváltás időszakában. Ahogy a politikai hatalommal bírókból "zöldbárók" lettek, úgy mentette ő is át a pénzügyi hatalmát. Fia megépíttette a Rockefeller Center-t és később ők adományoztak telket a New York-i ENSZ-székház számára. Ők építtették a World Trade Center-t is, ami mint tudjuk az amerikai gazdaság egyfajta szimbólumává vált. David Rockefeller tagja a Bilderberg-csoportnak és alapító tagja a Trilaterális Bizottságnak.


A Bilderberg-csoport



Az első Bilderberg konferencia 1954-ben
Az 1952-ben alakult társaság Bernát holland herceg ötlete nyomán jött létre, aki aki megbeszéléseket kezdeményezett a világ problémáinak megvitatására. Az első tárgyalás 1954-ben történt Hollandiában, az Oosterbeekben található Bilderberg Hotel-ben. Azóta minden évben megrendezik éves megbeszélésüket, természetesen szigorúan zárt ajtók mögött.

A tagok a világ kulcspozícióban lévő elitjéből kerülnek ki. Mellesleg találni közöttük 
három magyar tagot. Frei Tamás biztosan örülne... Természetesen David Rockefeller, Henry Kissinger, a belga és a spanyol királynő is megtalálható a tagok között.


Az anyagi javak egyenlőtlen eloszlása


A következő videóban Berni Sanders, Vermont független szenátora arról beszél, hogy gyakorlatilag háború folyik, miközben a középosztályt módszeresen szétverik, megnyirbálják az oktatást, egészségügyet, addig a milliárdosok és nagyvállalatok óriási adókedvezményeket kapnak a képviselőháztól cserébe kampányaik pénzeléséért, a vagyon pedig egyre jelentősebb arányban az egyre mohóbb felső 1% kezébe kerül.

Képviselő, aki elmondja az igazat


Mi az oka annak, hogy újból és újból ezekbe a nevekbe botlunk? Nem más mint az, hogy az a bizonyos felső 1% a összjövedelem  23.5%-át szerezte meg, többet mint az alsó 50% együttesen. A világ 85 leggazdagabb embere 
annyi vagyon felett rendelkezik, mint a világ legszegényebb 3,5 milliárdja. Ezt az adatot az Oxfam nemzetközi jótékonysági szervezet hozta nyilvánosságra. Ráadásul a hozzájuk áramló jövedelem a 70-es évek óta megháromszorozódott. A probléma tehát az, hogy míg a tisztes haszont felváltotta a gátlástalan nyerészkedés, addig mi szépen csendben hagytuk meglopni magunkat...

Kiszivárogatott telefonbeszélgetés az ukrán mesterlövészekről




A küszöbön álló palesztin holokauszt - The Truthseeker




9/11 és a Gladio hadművelet - The Truthseeker




Nemzetközi hamis zászlós támadások B Gladio kódnéven - The Truthseeker




Az USA megelőző atomcsapást tervez Oroszország ellen - The Truthseeker




A NATO Gladio hadserege Ukrajnában - The Truthseeker




Bilderberg döntés - Drábik - a megváltozott amerikai katonai doktrináról





No te hülye goj elég nagy marha vagy , hogy megértsd !!!

A maffia cirkusz porondján mindegy , hogy baloldali , vagy jobb oldali vagy a zsidó vágóhídra vezet az út.


Cirkuszt és kenyeret a népnek!”- szólt már a régi bölcselet Róma korában is. Úgy tűnik, nekünk már csak a cirkuszt hagyták. Azt viszont annál nagyobbra és giccsesebbre alakítják, a legkáprázatosabb bűvész trükköktől elkezdve a parádésabbnál parádésabb attrakciókig. Nem, itt most nem a Való Világ századik szériájának, vagy a legjobb filmek címét kölcsönző legaljasabb minőségű, amatőr „reality” műsorokról beszélek. Az már megszokott agymosás a mindennapok cirkusza. A 4 évente debütáló igazi nagy karneválról van szó a trükkök és szemfényvesztések, előre lejátszott bűvészattrakciók cirkuszáról: a választásokról. 

Csak ismételni tudom önmagam és mást nem tudok mondani, mint amit a Mi a nemzeti anarchizmus? c. kiáltványban is írtam. Nevezetesen: Senkit nem lep meg, ha azt mondjuk, hogy a parlamentáris demokrácia egy szánalmas színjáték és annak politikusaival egy velejéig romlott intézmény. A demokrácia egy működésképtelen rendszer, mindig is az volt történelme során. Az egyetlen ok, amiért évszázadok óta erőltetik ezt a rendszert az, hogy tökéletes visszaélési lehetőséget biztosít egy klikk számára. Amíg a hatalom az organikus kiválasztódás alapján a legrátermettebb vezetők és harcosok kezében volt - a rothadó abszolutizmus kora előtt -, addig lehetetlenség lett volna a világot olyan alantas irányba csavarni, mint amilyen a mostani helyzete. Ehhez kellett a tömeg, amelyet át lehet verni. Ez által az ő manipulált döntésén múlik az, hogy ki kerül a hatalomba. Erkölcstelen, aljas emberi hulladékok juthatnak vezetői pozícióba. A demokrácia a diktatúra egy formája, miközben elhiteti velünk, hogy van választásunk, holott csakis az ő szabályai és korlátai közötti pártokra voksolhatunk, melyek érdekei ugyanazon célba futnak össze. „Senki nem lehet jobban rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad”- szól Goethe örök érvényű mondása.( 4. pont Közösségek az állammal szemben)

A nemzeti anarchisták nem gondolkodnak ennek szabályai szerint. A jogállamnak nevezett nonszensz képződmény játékszabályai nekünk nem sokat jelentenek. Itt lenne az ideje, hogy az emberek többsége megértse elődeink bölcseleteit és a mai napig mindenki szájából hangoztatott mondást: Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Elég abból, hogy ilyen vagy olyan pártra bízzuk sorsunk, jövőnk, gyermekeink életét. Szép dolog a bizalom azonban aligha van a pártok irányában ilyen és az is hamar elszáll. Itt lenne az ideje, hogy az emberek saját soruk felett át vegyék az irányítást és többé azok, akik egy vérből valók, végre ne mesterséges politikai pártok végett legyenek megosztva teljesen hiábavalóan és feleslegesen. Nem egységről beszélek, hisz egyenlőség nincs. Arról beszélek, hogy saját közösségeink szerint legyünk megosztva, nemzetiségünk, vallásunk, identitásunk vagy gondolkodásunk mentén. Az ember mindig keresi a hozzá hasonló embereket, akikkel azonosulni tud, akiknek a társaságában ki tud teljesedni.  Ezek mentén jöjjenek létre törésvonalak, ne az állam ránk erőszakolt politikai palettájának valamely szörnyszülöttje végett. A jövő lehetséges kimenetelét is figyelembe véve pedig a minél nagyobb, helyi-közösségi önellátásra kell koncentrálnunk. A mi saját élőhelyünkön, saját közegünkben ne adjuk át a döntéseink jogát semmiféle pártnak. Csak az adott közösségben élők tudják a saját problémáikat és azokra ebből adódóan a megoldásokat is. 

Tűnődtem a kampányban, hogy a nagy pártokon kívül még miféle jöttment formációk próbálkoznak egy kis részt megkaparintani a koloncból. A Negyedik Köztársaságot nevű formációktól, Kalózpártokon, JESZ-eken, Liberális fiatalokon, Nemzeti Értékelvű Pártokon stb. keresztül. A sort a végtelenségig lehetne sorolni, hisz szinte minden kis falura jutott egy legény a gáton, aki világmegváltónak csapott fel hirtelen ebben a pár hónapban. Kicsit olyan az érzésem választásokkor mikor az erdőben sétálva egy követ felborítunk és ezernyi csúszómászó és féreg nyüzsög és zsong alatta, amikről eddig el sem tudtuk képzelni, hogy ilyenek léteznek. Jönnek a régi, megszokott férgek, jönnek új férgek, és előkerülnek olyan alantas lények, akikről azt hittük már rég kihaltak. Itt lenne az ideje belátni ennek a hiábavalóságát és felnőnünk a felelősséget vállaló, saját magáért, nemzetéért, kultúrájáért ténylegesen tevékenykedő ember szintjére és nem pedig az államtól várni bármit is. De egyelőre még tart a cirkusz, hangos a csinnadratta, azonban egyre többen kezdik belátni, hogy baltól jobbig, színtől, szagtól függetlenül itt senki sincs érte, csak ellene.  Akkor pedig ideje lesz választania, hogy akar-e tovább a nemzet és kultúraellenes államiság szabályai szerint hinni, hőzöngeni, szavazni vagy új, valóságos alternatívákat keres. Ez a választás viszont nem négy évre szól majd.

Horváth Martin



Kimentek a tankok, bejöttek a bankok




23 éve annak, hogy a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról. 1991. június 16-án távozott az utolsó vonat hazánkból és június 19-én lépte át a határt az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy egy fekete Volgán.  Ennek emlékére június utolsó szombatját a „magyar szabadság” napjának nyilvánították.
A szabadság kifejezés nyílván túlzás, ezt érezzük. A pesti folklór ezt már annak idején magyaros sírva vígadó humorral konstatálta: kimentek a tankok, bejöttek a bankok. Illetve a rendszerváltás kifejezésre megjelent a sokkalta találóbb: gengszterváltás. Igen…és valóban nem történt más csak csömörből vödörbe. A KGST vörös zászlója lehullott, de az unió kékje lobog helyette, s egy vörös csillag helyett sok kis sárga díszíti. A Varsói Szerződés katonai többje megszűnt, na meg a sorkatonaság is. De legalább ahelyett is van NATO. Szovjet laktanyák helyett van az IMF képviselete. Kádár „apánk” helyett pedig a jóságos Viktorunk őrködik az államgépezet felett. 
Vissza ne sírja senki azért az előző rendszert. Sőt, nincs is itt más rendszer csak tökéletesítettek rajta. Hiába, Magyarország nem szabad. Nem szabad, amíg nyakkendős, öltönyös bürokraták váltanak rendszert megegyezések és kézrázások útján. Amíg odafentről várjuk a változás szelét. Amíg az emberi közösségek nem próbálnak maguktól tenni valamit a saját sorsukért. Csak hát a szovjetek lehet kivonták csapataikat, Viktor Silovval együtt, de itt hagyták azt a végzetes szellemtelen szellemiséget a gondolkodás luxusától megfosztott proli lelkületű 40 évnyi agymosás termékeit, amit ma a magyar nép többségének nevezünk.  Viszont hiszek benne és tudom, hogy egyszer eljön az idő mikor az emberek saját sorsuk kovácsai lesznek és kizavarják innen a megszállók hadát legyen bármilyen csillaguk is, és elhagyják a magyar életteret Volgával vagy A4-es Audival, de mindörökre.
Horváth Martin




Agymosás

2011.01.28. | 18:10
E felé haladunk?


E felé haladunk?
Tegnap este a TV-ben az Oprah Winfrey műsort néztem. Nem szoktam gyakran ülni a bambula láda előtt de tegnap olyan téma volt, amely érdekelt. Az Oprah műsor az egyik legnézettebb az amerikai TV történetében, esténként mintegy 25 millió emberke nézi. Ezt tudva, megérthető, hogy Oprah miért ekkora erö a közvélemény formálásában.

A tegnapi téma; az iraki és az Afgán háborúban elesett és megsebesült amerikai katonákról szólt. A meghívott vendégek között volt két nagy nevű, már visszavonult, TV riporter és Michelle Obama az amerikai elnök felesége. Az adásban három esetet választottak ki: egy súlyosan megsebesült katonát, egy 50 körüli asszonyt aki egyedül nevelte a fiát, aki 6 éve meghalt 22 évesen Irakban s egy egy századost aki épp hazatért Afganisztánból a feleségéhez és két gyerekéhez 1.5 év után.

A müsor apropója az volt, hogy az átlag amerikai szinte semmit nem tud ezekről a háborúkról olyan szinten, mint amennyire tudtak a II VH-ról, vagy Vietnamról pedig az iraki háború már 8 az afganisztáni pedig 10 éve tart. (A leghosszabb háborúk az Államok történetében.) A nem tudásnál is súlyosabb probléma, a meghívott vendégek szerint, az, hogy a meghaltak családtagjai, illetve a sebesültek s azok családjai nem kapják meg azt a segítséget, figyelmet, a melyet a hazáért tett szolgálatukkal kiérdemeltek. (Ezidáig 5890 amerikai katona halt meg s a sebesültek száma százezer fölött van. A kanadai veszteségek 160 fő, magyar azt hiszem 4.[Felhívtam a Honvédelmi minisztériumot de nem tudtak pontos adattal szolgálni])

Az első eset: egy sebesülésekor 23 éves férfi, már két gyermekes apa, története. Súlyosan megsebesült 2006-ban, elvesztette a látását, alig tud beszélni, csökkent mozgás ko-ordináció, 28 éves korára egy emberi roncs, akinek 24 órás gondoskodásra van szüksége. Hetente háromszor beszéd és mozgás terápiára viszik. Nagyon lassan javul s esély sincs arra, hogy valamikor is normális életet éljen.

A második esetben egy asszonyt mutattak be akinek a fia 22 évesen esett el s akit az arlingtoni katonai temetőben temettek el. A temető 6 órányi vezetésre van az Anya lakhelyétől. Minden harmadik, negyedik hónapban az Anya meglátogatja a sírt, viszi a magával a gyermek kedvenc lemezeit s azt a mesekönyvet amiből mindig olvasott a fiának amikor az 4-5 éves volt. A sírnál felolvas a mesekönyvből, lejátssza a kedvenc számokat, majd haza autózik. Nem tudja feldolgozni a veszteségét.

A harmadik eset, hogyan élik meg a visszaérkezését a frontról az apának, aki 1.5 évig távol volt. Hogyan képese újra kapcsolatot teremteni a gyerekeivel, a családdal.

Az első eset konklúziója az volt, mondja a fiatal asszony, hogy sokan elfordultak tőlük, miután a tragédia megtörtént. Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az emberek a sebesülttel s inkább hátat fordítottak a családnak.
A másodiknál az Anya mérhetetlen fájdalma a fiú elvesztése miatt, ugyanakkor a büszkeség, hogy a fiú a "szabadság védelmében" vesztette életét.
A harmadik esetben pedig a nehézségek ellenére is milyen büszke a feleség a férjre, hogy szolgál a hadseregben.

Ezeket az eseteket látványosságként tálalta a műsor, s meghívott vendégek, élükön Mrs. Obamával, nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyire büszkék a "hőseikre" és mennyire értékelik azokat az áldozatokat amelyeket a a hadsereg tagjai hoznak a "haza és szabadság védelmében". Az álszentség csúcspontja az volt amikor Mrs. Obama az ö saját hősének nevezte a harmadik esetben szereplő feleséget. A közönség könnyezett, én is. Csakhogy én egészen más okok miatt.

Először is: mi keresnivalója van az amerikai (vagy magyar, vagy kanadai) hadseregnek Afganisztánban vagy Irakban? Azt ma már tudjuk, hogy az ürügy Irak megtámadására kitalált volt, minden alapot nélkülözött. Mind a két háború, ha úgy tetszik, az USA "magán ügye" mely semmi más célt mint gazdaságit (olaj, elavult fegyverektől, lőszerektől való megszabadulás, a hadi iparnak újabb súlyos milliárdokat érő szerződések biztosítása) nem szolgál. Talán még hozzávehetjük a célokhoz azt a törekvést is, hogy megerősítse az USA világ csendőr szerepét. S teszik mindezt úgy, hogy elhitetik a néppel, hogy mind ez az ő érdekükben történik, őket védik a gonosztól, mert ha nem tennék az egész föld terrorista bandák ellenőrzése alá kerülne. Ezt a muzsikát játszotta Amerika az 50 években, akkor a kommunista ördögök ellen kellett harcolni, Korea, Vietnam, vagy amikor Közép és Dél-Amerikai országok belügyeibe avatkoztak, kormányokat megdöntve, puccsokat szervezve. A propaganda erőszakosan és jól dolgozik, elhallgatva, rejtve, a valódi okokat, célokat. Az emberrel, állampolgárral mit sem törődve, szolgálva a nagy hatalmú dollárt.

Mi az ami igazolná ennyi fiatal férfi és nő értelmetlen, korai halálát? Mi az ami igazolná azt a tényt, hogy a sebesültek fele egész életére megnyomorodott s roncsként kelljen leélnie hátralévő éveit? Mi igazolja azt, hogy az iraki háború eddig 600 milliárd dollárba került s ugyanakkor az éhező gyerekek megsegítésére azonos időszak alatt 300 milliót adtak? Mivel lehet igazolni azt, hogy egyik kultúra, jelen esetben a nyugati, minden erővel rá akarja erőszakolni az ö értékeit egy vele teljesen különböző kultúrájú népcsoportra? (Hogy ezt az emberek érdekében teszi az nevetséges, hiszen eddig 600 ezer iraki és 120 ezer afgán CIVIL halt meg a háború miatt.)

Ameddig "fejlett" kultúrák erőszakkal akarnak kérdéseket megoldani, addig semmi más nem történik, mint erőszak kiváltása, reakcióként. A XXI. században a Föld legfejlettebb, legintelligensebb faja az ember, a legprimitívebb megoldást választja problémái megoldásának eszközéül: az erőszakot. S teszi ezt úgy, hogy a legintelligensebb faj 90%-ának meggyőződése, hogy helyesen cselekszik az, aki másokat eltipor s teljes szívvel támogatja is az erőszakot, mert meggyőződése, hogy ő különb annál, mint az, akit eltipornak. A példákat lehetne folytatni, gondolom mindenkinek lenne mit mondani.

Akkor, amikor az emberek megszűnnek gondolkozni, mert ma már a gondolatokat is készen kapják, amikor nem kell véleményt mondaniuk, mert a véleményeiket is készen kapják, akkor eljutunk egy olyan társadalomba, melyet H.G. Wells olyan kitűnően leírt , a "Szép új világ" c. könyvében, melyben az emberek 95%-a a hangyák társadalmává válik. Nem gondolkozunk, dolgozunk, eszünk, iszunk, utódokat nemzünk, kapunk amit adnak nekünk s ez az "életünk".

Az agymosást már gyerekkorban kezdik. Kialakították a kettős iskola rendszert, létrehozva a nyilvános és a magán iskolákat. A nyilvános iskolákkal szinte alig törődnek. Nincs elég pénz, hely, nem megfelelő a tanterv s nem a legjobban képzett pedagógusok tanítanak bennük. A tanár/diák arány 1 a 40-hez míg a magán iskolákban ez az arány 1 a 15-höz. A nyilvános középiskolákban érettségizett diákok hatvan százaléka! (60%) képtelen egy egyszerű szöveg értelmezésére, 40%-uknak problémája van az írással, olvasással. A magán iskolákban, melyek igen borsos árat fizettetnek a dákokkal, ez a probléma nem létezik. Az ún. elit egyetemeken a szemeszterenkénti 30-40 ezer dolláros tandíj nem ritka. (Harward, Yale, M.I.T.) Összehasonlításul; egy átlag amerikai család éves jövedelme 45 ezer dollár. Nem kell mondani, hogy magán iskolákba csak a legfelsőbb tízezer járathatja a gyermekeit. Közép iskolás szintig bezárólag a tanulók 80%-a nyilvános iskolába jár. Ez az a 80% amelynek megfelel a készen kapott gondolat, a készen kapott vélemény, ha egyáltalán törődik azzal, hogy véleményt nyilvánítson.

Én ezért könnyeztem a műsor után.







Emberhülyítés



A rendszerváltás óta sok víz lefolyt a Dunán. Az emberek akkori, rendíthetetlen optimizmusa vagy megszürkült, esetleg teljesen feledésbe is merült. Hol vannak már a nagyra törő tervek a társadalmi viszonyok teljes megújításáról?



Élénken él bennem a kép arról, amikor a rendszerváltás után azon tanakodtunk, hogy vajon “mikor lesz már jobb”. Nyilvánvalóan ez a “jobb” szinte teljes egészében az emberek anyagi viszonyira, és lehetőségeire utalt, és nem a szabadság mértékére, a társadalom tagjai között lévő kapcsolatok, és kommunikáció minőségére, vagy egyéb “elvont” szempontokra. Pedig az utóbbiak megvitatása sem lett volna lényegtelen. Sőt: talán ez lett volna az egyik  leglényegesebb momentum – ami persze kimaradt. És kimarad még valami ezzel kapcsolatban. Hogy ez emberek dolgozzanak ezeken az “elvont” feladatokon. Ezért is tartunk ma ott, ahol tartunk. Az okot nem másokban, nem külső erőkben, hanem saját magunkban fogjuk megtalálni.
1989-90-ben még azt hittünk, hogy a központi tervgazdálkodást, és az egypártrendszert felváltó pluralizmus, a többpártrendszeren alapuló szabad, parlamenti demokrácia rendszere idővel mindenre megoldást jelent majd. Ugye abból indultunk ki, hogy az emberek már csak el tudják dönteni, hogy mi lesz jó nekik. A silány politikusokra senki nem szavaz majd, és így tele leszünk megannyi Széchényi Istvánnal, Deák Ferenccel, akik majd az ország jobbításán fáradoznak. A szabad sajtó által biztosított bőséges információáramlás miatt pedig az emberek jól, és helyesen fognak majd dönteni politikai kérdésekben. Nem így lett.
Egyesek gyorsan – fél év alatt -, mások csak egy-másfél évtized múltán jöttek rá arra a fontos fegyvertényre, miszerint az emberek (a nép) szinte képtelen logikus, vagy helyes döntést hozni a saját sorsáról. Egy részüket nem is érdekelte ilyen olvasatban a jövő – mert annyira benne éltek az előző rendszerben, amely még azt is meghatározta számukra, hogy mikor kelljenek, mikor feküdjenek, mikor egyenek, vagy mikor menjenek ki az utcára felvonulni. Ebben a nagy szabadságban el voltak veszve. Igaz ugyan, hogy ott volt a rendszerváltó értelmiség is, de a nép, és a változásokért harcoló – tízmillióhoz képest – maroknyi szabadcsapat azért nem ugyanaz. Költséges lett volna agyátültetést végezni milliónyi embertársukon, hogy átállítsuk őket a parlamenti demokrácia irányítóivá. Így maradt az idő súlya, és a remény, miszerint lassan, a rendszer változása után az emberek gondolkodása is változni fog. Ez sem jött be.
Noha azért a mai, demokratikus intézményrendszerben megcsömörlött szavazópolgár gondolkodásmódja nem azonos a néhai, 1980-as, vagy 1990-es önmagával, de alapvetően nem változott. Ami hozzájött a képlethez, az nem más, mint hogy most már tudatában van a főbb jogaival (pl. szavazás), de felelősségével már nem igazán. A felelősség nem csupán a következményekre vonatkozik, de arra is, hogy kötelessége az elvárható mértékű helyes döntés. Az pedig, hogy ehhez egyfajta “tulajdonosi szemlélete” is szüksége lenne a saját országával kapcsolatban, végképp nem jött át neki.
1989 október 23 - nagy remények
Gondoljunk csak vissza az első demokratikus szavazás végkimenetelére, ahol egy olyan párt kapott kormányzati felhatalmazást, ahol a langyos vízben való üldögélést a legfelsőbb szinteken is vezérlő elvként fogadták el, és írták elő. Ki szavazta meg őket? Az emberek? Volt csalás? Nem. Az emberek nem akartak markáns változásokat. Ha pedig akartak, akkor nem merték ezeket tettekre is váltani. 813 000 állampárti tagkönyv országában? Ne csodálkozzunk ezen – egyszerű gyávaság volt. Sok ember számára ez a harc saját maga ellen irányult volna. Ennek megfelelően a rendszerváltásból csupán “módszerváltás” lett. Ráadásul a Lengyelekkel ellentétben mi – nagy bátran – nem utasítottuk el a pártállamban felvett kölcsönök visszafizetését. Azóta is ezt a hógolyót nyögjük, görgetjük, amelyből évről évre egyre nagyobb hóbucka lett, majd hegy. Az adósságszolgálat miatt persze kénytelenek voltunk a privatizáció bevételeit az adósság mérséklésére fordítani, és közben a puha rendszerváltás, a nem túl bátor szavazók, no és az utóbbiak hozadékaként megkapott langyos vizes kormány miatt, a privatizációban sok átmentett politikai egzisztencia tudott, és kezdett el kamatozni. Csak őket az oroszországi kollégáikkal szemben ma már nem hívjuk oligarcháknak. Volt aki egy millió forintét vett nagyvállalatot, persze minimális saját erővel, rendkívül jó kamatozású hitellel. Aki pedig valahogy kimaradt a jóból, annak később ott volt a lehetőség, hogy mivel kétféle gázolaj lett a magyar piacon, két -féle árral, akár bele is kezdhetne a kettő házi átalakításába, gigantikus tartályokban, hogy a tőkefelhalmozás kezdeti szakaszát ki tudja pipálni – valódi munka nélkül. Ez volt ugye az olajszőkítés, amellyel kapcsolatban gyakorlatilag soha, senkit nem ítéltek el – egyetlen későbbi politikai oldal oligarcháját sem. Ilyen következményei is vannak a gyávaságnak.
Teltek az évek. Politikusok jöttek, politikusok mentek. Kormányok születtek, kormányok léptek le, alakultak át, mondtak le – ampányoltak, szavaztunk, kampányoltak, szavaztunk.
A 90-es évek értelmiségijeinek a legnagyobb tévedése az volt, hogy feltételezték: az emberek képesek átlátni az a helyzetet amelyben élnek, és okos gazda módjára terelgetik majd a hatalomba, vagy a hatalomból a politikusokat. Sajnos nem így lett. A népnek természetesen nem volt tapasztalata ebben. Hogy is lett volna? A 45 év egypárti rendszere után? Viszont a 90-es, kezdeti örömünnep mindenki a “szerzéssel” kezdett el foglalkozni – ez a  tendencia egyébként már a trabantos bécsi Gorenje korszakban világosan látható volt. Csodálkozunk? Évtizedek hiánygazdasága után? Nyilvánvalóan ebben nem hibáztatható a nép. Viszont abban, hogy az szavazóképes emberek jó része még évekkel a rendszerváltás után sem tett kísérletet arra, hogy valójában átlássa a politikát (amely persze egy új, külön szakma lett) az már megbocsájthatatlan bűn.
Az emberek nagy része tehát továbbra nem értett sem a politikához, és sajnos a gazdaság legalapvetőbb folyamataihoz sem. Viszont ők, milliónyian döntöttek az ország sorsáról minden választáson.
Egy idő után kezdtek ráébredni ezek az emberek is, hogy úgy korcsolyáznak mint malac a jégen, és remény sincs arra, hogy megtanuljanak bánni a korcsolyával. Arra pedig, hogy ők határozzák meg az ország műkorcsolya válogatottjának a minőségi keretét, pedig egyenesen képtelenek. Ezért egyre kevesebben szavaztak. Ez a döntés még a rossz szavazástól is silányabbnak tekinthető, mert utóbbi esetben még a “nép általi hatalom” illúziója sincs meg.
Ezzel egy időben a politikusok kezdtek rájönni arra, hogy mivel a nép nem érti a közgazdasági, politikai, és egyéb “maszlagot”, egyszerűbb, ha ezzel nem is próbálkoznak. Egy-két mondatos, majd idővel egy-két szavas jelmondatok jöttek, és karizmatikusnak látszó vezetők. Egyszerű kampányok, egyszerű embereknek. Aztán arra is rájöttek, hogy a nép gazdasági ismeretei olyan kezdetlegesek, hogy bármit ígérhetnek, soha senki nem fogja egy túlzó ígéretre azt mondani: “ezt nem hiszem el”. Így az ígéretek egyre jobban eltávolodtak a valóságtól. És az irreálisabbnál irreálisabb nagyotmondásoknak örültek az emberek – így kell ezt csinálni. A 15., 16. havi nyugdíj bevetésére ebben az illúziókampányban csak azért nem kerülhetett sor, mert ugye beütött a gazdasági válság. Akkor sem a szavazók miatt fogták vissza magukat, hanem mert saját maguk számára is nyilvánvaló lett volna, hogy kilóg a lóláb. A szavazási hajlandóság pedig tovább csökkent  – egyre többen lettek reményvesztettek.
Aztán elérkeztünk a közelmúlthoz. Volt egy párt, aki az ígéretek áradatában megcsömörlött tömegeket úgy kívánta megdolgozni, hogy egy, az eddigi összes ígéretnél nagyobb hülyítési csomaggal állt elő. Ráadásul olyan elsöprő vehemenciával, amellyel a szavazók nagy többségénél eloszlatta az összes “gyanút “. “Végre egy párt, ami tudja mi kell nekünk” -mondogatták. “Egy millió új munkahely” – a gazdasági világválságban. És az emberek újra hittek, és hittek. Igér – megnyer – megszeg – mutogat, Igér – megszeg…. Abban az ördögi mókuskerékben élünk. Miért lehet ezt még ma is megetetni a szavazókkal? Mert nem értenek ahhoz, amiről szavaznak. A magyar szavazópolgár olyan mint egy öt éves császár egy több tízmilliós birodalomban – egy nyalóka ígéretéért mindent megszavaz a politikusoknak. Nem nőttünk még fel, az az igazság. Ha majd valaki mérsékelt megszorítási csomaggal fog kampányt nyerni, amely ráadásul valós tényeken alapszik ? nos, akkor majd azt mondom: felnőttünk.
Orbán Viktor távvezérelve, az amerikai nagykövettel - háttérben Habony
Az új kormány azonban nem csak az ígérgetés mértékében különleges. Abban is, hogy ők használták először a modern szociológia, és társadalom manipulálás teljes eszköztárát ahhoz, hogy a kiszolgáltatott, robotoló, jobb sorsra érdemes magyar szavazógépeket szavazásra bírják. Nem titok, hogy a márkaépítő Habony Árpád, Orbán Viktor főtanácsadója, jelenleg a hatalom második embere. Belső informátorok szerint “Aki Habonnyal tárgyal, az Orbánnal tárgyal”. Mindenesetre a jelenlegi kormánypárt nagyságrendileg jobban használja a propaganda eszközeit a társadalom tájékozatlanabb tömegeinek a befolyásolására, mint bármely más politikai erő az országban, és ennek a célnak az érdekében két amerikai szakértő is bedolgozik nekik a rendszerbe. A gond csupán annyi: a hatékony propaganda nem garantálja a társadalmi hasznosságot – sőt. Gondoljunk csak a dohányipari cégekre. Személyi kultuszt felépíteni politikailag kétségtelenül hatékony eszköz lehet, viszont ritkán végződnek ezek a kísérletek a társadalom számára is sikertörténetként. Elég ha ezzel kapcsolatban az elmúlt hat évtized történelmére gondolunk. Amíg mi nem leszünk okosabbak, ne várjuk el ezt az általunk beszavazott politikusoktól sem. A profi, érzelmi alapú politikai manipuláció elleni védekezés első lépése: beismerjük, hogy nem vagyunk elég tapasztaltak ellene. Nincs szükségünk sem egy új Sztálinra, Brezsnyevre, Mao-ra, vagy Rákosira.  A személyi kultuszok kerüljenek a helyükre: a történelemkönyvekbe. És ne a napilapok címoldalára.

A szerző marketing és PR szakértő








A végcél: Oroszország





|
Bevezető - Elemzésünknek, mely része az Európai Egyesült Államok létrehozásáról szóló tanulmányunknak, önálló címet adtunk, ugyanakkor szervesen kapcsolódik hozzá, és vele szorosan összefüggő egészet alkot. Az önálló címadással a téma súlyosságát és jelentőségét kívánjuk hangsúlyozni.
Ez az írás egy lehetséges jövőképet vetít előre, amely jelen időben még fikciónak tekinthető, de a világban zajló folyamatok pillanatnyi állapotát és irányát tekintve kutatóink és elemzőink megítélése szerint valószínűleg bekövetkezik. Ebben is, mint minden modellalkotásban, a tévedés lehetősége fenn áll, tekintettel arra, hogy olyan sokváltozós képlet felállításhoz hasonlít, melynek elemeit matematikai pontossággal meghatározni a jövő vonatkozásában nem lehet. Mivel Mozgalmunk nem rendelkezik (még...) az államok kormányai számára rendelkezésre álló hírszerző és információs apparátussal, ezért elemzésünk teljes egészében a nemzetközi sajtó hírein és a Világháló által megszerezhető információkon alapul. Mindazonáltal megjegyezzük, hogy ma már az államok és kormányok által fenntartott hírszerző ügynökségek is kilencven százalékban ezt a munkamódszert alkalmazzák, és csak kisebb részben hagyatkoznak a hagyományos hírszerzői tevékenységre, egyrészt anyagi okokból, másrészt 'kényelmi' okból valamint az információ ilyen módon megszerezhetőségének gyorsasága miatt.
Természetesen bajtársaink ezt a munkát szabadidejükben, minden anyagi támogatás nélkül végzik, így nem vállalkozhatnak arra, hogy a hivatalos szerveket 'felülmúlják' – bár ha mégis így történne, az bizonyára nem a véletlen műve. Az általunk felvázoltakat soha egyetlen politikai vezető, elnök, vagy miniszter nyilatkozatában nem jelentette ki, és nem is utalt rá egyértelműen, ugyanakkor egyes politikai és közéleti szereplők megjegyzései megerősítik következtetéseinket. Bár az Európai Unió megalapításakor a hosszú távú célokkal kapcsolatban az volt a hivatalos változat, hogy olyan európai rendszert kell létrehozni, ami felveszi a versenyt az Amerikai Egyesült Államok gazdaságával, az Unió politikájának már a kezdetektől minden eleme azt mutatta, hogy az Európai Unió létrejöttével az európai nemzetek sorra ugyanazon erővel szemben kerülnek alávetett helyzetbe, ami az Amerikai Egyesült Államok gazdaságát és társadalmát is mozgatja. A nyugati gazdaságok fokozatos összehangolása és politikai, ideológiai összhangja sokak számára egyértelművé tette azonban, hogy a végcél nem az Egyesült Államokkal szembeni ellensúly létrehozása, hanem azzal egységben egy olyan rendszer létrehozása, ami a korábbi céloknak megfelelően kellő gazdasági és katonai erőt tud kitermelni az Oroszországgal szembeni hatékony fellépésre. Jelenleg is Oroszország természeti kincseinek megszerzéseire törekszenek azok az erők, amelyeknek a hidegháború idején az Egyesült Államok elsődleges eszköze volt. Ma eszköztáruk részét képezi a NATO tagállamok többsége, és a válságpánikkal egységesíteni akart európai rendszerek.
Szemben Oroszországgal - A Nyugat (cion-imperialisták) törekvései
1. Politikai út - Oroszországban a hatalom megszerzése 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által, a putyini vezetés kiszorításával. Például a cionista bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött zsidó Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával. Korábban a jelcini vezetés ideális lett volna számukra, csakhogy a Putyin mögött álló erők még időben észbe kaptak.
2. Katonai út - A nyugati titkosszolgálatok által felbiztatott és támogatott nemzetiségi, vallási szeparatista csoportok által polgárháborús helyzet előidézése, az ország területén élő nemzetiségek föllázítása az orosz vezetés ellen, a közép-ázsiai államokban a 'líbiai forgatókönyv' megismétlése, az orosz érdekszféra államainak 'leválasztása' az orosz birodalomról, Oroszország teljes bekerítése, és végső esetben a katonai invázió, amelyet a líbiai forgatókönyv előzhet meg. McCaine szenátor líbiai nyilatkozata alátámasztja azt, hogy ezzel az utóbbi lehetőséggel valóban számolnak, sőt minden bizonnyal aktívan dolgoznak rajta. Ezért kell nekik az úgynevezett rakétavédelmi pajzs is, hogy a valószínűsíthető orosz válaszcsapást lehetőség szerint vagy kivédjék, illetve ha teljesen nem is tudják elhárítani, hatását legalább az EU peremvidékére korlátozzák - igen, jól gondolják, ez Magyarország lenne.
Frissítés: Elemzésünk elkészítése után pár héttel, a háborús előkészületeket alátámasztó információkat kaptunk >>
Az előzmények – amiért az imperialisták kudarcot vallottak a politikai (békés) úttal
Nem megalapozott az az elmélet, miszerint egy átmeneti korszak törvényszerű nehézségei sújtanak bennünket és az egész nyugati világot - amelynek hatásai az egész bolygónkra kiterjednek. Hazánkban a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusból a klasszikus kapitalista rendszerbe való átmenetnek minden különösebb nehézség nélkül kellett volna megtörténnie, mert a termelési feltételek javulása a struktúra kis változtatása mellett nagy termelékenység növekedést eredményezhetett volna. Ám pontosan ez volt az a lehetőség, melyet egyetlen nyugat-európai ország, illetve az EU soha nem fogadott volna el. Nekik már húsz évvel ezelőtt sem versenytársakra, hanem felvevőpiacra és olcsó, kiszolgáltatott munkaerőre volt igényük, valamint az olcsón megvásárolható állami tulajdonokra. Erre alapozva egy óriási komplex európai termelő rendszer kiépítését tervezték, amely a multinacionális cégek vezetésével világviszonylatban is elsők közé emelkedhetett volna. A világpiaci részesedés ebben az esetben kiemelkedőnek ígérkezett. Két tényező miatt nem valósult meg ez a nagyszabású terv. Oroszországot nem sikerült legyűrni, és Kína fejlődése sokkal gyorsabb volt, mint amire számítottak. Az Oroszországgal kiegészült Európai Unió 600 milliós lakosságával, jól képzett munkaerejével, kimeríthetetlen nyersanyagkészletével, magas technológiai tudásával maga mögé utasította volna az USA-t, és Kínát.
Ez a terv Magyarországon bukott el. Itt történt meg elsőként a változás 1990 után, és a modern, a szociális kérdésekre érzékeny kapitalizmus helyett a legbrutálisabb rablókapitalizmus szabadult rá az országra. A szocialista rendszer bukása után, az 1990-ben elsőként hatalomba került kormány (Antall-kormány), és az őket követő teljes politikai garnitúra árulásával az országra nézve tragikus következményekkel járt mindez, de egyben felnyitotta a szemét azoknak az országoknak, melyek árgus szemekkel figyelték a "legvidámabb barakkban" történteket. A környező országokban Magyarországra hivatkozva tettek tönkre amit tudtak, mondván, ha a magyaroknak ez így jó, akkor ti miért ellenkeztek? Akkor még volt az országnak akkora tekintélye, hogy ezt az érvet többen el is fogadták.
Oroszország Gorbacsov és Jelcin alatt hajlott volna a függetlenség feladására, de a népi ellenállás, a nemzeti kommunisták lázadása és a csecsen háború késleltette ezt a folyamatot. Közben Magyarország politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg összeomlott, elrettentő például szolgálva az EU módszereiről. Putyin és a mögötte álló erők az utolsó pillanatban léptek fel, és propagandájukban a magyarországi helyzet ismertetése meghatározó erejűvé vált. Kellett ez az elrettentés, mert a népi vagyon jó része már náluk is a kapitalisták (oroszországi, többnyire zsidó származású oligarchák) kezébe került, és ezzel tudtak hatni a megvezetett tömegekre. Ezért Oroszországban a hatalom megszerzése a magyarországihoz hasonló 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által hosszú időre lehetetlenné vált. Azonban az ilyen irányú törekvéseiket továbbra sem adták föl, mivel a bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával folyamatosan próbálkoznak, ám a putyini államvezetés nagy támogatottságot élvez és kicsi az esély a hatalomból való kiszorítására politikai úton.
A jelcini vezetés leváltását Putyinra, a mögöttes erők taktikázását a terjedelem miatt most nem részletezzük, de a történet önmagában is megérne egy tanulmányt.
Alapos áttekintés után kijelentjük, hogy a világban a III. világháború már zajlik. Ezzel kapcsolatban nem csak a néhány háborús övezetre gondolunk, hanem az új típusú háború különböző megjelenési formáira is. A szocialista tömb összeomlása után az európai és a világpolitikát nagyjából 2000-ig a közös pontok keresése határozta meg. A központi kérdés az anyagi haszon volt. Kínától az Egyesült Államokon át Oroszországig, az EU-ban, a periférikus országokban mindenütt. Látható volt, hogy az úgynevezett lator-államokat mindenki igyekezett magára hagyni, legyen az Kuba, Észak-Korea, vagy bármelyik. Nem törődött velük senki, mert a közös pontok keresése volt a lényeg. Ennek a közös pontnak a megtalálása azon a közös alapon nyugodott, hogy a gyárak termeljenek, és azt az emberek megvegyék. A gyáraknak olcsó munkaerő kell és rengeteg alapanyag. Az olcsó munkaerőt megtalálták először Kelet-Európában, majd a Távol-Keleten, az olcsó alapanyagokat pedig a kifosztandó országokban, és az új vadnyugaton, (vadkeleten) Oroszországban. Történt azonban valami és ez a valami okozta a jelenleg zajló III. világháborút.
Az orosz-szovjet birodalom elárulásakor az orosz népet, és az orosz katonaságot a zsákmányszerző Nyugat mély nyomorba döntötte. A korábbi megállapodásokat és ígéreteket megszegve a NATO az orosz birodalom határáig nyomult előre – ugyanis ez volt annak a háttér-megállapodásnak az egyik pillére, hogy a Szovjetunió feladta Közép-Európáig nyúló protektorátusát és megszűnhetett a Varsói Szerződés is. A magára büszke Oroszországot olyan mélyen alázták meg, ami sokkal rosszabb volt, mint a trianoni, vagy versailles-i béke. Az orosz népet butának bélyegezték, az orosz hadsereget közel nullává züllesztették. Szándékosan olyan háborúba taszították, amelyben a veszteség megalázó volt: az első csecsen háborúba. A katasztrofális gazdasági helyzet miatt hagytak több ezer oroszt meghalni, nem volt pénz megfelelő tüzérségi, légi támogatásra, hogy a veszteség jól dokumentálható és világgá kürtölhető legyen. Az orosz katonák a mocsárrá változott ideiglenes laktanyákban laktak, a szállásuk és ágyaik elsüllyedve a sárban. Oroszország a világon első lett az alkoholfogyasztásban. Betörtek a drogok, az alvilág teljesen eluralkodott, ezen kívül megkezdődött a vadkeletté válás, a szabad rablás. Oligarchák uralták és ölték a népet mint amolyan maffiavezérek, az orosz termékek gyártása leállt, senki nem vett semmit onnan. A gazdaság mélyrepülésbe kezdett.
2001 október 4-én, a szeptember 11-ei jól ismert események után három héttel, a Siberia Airlines 1812-es járata Tel Avivból tartott Novoszibirszkbe. A TU-154-es a Fekete-tenger fölött hasította a levegőt, amikor máig tisztázatlan körülmények között megsemmisült, állítólag a gyakorlatozó ukrán légvédelem véletlenül lelőtte. Miért érdekes ez a történet? Mert a mai háború kiváltó oka. A vadkeletté válás folyamata megállt. Putyin meglehetősen erős kézzel vezeti az országot, ahogy ilyen helyzetben kell is, ráadásul jó felé. Oroszország pillanatokon belül egyedül találta magát a világban. Megszűnik a világot átmenetileg irányító „profit-egyetértés”. Oroszországnak szövetségesekre van szüksége, és lassan nyit a lator-államok felé, mert más felé nem tud. Irán, Kuba, majd később Venezuela, és a többi. Kapcsolata egyedül Kínával jó. Kína viszont piacorientált, tehát gazdaságilag Nyugat-függő. A Nyugatnak, ha tartani akarja a jelenlegi világban betöltött pozícióját, egyetlen dologra van szüksége, de arra nagyon. A mérhetetlen mennyiségű orosz nyersanyagra. Oroszország most kezdte meg a tundrai olajmezők feltárását, amelyekhez eddig hozzá sem nyúltak. A hírek szerint akkora olajtartalék van ott, amihez foghatót még soha sem tártak fel. Mellé pedig ott vannak az északi-sarki (arktiszi) mezők. Oroszország 10 éve készül arra, amire az északi államok csak most kezdenek ráébredni, az északi-sarki felfedezésekre, feltárásokra, és a Sark valódi meghódítására. Az orosz jégtörőflotta a legnagyobb a világon, kutatóállomásai a legkomolyabbak, és a legfelszereltebbek. Számottevő északi-sarki környezetre kiképzett haderőt állított fel. Tudósai olyan szinten kutatták az elmúlt évtizedben a sarki vidéket és tenger földrajzát, ami messze meghaladta az összes többi országot együttvéve. Nagyjából készen állnak az Arktisz meghódítására. Aki meghódítja a Sarkokat, azé lesz a jövő? Mivel minden kiaknázható területen hatalmas népesség osztozik, mondhatjuk, hogy azé lesz a jövő, akié a Sark, és Oroszország. Az Antarktisz délen teljesen feltáratlan. (Valamennyien hallgatnak az antarktiszi csatáról, az erről készült film a Youtube-on megtekinthető). Ez az okfejtés viszont Oroszországot első számú célponttá teszi.
Az Egyesült Államok és az EU (a Nyugat) Oroszország elfoglalását Jelcin után sem adta fel. Látható, hogy az elmúlt néhány év az orosz sikerek évei voltak. A BRICS létrejötte, a kínai együttműködés, egyes dél-amerikai országok, majd jószerével a déli félteke szembefordulása a Nyugattal szintén orosz sikernek könyvelhető el. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy azok az államok, amelyek évtizedek óta szó szerint kirabolják az egész világot, és ebből felállították a világ legnagyobb kalózhadseregét, ha újra összeáll szétzilálódott elemeiből, olyan haderőt képes felmutatni, amely a Földön még soha nem állt fel.
Az ellenséget elítélhetjük, lenézhetjük, de alábecsülni soha nem szabad. Véleményünk szerint Oroszország olyan veszélyben van, amilyenben még soha nem volt, és az is meggyőződésünk, hogy a Kelet országai, éppúgy mint Oroszország, most döbbentek rá minderre, vagy éppen most szembesülnek a veszéllyel.
Ha a politikai út (1.) nem működik, a katonai (2.) megoldás következik - A NATO rakétavédelmi pajzs szerepe
Itt egy kis kitérőt kell tennünk, hogy érthetőbb legyen miről van szó. A nukleáris fegyverzetkorlátozási szerződések Oroszország számára is 'csak' 1550 stratégiai nukleáris robbanófejet engedélyeznek hadrendben tartani (a taktikai robbanófejeket ezek a szerződések nem korlátozzák). A stratégiai robbanófejek megoszlása az orosz nukleáris csapásmérő erőknél a következő arányban történik: 1100 robbanófejet telepítenek a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárókra. (Jelenleg a felújítás alatt lévő Delfin IV hajóosztály (7 db.), az építés alatt álló új Borej osztály (1+3 db.) és a jelenleg kivonás alatt lévő Tájfun hajóosztály (1+2 db.) képviselik ezt a csapásmérő erőt. Ezek a hajók típustól függően egyenként átlagosan 12-16 tengerészeti ballisztikus rakétát hordoznak, rakétánként akár (szintén típustól függően) tíz robbanófejjel, és ha szükséges, fél évet is eltölthetnek a világ óceánjain, vagy az Északi-Sark jege alatt, de akár az Egyesült Államok partjai közelében meglapulva is.) A maradék mintegy 400 robbanófej a szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákkal felszerelt rakétacsapatok (Topol-M, Yars, stb.), valamint a légierő nagy hatótávolságú stratégiai nukleáris bombázói (Tu-95 például) számára van készletezve. Ezt áttekintve látható, hogy az orosz stratégiai nukleáris csapásmérő erők 'aduászai' a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók – és ezektől tart leginkább a Nyugat. Fejlesztésük és gyártásuk – érthetően – mostantól kiemelt figyelmet kap.
A stratégiai interkontinentális ballisztikus támadó rakéták röppályájának vázlata
A támadó stratégiai interkontinentális ballisztikus rakéták megsemmisítése az ábrán látható 1-5-ig terjedő fázisban lehetséges. Ez az emelkedés, és a pályaív legfelső pontján történő haladás. Ha a rakéta kidobja a csalifejeket, valamint az éles robbanófejeket, akkor már szinte lehetetlen megsemmisíteni ezeket. Az 5-6 pont közötti szakasz a rajzzal ellentétesen jóval hosszabb is lehet. Nos, ha ezt az ábrát és az elvet figyelembe vesszük, akkor egy esetleges háborús helyzetben az orosz rakéták, amelyeket akár szárazföldről, akár tenger alól Európa felé indítanak, Európa központi részeiről már nem megsemmisíthetők, mert a rakéták a zuhanási fázisban vannak. Az elfogó rendszert minél közelebb kell telepíteni az orosz határokhoz illetve az Európai Unió határaihoz (a rakétapajzs részeként a tengerekre, óceánokra is), valamint le kell vágni minden olyan orosz szövetségessé válható területet, ami ilyen szempontból veszélyt jelenthet. Afrika felől egy pufferzóna kialakítása szükséges. Ehhez elég elfoglalni (szövetségessé tenni akár bábkormányokkal) katonailag Afrika felső partvidékét. Az Arab-félsziget, Törökország szintén kiváló erre, nem véletlen, hogy Törökországba kívánják telepíteni az elhárító pajzs egyik elemét. Ha feljebb megyünk észak felé, látható merre is alakul a pufferzóna.
Bennünk, akik jelenleg a Nyugathoz tartozunk, mint csatlós állam, felvetődik egy kérdés. Mekkora valójában Európa, mekkora területet kell védeni, és mekkora pufferzóna kell. Nos, nem az a kérdés, hogy földrajzilag mekkora Európa, hanem mekkora az ipari zóna, mert védeni csak az ipari zónákat kell. Ez pedig a nyugat–európai országokból áll. Nem tette fel soha senki azt a kérdést, hogyan lehetséges, hogy stratégiai iparágat az EU - bármekkora haszna lehetett volna belőle - nem telepít ki ezekről a területekről? Mert a háború lehetőségét soha nem adta fel, és folyamatosan dolgozik rajta. Így hazánk az iparvidék szélét képezi. Amikor Magyarország mellett Ukrajna stabil NATO és EU várományosként állt szemben az oroszokkal, Magyarországra az EU lassan telepíteni kezdett ipart. Ekkor hazánk az orosz határhoz képest egy európai központi ország volt, mert abban az esetben a peremvidék Ukrajna lett volna. Most, hogy Ukrajna meginogott, hazánk peremvidékké változott, és így is kezelik. Veszteséglistán vagyunk, ez a helyzet. Ugyanis az a rakéta, amely hazánkat célozza, Romániából már nem semmisíthető meg. Ukrajnából még igen. Ezért Oroszország és a Nyugat szempontjából Ukrajna hovatartozása létkérdés. Máris értelmet kap Medvegyev kijelentése: Ukrajna vonatkozásában, és más országok vonatkozásában sem elfogadható a kétkulacsos politizálás. Nincs köztes állapot, dönteni kell. Ide vagy oda.
Tételezzük fel, hogy a Nyugat, élükön az USA-val, tudják az orosz rakéták pontos adatit, de ha nem is tudnak mindent, Oroszország teljes bekerítésével (és az Európa köré font védelmi gyűrűvel) egy háború esetén az orosz válaszcsapást nagyrészt semlegesíteni tudják. Ezért mondja folyamatosan Dimitrij Rogozin, Oroszország NATO nagykövete, hogy a NATO rakétapajzs - melynek minden paramétere jórészt orosz területről indított rakétákra van tervezve - veszélyezteti az orosz stratégiai nukleáris haderő elrettentő képességét. Az orosz birodalom részéről ezzel megszűnik az a fajta hatalmi eszköz, és az elrettentés képessége, ami a 130 milliós orosz nemzetet a legnagyobbak közé emeli. Ha az Egyesült Államok és az EU megfelelően körbebástyázza magát és iparvidékeit, jöhet a második fázis. Egy teljes világszövetségbe összeállt sereg, ami az orosz területre és az ott található természeti kincsekre úgy veti rá magát, mint az éhező egy falat kenyérre. Ha az EU összes országának légi erejét, Kanada, USA, Ausztrália, Japán, és valamennyi csatlós állam légi ereje egy többhetes megrendítő csapással nekiesik Oroszországnak, a ballisztikus rakéták védelme nélkül semmi esélyük. Az S-300-as rendszer paramétereit ismerik, és az orosz légvédelmi rendszerek képességeit is. Meglehet, hogy az orosz válaszcsapás néhány rakétája átcsúszik a pajzson, de ennek kockázatát fölvállalják, mivel ezek nem a legfontosabb területek felé haladnak, mert a központi területeket megcélzó eszközöket a peremvidékről megsemmisítik. Mi van akkor, ha hazánk, Románia, vagy Kelet-Lengyelország kap pár rakétát? Semmi! Majd a Nyugat jól megsajnál bennünket, de legalább annyival kevesebb gond lesz ezekkel a későbbiekben.
Ha az interkontinentális ballisztikus rakéták nem oltalmazzák tovább az orosz népet, akkor a nyersanyagkészletét nem védi a nyugati imperializmustól semmi más, mint egy éppen korszerűsítés alatt álló orosz hagyományos haderő. A hanyatló Nyugat utolsó erejéből ráncba szedett nyugati haderő olyan megrendítő csapást tudna mérni Oroszországra, amibe a jelenlegi kormány rövid idő alatt belebukhatna. Utána következnének a Nyugat bábáskodásával a Prohorov- és Hodorkovszkij-félék. Az orosz nép újra az alkohol és a kábítószerek mételyében fog fetrengeni, éppen csak annyit tartanak meg, amennyi lemegy az imperialista érdekekért a bányába, kitermeli a kőolajat és a földgázt, a híresen szép orosz nők pedig jók lesznek a helyi és európai bordélyházakba. Sőt, nehogy a putyini eset megismétlődhessen, a haderőt megszüntetik, a rendőrség pedig a maffiához lesz hasonló – tehát a magyarországi forgatókönyv valószínűsíthető. Ezzel a cion-imperializmus 200 évre bebetonozta magát, éppúgy, mint az angol gyarmatbirodalommal.
Mikor következhet ez be? Nem holnap, de nem is túl sokára. Ugyanis Oroszország már rájött a Nyugat szándékára. Észak-Koreával eddig nem foglalkozott a világ, most Moszkva hirtelen nyitott Phenjan irányába. Megújuló kapcsolatok, iparvidék létesítése, gabonakivitel, amiért Észak-Korea egyenlőre nem is fizet, hanem törleszt majd a későbbi megállapodások szerint. Moszkva Kínának is felhívta a figyelmét, figyeljenek a NATO tevékenységére, és közös bizottságot hoztak létre, ami a NATO szándékait elemzi, és megfelelő ellenlépéseket dolgoz ki – a kiszivárogtatott közös védelmi rendszer tervét egyelőre cáfolják. A NATO nem engedheti meg, hogy Oroszország új ballisztikus rakétarendszert fejlesszen ki, vagy új légvédelmi rendszert alkosson és rendszeresítsen, vagy kivárja az típusú tengeralattjárók legyártását és felszerelésüket a hozzájuk kifejlesztett új rakéta típusokkal (Bulava, Liner), vagyis nem adhat 5-10 évet. Amint elkészül a pajzs, a Nyugat azonnal lépni fog, amíg még ereje van rá, a visszafordíthatatlan összeomlása előtt.
A közelmúlt hírei és eseményei nem hagynak kétséget a imperialisták valódi céljait és törekvéseit illetően
- McCaine szenátor szeptember 29-én ismét Líbiába látogatott. Tripoliban sajtótájékoztatót tartott, melynek során kijelentette, hogy Líbia példája – vagyis a líbiai forgatókönyv – mintául szolgálhat Irán, Szíria, Kína és Oroszország vonatkozásában is. Úgy fogalmazott, hogy Líbia inspirálja az embereket Teheránban, Damaszkuszban, sőt Pekingben és Moszkvában, de inspirálja az embereket az egész világon.
- Bulgáriába és Romániába amerikai különleges alakulatokat telepítenek, mintegy ötezer fős létszámmal.
- Az Egyesült Államoknak egyértelmű az álláspontja, mely szerint a Fekete-tenger térségét meg kívánja szerezni. Ez pedig kizárólag Oroszország ellenében lehetséges.
Mit tehet Oroszország? Jelen tanulmányunkat azért készítettük, hogy megnézzük, milyen esélyeket és lehetőségeket látunk. A folytatásban erre próbálunk válaszokat találni.
Az Oroszország által vezetett Keleti Szövetség válasza a nyugati imperialista agresszióra
Valójában a kérdés két, illetve három részből áll. Az első, a Nyugat védelme európai vonatkozásban. Ha csak az ipari térnyerésről lenne szó, vagy szellemi határokról, akkor mi értelme euró tíz- vagy százmilliárdok elköltése a térképen nagyon jól látható katonai-stratégiai védvonalra, mi szükség az előretolt USA hadállásokra, mi szükség egy rakétapajzsra, és a még jobban látható, mindenképpen orosz érdekövezetekbe történő erőszakos térnyerésnek? Semmi épeszű válasz nincs rá, csak egy: a Nyugat háborúra készül. A legfőbb védeni valók az imperialista világ ipara és szellemi bázisa. A második ugyanezen világ tradicionális kötődése, Izrael. A harmadik elem pedig a támadás lehetősége. Ne felejtsük el, hogy a védelem kérdésein, az ellenség fegyvereinek kielemzésén hatalmas tudással rendelkező fizikusok, kémikusok, mérnökök, és különböző szakértők dolgoznak.
Miért kezdett az orosz sajtó nagy felhajtásba, mikor kiderült, hogy az orosz elnök leállítja az S-300-as elhárító rendszer további gyártását? Mert ha kiderül, hogy az orosz légelhárítás jelenleg hatástalan a Nyugat ellen, viszont a nyugati fizikusok és mérnökök ezen kívül ismerik az orosz nukleáris elrettentő erők képességeit, továbbá ezek ellen olyan védelmet hoznak létre, amely akár 100 %-os valószínűséggel semlegesíti az orosz eszközöket, akkor Oroszország jelen pillanatban teljességgel kiszolgáltatott a Nyugatnak.
Még ha Szíria közvetlenül ki is maradna a harcokból, erről az oldalról ellenállás nélkül közvetlenül támadható Izrael, illetve berepülhető Iránból. A mai technikák birtoklásával, amelyekre egy közepesen fejlett ország is képes, Irán különösen nagy veszélyt jelenthet számukra. Egy közepes hatótávolságú rakéta (ilyenekkel Oroszország nem rendelkezik, mert a korlátozások miatt meg kellett semmisíteni ezeket), melyeket Irán gyors ütemben fejlesztett és fejleszt, nagy veszélyt jelenthet, főleg akkor, ha a lézer rávezetést is alkalmazni tudják. Ebben az esetben a palesztinoknak már nem RPG rakétákkal kell szaladgálni, hanem célmegjelölőkkel. Irán most jelentette be, hogy elkészült a saját lézer rávezetéses rakétájuk.
Hol látunk kiutat abból a bekerített helyzetből, amelyben jelenleg Oroszország van?
Észak-Afrikában nagyon nehéz a helyzet. Az orosz szolgálatok ott vannak valamennyi helyszínen, a naprakész orosz sajtóból az leszűrhető. Hogy miben bízhatnak? Az egyetlen lehetőséget használják és használták ki, ez pedig Izrael és a zsidók kérdése. Az iszlám államokban a Nyugat cionista-központúsága kivívta a muszlim emberek-tömegek gyűlöletét.
Az orosz politika ugyan fáziskéséssel ismerte fel a helyzetet, de a legjobb döntést hozta meg, ráadásul köszönetet mondhatunk Putyinnak a döntésért. Törökországot vette célba. Na nem azzal, hogy átcsábítsa, mert az történelmi okok miatt sem lehetséges. Nekik azonban jobb egy muszlim nagy szomszéd, amely szemben áll a Nyugattal is, mint egy Nyugat-barát Törökország. Meggyőződésünk, hogy Moszkva bedobta a csalit a törököknek, és azok rá is haraptak. Elég volt az évek óta lebegtetett EU csatlakozást, a történelmi sérelmeket, a gazdasági kiszolgáltatottságot (Nyugat függőség) említeni, ráadásul Moszkva felvillantotta a lehetőséget, hogy itt az idő a muszlimok összefogására. Oroszország részéről nem lesz akadály gördítve ez elé, a Nyugat gazdaságilag megroppant, most vagy soha! Törökország ezeket a lépéseket Oroszország nélkül soha nem lépte volna meg. Egy török haderő képtelen lenne egy görög-izraeli-USA flottával háborúzni, főleg úgy, hogy ha szembe helyezkedik Moszkvával, esetleg a helyzetet kihasználva Moszkva is lépéseket tesz, főleg Szíria felé. Törökországnak szüksége van arra, hogy Oroszország legalább hallgatólagosan támogassa. Ankara felméri a lehetőségeket. Két nagy hadsereggel kell számot vetni az muszlim világban, az egyik Szíria, a másik Irán. Milyen szerepet szánt nekik Törökország, ha ki akarja vívni a vezető hatalom szerepét?
Iránnak nehéz a helyzete, Afganisztán és Irak között két tűz között, északon a kurd kérdés, nyakában egy kirobbanni látszó pakisztáni polgárháborúval, a Perzsa-öbölben a NATO jelenlétével. Törökország szerint a perzsa katonanép, háborúzhat, addig is le lesznek kötve. Nem véletlen, hogy Szíriával rosszabb a viszonya, mert helyi vita alakult ki. A mostani szír helyzet is kapóra jön. Éppen csak annyira kellene őket lenyomni, hogy Szíria elismerje vezetőnek Törökországot. Ebben a helyzetben, ha ez a képlet a Nyugat akaratával szemben feláll, Izraelnek vége. Vagy feladják az egész háborús tervet, vagy Izraelből menni kell. Oroszország felől - ha Törökország és Szíria kimarad -, az orosz haderő közvetlen csapást tud mérni. Izrael egy fél Dunántúlnyi ország. Ezzel végül is Európa és az USA egy hatalmas tehertől szabadulna meg, de elképzelhető, hogy enélkül is feladják. Ebben az esetben a zsidóság közel-keleti bázisa elveszett. Ezek fontos kérdések, de látható, hogy Moszkva jó helyen ragadta meg a problémát. Ha Izrael elveszik a Közel-Keleten, az iszlám eufória következtében könnyen lehet, hogy a Nyugat elveszti a talajt ebben a térségben. Irán és Törökország együttesen bármelyik iszlám országot képes felszabadítani, ráadásul hatalmas népi támogatottsága lenne, mert az oszmán birodalom emléke még mindig él az emberekben. Jó ez Oroszországnak? Ha Moszkva mindezt elősegíti, azért kapnia kell valamit, és ez elsősorban a kaukázusi nyugalom lehet, és kijárás a Földközi-tengerre. Cserébe a kaukázusi muszlim ellenállást le kell törnie Iránnak és Törökországnak, elsősorban az utóbbinak, mivel a szunnita irányzatról van szó. Vajon miről tárgyaltak az irániakkal a tálibok pár nappal ezelőtt? Pakisztánról? Afganisztánról? Vagy esetleg az új lehetőségekről? Törökország hatalmas külpolitikai versenyfutásba kezdett. Líbia, Tunézia, Egyiptom, Arab-liga, Irán, sorba tárgyal a vezetőkkel. Ráadásul ha ez így alakul, akkor Grúzia a Nyugat számára elveszett. Abban a pillanatban a Nyugat teljességgel kiszorult a térségből. Törökország így biztosíthatja az orosz hajók kijutását a Földközi-tengerre. Ez szintén lényeges, mert ha ez bekövetkezik, az észak-afrikai pajzs értelmét veszti, és a rengeteg beleölt pénz kidobott pénzzé válik. Törökország kulcspont! Mivel ez valóban lényeges kérdés, sokakban felvetődik a csapda lehetősége. Valóban! Ez a lehetőség ott van a többi között. Mi van, ha az egész arról szól, hogy a Nyugat fel akarja adni Izraelt, de úgy, hogy abból újra ő jöjjön ki a szegény üldözött szerepében. Készül egy újabb holokauszt legenda? Felvetődött sokakban annak a lehetősége, hogy Izrael Törökországot használja fel. Törökország beadagolja a muszlim világnak az összefogást, és mint nyugati csatlós igyekszik az élére állni. Elhiteti, hogy ellenszegül a cionizmusnak, Izraelnek, összefogást hirdet az arabok, és az egész muszlim világ között. Izrael kiszorul a térségből, ezzel a zsidók újabb 50 évig játszhatják a világban a szegény elnyomott zsidók szerepét, akiket mindig csak bántanak a szélsőségesek, ezért a számukra biztonságos – általuk uralt - vidékeken sokkal erősebben lehet ezek ellen fellépni, és pozicionálni a hatalmat. Ez persze fikció, de nem minden alap nélkül. A legutolsó ilyen témájú EU szavazást is figyelembe kell vennünk, ahol a cionista EU Palesztina mellett tette le a voksát. Hogy lehet ez? Eljátsszák, hogy az egyik zsidó a másik zsidó ellen szavaz? Népi nyomásra hivatkoznak? Mikor érdekelte az őket ez a haszonnal és az érdekeikkel szemben? Mivel a fősodratú média nem hangsúlyozza ki, hogy az EU parlament egylényegű az izraelivel, az átlag polgár úgy érezheti, szegény zsidókat megint bántják, szorongatják a politikusok. A Nyugat már ennél nagyobb átvágásokra is képes volt, az árulás, kétszínűség a fő jellemzője, arról nem is beszélve, hogy cionista érdekei miatt bármikor odadob egy népet vagy országot.
Nem véletlen, hogy Medvegyev elnök Ukrajna tekintetében kifejtette: nincs kétkulacsos politika. Valahová állni kell. Ez vonatkozik Törökországra is. Hiába próbálja önmagát helyzeti előnybe hozni. Látszólag Törökország saját érdekében politizál. Pillanatnyilag azonban a világ nem Törökországról szól, hanem a két pólus újrarendezéséről, ahol olyan nagy országok is megtalálják a helyüket, mint Kína. Azt, hogy Törökország önállóan egy harmadik pólust hozzon létre, pillanatnyilag kivitelezhetetlennek kell minősítenünk. Ehhez nem rendelkezik elég erővel, ugyanis a harmadik hely kivívásáért mindkét féllel meg kell mérkőzni.
A másik csapásirány, ahol Moszkva tehet valamit, az Belorusszia és Ukrajna. Ezt a két országot - habár nemrégen Nyugat-barát politikát folytattak -, szándékosan nem soroltuk a Nyugathoz. Itt érvényesül valamelyest az orosz külpolitikai nyomás. Számunkra miért jó ez? Mert így hazánk perifériára szorult. Amennyiben Izraelt fel kell adni, az ottani lakosság bolond lenne új hazának egy elsőlépcsős államot keresni, főleg akkor, ha a Nyugat valóban ki is akarja használni a helyzeti előnyét a rakéták vonatkozásában. Oroszországban egy líbiai forgatókönyv elkezdésére a legalkalmasabb időpont a jövő tavaszi elnökválasztás lenne. A szavazatok újraszámlálását követelő tüntetéseken páran meghalnak, amivel kezdetét veheti a beavatkozás.
A harmadik csapásirány az oroszok számára a nyelvi és vallásbeli, vagy annál szorosabb kapcsolatok miatt Bulgária, és utána Szerbia lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ebben a két országban kezdődnek az utóbbi időkben a felfordulások. Amennyiben Oroszországnak sikerül megbontania ezt a pajzsot bármerről, és rést ütni rajta, az egész háborús terv dugába dőlt. Abban az esetben azonban a Nyugat nagyon rövid idő alatt elhullik. Az EU felbomlása elindítja az országokon belül a felelősségre vonásokat, és a cionista alapú berendezkedésnek hosszú időre – vagy örökre - vége a térségben. Most már érthető, miért van a hatalmas háborús készülődést, a tízezerszám megrendelt bombák, a románok hadseregének felduzzasztása, és sorolhatnánk. Továbbá értelmet nyer rengeteg apró, összefüggéstelen kis hír. A Nyugat egy hatalmas, de utolsó dobásra készül. Mindent egy lapra kell feltennie, mert nincs más választása. Vagy megszerzi a gigászi orosz nyersanyagbázist, vagy lehúzhatja a redőnyt. A Nyugatnak Oroszország nélkül semmi esélye a fennmaradásra (a jelenlegi formában). Még egy utolsó erőbedobásra talán képes, de aztán el kell fogadnia az orosz hegemóniát. A kérdés csak az, hogy ez az utolsó erőmutatvány milyen lesz.
Mekkora esélye lenne egy ilyen nyugati támadásnak? Erre mindenki azt mondja, Oroszországot még senki sem foglalta el soha. Most sem fogja, és nem is akarja. A lényeg a líbiai forgatókönyv. Utána pedig az oda beáramló idegenek, legfőképp Izraelből. Ahol nagyon sokan tudnak, és tanulnak oroszul (mert a volt Szovjetunió területéről települtek oda). A politikai ellentábor felállítása, mint új „narancsos forradalom”. A söpredék, a semmire való, a pedofil, a fajtalankodó (buzi) és megannyi selejtes, emberre emlékeztető lény azonnal a Nyugat mellé állna. Oroszország sajnos fáziskésésben, de megkezdte az ellenlépéseket.
Elemzésünknek ezzel még mindig nem értünk a végére, a folytatással rövidesen jelentkezünk. Bízunk benne, hogy akik eddig követték írásunkat, a továbbiakat is érdeklődéssel olvassák majd.
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése