Totális korlátozó-háború az internet ellen

Tőke Péter: A nyugat demokráciája rádöbbent, káros a véleményszabadság

Totális korlátozó-háború az internet ellen

A független világhálónak hamarosan vége, befejeződik egy világméretű szabad információs és kommunikációs játék, blogozás, közösségi hálós pletykafészekezés, az alternatív tudásgyarapítás és minden egyéb. Az emberek, a Föld polgárainak a szabadságát eddig is korlátozták, régiónként és világrészenként, no meg politikai rendszerektől is függően így, vagy úgy, de kordában tudták tartani. Hasonlóképp az eszmék szabad áramlását is, gondosan kigyomlálva, kicenzúrázva mindent, ami egy ,,demokrácia”, vagy diktatúra a saját biztonsága érdekében megkíván. Így lényegében csak a tőke és a pénz szabad áramlása maradt meg, leszámítva az internetet, amelyet sokáig ártalmatlannak tartottak. Sőt, mivel a világháló titkosszolgálati ,,találmány”, a közösségi hálók pedig az egyének és kis közösségek megfigyelési, ellenőrzési lehetősége, még menlevelet is adtak neki. Azt hitték, kézben lesz tartva.

Hát tévedtek. A világháló kinőtte őket, önállósította magát, az emberi kommunikációk, az eszmék és politikai áramlatok szabadságának globális színterévé vált. Sőt, elnyomás elleni felszabadító mozgalmak háborúk kirobbantására is alkalmassá vált, mint az Arab Tavasz idején. Néhány irányított demokráciájú nagy ország és a kis diktatúrák hamar felébredtek és korlátozni kezdték. Hamar rádöbbentek: Az internetsemlegesség a modern kor emberjogi záradéka” – ahogy Al Franken amerikai szenátor megfogalmazta.

Az USA és Európa is hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy a véleményszabadság káros, hiszen az ő intézmény- és hatalmi rendszerük ellen is irányulhat. Gondolkozzunk csak az ő fejükkel: Nick-nevek mögé bújva bárki bármelyik hatalmasságot bírálhatja, megjelentethet róla igazat és hazugságokat, leleplezheti kétes, sőt törvény által tiltott üzleteiket, manipulációikat. A blogok pedig fokozatosan átveszik az ellenőrzött, sok helyen cenzúrázott média szerepét. Korlátozás és felügyelet nélkül azt írnak, amit akarnak. Egy hentessegéd is lehet főszerkesztő, a terroristák is rossz irányban manipulálhatják a közvéleményt, elnyomott kis országok valós igaza is ismertté válhat stb.

Na nem, ez már sok! A globális pénzhatalom és a jelenlegi spekuláns uzsorakapitalizmus visszaéléseit, válságokozását és szennyeseit is leleplezheti. A felelősöket pedig hiába keresik, egyes szerverek tengerjáró hajókon utazgatnak behatárolhatatlanul, s hozzájuk tartozó bloggerek, ,,elektronikus újságok” gátlástalanul támadhatnak, lejárathatnak, leleplezhetnek. Az ellenük indított perek jó része sikertelen, hiszen nem megtalálhatók, nincs felelősségük.

Aztán ott a hackerkedés. Például az Irán ellen bevetett világhálós specialisták olyan kárt okozak a perzsa államnak, amivel két évre visszavetették az atomprogramot.

Visszatérve a világháló normális és pozitív szerepére abbban mindenki egyet ért, hogy „...az internetnek az a jellemzője, ami a legtöbb tisztességes világhálós polgár, vállalkozó, blogos informáló, társadalmilag hasznos vélemnyközlő és sok művész számára a legfontosabb: a nyitottság és a szabadság.” Csakhogy amint annyi minden mással, ezzel is visszaéltek. Az a legfőbb baj, hogy túlléptek egy bizonyos határt. Náluk nincs képzeletbeli kis lámpa, ami kigyulladna, mint a lap- és tévészerkesztőknél, hogy zöld az korrekt, a piros viszont tilos. Ezt ugyanis senki sem verte a fejükbe, mint ahogy azt sem, hogy ha valakit bírálnak, annak perképesnek és igaznak kell lennie. Egyszóval elérkezett a világháló ahhoz a kritikus ponthoz, hogy már kínos, már teher, már korlátozandó, megfegyelmezendő. Vagyis a szabadság, amit ezzel adtak, az félreértés, félreértelmezés, káoszhoz vezet, tehát meg kell fegyelmezni. No, de hogyan? Egyértelmű: a legális, jogszerű, irányított és felügyelt szabadság irányába terelni.

Ha már Kína, Oroszország és más államok mellett a szabadság hazája, az USA is lép az ügyben, akkor komoly baj van! Az Egyesült Államok törvényhozó testületei által tárgyalt, de a szenátus és az elnök által még el nem fogadott CISPA törvényjavaslattal előkészítik a terepet a világhálón eddig élvezett szabadság korlátozására. Időt és energiát nem kímélve próbálnak olyan módszereket kidolgozni, amelyek segítségével bárkit bármikor azonosíthatnak és állandó megfigyelés alatt tarthatnak.

Az Európai Unió is felébredt: most azon dolgozik, hogy valamennyi uniós állampolgár számára kötelező, elektronikus azonosító rendszert léptessenek életbe egész Európában, az online és személyes vállalkozások szabványosítására, egy közös „elektronikus aláírás” formájában. Ezt követeli most már a ,,globális háttérhatalmi főnök”, a Bilderberg csoport is. Ennek egyik fontos tagja, Neelie Kroes, az EU digitális ügyekért felelős biztosa olyan törvényjavaslatot terjeszt elő, ami reményei szerint rákényszeríti „a tagországokat úgynevezett egységes e-aláírások, e-azonosítók és elektronikus ellenőrző szolgáltatások (eIAS) bevezetésére”.

Egy ilyen rendszer természetesen előbb-utóbb kiterjedne más területekre is, különösen ha figyelembe vesszük, hogy számos EU-tagállam polgárjogi alapon elutasította, hogy nagytestvéri eszközökkel ilyen jellegű azonosítási előírásokat kényszerítsen állampolgáraira, amelyek lassan a náci Németországra jellemző politikára kezdenek emlékeztetni. Az EurActiv.com szerint Neelie Kroes idővel „kiszélesítené a jelenlegi direktíva hatáskörét és kiegészítésként egyéb szolgáltatásokat, mint például az e-pecsét, timestamp (időbélyeg) stb. használatát is előírná”, miközben a nemzetek feletti testület megpróbálna minél több országot rávenni a részvételre.

Az internetes nagytestvéri rendszert először az Európai Unióban tervezik bevezetni, majd Észak-Amerikában, és idővel a bolygó többi részén is megpróbálnák elfogadtatni, miközben a világot fokozatosan terelik a készpénz-nélküli mátrix felé, természetesen a „biztonságos és ellenőrizhető kereskedelem” és úgy általában a „biztonság” nevében.

Az allgov.com szerint a kezdeményezés érdekes módon egybeesik az USA CYBERCOM létrehozásával és az NSA vezetőjének, Keith Alexander tábornoknak a kinevezésével, aki szintén rendszeres Bilderberg-résztvevő, és feladatai közé tartozik a kiberháború megnyeréséhez szükséges globális offenzíva elindítása.

Richard Clarke, aki annak idején Bill Clinton tanácsadója volt, és aki idősb és ifjabb George Busht is a terrorelhárítás és kiberbiztonság fontosságára figyelmeztette, rámutatott: „A kifinomult módszerekkel dolgozó kibertámadók számos különböző esemény végrehajtására képesek, a vonateltérítéstől az áramszünetek előidézéséig. Ez nem csupán egyszerű áramszüneteket jelent. Arra is képesek, hogy tönkretegyék a generátorokat, amelyek cseréje hónapokba is telhet. Képesek felrobbantani [olaj vagy gáz] vezetékeket és leszállásra kényszeríthetik a repülőket” – írta az allgoy.com.

Térjünk vissza a bilderbergesektől az amerikai törvényhozáshoz, s a már említett CISPA törvénytervezethez! Ez a Kibeber Információ Megosztási és Védelmi törvény, angolul Cyber Intelligence Sharing and Protection Act, azaz röviden CISPA még 2011 decemberében született, ám egészen mostanáig pihentették az amerikai honatyák. Most azonban, hogy a SOPA, a PIPA és legutóbb az ACTA miatti tiltakozó akciók soha nem tapasztalt méreteket öltöttek az egész világon, gyorsan elővették a régi törvényt és belepakoltak mindent, amit a korábbi három törvénnyel el akartak érni.

A korábbi változat szerint a CISPA a megszerzett információk „kiberbiztonsági” vagy „nemzetvédelmi” célokra történő felhasználását tette lehetővé a kormány számára. Ezeket a célokat a Ház által elfogadott változat sem nem korlátozta, sem nem törölte, hanem további két területtel bővítette: a kiberbiztonsági bűntettek nyomozása és bűnvádi eljárása során és gyermekvédelmi céllal is felhasználhatók. A meghatározás szerint kiberbiztonsági bűntettnek tekintendő minden olyan cselekmény, ami egy hálózat feltörésével, akadályoztatásával vagy leállásával vagy a CFAA (Számítógépes csalás elleni törvény) megszegésével jár.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a CISPA már nem csupán egy kiberbiztonsági törvény. A kormány felhatalmazást kapott, hogy a CISPA értelmében gyűjtött információt amerikai állampolgárok elleni nyomozásra használja, teljes mentességet élvezve a felelősségre vonás alól, illetve nem szükséges betartania az adatvédelmi törvényeket, amennyiben kijelentik, hogy a vizsgált személy „kiberbiztonsági bűntettet” követett el.

Ahelyett, hogy rossz szándékú külföldi személyek ellen védene, ahogyan azt szerzői állították róla, a CISPA direkt támadás az amerikai nép szabadsága ellen.

A témában született internetes cikkek között hamar rábukkantam arra, ami egyben az írás címe is, hogy Amerika után Anglia is az internet korlátozását akarja.

David Cameron felszólalt egy nemzetközi kiberbiztonsági konferencián Londonban, kijelentette, hogy „fontos megtalálni az egyensúlyt az online biztonság és a szólás szabadságának védelme között”.

„Nem engedhetjük meg, hogy az internet védtelenül, tárva-nyitva állva a terroristák martalékául essen, akik biztonságunkat és jólétünket veszélyeztetik, ugyanakkor nem hozhatunk diktatórikus intézkedéseket sem.”

John Kampfner, az Cenzúra Index (Index on Cencorship) vezetője pontosította Cameron nyilatkozatát:

„Könnyű a fekete-fehér hozzáállás mellett érvelni. Könnyű azt mondani, hogy az emberi jogok állnak szemben a diktatúrákkal a világon. Amint azonban saját nyugati típusú stabilitási modellünket kérdőjelezik meg, a véleménynyilvánítás szabadsága azonnal nélkülözhetővé válik. Ugyanazt a szabályt, ugyanazokat az elveket kellene alkalmazni mindenkire, a nyugati államokra nemkülönben.”

Cameron nyilatkozatát sokan a Kínának és Oroszországnak adott válasznak tekintik. Mindkét országban szigorú intézkedéseket hoztak és szorosabb felügyeletet vezettek be az internetre vonatkozólag, kötelező erejű nemzetközi egyezményeken keresztül.

Az Egyesült Államok kormánya többnyire fantom kibertámadásokra, illetve kibertámadás fenyegetettségre hivatkozva próbál drákói szigort és kemény szabályozást bevezetni az internet feletti hatalomátvételre. Januárban Joseph Lieberman és Susan Collins szenátorok ismételten az „internet főkapcsoló” bevezetését követelték, amelynek segítségével az Egyesült Államok elnökének hatalma lenne az internet, illetve annak egyes részeinek lekapcsolására országos vészhelyzet esetén.

A kezdeményezés nagyobb teret nyert, amikor az első komolyabb tüntetések kirobbanásával az egyiptomi kormány lekapcsolta az internetet az országban. A lépés világosan megmutatta, hogy a kormányok igenis rendelkeznek az internet lekapcsolásához szükséges technikai feltételekkel politikai válság idején. 

Ilyen előzmények után egyre inkább megerősödött bennem az a vélemény, hogy ha az említett nagyhatalmak – beleértve Oroszországot és Kínát is – azt akarják, hogy a szabad világhálónak legyen vége, akkor bizony hamarosan vége lesz. Már csak azt kell kitalálni: hogyan? Maradjon meg a demokrácia, a nemzetek közös döntésének illúziója, ennek eredményeként pedig a vitathatatlan szabadság, még ha ki is herélik. Az ötlet hamar megszületett: az internet elpusztításának egyik leggyorsabb módja az lenne, ha átadnák felügyeletét az ENSZ-nek, és sajnos az ENSZ is pontosan ezt akarja. Jelenleg minden erejével azon van, hogy átvegye a teljes irányítást a világháló felett.

Jelenlegi javaslatuk, amely szerint az ENSZ Nemzetközi Telekommunikációs Szervezete (ITU) kapná meg az internet felügyeletét, Kína, Oroszország, India, Brazília, Szaúd-Arábia és Irán támogatását már élvezi. Valószínűleg ez az eddigi legkomolyabb támadás a szabad és ingyenes internet ellen.

A 2012 decemberében Dubajban, 193 ország részvételével megrendezésre kerülő ENSZ-konferencián, többek között ezt a kérdést is megvitatják majd.

Amennyiben az ENSZ megszerzi az internet feletti irányítást, a cenzúra, az internet adók és megfigyelések új korszaka köszönt majd a világra. Egy ilyen lépés katasztrofális hatással lenne a világhálós szabad kereskedelemre és információáramlásra az egész világon.

Sajnos, számos elnyomó rezsim nincs megelégedve az internet jelenlegi felügyeletével és rendkívüli módon örülnének, ha az ENSZ hatalmával kiegészítve vethetnének ki új adókat, illetve vezethetnének be új szabályozást és cenzúrát a világhálóra.

Vint Cerf, a Google vezető Internet „evangelistája”, a TCP/IP protokoll egyik létrehozója és az ICANN korábbi elnöke azt mondta, hogy az ITU konferencia „a kormányok általi felülről jövő irányítást eredményezhet”, ami komoly hatással lenne a vélemény szabad kinyilvánítására, a biztonságra és más fontos tényezőkre.

„Az internet nyitottsága soha nem volt még ekkora veszélyben” – mondta Cerf.

A Wall Street Journal a következőket írta:

Az ITU felhatalmazást kapna, hogy:

- nemzetközi irányítás alá vonja a kiberbiztonságot és az adatvédelmet,

- lehetőséget biztosítson külföldi távközlési cégeknek, hogy díjat számítsanak fel a „nemzetközi” internetforgalomért, bizonyos webes célterületek esetében akár kattintásonként, hogy ezáltal az állami távközlési társaságok és államkincstárak számára bevételt generáljon,

- példa nélküli gazdasági szabályozást vezessen be, például a díjakra, vagy a jelenleg érvényes, nem szabályozott forgalomcserélő megállapodások (peering) szabályozására,

- a történelem során első ízben hatalmat adjon az ITU számára a több részvényes kezében lévő, fontos funkciókat ellátó internet szabályozási entitások felett (mint például az ICANN), amelyek a világ összes .com és .org webcímét koordinálják jelenleg,

- saját, kormányközi hatalmuk alá rendeljék az internet működésével kapcsolatos fontos mérnöki és műszaki standardokat, mint amilyen az Internet Engineering Task Force vagy az Internet Society.

Az amerikai kongresszus számos tagja aggodalmát fejezte ki az új javaslat miatt, amely az internet globális megadóztatását eredményezné:

„A Google, az iTunes, a Facebook és a Netflix neve már említésre került mint a javaslat legfőbb pénzügyi támogatói” – mondta McDowell. Számos ország „nem ért egyet velünk az internet működési irányelveivel kapcsolatban” – mondta Anna Eshoo kongresszusi képviselő, akinek kerületébe tartozik a Facebook központja is.

Sok kisebb ország azért támogatja az elképzelést, mert részesülni akarnak az ezáltal generált forrásokból. A CNN a következőket írta:

„Számos fejlődő ország nem a politikai hatalom kedvéért, hanem az új bevételi forrás miatt támogatja a javaslatot. (A javaslatok között szerepel, hogy külföldi távközlési cégek díjat számíthatnának fel a nemzetközi forgalomért.)” Egyes ENSZ-tagállamok a fejlődő országok közül „azért támogatják az ilyen globális témákat, mert azt remélik, hogy több beleszólást és hatalmat kaphatnak a kereskedelmi kérdésekbe” – mondja Grenell, aki már tíz évvel ezelőtt figyelmeztetett a törekvésre.

Ennek ellenére mégsem az új adók jelentenék a legnagyobb veszélyt. A cenzúra ennél is nagyobb probléma lenne.

Valóban azt akarjuk, hogy Kína, Oroszország, Szaúd-Arábia vagy Irán határozzák meg az internetet és az internetes kommunikációt szabályozó standardokat?

Kínában az internetcenzúra komoly iparággá fejlődött. A Telegraph a következőket írta a Twitter kínai változatára vonatkozó új szabályokról:

Az öt hibalehetőség szabálya szerint ha valaki öt tweetet tesz fel bármilyen „érzékenynek” számító témával kapcsolatban a kínai Weibo oldalra, 48 órás felfüggesztést kap.

Akik továbbra is a cenzorokat irritáló posztokat jelentetnek meg, elveszíthetik fiókjukat.

Az új szabályzat, amelynek értelmében tilos „kormánytitkokat”, „hamis információt” vagy a „nemzetbiztonságot” sértő bármilyen információt fel- tenni, május 28-án lépett életbe.

Ilyen szabályozást szeretnénk a Facebook és a Twitter számára is? Senki se gondolja, hogy ez nem történhet meg! A következő CNET cikk mindannyiunk számára komoly figyelmeztetés:

2008-ban a CNET elsőként jelentette, hogy az ITU szép csendesen a kínai kormány által javasolt új technikai szabvány felállításán dolgozik, ami meghatározná az internetes kommunikációk eredeti forrását, és tulajdonképpen megakadályozná, hogy a felhasználók megőrizzék anonimitásukat. Egy kiszivárgott dokumentumból kiderült, hogy az új „visszakövető” mechanizmust arra találták ki, hogy az állam „azonosíthassa egy anonim szerző által közzétett negatív cikk forrását” – írta a pcworld.com

A DNS Changer (Tartomány-névrendszer változtató) számítógépes vírussal megfertőzött felhasználók elveszíthetik internet-hozzáférésüket idén júliusban, amennyiben addig nem tisztítják meg számítógépüket a szóban forgó vírustól, figyelmeztet az FBI.

A felhasználók július 9-ig kaptak haladékot, hogy megszabaduljanak a DNS Changer vírustól, ami a Windows és Macintosh gépeket egyaránt képes megfertőzni. A kijelölt dátumot követően az FBI intézkedéseinek hatására a megfertőzött gépekkel nem lehet majd elérni a világhálót.

Az intézkedés nem annyira rendőrállami, mint első hallásra gondolnánk. A DNS Changer trójai vírus először 2007-ben bukkant fel, és azóta több millió számítógépet fertőzött meg. A vírus a megfertőzött gépeket a hekkerek által felállított szerverekre irányítja át, ahol már 14 millió dollár értékben sikerült reklámokat eladniuk. A DNS Changer a számítógépen futó vírusirtó program frissítését illetve telepítését is megakadályozza, még sebezhetőbbé téve a rendszert más vírusokkal szemben.

Tavaly novemberben, az egyik legnagyobb kiberbiztonsági akció keretében az FBI hat észt nemzetiségű személyt vett őrizetbe, akiket a számítógép-eltérítésekkel gyanúsítanak. Az FBI lefoglalta a DNS szervereket, ahová a vírussal megfertőzött számítógépeket irányították, és helyükre ideiglenes szervereket állítottak fel, hogy segítségükkel a fertőzött gépek továbbra is elérhessék a világhálót.

Az FBI ezeket az ideiglenes szervereket akarja most lekapcsolni. Amikor ez megtörténik, a fertőzött számítógépek internetkapcsolata megszűnik, mivel ezek a gépek immár nem létező szervereken keresztül próbálnák elérni a világhálót. Tehát a hatóságok nem az internetet kapcsolják le, hanem a fertőzött gépek által eddig használt kapcsolatot.

Térjünk vissza a kiinduló ponthoz, az internet megregulázásának legvalószínűbb megoldásához, amit Nellie Croes kezdeményezett! Minden internet felhasználónak azonosíthatónak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a Nick-nevesekkel, blogszerzőkkel, láthatalan véleményformálókkal együtt minden tisztességes világhálós nyilvántartásba vétetik. Olyan szűrérendszerek kerülhetnek be a hálóra, amelyek menet közben kontrollálják, negatívumok esetén pedig kidobják, törlik a feltett szövegeket, képeket, videókat, vagy cenzúrázzák azokat. A ,,bűnelkövető” személyek pedig azonnal megtalálhatók, megbírságolhatók, vagy akár meg is büntethetők. Hogy rendszámot kapunk-e, mint az autók, vagy mint a békés ökrök, marhalevelet, vagy valami mást, még nem tudhatjuk. Legfeljebb bégethetünk, mint a birka, vagy hosszan bőghetünk, mint a tehén. A ki-tudja-milyen személyi azonósítónk nélkül el sem indul majd az internet. Persze egy világhálós szalonba betérve nem bőőőőgni kell, hanem büszkén felmutatni: Nekem van ám ,,marhalevelem”!

A fentiek bizonnyítására internetes tallózást készítettünk a témában. Ez az összeállítás a 125. oldalon kezdődik. Mivel sok további információt adnak, a tisztelt olvasóink figyelmébe ajánljuk!

Virág András: A titokzatos X-nap II. rész. Menetrend egy világháborúhoz.

Hiba volt Kadhafit meggyilkolni. Ő építtette meg a világ nyolcadik csodáját

A legutóbbi hetekben a világ különböző nemzetközi politológiai és stratégiai kutatóintézetei egymás után hozták nyilvánosságra legújabb elemzéseik konzekvenciáit, melyek sajnos teljesen félreérthetetlenül egy irányba mutatnak: a közeli jövőben óriási politikai változások várhatók a világban, de a domináns folyamat a nemzetközi feszültség elviselhetetlen mértékű növekedése lesz. Az igazi világkrízis bekövetkezett. Eddig a világpolitika a legkülönbözőbb gazdasági, pénzügyi eseményeket dobott fel a nyilvánosság szintjére, azonban néhány év alatt kiderült, hogy ezen a vonalon semmiféle megoldás nincs. A gazdasági összeomlás regionális szintű kiterjedése minden földrészen megfékezhetetlen és a globális világrend működési mechanizmusa önmagában garantálja, hogy a katasztrofális krízis rövidesen kalodába zárja az egész világot. Bebizonyosodott: az USA által vezényelt, több mint egy évtizede tartó iszonyatos erőfeszítés eredménytelen volt. Az „amerikai évszázad", azaz a XXI-ik század egypólusú világát megjelenítő globalista imperializmus illúziója már az első pillanatokban összeomlott.

Jöttünk, láttunk, meghalt

Az amerikai politika kétségbeesett versenybe kezdett az idővel. A soha nem látott mértékű haderő-átcsoportosítás ma már tagadhatatlanul agresszív karaktert öltött, az amerikai diplomácia eljutott odáig, hogy már nem is akarja palástolni a terrorizmus-elleni harc, a demokrácia védelme és a hasonló jelszavak mögött meghúzódó valódi szándékait. Az egész világ megdöbbent, amikor Hillary Clinton külügyminiszter egy nyilvános tv-adásban értesülve a líbiai elnök meggyilkolásáról, idétlen, visszataszító vihorászás közepette kijelentette: „jöttünk, láttunk, meghalt". Ennél világosabban nem lehet illusztrálni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok a végső leszámolás fázisába lépett mindazon térségekben,, amelyek nem bizonyítanak megfelelő készséget és gyakorlati rugalmasságot az amerikai világhódító politika eltűréséhez, vagy támogatásához.

Az USA diplomáciája példátlan módon egyszerűen átlépett az orosz kormány követelésén, amely arra irányult, hogy pontosan vizsgálják ki Kadhafi meggyilkolásának körülményeit és az erről szóló jelentést tárják a nemzetközi nyilvánosság elé. Minden jel arra utal, hogy az orosz hírszerzésnek meglehetősen pontos információi vannak a líbiai elnök megbuktatására és likvidálására irányuló bonyolult és szerteágazó összeesküvésről. A nyugati világnak, első sorban az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának alapos politikai oka van arra, hogy megakadályozza az események pontos föltárását. Hosszú évek bizonytalansága után ugyanis a líbiai események hátterében több mint gyanús az az együttműködés, amely a Kadhafi tábornok elmozdításában és személyes üldöztetésében valószínűsíthető az amerikai erők, a legelitebb angol támadó egység, a SAS (a különleges légi hadműveletekre kiképzett repülőegyég), illetve a Kadhafit régóta megbuktatni akaró al-Kaida egyik iszlamista szárnya között. A kubai és az iráni hírszerzéstől származó kiszivárogtatások egyértelműen erre utalnak, de az orosz kormánykörökben keringő vélemények is bonyolult politikai erőtérre utalnak. Az ugyanis több mint nyilvánvaló, hogy az USA-val enyhén szólva is zavaros kapcsolatba keveredett líbiai elnök bíróság elé állításának megakadályozása elemi érdeke volt a nyugati világnak. A történések mögötti sötét politikai háttér rejti el - valószínűleg örök időkre - a líbiai eseményekkel összefüggő moszkvai reagálások speciális mozgatórugóit, hiszen tagadhatatlan, hogy a néhány órán át zavarosnak és ellentmondásosnak tűnő orosz politikai nyilatkozatok és diplomáciai lépések nem egyfajta Putyin-Medvegyev közötti nézeteltérésnek, hanem a konkrét akciókat mozgató stratégiák ellentmondásosságának következményei. Putyin középkori, véres keresztes hadjáratnak nevezte a nyugati államok Líbia ellen indított háborúját, míg ezzel csaknem egyidőben Medvegyev elnök egy új, modern líbiai állam megteremtésének lehetőségéről beszélt. Az orosz diplomáciában példátlan feszültségre utalt, hogy Moszkva a nyilvánosság előtt is föltárta, hogy nincs konszenzus a Líbiára vonatkozó ENSZ-határozattal kapcsolatban a legfelső politikai vezetés szintjén. A diplomáciai aktivitás síkján azonban egyértelmű volt, hogy a taktikai luft ellenére Moszkva két határozott stratégiával rendelkezik és a nyugati államok további lépései alapján alakul ki a domináns orosz álláspont. Ha átgondoljuk, hogy a START III. szerződés - ha konszolidáltabb körülmények között is - ehhez hasonló politikai felfogást tükröz, sokkal inkább a kiélezett nemzetközi viszonyok, semmint az orosz vezetés határozatlansága olvasható ki az események menetéből. Ezt jelzik egyébként Lavrov orosz külügyminiszternek a témával kapcsolatos legutóbbi megnyilatkozásai is, amelyek az ENSZ-határozatok egységes értelmezésének fontosságára hívják föl a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmak stratégiái most már olyan nagy ellentéteket mutatnak, hogy a diplomáciai nyelvezet számára szinte megoldhatatlan a kölcsönösen elfogadható megközelítések rögzítése. Komoly oka van annak is, hogy míg a Kínai Népköztársaság vezetése már a nyár közepén hivatalos tárgyalások keretében kezdett egyeztetéseket az új líbiai hatalommal, Oroszország csak szeptemberben tett pecsétet az új rezsim elfogadására. Míg Kína az éles helyzetekben is képes a legszigorúbb pragmatizmus bázisán maradni, Oroszország nem kíván elszakadni az aktuális helyzetek történelmi dimenzióitól, és éppen ezzel jelzi az orosz világpolitikai státusz védelmezését.

  

A CIA jelesre vizsgázott

A Kadhafi-rezsim elleni támadásnak igen jelentős nemzetközi kockázata volt, bizonyos szempontból komolyabb, mint Szaddám Huszein Irakjának fölszámolása esetében. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a CIA pontos információkkal rendelkezett és a realitásoknak megfelelően értékelte Kadhafi helyzetét. Nem elsősorban a líbiai belső helyzet, vagy a líbiai hadsereg harci potenciáljának megítélése volt a kritikus pont. A háborúról szóló tájékoztatás mindvégig titokban tartotta a katonai erő bevetésének valóságos dimenzióit, a légicsapások intenzitását, a hadműveleti stratégiát, sőt a bevetett fegyverek arzenálját is. A friss információk szerint a NATO teljesen elpusztította Líbia minden lényeges termelő kapacitását, megsemmisítette majdnem a teljes infrastruktúrát és lerombolt minden jelentős katonai objektumot, nem beszélve a fontosabb városokban véghezvitt rombolásról. Semmiféle megbízható prognózis nincs arról, hogy a szocialista típusú sajátos líbiai társadalmi berendezkedés szétrobbantása után milyen reális lehetőségei vannak az ország fejlődésének. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a líbiai népre óriási megpróbáltatások, kaotikus és keserves évek várnak.

Mindennek ellenére a legnagyobb kockázatot a támadásra történő nemzetközi reagálás jelentette. Amerikának Jugoszlávia, Irak, Ukrajna és Grúzia után bejáratott forgatókönyve és kipróbált módszerei vannak arra, hogy a társadalmi feszültségekre építve a legkorszerűbb kommunikációs technikával miként lehet gyorsan és hatékonyan destabilizálni a meglévő hatalmi bázist, megvásárolni egy új hatalmi elit személyzetét, vagyis végrehajtani egy amerika-barát demokratikus fordulatot. Az igazi kérdés az afrikai államok reagálása és Oroszország magatartása volt. Líbia hagyományos vezetője volt az afrikai államok függetlenségi és imperializmus-elleni küzdelmeinek, főszerepet játszott a durbani botrány-konferenciákon és politikai prioritásként kezelte az arab nemzetek egységét, az Afrikai Egység Szervezet szerepének erősítését, és példamutató, történelmi jelentőségű fejlődést valósított meg a valamikor a Föld egyik legelmaradottabb országában. Kadhafi tábornok évtizedeken keresztül kiváló és eredményes kapcsolatokat ápolt a volt szocialista tömb államaival és természetesen stratégiai jellegű és kiemelkedő volumenű gazdasági együttműködésben állt a Szovjetunióval, majd Oroszországgal. Ezen belül különös fontossága volt a katonai együttműködésnek, amely az orosz fegyver-export számottevő részét képezte. Sok nemzetközi megfigyelő azt valószínűsítette, hogy Oroszország nem fogja tétlenül nézni egyik legjelentősebb partnerének megtámadását.

A Líbiára nehezedő súlyos vád, a terrorcselekmények támogatása azonban igencsak zavaros és máig tisztázatlan politikai lépésekre késztette a líbiai forradalom vezetőjét. Kadhafi ugyan elérte, hogy a nyugati világ bizonyos fokig rehabilitálta őt, de valószínű, hogy az amerikai-líbiai szigorúan titkos tárgyalások összességükben ellentmondásos helyzetbe hozták Líbiát és - ha nem is látványosan - zavarokhoz vezettek az orosz-líbiai kapcsolatokban. Az orosz kormány éveken keresztül nem kommentálta az ezzel kapcsolatos nemzetközi elemzéseket, mindazonáltal tény, hogy a folyamatos orosz fegyverszállítások ellenére a líbiai hadsereg korszerűsítésének üteme elmaradt a korábbi időszakok mögött. Figyelemre méltó, hogy a Líbia elleni NATO-támadások idején orosz katonai források szivárogtatták ki, hogy az utóbbi években problémák jelentkeztek az orosz és a líbiai hadsereg közötti együttműködésben, amelyeknek minden bizonnyal politikai okai lehettek. Kadhafi döntése nyomán ugyanis kivonták az orosz katonai tanácsadókat a líbiai haderők stratégiai döntési pontjairól, sőt Líbia az orosz fegyverimport kérdésében is önálló döntéseket hozott és kizárólag saját elképzelései szerint állította össze a megrendeléseket, jórészt mellőzve az orosz szakemberek véleményét. Nemigen lehet érdemben állást foglalni ezekről az információkról, ám az orosz katonai sajtó néhány esetben félreérthetetlen kritikai éllel illette a moszkvai politikai vezetést, amiért tétlenül tudomásul vette, hogy a líbiai katonai fejlesztések elveszítették dinamizmusukat. Több konkrét példát hoztak arra, hogy a líbiai rakéta-erők vezérlő eszközeit egymással valójában korszerűség szempontjából nem egységesen kompatibilis rendszerekből állították össze, de olyan esetek is előfordultak, amikor az orosz fél lépett vissza a líbiai légierő modernizálásához szükséges fontos berendezések leszállításától. Nyilván az ilyen és hasonló ismeretek vezettek oda, hogy az orosz katonai szaksajtó szűkszavú kommentárjai gyakorlatilag semmi esélyt nem adtak annak, hogy a líbiai hadsereg eredményesen veheti fel a harcot az amúgy is óriási túlerőben lévő NATO-erőkkel szemben.

Annak ellenére, hogy a Kadhafi tábornok és az orosz vezetés közötti feszültségekről semmi nem került nyilvánosságra, nem lehet kizárni, hogy líbiai részről stratégiai jelentőségű orosz információk átadására is sor került a hermetikusan zárt líbiai-amerikai kém-tárgyalásokon, annál is inkább, mivel magas amerikai körökben konkrétan méltányolták, hogy Kadhafi értékes információkat adott át a CIA-nak a nemzetközi terrorizmussal és az amerikai nemzetbiztonságot közvetlenül érintő más témákkal kapcsolatban. Egyébként semmi jele annak, hogy a NATO-támadást megelőzően beható és magas szintű egyeztetésre került volna sor Líbia és Oroszország között, ami azért érdekes, mert például a pakisztáni elnök az Oszama bin Laden megölését követő nap reggelén Moszkvában tárgyalt Putyinnal és Medvegyevvel.

Az amerikai csapda

Nincs olyan katonai, vagy biztonságpolitikai szakértő, aki racionális érvekkel cáfolni tudná azt a véleményt, hogy az Egyesült Államok a globális hatalom expanziójának katonai biztosítása mellett rendkívüli intenzítású ideológiai háborúba kezdett az imperialista globalizmussal szemben álló eszmerendszerek, mindenekelőtt a marxizmus és a nemzeti, vagy vallási bázisú, nem egy esetben szocialista karakterű politikai filozófiák ellen. A direkt antikommunista propaganda - különböző intenzitással - állandó eleme a kelet-európai államok napi politizálásának, illetve a Kuba mellé felsorakozó, nemzeti és antiimperialista karakterű latin- és dél-amerikai államok - mindenekelőtt Venezuela és Bolívia - elleni amerikai politikai destrukciós manővereknek. Nincs kétség atekintetben, hogy a neokonzervatív amerikai politikai filozófia az amerikai hatalom kiterjesztésével párhuzamosan automatikus és drasztikus propaganda-hadjáratot indít a kapitalizmussal és az imperialista gyarmatosítással határozottan szemben álló ideológiák ellen. Az amerikai politikával szembeforduló radikális politikai vezetőket egyszerűen elteszik láb alól. Ezek az akciók politikai gyilkosságok, amelyek semmilyen szempontból nem illeszthetőek a háborúk esetében érvényes nemzetközi jogszabályok rendjébe. Szaddám Huszein után ugyancsak teljesen homályos körülmények között került sor Oszama bin Laden, és legutóbb Kadhafi tábornok meggyilkolására. Ma már az egész világ tisztában van azzal, hogy az amerikai érdekekkel szembe forduló vezető politikusok az életüket kockáztatják.

A líbiai hadjáratnak több olyan eleme van, ami soha nem kapott teret a tájékoztatásban, pedig rendkívül jelentős politikai és gazdasági motiváció. Kadhafi tábornok következetes és kemény kezű vezetője volt a líbiai forradalomnak, azonban a szocialista világrendszer összeomlását követően alapvető politikai hibát követett el, amikor túlértékelte saját képességeit és országa erejét és kizárólag a saját maga által kreált politikai manővereken keresztül is megvalósíthatónak tartotta a híres Zöld Könyvében lefektetett imperialista-ellenes, nemzeti alapú arab forradalmi fejlődés kivitelezését. Még két évvel ezelőtt is elhitte, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetői - akik egyébként különféle politikai deklarációkban a Kadhafi-féle elgondolásokat támogató gesztusokat tettek - elfogadták nézeteit mind az Afrikai Unió, mind az idegen katonai beavatkozásokat korlátozó egységes afrikai haderő létrehozásáról. Pedig személye és a líbiai szocialista típusú dzsamahirija fenntartása elfogadhatatlan volt a globalista nyugati politika szempontjából. Kadhafi meg volt győződve arról, hogy a Líbia és Olaszország kapcsolatrendszere és a Berlusconival kialakított szinte bizalmi viszony meggyőzi az egész nyugati világot a líbiai rendszer szalonképességéről és a Tripolival történő kooperációk előnyeiről. Közismert, hogy azok az állami kézben lévő líbiai befektető-centrumok, amelyek a nyugati világgal történő gazdasági kapcsolatokat irányították, kiemelkedően eredményesek voltak. Nincs normális magyarázat arra sem, hogy a rendkívül fegyelmezett és szigorúan racionális Kadhafi miért sétált bele abba a végzetes csapdába, amelyet a CIA készített elő számára a Lockerbie-ügy látszólagos megoldásának ürügyén. Az az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az USA nem adja meg Líbiának azt a politikai elégtételt, amire Kadhafi igényt tartott. A líbiai vezető rendkívül drága árat fizetett azért, hogy országa lekerüljön a terrorizmus feketelistájáról és valójában egy teljesen zavaros alku nyomán bonyolult és problematikus pozícióban induljon neki szerencsét próbálni a nyugati világban. Ráadásul a sötét folt nem tűnt el Líbiáról és az óriási összegű kártérítés, amelyet a Pan Am 103-as tragédiájában meghalt áldozatok hozzátartozóinak fizetett, mindenre jó volt, csak arra nem, hogy eloszlassa a gyanút a líbiai legfelső politikai vezetésről. Az amerikai-líbiai alku után fokozatosan fagyott meg a levegő Kadhafi körül, míg a 2000-es évekre azon vehette észre magát, hogy minden nagyhatalom kihátrált mögüle.

A CIA kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a líbiai hírszerzés értékes és fontos információkkal rendelkezik a nyugati világ gyanús politikai kapcsolatairól, ezért rendkívül óvatos, ugyanakkor egyértelmű kritériumokat szabott a tárgyalások során. Az árlistán minden bizonnyal szerepeltek a KGB-től származó információk is, hiszen a tripoli kémszervezetek vezetőit - hasonlóan más arab államokhoz - jórészt a Szovjetunióban képezték ki, nem beszélve arról, hogy intenzív és szoros együttműködés alakult ki a szocialista és az arab világ hírszerzése között. Ha Kadhafi megosztotta a kö-zös akciókkal kapcsolatos információit a CIA-val, tulajdonképpen aláírta saját halálos ítéletét.

(A teljes cikk a Leleplező 2011/4 számában olvasható)

Drábik János:

A svájci belföldi WIR mintára olcsóbb hazai második pénzt!

A WIR a német Wirtschaftsring-Genossenschaft (amely magyarul Gazdasági Gyűrű Szövetkezetet jelent) rövidítése. Ez a szövetkezet 1934-ben a svájci Zürichben jött létre, és immáron 77 éve sikeresen működik. Ma a központja Bázelban van, de hét svájci városban vannak kirendeltségei. A szövetkezet tagjai nemcsak magánszemélyek, de kis- és középnagyságú vállalatok is. A WIR hivatalos jelzése CHW, amely Svájc latin nyelvű ország jelzésének - Confœderatio Helvetica - és a WIR-nek az összekapcsolására utal. A CHW, mint pénzhelyettesítő, csak számlapénz formájában létezik. A Wirtschaftsring szövetkezet kezdetben kétféleképpen bocsátotta ki a pénzhelyettesítőt. Az egyik módozat az volt, hogy a szövetkezet tagjai svájci frankot fizettek be, és 5%-kal több pénzhelyettesítőt kaptak. A másik változat az volt, amikor a Wirtschaftsring kamatmentes pénzhelyettesítő hitelt nyújtott. Ez a fajta pénzhelyettesítő kibocsátási módszer ma is létezik.

A CHW-vel a szövetkezet tagjai egymásnak fizetnek. A CHW, illetve WIR iránti keresletet az tartja fenn, hogy az ebben a pénzhelyettesítőben kapott hiteleket a használók egymásnak visszafizethessék. A CHW-ben kapott hitelt az alpesi ország hivatalos pénzében, a svájci frankban is vissza lehet fizetni. A WIR elfogadása azonban további forgalmat is létrehoz, tehát serkenti a gazdasági és a kereskedelmi tevékenységet.

A Wirtschaftsring szövetkezet is hosszú és eredményes fejlődési folyamaton ment keresztül az évtizedek során. Működésének első éveiben nem volt eléggé óvatos a hitelek kihelyezésénél, és ezért többször is pénzügyi nehézségekkel kellett megküzdenie. Ezeket azonban a szövetkezet tagjainak a pótbefizetéseivel sikeresen megoldották. A WIR-rendszer 1936 óta a Svájci Bankfelügyelet ellenőrzése alatt működik. A Bankfelügyelet a WIRBankot ugyanúgy felügyeli, mint Svájc többi bankját és hitelintézetét. A különbség csak annyi, hogy a WIR állományára vonatkozóan azokat a likviditási követelményeket, amelyek a többi pénzintézetre kötelezőek, nem kell betartani. 2000-ig a Wirtschaftsring csak WIR-ben hitelezett, de az ezredforduló óta svájci frankban is folytat pénzügyi tevékenységet. A svájci pénzhelyettesítő hitelállománya már meghaladja az egymilliárd WIR-t, de svájci frankban lévő hitelállománya még ennél is több. Több mint hatvanezer tagja van, és banki tevékenysége mellett - elsősorban a tagjai számára - rendszeresen szervez továbbképzéseket, és olyan üzleti jellegű összejöveteleket, ahol a tagok egymást személyesen is megismerhetik, és üzleti kapcsolataikat ápolhatják.

A „Gazdasági Gyűrű Szövetkezet" bankja, vagyis a WIRBank tevékenysége hatékonyan segítette az alpesi országban a kis- és középvállalatok egymás közti együttműködését. Az így kooperáló gazdasági vállalkozások forgalmuk nagyobb részét svájci frankban számolják el, és csak annyi WIR-t fogadnak el egymástól, amennyit biztosan tovább tudnak adni. Ez az óvatos, de hatékony módszer biztosítja, hogy a WIR nem inflálódik gyorsabban, mint a svájci frank. Ugyanakkor a WIR forgási sebessége jelentősen meghaladja a svájci frankét.

A WIR-rendszer lényege, hogy a benne résztvevők alternatív elszámolási rendszert használnak. Ennek a rendszernek az a lényege, hogy az adott térségben a gazdaság szereplői 100%-os árufedezettel megfelelő mennyiségű és kamatmentes (vagy csak igen alacsony kamatozású) pénzhelyettesítő eszközt hoznak létre. Ezt a pénzként funkcionáló eszközt nem lehet átvinni más vidékekre, így az helyben látja el a gazdasági tevékenység közvetítését, és ily módon a helyi gazdaságot erősíti. Svájc ennek köszönheti többek között, hogy a 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági válság más országokhoz képest kevésbé hatott rá.

Nemcsak megvédte az alpesi ország társadalmát és gazdaságát a szélsőséges pénzügyi kilengésektől, de hozzájárult a svájci frank folyamatos erősödéséhez is. A belső elszámolási rendszerhez eddig hatvanötezer svájci cég és harmincezer egyéni vállalkozó csatlakozott. Ez már nagyon jelentős gazdasági erőt jelent. A WIR-rel közvetített reálgazdaság haszna túlnyomórészt helyben marad. Az is fontos szempont, hogy a WIR-rendszer olcsóbbá teszi a pénzt. Összehasonlításképpen megemlíthetjük, hogy a kereskedelmi bankok kamatai ma Magyarországon átlagosan 10 és 20% között mozognak, ezzel szemben a svájci franké mindössze 2%. A WIR pedig még ennél is kedvezőbb, nagyjából 1%-os kamattal működik. Könnyen beláthatjuk, hogy egy cég mennyivel olcsóbban juthat hitelhez, ha az 1%-os WIR-t használja, hiszen a banknak versenyeznie kell a helyi pénzhelyettesítővel. Svájcban a gazdasági élet szereplői, köztük az érték-előállító és a reálgazdaságban működő cégek részben WIR-ben kapnak kölcsönt. Ezt a tevékenységet az erre szakosodott és csak Svájc felségterületén működő WIRBank intézi.

De nemcsak Svájcban működik pénzhelyettesítő, hanem több mint ötezer ehhez hasonló rendszer működik az Egyesült Államoktól Európáig és Dél-Amerikától Skandináviáig. Brazília is figyelemreméltó gazdasági és pénzügyi sikereket ért el az elmúlt tizenöt évben, és ezt az ott működő közösségi pénzhelyettesítő eszközöknek is köszönheti. A siker másik fontos oka, hogy a bankok és a multik kötelesek Braziliában befektetni profitjukat és annak csak egy csekély részét vihetik ki az országból. A brazil központi bank pedig nemcsak a brazil kormánytól független, de a nemzetközi Pénzkartell univerzális hatáskörű pénzintézeteitől, az IMF-től, a Világbanktól, a bázeli BIS-től, a Wall Streettől, a washingtoni FED-től és a Citiy of London pénzhatalmasságaitól is független ma már.

  

Pénzhelyettesítő olcsóbb jel

A pénzhelyettesítő is jel, a gazdasági élet közvetítését segítő eszköz. Ennek a közvetítő közegnek az előállítása ingyen van, az összes többi pénzhez hasonlóan, ami nem a termelő szektorban, munkával keletkezik, hanem amit a Pénzkartell által tulajdonolt és irányított pénzrendszer a levegőből állít elő. A pénzhelyettesítő azonban lényegesen olcsóbb, mint a munkát végzők által teremtett fizetőeszközök, mert nem a gátlásokat nem ismerő és ellenőrzés nélküli Pénzkartell állapítja meg a használati díját irreálisan magas, uzsorakamatok formájában.. De olcsóságánál is fontosabb az a tulajdonsága a pénzhelyettesítőnek, hogy lehetővé teszi a globális pénzrendszertől való minél nagyobb függetlenséget. Ez a pénzrendszer, amely az államok feletti nemzetközi Pénzkartell működése nyomán globális méretű szerencsejáték kaszinóvá alakult át, ma már rendkívül ingatag és kiszámíthatatlan. A szélsőséges kilengések jellemzik. A közösségi pénzhelyettesítő viszont segíti az önellátásra való berendezkedést. Hozzájárul olyan biztonságos helyi közösségek létrejöttéhez és megerősödéséhez, amelyek már saját elszámoló eszközeikre támaszkodhatnak.

A globális pénzrendszerben a multinacionális világcégek mindig előnyben vannak a helyi, kisebb vállalatokkal szemben. A közösségi pénzhelyettesítők, ha széles körben elterjednek, képesek arra, hogy megfordítsák a helyzetet. A termelőszféra lokális résztvevői jutnak előnyökhöz a globális méretű multinacionális cégekkel szemben. Ez azért van, mert a helyi pénzt nem lehet kivenni az adott régió gazdaságának a rendszeréből. Így nem működhet a nemzetközi Pénzkartell által kiépített pénzszivattyú rendszer, amely profit és kamat formájában viszi el a pénzt az adott országból. Így például a Magyarországra ráerőszakolt magánpénzrendszer az évente megtermelt huszonhétezer milliárd forint nemzeti jövedelemből minden évben kivisz az országból hétezer milliárd forintot profit és kamat formájában.

A közösségi pénzhelyettesítő ezzel szemben a helyi termelőket, vállalkozásokat és szolgáltatókat látja el olcsó tőkével és anyagi eszközökkel. Ezért a pénzhelyettesítő rendszerek tanulmányozása és alkalmazása különösen fontossá vált egy olyan időszakban, amikor meggyengült a dolláralapú világkereskedelmi elszámolási rendszer, és már nem képes feladatai ellátásra. Ebben a beteg rendszerben már kisebb mértékű globális válság is pusztító hatású lehet a helyi gazdaságokra. A világ pénzrendszere ma magántulajdonban van, és olyan hitelpénzzel működik, amelyet a kamatmechanizmus mozgat. Ha pénzügyi csődök, netán globális pénzügyi összeomlás következik be, akkor a pénzrendszer tulajdonosai kivonják pénzüket a termelőszektorból, és nincs elég közvetítő jel a termelő szektor számára. Közvetítő közeg hiányában az élethez szükséges javakat előállító termelés lelassul, sőt leáll. Ezért van nagy jelentőssége annak, hogy helyi pénzből lehessen a gazdaság működését elősegítő tőkét létrehozni. Ez védettséget biztosít a ciklikus világválságok és a gátlástalan spekulációk ellen is. A helyi pénzek esetében azért nem tudnak a pénzügyi szektort a kizárólagos ellenőrzésük alatt tartó és magukat „piacnak" becéző befektető pénzemberek hatékonyan spekulálni, mert ez a fajta pénzeszköz a termelőtevékenység közvetítő közege, és a termelőszektort erősíti.

Sikeres kezdeményezés Sopronban

A közösségi pénzeket az esetek többségében kamatmentesen lehet kölcsönkérni az azt kibocsátó közösségtől. Ezt a kamatmentes hitelt a közösség által előállított termékekkel, szolgáltatásokkal és munkával lehet visszafizetni. Természetesen pénzt is lehet erre a célra használni. De ha nem áll rendelkezésre pénz, akkor a kölcsönt munkával is lehet törleszteni. A saját termékért, szolgáltatásért kapott pénzhelyettesítőkért cserébe viszont a közösségen belül bármire el lehet költeni, amivel mások számára is munkát és jövedelemszerzést lehet biztosítani. A helyi- és közösségi pénzek, illetve pénzhelyettesítők előnye, hogy akinek van ilyen, az nagyobb valószínűséggel költi el a pénzt használó közösségen belül, mint másutt.

A Győr-Moson-Sopron megyei Cégbíróság 2009. december 18-án jegyezte be Ha-Mi-Összefogunk Európai Szövetkezetet, amelynek a tagjai felvállalták a Kékfrank helyi pénzként való kibocsátását és használatát. 2010. február 5-én pedig Perkovátz Tamás, a szövetkezet elnöke, már arról számolhatott be, hogy sikerült élénkíteni a Kékfrank utalvány használatával Sopron és a határokon átnyúló összefüggő járások gazdasági tevékenységét. A hatósági bejegyeztetés sem volt egyszerű, mert a Cégbíróság a szokásosnál alaposabban vizsgálta a kérelmet. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletétől is kért állásfoglalást. Eszerint a Kékfrank működtetése nincs engedélyhez kötve. Magyarországnak jelenleg nincsenek a pénzhelyettesítőkre vonatkozó szabályai, rendelkezései, csupán kerettörvények vannak. Ez azért van így, mert hazánkban eddig senki nem akart ilyen jellegű helyi pénzt bevezetni. Ezért a szövetkezet folyamatosan egyeztet a pénzügyi apparátus szakembereivel, amikor szabályzatokat készít, illetve szerződéseket köt. Közben folyamatosan bővült, és egyre hatékonyabbá vált a Kékfrank használók hálózata.

A Kékfrank hat címletben jelent meg, és azokon Sopron és környéke híres személyiségei láthatók. Az 500-as Kékfrankon Esterházy Pál portréja és fraknó képe látható. A 10000-es Kékfrank Joseph Haydn előtt tiszteleg, aki Fertődön 30 éven át volt főzeneigazgató. A legnagyobb címletű Kékfrankon, a 20000-esen a Domborjában született Liszt Ferenc, a magát rendületlenül magyarnak valló zongora-virtuóz és zeneszerző látható.

A Kékfrank tanul a WIR-től

A Ha-Mi-Összefogunk Európai Szövetkezet alapítóinak a figyelmét nem kerülte el a svájci Wirtschaftsring-Genossenschaft sikere, mivel az a válság idején hatékonyan tudta védeni nehéz helyzetbe került ügyfeleit. Az alapítása óta szövetkezeti formában működő bank pénzét Svájc második valutájának tartják. A svájci pénzügyi szakemberek szerint azért maradhatott meg a WIR, ez a helyi pénz, a nagy pénzügyi óriások mellett, mert a WIR-rendszerben lévő tagok között a bankon átmenő WIR-forgalom elenyésző a WIRBank 1,6 milliárdos forgalmához képest. Ezen kívül a vállalkozásösztönző hatása is igen erős. A WIRBank vezetői pénzügyi műveleteiben természetesen nem egyeztetnek más bankokkal is, kizárólag a Svájci Nemzeti Bank felügyeli őket.

Amikor a Ha-Mi Szövetkezet tizenöt-tagú küldöttsége ellátogatott Bázelba, elsősorban azt szerette volna megtudni, hogy melyek azok a WIR-tapasztalatok, amelyeket ők is tudnának hasznosítani. A találkozó színhelye egy olyan épület volt, amelyet WIR-hitelből építettek. Ez egy kiüresedett és lerobbant üzemcsarnok, amelynek a felújítására létrejött egy vállalkozókból álló szövetség. Ennek a tagjai átépítve a régi csarnokot, azt új, működő vállalkozásokkal kívánják működtetni. Az építtetőktől a kereskedelmi bank visszavonta a hitelt, ezért a WIRBanktól próbálták beszerezni a hiányzó összeget. Sikerrel jártak, mert nemcsak a kölcsönt kapták meg, de lényegesen jobb feltételekkel is, mint az előző banknál. Az építési vállalkozó kényszernek érzi ily módon a WIR használatát, mert a nagy szállítók csaknem mind svájci frankban gondolkodnak. Ugyanakkor a WIR-nek komoly előnyei vannak. A hitel sokkal kedvezőbb, mint más pénznemekben, ráadásul a biztosítékok is kisebbek. A vállalkozók kétféle módon reagálnak a WIR-fizetésre. Ha például egy vállalkozó venni akar egy gépet, akkor először az árra alkuszik, és csak azután kérdezi meg, hogy a vételár hány százalékát fizetheti WIR-ben. Ha viszont valamilyen munkára hirdetnek versenytárgyalást, akkor az a vállalkozó jut megbízáshoz, aki a fizetség fejében minél nagyobb mértékben fogad el WIR-t. Ebben az esetben a számlapénz elfogadása előnyt jelent.

A WIR hátránya, hogy külön tervezni kell a WIR-forgalmat, és csak annyit szabad belőle elfogadni, amennyi nem zavarja a vállalkozás pénzügyi egyensúlyát, azaz amennyit tovább lehet adni. Nagy előnye a WIR-nek, hogy élénkíti a vállalkozásokat, és többletforgalmat hoz létre. Ehhez járul az, hogy a banki kondíciók és költségek is jóval kedvezőbbek, mint a normál kereskedelmi bankoknál vagy más valuta esetén. Figyelemreméltó az is, hogy a WIR-szövetkezet a WIR-hálózat tagjainak vállalkozási tanácsokat is ad. De még eladósodni is előnyösebb WIR-ben, mint svájci frankban.

A WIRBank egyik igazgatója elmondta, hogy a WIRBank még a válságokat is másképp kezeli. 1929-ben a nagy világgazdasági válság idején nem egy bankvezér kiugrott az ablakon. Ma viszont sorban állnak az állami banktámogató, konszolidációs segélyekért. Az elmúlt 77 év tapasztalata bizonyítja, hogy a WIR-t nem fenyegeti a válság. Ellenkezőleg. Pénzügyi válság idején megnő a WIR forgalma. Ez azért van, mert a helyi pénz jó eszköz arra, hogy elhatárolódjanak a szociális kötelezettségeket és a társadalmi igazságosságot nem vállaló multiktól és a globalizmus erőltetésétől .

Már említettük, hogy a WIR-rendszerben hatvanezer kis- és közepes vállalkozás található, valamint harmincezer magánszemély. De magának a WIR-szövetkezetnek csak 2200 tagja van, és a WIRBankot ez a szövetkezet működteti. A WIR-rendszer tagjai helyi szinten személyesen ismerik egymást, és saját körükön belül vállalnak munkát, vagy adnak megbízásokat, rendelnek árut vagy szolgáltatást, illetve nyújtanak szolgáltatást. A rendszer, noha zártan működik, valójában mégis nyitott, mert bárki csatlakozhat hozzá, ha beszerzi a megfelelő ajánlásokat.

A csatlakozásnak két feltétele van. Az illető fogadja el, hogy használni fogja a WIR-t, mint pénzhelyettesítőt, továbbá legyen megbízható személy. Amikor hitelfelvételre kerül sor, a hiteligénylő maga dönti el, milyen legyen ez a hitel, konkrétan mennyi legyen benne a svájci frank és a WIR aránya. A hitel WIR-ben felvett részét WIR-ben kell visszafizetni, csupán a kamatokat svájci frankban. A WIR nem ölt papírformát, vagyis nem papírpénzként használatos, csupán számlapénzként. De a WIRBank is lépést tart a modernizációval és bevezette a kártyarendszert, valamint az elektronikus számlavezetést is.

Miért nincs Magyarországon duális pénzrendszer?

2011. októberében és novemberében tanúi lehettünk annak, hogy milyen hátrányokkal jár Magyarország számára, hogy nincs duális pénzrendszere. Csak külföldről ideérkező, kamattal terhelt devizával finanszírozza magát. Ez a magántulajdonban lévő hitelpénz, amelyhez csak uzsorakamat fizetése ellenében juthat hozzá Magyarország, megalázó függőséget tart fenn. A magyar gazdaság azért van mértéktelenül eladósodva, és azért deficites a költségvetés, mert a profit- és kamatszivattyúk - mint már utaltunk rá - kiviszik a magyar gazdaság teljes hozamát, és még hitelt is fel kell venni a többletkivonás pótlásához. Ha ezt a pénzkivonást a helyi közhatalom, amelyet demokratikusan választanak meg, és amely politikai felelősséggel tartozik a társadalomnak, akárcsak részben is mérsékelni próbálja, akkor a hitelminősítő intézetek és a Nemzetközi Valutaalap elkezd fenyegetni, leminősíteni, és ha mindez nem elég, büntetni. Ami 2011. novemberében történt, az mesterségesen szított hisztéria volt. Magyarországnak nagy kereskedelmi aktívuma miatt erősödő forinttal kellene rendelkeznie. A nemzetközi pénzkartell azonban kihasználva a rendelkezésére álló pénzügyi technikákat, történelmi mélypontra lökte a magyar fizetőeszközt. A gátlástalan spekulációs támadás leállítása miatt volt szükség a globális végrehajtó szerepét betöltő Nemzetközi Valutaalappal való egyezkedésre. Ez azért szomorú, mert az elmúlt években kivétel nélkül megbuktak azok a kormányok, amelyek elfogadták az IMF álszent és megtévesztő módon segítségnek álcázott diktátumát.

Egyelőre olyan pénzügyi és vagyoni fölénnyel rendelkezik a nemzetközi Pénzkartell, hogy a 'piacnak' becézett spekulánsok képesek összehangoltan és módszeresen csődbe vinni egész országokat. Ezért nagyon fontos, hogy mielőbb gyakorlati lépéseket tegyünk Magyarországon a közösségi pénzhelyettesítők bevezetésére. Ezeknek jótékony szerepük lenne a magyar államadósság csökkentésében is, mert ha létrejönne egy országos lefedettségű alternatív fizetőeszköz, azzal nagyrészt finanszírozható lenne az exporttermelés jelentős része is.

A Kékfrank még fiatal, de meggyőzően életképes. Még nincs kiaknázva minden lehetőség, például a WIR sikerében oly fontos szerepet betöltő helyi szintű hitelezés. Ugyanakkor sikerei nyomán készülődik a Rábaközi Tallér és a Mosoni Korona, valamint Fejér megye négy kistérsége is, ahol huszonnyolc önkormányzati szövetkezet tervezi 2012. januárjától helyi pénz bevezetését. Ezek a tervek mutatják, hogy a magyar társadalom egy része már érti és rokonszenvvel fogadja a pénzhelyettesítőket, és aktívan támogatja ilyeneknek a bevezetését. A sikerhez azonban elkerülhetetlen az erkölcsi értékrend megszilárdítása a magyar társadalomban, mert a helyi pénzek és pénzhelyettesítők sikerének legfőbb biztosítéka az, ha az emberek megbízzanak egymásban. Itt találkozunk azzal, hogy az erkölcs nemcsak spirituális-lelki tényező, hanem rendkívül fontos életmegtartó erőforrás, amely nélkül életképes társadalom és sikeres gazdaság elképzelhetetlen.

Mit tehet az állam és mit tehet az egyén?

A közhatalom is kibocsáthatna országos pénzhelyettesítőt, mert ennek megvan az európai uniós és a magyarországi jogi háttere. Kézenfekvő lenne Síklaky István javaslatának megfelelően a meglévő forint érintetlenül hagyásával az ún. fehérpénz bevezetése. Ennek a pénzhelyettesítőnek a kibocsátásával rövid időn belül 20%-kal meg lehetne emelni valamennyi közalkalmazottnak és nyugdíjasnak a fizetését, illetve járadékát. Ezt a pénzt havonta le kellene vásárolni a Magyar Áruk Boltjában, amely önkéntes alapon, erre a célra jönne létre. Az el nem költött fehérpénz a következő hónapban már elveszíti értékét. A Magyar Áruk Boltjában magyar élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, baromfit, tejterméket, tojást és ehhez hasonlókat lehetne elsősorban vásárolni. Magyar árunak az számít, amelyben legalább 80% a magyar munka aránya. A magyar áruk hálózatához azonos feltétellel, akár a nagy, külföldi tulajdonban lévő áruházláncok is csatlakozhatnak. A Magyar Áruk Bolthálózatában azonban a jelenlegi körülmények között nem lenne elég magyar áru. Ezért fontos, hogy ez a bolthálózat kiegészüljön olyan elszámoló-klíring házakkal, amelyek a fehérpénz forgalmát nyilvántartanák és elszámolnák. Az elszámoló házak hitelt is nyújtanának 1%-os kamattal ebből a fehérpénzből azoknak a magyar vállalkozóknak (illetve mindenkinek, aki az EU-s szabályok alapján felvállalja az azonos feltételek teljesítését), akik hajlandóak magyar termékeket előállítani a magyar bolthálózat számára.

Azok a fehérpénzzel rendelkezők, akik nagyobb értékű árut akarnak vásárolni, például egy magyar gyártásban készült kisgépet, és ehhez szeretnék összegyűjteni a fehérpénzüket, azok ezt átadhatják az elszámoló háznak, amely azt kikölcsönzi a fehérpénz hitelezés keretében. Ilyen esetben a fehérpénz nem veszíti el értékét, és így lehetővé válik nagyobb értékű magyar termék megvásárlása is. A fehérpénz alapján vállalkozók ilyen pénzzel fizethetnék az adóikat is. A magyar állam tehát nem adósodna el, nem vállalna újabb kamatterheket, mégis egy jelentős lökést tudna adni a magyar szükségletekre termelő magyar gazdaságnak. Ezzel fizetőképes magyar keresletet lehetne létrehozni a magyar áruk számára. Ha sikeres egy ilyen kezdeményezés, akkor a következő években is lehet fehérpénzzel kiegészíteni a közalkalmazottak bérét és a nyugdíjasok nyugdíját. A fehérpénz rendszer bevezetésének és működésének a részleteit már ehhez értők szakemberek részletesen kidolgozták. Bevezetéséhez valójában csak a gyors és bátor kormányzati döntés hiányzik. A nemzetközi Pénzkartell természetesen mindent elkövetne ennek a kezdeményezésnek az elfojtására, de mégse tudná a fehérpénz bevezetését megakadályozni, ha ebben a kérdésben a nemzeti kormány és a magyar társadalom egymásra találna.

Ha a fehérpénz bevezetésére most mégse tud különböző okokból vállalkozni, akkor is megvan a lehetőség a duális pénzrendszer bevezetésére Magyarországon állampolgári kezdeményezésre. E sorok írója ezért kezdeményezte a „Drábik János Új Pénz Alapítvány" létrehozását, mert megvan arról győződve, hogy a svájci WIR-hez hasonló rendszert Magyarországon is be lehetne vezetni. Nem hiúságból viseli ez az alapítvány a nevét, hanem azért, mert már megtapasztalhatta, hogy neve bizonyos értelemben útjelzővé vált a közvéleményben, és segíti a magyar emberek eligazodását. A bejegyzés alatt álló alapítvány célja a jelenlegi pénzrendszerek fejlesztésével kapcsolatos kutatási, ismeretterjesztő és nevelési feladatok ellátása, szervezése. Ide sorolhatók az e célhoz kapcsolódó művek létrehozásának, kiadásának és termesztésének a támogatása. Az alapítvány arra törekszik, hogy tanfolyamokat rendezzen a duális pénzrendszer működéséről vállalkozók és a nagyközönség részére. E tanfolyamok célja, hogy segítse a magyar társadalmat megérteni, miként működnek a helyi pénzek és a pénzhelyettesítők. E cél érdekében az alapítvány tervezi nemzetközi konferenciák, szimpóziumok szervezését külföldi és magyar szakemberek bevonásával. Különösen kiemelt célja a hitelkárosultak kellő információkkal történő támogatása. Célja még az alapítványnak, hogy a főáramlatú tömegtájékoztatásból teljesen kizárt Drábik János műveit széles körben megismertesse, illetve életművét gondozza. Az alapítványnak kiváló szakember, Vezér-Szörényi László az elnöke, és Drábik János csak az öttagú kuratórium egyik tagja.

Az alapítvány finanszírozása fogas kérdés, de már eddig is a rokonszenv annyi megnyilvánulásával találkoztak a szervezők, hogy a beindulásához szükséges minimális pénzeszközök előteremtése reálisnak tűnik. Minden rokonszenvező honfitársunk segítségét, ötleteit és egyéb támogatását előre is hálásan köszönjük.

A WIR-hez hasonló pénzhelyettesítő bevezetését Magyarországon nem lehet egyszerűen azzal lesöpörni, hogy megvalósíthatatlan utópia. Ha a svájciak ezt be tudták vezetni, és 77 év óta sikeresen tudják működtetni, akkor ezt mi, magyarok is megtehetjük saját túlélésünk érdekében.

Drábik János:

Kiválasztottság – a szemitizmus lényege - A Ki választotta ki a ,,kiválasztottakat”? című sorozatunk IX. Része

Az iszlám és a zsidók kiválasztottsága

Az iszlám teológia is szükségét érezte annak, hogy elvitassa a zsidók kiválasztottságát, de a kereszténységtől eltérően a mohamedán behelyettesítési elmélet nem azt vallja, hogy a mohamedánok lennének az „új Izrael”. Ehelyett azt a megoldást választja, hogy a zsidó prófétákat átminősíti mohamedánnak, közvetlen kapcsolatot teremtve Ábrahám fiához, Iszmáelhez, a Korán szerinti „első mohamedánhoz”. Mohamed próféta tudatosan törekedett arra, hogy áttérítse a zsidókat az iszlám kötelékébe. Mohamed elfogadta a zsidók egy-istenét és prófétáit, továbbá átvett számos zsidó magatartási szabályt is. A Koránban Mohamed próféta „Kiválasztott Népként” hivatkozik a zsidókra, és Izrael földjét pedig az Ígéret Földjének nevezi. A Korán azt az egyességet is elismeri, amit a zsidók kötöttek Istennel. Mohamed arra buzdítja Izrael gyermekeit, hogy biztonságban éljenek az Ígéret Földjén. Mohamed ezeknek az utalásaira ma már nem hivatkoznak a mohamedán vagy az arab vezetők.

Hasonlóan Lutherhez, amikor Mohamed látta, hogy a zsidók nem csatlakoznak az általa hirdetett új-júdaizmushoz, akkor úgy döntött, hogy egy különálló új vallást hoz létre. Ettől kezdve megromlott a mohamedánok viszonya zsidó szomszédjaikkal, és ekkor lett a Szent Város Mekka Jeruzsálem helyett. Kr. u. 628-ban Mohamed próféta támadást intézett a zsidó törzsek ellen, elűzte, szolgasorba hajtotta őket. A Koránba bekerült a kiválasztott nép lecserélése amennyiben az iszlám orvosolja a zsidók és a keresztények eltévelyedéseit a tiszta hittől. Ily módon az egyetlen Isten – Allah – most már az iszlám követőit tartja kiválasztott népének a zsidók helyett. A zsidók rágalmazása vagy megölése a mohamedán szent szövegek visszatérő motívuma, s igen szoros kapcsolatban áll a kiválasztottság lecserélésével kapcsolatos iszlám doktrínával. A Korán ismételten kétszínűséggel, hamisítással vádolja a zsidókat, akik elferdítették a Szentszövegeket. Ezért nem érdemlik már meg a zsidók, hogy ők legyenek a kiválasztott nép.

A ma is élő szóhagyományok szerint Mohamed kijelentette, hogy a versengés a zsidókkal egész a végidőkig folyni fog. Az iszlám behelyettesítési teológiája nyomán a mohamedánok fokozottabb ellenérzéssel figyelik a zsidók visszatérését ősi földjükre, és még riasztóbbak számukra azok a győzelmek, amelyeket az arabok felett aratnak. A szaúdi kormány hivatalos publikációban azzal vádolta a zsidókat, hogy félrevezetik a világot, amikor azt állítják, „ők a kiválasztott nép, és Isten akarja, hogy ismét birtokolják Palesztinát, az Ígéret Földjét”.

A szaúdi fegyveres erők lapja 2004-ben „A zsidó felsőbbrendűségről” ír, és idéz olyan zsidó vezetőket, akik szerint „mi (zsidók) vagyunk azok, akik kitaláltuk a 'választott nép' történetét, és mi vállaltuk magunkra, hogy a világ megmentői legyünk”.

Számos publikáció forog közkézen a zsidó történelemről, valamint a júdaizmussal, szemitizmussal és az antiszemitizmussal foglalkozó elméletekről. A kiválasztottság koncepciója lehetővé teszi a zsidó létezés misztériumának az összekapcsolását a szemitizmus és antiszemitizmus bonyolult megnyilvánulásaival. A történészeket mindig nehéz feladat elé állította a zsidóknak, mint egyéneknek és közösségeknek a folyamatos létezése annak ellenére, hogy szétszóratásban élnek a nagyvilágban, nem rendelkeznek szuverenitással, erős asszimilációs hatások érik őket, és gyakran kell elviselniük az erőszakban is megnyilvánuló gyűlöletet. A közgazdasági, szociológiai és politológiai elméletek nem adtak kellő magyarázatot, de még a bűnbak-elmélet sem volt képes megmagyarázni, hogy a zsidók miért váltak oly gyakran üldözött célpontokká még olyan helyeken is, ahol nem vagy alig éltek zsidók.

A vallási-háttér kutatása döntő fontosságú. Nem azért, mert valamennyi ember vallásos, hanem azért, mert a legtöbb antiszemita felhasznál olyan mítoszokat és előítéleteket, amelyeknek vallási gyökerei vannak. A zsidólét rejtélye szorosan összefügg a keresztény és mohamedán hittel és dogmákkal. A kiválasztottság tanítása kulcsfontosságú mind a kereszténység, mind az Iszlám számára, és meglepő módon központi kérdés azon zsidók számára is, akik már nem követik a vallási előírásokat.

Disraeli és a zsidók kiválasztottsága

Benjamin Disraeli, aki Nagy-Britannia miniszterelnöke volt a XIX. század második felében, még gyermekkorában áttért a keresztény hitre. Több könyvében is foglalkozott a kiválasztottsággal. Úgy gondolta, hogy csak egy ősi fajhoz tartozó nép részesülhet abban a csodában, hogy kiválasztott nép legyen. Számos könyvében zsidók voltak a főhősök, akik ékesszólóan képviselték a választott népet.

Disraeli egyik hőse, Sidonia, foglalkozására és státuszára nézve dúsgazdag zsidó bankár, aki szakértők szerint nem más, mint a zsidó bankárt megtestesítő és fogalommá vált Rothschild idealizált változata. A valóságos mintakép Lionel de Rothschild báró volt, akivel Disraeli meghitt kapcsolatot ápolt. Disraeli erőteljesen támogatta barátját abban a politikai küzdelemben, amelyet azért folytatott, hogy zsidókat is lehessen megválasztani a brit parlamentbe. Disraeli más regényeiben is szívesen szerepeltetett olyan hősöket, mint Rothschild báró, akiket viszont az antiszemiták valójában gyűlöltek. Az 1844-ben megjelent Coningsby című regényében Disraeli az 1830-as évek Angliájának politikai küzdelmeit dolgozza fel. A regény története egy dúsgazdag Lord – Monmouth – unokájának, Henry Coningsbynak az életútját dolgozza fel. Coningsbyt liberális politikai nézetei miatt családja kitagadja, de fillér nélkül is, szorgalmas tanulással és munkával nevet szerez magának, mint kiváló ügyvéd. Végül is megválasztják és a brit parlament tagja lesz.

Disraeli regényének egy másik hősével, Sidoniával, Coningsby barátjával mondatja ki, hogy mi a kapcsolat a kiválasztottak privilegizált helyzete és az antiszemitizmus között:

„A világmindenség és a teremtő Isten kegyeltjeként megszólalhattunk Dávid lantján. Mi adtuk Ézsaiást és Ezékielt. (…) Megmaradtunk a természet kegyeltjének, de ugyanabban az arányban szeretett minket a Mindenható, amilyen arányban üldözött az ember. (…) Átéltük a nemzeteken átívelő szolgasors tizenöt évszázadát. (…) A héber gyermek csak azért cseperedett ifjúvá, hogy megtanulja: csupán páriája annak a hálátlan Európának, amely legjobb törvényeit, irodalmának jelentős részét és vallásának egészét a zsidóságnak köszönheti.”

A fehér faj és a zsidó kiválasztottság

Ha valaki kiválasztottnak, vagyis a többi ember felett állónak tekinti magát, az szükségszerűen konfliktushoz vezet a többi emberrel. Ezzel kapcsolatban írja Matt Nuenke, ars poeticának is felfogható írásában (http://www.neoeugenics.net/index.htm), amely honlapján olvasható. Matt Nuenke 1994 óta a nyugati kultúra és a fehér faj érdekvédelmét vállalta magára. Számos tudományos munkát tanulmányozott át ebben a tárgykörben, és ezekről néhány oldalas összefoglalókat tett közzé honlapján. Mára már könyvtárnyi munkát olvasott el, és ezekből szűrte le gondolatait. Nuenke a szemitizmust és az antiszemitizmust úgy fogja fel, mint a nyugati kultúra és a fehér ember önvédelmi harcát a győzedelmeskedő szemitizmus világstratégiájával szemben.

Abból indul ki, hogy az emberi lény nagyon hasonló azokhoz a főemlősökhöz, amelyekből kifejlődött. Nagyobb intelligenciájának köszönhetően mihelyt megérti az élet lényegét, tudatában van halálának is, ezért már fiatal korától tudja, hogy csak egy rövid élet áll a rendelkezésére, amelynek lehetőségeit optimálisan ki kellene használnia. Ehelyett az emberek jelentős része visszatért primitív ösztönéhez, s elfogadott hamis hiedelmeket, alávetve magát engedelmesen mások uralmának. Az elmúlt évszázad kísérletet tett az emberi kultúra megváltoztatására azt feltételezve, hogy az végtelenül alakítható. Mindez elevezetett a kommunizmus kimúlásához, és az egalitáriánus demokráciák fogyatékosságaihoz. A világ nagy részén változatos ideológiák közepette tekintélyuralmi rendszerek működnek. A véleményhatalom diktatúrájának és az állami propaganda agymosásának alávetett lakosságnak kevés reménye van arra, hogy ezektől megszabaduljon.

Matt Nuenke ezért úgy gondolta: olyan ismereteket kell közreadnia, amelyek meggyőzik az embereket arról, hogy a kedvezőtlen feltételek megváltoztatásához először az ember belső természetét kell átalakítani. A változtatáshoz magasabb intelligenciával és nagyobb tudással rendelkező emberekre van szükség, akik képesek arra, hogy jobban megértsék a világot mozgató belső és külső erőket. Így szembe tudnak szállni mind a szervezett közhatalommal, mind a szervezett magánhatalommal, valamint a mindkettőt ellenőrzése alatt tartó szűk pénzuralmi elittel.

Ehhez annyit fűzhetünk, hogy a jelenlegi pénzuralmi világrendben a főhatalom a szervezett magánhatalom struktúráinál van. A szervezett közhatalom, az állam, a formális demokrácia körülményei között is kénytelen a közérdeknek elsőbbséget adni, mert politikai felelősséggel tartozik, és rendszeresen a választók elé kell állnia. A szervezett magánhatalom birtokosainak – a pénzügyi intézmények és a multinacionális cégek tulajdonosainak – nem kell számot adniuk, hogy miként gyakorolják pénzügyi és gazdasági hatalmukat. Gátlástalanul követhetik önző, partikuláris érdekeiket. Ezért álszent és képmutató mindig az állam diktatúráját ostorozni, amikor a szervezett magánhatalom diktatúrája álcázva, de sokkal hatékonyabban érvényesül.

Egyetértünk Nuenkével, hogy az emberi természet leglényegesebb tulajdonságainak a megértését hatékonyan lehet elősegíteni a viselkedést meghatározó genetika törvényszerűségeinek a jobb megértésével. Az eugenika (fajnemesítés, fajegészségtan) elméletének és gyakorlatának az elterjesztését olyan politikai program beindításával lehet elkezdeni, amely ezt lehetővé teszi. Fontos megérteni, hogy a genetikában jelenlévő fejlődés mind egyéni, mind csoport szinten, lényegesen kihat az adott egyén és csoport megmaradásához és fejlődéséhez. A fajmegtartó és továbbfejlesztő eugenikát csak olyan világban lehet fejleszteni, amelyben az egyes népek és nemzetek szabadok, és alapvető érdekeiket elnyomó közbeavatkozás nélkül érvényesíteni tudják.

Nuenke ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy az ENSZ, a NATO, az Európai Unió és a kibontakozó új világrend együttes hatásaként a világ népei, köztük az amerikai nép is, amihez Nuenke tartozik, ahhoz a határhoz jutott, ahol felszámolja nemzeti szuverenitását egy totalitárius jellegű világrend számára. Ebben az egy-központból irányított világrendben a világelit határozza meg, hogy az emberek tömegei miként gondolkodjanak és viselkedjenek. Nuenke az emberiség önvédelme szempontjából az eugenika két változatát is ajánlja. Az egyik az, hogy vissza kell térni a nemzet, mint kollektíva érdekvédelméhez, a nacionalizmushoz, ahol nemzeti keretek között versenyeznek egymással a különböző népek változatos társadalmi és tudományos programok megvalósításával. Ezeknek az a célja, hogy az intelligencia, valamint más lakosság által kívánatos tulajdonságok erősítésével növeljék az adott csoport szolidaritását, belső kohézióját egy népen belül, vagy pedig a nemzeti határokat átlépő módon.

A második fajmegtartási és fajnemesítési módszer az, amit a zsidók gyakorolnak több ezer éve. Ezt Nuenke veszélyes útnak tekinti, mert elkerülhetetlenül csoportkonfliktushoz vezet azon népek körében, ahol a zsidók irányítószerephez jutottak. Ezért ő elsősorban nem az eugenika gyakorlati kérdéseivel, hanem inkább az emberi természettel kíván foglalkozni abból a szempontból, hogy a hátrányos helyzetbe került fehér ember miként veheti fel sikeresen a versenyt. A jövő dönti el, hogy a politikai erők miként lépnek fel az eugenikával szemben, és melyik csoport vagy nemzet kerül majd ki győztesen. Bármi legyen is a végeredmény, egy magasabb genetikai szintre emelkedett ember jön létre, és ez a folyamat a jövőben is folytatódik. Nuenke itt Nietzschére hivatkozik, aki már megjövendölte, hogy az emberfeletti ember (egyfajta superman vagy Übermensch) már itt van a közelünkben, és arra vár, hogy megkezdje tevékenységét létrehozója számára. A ma élő nemzedékek a teremtők, és ők a teremtett lények.

(A teljes anyag a Leleplező tavaszi számában olvasható.)

Drábik János: Kettős-állampolgárság és kettős-lojalitás I. rész – Jacob Schiff végeztette ki a cári családot  (…) Miként lehet megoldani a magyar zsidóság dilemmáját?

 

Ezt a dilemmát – elkülönülni a magyar nemzettől és mégis egyenlőnek lenni vele – többféleképpen lehet megoldani. Az egyik, ha ez a magát jól megszervezett kisebbség – amely „a hátán hordozza saját államát és jogrendjét”, és több ezer éves múltra támaszkodó, erős érzelmi és szellemi kohézióval rendelkezik – azt színleli, hogy ő teljesen lojális a többséghez. Azt állítja magáról, hogy ő a többségi etnikum szerves részét alkotja, azonosul a befogadó nép történelmével, magáénak érzi annak tragédiáit, sorsproblémáit, egész szellemiségét, és csak abban különbözik tőle, hogy más a vallása. A dilemmának ez a megoldása járható út, ámbár itt is felmerül a kérdés, hogy mennyire a magyar nemzet tagja az az ateista honfitársunk, aki nem követi a zsidó vallási hagyományokat, de magát mégis – joggal – teljes értékű zsidónak tartja.

A szekularizált zsidó élet elválaszthatatlan része, hogy a szervezett zsidóság érték- és érdekközösséget is alkot, nemcsak etnikai-, vérségi-, faji- és hagyományközösséget. Ebben óriási szerepe van a nemvallásos zsidóság körében is kötelező szolidaritásnak és törzsi összetartásnak, a kapcsolati háló kiépítésének és fenntartásának. Az elkülönülő zsidó néphez, és annak nemzetállamához – Izraelhez – való lojalitás, pedig, verseng a befogadó néphez és annak nemzetállamához való lojalitással.

A másik lehetséges megoldás, ha a zsidóság elkülönüléséből adódó másság és idegenség érzését úgy csökkentjük a befogadó társadalomban, hogy megváltoztatjuk a befogadó nemzet kultúráját, gyengítjük nemzettudatát, akadályozzuk és felszámoljuk nemzeti jellegű szervezeti életét. Ehhez szükséges a másság tiszteletének a kultikus túlhangsúlyozása, és a multikulturalizmussal a befogadó társadalom mozaikszerű, kisebb életképtelen kulturális egységekre való szétbontása, a belső szeparatizmus erőltetése, egészen az atomizálódásig. Ez az „oszd meg és uralkodj” elvének az egyik kozmopolita, balliberális modern változata.

A nemzeti önazonosság megváltoztatása, a nemzettudatot fenntartó szervezetek felszámolása megkönnyíti az elkülönüléséhez ragaszkodó zsidóságnak azt az igényét, hogy „elkülönüljön és mégis teljesen egyenlő legyen” azokkal, akiktől elkülönült. Amikor a szervezett zsidóság elkülönül, tudja, hogy ki a zsidó közösség tagja, és ki nem az. De akiktől elkülönült, azok nem tudhatják, hogy kik azok, akik első közösségként a szervezett zsidósághoz való tartozást választották. Ha ezt mégis tudni akarják, akkor antiszemita kirekesztőknek minősülnek, hiszen számontartják, ki a zsidó honfitársuk. „Én tudhatom és tudom is, hogy te nem vagy zsidó, de te nem tudhatod, hogy én az vagyok”. Az elkülönülést választó szervezett zsidóság azonban nem számít magyarellenesnek csupán azért, mert magyarságával szemben a zsidóságának adott elsőbbséget. Akik szeretnék megérteni a „mi” (nemzethű magyarok) és az „ők” (a zsidók, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy mások legyenek és ezért idegenek, ,,idegenszívűek”) kettős kategóriájában gondolkodókat, azoknak e jelenségnek a gyökereit a zsidó hagyományokban kell keresniük. Zsidó honfitársunk lehet több száz éve magyar, de több ezer éve zsidó. Melyik identitása erősebb?

Az Izraelen kívül élő zsidók világnépként különböző földrészeken, számos országban élnek. Sokan úgy érzik, hogy idegenek a nem zsidó (keresztény, iszlám és más) kultúrában, és ezért szükségesnek tartják, hogy faji alapon integrálódott, multikulturális társadalmat alakítsanak ki az adott országban, amely toleráns a zsidóság hosszú időn át folytatott asszimiláció-ellenes életstratégiájával, és erős etnikai-faji szolidaritásával. A fajilag integrált közösségek mozaikjaiból összeálló multikulturális társadalomban a zsidó közösségek nagyobb biztonságban érzik magukat, és könnyebb számukra megszerezni az adott társadalom és nemzetállam hatalmi pozícióit. A szervezett zsidóságnak, mint világnépnek az a stratégiája, hogy Izrael kivételével mindenütt támogatja a fehér lakosság keveredését a nem-fehér (fekete bőrű, ázsiai, arab, latin-amerikai és cigány-roma) lakossággal, egyidejűleg elítéli az őshonos európaiak belső szolidaritásának minden faji megnyilvánulását és önvédelmi szerveződését. Mindez valójában a pénzhatalmi világelitet kiszolgáló szervezett zsidóságot, valamint Izrael faji elkülönülésen alapuló hosszútávú érdekeit szolgálja.

A már hivatkozott Deborah Lipstadt elítéli Denying The Holocaust (New York, 1994) című könyvében azokat a fehér amerikaiakat, akik ellenzik a faji megkülönböztetés megszüntetését, a fehérek és a színesbőrűek összeházasodását. Ugyanakkor Deborah Lipstadt élesen ellenzi a vegyes házasságokat zsidók és nemzsidók között, mert azok asszimilációhoz, beolvadáshoz vezetnek. Lipstadt részt vett 1964-ben és 1965-ben azokon a polgárjogi tüntetéseken, ahol egyenjogúságot követeltek a színesbőrű amerikaiak számára. Ennek ellenére Deborah Lipstadt lelkesen támogatja azt az Izraelt, amely faji alapon megkülönböztetést alkalmaz zsidó és arab lakói között. A faji megkülönböztetés miatt számos közéleti személyiség már apartheid államnak bélyegezte a zsidó államot. Deborah Lipstadt képmutató módon kettős mércét alkalmaz, mert mindenkitől megköveteli a faji egyenjogúságot, miközben a leghatározottabban ellenzi a zsidók és a nemzsidók közti házasságot és a zsidók asszimilálódását. Hivatkozott könyvében ezt írta: „Tudjuk, mi ellen harcolunk: az antiszemitizmus és az asszimiláció, a vegyes házasság és Izrael bírálata ellen.”

Az, hogy Magyarországon a politikai közbeszédben ismét létjogosultságot nyert az antiszemitizmus, az asszimiláció és a nemzetidegenség problémája, arra utal, hogy a zsidó létnek ezt a dilemmáját nem sikerült megoldani. Ez feszültséget okoz a szervezett zsidóság és a magyar társadalom, a szervezett magyarság – a magyar nemzet – viszonyában. Nem alaptalan előítélet újraélesztéséről, hanem egy máig megoldatlan társadalmi problémáról van szó. Azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy újra kell gondolni: mi a magyar, és ki a magyar? De azt is újra kellene gondolni, hogy mi a zsidó és ki a zsidó? Valóban sokféleképpen lehetünk magyarok – országlakóként, állampolgárként és a magyar nemzet öntudatos, érzelmileg is elkötelezett tagjaiként –, ahogyan sokféleképpen lehetünk zsidók is. Vannak magyar-zsidók, akik elsősorban a zsidó közösséghez és Izraelhez lojálisak, és vannak zsidó-magyarok, akiknek a szíve már Magyarországért, a magyar nemzetért dobog, és akiket a szellemi-érzelmi kötelékek elsősorban már a magyarsághoz fűznek. Ők a magyar nemzetbe beolvadt, asszimilálódott zsidók, akik magyar szellemiséggel, egyéni és kollektív magyar tudattal rendelkeznek.

Az antiszemitizmusra hivatkozás valójában kitér az elől a kutatómunka elől, amely feltárhatná, hogy a magyar és zsidó együttélés nehézségeiben a zsidó lét eddig feloldhatatlannak bizonyult ellentmondásai is felszínre törnek: asszimilálódni, vagy megmaradni zsidónak? Ha zsidó honfitársaink az előbbit választják, végső soron feladják zsidóságukat – ha az utóbbit, akkor feladják magyarságukat. Miként lehet egyszerre igaz magyarrá válni és lojálisnak maradni a szervezett zsidóság közösségeihez, megtartva a zsidó hagyományt, értékrendet és életmódot? Másként megfogalmazva: miként lehet a magyar kultúra, szellemiség és érzület elsajátításával lelkileg is magyarrá válni úgy, hogy elutasítjuk az asszimilációt és megőrizzük zsidó identitásunkat, azonosságtudatunkat?

Az itt felvetett kérdések már sokszor megfogalmazódtak. A francia forradalom idején az európai felvilágosodás eredményeként a zsidók, mint egyes személyek, megkapták a teljes-jogú francia állampolgárságot. Az előkelő, francia nemesi családból származó Clermont Tonnerre 1791-ben így fogalmazta meg véleményét a zsidóságról mint különálló népről:

„Mindent meg kell tagadni a zsidóktól mint különálló nemzettől; de mindent meg kell nekik adni, mint egyes személyeknek. Kötelesek francia polgárokká válni. Egyesek azzal érvelnek, hogy nem akarnak azok lenni. Hagyjuk, hogy ezt kinyilváníthassák, és utána utasítsuk ki őket. Lehetetlen, hogy egy külön nemzet legyenek a nemzeten belül.”

Figyelemre méltó, amit Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség ortodox főrabbija mondott 200 évvel később:

„A felvilágosodás szellemisége egyrészt az egyetemes emberiesség eszméjét hangsúlyozta, másrészt az elvont személyiséget, amely már megszabadult a hagyomány korlátozásaitól, és így már ő dönti el, hogyan értelmezi a körülötte lévő világot. Ez a szellemiség olyan nyelvezetet használt, amelyre a hagyományos zsidó identitást nem lehetett lefordítani... Az emancipáció mint egyéneket felszabadította a zsidókat, de nem tette szabaddá őket mint közösséget.”

A kulcskérdés az, hogy a zsidóság mint szervezett közösség kihez lojális elsősorban. Saját közösségeihez, vagy pedig az őt befogadó társadalom tagjaihoz. Ha érdekellentét és konfliktushelyzet alakul ki a magyar állam és Izrael között, akkor kihez lesz elsősorban lojális? Az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek számára pedig ez úgy merül fel, hogy konfliktushelyzetben Amerikát válasszák-e, vagy Izraelt? Elkülönülni és egyenlőnek maradni csaknem mindig feloldhatatlan dilemmát jelent. Az amerikai zsidó közösségek tagjai ennek a problémának a feszegetését rosszindulatú antiszemitizmusnak minősítik. Kettős elkötelezettségüket, Izrael iránt érzett mély érzelmi kötődésüket úgy értelmezik, hogy az valójában az amerikai demokrácia egyik kifejeződése.

A kettős lojalitás problematikáját jól megvilágítja Jonathan Pollard esete 1987-ben. Pollard Amerikában született zsidóként és az Egyesült Államok haditengerészetének egyik legérzékenyebb részlegénél dolgozott. Pollard az izraeli kormány kémjeként egymaga több mint 800 szigorúan titkos dokumentumot juttatott el a zsidó államhoz, amelyhez elsődleges lojalitás fűzte. Tizenhét hónapon át napi kapcsolatban állt az izraeli titkosszolgálat embereivel, akik közül kettőt Izraelben később előléptettek. Az ügyben eljáró amerikai államügyész, Joseph di Genova megállapította, hogy Jonathan Pollard volt az, aki a 20. században fizikailag a legtöbb szigorúan titkos információt adta át egy külföldi államnak. Az Egyesült Államok védelmi minisztere Pollard letartóztatása idején Caspar Weinberger volt, aki a szövetségi bíróságnak benyújtott 46 oldalas állásfoglalásában Pollard kémkedéséről azt írta: „Nem tudja elképzelni, mi okozhatott volna a nemzetbiztonságnak nagyobb kárt.”

Az amerikai zsidó bizottság a hír kapcsán attól óvott, hogy azért keljenek Pollard védelmére, mert zsidó. Ez aláásná a zsidó közösség hitelét, és Izraelnek is ártana. Fokozatosan kiderült, hogy az ügy mégsem olyan ártalmas a zsidó közösség számára, mint ahogyan attól tartottak. A Pollard-ügy egyik zavaró aspektusa az volt, hogy igen kevés amerikai fogta fel, mi is jelenti az igazi veszélyt Pollard hazaáruló magatartásában. A kémbotrány kirobbanását követően még 1987-ben a New York Times és a CBS közvélemény-kutatást végzett, amelyből kiderült, hogy az amerikaiak többsége tájékozatlan a Pollard-ügy lényegét illetően. A nemzsidó megkérdezetteknek 18%-a tudta, hogy Pollard Izrael számára kémkedett, és 13%-a azt hitte, hogy a Szovjetunió számára. A kémbotrány évében az Egyesült Államok nem csökkentette az Izraelnek nyújtott segélyeket, noha a szövetségi költségvetésből ebben az évben számos belföldi programot törölni kellett. Izrael továbbra is megkapta a szokásos katonai és gazdasági segélyt, hárommilliárd dollárt, amit az előző évben is kapott. Alig telt el néhány év, a zsidó közösség azt kezdte hangoztatni, hogy Pollard-t túlságosan hosszú szabadságvesztésre ítélték, de nem az elkövetett bűncselekménye miatt, hanem az Amerikában is meglévő antiszemitizmus miatt.

A New York-i Jewish Week című hetilap 1991-ben arról írt, hogy Izraelnek bizalmasan be kell kapcsolódnia a Jonathan Pollard ügybe: „Izrael alapítói olyan államot képzeltek el, amely megvédelmezi az összes zsidót, aki az antiszemitizmus miatt szenvedett, bárhol is legyen. Pollard minden kétséget kizáróan ilyen áldozat.”

Alan Dershowitz, Pollard jogásza úgy vélte, hogy a közhangulat érezhetően védence javára változott. Ennek volt az egyik kifejeződése, hogy az Amerikai Zsidó Kongresszus és a nyugati parti B’nai B’rith is támogató nyilatkozatában elnézést sürgetett Pollard számára. Kiállt az Izrael javára kémkedő sayanim mellett Eli Wiesel, valamint Philip Klutznick, a Zsidó Világkongresszus korábbi elnöke is.

1996 januárjában a tel-avivi kormány formálisan is izraeli állampolgárságot adott Pollard-nak annak ellenére, hogy a baráti szövetségesnek számító Egyesült Államokban kémkedésért jogerősen elítélték és bebörtönözték. Pollard jogászai reményüket fejezték ki, hogy a hadifoglyokhoz és a harcközben eltűntekhez hasonlóan az izraeli kormány Pollard kiszabadítása érdekében is megtesz mindent. Izrael csak 1998-ban ismerte el hivatalosan is, hogy Pollard nekik kémkedett.

Új fejlemény volt a Pollard ügyben az, hogy az amerikai zsidó közösség arra alapozta az izraeli kém védelmét, hogy nem tekinthető legitimnek az ügyében hozott bírósági ítélet. Itt nemcsak arról van szó, hogy a Pollard-ra kiszabott élethossziglan tartó szabadságvesztés büntetést az antiszemitizmus motiválta, hanem arról is, hogy Izrael valójában fel volt jogosítva mindazoknak az információknak a birtoklására, amelyeket Pollard illegálisan eltulajdonított az amerikai hadsereg idegközpontjaiból.

A Jewish Journal of Los Angeles 1998-ban megjelent számában Anne Roiphe úgy vélte: „Lehet, hogy az antiszemitizmus füstölgő fegyverét még nem találtuk meg, de legtöbben úgy gondoljuk, hogy Pollard túl szigorú megbüntetése és az, hogy miért nem rendelkezett Izrael azokkal az információkkal, amelyeket Pollard adott át neki, összefügg az antiszemitizmussal”.

Joseph Aaron, az amerikai zsidó közösség egyik ismert tagja, viszont azt nevezte szégyenteljesnek, hogy csaknem valamennyi zsidó szervezet magára vállalta Pollard védelmezését. Sürgették szabadlábra helyezését arra célozva, hogy fogva tartásának igazi oka az antiszemitizmus. Aaron azt fűzte ehhez, hogy ha ez így lenne, akkor valamennyi magas hivatalt betöltő amerikait antiszemitának kellene tekinteni – legyenek azok demokraták vagy republikánusok, polgári vagy katonai tisztségviselők, tartozzanak a törvényhozókhoz vagy a kormányzati szervekhez. Ők ugyanis mind egyetértettek abban, hogy Pollard olyan felmérhetetlen kárt okozott az Egyesült Államoknak, hogy életfogytiglani szabadságvesztéssel kellett büntetni. Mégis az amerikai zsidók többsége a szabadon bocsátását követeli, arra hivatkozva, hogy „Izraelért tette”, mintha ez enyhítené a bűncselekmény súlyát.

Néhány évet követően David Tenenbaum hadmérnök elismerte, hogy szigorúan titkos információkat adott át egy izraeli hírszerző tisztnek az Egyesült Államok hadseregének Tank Automotive and Armament parancsnoksága detroiti központjából. Az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek végéig negyven nyomozás indult olyan amerikaiak ellen, akik Izrael számára kémkedtek. A CIA 1979-ben jelentést készített, amelyben megállapította, hogy az izraeli hírszerzők jelentős erőfeszítéseket tesznek tudományos és műszaki információk megszerzése érdekében. Ennek keretében kísérletet tettek titkos védelmi projektek megszerzésére az Egyesült Államokban és más nyugati országokban. 1971-ben a svájci bíróság négy évi szabadságvesztésre ítélte Alfred Frauenknecht svájci zsidó mérnököt, mert mintegy 200.000 tervrajzot és műszaki leírást adott át a Moszadnak, amelyek a francia-svájci Mirage harci-gépekre vonatkoztak.

Victor Ostrovsky, a Moszad tisztje és hírszerzője – aki erkölcsi okokból szakított munkáltatójával –, 1990-ben publikálta By Way of Deception: The Making and Unmaking of a Mossad Officer (Megtévesztéssel: Egy Moszad tiszt létrehozása és eltűnése) című könyvét. Ostrovsky azt állítja hivatkozott könyvében, hogy mintegy két tucat izraeli ügynök aktívan kémkedik, beszervez hírszerzőket, végrehajt titkos akciókat, főleg New Yorkban és Washingtonban, amelyeket működési területüknek tekintenek. Világszerte számos más ország zsidó származású polgárai állnak önkéntesen a Moszad rendelkezésére, amely a CIA izraeli megfelelője. Ivrit nyelven sayanimnak nevezik azokat, akik a zsidó közösségekhez és Izraelhez való lojalitásból a legkülönfélébb szolgálatokat teszik a Moszadnak.

Ostrovsky szerint a sayanim csak olyan személy lehet, aki száz százalékos zsidónak tekinthető, mind származását, mind lojalitását illetően. Ők külföldön élnek, de Izraelben élő rokonaik révén akkor is elérhetőek, ha nem izraeli állampolgárok. Több ezer sayanim él világszerte. Egyedül Londonban kétezer aktív, és ötezer olyan, aki szükség esetén rendelkezésre áll. Egy autókereskedő sayanim, vagy egy ingatlanbérlettel foglalkozó segítheti a Moszadot, hogy gyorsan autóhoz jusson anélkül, hogy az összes dokumentációs követelménynek eleget tenne. Egy lakásbérlettel foglalkozó a szokásos feltételek mellőzésével szerezhet lakást. Egy bankár pedig akár éjszaka is átadhatja a szükséges pénzt, míg egy orvos úgy kezelhet egy lövéssérülést, hogy nem jelenti a rendőrségnek.

Az elgondolás tehát az, hogy rendelkezni kell olyan titkos listával, ahol szerepelnek azok, akik készek szükség esetén önként segíteni. Akadnak olyanok, akik a Moszad bizonyos kéréseit nem teljesítik, de az ő esetükben is lehet a hallgatásukra számítani. A Moszad tehát egy viszonylag kockázatmentes beszervezési rendszert tud működtetni, és mintegy egymillió főből tud segítőtársakat biztosítani a maga számára Izrael határain kívül.

Izrael kérésére egy amerikai bíró 1990-ben betiltotta Ostrovsky könyvének a megjelentetését. New York Állam Legfelsőbb Bírósága később ezt a döntést visszavonta. Az izraeli kormány azzal érvelt, hogy a könyv veszélyezteti a titkos Moszad-ügynökök biztonságát azáltal, hogy beazonosíthatóvá teszi őket. Ostrovsky sem maradt tétlen, 1995-ben beperelte az egyik kanadai televízióállomást, mert az interjút sugárzott egy izraeli újságíróval, aki óhaját fejezte ki, hogy egy becsületes zsidó Kanadában meg fogja ölni a fecsegő korábbi Moszad tisztet. Tény, hogy Ostrovsky házát Kanadában felgyújtották és az leégett.

A kettős lojalitás jelenleg nem közéleti vita tárgya. Ma már széles körben elfogadottnak tekintik, és ez felbátorította azokat, akik zsidó identitásuk fanatikus elkötelezettjeinek számítanak, hogy nyíltan ellenséges és felforgató kijelentéseket tegyenek. Példaként említhetjük Jane Delynne-t, aki sikeres írónőnek számít, és számos művészeti elismerésben részesült. Jane Delynne 1989-ben megjelentetett Hitler’s World című könyvében így összegezte a véleményét a zsidó önazonosság-tudatról: „Izrael létezése annak megerősítése, hogy a zsidók kiválasztott népet alkotnak... Izrael olyan erkölcsi jelentést hordoz a számomra, amely hiányzik a világ összes más népének a létezéséből. Ha háború lenne az Egyesült Államok és Izrael között, Izraelt választanám. Néha úgy érzem, hogy titokban örülök, amikor időnként brutális magatartást tanúsít, mert a világ így tudni fogja, hogy létezik egy kegyetlen monstrum, amely soha nem fogja elfelejteni a holokausztot. Noha elvben hiszek a nukleáris leszerelésben, boldog vagyok, hogy Izraelnek van atombombája, és Izrael további létezése az egyetlen ok, amiért lehetségesnek tartom a nukleáris fegyverek igazságos használatát. Hadd fejezzem ezt ki a legdurvább és legcsúnyább módon: nem vagyok biztos, de hiszem, ha választanom kellene Izrael vagy pedig az emberiség többi hatmilliárd lakójának a túlélése között, akkor én a négymillió zsidót választanám.”

Mivel egy díjakkal elhalmozott, elismert amerikai-zsidó írónőről van szó, őszinte szavait nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Az itt kifejezett mély azonosulás a zsidó néppel és Izraellel, a sorsközösségnek ez a fanatikus vállalása, részben magyarázatot adhat arra, hogy miért kész oly sok amerikai zsidó az Egyesült Államok érdekei ellen cselekedni. A zsidó államnak nem sikerült volna olyan gyorsan és sikeresen kifejlesztenie saját nukleáris fegyvereit, ha nem segíti ebben a törekvésében számos amerikai zsidó.

Seymour Hersh írja ‘The Samson Option: Israel’s Nuclear Arsenal and American Foreign Policy‘ című munkájában (New York, 1991, 58. old.): „Néhány amerikai atomfizikusról tudták, hogy a második világháború után Izraelbe vándorolt ki. Egyikük a Manhattan Projekt veteránja volt, és 1956-ig a nukleáris-reaktor készítés legérzékenyebb részénél dolgozott... A CIA figyelmét az a tény is felkeltette, hogy Izrael az amerikai-zsidó közösségektől nagy pénzösszegeket gyűjtött Dimona számára, amely Izrael nukleáris bomba-előállítási központja.”

Az izraeli atombomba atyjának Ernst David Bergmant tekintik. Az ő barátja volt Lewis Strauss, az Atomenergia Bizottság zsidó származású elnöke 1950-ben. Strauss tudta, hogy Izrael titkos erőfeszítéseket tett nukleáris fegyverek előállítására. Seymour Hersh szerint Strauss erős érzelmi elkötelezettséget érzett a zsidóság iránt, és ez fontos szerepet játszhatott abban, hogy nem adott tájékoztatást arról, amit tudott, vagyis hogy Izrael Dimonában nukleáris fegyverek gyártásra rendezkedett be. Strauss még hivatali elődjét, a CIA későbbi főnökét, John McCone-t sem tájékoztatta. Ezért a kettős lojalitás mindig is komoly problémát okozott 1948, a zsidó állam létrejötte óta az amerikai titkosszolgálatoknak.

Fontos szerepet játszott Izrael atomprogramjában Zalman Shapiro, akinek Pennsylvaniában urándúsító üzeme volt. Shapiro tevékenyen részt vett az amerikai cionista szervezet (Zionist Organization of America) munkájában. Az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága (Atomic Energy Commission, AEC) 1965-ben megállapította, hogy több mint száz kiló dúsított uránium eltűnt Shapiro vállalatának a raktárából. A CIA ezt követően már figyelemmel kísérte Shapiro izraeli kapcsolatait, de sem a CIA, sem az AEC, soha nem tárta fel, hogy Shapiro kettős életet élt. Titokban bizalmas kapcsolatot tartott fent Izrael vezető atomtudósaival.

A már hivatkozott Anne Roiphe szerint a kettős lojalitás problémája az egyik olyan kérdés, amelyet arra használnak az antiszemiták Amerikában, hogy izolálják a zsidókat. Roiphe szerint nem érdemes erről a kérdésről vitát folytatni, de ehhez hozzátette: „Az igazság az, hogy csak addig vagyunk amerikaiak, ameddig Amerika kordában tartja antiszemitáit. Mi örökké zsidók maradunk minden körülmények között.”

Roiphe újra fogalmazta azt, amit a híres amerikai rabbi, Stehphen Wise így fogalmazott meg az 1940-es években: „Lehet, hogy amerikai vagyok hatvannégy év óta, de négyezer éve vagyok zsidó.”

(…)

Jacob H. Schiff a szovjet rendszer egyik létrehozója

A Rothschild Bankház legfőbb képviselője az Egyesült Államokban Jacob Schiff szuperbankár volt. Schiff már az 1890-es évek elején nyomást gyakorolt a washingtoni kormányra, hogy tegyen intézkedéseket az Oroszországban élő zsidók helyzetének javítására. Ez ügyben Schiff többször is tárgyalt az ugyancsak zsidó származású James E. Blaine amerikai külügyminiszterrel. A viszony az amerikai zsidóság és a cári Oroszország (később Szovjet-Oroszország, majd Szovjetunió) között soha nem volt problémamentes.

A 20. század elején a cári Oroszországot az antiszemitizmus egyik központjának tekintették és ez késztette arra az amerikai zsidókat, hogy akadályozzák a kereskedelmi- és hitelkapcsolatokat a cári kormányzattal. Jacob Schiff volt az, aki a 20. század első éveiben finanszírozta Japánt és rávette, hogy intézzen támadást az orosz hajóhad ellen. A japán–orosz háborúban Tokió sikereket ért el. A cári rendszer mély válságba került, és a döntőrészt zsidó származású bolsevikok robbantották ki az 1905-ös forradalmat, hogy megszerezzék a hatalmat. Ez akkor nem sikerült nekik és a cári rendszer túlélte a válságot. A dúsgazdag cári család döntéshozói azonban ekkor úgy határoztak, hogy a család magánvagyonát képező 400 millió dollárt a Chase Bankba, a National City Bankba, a Garanted Trust Bankba, a Manufacturers Bankba, valamint a Hannover Trust Bankba helyezik el. II. Miklós cár 80 millió dollárt a párizsi Rothschild Bankba menekített ki Oroszországból. Ezek a hatalmas összegek a cári család kivégzését követően ezeknél a bankoknál maradtak, mivel hivatalosan egyetlen egy túlélő sem volt, vagy más jogos örökös.

Emlékeztetünk arra, hogy Jacob Schiff 1918 júliusában közvetlen utasítást adott amerikai diplomáciai csatornákon keresztül a Szovjet-Oroszországban hatalomra került bolsevik vezetésnek, hogy végezzék ki II. Miklós cárt és családjának valamennyi tagját. Ez az utasítás közvetlenül New Yorkból érkezett. Amikor a bolsevikoknak menekülniük kellett Jekatyerinburgból, nem volt idejük valamennyi távírószalag elpusztítására. Ezeket a távírószalagokat később megtalálták egy távíró-házban. Nyikolaj Szokolov, akit az Alexander Kolcsak vezette fehér-kormányzat megbízott az ügy kinyomozásával, magához vette ezeket a távírószalagokat, majd amikor a Kolcsak-kormányzat bukása után Franciaországba menekült, ezeket a kódolt távírószalagokat 1922-ben megfejtették. Kiderült, hogy a szalagok a cár és családja meggyilkolására vonatkozó információkat tartalmazták.

A táviratok megfejtett szövege szerint Jacob Szverdlov, a bolsevik központi végrehajtó bizottság elnöke küldött üzenetet Jacob Jurovszkijnak, aki azt Jacob Schiffnek New Yorkba továbbította. Ebben jelenti Schiffnek, hogy közeleg a fehér hadsereg. Schiff ekkor adott utasítást arra, hogy likvidálják a cárt és annak egész családját. Ezt az utasítást az ebben az időben Vologdában állomásozó oroszországi amerikai diplomáciai képviselet továbbította Szverdlovhoz. (Többet erről: http://www.henrymakow.com/jacob_schiff_ordered_murder_of.html)

Szverdlov ezután megparancsolta Jurovszkijnak, hogy hajtsa végre ezt az utasítást. Másnap azonban Jurovszkij le akarta ellenőrizni, hogy hogy csak a cárt, vagy tényleg az egész családot kell-e kivégeztetnie. Szverdlov akkor közölte vele, hogy az egész családot meg kell semmisítenie. Juroszvkij volt felelős a parancs végrehajtásáért. A részletes tények tehát arra utalnak, hogy nem Lenin maga döntött ebben a súlyos kérdésben. Edvard Radzinszky zsidó történész kísérletet tett arra, hogy Lenint tegye felelőssé a cár és családjának a kivégzéséért. De az archívumokban ilyen táviratot vagy más dokumentumot nem találtak. Radzinszkynek az a magyarázkodása, hogy Lenin megsemmisítette ezeket a táviratokat, nem nyert alátámasztást. Leninre rendkívül sok terhelő dokumentumot találtak sértetlenül, miért pont ezt az egyet semmisítette volna meg?

1924 novemberében Szokolov elmondta egy barátjának Franciaországban, hogy a kiadója nem akarta kinyomtatni könyvét ezek miatt az érzékeny adatok miatt. A kiadója cenzúrázta, és ezeket az adatokat eltávolította a könyvből. A könyv megjelenése után egy hónapra Szokolov hirtelen meghalt. Az Egyesült Államokba készült utazni, hogy Henry Fordnak átadja a bizonyítékait, aki akkor már perben állt a Kuhn, Loeb and Company bankházzal a The International Jew (A Nemzetközi Zsidó) c. könyvének publikálása miatt. Szokolovnak „A cári család meggyilkolása” című könyve 1925-ben Berlinben jelent meg. Jacob Schiffnek a cári család meggyilkolásában játszott szerepéről Oroszországban csak 1990-ben számoltak be.

Mikor történt fordulat Jacob Schiff magatartásában?

1917-ben II. Miklós cár lemondott, és helyére lépett a Kerenszkij által vezetett, rövid életű ideiglenes kormány. Emiatt hirtelen változás következett be az amerikai zsidóság és Oroszország közti viszonyban. Ugyanezen év őszén a bolsevik rezsim került hatalomra, s ekkor ez a viszony lényegesen bonyolultabbá vált.

Ezt a változást a legjobban a Kuhn, Loeb and Company magatartásának változása jellemzi. 1917-től az 1920-as, 1930-as évekig a Kuhn, Loeb and Company és e bank partnerei nyíltan bolsevik-barát magatartást tanúsítottak. Emiatt több irányból is bírálták őket. Az 1920-as években az antiszemita kritikusok az Egyesült Államokban és Európában azt vetették a zsidó bankárok szemére, hogy túlságosan bolsevik-barátok. Az első világháború idején ehhez még a német-barátság és a nagy-antant iránt tanúsított hűtlenség vádja is társult. Ezt a vádaskodást az a széleskörben elterjedt nézet támasztotta alá, hogy a bolsevikok valójában a németek bábjai, akiknek a valódi célja Németország győzelmének kiharcolása azáltal, hogy Oroszországot és a keleti frontot kikapcsolják a háborúból. Ily módon Németország minden erejét a nyugati frontra tudja átcsoportosítani.

Az is széles körben ismertté vált, hogy a Kuhn, Loeb and Company legfőbb irányítója, Jacob Schiff titokban pénzelte a bolsevik forradalmat. Ez a körülmény erősítette azt a véleményt, hogy ez a nagy befolyású bankház német-barát. Fokozta a félelmet továbbá az a széles körben elterjedt vélemény is, hogy a befolyásos zsidók mind radikálisok, és az a céljuk, hogy alapjaiban megváltoztassák a fennálló társadalmi rendet. Ezt a véleményt csak megerősítette az a körülmény, hogy az oroszországi bolsevik vezetők többsége zsidó, vagy zsidó származású volt. Egy olyan kétségtelenül kapitalista intézmény, mint a Kuhn, Loeb and Company, nehezen volt a baloldali forradalmi törekvések központjának tekinthető, mégis annak bizonyult. A brit és a francia döntéshozók, az amerikai konzervatívok, az orosz emigráns szervezetek és olyan antiszemiták is, mint Henry Wickham Steed, a British Daily Mail főszerkesztője, csak alátámasztották ezt a félelmet, amikor bebizonyították, hogy Jacob Schiff és partnere, Felix Warburg, valamint más zsidó bankárok óriási összegeket adtak a bolsevikoknak cserébe oroszországi gazdasági és pénzügyi koncessziókért.

Az American Jewish World című hetilap 1936 novemberében olasz és német forrásokra hivatkozva megírta, hogy Felix Warburg és a Kuhn, Loeb finanszírozta Trockijt, Lenint és a bolsevik forradalmat. Ron Chernow-nak a The Warburgs című könyvében, amely a Warburg család megrendelésére készült, olvasható a 181. oldalon, hogy „a cár bukása 1917 elején eltávolította Jacob Schiff utolsó fenntartásait is a szövetséges nagy-antant támogatását illetően. Előre látva az államilag szponzorált antiszemitizmusnak a befejeződését, üdvözölte a bolsevik-mensevik forradalmat, mint egyfajta csodát, amelyet így fogalmazott meg: ‘csaknem nagyobb csoda, mint őseink kiszabadulása az egyiptomi fogságból’. Schiff nyomban átutalt egymillió rubelt az Alexander Kerenszkij kormányának.”

Jacob Schiffnek később szemrehányást tettek azért, hogy ő és a Warburgok segítették hatalomra a bolsevik forradalmat. Bizonyított tény, hogy Trockij Jacob Schiff megbízásából tevékenykedett, és Schiff fia is megerősítette, hogy apja a Kuhn, Loeb bankon keresztül 20 millió dollárt adott Trockijnak. (Ez mai árfolyamon mintegy 2 milliárd dollár összegnek felel meg.) Lenint elsősorban a németországi Warburg-Ház feje, Max Warburg finanszírozta. Ő az, aki a császári Németország titkosszolgálatának irányítójaként Lenint és bolsevik forradalmárjait zárt vonatban átcsempészte Németországon keresztül Helsinkibe. De ugyancsak Max Warburg juttatott Leninnek 20 millió aranymárkát is.

Részt vettek a bolsevikok finanszírozásában a Rockefellerek, a J. P. Morgan partnerei, a stockholmi Nye Bak tulajdonosa, Olaf Ashberg, valamint William Thompson, a Chase National Bank vezetője. A Rockefellerek azután kezdték el támogatni a bolsevikokat, amikor a cár elutasította igényüket az oroszországi olajmezők kiaknázására. Ennek az volt az oka, hogy a Rothschildok és a Nobel-testvérek tulajdonában lévő Royal Dutch kapta meg ezt a koncessziót. A Rockefellerek tehát azért finanszírozták a bolsevikokat, hogy a Standard Oil szilárdan megvethesse a lábát Oroszországban.

Ezt a néhány adatot csak azért idéztük, hogy alátámasszuk: Lenin, Trockij és a bolsevikok nem tudták volna uralmuk alá hajtani Oroszországot és népeit a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák támogatása nélkül. Ennyiben a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák részben felelőssé tehetők – mint bűnrészesek – a bolsevizmus által elkövetett történelmi bűnökért.

James Petras amerikai egyetemi tanár vezette be írásaiban azt az elnevezést, hogy „Zionist Power Configuration, ZPC” (magyarul Cionista Hatalmi Struktúra, CHS) arra az átfogó ernyőszervezetre, amely a transznacionálisan megszerveződött világnépet – az Izraelben és a diaszpórában élő zsidóságot – irányítja, finanszírozza, és amelyhez a zsidó szervezetek lojálisak. Petras amikor kutatni kezdte ennek a hatalmi struktúrának a szervezeti felépítését és működését, számos forrásból merített. Sok tényt és adatot cionista és izraeli forrásokból, valamint a főáramlatú hivatalos tudományosság által elismert publikációkból vett át. Természetesen használta a főáramlattal szemben kritikus magatartást tanúsító szerzők és elemzők munkáit is. Petras külön hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem részesíti előnyben a zsidó szerzőket, csupán azért, mert zsidók. Nem ért egyet azzal, hogy a zsidó szerzők művei hitelesebbek lennének a zsidó kérdésben, mint más szerzők művei. Véleménye szerint az igazság kiderítését nem etnikai alapon kell végezni. Vannak ugyanis olyan nem-zsidók által készített elemzések és művek, amelyek sokkal jobban dokumentáltak és jobban érvelnek, mint azok, amelyek kizárólag zsidó forrásokra támaszkodnak.

( A teljes cikk a Leleplező 2013/1, tavaszi számában olvasható)

Tőke Péter: Törvényt hozni a külföldről pénzelt ügynök-politikusok kitiltásáról Nem kell kicsapni a rendszer megdöntésére butított kullancs-diákokat! Mit képzel magáról Bajnai, máris senki által nem jelölt miniszterelnököt játszik?

 

Ahogy Putyin elnök az orosz ellenzékre utalva mondta: nem lehet náluk politikus az, aki zsoldos, vagyis aki külföldről kapja a fizetését. Teljesen igaza van! Végre valaki és nem akárki kimondta. Számos országban ugyanis a belső rend és a kialakult szokásjog aláaknázására, a törvényes állam megdöntésére sikerrel alkalmazzák a sálas forradalom, a különféle fizetett tüntetések, az exportált zsoldos-forradalmárok ,,felszabadító harcai” stb. módszereket. A megrendelők bizonyos világuralomra törekvő amerikai, pontosabban globáluralmi körök. Közéjük tartoznak a nagy profik, a Soros típusú világ urai milliárdosok. E fő kotnyelesek a saját demokrácia- és szabadságképüket igyekeznek terjeszteni a világ szinte minden régiójában. Alapítványaikon, ügynökségeiken és bankjaikon keresztül beavatkoznak független országok belügyeibe, előbb ösztöndíjakkal, aztán egyéb módon támogatják azon pénzzel megvehető köröket, amelyek saját hazájuk ellen kezdenek politizálni, és a kiszemelt államok belügyeibe avatkozni, akár parlamentekbe beépülve, átformálni egy ország népének szokásait, nemzet iránti hűségét, s megkaparintva a gazdaságát a saját sorosianizmus-demokráciára, és liberalizmusára kényszeríteni őket. Magyarországon ez a sorosianizmus bejött a rendszerváltás korszakában, és az uralma majdnem két évtizeden át tartott. Megnevezni sem érdemes azokat a politikusokat, akik szinte fröcsögve hirdették, hogy az állam rossz gazda, mindent privatizálni kell, s kánaánt csak a beözönlő külföldi tőkétől remélhetünk.

Szegény Soros Gyuri bátyánk nem is gondolná, hogy már az arab tavasz, a libiai kánaán tönkretétele, az egyiptomi iszlám uralom megszületése és a szíriai állam elleni ,,felszabadító” külföldi invázió, és még sok más konfliktus is a sorosianizmus eredmémye. Ukrajna volt a sikerek etalonja, a fizetett narancssálasok elképesztő győzelmet arattak. Nem sorolom fel a sorosianizmus képére és az amerikai áldemokráciára erőszakkal átalakított országokat, de akad jó néhány. Az sem véletlen, hogy Gyuri bátyánk ki van tiltva több ázsiai országból is. Ha igazi jótevő lenne, akkor plecsnikkel tűzdelnék tele a mellkasát, nem mint egy bűnözőt, Wanted körözvényekkel fenyegetnék.

Követni Putyint

Hát Oroszország nem az az állam, ahol jöhet egy Soros-roadshow és előadja a demokrácia-bohózatot. A szabadság fizetett ügynökei nem cirkuszolhatnak, mint a gyenge, gyáva európai államocskákban. Itt, kérem, feltehetően mindegyik ,,ellenzéki” zsoldos megfigyelés alatt áll, kopejkára pontosan tudják, mennyit zsebelt be a sorosianus ügynököktől, s azt is pontosan tudják, hogy mennyi vodkát, pizzát vásárolt érte. Igaza van Putyin elnöknek! Hát ebből – érthetően – elég! Én el tudnám képzelni, hogy a fizetett ellenzék kapna egy járásnyi területet Észak-Kamcsatkán, vagy Kolimán azzal: ,,Tessék. Dolgozzatok meg a pénzért, tarsátok el magatokat a saját munkátokból, és ha még van fölös energiátok, akkor egymásnak szónokolhattok a szabadságról.” Putyin persze nem ennyire radikális, ilyent nem tenne, de egy törvénnyel, ha kémtevékenységnek nem is, de az orosz nép elleni felforgató tevékenységért kapott adózatlan pénz miatt elkaphatná, s ami még fontosabb, elhallgattathatná őket.

Ideje itthon is a rendcsinálásnak, és mindenfajta magyarellenesség szemlesütős eltűrésének.

Megszüntetni a demokrácia-kuplerájt

Az oroszokéhoz hasonló törvényt kell hozni a kormányzó kétharmadnak. Be kell tiltani minden olyan politikai szervezetet, amelyiket külföldről fizetnek. A zsoldosok nevét nyilvánosságra kell hozni, a kapott pénzzel együtt, és el kell tiltani őket a nyilvános rendezvényeken való uszító, lázító felszólalásoktól. A kapott rendszerellenes akciókra adott pénzekre 99 százalékos jövedelemadót kellene kivetni, a lebukott zsoldosokat, politikai ügynönöket pedig el kell tiltani a választásokon való részvételektől. Példaként: ha az EU-t lejárató, szidalmazó, ellene lázító újságírók 3 évig terjedő börtönbüntetést kaphatnak, akkor úgy gondolom, a társadalom jogosan követelheti, hogy a nemzetet szidalmazó, lejárató, ellenünk uszító külföldről fizetett ügynököket, zsoldosokat, sorosianusokat ugyancsak 3 évig terjedő börtönnel kellene leszoktatni a hazájuk elleni tevékenységről. Ez értelemszerűen Bajnai Gordon és társai elleni fellépést is jelentene.

Itt el kell időznöm egy kicsit, mert Bajnai áldásos működésének az útjába senki sem gördített komolyabb akadályt. Lassan már a tisztességes választók is kezdik azt hinni, hogy kerülő utakon a Fidesz is támogatja ezt az egyébként derék embert, akinek az agya egy kicsit... Nem sértem meg azzal, hogy kimondom, mire gondolnak az egyszerű polgárok. Csak felidézem a kilencvenes évek egyik ,,nagyemberét”, aki az örmények császárának képzelte magát, és egy kis csapattal el is utazott, hogy trónkövetelésének érvényt szerezzen. A nevét sem érdemes kimondani, mert nem lett része a magyar történelemnek.

Pofátlanságnak tartom

Kedves Gordon, őszintén szólva nekem semmi bajom sincs veled, még egy politikában tisztábban látó eszmecserére is leülnék veled. Kifizetném a korsó söröd, vagy ha neked pezsgő dukál, akkor azt. Ha más nem, én elmondanám neked, hogy jócskán el vagy tévedve. Egyelőre a pofátlanság csúcsa az, hogy a választók döntésével mit sem törődve kimégy Brüsszelbe tárgyalni úgy, mint Magyarország következő miniszterelnöke. Azt aljas rágalomnak tartanám, hogy csupán túristáskodtál, és a pisilő szobrocskát nézted. Ottani képviselőink szerint, nem is azzal tárgyaltál, akiről hírt adtál. Azért persze vállonveregetést érdemelsz, hogy aggódsz a hazánknak juttatandó következő hétéves EU-s juttatásokért, de azért nem kellene füllenteni, Gordonka. Nem igaz tehát, hogy te intézted el nekünk. Ott is akadtak valakik, akik azzal hülyítettek, hogy téged fognak megválasztani Orbán után? Hm., vagy inkább hahaha. Talán 2018-ban? A pofátlanság másik megnyilvánulása az, hogy kihívta valaki a Te nevedben Orbán Viktort egy tévévitára. Remélem, jól gondolom, hogy nem te tetted, hiszen ahhoz már milliós, téged támogató tömegekkel kellene rendelkezned, ők pedig még sehol sincsenek. Így hát tudjuk ezt be annak, hogy valamelyik buzgó mócsing intézte a kihívást. Még a nagy politikai Fouchét, Szigetvári Viktort sem gyanúsítanám, hiszen neki nagyon is helyén van az esze, ha amerikai pénzeket kell a zsoldosok és politikai ügynökök felé khöööhööözvetíteni.

A harmadik már több, mint pofátlanság, inkább nagyzási mánia. Még fél éve sincs, hogy előkerültél, s máris évértékelőt tartasz? Bátran. Meg sem várva Orbánt. Az egyszerű ember úgy mondaná, összehordtál hetet-havat. Szerintem ennél jobban és tartalmasabban beszéltél, de hogy is mondta Arkagyij Rajkin: ...nem az igazi! Látod, mennyivel bölcsebb Mesterházy Attila, ő március 9-én tartja, minden évértékekelőhöz, még a román Viktorhoz is tud igazodni. Meglásd, Gordonka, megérjük még, hogy hizelgően az MSZP elnöke elé sündörögsz: szívesen lennék a ti miniszterelnökötök is...

Visszatérve a putyini rendcsinálás nagyon-nagyon követendő gondolatához: ha nálunk is születne egy idegen befolyásolást, aknamunkát és pénzelést tiltó törvény, akkor a fusztrált liberális, szociális, zöld és dühtől kék baloldal is jobban muzsikálhatna. Akkor, nem úgy, mint most, lehetne igazi összefogás 2014-ért. Megtisztulna a közélet. Az egyik maradó, szakállas LMP-s szerint az előbújt politikai zombinak nevezett sok uszító, tisztességes kétkezi munkát végezni nem akaró, sz...kavaró, vagy idegen érdekeket kiszolgáló politikai ügynök-magyar végleg elkotródhatna. Befognák a lepcsest és mennének panaszkodni a berlini Kilencekhez, vagy a búsba. Pardon! Nem Bush, Obama. Szegény, ha tudná, hogy a védőernyője alatt tobzódó, lirális kiscsibék, meg az őket pénzelő szeniorok mit művelnek, biztos szétcsapna közöttük.

Tökéletes baloldal-szétverő

Visszatérve a mieinkre: Bajnai persze maradhatna a derék hívei élén, ám csak úgy, ha a választások eredményéig lemondana az amerikai pénzekről és az alapíványa vezetéséről. Állítólag már a saját pénzén kampányol.

Kórus: gágágá, ő se hiszi má’

Amikor e gondolatokat leírom, mindjárt ellent is kell mondanom magamnak: hagyni kell, barátaim, Gordonnál tökéletesebb károkozót, baloldali közösségrombolót lámpással sem lehetne találni. A magyar válassztókat pedig arra kérem ne dőljenek be annak, ha Bajnai-Obama fényképet mutatnak: lám-lám ő az amerikai elnök választása. Egy fenét! Igaz, hogy Obama nem viaszfigura, valódi a kép, de régen készült, még egy másik világban.

Gyuri bátyám, (á la Soros György) ez a Gordonka tökéletes választás. Még ki sem tollászkodta magát kellőképpen az új messiás-politikusi szerepkörben, máris rombol. Olyan buzgómócsing lelkesedéssel csinálna vissza mindent a globális tőke és a bankvilág javára, hogy még a Rothschild és Rockefeller hatalmasságok is idegesen rugdalóznak álmukban. Zseniális Gordonka-ötlet lehetne: Minden hatalmasság minden családja ingyen libát kapna hálaadásra. De hát ők pulykához szoktak. Ja! Sebaj. Varietas delectat, a változás gyönyörködtet. Ez elvetve.

Nézzük ő hogyan torpedózná meg Orbánék sikereit, avagy miként bűntetné a magyar népet. Képzeljük magunkat Gordonkába és vegyük sorra helyette, hogy lépésenként mit csinálna?

32 ezer forinttal csökkenteni a minimálbért: ötös..

Az ingatlanadó bevezetése: ötös....

Dugódíj: négyötöd...

Családi adókedvezmény eltörlése: ötös...

A pimasz, lázító diákság megregulázásához vissza a tandíjat! Duolán, hogy ne piálhassanak, diszkózhassanak és drogozhassanak: kétcsillagos ötös...

Vizitdíj visszahozása orvosi fehér klumpa adomány fedőnéven: ötös alá...

Tranzakciós adó eltörlése, a pénzintézetek teljes adómentesítése, tízmilliós banki vezetői kártérítés bónuszfizetéssel: ötös fölé!

Szellentési bűntetőadó-megszorítás: csillagos ötös lehetne, de még nincs kitalálva...

Remélem, nagyjából ráhibáztunk, de biztos jön még sok meglepetés.

Mit hallok, kedves Gordon? Pártalapítás? Roma kollégánk kreatívan máris nevet ajánl nektek: Amerikai Kukutyini Liba-búza Elit-párt. Hallgassátok meg az érvelést is: az amerikai azért jó, mert az éhező cigányok arra emlékeznének: Amerikából (Kanada is az) jöttem, mesterségem címere: mani-mani. Aki őket támogatja az nem szoci virslit és korsó sört kap, hanem – tessék tisztelni a hagyományokat – egy libát és véka búzát. Amikor megkérdeztem, mi a magyarázat a kukutyinra, azt mondta: ez őt a ...-ba kívánt, cigányokat is megdézsmáló, háborús zabráló ruszkikra emlékezteti. Az Elit szó pedig szerinte ellentéte az általában letojt népnek. No persze a Bajnai pártba belépő romáknak is korlátot kell szabni: csak vajda, vagy annak leszármazottja, esetleg világhírű bazseváló léphetne be e Soros-kiscsibék gyűjtőhelyére. Az olvasó joga eldönteni, mennyi igazság van a fenti romaérvelésben. Mi mindenesetre nem értünk egyet e cigány kollégával, mert Gordon nyilván sokkal jobb pártnevet talál majd ki magának és híveinek. (Hát nem talált, maradt az Együtt 2014-ért. Oké. Ez jól ki lett találva. Sokakat megtéveszt és ez nekik jó. Ennél már csak az lett volna jobb, ha meglovagolják a pápaválasztást is, s lopnak egy kevéskét I. Ferenci új világból. Ezesetben én el tudtam volna képzelni olyan nevet is: 2014-től Gordonnal Mennyország! Roma kollégánk nyomban meg is jegyzi: Naná, az együtt nélkül, mert abből ugy is ki vannak zárva a romák, így a cigányoknak az együtt szó csak egy rasszista csürhét jelent. Itt nyomban el is határolódom tőle és a sértő megállapításától, mert tisztességes szándékú mozgalmak soroltak be Bajnai szárnyai alá.)

Nagy talány a számomra, kedves Gordon, hogy szomorúság, vagy határtalam öröm töltött-e el, amikor január végén arról értesülhettél, hogy az LMP jól megszívta? Én sajnáltam volna a megrövidített, derék zöldeket, de az általad megígézett szakadárokat is. Ám ahhoz gratulálunk, hogy (ha Gyurcsányékat nem számítjuk) ­ most már lesznek ,,független” szószólóid is a Parlamentben. Megint szót kell adnom a roma kollégának: ,,Hiába buzgólkodnak az összefogás-barátok egy fillért sem kapnak az amerikai money-ből. Persze lehet, hogy Soros papi nekik is tejel majd.”

Én nem hiszem, hogy Gyuri bátyánkat, a már szinte széchenyis modern kori nagy magyart a végtelenségig lehet fejni. Hogy az LMP milyen pénzekből született, azt nem vitatnám, bár bizonyos rosszindulatú rágalmak szerint SZDSZ-pótléknak is tekinthető, a liberális stih persze dollárocskákat is jelenthet. Bajnai Haza és haladás egyesülete, vagy alapítványa viszont az USA-beli Progresstől kapja vagy kapta az apanázsát. Meg kell dicsérnünk az exlibás-exminiszterelnökünket, ő bizony nem szórja, vagy szoci módra nem osztogatja a pénzt. Az osztogatja-val rímelő fosztogatja szót pedig határozottan elvetem, mint nem ide illő jelzőt, hiszen Gordon nemes célra fordítja a dollárokat: zsoldos-pénzen rombolja Orbán rendszerét, és minden létező eszközzel igyekszik ellenfelét lejáratni, pozitívumait kisebbíteni. No persze, az általa már szinte teljesen bekebelezett Együtt 2014 mozgalomban feltűntek az LMP-s, szakállas képviselő által a politikai zombinak titulált bukott liberálisok is.

És jön a friss Fodor Gábor

No persze azt azért nem mondanánk, hogy egy Bauer fecske még nem csinál SZDSZ-es nyarat. Csakhogy Kuncze apó is jövel a csapatával, az már azért döfi. Előkerültek még mások is a politikai süllyesztőből, de nem hiszem, hogy Bajnaiék néhány vedlés után liberálisra váltanának, hiszen egyes szélsőségesek szerint ők azt sem tudják magukról, hogy kik és micsodák.

Liberálisok pedig kellenek, és nemcsak Sorosnak, nekünk magyaroknak is, hiszen a szabad szelleműség fontos a művészetekben, a tudományokban és az oktatásban is. Sok tehetséges SZDSZ-es került parkolópályára, holott hathatósan segíthetné az ország boldogulását, nemzetközi megítélésének javítását. Ha nemcsak egy szűk berlini liberális emigráció hangadóskodik, hanem egy legális, választott közösség, akkor amazok, a Kilencek ott, a német fővárosban lenullázódhatnának. Ezért is örömmel fogadtam Fodor Gábor sziszifuszi próbálkozását, miszerint megalapítja a magyar liberális pártot. Ez nyomban helyet adna a szalonképes, tisztességes, nem ügynökként nevelt liberálisoknak. Én úgy gondolom, bizonyára találnának olyan programelemeket, amelyek nemcsak színfoltot hoznának a jövő évi választási versenyben, hanem sok tekintetben hasznos kiegészítést is jelenthetnének. Persze csak akkor, ha a magyar érdekeket, a magyar szabadságot és nem a szalonképes nemzetközi uzsoragyarmatosítást, a globalizmusnak behódolást tűznék a zászlajukra. Fodor kezdeményezése azért is figyelemre méltó, mert nem olyan amerikai privát ,,klubos” gründolás, mint az eddigi liberális zöldek, és a Bajnai féle kis gömböcként mindent felzabálni akaró, tőkének nyaló álbaloldal. Hogy Soros kutyájakölykei lesznek-e és lenyúlhatnak-e USA-beli támogatási pénzeket, még nem tudni. Ezt Fodornak kell ügyesen kibalanszíroznia a globális ortodox világ és a magyar haza elvárásai között.

HAHA vagy inkább hahaha

Ha már Soros Gyuri bácsi magyarországi játszadozásaival foglalkozunk, nem mehetünk el a diákság megkörnyékezése mellett sem. Itt megint Putyin elnöknek kell igazat adnom: nem szabad megengedni, hogy egy ország nyugodt belső légkörét, kialakult hagyományait és szokásait más ideológiák, szabadságképek, és demokráciaelvek ráerőltetésével megzavarják. Hogy hamis tüntetéseket, tiltakozó-mozgalmakat, zavargást, lázadást generáljanak. Az ilyen feladattal megbízott ,,zsoldos-ellenzék”, rózsás-sálas-tömeg tevékenységét korlátozni kell, mert külföldi érdekeket szolgál. Megengedhetetlen, hogy ilyen módon egy demokratikusan választott parlamentet, kormányt, országot meggyengítsenek, elősegítsék a káoszt, az anarchiát. Én azokkal értek egyet, akik úgy gondolják: nálunk, Magyarországon is törvénnyel kellene megtiltani a pártok, mozgalmak külföldi pénzelését. Akiről ez bebizonyosodik, hogy zsebrevágott ilyent, azt egy parlamenti ciklus idejére ki kell zárni a politikai közéletből, az nem választható és nem tölthet be semmilyen tisztséget. Nagy kérdés, hogy Bajnai Gordonra, – ha amerikai zsoldosnak tekintjük –, ez vonatkozik-e? Ugyancsak kérdés, hogy Ron Webber és hasonlók felbérelhetőek-e.

Visszatérve a megtévesztett, jó szándékú, saját helyzetük javításáért, és tanulási lehetőségük kiállásáért kiálló diákokra: az igazán felháborító Gyuri bátyám, hogy szótlanul eltűröd, hogy egy amerikai kormányhivatal ellopja a babérjaidat. Eltűröd, hogy azok a világszerte kódorgó, talán CIA-s, talán más álmozgalmárok, áldiákok lecsapjanak a magyar egyetemistákra is. Döbbenten hallottuk, hogy mire uszították a senki által meg nem választott HAHA-s diákparlamentereket? Bázisdemokrácia címén a normál, amerikai mintájú demokratikus jogállam elleni lázadásra, tüntetésekre és rendszermegdöntésre. Ilyesmikre oktatták őket az ügynök-tanácsadók. A HÖOK-kal eddig évtizedekig semmilyen probléma sem volt, most meg balkézről mindenféle radikális, majdnem anarchista szervezet alakul és fenyegeti az államrendet. Megdícsérjük Balog Zoltánt, aki pap létére minden helyzetben rugalmas, kompromisszumkész volt és megállapodásra törekedett, de most már neki is elege lehet. A HAHÁ-sokból. Nem véletlenül nevezték őket komoly politikusok, elemzők kullancsnak. (Bizonyára valamennyi videóra lett véve, s akinek kell, az már tudja kicsodák. Talán a lehallgatásuk is megkezdték. Ezt nem tarjuk helyesnek, mint ahogy azt sem, hogy most elkapják a töküket. Ám nem mindenki ilyen szemethúnyó, megbocsájtó. Hallottuk a társadalom radikális részének követelését: Minden diákot, akiről bebizonyosodik, hogy az amerikai felbujtókat segítette, tőlük pénzt fogadott el, és azok követeléseit teljesítette, ki kell csapni az egyetemről, főiskoláról, középiskolából. Tudomásul kell venni, hogy a választók kétharmados többsége által hatalmon lévő kormánynak igazságosan kell elosztania az adófizetők pénzét, és abból nem lehet kis csoportok egyéni érdekeire a jogosnak ítéltnek a többszörösét költeni. Remélem, Gyuri bácsi, hogy öreg rókaként nem lettél olyan szenilis, hogy azt hidd, ezek a bolonddá tett fiatalok a ti érdekeiteknek megfelelően újabb rendszerváltást fognak csinálni.

Mit akarhat Soros György?

Gyuri bátyám, te aki olyan fifikás, ravasz és előrelátó vagy hogy, még a zseniális japánokat is elkalapáltad és elnyertél tőlük egymilliárd dollárt, csak nem gondolod, hogy a választók akarata ellenére ezt az országot is , mint az ukránokét, egy narancsos-sálas forradalommal átvehetitek? (Amúgy is a miénk!­– kiáltja feléd zsidó szerzőnk.) Netán köztársasági elnök, vagy király szeretnél lenni? Nem tudom ezt elképzelni rólad, hiszen neked elsősorban az üzlet a fontos. Kár, hogy túl gazdag vagy, neked már semmit sem lehet adni, ígérni. Pedig nagyon jó lenne, ha lenne valami. Majdnem tízmillió ember örülne annak, ha békén hagynál bennünket. Nem ragadna rád a negatív hős szerep. Tisztelettel és szeretettel gondolnának rád, és még csak véletlenül sem kullancsként. Épp ezért, ezúton arra kérlek, hogy határolódj el e hahás álbázisdemokratáktól és ígérd meg, hogy kicsapásuk megtörténte, vagy elmaradása után egyiknek sem nyújtasz ösztöndíjat, hogy amerikai elitegyetemeken tanulhassanak. Én szeretnék egy olyan jövő Magyarországában élni, ahol nemcsak Demján Sándorról, Csányi Sándorról, hanem Soros Györgyről is, mint a nagy Széchenyi 2-ről, utcákat neveznének el és szobrot állítanának neki.

Obama elnök úrnak pedig, akit nagyon tisztelek, az USA követségén keresztül azt üzenném, hogy ha valamit elvár, vagy akar tőlünk, azt mondja meg a választott miniszterelnökünknek, jelen esetben Orbán Viktornak. Tudhatná, hogy vele szót lehet érteni. Egy kisérletező alkat. Ha már annyi mindenben ellent mondott az EU-nak (ha a nemzetünk érdekeivel nem ellentétes) teljesítené Obama elnök úr elvárásait is. Úgy gondolom, elnök úr, ön sem nézi derűs mosolyával az itteni kullancsosítást, és USA irányítású felforgatást. Ha így van, akkor megtehetné, hogy egy hű szövetséges belügyeibe való beavatkozásért meghúzogatná annak a kormányhivatali vezetőnek a fülét, aki ezt engedélyezte. Vagyis, aki elrendelte a magyarországi rendszer-megdöntési kísérleteket. Úgy gondolom nemcsak neki, de az ön tudta nélkül más hazalmasságoknak sem szabad megengedni, hogy az amerikai adófizetők pénzét amerika barátainak megbuktatására pazarolják, sőt elpocsékolják.

Zuhan a baloldal

Én jól sejtettem, hogy Orbánnal jó úton haladunk. Nemsokára megérjük, hogy a szocik és a becsmérelt SZDSZ-esek ,,billegő” rajongói is azt mondják: nem hiszünk már nektek, és átállnak a jobbközéphez. A rezsicsökkentés, több embereknek kedvező intézkedés és a reményteljes jövőt felvázoló Orbán-beszéd időszakában elképesztően megnőtt a kormánypártok és a jobboldal elfogadottsága.

Nézzük a TÁRKI grafikonját. Ha most lennének választások, akkor a Fidesz-KDNP majdnem a szavazatok felét kapná. A 16 %-ot elért jobbikkal együtt megint kétharmados kormányt alakíthatna. Az MSZP akkorát bukott, hogy sokan ­- joggal - sírásra fakadhatnak: 28 százalékról 22-re estek vissza. A Médiánnál a bukás még nagyobb ott 27-ről 17 százalékra csökkentek a biztos szocipártválasztók. A Médánnál a kormánypárt 2 százalékkal csökkent, 41-re, míg a jobbik 15-ről 19-re nőtt. A DK és az LMP elfelejthető, az Együtt 2014 viszont itt megduplázódott, míg a TÁRKI-nál csak 7-ről 9-re nőtt.

Ezek csak első figyelmeztetések, nyár elején, vagy ősszel már sokkal izgalmasabbak lesznek a helyezések. Lehetne elmerengeni azon, hogy kinek köszönhetjük majd, ha a mérleg serpenyője még inkább a jobboldalra billen? A szociknak, liberálisoknak és a zöldeknek pedig még kevesebb sansza lesz?

Én azt hiszem a múltot nem lehet vissza kérődzeni, Újmúlttá átpofozva ismét eladni. A választópolgár sokat okosodott a két évtized hazugságai és ígérgetései után. Az embereknek kell a jobb lét, a kevesebb költség, az adóteher csökkenése és a lassú, de biztos jövő és gazdagodás. Az internacionalista és EU-s blabla, a bankok és multik kivételes támogatása, az adósságnövelés biztos bukás. Le kell szokni a kormányt leváltó elbizakodottságról, mert ez már csak egy fonnyadt lufi. A józan baloldali már tudja: a jó és nyerő ötletek, programok a jobboldalon vannak, mert ott a kisember magyar nemzete és a szabadsága.

Drábik János: 9/11: A pénzhatalmi világelit az igazi tettes?

Netanjahu azért sietteti az Irán elleni háborút, mert Obama

kitálalhatja a New York-i WTC tornyok elleni terrortámadás valós történetét

A pénzhatalmi világelit nemcsak a zsidó nép nemzeti otthona számára hozta létre Izraelt, hanem a saját világstratégiai érdekeinek érvényesítésére is. Ez a globális hálózattal rendelkező szervezett-magánhatalom kezdettől fogva a sajátjának tekintette, és különleges támogatásban részesítette Izraelt, amelyet előretolt helyőrségnek használt a világ egyik legfontosabb térségében, érdekei védelmében. A zsidó nép békés menedékhelynek szánt nemzeti otthona így frontországgá vált, titkosszolgálatainak és hírszerzé szervezeteinek, köztük a Moszadnak pedig egyre több operatív feladatot kellett ellátniuk a cionista pénzhatalmi világelit számára.

 

Ma már tudjuk, hogy Izraelnek és titkosszolgálatának, a Moszadnak több köze volt 2001. szeptember 11-i tragikus eseményekhez, mint ahogy arról eddig a világ közvéleményét tájékoztatták. Olyan független oknyomozó-újságírók, tényfeltáró-kutatók és elfogulatlan elemzők, mint Kevin Ryan, Alan Sabrosky, Kevin Barrett, Justin Raimondo, Texe Mars, Susan Lindauer, Gwenthy Todd, Marianne Williamson, Paul Craig Roberts, James Petras, Franklin Lamb, Barry Chamis, és sokan mások – eltérő szemléletük, értékrendjük és kutatási módszereik dacára – sem zárják ki azt a lehetőséget, hogy Netanjahu és támogatói azért törekednek egy Irán elleni háború kirobbantására (természetesen az Egyesült Államok bevonásával), mert csak a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozó nyugat és az iszlám világ között kitörő nagyobb háború akadályozhatja meg, hogy hivatalosan is kiderüljön Izraelről: titkosszolgálata, a Moszad állt profi irányítóközpontként a 2001. szeptember 11-i terrorista merényletek mögött.

Alan Sabrosky, aki többek között a Pentagonhoz tartozó Stratégiai Tanulmányok Intézete tudományos munkatársa volt korábban, 2012-ben újból megerősítette, hogy nemcsak feltételezi, de teljes bizonyossággal állítja, hogy a 9/11 merényletsorozat a Moszad – vagyis Izrael és a felette álló cionista pénzhatalmi világelit – akciója volt. Sabrosky szerint ha az amerikaiak többsége ezt valaha is megtudja, akkor az rendkívül hátrányos lehet Izrael mint állam, és az izraeliek mint közösség számára. Sabrosky szerint a jelenlegi izraeli miniszterelnöknek, Netanjahunak is volt szerepe az Amerika elleni terrortámadások megszervezésében és végrehajtásában. Kevin Barrett arra hívta fel a figyelmet, hogy több egykori magasbeosztású kormánytisztviselő tárt fel és mondott el olyan részleteket a 9/11 hátteréről, amelyek igen hátrányosak a cionizmus számára. Közéjük tartozik Susan Lindauer, a CIA egykori munkatársa, aki szerint az amerikai titkosszolgálat informálva volt a tervezett és bekövetkezett terrortámadásról. Lindauer ezt így fejezte ki: „A CIA-nak volt tudomása az ‘átkozott izraelieknek’ az ikertornyok felrobbantásában játszott szerepéről.”

Figyelemreméltó az is, amit Gwenthy Todd, az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának korábbi munkatársa mondott. Todd nem kevesebbet állított, mint hogy akkori főnöke, Richard Clark, az izraeliek összekötőjeként kulcsszerepet játszott a 9/11 események megszervezésében.

Barry Chamis, aki a szókimondó radikális cionista személyiségek közé tartozik, részletesen írt Chrisopher Bollyn „Solving 9/11” című könyvéről. Keményen bírálta Bollyn állításait, ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy amit könyvében állít, az alapvetően igaz, és valóban a pénzhatalmi cionista érdekcsoportok szervezték meg 9/11-et a Moszad és annak szupertitkos amerikai hálózata segítségével. Chamis hozzáteszi: ezek azonban nem a jobboldali cionisták voltak, akikhez ő is tartozik, hanem a baloldali munkáspárti cionisták. A radikális cionista azt veti Bollyn szemére, hogy nem tesz különbséget jobboldali és munkáspárti cionisták között. Ha ezt megtenné, akkor a jelenlegi miniszterelnököt mentesítenie kellene a felelősség alól. Chamis szélsőségesen jobboldali, a palesztin területekre illegálisan betelepülőket lelkesen támogató, Nagy-Izrael megteremtéséért küzdő, a fanatikus-nacionalista Jabotinsky hagyományait folytató, a terrorizmust meggyőződéssel támogató fundamentalista cionista. Ugyanakkor rendkívül következetes, bátor ember, aki gátlástalan vakmerőséggel akkor is kimondja az igazat, amikor mások azt már jobbnak látják takargatni.

Kevin Barrett szerint Barry Chamis téved, mert Netanjahunak bizonyíthatóan kulcsszerepe volt 9/11 előkészítésében. Bollyn, említett könyvében, idéz Netanjahunak az 1979-ben Jeruzsálemben tartott, a nemzetközi terrorizmussal foglalkozó konferencián (Jerusalem Conference of International Terrorism, JCIT) mondott beszédéből. Ebben felvázolja azt a stratégiai tervet, amely később a „war on terror” elnevezést kapta. Ennek lényege, hogy háborút kell viselni Izrael ellenségei ellen. Ezért megtévesztő, amikor Chamis arra hivatkozik, hogy Netanjahu 1980-ban csak azzal foglalkozott, hogy bútort árult a RIM cég (RIM Industries, Jerusalem) egyik felsőszintű vezetőjeként és nem foglalkozott olyan stratégiai tervekkel, amelyek elvezethettek a 9/11-hez.

Aki elolvassa Netanjahunak a JCIT konferencia után publikált könyvét, annak látnia kell, hogy Netanjahunak dokumentálhatóan meghatározó szerepe volt a ‘war on terror’ stratégiájának kidolgozásában. Ebben a témakörben fontos nézeteket fejtett ki a „Fighting Terrorism: How Democracies Can Defeat Domestic and International Terrorism?” (Harc a terrorizmus ellen: Hogyan győzhetik le a demokráciák a belföldi és nemzetközi terrorizmust?) című könyvében 1995-ben. Számos beszédet is mondott erről a kérdésről. Figyelemre méltó az, amit 2001. június 21-én tartott a Jewish Agency (Zsidó Ügynökség) közgyűlésén. Ennek főbb megállapításai így foglalhatóak össze: A palesztinok felelősek a közel-keleti konfliktusért. A fennálló államok legitim módon viselnek háborúkat, mert a társadalmak tökéletlenek. A palesztinok háborúja nem legitim, mert nincs államuk és reguláris hadseregük. Ezért terroristának minősülnek. Ezek a palesztin terroristák tudatosan támadnak polgári személyeket, az izraeliek válasza önvédelem. Ezek az izraeli válasz-akciók a küzdő felek ellen irányulnak. Arafat és a palesztinai hatóság Izrael elpusztítására törekszik, és a terrorizmus illegitim eszközeit használja. A palesztinok magatartása jogellenes, az izraelieké viszont jogos. A terrorista rendszerek a legkülönfélébb terrorista módszerekhez nyúlnak.

A terror csak akkor hasznos a számukra, ha annak költségei kisebbek, mint azok az előnyök, amelyekhez a terrorizmus révén juthatnak. A terrorizmus leküzdése csak úgy lehetséges, ha az azt folytató rezsim igen magas árat fizet érte. A közel-keleti konfliktus gyökere az, hogy számos arab állam, köztük a palesztinai vezetőség, nem fogadja el Izrael létét. Az első feladat megértetni az arabokkal, hogy Izrael olyan erős, hogy létezése végleges, nem lehet elfoglalni, és ebbe bele kell törődniük. A másik feladat, amellyel biztosítani lehet Izrael létezését, az, hogy ki kell kényszeríteni az arab rezsimek demokratizálódását. A tömegtájékoztatási eszközök, a propagandatechnikák és az amerikai televíziók műsorai képesek megváltoztatni az olyan teokratikus rendszereket, mint amilyen a Komeini által irányított ajatollahok uralma Iránban.

A 21. században nem lehet politikai győzelem nélkül elérni katonai győzelmet. A politika győzelemnek pedig előfeltétele a közvélemény meggyőzése. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha sikerül meggyőzni az embereket arról, hogy igazságos ügyről van szó. Nincs különbség aszerint, hogy képletesen szólva ki áll az angyalok és ki az ördögök oldalán. A nemzetközi közvélemény támogatását az elérendő cél igazságosságával lehet megnyerni. Akár igaza van valakinek akár nincs, az általa képviselt ügy igazságosságára kell hivatkoznia. E néhány mondattal Netanjahu beszédét foglaltuk össze röviden, amelyet két hónappal 9/11 előtt mondott.

Ez a beszéd továbbfejleszti Oded Yinon nézeteit, amelyeket a Cionista Világszervezet információs részlegének a folyóiratában, a Kivunimban (Iránymutatás) jelent meg. Yinon korábban az izraeli külügyminisztérium alkalmazásában állt. Írása részletesen és minden kétértelműség nélkül foglalja össze a Közel-Keletre vonatkozó cionista stratégiát. Az egész térségre vonatkozó stratégiai víziót vázol fel az egymást követő izraeli kormányok szemszögéből.

Yinon hosszú távú stratégiája két lényeges feltételből indul ki. Izrael fennmaradásának az egyik feltétele, hogy a közel-keleti térség hegemón hatalma legyen. Másik feltétele az, hogy a térség nagyobb arab országainak a felbomlasztásával, felosztásával kisebb államok vegyék körül, amelyek etnikai vagy vallási alapon szerveződnek. A cionista elképzelés szerint ezek a kisebb államok Izrael csatlósai lennének. Ezt az elgondolást nem először fogalmazták meg a cionista stratégák. Az arab államok kisebb utódállamokra való felosztása újból és újból visszatérő elképzelés.

Az 1978-as első Libanon elleni izraeli háború nyomán részleteiben is kidolgozták az erre vonatkozó terveket. A második Libanon elleni invázióra 1982 júniusában került sor, amikor az izraeli tervezők már nemcsak Libanont, de Szíriát és Jordániát is fel akarták darabolni. Ez teljesen hiteltelenné teszi azt az izraeli állítást, hogy egy erős és független libanoni központi kormány létrejöttét támogatnák. Ez valójában azt jelenti, hogy olyan libanoni kormányt akarnak, amely támogatja a közel-keleti térségre vonatkozó birodalomépítési, hegemón törekvéseket, akár békeszerződés megkötésével is. Arra is törekedtek, hogy Szíria, Irak, Jordánia, és a palesztinai nép is támogassa ezeket az elképzeléseket. Olyan fragmentált arab környezetet kíván létrehozni, amely nem tud ellenállni Izrael hegemón törekvéseinek. Yinon ebben a tanulmányában azt írja, hogy 1967 óta az 1980-as években nyílott először lehetőség arra, hogy Izrael megvalósíthassa hosszútávú céljait.

A palesztinai őslakosság eltávolítása Palesztinából még ma is a cionista stratégia fontos része. Ezt az irányvonalat követték 1947-1948-ban és az 1967-es háborúban. A cionista stratégiai tervezésben nem egyedül a palesztinok játszottak szerepet. A palesztinok jelentik az elsődleges célpontot, de a többi arab állam gyengítése is fontos része ennek a stratégiának. Oded Yinon legfontosabb javaslata az, hogy az egész közel-keleti térséget fel kell darabolni kis államokra. Ez az elgondolás időről időre visszatér a cionista stratégiai tervezésben. Már 1982. július 2-án megírta a Ha’aretz című izraeli lap, hogy Irakot fel kell darabolni egy síita, egy szunnita államra és egy tőlük független kurd részre. A cél olyan Izraeli Birodalom létrehozása, amely a világpolitikában is meghatározó szerepet játszhat.

Oded Yinon tanulmányának és Netanjahu 2001. júniusi előadásának lényeges pontjai megegyeznek George W. Bush amerikai elnöknek a ‘war on terror‘-ról – a tragikus események után – elhangzott beszéde főbb állításaival. Netanjahu elsősorban a Nagy-Izrael létrehozására törekvő cionistákhoz és közel-keleti szakértőkhöz szólt. Az is nyilvánvaló volt, hogy ezt a stratégiát Izrael nem tudja az Egyesült Államok katonai és pénzügyi támogatása nélkül megvalósítani. 2001. szeptember 11-én megtörtént az a „csoda”, amely ezt a távoli óhajnak tűnő stratégiai célt megvalósítható közelségbe hozta. George W. Bush, az Egyesült Államok Szenátusának és Képviselőházának együttes ülésén 2001. szeptember 20-án már így fogalmazott:

„Válaszunk sokkal több lesz, mint azonnali megtorlás és elszigetelt csapásmérés. Ne egyetlen csatára számítsanak az amerikaiak, hanem hosszú hadviselésre, amely más lesz mint minden előző, amit eddig láttunk. Sor kerülhet drámai ütközetekre, amelyek a tévé képernyőin is láthatóak, és olyan álcázott hadműveletekre, amelyek siker esetén is titokban maradnak. Megfosztjuk a terroristákat a támogatástól, egymás ellen fordítjuk és egyik helyről a másikra üldözzük őket egészen addig, amíg nem találnak sem menedéket, sem nyugalmat. Fellépünk azokkal az államokkal szemben, amelyek támogatják, vagy befogadják a terroristákat. Valamennyi országnak a világ minden részén választania kell: vagy velünk van, vagy a terroristákkal. Mától kezdve azokat az országokat, amelyek továbbra is befogadják, vagy támogatják a terrorizmust, az Egyesült Államokkal szemben ellenséges rendszerű államnak fogjuk tekinteni. A civilizált világ Amerika oldalán van. Világos számára, hogyha ez a terror büntetés nélkül marad, akkor saját városaik, saját polgáraik lehetnek a következő célpontok. A terror, amelyet nem torolnak meg nemcsak épületeket dönthet romba, de fenyegetheti a legitim kormányok stabilitását is.”

George Bush idézett mondataiból megállapíthatjuk, hogy álláspontja szerint az Egyesült Államoknak nemcsak joga, de egyenesen kötelezettsége bármely államnak és országnak a megtámadása, ha Amerika döntéshozói úgy gondolják, hogy a célponttá vált ország potenciálisan veszélyt jelenthet az Egyesült államok érdekeire. Bush elnök ebben a beszédében közvetlen ellenségként az al-Kaida terrorszervezetet és az afganisztáni tálib kormányt nevezte meg. Amikor a legitim kormányok stabilitásáról beszélt, két részre osztotta a világ államait. Egyrészt olyanokra, amelyeknek legitim kormányzatai vannak, másrészt terroristákra, továbbá olyan államokra amelyek szembeszállnak a legitim kormányokkal, illetve támogatást és menedéket nyújtanak a terroristáknak. Bush úgy gondolta, hogy az első csoport támogatja az Egyesült Államokat, a második viszont a terroristákkal tart. A világnak ez a felosztása a sztálinista kommunizmus propagandájára emlékeztet. Ekkor a Szovjetunió és szövetségesei alkották a béketábort, amely ‘legyőzhetetlen’, és mindenki más, aki a békeellenes erőket támogatta az imperialista ‘háborús uszítók’ táborához tartozott. A világtörténelemben időről időre feltűntek hatalmas birodalmak, amelyek az uralmuk alá hajtottak más népeket. Olyan világbirodalom azonban eddig nem létezett, amely hegemóniáját Földünk egészére ki tudta volna terjeszteni. Korábban mindig voltak olyan rivális államok, amelyek a leghatalmasabb birodalmak számára is ellensúlyt képeztek.

1989-et követően a szocialista világrendszer, majd pedig a Szovjetunió felbomlásával az Egyesült Államok egyedül tartotta meg szuperhatalmi státuszát. Amerika a hivatalos politika rangjára emelte, hogy minden kormány illegitim, amely nem fogadja el globális hegemóniáját. Az ellenálló államoknak számolniuk kell az egyetlen szuperhatalom katonai megtorlással. A ‘war on terror’ meghirdetése és gyakorlati alkalmazása Afganisztánban jól szemléltette mi minden történhet az egypólusú hatalmi rendben. Ebben a világrendszerben – a látható szuperhatalom – az Egyesült Államok és szövetségesei a világhatalom közvetlen érvényesítői. Az Egyesült Államok felett azonban a pénzhatalmi világelit gyakorolja a döntéshozó főhatalmat informális struktúrái és minden döntési központot elérő hálózata segítségével. Ez a láthatatlan pénzimpérium az igazi szuperhatalom és a látható szuperhatalom csak ennek a pénzimpériumnak az izomzata, amely minden lényeges kérdésben alá van vetve a pénzhatalmi világelit arctalan pénzviszonyokba elrejtett diktatúrájának.

A ‘war on terror’ doktrínájának a bevezetésével bármely kisebb államot, amely nem veti alá magát a pénzuralmi világelit és az irányítása alatt álló Egyesült Államok hegemóniájának, terroristának lehet minősíteni. A pénzhatalmi világelit által irányított Egyesült Államok példáját követve Oroszország szabad kezet kapott a csecsen nép elleni fellépésre, Kína az ujgurok és a tibetiek elnyomására. Izrael pedig arra, hogy kiterjessze ellenőrzését a Jordán nyugati partján és a Gáza-övezetben élő palesztinokra.

Bush elnök ‘war on terror‘ doktrínája igen közel állt Netanjahu elképzeléseihez. Az Egyesült Államok katonai és gazdasági erejének kihasználására a nacionalista és vallásos izraeli jobboldali erőknek csak a Bush-doktrína átértelmezésére volt szükségük. Eszerint Bush elnök, valamint a demokráciák, a nyugat, vagyis az egész civilizált világ, Izraelt támogatja, amely a közel-keleti térség egyetlen demokratikus állama. A terroristák és az őket támogató államok pedig az arab önkényuralmi rendszerek, és a világ más diktatúrái, amelyek mind Izrael és a demokrácia ellenségei.

Netanjahu felismerte, hogy a Bush-doktrína alkalmazása elősegítheti Nagy-Izrael (Eretz-Yisrael) létrehozását. ‘Eretz Yisrael’ szó szerint azt jelenti, hogy Izrael-Földje, vagyis az a terület, amit a zsidó vallás szerint Isten ajándékozott választott népének. Szűkebb értelemben Eretz Israel felöleli a mai Ciszjordániát, a jelenlegi Libanont, Szíria egy részét és az Egyiptomhoz tartozó Sínai-félszigetet. A vallási fundamentalizmusra támaszkodó zsidó és keresztény cionista értelmezésben Eretz Israel területe jóval nagyobb, mint a jelenleg is vitatott területrészek Szíriával, Jordániával és a Palesztin Hatósággal.

A szaúd-arábiai vezetés is előterjesztett egy tervet a közel-keleti béke megteremtésére 2002 márciusában. Ez a béketervezet is az 1967. előtti izraeli határokat vette figyelembe. Elfogadása esetén végleg el kellett volna temetni a Nagy-Izraelre vonatkozó álmokat. Izraeli részről a szaúdi tervet egyrészt azonnal elutasították, másrészt katonai offenzívát indítottak palesztin területek ellen. Fokozták az akkori palesztin vezető, Jasszer Arafat lejáratását. Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár erőfeszítései az ellenségeskedések beszüntetésére nem jártak sikerrel.

2002. április 10-én Netanjahu újabb fontos beszédet tartott a ‘war on terror’-ról, ezúttal az Egyesült Államok törvényhozásának Felső Házában, a washingtoni Szenátusban. Izrael korábbi miniszterelnöke, az eszmeileg hozzá közel álló neokonzervatív és keresztény-cionista érdekcsoportok támogatásával kifejthette az amerikai Szenátus tagjai előtt elgondolásait. Üdvözölte azt, hogy az amerikai elnök nem tesz különbséget a terroristák és az őket támogató rezsimek közt. Méltatta, hogy az amerikaiak kemény csapást mértek az al-Kaida bázisának számító Afganisztánra. Netanjahu már ekkor is gyakran használt kettős-mércét. Ezúttal kifejtette, hogy erkölcsi szempontból nem lehet egyenlőségjelet tenni az amerikai támadás több ezer afgán áldozata és a 2001. szeptemberi merényletek áldozatai közé. Netanjahu arra hivatkozott, hogy az afgán áldozatok egy igazságos háborúban vesztették életüket akaratlanul, kívülálló harmadikként, míg 9-11 áldozatai egy szándékos terrorakció következtében haltak meg.

Netanjahu szégyenletesnek nevezte, hogy a nemzetközi közvélemény azonos módon ítéli meg az izraeli polgárok elleni szándékos merényleteket a terrorizmus elleni harc vétlen polgári áldozataival. Szólt arról, hogy az afganisztáni háborút csak az első lépésnek lehet tekinteni, és a terrorizmust támogató összes rezsimet meg kell dönteni. Izrael akár egyedül is kész megvédeni országát, a szabad világ érdeket, és helyreállítani az elrettentő erőt a Közel-Kelet e fontos részében. Netanjahu keményen támadta Arafatot, és Izrael egyik fontos feladatának nevezte Arafat terrorista rendszerének megsemmisítését, és az oslói folyamatot akadályozó palesztin vezető eltávolítását.

Netanjahu hangsúlyozta, hogy az izraeli kormánynak nemcsak saját országa lakosságát kell megvédenie, de segítenie kell a szabad világ egészét, hogy megnyerje ebben a fontos világtérségben a terrorizmus elleni harcot. Netanjahu sürgette Szaddám Huszein eltávolítását is Irak éléről. Amerikának és Nagy-Britanniának még azelőtt kell megdönteni ezt a diktatúrát, mielőtt nukleáris fegyverekhez jut. Parancsoló szükségesség, hogy a terrorista rendszerek eltávolítását követően a szabad világ ­– Amerika vezetésével – haladéktalanul hozzáfogjon a demokrácia bevezetéséhez a Közel-Keleten. A nyugat nem engedheti meg, hogy ez a világtérség fanatikus harciasságba legyen bezárva. Lehetővé kell tenni, hogy a szabadság és a függetlenség behatoljon abba a világtérségbe, amely bennragadt a reformokat elutasító zsarnokságban.

Netanjahu tehát elég részletesen kifejtette az amerikai kormányzat számára, hogy milyen célokhoz igazítsa közel-keleti politikáját és a terrorizmus ellen indított háborúját. Az amerikai elnök megfogadta Netanjahu ajánlásait, és 2002. június 24-én mondott beszédében zöld utat adott Izrael számára politikai törekvései megvalósítására.

Azért idéztünk részletesen Netanjahu beszédeiből, mert ő az a politikus, akit a ‘war on terror’ doktrína igazi kialakítójának tekinthetünk. Netanjahu meg volt róla győződve, hogyha az általa ajánlott stratégiát végrehajtják a Közel-Keleten, akkor ez a világtérség szükségszerűen az erős, nukleáris fegyverzettel egyedül rendelkező Izrael hegemóniája alá kerül. Netanjahu számított arra, hogy a ‘Likud Olami’-nak nevezett középjobboldali cionista mozgalom világszervezete (World Union of Liberal National Zionist) támogatni fogja. Ennek a szervezetnek az amerikai részlege pedig meghatározó befolyást tud gyakorolni az amerikai kormányra és a világ közvéleményére. Így érvényesülhetnek a ‘Likud Olami‘ Netanjahu által kidolgozott célkitűzései a közel-keleti konfliktus és a terrorizmus elleni harc vonatkozásában.

Netanjahu azt is tudta, hogy az Egyesült Államokban számíthat a keresztény-cionisták támogatására, akiknek jelentős befolyása volt a Bush-kormányzatra. Olyan szervezetek, mint amilyen például az Izraelt támogató Országos Keresztény-Vezetés Konferencia (National Christian Leadership for Israel) egyetértenek a Nagy-Izraelre vonatkozó elképzelésekkel, és készek kedvezőtlen képet festeni az arab államokról és az iszlámról. Az Afganisztán elleni amerikai háborút az amerikai- és a világközvélemény úgy fogta fel, hogy az 9/11 feltételezett elkövetői megbüntetését célozza. Bush elnöknek az ‘Axis of Evil‘ (a Gonosz Tengelye) elnevezésű beszéde, az Arafat-ellenes kampány Amerikában, az Irak elleni háború előkészítése, valamint az idő előtt nyilvánosságra hozott Rand-jelentés, amely Szaúd-Arábiát az Egyesült Államok ellenségének és a terrorizmus támogatójának tünteti fel, már mind azokra az elképzelésekre és javasolt lépésekre támaszkodtak, amelyeket Netanjahu korábban már elmondott a beszédeiben és kifejtett addig publikált írásaiban.

Netanjahu birodalmi álmokat kergető nacionalista politikájával nem áll egyedül a világtörténelemben. A birodalomépítők gyakran értek el sikereket, amelyek nyomán évszázadokig léteztek a megálmodott birodalmak. Ezek bármennyire is különböztek, mindig bukással értek véget. Ez lett a sorsa Babilonnak, Bizáncnak, Salamon Királyságának, a Római Birodalomnak, a mongolok és a tatárok uralmának. Így ért véget az Oszmán és a Brit Birodalom, vagy ha birodalomépítő diktátorokat akarunk megnevezni ez lett a sorsa Napóleonnak, Hitlernek és Sztálinnak is.

A nagyobb lakosságú és területű, jobban felfegyverzett államok le tudták győzni a náluk kisebbeket és gyengébbeket. A meghódított országok egyre nagyobb létszámú lakói felett kellett elnyomó módszerekkel a hatalmat gyakorolni. A meghódított népek azonban gyűlölték a hódítókat, és meg akartak tőlük szabadulni. Egyre többször kellett hadjáratokat folytatni a meghódított népek ellen. Ezek a háborúk végül is elviselhetetlen terheket róttak a hódítókra. Ily módon bomlott fel az újkor egyik legsikeresebb világbirodalma, a Brit Commonwealth. De Napóleon, Hitler, valamint Sztálin örökösei sem tudták egyben tartani birodalmukat. Amikor a Szovjetunió pedig megkísérelte belső feszültségeit külső terjeszkedéssel leküzdeni, és elindította afganisztáni gyarmati háborúját, súlyos vereséget szenvedett ebben az ázsiai országban.

A birodalmak bukását nemcsak a kifelé történő túlterjeszkedés idézi elő, hanem a belső hatalmi viszonyok hanyatlása, valamint a korrupció elhatalmasodása is. A hódítók gyakran erkölcsi elvekre hivatkoznak, például arra, hogy civilizálni kell a barbárokat, illetve fel kell szabadítani az elnyomottakat. Bármire is hivatkoznak, közös bennük az, hogy igazságtalanul bánnak a legyőzöttekkel, a függőhelyzetűvé vált vesztesekkel.

A birodalmak bukását felgyorsítja, hogy általánossá válik az erkölcs eróziója, a társadalom gátlástalan manipulálása egészen a nyílt hazudozásig, és mindez párosul olyan korrupcióval, amely már a birodalmi központok lakóit is sújtja. Ebben a végfázisban a hatalmi elit az általa közvetlenül ellenőrzött központokban is a lakosság egyre erőteljesebb ellenállásába ütközik. Nem véletlen, hogy Netanjahu kormányzásának legélesebb ellenzői magában Izraelben vannak. Nemcsak azoknak az izraelieknek a száma nő folyamatosan, akik ellenzik a palesztinokkal szembeni elnyomó intézkedéseket, de azok is egyre többen vannak, akik elutasítják, hogy Izrael háborút viseljen Irán ellen. (…)

(A teljes elemző írás a Leleplező 2012/4, téli számában olvasható)

Virág András: 2013: forradalomba fordul a Föld

Európa egy új, nélkülözés elleni lázadási hullám küszöbén áll

Az egész világ, úgyszólván minden ember érezte, hogy nagyon nyomasztó ez az év. Most, hogy lassan mögöttünk van, tartsunk önvizsgálatot: könnyebben lélegzünk, felszabadultabbnak érezzük magunkat? Nem hinném, hogy sokan válaszolnának igennel erre a kérdésre. Olyan korszakba jutottunk, amelyben hegyekké tornyosulnak a gondok, ólomsúlyúak a nehézségek, és a nagy ködben semmit nem lehet látni. A politika immáron nem iránytű a nemzetek számára, sokkal inkább lerázhatatlan rabiga, amely gúzsba köti és nem ereszti sem az országokat, sem a tehetetlen embereket. Ki gondolta volna ezt húsz esztendővel ezelőtt, a nagy reménykedések és nekirugaszkodások idején?

Mi, akik Európa kellős közepén élünk, mindent kapunk, csak jót nem. Kegyetlen a magyarral a történelem. Megcsonkított, földarabolt országunk imperialista kalandorok, pénzhatalmi arisztokraták és közönséges tolvajok paradicsoma lett. Két évtized óta rabolják szét a magyar nemzeti vagyont, elszegényítették az országot, az embereket egyaránt. Lehet-e ebben a helyzetben bármiben is reménykedni, lehet-e jót lépni a politikai sakktáblán, lehet-e megálljt parancsolni a rontó viharoknak?

Ha szétnézünk, óriási káoszt látunk magunk körül. Európa országai borzalmas adósságtömeggel küzdenek, a pénzhatalom nemzetközi szervezetei újabb és újabb sarcot, megszorítást követelnek a kormányoktól, amelyeket most már súlyos politikai áldozatok nélkül nem lehet végrehajtani. A hatalom és a nép egyaránt teli félelemmel és bizonytalansággal. Mindenki tudja, hogy az államok eladósítása mögött a legagresszívabb imperialista stratégia húzódik meg, amelynek végső célja az európai nemzetállamok többségének fölszámolása, erejük és minden kapacitásuk elszívása és a mértéktelen kizsákmányolás, a kamatkapitalizmus egyeduralmának biztosítása.

Nincs garancia újabb ötven év békére

Az úgynevezett alternatív sajtó, és a tehetetlen politikai ellenzék tele van a legkülönfélébb összeesküvés-elméletekkel, amelyeket cáfolni, vagy megkérdőjelezni nehezen lehet. Az irracionálisnak, de annál veszélyesebbnek tűnő tendenciákra pillanatnyilag nincs más magyarázat. A társadalomtudományok tekintélye és hitelessége – mindenekelőtt a tudományos szocializmusé – húsz év alatt szinte nyomtalanul süllyedt el az értéktelenség mocsarában. Bizonyos értelemben hirtelen és váratlanul érte az emberiséget néhány hónappal ezelőtt Angela Merkel német kancellár kendőzetlen és nyílt figyelmeztetése Európa nemzeteihez: a jelenlegi politikában nincs garancia újabb ötven év békére az öreg kontinensen. Ez olyan borzalmasan hangzott, hogy a sajtó jobbnak látta, ha inkább nem foglalkozik vele, és megmarad az euró, meg az eurózóna jövőjével kapcsolatos „találd ki, mi lesz” fejtörőnél. Holott – amint arra előző lapszámunkban rámutattunk – a német kancellár szavait a lehető legkomolyabban kell venni. A jelenlegi európai politikus nemzedék azonban a jelek szerint nincs felkészülve az Európát fenyegető hatalmas veszélyre. Nem tudja, vagy nem akarja felfogni azt az ijesztő tényt, hogy az európai szocialista rendszerek megdöntésével párhuzamosan összeomlott az egész világ stabilitására meghatározó erejű európai békestruktúra. A második világháború során a hitleri fasizmus legyőzésére alakult „nagy szövetség” egyszerű történelmi relikvia lett, sem filozófiájával, sem praktikus politikai értelmével nem foglalkozik senki. Az európai imperialista államok közötti irtózatos ellentétek és feszültségek az elmúlt két évtized során szinte láthatatlanná váltak a NATO varázsgömbjében. Európa néhány politikusa csak ezekben a pillanatokban döbben rá, hogy a keleti nyitás nagy nemzedékének német és francia politikusai milyen kemény igazságot mondtak ki, amikor kijelentették, hogy „a politikai Európa nem létezik”. Az USA kíméletlenül hajszolta végig az európai rendszerváltás hullámverését, amely alapvetően az amerikai–szovjet katonai szembenállás és fegyverkezési verseny talaján született. Ha azt a tényt vesszük figyelembe, hogy a NATO–orosz frontvonalat sikerült közel másfélezer kilométerrel keletebbre tolni, az USA manőverének sikere tagadhatatlan. Ha viszont szemünk elé tárul a jelenlegi Európa szomorú és aggasztó képe – az általános recesszió, a gazdag nyugati államok hanyatlása, Kelet-Közép-Európa beragadása az elmaradottságba, a dolgozó tömegek napról napra fokozódó kizsákmányolása és a nemzetállamok belezuhanása a pénzhatalom feneketlen csapdájába –, mindenről beszélhetünk, csak sikerről, pozitív végkifejletről nem. Nincs uniós Európa, csak egyfajta európai vízió létezik, amely viszont annyira homályos, töredezett és ellentmondásos, hogy semmiképpen nem segíti a földrész országainak pozitív politikai orientációját.

A német–francia viszony az európai béke kulcsa

Az Európai Unió nem egy sikeres integráció, hanem egy kezelhetetlen csődtömeg képét mutatja. A megjósolhatatlan kimenetelű pénzügyi válság valódi hátterét egy globális politikai katasztrófa képezi, amely az elmúlt évben mindenki számára érzékelhetően kikezdte az európai stabilitás struktúráit, és fenyegeti az egész világ biztonságát. Ezt a válságot pusztán pénzügyi és gazdasági intézkedésekkel nem lehet kezelni. A tények azt mutatják, hogy az euróválság ürügyén Németország és Franciaország egyfajta politikai űr keletkezését érzékelve hirtelen hegemonisztikus pozícióra tör a földrészen. Ebben a jelek szerint élvezik az USA támogatását, bár ennek a rejtélyes harmóniának a tényleges paramétereit egyelőre nem lehet pontosan látni. Egyáltalán nem világos, hogy Oroszország – amely többször kinyilvánította egyetértését egy egységes európai politikai és gazdasági koncepció kialakításával – milyen mértékig ítéli kooperatívnak és tolerálhatónak a tagadhatatlan és intenzív német–francia hatalmi törekvéseket.

Egy azonban bizonyos: Nyugat-Európa többé nem az egyensúly és a stabilitás, hanem a bizonytalanság, a válságveszély és az ellentétek régiója lett, ami nemcsak Európára, hanem az egész világra nézve rendkívül veszélyes fejlemény. Nem véletlen, sőt egyértelműen hangsúlyos tényező, hogy a német kancellár figyelmeztetését követően – több hónapos teljes visszavonultság után – elsőként a bukott francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy tért ki nyíltan az európai feszültségek és a háborús veszély összefüggéseire. Egy fiatal brazil üzletemberek számára Miamiban rendezett konferencián a francia exelnök egyöntetű vélemény szerint élete egyik legjobb beszédét mondta el. Félreérthetetlenül és nyersen célzott arra, hogy a német–francia ellentétek kiújulása egyet jelentene egy új, nagy háború veszélyének megjelenésével. A német–francia viszony az európai béke kulcsa és a két ország együttműködése nélkül nincs európai béke. Sarkozy leszögezte: azok a tendenciák, amelyek a második világháborúhoz vezettek, folytathatatlanok, Európának új utakat kell keresnie. „Itt zajlottak az utóbbi száz év történelmének legvéresebb és legnagyobb háborúi. Nem Keleten, hanem Európában ölték meg a legtöbb zsidót. Ha ezt elfelejtjük, nem érthetjük meg, mit jelent Európa számára az Európai Unió” – jelentette ki.

Sarkozy beszéde erős ideológiai és politikai hátországot biztosít Angela Merkel kemény és célratörő taktikájához, amely a hegemóniát és a vezető szerepet követeli a válságkezelésben nyújtandó segítség fejében. Mindez persze felületes megközelítése a problémáknak. Lényegében arról van szó, hogy a német–francia koalíció kész fölvállalni a pénzhatalom követeléseinek teljesítését, amennyiben szabad kezet kap az európai folyamatok irányításához. Ez egy roppant bonyolult képlet, amelyben egyaránt benne van a gazdasági kilábalás lehetősége, de az európai ellentétek kiéleződése esetén a végzetes törés is Észak- és Dél-Európa között, ami konkrét világháborús helyzethez vezethet. A helyzet megítélését nehezíti, hogy sem az USA, sem pedig Oroszország nem nyilvánít határozott véleményt az európai helyzetet illetően, ami azt jelzi, hogy a két világhatalom egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett a folyamatok kimenetelével kapcsolatban. A látszat mindenesetre az, hogy az USA mintha szívesen kimaradna a konfliktus-kezelő eljárásokkal kapcsolatos döntéshozatali felelősségből, míg Oroszország – és nem mellesleg Kína – jelentős pénzügyi eszközökkel is kész aktívan bekapcsolódni az európai rendezés műveleteibe. Sokak számára meglepetést okozott az új baloldali francia elnök villámgyors felsorakozása Merkel mellé, ami azt jelzi, hogy a német–francia érdekek pillanatnyilag a legerősebb dominanciát jelentik a cselekvési irányok kijelölésénél. Vagyis: annak ellenére, hogy a súlyos válság megoldási képlete jelenleg ismeretlen, az európai erőviszonyok tekintetében intenzív átrendezés kezdődött. Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália alatt már reng a föld. A folyamat következményei természetesen nemcsak a kontinens nyugati felén jelentkeznek, hanem erőteljes kontúrokat rajzolnak fel a keleti régió számára is. A feszültség az egész földrészen jelentkezik, és több mint kétséges, hogy az USA által összefoltozott politikai egység – amely lényegében a NATO kereteket jelenti – rendelkezik-e annyi belső tartalékkal, hogy a háborús feszültség helyett a kiegyezés irányába fordítsa a tendenciákat.

Leállnak a nemzeti fejlődés motorjai

Még kimondani is borzalmas, de sajnos mind több jel utal arra, hogy a Föld különböző régióiban jelentkező feszültségek nyilai szinte kivétel nélkül Európára, a világimperializmus első számú nemzetállami bázisára irányulnak. Hiába látszik igaznak az a zsurnalisztikai megközelítés, amely szerint „érdeklődés hiányában” távolodni kezdtek a legnagyobb hatalmak Európától, az igazság az, hogy az európai földrész félelmetes mértékben koncentrálja magában a világban fölhalmozódott, feloldhatatlan ellentmondásokat. Nem a nosztalgia és nem az elhülyülés, hanem pontosan az éleslátás és a pragmatikus politikai realizmus késztette az amerikai globálstratégia két nagy öregét, Brzezinskit és Kissingert arra, hogy figyelmeztessen: Európa biztonságának megbillenése az egész világ stabilitását veszélyezteti. Az egypólusú világ elmebeteg amerikai–izraeli koncepciójának teljes bukása nyomán ismét Európa vált a nagyhatalmi ellentétek első számú színpadává. A világban fölhalmozódott feszültségek – és itt egyáltalán nem kizárólag az úgynevezett pénzügyi válságról van szó – tragikus módon nem egyenlően oszlanak meg a különféle régiókban. A háborús veszélyt jelentő hordalékok minden irányból Európa felé sodródnak, miközben Európa semmilyen szempontból nem felkészült és nem is alkalmas a növekvő ellentétek, társadalmi feszültségek, etnikai és nemzeti konfliktusok kordában tartására. Miközben Európát teljes egészében elborítják a pénzügyi-gazdasági válság hullámai, a politikai szférában is megcsúszott az európai talapzat a csődszakadék felé.

Ma nincs ember, aki megjósolná, hogy a pénzhatalom által kierőszakolt megszorítások, nemzeti áldozatok által elszegényedő rétegek képesek-e ellenállni a nagy romlásnak. Az egész földrészre kiterjedő demokratikus bűvészmutatvány oda vezetett, hogy a legnagyobb tömegek, a dolgozó osztályok érdekeit senki nem képviseli, az emberek most eszmélnek arra, hogy a hiperdemokráciák, a multikultúrális civilizációk egyszerűen eltüntették a politikai mezőről a nemzeti érdekek, a tisztességes dolgozó tömegek képviseleti lehetőségeit. A szocialista közösségi társadalom demagógiáját fölváltotta a középosztályok kapitalista mítosza, ami semmi másra nem alkalmas, mint a leggazdagabb és legszűkebb, ám hatalmi szempontból a mindenek fölött uralkodó pénzhatalmi lakájok – az úgynevezett politikai elit – pozícióinak biztosítására. Minden kapitalista országban egyértelmű a társadalmi mozgások iránya: a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek. A „középosztály” tudománytalan és megfoghatatlan politikai kategória, amely a valóságban az uralkodó pártok mozgósítható szavazóbázisának gerincét jelöli. Azt a torz és minden szempontból hazug hatalmi víziót tükrözi, amely szerint szabad útja van a nemzetrombolásnak, a mértéktelen és gátlástalan kizsákmányolásnak, ha a társadalmi stabilitást egy jóllakott és kellő mértékig felhizlalt réteggel biztosítani lehet. A valóság azonban ettől távol áll, még ha az éles frontvonalakat egy időre el is lehet rejteni. A tényleges érdekek a nemzeti teljesítmények, illetve az ebből fakadó érték és erő pénzhatalmi kizsákmányolása mentén ütköznek, és ez az ellentmondás az imperialista viszonyok közepette nem csitul, hanem állandóan és folyamatosan erősödik. Az elmúlt húsz év története bebizonyította, hogy a globális imperialista expanzió nem stabilitáshoz és új világrendhez, hanem egy mindent felforgató káoszhoz vezetett. A pénzhatalmi agresszió elérte azt a szintet, amikor a kapitalista társadalmak alapját képező jóléti bázisok megtörnek, az életszínvonal minden várakozással szemben általános romlásnak indul és leállnak a nemzeti fejlődés motorjai. A különféle termelési válságok együttes hatásaként túltermelési tünetek jelennek meg a legfejlettebb országokban is, a munkanélküliség és az elszegényedés megrengeti a társadalmi stabilitást, a pénzhatalom pedig erőteljes ütemben terjeszti ki a konfrontáció és a nyílt elnyomás territóriumát. Ezek a folyamatok határozzák meg ma az úgynevezett civilizált világ legnagyobb részének politikai arculatát, de a legsúlyosabb helyzet minden kétséget kizáróan Európában kezd kialakulni.

Európa egy új forradalmi hullám küszöbén áll, szembefordulás az EU intézményeivel

Helmut Schmidt, a huszadik századi német politika talán legnagyobb alakja és az európai béke elkötelezett híve novemberben azt nyilatkozta, hogy véleménye szerint Európa egy új forradalmi hullám küszöbén áll. Nincs egyedül ezzel a véleményével, annak ellenére, hogy az európai helyzet megítélését tekintve szinte megszámlálhatatlan teória van forgalomban. Schmidt nem fejtette ki pontosan, milyen típusú forradalom bekövetkezésére számít, de az jelenleg is látható, hogy főként a nyugat-európai dolgozók elszánt küzdelemre készülnek jogaik, szabadságuk és életszínvonaluk védelmében, másrészt az európai nemzetek egyre határozottabban fordulnak szembe a globalista imperializmus gátlástalan kizsákmányoló agressziójával és a nemzetpusztítással. Azt, hogy ezek a mozgolódások végül milyen politikai jelleget öltenek, egyelőre lehetetlen megjósolni, ám a nyilvánvaló jelzéseket a lehető legkomolyabban elemezni kell. A baloldal, azon belül a radikálisabb balos mozgalmak előretörésére egész Nyugat-Európában számítani lehet. Angela Merkel kancellár vitathatatlan népszerűsége és Németország viszonylag biztonságos gazdasági pozíciója ellenére nagyon valószínű, hogy a legközelebbi választásokon a szociáldemokrata-kommuista-zöld koalíció veszi át a hatalmat. A dél-európai államokban a szakszervezetek és a kommunista pártok, valamint más radikális baloldali szervezetek folyamatosan erősítik befolyásukat az események menetére, de legalább ennyire figyelemre méltó Csehországban a kommunista párt nagy arányú előretörése, sőt a nemrég lezajlott ukrán választások is a korábbi eredményekhez képest a kommunistákra leadott szavazatok megduplázását hozták.

A szocialista pártok egyelőre nem döntötték el, milyen irányt kövessenek az európai válság közepette. Míg egy részük tevőleges és aktív részt vállal a nemzetközi pénzhatalom kizsákmányoló manővereiben, bizonyos pártok mindinkább a határozatlan és óvatos távolságtartás taktikáját alkalmazzák.

A baloldali dominancia erősödése mellett megfigyelhető a szélsőjobb előretörése is számos országban. Ezek a pártok egyelőre nem rendelkeznek erős befolyással, de radikális idegengyűlöletükkel és a fasizmus nézetrendszerének fölvállalásával veszélyes tendenciákat jelenítenek meg, amelyek komoly társadalmi robbanást idézhetnek elő.

A társadalmakban zajló folyamatokkal legalábbis egyenrangúak azok a politikai átrendeződések, amelyek ezekben a hónapokban nyíltan vagy burkoltan, de teljes intenzitással folynak Európa hatalmi struktúrájában. Az Európai Unió globálhatalmi szervezetei soha nem látott erejű támadások kereszttüzébe kerültek. Nemcsak a dolgozó tömegek, a nemzeti szuverenitásukat féltő népek fordultak szembe az EU intézményeivel és diktátumaival, hanem jól kitapintható módon, bár kevésbé látványosan több kormány is igyekszik saját érdekeit a korábbiaknál erőteljesebben és határozottabban érvényesíteni. Az új nemzetközi politikai közegben általánossá vált a kettős beszéd, a más államok belügyeibe történő beleszólás, sőt direkt beavatkozás, a kiszámíthatatlanság, az elfogult és nem tárgyilagos politikai ítéletek megfogalmazása. Mindez a kialakult helyzet képlékenységére, a folyamatok ellenőrizhetetlenségére és a szükséges politikai döntések szándékos halasztgatására utal. Ma a veszélyes folyamatok mindinkább átszövik Európa politikai és gazdasági aktivitását.

Ebben a helyzetben valóságos katasztrófa a határozott és viszonylag egységes politikai platform hiánya. Óriási ellentmondás feszül az egymással nem szinkronizált nemzeti elképzelések és a NATO keretei közé szorított globálhatalmi politikai irányok között. Néhány európai állam egyenesen szembe menetel saját nemzeti érdekeivel és olyan nemzetközi konfliktusokba keveredik, amelyek alapvető biztonsági érdekeket sértenek. Az európai államok hadseregei teljesen átláthatatlan frontokat nyitottak a harmadik világ – elsősorban az arab országok – térségeiben, ahol most már akkora a káosz, hogy egyetlen nemzetközi szerezet nincs, amelyik képes lenne kezelni a napról napra súlyosbodó, kiszámíthatatlan irányú konfliktusokat. Erre utalt Putyin orosz elnök a közelmúltban, amikor egyenesen „értelmetlen” szervezetként jellemezte a NATO-szövetséget.

A romák a politika játékszerei

Ezekben a hónapokban az európai politikai bizonytalanság két nagyon súlyos kérdés körül mutat válságjelenségeket.

Az első természetesen a pénzügyi-gazdasági válság, amelynek egyelőre senki nem találta meg a megoldási képletét. Éles viták zajlanak atekintetben is, hogy a válsághullám alapvetően politikai, vagy gazdasági természetű-e. A legutóbbi hetekben fölerősödtek azok a vélemények, amelyek szerint a világ erőviszonyainak átrendeződési folyamata totális politikai katasztrófát idézett elő, amelyben mindinkább előtérbe kerülnek az egyes államok, országcsoportok és régiók közötti egyenlőtlenségek politikai következményei. Miközben a pénzhatalom változatlan mohósággal és könyörtelenséggel követel sarcot az egyes államoktól, egyre nehezebben tolerálhatóak az országok gazdasági fejlődését gátló tényezők. A hatalmas összegű pénzhatalmi kölcsönök megbénítják a fél világ gazdasági életét, a kormányok számára elsőrendű és mindennél fontosabb követelményként állítják az adósságok visszafizetését, a nemzetközi tőkének biztosított extra kedvezményeket, az úgynevezett pénzügyi egyensúly megteremtését és az államháztartások hiányának radikális csökkentését. Mindez a gyakorlatban a nemzeti termelőerők elsorvasztását, a függetlenség föladását és a széles tömegek életszínvonalának drasztikus zuhanását jelenti. Minden földrész más válaszokat helyez előtérbe. Európa egyelőre odáig jutott el, hogy az adósságok törlesztésével párhuzamosan keresi a nemzetgazdaságok talpra állításának lehetőségeit, ami több közgazdász szerint fából vaskarika. A kialakult helyzet egész Európában politikai feszültségeket gerjeszt és igen veszélyes, hogy néhány országban – többek között Magyarországon is – az ellenzéki erők meglovagolják a nehézségeket anélkül, hogy bármiféle reális alternatívával állnának elő. Természetesen egyetlen kormány nem állíthatja, hogy rátalált a biztos megoldás kulcsára, annál is inkább, mivel minden terv és koncepció kimenetelére meghatározó jelentősége van különféle nemzetközi gazdasági, pszichikai és politikai tényezőknek. Ennek tudatában különösen visszatetszőek az olyan ellenzéki manőverek, amelyek a nemzeti szolidaritás és fejlődés melletti elkötelezettség legkisebb jele nélkül zsurnalisztikai zűrzavarral bizonytalanságot és bizalmatlanságot keltenek a felelősség fő terhét viselő kormányokkal szemben. Tudomásul kell venni, hogy minden kormány, amely önálló utat keresve próbálja áttörni a bénító válság korlátait, valójában egy igen kockázatos és nehéz sebészeti beavatkozást hajt végre, amelynek egyes mozzanatai jogosan keltenek aggodalmat és félelmet, ám összességében mégis az aktivitás, a cselekvés útjára lépnek a tehetetlen passzivitás helyett. A bírálat és a kritika jogossága nem azonos a ferdítések, a szándékos zavarkeltés szabadságával, aminek nincs más indítéka, mint a hatalmi küzdelem.

A másik alapvető probléma az, hogy minden jel szerint valóra vált az a baljóslat, amit négy évtizeddel ezelőtt a már idézett Helmut Schmidt és francia kollégája, Valery Giscard d’Estaing vetített előre, hangsúlyozva, hogy a kellően nem kordában tartott és szigorúan szabályozott multikultúrális folyamatok, az idegen országokból történő gátlástalan bevándorlás előbb-utóbb átlépi azt a mennyiségi határt, amelytől kezdve nem a kultúrák és a nemzetek közeledését, hanem ellenkezőleg, rendkívül súlyos konfliktusok sorozatát eredményezik.

Fejtő Ferenc, a Franciaországban élt, nemzetközi tekintélyű magyar filozófus égy évtizeddel ezelőtt publikálta óriási vitákat kiváltó cikkét, amelyben a Francia Iszlám Köztársaság rémisztő képét vetítette előre. Több politikus túlzónak és szélsőségesnek tartotta Fejtő megközelítését, de azóta változott a helyzet. A nyugat-európai országok ma már látják a végzetes következményeket, de a kormányok egyelőre a legnagyobb zavarban vannak, aminek általában a cselekvésképtelenség a következménye. Legalább ennyire súlyos – ha nem súlyosabb – a helyzet a közép-kelet-európai országokban letelepedett és egyre ijesztőbb népesedési mutatókat produkáló cigánysággal kapcsolatban. A szinte kizárólag bűnözésből élő, a civilizációtól teljesen leszakadt cigánytömegek pillanatnyilag a politika játékszerei, miközben alapvetően veszélyeztetik az érintett országok nemzetbiztonságát, közrendjét, békés, mindennapi életét. A kár, amit okoznak, egyszerűen felmérhetetlen nagyságrendű. Sajnálatos, hogy a politika egész Európában nem tud elszakadni attól a teljesen hamis képlettől, amely szerint a nemzetek védelme a tömeges, életmódszerűen bűnöző idegen rétegektől a demokratikus elvek megsértését jelenti. A valódi helyzet ennek éppen a fordítottja. Az irracionális tolerancia a legfőbb tápláló ereje a szélsőséges jobboldal, az újfasizmus és a rasszizmus erősödésének, ami súlyos társadalmi konfliktusok gerjesztője. (…)