2012. július 9., hétfő

közhangulat



 






ÁVÓ-s” közhangulat 1956 után
Sváby Enikő
Tartalomjegyzék

Oldalak:
Elismerjük, hogy az áv. szerv fedése alatt lefolytatott törvénytelen ügyek súlyos kárt okoztak a nemzetközi munkásmozgalomnak és hazánknak, de – amint azt az események beigazolták – káros és bűnös általánosítás volt ezt az aljas tevékenységet az ÁVH fővonalaként megjelölni, s ennek hatásaként a proletárdiktatúra fegyveres szervét tönkretenni. A közölt, 1957-ben kelt – Kádár Jánosnak írt – névtelen levél egy volt ávós szemszögéből láttatja az „ellenforradalom” eseményeit, valamint az ávósok tevékenységét a proletárdiktatúra védelmében és helyreállításában”.

Bevezetés

1956. október 28-án Nagy Imre miniszterelnök az alábbi, a lakosság körében régóta várt nyilatkozatot tette: „A rend védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett tagjaiból. [...] A rend helyreállítása után egységes, új államrendőrséget szervezünk és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük".
Az Államvédelmi Osztály, a későbbi Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1945 elején jött létre. Kezdetben a Magyar Kommunista Párt, majd 1948 után a Magyar Dolgozók Pártja közvetlen vezetése alatt állt. Döntő szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és lebonyolításában, elsősorban a veréssel és a kínzással kicsikart kényszervallatások végrehajtásával. A „fordulat éve" utáni közhangulat, a társadalom megfélemlítése is leginkább az ÁVH nevéhez fűződik. Az 1950-es években az ország valamennyi lakosa (nemre, korra és osztályhelyzetre való tekintet nélkül) attól rettegett, hogy a mindenki felett álló Ávó elviszi-e. Az 1956 októberében megalakult ifjúsági szervezetek első követelései között is kiemelten szerepelt a gyűlölt intézmény feloszlatása.
A koncepciós perek kapcsán felmerült vádakat az ávósok határozottan visszautasították, és a felhozott bűnök elkövetésével az egykori vezetőket vádolták. Azonban - mint Rákosi Mátyás visszaemlékezéséből kiderül - az egykori pártvezetés a mindig is különálló ÁVH-nak, legfőképpen pedig Péter Gábor önálló akciójának tulajdonította a koncepciós pereket, a kényszervallatásokat és az egyéb törvénytelenségeket - teljességgel tagadva, hogy ők bármit is tudtak volna ezekről.
A szovjet csapatok bevonulása után felállt Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány már november 7-ei ülésén tárgyalt az ÁVH újjászervezéséről, noha a régi szervezet feloszlatását rendeletben erősítették meg. Másnap már megkezdődött az ORFK Politikai Nyomozó Főosztályának, valamint a helyi, politikai nyomozó osztályoknak a megszervezése - elsősorban a volt ávósokból. Fontos hangsúlyozni, hogy az újonnan alakult Kádár-kormány nem a politikai rendőrséget, mint szervezetet akarta megszüntetni, hanem csak az ÁVH különállását, állam az államban szerepét, illetve annak újraalakulását. (1953-ban a Nagy Imre vezette kormány ugyanezen okokból minisztertanácsi határozatban rendelte el az ÁVH összevonását a Belügyminisztériummal, amivel azonban nem sikerült megszüntetnie az államvédelmi osztályok különállását.)
1956. november 27-én jelent meg Münnich Ferenc, a kormány elnökhelyettese és Szénási Géza legfőbb ügyész 5004/1956. számú közös rendelete, amely kimondta az Államvédelmi Hatóság egykori dolgozóinak kötelező elbocsátását és tevékenységük felülvizsgálatát. A felülvizsgálatra nagyon rövid időt hagytak (egy, illetve két hónapot), ráadásul a bizottságok csak az ismét egyre jobban megfélemlített lakosság bejelentéseit, panaszait (szám szerint 31 darabot - lásd 2. sz. forrás) vizsgálták ki. Ennek következtében szinte mindenkit (tizenöt fő kivételével) igazoltak a bizottságok. A volt ávósok azonban magát a vizsgálatot - a jó eredmények ellenére, mint az a forrásból is kiderül -, rendkívül megalázónak tekintették.
A fent említett rendelet legfőbb célja a volt ávósok megnyerése és a közvélemény előtti legitimálása volt. Ez sikerült is: az „új ÁVH", a Politikai Nyomozó Osztályok állománya 1957 tavaszára feltöltődött a volt Államvédelmi Hatóság egykori tagjaiból. Az új szervezet végül 1957. május 6-án a belügyminiszter első helyettesének felügyelete alá került, így vált a „Belügyminisztérium II." jelű főosztályává.
Az első forrás egy 1957-ben, Kádár Jánosnak íródott levél, amely az ÁVH történetét árnyalja a volt ávósok szemszögéből. Szerzőjéről csak annyit lehet tudni, hogy az egyik újonnan alakult politikai nyomozó testület tagja, aki saját nézőpontjából ismerteti a párt elsőszámú vezetőjével az elmúlt tizenkét év és az „ellenforradalom" eseményeit.
A második forrásközlés Garamvölgyi Vilmosnak, az ORFK vezetőjének a jelentése, amely a volt ávósok elleni felülvizsgálati eljárások eredményeiről számol be.

Forrás

Az politikai rendőrség egy volt ávós szemével
Levél Kádár Jánosnak

Kedves Kádár Elvtárs!
Azt hisszük, nem kell külön kijelentenünk, hogy a politikai nyomozó testület - amely döntő többségében volt ÁVH-s beosztottakból áll - szívvel, lélekkel és ésszel az MSZMP, valamint Kádár elvtárs kormánya és ezek célkitűzései mögött áll.
De állományunk majdnem egészét különböző elvi, szervezeti és gyakorlati problémák nyugtalanítják, amelyek akadályoznak bennünket abban, hogy teljes erővel küzdhessünk. Ez az oka annak, hogy MSZMP tagságunk arra kéri Kádár elvtársat: hallgassa meg problémáinkat.
Elvtársaink döntő többsége, október 23-tól kezdve, végig részt vett az ellenforradalom elleni harcban (sőt, már október 23-án éjjel ellentámadásba akartunk átmenni, amit az MDP PB nem engedélyezett). E harcok során több száz halottunk és sebesültünk volt, nem akadt olyan „ávós" család, amelyet az ellenforradalmárok ne kutattak volna fel. Állományunk nagy többsége november 4. óta is éjjel-nappal harcol az ellenforradalom nyílt és titkos erőinek megsemmisítéséért, a szocialista demokráciáért és a proletárdiktatúráért. Mindezek ellenére sokan köztünk még mindég törvényen kívül állónak érzik magunkat, félteniük kell családtagjaik életét és otthonaik biztonságát, és állandó támadásoknak vannak kitéve.
E helyzet egyik fő oka szerintünk az, hogy a volt ÁVH szerepe nincs kellően tisztázva sem a párt, sem a becsületes dolgozók felé. A történelmi hűség, lelkiismeretünk, de a jelenlegi nemzetközi helyzet is megkívánja most, hogy ezt a kérdést végérvényesen tisztázzuk, és megvethessük egy végre szilárd, jól megszervezett állambiztonsági szerv alapját.
Az ÁVH szerepe a múltban és az ellenforradalom alatt
Az államvédelmi szerv 1945-től fogva a proletárdiktatúra szerve volt. Főcsapásai ennek megfelelően először a nyílt fasiszta erők, majd 1949-től kezdve végig a kapitalista restauráció küldő és belső erői ellen irányultak. (A főcsapások fenti irányát számtalan alapdokumentum igazolja.) Ebben a harcban vett részt az operatív tiszti állomány több ezer nyomozója, akiknek munkája a hírszerzés, a kémelhárítás, a belső reakció és a szabotázs elhárítása, s az ezen a munkák során realizált ügyek vizsgálata volt.
Ugyanakkor az MDP egyes vezetői néhány tucat embert felhasználtak arra, hogy - részünkről a legteljesebb mértékben elítélt - hamis pereket vezessenek le. Ezeket az ügyeket azonban minden egyes esetben az MDP PB tagjai személyesen irányították, az ügyekben előzetesen operatív nyomozás nem folyt, és a koncepciókat minden egyes esetben kívülről kaptuk. A közismert ügyeken kívül még az MDP KB is adott néhány ilyen ügyet, amely feltehetőleg Szűcs ezredes csoportját használhatta fel adatok megszerzésére. Ezek az ügyek azonban titkosak voltak az egész áv. Állománnyal szemben is.
Elismerjük, hogy az áv. Szerv fedése alatt lefolytatott törvénytelen ügyek súlyos kárt okoztak a nemzetközi munkásmozgalomnak és hazánknak, de - amint azt az események beigazolták, káros és bűnös általánosíts volt ezt az aljas tevékenységet az ÁVH fővonalaként megjelölni, s ennek hatásaként a proletárdiktatúra fegyveres szervét tönkretenni.
Honnan indult ki ez az általánosítás? 1./ Az MDP régi vezetősége saját felelőssége és bűnei elkenése végett 1953 óta fokozatosan koncként dobta oda az áv. Szerveket, amikor rájuk fogta pl. a Rajk-ügyet, az erőszakos tagosításokat, egyes emberek megfélemlítését, stb. 2./ A rehabilitált elvtársak maguk sem ismerték az áv. Szervek működését, és kizárólag saját ügyükön át tudtak szubjektív véleményt alkotni. Ezek az elvtársak csak az állomány jelentéktelen töredékét ismerték és fogalmuk sem volt arról, hogy valójában kicsoda ügyük igazi mozgatója. 3./ A rehabilitálás elhúzódása és a velük párhuzamosan adott egyéb amnesztiák azt a látszatot keltették, hogy az ellenforradalmárok elleni ügyek is igazságtalanok voltak. Ezt a helyzetet felhasználták a külső és belső ellenforradalmi erők, és az MDP vezetőségétől kezdődő, a pártaktíva nagy részén a szélsőjobboldalig terjedő ÁVH ellenes egységfrontot teremtettek az ÁVH-val szemben.
Végül is kialakult egy olyan helyzet - amely a legsúlyosabb volt részünkre! -, hogy az áv. Apparátus beosztottai szembekerültek saját pártjukkal és a dolgozókkal! Olyan elkeseredett hangulatnak kellett kialakulnia köztünk, hogy „megvédjük pártunkat a pártunk ellen !"
Ez a helyzet annak ellenére alakult ki, hogy 1953 óta folyamatosan eltávolították a koncepciós ügyekben résztvevőket, s a párt több száz új elvtársat küldött az áv. Szervekhez. Emellett az áv. Szerveken belül kialakult egy folyamat, amely elszörnyedten ítélte el a kisebbség tevékenységét, új irányt kapott az operatív munka sok folyamata, és teljes mértékben helyreállt a törvényesség.
Ugyanakkor az áv. Szervek 1953 óta több súlyos jelzést hoztak az ellenség taktikájára vonatkozóan. Az egyik amerikai dokumentumra, amely szerint a párton belüli ellentétekre kell építeni, maga Vorosilov elvtárs írta rá: fontos! Más dokumentumok bebizonyították, hogy az imperialisták a népi demokráciák elleni támadásaikat az áv. Szervek elleni támadással fogják kezdeni, mert szerintük ezzel lehet leghatásosabban összetörni e rendszereket. Jelzéseket adtunk Nagy Imre és Boldizsár Iván köréből, amelyek szerint örülnének egy itthoni Poznannak stb. Az MDP vezetősége azonban bizalmatlanul fogadta a törvényesség alapján álló áv. Szervek adatait. 1956-ban megtiltották az írók, újságírók, egyetemisták és általában a „demokratikus ellenzék" elleni munkát. A párttag ügynökséget és informátorokat ki kellett zárni a munkából, és végül már csak miniszteri engedéllyel lehetett a (800 000 főnyi!) párttagság egy-egy tagja ellen ügynöki bizalmas nyomozást indítani. Ennek ellenére is a legutóbbi időben több jelzést adtunk a bekövetkezett eseményekre vonatkozóan.
Ilyen előzmények után következett be az előre jelzett ellenforradalom, amelyben az MDP szétesett, de még utolsó pillanataiban sem merte ránk támaszkodva megkísérelni az ellentámadást. Úgy hisszük, hogy az ÁVH állományának legdicsőbb fegyvertényei közé tarozik, hogy ingadozás nélkül felismerte a helyzetet és szembeszállt az ellenforradalommal, először egyedül, majd a Szovjetunió oldalán. (Igaz, hogy rettentően fájlaljuk, hogy idáig kellett jutnunk.)
November 4-e megteremtette a lehetőségét annak, hogy helyreállítsuk a proletárdiktatúrát. De miközben állományunk még harcolt, folytatódott az áv. Szervek dezorganizálása. Amíg a súlyos időkben a központi főosztály, többnyire vezetőikkel az élükön, zömükben együtt tudtak harcolni, november 4. után ezt az állományt megint feloszlatták. E szervezeti dezorganizálás mellett gyakoriak voltak a sajtó és a rádió támadásai, amelyek úgyszólván az utóbbi napokig folytak. Emellett felülvizsgálaton kell átesnünk, amit elvileg igazságtalannak tartunk, hiszen Magyarországon eddig csak a fasiszta szerveket vonták kollektív felelősség alá.
Véleményünk szerint a velünk kapcsolatban vázoltakra azért kerülhetett sor, mert az ÁVH szerepe hamisan, az imperialisták intencióinak megfelelően voltak beállítva úgy a párttagság, mint a becsületes dolgozók előtt.
A legújabb támadások ezen túlmenően onnan erednek, hogy az ellenforradalom tisztában van azzal, hogy úgy a politikai nyomozó testület, mint a karhatalom nagy része volt „ávósokból" áll. Az ezek elleni uszítás pedig valójában a kormány fegyveres támaszát akarja lejáratni, elszigetelni a tömegektől. De nem szabad megengednünk azt, hogy az ellenség ezt, a már egyszer sikeresen felhasznált módszerét újra fel tudja használni.
Kérjük Kádár elvtársat és az MSZMP Intéző Bizottságát, hogy egyértelműen foglaljanak állást az ÁVH-t illetően. Szűnjön meg a velünk kapcsolatos kettősség, amely szerint kívülről támadnak, belülről pedig dicsérnek. Ezért úgy véljük, hogy az állásfoglalást ismertessék a pártaktívák előtt. Ezzel akarjuk elérni azt, hogy a jövőben az áv. Szervek valóban támaszkodhassanak a becsületes dolgozókra, és viszont ők is a proletárdiktatúra és a rend védelmezőit lássák bennünk.
Az államvédelem jelenlegi és jövőbeni szerepe
Tisztában vagyunk azzal, hogy népi demokráciánk jelenlegi helyzete határokat szab meg a fegyveres erők fejlesztése vonalán. Személyünkkel kapcsolatban sem kívánunk kiváltságos helyzetet elérni más dolgozókkal szemben, de rá kell mutatnunk arra, hogy
            a./ az ellenforradalmat nem semmisítettük még meg, hanem az nagyrészt szervezetten a föld alá vonult. Ezeknek az erőknek ma nagyobb lehetőségei vannak szervezeti, technikai és fegyver ellátás terén, mint az elmúlt 12 évben bármikor;
            b./ Az imperialista hatalmak - a jelenlegi nemzetközi helyzetben, az általuk eddig tapasztalt lehetőségek alapján - mindent meg fognak tenni úgy hazánkban, mint a többi népi demokráciákban egy újabb ellenforradalom kirobbantására. Nyilvánvalóan már meg is kezdték erőfeszítéseiket ennek érdekében.
Ilyen körülmények között az áv. Szerveknek november 4. után történt újabb feloszlatása helytelen volt. A megmaradt kis egység képtelen volt eredményesen dolgozni, és csak most, hat hét után szervezzük meg azt az állományt, amelyet november 4. után kellett volna felállítani. A jövőre vonatkozóan - a mostani helyzetben - azonban a jelenleg tervezett létszám sem látszik kielégítőnek. Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy az imperialisták fejlett technikával dolgoznak, és azt nem lehet pusztán lelkesedéssel pótolni.
Véleményünk szerint már most meg kell kezdeni egy végleges államvédelmi szerv megtervezését, amely kiküszöbölné a régi áv. Szervek megosztottságát, és országos méretben egy kézben összpontosítaná a felderítő és elhárító munkát, biztosítaná a megfelelő létszámot és az anyagi-technikai ellátottságot. A tervet ne egy-két ember, hanem egy szakemberekből álló bizottság állítsa össze. Ennek érdekében helyes volna tapasztalatcserét folytatni a baráti országokkal.
A vezetés kérdése
Az áv. Szervek jövőjének kérdése felveti a vezetés kérdését is. Az 1953 óta hozzánk küldött vezetőknek nem volt kellő szakképzettsége, de emellett a legnehezebb időkben cserbenhagytak bennünket. Úgy véljük, hogy jó vezető csak az lehet, aki az operatív munkát alulról kezdte. Ezért azt kérjük, hogy a legfelsőbb vezetői beosztásoktól eltekintve csak képzett káderek legyenek vezetők. (A jelenlegi szervezet mellett e szerint csak a főosztályvezető és helyettesei lehetnek pusztán „politikai" személyek.) A mai helyzet egyébként feltétlenül megkívánja, hogy vezetőink alaposan ismerjék úgy az ellenség taktikáját, mint az operatív munka különböző fogásait, kombinációit stb.
E kérdésben kapcsolatban felmerül az ún. kompromittáltak kérdése is. Nem kívánunk sem kompromittált vezetőket, sem beosztottakat, azonban nem is ismerjük ezt a listát! Emellett az a véleményünk, hogy jelenleg olyan személyeket is kompromittáltaknak tartanak, akik nem azok, mások pedig ki vannak onnan hagyva. Felelős elvtársak állítják, hogy a párt felé beadott ilyen listák hamisak! Ezért azt javasoljuk, hogy egy bizottság vizsgálja felül az ún. kompromittáltak névjegyzékét, és hozzák nyilvánosságra a vizsgálatuk eredményét. Ez egyébként sürgős kérdés, mert sok értékes vezető és beosztott van a munkától jelenleg kizárt elvtársak közül (pl. Rajnai, Radványi, Kucsera, Konrád stb. elvtársak).
Karhatalom kérdése
A rend helyreállításához elengedhetetlenül fontos karhatalom kérdésében sok a huza-vona. A rendőri karhatalomnál pl. elutasítottak 120 volt BKH [belügyi karhatalmista] tisztet, akik éveken át karhatalmi munkát végeztek, holott véleményünk szerint a rendőri karhatalom parancsnoki tisztségeibe volt BKH parancsnokokat kell helyezni. Rendeletileg tisztázni kell a karhatalmi egységek hovatartozását és kellő fizetését is.
Az ügyészség kérdése
Az ügyészség jelenlegi munkája nem segíti elő az ellenforradalom elleni harcot, inkább mentik őket. Nem kívánjuk tőlük a törvényesség megsértését, de a törvények erélyes használatát az ellenforradalmárokkal szemben: igen! Javasoljuk az ügyészség tagjait erélyesebb jogászokkal felváltani.
Az MSZMP operatívabb segítése
Úgy véljük, hogy komolyabb segítséget tudnánk adni az MSZMP-nek a párt, társadalmi és kulturális életben való térfoglalásban. Javasoljuk ezért, hogy az együttműködés lehetőségét részletesebben vitassuk meg megfelelő elvtársakkal.
Kádár elvtárs meghívása
A politikai nyomozó testület pártszervezeti szeretnék, ha Kádár elvtárs megjelenne egy aktíván, mert senki sem tud bennünket annyira megnyugtatni és felvilágosítani, mint éppen ő.
[Nincs szerző]
Magyar Országos Levéltár XIX-B-1-ai 4. doboz 1957. 267/a.

Jelentés az volt ÁVH tagok felülvizsgálatáról
Országos Rendőr-főkapitányság Vezetője.
Nyt. szám:
 238/87-1957.
TÁJÉKOZTATÓ JELENTÉS.
Budapest, 1957. évi január hó 16.
Tárgy:
 a volt Államvédelmi Hatóság tagjainak felülvizsgálata.
Budapesten és az ország területén a Fegyveres Erők Minisztere és a Legfőbb Ügyész 5004/1956. számú közös utasítása alapján működő felülvizsgáló bizottságok 1957. január hó 8-ig
4986
volt Államvédelmi Hatóságnál szolgálatot teljesítő személy ügyét vizsgálták felül.
Az igazolási eljárás alá vont személyek megoszlása a következő:
3048 fő operatív állományú
1923 fő vegyes állományú /irodai, BKH, futár stb./
A biztosságok leigazoltak és igazolási okmánnyal elláttak
                                                           4971
személyt.
A bizottságokhoz összesen 31 bejelentés érkezett. 29 bejelentésben különböző hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták az államvédelmi beosztottakat. A bizottságok minden bejelentést alaposan megvizsgáltak. A vizsgálatok eredményeként 15 személy (Budapesten 11 főt, vidéken 4 főt) nem találtak igazolhatónak, ezért részükre az igazolásról szóló okmányt nem adták ki.
A Pest megyei főkapitányságon működő bizottsághoz egy személy ügyében már az igazolást követően érkezett bejelentés. A bizottság a bejelentést - az utasításnak megfelelően - a Legfőbb Ügyészségnek küldte meg kivizsgálás végett.
Budapesten és vidéken összesen
                                                           1519
személy nem jelent meg a felülvizsgálást végző bizottságok előtt, annak ellenére, hogy községüket [a lakhelyük szerinti tanácsot] az igazolást végző bizottságok felszólították. Számosan vannak olyanok, akiket - tartózkodási helyük ismerete hiányában - a bizottságok kiértesíteni nem tudtak.
A bizottságok vidéken munkájukat befejezettnek tekintik. Ennek ellenére a mai napig csupán Nógrád, Szabolcs és Tolna megye terjesztette fel befejező jelentését.
Garamvölgyi Vilmos r. ezredes
miniszterhelyettes.                   
MOL XIX-B-1-ai 1. doboz 1957. 8.
Ni csak ni csak a nevek ismerősen csengnek, nem hajléktalan összeállítási listáról ismerősök, ha nem politikusi, de végrehajtó hatalmi ág , és hány ilyen van , az ÁVH gyerekek bedolgozták magukat, és gondolod az unokák majd elmennek kubikusnak , vagy állatgondozónak, ez ám a karier
rablóból rabló lesz politikusból is rabló lesz és hazaáruló de főleg megélhetési bűnözö.


Romlott húst a munkásoknak
Anomáliák az üzemi étkeztetésben az 1950-es években
Kőrösmezei András
Tartalomjegyzék

Oldalak:
Az ’50-es években a kényszervágott, s azután elkobzott húst vagy annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Az alábbi források egy ilyen esetet, és az azt követő vizsgálatot mutatják be. Az elkobzott húst kubikusoknak szánták, annak azonban már az átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség, és a disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. Másnap ezt adták ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem tudták megenni.

Az élelmiszerellátás nehézségeinek gyökerei

Az élelmiszerellátás akadozása Magyarországon a háborús gazdálkodás miatt már a II. világháború első időszakában elkezdődött. Az ellátás nehézségeit mutatta, hogy 1940-től az élelmiszertermelés és kereskedelem megszervezését tárca nélküli közellátásügyi miniszter vezette. 1940-től a közellátásügyi miniszter maga jelölhette ki a különböző szabadon forgalmazható nyersanyagok és egyéb árucikkek nagykereskedőit (szén, bőr stb.). Ez a jogosultság idővel szinte minden árucikkre kiterjedt, 1941 decemberében a minisztertanács határozata értelmében a bor, sör és szeszesital nagykereskedést is hatósági engedélykötelesség alá vonták. Az év folyamán minden törvényhatóságnak létre kellett hoznia saját Közellátásügyi Hivatalát. Ezeknek a hivataloknak pontos nyilvántartást kellett vezetniük az összes iparijogosítvány-birtokos, nagykereskedő, elosztó és egyedárus személyéről és származásáról, valamint az általuk forgalmazott termékekről.

A jegyrendszer bevezetésére már a háború időszakában sor került. Az élelmiszerellátásban a legsúlyosabb helyzet Magyarországon a háborús cselekményeket követően, 1944 végére és 1945 elejére alakult ki.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a helyzet súlyosságának beismeréseként létrehozta a közellátásügyi tárcát, vagyis az 1944. december 22-én kinevezett miniszter, Faragho Gábor, már nem tárca nélküli miniszterként működött. (Faragho Gábor csendőrtábornok volt egyébként az előzetes fegyverszüneti delegáció egykori vezetője.)

1945-ben több miniszterelnöki rendelet is foglalkozott a közellátás ügyével (295/1945. M.E. számú rendelet, 820/1945. M.E. számú rendelet és a 4040/1945. M.E. számú rendelet). A 295/1945. M.E. számú 
rendeletben a közellátásügyi miniszter a fejadagok csökkentéséről rendelkezett, s az ostromállapotokat mutatja, hogy a közélelmezés biztosítása alatt ekkor nem csak a polgári lakosság ellátását értették, hanem a Vörös Hadsereg és a Magyar Honvédség ellátását is. A 820/1945. M.E. számú rendelet a hiánygazdálkodás következtében kialakult feketézés miatt elterjedt közellátási bűncselekmények megtorlásáról rendelkezett, míg a 4040/1945. M.E. számú rendelet már az élelmiszeripari termények, termékek, élő és vágott állatok beszolgáltatását is kötelezővé tette, s e termékek után az állam a közellátásügyi miniszter által meghatározott hatósági árat volt köteles fizetni. A beszolgáltatás alól kibújni próbálkozókat a rendelet szigorúan büntette.
A korabeli élelmiszerellátásnak a leggyengébb pontja a hús- és hentesáruk megtermelése és elosztása volt. A frontvonalnak az ország területén történt végigvonulása ugyanis óriási kárt és pusztulást okozott az állatállományban. A közellátásügyi miniszter 10.003/1944. K.M. számú rendelete a sertés forgalmának és levágásának a szabályozásáról címet viselte, és a kényszervágás különféle eseteit leszámítva megtiltotta a 100 kg alatti testsúlyú állatok levágá-sát. A fenti K.M. rendelet kilátásba helyezte a korábbi, mindenre kiterjedő országos közellá-tásügyi nyilvántartásoknak a rendbehozatalát, amelyek háborús cselekmények miatt zilálódtak szét. A közellátásügyi miniszternek e rendelet alapján joga volt annak meghatározására, hogy az egyes községekben, városokban mennyi élősúlynak megfelelő sertést szabad levágni közfogyasztásra. A magánfogyasztásra szánt sertésvágások csak saját hízlalású sertés esetén voltak megengedettek, de ezekben az esetekben a tulajdonos csak annyi húsárut tarthatott meg, amennyi nem haladta meg a háztartás fejadag szerint számított félévi szükségletét, személyenként legfeljebb 5 és fél kg-ot.

Egy további 10.030/1945. K.M. 
rendelet a szarvasmarha, bivaly, borjú és juh forgalmát és levágását is a fentieknek megfelelő szigorral szabályozta.

Az élelmiszerforgalom és elosztás drákói szabályozottsága egy év elteltével sem veszített szigorából, s ezért 1946-ban sem szűnt meg az élelmiszerek elosztását szabályozó jegyrendszer. A háborús károk mellett hozzájárult ehhez az 1945-ben a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és földmíves nép földhözjuttatásáról szóló törvény megalkotása (1945. évi VI. törvény), amelynek következtében a jól működő mezőgazdasági nagyüzemek helyett felszabdalt földbirtokokon vagy kis parcellákon gazdálkodó és tőkehiánnyal küszködő földművesek termelték meg az élelmezés alapját képező terményeket és termékeket. Természetesen ennek hatékonysága jóval alacsonyabb volt, mint amit korábban a nagyüzemi gazdálkodás mellett el lehetett érni.

A közellátásügyi miniszter 11.440/1946. K.M. számú 
rendelete szabályozta a továbbiakban is alkalmazandó élelmiszer-jegyrendszert. Budapesten és környékén a korábbi szabályozást hagyta érvényben, de vidéken hatósági élelmiszerjegyeket, általános közellátási élelmiszerjegyeket és különféle liszt- és kenyérpótjegyeket vezetett be. Az igényjogosultakat ellátatlanokra és önellátókra osztotta, a nehéz testi munkások és a terhes, szoptatós anyák részére kenyér- és élelmiszerpótjegyek kiutalását tette lehetővé

A korábbi, 1945-ben kiadott miniszterelnöki rendeleteket 1947-ben egy még szigorúbb, a közellátás biztosítsa tárgyában kiadott 3.440/1947. M.E. 
rendelet váltotta fel. Ennek a rendeletnek az alapján lehetővé vált, hogy attól a gazdálkodótól, aki „saját hibájából” nem tett eleget beszolgáltatási kötelezettségének, a háztartási és gazdasági szükségletén felüli terménykészletet is elkobozzák. Sőt, abban az esetben, ha a gazdálkodót terhelő beszolgáltatási kötelezettség kiegyenlítésére ez sem volt elegendő, a közellátásügyi miniszter esetenként – helyszíni külön vizsgálat után – a terményelkobzást a beszolgáltatási kötelezettség mértékéig, a háztartási és a gazdasági szükségletre tekintet nélkül is elrendelhette. A közellátásügyi miniszter e rendelet alapján a beszolgáltatási kötelezettség alá nem eső mezőgazdasági termények, termékek, állatok és általában a közellátás céljára szükséges élelmiszerek forgalmát is szabályozhatta. A szabályozás részletessége odáig ment, hogy a különböző osztályokban sorolt vendéglátóipari egységek, vendéglők étlapján szereplő árakat is pontosan előírta.

A Közellátásügyi Minisztérium a közellátásügyi miniszteri állás megszüntetéséről és az Országos Közellátásügyi Hivatal szervezéséről szóló 1947. évi XXXV. törvény alapján szűnt meg, ill. alakult át hivatallá. A törvény szerint a közellátásügyi miniszter teendőit valamint a megszervezett Országos Közellátásügyi Hivatal felügyeletét is a földmívelésügyi miniszter látta el.
:.............
Már akkor is romlott moslékot etettek a jó néppel, most is azt kapjuk, hát mi változott akkor? Hát mi az orosz helyet jött a zsidó, a tankok helyet jöttek a bankok, az ÁVH helyett jött a zsidó maffia, kik a nemzeti vagyonunkat tüntette el, míg az ÁVH – sok az embereket darálták le, a zsidó maffia szervkereskedelemben értékesíti az embereket. Hulla , hulla, az ÁVH is a maffiai zsidó, sőt a politikai elitnek titulált rablóbanda is zsidó és szabadkőműves . A vakolók megmondják mi a cél a ganék meg a célnak megfelelően letarolják az országot. Az ÁVH - nál a nemzetalkotó gondolkodó egyedeket irtották ki, nehogy nemzetté formálódjunk, kulákok, értelmiség , nagyburzsoázia, maradt a kocsonyás maszlag akiből azt akartak gyúrni amit akartak, a nagyburzsoáziát, értelmiséget a zsidó
akarta kiváltani, ők lettek volna a megmondó emberek, mint ahogy látod a tendencia ez volt, eddig sikerült kiszorítani a magyart a döntéshozatali helyekről, hogy ezután mi lesz az rajtunk is múlik, ne hagyjuk, a zsidót uralkodni. Van hazájuk ott uralkodjanak, itt legyen olyan mint a magyar nincs kivételezés, az ÁVH utódokat ki a közéletből, ki a meghatározó állásokból, ne foglalják el a magyar emberek helyét, és ne próbáljanak uralkodni rajtunk. Ez itt Budapest és nem Judapest. ÁVH – s utódok nincs helyetek a közéletben , mert csak raboltok, loptok és öltök, forr körülöttetek a korupció, ezért ki a politikából, a helyi és országos szintűből is, még a törvény sem ér el hozzátok, ja a hitsorstársatok, nehogy megbüntessék a zsidó maffia képviselőit. Hogy is van ez még a cigány maffia is letudja fizetni a bíróságokat egy enyhe ítéletért, lásd Mária Kozma esetet. Ugye nem baj ha nem szeretünk benneteket, ugye nem baj , ha utálunk benneteket, ugye nem baj , ha nem szeretnénk együtt élni veletek . Van nektek hazátok , húzzatok el a Szuezi dombsághoz, ott áruljátok a homokot a kecskeszart, és a hazátokat az araboknak napellenzőért, vagy amiért akarjátok, csak menjetek míg mehettek.


Gábor Zsazsa 1968. októberi látogatása Magyarországon
Rotschild Klárának sem fizetett
Kiss András
Tartalomjegyzék

Oldalak:
Gábor Zsazsa többszöri rendelés-módosítással $ 4178.00 összegben különböző női ruházati cikkeket rendelt. A rendelésnek megfelelően a ruhákat elkészítették, azonban Gábor Zsazsa sem a ruhák átvételére, sem azok értékének megtérítésére nem volt hajlandó. Az egyes próbák alkalmával több ruhát széttépett, s a szalon dolgozóival szemben minősíthetetlen hangot ütött meg. Többször tett olyan kijelentéseket is, mint pl.: »Mondták nekem, hogy ne utazzak Magyarországra, mivel az egész magyar társaság csaló tolvaj.«"
Én úgy mondanám csaló zsidó tolvaj, így látod te is?
Gábor Zsazsa, az Amerikai Egyesült Államokba kitelepült magyar származású színésznő - akitől a fenti kijelentés is származik - 1968. októberi budapesti látogatása igencsak az érdeklődés középpontjába került. Élete, szereplései és az őt körülvevő botrányok napjainkban is foglalkoztatják a médiát, aki mint életrajzi adataiból kiderül, 2011. február 6-án töltötte be 94. életévét. A kitüntetett figyelem tehát korántsem apad, s így volt ez 1968. évi magyarországi utazásakor is. Életfilozófiájára hivatkozva, - „Nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam. Az se baj, ha rosszat." - megpróbáljuk a Külügyminisztérium iratanyagában található feljegyzés alapján rekonstruálni, hogy budapesti látogatásakor melyek voltak azok a problémák, amiért a Külügyminisztériumnak foglalkoznia kellett az őt körülvevő bonyodalmakkal. (Lásd az 1. forrást!)
 Gábor Zsazsa Budapesten 1968-ban
Gábor Zsazsa 1917. február 6-án született Gábor Vilmos és Gábor Jolie (született Tillemann Janka) zsidó származású szülők gyermekeként Budapesten. 1936-ban elnyerte a Miss Hungaria szépségkirálynő címet. Még ebben az évben Bécsbe utazott, ahol a korszak híres tenorénekese, Richard Tauber felfedezte, és meghívta, hogy énekeljen a Der singende Traum („Az éneklő álom") című operettben a Theater an der Wienben. Ez volt Gábor Zsazsa első nyilvános és jelentős szereplése. 1941-ben, miután házasságának Burhan Belgegel, egy török diplomatával vége szakadt, követte Magda és Éva nevű testvéreit Hollywoodba. Hasonlóan Testvéreihez ő is színésznőként dolgozott. Magyarországi látogatására az ötödik férjével, Joshua S. Cosdennel való válása után egy évvel került sor, itteni napjai azonban inkább a botrányokról szóltak. Fellépése és nyilatkozatai a Külügyminisztériumnak, a budapesti amerikai missziónak és nem utolsósorban látogatási célpontjának, a Belvárosban található Rotschild szalonnak okozták a legtöbb problémát.
Gábor Zsazsa felkereste a Bábolnai Álami Gazdaság ménesét
A szalon egyike volt Budapest legelegánsabb ruhaüzleteinek, amelynek irányítója Rotschild Klára volt. Rotschild Klára és szülei már a második világháború előtt ismert ruhaszalonok tulajdonosai voltak. A '40-es évek végén államosították ezeket az üzleteket, s csak évekkel később sikerült visszatérnie a szakmába. 1953-ban - immár állami tulajdonú „egységként" - az ő vezetésével nyitotta meg kapuit a Különlegességi Női Ruhaszalon a Váci utca 17. szám alatt. Az üzlet 1961-ben vette fel hivatalosan a Clara Rotschild nevet. Az 1960-as és 1970-es években a vevőközönség túlnyomórészt művészekből, orvosok, tudósok, diplomaták hozzátartozóiból, külföldön élő magyar hölgyekből, és más külföldi hölgyekből tevődött össze. Többek között itt készíttetett ruhát magának Jovanka Broz, Josip Broz Tito jugoszláv elnök felesége, Kádár Jánosné, Münnich Ferencné, Honthy Hanna, Psota Irén is. A szalon tehát a pártvezetés asszonyainak reprezentációját is szolgálta.
Rotschild Klára és vendégei: Jovanka Broz és Kádár Jánosné
Léderer Lajos, a The Observer londoni lap kelet-európai szakértője és munkatársa Gábor Zsazsa látogatása után interjút készített a színésznővel, aki elmondta, a látogatás - vélhetően egyetlen - célja az volt, hogy a magyaroknak segítsen abban, hogy reklámot teremt a ruhák eladásának, és javítson a magyarok öltözködésén. (Lásd a 2. forrást!) Utazása egyfajta jószolgálati látogatásként volt beállítva. Azonban - ahogy a dokumentumokból is jól látható - az affér a megrendelt ruhák kifizetése köré összpontosult. Az itt közölt két dokumentum egyik érdekessége, hogy a Külügyminisztérium által 1968. október 14-én készített feljegyzés egy október 10-ei beszélgetést rögzített, a Gábor Zsazsával készített interjú megjelenése szintén aznapra tehető. Különbség van a két dokumentum tartalma között. A színésznő az őt ért becsapásról a Külügyminisztériumot is felhívta az ügy tisztázására - abban reménykedve, hogy a külügy útján elintézheti a vitás esetet a szalonnal - azonban a minisztérium illetékese egyértelműen tudtára adta: egy magánszemély és egy a divatszalon közötti nézeteltérés nem tartozik az illetékességükbe. A feljegyzés - miután az amerikai magyar nagykövetség telefonon megkereste a Külügyminisztériumot és tájékozódott a szalontól - összegszerűen közli a szalon követelését, azaz 4178 dollár összegű megrendelésről tesz említést, ami Magyarországon tetemes pénznek számított. Érdekes az is, hogy a Külügyminisztérium érdeklődésére azt az információt kapták, hogy Gábor Zsazsa ruharendelését csak szóban beszélték meg, mindössze egy 900 dolláros előlegről készült írásos feljegyzés.
Gábor Zsazsa ruhapróbán a Rotschild divatszalonban
Ellentétben a külügyminisztériumi feljegyzéssel, az interjúban Gábor Zsazsa azt nyilatkozta, hogy a Rotschild divatszalon olyan ruhákról kívánt számlát kiállítani, amit ő nem is rendelt meg. A követelés az interjú szerint akkor már 5 ezer dollárról szólt, arról azonban már nem esik szó, hogy megrendelt ruhákat miért tépte össze, és az alkalmazottakkal, valamint a Külügyminisztérium amerikai refereturájának előadójával „minősíthetetlen hangon beszélt". A Londonban adott interjú további adaléka, hogy a ruhavásárlási ügyön kívül további két magyarországi botrányra is történik utalás. Az egyik a jegy hiányában meghiúsult Opera-látogatás, a másik pedig egy családi festményének kivitele az országból. Az iratokból mindössze az állapítható meg, hogy Gábor Zsazsa állítása szerint a reptéri vámosok büntetéssel fenyegetőztek, amire Gábor Zsazsa a következő botránykeltő kijelentést tette: „Ha akarják, küldjenek el Szibériába. Ott vagy a Szovjetunió elnökének leszek a szeretője, vagy agyonlőnek". Az ilyen jellegű kijelentések nagyon jól láttatják a nyugati közvéleményben, valamint gondolkodásban lévő torz képet a Szovjetunióról és más kelet-közép-európai szocialista országokról. Pontosabban azt, hogy egy családi festmény kivitelének megakadályozásából és egy hatósági személy fellépéséből egyesek automatikusan a Szibériába történő deportálásokra következtetnek. Az indulatos kijelentés arra is utal, hogy Gábor Zsazsának semmilyen ismerete nem volt a Szovjetunió, hatalmi, államszerkezeti viszonyairól, s a „Szovjetunió elnöke" cím sem létezett. A festményt - amelynek kiviteléhez hatósági engedély kellett volna - a vámosok valószínűleg visszatartották. További iratok hiányában arra következtethetünk, hogy a ruharendelés terén a mulasztást a szalon követhette el, amikor - a szokásos módon - megbízva vevőjében nem rögzítette írásban Gábor Zsazsa rendelését. Így némi, egyszerűen csak holminak nevezett ruhadarab megvásárlása után Gábor Zsazsa elhagyta az országot.
Az MTI tudósítása szerint a szalon ügyvédje egy ízben kísérletet tette arra, hogy megakadályozza Gábor Zsazsa elutazását, amíg az állítólagosan fennálló tartozását ki nem fizeti, azonban az már nem derült ki, hogy ez a kísérlet, valamint az ügy teljes körű rendezése miért fulladt kudarcba. Nyilvánvalóan az azokhoz hasonló kijelentései, miszerint elutazása utáni nyilatkozatai majd tönkreteszik Magyarország turistaforgalmát minden alapot nélkülöztek, azonban mégis némi problémát okoztak az amerikai külképviseletnek. Ezt látszik alátámasztani a külügyminisztériumi feljegyzés azon része, amelyben E. Alexander, a budapesti amerikai nagykövetség kultúrattaséja arra következtet, hogy - ismerve Gábor Zsazsa Amerikai Egyesült Államokbeli megnyilatkozásait - Magyarországon is valamiféle szélhámosságot követett el. A további incidensek elkerülése érdekében a nagykövetség számára vélhetően az volt a fő szempont, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tett nyilatkozatai még véletlenül se váltsanak ki negatív hatást a két ország viszonylatában. A külügyminisztérium feljegyzés szerint Gábor Zsazsa botrányos viselkedéséről a budapesti amerikai követség vélhetően értesítette külügyminisztériumukat. Minderre a magyar fél is megtette a szükséges lépéseket, Gábor Zsazsa tiltólistára került, az ügyet pedig a Külügyminisztérium lezártnak tekintette.

Magyarország csatlakozása az IMF-hez és a Világbankhoz I. rész
Honvári János – Torda Csaba
Tartalomjegyzék

Oldalak:
Magyarországnak az IMF-be való belépése nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is elő-nyös lehet. Jugoszlávia után mi lennénk az első szocialista ország, amely kapcsolatba lép az IMF-fel és a Világbankkal, amit követhetne más KGST ország esetleges csatlakozása is. Ez erősíthetné azt a kívánatos irányzatot, amely az USA nemzetközi pénzügyi szervezetekben fennálló befolyásának visszaszorítását szolgálná.”

Bevezetés

Kevéssé ismert - talán a kudarc miatt nem kapott eddig nagyobb publicitást -, hogy hazánk közvetlenül a második világháború után, az IMF és a Világbank megalakulásakor csatlakozni akart az új nemzetközi pénzügyi intézményekhez. A romokban heverő, erőn felüli jóvátételi fizetésre kötelezett országnak az újjáépítéshez, a gazdaság elavult szerkezetének modernizálásához külső pénzügyi forrásokra lett volna szüksége. „A valutastabilizálás mielőbbi megvalósítását Magyarország már azért is szeretné - olvashatjuk a magyar kormány 1945 nyarán kidolgozott békejavaslatában -, hogy ez által lehetővé váljék számára a Bretton Woods-i egyezményben elhatározott nemzetközi pénzügyi kooperációban való részvétel." A memorandumot Gyöngyösi János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere juttatta el a budapesti amerikai és szovjet nagykövetnek, valamint a brit kabinet budapesti politikai képviselőjének. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a háborúban vesztes országok csatlakozását csak a békeszerződés aláírása után tartotta lehetségesnek. Ez alól Olaszország esetében kivételt tettek, de világosan leszögezték, hogy az olasz példa nem számít precedensnek. A washingtoni magyar követség gazdasági szakértője, Szász Sándor a kedvezőtlen előjelek ellenére - nyilván a magyar kormány jóváhagyásával - tapogatózó tárgyalásokat folytatott hazánk esetleges IMF és Világbanki tagsága ügyében. A viszony Magyarország és az angolszász hatalmak között 1947 második felére végzetesen megromlott. Harry S. Truman amerikai elnök 1947 júniusában két ízben is elítélte a Magyarországon bekövetkezett változásokat és (Romániával valamint Bulgáriával együtt) a békeszerződés megsértésével vádolta meg hazánkat. Ilyen előzmények után Magyarország 1947. július 10-én elutasította a Marshall-értekezletre invitáló meghívót, és nem vette igénybe az amerikai újjáépítési segélyt. Az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1947. augusztus 22-i ülésén vétójogával élve megakadályozta Magyarország felvételét a nemzetközi szervezetbe. Magyarország 1947 végén, 1948 elején még fontolgatta a belépési kérelem benyújtását, de az informális csatornákon érkező amerikai elutasítás miatt erre már nem került sor (1. forrás). Jugoszlávián kívül Lengyelország és Csehszlovákia kikerült a nemzetközi pénzügyi ikerszervezetből. Magyarország ezt követően a jugoszláv IMF képviselőkön keresztül jutott némi információhoz a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tevékenységéről (2. forrás). A magyar-amerikai kapcsolatok 1963. évi átmeneti normalizálódása után azonban már tengerentúli üzletemberek szorgalmazták Magyarország IMF-be való belépését, ill. a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Deviza Főigazgatóságát vezető Fekete Jánosnak a meghívását az USA-ba (3. forrás).
Az 1960-as évek közepén ismét felborult a magyar gazdaság egyensúlya. Bár az ország eladósodása közel sem volt olyan súlyos, mint az 1929-1933-as nagy gazdasági válság idején, a konvertibilis adósságállomány lejárat szerinti kedvezőtlen összetétele miatt a pénzügyek irányítói elengedhetetlennek tartották közép- és hosszú lejáratú finánchitelek felvételét. Ilyen előnyös kamatozású hiteleket akkoriban az ENSZ szakosított pénzügyi intézményeitől lehetett felvenni. Az MNB 1966. március 2-án - minden bizonnyal a Külkereskedelmi és a Pénzügyminisztériummal, valamint a pártközpont illetékes osztályával egyeztetve - részletes javaslatot dolgozott ki a kapcsolatfelvételre a Nemzetközi Valutaalappal és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (IBRD - Világbank). A feljegyzés készítői a magyar fizetési mérleg ismert nehézségeivel és főleg a tőkés országokkal szembeni állandó deficittel indokolták e fontos lépés megtételének szükségességét. A jegybank az IMF-hez való csatlakozást az akkor már napirenden lévő új gazdasági mechanizmus alapelveinek kiteljesítése érdekében is szorgalmazta (4. forrás). A javaslat megfogalmazói úgy vélték, hazánk számára az lenne a legkívánatosabb, ha a reform bevezetéséhez szükséges tartalékokat szocialista országoktól sikerülne megszerezni. A Szovjetunió azonban éppen 1965-ben egyezett bele a következő hat évben esedékes kétszázhetvenötmillió rubeles magyar hiteltörlesztés prolongálásába, így onnan nem várhattunk további engedményt. A többi szocialista ország pedig nem volt abban a helyzetben, hogy pótlólagos, átmenetileg nem ellentételezett szállításokkal járuljon hozzá a magyar reform sikeréhez.
Az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága 1967. február 27-i ülésén támogatta a pénzügyminiszter csatlakozást felvető és sürgető javaslatát. A tőkés pénzpiacon Magyarország abban az időben állami kötvénykibocsátással sem próbálkozhatott. A tervezet szerzői viszont lehetőséget láttak arra, hogy az ország a nemzetközi pénzügyi szervezeteknél konvertibilis devizahiteleket szerezzen. Különösen akkor, ha a többi szocialista országot megelőzve, Jugoszlávia után másodiknak lép be Magyarország az IMF-be és a Világbankba. Úgy gondolták, hogy ennek a politikai feltételei már adottak. Az addig szerzett tapasztalatok arról győzték meg a javaslattevőket, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek és intézmények megbízható, korrekt partnerek. A kapcsolatok felvétele terén az első lépéseket informális csatornákon, a már meglevő személyes kontaktusok révén tették meg. A Külügyminisztériummal ellentétben a Magyar Nemzeti Bank szükségtelennek és feleslegesnek tartotta az egyeztetést az összes KGST-országgal, mert az csak elnyújtaná és veszélyeztetné az elgondolás kivitelezését. A Szovjetuniót azonban senki sem tartotta megkerülhetőnek: az előzetes konzultációt a tábor vezető erejével való minden fórum szükségesnek nevezte. Minthogy 1966 végén az IMF-tagországok több mint húsz milliárd dollárnyi együttes kvótájából az Egyesült Államok egymaga 25%-ot birtokolt, ami az összes szavazatok 22%-ára jogosította, a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozás kérdésében a vezető tőkés nagyhatalmat sem lehetett megkerülni. (Az új tagok felvételénél ez a kvóta- és szavazati arány gyakorlatilag vétójogot biztosított az Egyesült Államoknak.)
Az IMF-fel és a Világbankkal folytatott eredményes tárgyalások első számú feltétele az volt, hogy hazánk, a nyugat-európai országokhoz hasonlóan, az Egyesült Államokkal is rendezze régi és újabb keletű adósságát. Az MSZMP Politikai Bizottsága felhatalmazást adott a két világháború között keletkezett kötvényadósságok és a második világháború utáni államosítások kártalanítására irányuló tárgyalások megkezdésére, egyezmény kötésére azonban csak az 1970-es években került sor.
Az MSZMP Politikai Bizottsága 1967. március 7-i ülésén tehát megadta a felhatalmazást a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való informális kapcsolatfelvételre (5. forrás). A csatlakozás előkészítésében a külképviseleteken dolgozókon kívül elsősorban az MNB akkori vezetői, László Andor elnök és Fekete János ügyvezető igazgató jeleskedtek. Abban az időben az ország egyetlen nemzetközi pénzügyi intézménynek, a bázeli székhelyűNemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) volt a tagja. A magyarok a BIS közgyűléseit és az MNB vezetőinek így szerzett személyes ismeretségi körét használták fel arra, hogy teszteljék hazánk esetleges tagságának kérdésében a nemzetközi pénzvilág álláspontját. Fekete nem vesztegette az időt: 1966 júniusában a BIS esedékes bázeli közgyűlésén magánbeszélgetést folytatott a Bank of England kormányzó-helyettesével, Jaspers Roothammel arról, hogy „lenne-e lehetősége Magyarország csatlakozásának az IMF-hez". Fekete azt kérte a kormányzó-helyettestől, hogy érdeklődését „személyes felvetésként kezelje, s puhatolózzon megfelelő módon - reá való hivatkozás nélkül - egy ilyen kezdeményezés várhatófogadtatásáról".
A BIS-nek ugyanezen a közgyűlésén a Bank of England 1966-ban beiktatott kormányzója londoni látogatásra hívta meg az MNB elnökét. Az utazásra 1966. október 22-e és november 2-a között került sor. László Andor társaságában ott volt Fekete János ügyvezető igazgató,Pulai Miklós igazgató és Czirják Gyula osztályigazgató is. A jegybank delegációja hazánkkal szemben jó irányban változó légkört és fokozott érdeklődést tapasztalt. Ugyanakkor a két ország viszonyát némiképp beárnyékolta a gazdasági világválság idején befagyott és akkor még rendezetlen kötvényadóság ügye. A tárgyalásokon felmerült Magyarország IMF-tagságának kérdése is. Angol részről a Külügyminisztérium egyértelműen pozitíven fogadta a magyar csatlakozás ötletét, a Pénzügyminisztériumnak ellenben voltak fenntartásai. Az angol jegybank kormányzója, Leslie Kenneth O'Brien a csatlakozás megtárgyalására hajlandónak látszott „félhivatalos magyar küldöttséget fogadni" (6. forrás).
Franciaország határozottan támogatta hazánk és a többi szocialista ország részvételét a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek (az IMF és az IBRD) munkájában. A franciák a szocialista országok bevonásával a nemzetközi pénzügyi életben uralkodó angolszász hegemóniát akarták csökkenteni. A belépésekre azért látták megfelelőnek az időt, mert az IMF-ben éppen véget értek a különleges lehívási jogok (Special Drawing Rights, SDR) körüli hosszú viták, amelyekben a szocialista országok jelenlétét a vezető pénzügyi körök nem tartották kívánatosnak. A belső viták lezárultával azonban a franciák szerint „a szocialista országok jelenléte már nem lenne zavaró tényező" (7. forrás).
A csatlakozásról folyó előtárgyalások sorából kiemelkedik Fekete Jánosnak a Nemzetközi Valutaalapnál tett látogatása. Az 1966. végi washingtoni tárgyalásról szóló jelentését a bankár 1967. január 3-ai dátummal készítette el (8. forrás). A személyes kapcsot Joseph Gold, az IMF vezető jogtanácsosa jelentette, akit Fekete a BIS bázeli közgyűlésén ismert meg. A magyar ügyvezető igazgató látogatásának legfőbb célja az volt, hogy kipuhatolja, milyen esélye lenne hazánk esetleges csatlakozásának. Gold meg volt arról győződve, hogy az IMF vezetői részéről „negatív észrevétel nem merülne fel, amennyiben Magyarország vállalni tudná azokat az IMF-tagsággal kapcsolatos kötelezettségeket, amelyeket az alapszabályok előírnak". Gold összehozta Feketét az IMF európai igazgatójával, aki kedvenc gyermekünknek nevezte Jugoszláviát, s pusztán amiatt aggódott, hogy valamelyik szocialista ország csatlakozása nem borítaná-e fel az IMF-en belüli nyugalmat, amely abban nyilvánul meg, hogy a politikai kérdéseket teljesen mellőzik, s csak gazdasági ügyekkel foglalkoznak. Fekete a magyaroknak a BIS-ben betöltött szerepére hivatkozott, arra, hogy az elmúlt két évtizedben nem érte bírálat ottani tevékenységüket, s a magyarok is úgy érzik, hogy diszkriminációmentesen kezelik őket.
Fekete egyértelműen jelezte, hogy a felvételi kérelem esetleges visszautasítása „olyan presztízsveszteséget jelentene hazánknak, amelynek elszenvedésére semmiféle indokunk nincs, miután semmi olyan gazdasági vagy politikai kényszerítő körülmény nem áll fenn, amely e csatlakozást igényelné". (Az előzmények ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy az MNB ügyvezető igazgatója itt finoman szólva nem mondott igazat.) Arra a kérdésre azonban, hogy felvennék-e Magyarországot, az IMF igazgató kitérő választ adott. ? ugyanis személy szerint természetesen nem tudott garanciát vállalni az Egyesült Államok, Anglia és a legfontosabb nyugat-európai országok támogató szavazatára, azt azonban megígérte, hogy ha Magyarország benyújtja csatlakozási kérelmét, azt az IMF vezetősége támogatni fogja. Ezen kívül úgy látta, hogy gazdasági szempontból a felvételnek nem lehet akadálya, mert Magyarország nemzetközi megítélése „jobb, mint a tagországok többségéé. Ha felmerülhet a tagországok részéről valami ellenvetés, az csak politikai jellegű lehet". Ezt azonban az akkori helyzetben nem tartotta valószínűnek.
A magyarok a nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézményekkel folytatott összes tárgyalásukról részletesen beszámoltak szovjet partnereiknek. Így tett Vályi Péterpénzügyminiszter is szovjet kollégájával, Vaszilij Fjodorovics Garbuzovval 1967. szeptember 12-én folytatott moszkvai tárgyalásain, ahol beszámolt az IMF-be való lépés tervéről. Garbuzov elmondta, hogy a Szovjetunió is folytat tapogatódzó megbeszéléseket a franciákkal e kérdésről és a világszintű monetáris együttműködés egyéb problémáiról. Hozzátette azonban, hogy e megbeszéléseket a franciák szorgalmazzák, ők nem nagyon sietnek. Náluk különböző vélemények vannak az IMF-hez való viszonyról, s kiváró álláspontra helyezkednek. Bár voltak fenntartásai és kétségei, de elképzelhetőnek tartotta, hogy a belépés akár előnyös is lehet hazánk számára. A szovjet pénzügyminiszter csupán azt tartotta fontosnak, hogy az IMF-tagság ne zavarja az együttműködést a többi szocialista országgal és a KGST-vel. Felvetette, hogy az IMF-tagság kérdését a KGST-ben is meg kellene vitatni, mert Magyarországon kívül Bulgária, Románia és Lengyelország is foglalkozik a belépés gondolatával (9. forrás).
A történeti szakirodalom az első csatlakozási kísérlet kudarcát a Szovjetunió fenntartásaira, némely feldolgozás pedig egyenesen szovjet tiltásra vezeti vissza. A magyar vezetés természetesen messzemenően figyelt a „nagy testvér" minden ajánlására. Az IMF-csatlakozás elhalasztásában azonban ekkor nem ez volt a döntő szempont, hanem a hazai gazdaság egyensúlyi állapotának néhány évig tartó (egyébként nem várt) javulása és a Szovjetunió pótlólagos segítségnyújtása. Bár az 1966-1970-es évekre szóló előzetes szovjet-magyar kereskedelmi tárgyalások nem úgy indultak, ahogy a magyar fél azt szerette volna, a Kádár János személyes levelében megfogalmazott magyar kéréseket a szovjet vezetők meghallgatták, s az 1967. november 27-29 közötti moszkvai kormánytárgyalásokon számos magyar felvetésre pozitívan reagáltak. 1968-ra 44,7 millió rubel értékben vállaltak kontingensen felüli szállításokat, valamint öt évvel újra meghosszabbították az 1958. szeptember 5-ei egyezmény értelmében hitelben szállított és egyszer már prolongált hadianyagok és fegyverek 1971 és 1975 között esedékes, kétszázmillió rubeles törlesztésének határidejét. 1971 és 1975 között a szovjetek beruházási hitel nélkül is vállalták a magyar kőolajigény kielégítését. Hosszú lejáratú devizahitelt viszont nem tudtak adni, a felajánlott ötven-hetven millió dollár rövid lejáratú kölcsönt pedig azért nem fogadtuk el, mert ezzel terhes rövid lejáratú hitelállományunkat nem tudtuk volna csökkenteni.
Fock Jenő a plenáris üléseken kívül több ízben négyszemközt is tárgyalt a szovjet delegáció vezetőjével. A magyar miniszterelnök ügyesen puhította kollégáját, aki a magyar igényeket közvetítette a segítség ügyében végső szót kimondó SZKP KB Politikai Bizottsága felé. A magyar delegáció vezetője a hazai életszínvonal emelésére, mint a rendszer ki nem mondott legitimitásának alapvető feltételére való hivatkozással szerelte le a Varsói Szerződés Főparancsnokságának a közös fegyverkezési terhek nagyobb vállalására irányuló követelését. Fock Jenő fő aduja azonban a néhány hónappal korábban respektált szovjetek kérés volt, az tudniillik, hogy az NDK-ra való tekintettel Magyarország nyomós nemzeti érdekei ellenére sem vette fel az NSZK-val a diplomáciai kapcsolatot, holott az erre vonatkozó egyezményről már csak a két ország képviselőjének az aláírása hiányzott. Emiatt hazánk - számos más előny mellett - elesett 80-100 millió dollár elismert nyugat-német restitúciótól. A magyar kormányfő bejelentette, hogy az IMF-fel, a Világbankkal és a GATT-tal „hivatalos formában előrehaladott tárgyalásokat folytatunk" a csatlakozás ügyében, mivel „népgazdaságunk objektív adottságaiból eredően" folyamatosan hosszú lejáratú, alacsony kamatozású deviza hitelekre lenne szükségünk, amelyek segítségével néhány év alatt jelentősen csökkenteni tudnánk a kedvezőtlen kondíciójú rövid lejáratú hitelek állományát, a kamatkülönbözetből adódóan pedig mintegy évi 2-5 millió dollárt takaríthatnánk meg. Alekszej Nyikolajevics Koszigin szovjet miniszterelnök Fock felvetéseire november 28-án, a második plenáris ülést követően tért vissza, miután az SZKP - talán Fock bejelentéseit is respektálva - a magyar kérés zömére pozitív választ adott. A szovjet miniszterelnök a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozásról az SZKP PB testületi véleményét tolmácsolta a magyar delegáció vezetőjének: „Az IMF, Világbank és GATT kérdésében együtt határoztuk el, hogy nem lépünk be. Ez minden szocialista ország, a szocialista közösség ügye és nem lehet külön elhatározás alapján cselekedni."
A magyar kormányfő válaszában lényegében kétségbe vonta Koszigin állítását: „Én (ti. Fock) soha nem hallottam az elmúlt 10 évben ilyen határozatról. Tárgyalásainkról a szovjet elvtársakat informáltuk, többször konzultáltunk. Igaz, hogy egy sor fenntartást közöltek, de azt mondták, hogy végső soron, ha be kívánunk lépni, ez a mi dolgunk. Ha most ez közöttünk nem kerül szóba, néhány héten belül mi nyugodt lelkiismerettel javaslatot tettünk volna a Politikai Bizottságnak és a Minisztertanácsnak a hivatalos tárgyalások megkezdésére." Koszigin a vacsorát és a másnapi ebédet is arra használta, hogy az MSZMP PB-t lebeszélje az IMF-be való belépéséről. Elsősorban ezért ment el a magyar delegáció elutazásakor a szállodába és kísérte ki Fock Jenőéket a repülőtérre, hogy még az oda vezető úton is arról beszéljen: a szocialista országok a nemzetközi pénzügyi intézményekbe csak egyeztetett módon és együtt léphetnek be. Koszigin hangsúlyozta, hogy helyes, ha „tapogatódzó tárgyalásokat" folytatunk, de a belépés kérdését együtt kell megbeszélni a többi szocialista országgal, mert ez elsősorban nemzetközi politikai jelentőségű kérdés és nem egy ország gazdasági ügye. Fock ebből az IMF és Világbank kérdésére nézve azt a következtetést vonta le, hogy a szovjet álláspont szilárd. „Nem lenne helyes konzultáció nélkül tovább lépni a belépés előmozdítására. A többoldalú (előbb esetleg még egyszer kétoldalú) megbeszélésre, véleményem szerint nekünk kell sürgősen javaslatot tenni. Részben azért, hogy meggyőződhessenek a szovjet elvtársak: nem akarunk egyoldalúan cselekedni, másrészt azért, nehogy megmerevedjen az álláspontjuk."Az 1968. évi szovjet többletszállítások révén a tőkés importot mintegy százharminchétmillió devizaforinttal sikerült csökkenteni, ugyanakkor az ellentételként felajánlott magyar áruk nem érintették a tőkés exportot. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: alapjában az 1967. végi nagy szovjet engedmények változtatták meg a magyar vezetők álláspontját az IMF-csatlakozás ügyében.
A szocialista országok és a nemzetközi pénzügyi intézmények kapcsolatát nagymértékben beárnyékolta a prágai tavaszként elhíresült gazdasági-társadalmi reformfolyamat erőszakos megakasztása. A szovjetek ettől kezdve már inkább aggályaikat hangoztatták, s ez elbizonytalanította a magyar politikai vezetőket. Ráadásul az új gazdasági mechanizmus zökkenőmentes bevezetése és kezdeti sikerei nyomán 1968 végén már nem volt olyan égetően fontos a belépés, mint néhány évvel azelőtt. A csatlakozás így fél évtizedre lekerült a napirendről.
Az MNB elnöke - felesége és Fekete János társaságában - 1968. október 14-e és 21-e között viszonozta a Francia Bank kormányzójának és nejének budapesti látogatását. Az egyhetes tárgyalássorozaton nagyon sok mindenről (például a Szovjetuniónak a Nemzetközi Fizetések Bankjába való esetleges felvételéről, közös, kelet-nyugati Európai Fejlesztési Bank felállításának lehetőségéről) esett szó, de hazánk IMF-tagsága már nem került napirendre. A kérdést akkorra a politika ad acta tette (10. forrás). A New York-i magyar nagykövetség 1969. tavaszi, a Világbankról, a Nemzetközi Valutaalapról és Magyarország IMF-csatlakozásáról szóló véleménye már egyértelműen az új irányvonalat, a teljes elutasítást tükrözte. A nagykövetség fő érve az esetleges belépés ellen az volt, hogy a szervezetben a jegyzett tőkéhez való hozzájárulás adja meg az erőviszonyokat, így a hat legerősebb tagnak (az Egyesült Államoknak, Angliának, az NSZK-nak, Franciaországnak, Kanadának és Japánnak) több szavazata van, mint a többi százegy tagállamnak együttvéve. Az erőviszonyokat az összes szocialista ország belépése sem változtatná meg, némelyikük felvétele pedig még kevésbé. Szinte az 1950-es évek éberségi hangulatát idézi a jelentésnek az a része, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az érdeklődő amerikai kormányszervek bármikor felhasználhatják a Világbanknál az egyes országokról készített, részletes adatokat és fejlesztési elképzeléseket tartalmazó jelentéseket, tanulmányokat. A nagykövetség elsősorban azért tanácsolta a magyar vezetésnek a távolmaradást a szervezettől, mert belépésünk:
  1. nyilvános és látványos beismerése lenne gazdasági gyengeségünknek, a nemzetközi (amerikai) tőkére való rászorultságunknak,
  2. érv lenne az ellenség propaganda számára, amit a szocialista országok megosztására használna fel,
  3. bizonyos mértékben akadályozná mozgásszabadságunkat például a magántőke szerepének megítélésében a nemzetközi fórumokon,
  4. korlátozná kapcsolatainkat a fejlődő országokkal (szövetségesek helyett szűkös forrásokért küzdő ellenfelek lennénk),
  5. a bank számára adatokat szolgáltatna az ország állapotáról, fejlesztési céljairól stb.
A belépéssel járó gazdasági előnyök mértékét a véleményezők nagyon bizonytalannak nevezték, s feltételezték, hogy a szocialista országok nem számíthatnak évi hatvan-nyolcvan millió dollárnál többre, amely öt-hat állam belépése esetén egy országra vetítve körülbelül évi tizenötmillió dollárt tenne ki. A bank alaptőkéjéhez hozzájárulásként befizetendő terhek a belépéskor azonnal jelentkeznének, míg a hiteleket csak a tervezetek hosszadalmas vizsgálata és bírálata után, tehát két-három évvel a belépés után kaphatnánk meg. Azt is a negatívumok (!) között említették a szerzők, hogy a kölcsönök zömét infrastruktúrafejlesztésre és energetikára adják, nem pedig ipari beruházásokra.
1969 tavaszán, amikor a KGST-államok - elsősorban Lengyelország és Magyarország sürgetésére - napirendre tűzték a szocialista országok közötti együttműködés hibáinak vizsgálatát, s döntöttek a szocialista integráció komplex programjának kidolgozásáról, az IMF-be való belépés és a nemzetközi pénzügyi szervezet szovjet megítélése már egyértelműen negatívvá vált, a stílus és a fogalmazás a legrosszabb hidegháborús időkre emlékeztetett.
A Nemzetközi Monetáris Alap vezetősége - olvashatjuk az integrációról szóló terjedelmes szovjet javaslatban - a szocialista országok egysége megbontásának céljából aktív intézkedéseket tesz kontaktusok felvételére az egyes KGST-országokkal, s az ezen országok képviselőivel folytatott tárgyalások során a belépés esetére kedvezményeket és előnyöket ígér. Tekintettel arra, hogy egyes KGST-országok belépése a Nemzetközi Monetáris Alapba és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankba az országok önállóságát korlátozhatja valutáris-pénzügyi kérdések eldöntésében, s a KGST-országok közötti együttműködés gyengülésére vezető tendenciák megnyilvánulását segíti elő, ezért célszerűnek látszik véleménycserét folytatni erről a kérdésről, s egyeztetett álláspontot kidolgozni az említett nemzetközi szervezetek vonatkozásában." Fock Jenő erről a javaslatról úgy vélekedett, hogy abba - oda nem illő módon - becsempészték az IMF és a Világbank ügyét. Fock szerint a szovjeteknek abban nincs igazuk, hogy „óvják" a többi szocialista országot az IMF-től és a Világbanktól. „Természetesen teljesen világos, hogy kapitalista országokkal kapcsolatba lépve azok mindig akarnak valami olyan dolgot is elérni, ami részükre politikai előnyt jelent, de ennek minden nap kitesszük magunkat. És gondolkozzunk. Az elkötelezettségünk hogyan néz ki? Most 700 millió dolláros rövidlejáratú adóssággal rendelkezünk, s az elkötelezettségünk csak kisebb lesz, ha 150 millió dolláros hitelt vállalunk 20 évre egy olyan szervnél, amelyben a világ 20 százaléka jelen van. Úgy gondolom, ebben a kérdésben a mi álláspontunk helyes, s nekünk azt képviselni kell, legalább is annyira, hogy ez a szovjet javaslat kimaradjon az integrációs anyagból." Nyers Rezső egyet értett Fock álláspontjával, Kádár János pedig azzal zárta le a vitát, hogy mi „aktuális és fontos kérdésnek tekintjük a Világbankkal és a Közös Piaccal kapcsolatos álláspontunkat".

Már akkor eladósítottak bennünket, csak nem vettük észre , közben vitték az egész nemzeti vagyonunkat a drága zsidó -akkor még elvtársak- mára a maffia keresztapui és keresztanyui élet halál urai. Alibaba rablói, vagy a sziciliai maffia óvodások ezekhez képest, ezek a világot meglopnák, a hónalj szőrért az anyjukat megb.... Az apjuk is egy kotonszökevény geci volt , de ő úgy tudja tiszta zsidó családból származik.



Egy izgatási per története 1951-ből
Gaálné Barcs Eszter
Tartalomjegyzék

Oldalak:
A Pártszervezet vezetősége igazolja, hogy Ú. J. kisoroszi lakos, bércséplő, volt bérdaráló, famegmunkáló a kulák listán szerepel. Nevezett magatartása a felszabadulás óta számtalan esetbe megnyilvánult, aminek a következtében a népidemokráciához való viszonya a legrosz-szabb, szinte nyíltan a demokratikus rendszer ellen van, amit magatartásával állandóan bizo-nyít. A legutóbbi időben a béke, majd a begyűjtési rendelet ismertetésével kapcsolatban meg-tartott kisgyűléseken hangulatot rontóan közbeszólt, s nevetségessé igyekezett tenni az előadót, sőt még támadta is őket.”

Bevezetés 

A Rákosi rendszer az igazságszolgáltatásban is gyökeres változtatásokat hozott, egy új korszak kezdetét jelentették az 1949-ben szovjet mintára bevezetett intézkedések. Az 1949. évi XI. törvénnyel az ülnökbíráskodást vezették be a büntetőügyekben, „hogy a büntető igazságszolgáltatásban a jogi szakképzettség mellett a dolgozó nép meggyőződése és felfogása teljes erővel érvényesülhessen". Az 1949. évi XX. törvény, a Magyar Népköztársaság alkotmánya, az ún. sztálini alkotmány a bírói szervezetet is átalakította: a Kúria helyett a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága került a szervezet élére, az igazságszolgáltatást mellette pedig a felsőbíróságok, megyei bíróságok és járásbíróságok gyakorolták az igazságszolgáltatást. A szervezeti változásokat egészítette ki az ún. Btá., a büntetőtörvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény, amely feladatának tekintette, hogy „védelmet biztosítsanak a társadalomra veszélyes cselekményekkel szemben". A büntetőtörvénykönyv általános része adott jogalapot továbbá az osztályszempontú bíráskodáshoz is.
Az 1950-es évek büntető pereinek figyelemre méltó részét képezik az izgatás bűntettében elkövetett bűncselekmények peranyagai. „Izgatási" bűntettet követett el az, aki a demokratikus államrend vagy annak alapintézményei ellen, egyes személyek vagy csoportok ellen, azok demokratikus vagy köztársasági meggyőződése miatt gyűlöletre izgat, ill. az, aki az állampolgári szabadság vagy jogegyenlőség érvényesülése ellen vagy nemzetiségi, faji, felekezeti gyűlölködésre izgat, illetőleg annak felkeltésére alkalmas más cselekményt követ el.
A per csupán egyike annak a 650 000 személy elleni eljárásnak, melyeket a bíróságok 1950 és 1953 első negyede között indítottak, de ezek bemutatása egy-egy újabb „ablak" megnyitását jelenthetik a Rákosi rendszer mindennapjainak megismeréséhez, valamint mintaként szolgál arra, hogy e nagyszámú bírósági eljárás mögött valójában milyen jellegű ügyek is fordulnak elő tömegesen.
A bemutatott büntetőperben azt követhetjük nyomon, hogy egy kisoroszi lakos milyen véleményt alkotott a rendszerről, és ez önmagára és családjára vonatkozóan milyen következményekkel járt. MDP elnökkel és feleségével szembekerülni egyenes út volt a börtönbe. Feltűnő az eljárás gyorsasága is, amely az egyes iratok keltezését követve kitűnően nyomon követhető.
Az 55 éves Ú. J. az 1946. évi VII., a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló hírhedt törvénycikk, 2. §-ának b. pontjába ütköző izgatás bűntettében került először a Pest Megyei Bíróság, majd a Legfelsőbb Bíróság elé. A Pest Megyei Bíróság 1951. június 22-én, a Legfelsőbb Bíróság 1951. december 10-én hozott ítéletet az ügyben. A Pest Megyei Bíróságon tettéért egy év börtönbüntetést kapott főbüntetésként, továbbá - mellékbüntetésként - négy évre eltiltották a közügyektől. A Legfelsőbb Bíróság a kiszabott börtönbüntetést nyolc hónapra csökkentette, azzal az indoklással, hogy: „ez kellően szolgálja a vádlott nevelése érdekét, és kielégíti a társadalmi védekezés szempontjait is". A főbüntetés idejét lerövidítette ugyan, a közügyektől ugyanakkor már öt évre tiltotta el, és mindezek mellett lakóházán felüli vagyona egyötöd részének az elkobzására is ítélte. Míg a Pest Megyei Bíróság ítéletében a vádlottat az ingadozók osztályához tartozónak tartotta, akit meg kell és meg lehet nyerni a szocializmus számára, addig a Legfelsőbb Bíróság a falusi spekuláns elemek közé sorolta a vádlottat, akit így a társadalom szempontjából jelentős veszélyt jelentőnek minősítettek, a nyolc hónapi börtönbüntetésnyi ítéletet pedig már a vádlott nevelése érdekében hozták meg (lásd 4. és a. 6. számú forrást)
Ú. J. 1951 áprilisában, ill. májusában követte el a vád alapjául szolgáló bűncselekményeket: először 1951. április 10-én, amikor a helyi pártelnök felesége, Sz. J.-né népnevelőként békeívhez gyűjtött aláírásokat. Ú. J. ezt oly módon tette meg, hogy neve mellett feltüntette, hogy kulák, amikor pedig ezért felelősségre vonta őt az asszony, azzal védekezett, hogy azért tette, hogy „hadd tudja meg Truman, hogy ő, a kulák, szintén békét akar". A népnevelő megszidta, és megkérdezte, hogy miért tesz ilyet, erre pedig azt válaszolta: „azért, hogy felfigyeljenek rá, mert akárhová megy, sehol sem hallgatják meg". Ezt a tettét a Pest Megyei Bírósággal ellentétben a Legfelsőbb Bíróság nem ítélte olyan súlyosnak, mint az utána következő vitát, mely során előbb a vádlott kérdezte meg a népnevelőt, hogy övé-e még az a ház, amelyben lakik, majd hozzátette, hogy a népnevelő fog még hozzá jönni kenyérért. Ez utóbbi kijelentése ugyanis a rendszerváltozás, valamint a népi demokratikus államrend megdöntésének reményét fejezte ki mind az első- mind a másodfokú bíróság ítélete szerint.
A másik eset ezt követően, május 7-én történt a Kisoroszi Földműves-szövetkezet béke kisgyűlése alkalmával, ahol a terménybegyűjtési- és a nemzetközi (koreai) helyzet ismertetése volt napirenden. Amikor az egyik résztvevő arról panaszkodott, hogy a szövetkezeti árudában nem kapni szövetet a későbbi vádlott közbekiáltott, hogy „a kulákoknak most nem adnak, s még sincs szövet."
Két nappal a kisgyűlésen történt incidens után az MDP kisoroszi szervezetének vezetősége kádervéleményében kifejtette, hogy a kisgyűlésen véleményét elmondó kuláknak „a népi demokráciához való viszonya a legrosszabb, szinte nyíltan a demokratikus rendszer ellen van, amit magatartásával állandóan bizonyít", sőt a környezetét is reakcióssá teszi. A pártelnök, Sz. J és a párttitkár, A. J. ezért a gyanúsított és hasonló beállítottságú lánya J. I.-né internálását javasolta.
Az 1951. május 10-én kelt, szentendrei járási rendőrkapitányságon készült környezettanulmány (lásd a 2. számú forrást), a fennálló rendszerrel szemben létező szinte összes bűnt felsorolja: vagyis, hogy a gyanúsított kulák, kizsákmányoló, osztályidegen, hangoskodó, jobboldali, továbbá, hogy a társadalmi munkákban nem vesz részt, nyíltan és burkoltan izgat a népi demokrácia ellen, a társas gazdálkodás ellen izgatja a falu dolgozóit, valamint klerikális befolyás alatt áll, megbízhatatlan, baráti köre a múlt rezsim kiszolgálói és hívei, a község kulákjai. Mindemellett erősítve rendszeridegenségét, a múltjáról a következőket közli a környezettanulmány: tekintélyes szerepet töltött be a községben, több állandó alkalmazottat tartott, lakása németek és nyilasok találkozóhelye volt. A jelenben elkövetett tettei közül, pedig egy május 1-jére meghirdetett körmenetet említett meg a környezettanulmány írója, amit a párt hiúsított meg. Mivel a vádlott megakadályozóként nyíltan a pártot és a tanácsot nevezte meg, így ismét a rendszer ellen izgatott. A rendőrtörzsőrmester mindezek figyelembevételével a nevezett személy megfigyelését, és sűrű ellenőrzését kezdeményezte. A környezettanulmány egy pozitívumot említ meg a későbbi vádlottal kapcsolatban, hogy nincsenek káros szenvedélyei. A környezettanulmány által említett nyilas kapcsolatainak ellenérveként megtalálhatjuk azt az igazolást, miszerint a község lakói közül többen is, szám szerint 26-an aláírásukkal és lakcímük megadásával bizonyították, hogy Ú. J. 1939 és 1945 között nemcsak passzív ellenállást tanúsított, és elítélte a zsidókkal szembeni cselekményeket, hanem aktívan segítette is őket, helyzetükön javítani próbált.
Szintén ezen a napon, május 10-én kelt a kisgyűlés megzavarásáról tett jelentés, amelyben további terhelő kijelentések kerültek elő. A gyanúsított ugyanis a textilhiányra tett megjegyzésén túl a párt helyi vezetőjét és klientúráját is szidalmazta, előbbit, hogy a múltban zöld, most pedig vörös ingben jár, a többi vezetőt pedig azért, hogy mindent ők élveznek a községben.
A megidézett tanúk többsége a párt, ill. a tanács kötelékéből kikerült emberek: a helyi MDP elnök és felesége, a népnevelő, továbbá a helyi MDP titkár és a tanács VB titkára. Meghallgatásukra május 11-én került sor a Magyar Államrendőrség szentendrei kerületi-járási kapitányságán. A kihallgatásokon a gyanúsított további kifogásolható tettei kerültek napvilágra: a népnevelő szomszéd - aki egyébként a gyanúsított állítása szerint haragosa -Amerika hangját hallotta nála többször is az éteren, miközben tejért ment át hozzá. Emellett azt is megemlítette, hogy a gyanúsított beszélgetéseik során gyakran kifogásolta a községi tanács munkáját, mivel kevésnek találta a kapott fejadagot. A helyi MDP elnök és a VB titkár a gyanúsított lányának a tanácstagokkal és a rendszer kiszolgálóival szembeni erőszakos viselkedését is kifogásolták.
A gyanúsított kihallgatására másnap, 1951. május 12-én került sor, ahol a Földműves-szövetkezeti kisgyűlésen tett kijelentése kapcsán hallgatták meg. A gyanúsított részben bűnösnek vallotta magát, elismerte hozzászólását a gyűlésen, és hogy ezt azért tette, mert sem ?, sem J. I.-né, a lánya - akinek pedig különösen szüksége lenne születendő gyermeke miatt - nem jutott textilhez. Ugyanakkor kijelentette, hogy az nem felel meg a valóságnak, hogy megzavarta volna a gyűlést.
Az 1951. május 19-én kelt vádirat egyrészt az osztályhelyzet hangsúlyozásaként értékelte a kulák kifejezés feltüntetését a békeíven. Továbbá az államrend megváltozása és a fasiszták visszatérése iránti reménynek minősítette a vádlott népnevelőhöz intézett szavait. A „társadalmilag rendkívül veszélyes gyanúsított" szövetkezeti gyűlésen tett kijelentését pedig gyűlölet felkeltésére alkalmasnak minősítette, mellyel a kulákság elleni küzdelmet tette nevetségessé. Ezen cselekedetei miatt, továbbá osztályhelyzete (nagy vagyonnal rendelkező falusi kapitalista), a személyében és a cselekményeiben rejlő nagyfokú társadalmi veszélyesség alapján az államügyész a társadalomtól való távoltartását tartotta indokoltnak. 1951. május 13-án az államügyész el is rendelte előzetes letartóztatását, és ezt a vádlott kérelme ellenére fent is tartotta. Azt, hogy cselekményét idegességből követte el nem mentségként, hanem indokként használta fel a további előzetesben tartásához az ügyészség.
Az összetört vádlott két esetben nyújtott be írásos anyagot: először még a büntető-eljárás folyamatában észrevételeit, és bizonyítási indítványát, majd az ítélet meghozatala után pedig fellebbezését a Pest Megyei Bíróságnak, amelyek összeállításában a védője volt segítségére(lásd a 3. és az 5. számú forrást). Az első esetben a vádakat igyekszik tisztázni az indítvány, és inkább érezhető rajta a vádlott hangja. Az elbeszélés jellegű indítvány fontos kitétele annak bizonyítása, hogy őt tévesen nevezték ipari kuláknak, hiszen a cséplő-és darálógép, amellyel rendelkezik saját keze munkájának terméke, nem tanult mestersége, továbbá háza is csupán két egyszobás lakásból áll, amin negyedmagával osztozik. A második esetben, az ítélet utáni fellebbezésben viszont már a szovjet bűnvádi eljárásjogra hivatkozik, és öntudatos szocialistának vallja magát, aki tettével csupán a figyelmet akarta arra irányítani, hogy őt korábban tévesen a kulákok közé sorolták. Amikor a Trumannal kapcsolatos mondatát újra megemlíti az irat, ebben az esetben az amerikai elnök egy bitang jelzőt is kap, holott az eddig csupán egy helyen, a Pest Megyei Bíróság ítéletében fordult elő, vagyis vélhetően ez a szimpátiakeltés eszköze lehetett a védő részéről. A védekezés alapvetése a következő: „A büntetés célja szempontjából a döntő különbség a kizsákmányoló és a szocialista állam által kiszabott büntetés között éppen abban van, hogy a szocialista állam által kiszabott büntetés célja nem a megtorlás, vagy elrettentés, hanem a bűntettes megjavítása és a szocialista társadalmi együttélés szabályainak megtartására való nevelés". Különösen érdekessé teszi az indítványt és a fellebbezést, hogy a bizonyítási indítvány - mint a fellebbezésből kiderül - nem is került az ítélő bíróság elé, így az elsőfokú ítéletben a védelemnek igen kevés esélye volt.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletének kihirdetése után Ú. J. további sorsa csupán közvetve követhető nyomon: az ügy 1952. február 25-én került irattárba, az ügyiratra külön is rávezették, hogy Ú. J. fogoly, ugyanakkor az ítéletben meghatározott börtönbüntetés elvileg már letelt.
A per tehát példaként szolgál egyrészt az osztályhelyzet jogban történő érvényre jutására, másrészt arra, hogy milyen apró-cseprő ügyek kerülhettek - nem elhanyagolható számban - a Legfelsőbb Bíróság elé.
A forrásszövegek elírásból adódó hibáinak javításával, de a dokumentumok eredeti fogalmazásmódjának és helyesírásának változatlanul hagyásával közlöm az alábbi forrásokat.
A mi jogász társadalmunk akkor is most is nyírta a magyart, ja hogy még mindig ők az ügyészek jogászok , bírók és ítélet végrehajtók, de akkor mi változott az én látásom és hallásom romlott, és nem vettem észre hogy semmi nem változott, az ország ugyan úgy nyomorog. Enni kéne, venni kéne, menni kéne, ölni kéne, hogy a változás megtörténjen. A népnek enni, a rabló elitnek menni, a társadalomnak ölni kéne, hogy nemzeti vagyonunk vissza kerüljön.



A magyar népnek van ereje, hogy lesújtson minden hazaárulóra”
A Mindszenty-per „visszhangja” egy üzemi lapban
Nagy Gábor
Tartalomjegyzék

Oldalak:
Megelégedéssel vettem tudomásul a hétfő esti újsághírt, amely beszámol Mindszenty hercegprí-más letartóztatásáról. Nekünk, magyar dolgozóknak csak egy lehet erről a véleményünk, mégpedig az, hogy ilyen ember, aki vallást, az egyházat arra használja föl, hogy a piszkos imperialista külföld propagandáját terjessze, aki ellene van hazánk békés fejlődésének, aki a vallást szembe helyezi a politikával, s ahol csak módjában van, ellenünk dolgozik, nem méltó arra, hogy a magyar katolikus dolgozó nép vezetője legyen.”
Az egyház vezető szerepe a magyar társadalomban 1945-ig megkérdőjelezhetetlen volt. Mindebből egyenesen következik, hogy a Magyar Kommunista Párt ezt a tekintélyt kívánta megtörni, ezért aztán potenciális ellenségnek tekintette azokat - így az egyházakat is -, akik útjukban álltak a hatalomhoz vezető úton. A lényegében a kezdetektől az MKP ellenőrzése alá tartozó politikai rendőrség már 1945-től kezdve folyamatosan figyeltették azokat az embereket, szervezeteket, aki a hatalmukra veszélyt jelentettek. Így került Mindszenty József bíboros is képbe.
Nagy Ferenc miniszterelnök 1946 nyarán a probléma forrásaként, amely a katolikus egyházat és főleg Mindszentyt a MKP látóterébe hozta, az 1945. évi októberi választási körlevet határozta meg. A körlevél első részében a képviselőválasztással, a második részben a demokrácia magasabbrendűségével, a harmadik rész a korszak hazai közéletével foglalkozik, kiemelve néhány olyan eseményt, amely a keresztény erkölcsiség szempontjából teljesen elfogadhatatlan. A körlevél, amit 1945. november 1-jén olvastak fel a templomokban, hangsúlyozta a választásokon való részvétel jelentőségét.
Másnap, november 2-án, az MKP Politikai Bizottsága (PB) reagált az elhangzottakra, amit a Szabad Nép november 3-ai számában tettek közzé. A PB reakciósnak, az imperialisták kiszolgálójának, a magyar nép ellenségének nevezte a katolikus egyházat, amely az országot romlásba akarja vezetni. Még ugyanaznap, 2-án kommunista nyomásra dálnoki Miklós Béla miniszterelnök részvételével értekezletet tartottak a miniszterelnökségen az MKP, az Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Radikális Párt pártvezetői. Itt újra elítélték a püspökkari körlevelet, s a határozat még aznap megjelent a Szabad Népben. November 3-án tehát két elítélő nyilatkozat is napvilágra került. A november 4-ei nemzetgyűlési választásokat azonban a Független Kisgazdapárt nyerte meg, a kommunistáknak csak 70 mandátum jutott. Mindszenty így kommentálta az eseményeket: „A választásokból 57,7 százalékos győzelemmel került ki a Kisgazdapárt, amely programjában a keresztény elvek védelmét és megvalósítását ígérte a marxizmussal szemben. Az eredmény valóban elsöprő és elemi erővel megnyilatkozó tiltakozás volt a kommunizmussal szemben."
1946. tavaszán Rákosi utasítására az Államvédelmi Osztályon (ÁVO) belül megalakult az Egyházügyi Alosztály, amely kizárólag az egyházi ügyekkel foglalkozott. Az alosztály vezetője Tihanyi János lett. Az alosztály gyűjtötte a nyilvánosan beszerezhető dokumentumokat, valamint operatív úton titkos gyűjtést is végeztek: lehallgatások, gyónási titkok megszerzése, posták felbontása, stb.
Rákosi valószínűleg 1947 őszén adott utasítást az ÁVO-nak, hogy Mindszenty előéletével is kezdjenek el foglalkozni, s e kutatások eredményét 1948. májusában tette Péter Gábor Rákosi Mátyás asztalára, a következő cetli kíséretében:„Rákosi Elvtárs által kért egyházi vonatkozású feljegyzéseket megküldöm."
1948. január 10-én Rákosi egy értekezleten kijelentette, hogy „év végéig végezni kell az egyházi reakcióval", mert „a katolikus egyház vezetőinek többsége Mindszenty Józseffel az élen ma sem ismeri el a köztársaságot. Vissza kívánja állítani a régi úri nagybirtokot, ellenzi a hároméves tervet és a demokrácia minden egészséges kezdeményezését." Februárban Ortutay Gyula kultuszminiszter tárgyalásokat kezdeményezett a keresztény egyházzal vezetőivel az állam és az egyház viszonyainak rendezéséről, de e tárgyalások Mindszentyvel a nyár végére elakadtak. 1948. április 15-én az MKP PB ülésén elfogadott határozat szerint „támadásba kell átmenni" a katolikusok ellen. Június 16-án az országgyűlés elfogadta az iskolák államosításáról szóló 1948:XXXII. tc.-t. Mindszenty az ebben résztvevőket a 2334. kánonra hivatkozva kiközösítéssel sújtotta. Ha feltételezzük, hogy eredetileg nem Mindszenty személye ellen irányult a kommunista támadás, hanem az általában az egyház iránt, ez ekkorra megváltozott. Hiszen Mindszenty a választási körlevéllel valószínűleg, módosította az 1945-ös választásokat, és ez egy-két évvel eltolta a kommunista hatalomátvételt. 1948-ban azonban a konfliktusok Mindszenty és Rákosi között mind élesebbé váltak, hiszen a bíboros az MKP majdnem minden lépését, ill. a kormány intézkedéseit elítélte.
1948. június 12-én az MDP és az SZDP egyesülésével megalakult a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Ettől kezdve már nyíltan épült ki az egypártrendszer, s megteremtődtek a feltételek ahhoz is, hogy leszámoljanak ellenségeikkel. 1948. október 7-én a református egyház kényszerült a „megegyezés" aláírására az állammal, amit december 9-én az evangélikus egyházé követett.
A püspöki kar azonban 1948. november 3-ai püspöki konferencián a hitet tett a hercegprímás mellett, s nem írta alá a diktátumot. Mindez felgyorsította a bíboros elleni eljárást. Jellemző mozzanat, hogy a konferencia határozatát Péter Gábor a következő papírcetli kíséretében adta át Rákosinak: „Rákosi elvtárs, aláhúztam azokat a sorokat, aminek alapján (amikor az ideje elérkezik) büntetőjogilag el lehet járni Mindszenty ellen."
Az MDP KV november 14-ei ülésén Farkas Mihály bejelentette, hogy az érsek elleni büntetőeljárás hamarosan megindul, amiről a Szabad Nép már aznap tájékoztatott. Az MDP Titkárságának 1948. november 18-ai ülésén Rákosi napirend előtt javasolta, hogy „fokozni kell a Mindszenty-ellenes kampányt. Tömegmozgalommá kell szélesíteni. A Titkárság megbízza a Szervező Bizottságot, hogy az Agit-prop. Bizottsággal együtt dolgozza ki a Mindszenty és a klerikális reakció elleni tömegmunka módszereit.", valamint „Zakárt [!] - Mindszenty titkárát -, amennyiben valóban telefonált a követségekre, le kell tartóztatni."
Mindszenty bíboros az újabb támadások ellenére sem mondott le, bezárkózott az érseki palotába, s még egy szózatot intézett a néphez. Másnap, november 19-én letartóztatták Zakar Andrást, és megkezdődött a formálódó Mindszenty-per vádlottjainak begyűjtése. Ugyanezen a napon az MDP Szervező Bizottság (SZB) ülésén megbízták a Propaganda és Szervezési Osztályt, hogy a „november 22-i SZB ülés elé terjesszék be a Mindszenti-elleni tömegmozgósítás tervét". November 20-án Rákosi bejelentette, hogy megkezdődik a reakció utolsó maradványainak is a felszámolása, különös tekintettel a klerikális reakcióra.
November 22-én az SZB ülése tudomásul vette, „hogy Orbán László és Kovács István elvtársak november 26-i SZB ülés elé terjesztik be a Mindszenti elleni tömegmozgósítás tervét azzal, hogy addig is az összes gyűléseket, rendezvényeket állítsák be Mindszenti-ellenes tömegmozgósításra, és határozati javaslatokat fogadtassanak el ezzel kapcsolatban. Az SZB elfogadta Kovács István elvtárs javaslatát, hogy a Nagybudapesti és vidéki üzemekben röpgyűléseket tartsunk, és mozgósítsuk az üzemi dolgozókat Mindszenti-ellen." A határozatnak megfelelően 1948. novemberétől a Szabad Nép folyamatosan közölte a dolgozók - zömmel „megszervezett" - leveleit. Erre példa a Ganz Dolgozók Lapjában megjelent levél és egy 1949. január 4-én tartott gyűlésről szóló beszámoló is (Lásd az 1. és a 2. forrást!), igaz ezek csak a letartóztatás után 1949 januárjában jelentek meg.
1948. december 23-án a prímási palotában házkutatást tartott a Décsi Gyula vezette különítmény, majd három nappal később, december 26-án letartóztatták a bíborost, akit az Andrássy út 60. szám alá vittek. December 28-án egy rövid közlemény jelent meg a Szabad Népben: „A Belügyminisztérium Sajtóosztálya közli: Mindszenty József esztergomi érseket hűtlenség, a Köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe vette."
Az 1948. december 29-ei MDP Titkársági ülésen Rákosi ismertette a „Mindszenty-ügyben eddig foganatosított intézkedéseket." Tájékoztatójában kiemelte, hogy „Gondoskodni kell arról, hogy január 1-én a katolikus egyházak képviselői maximális számban" üdvözöljék a köztársasági elnököt, valamint hogy a „január 4-i miniszterelnökségi tanácskozásra is megjelenjenek." A végrehajtással Rajk Lászlót és Kállai Gyulát bízták meg, Kádár János pedig a a Mindszenty-ügy ismertetését kapta feladatul.
1949. januárban jelent meg az Athenaeum kiadásában az ún. Sárga könyv, A Mindszenty bűnügy okmányai, amelyben már hosszabb leírás található a letartóztatás „okairól" és a „Mindszenty-klikk" árulásáról. Eszerint „A magyar rendőrhatóságok hűtlenség, kémkedés, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény és valutaüzérkedés gyanúja alapján tartóztatták le Mindszenty Józsefet.
A pert végül a budapesti bíróságon az Olti Vilmos vezette különtanács előtt 1949. február 3-8. között tartották. A vádindítványt Alapy Gyula népügyész terjesztette a bíróság elé. Február 3-án, tehát a tárgyalás első napján Rákosi úgy tájékoztatta az MDP PB ülés résztvevőit, hogy a pert február 8-áig be kell fejezni, ítéleteket meg kell hozni. 1949. február 8-án, a tárgyalás utolsó napján meghozták az ítéleteket is. Összesen két életfogytiglant és 49 évnyi összbüntetést szabtak ki a megvádolt személyekre.
A Ganz Dolgozók Lapja az 1949. február 10-én megjelent számában hosszabb írásban tájékoztatta - nyilvánvalóan a Szabad Nép tudósításai alapján -a dolgozókat a perről. Részletezte a „Mindszenty-klikk" tevékenységét, terveit, és mindazon cselekedeteket, amelynek a végcélja az volt, hogy „az átkozott Habsburg-dinasztiát" a magyar dolgozók nyakára ültessék. (Lásd a 3. forrást!)
A szerző hűen követi propagandaháború elvárásait, és a kitalált mese eseményeit. Szinte egy egész kémtörténet játszódik le az olvasó szeme előtt. Papok a „Sion" fedőnévvel ellátott Esztergomi Prímási Palotából vegyileg preparált papírokon rejtjeles és vegytintával írott üzeneteket küldenek Vatikánnak és New Yorknak, amelyben hazugságokat terjesztenek a fiatal népi demokráciáról. Actio Catholica néven fedőszervezetet hoztak létre, amely összefogta a bel- és külföldi kémhálózatot. Mindezeket pedig Eszterházy herceg pénzelte, hogy ennek segítségével újra visszaszerezze birtokait. Végül azonban a fiatal Magyarország győzedelmeskedett a „klerikális reakció" fölött.
A cikkből az is kiderül, hogy a dolgozók a kitoloncolást vagy esetleg még a halálbüntetés kiszabását sem tartották volna elképzelhetetlennek, de így is úgy gondolják, hogy a dolgozó nép ismét győzedelmeskedett, és nem kell attól tartani, hogy a régi világ visszatér, elkezdődhet a kiegyezés az állam és az egyház között. Tekintettel a vallásos munkások érzelmeire, a cikk hangsúlyozta, hogy összeesküvést nem a papság követte el az állam ellen, hanem csak néhány bűnöző, akik álcaként használták a reverendát, hogy így tévesszék meg a hívőket. Az igazság azonban kiderült, a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket, az egész per pedig „a nemzetközi imperializmus vereségével végződött és megerősítette a magyar munkásosztályt abban a hitében, hogy jó úton halad a szocializmus építésében."
Na cionista hazaáruló zsidók most ti vagytok a hazaárulók, csak éppen nem akar lesújtani a nép rátok, mert már félig gyarmattá váltunk, de még fel tudunk kelni , jaj lesz akit megfogunk találni.



Bankrablás szovjet módra
Benefi Géza
Tartalomjegyzék

Oldalak:
Február 13-án megjelent intézetünkben Szafcsenkó orosz kapitány katonai kísérettel egy másik tiszttel együtt és követelték a trezor felnyitását. Az itteni orosz őrségnek bemutatták orosz igazoló irataikat, nekünk pedig kijelentették, hogy ők, mint zsákmányoló bizottság jelentek meg, és a trezorban lévő értékeket el fogják vinni. A legutolsó pénztáregyenleg összeállítását követelték azzal, hogy csak azt az egyenleget fogadhatják el, amit bizonylatokkal igazolni tudunk.”

Bevezetés 

Mindenki számára ismertek a Magyarországot a második világháború alatt ért súlyos anyagi veszteségek, melyek egy részét a németek által nyugatra hurcolt ipari berendezések, és ingóságok tették ki. Lényegesen kevesebb szó esett az elmúlt évtizedekben a "felszabadító" Vörös Hadsereg által elkövetett rablásokról és fosztogatásokról, amelyek a közhiedelemmel ellentétben nem csak az egyéni "fegyveres kéregetés" tényállását merítették ki, hanem intézményesítve is folytak. Budapest ostroma kapcsán számos visszaemlékezés tesz említést a szovjet "zsákmányoló bizottságok" működéséről, amelyek a különböző bankok és takarékpénztárak épületeiben jelentek meg a harcok továbbhaladtával és a páncéltermek felnyitását mindenáron elérve, az ott őrzött készpénzt, értéktárgyakat és értékpapírokat elszállították. Bizonyos vélekedések szerint a szovjet vezetés, még elítélt kasszafúrókat is alkalmazott ezekben a bizottságokban "a felmerülő akadályok elhárítására". Az ilyen eseteknek szép példáját adja a nagy múltú (1858-ban alapított) Országos Központi Hitelszövetkezet bejelentése a bankok pénzügyi felügyeletét ellátó Pénzintézeti Központ felé, a Nádor utcai főépület kirablása ügyében.
A jegyzőkönyv pontosan leírja a történéseket, miszerint a szovjetek már januárban megjelölték a trezort, és őrséget küldtek az épületbe, valamint annak felnyitását megtiltották. Február 23-án jelent meg a zsákmányoló bizottság, amely felnyittatta a trezort és a benne lévő készpénzt és értékpapírokat elvitte. Nem kímélték az irodaszer-állományt sem, az őrség parancsnokának elnyerték a tetszését az írógépek is, melyeket több turnusban távolított el az épületből (bár valószínűleg nem rendelkeztek cirill betűkészlettel), egy teherautónyi papír, nyomtatvány, írószer és perzsaszőnyeg kíséretében. A jegyzőkönyv egyébként 1945. április 4-én kelt, de valószínűleg az Országos Központi Hitelszövetkezet vezetősége nem így képzelte az úgynevezett felszabadulás megünneplését.

Forrás

Az 1858: XXIII. t. cikk alapján alakult ORSZÁGOS KÖZPONTI HITELSZÖVETKEZET Budapest, V. Nádor utca 22. szám.
T.
Pénzintézeti Központ
B u d a p e s t
Január 18-át követőleg néhány napra megjelent az intézet helyiségében fegyveres kísérettel két orosz tiszt, a trezorra krétával jelzéseket írtak fel és utasították a jelen volt Sztrapács Károly igazgatónkat, hogy a trezort csak a majd később ideérkező bizottság nyithatja fel. Ennek biztosítására egy három tagú orosz őrséget hagytak az intézetben.
Február 13-án megjelent intézetünkben Szafcsenkó orosz kapitány katonai kísérettel egy másik tiszttel együtt és követelték a trezor felnyitását. Az itteni orosz őrségnek bemutatták orosz igazoló irataikat, nekünk pedig kijelentették, hogy ők mint zsákmányoló bizottság jelentek meg, és a trezorban lévő értékeket el fogják vinni. A legutolsó pénztáregyenleg összeállítását követelték azzal, hogy csak azt az egyenleget fogadhatják el, amit bizonylatokkal igazolni tudunk.
Február 13-tól 15-ig bezárólag a felvett és idemellékelt tényálladék szerint elvittek 11 0262,74 pengő készpénzt, 18 800 P értékű értékpapírt, 291 840 dollár n[év]é[rtékű] értékpapírt, végül 10 100 dinár n[év]é[rtékű] értékpapírt.
Elismervényt vagy nyugtát az elvitt összegekről hajlandók nem voltak adni, ellenben a ládákba becsomagolt értékekről jegyzéket készítettek, azok egy példányát az előttünk lepecsételt ládákba tették és kijelentették, hogy ha elismervényt akarunk, úgy forduljunk Moszkvába.
Az összes intézeti pénzszekrény felnyitását is megkövetelték, az azokban talált készpénzt és egyéb értékeket szintén magukkal vitték és ezenkívül három pénzszekrényünket, melynek másodkulcsai nem voltak meg, lángszóróval nyitották fel.
Jelentjük egyidejűleg, hogy az itteni orosz őrség parancsnoka elvitt egy ízben 14 darab, majd 47 darab és később 32 darab írógépet, valamint 7 darab számológépet.
Fentieken kívül egy alkalommal az itteni orosz őrség szőnyegeket, valamint egy teherautó-rakomány papírt, nyomtatványokat és írószereket is elvitt.
Fenti jelentésünk szíves tudomásulvételét kérve, vagyunk.
Budapest, 1945. április 4-én
teljes tisztelettel:
Az 1898:XXIII.t.cikk alapján alakult
ORSZÁGOS KÖZPONTI HITELSZÖVETKEZET
Aláírás s.k.
delegált elnök.
Két aláírás s.k.
A dokumentum jelzete: Z 93 Pénzintézeti Központ, Revizori Osztály 78. tétel


"Vendégségben" az állambiztonságnál"

Egy ügynök beszervezési tervének dokumentuma
Soós Mihály
Tartalomjegyzék

Oldalak:
A beszervezési beszélgetéssel, a célunk, hogy lelkileg teljes egészében megtörjük. Nevezettnek látnia kell, e beszélgetés alapján, általa elkövetett politikai bűncselekményét, 1945 előtt és azutáni években a mai napjainkig. Látni fogja, hogy gyermekei és családja és saját maga jövője forog kockán, ha nem viselkedik rendesen, s nem bánja meg tettét. Úgy vezessük a beszélgetést, hogy ő ajánlja fel a szolgálatait számunkra, mi ezt nem vetjük fel előtte.”

Bevezetés

A rendszerváltást követően, az egykori állambiztonsági szervek irattárainak megnyílása, a Történeti Hivatal-, majd az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának megalakulása lehetőséget teremtett az addig szinte ismeretlen irategyüttes kutatására. Ennek nyomán már eddig is igen sok lényegi információval gazdagodott a magyarországi történettudomány. A feltárt ismeretanyag nem jelentéktelen hányada származik olyan jelentésekből, amelyeket - az állambiztonsági szervekhez fűződő kapcsolatuk tartalma, illetve együttműködésük alapja szerint különbözőképpen minősített - hálózati személyek készítettek. Ahhoz, hogy valaki az "állambiztonsági szervek titkos segítőtársai" közé kerüljön, azaz a hálózat tagjává váljon, végig kellett szenvednie a hosszadalmas beszervezési folyamat valamennyi őt közvetlenül érintő fázisát. Így a kiválasztását követő (titkos) tanulmányozást, illetve - most már közvetlen kontaktusba kerülve egy operatív tiszttel - az ún. "személyes megismerést". Ezt követően került sor a tanulmányozás és a személyes megismerés során szerzett adatok elemzésére, értékelésére, amelynek alapján döntöttek a beszervezés alapjáról, illetve módszeréről. Miután ezekről döntés született, meghatározták a beszervezés idejét és helyét, majd elkészítették a beszervezési javaslatot. Mindezek után következhetett a konkrét végrehajtás.
Az elkészített beszervezési javaslatok - egy későbbi, a BM Tartalékostiszt-képző Iskola hallgatói részére összeállított jegyzet szerint - két nagyobb részre tagolódtak, egy ún. leíró részre és egy terv részre. A K. Sz. beszervezésére vonatkozó javaslatot, a Belügyminisztérium belső reakció elhárításért felelős II/5. f. alosztálya készítette 1960. október 3-án. Leíró része, amely a dokumentum első tíz oldalát foglalja el, a korabeli előírásoknak megfelelően ismerteti az ellenséges személyekre, csoportokra vonatkozó adatokat. Így beszámol a feloszlatott cisztercita rend szerzetesei által az értelmiségi ifjúság körében végzett illegális tevékenységről, melynek célja az idealista szellemben való nevelés, az egyházhoz való hűség elmélyítése volt. Ezen kívül tartalmazza azoknak a személyeknek a neveit - s részben az illegális tevékenységben vállalt szerepüket -, akiket K. Sz. papi- vagy világi kapcsolatainak minősítettek.
A BM II/5. f. alosztálya által megbízhatónak minősített adatok szerint K. Sz. a "ciszteri illegációban" mint világi főcsoportvezető tevékenykedett, s B. Ö. cisztercita szerzetes internálása idején, 1959 decemberéig ő irányította az - összesen mintegy 300-400 főt számláló - ifjúsági csoportokat. A javaslat megfogalmazói - szintén a leíró résszel szemben támasztott követelményeknek megfelelően - K. Sz. beszervezésének célszerűségét és szükségszerűségét igazoltnak látták, mivel véleményük szerint ügynökként "fel tudja dolgozni" többek közt a ciszteri felső vezetést, a világi papok ellenséges tevékenységét, a főcsoportokon belül a nem egyházi vezetőket, az "illegációban" résztvevő szülőket és azok gyermekeit, a külföldi kapcsolatokat és a más rendekkel való titkos együttműködést.
Az állambiztonsági szervek számára igen fontos volt, hogy a "beszervezési jelölt" megbízható és az ügynöki feladatok ellátására alkalmas személy legyen. Ezért kellett tartalmaznia a beszervezési javaslat leíró részének a jelölt személyére vonatkozó jellemző adatokat, illetve ezért volt szükséges ismertetni személyi tulajdonságait. Részben erre szolgál a dokumentumban található K. Sz.-ről készült környezettanulmány, s teljesen erre, a magatartásáról és jelleméről készült összefoglaló.
A leíró rész igen fontos eleme volt a beszervezés alapjának rögzítése. A hálózat tagjaként később titkos megbízotti, vagy titkos munkatársi "rangot" viselő személyeket elvi, hazafias meggyőződésük alapján-, az ügynököket viszont terhelő, vagy kompromittáló adatok felhasználásával, illetve anyagi érdekeltség alapján szervezték be. Terhelő adatok alapján tervezték beszervezni K. Sz.-t is. Letartóztatott személyek vallomásaiból-, valamint ügynöki jelentésekből vett részletek, illetve a "III/e módszer" (szobalehallgatás) alkalmazásával megszerzett információk bizonyították az állambiztonsági szervek számára K. Sz. ellenséges illegális tevékenységét. Ezen kívül a már említett környezettanulmányban, mint többszörös terheltségét igazoló tényezők, hangsúlyozottan szerepelnek a Hunyadi SS-es múltjára vonatkozó adatok, egy 1949-ben, a munkahelyén történt felderítetlen szabotázs elkövetésének utólagos gyanúja, illetve egy olyan feltételezett levelezésnek a ténye, amelyet K. Sz. folytatott volna az FSS (Field Security Service - az angol katonai hírszerzés tábori részlege) egyik ügynökével.
Figyelemre méltó, hogy a már említett későbbi forrás szerint, a leíró részben még helyet kellett kapnia a beszervezés módszerére és a beszervezés végrehajtására vonatkozó állambiztonsági elképzeléseknek is. Ezen kívül, ha az adott ügyben már korábban bevezetett hálózati személy "dolgozott", párhuzamos foglalkoztatásuk - átfedést és lelepleződést kiküszöbölő - tervét is szükséges volt ide rögzíteni, valamint azt, hogy a hálózati személyek majd hogyan ellenőrizzék egymást. Mindezek az elemek hiányoznak a leíró részből, viszont (a foglalkoztatási terv kivételével) mindegyikkel kapcsolatban találhatunk információkat az 1960-ban keletkezett javaslat terv részében.
A terv résznek szabályosan a beszervezés helyét és időpontját-, a "meghívás módját"-, a beszervezési beszélgetés lényegi érveit-, a beszervező és a beszervezésen résztvevő személyek megjelölését-, a szükséges anyagi, technikai eszközök felsorolását-, a hálózati személy első feladatát-, az ellenőrzésére tervezett intézkedéseket-, valamint a legközelebbi találkozó lehetőségét és időpontját kellett tartalmaznia.
K. Sz. beszervezési javaslatának terv része két nagyobb egységre tagolódik. Az első, az ún. "meghívás módja", amelyből megismerhetjük azt a kombinációt, melyet beszervezésének végrehajtására dolgoztak ki az állambiztonság rendőrtisztjei. Erről előzetesen azt állapították meg, hogy ehhez három napra van szükségük. Ennek megfelelően, K. Sz. munkahelyének személyzeti osztályvezetője ("T" állományú tiszt volt!), gondoskodik arról, hogy az ügynökjelölt több napig tartó vidéki munkát kapjon, s így hosszabb távolléte családja és ismerősei előtt is legalizálódjon. Őrizetbe vételére, vidékre indulása után, vonatra szállását követően kerül sor, majd a budapesti vizsgálati alosztályon megkezdődik beszervezésének gyakorlati megvalósítása. Ennek sikere esetén az ügynököt elviszik az eredeti vidéki helyszínre, ahol elvégzi az üzemétől kapott feladatot. Budapestre való visszatérése után, a már említett személyzeti osztályvezető beszámoltatja, de nem tér ki arra, hogy mennyi időt vett igénybe a vidéki munkavégzés. Szintén itt találhatjuk meg a beszervezést végrehajtó-, valamint az azon résztvevő operatív tiszt nevét, az állambiztonságnak, a beszervezés során a jelölttel szemben követni kívánt taktikáját, illetve a kihallgatásánál alkalmazandó "főbb elvi irányelveket."
A terv rész második-, egyben a dokumentum utolsó része tartalmazza annak a beszervezési beszélgetésnek a tervezetét (benne annak lényegi érveivel, a szervezetszerű titkos együttműködés gyakorlati kérdéseinek tisztázásával), melynek lezajlása után K. Sz. - az állambiztonsági szervek reményei szerint - beszervezett ügynökként hagyta volna el a vizsgálati alosztály épületét.
Utóirat: K. Sz. beszervezése minden bizonnyal csak terv maradt, hiszen sem általa aláírt beszervezési nyilatkozat; sem a "káderanyagait" összegyűjtő B-, azaz beszervezési dosszié; sem róla kiállított ügynöknyilvántartó (6-os) karton; sem pedig a jelentéseit tartalmazó M-, azaz munka dosszié nem került elő az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának raktáraiból.
K. Sz.-t 1961. február 6-án letartóztatták, s ellene, valamint 16 társa ellen, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette miatt rendeltek el nyomozást. Ennek lezárása után (1961. július 12.), a Budapesti Fővárosi Bíróság 1961. augusztus 1-jén kelt ítéletével 3 év 8 hónap börtönbüntetésre ítélte.

Forrás 


Beszervezési beszélgetés

A beszervezési beszélgetéssel, a célunk, hogy lelkileg teljes egészében megtörjük. Nevezettnek látnia kell, e beszélgetés alapján, általa elkövetett politikai bűncselekményét, 1945 előtt és azutáni években a mai napjainkig. Látni fogja, hogy gyermekei és családja és saját maga jövője forog kockán, ha nem viselkedik rendesen, s nem bánja meg tettét. Úgy vezessük a beszélgetést, hogy ő ajánlja fel a szolgálatait számunkra, mi ezt nem vetjük fel előtte.
Hát K. befejeztük az Ön kihallgatását, ami nem pozitív az Ön részére. Ön népi demokratikus rendszerünk aktív ellensége, habár igyekezett felénk közeledni, de az irántunk való gyűlölete miatt ez nem sikerült. Most Ön talán magában azt gondolja, hogy miért mondjuk azt, hogy aktív ellenségünk? Ezt is megindokoljuk Önnek. 1945 előtt SS tiszt volt, harcolt aktívan, a mi felszabadítóink ellen, s Ön erre büszke is belülről talán. 1945 után nem tette le a fegyvert ellenünk, bekapcsolódott egy illegális munkába, és ott vezetői szinten dolgozott. Felesége is ellenséges beállítottságú, gyermekeiket is ilyen szellemben nevelik. Ne várjon, kérem egy esetleges rendszerváltozást, mert ez nem fog bekövetkezni. A nemzetközi helyzet egyre inkább a szocialista tábor erejét bizonyítja, ezt támasztja alá a gyarmati felszabadítóharcok, Szovjetunió és a népi demokratikus országok által elért eredmények. Ha Ön gondolkodó ember lett volna, és mindezt józanul értékelte volna, a fegyvert ellenünk már rég le tette volna. Azt meg kell értenie, hogy nincs kiút az Önök számára, Önöknek ebben a rendszerben kell élni, és gyermekeiket itt kell ebben a rendszerben felnevelni. Ön azt hiszi, amikor bekapcsolódott az illegális munkába, hogy ezt a gyermekei érdekében tette? Vagy esetleg a katolikus egyház érdekében? Nem kérem, Ön családja és az egyház ellen tette. Tevékenységével csak saját magának, családjának és az egyházának ártott. Ez az ártalom többirányú: Gyermekeit kétarcúság fogja jellemezni, és ez végigkíséri őket egész életükön, nem tudnak majd érvényesülni, még abban az esetben sem, ha esetleg jól szakképzett emberek, vagy esetleg megbánást mutatnak. Az Ön szempontjából sem mindegy, mert az üzemben, ahol szeretik, tudni fogják az Ön kétarcúságát, és mi gondoskodunk arról, hogy mindenhol tudják azt. Maguk nem érdemlik meg, hogy gyerekeiket neveljék, és gondoskodni fogunk arról, hogy azokat állami nevelésben részesítsük. Ön pedig megy a börtönbe, gyerekei nem lesznek büszkék magára, az bizonyos. Ön a bűncselekményét nem konkrétan fegyverrel követte el ellenünk, hanem azzal, hogy nem tartja tiszteletben a Magyar Népköztársaság törvényeit. Ebben az országban van vallásszabadság, mindenki járhat templomba, maga is, gyermekei is. Azt nem engedjük, hogy arra nem feljogosított személyek apostoli munkát végezzenek illegálisan, megfertőzzék ifjúságunkat és főleg maga nem végezheti, mint SS tiszt. Ez kérem röviden a helyzet magával kapcsolatban. Elbúcsúzhat családjától, gyermekeitől és feleségétől, akit egyébként Budapestről kitiltatunk. Mielőtt azonban ezen intézkedéseket megtennénk, meghallgatjuk Önt is, mondja el véleményét, hogy mi azt lássuk. Mondja el, mit akar tenni?
K. Sz. amennyiben belátja elkövetett bűncselekményét, megbánást mutat és lekompromittálta társait, továbbá céloz arra, hogy jóvá szeretné tenni bűncselekményeit, abban az esetben belemegyünk a "játékba". Megkérdezzük tőle konkrétan, hogy mit ért azalatt, hogy segítene nekünk. Amennyiben világosan kifejti, vagyis szolgálatát felajánlja, ebben az estben közöljük vele, hogy nem bízunk benne, nekünk ilyen ember segítsége nem kell. Mellékesen megjegyezzük, hogy azért gondolkodunk a javaslatán és vissza vitetjük a cellájába. Félóra múlva ismételten visszavezettetjük és folytatjuk a vele való beszélgetést. Amikor könyörög, hogy mentsük meg, akkor iratunk vele egy kérvényt a vezetőnkhöz, hogy milyen formában akarja hibáját jóvátenni. Két három esetben visszaadjuk neki, hogy nem fogadták el, mert a kapcsolatot el fogja mondani, illegális társainak. Ekkor K. megint bizonyítani fog, hogy nem mondja el. Így megy ez egy órán keresztül, végül belemegyünk, hogy velünk kapcsolatba lépjen.
Nevezett személyt alapos kiképzésben részesítjük a konspirációt illetően. Közöljük vele, hogy a velünk való kapcsolata szigorúan bizalmas, államtitkot képez és ennek elárulása 10-15 évig terjedő börtönbüntetést von maga után. A szempontból a titok elárulása komolyabb következményekkel is járhat, mert tartalékos tiszt, így hadbíróság elé állítható. Elmondjuk neki, hogy e kapcsolatot senkinek, még a legközelebbi hozzátartozójának sem mondhatja el. Kötelessége felderíteni és jelenteni az államellenes politikai bűncselekményeket, szervezkedést, diverziót és egyebeket, és minden estben a kapott utasításokat maradéktalanul végre kell hajtania. Jelentéseit írásban adja és azt "Péteri Zoltán" fn-el írja alá. A vele kapcsolatot tartó belügyi tisztet csak rendkívüli esetekben hívhatja telefonon, nyilvános telefonfülkéből. Felhívjuk a figyelmét, hogy magatartása nem változhat meg családja és baráti körében, mindent úgy kell végeznie, mint ezidáig. Megbeszéljük vele idejének legalizálását: közölje családjával, hogy több napig eltartott az üzemtől kapott feladat végrehajtása és hasonlóan számoljon be az üzemben is, ha kérdezik a nagykeszői útról. Illegális kapcsolatai előtt arról beszéljen, hogy a Tsz-ekben milyen problémák vannak és többet ő ilyen munkát nem vállalna. Az alapos kioktatása után egy részletes t i t o k t a r t á s i nyilatkozatot veszünk fel tőle, melyben rögzítjük:
  • A kapcsolat titkosságát és amennyiben ezt megszegi, milyen büntetéseket von maga után cselekedete.
  • Feladata: az illegális munka felderítése, államellenes bűncselekmény, szervezkedés, diverzió, szabotázs minden esetben való jelentése írásban.
  • Nem változtathatja meg magatartását családi és baráti köre előtt.\r\n
  • Jelentéseit írásban adja "Péteri Zoltán" aláírással.
  • Az utasításokat maradéktalanul végrehajtja és a találkozókon minden esetben pontosan megjelenik.\r\n
A nyilatkozat megírása után felderítő jellegű feladatot n\r\nem kap. Utasításba adjuk, hogy mindent úgy csináljon, mint eddig és a történt eseményekről számoljon be. Az első találkozó helye: Tököly úti Sportvendéglő. Az időt a helyzetnek megfelelően állapítjuk meg. Biztosító találkozó ideje és helye, ugyan azon idő és hely, másnap.
Nevezett személyt a ciszteri vonal realizálásakor a róla kapott jogi véleményezés alapján őrizetbe vesszük, a mozgalom többi vezetőjével együtt. Ellene is lefolytatjuk a vizsgálatot, valamint a bírói eljárást. Börtönbüntetésének idejét megrövidítjük abban az esetben, ha a rábízott feladatokat, amikor még szabadlábon van jól végrehajtja, valamint a vizsgálati fogságának ideje alatt, mint fogdaügynök jól dolgozik. Ezzel az intézkedésünkkel nevezettet ki tudjuk vonni az ügyből minden gyanú nélkül és ugyanakkor múltjáért és tevékenységéért is megkapja büntetését.
Abban az esetben, ha beszervezése után áruló lesz, tovább tartjuk vele a kapcsolatot, nem sejtetjük vele, hogy tudunk árulásáról, felderítő jellegű feladatot nem kap, csupán arról íratjuk rendszeresen, mely kérdésekre vallomást tett és a ciszteri vonal realizálását vele kezdjük.
Amennyiben nem vállalja a velünk való együttműködést, illetve konoksága, valamint őszintétlensége végett elálltunk beszervezésétől, ebben az esetben a birtokunkban lévő dokumentumok és jogi véleményezés alapján vizsgálati fogságba tartjuk a regnumi üggyel kapcsolatban, mivel K. I.-vel együtt tevékenykedett. Ennek alapján az illegációban résztvevők tudni fogják, hogy K. I. miatt kerültek őrizetbe. Vizsgálati fogsága idején ciszteri illegális munkára tervszerűen kihallgatjuk, mely kezdete lesz a vonal realizálásának.
Beszervezése után ellenőrizzük "Polgárdi", "Szabó" fn. ügynökökön keresztül, valamint a III/e módszer alapján. Az ügynökség részére külön feladattervet dolgozunk ki.
A fentiek alapján kérem engedélyezni nevezett beszervezését a "Fekete Hollók" fn. ügyben.
/: Zalai Emil r. szds. :/
\r\n alosztályvezet&\r\ocirc;

/: Simon József r. fhdgy. :/
Engedélyezem:

/: Hollós Ervin r. alezredes. :/
osztályvezető
ÁBTL 3.1.5. O-11802/6 "Fekete Hollók" 301-304. o.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése