„ÁVÓ-s”
közhangulat 1956 után
Sváby
Enikő
Tartalomjegyzék
Oldalak:
Elismerjük,
hogy az áv. szerv fedése alatt lefolytatott törvénytelen ügyek
súlyos kárt okoztak a nemzetközi munkásmozgalomnak és hazánknak,
de – amint azt az események beigazolták – káros és bűnös
általánosítás volt ezt az aljas tevékenységet az ÁVH
fővonalaként megjelölni, s ennek hatásaként a proletárdiktatúra
fegyveres szervét tönkretenni. A
közölt, 1957-ben kelt – Kádár Jánosnak írt – névtelen
levél egy volt ávós szemszögéből láttatja az „ellenforradalom”
eseményeit, valamint az ávósok tevékenységét a
proletárdiktatúra védelmében és helyreállításában”.
Bevezetés
1956.
október 28-án Nagy Imre miniszterelnök az alábbi,
a lakosság körében régóta várt nyilatkozatot tette: „A rend
védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul
megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség
alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett
tagjaiból. [...] A rend helyreállítása után egységes, új
államrendőrséget szervezünk és az Államvédelmi Hatóságot
megszüntetjük".
Az
Államvédelmi Osztály, a későbbi Államvédelmi Hatóság (ÁVH)
1945 elején jött létre. Kezdetben a Magyar Kommunista Párt, majd
1948 után a Magyar Dolgozók Pártja közvetlen vezetése alatt
állt. Döntő szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében
és lebonyolításában, elsősorban a veréssel és a kínzással
kicsikart kényszervallatások végrehajtásával. A „fordulat éve"
utáni közhangulat, a társadalom megfélemlítése is leginkább az
ÁVH nevéhez fűződik. Az 1950-es években az ország valamennyi
lakosa (nemre, korra és osztályhelyzetre való tekintet nélkül)
attól rettegett, hogy a mindenki felett álló Ávó elviszi-e. Az
1956 októberében megalakult ifjúsági szervezetek első
követelései között is kiemelten szerepelt a gyűlölt intézmény
feloszlatása.
A
koncepciós perek kapcsán felmerült vádakat az ávósok
határozottan visszautasították, és a felhozott bűnök
elkövetésével az egykori vezetőket vádolták. Azonban -
mint Rákosi Mátyás visszaemlékezéséből
kiderül - az egykori pártvezetés a mindig is különálló
ÁVH-nak, legfőképpen pedig Péter Gábor önálló
akciójának tulajdonította a koncepciós pereket, a
kényszervallatásokat és az egyéb törvénytelenségeket -
teljességgel tagadva, hogy ők bármit is tudtak volna ezekről.
A
szovjet csapatok bevonulása után felállt Magyar Forradalmi
Munkás-Paraszt Kormány már november 7-ei ülésén tárgyalt az
ÁVH újjászervezéséről, noha a régi szervezet feloszlatását
rendeletben erősítették meg. Másnap már megkezdődött az ORFK
Politikai Nyomozó Főosztályának, valamint a helyi, politikai
nyomozó osztályoknak a megszervezése - elsősorban a volt
ávósokból. Fontos hangsúlyozni, hogy az újonnan alakult
Kádár-kormány nem a politikai rendőrséget, mint szervezetet
akarta megszüntetni, hanem csak az ÁVH különállását, állam az
államban szerepét, illetve annak újraalakulását. (1953-ban a
Nagy Imre vezette kormány ugyanezen okokból minisztertanácsi
határozatban rendelte el az ÁVH összevonását a
Belügyminisztériummal, amivel azonban nem sikerült megszüntetnie
az államvédelmi osztályok különállását.)
1956.
november 27-én jelent meg Münnich Ferenc, a kormány
elnökhelyettese és Szénási Géza legfőbb ügyész
5004/1956. számú közös rendelete, amely kimondta az Államvédelmi
Hatóság egykori dolgozóinak kötelező elbocsátását és
tevékenységük felülvizsgálatát. A felülvizsgálatra nagyon
rövid időt hagytak (egy, illetve két hónapot), ráadásul a
bizottságok csak az ismét egyre jobban megfélemlített lakosság
bejelentéseit, panaszait (szám szerint 31 darabot - lásd 2. sz.
forrás) vizsgálták ki. Ennek következtében szinte mindenkit
(tizenöt fő kivételével) igazoltak a bizottságok. A volt ávósok
azonban magát a vizsgálatot - a jó eredmények ellenére, mint az
a forrásból is kiderül -, rendkívül megalázónak tekintették.
A
fent említett rendelet legfőbb célja a volt ávósok megnyerése
és a közvélemény előtti legitimálása volt. Ez sikerült is: az
„új ÁVH", a Politikai Nyomozó Osztályok állománya 1957
tavaszára feltöltődött a volt Államvédelmi Hatóság egykori
tagjaiból. Az új szervezet végül 1957. május 6-án a
belügyminiszter első helyettesének felügyelete alá került, így
vált a „Belügyminisztérium II." jelű főosztályává.
Az
első forrás egy 1957-ben, Kádár Jánosnak íródott levél, amely
az ÁVH történetét árnyalja a volt ávósok
szemszögéből. Szerzőjéről csak annyit lehet tudni, hogy az
egyik újonnan alakult politikai nyomozó testület tagja, aki saját
nézőpontjából ismerteti a párt elsőszámú vezetőjével az
elmúlt tizenkét év és az „ellenforradalom" eseményeit.
A
második forrásközlés Garamvölgyi Vilmosnak, az ORFK
vezetőjének a jelentése, amely a volt ávósok elleni
felülvizsgálati eljárások eredményeiről számol be.
Forrás
Az
politikai rendőrség egy volt ávós szemével
Levél Kádár
Jánosnak
Kedves
Kádár Elvtárs!
Azt
hisszük, nem kell külön kijelentenünk, hogy a politikai nyomozó
testület - amely döntő többségében volt ÁVH-s beosztottakból
áll - szívvel, lélekkel és ésszel az MSZMP, valamint Kádár
elvtárs kormánya és ezek célkitűzései mögött áll.
De
állományunk majdnem egészét különböző elvi, szervezeti és
gyakorlati problémák nyugtalanítják, amelyek akadályoznak
bennünket abban, hogy teljes erővel küzdhessünk. Ez az oka annak,
hogy MSZMP tagságunk arra kéri Kádár elvtársat: hallgassa meg
problémáinkat.
Elvtársaink
döntő többsége, október 23-tól kezdve, végig részt vett az
ellenforradalom elleni harcban (sőt, már október 23-án éjjel
ellentámadásba akartunk átmenni, amit az MDP PB nem
engedélyezett). E harcok során több száz halottunk és
sebesültünk volt, nem akadt olyan „ávós" család, amelyet
az ellenforradalmárok ne kutattak volna fel. Állományunk nagy
többsége november 4. óta is éjjel-nappal harcol az
ellenforradalom nyílt és titkos erőinek megsemmisítéséért, a
szocialista demokráciáért és a proletárdiktatúráért. Mindezek
ellenére sokan köztünk még mindég törvényen kívül állónak
érzik magunkat, félteniük kell családtagjaik életét és
otthonaik biztonságát, és állandó támadásoknak vannak kitéve.
E
helyzet egyik fő oka szerintünk az, hogy a volt ÁVH szerepe nincs
kellően tisztázva sem a párt, sem a becsületes dolgozók felé. A
történelmi hűség, lelkiismeretünk, de a jelenlegi nemzetközi
helyzet is megkívánja most, hogy ezt a kérdést végérvényesen
tisztázzuk, és megvethessük egy végre szilárd, jól
megszervezett állambiztonsági szerv alapját.
Az
ÁVH szerepe a múltban és az ellenforradalom alatt
Az
államvédelmi szerv 1945-től fogva a proletárdiktatúra szerve
volt. Főcsapásai ennek megfelelően először a nyílt fasiszta
erők, majd 1949-től kezdve végig a kapitalista restauráció küldő
és belső erői ellen irányultak. (A főcsapások fenti irányát
számtalan alapdokumentum igazolja.) Ebben a harcban vett részt az
operatív tiszti állomány több ezer nyomozója, akiknek munkája a
hírszerzés, a kémelhárítás, a belső reakció és a szabotázs
elhárítása, s az ezen a munkák során realizált ügyek
vizsgálata volt.
Ugyanakkor
az MDP egyes vezetői néhány tucat embert felhasználtak arra, hogy
- részünkről a legteljesebb mértékben elítélt - hamis pereket
vezessenek le. Ezeket az ügyeket azonban minden egyes esetben az MDP
PB tagjai személyesen irányították, az ügyekben előzetesen
operatív nyomozás nem folyt, és a koncepciókat minden egyes
esetben kívülről kaptuk. A közismert ügyeken kívül még az MDP
KB is adott néhány ilyen ügyet, amely feltehetőleg Szűcs ezredes
csoportját használhatta fel adatok megszerzésére. Ezek az ügyek
azonban titkosak voltak az egész áv. Állománnyal szemben is.
Elismerjük,
hogy az áv. Szerv fedése alatt lefolytatott törvénytelen ügyek
súlyos kárt okoztak a nemzetközi munkásmozgalomnak és hazánknak,
de - amint azt az események beigazolták, káros és bűnös
általánosíts volt ezt az aljas tevékenységet az ÁVH
fővonalaként megjelölni, s ennek hatásaként a proletárdiktatúra
fegyveres szervét tönkretenni.
Honnan
indult ki ez az általánosítás? 1./ Az MDP régi vezetősége
saját felelőssége és bűnei elkenése végett 1953 óta
fokozatosan koncként dobta oda az áv. Szerveket, amikor rájuk
fogta pl. a Rajk-ügyet, az erőszakos tagosításokat, egyes emberek
megfélemlítését, stb. 2./ A rehabilitált elvtársak maguk sem
ismerték az áv. Szervek működését, és kizárólag saját
ügyükön át tudtak szubjektív véleményt alkotni. Ezek az
elvtársak csak az állomány jelentéktelen töredékét ismerték
és fogalmuk sem volt arról, hogy valójában kicsoda ügyük igazi
mozgatója. 3./ A rehabilitálás elhúzódása és a velük
párhuzamosan adott egyéb amnesztiák azt a látszatot keltették,
hogy az ellenforradalmárok elleni ügyek is igazságtalanok voltak.
Ezt a helyzetet felhasználták a külső és belső ellenforradalmi
erők, és az MDP vezetőségétől kezdődő, a pártaktíva nagy
részén a szélsőjobboldalig terjedő ÁVH ellenes egységfrontot
teremtettek az ÁVH-val szemben.
Végül
is kialakult egy olyan helyzet - amely a legsúlyosabb volt
részünkre! -, hogy az áv. Apparátus beosztottai szembekerültek
saját pártjukkal és a dolgozókkal! Olyan elkeseredett hangulatnak
kellett kialakulnia köztünk, hogy „megvédjük pártunkat a
pártunk ellen !"
Ez
a helyzet annak ellenére alakult ki, hogy 1953 óta folyamatosan
eltávolították a koncepciós ügyekben résztvevőket, s a párt
több száz új elvtársat küldött az áv. Szervekhez. Emellett az
áv. Szerveken belül kialakult egy folyamat, amely elszörnyedten
ítélte el a kisebbség tevékenységét, új irányt kapott az
operatív munka sok folyamata, és teljes mértékben helyreállt a
törvényesség.
Ugyanakkor
az áv. Szervek 1953 óta több súlyos jelzést hoztak az ellenség
taktikájára vonatkozóan. Az egyik amerikai dokumentumra, amely
szerint a párton belüli ellentétekre kell építeni, maga
Vorosilov elvtárs írta rá: fontos! Más dokumentumok
bebizonyították, hogy az imperialisták a népi demokráciák
elleni támadásaikat az áv. Szervek elleni támadással fogják
kezdeni, mert szerintük ezzel lehet leghatásosabban összetörni e
rendszereket. Jelzéseket adtunk Nagy Imre és Boldizsár Iván
köréből, amelyek szerint örülnének egy itthoni Poznannak stb.
Az MDP vezetősége azonban bizalmatlanul fogadta a törvényesség
alapján álló áv. Szervek adatait. 1956-ban megtiltották az írók,
újságírók, egyetemisták és általában a „demokratikus
ellenzék" elleni munkát. A párttag ügynökséget és
informátorokat ki kellett zárni a munkából, és végül már csak
miniszteri engedéllyel lehetett a (800 000 főnyi!) párttagság
egy-egy tagja ellen ügynöki bizalmas nyomozást indítani. Ennek
ellenére is a legutóbbi időben több jelzést adtunk a
bekövetkezett eseményekre vonatkozóan.
Ilyen
előzmények után következett be az előre jelzett ellenforradalom,
amelyben az MDP szétesett, de még utolsó pillanataiban sem merte
ránk támaszkodva megkísérelni az ellentámadást. Úgy hisszük,
hogy az ÁVH állományának legdicsőbb fegyvertényei közé
tarozik, hogy ingadozás nélkül felismerte a helyzetet és
szembeszállt az ellenforradalommal, először egyedül, majd a
Szovjetunió oldalán. (Igaz, hogy rettentően fájlaljuk, hogy idáig
kellett jutnunk.)
November
4-e megteremtette a lehetőségét annak, hogy helyreállítsuk a
proletárdiktatúrát. De miközben állományunk még harcolt,
folytatódott az áv. Szervek dezorganizálása. Amíg a súlyos
időkben a központi főosztály, többnyire vezetőikkel az élükön,
zömükben együtt tudtak harcolni, november 4. után ezt az
állományt megint feloszlatták. E szervezeti dezorganizálás
mellett gyakoriak voltak a sajtó és a rádió támadásai, amelyek
úgyszólván az utóbbi napokig folytak. Emellett felülvizsgálaton
kell átesnünk, amit elvileg igazságtalannak tartunk, hiszen
Magyarországon eddig csak a fasiszta szerveket vonták kollektív
felelősség alá.
Véleményünk
szerint a velünk kapcsolatban vázoltakra azért kerülhetett sor,
mert az ÁVH szerepe hamisan, az imperialisták intencióinak
megfelelően voltak beállítva úgy a párttagság, mint a
becsületes dolgozók előtt.
A
legújabb támadások ezen túlmenően onnan erednek, hogy az
ellenforradalom tisztában van azzal, hogy úgy a politikai nyomozó
testület, mint a karhatalom nagy része volt „ávósokból"
áll. Az ezek elleni uszítás pedig valójában a kormány fegyveres
támaszát akarja lejáratni, elszigetelni a tömegektől. De nem
szabad megengednünk azt, hogy az ellenség ezt, a már egyszer
sikeresen felhasznált módszerét újra fel tudja használni.
Kérjük
Kádár elvtársat és az MSZMP Intéző Bizottságát, hogy
egyértelműen foglaljanak állást az ÁVH-t illetően. Szűnjön
meg a velünk kapcsolatos kettősség, amely szerint kívülről
támadnak, belülről pedig dicsérnek. Ezért úgy véljük, hogy az
állásfoglalást ismertessék a pártaktívák előtt. Ezzel akarjuk
elérni azt, hogy a jövőben az áv. Szervek valóban
támaszkodhassanak a becsületes dolgozókra, és viszont ők is a
proletárdiktatúra és a rend védelmezőit lássák bennünk.
Az
államvédelem jelenlegi és jövőbeni szerepe
Tisztában
vagyunk azzal, hogy népi demokráciánk jelenlegi helyzete határokat
szab meg a fegyveres erők fejlesztése vonalán. Személyünkkel
kapcsolatban sem kívánunk kiváltságos helyzetet elérni más
dolgozókkal szemben, de rá kell mutatnunk arra, hogy
a./
az ellenforradalmat nem semmisítettük még meg, hanem az nagyrészt
szervezetten a föld alá vonult. Ezeknek az erőknek ma nagyobb
lehetőségei vannak szervezeti, technikai és fegyver ellátás
terén, mint az elmúlt 12 évben bármikor;
b./
Az imperialista hatalmak - a jelenlegi nemzetközi helyzetben, az
általuk eddig tapasztalt lehetőségek alapján - mindent meg fognak
tenni úgy hazánkban, mint a többi népi demokráciákban egy újabb
ellenforradalom kirobbantására. Nyilvánvalóan már meg is kezdték
erőfeszítéseiket ennek érdekében.
Ilyen
körülmények között az áv. Szerveknek november 4. után történt
újabb feloszlatása helytelen volt. A megmaradt kis egység képtelen
volt eredményesen dolgozni, és csak most, hat hét után szervezzük
meg azt az állományt, amelyet november 4. után kellett volna
felállítani. A jövőre vonatkozóan - a mostani helyzetben -
azonban a jelenleg tervezett létszám sem látszik kielégítőnek.
Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy az imperialisták fejlett
technikával dolgoznak, és azt nem lehet pusztán lelkesedéssel
pótolni.
Véleményünk
szerint már most meg kell kezdeni egy végleges államvédelmi szerv
megtervezését, amely kiküszöbölné a régi áv. Szervek
megosztottságát, és országos méretben egy kézben
összpontosítaná a felderítő és elhárító munkát, biztosítaná
a megfelelő létszámot és az anyagi-technikai ellátottságot. A
tervet ne egy-két ember, hanem egy szakemberekből álló bizottság
állítsa össze. Ennek érdekében helyes volna tapasztalatcserét
folytatni a baráti országokkal.
A
vezetés kérdése
Az
áv. Szervek jövőjének kérdése felveti a vezetés kérdését
is. Az 1953 óta hozzánk küldött vezetőknek nem volt kellő
szakképzettsége, de emellett a legnehezebb időkben cserbenhagytak
bennünket. Úgy véljük, hogy jó vezető csak az lehet, aki az
operatív munkát alulról kezdte. Ezért azt kérjük, hogy a
legfelsőbb vezetői beosztásoktól eltekintve csak képzett káderek
legyenek vezetők. (A jelenlegi szervezet mellett e szerint csak a
főosztályvezető és helyettesei lehetnek pusztán „politikai"
személyek.) A mai helyzet egyébként feltétlenül megkívánja,
hogy vezetőink alaposan ismerjék úgy az ellenség taktikáját,
mint az operatív munka különböző fogásait, kombinációit stb.
E
kérdésben kapcsolatban felmerül az ún. kompromittáltak kérdése
is. Nem kívánunk sem kompromittált vezetőket, sem beosztottakat,
azonban nem is ismerjük ezt a listát! Emellett az a véleményünk,
hogy jelenleg olyan személyeket is kompromittáltaknak tartanak,
akik nem azok, mások pedig ki vannak onnan hagyva. Felelős
elvtársak állítják, hogy a párt felé beadott ilyen listák
hamisak! Ezért azt javasoljuk, hogy egy bizottság vizsgálja felül
az ún. kompromittáltak névjegyzékét, és hozzák nyilvánosságra
a vizsgálatuk eredményét. Ez egyébként sürgős kérdés, mert
sok értékes vezető és beosztott van a munkától jelenleg kizárt
elvtársak közül (pl. Rajnai, Radványi, Kucsera, Konrád stb.
elvtársak).
Karhatalom
kérdése
A
rend helyreállításához elengedhetetlenül fontos karhatalom
kérdésében sok a huza-vona. A rendőri karhatalomnál pl.
elutasítottak 120 volt BKH [belügyi karhatalmista] tisztet,
akik éveken át karhatalmi munkát végeztek, holott véleményünk
szerint a rendőri karhatalom parancsnoki tisztségeibe volt BKH
parancsnokokat kell helyezni. Rendeletileg tisztázni kell a
karhatalmi egységek hovatartozását és kellő fizetését is.
Az
ügyészség kérdése
Az
ügyészség jelenlegi munkája nem segíti elő az ellenforradalom
elleni harcot, inkább mentik őket. Nem kívánjuk tőlük a
törvényesség megsértését, de a törvények erélyes használatát
az ellenforradalmárokkal szemben: igen! Javasoljuk az ügyészség
tagjait erélyesebb jogászokkal felváltani.
Az
MSZMP operatívabb segítése
Úgy
véljük, hogy komolyabb segítséget tudnánk adni az MSZMP-nek a
párt, társadalmi és kulturális életben való térfoglalásban.
Javasoljuk ezért, hogy az együttműködés lehetőségét
részletesebben vitassuk meg megfelelő elvtársakkal.
Kádár
elvtárs meghívása
A
politikai nyomozó testület pártszervezeti szeretnék, ha Kádár
elvtárs megjelenne egy aktíván, mert senki sem tud bennünket
annyira megnyugtatni és felvilágosítani, mint éppen ő.
[Nincs
szerző]
Magyar
Országos Levéltár XIX-B-1-ai 4. doboz 1957. 267/a.
Jelentés az volt ÁVH tagok felülvizsgálatáról
Országos
Rendőr-főkapitányság Vezetője.
Nyt. szám: 238/87-1957.
Nyt. szám: 238/87-1957.
TÁJÉKOZTATÓ
JELENTÉS.
Budapest, 1957. évi január hó 16.
Tárgy: a volt Államvédelmi Hatóság tagjainak felülvizsgálata.
Budapest, 1957. évi január hó 16.
Tárgy: a volt Államvédelmi Hatóság tagjainak felülvizsgálata.
Budapesten
és az ország területén a Fegyveres Erők Minisztere és a Legfőbb
Ügyész 5004/1956. számú közös utasítása alapján működő
felülvizsgáló bizottságok 1957. január hó 8-ig
4986
volt Államvédelmi Hatóságnál szolgálatot teljesítő személy ügyét vizsgálták felül.
4986
volt Államvédelmi Hatóságnál szolgálatot teljesítő személy ügyét vizsgálták felül.
Az
igazolási eljárás alá vont személyek megoszlása a
következő:
3048 fő operatív állományú
1923 fő vegyes állományú /irodai, BKH, futár stb./
3048 fő operatív állományú
1923 fő vegyes állományú /irodai, BKH, futár stb./
A
biztosságok leigazoltak és igazolási okmánnyal
elláttak
4971
személyt.
4971
személyt.
A
bizottságokhoz összesen 31 bejelentés érkezett. 29 bejelentésben
különböző hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták az
államvédelmi beosztottakat. A bizottságok minden bejelentést
alaposan megvizsgáltak. A vizsgálatok eredményeként 15 személy
(Budapesten 11 főt, vidéken 4 főt) nem találtak igazolhatónak,
ezért részükre az igazolásról szóló okmányt nem adták ki.
A
Pest megyei főkapitányságon működő bizottsághoz egy személy
ügyében már az igazolást követően érkezett bejelentés. A
bizottság a bejelentést - az utasításnak megfelelően - a Legfőbb
Ügyészségnek küldte meg kivizsgálás végett.
Budapesten
és vidéken
összesen
1519
személy nem jelent meg a felülvizsgálást végző bizottságok előtt, annak ellenére, hogy községüket [a lakhelyük szerinti tanácsot] az igazolást végző bizottságok felszólították. Számosan vannak olyanok, akiket - tartózkodási helyük ismerete hiányában - a bizottságok kiértesíteni nem tudtak.
1519
személy nem jelent meg a felülvizsgálást végző bizottságok előtt, annak ellenére, hogy községüket [a lakhelyük szerinti tanácsot] az igazolást végző bizottságok felszólították. Számosan vannak olyanok, akiket - tartózkodási helyük ismerete hiányában - a bizottságok kiértesíteni nem tudtak.
A
bizottságok vidéken munkájukat befejezettnek tekintik. Ennek
ellenére a mai napig csupán Nógrád, Szabolcs és Tolna megye
terjesztette fel befejező jelentését.
Garamvölgyi
Vilmos r. ezredes
miniszterhelyettes.
miniszterhelyettes.
MOL
XIX-B-1-ai 1. doboz 1957. 8.
Ni csak ni csak a nevek ismerősen csengnek, nem
hajléktalan összeállítási listáról ismerősök, ha nem
politikusi, de végrehajtó hatalmi ág , és hány ilyen van , az
ÁVH gyerekek bedolgozták magukat, és gondolod az unokák majd
elmennek kubikusnak , vagy állatgondozónak, ez ám a karier
rablóból rabló lesz politikusból is rabló lesz és
hazaáruló de főleg megélhetési bűnözö.
Romlott
húst a munkásoknak
Anomáliák
az üzemi étkeztetésben az 1950-es években
Kőrösmezei
András
Tartalomjegyzék
Oldalak:
Az
’50-es években a kényszervágott, s azután elkobzott húst vagy
annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát
képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Az alábbi
források egy ilyen esetet, és az azt követő vizsgálatot mutatják
be. Az elkobzott húst kubikusoknak szánták, annak azonban már az
átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség, és a
disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. Másnap ezt adták
ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem
tudták megenni.
Az élelmiszerellátás nehézségeinek gyökerei
Az
élelmiszerellátás akadozása Magyarországon a háborús
gazdálkodás miatt már a II. világháború első időszakában
elkezdődött. Az ellátás nehézségeit mutatta, hogy 1940-től az
élelmiszertermelés és kereskedelem megszervezését tárca nélküli
közellátásügyi miniszter vezette. 1940-től a közellátásügyi
miniszter maga jelölhette ki a különböző szabadon forgalmazható
nyersanyagok és egyéb árucikkek nagykereskedőit (szén, bőr
stb.). Ez a jogosultság idővel szinte minden árucikkre kiterjedt,
1941 decemberében a minisztertanács határozata értelmében a bor,
sör és szeszesital nagykereskedést is hatósági
engedélykötelesség alá vonták. Az év folyamán minden
törvényhatóságnak létre kellett hoznia saját Közellátásügyi
Hivatalát. Ezeknek a hivataloknak pontos nyilvántartást kellett
vezetniük az összes iparijogosítvány-birtokos, nagykereskedő,
elosztó és egyedárus személyéről és származásáról,
valamint az általuk forgalmazott termékekről.
A jegyrendszer bevezetésére már a háború időszakában sor került. Az élelmiszerellátásban a legsúlyosabb helyzet Magyarországon a háborús cselekményeket követően, 1944 végére és 1945 elejére alakult ki.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a helyzet súlyosságának beismeréseként létrehozta a közellátásügyi tárcát, vagyis az 1944. december 22-én kinevezett miniszter, Faragho Gábor, már nem tárca nélküli miniszterként működött. (Faragho Gábor csendőrtábornok volt egyébként az előzetes fegyverszüneti delegáció egykori vezetője.)
1945-ben több miniszterelnöki rendelet is foglalkozott a közellátás ügyével (295/1945. M.E. számú rendelet, 820/1945. M.E. számú rendelet és a 4040/1945. M.E. számú rendelet). A 295/1945. M.E. számú rendeletben a közellátásügyi miniszter a fejadagok csökkentéséről rendelkezett, s az ostromállapotokat mutatja, hogy a közélelmezés biztosítása alatt ekkor nem csak a polgári lakosság ellátását értették, hanem a Vörös Hadsereg és a Magyar Honvédség ellátását is. A 820/1945. M.E. számú rendelet a hiánygazdálkodás következtében kialakult feketézés miatt elterjedt közellátási bűncselekmények megtorlásáról rendelkezett, míg a 4040/1945. M.E. számú rendelet már az élelmiszeripari termények, termékek, élő és vágott állatok beszolgáltatását is kötelezővé tette, s e termékek után az állam a közellátásügyi miniszter által meghatározott hatósági árat volt köteles fizetni. A beszolgáltatás alól kibújni próbálkozókat a rendelet szigorúan büntette.
A jegyrendszer bevezetésére már a háború időszakában sor került. Az élelmiszerellátásban a legsúlyosabb helyzet Magyarországon a háborús cselekményeket követően, 1944 végére és 1945 elejére alakult ki.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a helyzet súlyosságának beismeréseként létrehozta a közellátásügyi tárcát, vagyis az 1944. december 22-én kinevezett miniszter, Faragho Gábor, már nem tárca nélküli miniszterként működött. (Faragho Gábor csendőrtábornok volt egyébként az előzetes fegyverszüneti delegáció egykori vezetője.)
1945-ben több miniszterelnöki rendelet is foglalkozott a közellátás ügyével (295/1945. M.E. számú rendelet, 820/1945. M.E. számú rendelet és a 4040/1945. M.E. számú rendelet). A 295/1945. M.E. számú rendeletben a közellátásügyi miniszter a fejadagok csökkentéséről rendelkezett, s az ostromállapotokat mutatja, hogy a közélelmezés biztosítása alatt ekkor nem csak a polgári lakosság ellátását értették, hanem a Vörös Hadsereg és a Magyar Honvédség ellátását is. A 820/1945. M.E. számú rendelet a hiánygazdálkodás következtében kialakult feketézés miatt elterjedt közellátási bűncselekmények megtorlásáról rendelkezett, míg a 4040/1945. M.E. számú rendelet már az élelmiszeripari termények, termékek, élő és vágott állatok beszolgáltatását is kötelezővé tette, s e termékek után az állam a közellátásügyi miniszter által meghatározott hatósági árat volt köteles fizetni. A beszolgáltatás alól kibújni próbálkozókat a rendelet szigorúan büntette.
A
korabeli élelmiszerellátásnak a leggyengébb pontja a hús- és
hentesáruk megtermelése és elosztása volt. A frontvonalnak az
ország területén történt végigvonulása ugyanis óriási kárt
és pusztulást okozott az állatállományban. A közellátásügyi
miniszter 10.003/1944. K.M. számú rendelete a
sertés forgalmának és levágásának a szabályozásáról címet
viselte, és a kényszervágás különféle eseteit leszámítva
megtiltotta a 100 kg alatti testsúlyú állatok levágá-sát. A
fenti K.M. rendelet kilátásba helyezte a korábbi, mindenre
kiterjedő országos közellá-tásügyi nyilvántartásoknak a
rendbehozatalát, amelyek háborús cselekmények miatt zilálódtak
szét. A közellátásügyi miniszternek e rendelet alapján joga
volt annak meghatározására, hogy az egyes községekben,
városokban mennyi élősúlynak megfelelő sertést szabad levágni
közfogyasztásra. A magánfogyasztásra szánt sertésvágások csak
saját hízlalású sertés esetén voltak megengedettek, de ezekben
az esetekben a tulajdonos csak annyi húsárut tarthatott meg,
amennyi nem haladta meg a háztartás fejadag szerint számított
félévi szükségletét, személyenként legfeljebb 5 és fél
kg-ot.
Egy további 10.030/1945. K.M. rendelet a szarvasmarha, bivaly, borjú és juh forgalmát és levágását is a fentieknek megfelelő szigorral szabályozta.
Az élelmiszerforgalom és elosztás drákói szabályozottsága egy év elteltével sem veszített szigorából, s ezért 1946-ban sem szűnt meg az élelmiszerek elosztását szabályozó jegyrendszer. A háborús károk mellett hozzájárult ehhez az 1945-ben a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és földmíves nép földhözjuttatásáról szóló törvény megalkotása (1945. évi VI. törvény), amelynek következtében a jól működő mezőgazdasági nagyüzemek helyett felszabdalt földbirtokokon vagy kis parcellákon gazdálkodó és tőkehiánnyal küszködő földművesek termelték meg az élelmezés alapját képező terményeket és termékeket. Természetesen ennek hatékonysága jóval alacsonyabb volt, mint amit korábban a nagyüzemi gazdálkodás mellett el lehetett érni.
A közellátásügyi miniszter 11.440/1946. K.M. számú rendelete szabályozta a továbbiakban is alkalmazandó élelmiszer-jegyrendszert. Budapesten és környékén a korábbi szabályozást hagyta érvényben, de vidéken hatósági élelmiszerjegyeket, általános közellátási élelmiszerjegyeket és különféle liszt- és kenyérpótjegyeket vezetett be. Az igényjogosultakat ellátatlanokra és önellátókra osztotta, a nehéz testi munkások és a terhes, szoptatós anyák részére kenyér- és élelmiszerpótjegyek kiutalását tette lehetővé
A korábbi, 1945-ben kiadott miniszterelnöki rendeleteket 1947-ben egy még szigorúbb, a közellátás biztosítsa tárgyában kiadott 3.440/1947. M.E. rendelet váltotta fel. Ennek a rendeletnek az alapján lehetővé vált, hogy attól a gazdálkodótól, aki „saját hibájából” nem tett eleget beszolgáltatási kötelezettségének, a háztartási és gazdasági szükségletén felüli terménykészletet is elkobozzák. Sőt, abban az esetben, ha a gazdálkodót terhelő beszolgáltatási kötelezettség kiegyenlítésére ez sem volt elegendő, a közellátásügyi miniszter esetenként – helyszíni külön vizsgálat után – a terményelkobzást a beszolgáltatási kötelezettség mértékéig, a háztartási és a gazdasági szükségletre tekintet nélkül is elrendelhette. A közellátásügyi miniszter e rendelet alapján a beszolgáltatási kötelezettség alá nem eső mezőgazdasági termények, termékek, állatok és általában a közellátás céljára szükséges élelmiszerek forgalmát is szabályozhatta. A szabályozás részletessége odáig ment, hogy a különböző osztályokban sorolt vendéglátóipari egységek, vendéglők étlapján szereplő árakat is pontosan előírta.
A Közellátásügyi Minisztérium a közellátásügyi miniszteri állás megszüntetéséről és az Országos Közellátásügyi Hivatal szervezéséről szóló 1947. évi XXXV. törvény alapján szűnt meg, ill. alakult át hivatallá. A törvény szerint a közellátásügyi miniszter teendőit valamint a megszervezett Országos Közellátásügyi Hivatal felügyeletét is a földmívelésügyi miniszter látta el.
Egy további 10.030/1945. K.M. rendelet a szarvasmarha, bivaly, borjú és juh forgalmát és levágását is a fentieknek megfelelő szigorral szabályozta.
Az élelmiszerforgalom és elosztás drákói szabályozottsága egy év elteltével sem veszített szigorából, s ezért 1946-ban sem szűnt meg az élelmiszerek elosztását szabályozó jegyrendszer. A háborús károk mellett hozzájárult ehhez az 1945-ben a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és földmíves nép földhözjuttatásáról szóló törvény megalkotása (1945. évi VI. törvény), amelynek következtében a jól működő mezőgazdasági nagyüzemek helyett felszabdalt földbirtokokon vagy kis parcellákon gazdálkodó és tőkehiánnyal küszködő földművesek termelték meg az élelmezés alapját képező terményeket és termékeket. Természetesen ennek hatékonysága jóval alacsonyabb volt, mint amit korábban a nagyüzemi gazdálkodás mellett el lehetett érni.
A közellátásügyi miniszter 11.440/1946. K.M. számú rendelete szabályozta a továbbiakban is alkalmazandó élelmiszer-jegyrendszert. Budapesten és környékén a korábbi szabályozást hagyta érvényben, de vidéken hatósági élelmiszerjegyeket, általános közellátási élelmiszerjegyeket és különféle liszt- és kenyérpótjegyeket vezetett be. Az igényjogosultakat ellátatlanokra és önellátókra osztotta, a nehéz testi munkások és a terhes, szoptatós anyák részére kenyér- és élelmiszerpótjegyek kiutalását tette lehetővé
A korábbi, 1945-ben kiadott miniszterelnöki rendeleteket 1947-ben egy még szigorúbb, a közellátás biztosítsa tárgyában kiadott 3.440/1947. M.E. rendelet váltotta fel. Ennek a rendeletnek az alapján lehetővé vált, hogy attól a gazdálkodótól, aki „saját hibájából” nem tett eleget beszolgáltatási kötelezettségének, a háztartási és gazdasági szükségletén felüli terménykészletet is elkobozzák. Sőt, abban az esetben, ha a gazdálkodót terhelő beszolgáltatási kötelezettség kiegyenlítésére ez sem volt elegendő, a közellátásügyi miniszter esetenként – helyszíni külön vizsgálat után – a terményelkobzást a beszolgáltatási kötelezettség mértékéig, a háztartási és a gazdasági szükségletre tekintet nélkül is elrendelhette. A közellátásügyi miniszter e rendelet alapján a beszolgáltatási kötelezettség alá nem eső mezőgazdasági termények, termékek, állatok és általában a közellátás céljára szükséges élelmiszerek forgalmát is szabályozhatta. A szabályozás részletessége odáig ment, hogy a különböző osztályokban sorolt vendéglátóipari egységek, vendéglők étlapján szereplő árakat is pontosan előírta.
A Közellátásügyi Minisztérium a közellátásügyi miniszteri állás megszüntetéséről és az Országos Közellátásügyi Hivatal szervezéséről szóló 1947. évi XXXV. törvény alapján szűnt meg, ill. alakult át hivatallá. A törvény szerint a közellátásügyi miniszter teendőit valamint a megszervezett Országos Közellátásügyi Hivatal felügyeletét is a földmívelésügyi miniszter látta el.
:.............
Már akkor is romlott moslékot etettek a jó néppel,
most is azt kapjuk, hát mi változott akkor? Hát mi az orosz helyet
jött a zsidó, a tankok helyet jöttek a bankok, az ÁVH helyett
jött a zsidó maffia, kik a nemzeti vagyonunkat tüntette el, míg
az ÁVH – sok az embereket darálták le, a zsidó maffia
szervkereskedelemben értékesíti az embereket. Hulla , hulla, az
ÁVH is a maffiai zsidó, sőt a politikai elitnek titulált
rablóbanda is zsidó és szabadkőműves . A vakolók megmondják mi
a cél a ganék meg a célnak megfelelően letarolják az országot.
Az ÁVH - nál a nemzetalkotó gondolkodó egyedeket irtották ki,
nehogy nemzetté formálódjunk, kulákok, értelmiség ,
nagyburzsoázia, maradt a kocsonyás maszlag akiből azt akartak
gyúrni amit akartak, a nagyburzsoáziát, értelmiséget a zsidó
akarta kiváltani, ők lettek volna a megmondó
emberek, mint ahogy látod a tendencia ez volt, eddig sikerült
kiszorítani a magyart a döntéshozatali helyekről, hogy ezután mi
lesz az rajtunk is múlik, ne hagyjuk, a zsidót uralkodni. Van
hazájuk ott uralkodjanak, itt legyen olyan mint a magyar nincs
kivételezés, az ÁVH utódokat ki a közéletből, ki a meghatározó
állásokból, ne foglalják el a magyar emberek helyét, és ne
próbáljanak uralkodni rajtunk. Ez itt Budapest és nem Judapest.
ÁVH – s utódok nincs helyetek a közéletben , mert csak
raboltok, loptok és öltök, forr körülöttetek a korupció, ezért
ki a politikából, a helyi és országos szintűből is, még a
törvény sem ér el hozzátok, ja a hitsorstársatok, nehogy
megbüntessék a zsidó maffia képviselőit. Hogy is van ez még a
cigány maffia is letudja fizetni a bíróságokat egy enyhe
ítéletért, lásd Mária Kozma esetet. Ugye nem baj ha nem
szeretünk benneteket, ugye nem baj , ha utálunk benneteket, ugye
nem baj , ha nem szeretnénk együtt élni veletek . Van nektek
hazátok , húzzatok el a Szuezi dombsághoz, ott áruljátok a
homokot a kecskeszart, és a hazátokat az araboknak napellenzőért,
vagy amiért akarjátok, csak menjetek míg mehettek.
Gábor
Zsazsa 1968. októberi látogatása Magyarországon
Rotschild
Klárának sem fizetett
Kiss
András
Tartalomjegyzék
Oldalak:
„Gábor
Zsazsa többszöri rendelés-módosítással $ 4178.00 összegben
különböző női ruházati cikkeket rendelt. A rendelésnek
megfelelően a ruhákat elkészítették, azonban Gábor Zsazsa sem a
ruhák átvételére, sem azok értékének megtérítésére nem
volt hajlandó. Az egyes próbák alkalmával több ruhát
széttépett, s a szalon dolgozóival szemben minősíthetetlen
hangot ütött meg. Többször tett olyan kijelentéseket is, mint
pl.: »Mondták nekem, hogy ne utazzak Magyarországra, mivel az
egész magyar társaság csaló tolvaj.«"
Én
úgy mondanám csaló zsidó tolvaj, így látod te is?
Gábor
Zsazsa, az Amerikai Egyesült Államokba kitelepült magyar
származású színésznő - akitől a fenti kijelentés is származik
- 1968. októberi budapesti látogatása igencsak az érdeklődés
középpontjába került. Élete, szereplései és az őt körülvevő
botrányok napjainkban is foglalkoztatják a médiát, aki mint
életrajzi adataiból kiderül, 2011. február 6-án töltötte be
94. életévét. A kitüntetett figyelem tehát korántsem apad, s
így volt ez 1968. évi magyarországi utazásakor
is. Életfilozófiájára
hivatkozva,
- „Nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam. Az
se baj, ha rosszat." - megpróbáljuk a Külügyminisztérium
iratanyagában található feljegyzés alapján rekonstruálni, hogy
budapesti látogatásakor melyek voltak azok a problémák, amiért a
Külügyminisztériumnak foglalkoznia kellett az őt körülvevő
bonyodalmakkal. (Lásd
az 1. forrást!)
Gábor
Zsazsa Budapesten 1968-ban
Gábor
Zsazsa 1917. február 6-án született Gábor Vilmos és Gábor
Jolie (született Tillemann Janka) zsidó származású
szülők gyermekeként Budapesten. 1936-ban elnyerte a Miss Hungaria
szépségkirálynő címet. Még ebben az évben Bécsbe utazott,
ahol a korszak híres tenorénekese, Richard
Tauber felfedezte, és meghívta, hogy énekeljen a Der
singende Traum („Az éneklő álom") című
operettben a Theater an der Wienben. Ez volt Gábor
Zsazsa első nyilvános és jelentős szereplése. 1941-ben, miután
házasságának Burhan Belgegel, egy török diplomatával
vége szakadt, követte Magda és Éva nevű testvéreit Hollywoodba.
Hasonlóan Testvéreihez ő is színésznőként dolgozott.
Magyarországi látogatására az ötödik férjével, Joshua
S. Cosdennel való válása után egy évvel került sor, itteni
napjai azonban inkább a botrányokról szóltak. Fellépése és
nyilatkozatai a Külügyminisztériumnak, a budapesti amerikai
missziónak és nem utolsósorban látogatási célpontjának, a
Belvárosban található Rotschild szalonnak okozták a legtöbb
problémát.
Gábor
Zsazsa felkereste a Bábolnai Álami Gazdaság ménesét
A
szalon egyike volt Budapest legelegánsabb ruhaüzleteinek, amelynek
irányítója Rotschild
Klára volt.
Rotschild Klára és szülei már a második világháború előtt
ismert ruhaszalonok tulajdonosai voltak. A '40-es évek végén
államosították ezeket az üzleteket, s csak évekkel később
sikerült visszatérnie a szakmába. 1953-ban - immár állami
tulajdonú „egységként" - az ő vezetésével nyitotta meg
kapuit a Különlegességi Női Ruhaszalon a Váci utca 17. szám
alatt. Az üzlet 1961-ben vette fel hivatalosan a Clara Rotschild
nevet. Az 1960-as és 1970-es években a vevőközönség
túlnyomórészt művészekből, orvosok, tudósok, diplomaták
hozzátartozóiból, külföldön élő magyar hölgyekből, és más
külföldi hölgyekből tevődött össze. Többek között itt
készíttetett ruhát magának Jovanka Broz, Josip Broz Tito
jugoszláv elnök felesége, Kádár Jánosné, Münnich Ferencné,
Honthy Hanna, Psota Irén is. A szalon tehát a pártvezetés
asszonyainak reprezentációját is szolgálta.
Rotschild
Klára és vendégei: Jovanka Broz és Kádár Jánosné
Léderer
Lajos, a The
Observer londoni
lap kelet-európai szakértője és munkatársa Gábor Zsazsa
látogatása után interjút készített a színésznővel, aki
elmondta, a látogatás - vélhetően egyetlen - célja az volt, hogy
a magyaroknak segítsen abban, hogy reklámot teremt a ruhák
eladásának, és javítson a magyarok öltözködésén. (Lásd
a 2. forrást!) Utazása
egyfajta jószolgálati látogatásként volt beállítva. Azonban -
ahogy a dokumentumokból is jól látható - az affér a megrendelt
ruhák kifizetése köré összpontosult. Az itt közölt két
dokumentum egyik érdekessége, hogy a Külügyminisztérium által
1968. október 14-én készített feljegyzés egy október 10-ei
beszélgetést rögzített, a Gábor Zsazsával készített interjú
megjelenése szintén aznapra tehető. Különbség van a két
dokumentum tartalma között. A színésznő az őt ért becsapásról
a Külügyminisztériumot is felhívta az ügy tisztázására -
abban reménykedve, hogy a külügy útján elintézheti a vitás
esetet a szalonnal - azonban a minisztérium illetékese egyértelműen
tudtára adta: egy magánszemély és egy a divatszalon közötti
nézeteltérés nem tartozik az illetékességükbe. A feljegyzés -
miután az amerikai magyar nagykövetség telefonon megkereste a
Külügyminisztériumot és tájékozódott a szalontól -
összegszerűen közli a szalon követelését, azaz 4178 dollár
összegű megrendelésről tesz említést, ami Magyarországon
tetemes pénznek számított. Érdekes az is, hogy a
Külügyminisztérium érdeklődésére azt az információt kapták,
hogy Gábor Zsazsa ruharendelését csak szóban beszélték meg,
mindössze egy 900 dolláros előlegről készült írásos
feljegyzés.
Gábor
Zsazsa ruhapróbán a Rotschild divatszalonban
Ellentétben
a külügyminisztériumi feljegyzéssel, az interjúban Gábor Zsazsa
azt nyilatkozta, hogy a Rotschild divatszalon olyan ruhákról kívánt
számlát kiállítani, amit ő nem is rendelt meg. A követelés az
interjú szerint akkor már 5 ezer dollárról szólt, arról azonban
már nem esik szó, hogy megrendelt ruhákat miért tépte össze, és
az alkalmazottakkal, valamint a Külügyminisztérium amerikai
refereturájának előadójával „minősíthetetlen hangon
beszélt". A Londonban adott interjú további adaléka, hogy a
ruhavásárlási ügyön kívül további két magyarországi
botrányra is történik utalás. Az egyik a jegy hiányában
meghiúsult Opera-látogatás, a másik pedig egy családi
festményének kivitele az országból. Az iratokból mindössze az
állapítható meg, hogy Gábor Zsazsa állítása szerint a reptéri
vámosok büntetéssel fenyegetőztek, amire Gábor Zsazsa a
következő botránykeltő kijelentést tette: „Ha akarják,
küldjenek el Szibériába. Ott vagy a Szovjetunió elnökének
leszek a szeretője, vagy agyonlőnek". Az ilyen
jellegű kijelentések nagyon jól láttatják a nyugati
közvéleményben, valamint gondolkodásban lévő torz képet a
Szovjetunióról és más kelet-közép-európai szocialista
országokról. Pontosabban azt, hogy egy családi festmény
kivitelének megakadályozásából és egy hatósági személy
fellépéséből egyesek automatikusan a Szibériába történő
deportálásokra következtetnek. Az indulatos kijelentés arra is
utal, hogy Gábor Zsazsának semmilyen ismerete nem volt a
Szovjetunió, hatalmi, államszerkezeti viszonyairól, s a
„Szovjetunió elnöke" cím sem létezett. A festményt -
amelynek kiviteléhez hatósági engedély kellett volna - a vámosok
valószínűleg visszatartották. További iratok hiányában arra
következtethetünk, hogy a ruharendelés terén a mulasztást a
szalon követhette el, amikor - a szokásos módon - megbízva
vevőjében nem rögzítette írásban Gábor Zsazsa rendelését.
Így némi, egyszerűen csak holminak nevezett ruhadarab
megvásárlása után Gábor Zsazsa elhagyta az országot.
Az
MTI tudósítása szerint a szalon ügyvédje egy ízben kísérletet
tette arra, hogy megakadályozza Gábor Zsazsa elutazását, amíg az
állítólagosan fennálló tartozását ki nem fizeti, azonban az
már nem derült ki, hogy ez a kísérlet, valamint az ügy teljes
körű rendezése miért fulladt kudarcba. Nyilvánvalóan az azokhoz
hasonló kijelentései, miszerint elutazása utáni nyilatkozatai
majd tönkreteszik Magyarország turistaforgalmát minden alapot
nélkülöztek, azonban mégis némi problémát okoztak az amerikai
külképviseletnek. Ezt látszik alátámasztani a
külügyminisztériumi feljegyzés azon része, amelyben E.
Alexander, a budapesti amerikai nagykövetség kultúrattaséja
arra következtet, hogy - ismerve Gábor Zsazsa Amerikai Egyesült
Államokbeli megnyilatkozásait - Magyarországon is valamiféle
szélhámosságot követett el. A további incidensek elkerülése
érdekében a nagykövetség számára vélhetően az volt a fő
szempont, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tett nyilatkozatai
még véletlenül se váltsanak ki negatív hatást a két ország
viszonylatában. A külügyminisztérium feljegyzés szerint Gábor
Zsazsa botrányos viselkedéséről a budapesti amerikai követség
vélhetően értesítette külügyminisztériumukat. Minderre a
magyar fél is megtette a szükséges lépéseket, Gábor Zsazsa
tiltólistára került, az ügyet pedig a Külügyminisztérium
lezártnak tekintette.
Magyarország csatlakozása az IMF-hez és a Világbankhoz I. rész
Honvári
János – Torda Csaba
Tartalomjegyzék
A
párizsi magyar nagykövetség jelentése a nemzetközi pénzügyi
rendszer reformjáról - 1967 [8. oldal]
Oldalak:
„Magyarországnak
az IMF-be való belépése nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag
is elő-nyös lehet. Jugoszlávia után mi lennénk az első
szocialista ország, amely kapcsolatba lép az IMF-fel és a
Világbankkal, amit követhetne más KGST ország esetleges
csatlakozása is. Ez erősíthetné azt a kívánatos irányzatot,
amely az USA nemzetközi pénzügyi szervezetekben fennálló
befolyásának visszaszorítását szolgálná.”
Bevezetés
Kevéssé
ismert - talán a kudarc miatt nem kapott eddig nagyobb publicitást
-, hogy hazánk közvetlenül a második világháború után, az IMF
és a Világbank megalakulásakor csatlakozni akart az új nemzetközi
pénzügyi intézményekhez. A romokban heverő, erőn felüli
jóvátételi fizetésre kötelezett országnak az újjáépítéshez,
a gazdaság elavult szerkezetének modernizálásához külső
pénzügyi forrásokra lett volna szüksége. „A valutastabilizálás
mielőbbi megvalósítását Magyarország már azért is szeretné -
olvashatjuk a magyar kormány 1945 nyarán kidolgozott
békejavaslatában -, hogy ez által lehetővé váljék számára a
Bretton Woods-i egyezményben elhatározott nemzetközi pénzügyi
kooperációban való részvétel." A memorandumot Gyöngyösi
János,
az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere juttatta el a
budapesti amerikai és szovjet nagykövetnek, valamint a brit kabinet
budapesti politikai képviselőjének. Az
Egyesült Államok és Nagy-Britannia a háborúban vesztes országok
csatlakozását csak a békeszerződés aláírása után tartotta
lehetségesnek. Ez alól Olaszország esetében kivételt tettek, de
világosan leszögezték, hogy az olasz példa nem számít
precedensnek. A washingtoni magyar követség gazdasági
szakértője, Szász
Sándor a
kedvezőtlen előjelek ellenére - nyilván a magyar kormány
jóváhagyásával - tapogatózó tárgyalásokat folytatott hazánk
esetleges IMF és Világbanki tagsága ügyében. A viszony
Magyarország és az angolszász hatalmak között 1947 második
felére végzetesen megromlott. Harry
S. Truman amerikai
elnök 1947 júniusában két ízben is elítélte a Magyarországon
bekövetkezett változásokat és (Romániával valamint Bulgáriával
együtt) a békeszerződés megsértésével vádolta meg hazánkat.
Ilyen előzmények után Magyarország 1947. július 10-én
elutasította a Marshall-értekezletre invitáló meghívót, és nem
vette igénybe az amerikai újjáépítési segélyt. Az Egyesült
Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1947. augusztus 22-i ülésén
vétójogával élve megakadályozta Magyarország felvételét a
nemzetközi szervezetbe. Magyarország 1947 végén, 1948 elején még
fontolgatta a belépési kérelem benyújtását, de az informális
csatornákon érkező amerikai elutasítás miatt erre már nem
került sor (1.
forrás).
Jugoszlávián kívül Lengyelország és Csehszlovákia kikerült a
nemzetközi pénzügyi ikerszervezetből. Magyarország ezt követően
a jugoszláv IMF képviselőkön keresztül jutott némi
információhoz a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank
tevékenységéről (2.
forrás).
A magyar-amerikai kapcsolatok 1963. évi átmeneti normalizálódása
után azonban már tengerentúli üzletemberek szorgalmazták
Magyarország IMF-be való belépését, ill. a Magyar Nemzeti Bank
(MNB) Deviza Főigazgatóságát vezető Fekete Jánosnak a
meghívását az USA-ba (3.
forrás).
Az
1960-as évek közepén ismét felborult a magyar gazdaság
egyensúlya. Bár az ország eladósodása közel sem volt olyan
súlyos, mint az 1929-1933-as nagy gazdasági válság idején, a
konvertibilis adósságállomány lejárat szerinti kedvezőtlen
összetétele miatt a pénzügyek irányítói elengedhetetlennek
tartották közép- és hosszú lejáratú finánchitelek
felvételét. Ilyen
előnyös kamatozású hiteleket akkoriban az ENSZ szakosított
pénzügyi intézményeitől lehetett felvenni. Az MNB 1966. március
2-án - minden bizonnyal a Külkereskedelmi és a
Pénzügyminisztériummal, valamint a pártközpont illetékes
osztályával egyeztetve - részletes javaslatot dolgozott ki a
kapcsolatfelvételre a Nemzetközi Valutaalappal és a Nemzetközi
Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (IBRD - Világbank). A
feljegyzés készítői a magyar fizetési mérleg ismert
nehézségeivel és főleg a tőkés országokkal szembeni állandó
deficittel indokolták e fontos lépés megtételének
szükségességét. A jegybank az IMF-hez való csatlakozást az
akkor már napirenden lévő új gazdasági mechanizmus alapelveinek
kiteljesítése érdekében is szorgalmazta (4.
forrás).
A javaslat megfogalmazói úgy vélték, hazánk számára az lenne a
legkívánatosabb, ha a reform bevezetéséhez szükséges
tartalékokat szocialista országoktól sikerülne megszerezni. A
Szovjetunió azonban éppen 1965-ben egyezett bele a következő hat
évben esedékes kétszázhetvenötmillió rubeles magyar
hiteltörlesztés prolongálásába, így onnan nem várhattunk
további engedményt. A
többi szocialista ország pedig nem volt abban a helyzetben, hogy
pótlólagos, átmenetileg nem ellentételezett szállításokkal
járuljon hozzá a magyar reform sikeréhez.
Az
MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága 1967. február 27-i ülésén
támogatta a pénzügyminiszter csatlakozást felvető és sürgető
javaslatát. A tőkés pénzpiacon Magyarország abban az időben
állami kötvénykibocsátással sem próbálkozhatott. A tervezet
szerzői viszont lehetőséget láttak arra, hogy az ország a
nemzetközi pénzügyi szervezeteknél konvertibilis devizahiteleket
szerezzen. Különösen akkor, ha a többi szocialista országot
megelőzve, Jugoszlávia után másodiknak lép be Magyarország az
IMF-be és a Világbankba. Úgy gondolták, hogy ennek a politikai
feltételei már adottak. Az addig szerzett tapasztalatok arról
győzték meg a javaslattevőket, hogy a nemzetközi pénzügyi
szervezetek és intézmények megbízható,
korrekt partnerek.
A kapcsolatok felvétele terén az első lépéseket informális
csatornákon, a már meglevő személyes kontaktusok révén tették
meg. A Külügyminisztériummal ellentétben a Magyar Nemzeti Bank
szükségtelennek és feleslegesnek tartotta az egyeztetést az
összes KGST-országgal, mert az csak elnyújtaná és veszélyeztetné
az elgondolás kivitelezését. A Szovjetuniót azonban senki sem
tartotta megkerülhetőnek:
az előzetes konzultációt a
tábor vezető erejével való minden fórum szükségesnek nevezte.
Minthogy 1966 végén az IMF-tagországok több mint húsz milliárd
dollárnyi együttes kvótájából az Egyesült Államok egymaga
25%-ot birtokolt, ami az összes szavazatok 22%-ára jogosította, a
Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozás kérdésében a vezető
tőkés nagyhatalmat sem lehetett megkerülni. (Az új tagok
felvételénél ez a kvóta- és szavazati arány gyakorlatilag
vétójogot biztosított az Egyesült Államoknak.)
Az
IMF-fel és a Világbankkal folytatott eredményes tárgyalások első
számú feltétele az volt, hogy hazánk, a nyugat-európai
országokhoz hasonlóan, az Egyesült Államokkal is rendezze régi
és újabb keletű adósságát. Az MSZMP Politikai Bizottsága
felhatalmazást adott a két világháború között keletkezett
kötvényadósságok és a második világháború utáni
államosítások kártalanítására irányuló tárgyalások
megkezdésére, egyezmény kötésére azonban csak az 1970-es
években került
sor.
Az
MSZMP Politikai Bizottsága 1967. március 7-i ülésén tehát
megadta a felhatalmazást a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel
való informális kapcsolatfelvételre (5.
forrás).
A csatlakozás előkészítésében a külképviseleteken dolgozókon
kívül elsősorban az MNB akkori vezetői, László
Andor elnök
és Fekete János ügyvezető igazgató jeleskedtek. Abban az időben
az ország egyetlen nemzetközi pénzügyi intézménynek, a bázeli
székhelyűNemzetközi
Fizetések Bankjának
(BIS) volt a tagja. A magyarok a BIS közgyűléseit és az MNB
vezetőinek így szerzett személyes ismeretségi körét használták
fel arra, hogy teszteljék hazánk esetleges tagságának kérdésében
a nemzetközi pénzvilág álláspontját. Fekete nem vesztegette az
időt: 1966 júniusában a BIS esedékes bázeli közgyűlésén
magánbeszélgetést folytatott a Bank of England
kormányzó-helyettesével, Jaspers
Roothammel
arról, hogy „lenne-e lehetősége Magyarország csatlakozásának
az IMF-hez". Fekete azt kérte a kormányzó-helyettestől, hogy
érdeklődését „személyes felvetésként kezelje, s puhatolózzon
megfelelő módon - reá való hivatkozás nélkül - egy ilyen
kezdeményezés várhatófogadtatásáról".
A
BIS-nek ugyanezen a közgyűlésén a Bank of England 1966-ban
beiktatott kormányzója londoni látogatásra hívta meg az MNB
elnökét. Az utazásra 1966. október 22-e és november 2-a között
került sor. László Andor társaságában ott volt Fekete János
ügyvezető igazgató,Pulai
Miklós igazgató
és Czirják
Gyula osztályigazgató
is. A jegybank delegációja hazánkkal szemben jó irányban változó
légkört és fokozott érdeklődést tapasztalt. Ugyanakkor a két
ország viszonyát némiképp beárnyékolta a gazdasági világválság
idején befagyott és akkor még rendezetlen kötvényadóság ügye.
A tárgyalásokon felmerült Magyarország IMF-tagságának kérdése
is. Angol részről a Külügyminisztérium egyértelműen pozitíven
fogadta a magyar csatlakozás ötletét, a Pénzügyminisztériumnak
ellenben voltak fenntartásai. Az angol jegybank kormányzója, Leslie
Kenneth O'Brien a
csatlakozás megtárgyalására hajlandónak látszott „félhivatalos
magyar küldöttséget fogadni" (6.
forrás).
Franciaország
határozottan támogatta hazánk és a többi szocialista ország
részvételét a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek (az IMF és
az IBRD) munkájában. A franciák a szocialista országok
bevonásával a nemzetközi pénzügyi életben uralkodó angolszász
hegemóniát akarták csökkenteni. A belépésekre azért látták
megfelelőnek az időt, mert az IMF-ben éppen véget értek a
különleges lehívási jogok (Special
Drawing Rights, SDR)
körüli hosszú viták, amelyekben a szocialista országok
jelenlétét a vezető pénzügyi körök nem tartották
kívánatosnak. A belső viták lezárultával azonban a franciák
szerint „a szocialista országok jelenléte már nem lenne zavaró
tényező" (7.
forrás).
A
csatlakozásról folyó előtárgyalások sorából kiemelkedik
Fekete Jánosnak a Nemzetközi Valutaalapnál tett látogatása. Az
1966. végi washingtoni tárgyalásról szóló jelentését a bankár
1967. január 3-ai dátummal készítette el (8.
forrás).
A személyes kapcsot Joseph
Gold,
az IMF vezető jogtanácsosa jelentette, akit Fekete a BIS bázeli
közgyűlésén ismert meg. A magyar ügyvezető igazgató
látogatásának legfőbb célja az volt, hogy kipuhatolja, milyen
esélye lenne hazánk esetleges csatlakozásának. Gold meg volt
arról győződve, hogy az IMF vezetői részéről „negatív
észrevétel nem merülne fel, amennyiben Magyarország vállalni
tudná azokat az IMF-tagsággal kapcsolatos kötelezettségeket,
amelyeket az alapszabályok előírnak". Gold összehozta
Feketét az IMF európai igazgatójával, aki kedvenc
gyermekünknek
nevezte Jugoszláviát, s pusztán amiatt aggódott, hogy valamelyik
szocialista ország csatlakozása nem borítaná-e fel az IMF-en
belüli nyugalmat, amely abban nyilvánul meg, hogy a politikai
kérdéseket teljesen mellőzik, s csak gazdasági ügyekkel
foglalkoznak. Fekete a magyaroknak a BIS-ben betöltött szerepére
hivatkozott, arra, hogy az elmúlt két évtizedben nem érte bírálat
ottani tevékenységüket, s a magyarok is úgy érzik, hogy
diszkriminációmentesen kezelik őket.
Fekete
egyértelműen jelezte, hogy a felvételi kérelem esetleges
visszautasítása „olyan presztízsveszteséget jelentene
hazánknak, amelynek elszenvedésére semmiféle indokunk nincs,
miután semmi olyan gazdasági vagy politikai kényszerítő
körülmény nem áll fenn, amely e csatlakozást igényelné".
(Az előzmények ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy az MNB
ügyvezető igazgatója itt finoman szólva nem mondott igazat.) Arra
a kérdésre azonban, hogy felvennék-e Magyarországot, az IMF
igazgató kitérő választ adott. ? ugyanis személy szerint
természetesen nem tudott garanciát vállalni az Egyesült Államok,
Anglia és a legfontosabb nyugat-európai országok támogató
szavazatára, azt azonban megígérte, hogy ha Magyarország
benyújtja csatlakozási kérelmét, azt az IMF vezetősége
támogatni fogja. Ezen kívül úgy látta, hogy gazdasági
szempontból a felvételnek nem lehet akadálya, mert Magyarország
nemzetközi megítélése „jobb, mint a tagországok többségéé.
Ha felmerülhet a tagországok részéről valami ellenvetés, az
csak politikai jellegű lehet". Ezt azonban az akkori helyzetben
nem tartotta valószínűnek.
A
magyarok a nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézményekkel
folytatott összes tárgyalásukról részletesen
beszámoltak szovjet partnereiknek.
Így tett Vályi
Péterpénzügyminiszter
is szovjet kollégájával, Vaszilij
Fjodorovics Garbuzovval
1967. szeptember 12-én folytatott moszkvai tárgyalásain, ahol
beszámolt az IMF-be való lépés tervéről. Garbuzov elmondta,
hogy a Szovjetunió is folytat
tapogatódzó megbeszéléseket a
franciákkal e kérdésről és a világszintű monetáris
együttműködés egyéb problémáiról. Hozzátette azonban, hogy e
megbeszéléseket a franciák szorgalmazzák, ők nem nagyon sietnek.
Náluk különböző vélemények vannak az IMF-hez való viszonyról,
s kiváró álláspontra helyezkednek. Bár voltak fenntartásai és
kétségei, de elképzelhetőnek
tartotta,
hogy a belépés akár
előnyös is lehet hazánk
számára. A szovjet pénzügyminiszter csupán azt tartotta
fontosnak, hogy az IMF-tagság ne zavarja az együttműködést a
többi szocialista országgal és a KGST-vel. Felvetette, hogy az
IMF-tagság kérdését a KGST-ben is meg kellene vitatni, mert
Magyarországon kívül Bulgária, Románia és Lengyelország is
foglalkozik a belépés gondolatával (9.
forrás).
A
történeti szakirodalom az első csatlakozási kísérlet kudarcát
a Szovjetunió fenntartásaira, némely feldolgozás pedig egyenesen
szovjet tiltásra vezeti vissza. A magyar vezetés természetesen
messzemenően figyelt a „nagy testvér" minden ajánlására.
Az IMF-csatlakozás elhalasztásában azonban ekkor nem ez volt a
döntő szempont, hanem a hazai gazdaság egyensúlyi állapotának
néhány évig tartó (egyébként nem várt) javulása és a
Szovjetunió pótlólagos segítségnyújtása. Bár az 1966-1970-es
évekre szóló előzetes szovjet-magyar kereskedelmi tárgyalások
nem úgy indultak, ahogy a magyar fél azt szerette volna, a Kádár
János személyes levelében megfogalmazott magyar kéréseket a
szovjet vezetők meghallgatták, s az 1967. november 27-29 közötti
moszkvai kormánytárgyalásokon számos magyar felvetésre pozitívan
reagáltak. 1968-ra 44,7 millió rubel értékben vállaltak
kontingensen felüli szállításokat, valamint öt évvel újra
meghosszabbították az 1958. szeptember 5-ei egyezmény értelmében
hitelben szállított és egyszer már prolongált hadianyagok és
fegyverek 1971 és 1975 között esedékes, kétszázmillió rubeles
törlesztésének határidejét. 1971 és 1975 között a szovjetek
beruházási hitel nélkül is vállalták a magyar kőolajigény
kielégítését. Hosszú lejáratú devizahitelt viszont nem tudtak
adni, a felajánlott ötven-hetven millió dollár rövid lejáratú
kölcsönt pedig azért nem fogadtuk el, mert ezzel terhes rövid
lejáratú hitelállományunkat nem tudtuk volna csökkenteni.
Fock
Jenő a plenáris üléseken kívül több ízben négyszemközt is
tárgyalt a szovjet delegáció vezetőjével. A magyar
miniszterelnök ügyesen puhította kollégáját, aki a magyar
igényeket közvetítette a segítség ügyében végső szót
kimondó SZKP KB Politikai Bizottsága felé. A magyar delegáció
vezetője a hazai életszínvonal emelésére, mint a rendszer ki nem
mondott legitimitásának alapvető feltételére való hivatkozással
szerelte le a Varsói Szerződés Főparancsnokságának a közös
fegyverkezési terhek nagyobb vállalására irányuló követelését.
Fock Jenő fő aduja azonban a néhány hónappal korábban
respektált szovjetek kérés volt, az tudniillik, hogy az NDK-ra
való tekintettel Magyarország nyomós nemzeti érdekei ellenére
sem vette fel az NSZK-val a diplomáciai kapcsolatot, holott az erre
vonatkozó egyezményről már csak a két ország képviselőjének
az aláírása hiányzott. Emiatt hazánk - számos más előny
mellett - elesett 80-100 millió dollár elismert nyugat-német
restitúciótól. A magyar kormányfő bejelentette, hogy az IMF-fel,
a Világbankkal és a GATT-tal „hivatalos formában előrehaladott
tárgyalásokat folytatunk" a csatlakozás ügyében, mivel
„népgazdaságunk objektív adottságaiból eredően"
folyamatosan hosszú lejáratú, alacsony kamatozású deviza
hitelekre lenne szükségünk, amelyek segítségével néhány év
alatt jelentősen csökkenteni tudnánk a kedvezőtlen kondíciójú
rövid lejáratú hitelek állományát, a kamatkülönbözetből
adódóan pedig mintegy évi 2-5 millió dollárt takaríthatnánk
meg. Alekszej Nyikolajevics Koszigin szovjet miniszterelnök Fock
felvetéseire november 28-án, a második plenáris ülést követően
tért vissza, miután az SZKP - talán Fock bejelentéseit is
respektálva - a magyar kérés zömére pozitív választ adott. A
szovjet miniszterelnök a nemzetközi pénzügyi intézményekhez
való csatlakozásról az SZKP PB testületi véleményét
tolmácsolta a magyar delegáció vezetőjének: „Az IMF, Világbank
és GATT kérdésében együtt határoztuk el, hogy nem lépünk be.
Ez minden szocialista ország, a szocialista közösség ügye és
nem lehet külön elhatározás alapján cselekedni."
A
magyar kormányfő válaszában lényegében kétségbe vonta
Koszigin állítását: „Én (ti. Fock) soha nem hallottam az
elmúlt 10 évben ilyen határozatról. Tárgyalásainkról a szovjet
elvtársakat informáltuk, többször konzultáltunk. Igaz, hogy egy
sor fenntartást közöltek, de azt mondták, hogy végső soron, ha
be kívánunk lépni, ez a mi dolgunk.
Ha most ez közöttünk nem kerül szóba, néhány héten belül mi
nyugodt lelkiismerettel javaslatot tettünk volna a Politikai
Bizottságnak és a Minisztertanácsnak a hivatalos tárgyalások
megkezdésére." Koszigin a vacsorát és a másnapi ebédet is
arra használta, hogy az MSZMP PB-t lebeszélje az IMF-be való
belépéséről. Elsősorban ezért ment el a magyar delegáció
elutazásakor a szállodába és kísérte ki Fock Jenőéket a
repülőtérre, hogy még az oda vezető úton is arról beszéljen:
a szocialista országok a nemzetközi pénzügyi intézményekbe csak
egyeztetett módon és együtt léphetnek be. Koszigin hangsúlyozta,
hogy helyes, ha „tapogatódzó tárgyalásokat" folytatunk, de
a belépés kérdését együtt kell megbeszélni a többi
szocialista országgal, mert ez elsősorban nemzetközi politikai
jelentőségű kérdés és nem egy ország gazdasági ügye. Fock
ebből az IMF és Világbank kérdésére nézve azt a következtetést
vonta le, hogy a szovjet álláspont szilárd. „Nem
lenne helyes konzultáció nélkül tovább lépni a belépés
előmozdítására. A többoldalú (előbb esetleg még egyszer
kétoldalú) megbeszélésre, véleményem szerint nekünk kell
sürgősen javaslatot tenni. Részben azért, hogy meggyőződhessenek
a szovjet elvtársak: nem akarunk egyoldalúan cselekedni, másrészt
azért, nehogy megmerevedjen az álláspontjuk."Az
1968. évi szovjet többletszállítások révén a tőkés importot
mintegy százharminchétmillió devizaforinttal sikerült
csökkenteni, ugyanakkor az ellentételként felajánlott magyar áruk
nem érintették a tőkés exportot. Talán nem járunk messze az
igazságtól, ha azt állítjuk: alapjában az 1967. végi nagy
szovjet engedmények változtatták meg a magyar vezetők
álláspontját az IMF-csatlakozás ügyében.
A
szocialista országok és a nemzetközi pénzügyi intézmények
kapcsolatát nagymértékben beárnyékolta a prágai tavaszként
elhíresült gazdasági-társadalmi reformfolyamat erőszakos
megakasztása. A szovjetek ettől kezdve már inkább aggályaikat
hangoztatták, s ez elbizonytalanította a magyar
politikai vezetőket. Ráadásul
az új gazdasági mechanizmus zökkenőmentes bevezetése és kezdeti
sikerei nyomán 1968 végén már nem volt olyan égetően fontos a
belépés, mint néhány évvel azelőtt. A csatlakozás így fél
évtizedre lekerült a napirendről.
Az
MNB elnöke - felesége és Fekete János társaságában - 1968.
október 14-e és 21-e között viszonozta a Francia Bank
kormányzójának és nejének budapesti látogatását. Az egyhetes
tárgyalássorozaton nagyon sok mindenről (például a
Szovjetuniónak a Nemzetközi Fizetések Bankjába való esetleges
felvételéről, közös, kelet-nyugati Európai Fejlesztési Bank
felállításának lehetőségéről) esett szó, de hazánk
IMF-tagsága már nem került napirendre. A kérdést akkorra a
politika ad acta tette (10.
forrás).
A New York-i magyar nagykövetség 1969. tavaszi, a Világbankról, a
Nemzetközi Valutaalapról és Magyarország IMF-csatlakozásáról
szóló véleménye már egyértelműen az új irányvonalat, a
teljes elutasítást tükrözte. A nagykövetség fő érve az
esetleges belépés ellen az volt, hogy a szervezetben a jegyzett
tőkéhez való hozzájárulás adja meg az erőviszonyokat, így a
hat legerősebb tagnak (az Egyesült Államoknak, Angliának, az
NSZK-nak, Franciaországnak, Kanadának és Japánnak) több
szavazata van, mint a többi százegy tagállamnak együttvéve. Az
erőviszonyokat az összes szocialista ország belépése sem
változtatná meg, némelyikük felvétele pedig még kevésbé.
Szinte az 1950-es évek éberségi hangulatát idézi a jelentésnek
az a része, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az érdeklődő
amerikai kormányszervek bármikor felhasználhatják a Világbanknál
az egyes országokról készített, részletes adatokat és
fejlesztési elképzeléseket tartalmazó jelentéseket,
tanulmányokat. A nagykövetség elsősorban azért tanácsolta a
magyar vezetésnek a távolmaradást a szervezettől, mert
belépésünk:
- nyilvános és látványos beismerése lenne gazdasági gyengeségünknek, a nemzetközi (amerikai) tőkére való rászorultságunknak,
- érv lenne az ellenség propaganda számára, amit a szocialista országok megosztására használna fel,
- bizonyos mértékben akadályozná mozgásszabadságunkat például a magántőke szerepének megítélésében a nemzetközi fórumokon,
- korlátozná kapcsolatainkat a fejlődő országokkal (szövetségesek helyett szűkös forrásokért küzdő ellenfelek lennénk),
- a bank számára adatokat szolgáltatna az ország állapotáról, fejlesztési céljairól stb.
A
belépéssel járó gazdasági előnyök mértékét a véleményezők
nagyon bizonytalannak nevezték, s feltételezték, hogy a
szocialista országok nem számíthatnak évi hatvan-nyolcvan millió
dollárnál többre, amely öt-hat állam belépése esetén egy
országra vetítve körülbelül évi tizenötmillió dollárt tenne
ki. A bank alaptőkéjéhez hozzájárulásként befizetendő terhek
a belépéskor azonnal jelentkeznének, míg a hiteleket csak a
tervezetek hosszadalmas vizsgálata és bírálata után, tehát
két-három évvel a belépés után kaphatnánk meg. Azt is a
negatívumok (!) között említették a szerzők, hogy a kölcsönök
zömét infrastruktúrafejlesztésre és energetikára adják, nem
pedig ipari beruházásokra.
1969
tavaszán, amikor a KGST-államok - elsősorban Lengyelország és
Magyarország sürgetésére - napirendre tűzték a szocialista
országok közötti együttműködés hibáinak vizsgálatát, s
döntöttek a szocialista integráció komplex programjának
kidolgozásáról, az IMF-be való belépés és a nemzetközi
pénzügyi szervezet szovjet megítélése már egyértelműen
negatívvá vált, a stílus és a fogalmazás a legrosszabb
hidegháborús időkre emlékeztetett.
„A
Nemzetközi Monetáris Alap vezetősége - olvashatjuk az
integrációról szóló terjedelmes szovjet javaslatban - a
szocialista országok egysége megbontásának céljából aktív
intézkedéseket tesz kontaktusok felvételére az egyes
KGST-országokkal, s az ezen országok képviselőivel folytatott
tárgyalások során a belépés esetére kedvezményeket és
előnyöket ígér. Tekintettel arra, hogy egyes KGST-országok
belépése a Nemzetközi Monetáris Alapba és a Nemzetközi
Újjáépítési és Fejlesztési Bankba az országok önállóságát
korlátozhatja valutáris-pénzügyi kérdések eldöntésében, s a
KGST-országok közötti együttműködés gyengülésére vezető
tendenciák megnyilvánulását segíti elő, ezért célszerűnek
látszik véleménycserét folytatni erről a kérdésről, s
egyeztetett álláspontot kidolgozni az említett nemzetközi
szervezetek vonatkozásában." Fock
Jenő erről a javaslatról úgy vélekedett, hogy abba - oda nem
illő módon - becsempészték az IMF és a Világbank ügyét. Fock
szerint a szovjeteknek abban nincs igazuk, hogy „óvják" a
többi szocialista országot az IMF-től és a Világbanktól.
„Természetesen teljesen világos, hogy kapitalista országokkal
kapcsolatba lépve azok mindig akarnak valami olyan dolgot is elérni,
ami részükre politikai előnyt jelent, de ennek minden nap
kitesszük magunkat. És gondolkozzunk. Az elkötelezettségünk
hogyan néz ki? Most 700 millió dolláros rövidlejáratú
adóssággal rendelkezünk, s az elkötelezettségünk csak kisebb
lesz, ha 150 millió dolláros hitelt vállalunk 20 évre egy olyan
szervnél, amelyben a világ 20 százaléka jelen van. Úgy gondolom,
ebben a kérdésben a mi álláspontunk helyes, s nekünk azt
képviselni kell, legalább is annyira, hogy ez a szovjet javaslat
kimaradjon az integrációs anyagból." Nyers Rezső egyet
értett Fock álláspontjával, Kádár János pedig azzal zárta le
a vitát, hogy mi „aktuális és fontos kérdésnek tekintjük a
Világbankkal és a Közös Piaccal kapcsolatos álláspontunkat".
Már akkor eladósítottak bennünket, csak nem vettük észre , közben vitték az egész nemzeti vagyonunkat a drága zsidó -akkor még elvtársak- mára a maffia keresztapui és keresztanyui élet halál urai. Alibaba rablói, vagy a sziciliai maffia óvodások ezekhez képest, ezek a világot meglopnák, a hónalj szőrért az anyjukat megb.... Az apjuk is egy kotonszökevény geci volt , de ő úgy tudja tiszta zsidó családból származik.
Egy
izgatási per története 1951-ből
Gaálné
Barcs Eszter
Tartalomjegyzék
Oldalak:
„A
Pártszervezet vezetősége igazolja, hogy Ú. J. kisoroszi lakos,
bércséplő, volt bérdaráló, famegmunkáló a kulák listán
szerepel. Nevezett magatartása a felszabadulás óta számtalan
esetbe megnyilvánult, aminek a következtében a népidemokráciához
való viszonya a legrosz-szabb, szinte nyíltan a demokratikus
rendszer ellen van, amit magatartásával állandóan bizo-nyít. A
legutóbbi időben a béke, majd a begyűjtési rendelet
ismertetésével kapcsolatban meg-tartott kisgyűléseken hangulatot
rontóan közbeszólt, s nevetségessé igyekezett tenni az előadót,
sőt még támadta is őket.”
Bevezetés
A
Rákosi rendszer az igazságszolgáltatásban is gyökeres
változtatásokat hozott, egy új korszak kezdetét jelentették az
1949-ben szovjet mintára bevezetett intézkedések. Az 1949. évi
XI. törvénnyel az ülnökbíráskodást vezették be a
büntetőügyekben, „hogy a büntető igazságszolgáltatásban a
jogi szakképzettség mellett a dolgozó nép meggyőződése és
felfogása teljes erővel érvényesülhessen". Az
1949. évi XX. törvény, a Magyar Népköztársaság alkotmánya, az
ún. sztálini alkotmány a bírói szervezetet is átalakította: a
Kúria helyett a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága
került a szervezet élére, az igazságszolgáltatást mellette
pedig a felsőbíróságok, megyei bíróságok és
járásbíróságok gyakorolták az igazságszolgáltatást. A
szervezeti változásokat egészítette ki az ún. Btá., a
büntetőtörvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi
II. törvény, amely feladatának tekintette, hogy „védelmet
biztosítsanak a társadalomra veszélyes cselekményekkel szemben". A
büntetőtörvénykönyv általános része adott jogalapot továbbá
az osztályszempontú bíráskodáshoz is.
Az
1950-es évek büntető pereinek figyelemre méltó részét képezik
az izgatás bűntettében elkövetett bűncselekmények peranyagai.
„Izgatási" bűntettet követett el az, aki a demokratikus
államrend vagy annak alapintézményei ellen, egyes személyek vagy
csoportok ellen, azok demokratikus vagy köztársasági meggyőződése
miatt gyűlöletre izgat, ill. az, aki az állampolgári szabadság
vagy jogegyenlőség érvényesülése ellen vagy nemzetiségi, faji,
felekezeti gyűlölködésre izgat, illetőleg annak felkeltésére
alkalmas más cselekményt követ el.
A
per csupán egyike annak a 650 000 személy elleni eljárásnak,
melyeket a bíróságok 1950 és 1953 első negyede
között indítottak, de
ezek bemutatása egy-egy újabb „ablak" megnyitását
jelenthetik a Rákosi rendszer mindennapjainak megismeréséhez,
valamint mintaként szolgál arra, hogy e nagyszámú bírósági
eljárás mögött valójában milyen jellegű ügyek is fordulnak
elő tömegesen.
A
bemutatott büntetőperben azt követhetjük nyomon, hogy egy
kisoroszi lakos milyen véleményt alkotott a rendszerről, és ez
önmagára és családjára vonatkozóan milyen
következményekkel járt. MDP
elnökkel és feleségével szembekerülni egyenes út volt a
börtönbe. Feltűnő az eljárás gyorsasága is, amely az egyes
iratok keltezését követve kitűnően nyomon követhető.
Az
55 éves Ú. J. az 1946. évi VII., a demokratikus államrend és
köztársaság büntetőjogi védelméről szóló hírhedt
törvénycikk, 2. §-ának b. pontjába ütköző izgatás
bűntettében került először a Pest Megyei Bíróság, majd a
Legfelsőbb Bíróság elé. A Pest Megyei Bíróság 1951. június
22-én, a Legfelsőbb Bíróság 1951. december 10-én hozott
ítéletet az ügyben. A Pest Megyei Bíróságon tettéért egy év
börtönbüntetést kapott főbüntetésként, továbbá -
mellékbüntetésként - négy évre eltiltották a közügyektől. A
Legfelsőbb Bíróság a kiszabott börtönbüntetést nyolc hónapra
csökkentette, azzal az indoklással, hogy: „ez kellően szolgálja
a vádlott nevelése érdekét, és kielégíti a társadalmi
védekezés szempontjait is". A főbüntetés idejét
lerövidítette ugyan, a közügyektől ugyanakkor már öt évre
tiltotta el, és mindezek mellett lakóházán felüli vagyona
egyötöd részének az elkobzására is ítélte. Míg
a Pest Megyei Bíróság ítéletében a vádlottat az ingadozók
osztályához tartozónak tartotta, akit meg kell és meg lehet
nyerni a szocializmus számára, addig a Legfelsőbb Bíróság a
falusi spekuláns elemek közé sorolta a vádlottat, akit így a
társadalom szempontjából jelentős veszélyt jelentőnek
minősítettek, a nyolc hónapi börtönbüntetésnyi ítéletet
pedig már a vádlott nevelése érdekében hozták meg (lásd
4. és a. 6. számú forrást)
Ú.
J. 1951 áprilisában, ill. májusában követte el a vád alapjául
szolgáló bűncselekményeket: először 1951. április 10-én,
amikor a helyi pártelnök felesége, Sz. J.-né népnevelőként
békeívhez gyűjtött aláírásokat. Ú.
J. ezt oly módon tette meg, hogy neve mellett feltüntette, hogy
kulák, amikor pedig ezért felelősségre vonta őt az asszony,
azzal védekezett, hogy azért tette, hogy „hadd tudja
meg Truman, hogy
ő, a kulák, szintén békét akar". A népnevelő megszidta,
és megkérdezte, hogy miért tesz ilyet, erre pedig azt válaszolta:
„azért, hogy felfigyeljenek rá, mert akárhová megy, sehol sem
hallgatják meg". Ezt a tettét a Pest Megyei Bírósággal
ellentétben a Legfelsőbb Bíróság nem ítélte olyan súlyosnak,
mint az utána következő vitát, mely során előbb a vádlott
kérdezte meg a népnevelőt, hogy övé-e még az a ház, amelyben
lakik, majd hozzátette, hogy a népnevelő fog még hozzá jönni
kenyérért. Ez utóbbi kijelentése ugyanis a rendszerváltozás,
valamint a népi demokratikus államrend megdöntésének reményét
fejezte ki mind az első- mind a másodfokú bíróság ítélete
szerint.
A
másik eset ezt követően, május 7-én történt a Kisoroszi
Földműves-szövetkezet béke kisgyűlése alkalmával, ahol a
terménybegyűjtési- és a nemzetközi (koreai) helyzet ismertetése
volt napirenden. Amikor az egyik résztvevő arról panaszkodott,
hogy a szövetkezeti árudában nem kapni szövetet a későbbi
vádlott közbekiáltott, hogy „a kulákoknak most nem adnak, s még
sincs szövet."
Két
nappal a kisgyűlésen történt incidens után az MDP kisoroszi
szervezetének vezetősége kádervéleményében kifejtette, hogy a
kisgyűlésen véleményét elmondó kuláknak „a népi
demokráciához való viszonya a legrosszabb, szinte nyíltan a
demokratikus rendszer ellen van, amit magatartásával
állandóan bizonyít", sőt
a környezetét is reakcióssá teszi. A pártelnök, Sz. J és
a párttitkár, A.
J. ezért a gyanúsított és hasonló beállítottságú lánya J.
I.-né internálását javasolta.
Az
1951. május 10-én kelt, szentendrei járási rendőrkapitányságon
készült környezettanulmány (lásd
a 2. számú forrást), a
fennálló rendszerrel szemben létező szinte összes bűnt
felsorolja: vagyis, hogy a gyanúsított kulák, kizsákmányoló,
osztályidegen, hangoskodó, jobboldali, továbbá, hogy a társadalmi
munkákban nem vesz részt, nyíltan és burkoltan izgat a népi
demokrácia ellen, a társas gazdálkodás ellen izgatja a falu
dolgozóit, valamint klerikális befolyás alatt áll,
megbízhatatlan, baráti köre a múlt rezsim kiszolgálói és
hívei, a község kulákjai. Mindemellett erősítve
rendszeridegenségét, a múltjáról a következőket közli a
környezettanulmány: tekintélyes szerepet töltött be a községben,
több állandó alkalmazottat tartott, lakása németek és nyilasok
találkozóhelye volt. A jelenben elkövetett tettei közül, pedig
egy május 1-jére meghirdetett körmenetet említett meg a
környezettanulmány írója, amit a párt hiúsított meg. Mivel a
vádlott megakadályozóként nyíltan a pártot és a tanácsot
nevezte meg, így ismét a rendszer ellen izgatott. A
rendőrtörzsőrmester mindezek figyelembevételével a nevezett
személy megfigyelését, és sűrű ellenőrzését kezdeményezte.
A környezettanulmány egy pozitívumot említ meg a későbbi
vádlottal kapcsolatban, hogy nincsenek káros szenvedélyei. A
környezettanulmány által említett nyilas kapcsolatainak
ellenérveként megtalálhatjuk azt az igazolást, miszerint a község
lakói közül többen is, szám szerint 26-an aláírásukkal és
lakcímük megadásával bizonyították, hogy Ú. J. 1939 és 1945
között nemcsak passzív ellenállást tanúsított, és elítélte
a zsidókkal szembeni cselekményeket, hanem aktívan segítette is
őket, helyzetükön javítani próbált.
Szintén
ezen a napon, május 10-én kelt a kisgyűlés megzavarásáról tett
jelentés, amelyben további terhelő kijelentések kerültek elő. A
gyanúsított ugyanis a textilhiányra tett megjegyzésén túl a
párt helyi vezetőjét és klientúráját is szidalmazta, előbbit,
hogy a múltban zöld, most pedig vörös ingben jár, a többi
vezetőt pedig azért, hogy mindent ők élveznek a községben.
A
megidézett tanúk többsége a párt, ill. a tanács kötelékéből
kikerült emberek: a helyi MDP elnök és felesége, a népnevelő,
továbbá a helyi MDP titkár és a tanács VB titkára.
Meghallgatásukra május 11-én került sor a Magyar Államrendőrség
szentendrei kerületi-járási kapitányságán. A kihallgatásokon a
gyanúsított további kifogásolható tettei kerültek napvilágra:
a népnevelő szomszéd - aki egyébként a gyanúsított állítása
szerint haragosa -Amerika
hangját
hallotta nála többször is az éteren, miközben tejért ment át
hozzá. Emellett azt is megemlítette, hogy a gyanúsított
beszélgetéseik során gyakran kifogásolta a községi tanács
munkáját, mivel kevésnek találta a kapott fejadagot. A helyi MDP
elnök és a VB titkár a gyanúsított lányának a tanácstagokkal
és a rendszer kiszolgálóival szembeni erőszakos viselkedését is
kifogásolták.
A
gyanúsított kihallgatására másnap, 1951. május 12-én került
sor, ahol a Földműves-szövetkezeti kisgyűlésen tett kijelentése
kapcsán hallgatták meg. A gyanúsított részben bűnösnek
vallotta magát, elismerte hozzászólását a gyűlésen, és hogy
ezt azért tette, mert sem ?, sem J. I.-né, a lánya - akinek pedig
különösen szüksége lenne születendő gyermeke miatt - nem
jutott textilhez.
Ugyanakkor kijelentette, hogy az nem felel meg a valóságnak, hogy
megzavarta volna a gyűlést.
Az
1951. május 19-én kelt vádirat egyrészt az osztályhelyzet
hangsúlyozásaként értékelte a kulák kifejezés feltüntetését
a békeíven. Továbbá az államrend megváltozása és a fasiszták
visszatérése iránti reménynek minősítette a vádlott
népnevelőhöz intézett szavait. A „társadalmilag rendkívül
veszélyes gyanúsított" szövetkezeti gyűlésen tett
kijelentését pedig gyűlölet felkeltésére alkalmasnak
minősítette, mellyel a kulákság elleni küzdelmet tette
nevetségessé. Ezen cselekedetei miatt, továbbá osztályhelyzete
(nagy vagyonnal rendelkező falusi kapitalista), a személyében és
a cselekményeiben rejlő nagyfokú társadalmi veszélyesség
alapján az államügyész a társadalomtól való távoltartását
tartotta indokoltnak. 1951. május 13-án az államügyész el is
rendelte előzetes letartóztatását, és ezt a vádlott kérelme
ellenére fent is tartotta. Azt, hogy cselekményét idegességből
követte el nem mentségként, hanem indokként használta fel a
további előzetesben tartásához az ügyészség.
Az
összetört vádlott két esetben nyújtott be írásos anyagot:
először még a büntető-eljárás folyamatában észrevételeit,
és bizonyítási indítványát, majd az ítélet meghozatala után
pedig fellebbezését a Pest Megyei Bíróságnak, amelyek
összeállításában a védője volt segítségére(lásd
a 3. és az 5. számú forrást).
Az első esetben a vádakat igyekszik tisztázni az indítvány, és
inkább érezhető rajta a vádlott hangja. Az elbeszélés jellegű
indítvány fontos kitétele annak bizonyítása, hogy őt tévesen
nevezték ipari kuláknak, hiszen a cséplő-és darálógép,
amellyel rendelkezik saját keze munkájának terméke, nem tanult
mestersége, továbbá háza is csupán két egyszobás lakásból
áll, amin negyedmagával osztozik. A második esetben, az ítélet
utáni fellebbezésben viszont már a szovjet bűnvádi eljárásjogra
hivatkozik, és öntudatos szocialistának vallja magát, aki
tettével csupán a figyelmet akarta arra irányítani, hogy őt
korábban tévesen a kulákok közé sorolták.
Amikor a Trumannal kapcsolatos mondatát újra megemlíti az irat,
ebben az esetben az amerikai elnök egy bitang jelzőt is kap, holott
az eddig csupán egy helyen, a Pest Megyei Bíróság ítéletében
fordult elő, vagyis vélhetően ez a szimpátiakeltés eszköze
lehetett a védő részéről. A védekezés alapvetése a következő:
„A büntetés célja szempontjából a döntő különbség a
kizsákmányoló és a szocialista állam által kiszabott büntetés
között éppen abban van, hogy a szocialista állam által kiszabott
büntetés célja nem a megtorlás, vagy elrettentés, hanem a
bűntettes megjavítása és a szocialista társadalmi együttélés
szabályainak megtartására való nevelés". Különösen
érdekessé teszi az indítványt és a fellebbezést, hogy a
bizonyítási indítvány - mint a fellebbezésből kiderül - nem is
került az ítélő bíróság elé, így az elsőfokú ítéletben a
védelemnek igen kevés esélye volt.
A
Legfelsőbb Bíróság ítéletének kihirdetése után Ú. J.
további sorsa csupán közvetve követhető nyomon: az ügy 1952.
február 25-én került irattárba, az ügyiratra külön is
rávezették, hogy Ú. J. fogoly, ugyanakkor az ítéletben
meghatározott börtönbüntetés elvileg már letelt.
A
per tehát példaként szolgál egyrészt az osztályhelyzet jogban
történő érvényre jutására, másrészt arra, hogy milyen
apró-cseprő ügyek kerülhettek - nem elhanyagolható számban - a
Legfelsőbb Bíróság elé.
A
forrásszövegek elírásból adódó hibáinak javításával, de a
dokumentumok eredeti fogalmazásmódjának és helyesírásának
változatlanul hagyásával közlöm az alábbi forrásokat.
A mi jogász társadalmunk akkor is most is nyírta a magyart, ja
hogy még mindig ők az ügyészek jogászok , bírók és ítélet
végrehajtók, de akkor mi változott az én látásom és hallásom
romlott, és nem vettem észre hogy semmi nem változott, az ország
ugyan úgy nyomorog. Enni kéne, venni kéne, menni kéne, ölni
kéne, hogy a változás megtörténjen. A népnek enni, a rabló
elitnek menni, a társadalomnak ölni kéne, hogy nemzeti vagyonunk
vissza kerüljön.
„A
magyar népnek van ereje, hogy lesújtson minden hazaárulóra”
A
Mindszenty-per „visszhangja” egy üzemi lapban
Nagy
Gábor
Tartalomjegyzék
Oldalak:
„Megelégedéssel
vettem tudomásul a hétfő esti újsághírt, amely beszámol
Mindszenty hercegprí-más letartóztatásáról. Nekünk, magyar
dolgozóknak csak egy lehet erről a véleményünk, mégpedig az,
hogy ilyen ember, aki vallást, az egyházat arra használja föl,
hogy a piszkos imperialista külföld propagandáját terjessze, aki
ellene van hazánk békés fejlődésének, aki a vallást szembe
helyezi a politikával, s ahol csak módjában van, ellenünk
dolgozik, nem méltó arra, hogy a magyar katolikus dolgozó nép
vezetője legyen.”
Az
egyház vezető szerepe a magyar társadalomban 1945-ig
megkérdőjelezhetetlen volt. Mindebből egyenesen következik, hogy
a Magyar Kommunista Párt ezt a tekintélyt kívánta megtörni,
ezért aztán potenciális ellenségnek tekintette azokat - így az
egyházakat is -, akik útjukban álltak a hatalomhoz vezető úton.
A lényegében a kezdetektől az MKP ellenőrzése alá tartozó
politikai rendőrség már 1945-től kezdve folyamatosan figyeltették
azokat az embereket, szervezeteket, aki a hatalmukra veszélyt
jelentettek. Így került Mindszenty
József bíboros
is képbe.
Nagy
Ferenc miniszterelnök
1946 nyarán a probléma forrásaként, amely a katolikus egyházat
és főleg Mindszentyt a MKP látóterébe hozta, az 1945. évi
októberi választási körlevet határozta meg. A körlevél első
részében a képviselőválasztással, a második részben a
demokrácia magasabbrendűségével, a harmadik rész a korszak hazai
közéletével foglalkozik, kiemelve néhány olyan eseményt, amely
a keresztény erkölcsiség szempontjából teljesen elfogadhatatlan.
A körlevél, amit 1945. november 1-jén olvastak fel a templomokban,
hangsúlyozta a választásokon
való részvétel jelentőségét.
Másnap,
november 2-án, az MKP Politikai Bizottsága (PB) reagált az
elhangzottakra, amit a Szabad Nép november 3-ai számában tettek
közzé. A PB reakciósnak, az imperialisták kiszolgálójának, a
magyar nép ellenségének nevezte a katolikus egyházat, amely az
országot romlásba akarja vezetni. Még ugyanaznap, 2-án kommunista
nyomásra dálnoki Miklós Béla miniszterelnök részvételével
értekezletet tartottak a miniszterelnökségen az MKP, az
Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti
Parasztpárt és a Magyar Radikális Párt pártvezetői. Itt újra
elítélték a püspökkari körlevelet, s a határozat még aznap
megjelent a Szabad Népben. November 3-án tehát két elítélő
nyilatkozat is napvilágra került. A november 4-ei nemzetgyűlési
választásokat azonban a Független Kisgazdapárt nyerte meg, a
kommunistáknak csak 70 mandátum jutott. Mindszenty így kommentálta
az eseményeket: „A választásokból 57,7 százalékos győzelemmel
került ki a Kisgazdapárt, amely programjában a keresztény elvek
védelmét és megvalósítását ígérte a marxizmussal szemben. Az
eredmény valóban elsöprő és elemi erővel megnyilatkozó
tiltakozás volt a kommunizmussal szemben."
1946.
tavaszán Rákosi utasítására az Államvédelmi Osztályon (ÁVO)
belül megalakult az Egyházügyi Alosztály, amely kizárólag az
egyházi ügyekkel foglalkozott. Az alosztály vezetője Tihanyi
János lett. Az alosztály gyűjtötte a nyilvánosan beszerezhető
dokumentumokat, valamint operatív úton titkos gyűjtést is
végeztek: lehallgatások, gyónási titkok megszerzése, posták
felbontása, stb.
Rákosi
valószínűleg 1947 őszén adott utasítást az ÁVO-nak, hogy
Mindszenty előéletével is kezdjenek el foglalkozni, s e kutatások
eredményét 1948. májusában tette Péter Gábor Rákosi Mátyás
asztalára, a következő cetli kíséretében:„Rákosi
Elvtárs által kért egyházi vonatkozású
feljegyzéseket megküldöm."
1948.
január 10-én Rákosi egy értekezleten kijelentette, hogy „év
végéig végezni kell az egyházi reakcióval", mert „a
katolikus egyház vezetőinek többsége Mindszenty Józseffel az
élen ma sem ismeri el a köztársaságot. Vissza kívánja állítani
a régi úri nagybirtokot, ellenzi a hároméves tervet és a
demokrácia minden egészséges kezdeményezését." Februárban
Ortutay Gyula kultuszminiszter tárgyalásokat kezdeményezett a
keresztény egyházzal vezetőivel az állam és az egyház
viszonyainak rendezéséről, de e tárgyalások Mindszentyvel a nyár
végére elakadtak. 1948. április 15-én az MKP PB ülésén
elfogadott határozat szerint „támadásba kell átmenni" a
katolikusok ellen. Június 16-án az országgyűlés elfogadta az
iskolák államosításáról szóló 1948:XXXII. tc.-t. Mindszenty
az ebben résztvevőket a 2334. kánonra hivatkozva kiközösítéssel
sújtotta. Ha feltételezzük, hogy eredetileg nem Mindszenty
személye ellen irányult a kommunista támadás, hanem az általában
az egyház iránt, ez ekkorra megváltozott. Hiszen Mindszenty a
választási körlevéllel valószínűleg, módosította az 1945-ös
választásokat, és ez egy-két évvel eltolta a kommunista
hatalomátvételt. 1948-ban azonban a konfliktusok Mindszenty és
Rákosi között mind élesebbé váltak, hiszen a bíboros az MKP
majdnem minden lépését, ill. a kormány intézkedéseit elítélte.
1948.
június 12-én az MDP és az SZDP egyesülésével megalakult a
Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Ettől kezdve már nyíltan épült
ki az egypártrendszer, s megteremtődtek a feltételek ahhoz is,
hogy leszámoljanak ellenségeikkel. 1948. október 7-én a
református egyház kényszerült a „megegyezés" aláírására
az állammal, amit december 9-én az evangélikus egyházé követett.
A
püspöki kar azonban 1948. november 3-ai püspöki konferencián a
hitet tett a hercegprímás mellett, s nem írta alá a diktátumot.
Mindez felgyorsította a bíboros elleni eljárást. Jellemző
mozzanat, hogy a konferencia határozatát Péter Gábor a következő
papírcetli kíséretében adta át Rákosinak: „Rákosi
elvtárs, aláhúztam azokat a sorokat, aminek alapján (amikor az
ideje elérkezik) büntetőjogilag el lehet járni Mindszenty ellen."
Az
MDP KV november 14-ei ülésén Farkas Mihály bejelentette, hogy az
érsek elleni büntetőeljárás hamarosan megindul, amiről a Szabad
Nép már aznap tájékoztatott. Az MDP Titkárságának 1948.
november 18-ai ülésén Rákosi napirend előtt javasolta, hogy
„fokozni kell a Mindszenty-ellenes kampányt. Tömegmozgalommá
kell szélesíteni. A Titkárság megbízza a Szervező Bizottságot,
hogy az Agit-prop.
Bizottsággal együtt
dolgozza ki a Mindszenty és a klerikális reakció elleni tömegmunka
módszereit.", valamint „Zakárt [!] -
Mindszenty titkárát -, amennyiben valóban telefonált a
követségekre, le
kell tartóztatni."
Mindszenty
bíboros az újabb támadások ellenére sem mondott le, bezárkózott
az érseki palotába, s még egy szózatot intézett a néphez.
Másnap, november 19-én letartóztatták Zakar
Andrást, és
megkezdődött a formálódó Mindszenty-per vádlottjainak
begyűjtése. Ugyanezen a napon az MDP Szervező Bizottság (SZB)
ülésén megbízták a Propaganda és Szervezési Osztályt, hogy a
„november 22-i SZB ülés elé terjesszék be a Mindszenti-elleni
tömegmozgósítás tervét". November
20-án Rákosi bejelentette, hogy megkezdődik a reakció utolsó
maradványainak is a felszámolása, különös tekintettel a
klerikális reakcióra.
November
22-én az SZB ülése tudomásul vette, „hogy Orbán László és
Kovács István elvtársak november 26-i SZB ülés elé terjesztik
be a Mindszenti elleni tömegmozgósítás tervét azzal, hogy addig
is az összes gyűléseket, rendezvényeket állítsák be
Mindszenti-ellenes tömegmozgósításra, és határozati
javaslatokat fogadtassanak el ezzel kapcsolatban. Az SZB elfogadta
Kovács István elvtárs javaslatát, hogy a Nagybudapesti és vidéki
üzemekben röpgyűléseket tartsunk, és mozgósítsuk az üzemi
dolgozókat Mindszenti-ellen." A
határozatnak megfelelően 1948. novemberétől a Szabad Nép
folyamatosan közölte a dolgozók - zömmel „megszervezett" -
leveleit. Erre példa a Ganz
Dolgozók Lapjában
megjelent levél és egy 1949. január 4-én tartott gyűlésről
szóló beszámoló is (Lásd
az 1. és a 2. forrást!),
igaz ezek csak a letartóztatás után 1949 januárjában jelentek
meg.
1948.
december 23-án a prímási palotában házkutatást tartott a Décsi
Gyula vezette
különítmény, majd három nappal később, december 26-án
letartóztatták a bíborost, akit az Andrássy út 60. szám alá
vittek. December 28-án egy rövid közlemény jelent meg a Szabad
Népben: „A Belügyminisztérium Sajtóosztálya közli: Mindszenty
József esztergomi érseket hűtlenség, a Köztársaság
megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és
valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe
vette."
Az
1948. december 29-ei MDP Titkársági ülésen Rákosi ismertette a
„Mindszenty-ügyben eddig foganatosított intézkedéseket."
Tájékoztatójában kiemelte, hogy „Gondoskodni kell arról, hogy
január 1-én a katolikus egyházak képviselői maximális számban"
üdvözöljék a köztársasági elnököt, valamint hogy a „január
4-i miniszterelnökségi tanácskozásra is megjelenjenek." A
végrehajtással Rajk Lászlót és Kállai Gyulát bízták meg,
Kádár János pedig a a Mindszenty-ügy ismertetését kapta
feladatul.
1949.
januárban jelent meg az Athenaeum kiadásában az ún. Sárga
könyv, A
Mindszenty bűnügy okmányai, amelyben
már hosszabb leírás található a letartóztatás „okairól"
és a „Mindszenty-klikk" árulásáról. Eszerint „A magyar
rendőrhatóságok hűtlenség, kémkedés, a köztársaság
megdöntésére irányuló bűncselekmény és valutaüzérkedés
gyanúja alapján tartóztatták le Mindszenty Józsefet.
A
pert végül a budapesti bíróságon az Olti Vilmos vezette
különtanács előtt 1949. február 3-8. között tartották. A
vádindítványt Alapy Gyula népügyész terjesztette a bíróság
elé. Február 3-án, tehát a tárgyalás első napján Rákosi úgy
tájékoztatta az MDP PB ülés résztvevőit, hogy a pert február
8-áig be kell fejezni, ítéleteket
meg kell hozni. 1949.
február 8-án, a tárgyalás utolsó napján meghozták az
ítéleteket is. Összesen két életfogytiglant és 49 évnyi
összbüntetést szabtak ki a megvádolt személyekre.
A
Ganz Dolgozók Lapja az 1949. február 10-én megjelent számában
hosszabb írásban tájékoztatta - nyilvánvalóan a Szabad Nép
tudósításai alapján -a dolgozókat a perről. Részletezte a
„Mindszenty-klikk" tevékenységét, terveit, és mindazon
cselekedeteket, amelynek a végcélja az volt, hogy „az átkozott
Habsburg-dinasztiát" a magyar dolgozók nyakára
ültessék. (Lásd
a 3. forrást!)
A
szerző hűen követi propagandaháború elvárásait, és a kitalált
mese eseményeit. Szinte egy egész kémtörténet játszódik le az
olvasó szeme előtt. Papok a „Sion" fedőnévvel ellátott
Esztergomi Prímási Palotából vegyileg preparált papírokon
rejtjeles és vegytintával írott üzeneteket küldenek Vatikánnak
és New Yorknak, amelyben hazugságokat terjesztenek a fiatal népi
demokráciáról. Actio
Catholica néven
fedőszervezetet hoztak létre, amely összefogta a bel- és külföldi
kémhálózatot. Mindezeket pedig Eszterházy herceg pénzelte,
hogy ennek segítségével újra visszaszerezze birtokait. Végül
azonban a fiatal Magyarország győzedelmeskedett a „klerikális
reakció" fölött.
A
cikkből az is kiderül, hogy a dolgozók a kitoloncolást vagy
esetleg még a halálbüntetés kiszabását sem tartották volna
elképzelhetetlennek, de így is úgy gondolják, hogy a dolgozó nép
ismét győzedelmeskedett, és nem kell attól tartani, hogy a régi
világ visszatér, elkezdődhet a kiegyezés az állam és az egyház
között. Tekintettel a vallásos munkások érzelmeire, a cikk
hangsúlyozta, hogy összeesküvést nem a papság követte el az
állam ellen, hanem csak néhány bűnöző, akik álcaként
használták a reverendát, hogy így tévesszék meg a hívőket. Az
igazság azonban kiderült, a bűnösök elnyerték méltó
büntetésüket, az egész per pedig „a nemzetközi imperializmus
vereségével végződött és megerősítette a magyar
munkásosztályt abban a hitében, hogy jó úton halad a
szocializmus építésében."
Na cionista hazaáruló zsidók most ti vagytok a hazaárulók,
csak éppen nem akar lesújtani a nép rátok, mert már félig
gyarmattá váltunk, de még fel tudunk kelni , jaj lesz akit
megfogunk találni.
Bankrablás
szovjet módra
Benefi
Géza
Tartalomjegyzék
Oldalak:
„Február
13-án megjelent intézetünkben Szafcsenkó orosz kapitány katonai
kísérettel egy másik tiszttel együtt és követelték a trezor
felnyitását. Az itteni orosz őrségnek bemutatták orosz igazoló
irataikat, nekünk pedig kijelentették, hogy ők, mint zsákmányoló
bizottság jelentek meg, és a trezorban lévő értékeket el fogják
vinni. A legutolsó pénztáregyenleg összeállítását követelték
azzal, hogy csak azt az egyenleget fogadhatják el, amit
bizonylatokkal igazolni tudunk.”
Bevezetés
Mindenki
számára ismertek a Magyarországot a második világháború alatt
ért súlyos anyagi veszteségek, melyek egy részét a németek
által nyugatra hurcolt ipari berendezések, és ingóságok tették
ki. Lényegesen kevesebb szó esett az elmúlt évtizedekben a
"felszabadító" Vörös Hadsereg által elkövetett
rablásokról és fosztogatásokról, amelyek a közhiedelemmel
ellentétben nem csak az egyéni "fegyveres kéregetés"
tényállását merítették ki, hanem intézményesítve is folytak.
Budapest ostroma kapcsán számos visszaemlékezés tesz említést a
szovjet "zsákmányoló bizottságok" működéséről,
amelyek a különböző bankok és takarékpénztárak épületeiben
jelentek meg a harcok továbbhaladtával és a páncéltermek
felnyitását mindenáron elérve, az ott őrzött készpénzt,
értéktárgyakat és értékpapírokat elszállították. Bizonyos
vélekedések szerint a szovjet vezetés, még elítélt
kasszafúrókat is alkalmazott ezekben a bizottságokban "a
felmerülő akadályok elhárítására". Az ilyen eseteknek
szép példáját adja a nagy múltú (1858-ban alapított) Országos
Központi Hitelszövetkezet bejelentése a bankok pénzügyi
felügyeletét ellátó Pénzintézeti Központ felé, a Nádor utcai
főépület kirablása ügyében.
A
jegyzőkönyv pontosan leírja a történéseket, miszerint a
szovjetek már januárban megjelölték a trezort, és őrséget
küldtek az épületbe, valamint annak felnyitását megtiltották.
Február 23-án jelent meg a zsákmányoló bizottság, amely
felnyittatta a trezort és a benne lévő készpénzt és
értékpapírokat elvitte. Nem kímélték az irodaszer-állományt
sem, az őrség parancsnokának elnyerték a tetszését az írógépek
is, melyeket több turnusban távolított el az épületből (bár
valószínűleg nem rendelkeztek cirill betűkészlettel), egy
teherautónyi papír, nyomtatvány, írószer és perzsaszőnyeg
kíséretében. A jegyzőkönyv egyébként 1945. április 4-én
kelt, de valószínűleg az Országos Központi Hitelszövetkezet
vezetősége nem így képzelte az úgynevezett felszabadulás
megünneplését.
Forrás
Az
1858: XXIII. t. cikk alapján alakult ORSZÁGOS KÖZPONTI
HITELSZÖVETKEZET Budapest, V. Nádor utca 22. szám.
T.
Pénzintézeti
Központ
B
u d a p e s t
Január
18-át követőleg néhány napra megjelent az intézet helyiségében
fegyveres kísérettel két orosz tiszt, a trezorra krétával
jelzéseket írtak fel és utasították a jelen volt Sztrapács
Károly igazgatónkat, hogy a trezort csak a majd később ideérkező
bizottság nyithatja fel. Ennek biztosítására egy három tagú
orosz őrséget hagytak az intézetben.
Február
13-án megjelent intézetünkben Szafcsenkó orosz kapitány katonai
kísérettel egy másik tiszttel együtt és követelték a trezor
felnyitását. Az itteni orosz őrségnek bemutatták orosz igazoló
irataikat, nekünk pedig kijelentették, hogy ők mint zsákmányoló
bizottság jelentek meg, és a trezorban lévő értékeket el fogják
vinni. A legutolsó pénztáregyenleg összeállítását követelték
azzal, hogy csak azt az egyenleget fogadhatják el, amit
bizonylatokkal igazolni tudunk.
Február
13-tól 15-ig bezárólag a felvett és idemellékelt tényálladék
szerint elvittek 11 0262,74 pengő készpénzt, 18 800 P értékű
értékpapírt, 291 840 dollár n[év]é[rtékű] értékpapírt,
végül 10 100 dinár n[év]é[rtékű] értékpapírt.
Elismervényt
vagy nyugtát az elvitt összegekről hajlandók nem voltak adni,
ellenben a ládákba becsomagolt értékekről jegyzéket
készítettek, azok egy példányát az előttünk lepecsételt
ládákba tették és kijelentették, hogy ha elismervényt akarunk,
úgy forduljunk Moszkvába.
Az
összes intézeti pénzszekrény felnyitását is megkövetelték, az
azokban talált készpénzt és egyéb értékeket szintén magukkal
vitték és ezenkívül három pénzszekrényünket, melynek
másodkulcsai nem voltak meg, lángszóróval nyitották fel.
Jelentjük
egyidejűleg, hogy az itteni orosz őrség parancsnoka elvitt egy
ízben 14 darab, majd 47 darab és később 32 darab írógépet,
valamint 7 darab számológépet.
Fentieken
kívül egy alkalommal az itteni orosz őrség szőnyegeket, valamint
egy teherautó-rakomány papírt, nyomtatványokat és írószereket
is elvitt.
Fenti
jelentésünk szíves tudomásulvételét kérve, vagyunk.
Budapest,
1945. április 4-én
teljes
tisztelettel:
Az 1898:XXIII.t.cikk alapján alakult
ORSZÁGOS KÖZPONTI HITELSZÖVETKEZET
Az 1898:XXIII.t.cikk alapján alakult
ORSZÁGOS KÖZPONTI HITELSZÖVETKEZET
Aláírás s.k.
delegált elnök. |
Két aláírás s.k.
|
A
dokumentum jelzete: Z 93 Pénzintézeti Központ, Revizori Osztály
78. tétel
"Vendégségben"
az állambiztonságnál"
Egy
ügynök beszervezési tervének dokumentuma
Soós
Mihály
Tartalomjegyzék
Oldalak:
„A
beszervezési beszélgetéssel, a célunk, hogy lelkileg teljes
egészében megtörjük. Nevezettnek látnia kell, e beszélgetés
alapján, általa elkövetett politikai bűncselekményét, 1945
előtt és azutáni években a mai napjainkig. Látni fogja, hogy
gyermekei és családja és saját maga jövője forog kockán, ha
nem viselkedik rendesen, s nem bánja meg tettét. Úgy vezessük a
beszélgetést, hogy ő ajánlja fel a szolgálatait számunkra, mi
ezt nem vetjük fel előtte.”
Bevezetés
A
rendszerváltást követően, az egykori állambiztonsági szervek
irattárainak megnyílása, a Történeti Hivatal-, majd az
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának
megalakulása lehetőséget teremtett az addig szinte ismeretlen
irategyüttes kutatására. Ennek nyomán már eddig is igen sok
lényegi információval gazdagodott a magyarországi
történettudomány. A feltárt ismeretanyag nem jelentéktelen
hányada származik olyan jelentésekből, amelyeket - az
állambiztonsági szervekhez fűződő kapcsolatuk tartalma, illetve
együttműködésük alapja szerint különbözőképpen minősített
- hálózati személyek készítettek. Ahhoz, hogy valaki az
"állambiztonsági szervek titkos segítőtársai" közé
kerüljön, azaz a hálózat tagjává váljon, végig kellett
szenvednie a hosszadalmas beszervezési folyamat valamennyi őt
közvetlenül érintő fázisát. Így a kiválasztását követő
(titkos) tanulmányozást, illetve - most már közvetlen kontaktusba
kerülve egy operatív tiszttel - az ún. "személyes
megismerést". Ezt követően került sor a tanulmányozás és
a személyes megismerés során szerzett adatok elemzésére,
értékelésére, amelynek alapján döntöttek a beszervezés
alapjáról, illetve módszeréről. Miután ezekről döntés
született, meghatározták a beszervezés idejét és helyét, majd
elkészítették a beszervezési javaslatot. Mindezek után
következhetett a konkrét végrehajtás.
Az
elkészített beszervezési javaslatok - egy későbbi, a BM
Tartalékostiszt-képző Iskola hallgatói részére összeállított
jegyzet szerint - két nagyobb részre tagolódtak, egy ún. leíró
részre és egy terv részre. A K. Sz. beszervezésére vonatkozó
javaslatot, a Belügyminisztérium belső reakció elhárításért
felelős II/5. f. alosztálya készítette 1960. október 3-án.
Leíró része, amely a dokumentum első tíz oldalát foglalja el, a
korabeli előírásoknak megfelelően ismerteti az ellenséges
személyekre, csoportokra vonatkozó adatokat. Így beszámol a
feloszlatott cisztercita rend szerzetesei által az értelmiségi
ifjúság körében végzett illegális tevékenységről, melynek
célja az idealista szellemben való nevelés, az egyházhoz való
hűség elmélyítése volt. Ezen kívül tartalmazza azoknak a
személyeknek a neveit - s részben az illegális tevékenységben
vállalt szerepüket -, akiket K. Sz. papi- vagy világi
kapcsolatainak minősítettek.
A
BM II/5. f. alosztálya által megbízhatónak minősített adatok
szerint K. Sz. a "ciszteri illegációban" mint világi
főcsoportvezető tevékenykedett, s B. Ö. cisztercita szerzetes
internálása idején, 1959 decemberéig ő irányította az -
összesen mintegy 300-400 főt számláló - ifjúsági csoportokat.
A javaslat megfogalmazói - szintén a leíró résszel szemben
támasztott követelményeknek megfelelően - K. Sz. beszervezésének
célszerűségét és szükségszerűségét igazoltnak látták,
mivel véleményük szerint ügynökként "fel tudja dolgozni"
többek közt a ciszteri felső vezetést, a világi papok ellenséges
tevékenységét, a főcsoportokon belül a nem egyházi vezetőket,
az "illegációban" résztvevő szülőket és azok
gyermekeit, a külföldi kapcsolatokat és a más rendekkel való
titkos együttműködést.
Az
állambiztonsági szervek számára igen fontos volt, hogy a
"beszervezési jelölt" megbízható és az ügynöki
feladatok ellátására alkalmas személy legyen. Ezért kellett
tartalmaznia a beszervezési javaslat leíró részének a jelölt
személyére vonatkozó jellemző adatokat, illetve ezért volt
szükséges ismertetni személyi tulajdonságait. Részben erre
szolgál a dokumentumban található K. Sz.-ről készült
környezettanulmány, s teljesen erre, a magatartásáról és
jelleméről készült összefoglaló.
A
leíró rész igen fontos eleme volt a beszervezés alapjának
rögzítése. A hálózat tagjaként később titkos megbízotti,
vagy titkos munkatársi "rangot" viselő személyeket elvi,
hazafias meggyőződésük alapján-, az ügynököket viszont
terhelő, vagy kompromittáló adatok felhasználásával, illetve
anyagi érdekeltség alapján szervezték be. Terhelő adatok alapján
tervezték beszervezni K. Sz.-t is. Letartóztatott személyek
vallomásaiból-, valamint ügynöki jelentésekből vett részletek,
illetve a "III/e módszer" (szobalehallgatás)
alkalmazásával megszerzett információk bizonyították az
állambiztonsági szervek számára K. Sz. ellenséges illegális
tevékenységét. Ezen kívül a már említett
környezettanulmányban, mint többszörös terheltségét igazoló
tényezők, hangsúlyozottan szerepelnek a Hunyadi SS-es múltjára
vonatkozó adatok, egy 1949-ben, a munkahelyén történt
felderítetlen szabotázs elkövetésének utólagos gyanúja,
illetve egy olyan feltételezett levelezésnek a ténye, amelyet K.
Sz. folytatott volna az FSS (Field Security Service - az angol
katonai hírszerzés tábori részlege) egyik ügynökével.
Figyelemre
méltó, hogy a már említett későbbi forrás szerint, a leíró
részben még helyet kellett kapnia a beszervezés módszerére és a
beszervezés végrehajtására vonatkozó állambiztonsági
elképzeléseknek is. Ezen kívül, ha az adott ügyben már korábban
bevezetett hálózati személy "dolgozott", párhuzamos
foglalkoztatásuk - átfedést és lelepleződést kiküszöbölő -
tervét is szükséges volt ide rögzíteni, valamint azt, hogy a
hálózati személyek majd hogyan ellenőrizzék egymást. Mindezek
az elemek hiányoznak a leíró részből, viszont (a foglalkoztatási
terv kivételével) mindegyikkel kapcsolatban találhatunk
információkat az 1960-ban keletkezett javaslat terv részében.
A
terv résznek szabályosan a beszervezés helyét és időpontját-,
a "meghívás módját"-, a beszervezési beszélgetés
lényegi érveit-, a beszervező és a beszervezésen résztvevő
személyek megjelölését-, a szükséges anyagi, technikai eszközök
felsorolását-, a hálózati személy első feladatát-, az
ellenőrzésére tervezett intézkedéseket-, valamint a legközelebbi
találkozó lehetőségét és időpontját kellett tartalmaznia.
K.
Sz. beszervezési javaslatának terv része két nagyobb egységre
tagolódik. Az első, az ún. "meghívás módja", amelyből
megismerhetjük azt a kombinációt, melyet beszervezésének
végrehajtására dolgoztak ki az állambiztonság rendőrtisztjei.
Erről előzetesen azt állapították meg, hogy ehhez három napra
van szükségük. Ennek megfelelően, K. Sz. munkahelyének
személyzeti osztályvezetője ("T" állományú tiszt
volt!), gondoskodik arról, hogy az ügynökjelölt több napig tartó
vidéki munkát kapjon, s így hosszabb távolléte családja és
ismerősei előtt is legalizálódjon. Őrizetbe vételére, vidékre
indulása után, vonatra szállását követően kerül sor, majd a
budapesti vizsgálati alosztályon megkezdődik beszervezésének
gyakorlati megvalósítása. Ennek sikere esetén az ügynököt
elviszik az eredeti vidéki helyszínre, ahol elvégzi az üzemétől
kapott feladatot. Budapestre való visszatérése után, a már
említett személyzeti osztályvezető beszámoltatja, de nem tér ki
arra, hogy mennyi időt vett igénybe a vidéki munkavégzés.
Szintén itt találhatjuk meg a beszervezést végrehajtó-, valamint
az azon résztvevő operatív tiszt nevét, az állambiztonságnak, a
beszervezés során a jelölttel szemben követni kívánt
taktikáját, illetve a kihallgatásánál alkalmazandó "főbb
elvi irányelveket."
A
terv rész második-, egyben a dokumentum utolsó része tartalmazza
annak a beszervezési beszélgetésnek a tervezetét (benne annak
lényegi érveivel, a szervezetszerű titkos együttműködés
gyakorlati kérdéseinek tisztázásával), melynek lezajlása után
K. Sz. - az állambiztonsági szervek reményei szerint -
beszervezett ügynökként hagyta volna el a vizsgálati alosztály
épületét.
Utóirat:
K. Sz. beszervezése minden bizonnyal csak terv maradt, hiszen sem
általa aláírt beszervezési nyilatkozat; sem a "káderanyagait"
összegyűjtő B-, azaz beszervezési dosszié; sem róla kiállított
ügynöknyilvántartó (6-os) karton; sem pedig a jelentéseit
tartalmazó M-, azaz munka dosszié nem került elő az
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának
raktáraiból.
K.
Sz.-t 1961. február 6-án letartóztatták, s ellene, valamint 16
társa ellen, a népi demokratikus államrend megdöntésére
irányuló szervezkedés bűntette miatt rendeltek el nyomozást.
Ennek lezárása után (1961. július 12.), a Budapesti Fővárosi
Bíróság 1961. augusztus 1-jén kelt ítéletével 3 év 8 hónap
börtönbüntetésre ítélte.
Forrás
Beszervezési beszélgetés
A
beszervezési beszélgetéssel, a célunk, hogy lelkileg teljes
egészében megtörjük. Nevezettnek látnia kell, e beszélgetés
alapján, általa elkövetett politikai bűncselekményét, 1945
előtt és azutáni években a mai napjainkig. Látni fogja, hogy
gyermekei és családja és saját maga jövője forog kockán, ha
nem viselkedik rendesen, s nem bánja meg tettét. Úgy vezessük a
beszélgetést, hogy ő ajánlja fel a szolgálatait számunkra, mi
ezt nem vetjük fel előtte.
Hát
K. befejeztük az Ön kihallgatását, ami nem pozitív az Ön
részére. Ön népi demokratikus rendszerünk aktív ellensége,
habár igyekezett felénk közeledni, de az irántunk való gyűlölete
miatt ez nem sikerült. Most Ön talán magában azt gondolja, hogy
miért mondjuk azt, hogy aktív ellenségünk? Ezt is megindokoljuk
Önnek. 1945 előtt SS tiszt volt, harcolt aktívan, a mi
felszabadítóink ellen, s Ön erre büszke is belülről talán.
1945 után nem tette le a fegyvert ellenünk, bekapcsolódott egy
illegális munkába, és ott vezetői szinten dolgozott. Felesége is
ellenséges beállítottságú, gyermekeiket is ilyen szellemben
nevelik. Ne várjon, kérem egy esetleges rendszerváltozást, mert
ez nem fog bekövetkezni. A nemzetközi helyzet egyre inkább a
szocialista tábor erejét bizonyítja, ezt támasztja alá a
gyarmati felszabadítóharcok, Szovjetunió és a népi demokratikus
országok által elért eredmények. Ha Ön gondolkodó ember lett
volna, és mindezt józanul értékelte volna, a fegyvert ellenünk
már rég le tette volna. Azt meg kell értenie, hogy nincs kiút az
Önök számára, Önöknek ebben a rendszerben kell élni, és
gyermekeiket itt kell ebben a rendszerben felnevelni. Ön azt hiszi,
amikor bekapcsolódott az illegális munkába, hogy ezt a gyermekei
érdekében tette? Vagy esetleg a katolikus egyház érdekében? Nem
kérem, Ön családja és az egyház ellen tette. Tevékenységével
csak saját magának, családjának és az egyházának ártott. Ez
az ártalom többirányú: Gyermekeit kétarcúság fogja jellemezni,
és ez végigkíséri őket egész életükön, nem tudnak majd
érvényesülni, még abban az esetben sem, ha esetleg jól
szakképzett emberek, vagy esetleg megbánást mutatnak. Az Ön
szempontjából sem mindegy, mert az üzemben, ahol szeretik, tudni
fogják az Ön kétarcúságát, és mi gondoskodunk arról, hogy
mindenhol tudják azt. Maguk nem érdemlik meg, hogy gyerekeiket
neveljék, és gondoskodni fogunk arról, hogy azokat állami
nevelésben részesítsük. Ön pedig megy a börtönbe, gyerekei nem
lesznek büszkék magára, az bizonyos. Ön a bűncselekményét nem
konkrétan fegyverrel követte el ellenünk, hanem azzal, hogy nem
tartja tiszteletben a Magyar Népköztársaság törvényeit. Ebben
az országban van vallásszabadság, mindenki járhat templomba, maga
is, gyermekei is. Azt nem engedjük, hogy arra nem feljogosított
személyek apostoli munkát végezzenek illegálisan, megfertőzzék
ifjúságunkat és főleg maga nem végezheti, mint SS tiszt. Ez
kérem röviden a helyzet magával kapcsolatban. Elbúcsúzhat
családjától, gyermekeitől és feleségétől, akit egyébként
Budapestről kitiltatunk. Mielőtt azonban ezen intézkedéseket
megtennénk, meghallgatjuk Önt is, mondja el véleményét, hogy mi
azt lássuk. Mondja el, mit akar tenni?
K.
Sz. amennyiben belátja elkövetett bűncselekményét, megbánást
mutat és lekompromittálta társait, továbbá céloz arra, hogy
jóvá szeretné tenni bűncselekményeit, abban az esetben
belemegyünk a "játékba". Megkérdezzük tőle konkrétan,
hogy mit ért azalatt, hogy segítene nekünk. Amennyiben világosan
kifejti, vagyis szolgálatát felajánlja, ebben az estben közöljük
vele, hogy nem bízunk benne, nekünk ilyen ember segítsége nem
kell. Mellékesen megjegyezzük, hogy azért gondolkodunk a
javaslatán és vissza vitetjük a cellájába. Félóra múlva
ismételten visszavezettetjük és folytatjuk a vele való
beszélgetést. Amikor könyörög, hogy mentsük meg, akkor iratunk
vele egy kérvényt a vezetőnkhöz, hogy milyen formában akarja
hibáját jóvátenni. Két három esetben visszaadjuk neki, hogy nem
fogadták el, mert a kapcsolatot el fogja mondani, illegális
társainak. Ekkor K. megint bizonyítani fog, hogy nem mondja el. Így
megy ez egy órán keresztül, végül belemegyünk, hogy velünk
kapcsolatba lépjen.
Nevezett
személyt alapos kiképzésben részesítjük a konspirációt
illetően. Közöljük vele, hogy a velünk való kapcsolata
szigorúan bizalmas, államtitkot képez és ennek elárulása 10-15
évig terjedő börtönbüntetést von maga után. A szempontból a
titok elárulása komolyabb következményekkel is járhat, mert
tartalékos tiszt, így hadbíróság elé állítható. Elmondjuk
neki, hogy e kapcsolatot senkinek, még a legközelebbi
hozzátartozójának sem mondhatja el. Kötelessége felderíteni és
jelenteni az államellenes politikai bűncselekményeket,
szervezkedést, diverziót és egyebeket, és minden estben a kapott
utasításokat maradéktalanul végre kell hajtania. Jelentéseit
írásban adja és azt "Péteri Zoltán" fn-el írja alá.
A vele kapcsolatot tartó belügyi tisztet csak rendkívüli
esetekben hívhatja telefonon, nyilvános telefonfülkéből.
Felhívjuk a figyelmét, hogy magatartása nem változhat meg
családja és baráti körében, mindent úgy kell végeznie, mint
ezidáig. Megbeszéljük vele idejének legalizálását: közölje
családjával, hogy több napig eltartott az üzemtől kapott feladat
végrehajtása és hasonlóan számoljon be az üzemben is, ha
kérdezik a nagykeszői útról. Illegális kapcsolatai előtt arról
beszéljen, hogy a Tsz-ekben milyen problémák vannak és többet ő
ilyen munkát nem vállalna. Az alapos kioktatása után egy
részletes t i t o k t a r t á s i nyilatkozatot veszünk fel tőle,
melyben rögzítjük:
- A kapcsolat titkosságát és amennyiben ezt megszegi, milyen büntetéseket von maga után cselekedete.
- Feladata: az illegális munka felderítése, államellenes bűncselekmény, szervezkedés, diverzió, szabotázs minden esetben való jelentése írásban.
- Nem változtathatja meg magatartását családi és baráti köre előtt.\r\n
- Jelentéseit írásban adja "Péteri Zoltán" aláírással.
- Az utasításokat maradéktalanul végrehajtja és a találkozókon minden esetben pontosan megjelenik.\r\n
A
nyilatkozat megírása után felderítő jellegű feladatot n\r\nem
kap. Utasításba adjuk, hogy mindent úgy csináljon, mint eddig és
a történt eseményekről számoljon be. Az első találkozó helye:
Tököly úti Sportvendéglő. Az időt a helyzetnek megfelelően
állapítjuk meg. Biztosító találkozó ideje és helye, ugyan azon
idő és hely, másnap.
Nevezett
személyt a ciszteri vonal realizálásakor a róla kapott jogi
véleményezés alapján őrizetbe vesszük, a mozgalom többi
vezetőjével együtt. Ellene is lefolytatjuk a vizsgálatot,
valamint a bírói eljárást. Börtönbüntetésének idejét
megrövidítjük abban az esetben, ha a rábízott feladatokat,
amikor még szabadlábon van jól végrehajtja, valamint a vizsgálati
fogságának ideje alatt, mint fogdaügynök jól dolgozik. Ezzel az
intézkedésünkkel nevezettet ki tudjuk vonni az ügyből minden
gyanú nélkül és ugyanakkor múltjáért és tevékenységéért
is megkapja büntetését.
Abban
az esetben, ha beszervezése után áruló lesz, tovább tartjuk vele
a kapcsolatot, nem sejtetjük vele, hogy tudunk árulásáról,
felderítő jellegű feladatot nem kap, csupán arról íratjuk
rendszeresen, mely kérdésekre vallomást tett és a ciszteri vonal
realizálását vele kezdjük.
Amennyiben
nem vállalja a velünk való együttműködést, illetve konoksága,
valamint őszintétlensége végett elálltunk beszervezésétől,
ebben az esetben a birtokunkban lévő dokumentumok és jogi
véleményezés alapján vizsgálati fogságba tartjuk a regnumi
üggyel kapcsolatban, mivel K. I.-vel együtt tevékenykedett. Ennek
alapján az illegációban résztvevők tudni fogják, hogy K. I.
miatt kerültek őrizetbe. Vizsgálati fogsága idején ciszteri
illegális munkára tervszerűen kihallgatjuk, mely kezdete lesz a
vonal realizálásának.
Beszervezése
után ellenőrizzük "Polgárdi", "Szabó" fn.
ügynökökön keresztül, valamint a III/e módszer alapján. Az
ügynökség részére külön feladattervet dolgozunk ki.
A
fentiek alapján kérem engedélyezni nevezett beszervezését a
"Fekete Hollók" fn. ügyben.
/: Zalai Emil r. szds. :/
\r\n alosztályvezet&\r\ocirc; |
|
/: Simon József r. fhdgy. :/ |
Engedélyezem:
/: Hollós Ervin r. alezredes. :/
osztályvezető
/: Hollós Ervin r. alezredes. :/
osztályvezető
ÁBTL
3.1.5. O-11802/6 "Fekete Hollók" 301-304. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése