A Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után

A Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után 1.

Részletek

Megjelent: 2012. június 18. hétfő, 09:51

Írta: Kopácsi Judith

Előszó

Dr. Kopácsi Sándor a „Független Magyarország” a Szovjet birodalomban, azaz a Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után” című dolgozathoz, amit apám az 1956-os forradalom 20. évfordulójára irt Fejes Elek álnév alatt. 

Mint apám jogos örököse, rendszeresen kutatok írásai, jegyzetei között. Így került kezembe nem régen a fent említett majd negyven oldal hosszú, géppel irt tanulmány. Ennek megírását Mr. Ford, 1976. Október 6.-án a San-Franciscóban tartott elnökjelölt vita során kifejtett megjegyzése váltotta ki, amely szerint a Kelet és Közép európai országok függetlenek a Szovjet birodalomtól. 

A tanulmány több szempontból is érdekes, és sajnos időt álló. Olyan történelmi dokumentum is egyúttal, amelyben név szerint is említve vannak a forradalom alatt és után történt atrocitások felelősei. Fölelevenít történéseket, amikről 20 évvel a rezsimváltozás után már nem illik emlékezni, és a történészek számára is ad egy kis utalást, hogy hol találhatnak anyagot pl. arról a teljesen elfelejtett tényről, mint a forradalmárok Szovjetunióba való toloncolása, vagy a Szovjet tisztek és közkatonák saját embereik által történt kivégzése. 

Húsz évvel a rendszerváltás után talán illetlenség részemről felemlíteni ilyen szalonképtelen dolgokat, amikor a Magyar emberek nagy többsége a világszerte gazdasági válság árnyékában szívesen nosztalgiázik a kiszámítható, stabil Kádár rendszerről. Amikor mindenkinek volt munkája, és a közbiztonság olyan volt, hogy az utcákon járva még késő este sem kellett félnie. Amikor csak azon múlott, hogy kinek lesz háza, autója és háromévente külföldi útja, aki meghúzta magát, becsukta a szemét, ha észrevette főnöke nagyméretű lopását és nem nyilvánított véleményt.

Csakhogy ennek komoly ára volt. Ezt az akkori erkölcsi meghasonlást a mai Magyar fiatalok fizetik meg, és még ki tudja, hány nemzedéken át kell majd fizetniük.

 A tanulmányt, mint említettem Apám eredetileg nem a saját neve alatt írta. Érthető volt, egy évvel kivándorlása után, amikor még nagyanyám is élt, hogy nem akarta kihívni a Kádár rezsim bosszúját. Az írás akkor nem lett publikálva. Most találtam meg a kéziratok között. De úgy érzem, fontosságát még mindig nem veszítette el. Nem árt időnként visszanézni, még akkor sem, ha azok a történések nem éppen sorolhatók a legvidámabbak közé.

 De ami az írásban engem leginkább megragadott, hogy mindezeknek a tragikus tényeknek tudatában is Apám a körkörös bosszúállás helyett a békés átmenetnek volt a híve. Ezt hangsúlyozta ki 1989. Június 16.-án a 301-es Parcellában Nagy Imre és társai koporsója előtt is. És erre biztatna ma is, mert Dr. Kopácsi Sándor az egész életét gyűlöletmentesen élte le, áldást és békességet kívánva minden embertársának. 

 Judith Kopacsi-Gelberger

 2009, Február 5.

Brampton, Ontario

Kanada

 

A „független Magyarország” a Szovjet birodalomban, azaz a Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után 1. rész

(Visszaemlékezés a forradalom 20. évfordulóján)  Dr. Kopácsi Sándor (eredetileg Fejes Elek álnév alatt) 1976. október-december.

 Mr. Ford nyilatkozata

Mr. Ford, 1976. Október 6.-án a San-Franciscóban tartott elnökjelölt vita során kifejtette, hogy szerinte a Kelet európai országok függetlenek a Szovjet birodalomtól. Ennek nyomán határoztam el magam az írásra, hogy emlékeztessek arra, hogyan is néz ki ez a függetlenség a valóságban.

 Érzem szükséges ez a mementó, hiszen Jaltában eladtak, 56-ban magunkra hagytak, Helsinkiben eltemettek, San-Franciscóban elfeledtek bennünket. A halálnak több fázisa van, de az hal meg igazán, akit elfelejtenek, és nem beszélnek róla többé!

 Azért akarom a feledés és ismeretlenség homályából felszínre hozni mi történt Magyarországon 1956. november 4.-ei a szovjet intervenció után. Milyen volt ez a cselekvési szabadság, függetlenség, hogy nézett ki a bírói függetlenség?

 Mr. Ford tudja igazán, mi is az a független bíróság, hiszen elnöki székét is az elődje (Nixon) felett ítéletet mondó Legfelsőbb Bíróságnak köszönheti. Ilyen indítással könnyen a csalóka látszat megszépítő szemüvegén láthat és vonhat le következtetést egy elnök Bukarest, vagy Varsó ünneplő tömegei között lassan gördülő gépkocsiból. De mi láttuk a tüzet okádó tankcsordákat rátörni békés Budapestünkre. Az óvóhely sötétjében volt alkalmunk meditálni mi a különbség a szovjet városparancsnok által aláirt felhívás, amely szerint a Szovjet csapatok "a magyar nép békés alkotó munkája vívmányainak megvédése érdekében ideiglenesen bevonultak Budapestre” és a fejünk felett összeomló épületek robaja között.

 

A Rákosi-korszak, az úgynevezett „személyi kultusz” túlkapásairól számos leírás, mű jelent meg. A forradalom 20 éves évfordulójára én nem a forradalom heroizmusáról, történelmi jelentőségéről, hanem a bukás utáni megtorlás eddig kevésbé ismert részleteiről szeretném megírni az emlékeimet.

 Ezek egyrészt saját tapasztalataim, másrészt egy szűk különféle munkakört betöltő jogászokból álló baráti kör úgyszólván mindennapos találkozásának eredményeként rakódtak össze. A legbizalmasabb információkat gyerekkori barátomtól kaptam, aki a Legfelsőbb Bíróságon volt magas beosztásban. Bár nyugdíjban van, nevét még sem írom le, mert bár 20 év telt el, de a lényeg a rezsim belső tartalma tapasztalataim alapján nem változott.

 Még a fülünkben visszhangzottak a Rajk temetésen elhangzott „Soha többé Rajk elvtárs !”, és „A személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözőkről.” Nem egészen egy hónap múlva ugyanezek a személyek, változott testületi címkével ellátva ismét kiélhették szadista ösztöneiket, amelyet immár a bosszúvágy is fűtött.

 Amikor a Magyar kérdés csak vagonkérdés

Sokak tudatában úgy maradt meg, hogy kezdetben még bizonytalanság uralkodott a felső pártvezetésben Október elvi megítélésében, és csak amikor decemberben egyértelműen ellenforradalommá nyilvánították a forradalmat ettől az időtől kezdődött a terror, a megtorlás. Ezután jelentek meg a rendeletek (bizalmas belső utasításokra) a rögtön-bíráskodásról, a rendkívüli bíróságokról.

Ez nagy tévedés. A Szovjetunió szempontjából a magyar ügy egy pillanatig sem volt elvi kérdés. Csak gyakorlati szempontokból a katonapolitikai elvek érvényesültek. Ha volt egyáltalán valamiféle illúziója a szovjetvezetésnek, azt október szétfoszlatta és maradt az alapigazság, hogy Magyarországot, csak a szovjet szuronyok tartják a paktumon belül. Ebből a megfontolásból kiindulva november 4.-e után a megbízhatatlanná nyilvánított nemzetiségek sorsát szánták a magyaroknak, amint Szerov hadseregtábornok az NKVD akkori főnöke, a magyarországi hadműveletek irányítója, klasszikus tömörséggel így fogalmazott meg,

"A magyar kérdés csak vagon kérdés."                                  

 A szovjet csapatok november 4.-én vasárnap hajnalban hadüzenet nélkül kb. 3.000 tankkal megtámadták Budapestet. Öt napon keresztül ágyúzták a főváros épületeit és géppuskázták az utcára merészkedő lakosságot. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint az események során meghalt 2562 magyar állampolgár.

 Az orosz veszteségekről nem adtak ki hivatalos jelentést.

Még a harcok alatt megkezdték a deportálást. A lőszert és más utánpótlást szállító vagonok és gépkocsi oszlopok nem üresen tértek vissza a Szovjetunióba. Az elfogott felkelőket, vagy potenciálisan veszélyesnek tartott fiatalokat, ezerszámra szállították el. Kárpátalja és Ukrajna lágerei tömegesen fogadták a herceg esztergályosokat, gróf marósokat. Ennyi arisztokrata csemete az Osztrák-Magyar monarchia fénykorában sem élt az egész birodalom területén.

 Példaként említem meg, hogy a Kerepesi temető ravatalozó helyiségeiben is volt egy begyűjtő központ, ahonnan teherautóval szállították a kora hajnali órákban a Rákosrendezőre a környéken összefogott fiatalokat.

 Néhányuknak sikerült megszökni, közöttük egy fiatal ügyész barátunknak is. Ügyész barátunk beszámolója egyáltalán nem lepett meg bennünket, hiszen mi, az idősebb generáció, jól ismertük a II. világháború alatt, de különösen Budapest ostrománál a Vörös Hadsereg hadifogoly szisztémáját. A TASSZ közölte a főparancsnokság hadijelentését: "csapataink elfogtak 1250 ellenséges katonát és tisztet!” A mozgósítás 16 évtől 60 évig szolt, tehát csak az utcán össze kellett terelni a potenciális katonákat; hogy többsége civil öltözéket viselt az nem jött számításba, mert ugyebár az egyenruhát levetette. Van, amelyik nagyon ágál, hogy hadüzemi felmentett munkás és egy percet sem volt katona vagy bujkált behívó parancs elől.

Nos, hát valakinek csak be kell gyűjteni őket, ha már a nyilas razziákat is megúszták.

Édes istenen, végső soron csak egy kicsi robotról van szó. Hogy 4-5 év lett belőle? A Gulágok világában, ha jól meggondoljuk ez tényleg nem több mint öt perc.

 A történelem ismétlődik: 1956 Novemberében Budapesten és több vidéki városban összefogdossák a potenciális felkelőket, a tinédzser körüli korosztályt. Ránézésre is meglehet határozni, ismét nem állítja nagy fejtörés elé a szovjet tiszteket és katonákat. A szökevény fogyaték sem probléma, névsor itt nincs, csak darabszám. Helyére perdítik az első útba kerülő kádert és megy minden a bevált szisztéma szerint.                              

 Távoli Moszkva környéki lágerekbe is eljutottak magyarok. „Magyar Tábornak” nevezték ezeket a lágereket, ahol nemcsak magyarok, hanem a Magyarországon október előtt és alatt állomásozó és megbízhatatlanná vált szovjet katonák és tisztek, valamint a magyarokkal szimpatizáló nagyrészt értelmiségi fiatalok voltak fogva tartva.

 Már szinte hihetetlennek tűnik, hogy a Volga-németek, krimi tatárok és szidók sorsát szánták népünknek is. Nem elképzelhetetlen, hogy valahol Birobidzsántól északra jelölték volna ki az új lakóhelyünket, azzal a történelmi indoklással, hogy visszatértünk a honfoglalás előtti Óhazába. Természetesen saját, kérelmünkre.

 A kitelepítés tervét nem 1956 októbere szülte. Ott porosodhatott az ötvenes, vagy azt megelőző évektől az MVD fiókjában. Szovjet történészek elejtett folyosói megjegyzései a moszkvai tisztképző iskolán most öltenek testet. Nem egyes történészek egyéni véleménye, hanem távlati tervről van szó, amelyet a szovjet államgépezet időszerűnek talál a realizálásra.

Gábor Áron, aki ebben az időben szibériai száműzetését töltötte említi „Évszázados Emberek "c. könyvének 320. oldalán. Egy kazahsztáni „etap” tagjai beszélték, hogy azért irányították át több láger állományát Szibériába, mert "külföldi" anyag érkezett. Magyarok. A hír megdöbbentette és eszébe jutott, ahogy egy elítélt kazah tanár mondta a felsőkamzsalai lágerben; "a magyar nép ázsiai honos és történelme nem a Kárpátok medencéjében, hanem a nagy szibériai síkságon és az Altaj közötti részen született, ott az őshazájuk. Nagyon ésszerű volt Sztálin elvtárs terve, hogy oda telepítsék vissza." Az elfelejtett beszélgetés beleillett a hírbe, hogy 56-os magyar foglyok érkeztek Kazahsztánba. Talán Vlagyimir sem véletlenül említette, államérdek, hogy minél gyorsabban feltöltődjön az altaji táj és még kísért a terv, hogy erős, kulturált népi egységek állítsák meg az Altaj és a Pamír lábánál a sárga inváziót.

 A vagon kérdés gyakorlati megoldásában nehézségek merültek fel. A vagonok lakói túl hangosnak bizonyultak. A szavalókórusok hangját sokan meghallották és a rácsokon kidobált cédulákat a vasutasok és a lakosság eljutatta a nyugati országok követségeire és az indiai Krisna Menonhoz. Két fiatal Nyugatnémet újságíró is résztvett a nem éppen önkéntes Inturiszt utazáson. Munkácsról tértek vissza hazájukba az erélyes tiltakozás hatására és riportjuk bejárta az egész világot. A TASZ szovjetellenes rágalomnak minősítette a hírt, magyar részről Pongrácz Kálmán a fővárosi tanács elnöke cáfolta meg a deportálásról szóló "imperialista förmedvényeket.”

 Nem tudjuk milyen méretűvé szélesedett volna a deportálás, a világközvélemény nyilvánossága és tiltakozása nélkül. Jogászi körökben is eltérő volt a vélemény.

 Két álláspont volt.

Az egyik szerint a végső megoldás az egész magyarság kitelepítése a Kárpát-medencéből. A másik a párthű káderek véleménye szerint, csak az aktív résztvevők, a potenciálisan veszélyes elemek /fiatalok/ időleges kikapcsolása volt a cél, a konszolidáció megteremtése érdekében.

 Később az ügyészi és bírói eligazításokon ez a kérdés úgy szerepelt, hogy a vádlottak erről nem beszélhetnek, mert ez, mint rágalmazás súlyosbító körülmény lesz számukra. Akiknek azonban a vádpontja oly súlyos volt, hogy ez az "apróság" már nem befolyásolta a várható ítéletét, azok beszéltek róla.

 1956. november 22.-én megjelent az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a Munkástanácsok felállításáról. Ez a már kialakult állapot szentesítése volt. A hozzáfűzött remények azonban az új rezsimet gyorsan meggyőzték, hogy a Munkástanácsok nem engedelmes bábok és szembehelyezkednek a sztálinista restaurációval.

 Nem sokkal később már az "úgynevezett Munkástanácsokról" irt a Népszabadság és azok vezetőit éppúgy deportálták, mint veszélyes elemeket, akiknek döntő befolyásuk van az Őket megválasztó munkásokra. Így hurcolták el rögtön november első hetében Földvári Rudolfot a Borsod megyei Pártbizottság első titkárát, a Forradalmi Bizottság elnökét, országgyűlési képviselőt /a mentelmi jogával együtt/ és csak a sztrájkba lépett diósgyőri munkások követelésére hozták vissza Ukrajnából, leborotvált fejjel. 1957 márciusában jelent meg a Népszabadságban, hogy képviselői mandátumáról önként lemondott, valószínűleg ugyanúgy, mint az egészségtelen hajviseletéről.

 Rácz Sándort az Országos Munkástanács elnökét decemberben deportálták, miután sem fenyegetés sem miniszteri pozíció ígérete sem tudta eltántorítani, hogy felemelje szavát a tömeges bebörtönzöttek és deportáltak érdekében. Mindkettőjüket életfogytiglani börtönre ítélték.

A Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után 2.

Részletek

Megjelent: 2012. június 20. szerda, 09:51

Írta: Vendégszerző

A magyar laktanyákat megszálló szovjet alakulatok a honvédséget lefegyverzik. Az alakulatok parancsnokától függ, hogy hazaküldik, hadifogolyként a laktanyában tartják, vagy Ukrajnába szállítják őket.

Nem egy ügyésznek tették fel a kérdést a vádirat ismertetésekor a bebörtönzött forradalmárok, hogy a letartóztatás dátuma 2-3 hónappal későbbi, mint a tényleges őrizetbe vétel napja, mert ezen időszak nagyobb részét a Szovjetunió valamelyik lágerében töltötték. „Ezen a napon vettük át a Szovjet hatóhatóságoktól”, hangzott a válasz. „Az előtte eltöltött időt tekintse hadifogságnak.”

 

ÁVH-ból ÁVÓ, mi a különbség?

Kádár bármennyire is tisztában volt azzal, hogy az oroszok által megkövetelt megtorlást és tisztogatást csak a véreskezű, a koncepciós perekben kompromittált volt ÁVH-s tisztekkel tudja maradéktalanul végrehajtani, lelke mélyéből a volt rab szemlélete is elő-előbukkant. A piszkos munkát elvégeztette azokkal, akiknek amúgy is mocskos volt a kezük, s mikor a nagy aratás végetért, a mór megtette kötelességét alapon elbocsájtatta, nyugdíjaztatta őket. Könnyeket azért nem kell ejteni a másodszor is elbocsájtott légió felett, hiszen kiemelt nyugdíjjal, vagy kiemelt beosztással a polgári életben jutalmazták szolgálatukat.

Csak a korlátlan hatalom szédítő mámorától lettek megfosztva. De ez nem változtatott a meggyőződésükön, hiszen szolgálatuk alatt sem voltak hívei a Kádár rezsimnek.

Kádár ismerte az újonnan alakuló ÁVO’s állomány iránta érzett unszimpátiáját és gyűlöletét. Az első belügyi értekezleten nyíltan támadták egyes ÁVO’s tisztek a forradalom alatti magatartásáért és nyilatkozataiért. Kádárnak is volt néhány megbízható kádere és neki is a fülébe jutott az ÁVO’s berkeken belül hangoztatott vélemény: „Nincs eldöntve, hogy Nagy Imre vagy Kádár lesz-e az elsőrendű vádlott.” Ami nem volt igaz, mert persze az el volt döntve, hisz Kádár hűségesen teljesítette még ki nem mondott óhajait is a Szovjetvezetésnek.

De a szovjet intervenció és megszállással való egységes nemzeti szembenállás lehetetlenné tette az első hónapokban, hogy magyar bírósági eljárás keretében tömegméretekben hajtsanak végre megtorlást.

Körülbelül három hónap telt el, 1957. január utolsó napjaiban adták át /formailag/ a magyar hatóságoknak az őrizetben lévőket az ÁVO-soknak. Az ÁVO’s tisztek a szovjet MVD alárendeltségében működtek. A kihallgatásokat a szovjet titkos rendőrség tisztjei vezették orosz nyelven. A jegyzőkönyvek is orosz nyelven készültek. A nyelvet bíró ÁVO’s tisztek tolmácsként szerepeltek, de bevonták a fordításba a honvédségnek azokat a tisztjelt, akik a Szovjetunióban végezték a tiszti iskolát, valamint a kárpátaljai származású magyarul valamelyest is tudó szovjet katonákat is.

Ezeket a "bázis” jegyzőkönyveket még május-júniusban is lehetett a vádirati anyagokban találni és az ügyész feladata volt, hogy új jegyzőkönyvet vegyen fel, s a tárgyalás során már ne szerepeljen az orosz szöveg és magyar fordítása.

Felmerül a kérdés, hogy vajon egységes volt-e az ÁVO’s tisztikar november 4.-e után a terrorban, szükségszerűségében és végrehajtásában. Egyértelműen igennel tudok felelni. Azok az ÁVH-sok, akik szolgálatban maradtak, vagy újra szolgálatba léptek, valamennyien bűnrészesei az újabb, most már a koncepciós perek után tudatosan vállalt gyilkosságoknak.

A XX. Kongresszus után nem egy ÁVH’s tisztnek tették fel a kérdést; „mi a véleménye a koncepciós perekről és milyen szerepe volt benne?”

Csak kis töredék volt, akik makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy ezek valóságos és nem kiagyalt perek voltak. A többség véleménye, hogy őket is megtévesztették, mivel fel sem merték tételezni, hogy a párt oly neves vezetője, mint Farkas Mihály eligazításai, és szűk körű aktíva értekezletei, nem konkrét és igazolt tényeken alapszanak. A beavatottak, akik a forgatókönyv alapján a per szereposztását és szövegkönyvét tanították be a vádlottakkal, cinikusan azzal védekeztek, hogy a robogó gyorsvonatból életveszélyes kiugrani. Példaként hozták fel Szűcs ezredes esetét, aki mint emigráns hosszú évekig élt a Szovjetunióban és 1949-ben Péter Gábor első helyetteseként működött. Amint a Rajk pernél valami rendellenességet vett észre, Szücs a Szovjetunióba utazott, hogy ezt magának Sztálinnak a tudomására hozza. Az eredmény: éppen, hogy leszállt a moszkvai gép a Ferihegyen, máris letartóztatták és sommásan, minden bírói herce-hurca nélkül agyonverték és kidobták az ablakon. Bizonyos, hogy ez a példa nem ösztönözte az objektív igazság keresésére a "cégen belülieket."

A szovjet intervenció (1956. november 4.-e) után a vonat a sínen vesztegelt. Az apparátus hivatalosan még fel volt oszlatva, a mozdonyt az MVD fűtötte, és a beszállás a jelentkező utasoktól függött.

Az állomány kb. 20-25 % élt a lehetőséggel és kilépett, illetve nem lépett vissza a céghez. Nagyjából azok, akik - többségükben régi mozgalmi emberek- úgy érezték, hogy aljas célok eszközeiként használták fel hitüket - másrészt - nem minden alap nélkül - hangoztatták, hogy őket a politikai összeomlás bűnbakjaiként áldozatul dobták oda a tömegharagnak. Voltak olyanok is, akik nem akartak egy újabb terrorakcióhoz asszisztálni.

1956 októbere után már semmiféle elvi alap nem létezett, amely igazolhatta volna az erőszakszervekben való részvétet. Elvhű és az eszmében hívő kommunisták csak 1956. november 4.-ig léteztek Magyarországon.

Utána már csak cinikus, semmiben sem hívő karrieristák, a csordaösztöntől egy akolba tömörült maffia tagok, machievalista megszállottak, véreskezű, kompromittált hóhérok, akik új cégérrel folytatták a gaztetteket, no meg néhány tízezer régi párttag, akik kiábrándultak a gyakorlatból, de a szekéren maradtak, mert ez rázta őket egy életen át. A nyugdíj előtt már új tápszert nem vett be a szervezetük.

A tisztogatást Jeniszenkó MVD ezredes vezeti. Jeniszenkó neve nem mond semmit, mert még egy egyszerű tanácsadónak sem tudta senki a valódi nevét. Fogadjuk tehát el a fedőnévét, hiszen személytelen hatalom nevében cselekedett.

A Rajk per idején az ÁVH-nál Bjelov vezérőrnagy volt a mindenható tanácsadó. Az ő eligazítása alapján dolgozott Péter Gábor és szűkebb környezete. A Buharin, Kamenyev, Zinovjev perek konstruálásában aktív szerepet játszó Bjelov, Magyarországon is tökéletesen felépítette a munkásmozgalomban beépült ügynökök ördögi összeesküvését. Minden résztvevő tudta a szereposztást egészen a kivégzésig. Ott már megtört a bűvölet és az agymosás. De csak kevesek hallották a "Nem ezt ígértétek gazemberek!” A dobpergés elnyelte a döbbenetes kiáltásokat. Csak a rehabilitáció során kezdték az ÁVH-s főtisztek kifecsegni védelmükre, hogy mit tehettek ők, amikor Bérija helyettese és jobb keze, Abakumov személyesen építette fel a vádakat. /Abakumov viselte a Bjelov nevet/ ők csupán csak részfeladatokat kaptak egyes szereplők ügyében. 1953 júniusában Beriját és Abakumovot a hivatalos TASZ jelentés szerint, mint imperialista ügynököket kivégezték. Jól értesültek állították, hogy a Sztálin halálát követő hatalmi harc során Beriját a KB ülésén Hruscsov, Zsukov és más KB tagok a helyszínen lőtték agyon.

Jenyiszenko nevét el lehet felejteni, de arcát, aki csak egyszer is találkozott vele, soha. A hitlerista propaganda filmek szögletes-arcú, borotvált-fejű GPU-s figurái jámbor óvó nénik voltak hozzá képest. Hátborzongatóan kegyetlen arca és nézése volt. A külszín itt a belső tartalmat is fedte, mert nemcsak hivatása, de hobbyja is volt az embertelenség. Magunk között „kraftfingernek” neveztük, mivel minden egyes ujja, mintha ceruzahegyezővel lett volna megfaragva, olyan hegyes volt.

Bizalmasai elmondása szerint a 30-as években a kuláklikvidálásban vett részt valamelyik kaukázusi köztársaságban. A keménykötésű hegyi törzsek nem kimondottan szocialista alázatossággal fogadták a csekista különítményt. Az alakulatot alaposan megtépázták és többeket, köztük a likvidálás parancsnokát, Jeniszenkót is elfogták. A törzsi közösségen belül még erős volt a vérbosszú hagyománya, a kiontott vért kegyetlen módon bosszulták meg. Körmeit leszedték és nem a legesztétikusabb manikűr műtétet hajtottak rajta végre. Mielőtt végezhettek volna vele, egy másik különítmény kiszabadította. Addig sem volt a humánum megtestesítője, de ezután maga volt a bosszú angyala.

Ő volt a látható vezetője a „rendcsinálásnak”. Egyetlen intésére szerelvények indultak a Gulágok felé. ÁVO-sok, pufajkások, ügyészek az Ő parancsai szerint ügyködtek. Az első tisztogatásra rögtön az intervenció után kiadták a parancsot. Szerov és Jenyiszenko beindította a terror mechanizmusát.

A történelmi igazságnak tartozunk, ha megemlékezünk a november első felében hadbírósági tárgyalás útján /vagy a nélkül/ és a budapesti Gyűjtő fogházban kivégzett kb.150-200 szovjet tisztről és tiszthelyettesről, akiknek kisebb része átállt a felkelőkhöz, a többiek, nem kellő buzgalommal teljesítették kötelességüket. Az ingadozók büntetése éppúgy a halál volt, mint a felkelőkkel való együttműködőké.

A szovjet hírszolgálat nem publikálta az esetet. Az elrettentő kivégzések nyilván csak a hadsereg bizalmas parancsában jelent meg, az is csak a magyarországi alakulatok részére, akinek harci morálját volt hivatva megerősíteni.

Kopácsi-Gelberger Judith

A Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után 3.

Share on email

Share on print

Share on facebook

Share on twitter

More Sharing Services

elhallgatott tények

Új sozatot indítunk a Kádár rendszer igazságszolgáltatásának sajátosságairól. Közlője Kopácsi-Gelberger Judith, alapja Dr. Kopácsi Sándor tanulmánya, 1976 Torontó.

Ki vesz részt az ügyészi/bírói munkában 1956 után?

Sok vita volt baráti körünkben, ebben az időben. A legélesebb pontja - részt venni az ügyészi/bírói munkában, vagy távol maradni tőle?

Bármilyen álláspontot vallott magáénak a jogász, a kiindulás egy töröl fakadt. A lelkiismeret kereste a legjobbnak vélt megoldást.

Az ügyészi vagy bírói munkától való egyértelmű visszavonulásnak megvolt a lehetősége. A pártba nem lépett be, fenntartásait hangoztatta, vagy betegségre hivatkozva.

A résztvevők érve is meggyőzően hangzott, bár abban az időben nem egy régi barátság borult fel időlegesen a szenvedélyes álláspontok összecsapása során.

A lényeges érve, a továbbra is szolgálatban maradóknak a következő volt:

Belépni az MSZMP-be és megmaradni vagy elfoglalni a kulcspozíciókat, mivel csak így lehet biztosítani, hogy az ÁVÓ hatalma ne kerekedjen ismét felül. Kádár sem akarhatja a régi lejárt módszerek folytatását, hiszen éppen ezért robbant ki a felkelés. A vezető posztokat nem szabad a kompromittált, bármily utasítást végrehajtó banditák kezében hagyni.

Az első két hónap tapasztalata azt látszott bizonyítani, hogy a résztvevőknek van igaza, hiszen az ítéletek enyhék voltak, pl. Obersovszky egy éves ítéletet kapott először, és az ÁVÓ utasításait nem egy ügyész vagy bíró semmibe vette.

De az a hatalom, amely Kádárt miniszterelnökké tette, eleve meghatározta a menetrendet. A résztvevők szándéka nem befolyásolt semmit. Erről az első igazságügyi aktíva értekezleten győződhettek meg a résztvevők, ahol Marosán útszéli aláfestéssel, de lényegében az oroszok követelését vagy utasítását ismertette. Elsődlegesen, minden egyes megölt orosz katona gyilkosának felelnie kell. A fejet-fejért elv mindenkit megdöbbentett. Senki sem tudta a szovjet veszteségeket, erről hivatalos közlemény nem jelent meg. Találgattuk, hogy a sebeibe később belehalt katonák is ide értendők-e? A Magyarországon megöltek számába, ha úgy vesszük, beletartoznak a gyűjtőfogházban és más helyeken az MKV által kivégzettek is. Ekkor már megjelentek a népköztársaság Elnöki Tanácsának Törvényerejű rendeletei, amely jogi keretet adtak a korlátlan halálos ítélet hozatalára gyorsított eljárás keretében.

" A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a rögtönbíráskodást, az 1956 évi december hó 11. napjának 18. órájától kezdődő hatállyal az ország egész területére elrendeli.

A rögtönbíráskodási eljárás a katonai bíróság hatáskörébe tartozik. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa más rögtönítélő tanácsok kijelölése iránt is tehet intézkedést.

A rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapítására a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a kormányt felhatalmazza."

1957. január 13.-án a sajtóban megjelent a Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelete a gyorsított büntető eljárás alkalmazásáról, a következő cselekmények esetén:

"Lőfegyver és robbanó anyag engedély nélküli tartása, közüzemeknek okozott károk, a közérdekű üzemek működésének szándékos megzavarása, szervezkedés, lázadás, hűtlenség stb. stb.

4 & 1 pont: a gyorsított eljárásban az ügyész a terheltet vádirat mellőzésével a bíróság elé állíthatja."

A 25.& kimondja: „A gyorsított eljárásban elbírált büntettek büntetésé halál. "

A döbbenetes bejelentés után több kérdést vetettek fel Marosánnak. Pl. mivel lehet bizonyítani a gyilkosság vádját? Marosán válasza: „Nem kell bizonyítani, hogy a vádlott golyója oltott ki életet. A felelősség kollektív. Aki akár egyénileg, akár csoportosan résztvett fegyveres akcióban szovjet csapatok ellen, potenciális gyilkosnak tekintendő, és csak a fegyveres akciót kell bizonyítani. Pl. aki rálőtt, vagy benzines palackot dobott egy szovjet tankra, a büntetés egyértelműen halál.”

Nemcsak kérdés, de törvényességi ellenvélemény is elhangzott. A legélesebben az egyik megyei ügyészség vezetője szállt szembe a marosáni igehirdetéssel. A válasz olyan vészt jóslóan fenyegető volt, hogy már a szünetben azt javasolták neki barátai, hogy ne térjen vissza az értekezletre, és azonnal menjen illegalitásba, mert az élete veszélyben forog. Szerencséjére megfogadta a tanácsot, és ezt követően vidéken népi kollégista barátai bujtatták tanyákon, szőlőhegyen hónapokig. Az ÁVO-sok már az értekezlet befejezésekor keresték, és mint a Megyei Ügyészség Forradalmi Bizottságának elnökét, rövid úton halálra ítélték volna, ha ugyan már az őrizetbe vétele után nem verték volna agyon bőszült haragjukban. Kilenc hónap után önként jelentkezett és barátai közbenjárására kapott "csak” viszonylag enyhe, 8 évi börtönbüntetést.

Az ügyészek különösen nehéz helyzetbe kerültek, mert szinte minden megyei, járási, kerületi ügyészségen alakult Forradalmi Bizottság, amelynek sok ügyész formailag is tagja lett. De alig volt ügyész, aki az ÁVH feloszlatása után, ne hozott volna őrizetbe vételi határozatot az önként jelentkező ÁVH-s tisztekkel szemben, akiknek az ügyészségeken való jelentkezését Münich Ferenc Belügyminiszter adta parancsba. Ez a cselekmény, mint a személyi szabadság jogtalan, törvénytelen korlátozásaként szerepelt, ritkán önmagában, általában halmazatban, ellenforradalmi bűncselekmény mellett.

Az ügyészek tehát választhattak, vagy ők képviselik a vádat, vagy ellenük emelik más ügyészek, vagy ügyésszé vedlett, sebtében kinevezett ÁVÓ-sok.

A teoretikus kérdést a pragmatikus külső hatalom gyorsan eldöntötte.

Barátaim számára egy út maradt. Valamilyen módon kimaradni a politikai perekből. Aki lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy nem vállal részt a gyilkosságokban, az ki-ki a lehetőségek felhasználásával elkerülte a részvételt /bűnrészességet/. Természetesen a hangos véleménynyilvánítást mellőzni kellett. Volt, akinek sikerült a polgári vagy köztörvényes ügyekhez átkerülni, mások /akik a pártba nem léptek be/ különféle hosszabb betegségekkel, idegösszeomlás, ér-trombózis stb. vészelte át a nehéz időket. Néhányan vállalati jogtanácsosi területen folytatták tovább jogászi munkájukat. Nem kellett túl sokat hozzájátszani a meglévő betegséghez, hiszen e tragikus korszaknak nem ritkasága, hanem velejárója volt a szívtrombózis és az idegösszeomlás.

Halálos tanácsok és a gyermekgyilkosságok

A diktatúrák természetrajzához tartozik, hogy bár sok minden hiánycikk, de hóhér és ítélet mindég rendelkezésre áll kielégítő mennyiségben.

Kialakultak a halálos tanácsok, amelyek közül leghírhedtebb a Halász és Tucsek elnökletével működő bíróságok voltak. Kiemelkedőbb ügyészi karriert, mint a Rákosi korszakban Alapi Gyuláé, nem igen lehet megemlíteni, mert ezek a tanácsok, ahol tömegével hozták a halálos ítéleteket, a vádat, eme szürke kerületi ügyész képviselte.

A perek kezdeti nyilvánossága egyre inkább megszűnt. Néhány közeli hozzá-tartozó és civilbe öltözött ÁVO-sok, karhatalmisták, munkásőrök és pártfunkcionáriusok képviselték a közönséget. Később már családtagok sem vehettek részt csak az ÁVO-sok vagy egyszerűen zárt tárgyaláson ítélkeztek. A hadbíróságok is teljesen titokban hozták az ítéleteket.

A fejkvótát szó szerint értelmezte az ÁVÓ és a szovjet utasítás tervszámaihoz hozzácsapta az ÁVH veszteségeit is.

A norma túlteljesítés sohasem volt idegen a szocialista erőszakszervnél.

Így történtek meg a ma már hihetetlennek tűnő események, amelyeknek szemtanúi voltunk azokkal a hozzátartozókkal együtt, akik a Fő utcába illetve a Gyorskocsi utcába tisztasági csomagot vittek letartóztatott hozzátartozóiknak. Jellemző a méretekre, hogy a sor egészen a Bem szoborig kígyózott.

A kivégzett 12-14 éves gyermekek ruháit itt adták ki az őrjöngő szülőknek.

Ezek a gyermekek még fel sem tudták fogni, amikor a harcok során elfogták őket, hogy milyen következményekkel jár az a cselekmény, amelyet nem is tagadtak, sőt dicsekedtek vele.

A rendkívüli törvények, a gyorsított eljárás keretében módot adtak a sommás ítéletekre, de sehol sem találkoztunk még utalásképpen sem, hogy a Büntető Törvénykönyv általános részét megváltoztatták volna; nevezetesen a fiatal és gyermekkorúak korlátozott cselekvőképességét nem vonta kétségbe senki.

Ezzel kapcsolatban Balázsi Béla /Reki/ az ÁVÓ vizsgálati főosztályának egyik vezetőjének tette fel a kérdést egyik barátunk: - van e tudomása gyermekek kivégzéséről?

Reki válasza: - Nem látok különbséget harc közben a szovjet csapatok által lelőtt vagy ugyanazon cselekményért néhány héttel később végrehajtott büntetés között.

Ki volt ez a Balázsi Béla? Érdemes az életrajzát egy pár sorban felvázolni:

Illegális kommunista, akit 1944 őszén letartóztattak. Nem bízott a lelki ellenálló képességében, s ezért, hogy társaira a kínzások alatt ne tehessen vallomást, elvágta a torkát és a hangszálait. A nyomát ettől kezdve viseli, nemcsak külsőleg, de rekedt fátyolos hangjában is. Ezért hívták Rekinek /sokan csak így ismerték/. A mozgalomban egyesek ezt hősies cselekedetnek könyvelték el, mások szerint, aki saját magával szemben ilyen kegyetlen tud lenni, attól nem igen lehet irgalmat várni.

Mint az ÁVH vizsgálati főosztályának vezetője kegyetlen cselekedeteiről volt hírhedt. Minden bűnt bebizonyított és bevallatott áldozataival, ebben a témakörben, hűséges tanítványa volt a Jenyiszenko féle csekistáknak. 1956 nyarán, Rákosi bukását követően hivatali hatalommal való visszaélés miatt elbocsájtották. November 4.-e után Kádár János terrorkorszakát is végigszolgálta. Majd a hatvanas évek elején, amikor a vasseprőt a sarokba állították és a „Személyi Kultusz" alatti tevékenység ismét napirendre került, megkezdődtek az elbocsájtások és nyugdíjazások. Reki rosszul mérte fel az erőviszonyokat és az ÁVÓ azon frakciójához kötötte a szekere rúdját, akik Kádár fejét követelték 56-ért.  Nem vették tudomásul, hogy a "személyi kultusz” börtöneit megjárt Kádárra nagyobb szüksége van a szovjetvezetésnek, hiszen nevével fémjelezi, elködösíti, és ugyanakkor végrehajtja ugyanazokat a bűnöket, amelyeket a XX. kongresszuson Hruscsov elítélt.

Reki és társai több mint valószínű biztatást kaptak a csekista testvéreiktől, hiszen ezek nem voltak Hruscsovnak sem túl nagy hívei, mivel Hruscsov pellengérezte ki őket is. De azonnal elhúzódtak és hagyták barátaikat, amint azokat a magasabb érdekek a süllyesztőbe tették.

Kádár Rekit és néhány társát nem engedte a húsosfazék gazdasági stb. területén elhelyezkedni. Reki ismét talajt veszített, nem látta értelmét az életnek és öngyilkos lett, sikertelenül. Úgy látszik a saját nyakán felül nem elég biztonságos a célzási képessége. S ha már nem hal meg valaki, élni csak kell alapon, elvett egy nagyvásárcsarnoki maszek zöldségárus asszonyt, és most együtt árulják a zöldséget és Reki nosztalgikusan lékeli a görögdinnyét.

Kopácsi-Gelberger Judith

A Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után 4.

Részletek

Megjelent: 2012. június 27. szerda, 09:42

Írta: Vendégszerző

Visszatérve Reki válaszára a gyermekkivégzésekkel kapcsolatban, hogy nem lát különbséget a harc közben szovjet csapatok által lelőtt, vagy ugyanezen cselekményért néhány héttel később végrehajtott büntetés között. Ehhez nem kell kommentár. A Rajk, Kádár, szoc.dem és egyéb konstrukciós perek aktív résztvevője, fércelője, hogyan is látna különbséget? De nem kell hozzá jogászi képzettség sem, csak a józanész, hogy mekkora különbség van a két cselekmény között.

Nem vonja kétségbe senki: a katona egyféleképpen járhat el - akár igazságosnak, akár igazságtalannak látja azt a harcot, amit rákényszerítenek – lőni kell a vele szembenállóra. A fegyver személytelenné válik, mert csak a mögötte lévő megölése vagy megsebesítése védi meg a katonát. A katona öl, hogy ne öljék meg. Ez a harc törvénye és a katona önvédelmi cselekedete. Ezt nem lehet bűnül felróni egyetlen katonának sem.

Amint a harc megszűnt, más törvények érvényesülnek és pedig a jogi törvények, amelyek egyetlen kultúrállamban sem mondják ki, hogy a társadalmi kataklizmák teljes jogú cselekvőképes személlyé avatják a gyermekeket és a fiatalkorúakat. A német fasiszták alkalmazták ezt a módszert az elfogott fiatalkorú partizánokkal szemben.

Az ügyészek és bírák között mindég lehetett találni bármilyen törvénytelen cselekedetre végrehajtót, meg kell azonban mondani, hogy semmi nyomát nem találtuk annak, hogy ezeket a gyermekeket "törvényes” bírói utón, tehát ügyész és bíró közreműködésével ítélték volna el. Valószínűnek látszik, hogy az ÁVÓ terror különítménye hajtotta végre e rémtetteket, szó szerint értelmezve a fejet-fejért elvet. A későbbi perek idején, amikor legalább a formára kellett adni és napokig, vagy hetekig is eltartott egy-egy nagy létszámú vádlottakból álló per tárgyalása, a különítmény tagjai nosztalgikusan emlegették a „forradalmi tettek napjait”, amikor sommás egyszerűséggel lőttek agyon „szökés közben" az ellenséget.

A gyermekek brutális kivégzésére ma sem találok feleletet. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy szuperhatalom ne bírta volna el, hogy ha időlegesen is, de rövidnadrágos gyerekek mérjenek rá katonai vereséget. Vagy voltak köztük a kegyetlenségük mellett olyan misztikus hitűek, akik úgy hitték, hogy a megrendült birodalom építményét már csak ezeknek a kis "Kőműves Kelemenkéknek” a vérével lehet tartósan egyberagasztani?

Nincs felelet rá, de a mongol hordák budapesti tatárjárása alatt történtek meg ezek a szörnyűségek és ma sem tudjuk, hogy a megszállókat, vagy a lakájaikat vádolja-e bűncselekmény.

A gyermekek és fiatalkorúak kivégzése olyan vihart kavart pártberkeken belül is, hogy szinte egyik napról a másikra megszűntek, de az ÁVÓ-sok újabb találékonysággal küldték vesztőhelyre a fiatalkorúakat. A 17-18 éves korhoz közelálló felkelőket Dr Kiss, Nagy, és Kovács álnév alatt élő tanácsok halálraítéltek úgy, hogy az ítéletet csak a 18. születésnapjukon lehetett végrehajtani. Ezeknél a fiataloknál a nagykorúság napja a haláluk napja is volt egyben.

Ördögi gondolat volt ez is, a korlátozott cselekvőképességű személyt, nagykorúságának napján kivégezni, vagy azon a napon halálra elítélni. A nagykorúság nem visszamenő hatályú a cselekmény elkövetésének idejére. Csak a szocialista, dialektikus gumitörvények szerint lehet minden gaztettet "törvényessé” tenni.

 Megtorlási listán a honvédség tisztjei és katonái

Nem beszélek azokról, akik átálltak és a felkelő alakulatok keretében harcoltak, bár a törvényes Nagy Imre kormány és az MSZMP első titkára Kádár János Őket dicsőséges forradalmároknak nyilvánította.

Hanem azokról az alakulatokról, amelyek parancsra cselekedtek, pl. objektumot, laktanyát, utakat őriztek és eközben érte őket a szovjettámadás. Sok helyen előfordult, hogy viszonozták a tüzet és komoly veszteségeket okoztak a támadóknak. Nem egy kiskatona csak az őr kötelmei; a szolgálati szabályzatban előírtak szerint járt el a meglepetésszerű támadókkal szemben. A nemzetközi jog védi a katonát, ha szolgálati kötelmeit a parancs értelmében látja el. Senki ezért felelősségre nem vonható.

A magyar hadbíróságok tömegesen hozták a halálos ítéleteket az alakulatok parancsnokától le a lőszert adogató tüzérig. A leghírhedtebb tömeg-gyilkos Dr. Ledényi ezredes a katonai bíróság elnöke volt, akit miután egy temetőbe való áldozatot "termelt", vezérőrnaggyá léptették elő.

Példaként említem meg a Budapest déli részén szolgáló légvédelmi tüzér alakulat tisztjeit és katonáit, akik nov.4.-én hajnalban a Tököl felől támadó szovjet páncélosok tüzet viszonozták és kilőttek több páncélos és csapatszállító járművet, többek között 2 vagy 3 teherautót, amelyen ÁVH-sok voltak. Az alakulat parancsnokától (Mecséri ezredes) a honvéd kiskatonáig mindenkit kivégeztek a hadbírósági ítéletek alapján.

Kádár János 1956. november 1-én még, mint pártfőtitkár úgy nyilatkozott, hogy fegyverrel a kezében ellenáll. Nem sokkal később a katonákat, akiknek feladata és hivatása támadás esetén az ellenállás, ugyanezen személy utasítására tömegesen lemészárolják.                                                      

Az 1849.-es magyar szabadságharc bukása után a nemzet nem sok jót várhatott az osztrák Haynautól, aki még nőket is megkorbácsoltatott, és akit emiatt „bresciai hiéna” jelző is díszített. Az aradi 13 kivégzése is az Ő nevéhez fűződik. De a megtorlásban még ő sem ment túl a legfőbb honvéd tábornoki kar, vagy a vezérkar tisztjein. A honvédség tagjait, altisztjeit és tisztjeit az osztrákok közlegényként besorozták az osztrák armadához és szétszórták a birodalom különböző helyőrségeibe.

A közkatonákat is akasztató, Ledényi féle hadbírók még Haynau képzeletét is túlszárnyalták.

Meg kell jegyezni, hogy a nyugati közvélemény felháborodása már 1849-ben is arra kényszerítette az osztrák kamarillát, hogy félretegyék a kegyetlen Haynaut. Haynau megtudta, hogy hűséges parancsvégrehajtásának ez lesz a személyes jutalma és a parancs vétele előtt számos halálraítéltnek kegyelmet adott és ezeket szabadon is engedte, hogy borsot törjön az elbocsájtók orra alá.

Vajon a Reki félék hasonló helyzetben nem inkább sietették volna a hóhért, hogy minél több legyen az áldozat, amíg a hatalom tart?

Nem feltételezés ez Reki és társairól, hiszen e téren már bemutatkoztak 1955-ben. 1955 őszén Adenauer moszkvai látogatása eredményeként Hruscsovval egyezmény született. A Gulágok ontják a háborús bűnökért elítélt SS katonákat, tiszteket, civileket. Magyarországon is haladnak keresztül szerelvények. Mivel e szabadulók német állampolgárok és szovjet kísérettel mennek, az ÁVH itt még nem léphet pályára.

Néhány nap múlva magyar szabadulók jönnek. Ezeket az ÁVH-sok veszi át, nem azért, hogy szabaduló levelet, vagy a személyi igazolványt átadják, hanem hogy újabb tortúrának vessék alá a Gulágról hazatérőket. Ezek a szerelvények hozzák haza azokat a magyar idegenlégiósokat, akik indokinában átálltak Ho-Si Min csapatok oldalára. Többen kitüntetést kaptak, de a többiek is rendelkeztek a Ho-Si Min által aláirt menlevéllel, amelyben érdemeik jutalmául kérik a szocialista országok hatóságait, hogy segítsék őket mielőbb, hogy hazájukba visszatérhessenek.

Az agytröszt összeül: Rajnai Sándor, Balázsi Béla, Szalma József, Ferencsik József, Kucsera, kiagyalják a jogi formulát, „Bűntett a népek békéje ellen", idegen zsoldos hadsereg kötelékében elkövetve.

A menlevéllel együtt 10 éveket ad a kijelölt bíróság az idegenlégiósoknak. A többieket is hónapokig gyötrik, míg 1956 tavaszán az új szellő őket is kifújja az ÁVH kezéből.                                                                                                        

Ki a felelős a sortüzekért?

A Horthy rendszer néhány munkások és parasztokra nyitott csendőrsortüze ma már a történelem lapjairól vádolja a letűnt rendszer terror akcióit. Ezeket, mint népellenes cselekedeteket örökítik meg.

Vajon a magát Munkás-Paraszt Kormánynak nevező hatalom, hogyan magyarázza, hogy a tüntető salgótarjáni, diósgyőri, tatabányai, pécsi stb. munkások, asszonyok és gyerekek ellen a sortüzet használja megoldásként? Egyszerű. Nem vállalja! Sőt, letagadja! Ellenséges provokációként állítja be. Mint ahogy az október 25.-én a parlament előtti ÁVH-s vérengzést is.

Csodálatos dolog. A politikai rendőrség ezrével küldi bíróság elé az "ellenforradalmárokat". Minden személyt tud minősíteni és besorolni, csak az október 25.-i parlamenti sortűz és a november 4. utáni asszony és gyermekgyilkosokat nem tudta megtalálni.

Egy ország tudta, azért mert a tettes nem nyomoz saját maga után.

A parlamenttel szemben lévő épületet október 23.-án este szállta meg az ÁVH karhatalmi alakulata. A környező utcákban is helyeztek el tartalék egységeket. Október 25.-én a parlament előtt tüntető tömegre váratlanul tüzet nyitott a Földművelésügyi Minisztérium tetőzetéről egy ÁVH-s géppuskás különítmény. Az emberek a Parlamentbe kerestek menedéket és a szovjet tankok tüzet nyitottak a Földművelésügyi Minisztérium tetején lévő ÁVH-s állásokra.

A környező utcákba menekülő asszonyokat és gyereket váratlanul kereszttűz alá vette a Gyermekvédelmi osztályt megszállva tartó ÁVH különítmény. Ezek voltak az „ellenforradalmi provokátorok”, akiket játszi könnyedséggel meg lehetett volna találni a vezénylési napló alapján.

Szovjet vesztesség lista

Sok vita, de inkább találgatás folyt jogászi körökben, hogy vajon van-e olyan ember, aki ismeri a szovjet veszteséglistát, mivel a halálos ítéletek száma egyre növekedett.

A legsötétebb Rákosi korszak napjait is túlteljesítették. Volt olyan nap, amikor a hóhérok nyolc akasztófával dolgoztak és már nemcsak a gyűjtőben, de a Fő utcában /Gyorskocsi utca/ amely házak közé van beékelve, mindenki tudta, hogy amikor a teherautó motorokat egyszerre túráztatni kezdik, akkor a szovjet haladó hagyományok nyomán a kivégzésre vitt áldozatok utolsó búcsú szavait nyomják el. A jól értesültek 3 és 10 ezer közötti számokról beszéltek. Az orosz veszteségek ellenében ennyi halálos ítéletet kellett teljesíteni.

Itt került ismét a vita középpontjába, hogy a veszteségekbe az oroszok beszámolták-e a Gyűjtőben általuk kivégzett szovjet katonákat. Ezidőtájt már eljutottak hozzánk azok a hírek is, hogy nemcsak a Gyűjtőben /amiről ellenőrzött tudomásunk volt/ de különböző Budapesti és vidéki szovjet laktanyákban is végeztek ki saját tisztjeikből és katonáikból számosat, nem beszélve a Gulágokban történt felelősségre vonásokról, ahol a legenyhébb ítélet is 10 évnél kezdődött. Ezek ellenőrizhetetlen hírek és számok voltak. A tanácstalan tanácsadók is eltűntek és helyükbe a „manikűrösök” garnitúrája ítélt elevenek felett, hogy mielőbb holtakká váljanak. Több vidéki szovjet helyőrség is ellenállt az őket felváltó alakulatoknak. Nagy részük elpusztult az egyenlőtlen küzdelemben és csak egy kis töredékük vágta át magát nyugat felé.

Háborús bűnösök

A háborús bűnösök elleni pereket már a negyvenes évek végéig lényegében befejezték. Az októberi események alig hoztak felszínre eddig nem ismert személyeket. Egyedül Franci Kiss Mihály a 19-es fehérterror különítmények egyik hírhedt alakja került kézre.

Volt azonban néhányszáz olyan személy, akik ismertek voltak az ÁVÓ előtt, de nem kerültek bíróság elé, mert az ÁVH - vagy az MVD szolgálatában állottak. Ezt a garnitúrát fedték fel Kádár előtt, aki követelte, hogy személyre és érdemekre való tekintet nélkül állítsák bíróság elé és vonják felelősségre őket a legszigorúbban. A szovjet titkos rendőrség és az ÁVÓ védelmezte a beépített és mindenre felhasználható embereit; Kádár ez esetben megmakacsolta magát és nem engedett. A kezében volt a névsor és végül is nem volt kibúvó. Kádár megnyerte a játszmát és orron ütötte az ÁVÓ-t. Ennek következményeként kb.150-200 embert végeztek ki és ugyanennyit ítéltek súlyos börtönbüntetésre. Az ítéletek nagy részét a Fő utcában hajtották végre a szokásos motorberregés kíséretében.

Ha csak negyedrésznyi makacsság lett volna Kádárban arra nézve, hogy a szovjet típusú megtorlás ellenében a haláltól vitassa el október résztvevőit, meggyőződésem, hogy ez is sikerült volna, mert a szovjetvezetésnek szüksége volt Kádárra. Tizedannyi jellem és karakánság, mint amennyi Szvobodában volt és a konszolidáció vérengzés nélkül nyert volna megoldást.

Fejet fejért

A szovjetvezetés is tisztában volt azzal, hogy az események harcokban résztvett szereplői döntő többségükben nyugatra menekültek. Nekik nem volt fontos az orosz katona ellen harcolt felkelő feje, jó volt bárki, csak a fejkvóta, a tervszám teljesítve legyen. A halálos darabszámot a fejet fejért elv alapján hazai anyagból nem lehetett volna teljesíteni, hiszen az aktív fegyveres forradalmárok nagy része, mint már előbb is említettem, teljes okkal, külföldre menekült. Ilyen apróság az ÁVÓ-t nem hozta zavarba. Tömegével kreálták a pereket, ahol az elsőrendű vádlottból a tized, vagy huszad rendig, minden szentély a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével volt vádolva. Így már nem volt akadálya a tömeges halálos ítéleteknek. Sok ilyen „Pál utcai csapatot" állítottak össze, ahol jószerével mindenki tiszt volt, s csak elvétve akadt egy egy „Nemecsek.”

Kopácsi-Gelberger Judith

A Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után 5.

Részletek

Megjelent: 2012. július 07. szombat, 18:37

Írta: Vendégszerző

Fejet fejért

A szovjetvezetés is tisztában volt azzal, hogy az események harcokban résztvett szereplői döntő többségükben nyugatra menekültek. Nekik nem volt fontos az orosz katona ellen harcolt felkelő feje, jó volt bárki, csak a fejkvóta, a tervszám teljesítve legyen. A halálos darabszámot a fejet fejért elv alapján hazai anyagból nem lehetett volna teljesíteni, hiszen az aktív fegyveres forradalmárok nagy része, mint már előbb is említettem, teljes okkal, külföldre menekült. Ilyen apróság az ÁVÓ-t nem hozta zavarba. Tömegével kreálták a pereket, ahol az elsőrendű vádlottból a tized, vagy huszad rendig, minden szentély a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével volt vádolva. Így már nem volt akadálya a tömeges halálos ítéleteknek. Sok ilyen „Pál utcai csapatot" állítottak össze, ahol jószerével mindenki tiszt volt, s csak elvétve akadt egy egy „Nemecsek.”

 Szocialista jog – a kommunista Magyar Népköztársaság igazságszolgáltatása 1956 után
Időnként meghívnak a nyugati egyetemekre keleti tömbhöz tartozó országokból jogászokat előadásokat tartani a szocialista jogból. Csodálkozva tapasztalják a jámbor hallgatók, hogy a tipikus szocialista társadalomellenes bűncselekményeket kivéve szinte teljesen egyeznek a kultúrállamok jogszabályzatával. A Büntető Törvénykönyv általános része és a Büntető Perrendtartás egészen kulturált, mint pl. az ártatlanság vélelme, őrizetbe vétel ideje, védőválasztás, bírói függetlenség stb. 

Nézzük meg, hogyan néz ki a gyakorlatban a lágerbe tartozó ország, mint a kommunista Magyar Népköztársaság igazságszolgáltatása 1956 októbere után.
A szemináriumok tanítása alapján a független és pártatlan bíróság csak a törvényeknek az alkalmazására hivatott és csak a bírói lelkiismeret és az igazság szolgálata az alapeleme. Ezzel szemben mindenki tudja, hogy a kommunista párt a vezető erő, ezen belül is a Politikai Bizottság, vagy ha tovább megyünk, a Politbüró Moszkvában. Az, hogy az utasítás milyen áttéteken jön keresztül, az a jelen esetben nem érdekes. 

Tekintsünk bele a mechanizmus működésébe:
Íme, egy a sok bíróság közül. A bírói kar tagja, mint a tanács elnöke, és mellette két laikus "választott bíró”. Ez messziről pont úgy néz ki, mint az esküdtszék. Közelebbről a laikus bírók közül az egyik feltétlen párttag /ha nem mind a kettő/, akikre kötelező a pártfegyelem. A pártutasítást megkapja a pártbizottság valamelyik funkcionáriusától, pl. az adminisztrációs osztály vezetőjétől. Ezt, akár tetszik neki, akár nem, végre kell hajtani. Nem kell azért semmit sem a vak véletlenre bízni, a kiválasztás már eleve eldönti, hogy inkább túlteljesítő, mint vonakodó tanácstag kerüljön a halálos tanácsba.
A pártatlanság és elfogultság elkerülése érdekében így helyezi be a karhatalom a mártír özvegyeket, pl. Sziklai Sándor feleségét, akinek férje, amikor a felkelők körülvették a házát, öngyilkos lett.
Több, a harcokban elesettek hozzátartozói is tagjai voltak egy-egy különleges tanácsnak. Az objektív igazság keresése helyett a bosszúért lihegő özvegyek biztosították, hogy a bíróság a szicíliai vérbosszú eszköze legyen. A párt által delegált Dr. Tóth Matild hírhedt vezetője volt az egyik halálos tanácsnak. A tömeges halálos ítéletek meghozatala és főleg kihirdetése kifejezett perverz lelki gyönyört okozott ennek az elferdült pszichopata némbernek.
Amikor a Kennedy-gyilkosság után néhány nappal a TV-ben láttuk, amint Jack Ruby lelövi Oswaldot, még mi jogászok sem értettük meg első hallásra, miért emel szót Ruby védője azon esküdtek jelölése ellen, akik látták a TV adást. Egy kicsit belegondolva máris világossá vált, hogy itt a jognak olyan sarkalatos pontjáról van szó, mint az ártatlanság vélelme. Valóban, hogyan tekintheti ártatlannak a vádlottat az az esküdt, aki látta a kétségtelen gyilkosságot. Az, hogy a bizonyítási eljárás során lejátsszák és akkor úgy is látni fogja? Ez igaz, de a bizonyítási eljárás keretében. Nem pedig úgy, mint a Sziklainék és Dr. Tóth Matildok, ahol eleve az eléje kerülő vádlott bűnös, a bizonyítás is felesleges komédia a szemükben.

Az ügyész még szólásra sem emelkedett, a vádlott már el volt ítélve, a hóhér és két segédje már várták a kispadon. A halállista a zsebben van, a fejpénzért csak a kasszához kell menni a végrehajtás után és felvenni. Minden egyszerű. A gyorsított eljárásban még vádirat sem kell, elég az ügyész szóban előadott néhány mondata. Nem kell patikamérleg sem, hiszen a törvényerejű rendelet kimondja, ezen bűncselekmények büntetése: halál!
Dehát valamivel csak bizonyítani kell a vádat, kiált fel a jámbor nyugati olvasó. Valóban a szocialista jog a szabad bizonyítási rendszer alapján áll. Nem úgy, mint tanultuk anno a közmondást idézve; "Egy tanú, nem tanú!"
A gyorsított eljárás keretében ismét tipikus jelenség az egy tanús tárgyalás. A vádlott ellen egy másik vádlott vallomása. Mentő tanúkat nem hallgatják meg, holott nincs hatályon kívül helyezve a BTK általános részének az a megállapítása, mely szerint az ítéletnél figyelembe kell venni a súlyosbító és enyhítő, a terhelő és mentő körülményeket. 

Íme, néhány tipikus eset:
Kiss Péter 20 éves reggel kimegy a kertbe és talál egy géppisztolyt, több tárral. Valaki bedobta a kerítésen, hogy rövid úton megszabaduljon tőle. A beszolgáltatás szóba sem jöhet, mert a meghurcolást úgysem kerülheti el, marad a bevált módszer, tovább dobni, ami nappal nem ajánlatos. Kézikocsira rak néhány bútordarabot, és közötte elrejtve, a fegyvert. A Dunaparttól nem messze laknak. Útközben egy vegyes járőr igazoltatja, a kocsit átkutatják. Kétségtelen korpusz, a védekezést nem hiszik el /mindenki ezt mondja először alapon/. A forradalom alatti idő elszámoltatása következik. Mint sok más fiatal, ő is az utcát járta, s akad egy tanúvallomás, hogy látták a Tűzoltó utcai felkelők között. Fegyvert nem láttak nála. Kiss Péter elmondása szerint egy osztálytársát ismerte meg és vele beszélgetett.
A vád fegyverrejtegetés és fegyveres csoportban elkövetett ellenforradalmi bűncselekmény. A korpusz az asztalon, tanúvallomás is van, az ítéletet nem nehéz kitalálni.

Vajon ebben az igazságszolgáltatási csapatösszeállításban jutott-e szerep a védelemnek? A szereposztási komédiában a védő is helyet kap. Nézzük, hogy nézett ez ki 56 után.
A koncepciós perek védőügyvédjei második vonalbeli vádlók voltak, csak a szótárukban kevesebb és gyengébb jelzőt használtak. Pl. alattomos hüllők, undorító férgek stb. ezt csak az ügyész mondhatta. A védő ügyvéd csak egyszavas jelzőkkel dolgozhatott, mint pl. szörnyeteg, stb.
A vádlott vagy hozzátartozója nem választhatott szabadon védőügyvédet, mivel a politikai perekben meg volt szabva az Igazságügyi Minisztérium listáján, hogy kik közül lehetett "választani”. A rendszer számára megbízható védő már eleve kizárta a szó valódi értelmében vett védelem lehetőségét. A formális szabályt kívánta dokumentálni, hogy a perben indultak ügyész, bíró, plusz egy védő.

56 után is lényegében az eredeti garnitúra maradt és kiegészült néhány olyan volt bíróval /kirúgott rendőrtiszttel/, akik megundorodtak a koncepciós perektől.
A választott vagy kijelölt védő csak a vádirat kiadása után találkozott védencével. A vádiratot és az ellene való védekezést együtt beszélték meg.
Egyetlen személy volt jelen, egy karhatalmista tiszt, aki "csupáncsak" a biztonságra ügyelt. A vádlott készíthetett jegyzeteket, ezt a tárgyalás során is használhatta, csak este vették el tőle, nyilván ezt is biztonsági okokból.
A vádlott és védője minden indítványát előre tudta az ÁVÓ és az esetleges mentőtanú, csodálatos véletlen folytán, hosszabb vidéki kiszállásra utazott. Írásbeli dokumentumokat nem lehetett időben fellelni, vagy a meglévők egyszerűen eltűntek.

Tóth Ilona orvostanhallgató esetében a vád az volt, hogy egy karhatalmista katonát a kórházban a vénába fecskendezett injekcióval szándékosan megölt. A vád szemenszedett hazugság volt és a tárgyalás során a védőügyvédnek adta át Tóth Ilona annak a szovjet tisztnek a nevét és a budapesti laktanya címét, akit mint súlyos sebesültet ápolt és megmentett a harcok alatt. A családtagok beszéltek is a tiszttel, aki hajlandó volt a tárgyaláson vallomást tenni. Az indítvány után egy nappal a szovjet tisztet ismeretlen helyre vezényelték. (Lehet, hogy egyenesen valamelyik magyar táborba, vagy a túlvilágra?)
Tóth Ilonát kivégezték.
Ez a felügyelet a tárgyalás során sem szűnt meg. A tárgyalás szüneteiben a védő csak a "biztonsági tiszt" jelenlétében tárgyalhatott védencével. A vádlott érezte, hogy egy pillanatra sem került ki az ÁVÓ kezéből, a lánc eleje és vége változatlanul egy kézben van. Ezáltal a legdurvább módon megsértették úgy a nemzetközi, mint a magyar jogszabályokat.
Az SZKP XX. kongresszusa után a Demokratikus Jogászok Nemzetközi Szövetsége 1956 májusában, Brüsszelben hozott határozatának 2§ 5. bekezdés c. pontja kimondja:

 „Minden vádlottnak letartóztatásának pillanatától kezdve jogot kell adni arra, hogy felügyelet és ellenőrzés nélkül érintkezhessen jogi tanácsadójával.”

A Demokratikus Jogászok Nemzetközi Szövetsége közismerten szovjet befolyás alatt álló szervezet és ülésén a magyar és szovjet küldött a határozatot megszavazta.

Volt néhány védőügyvéd, aki komolyan vette a védelmet és a szó klasszikus értelmében megpróbált mindent védence érdekében. Indítványt tett mentő tanúk kihallgatására. Korabeli újságcikkeket idézett. Gyakran Kádár és Münnich kijelentéseit.
A bíróság elnöke és tagjai először nem akartak hinni a fülüknek, majd az elnök magához térve rendre utasítja a védőt. A védőügyvéd kéri, hogy védence érdekében az általa megjelölt részt felolvashassa a bíróság előtt.
Az elnök így reagál: „Figyelmeztetem a védő urat, ha nem hagyja abba kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padjára ültetem."
A védő nem kért mást, mint Kádár vagy Münnich valamelyik, forradalom alatti beszédének, vagy nyilatkozatának szószerinti idézését.
Az írók pereiben szinte minden tárgyalási napon kijutott a védők bíró által való fenyegetése. A védőbeszédet is a bizonyítási eljárás után minduntalan félbeszakították, megzavarták.
 

Fellebbezési lehetőség – törvényességi óvás?

Az esetben, ha nem rendkívüli bíróság ítélkezett és volt a másodfokú bírósághoz fellebbezési lehetőség, az ügyész súlyosbítást kért, ha az általa halálosnak minősített cselekményű vádlott "csak" életfogytiglani kapott.
Történtek olyan esetek is, hogy a vádlott 15 évet kapott és enyhítésért fellebbezett. A védőügyvéd javaslatára az illető a fellebbezést visszavonta, mert nem egy enyhítésért fellebbezőt másodfokon halálra ítéltek és kivégeztek.
Ez ugyan ellentétes a magyar büntetőjoggal, mert a bíróság nem szigoríthat enyhítési fellebbezés esetén /ha az ügyész elállt a súlybitó javaslatától/, de itt nem a jog, hanem a belső bizalmas utasítás és a fej-adag teljesítése játszott szerepet.

Ha valaki mégis a többszörös szűrön is átcsúszott valami csoda folytán és elcsúszott a bitófa mellett, még mindég ott volt a karhatalmi fejvadász különítménye vezetőjének kezében egy ütőkártya, az úgynevezett "törvényességi óvás”.
Ez első hallásra úgy hangzik, mintha törvénysértés esetén a Legfőbb Ügyész közbelépne és megsemmisítését kéri a törvénytelen ítéletnek, perújrafelvétel keretében.
E jogszabályt megfogalmazóknak ez lehetett a jó szándékú elgondolása.

A törvényességi óvásra akkor került sor, ha a bírói gépezetben valami "meghibásodás" következtében a halálra szánt áldozat kicsúszott a kezükből. A titkosrendőrség megnyomta a gombot és az ügyeletes ügyész törvényességi óvást nyújtott be az ügyben.
Baráti körünkben egy védőügyvéd intézett kérdést a törvényességi óvás benyújtását követően a vizsgálatvezető ÁVÓ-s őrnagyhoz. Mi tette szükségessé ezt a lépést? A válasz a kincstári humor szellemében így hangzott a "Popey a tengerész" dallamára:
„Nem baj, ha nincsen meg a pótkötél.
Mert van még egy pót-pótkötél" 
– miközben könnyesre kacagta magát a saját otromba tréfáján. 

Ilyen esetre került sor Dr. Radó György honvéd orvos ezredes ügyében, aki jogerősen 12 évi börtönbüntetést kapott. Mi lehetett a bűne egy orvosnak? Talán ellenállt fegyveresen a szovjet csapatoknak? Szó sincs róla. Egyszerűen, kórháza forradalmi bizottságának elnöke volt. Ez a tény önmagában nem üthette meg azt a mértéket, amelyért a karhatalom a fejét követelhette volna. Volt azonban egy megbocsájthatatlan bűne a karhatalom szemében. Mint a forradalmi bizottság elnöke, ő is kiosztotta az érdekelteknek a titkos káderanyagot. De ezen túlmenően a titkos káderanyag fogalmát kiterjesztően értelmezve, az elhárító tiszt dossziéját is. Na, ez volt a halálos bűn, amiért a törvényességi óvást az ügyész benyújtotta. Dr. Radónak nem sok esélye volt a maffiával szemben, az életéért, a játékszabályokat ismerve, nem adtak volna ez időben egy lukas garast sem.
Az, hogy életben maradt, annak köszönhető, hogy akadt egy védő, aki kockáztatta a szabadságát és az államtitkot képző ügyet és a törvényességi óvást Dr. Radó közeli hozzátartozójának tudomására hozta, aki a Rajk ügyben hosszú börtönbüntetésre volt ítélve, és mint rehabilitált személy igen jó összekötetésekkel rendelkezett. Sikerült is eljutnia a legfelsőbb pártfórumokig és interveniálásra az ügyész visszavonta a törvényességi óvást. 

Dr. Bajor László

Érdemes megemlékezni erről a védőügyvédről. Ártani már nem tudnak neki, hiszen időközben rákban meghalt Dr. Bajor László. Röviden tekintsük végig életútját, amely nem volt egyenes és töretlen, tele buktatókkal és ellentmondással, mint az emberi sors általában. Jogi tanulmányait Debrecenben végzi. 1943-ban csatlakozik a baloldali diákokból létrejött Márciusi Fronthoz.
1945 után az igazságügy minisztériumban különböző beosztásokban dolgozik, majd az ötvenes években hadbíró ezredesnek nevezik ki és az egyik külön tanács elnökeként az akkori idők több perében hoz halálos ítéletekét is.
Azon kevesek közé tartozott, aki felismerve, hogy milyen alantas célok érdekében használták fel, levonta a következtetést és lemondott állásáról.
A Kádár-rezsim fényes ígéretekkel igyekezett rávenni, hogy vállalja el a Legfelsőbb Katonai Bíróság vezetését. Dr. Bajor László hajthatatlanul kitartott álláspontja mellett és csak védőügyvédként volt hajlandó folytatni pályáját. 

A politikai perekben ezután következetesen védencei valódi védőjeként viselkedett. Nemcsak a tanácselnöknek a fenyegetésével nem törődött, de kockáztatta szabadságát és életét is, hogy a haláltól megmentse az általa védett személyeket.
A Sauluszból Paulusszá vedlett Dr. Bajor László megérdemli, hogy megjegyezzük nevét ebben a vérgőzös korszakban.
A hozott nagyszámú halálos ítéletek esetében az Elnöki Tanács csak igen ritka esetben élt a kegyelmezés jogával.
A külön tanácsok esetében nem is került az Elnöki Tanács elé a halálos ítélet, mert a bíróság olyan felhatalmazással rendelkezett, hogy saját hatáskörében döntötte el, kit tart alkalmasnak arra, hogy a kegyelmet kérők közül a kérvényét terjessze-e fel az Elnöki Tanácsnak.
Akit nem tartottak erre alkalmasnak – ez az esetek 98%-a volt – azt 2 órán belül vagy másnap kivégezték. Valóban királyi jogkörrel rendelkeztek ezek a vészbíróságok. 

A halálra ítéltek utolsó órái – szabad vallásgyakorlás

És amikor az utolsó szalmaszál, a kegyelem lehetősége, is elúszott, miben tudott a lélek megkapaszkodni, honnan vehetett erőt az utolsó órákban, hogy szembe tudjon nézni a megsemmisüléssel, a halállal?
Még a hitét nem gyakorló, de sok olyan ember, aki hitetlennek vagy ateistának vallotta magát, ezekben az órákban az ég felé fordult és az Istenben, a túlvilágban, a feltámadásban keresett megnyugvást és erőt a zsoltárral. 

" Nincs már szívem félelmére
Nézni sírom fenekére,
Mert látom Jézus példájából
Mi lehet a holtak porából”,

Az utolsó perceket a felszentelt személy, az egyház szolgája; a pap tudja igazán megkönnyíteni és a hitben megerősítve útjára bocsájtani a halálba indulót, lelki vigasszal ellátni.
Az Alkotmány biztosítja a szabad vallásgyakorlást és ebbe az is beletartozik, hogy a halálra ítélt - ha kívánja - élhessen a pap által nyújtott lelki vigasszal.
A kommunista rendszerek ''igazságszolgáltatási" apparátusából tiltott kategória a pap. A lelki vigaszt kérőktől megtagadták azt, amit a sötét középkor is biztosított. A materialista, ateista rendszer csak a templom küszöbén belül ismeri el a vallást, azt is számos megkötéssel.
Hogyan engedhetné meg a „klerikális reakciónak”, hogy a lelki vigasz ürügyén államtitkot képező ügyekbe belelásson és még talán képet is nyerjen a titkos perek útján végrehajtott tömegmészárlásokról. A halálraítélt csak a saját hitére, lelki tartására számíthatott.

 Engedélyezték viszont, hogy levélben elbúcsúzhasson a hozzátartozóitól.
Ezzel a lehetőséggel jóformán mindenki élt, voltak, akik az egész éjszakát végig írták. De egyetlen levelet sem kaptak meg a kivégzettek hozzátartozói. Éppúgy a karhatalom páncélszekrényei őrzik ezeket, mint a titkos perek anyagait, ha ugyan meg nem semmisítették, mint a perhez nem tartozó felesleges anyagot. Mit érezhettek ezek az emberek, amikor a Gyűjtő Kisfogházában elvezették őket a Sallai és Fürst emlékmű mellett, amelynek közelében állították fel a bitófákat?

A nagy számban hozott halálos ítéleteken túl számos embert ítéltek el súlyos börtönbüntetésre. Nem tudom volt-e valami átszámítási alap, hány év börtön tesz ki egy halálos ítéletet.
Nálunk a Ferencvárosban a grundokon az volt a szabály: három korner egy tizenegyes. Lehet, hogy volt ilyen valorizációs értékelés; három életfogytiglan vagy három 15 év felelt meg egy-egy halálos ítéletnek.
Baráti beszélgetési témánkban valószínű kissé bizarrnak hat az ilyen jellegű beállítás, de ahogyan a cselekmények "felértékelése" folyt a bírósági tárgyalásokon, ez a variáció sem elképzelhetetlen.

Kopácsi-Gelberger Judith

Hullafoltok a Magyar Honvédség becsületén

Részletek

Megjelent: 2012. június 27. szerda, 18:02

Írta: Szemenyei-Kiss Tamás

Rekviem a meggyilkolt századokért

  Az elmúlt hetekben, hónapokban, az 1989-ben elkezdődött történelmi változások tükrében, tényszerűen sorolva fel az önkényuralom évtizedeiben lezajlott eseményeket, ezúttal a történelmi igazságtétel elmaradása kapcsán a Jogsértettek Egyesülete irattárát kutatva emlékeztetjük olvasóinkat a „béketábor” esztendeiben rejtélyes körülmények között elhúnyt magyarországi sorkatonákra. A Magyar Honvédség (ti. a Magyar Néphadsereg) múltját felemlegetve a „szégyenletes” jelzőt igazolva olvashatjuk, hiszen a régen eltemetett katonafiatalok, szüleik és barátaik, immár a NATO keretein belül sem kaptak elégtételt a nem kellőleg tisztázott tragédiák után.  

 A béketábor egyenruhás hivatalnokai

 Már évek óta, dacolva a feledéssel és a hazai látszatdemokrácia olykor tiltó rendeleteivel, gyászmisékre, emlékeztető-számonkérő tüntetésekre gyülekeznek azok a magyar asszonyok, akiknek fiait két évtizeddel ezelőtt – még az „emberarcú” szocializmus idején a Magyar Néphadsereg ragadta el… hogy azután hónapok elteltével koporsókban, urnákban adja vissza családjaiknak.

Az utóbbi két évtizedben május első vasárnapján és a Magyar Honvédség napján, szeptember 29-én, az édesanyák virágokkal, gyászlobogókkal emlékeznek-emlékeztetnek halott fiaikra.

 Czinege Lajos és Kárpáti Ferenc minisztersége idején, 1990 előtt, többszázadnyi sorozott katona halt meg titokzatos körülmények között. – A halottvizsgálati jegyzőkönyvet az esetek többségében dr. Dallos György állította ki, az esetleges bírósági eljárás tanácselnöke majd’ minden esetben dr. Hildebrand Róbert honv. alezredes hadbíró volt (ha ugyan egyáltalán katonai bíróság elé kerültek az ügyek.) A tragédiák okainak felderítését – „szigorúan bizalmas katonai ügy” indoklással – már ügyészi, nyomozati szakaszában ellehetetlenítették, megtagadva a szükséges igazságügyi orvosszakértői vizsgálatok elvégzését is.

 Dr. Székely György, dr. Kámán József, dr. Pócsi Lajos, dr. Györgyi Kálmán, dr. Szabó János katonai ügyészek írógépei gépfegyverként kopogták le a végzéseket: „az eljárást megszüntetem… a nyomozást megtagadom…”

 Rákóczi Jánosné egyedül él. Lakásában két urna van, melyekben katonafiai hamvait őrzi. Tihanyi Gyula halkan beszél: „Nem tudom, meddig élhetek, de addig szeretnék csak, amíg a bíróság előtt felelősségre vonják a gyilkosokat”. – Horváth Tivadarné fiát a Magyar Néphadsereg tisztjei holtában is meggyalázták: hullájáról készített fényképeket tettek ki a laktanyában azzal a felirattal, hogy „Így jár, aki iszik!” (A katonafiatal, ezt mindenki tudta, aki ismerte – absztinens, antialkoholista volt.) – Horváth Gyuláné levelét tartom a kezemben: „Drága fiamat 1965-ben szültem. Egészséges fiú lett belőle. A Budaörsi úti laktanyában katonáskodott – hat hónap múltán koporsóban kaptam vissza, meg sem nézhettem azt, akit eltemettem”.

Pozsár Jánosné is néhai katonafia hivatalos iratait juttatta el címemre, nyomozati anyagokat, az iratokon ott van a katonai ügyészség bélyegzője. 1986-ban nem kevesebb, mint öt időpontot (!) és három helyszínt (!) jelöltek meg a bekövetkezett tragédiával kapcsolatban. A katona 1986. október 12-én halt meg – temetése időpontja egy nappal később: 1986. október 13.-án volt. A Fő utcai katonai ügyész – ahogy az Pozsár Jánosné levelében olvasható – úgy gyászruhásan, ahogy az anya beállított hozzá, a falhoz lökte, majd a karját megragadva kidobta az irodájából.

 Bár jónéhány újságíró kollegám, politikus, a nemzeti emigráció egy-két jeles személyisége is kérdéseket tettek fel az 1990 utáni kormányok honvédelmi minisztereinek a többszáz halott katona ügyében – a Honvédelmi Minisztérium illetékesei hallgattak, a köztársasági elnökök egyike sem fogadta a gyászolókat.

 Budapesten, a Vasvári Pál laktanyában lövési sérüléstől halt meg Pozsár János honvéd. – A jegyzőkönyv szerint a helyszínen meghalt október 12-én. Az 1990 után előkerült iratokban a halál idpontját először 11:00 órakor, másodszor 11 óra 20 perckor, harmadszor 12 órakor, negyedik alkalommal 12 óra 30 perckor állapították meg… a helyszínét pedig három különböző (egymástól is távollévő) pontokon. További jegyzőkönyvek – a fenti megállapításokkal ellentétben – a honvéd esetében elvégzett mesterséges lélegeztetésről tesznek említést, valamint arról, hogy a halál 13 óra 30 perckor állt be egy Budaörs felé robogó mentőautóban. A katonai „nyomozás” (helyszínelés) 160 percig tartott, az utolsó hiteles jegyzőkönyvet 16 óra 30 perckor zárták le.

A tanulmányozott esetek között akadtak olyanok is, melyek leginkább a horror, a bűnügyi filmek kategóriájába illenek: sósav-nyelést állapítottak meg Czinege honvédelmi miniszter katonaorvosai – holott a garat és a nyelőcső sértetlen volt… Szabadságon lévő sorkatona esti sétáján, lakásától 50 kilométer távolságban halt meg, az indulástól számított 40 perc múltán… Vezető nélküli kamion ölt embert, oly’ módon, hogy magától elindult a lejtőn – felfelé!…

 Éveken, két évtizeden át – mert kb. ezt a korszakot öleli fel a tényfeltáró-oknyomozó újságíróhoz eljuttatott iratkötegek időszaka – megszámlálhatatlan sokaságú öngyilkosságnak, véletlen balesetnek álcázott, vélhetően hidegvérű gyilkosság jeleit lehetett sejteni a Magyar Néphadsereg állományában, ám bűnösökre, elkövetőkre egyetlen esetben sem mutattak rá a katonai ügyészségek nyomozói vagy a hadbíróságok.

 Mi húzódhatott meg a háttérben? Mit rejtenek, titkolnak a Honvédelmi Minisztérium hozzáférhetetlen aktái?

1990 után Raffay Ernő honvédelmi államtitkár – aki napjainkban ismételten céltáblája a múlt ismerőinek – rövid ideig komolyan vette a demokráciát… 1992-ben a HM titkos iratai tanulmányozása után kijelentette: „Az esetleírásokban szereplő katonahalálok tipikusan az 1990 előtti Állambiztonsági Szolgálatok módszereire jellemzőek… A ’halott ember nem beszél’ elv alapján – kihasználva a hadsereg zárt hierarchiáját és különleges helyzetét, öngyilkosságoknak és baleseteknek álcázott indirekt operatív műveletekkel számoltak le a számukra feleslegessé vált vagy kényelmetlen emberekkel.”

Az ugyanis szakértő körökben nyílt titok volt, hogy a belső elhárítás egyszerű állampolgárok mellett papokat, katonákat is felhasznált megfigyelésre, piszkos munkák elvégzésére – közöttük a legmegfoghatóbbak a leginkább kiszolgáltatott helyzetben lévő sorkatonák voltak. Jutalomszabadság, előléptetés, szükséghelyzetben leszerelés mellett az eltüntetésük, fizikai megsemmisítésük sem okozott túlzottan nagy gondot a belső illetve a katonai elhárítás vezetőinek…

Határeset – Az „Attika” pontosan érkezett…

 A Bács-Kiskun Megyei Főügyészség 1992 januárjában pótnyomozást rendelt el ismeretlen tettes(ek) ellen a korábban már lezárt ügyben, több személy sérelmére elkövetett emberölés alapos gyanúja miatt. Két hónap elteltével, mikor az esemény katonapolitikai, nemzetközi vonatkozásai is nyilvánvalóvá váltak, a nyomozást megszüntették – az aktákat lezárták.

1991. szeptember 17-én a dél-magyarországi Kelebia és a jugoszláv határ közötti vasúti pályaszakaszon, az államhatártól mintegy 350 méterre a Kelebia felé közlekedő (Szerbiából érkezett) „Attika” gyorsvonat halálra gázolta Röczei András és Mészáros Zsolt határőröket. Az esemény 22 óra 36 perckor játszódott le, a magyar katonákat a sineken fekve találták meg: az „alvó” Röczei András fejét levágták az Attika első kerekei. Társa is súlyos csonkolásokat szenvedett, mindketten azonnal meghaltak.

Azonnal… vagy már valamivel előbb, a teljes igazságot aligha tudhatjuk meg.

A vizsgálati dossziét ugyanis 1992. április 7-én 10:51-kor lezárták, sem a közvélemény, sem az áldozatok hozzátartozói nem kaptak választ arra, hogy miért kellett meghalni a magyar katonáknak?

Hiteles jegyzőkönyvek, tanúvallomások alapján idézzük fel a történteket.

Mészáros János őrügyeletes: „A határőrök szolgálata 18:00-kor kezdődött, amit frissen, kipihenten kezdtek el. Ezt követően óránként jelentkeztek be, utolsó alkalomal 22:00 órakor – ekkor közölték, hogy az ellenőrző járőrökkel találkoztak, azok folytatták az útjukat, eltávoztak. A két katona – András és Zsolt – szolgálataik közben mindig éberek voltak, sohasem aludtak el, más panasz sem volt rájuk… 22:20-kor kaptam egy telefonhívást a kiskunhalasi laktanyából, miszerint repülőgép várható Jugoszlávia irányából, fokozottabban figyelni szükséges a légteret. Azonnal kapcsolatba akartam lépni a nevezett két határőrrel, de azok már nem válaszoltak. Ezt az eseményt jelentettem feletteseimnek.”

Kovács Gusztáv ügyeletes: „Az ügyeletesi szobából én magam is próbálkoztam kapcsolatba lépni a határőrökkel. Mindhiába, ekkor úgy döntöttem, hogy azonnal induljon keresésükre a riadócsoport. – Azok néhány perc elteltével jelentették: megtalálták az őröket, elütötte őket egy vonat. Tekintettel a helyszínen szerzett személyes tapasztalatomra a ’baleset’ körülményeit nagyon szokatlannak tartom.”

Kecskés Henriett kelebiai lakos: „Nekem korábban volt egy határőr ismerősöm itt az őrsön, akihez gyakran kijártam – így ismertem meg szinte az összes felállítási helyet. Általában gyalog vagy kerékpárral mentem ki az államhatárig, volt, amikor valamelyik határőr rokona vitt ki személygépkocsival. Nappal és éjszaka egyaránt voltam a határon, legtöbbször a fiúk már a hangomról megismertek… Olyan eset soha nem fordult elő, hogy a hangomat vagy a füttyjelemet nem hallották volna, és úgy odaengedjenek – óvatosság mindig volt bennük. A két határőr halála után mindenfélét beszéltek a faluban, de nekem semmi konkrétumról nincs tudomásom”.

Balogh-Szabó Béla, az „Attika” mozdonyvezetője: „Csak a gázolás utáni megálláskor tudtam meg azt, hogy amit én egy kupacnak észleltem, az két határőr volt. Ha nem egy kupacban lettek volna, akkor az feltünt volna nekem… Amikor megnéztem a vonat alatt fekvő katonákat, akkor különösebb vérzést nem láttam”.

Szalma László ellenőrző járőr: „22:00 órakor megközelítettük Röczei András határőrt – társa, előírásszerűen a sínek másik oldalán tartózkodott – sem jelszót, sem jelhangot nem kértek tőlünk, nem tudom, hogy Röczei András miből ismert fel bennünket járőrtársammal… Igen hűvös, és sötét éjszaka volt. A ’balesetet’ követően mindannyian kételkedtünk abban, hogy az valóban baleset volt. Amikor egy-két perc elteltével elváltunk tőlük, nem látszottak álmosnak és fáradtnak sem".

Dr. Molnár Miklós igazságügyi orvosszakértő: „Elvben nem zárható ki, hogy az észlelt sérülések egyike-másika ne származhatott volna a vonatgázolás előtt rövid idővel történt fizikai bántalmazástól…”

 A magyar-szerb illetve a magyar-horvát határszakaszon 1991. január elsejétől, 1992 augusztusáig összesen 35 magyar sorozott magyar katona halt meg rejtélyes – azaz, alapos vizsgálatot nélkülöző – körülmények között. Haláluk okaként minden esetben öngyilkosságot, véletlen balesetet állapított meg a Magyar Honvédség legfelsőbb vezetése, nem egy alkalommal naív mesét kreálva a bekövetkezett tragédiákból („Sínpárnára hajtották álmos fejüket…”)

Magyarországon azóta is csupán csak a fejfák szaporodtak a temetőkben – az immár zsoldos hadsereg tisztjei hallgatnak, mint a sír…

Ha majd valamikor feldolgozzák, nyilvánosságra hozzák az önkényuralom évtizedeinek fekete krónikáját, a honvédelemre besorozott katonák tragédiája minden bizonnyal külön kötetet tölt meg. – Az utóbbi években napvilágra került néhány eset nyilvánvalóan a jéghegy csúcsát jelenti (vagy még azt sem), inkább csak jelzésértékűek. Bizonyosságot csak egy valóban pártatlan vizsgálatsorozat lefolytatása nyújthatna a koporsókba zárt, krematóriumokban elhamvasztott áldozatok hozzátartozóinak.

 Szemenyei-Kiss Tamás

 Forrás:

 Magyarországi Jogsértettek Egyesülete, Irattár