HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS KIFEJLŐDÉSE

A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS TÖRTÉNETE

HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS KIFEJLŐDÉSE 

A VILÁGHÁBORÚT MEGELŐZŐ ÉVTIZEDEKBEN

1. Általában.

Az első kötetben felsorolt adataink mutatják, hogy a kémkedés és hírszerzés csak a XIX. században kezdett szervezett formát ölteni. Láttuk, hogy a XIX. század második feléig természetesen szintén foglalkoztak a hadvezetőségek alkalmi hírszerzéssel, hiszen e nélkül hadviselés sohasem volt lehetséges, azonban csak a modern haditechnika fejlődése indította a had­vezetőségeket arra, hogy a hírszerzést intézményesen rendezzék. Az 1859. és az 1866. évi olaszországi háborúk már súlyos feladatokat róttak a hadveze­tőségekre; ebben az időben már mind nagyobb hadseregek állnak egymással szemben és természetesen minden hadvezetőségnek legfontosabb célja volt lehetőleg pontos tudomást szerezni az ellenség felkészültségéről, csapatainak számbeli erejéről és elhelyezkedéséről. A hírszerzés szervei ebben az időben többnyire az esetről-esetre fogadott kémek, akik azonban nem működtek egységes terv szerint és egységes igazgatás alatt, gyakran csak kényszerből foglalkoztak hírszerzéssel, gyakran hamis adatokkal vezették félre megbízói­kat; de még azok is, akik hűségesen teljesítették a rájuk bízott feladatokat, gyakran oly ellentmondó híreket hoztak, hogy lassankint érezhetővé vált a hírszerzés szervezettségének hiánya.

Az 1871-ben végződött német-francia háború még világosabbá tette ezt a tényt. A hadvezetőségek tapasztalatai az angol-búr, majd az orosz-­japán, végül az 1908. évi balkáni háborúban egyre sürgetőbb feladatává tették minden hadvezetőségnek a szétágazó hírszerzés egységes elvek sze­rint való megszervezését. Már említettük, hogy 1878-ban az osztrák-magyar hadügyminisztérium alaposan kezdett foglalkozni ezzel a kérdéssel és terve­zetet nyújtott be Őfelsége katonai irodájának a hírszerzés és kémkedés szer­vezésére vonatkozólag. Ennek a tervezetnek legfontosabb újítása az, hogy a szervezés alapvető gondolatának a polgári és katonai hatóságok együtt­működését tette meg. ebben az időben a vezérkar kebelében működő nyilván-tartóiroda végezte a hírszerzőszolgálatot és most ennek az irodának külön alosztályai alakulnak, a környező országok katonai berendezkedésének és felkészültségének megfigyelésére. Ez az iroda már a 80-as években évi 60,000 forint költségvetéssel dolgozott.

A világháborút megelőző évtizedek nemcsak a központi hatalmaknál, hanem az úgy nevezett antant államaiban is a lázas szervezkedés korszakát jelentik. És itt, ha a szakirodalmat vizsgáljuk, igen érdekes megállapítást tehetünk. Mennevée, a hírszerzés és kémkedés történetének és szervezésé­nek francia szakértője, nem győzi hangoztatni, hogy mennyire elmaradt a francia hírszerzőszolgálat a német mögött. Félelmetes adatokat közöl a német hírszerzőiroda szervezettségének és költségeinek, valamint kémhálózatának arányaira vonatkozólag, nyilvánvalóan azért, hogy elterelje a figyelmet a francia hírszerzőiroda minden képzeletet felülmúló, nagyszerű szervezett­ségéről és kiterjedt kémhálózatáról. Nicolai, a német szakértő, és Urbanski, az osztrák-magyar vezérkar nyilvántartóirodájának egykori főnöke, viszont szüntelenül arról panaszkodik, hogy a központi hatalmak hírszerzőszolgála­tának óriási akadálya a polgári és katonai hatóságok együttműködésének hiánya, továbbá a rendkívül csekély anyagi fedezet, végül pedig az az érthe­tetlen és túlzott tapintatosság, amellyel a külföldi követek és katonai attasék gyanús működését a központi hatalmak lehetőleg minden alkalommal elnéz­ték. Ha tárgyilagosan vizsgáljuk a két fél adatait, meg kell állapítanunk, hogy a világháborút közvetlenül megelőző évtizedben, de főleg a feszültség­nek a világháborút közvetlenül megelőző éveiben a központi hatalmak is, az antant is, minden képzeletet felülmúló tökéletességgel kiépítette a hírszer­zés és kémkedés bonyolult és valóságos kis hadsereget igénylő hálózatát. Egyet mindenesetre el kell ismernünk: a központi hatalmak diplomáciája valóban sok akadályt gördített az osztrák-magyar és német vezérkar kém­elhárító szolgálatának útjába.

Mind a központi hatalmaknál, mind az antanthoz tartozó országokban már a XIX. század második felében megkezdődik a szervezés munkája. A franciáknál már III. Napóleon egységesen kiképzett és egész Francia­országra kiterjedő különleges rendőrséget szervez, amely az 1871. évi német-francia háborúban a katonai kémkedés központi szerve volt. A francia vezér­kar hírszerzőirodája, az úgynevezett “Deuxiéme bureau” innen kezdve terv­szerűen építi ki a Németország ellen iránytiló hírszerzőszolgálatot (Service de Renseignements). Ezzel a szervezési munkával Franciaország céltudatos hatalmi politikát követett és a hírszerzés és kémkedés terén a többi ország katonai hatóságainak is mintaképe lett.

Megállapítható, hogy Németország csak a franciák után ismerte fel a hírszerzőszolgálat fontosságát és azt az alapvető igazságot, hogy a hírszerzés és kémkedés szervezése a békeidőben legalább is olyan fontos, mint háború idején. Aki csak valamennyire is ismeri a történelmet és a hadviselés techni­káját, azt az óriási hatalmi erőpróbát, amelyet különösen a modern hadviselés jelent, annak tisztában kell lennie azzal a ténnyel, hogy az a hírszerzés, amely csak a háború megüzenésének napján kezdi meg működését, nem teljesíthet igazi hivatást. A modern hírszerzőszolgálat alapelve, hogy már békében pontos értesüléseket kell szereznie minden kérdésről, ami a hadvezetőséget háború esetén érdekelheti, vagyis a háború megindulásának napján az ellenfél hely­zetének tökéletes ismeretében kell megkezdenie hadműveleteit. A modern hírszerzőszolgálat szervezése tehát azon az alapelven épül, hogy a hírszerzés és kémkedés szolgálata a békében végzi el feladatának és hivatásának legérté­kesebb és legjava részét.

A német-francia háború tanulságai és a francia hírszerzőszolgálat szer­vezése indította Bismarckot arra a felismerésre, hogy a békebeli hírszerző­ szolgálat nélkülözhetetlen fel­tétele a sikeres hadviselésnek. Kibővül ez a felismerés azzal, hogy nemcsak a már ellenséges vagy esetleg ellenséggé váló hatalmak helyzetére kell en­nek a szolgálatnak kiterjednie, hanem kivétel nélkül minden államra. A vezérkar nyilván­tartóirodájának pontos felvi­lágosításokkal kell bírnia min­den ország katonai szervezett­ségére vonatkozóan.

Bár a szervezés, innen is, túl is, már mintegy négy évtizeddel a világháború előtt meg­indult, határozottabb irányt csak a világháborút közvetle­nül megelőző évtizedben vett, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az antant, élén Franciaországgal, tervszerű be­kerítő politikát folytat a köz­ponti hatalmakkal szemben.

Sajnos, mikor a mi hírszerzőszolgálatunk erre az irányzatra Ráébredt, úgy szólván már késő volt, mert a gyűrű teljesen bezárult a központi hatalmak körül. Éppen ezért minden dicséretet megérdemel az: a hatalmas szervezőmunka, amelyet a német és osztrák-magyar vezérkar a világháborút meg­előző fél évtized alatt folytatott. Ez a munka lázas iramban pótolta az addigi mulasztásokat, úgyhogy nagyjában hiába volt a francia hírszerző­szolgálat óriási erőfeszítése, hiába voltak az orosz hírszerzőszolgálat számlá­latlan milliói, a központi hatalmak hírszerző- és kémelhárító-szolgálata a világ­háború kitörésekor mégis csodálatosképpen megállta helyét.

Az antant bekerítő politikáját kezdettől fogva Franciaország vezette, Franciaországot pedig Sedan óta egyesegyedül a revanche-gondolat fűtötte. A francia politikának legnagyobb sikere az volt, mikor Oroszországot sikerült katonai szövetségeséül megnyernie. A központi hatalmak hírszerzőszolgálata ott tévedett gyökeresen, hogy Oroszországban csak akkor látott ellenséget, amikor már a legutolsó polgári egyén is ismerte a francia-orosz szövetséget és Oroszország szándékait, és amikor Oroszország a kémek tízezreivel hálózta be Kelet-Poroszországot és Galíciát. Az osztrák-magyar és német hírszerzőszol­gálatnak dicséretére válik, hogy ilyen nehéz körülmények között is sikerrel tudott mérkőzni az egyesült, és katonai erőnkről, berendezkedéseinkről, intézményeinkről és terveinkről pontosan értesült antant haderejével.

Meg kell említenünk, hogy az antant hírszerzésének és kémkedésének célja egyenesen a német birodalom és az osztrák-magyar monarchia felbom­lasztása volt. Ennek szolgálatában folytatta a hallatlan arányú és bomlasztó nemzetiségi politikát, valamint a katonai kémkedést, arra az esetre, ha a központi hatalmak mégsem pusztulnának el belső bomlás folytán, hanem fegy­veres erővel szegülnének ellene a megsemmisítési kísérletnek.

Bismarck első szervezési kísérleteinek alapelve az volt, hogy a polgári és katonai hatóságok tökéletesen együttműködjenek a hírszerzőszolgálatban. Abban az időben, amikor a német birodalom polgári szervezetének élén Bis­marck, katonai szervezetének élén pedig Moltke állt, ez a szervezés mindjárt helyes irányban indult és erős kezekbe került. Bismarck kezdeményezésére a német vezérkar hírszerzőirodája valóságos kémhálózattal lepte el Francia­ország keleti határait. Már az 1870-71. évi háború folyamán megalakult az úgynevezett német nagyfőhadiszállás B. osztálya, amely a francia hírszer­zéssel foglalkozott. Azóta ez az osztály mint a nagyvezérkar III. B. osztálya működik. Természetes, hogy abban az időben, mikor a német hadsereg meg­semmisítő csapást mért a franciákra és mélyen behatolt az országba, a német vezérkar tökéletesen és minden ízében megismerte a francia katonai berendez­kedéseket. Ennek a következménye volt, hogy a háborút követő három év­tizedben a III. B. osztály csupán néhány tisztből állt és működése arra szo­rítkozott, hogy a háborít után hatalmas arányokban kiépülő francia hírszerző­szolgálat működését figyelje és lehetőleg ellensúlyozza. Azonban már a XX. század elején kezdi kiépíteni a III. B. osztály hírszerző szervezetét, különö­sen a franciák és oroszok ellen. 1904-ben Brose ezredes vezetése alatt az iroda első ténykedése az volt, hogy megfigyelte az orosz hadsereg újjászervezését az orosz-japán háborít után, az erődrendszer kiépítését a nyugati határokon, az újonnan létesülő út- és vasúthálózatot és a hadsereg modernizálását, ami nagyrészt a francia milliárdok segítségével vált lehetségessé. Franciaország irányában ugyanezeket a szempontokat vette figyelembe a német hírszerző­szolgálat, amelynek itt különös feladata a légügyi megfigyelés volt. A XIX. század és a XX. század fordulóján az antant-hatalmak vették észre először, hogy a katonai attasék hírszerzőszolgálata elégtelen, olyan időben, amikor Németország még mindig azon a lovagias állásponton volt, hogy a katonai attasé csupán a tisztességes eszközökkel elérhető hírek közlésére szorítkozzék, de ne kémkedjék. Ebben az időben az antant már régen nem elégedett meg a katonai attasék híreivel, hanem nagyszabású kémszolgálatot szervezett. Ennek fokmérője az a tény, hogy míg 1907-ben mindössze három külföldi kémet ítéltek el Németország ellen irányuló kémkedés miatt, 1914-ben már 51 ilyen ítéletet hoztak a német törvényszékek és 135 kémkedési eset került bíróság elé. Ezekből az esetekből 80 Franciaország, 41 Oroszország és 21 Angol­ország terhére esik. Magától értetődik, hogy a leleplezett kémek száma csak csekély töredéke annak a rengeteg kémnek és ügynöknek, akik az említett államok javára Németország területén, vagy határain működtek.

A központi hatalmak hírszerzőszolgálatának szervezése a német és osztrák-magyar vezérkarok teljes együttműködésének elvén épült fel, sajnos, csak 1910 óta, amikor mint említettük, már meglehetősen körmünkre égett a dolog. Rendkívül nagy hátránya volt a szervezési munkának az a körül­mény, hogy Olaszországra nem lehetett számítani, nem is lehetett vele az együttműködést felvenni, mert valahogy mindig élt a német és osztrák-magyar vezérkarban az a gyanú, hogy Olaszország fegyveres összeütközés esetén ellenünk fordul; az a gyanú, amely Franciaországban kezdettől fogva bizonyosság volt.

További akadálya a szervezésnek az volt, hogy Németország rendőri tekintetben meglehetősen zavaros képet mutatott, amennyiben minden állam külön-külön féltékeny volt a maga rendőrségének önállóságára. Így történ­hetett meg, hogy a polgári és katonai hatóságok együttműködését egyelőre nem lehetett biztosítani, hanem a hírszerzés és kémelhárítás munkáját egyedül a vezérkar végezte. Ezzel szemben ellenfeleinknél már békében egységes veze­tés alatt volt a hírszerzőszolgálat: a kormány, a nép és a vezérkar egységesen működött közre a katonai titkok megőrzésében és idegen államok katonai titkainak megismerésében. Különösen kedvezőtlen volt a helyzet Német­országban; Németország minden oldalról igen könnyen hozzáférhető volt, rendkívül kiterjedt vasúti hálózattal rendelkezett, határain agitátoroktól állandóan izgatott és megbízhatatlan nemzetiségek laktak, a nép katonai fel­világosítása elégtelen volt és míg egyfelől a nép minden rétegében hiányos volt az érzék a katonai és államtitkok megőrzése iránt, addig másfelől még magá­nak a hadseregnek tagjai sem tanúsítottak kellő gondosságot a katonai titkok megőrzésében. Az előbb említett 135 egyén között, akiket kémkedésen értek, 107 német állampolgár volt, köztük 32 elszász-lotharingiai. Ez mutatja, milyen könnyen hozzáférhető volt a német nép a külföldi kémek és ügynökök számára. Az osztrák-magyar monarchiában, különösen ha a galíciai lakosságot vesszük tekintetbe, ez a számarány még ijesztőbb volt.

1904-ben Nicolai ezredes vette át a német “Nachrichtenbureau” (nagy­vezérkar III. B. osztálya) vezetését. Nicolai kitűnően képzett tiszt volt, azonban neki- is, megvolt az a hibája, hogy csak Franciaországot tekintette ellenségnek és sejtelme sem volt vezérkari szolgálata idején az orosz kémkedés nagyarányú hálózatáról. Csak amikor a hírszerzőiroda élére került, és egyik küldetése alkalmával a porosz-orosz határon terepfelvételeket végzett, csak akkor ébredt rá az orosz kémszervezet hatalmas arányaira. Különös érdeklő­déssel figyelte itt ennek a szervezetnek működését és, rengeteg adatot gyűjtött az orosz szervezetre vonatkozólag. Mikor a hírszerzőiroda élére került, azt a feladatot tűzte maga elé, hogy megszervezi a harcot a kelet-poroszországi orosz kémkedés ellen. Ezt a feladatát teljes sikerrel oldotta meg.

Oroszország az orosz-japán háború előtt kevés figyelmet szentelt a német katonai viszonyoknak. Miután azonban a háború folyamán ismételten fel­röppentek a hírek, hogy Németország nem fogja megőrizni semlegességét, az orosz vezérkarban felébredt az óvatosság ösztöne. A háború szerencsétlen vége után most már minden figyelmét Németországra fordította és francia pénz segítségével kiépítette hatalmas nyugati kémszervezetét nagyrészt a francia Deuxiéme Bureau útmutatása szerint és azzal együttműködésben. Azok az összegek, amelyeket Oroszország hírszerzésre és kémkedésre fordított, a német és osztrák-magyar vezérkar fogalmai szerint óriásiak voltak. Igaz, hogy gyak­ran csak ígérgették a kémeknek a hatalmas összegeket, az is igaz, hogy a hatalmas és elszámolási kötelezettség nélkül átvett pénzösszegek meglehetős romlottságra és sikkasztásokra vezettek, azonban igaz az is, hogy még min­dig hatalmas összegeket fizettek ki a kémeknek és ügynököknek. Ezek a kémek és ügynökök nagyrészt a porosz és galíciai határmenti lakosságból, különösen a csempészekből kerültek ki. Ezeket a guruló orosz rubel valósággal meg­mételyezte. E mellett azonban Oroszország a saját lakosságát meglehetősen távol tartotta a kémkedéstől. Abban az időben, amikor a német vezérkarnak mindössze 300,000 márka állt erre a célra rendelkezésére, az orosz hírszolgálat megszámlálhatatlan millióival valóságos szervezeteket épített ki porosz és osztrák-magyar területen és különösen sikerrel építette ki kémhálózatát a  galíciai határvidéken lakó zsidó kereskedők, csempészek, házalók és uzsorások segítségé­vel. Ennek a rendszernek mindenesetre meg­volt az a hátránya, hogy a lakosságnak ezek a rétegei katonai dolgokban úgyszólván tel­jesen tájékozatlanok voltak és ennél fogva nagyobbrészt értéktelen volt a híranyag is, amelyet megbízóiknak szállítottak. Míg tehát ezek a kémek a rendelkezésükre bocsátott összegekkel arányban nem álló szolgálatokat tudtak csak végezni, addig számos alkalom­mal csalásokat is követtek el, úgyhogy az orosz hírszolgálat csak akkor tudott értékes hírekhez jutni, ha németeket vagy idegen magas rangú tiszteket tudott szolgálatiba állítani. Ha az orosz kémirodának osztrák tisztet vagy német állampolgárt sikerült megvesztegetnie és megnyernie, akkor ezek egyrészt mindig megbízható híreket hoztak, másrészt pedig alig tudtak menekülni a hu­rokból, hiszen az orosz kémszervezet valamelyik ügynökének névtelen fel­jelentése azonnal a hadbíróság kezére juttatta volna őket. Sajnos, ilyen hazaárulók a német lakosság körében elég nagy számmal akadtak. Az osz­trák-magyar és német vezérkar ellenintézkedései Oroszország irányában nagyrészt hatástalanok maradtak, hiszen Oroszországban a katonai és polgári hatóságok minden idegenben kémet szimatoltak és ha esetleg német vagy osztrák-magyar tisztnek sikerült is eljutnia orosz területre, annyira vigyáz­tak minden lépésére, hogy értékes híranyagot alig szerezhetett.

Az osztrák-magyar hírszerzőszolgálat szervezése akkor vett nagyobb lendületet, mikor Urbanski ezredes került a vezérkar nyilvántartóirodájá­nak (Evidenzbüro) élére (1909). Első teendője az volt, hogy az iroda évi javadalmazását, amely addig nevetségesen csekély volt, felemeltette. Magától értetődik, hogy még a felemelt összeg is úgyszólván jelentéktelen volt azokhoz a hatalmas összegekhez képest, amelyeket az orosz hírszerzőszolgálat erre a célra fordított.

Urbanski működése látható eredményekkel járt. 1909-ben történt, hogy a prágai 28-as gyalogezredben szolgáló Basta nevű katona, aki okmány­hamisításért már büntetve volt, a zászlóaljparancsnok asztalán néhány vázla­tot talált. Ezeket lemásolta és eladásra felkínálta a bécsi olasz követségen. Mikor feljelentették, egy őrmestert nevezett meg felbujtója gyanánt. Ennek az esetnek az volt a következménye, hogy Urbanski azonnal szigorú irodai fegyelmet teremtett, miután bebizonyosodott, hogy bizalmas katonai irato­kat a tisztek gyakran kint hagytak az aszta­lukon. Ugyancsak Urbanski működésének következménye volt, hogy 1909-1910 for­dulóján veszedelmes kémközpontot sikerült leleplezni. 1909 novemberében az Evidenz­büro arról értesült, hogy egy osztrák állam­polgár 2000 líráért katonai iratokat adott el az olasz vezérkarnak. Urbanski ügynökei megszerezték a tettes fényképét; megálla­pították, hogy nem más, mint a tüzérségi szertárban alkalmazott Kretschmar nevű katonai tisztviselő. Azonnal megfigyelés alá helyezték és egyik napon látták, amint az egyik bécsi nyilvános díszkertben találko­zott Marcsenko ezredes orosz katonai attasé­val. Urbanskinak először az volt a szán­déka, hogy Kretschmart, mikor legközelebb találkozik az orosz ezredessel, letartóztatja és letartóztatja vele együtt az ezredest is, mintha nem tudná kicsoda. Az ezredes kény­telen volna igazolni magát, kénytelen volna  hivatkozni területenkívüliségére, és ebben az esetben nyilvánvalóan kiderülne, hogy mint katonai attasé kémkedést folytatott. Azonban egyrészt a rendőrség aggodalmaskodott, másrészt tartani kellett attól, hogy a külügyminisztérium is “tapintatosan” közbe fog lépni és így arra szorítkoztak, hogy meglepetés­szerűen házkutatást tartottak Kretschmar lakásán. A lefoglalt iratokból kiderült, hogy Kretschmar 1889 óta kémkedett az orosz katonai attasék részére, de 1902 óta Franciaországnak és 1906 óta Olaszországnak is végzett kémszolgálatokat. Mikor az adatokat tudomására hozták Aerenthal külügy­miniszternek, semmiképpen sem akart szigorúan eljárni az ezredes ellen, közbelépett az orosz követnél és az esetnek az lett a következménye, hogy Marcsenko ezredest visszahívták. Érdekes, hogy az ezredes úgy tett, mintha semmiről sem tudna, bécsi tartózkodása alatt még az udvari bálra is elment, itt azonban megesett vele az a szégyen, hogy Ferenc József sem őt, sem fele­ségét nem szólította meg. Utóda Zankievics ezredes lett, akit elődjének pél­dája óvatosságra inthetett volna, azonban Zankievics úgyszólván még nyíl­tabban és szinte tüntetően végezte kémszolgálatát. Naponta ott volt a hadügy­minisztériumban, mindenkit kérdésekkel ostromolt, katonai szállítások ürügye alatt bemerészkedett a katonai raktárakba és intézetekbe, úgyhogy végül is a hadgyakorlatokon olyan helyre kellett állítani, ahonnan semmit sem látha­tott.  Nagyon ravaszul vé­gezte munkáját, azt is ha­marosan észrevette, hogy lakását figyelik, úgyhogy nagy óvatosságra és ügyes­ségre volt szükség, míg vég­re leleplezhették és elődje módjára eltávolíthatták.

Ugyanilyen serény volt ebben az időben Lezsanin ezredes szerb katonai attasé is, akit általában ártalmat­lan embernek tartottak, mert kémkedéseit igen ügye­sen mindig szerelmi kalan­dok mögé rejtette. Nem is tudtak semmit sem felhozni ellene mindaddig, míg a vi­lágháború kitörésekor kény­telen nem volt Bécsből tá­vozni: a rendőrség ekkor házkutatást tartott nála, le­foglalta mintegy 30 kötetnyi levelezését, amelyből kide­rült, hogy még orosz kollé­gájánál is kiterjedtebb kém­kedést folytatott.

1913-ban történt, hogy az Ewidenzbüro tisztjei figyelmesek lettek Cse­domir Jandrics főhadnagyra, aki a hadiiskola hallgatója volt és testvérére, Alexander Jandricsra; ugyanekkor terhelő adatok merültek fel egy Jakob nevű hadnagy ellen. Egyidejűleg megfigyelték, hogy Zankievics ezredes gyakran surran be Arthur Itzkusch nyugalmazott őrmester lakásába. Mikor harmadszor vették már észre Zankievics látogatását, előállították az őr­mestert. És ekkor kiderült, hogy a Jandrics-testvérek, Jakob hadnagy, az őrmester s velük együtt Julius Petrics nyugalmazott detektív és Florian Lindner vasúti hivatalnok mind Zankievics kémszervezetének tagjai. ezzel az esettel telt be a pohár: Zankievicset visszahívatták, ő pedig kémszerveze­tének tagjait, elsősorban a Jandrics-testvéreket magával vitte Oroszországba.

Az antant-kémszolgálat egyformán fenyegette Németországot és az. osztrák-magyar monarchiát és ez a közös veszély közös védekezést követelt. A német és az osztrák-magyar vezérkar már 1910 óta rendszeresen kicserélte Oroszországra vonatkozó híranyagát. Ebben az időben, különösen 1914 elején még Olaszországgal is volt bizonyos érintkezésünk. Nicolai ezredes 1914. májusában az olasz vezérkar meghívására Rómában járt, ahol az olasz vezérkar főnöke melegen pártolta az együttműködés gondolatát. Ez a terv azonban meghiúsult azon a tényen, hogy az osztrák-magyar és az olasz vezérkar között állandó volt a feszültség. Ez volt az oka, hogy a központi hatalmak, illetőleg a hármasszövetség hírszerzőszolgálatának egységes meg­szervezése sohasem sikerült. Mikor Ronge ezredes, mint az Evidenzbüro főnökének helyettese, 1910-ben Berlinben járt, majd Brose ezredes Bécsben visszaadta látogatását, tárgyalásaik eredményét memorandumban foglalták össze, amelyben részletesen kidolgozták a német és osztrák-magyar hírszerző­szolgálat együttműködését. Ennek a memorandumnak alapelvei később a világháború folyamán is irányadók maradtak. De bármily szépek voltak az elvek, a gyakorlati együttműködés és a siker mindig az anyagi eszközök elégtelenségén szenvedett hajótörést. 1912-ben Ludendorff ezredes közbe­lépésére felemelték a német hírszerzőiroda javadalmazását 450,000 márkára, de ebből is fenntartottak 50,000 márkát különleges politikai szolgálatokra. Ez az összeg meg sem közelítette azokat a milliókat, amelyeket az antant erre a célra fordított. Franciaország és Anglia hírszerzőszolgálatainak költ­ségeiről máig sincsenek megbízható adataink, de azt tudjuk, hogy Orosz­ország 1912-ben 13 millió rubelt és 1914 első felében 26 millió rubelt for­dított a hírszerzőszolgálatra. Magától értetődik, hogy ilyen körülmények között a német hírszerzőszolgálat és a még gyengébben javadalmazott osztrák-magyar Evidenzbüro megközelíthetőleg sem építhetett ki olyan szervezetet, amilyen az antant kémszolgálata volt. Fokozta a nehézségeket az a kö­rülmény, hogy a központi hatalmak felületességével, hanyagságával és nem­törődömségével szemben például Franciaországban alig volt lehetséges ka­tonai titkot megtudni. Az erődítményekben, a csapatoknál és a katonai üzemekben Franciaországban tökéletes felügyelet és fegyelem uralkodott. És okulást merítve, jegyezzük meg jól, hogy a francia nép és a francia állam minden szerve tökéletesen tisztában volt a katonai titkok jelentő­ségével, tájékoztatva volt arról, hogy ellenséges kémek bukkannak fel az országban, ki volt oktatva, hogy milyen veszélyesek ezek a kémek a nemzet biztonsága szempontjából, és ezért úgyszólván minden ember a francia kém­elhárítás szolgálatába állt. Hozzájárult ehhez, hogy a francia rendőrség katonailag is kitűnően iskolázott szervezete figyelt a külföldiek mozgoló­dásaira, a vezérkar felügyelete alatt.

Mégis sikerült a német vezérkarnak Franciaországban is meglehetősen kiterjedt kémszolgálatot kiépítenie. A XX. század elején, mikor az emberek életigényei egyre jobban fokozódtak, mikor a hatalmas arányokban fejlődő nagyvárosok ezernyi csábításával szemben a gyenge jellemek mind nehe­zebben állták meg helyüket, mikor nemcsak nemzetközi eszmék, hanem nemzetközi kalandorok és a nemzetközi romlottság is utat talált a francia társadalomba is, akkor megingott az addig oly egységes francia közép- és parasztosztály. A francia, bármily tüzes hazafi volt is, nem csüngött olyan rajongással a fiatal köztársaságon, mint például az orosz az ő ural­kodóján. Hozzájárult mindehhez az is, hogy a francia nő könnyebben volt kapható bármily meggondolatlan lépésre, mint például a német. Így a német hírszolgálatnak nem egyízben sikerült francia nőket és tiszteket megnyernie. Sőt, a német vezérkar egyre inkább kénytelen volt külföldi állampolgárok szolgálatait igénybe venni. Mikor az antant katonai gyűrűje egyre szoro­sabbra zárult Németország körül, mikor Anglia, Franciaország és Oroszország hírszolgálatát minden hivatalos szerv és a központi hatalmakban élő állam­polgáraik nyomatékosan támogatták és fejlesztették, addig Németországban még mindig az a felfogás tartotta magát, hogy nem szabad a külföldön élő német állampolgárok érdekeit kockára vetni azzal, hogy őket a kémkedés szolgálatába állítják. Hiába igyekezett a vezérkar külföldön letelepedett németeket megnyerni, ez az illetékes német minisztériumok ellenzésén több­nyire meghiúsult, úgyhogy a Franciaországban kiépített német kémhálózat csak kisebb részben állt német állampolgárokból. Fokozta a német hírszerző­iroda nehéz helyzetét az a körülmény, hogy a német katonai hatóságok általában elzárkóztak a polgári lakosság és különösen a külföldön élő német állampolgárok katonai felvilágosítása elől, úgyhogy ezek igen gyakran hiába ajánlták fel szolgálataikat hazájuknak.

Mint említettük, az osztrák-magyar hírszerzőszolgálat fejlődésének kü­lönösen nagy lendületet adott az 1918. évi annexió (Bosznia-Hercegovina hozzácsatolása a monarchiához). Szerbia jogtalannak tartotta a monarchia lépését és óriási arányú propaganda-hadjáratot indított az annexió ellen, különösen Bosznia területén. Ebben különösen tevékeny részt vett később is Hartwig, Oroszország belgrádi követe, a világháború egyik legszenvedélyesebb előkészítője. A haditörvényszék egész sereg embert elítélt összeesküvés és a montenegrói fejedelem ellen irányuló bombamerénylet terve miatt. Egymást érték a lázító röpiratok, amelyeknek szerzője, Gyorgye Nastics, valamint Szvetozár Pribicsevics lapszerkesztő és Milán Pribicsevics volt császári és királyi főhadnagy börtönbe került. Az Evidenzbüro minderről pontosan értesült, bár a szerbek kémelhárító szolgálata rendkívüli akadályokat gördített az iroda munkájának útjába. Szerencséje volt az Evidenz­büronak, hogy ebben az időben különösen sok önkéntes kéme akadt, főleg tartalékos tisztek, akik önzetlenül álltak szolgálatára. Mivel a szerb krízis egész télen át tartott, és fennforgott az a lehetőség is, hogy Törökország­gal, Bosznia-Hercegovina egykori birtokosával is háborúba keveredünk, az Evidenzbüro megszervezte a hírszerzőszolgálatot a fontosabb török váro­sokban fennálló konzulátusainknál. Ennek a balkáni hírszerzőszolgálatnak két központja volt: Üszküb és Szkutari. Ezt a szervezést rövid időre meg­zavarta egy kellemetlen epizód: Karl Müller nevű kereskedőt, akinek jó összeköttetései voltak szerb tisztekkel, abban a pillanatban tartóztatták le a szerb hatóságok, mikor kilépett a belgrádi osztrák-magyar katonai attasé lakásából. Bár Müller pöre felmentéssel végződött, a szerb lapok izgatására katonai attasénkat vissza kellett hívni. Utóda azt a szigorú utasítást kapta, hogy minden kémkedéstől tartózkodjék.

Ebbe az időbe esik a Friedjung-per és a zágrábi hazaárulók ellen in­dított per. 53 vádlott állt a törvényszék előtt, köztük Malobabics, a szerb vezérkar ügynöke; a vádlottakat szigorúan elítélték, de az ítélet nem érte el azt a célt, hogy megbénítsa a nagyszerb mozgalmat. Nem lehetett olyan ítéleteket hozni, amelyek végzetesen sújthatták volna a nagyszerb tevé­kenységet, mert a horvát bánt egy Max Kandt nevű ügynök hamis ok­mányokkal félrevezette, úgy hogy ezután a bíróság ínár a valódi okmányok­nak sem volt hajlandó hitelt adni. Ugyanekkor történt, hogy Vladimír Vasics (valódi nevén Mladen Sergián) kettős kém beférkőzött belgrádi követsé­günkre és hamis okmányokat adott el. Ezek állítólag a délszláv követség titkos jegyzőkönyvei voltak; ezekre alapította Friedjung tanár a Neue Freie Presse-ben megjelent híres cikkeit (1909). Ebből a nagyarányú hamisítás­ból keletkezett a Friedjung-per, amelynek során a hamisítás kiderült és így a vádlottak, akik egyébként természetesen bűnösek voltak a nagyszerb pro­pagandában, meglehetősen könnyen úszták meg a pert.

Az ilyen földalatti működés következménye volt, hogy a kémgyanús egyének száma az osztrák-magyar monarchiában az 1908. évi 60-ról 1909-ben felszökött 150-re; e mellett természetesen sokkal nagyobb volt azoknak a kémeknek száma, akik nem kerültek a hatóságok kezére. A nagyszerb kém­kedés központja a budapesti szerb főkonzulátus volt. Ennek megfigyelésére és ártalmatlanná tételére a budapesti IV. hadtest parancsnokságánál külön hírszerzőirodát állítottak fel, amelynek vezetője azt az utasítást kapta, hogy kellő összeköttetést teremtsen a magyar polgári hatóságokkal, amelyek a kémelhárítás tekintetében még az osztrák hatóságok mögött is elmaradtak. A másik kémkedési központ Lembergben működött, Pustoskin orosz konzul vezetése alatt. Nagynehezen sikerült a konzult egyik kéme révén leleplezni és állomásáról visszahivatni. De a hatóságok bizonyosan tudták, hogy van­nak egyéb központok is, csakhogy ezeknek megfigyelését és ártalmatlanná tételét a bécsi rendőrség rosszul alkalmazott tapintatosságból mindig meg­hiusította.

Hogy az osztrák-magyar monarchia ellen irányuló olasz kémkedés is szervezetten működött, annak megdöbbentő bizonyítéka Giuseppe Colpi olasz kém esete. 1909 augusztus végén betörtek a trienti Banca Cooperativa pénz­tárába. A betörőt könnyűszerrel leleplezték, és ugyancsak könnyűszerrel rájöttek egyéb üzelmeire is. A betörés felfedezésekor három személyt vettek gyanúba és a három közül hamarosan Giuseppe Colpira bizonyult a betörés. Nemcsak fegyvereket és robbanóanyagokat, továbbá betörőszerszámokat találtak nála, hanem száz meg száz katonai tárgyú fényképet, katonai ada­tokkal teleírt táblázatokat és leveleket, amelyek javarészt az olasz kémiroda főnökének szól­tak. Ebben az időben Colpi már hat éve folytatta kémszolgálatát. A bankból elrabolt 350,000 koro­nára azt mondta, hogy azt kény­szerkölcsönként vette el az olasz nemzeti ügy céljaira. Néhány nap múlva Marco Morizzo nevű ferences barát visszavitte a pénzt a bankba és azt állította, hogy egy külföldi bízta rá ezt az össze­get a gyónás titkának pecsétje alatt. Mikor aztán Colpi anyját és nővérét is letartóztatták, azok, makacs tagadás után bevallot­ták, hogy Colpi a börtönből ki­csempészett levélben adta tud­tukra, hogy hová rejtette a pénzt és miután ők azt megtalálták, elvitték Don Pezzi szemináriumi tanárnak; aki Morizzo páter útján juttatta vissza a bankba. Hama­rosan letartóztatták Colpi 15 tár­sát is és most a vádlottak érde­kében Avancini osztrák birodalmi gyűlési képviselő (akiről a háborúban kiderült, hogy maga is olasz kém volt), közbelépett az igazságügy miniszternél. Mivel a trienti törvényszék túlságosan la­zán és kedélyesen tárgyalta ezt a kémügyet, áttették a tárgya- Iást a bécsi tartományi törvény­székhez, amely Colpit 6 évi súlyos börtönre ítélte, és pedig rablás miatt. A hazaárulás vádját elejtették, mivel attól tartottak, hogy az esküdtek Colpit és társait felmentenék.

Az 1910. évi szerbiai események arra kényszerítenék az Evidenzbürót, hogy megszigorítsa a hírszerzőszolgálatot. Ekkor történt, hogy Rajakovics főhadnagyot, aki Szerbiában járt hírszerző úton, letartóztatták. A főhad­nagyot csak hosszú idő múlva sikerült kiszabadítani. Épp ily kevés szeren­csével járt oroszországi kémszolgálatunk, amelynek hálózatában csak a lem­bergi központ tudott számbavehető eredményeket elérni. Ezzel szemben az orosz kémszolgálat egyre nagyobb arányokban működött, aminek fokmérője volt az is, hogy 1910-ben annyi orosz kémet sikerült kézrekeríteni és elitélnhi, mint azelőtt még soha. Ezeknek az eljárásoknak során ítélték 3,5 évi bör­tönre Bartmannt, a hivatásos orosz kémet. Bartmann és társa Renner egyút­tal a francia kémirodát is szolgálta, távíróvezetékeket vágott át, a hadgyakor­latokon már egészen feltűnően mozgolódott és érdeklődött. Egy ilyen alka­lommal a sziléziai német hadgyakorlatokon le is tartóztatták, de a lipcsei birodalmi törvényszék felmentette. Most leborotváltatta a szakállát és tel­jesen új alakban jelentkezett Rómában a francia katonai attasénál, mint Olaszország megbízottja, azzal az ajánlattal, hogy a monarchia ellen haj­landó kémkedni. Oroszországi szélhámoskodásai során mint szappanfőző ki­kémlelte Veneto tartomány erődítményeit, azonban itt is fantasztikus ada­tokat irkált össze egy memorandumban, amelyet viszont a római német katonai attasénak akart eladni, természetesen eredménytelenül. Végre Lussin Piccolóban letartóztatták és bíróság elé állították.

1910. szeptemberében a római német katonai attasénál megjelent egy Lester nevű úr, aki közölte, hogy az olasz vezérkar megbízásából találkozni fog Tűestben egy osztrák-magyar tengerésztiszttel. Mivel azonban látogatása során elszólta magát, az attasé azonnal gyanút fogott, hogy a “Lester” csak álnév és tulajdonképpen Cords az illető, az ismert kém. Az osztrák rendőr­hatóság aztán Triestben letartóztatta; Cords több mint egy évig volt vizs­gálati fogságban, mert folyton újabb és újabb hazugságokba bonyolódott. Az osztrák vizsgálóbíró titokban tartotta a kém elfogatását, nehogy cinkosai értesüljenek róla; igen jóindulatúan bánt vele, megnyerte a bizalmát, úgy­hogy végül Cords egész működését feltárta előtte, s így végre az Evidenzbüró­nak kezébe kerültek azok a bizonyítékok, amelyeket addig hiába keresett.

Ebben az időben próbált szerencsét az Evidenzbürónál Saria nevű kém is, akit kémkedésért már 1900-ban elitéltek, s aki aztán 1908-ban érték­telen vasúti menetrendeket adott el Oroszországnak 20,000 rubelért. Abban a hiszemben, hogy a berni orosz katonai attasé, Romejko-Gurko ismét kötél­nek fog állni nagyobb összegek erejéig, egyik cinkosával 1911-ben beállított a bécsi Evidenzbüróba. Zuliani néven mutatkozott be és sikerült is eladnia Velence erődítési terveit. Ronge ezredes kiderítette, hogy Zuliani neve alatt tulajdonképpen Saria rejtőzik. Saria 1912-ben még egyszer megpróbálta be­csapni a bécsi Evidenzbürót, azonban sikertelenül. A nagy hamisító, aki Olaszországot, Franciaországot, Oroszországot, Angliát, Ausztria-Magyar­országot, Belgiumot és Hollandiát becsapta különféle hamisított okmányai­val, végre 1914-ben került bíróság elé Zürichben.

Mint már ismételten említettük, sem Németországban, sem a monarchiá­ban nem volt egységes a katonai és a politikai hírszerzőszolgálat. A kül­politikai hírszerzést a külügyminisztériumok végezték a maguk személyzeté­vel és anyagi eszközeivel és semmiféle összeköttetésben nem álltak a ka­tonai szervekkel. Ugyanez volt a helyzet a kémelhárítás terén is. Mindössze néhány konzul működését kell kiemelnünk, akik saját kezdeményezésük­ből juttattak néha fontos adatokat a vezérkarok birtokába. Sőt ez a bizony­talan helyzet odáig fajult, hogy a katonai hírszerzőszolgálat költségeit is a külügyminisztérium utalta ki, holott a katonai hírszerzőszolgálat vezetés e a vezérkari főnök feladata volt, aki ezt a hatáskörét az úgynevezett Evidenz­büróra ruházta, amelynek azonban a hadügyminisztérium költségvetésében nem álltak rendelkezésére saját anyagi eszközök. A delegációktól megszava­zott költségvetési összegből a külügyminisztérium elszámolási kötelezettség nélkül bizonyos rendelkezési alapot bocsátott a hadügyminisztérium, illetve a vezérkari főnök rendelkezésére. Urbanski altábornagy a “Die Weltkriegs­spionage” című hatalmas műben részletesen kifejti ennek a szervezetnek hátrányait és megemlíti azt is, hogy csak az Evidenzbüróba beosztott tisztek önfeláldozó munkája tette lehetővé a hírszerzőszolgálat olyan teljesítményeit, amelyek elhárították a monarchia fejéről a nagyobb veszedelmeket, – azokat a szolgálatokat – amelyeket pusztán a rendelkezésre álló csekély anyagi esz­közökkel sohasem lehetett volna elérni. Az egymásután következő külügy­miniszterek és külföldi szerveik mindig sokkal fontosabbnak tartották a po­litikai, mint a katonai hírszerzőszolgálatot, sőt a katonai hírszerzőszolgálat a külügyminisztérium felfogása szerint állandóan “kellemetlenségeket oko­zott”, mert adatai alkalmasak voltak arra, hogy a szomszédos államokkal fennálló “jó viszonyunkat” megzavarják. Már pedig a központi hatalmak külügyi szolgálatának alaptétele az úgynevezett európai egyensúly sérthe­tetlensége volt és ezt semmiképpen nem akarták feláldozni, még akkor sem, amikor már egyre nyilvánvalóbbá vált az antant bekerítő politikájának tér­foglalása. Ennek a felfogásnak következménye volt, hogy ugyanakkor, ami­kor a monarchia határain csak úgy hemzsegtek az idegen kémek, a katonai hírszerzőszolgálat költségeire mindössze 150,000 korona jutott; ugyanakkor, amikor a varsói orosz katonai kerület egymaga ötmillió rubelt fordított hír­szerzőszolgálatra. Ez a szempont a mértékadó akkor, amikor az osztrák-magyar vezérkar nyilvántartó irodájának működését meg akarjuk ítélni. Mikor Urbanski 1909-ben átvette az Evidenzbüro vezetését, a monarchia még az annexiós válság hatása alatt állt, és fenyegette a szerb és orosz há­ború; ugyanakkor Olaszország is ugrásra készen állt, és a monarchia s kü­lönösen Magyarország határain egyre jobban dühöngött a nemzetiségi propa­ganda, amely a monarchia egyes részeit el akarta szakítani. A kémelhárítás a rendelkezésre álló csekély összeget majdnem teljesen felemésztette, úgyhogy a támadó katonai kémszolgálatra egészen csekély összeg maradt.

Természetes, hogy ilyen körülmények között az Evidenzbüro újjászer­vezése és működése a legnagyobb akadályokba ütközött. Hogy pénzt szerez­zen, egészen furcsa eszközökhöz kellett nyúlnia: könyveket adott ki, amelyek az idegen hadseregeket ismertették, segédkönyveket nyomatott és adott el parancsnokságok számára, hogy legalább így némi anyagi alapot teremtsen a támadó hírszolgálat céljaira. Megtörtént az is, hogy egy ügynöke útján hamis erődítési tervezetet adatott el az egyik idegen állam vezérkarának. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy kellő mértékben be tudja tölteni az eléje tornyosuló feladatokat. Nem volt pénz arra, hogy megszervezzék a chiffre-osztályt, hogy felállítsák a kémelhárítás bűnügyi szervezetét, hogy figyelemmel kísérjék az újonnan keletkezett szolgálati ágakat, pedig minderre a célra újabb és újabb tiszteket és tisztviselőket kellett szolgálatba állítani. Ilyen körülmények közt az aktív katonai hírszerzőszolgálat módszeres meg­szervezezéséről alig lehetett szó. Meg kellett elégedni azzal, hogy elvégzik a napi munkát és pénzt juttatnak a pillanatnyilag jelentkező szükségletekre.

Az osztrák-magyar vezérkar katonai hírszerzőszolgálata egyetlen egy szervben, az Ebwidenzbüróban (a cs. és k. vezérkar nyilvántartó irodája) összpontosult. Ez az Evidenzbüro tartotta nyilván mindazoknak az államok­nak haderejére vonatkozó adatokat, amelyek akár szövetségi, akár ellenséges viszonyban voltak a monarchiával. Ennek a munkakörnek megfelelően az Evidenzbüro különféle nyilvántartási csoportokra oszlott (hírszerző irodára, orosz, német, olasz, balkán, angol, francia, erődítési, tüzérségi és kezelési csoportra). A hírszerzőszolgálat ügyeit a hírszerzőirodában dolgozták fel. Az Evidenzbüro összes ügyeiről maga a főnök tett jelentést a vezérkar főnöké­nek. Ezzel szemben a német vezérkar hírszerzőirodájában sokkal több al­osztály volt (nyugat, kelet, többi államok, nyugati erődí­tések, keleti erődítések, hír­szerzés stb.). Az iroda minden osztályának főnöke törzstiszt volt és minden osztályfőnök külön-külön tett jelentést a főhadiszállás-mesternek vagy a vezérkar főnökének. A mon­archia Evidenzbürójában 1912-ben 28 tisztet alkalmaztak (1914-ben már 42-t), míg a né­met Nachrichtenbüro 80 tiszt­tel dolgozott. Ez annyit jelen­tett, hogy a mi Evidenzbürónk minden tisztjének négy ember helyett kellett dolgoznia. Mi­kor I. Ferenc József reggel négy órakor megkezdte napi mun­káját, az előző nap katonai eseményeiről szóló jelentésnek már ott kellett feküdnie dol­gozóasztalán. Ennek következ­tében különösen az annexiós válság, a tripoliszi háború és a balkán háború idején az iroda nemcsak nappal, hanem egész éjjel is dolgozott, hogy a beérkezett anyagot és vázlatokat reggelre az ural­kodó elé juttathassa. Az idegen államok hadseregeire vonatkozó adatok nyil­vántartása aprólékos gyűjtőmunkát követelt. Át kellett tanulmányozni az illető államok véderőtörvényeit, hadseregeinek és flottáinak szolgálati szabályzatait, a katonai és tengerészeti attasék jelentéseit, a külügyminisztériumtól átkül­dött diplomáciai jelentéseket, az idegen államok napi sajtóját és szakirodalmát, továbbá figyelemmel kellett kísérni az idegen államok hadügyi és tengerészeti költségvetésének javaslatait és tárgyalását. Az Evidenzbüróban a monarchiá­ban megjelenő lapokon kívül naponta 70 külföldi újságot és folyóiratot kellett áttanulmányozni. Urbanski szervezési szabályzata szerint az Evidenzbüro az így nyert adatokat nemcsak összegyűjtötte és nyilvántartotta, hanem megküldte a vezérkar többi irodájának, és a katonai és tengerészeti attasék­nak is. Ekként az Evidenzbüro működése, különösen pedig hírszerzőosztá­lyának működése szervesen beleilleszkedett a vezérkar munkájába. Ennek a szervezetnek Urbanski felfogása szerint megvolt az az előnye, hogy nem vált soha egyoldalúvá. Olyan helyeken, ahol a hírszerzőszolgálat egészen elkülönített szerv, könnyen megesik, hogy a kémszolgálat öncéllá válik, és többé nem abban látja feladatát, hogy minden adatot megszerezzen, amit a legfelsőbb hadvezetőség szükségesnek tart, hanem pusztán abban, hogy a kémkedést és hírszerzést önmagáért, l'art pour l'art űzze. Urbanski el­gondolása különösen azért volt helyes, mert az osztrák-magyar Evidenzbüró­nak igen csekély anyagi eszközök álltak rendelkezésére, már pedig, ha a hír­szerzőszolgálatot teljesen önállósították volna, költségei úgy megdagadhat­tak volna, hogy tovább még ezt az öncélt sem szolgálhatta volna. A kém­elhárító szolgálat különösen alkalmas arra, hogy fűtse és felcsigázza az am­bíciókat, hogy meglepő és szenzációs leleplezésekre ragadja azokat, akik a kémek nyomait igyekeznek felderíteni. Ilyenkor aztán gyakran megtörténik, hogy a nyomozás és a leleplezés nagy szenzációt kelt ugyan, azonban az elért eredmény nincs arányban a ráfordított nagy összegekkel. Urbanski helyes megállapítása az, hogy a kémelhárító szolgálat szemkápráztató eredményei­nél sokkal többet ér az offenzív és pozitív hírszerzőszolgálat.

A hírszerzésnek igen sok útja-módja van. Az emberek régtől fogva ren­geteg erőt, időt, ravaszságot és pénzt pazarolnak arra, hogy ellenfeleik titkait kicsalják. Tisztek számára nem volt éppen könnyű feladat, hogy megállják a helyüket ezen a tőlük meglehetősen távol eső területen, amelyen a két leg­főbb követelmény a fölény és a jó idegrendszer. Ahhoz, hogy a kémeknek veséjébe lássanak, hosszú évek tapasztalataira, a kémkedés történetének és módszereinek alapos ismeretére van szükségük. Tehát minden tisztnek, aki a hírszerzőszolgálatba kerül, előbb bele kell élnie magát ebbe az új szolgálati ágba, amelyre sehol sem képezték ki. Annak megítélése, hogy vajon  valamely tiszt alkalmas-e erre a szolgálatra vagy sem, természetesen nem könnyű fel­adat. Mindenesetre a kiválasztás vezető szempontja itt is az, hogy az illető tiszt egyéb szolgálati ágakban mekkora tehetséget és ügybuzgóságot tanú­sított. A már említett jó idegrendszer és szellemi fölény mellett fontos tényező a nyelvismeret. De végeredményben egészen különleges működési körről van itt szó és éppen ezért a hírszerzőszolgálatra is külön ki kell képezni a specialis­tákat, akik bizonyos előkészítés után otthonosak lesznek a szervezet munká­jában, át tudják tekinteni az egész hálózatot és tökéletesen  elsajátítják a hírszerzés bonyolult módszereit.

Mivel azonban tisztek csak igen korlátolt számban alkalmazhatók a kémszolgálatban, főleg külföldön, természetes, hogy a vezérkarok polgári egyének szolgálataira is rászorulnak. Ezek azonban igen gyakran szomorú tapasztalatokra adtak alkalmat, főleg azért, mert a polgári egyének javarésze nem rendelkezik katonai szakismeretekkel és éppen ezért a legjobb akarat mellett sincs abban a helyzetben, hogy katonailag megbízható híreket és adatokat szállítson. Az e téren mutatkozó nehézségek vezették a katonai hírszerzőszolgálatot arra a meggondolásra, hogy ügynökeit katonailag képzett egyének közül válogassa össze. Tehát a katonai hírszerzőszolgálatban szíve­sen alkalmaznak megbízható nyugalmazott vagy tartalékos tiszteket, vagy pedig külön e célra rendelt szervek útján kiképeznek erre a célra alkalmas egyéneket. Magától értetődik, hogy itt is elsősorban nem polgári egyéneket, hanem katonai személyeket részesítenek ilyen kiképzésben. Ezeknek a meg­gondolásoknak politikai következménye az, hogy minden katonai hírszerző­iroda kémiskolákat tart fenn, ahol a kiválasztott egyéneket feladatukra elő­készíti. Az is magától értetődik, hogy az ilyen kémiskolák létezését, szerveze­tét és működését minden ország hírszerzőszolgálata szigorúan titokban tartja.

A német vezérkar fennhatósága alatt működő Nachrichtenbureau szer­vezete és működése német és francia megvilágításban egyaránt a német szer­vező és rendszerező erő legnagyobb tökéletességét és teljesítőképességét mutatja. Erre vonatkozólag érdekesnek tartjuk közölni Mennevée leírását “L'espionnage internationale en temps de paix” című művéből. Mennevée a híres francia kém Lajoux memoárjai alapján írja meg a német III. B. iroda szervezetét és működését. Lajoux könyve (Mes souvenirs d'espion, 1905) érdekesen számol be arról, hogyan jött nyomára a francia “Deuxiéme Bureau” a német Nachrichtenbureau működésére és szervezetére. Régebben tudták már a francia hírszolgálat vezetői, hogy Brüsszelben a német Nachrichtenbureaunak központi szerve működik. Megbízták tehát egyik legügyesebb ügynöküket, Lajoux-t, hogy derítse fel ennek a német központnak helyét és működését. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy Lajoux-nak sikerült közvetlen össze­köttetésbe kerülni Richard Cuers nevű német ügynökkel, aki a brüsszeli köz­pont vezetője volt. Lajoux, miután Cuersszel megismerkedett, annyira bele­férkőzött bizalmába, hogy Cuers révén Berlinben már úgy tekintették, mint a Nachrichtenbureau alkalmazottját. Cuers bizalmas közlései alapján a francia hatóságoknak sikerült száz meg száz kémet ártalmatlanná tenni, akik Francia­ország területén működtek. De bizalmas összeköttetésük folyamán Lajoux­nak sikerült a legapróbb részletekig megismernie a német hírszolgálat szer­vezetét. A francia hadügyminisztérium Lajoux-tól rendszeresen megkapta azokat a kérdőíveket, amelyeket Cuers állított ki. Olyan kérdések szerepeltek ezeken az íveken, amelyek mutatták, hogy a német vezérkar mi iránt érdek­lődik. A francia Deuxiéme Bureau-ban tehát összeállították a megfelelő fele­leteket, amelyekben csak éppen annyi valóság volt, hogy mégis némi hitelt kölcsönözzön a tudósításoknak, egyébként azonban csupa hamis és félre­vezető adatot tartalmaztak. Minthogy azonban egyidejűleg több ügynök is megkapta a német vezérkartól ezeket a kérdőíveket, a francia Deuxiéme Bureau különféle fogalmazványokat állított össze, amelyek részletekben és stílusban eltértek egymástól, nehogy azt a látszatot keltsék, hogy egy okmány­gyárban készültek. Ezen a módon a francia Deuxiéme Bureaunak sikerült hónapokon át az orránál fogva vezetni a német vezérkart és sikerült azt is megtudnia, hogy hamis közlései alapján a német katonai térképeken el is végezték a megfelelő módosításokat.

Lajoux annyira megnyerte a Nachrichtenbureau bizalmát, hogy egy napon az egyik magasrangú vezető azt az ajánlatot tette neki, hogy menjen kém­útra Oroszországba. Ekkor Brüsszelben már nem Richard Cuers működött, hanem utóda. Miután Lajoux elfogadta az ajánlatot, Berlinbe utazott vele, hogy ott megkapja a szükséges utasításokat és a szükséges felvilágosításokat az orosz hadseregről és erődítésekről. Így jutott be Lajoux a német Nachrichten­bureau legtitkosabb szobáiba is, és így a francia hírszerzőszolgálatnak sikerült saját ügynöke útján egészen részletes tájékozó­dást szereznie a német katonai hírszerző­szolgálat működéséről. Berlinben Richard Cuers vezette be a Nachrichtenbureauba. Lajoux megismerkedett a tisztekkel és kü­lönösen érdekelte Dame kapitány, aki a francia hírszerzőszolgálatot vezette. Rend­kívül elcsodálkozott, hogy olyan csekély személyzetet talált a hírszerzőszolgálat központjában, de éppúgy csodálkozott a célszerű és áttekinthető rendszeren is, amellyel az ügyeket osztályozzák, az adatokat feljegyzik és értékesítik. A német hírszerzőszolgálat központjában nincs ik­tatás, nincs könyvelés, nincs főkönyv, nincs feljegyzési könyv, semmiféle papi­ros, ami csak megnehezíti a munkát és esetleg áruló lehet. Az egész közigazgatás alapja egy-egy notesz, amely a tisztek zsebében van. Minden tiszt minden hónapban egy noteszt használ el, egy évben összesen tizenkettőt. Ezekbe írják fel az iroda kiadásait. Minden hónap végén az osztályvezető ellenjegyzi az addig bevezetett összegeket, minden három hónapban átadják a noteszeket a vezérkar főnö­kének, és minden évben január első napjaiban a vezérkar főnöke elmegy a császárhoz, elviszi neki a noteszeket, a császár átlapozza valamennyit, aztán tűzbe dobja őket. Semmi nyoma nem marad az iroda kiadásainak. Magától értetődik, hogy ilyen módon semmiféle kémügynek és semmiféle ügynöknek nem lehet nyomára jutni még abban az esetben sem, ha idegen ügynökök lopást követnek el a Nachrichtenbureauban. Egyébként az iroda azonnal elégeti azokat a nyugtákat is, amelyeket ügynökeitől a felvett pénzösszegekről kap.

Természetes, hogy Lajoux feljegyzései arra az időre vonatkoznak, amikor Németországban még a császár uralkodott. De ha figyelmesen olvassuk ezeket a feljegyzéseket, megállapíthatjuk, hogy bármily ügyesen beférkőzött is a francia ügynök a német Nachrichtenbureau helyiségeibe, lényeges dolgot sem sikerült megtudnia. Megtudta azt, ami nem titok, megismerte a Nachrichten­bureau alosztályait, az osztályfőnököket, de sem az anyag megszerzésének mód­szereit, sem feldolgozásának és

megőrzésének módjait nem sike­rült megtudnia. Amit megtudott, az lényegében azonos minden hírszerzőszolgálatban.

Idézzük azokat az emlékeze­tes szavakat, amelyekkel Rollin alezredes, a katonai hírszerző­szolgálatról írt kitűnő munka szerzője (Le Service des renseigne­ments militaires) és a XIX. század végén a francia Deuxiéme Bureau vezetője jellemezte a francia ka­tonai hírszerzőszolgálatot: “A né­met hírszerzőszolgálatnak a mi­enkkel szemben nagy előnye ki­tűnő szervezettsége, továbbá a hírszerzésben tanúsított szívós­sága és következetessége, végül az a tény, hogy a német állam­polgárok, különösen akik külföl­dön utaznak vagy tartózkodnak, tömegesen jelentkeznek önkéntes hírszerzőszolgálatra. Végül nem utolsó előnye az sem, hogy min­den körülmények között feltétle­nül titokban tud működni. A né- Bethmann-Hollwegmet hírszerzőszolgálat francia- német birodalmi kancellár. országi működését nagyban meg­könnyíti a mi felületes és könnyelmű jellemünk, továbbá gyakran a naiv­ságig fokozódó bizalmasságunk és honfitársaink javarészének közömbössége minden olyan dolog iránt, ami a nemzeti védelemre vonatkozik.” Ez a nyilat­kozat nemcsak önmagában érdekes, hanem érdekes azért is, mert, mint ismé­telten megjegyeztük, a német hírszerzőszolgálat is majdnem ugyanezekkel a szavakkal jellemzi a francia Deuxiéme Bureau hírszerzésének fölényét.

Ismételten említettük, hogy a francia hírszerzőszolgálat első nyomait már a forradalom idejében megtaláljuk, amikor a hadügyminisztériumban titkos hírszerzőiroda működött; említettük azt is, hogy I. Napóleon rendkívül nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy minél alaposabb és minél több értesülést szerezzen az európai államok haderejéről. Ezt a feladatot külön hírszerzőiroda végezte, amelynek a neve “Cabinet Topographique” volt. Ez az iroda táblázatokban és térképekben állította össze az idegen hadseregek erejét és állásait, és számos értékes adatot juttatott alkalmilag a császár bir­tokába, azonban nem volt állandó szervezet, hanem működése többnyire csak I. Napóleon hadjáratainak idejére szorítkozott. Ez a Cabinet Topogra­phique egészen 1852-ig fennállt és csak a második császárság idején szűnt meg, majdnem abban a pillanatban, amikor illetékes helyek egyhangúlag kezdték követelni a hírszerzőszolgálat fejlesztését és modernizálását. 1860 óta kezd észrevehetőn fejlődni a francia hírszerzőszolgálat. Lewal ezredes ebben az időben memorandumban fejti ki a központi katonai hírszerzőszolgálat megszervezésének szükségességét. Midőn az 1866. évi porosz-osztrák háború után némi nyugtalanság támadt Franciaországban, III. Napóleon Csehországba küldte parancsőrtisztjét, báró Stoffelt, hogy tanulmányozza a háború utáni helyzetet. Hogy hivatását zavartalanul betölthesse, III. Napóleon kinevezte katonai attasénak. Ebben a minőségben került azután Berlinbe, ahol négy évig tartózkodott, egészen 1870-ig. Berlinből küldött jelentései egyre jobban ráébresztették az illetékes francia köröket a hírszerzőszolgálat megszerve­zésének fontosságára. Stoffel jelentései klasszikus példái a katonai attasé igazi hivatástudatának. Különösen azokkal a közléseivel keltett nagy hatást, amelyekben a német vezérkar hírszerzőszolgálatát ismertette. Tőle értesül­tek a franciák elsőízben, hogy a német Nachrichtenbureauban feltalálhatók minden európai hadsereg adatai, egyúttal pedig minden európai országra vonatkozó helyrajzi, gazdasági és közigazgatási adatok; megvan az irodában minden néven nevezendő katonai könyv és újság, röpirat, kiadvány, térkép, tervrajz, úgyhogy Németország Európa bármely hadszínterén keveredik háborúba, azonnal tájékozódhat a vezérkar annak a hadszíntérnek és az illető ország hadseregének minden adata felől.

Lewal ezredes a legmelegebben támogatta báró Stoffel javaslatait, de ebben az időben az illetékes tényezők még nem tulajdonítottak kellő fontos­ságot ennek a szervezésnek. Mikor 1867-ben Jarras tábornokot hadosztály­parancsnokká nevezték ki, meglepetve látta, hogy semmiféle olyan anyag nincs a hírszerzőiroda birtokában, amely értékes lehetne egy esetleges német-francia háború esetén. Voltak hiányos adatok a német vasutakra vonatkozó­lag, volt néhány útikönyv és egyéb semmi. Jarras tábornok minden figyelmét Poroszországra és a Rajnavidékre fordította, kezdte gyűjteni az ezekre vonat­kozó történelmi adatokat, jelentéseket, emlékiratokat, hogy az említett országrészek helyszínrajzát tökéletesen megismerje. 1868-ban tovább foly­tatta munkáját és egy év múlva a Strassburgból Düsseldorfig vezető útháló­zatnak tökéletes tervrajzát sikerült megszerkesztenie. Későbbi működése folyamán kiterjesztette az iroda működését minden kérdésre, ami katonai szempontból fontos lehet, összegyűjtötte az adatokat a német vasutakra, a német hadsereg számerejére és szervezetére vonatkozólag és ezt a munkát nagyobbrészt azokkal a tisztekkel végeztette, akik a porosz hadgyakorlatokon katonai attaséi minőségben részt vettek. Jarras tábornok megállapította ezek­ből az adatokból, hogy Németország elkeseredett háborúra készül Francia­ország ellen, mi viszont megállapíthatjuk, hogy ez nem volt egyéb rémlátás­nál. Az a másik megállapítása, hogy a német katonai kiképzés sokkal különb a franciánál, megállja helyét. Annak a hírszerzőirodának, amelyet Jarras tábornok vezetett, két osztálya volt; az elsőbe tartozott a topografia, föld­mérés, és később ezt az osztályt fényképészettel is kibővítették; a másodikba tartoztak a történelmi és statisztikai adatok; ennek keretében állították fel az archívumot és ez az osztály foglalkozott a vasutak tanulmányozásával is. Majdnem ugyanebben az időben Ducrot ezredes ugyancsak erélyesen síkraszállt hírszerző és kémelhárító központ szervezése érdekében. Mind­ezekből a kísérletekből nem lett semmi. Troment hadnagy a katonai kém­kedésről írt alapos könyvében megállapítja, hogy 1870-ben, mikor a német-francia háború kitört, a francia katonai hírszerzőszolgálat egyenlő volt a semmivel.

De a franciák tanultak a háborúból. 1871-ben elnöki rendelettel újjá­szervezték a hadügyminisztériumot és felállították a vezérkar főnökének úgy­nevezett “II. számú irodáját” (Deuxiéme Bureau), amelynek feladata volt az idegen államokra és hadseregekre vonatkozó történelmi, statisztikai, katonai, földmérési és helyrajzi adatok gyűjtése. Az 1874. évi újjászervezés megtar­totta a Deuxiéme Bureau-t, azonban 1878-79-ben, mint egykorú vallomások­ból kiderül, az iroda működése túlságosan elméleti volt és hírszerzőszolgálatát csak elégtelenül tudta ellátni. Az 1893. évi rendezés a Deuxiéme Bureau hatáskörébe utalja a politikai ügyeket és hírszerzést is, tíz év múlva pedig végre elnyeri legfontosabb feladatát, t. i. az ellenséges hadseregek és a had­műveleti területek tanulmányozását. 1897-ben, mint Froment hadnagy írja, a Deuxiéme Bureau a vezérkarnak már legnélkülözhetetlenebb szerve. Sze­repe mais ugyanez. Azoknak a tiszteknek, akik ebben az irodában teljesítenek szolgálatot, legalább egy idegen nyelvet tökéletesen kell írniuk és beszélniük, továbbá tanulmányt kell írniuk ezen az idegen nyelven az illető ellenséges hadsereg szervezetéről és valamelyik fegyvertényéről. A Deuxiéme Bureau-ban nyert különös kiképzés teszi alkalmassá a tiszteket a katonai attaséi szol­gálatra. Általában úgy foglalják össze a Deuxiéme Bureau feladatát, hogy annak mindennel foglalkoznia kell, ami a nemzeti védelmet és az állam külső biztonságát érdekli, vagyis fel kell kutatnia mindent, ami külföldön történik, minden tervet, ami felmerül; másodszor: biztonsági hírszerzőszolgálatot kell végeznie határaik mentén; harmadszor pedig meg kell szerveznie a kém­elhárítást Franciaországban és a külföldön.

A francia Deuxiéme Bureau, amelyet másképen “Service de Renseigne­ments”-nek neveznek, Párizsban a Boulevard St. Germain egyik épületében van. A híres Dreyfus-per idején, mikor Picquart ezredes volt az iroda főnöke, egészen különös biztonsági rendszabályokat léptettek életbe, amelyek ma már minden ország katonai jellegű hivatalaiban érvényben vannak. Picquart ezredes legelső újítása az volt, hogy a hivatal helyiségeibe idegen nem lép­hetett be; az idegenek részére külön szobát tartott fenn, a kapus fülkéje mellett, s ha bármely idegen beszélni óhajtott a szervezet valamelyik tiszt­jével, az illető tiszt lejött ebbe a szobába. Az ezredest az indította erre az intézkedésre, hogy előtte sűrűn megfordultak mindenféle idegenek a hivatal helyiségeiben, köztük természetesen kémek is. Ezzel az intézkedéssel minden közvetlen kémkedésnek és okmánylopásnak elejét vette.

A Deuxiéme Bureau-ban az iroda főnökén kívül öt tényleges tiszt telje­sített szolgálatot, akiknek mindegyike egy-egy osztály vezetője volt; a leg­nevezetesebb három osztály volt a német, az angol és az olasz. Bár a tisztek mindegyike elsősorban saját osztályának ügyeivel foglalkozott, mégis köteles­sége volt megismerkedni a többi osztály anyagával is, úgy hogy az osztály­vezető tisztek bármikor helyettesíthették egymást. De ennek a berendezke­désnek megvolt az a nagy előny e is, hogy a hírszerzőszolgálat egész anyagán áttekintést nyertek.

Minden tisztnek megvolt a maga páncélszekrénye, amelyben az osztályára vonatkozó iratcsomókat tartotta; a páncélszekrény kulcsát maga a tiszt őrizte s még az iroda főnöke is csak az ő útján juthatott az iratcsomókhoz. A tiszteken kívül még egy levéltáros is működött az irodában, akinek feladata volt a kémkedésre és kémelhárításra vonatkozó iratok őrzése és rendezése. Volt ezen felül még egy tiszt beosztva, akinek az volt a feladata, hogy az idegen nyelvű iratokat, amelyek különféle utakon a hírszerzőszolgálat birto­kába kerültek, lefordítsa, vagy a csonka, tépett vagy darabokból álló kéz­iratokat összeállítsa és szükség esetén az irodában alkalmazott fényképésszel lefényképeztesse. Az iroda mindennap közölte friss anyagát a hadügy­miniszterrel, a vezérkari főnökkel és néha még a külügyminiszterrel és a köztársasági elnökkel is. Az ilyen iratcsomókat irattartókban helyezték el, amelynek neve “Bordereau” vagy “Bulletin” volt. Iktatókönyvet az iroda nem használt, hogy semmiféleirat felől ne tájékozódhassanak a beava­tatlanok. Minden iratot, amely a hírszerzőktől beérkezett, áttanulmányozás és feldolgozás után azonnal megsemmisítettek, csak azokat őrizték meg hosszabb-rövidebb ideig, amelyek kétségesek vagy tökéletlenek voltak, ame­lyeket tehát alaposabban meg kellett vizsgálni. Igaz, hogy az iktatás hiányá­ból néha kellemetlenségek származtak, mert adott esetekben nem lehetett bebizonyítani, hogy egyes bordereau-k mikor érkeztek az irodába vagy mikor mentek ki: Ennek a következménye volt Castex kapitánynak felszóla­lása, aki a vezérkari szervezésről írt könyvében követeli, hogy a beérkező iratokat mindenesetre foglalják jegyzékbe, számozzák meg, jegyezzék fel, hogy kitől és mikor érkeztek és mi a rövid tartalmuk; végül valamiképpen jelezzék az irat értékét is, mert ez a későbbi használat szempontjából rend­kívül fontos. Castex kapitány követeléseit nem teljesítették, mert fontosabb szempontok ellene szóltak.

A Deuxiéme Bureau minden esetben feljegyezte azokat a pénzösszegeket, amelyeket ügynökeinek kiutalt, de természetesen az ügynökök megnevezése nélkül. Itt is, mint más országok titkos szolgálatában, álneveken szerepeltek az ügynökök. A könyvelést a levéltáros végezte, hasonlóképen a kifizetést is, úgyhogy megtörténhetett, hogy ha az iroda főnökének például nagyobb összeget, esetleg néhány ezer frankot kellett sürgős esetben kiutalni vala­melyik ügynöknek, ezt csak a levéltáros közreműködésével tehette, mert a pénzszekrény másik kulcsa annál volt. Rollin alezredes erre vonatkozólag megjegyzi, hogy a hírszerző­szolgálatnak minden formaság­tól tökéletesen függetlenítenie kell magát; a hírszerzőiro­dában alkalmazott tiszteknek meg kell adni a kezdeményezés jogát, azt a jogot, hogy leg­jobb belátásuk szerint válogat­hassák meg az ügynököket és az eszközöket, és használhas­sák fel az iroda részére jutta­tott összegeket. A szolgálat titkosságának egyik leglénye­gesebb eleme az, hogy ezek az összegek teljesen az intézkedő tisztek becsületére legyenek bízva és róluk semmi körül­mények között ne legyenek kötelesek számot adni. Füg­getlenséget kell biztosítani a tiszteknek abban a tekintetben is, hogy maguk mérlegelhessék a beérkezett okmányok vagy hírek értékét és annak megfelelően díjazhas­sák az ügynökök szolgálatait. Ebben a tekintetben különben sem lehet szabá­lyokat felállítani. Magasabbrangú ügynöknek mindenesetre nagyobb összeget kell fizetni, mint alacsonyabb társadalmi osztálybelinek; nagyobb összeget kell kiutalni, ha kockázatos és veszélyes volt a híranyag megszer­zése, hasonlóképen akkor is, ha sürgősen meg kellett szerezni az anyagot, vagy ha az iroda egyenesen megbízást adott; de az is természetes, hogy az anyagi ellenszolgáltatás mértékében is kifejezésre kellett jutnia annak, hogy fontos és értékes-e az ügynök által végzett szolgálat.

A francia hírszerzőiroda alapelve mindig az volt, hogy ne csupán anyagot gyűjtsön, hanem pozitív eredményeket is érjen el. Ebben a szolgálatban senki sem állíthatja magáról azt, hogy sohasem tévedett vagy sohasem esett áldozatául szélhámosságnak. éppen ezért a híranyag értékét eleinte csak általá­nosságban lehet megbecsülni és véglegesen csak akkor lehet megállapítani, amikor a már meglévő vagy későbben érkező új anyaggal össze lehet hason­lítani. De abban a pillanatban, amikor az osztályvezető tiszt vagy a hírszerző­szolgálat főnöke értékesnek lát valamely közleményt, feltétlenül ki kell utalni érte azt az összeget, amelyet véleménye szerint a közölt anyag megér. Magától értetődik, hogy a kiutalás nem az ügynök vagy alkalmi tudósító nevére tör­ténik, hanem álnevekre vagy olyan titkos jelzésekre, amelyeket csupán az iroda tisztjei ismernek.

Bár a francia hírszerzőszolgálat meglehetősen későn fejlődött rendsze­ressé, a francia ügyesség és leleményesség révén rövid évtizedek alatt oly tökéletessé vált, hogy ma is mintaképe lehet minden katonai hírszerzőszol­gálatnak. Nicolai ezredes beszéli, hogy mikor Németország nyugati határán teljesített szolgálatot, legfontosabb feladata volt felvenni a harcot a Német­ország ellen irányuló francia hírszerzőszolgálattal. Az egész német határ mentén sűrű hálózatot vontak a francia iroda különleges megbízottai, akik mindenütt ügynököket kerestek, hogy azoknak révén értékes híranyag­hoz jussanak. Ezek a különleges megbízottak a híranyagot válogatták, rend­szerezték és eljuttatták Belfort és Verdun várparancsnokságához vagy a 20. francia hadtest parancsnokságához Nancyba.

A francia szervezésnek már második évtizedében jelentékeny kémeset hozta izgalomba Németországot. Schnäbele francia megbízott ismételten be­járta Németországot, zavartalanul kémkedett s végül már annyira figyelmen kívül hagyott minden óvatosságot, hogy magára vonta a német hatóságok figyelmét. Letartóztatása óriási izgalmat keltett Franciaországban is és az akkori hadügyminiszter, Boulanger tábornok izgatására majdnem háborúra került a dolog. Bismarck politikai okosságának köszönhető, hogy ez a veszély elmúlt: ő ugyanis elrendelte, hogy Schnäbelét bocsássák szabadon. Schnäbele ezután Nancyba tette át székhelyét és onnan folytatta tovább munkáját. Az elszász-lotharingiai német rendőrség egyébként valósággal tehetetlen volt a francia kémekkel szemben. Ennek egyik főoka az volt, hogy az elszász-lotha­ringiai tartománygyűlésben, amely a rendőrség költségeit megszavazta, a frankofil elemek, mint Wetterlé, Blumenthal és mások, szüntelenül ellensze­gültek a rendőrség megerősítésének. Így történhetett, hogy a francia határon tízszeres erejű francia határrendőrség állt a német határrendőrséggel szemben. A francia hírszerzés a határ mentén már 1875 óta tisztek irányítása alatt állt, míg a német vezérkar csak az 1910-es években vezényelt tiszteket a francia­német határra. Ezeknek aztán annál nehezebb volt a helyzetük, mivel a német nagyvezérkaron kívül a strassburgi rendőr-igazgatóságtól függtek és így megint nemzetiségi meggondolások nehezítették meg működésüket.

Mindehhez hozzájárult az elszászi lakosság különös vonzódása a franciák iránt. Az elszásziak közül sokan átköltöztek Franciaországba, mikor a had­köteles kort elérték. Ezek a német műveltségű emberek, akiknek egész rokon­ságuk német földön volt, kapóra jöttek a francia hírszerzőszolgálatnak. Nagyon sok elszászi később a francia hadsereg tagja lett, s mivel ezek is német iskolákban végeztek, kiválóan alkalmasak voltak a Németország elleni kém­szolgálatra. Mindezeken felül számos francia bérelt vadászterületet Elszász-Lotharingia területén, továbbá számos birtoknak, kastélynak, háznak francia ember volt a tulajdonosa, akik természetesen teljes joggal tartózkodhattak akár hosszabb ideig is Németország területén. Igaz, hogy ilyen francia tele­pülések csak az erődítésektől bizonyos távolságra voltak engedélyezhetők, azonban még így is valóságos gyűrűben fogták körül Nyugat-Németországot. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy Franciaországban ugyanez volt a helyzet. Ha a német katonai írók panaszkodnak a franciák behatolása miatt, panaszkodnak bizony maguk a franciák is, mert Franciaország keleti határain ugyanilyen módszerek szerint telepedtek le a német kémek és hírszerzők, sőt azt is tudjuk, hogy egyes német megbízottak üzletet vagy gyárat alapítottak hadászatilag fontos francia városokban, szükség esetén 10-15-20 évig ott éltek, mint békés polgárok, a legjobb egyetértésben a francia polgársággal és katonasággal, és tapasztalataikról állandóan és rendszeresen értesítették a német hadvezetőséget.

A francia hírszerzőszolgálat nem dolgozott csupán korlátlan pénzeszkö­zökkel, mint például az orosz, hanem egyszerűen nem volt válogatós mód­szereiben. Azon kívül, hogy már évszázados tapasztalatokra támaszkod­hatott, kíméletlen eszközökkel és úgyszólván brutálisan dolgozott; ez töké­letesen megfelelt a franciák politikai elszántságának és ősi németgyűlöletének. Gyakran fordult elő, hogy francia kémek betörtek a hatóságok irodáiba vagy a tisztek lakásaiba, sőt a francia ügynökök méreg és bódítószerek alkal­mazásától sem riadtak vissza. A háború előtti francia kémkedést jellemzik azok a szenvedélyes módszerek és romantikus eszközök, amelyek a detektív­regényekből és detektívfilmekből túlontúl ismeretesek.

Hogy milyen ügyességgel dolgozott a francia kémszervezet Németország­ban, annak egyik bizonyítéka, hogy még az elfogott kémekre is alig lehetett valamit rábizonyítani. Például 1913-ban 346 embert fogtak el, akik német hadititkokat árultak el Franciaországnak és ezek közül mindössze 2z esetben akadt annyi bizonyíték, hogy az ügynököket el is lehetett ítélni. A francia kémszervezet egyik legkitűnőbb szakértője megállapítja, hogy a németországi francia kémszolgálat szervezete és működése egészen elsőrangú volt, méltó azokhoz a nagy hagyományokhoz, amelyeket Fouché, I. Napóleon rendőr­minisztere hagyott a franciákra. Hogy a francia kémiroda és kémhálózat szer­vezettségében a vakmerőség is mily jelentékeny elem volt, annak élénk pél­dája egy eset, amelyet Borries német vezérőrnagy beszél el. Történt egy alka­lommal, hogy a német hadvezetőség bemutatta legújabb ágyúit a Német­országban időző külföldi tiszteknek. A bemutatást követő vacsorán jelentette az egyik őrszem, hogy az egyik vezérkari tiszt vacsora alatt az iránt érdeklő­dött, vajon  a závárzatok és az ágyúk egyéb alkatrészei rendben vannak-e. Miközben zseblámpájával az ágyúk szerkezetét megvilágította, a csöveket, a závárzatokat s az egész szerkezetet alaposan megvizsgálta. Mivel a vacsorá­ról egyik német tiszt sem távozott el, okvetlenül idegen tisztnek kellett lennie az illetőnek. Megállapították, hogy az egyik idegen tiszt csakugyan távol volt rövid ideig a vacsoráról. Erre az őrszemet elrejtették az egyik szobában úgy, hogy a vacsoráról távozó vendégeknek el kellett haladniuk előtte. Az őrszem már a harmadik tisztben felismerte a tettest. Kiderült, hogy az illető

a vacsorát megelőző zűrzavarban egy pillanatra távozott, felvette az egyik német tiszt köpenyét és így végezte el munkáját. Természetesen nem lehetett ellene eljárást indítani.

A francia hírszerzőszolgálat támadásainak célpontja elsősorban Metz volt. Metz vára a határ közelében feküdt s amint a német hadvezetőség egyre közelebb tolta a határhoz az erődítéseket, egyre jobban megkönnyítette a francia kémek munkáját. Már a világháború előtt megfigyelték, hogy francia területről fényképezték az erődítéseket. Megkönnyítette a kémkedést az a körülmény, hogy az erődépítésnél alkalmazott munkások között sok határmenti francia munkás is akadt. A kész erődítményeket mindössze egy század katona őrizte és ezek úgy eloszlottak az óriási területen, hogy szinte semmi védelmet nem nyújtottak. Az őrszemek között még a drótakadályokon is könnyű volt az átjárás. De a francia kémek nem elégedtek meg azzal, hogy az erődítéseket fényképezték és rajzolták, hanem behatoltak magába a városba is. A marokkói krízis idején különösen sok francia kém ólálkodott a metzi katonai épületek körül. A kémek révén még a német hadvezetőség főbb tisztjeit is személyesen ismerték a francia hírszerzőtisztek. 1910-ben megtör­tént, hogy Falkenhayn ezredes, vezérkari főnök, átrándult Nancyba a lóver­senyre, polgári ruhában és természetesen útlevéllel. A lóversenytéren odalé­pett hozzá egy francia tiszt, bemutatkozott, örömének adott kifejezést, hogy a metzi vezérkari főnököt itt üdvözölheti és meghívta őt a francia tisztek páholyába. Falkenhayn udvariasan elhárította a meghívást. Ez az eset mu­tatja, hogy a német tisztet azonnal felismerték, és a franciák meg akarták mutatni, hogy minden megmozdulására figyelnek. Másnap az egyik Nancy-i újság gúnyosan és elferdítve megírta az esetet, mire Falkenhayn felelősségre vonta a francia tisztet, aki azonban kijelentette, hogy távol áll az újságközle­ménytől. Magától értetődik, hogy a franciák pontosan ismerték a metzi ka­szárnyák, katonai raktárak és egyéb katonai jellegű berendezések helyét és állapotát. 1912-ben a thorni esetből folyólag, amelyről később fogunk meg­emlékezni, a metzi helyőrség tisztjeinek tudomására hozták az esetet és figyel­meztették őket, hogy kellő óvatosságot és felügyeletet gyakoroljanak külö­nösen a hivatalos aktákat illetőleg. Szerencsére, Metz várában ebben a tekin­tetben semmiféle mulasztás sem történt.

Elsősorban a vasutak érdekelték a francia kémszolgálatot. Már békében köztudomású volt, hogy a franciák pontosan ismerik a német pálya­udvarokat, vasúti építményeket és raktárakat. Attól lehetett tartani, hogy mozgósítás esetén a franciák szolgálatában álló vagy a franciákkal rokonszenvező lakosok ezekben az építményekben károkat tehetnek. Éppen ezért vasúti védőőrséget szer­veztek azzal a szándékkal, hogy a mozgósítás első néhány napján ez a polgárokból alakult vasúti őrség vé­gezze a védőszolgálatot mindaddig, míg a sorkatonaság fel nem váltja. Hamarosan kiderült azonban, hogy ebben a vasúti őrségben számos olyan német állampolgár volt, akik az 1870-71. évi háborúban mint francia katonák Németország ellen harcoltak. A világháború kitörése­kor a német hadvezetőség éppen ezért oly gondosan járt el, hogy a rendes sorkatonaságból alakított vasúti őrséget már két nappal a mozgósítás előtt felállította.

A metzi német hírszerzőszolgálatnak legnagyobb teljesítménye a kém­elhárítás terén az volt, mikor sikerült röviddel a háború előtt ártalmatlanná tenni az egyik legveszélyesebb és legügyesebb francia ügynököt. Ez az ügynök földbirtokos volt, birtoka Metz két nagy erődítménye között terült el úgy, hogy csak a saját birtokát kellett bejárnia és máris a legrészletesebb híreket szerezhette meg az erődítményekről. Már régóta gyanakodtak, de nem volt rá bizonyíték, hogy híreit csakugyan továbbítja Franciaországba. Rendkívüli figyelem és türelem kellett hozzá, hogy leleplezhessék. Hamarosan megtudták, hogy a földbirtokostól a szálak Luxemburgba vezettek. Ezen a nyomon aztán sikerült fényképezésen érni a földbirtokost, valamint rábizonyítani, hogy milyen úton juttatta tudósításait a francia határmenti megbízott tiszthez. Természetesen letartóztatták.

A metzi hírszerzőiroda területén csak Franciaországot tekintették ellen­félnek és a hírszerzőszolgálat működése tisztán a francia kémkedés elhárítá­sára szorítkozott. A valóság azonban az volt, hogy Anglia is teljes erővel dol­gozott ezen a területen. Mikor 1906-ban lefolytak az első angol-belga tárgya­lások egy háborús szövetkezés érdekében, a belga vezérkar főnöke, Ducarne tábornok kifejezetten azt ajánlotta az angoloknak, hogy rendezzenek be hírszerzőszolgálatot a Rajna vidékén. Valószínűleg ennek a lépésnek követ­kezménye volt, hogy Wilson altábornagy, az angol hadiiskola parancsnoka 1907-ben tanulmányutat tett a hadiiskola növendékeivel Németországban. Már ezt az útját is arra használta fel, hogy minden irányban tájékozódjék Németország katonai berendezkedései és csapatai felől, de ezen túl minden évben eljöttek Metzbe az angol hadiiskola tisztjei azon a címen, hogy meg­tekintik és tanulmányozzák a csatateret. A német tisztikar szívesen fogadta őket, mindenben kezükre járt, tisztet osztott be melléjük, hogy kint a harc­téren előadást tartson nekik, természetesen abban a hiszemben, hogy itt csakugyan pusztán tanulmányútról van szó. Sajnos, később meg kellett álla­pítani, hogy ez az angol tanulmányút nem volt egyéb szemfényvesztésnél, mert Wilson altábornagy nem akart egyebet, mint hogy ennek leple alatt kényelmesen kikémleljen mindent, amit tudni akart. Wilson altábornagy 1927-ben megjelent naplójában még büszkélkedik is ezzel a kémszolgálatával.

A német kémszolgálat elégtelensége miatt hangoztatott német panaszok­nak igazat kell adnunk annyiban, hogy a németek csakugyan túlságosan. jóhiszeműek és lovagiasak voltak az idegen államok tisztjeivel szemben. Ennek bizonyítéka az is, hogy a német hadseregben meglehetősen nagy szám­ban szolgáltak török, román, szerb, egyiptomi, chilei, argentínai, kínai és japán tisztek, mint a német hadsereg tényleges tisztjei. A német hadvezető­ség nem is gondolt rá, hogy ezek milyen célokra fordíthatják azt, amit ezen a réven látnak, hallanak vagy tanulnak. Arra sem gondolt a hadvezetőség, hogy a Németországban működő Berlitz-iskolák is valóságos gócpontjai vol­tak a külföldi kémkedésnek. Ha a német hadsereg tisztje Berlitz-iskolában tanult valamely idegen nyelvet, ott ügyesen katonai tárgyakra terelték a beszélgetést és így könnyűszerrel katonai titkokat is kivehettek a gyanútlan tiszteiből. Mindez a német hadvezetőség előtt csak jóval a háború után vált ismeretessé.

A francia Deuxiéme Bureau gondoskodott róla, hogy minden eszközzel fokozza azoknak a tiszteknek a buzgalmát, akiket a kémszolgálatban alkal­mazott. Magas kitüntetéseket juttatott nekik és nem takarékoskodott a pénz­zel sem, úgyhogy nagyrészt ennek köszönheti az elért kiváló eredményeket. Természetes, hogy a francia tisztek többnyire ügynökökkel dolgoztak Német­országban, de megtörtént, hogy a személyes kémszolgálattól sem riadtak vissza. 1910-ben abban a pillanatban tartóztatták le Lux kapitányt, a belforti hírszerzőiroda tisztjét, amikor Friedrichshafenben a Zeppelin-művek műhe­lyeiben személyesen kémkedett; mint szakértő maga akarta a Zeppelin lég­hajókra vonatkozó hiteles adatokat megszerezni. A német szolgálat lazaságát mutatja az a körülmény, hogy mikor Lux kapitányt a felső-sziléziai Glatz várba zárták, a francia hírszerzőszolgálat ügynökeinek sikerült őt onnan kiszabadítani. Ez az eset nemcsak önmagában volt megdöbbentő, hanem azt is megmutatta, hogy a francia kémszolgálat ujjai Németország keleti hatá­raira is elértek.

Egyébként már 1894 óta adatok merültek fel arra vonatkozólag, hogy a francia hírszerzőszolgálat a német hadsereg tagjai körében is toborzott ügy­nököket. Minthogy azonban a német kémelhárító-szolgálatnak nem állt meg­felelően képzett rendőrség rendelkezésére, meg kellett elégednie azzal, hogy az elszász-lotharingiai határt figyelte és bizony csak nagyon ritkán sikerült megállapítania a francia kémeknek Németország területén folytatott műkö­dését. Azonban néhány esetet sikerült mégis felderítenie. Ezek közé tartozik a francia Tomps esete.

Tomps apja az 1870-71-i háború után a francia Deuxiéme Bureau meg­bízásából Németországba utazott és letelepedett Münchenben. A francia kémszolgálat annyi pénzt bocsátott rendelkezésére, hogy abból borkereske­dést nyithatott; egyáltalán nem volt feltűnő, hogy egy francia állampolgár Németországban bordeauxi és burgundi borokkal kereskedik. Az öreg Tomps Németországban iskoláztatta fiát, aki később a nemzetközi hálókocsitársaság szolgálatába lépett. Míg apja München és Párizs közt utazott, addig a fiú Németországot járta be és ketten együtt így dolgoztak a francia kémiroda szolgálatában. Mikor a fiú elérte a katonaköteles kort, Franciaországba uta­zott, ahol külön kiképezték a kémszolgálatra. Az volt a különös feladata, hogy a német birodalom minden részében szerezzen jó barátokat és ismerő­söket, főleg barátnőket, akiket aztán rávett arra, hogy Berlinbe költözzenek és ott megismerkedjenek fiatal tisztekkel, különösen pedig olyanokkal, akik katonai intézetekben tanítanak. Azok a táncosnők és fiatal színésznők, akiket Tomps Berlinben letelepített és pénzzel bőven ellátott, kifogástalanul oldották meg feladatukat. Egész sor tiszttel megismerkedtek, különösen műszaki tisztekkel, akiktől sok érdekes adatot szereztek. Különösen a tüzériskola két fiatal tisztjét kerítették hálójukba és ezekkel szemben a legügyesebb ravasz­kodással jártak el. A leányok olyan tékozlásra csábították a két fiatal hadna­gyot, hogy lassankint kimerültek anyagi eszközeik, s mikor annyira juttatták őket, hogy kéteshírű kártyabarlangokban óriási összegeket vesztettek és be­csületük megmentése érdekében minden áron pénzt kellett szerezniük, akkor megjelent egy titokzatos ember, akinek a nevét sohasem tudták meg és óriási pénzösszeget ajánlott fel nekik, ha annak ellenében, a tűzésiskola bizonyos rajzait és okmányait ellopják. A két tiszt, miután így lejtőre jutott, állandóan és rendszeresen lopkodta az iratokat, a terveket és rajzokat, s amit nem tud­tak elvinni, azt lefényképezték. Lefényképezték még a legújabb és legszigo­rúbban titokban tartott német ágyúk modelljeit és szerkezetét is. Óriási volt a megdöbbenés, mikor nyomára jöttek a két fiatal tiszt üzelmeinek. A német vezérkar láthatta ebből, mily mélyen behatolt a francia kémszolgálat Német­ország területére és mily szívósan, rendszeresen és nagyvonalúan dolgozott.

Lázas munka kezdődött most, mindenáron nyomára akartak jutni a francia kémszolgálat hálózatának és ami ekkor kiderült, még megdöbbentőbb volt. Kiderült, hogy a francia hírszerzőszolgálat nem Párizsból irányítja köz­vetlenül megbízottait (mint Tomps esetében), hanem legnagyobb irodái, leg­jobban kiépített szervezetei azokban az országokban vannak, amelyekről tudták, hogy háború esetén semlegesek maradnak. Kiderült, hogy Parchet alezredes Genfben olyan irodát tart fenn, amely szerény kereskedői cég alatt 90 alkalmazottal dolgozik. Az iroda alkalmazottai állandóan kereskedelmi úton voltak Németországban, természetesen azzal a céllal, hogy kémkedést folytassanak. Az iroda bázeli fiókjának különleges feladata a bajor hadsereg megfigyelése volt. A francia hírszerzőszolgálat ilyen irodát Belgiumban és Hollandiában is tartott. Mindezekből az adatokból kiderült, hogy a háborút megelőző években a francia Deuxiéme Bureau a legügyesebb és legcélraveze­tőbb módszerekkel dolgozott. Különös érdeme van az iroda munkájának fel­lendítésében Dupont tábornoknak, aki a háborút közvetlenül megelőző évek­ben vezette a hírszerzőszolgálatot. Nagyrészt az ő vezetésének tulajdonítható, hogy a francia kémszolgálat a legradikálisabb eszközöktől és az erőszaktól sem riadt vissza, hogy céljait elérje. Az ő vezetése alatt alakult ki az iroda szervezetének hármas tagozódása: a francia keleti határon elhelyezett hír­szerzőtisztek hálózata, a semleges országokban működő, részben leplezett hírszerzőirodák és a Franciaország területén dolgozó Police Spéciale.

Már említettük, milyen megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek az elszá­sziak a francia kémszolgálatnak. Most még néhány olyan elemre kell kitér­nünk, amelyek szinte önkéntelenül szegődtek a francia kémszolgálat szerve­zetébe. Ilyenek voltak elsősorban azok a német állampolgárok, akik vala­mikor a francia idegenlégióban szolgáltak. Ezek az elemek szolgálatuk letel­tével vagy franciabarátokká váltak és ebben az esetben igen kitűnő eszközök voltak a francia kémszolgálat kezében arra, hogy Németországban kémkedést végezzenek, vagy pedig a franciák iránti mélységes gyűlölettel váltak meg az idegenlégiótól. Ha már most a francia kémszolgálatnak sikerült az ilyen legionistákat megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében kémkedésre megnyerni, akkor ezek a legkényelmesebben végezhették Németország területén kémszol­gálatukat Franciaország elleni gyűlöletük hangoztatásának leple alatt. Éppen ezért a német Nachrichtenbureau mindig különös figyelemmel kísérte az idegen­légióból hazatért idegen állampolgárok magatartását.

Másik ilyen, szinte önkéntelen eszköze volt a francia hírszolgálatnak az úgynevezett Alliance Française, amely úgyszólván az egész világ minden nagyobb városában fenntartott szervezeteket, klubokat abból a célból, hogy az idegenben élő franciákat tömörítse és összetartsa. Nagyobbrészt kereske­dők, nyelvtanárok és nyelvtanárnők voltak a tagjai ezeknek a kluboknak.

Ezek a nyelvtanárok aztán a Berlitz-iskolákkal találták meg az össze­köttetést. Ezeknek a szervezeteknek sikerült igen sok német tisztet francia társalgás ürügy e alatt katonai titkok elárulására csábítania.

Igen alkalmas eszköze volt a francia kémkedésnek a kaszárnyai kantino­sok megnyerése is. Ha a kantinost semmiféle pénzösszeggel sem sikerült meg­vesztegetni, akkor a Deuxiéme Bureau a maga ügynökét telepítette le vala­hol a kaszárnya közelében, kocsmát vásárolt neki, amelyet természetesen elsősorban a katonák látogattak és így az illető megbízott zavartalanul elles­hette beszélgetéseiket és kellő módon alkalmazott eszközeivel szóra is bír­hatta őket. Ilyen szerepre a francia kémszolgálat rendszerint helybeli német lakost választott, vagy ha ilyen nem volt, semleges állampolgárt. Az előbbi esetben előnyösebb volt a helyzet, mert a német állampolgár esetleg háború esetén is helyén maradhatott.

A belga hírszerzőszolgálatnak már 1870-ben nyomait találjuk a vezérkari szervezetben, amennyiben a vezérkar második, harmadik és negyedik irodájá­nak feladatául jelöli ki az egykorú szabályzat, hogy bizalmas értesüléseket szerezzen az ellenség erejéről, helyzetéről és fölszereléséről, továbbá minden­ről, ami a hadsereget egyáltalán érdekelheti. Az 1874. évi szervezet a hadügy­minisztérium V. főosztályába sorozza a hírszerzőszolgálatot és három cso­portra osztja. Az első csoportba tartozik a Belgiumra és a többi szomszéd országra vonatkozó földrajzi, történelmi és katonai adatok gyűjtése; ez magában foglalja az illető országok geológiáját, topográfiáját, éghajlatának ismeretét, a belgiumi hadszínterek leírását és adatait, a közlekedési eszközök és utak, a folyóvizek, a katonai intézmények, munkák és berendezések törté­netének és szervezetének, valamint jelen állapotának megismerését. A második csoportba tartoznak a történelmi és statisztikai feladatok; a külföldi katonai szaklapok és munkák fordítása és feldolgozása; hadseregek szervezetére, kiképzésére és vezetésére vonatkozó ismeretek; a külföldi hadseregek hadi­tényei, a külföldre küldött tiszteknek adott utasítások és a történelmi, sta­tisztikai, valamint katonai adatokra vonatkozó okmányok gyűjtése és fel­dolgozása. A harmadik csoport a könyvek gyűjtésével, rendezésével és az egész szervezet adminisztrációjával foglalkozik.

Az egyik angol katonai író szerint az angol hírszerzőosztály feladata az, hogy összegyűjtse, kiválogassa és osztályozza mindazokat az értesüléseket, amelyekre a vezérkar főnökének szüksége lehet. Azonban az angol hírszerző­szolgálat működése egyelőre igen kezdetleges volt és bár már 1874-ben meg­alakult, nagyobb lendületet csak 1900-ban vett, különösen pedig 1904-ben, a francia-angol katonai egyezmény megkötése után, amikor valószínűvé vált, hogy amennyiben a szárazföldön háború keletkezik, Anglia is beleavatkozik a háborúba. Éppen ezért az angol hírszerzőszolgálat legnagyobb figyelmét Németországnak szentelte. Említettük már Wilson tábornok tanulmányútjait. Azonban Anglia, mint a tengerek ura, természetesen elsősorban az idegen álla­mok tengeri hadereje és kereskedelmi flottája iránt érdeklődött; érdeklődésé­nek másik célja a gazdasági és politikai erők berendezkedése és megismerése volt; a szárazföldi hadseregek kikémlelésével Anglia nem is igen foglalkozott. Az angol kémszervezet kezdeti fejletlenségére vonatkozólag Lord Fisher a kö­vetkezőket írja emlékirataiban: Rendkívül sajnálatos, hogy az angol kém­szolgálat különösen a búr háborúban milyen szégyent vallott. A szervezet­lenség láttára magam fogtam munkához és néhány hazafias angol kereskedő támogatásával sikerült Svájcban titkos hírszerző központot felállítanom, amely oly szerencsésen működött, hogy egymásután elfogta a különféle idegen követ­ségek és konzulátusok titkos táviratait, sőt megszerezte a rejtjel-kulcsokat is. Mint látjuk, tulajdonképpen magánkezdeményezés adott igazi lendületet az angol hírszerzőszolgálat fejlődésének. Mikor aztán a hivatalos angol szervezet is munkába lépett, akkor elsősorban a német tengerészet kikémlelését tűzte ki feladatául, de ezt a munkát a kereskedelmi kémkedéssel készítette elő. Az az iroda, amelyet Lord Fisher Svájcban felállított, később bekapcsolódott a hivatalos hírszerzőszolgálat munkájába, éppúgy, mint a brüsszeli angol kém­iroda is, amelynek Rotterdamban fiókirodája volt. Mint Lord Fisher esetében is megmutatkozott, az angol kémkedésnek elejétől fogva napjainkig jellemző sajátsága, hogy igen fontos szerepet játszanak benne a világ minden részén elszórt angol nagykereskedők és nagyiparosok.

A brüsszeli angol kémiroda vezetője Rengnart kapitány volt, aki mellett állandóan egész sor angol műszaki és tüzértiszt működött. Ez az iroda szorosan együttműködött az amsterdami francia kémirodával. Az an­golok gyakorlati érzéke már a háború előtt olyan eszközét találta fel a titkos hírszerző szolgálatnak, amilyen a háború előtti kémkedés történetében addig még nem fordult elő. A kémiroda elhelyezte ügynökeit a rajnamenti nagyvárosokban, Amsterdamtól kezdve Hannoveren, Schneidemühlön, Thor­non, végig. Ezen az útvonalon postagalambokat járattak és ezeket oly töké­letesen begyakorolták, hogy 1914. elején a postagalamb-híradószolgálat már kifogástalanul működött. Megfigyelték, hogy a postagalambok vagy a Rajna folyását követik, vagy pedig az Amsterdamtól Thornig vezető vasútvonal fölött repülnek. Most rendkívül könnyű és egészen kicsiny fényképezőgépeket szerkesztettek, amelyeket a galamb hasára erősítettek. A fényképezőgéppel óraszerkezet volt egybekötve, amely bizonyos idő múlva megindított egy filmtekercset s lefényképezte az alant elterülő vidéket. Minthogy a postagalam­bokat rövid egymásutánban bocsátották. fel és az óraszerkezetet mindig úgy igazították be, hogy a következő akkor jöjjön működésbe, amikor az előző galamb filmje már lepergett, sikerült meglehetősen összefüggő fényképfelvéte­leket kapni ezekről a területekről. Az apró képeket azután tetszés szerinti módon megnagyították. Békében természetesen nem volt túlságosan értékes az ilymódon szerzett anyag, de kitűnő előkészület volt háború esetére, mert ezen a réven kifogástalan értesüléseket lehetett szerezni a csapatmozdulatokról. Azonban ennél sokkal veszélyesebb módja volt az angol kémkedésnek az a módszere, amellyel angol ügynököket német területen telepített le. Ezek az angol ügynökök, mint alább a wilhelmshaveni esetből látni fogjuk, még sok­kal erőszakosabban és kíméletlenebbül jártak el, mint a franciák.

A legismertebb angol kém, aki Németországban működött, a köny­vünkben már említett Sir Robert Baden-Powell altábornagy volt, a cser­készmozgalom megalapítója. Baden-Powell keresztül-kasul beutazta Német­országot, rengeteg jelentést küldött Londonba és ezeket később maga adta ki kötetben. Berndorff mondja róla Spionage című munkájában, hogy a derék altábornagy inkább kontár volt, mint katona, és ennek bizonyítására idézi egyik jelentésének részletét: Mint Belgiumban, úgy Franciaországban is a németek minden olyan terepet alaposan megvizsgálnak, ahol háború esetén ütközetek lehetségesek. Ahol ütegek számára alkalmas helyeket találnak, ott már most elkészítik a különleges alépítményeket és az ütegállásokat. Hogy ne ébresszenek gyanút, az üteg helyén valamely német állampolgár birto­kot vásárol vagy bérel, az illető he­lyen majort épít vagy ha város van a közelben, gyárépületet emel, amely azonban csak arra szolgál, hogy az ütegállást leplezze. Furcsa, hogy a németek már békében tudták, hol lesznek ütközetek francia területen, és hol fognak ütegeket felállítani! Furcsa, hogy rengeteg pénzt ölnek bele betonozott ütegállásokba, ami­kor még nem is sejtik, hogy lesz-e háború, és hogy mozgó vagy álló háború lesz-e, és hogy főképpen hol fognak lejátszódni a hadi esemé­nyek. Legfurcsább, hogy Baden­-Powell azt állítja, hogy ilyen üteg­állásokat Franciaországban és Bel­giumban saját szemével látott, még pedig békében. Baden-Powellt hazájában a kémkedés legnagyobb te­kintélyének tartják, hiszen Anglia érdekében nemcsak Németország­ban, hanem Dalmáciában és a búrok földjén egyformán kémkedett, azon­ban idézett jelentése egyáltalán nem mutat katonai szakértelemre.

Sokkal komolyabb jellegű volt az a kémkedési eset, amelynek során angol tengerésztisztek kevéssel a háború előtt behatoltak a kieli hadikikötőbe, hogy a német tengeri haderőket kikémleljék. Brander és Trench tengerésztisztek és Stewart angol állampolgár vállalkoztak erre a vakmerő feladatra és a német hatóságok éppen abban a pillanatban tartóztatták le őket, amikor feladatu­kat elvégezték. Tekintettel az akkor látszólag barátságos német-angol vi­szonyra, az angol tiszteknek semmi bajuk sem történt, mert II. Vilmos császár közbelépésére kiszolgáltatták őket Angliának.

Az orosz kémszervezet működéséről ismételten megemlékeztünk már, de a szervezet kíméletlen működésére és óriási pénzáldozataira, valamint nagy­szabású kémhálózatára mégis a legélesebb fényt a háború előtt 1913-ban ki­pattant Redl-eset veti. Ezzel a szomorú esettel fejezetünk végén fogunk fog­lalkozni, most nagyobbrészt általános megjegyzések kapcsán óhajtunk rá­mutatni az orosz kémszervezet hatalmas arányú és mételyező működésére. Oroszország kémszolgálatának főcélja az volt, hogy teljesen pontos adatokat szerezzen a monarchia és Németország katonai erejéről. Ebből a célból az orosz-japán háború után az orosz vezérkar messzeágazó szervezetet épített ki, minden határmenti katonai kerületében kémosztályt állított fel, minden ilyen kémosztály 8-10 tisztből állt, egy vezérkari törzstiszt vezetése alatt, és ter­mészetesen mindegyikhez megfelelő segédszemélyzet és az ügynökök egész hadserege tartozott. Hogy mily ügyesen működött az orosz kémszolgálat, arra jellemző, hogy óriási hálózat mellett 1910-ben mindössze 10, 1913-ban összesen 34 és 1914-ben mindössze 36 kém került hatóságaink kezére.

A varsói orosz kémosztály a monarchia és Németország kikémlelésével foglalkozott, míg a kievi osztálynak feladata csupán az Osztrák-Magyar Monarchia és a balti államokkal szomszédos német területek kikémlelése volt. Ezekkel az osztályokkal szorosan együttműködött a monarchia és Német­ország határain elhelyezkedett orosz katonaság és csendőrség, Ezeknek a feladata volt, hogy a határon állomásozó német és osztrák-magyar csapatok körében fizetett kémeket toborozzanak. Nagy segítségére volt a hírszerző­osztálynak az orosz titkosrendőrség, az Ochrana, amelynek megbízottai vol­tak Európa minden nagyobb városában, és amelynek történeti fejlődését egy későbbi fejezetben fogjuk megírni. A polgári kémek toborzása az Ochrana feladata volt, viszont az Ochranát ebben a munkájában hathatósan támo­gatta a monarchiában és Németországban működő orosz katonai attasé. Az orosz kémszolgálat sikerét nagyban előmozdította az a körülmény, hogy mindezeket a szerveket kellőképpen kioktatták a kémkedés fontosságára, elméletileg és gyakorlatilag kiképezték őket és kioktatták arra, hogy különö­sen a monarchia nemzetiségei körében találhat munkájuk termékeny talajra. Ezeket a nemzetiségeket a pánszláv gondolat fűzte Oroszországhoz, és innen van, hogy az orosz kémszolgálat és az Ochrana nagyobbrészt a lengyelek, rutének és általában a szlávok körében talált igen használható ügynökökre. A zsidók szerepét már említettük: mint katonailag iskolázatlan elem nem volt alkalmas önálló szerepre, de részben mint csempészek, részben pedig mint pénzüzletekkel foglalkozók, különösen alkalmasak voltak arra, hogy az eladósodott tisztek körében áldozatokat szedjenek.

Azonban az orosz kémszolgálat a maga erőszakosságával és rubeljeivel nemcsak a határmenti nemzetiségi tömegeket fertőzte meg, hanem Német­országban még a német lakosságot is. Az orosz határőrtisztek olyan hatal­maskodón végezték szolgálatukat, olyan kényelmesen és minden aggodalmas­kodás nélkül dolgoztak, hogy például az Oroszországgal határos német terü­leteken tulajdonképpen ők voltak az urak. Tipikus példa erre a wirballeni határcsendőrség parancsnoka, Mjasszojedoff orosz ezredes, aki minden évben vendége volt a német császárnak a nagy vadászatokon. Ezen a réven zavar­talanul szervezhette a kémszolgálatot, hiszen a német császár barátsága bizonyos sérthetetlenséget szerzett neki. Annál könnyebb volt az orosz kém­szervezet munkája, mert sem a német, sem az osztrák-magyar hatóságok nem mertek vagy nem akartak eljárni ellene. Hatóságaink mindig kétségtelen bizonyítékokat követeltek és azon az állásponton voltak, hogy puszta gyanú­okok alapján nem szabad megzavarni jóviszonyunkat Oroszországgal. Pedig ha a gyanú alapján eljártak volna már az ügynökök ellen, sok veszedelmes kémet megakadályoztak volna munkájában. Másik baj volt, hogy a kémügye­ket a nyilvánosság kizárásával intézték, abban a hiszemben, hogy így a kémek nem veszik észre, hogy a hatóságok nyomukban vannak. Sikerült is ezen a módon néhány kémet és hazaárulót szigorú büntetéssel sújtani, azonban nem sikerült megelőzni az orosz kémszolgálatot. Az orosz kémek vakmerősége odáig fajult, hogy ha a rendőrség megfigyelte őket vagy a közönség kezdett gyanút fogni, akkor a német rendőrség védelmét kérték. Így sikerült Mjasszo­jedoff ezredesnek is megmenekülni az elfogatástól és a büntetéstől. Jellemző a kémsorsra, hogy az ezredes később, már a háború alatt, hazájában bűnhő­dött kémkedéséért: Szentpétervárott mint hazaárulót agyonlőtték, mert az volt a vád ellene, hogy Németország javára kémkedett. Az ítélet tévedésen alapult, mert Mjasszojedoff sohasem állt német szolgálatban.

Hogy a békebeli orosz kémkedés milyen csekély gyakorlati eredmén­nyel járt, mutatja az, hogy a németek és az osztrák-magyar haderők mindjárt a háború elején zavartalanul és többnyire győztesen nyomultak be az ellenség területére. Ilyen győzelmek alkalmával az egyes orosz kémközpontokban (Varsó, Vilna) rengeteg irat került a győztesek birtokába, amelyekből pontosan megállapíthatták az orosz hírszerzőszolgálat egész szervezetét. Ezekből az iratokból kiderült, hogy a Németország és a monarchia ellen kémkedő orosz ügynökök száma több ezerre rúgott és ezzel szemben igazán elenyésző számok azok, amelyek az elfogott és elítélt kémekről beszélnek. Németországban 1907-ben mindössze három kémet ítéltek el, 1908-ban 66 elfogott gyanús egyén közül kilencet, és ez a szám a világháborúig rohamosan nőtt. A statisztika tanúsítja, hogy 1910-ben nagyobb lendületet vesz az ellenséges kémkedés 103 egyént fognak el, 1913-ban pedig már 346-ot. Ezeknek a kémeseteknek tekintélyes része Oroszországra esik.

Ha az orosz kémszervezetnek a szerzett híranyaggal nem sikerült döntő befolyást gyakorolni a háborút bevezető eseményekre, mégis igen sok értékes adatot szerzett, amelyeket ügyesebb vezetés talán sikerrel használhatott volna. Néhány tipikus eset mutatja, hogy az orosz rubel milyen messzire tudott gurulni, még a német katonai szervezet legtitkosabb irodáiba is. 1912-ben, mikor az orosz hírszerzőszolgálat a német keleti határon a legnagyobb erő­feszítéseket tette, történt, hogy a thorni várparancsnokság Wölkerling őr­mestert bízta meg a titkos tervrajzok és iratok őrzésével a parancsnokság épületében. Az orosz kémszervezet hamarosan tudomást szerzett erről és a varsói kémosztály, amely a rendkívül energikus és szigorú Batyusín vezér­kari ezredes parancsnoksága alatt állt, hamarosan megvesztegette az altisztet és rávette arra, hogy a kívánt titkos iratokat bocsássa rendelkezésére a varsói kémosztálynak. Az orosz kémszervezet vakmerőségére jellemző, hogy Batyusín ezredes személyesen ment Thornba, ahol találkozott Wölkerling őrmesterrel, ellátta fényképezőgépekkel és utasításokkal. (Ugyanekkor Boroszlóban is járt Batyusín, ahol ugyancsak rendelkezésére állt egy megvesztegetett altiszt.) Egyelőre senkinek sem tűnt fel Wölkerling működése, azonban 1913-ban Ronge, az osztrák-magyar Evidenzbüro későbbi főnöke arról értesítette német kollégáit, hogy titkos német mozgósítási parancsokat kínál nekik egy ügynök megvételre. Ekkor a gyanú Wölkerlingre terelődött, akit innen kezdve szigorúan megfigyeltek. Midőn egy alkalommal előbb Varsóba utazott, majd Párizsba (még pedig nem Németországon, hanem a monarchián és Svájcon keresztül) a gyanú bizonyossággá vált. Mikor Párizsból visszatért és német területre lépett, azonnal letartóztatták. Kiderült, hogy rengeteg anyagot szállított a varsói kémirodának: lakásában és irodájában egész sereg lemezt és levelet találtak. 15 évi fegyházra ítélték, de csak azért, mert ez volt a haza­árulókra kiszabható legnagyobb büntetés.

1913-ban több ízben levelet kapott a német vezérkar Genfből, amelyek­ben egy ismeretlen ember bizonyos iratokat küldött, amelyek szerinte titkos német okiratok másolatai és valamiképpen Oroszország és Franciaország bir­tokába jutottak. Nicolai ezredes, a német hírszerzőiroda későbbi főnöke írja könyvében, hogy csalási kísérletnek tekintették először a dolgot és csak a további küldeményekből derült ki, hogy valóban háború esetére szóló paran­csok és okiratok másolatairól van szó. Az ismeretlen minden felvilágosítást megtagadott és a vezérkar ismételt hívására sem volt hajlandó Németországba utazni. Rendkívül szigorú vizsgálatot indítottak, több csapattestet és parancs­nokságot meggyanúsítottak, míg végre a gyanú egy magas rangú személyi­ségre terelődött, aki előbb Königsbergben, jelenleg pedig Posenben volt helyőrségen. Nem is annyira az ő személye került gyanúba, mint inkább egy­kori altisztje, aki katonai szolgálata után most mint hivatalnok élt közmeg­becsülésben. Hogy az ügyet teljesen felderítsék, az egyik hírszerzőaltiszt Genfbe utazott és felkereste az ismeretlent, akiről kiderült, hogy nem más, mint von Eck, az orosz konzulátus volt titkára. Az alatt az idő alatt, míg von Eck Königsbergben az orosz konzulátusnál működött (1911-13), az orosz kémszolgálat pénzével egyre-másra megvesztegette az egyes csapatok vezető­altisztjeit és megszerzett tőlük bizonyos titkos iratokat. Most Eck, miután kivált a konzulátusi szolgálatból, még egyszer értékesíteni akarta a birtokában lévő anyagot. Ezúttal a német kémelhárító-szolgálat ügyességének köszönhető, hogy két őrmestert, akik ennek a hazaárulásnak tettesei voltak, sikerült lelepleznie és mindegyiket 15-15 évi fegyházra ítéltetnie. A tárgyaláson ki­derült, hogy csak az egyik altiszt kapott nagyobb összegeket, a másikat ellenben úgyszólván minden ellenszolgáltatás nélkül uzsorázták ki. Később, a háború folyamán, maga von Eck is német kézre került, midőn egy alkalom­mal Bajorországból Tirolba akart átszökni.

A kievi orosz kémiroda módszereire jellemző, hogy állandóan karöltve dolgozott az Ochrana külföldi megbízottaival, sőt még a központi hatalmak hatóságait is felhasználta gyakran céljai érdekében. Nagyon gyakran állított nőket is szolgálatába, különösen tisztek özvegyeit, akik közt nevezetesebb szerephez jutott Vladimirovna Gorecska Zsófia, alezredes özvegye, aki a kül­földi ügynökök közvetítője és felügyelője volt. Rendkívül nehéz volt működését ellenőrizni és leleplezni. Egy kémügyből folyólag sikerült leleplezni Steczyszyn Filemon volt osztrák postatisztet, aki egész kémhálózat vezetője volt. Sajnos, öt magát nem 'sikerült elfogni, csak felesége jutott a rendőrség kezére.

Mindezeknél sokkal érdekesebb az az eset, amelyet Ronge beszél el ismételten idézett könyvében (Kriegs und Industriespionage). Feltűnt a kémelhárító hatóságoknak, hogy Galícia megerősített helyein ismételten meg­fordult egy siketnéma rajzoló, akinek személyazonosságát nem sikerült meg­állapítani. Azonban egy tanú vallotta, hogy Kievben látta; és hogy a kievi iroda alkalmazottja, azt az is valószínűvé tette, hogy analfabétának mondotta magát, holott nem volt az. Nyolchónapi vizsgálati fogság után felmentették.

1914 áprilisában, mint Nicolai ezredes írja, a szentpétervári német hírszerzőszol­gálat jelentette, hogy az orosz vezérkar Batyucin ezredes. bizonyos egyénekkel a német keleti határ-erődítési terveinek megvásárlásáról tárgyalt. A jelek arra mutattak, hogy valószínűleg valamelyik berlini központi hatóság árulásáról van szó. A hír­szerzőiroda erélyes és rögtöni nyomozása azt eredményezte, hogy 24 órán belül kézrekerült a tettes, egy törzsőrmester személyében. A törzsőrmester bevallotta, hogy az árulást a berlini orosz katonai attasé, Bazarov ezre­des rábeszélésére követte el és az ő közvetítésével küldte Szentpétervárra az erődítési terveket. A német vezérkar jelentést tett az esetről a külügy­minisztériumnak és követelte, hogy a katonai attasét azonnal hivassák vissza. A külügyminisztériumnak rendkívül kellemetlen volt a dolog, annál inkább, mert az orosz katonai attasé kijelentette, hogy teljesen távol áll a dologtól és azt is hangoztatta, hogy egyszerűen sértés személye és állása iránt, ha öt egy őrmester vallomása alapján ilyesmivel gyanúsítják. Erre a vezérkar a külügyminisztérium útján újabb értesítést juttatott az orosz követségre, amelyben közölte, hogy az a futár, aki a terveket a katonai attasé megbízá­sából Szentpétervárra vitte, már visszatérőben van, mégpedig német gőzösön, amely Stettinig nem is köt ki sehol, tehát nincs mód arra, hogy bárki is érint­kezésbe léphessen a futárral; továbbá, hogy a hajó kapitányát felvilágosí­tották a futár személyének fontosságáról, közölték egyúttal azt is, hogy a hajón nincs szikratávíró állomás. A külügyminisztérium feltette a kérdést, vajon Bazarov ezredes meg akarja-e várni a futár megérkezését és letartóz­tatását, ami természetesen szabadságában áll. Erre a közlésre az orosz attasé még aznap távozott Berlinből. Ugyanúgy járt, mint elődje, Michelsen ezredes, akire ugyancsak rábizonyult hasonló kémkedési eset. A letartóztatott törzs­őrmesterre a törvényben meghatározott legmagasabb büntetést szabták ki.

Az orosz kémszolgálat lelke és igazi vezetője, mint már előző fejezetünk­ben is említettük, Batyusín ezredes volt, aki Varsóban székelt és akinek kém­hálózata Németország és a monarchia ellen irányult. Sok millió rubel állt rendelkezésére, sok ezer embert megvesztegetett a határokon, főleg csempé­szeket, árusokat, akiket aztán a határainkon állomásozó orosz tisztek a leg­serényebben támogattak. Ez a sok ezer ügynök a legapróbb német katonai intézkedést is azonnal jelentette a varsói központnak. Kiderült azonban, hogy az értesítések javarésze értéktelen, vagy hamis volt; kiderült, hogy az orosz kémszolgálat vezetője nem gondolt azzal, hogy nem a kémek tömege, hanem a katonailag kellő módon kiképzett kémek alkalmasak csak értékes hírek szerzésére.

Hogy az orosz kémszervezet működése a háborút közvetlenül megelőző években milyen arányokat öltött, arra jellemző, hogy míg 1905-ben mindössze 300 kémgyanús egyént fogtak el a monarchiában és csak 32-t ítéltek el, addig 1913-ban 6000 kémgyanús esetben 560 letartóztatást foganatosítottak. Ebben az időben a monarchia kémelhárító szolgálata 50,000 példányban figyelmez­tető táblákat nyomatott Óvakodjunk a kémektől! felírással és ezeket min­den katonai és pénzügyőri kaszárnyában kifüggesztette. Természetesen Galícia volt a kémkedés tűzfészke, ahol, mint említettük, különösen Iszkovszki kapitány küzdött eredményesen az orosz kémek áradata ellen. Batyusín ezredes háza Varsóban valóságos gócpontja volt a messze ágazó kémhálózat­nak. Batyusín mellett Terechow kapitány és Lebediew kapitány vezette a szolgálatot; mellettük egész sereg igazgató, csoportfőnök, toborzóügynök, utazó kémfelügyelő és nő dolgozott. Ronge ezredes beszéli, hogy a nők külö­nösen mint közvetítők és toborzók állták meg sikerrel a helyüket, és jellemző, hogy azok, akik közülük az Evidenzbüro szerveinek kezébe kerültek, egyálta­lán nem voltak csinosaknak nevezhetők. Az osztrák-magyar kémszolgálat nem szívesen alkalmazott nőket, már csak azért sem, mert kevés volt a pénze. Az alacsonyabb társadalmi osztályokból származó nők nem igen voltak hasz­nálhatók, mert nem voltak meg a kellő katonai ismereteik, nem úgy mint az oroszoknál, ahol a nők különösképpen meglehetősen értettek a katonai dol­gokhoz, mint például Ivanov orosz kapitány felesége, aki kémelhárító szerve­zeteinknek különösen sok gondot okozott.

Batyusín egyes közvetítői és toborzói valóságos irodákat tartottak fenn, mint például Samuel Pinkert, Salamon Rosenberg és mindenekfelett Joseph Herz, aki valóságos jobb keze volt Batyusinnak és kitűnően értett útlevelek, erődítési rajzok és okmányok hamisításához. Úgy látszik Herz a kémkedés mellett a maga apró üzleteit is lebonyolította, mert 1913-ban száműzték; azonban Batyusín, midőn megvált a kémirodától és csapatparancsnokságot kapott, mint hadseregszállítót magával vitte. Érdekes ember volt Batyusín egyik nagyon ügyes kéme, Dyrcz, aki elbizakodottságában odáig ment, hogy mindig bejelentette hatóságainknak, mikor lépi át határainkat. Sokáig hiába­való volt minden fáradozás, míg végre a lembergi rendőrbiztosnak sikerült több társával együtt letartóztatnia.

Batyusín kiterjedt kémszervezetének megvoltak az előnyei: hogy t. i. a rengeteg kém közt sok olyan akadt, aki kifogástalan híreket hozott, de meg­voltak a hátrányai is. Egyik hátránya volt például az, hogy mindazok a kémek, akiknek az erődítéseket kellett kikémlelniük, egyforma típusú fényképező­gépet kaptak. Ennek alapján sikerült számos, egymástól függetlenül működő kémet letartóztatni. A kievi kémközpont, amelyet Galkin ezredes vezetett, éppen így volt berendezve, ránk nézve azonban veszedelmesebb volt, mert ez kizárólag Ausztria-Magyarország ellen dolgozott. Az odesszai orosz kémköz­pont Románián keresztül főképpen Magyarországot igyekezett kikémlelni. Így leplezték le 1914 májusában egy előkelő erdélyi utazóban Szemenov ezre­dest, a bukaresti orosz katonai attasét, akinek feladata volt Magyarország délkeleti részeinek pontos kikémlelése.

Az orosz kémirodák nemcsak határainkon dolgoztak, hanem a semleges külföldön is, és nem egy kémkedési eset szálai egészen Stockholmig és Kopen­hágáig nyúltak. Asszanovics orosz ezredes egyik ügynöke, Bravura volt az első kém, akivel a magyar bíróságoknak kellett foglalkozniuk. Sajnos, ilyen ügyekben a magyar bíróságnak nem volt még gyakorlata és így történt, hogy Bravura letartóztatása három hétbe került. Bravura kihallgatása során min­dent a legapróbb részletekig bevallott és ekkor megtörtént az a sajnálatos eset, hogy a magyar lapok a kihallgatási jegyzőkönyveket egész terjedelmük­ben közölték. Magától értetődik, hogy ez az eljárás rendkívül veszedelmes, mert a kém cinkosait mindenről pontosan informálja és óvatosságra inti. A magyar vezető hatóságok ismételten panaszkodtak az újságok indiszkré­ciója miatt, de alig tehettek ellenük valamit, mert félős volt, hogy ellenkező esetben a közönség körében erősen túlzott hírek terjednek el. A megoldás itt az, amit ma már minden ország hírszerzőszolgálata gyakorol is, hogy preventív eszközökkel igyekeznek a közönséget óvni a gyanús elemektől, a fecsegéstől és közlékenységtől, a konkrét eseteket pedig kellő formában hiva­talos közlemény alakjában hozzák a közönség tudomására.

Dodonow szabadságolt kozáktiszt azt a feladatot kapta az orosz kémirodától, hogy ügynököket toborozzon és ezeknek segítségével kémlelje ki Przemysl erődítményeit, egyúttal pedig készítsen elő mindent, hogy mozgó­sítás esetén a hidak és egyéb katonai műtárgyak azonnal felrobbanthatók legyenek. Bizonyára ennek az aknamunkának egyik eredménye volt az a robbanás is, amely Bécstől délre történt ebben az időben; nyilvánvalóan orosz kémek előgyakorlata. Egyik orosz ügynöknek sikerült Hermann Prüfer német állampolgárt megnyernie arra, hogy a krakói erődítéseket magnézium­fénynél lefényképezze. A kémet rögtön első kísérleténél sikerült letartóztatni. A hirtelen felcsapó fény nem hozta zavarba az őrszemet, aki azonnal odalőtt, összetörte a fényképezőgépet, megsebesítette és elfogta Prüfert. Ugyanígy tetten kapták Lembergben Jacevics orosz alezredest, aki azonban megmenekült a büntetéstől, mert a kémkedés miatt orosz fogságban ülő Robert Valloch fő­hadnagy ellenében kicserélték.

Nagyobbszabású kémkedési eset volt az, amely már 1910-ben foglalkoz­tatta a német vezérkart. A vezérkar érdeklődött báró Murmann szolgálaton­kívüli orosz főhadnagy iránt, aki Berlinben meglátogatta az orosz katonai attasét. Az osztrák-magyar hírszerzőiroda megállapította, hogy egy Alexan­der Murmann nevű volt vonatcsapatbeli hadapródőrmestert már 1898-ban elítéltek kémkedés miatt, de nem tudta megállapítani, vajon ez azonos-e az orosz főhadnaggyal. Történte közben, hogy jelentkezett egy 60 éves bécsi tanítónő, özv. báró Murmanné, aki azt az ajánlatot tette az Evidenzbüro­nak, hogy hajlandó volna fiát, aki Varsóban tartózkodik, rábeszélni arra, hogy vállaljon kémszolgálatot. Ezen az alapon sikerült megállapítani, hogy a rejtélyes főhadnagy az ő fia volt, aki még házassága előtt született és akinek igazi neve Joseph Braun. Nem sok idő múlva sikerült letartóztatni az anyát és fiút egyszerre; az anya ekkor már rövidre nyírt hajjal járt és sántított. Hamarosan meg is betegedett, úgyhogy kórházba kellett szállítani, fiát pedig, minthogy semmi adat nem merült fel ellene, 1911 februárjában Oroszországba toloncolták. Mikor 1911 őszén egy Langner nevű kémet elfogtak, attól sike­rült megtudni, hogy Murmann a varsói kémiskola oktatója. Később fölbuk­kant Berlinben és Budapesten, de sehol sem tudták letartóztatni. Ettől bátor­ságra kapott, 1912-ben Bécsbe ment, ahol azonban a hatóságok kezére került. A tárgyaláson nem merült fel semmi különösen érdekes adat, csak mindenkire visszataszítón hatott az a kép, amelyet a bárónőnek és fiának működése adott.

Hogy mennyire meg volt fertőzve egész Galícia az orosz kémek műkö­dése következtében, arra élénk fényt vetett két kémper közvetlenül a háború előtt. Alexander Romanik nyugalmazott járási titkár azzal az ajánlattal kereste fel Vladimír Kurylowicz osztrák országgyűlési képviselőt, hogy fontos katonai okmányokat tud szerezni számára a lembergi hadtestparancsnokság irodáiból. Kurylowicz nagy oroszbarát volt, de azt hitte, hogy Romanik agent provo­cateur és ezért feljelentette a rendőrségen. Nagy volt a rémülete a tárgyaláson, mikor megtudta, hogy Romanik valóban orosz kém és éppen azért fordult hozzá, mert tudta róla, hogy oroszbarát. Erre Kurylowicz a tárgyaláson visszavonta feljelentését, adataival együtt, mire Romanikot felmentették. Az ilyen ítéletek természetesen csak még jobban alátámasztották a lengyel és rutén területeken működő orosz ügynökök munkáját és bátorságát. Mikor két orosz papot kémkedés miatt letartóztattak s a náluk talált adatok alapján letartóztatták Bendasiuk újságírót és Bazil Koldra joghallgatót, kiderült, hogy szervezésüket a híres és magyar szempontból oly gyászos emlékű Bobrin­szki gróf irányította, aki feje volt az orosz propagandának, és aki különösen pravoszláv vallási alapon, papok és kolostorok közreműködésével dolgozott. Mindazok a papok, akik hazaárulás vádja miatt bíróság elé kerültek, a velük együtt érző lengyel ügyvédek hősies munkája árán oly ügyesen tagadtak és oly meggyőzően hangoztatták ártatlanságukat, hogy majdnem kivétel nélkül felmentő ítéletet kaptak.