ARCHÍVUMOK FEGYVERKERESKEDELEM

ARCHÍVUMOK FEGYVERKERESKEDELEM

Richard Haack Kémek könyve .

Részletek:

ARCHÍVUMOK

FEGYVERKERESKEDELEM

Az irattárak és archívumok, sok mindent rejtettek és rejtenek ma is. A legtöbb kelet-európai országban időzített bombaként működhetnének, de nem teszik egyelőre. Legjobban kétségkívül a kelet-német és cseh polgárok jártak, mert nekik törvényadta joguk belenézni az aktákba. Hogy ebből mennyi tragédia származik, az más kérdés -kétségkívül jobb így, mint mostantól kezdve örökké bizonytalanságban élni. Ez a bizonytalanság lett osztályrészévé a bolgároknak, szlovákoknak, románoknak, magyaroknak és. másoknak.

Ha már aktákról van szó - ilyenek mindig voltak valamilyen formában - egyidősek a titkosszolgálatokkal, írásban le kellett fektetni, hogy ki az ügynök, mikor, mit jelentett, más titkosügynökök (akik kapcsolatban állnak vele) miként vélekednek róla, ki ellen, hol, mikor, milyen körülmények között vethető be, és egyáltalán, minden olyan adat szükséges, ami magánéletére, tulajdonságaira, stb. vonatkozik. Az ilyesmit nem tarthatja fejben egyetlen profi ügynök, hisz sok személlyel kell foglalkoznia. Másrészt, ha baleset érte vagy meghalt, az ügynökkel soha többé senki sem tudott volna kapcsolatot létesíteni. Kétségessé vált volna az is, hogy egyáltalán létezett-e?

De a titkosszolgálatoknál nemcsak a saját emberekről vannak akták, hanem némi túlzással: szinte mindenkiről. Mindenkiről, aki látóterükbe kerül, akire ilyen vagy olyan okból felfigyelnek. Azokról is, akik most ugyan nem érdekesek még számukra, de azzá válhatnak, mert a., életútjuk erre enged következtetni, például politikával kezdenek foglalkozni hivatásszerűen, b., az állam vagy a titkosszolgálat szempontjából nagyon fontos és ritka szakmát művelnek, c, sok nyelven beszélnek, d., olyan katonai vagy más alakulatnál szolgáltak, ahol különleges kiképzésben vettek részt, amit mások számára, máskor, másutt is hasznosíthatnak, e., egyéb adottságaik vannak (családi kapcsolatuk valakivel, vagy olyan szokásuk, szenvedélyük, amely által zsarolhatók, együttműködésre kényszeríthetők, foglalkozásuknál fogva sokat utaznak és sokfelé bejáratosak, stb.).

Például kevesen tudják, hogy Lee Harvey Oswaldnak, Kennedy elnök későbbi állítólagos merénylőjének már négy évvel a merénylet előtt aktája volt a KGB-nél! Az ötkötetes aktaköteg száma 31 451, és ma is ott van a KGB irattárában. Amikor Vagyim Baivatyin, a puccsista Krjucskov helyére kinevezett új KGB-főnök úgy döntött, megnyitja az archívumot a nyilvánosság előtt, egyszerűen nem tudta, mit beszél - vélik sokan. Nem is lett a dologból semmi, néhány teljesen értéktelen aktát hoztak csak nyilvánosságra, a többit máig titok fedi. Nos, ilyen az Oswald-aktaköteg is.

Mint minden orosz földön letelepedett külföldi, úgy az 1959-62 között Fehéroroszországban élt amerikai fiatalember is természetesen a megfigyelt személyek között szerepelt. A 31 45l-es köteg jelenleg már a fehérorosz titkosszolgálat tulajdonában van.

Oswald 1959-ben kért menedékjogot a Szovjetunióban és lakhelyként Minszket jelölték ki (ma a Fehérorosz -hivatalos nevén: Belorusz Köztársaság fővárosa), és egy helyi gyárban lakatosként dolgozott. Havi keresete az akkori fogalmak szerint óriási volt: 761 rubel, amennyit talán még a minszki párttitkár sem kapott annak idején. Hivatalos adatok szerint az átlagfizetés 60-120 rubel között mozgott. Mindezt persze,-hivatalosan és fentről intézték el azért, hogy hazaírt leveleiben csupa jót írjon új hazájáról, ahol különben a jelek szerint kezdetben valóban nem volt rossz dolga. Körülbelül tízszer annyit keresett, mint munkatársai. És mintha ez nem lenne elég, a helyi Vöröskereszt - persze, felsőbb utasításra - havi 800 rubel „segélyt" juttatott neki ! Így már pontosan hússzor annyit keresett, mint mások. És lakásra sem kellett éveket, csupán két hónapot várnia. Természetesen azt is kijelölték számára. A Kommunista utca 2-es számú saroképületében a fölötte lévő lakásból a KGB két napra kiköltöztette az ott lakó családot. Ezalatt Lee Harvey Oswald leendő lakását alul-fölül, jobbról-balról bemikrofonozták, és megszervezték az amerikai tökéletes, napi huszonnégy órán át tartó lehallgatását, megfigyelését.

Ma már tudjuk, hogy Oswaldot húsz KGB-ügynök figyelte éjjel-nappal egész minszki tartózkodása alatt. Lehallgatták minden beszélgetését, elolvasták kapott és feladott leveleit, még azt is ellenőrizték, milyen könyveket kölcsönzött ki a helyi könyvtárból. Feltehetően meg, voltak róla győződve, hogy Oswald valójában amerikai kém, aki ilyen ravasz módon szeretne berendezkedni a nagy Szovjetunióban.

Feljegyezték róla, hogy belépett ugyan a helyi vadásztársaságba, de nem tudott jól lőni, ki is maradt hát, és a fegyvert eladta. Céllövőversenyeken nem aratott babért. Ezért Minszkben ma mindazok, akik őt ismerték, meg vannak győződve, hogy nem Oswald lőtte le Kennedy elnököt. (Ezzel a véleményükkel korántsem állnak egyedül a világban.) Nem volt ahhoz elég okos, hogy megszervezzen egy ilyen horderejű merényletet, és olyan messziről el sem találta volna az elnököt - egy évvel azután, hogy Minszkben sorozatosan célt tévesztett, és tíz körből legfeljebb a harmadikba talált bele!

Visszatérve eredeti témánkhoz: tehát Oswald sohasem volt KGB-ügynök. Figyelték, mert gyanús volt. A világ minden titkosszolgálata megfigyelés alatt tart saját és idegen állampolgárokat általában úgy, hogy azok erről semmit sem tudnak.

És természetesen mindenkiről felfekteti aktáit, aktacsomóit, ismertebb vagy számára fontosabb emberekről nemegyszer többtíz kötetes aktasorozata, videófilmjei, fényképek százai vagy ezrei készülnek. Ez mindenütt így van. Így dolgozik az izraeli Moszad vagy az ottani katonai elhárítás, a francia „Uszoda", a német, az angol és a többi kémszervezet. Az aktákból aztán később - ha azok úgymond illetéktelen, tehát kívülálló kezekbe kerülnek - fura és leleplező dolgok kerülnek ki.

A világ így tudta meg, hogy Urho Kekkonen finn államelnök, akit sok évtizeden át jó hazafinak tartottak -ugyanannyi éven át a KGB ügynöke volt.

Voltak számosan Moszkvában, akik remélték, hogy rengeteg nyomot el lehet tüntetni. Akadtak ezeknél merészebb álmodozók is - ők úgy vélték, minden nyom eltüntethető, a múlt visszamenőleg megszüntethető lenne, mint Sztálin idejében. Végül aztán odáig fejlődtek a dolgok, hogy a Szovjetunió létezésének utolsó évében egyes felelős (?) politikusok már-már azt kezdték hirdetni, hogy a KGB... nem is létezett! Hogy volt ugyan valamilyen apró titkosszolgálat, de az csak akkora volt, mint másutt és kész. A KGB-t szerintük „a Nyugat fújta fel" . Ezzel szemben állíthatjuk, hogy az általunk ismert és most itt is közzétett adatok mást mondanak: húszezer munkatárs Moszkvában, huszonkétezer ember az ország többi részében, kétszázhúszezer belügyi katona - és mennyi titkosügynök az országon belül? És mennyi az országon kívül? Az előbbit nem százezrekkel, hanem milliókkal lehet mérni, az utóbbit is tízezrekkel. Pontos adatokat senki sem tud, mellesleg ezek gyakran változtak. De a nagyságrendek nem. Abban az országban, ahol Sztálin alatt 18 millió ember ült koncentrációs táborokban és ezeket 4 millió őr vigyázta (vagyis így vagy úgy szinte minden családból valaki szibériai munkatáborokban élt), később Gorbacsov idejére az elítéltek száma 4 millióra zsugorodott - nos, a többezer tábor ma is létezik, legfeljebb nem (annyira) politikai foglyokkal van teli.

Ezeket a számarányokat vették figyelembe azok a keserű-cinikus, de alighanem reális véleménynyilvánítók, akik szerint ha Oroszországban közzé akarnák tenni a besúgók névsorát, gyakorlatilag a népszámlálási adatokat kellene kinyomtatniuk! Vagyis a lakosságnak igen nagy része volt kénytelen így vagy úgy, legalább egyszer-kétszer jelentést tenni a KGB-nek. Ismétlem, kényszerült -szó sincs arról, hogy a kommunista országokban az emberek eleve imádták volna a besúgói státust. Legfeljebb a névtelen feljelentéseket kedvelték tömegesen.

Minden úgynevezett szocialista országban kiterjedt volt ez a hálózat, ahová kevesen jelentkeztek maguktól, a beszervezettek általában kényszer hatása alatt cselekedtek. A rendszerváltozás után elterjesztették hát azt a véleményt, hogy a kommunista uralom alatt a párttagokat sohasem szervezték be besúgónak. Így amikor később kölcsönös gyanúsítgatások merültek fel, a volt párttagok szinte büszkén közölték: ők párttagok voltak, tehát nem lehettek ügynökök... Nos. ez az állítás hazugság. Kétszeresen is az. Egyrészt kiderült időközben, hogy rengeteg párttag működött ezen a területen is (például Lengyelországban, Albániában és Magyarországon), másrészt éppen az a logikus,hogy bizalmi feladatokat a kommunista rendszer nem bízott másokra, mint éppen saját hű embereire. Arról nem is szólva, hogy az összes titkosügynök (mármint a profik) tagja volt a pártnak. Éppen úgy, mint a „sima" rendőrtisztek, ez másképpen nem is működött.

A másik dolog az, hogy a párttagok eleve besúgók voltak, akkor is, ha ők maguk erről nem tudtak, vagy nem akartak tudomást venni. A havi rendszeres párttaggyűléseken folyton arról kérdezték őket, mi történik a környezetükben, hangulatjelentéseket kellett írniuk arról, milyen az emberek (a nem párttagok, a munkahelyek, a lakóházak, stb. embereinek) hangulata, miről beszélnek, mitől félnek, minek örülnek...? Ez nem volt más, mint egy gigantikus besúgóhálózat, amely ráadásul nem került (sok) pénzbe, és az illető ország nagyságától függően több százezer, vagy akár több millió (szovjet esetben több tízmillió) önkéntes tagja is volt.

Érdekes módon a cseheken és a németeken kívül senkinek sem jutott eszébe, hogy közzétegye nemcsak a beszervezett, rákényszerített szerencsétlenek, hanem a profi titkosszolgálati tisztek névsorát is! Erre a többi országot szakmai szempontok késztették. Nagyon szembetűnő, hogy alig csitultak el a rendszerváltozás verte hullámok, a titkosszolgálatok környékén máris felbukkantak azok a politikusok, akik „kézbevették" a dolgokat, és hevesen érveltek a további ugyanolyan szoros titoktartás mellett. Röviden: azt mondták, hogy a világ semmilyen titkosszolgálata sem heveri ki azt, ha csak egyetlen egyszer is nyilvánosságra hozzák tagjainak névsorát. Ettől kezdve már a rendszer, az ügynökök hálózata soha többé nem építhető fel abban az országban - hiszen ki lenne olyan hülye, hogy nevét adja és szolgáljon, miközben a következő kormányváltáskor névvel-címmel világgá kürtölhetik azt, hogy ő is ügynök volt...? Rendkívül érdekes fejtegetés ez, ki tudja, talán könyvünkben a legfontosabb, bár szándékaink szerint a végén még visszatérünk rá. Ugyanis egy ilyen módszerrel gyakorlatilag el lehet pusztítani a titkosszolgálatokat, örökre! És ez kétségtelenül jót tenne a világnak.

De nem így történik az országok többségében.

Van, ahol eleve meg sem történhet, mert az átmeneti hónapokban a volt (és még akkor) kommunista kezekben lévő titkosszolgálat tökéletesen meghamisította az aktákat. Hamis munkatársi névsorokat készítettek, míg más, valós munkatársakat (olykor sokezer embert) töröltek a névsorokból, illetve aktáikat elégették. Ez nagyon látható módon kibukott Lengyelországban, Ukrajnában és Magyarországon. Varsóban az átmenet úgy zajlott le, hogy a kommunisták csak feltételekkel adták át a hatalmat 1989-90-ben. A legjellemzőbb feltételük az volt, hogy az igazán fontos tárcák miniszteri széke náluk maradjon az átmenet idejére. Természetesen a honvédelemre, rendőrségre, titkosszolgálatra gondoltak elsősorban, és a békés átmenet érdekében meg is kapták azokat a tárcákat. Jaruzelski tábornok és másik tábornoktársa, Kiszcak belügyminiszter jól ki is használták az alkalmat. Több tíz tonna akta égett el ezen idő alatt, nemcsak tízezernyi ügynök „tisztult meg" ilymódon, de az elmúlt negyven év összes piszkos eseményéről eltűntek a bizonyítékok. Ráadásul csakúgy, mint másutt, nagyon vad, hamis listák készültek. Olyan is, amelyben besúgónak tüntették fel még Walesát is, aki az ellenállás vezére volt, később Lengyelország elnöke lett... Ismételjük, hasonló dolgok, másutt is lejátszódtak. Magyarországon például úgymond megvan az ügynöklista (vajon melyik az igazi, és ha igen, mennyiben az?), de érdekes módon az antikommunista kormány és képviselőinek többsége a rendszerváltást követő négy éven át nem engedte azokat nyilvánosságra hozni. A szakmai érveken túl nyilvánvaló, hogy legtöbbjük lépéseit személyes félelem igazgatta.

Ami persze nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy a csehek vagy a németek jártak el tökéletesen és hibátlanul. Hiszen ők sem tudhatták, nem lehettek benne biztosak, a listák mennyire hitelesek? Képzeljük el azt, ami az említett országokban olykor szórványosan megtörtént: egy reggel arra ébredsz, Kedves Olvasó, hogy mindenki elfordul tőled, furcsán méregetnek, szidnak, vagy akár rád is támadnak. És csak később tudod meg: az aznapi újságban ott a neved egy listán, mint volt besúgóé. Ha tényleg az voltál, elköltözhetsz másik városba, talán ez segít. De ha nem voltál besúgó? Ha ez a volt kommunista belügyesek utolsó rúgása, aljas bosszúja, szinte a „síron túlról"? Így okozhatnak és okoznak ma is nagy kavarodásokat. Talán nem véletlenül: minél nagyobb a káosz a demokráciában, annál valószínűbb, hogy négy vagy nyolc év múlva - tehát egy két választással odébb - a nép ismét az addig kitartó, vagy éppen „rózsaszínűre" (esetleg szociáldemokratára) átfestett kommunistákat választja meg, merthogy annak idején ők képviselték a „rendet".

A dolog ráadásul ütközhet az emberi jogokkal is - mint kiderült, éppen a cseh példák alapján. Ott ugyanis rendeletet hoztak, hogy aki ügynök volt, mostantól kezdve nem vállalhat vezető állást. Ez az új rendszer nagyon is érthető önvédelmi reakciója volt. Sajnálni lehet csak, hogy a többi hasonló országban erre nem is gondoltak, így most állami és pártszékeken nyüzsögnek a volt besúgók. Ám közbeszólt az európai emberjogi bizottság és egyéb hasonló szervezetek. Úgy vélték, ez korlátozza ezen személyek jogait, hiszen ezek az emberek most politikai nézeteik miatt nem dolgozhatnak ott, ahol akarnak. És az ilyen megkülönböztetést Európában nagyon nem szeretik.

Emlékezetesek a hatvanas-hetvenes évek (akkor Nyugat-) Németországának hasonló rendelkezései. A „Beruf-sverboten"-rendelkezés értelmében a kommunista párt tagja nem lehetett tanító vagy tanár, nehogy vörös eszmékre nevelje az ifjúságot. Ugyanezek a bizottságok és személyek akkor is felemelték szavukat a rendelkezés ellen. Nem hallottuk, hogy ugyanilyen hevesen küzdöttek volna a keleti rezsimek negyven éve alatt az ellen, hogy az Elbától és Bécstől keletre csak kommunista párttag lehetett bármilyen vezető állásban... Vagyis a világ egy tekintélyes részén tömegesen diszkriminálták a másképpen gondolkodókat, az akkori társadalmak legkevesebb 90 százalékát.

És még mindig a titkosszolgálati aktáknál tartunk. Romániában gyakorlatilag teljesen átmentette magát a Securitate egy hamis, „ellopott" forradalom révén. Ezért tulajdonképpen a forradalom szót is idézőjelbe kellene tenni.

Döbbenetes hasonlóság állapítható meg néhány ország

esetei között, ugyanis Bukarestben ugyanaz történt és történik, e téren, ami Moszkvában, Kijevben vagy Budapesten. A kormány tagjai és a vezető-uralkodó pártok képviselői annyira „sárosak" ezügyben, hogy foggal-körömmel ellenzik a listák nyilvánosságra hozatalát. Miközben éppen ezek olykor bele-beletekintenek a listákba (törvényellenesen) és valakit meg-megzsarolnak vele.

Romániában az a Magureanu lett a titkosszolgálat vezetője, aki - bár kezdetben tagadta, de aztán rábizonyították - a Securitate tisztje volt azelőtt. Egy demokratikus országban egy ilyen hazugság lelepleződése után az illető tisztségviselőnek mennie kell, és még örülhet, ha büntetőjogilag vonják felelősségre. A Balkánon azonban minden másképpen van. Magureanu nemcsak a helyén maradt, de az sem ártott neki, hogy fény derült KGB-s összeköttetéseire. Ugyanis, és ezt a szakmabeliek mind pontosan tudják - a Ceausescu diktátor elleni „forradalmat" a valóságban a KGB és a román kommunista titkosszolgálat tisztjeinek egy csoportja szervezte. Ehhez a népi elégedetlenség kirobbanása csak afféle háttérként szolgált, néhány héttel meggyorsította azt. Magureanu különben személyesen vett részt azon a furcsa „tárgyaláson", ahol a két Ceausescut elítélték és kivégezték. Ez az ember mellesleg belekeveredett az 1990 májusi „szabad" választásokkal kapcsolatos botrányba is. Sok tízezer hamis szavazócédulát gyártott a titkosszolgálat, hogy a volt kommunistákat hatalomra juttassa. Ami megint csak egyértelműen jelzi, hol a helye ennek a szervezetnek Romániában, és talán nemcsak ott.

Bulgáriában sem mentek simán a dolgok. 1991 tavaszán húsz személy neve került a közvélemény elé, akik állítólag mind ügynökök voltak - és mind a húsz politikus, képviselő, stb. egy emberként jelentette ki, hogy ez nem igaz, fogalmuk sincs róla, hogyan kerülhetett aktáikba az együttműködő személyekre jellemző leírás vagy jelzés. Szófiában legalább egyértelműen kiderült, hogy a párttagok egyáltalán nem voltak felmentve az ügynökösködés alól. A régi rendszerben félig nyíltan hirdették is, hogy a titkosszolgálatok segítsége „minden párttag szent feladata"! Megjelentek különféle publikációk igazi és feltehetően hamis nevekkel, sőt, egész listákkal, de a kép ott sem lett tisztább.

Ukrajnában a titkosszolgálati tisztek olyannyira nem bujkáltak és nem szégyellik KGB-s kapcsolataikat, hogy most is parádéznak kitüntetéseikkel, ott vannak az államhatalomban. Akadt közülük olyan munkatárs (név szerint Murzin ezredes), aki egyenesen az „Ukrajna és a Világ Alapítvány" nevében küzd azért, hogy hazáját közelebb hozza a világhoz, mármint a civilizált nyugathoz, ahogy őmaga is hirdeti. Később Varsóban és Washingtonban kiderült, hogy az alapítvány tulajdonképpen nem is létezik - ismét egy KGB-agentúra hát, amelynek révén egyesek (párszázan- vagy ezren) át akarják menteni magukat a jövőre... Kijevben, Harkovban és másutt továbbra is működik a KGB, bár hivatalosan már nem úgy hívják. Nemhivatalosan azonban mindenki így emlegeti - maguk a továbbra is ott dolgozó és szemlátomást nyugdíjas állásra számító tisztek és családjaik is. Megvannak üdülőik, saját nyaralóik, kocsijaik és számos előjoguk.

És ez a helyzet Oroszországban is. Sőt! A volt szovjet terület minden országában KGB-gyanús az összes politikus - ugyanis a felnőtt, negyven fölötti lakosságból mindenki, aki az utóbbi években előretört, akiből politikus, vezető újságíró, miniszter vagy egyéb magasrangú hivatalnok lett - még abban a korban vált felnőtté, amikor a KGB teljhatalma fényében ellenőrzött mindent és mindenkit. Ki kell mondani: egyetlen volt szovjet, ma szabad köztársaságban nincs egyetlen olyan politikus sem, akit valamilyen módon ne környékezett volna meg a KGB a hetvenes vagy nyolcvanas (esetleg még a kilencvenes) években! Különösen igaz ez Moszkvában. Ahol gyakorlatilag minden számottevő politikus és magasabb hivatalnok a KGB embere volt, vagy annak jelentett kényszerből vagy önként, vagy másféle módon állt kapcsolatban a szervezettel. Csak egy dolog lehetetlen, hogy bárki is kívül maradhatott e körön, „szűzként" vészelhette át azt á korszakot. Oroszországban a Nyugat akkor talál majd igazi partnerekre, ha letűnnek a politikai színpadról a volt párttitkárok (Jelcin és társai), vagy a hitüket alig rejtegető, de igazából ma is meggyőződéses kommunisták. A visszarendeződés veszélye Moszkvában sokkal nagyobb, mint bárki is hinné, és az nem fegyveres puccsok által megy majd végbe - ha végbemegy -, hanem a kommunisták fokozatos és ellenállhatatlan visszaszivárgása útján. Ez a véleménye azoknak, akik ott igazán közel álltak a tűzhöz, és tudják, mit beszélnek.

Mindezek mögött az érintetlen KGB áll. Az irányítja a politikusokat, tetteiket, mondanivalójukat. Ott van Zsirinovszkij, aki valójában nem más, mint egy klasszikus értelemben vett agent provocateur, aki a legnagyobb hasznot Jelcinnek hajtja. Mióta Zsirinovszkij fasiszta-ultranacionalista eszméit hajtogatja, megnőtt Jelcin nyugati támogatottsága. Könnyen lehet, hogy valaki a Lubjankán találta ki ezt a kombinációt, és vaskövetkezetességgel meg is valósítják. Amikor aztán majd nem lesz rá szükség, akkor Zsirinovszkij eltűnik a színpadról - mert azt még a KGB sem kockáztatja, hogy egy ilyen elmebeteg-gyanús ügynöknek játssza át a hatalmat.

A volt NDK-ból megmaradt akták nagyobb része a nyugatiak kezébe került. így a németeknél másképpen zajlott le a hatalomváltás és az ország átvétele. A levéltári szaknyelven szólva, kétszáz folyókilométernyi akta maradt fenn, amit évekig, sőt, évtizedekig lehet majd kutatni, csoportosítani, elemezgetni mindenféle szempontból. Amit ebből nyilvánosságra hoztak, az nem sok, ámde rengeteg személyes tragédiát okozott, hogy egy új rendelkezés értelmében minden német polgárnak joga van megtudni, voltak-e róla szóló akták, sőt, jogában áll megismerkedni azok tartalmával is.

Meglepő dolgokra derült fény. Egyesek a leghíresebb ellenállók fényében tündököltek az utóbbi év(tized)ekben - most kiderült róluk, hogy folyamatosan a Stasinak, a Staatssicherheit-nek, állambiztonságnak dolgoztak, és szorosan jelentettek mindent. Ügynök volt sok nyugati politikus is, ezek számára bukás, szégyen, öngyilkosság vagy kétségbeesett tagadás következett.

A kíváncsiság erősebb, mint a félelem. Csak 1992 első néhány hónapjában félmillió volt kelet-német állampolgár kérvényezte hivatalosan, hogy beletekinthessen a róla szóló aktákba. Képzeljük el, hogy azóta még milyen sokan dönthettek így! És mivel a németek arról híresek, hogy nem sokat fantáziálnak, és ott mindenről „papír" van -alig találtak hamisított aktákat. Mindent alaposan leírtak, minden ügynökösködést vállaló személy saját aláírásával erősítette meg ebbéli szándékát, és a dokumentumok példás rendben sorakoztak a (kétszáz kilométernyi hosszú) polcokon. És most beléjük lehet nézni.

A Stasi 86.-700 emberrel dolgozott, akik sokfelé a világban is kémkedtek, nemcsak otthon. Az ügynökök hamis vagy valódi nyugat-német útlevelekkel járták a világot, sokan eljutottak közülük Amerikába és a harmadik világ országaiba. Ott sokszor éveken át tevékenykedtek, és az ottaniak meg voltak róla győződve, hogy nyugati németekkel, vagyis barátaikkal, szövetségeseikkel állnak kapcsolatban. Nem titkoltak hát előlük semmit. Az információk csak úgy áradtak haza Kelet-Berlinbe. Ugyanakkor az ügynökök ellepték Nyugat-Németországot is, és hihetetlen méretekben dolgoztak. Millió és százmillió márkáért pártokat vettek „békemozgalmakat" alapítottak, olykor többszázezres tüntetéseket rendeztek megtévesztett fiatalok és nemcsak fiatalok segítségével. Bejutottak az államigazgatásba, kedvelt trükkjük volt a titkárnők megzsarolása, akik aztán így kénytelenek voltak kiadni főnökeik titkos iratait, bizalmas információit.

Amikor tehát szabaddá váltak az akták, nemcsak nyugati politikusok és egész mozgalmak buktak meg, de rengeteg egyéni tragédia történt. A keleten sínylődő ellenállók innen tudták meg, hogy férjük, feleségük, olykor gyermekük volt „rájuk állítva" már régtől fogva. Barátságok bomlottak fel egyetlen óra alatt, mert bár az aktákban sokszor olvashatatlanná tették a többi nevet, az összefüggésekből gyakorlatilag mindenki megtudhatta, kik tették pokollá az életét. Ott olvashatták a besúgók jelentéseit mindennapjaikról, tevékenységükről, még magánéletük titkairól is. Aztán az is kiderült, hogy a volt NDK-ban élő „ellenállók" egy része, akiket Nyugaton jóhiszeműen valóságos hősökként emlegettek a kommunizmus évei alatt - maguk is ügynökök voltak, és minden „ellenálló" lépésüket előzőleg gondosan egyeztették az őket irányító, pórázon tartó Stasi-tiszttel.

Tehát nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás - azonban a kelet-európai országokban alkalmazott módszerekkel szemben alighanem mégis a németek jutnak most a legmesszebbre. Ahogyan Hitlerből kigyógyult az egész nép, úgy most több tízmilliónak kell kigyógyulnia az „NDK-kórból". A többi keleti országban a vajúdás, a bizonytalanság, a kölcsönös gyanakvás évtizedekig is eltarthat.

Ahol az akták titokban maradnak, ott azok szinte örök fenyegetést jelentenek a társadalom minden tagjára nézve. Hiszen lehet, tovább élnek az emberek Ukrajnában, Szlovákiában, Magyarországon, Szlovéniában úgy, hogy sohasem tudhatják meg; őket is figyelték, róluk is jelentettek -és kik voltak azok.

Az se tévesszen meg senkit, ha a KGB vagy más volt keleti szocialista kémszervezetek iratait kínálják eladásra. Természetesen nem ügynöklistákat akarnak pénzzé tenni, hanem „sztorikat". Régi merényletekről szóló aktákat (gondosan kiválogatva, csak olyanokat, amelyek elévülési ideje régen lejárt), vagy egyéb történeteket. Érdekes színfolt, hogy a KGB például felkínálta az amerikai filmgyáraknak és tévétársaságoknak az UFO-megfigyelésekről összegyűjtött anyagait (az amerikaiakkal ellentétben ugyanis a szovjet titkosszolgálat sohasem tagadta, hogy gyűjti az efféle értesüléseket és bizonyítékokat).

Tény. az is, hogy volt egy olyan eset az utóbbi évtizedekben, amikor egy gyökeres kormányváltozás után -1974-ben Görögországban, ahol fasizáló, jobboldali, katonai puccsal hatalomra jutott „feketeezredesek" uralmát döntötte meg egy demokratikus ellenzék - az aktákat nyilvánosan elégették, és azóta nyugalom van e téren. De ismételjük, ez inkább kivételnek tekinthető.

Mindenesetre ott, ahol máig nem dőlt el,,mi legyen végül is ezekkel a papírokkal, szintén meg lehetne tenni ugyanezt.

FEGYVERKERESKEDELEM

„Azt hittem, alszik a világ összes lénye,

csak magam ébredtem föl, elsőnek".

(Lu Li: Késő éjjelen)

A titkosszolgálatok gyakran hivatkoznak arra, hogy nélkülük nem lehetne eredményes harcot folytatni a tör-•vénytelen kábítószer- vagy fegyverkereskedelem ellen. Hogy mennyire nincs igazuk, arra legjobb bizonyíték a több évtizede létező amerikai DEA, a kábítószerellenes rendőri szervezet létezése. Nincs akadálya, hogy ugyanilyeneket máshol is létrehozzanak. Hasonló a helyzet a fegyverkereskedelemmel is, lényegében ez is megoldható rendőri eszközökkel, ha annak a rendőri szervnek, alakulatnak, az amerikaiakéhoz hasonló jogosítványai és technikai lehetőségeik vannak. Ettől függetlenül sokfelé, különösen Európában rábízzák ezt a titkosszolgálatokra - annak ellenére, hogy erre való alkalmatlanságát már többször bebizonyította -, mindegyik szervezet külön-külön és együtt is. Kivéve talán az izraelieket, akik kémszervezeteik által éppen gyakran jutottak, jutnak fegyverekhez.

Az utóbbi egy évtizedben nem egyszer éppen a titkosszolgálatok buktak meg fegyverszállítási ügyekben, ilyen volt az 1992-93-as lengyel-amerikai konfliktust (egyben számos lengyel Amerikában történt letartóztatását) eredményező fegyverszállítási eset. Vagy az az 1993 őszi történet, amikor szintén a lengyel titkosszolgálat tudtával, sőt szervezésében, fegyvert szállítottak az IRA terrorszervezetnek, de úgy, hogy az ügyet előre jelezték az angol Ml-nek, London titkosszolgálatának és az a fegyvereket az első brit kikötőben lefoglalta. A balfogások persze nemcsak a közép-európai államokra jellemzőek, de másutt jobban eltitkolják őket. A magyarországi Kalasnyikov-ügy, vagy a maribori fegyverbotrány csak kis része egy-egy nagyobb történetnek, amelybe kevés belelátása lehet a köznapi, egyszerű embereknek. Ezek nagyon gyakran titkosszolgálati események.

így előáll az a fura helyzet, hogy fegyverekkel sokszor maguk a kémszervezetek kereskednek, és egyáltalán nem törekednek annak megakadályozására!

Kik vesznek fegyvert?

Elsősorban az úgynevezett „harmadik világ" országai, de nem kizárólag. Tény, hogy az adatok is nagy késéssel jutnak el a közvéleményhez. De nem a titkosszolgálatokhoz. Azok általában jólértesültek, csak adataikat nem mindig közlik megbízóikkal. Gyakori, hogy a fegyverszállításnál lebukottakat nem adják át a rendőrségnek, hanem arra kényszerítik őket, váljanak ügynökké. A lefoglalt fegyvereket pedig a titkosszolgálatok értékesítik. Ami pedig a kereskedelmet illeti, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a következő volt a sorrend: (az adatok viszonylagosak)

1. Irak - 5-5.5 milliárd dollárt adott ki évente fegyverekre.

2. India - kevesen tudják, hogy ez az egyik legnagyobb ütemben fegyverkező ország, amely ellenőrizhetetlen adatok szerint már az első helyre ugrott fel. Amikor az Öbölháború lezajlása után Irak kiesett a sorból, India az addigi 3.2 milliárdos vásárlásait feltornázta közel 4 milliárdra, természetesen évente.

3. Szaúd-Arábia is elhagyta már az évi hárommilliárdot és a kilencvenes években meredeken halad felfelé.

4. Afganisztán kétmilliárd körül vásárolt évente, de ennek az adatnak a pontossága semmiképpen sem ellenőrizhető. Ma már különösen nem. Tény, hogy rengeteg fegyver van ott, valamint a szomszédos Pakisztánban is, amelynek egy része szintén afganisztáni eredetű vagy rendeltetésű.

5. Irán most sem marad el, nem esett vissza évi kétmilliárd alá. Fegyverkezési programját a különféle bojkottok miatt - akárcsak Líbia - meglehetősen titokzatos módon nagy nehézségek árán folytatja.

6. Izrael is túlhaladta már az évi két milliárdot, de nem állt meg ennél. Azonkívül vannak fegyvervásárlásai, amelyek nem szerepelnek a statisztikákban, sem nyilvános kereskedelmi forgalomban.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ahol a kémszervezetek valóban megpróbálnak ellene tenni a fegyverkereskedelemnek, ott is gyakran kudarcot vallanak. És ez nem is lehet másként, ugyanis e kereskedelem kulisszái mögött nagy nagy érdekek vannak. Mivel közvetlenül az Öböl-háború után kiderült, hogy a világnak abban a régiójában már nagyon nehéz új piacot találni -most másfelé kereskednek. A fegyvergyártók szinte mindenütt összefonódtak az állami érdekekkel. A legjobb példák erre a svéd Bofors-gyár botrányai, amelyek mégsem ingatták meg az állam együttműködését a gyárral. Hasonló a helyzet Ausztriában és egy sor kelet-európai államban, de főképpen az USA-ban. Ezért van az, hogy a kormányok szinte mindig kiállnak a fegyvergyárak mellett. Hiszen az ott gyártott eszközökkel irányítani tudják nemcsak saját politikájukat, de más államokét is !

Mert ne feledjük: a fegyvereladások sorozata nem egyszerűen kereskedelem, hanem politikai stratégia része is. Ha A állam elad B államnak mondjuk egyfajta tankot, akkor nem csupán azt a 15 vagy 28 vagy 200 darabot adja el, hanem ezzel a ténnyel és a kötött szerződéssel folyamatos alkatrész-utánpótlást is vállal. Ha elad, mondjuk tizenkétezer M-l-es típusú karabélyt, akkor a belevaló 30-as űrméretű lövedékek millióit is szállítja rögtön egy-időben vagy később, folyamatosan vagy több részletben, amíg csak igény van rá. Nos, az ilyen ígéretek aztán vagy valódiak, vagy sem. Ha B állam 100 darab innen vásárolt tankjából 16 állandóan állni kénytelen, mert A állam nem ad neki több alkatrészt, akkor B államnak egy idő után már nemcsak 16, hanem 30 vagy 50 tankja fog állni használhatatlanul, mert azokból fogja kiszedni és áttenni az alkatrészeket a még mozgó harci járművekbe.

Ha A állam térdre akarja kényszeríteni „szövetségesét", akivel olyan jó kapcsolatai voltak azelőtt, hogy száz tankot is eladott neki - ma egyszerűen megteheti, hogy felfüggeszti az alkatrész-utánpótlást, és kész. Bizonyos kaliberű lövedékeket még lehet rendelni más gyáraktól, de tankalkatrészekkel már bajosabb a dolog. És ez így van természetesen a vadászrepülőgépek, helikopterek vagy tengeri naszádok esetében is. Minden eladott harci eszköz egyszerre lehet jótétemény és „póráz" is a vevő számára. ,

Vannak egészen meglepő számítások is. Az alábbi adat ebben a könyvben jelenik meg első ízben.

Bármely ország, amely fegyvert gyárt, a legrentábilisabb exporttermékét adja el külföldre. Ugyanis a felhasznált fém egységére kivetítve, ebben az iparágban produkálják a legnagyobb hasznot. Mert:

1 kilogramm tankért (!) minimum 40 dollárt lehet kapni a nemzetközi fegyverpiacon, különösen, ha nem is túl jó minőségű terméket állítunk elő, és azt Kelet-Európában vagy más fejletlen országban adjuk el.

1 kilogramm ágyúért minimum 37 dollárt kapunk.

1 kilogramm rakétáért pedig 250 dollárt! Miközben - és ezt ne feledjük el - ugyanazon európai államban készített 1 kilogramm autóért maximum 6 dollárt, 1 kilogramm magnetofonért 8 dollárt lehet kapni.

A másik, szintén nagyon fontos dolog nem a felszerelések, fegyverek megvásárlása, hanem a technológiáké! Itt valóban nagy szerepük lehet a titkosszolgálatoknak, ugyanis ha másként - békés úton vagy olcsón, ez a kettő sokszor egyet jelent - nem szerezhető meg a gyártási jog, akkor jönnek a kémek és ellopják az illető termék tervrajzait, vagy magának a fegyvernek, eszköznek egy példányát. Az sem ritka eset, hogy jó pénzért megvásárolják azt. A kommunista rendszer idején például a lengyel titkosszolgálat - természetesen felsőbb parancsra - a Szovjetunióból kapott modernebb fegyverek egy vagy több példányát adta el az amerikaiaknak. A nyugatiak Romániától is vásároltak, méghozzá nagyon egyszerűen -elég volt az egyik Ceausescu-fivér, a hadügyminiszter bankszámlájára befizetni a vételár húsz százalékát (természetesen ezt plusz, megvesztegetési összegként), és hamarosan megköttetett az üzlet. Ezért volt az, hogy az amerikaiak alaposan megismerték az ellenség technikai szintjét és mindig jobb páncélosokat és légi eszközöket fejlesztettek ki, mint az oroszok. Ez a különbség legjobban a légi összecsapások terén mutatkozott meg a nyolcvanas évek második felében (Líbia), és a kilencvenes években (Öböl-háború, Irán), ahol is minden légicsata a szovjet-orosz gyártmányú gépek totális pusztulásával végződött.

Egy fegyvervásárlási ügy iskolapéldája

A kilencvenes évek elején egy harmadik világbeli ország - nevezzük Modzsaheddiának - diktátora elhatározta, hogy nagyobb mennyiségű hatékony nyugati vagy keleti fegyvert fog vásárolni. Mivel ezúttal nem géppisztolyokra vagy lőszerre volt szüksége, ezeket könnyen beszerezhette volna orosz, kínai vagy cseh forrásokból, körültekintően látott a dologhoz. A diktátor megbízottja, nevezzük Swimmy-nek, elindult Európába körülnézni a piacon. Arról már szó sem lehetett, ami 1989-ig mindennapos volt, hogy az ún. szocialista országok teljesen ingyen látták el fegyverekkel a számukra érdekes, éppen harcban álló országokat (Kambodzsát, Nicaraguát, Dél-Jement és egyes afrikai mozgalmakat, mint a SWAPO-t vagy a FRE-LIMO). Itt már pénzért kellett vásárolni, méghozzá nemzetközi kereskedőktől.

Egyetlen árucikk sem annyira nemzetközi, mint éppen a fegyver. A legritkább eset, hogy X országból eladnak fegyvereket Y országba, és ennyi az egész tranzakció. Csak az egymással szövetséges hatalmak között fordul elő, bár ott a féltékeny és üzletileg nagyon is érdekelt felek más trükköket alkalmaznak.

Amikor a nemzeti Kína (Tajvan) úgy döntött, hogy francia Mirage vadászgépekkel szereli fel vagy egészíti ki légierejét, az USA határozottan elítélte ezt a szándékot -majd röviddel később saját F-16-osait adta el Tajvannak.

Ebben a szakmában erkölcsről szó sem esik és minden fogás, a legaljasabb is meg van engedve.

'91-ben ismét az amerikaiak panaszkodtak, hogy Burmában lengyel gyártmányú helikopterekről vadásznak a kormánykatonák szegény baloldali partizánokra (!), de arról hallgattak, hogy ugyanazok a kormánykatonák sokkal több Bell-203-as és Bell-47-es helikoptert is használnak ugyanarra az „aljas célra". A nagy fegyvereladó államok ott tartanak be egymásnak, ahol csak tudnak. Különösen a légifegyverek és repülőgépek terén nagy a konkurencia, de például a páncélosok és páncélozott csapatszállítások eladását is akadályozzák, ha a vetélytárs jut egy kis előnyhöz.

Példánk egyik főszereplője, Swimmy természetesen mindezek tudatában érkezett Brüsszelbe, a nemzetközi fegyverkereskedelem egyik fellegvárába. Itt felvette a kapcsolatot néhány ismertebb kereskedővel, vagyis inkább jól ismert közvetítővel.

Sehol másutt nincs akkora szerepük a közvetítőknek, mint éppen ebben az „iparágban". A legnagyobb fegyvergyárak sem maguk állnak ki a piacra, a kereskedők pedig előszeretettel használják fel a közvetítőket. Íratlan szabály ugyanis, hogy ha baj lesz valamelyik tranzakcióból, akkor minden, a közvetítőre kell kenni. Ezért másutt szokatlan módon itt vannak fantom-közvetítők is. Akik valójában nem léteznek, de ha kipattan az ügy, a sajtó vagy a tévé feszegetni kezdi valamelyik vásárlást, a beavatottak azonnal valamilyen rejtélyes görögre, arabra, latin-amerikaira vagy kínaira hivatkoznak. Akiről csak azt tudják, hogy Jüannak, Li-nek vagy Theodopulosnak hívják, semmi többet. Az izraeli vagy török fantom-közvetítőket sohasem lehet megfogni, utolérni, kikérdezni, meginterjúvolni, hiszen nem is léteznek.

Brüsszelben és nemcsak ott, a helyi hatóságok nem csupán hallgatagon eltűrik ezt a nekik is sok hasznot hajtó kereskedelmet, de még támogatják is. Ugyanakkor nem nyilatkoznak róla, úgy tesznek, mintha nem lenne. Persze, Brüsszelbe nem azok utaznak, akik két gázpisztolyt, vagy egy darab Skorpió-géppisztolyt akarnak vásárolni. Ott jobbára nagyban megy a vásár.

Tehát kell egy-két közvetítő, aki eljár ide-oda, megszerzi a legolcsóbb árut, annyit, amennyi kell, és olyan egyéb feltételekkel, amelyek a vevő számára elfogadhatóak. Hiszen például tankokat nem lehet, illetve, nem érdemes repülőn szállítani, feltűnő is lenne. Az ilyesmit hajón viszik. Leplezni kell a szállítmányt, a fegyvert, amely mellesleg soha nem bukkan fel Brüsszelben. Paradox módon abban a városban, ahol a legnagyobb üzleteket kötik évtizedek óta, soha senki nem látott ezekből a fegyverekből egyetlen darabot sem. A valóságos arzenálok másutt gyűlnek össze, másfelé „járnak".

A közvetítő feladata tehát megtalálni éppen azt, éppen annyit, éppen olyan áron, amire a vevőnek szüksége van. A vevő többnyire - mint példabeli Swimmynk is - diplomata-útlevéllel utazó előkelő úr, hazájában fontos ember. az ország egyik vezetője, tehát személyesen nem keveredhet bele a dolgokba. Ül egy ötcsillagos brüsszeli szállodában és még telefonon is alig beszél, hátha lehallgatják. Mert több tucatnyi fegyvereladó cég, vállalkozás és magánszemély nyüzsög ott, és nem csupán eladni akarnak, hanem többet eladni. Így az sem ritka, hogy szándékosan akadályozzák egymás üzletkötéseit, megfúrják az egyes akciókat, a sajtónak befújják a készülő üzletet, csakhogy meghiúsítsák azt X partnerral, majd realizálják Y partnerral, akivel ők állnak kapcsolatban... Ilyen bonyolult ez.

Swimmy tehát néhány hétig Brüsszelben volt, többször találkozott semleges helyeken - parkokban, vendéglőkben, robogó autókban - a közvetítőkkel. Végül azt választotta, aki állítása szerint közvetlenül a „nagy Alexis"-szel állt kapcsolatban és ezt be is bizonyította: Swimmy kérésére a közvetítőnek jelzett időpontban Alexis felhívta őt szállodájában. Így hát nem volt akadálya a további üzleti tárgyalásoknak.

Zűrös életrajzok - Cyrus Alexis

Annyit tudunk csak, hogy Alexis a háború éveiben született Cipruson, és Nagy-Britanniában végezte iskoláit. A hatóságok gyanúja szerint már akkor is foglalkozott törvénytelen üzletekkel, de ezt sohasem sikerült rábizonyítani. Kezdetben hajórakományok biztosítási csalásai érdekelték, megvesztegetett ügynökök segítségével valóságos roncshajókat biztosított nagy összegre, majd megbízható emberei elsüllyesztették azokat. Később áttért a hajórakományok ellopására és távoli kikötőkben történő eladására. Benne volt néhány olajbotrányban is. A nyolcvanas években áttért a fegyverüzletre. ¸Ő volt az, aki Ázsia sok országát felfegyverezte. (1988-től kezdve ezek az államok többet költöttek fegyverre, mint a Közép-Kelet országai.) Alexis eladott vagy közvetített Szingapurnak (18 vadászgép), Thaiföldnek (5 vadászgép, 44 páncélos, kézifegyverek és lőszer), Burmának (páncélosok), Pakisztánnak (lőszer, szállítógépek, ágyúk, infravörös követő légvédelmi rakéták és 30 páncélos), stb.

Benne volt az 1988-as és későbbi NDK-belga-libanoni-iraki nagy fegyverszállításokban is. Alexis volt egyik kezdeményezője annak,hogy az akkor még létező NDK 2.5 millió tüzérségi gyutacsot szállított az iraki-iráni frontra. Az üzlet értéke több mint 6 millió dollár volt. Szállított lőfegyvereket mindkét harcoló félnek a nyolcéves háború során, különösen a tüzérségi áruk megszerzésében volt erős osztrák és svéd kapcsolatai révén. Lakóhelye Spanyolországban van, egy Marbella-közeli kisebb és jól őrzött erődben él. Mivel spanyol területen sohasem köt üzletet és a spanyol érdekeket sem sérti, háborítatlanul lakhat Marbellán. Gyakran utazik Brüsszelbe, Ciprusra, a Közel-Keletre és Latin-Amerikába. Nem bizonyítható, de számos jel mutat rá, hogy fegyvereket szállított a forrongó Dél-Afrikába a feketéknek és a burmai lázadóknak.

Alexis jelenlegi vagyonát 1.2 milliárd dollárra becsülik, ez javarészt svájci, bahamai, Cayman-szigeteki és liechtensteini bankokban, vagy általa alapított vállalatokban kamatozik. Pénzmosás vádjával egyszer ugyan fellépett ellene egy karlsehruhei ügyész, de a vádat bizonyítékok hiányában elejtették. Alexis azóta nem tette lábát német földre.

Swimmy üzleti ügyei is meglódultak. Hazautazott Modzsaheddiába és előkészítette a bankátutalásokat. Nem volt kezdő, hát tudta, hogy addig nem adhat ki a kezéből pénzt, amíg megfelelő garanciákat nem kap. A szükséges fegyvereket a „szabadpiacon" is be lehetett szerezni, ám szükség volt iratokra. Az enduser, a végső felhasználó hivatalos engedélye nélkül senki sem ad el. Moddzsaheddia ellen akkoriban éppen bojkottot hirdetett az ENSZ Biztonsági Tanácsa, mivel az országban egy kisebbségi csoporttal szemben igen kegyetlenül léptek fel a kormányhadsereg katonái. A nemzetközi szervezet Modzsaheddiát konfliktusban álló régiónak nevezte. Ezért „hivatalosan", nyíltan egyetlen ország sem adhatott el neki fegyvert.

Alexist ez a legkevésbé sem zavarta. Megkörnyékezte Sengallia fekete-afrikai ország londoni követségét és egy nagyobb összeg, valamint néhány ezer karabély kilátásba helyezésével elérte, hogy maga a nagykövet adja pecsétes papíron és aláírásával az enduser-bizonyítványt. Az irat arról tanúskodott, hogy a szóbanforgó fegyvereket Sengalliában rendelték és ott fogják felhasználni. Mivel Sengallia nem szerepelt semmilyen tiltólistán, Alexis már játszi könnyedséggel elintézte, hogy szinte teljesen legálisan megszerezzék az árut, részben a svéd Bofors-gyártól, részben egyéb forrásokból. Ezek az „egyéb források" illegális raktárak, legtöbbször kikötőkben vagy azokon kívül horgonyzó hajókban vagy elhagyatottnak tűnő kikötői helyiségekben tárolt készletek. Némelyik huzamosabb ideig várakozik itt vevőre. Vannak ezenfelül semleges országok, ahol vámszabad területen lehet tárolni fegyvereket tartalmazó konténereket is - elég, ha a kísérő okmányok szerint gépalkatrészek, konzervek vagy bármilyen más, a konténerek súlyának megfelelő tartalom van bennük.

Swimmy ismét hazautazott és utalta az első részletet. Amint ez megérkezett Zürichbe, egy bahnhofstrassei bankba, Alexis is lépett. A szállítmány első részét a hivatalos papírokkal hajóra rakatta Stockholmban és a ciprusi zászló alatt közlekedő, ám főleg koreai legénységgel hajózó jármű elindult Brüsszel felé. Még úton volt, amikor megérkezett Modzsaheddia egyik európai bankjától az átutalt második részlet Zürichbe. A hajó tehát be sem tért Brüsszelbe, ellenben a portugáliai Lisszabon kikötője felé haladt. Ott várta a 4-es dokk környékén egy tizenöt konténerből álló szállítmány, amelynek fuvarlevelei a DL-034587-től DL-034601-ig tartó számokat viselték. Az árut haladéktalanul berakodták. A kikötőparancsnokság dokumentáció-gyűjteményében mind a tizenöt konténer tartalmát „mezőgazdasági gépalkatrészként" tüntették fel, a szállítmány úticélja ezen okmányok tanúsága szerint... Kenya volt.

Újabb pénz érkezett Zürichbe, a szállítmány pedig áthaladt a Földközi-tengeren, majd a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren. Utána természetesen nem ment Kenyába, hanem a kapitány páncélszekrényéből hamisított fuvarlevelek kerültek elő. Ezekben a „mezőgazdasági gépalkatrészek" úticélja már nem Kenya, hanem egy Modzsa-heddiával szomszédos ország volt. A két ország egy-egy nagy kikötője ugyanazon széles folyó két partján terül el. A kapitány úgy alakította a sebességet, hogy a hajó az esti órákban érkezzen a folyó torkolatába, a szomszéd ország kikötőjének magasságába. Mivel tartania kellett a bojkottot ellenőrző amerikai és brit kémműholdak „figyelő szemétől", a hajó már a szomszéd ország kikötőjében állt, ahol valamilyen ártalmatlan árut rakodott be a következő nap folyamán. A kémműholdas megfigyelők semmit sem vettek észre, az egész tranzakció és a fegyverek szállítása titokban maradt.

Nem mindig zajlanak azonban olyan egyszerűen és simán az efféle ügyletek, ahogyan fenti példánkban láthattuk. Swimmyvel megtörténhetett volna, hogy elteszik láb alól, méghozzá úgy, hogy az esettel Alexis közvetítőjét, vagy magát a nagy Alexist vádolják majd a hatóságok. Ez esetben természetesen a konkurencia lépett volna közbe. De csak figyelmeztetés után, először ugyanis szerették volna Swimmyt és a rendelkezésére álló milliókat megszerezni maguknak. Az üzlet törvényei sehol sem olyan könyörtelenek, mint éppen itt. A nyolcvanas években a KGB-ügynökök - szinte versengve néhány más állam, például Izrael ügynökeivel - legalább kilencvenöt esetben léptek közbe és hiúsították meg, vagy „tereltek el" fegyverüzleteket. Kémek buktatták le azt a szállítmányt, amelyet cseh fegyvergyárakból indítottak el 1987-ben és úticélja Angola volt. Az álcázott rakomány vasúton érkezett a franciaországi Le Havre kikötőjébe, és az angolai marxista forradalmároknak szánt páncéltörő- és légvédelmi rakétákat, valamint nagymennyiségű tüzérségi lőszert tartalmazott. Ügynökök hiúsították meg a jordániai Arab World Supply and Services cég és a keletnémet IMES fegyereladásra specializálódott állami vállalat üzletét 1988 júniusában. A fegyverek célja természetesen nem Jordánia, hanem Irak lett volna. Az NDK akkoriban mindkét harcoló félnek adott el fegyvert. A spanyol és svájci földön tevékenykedő Heinz Pollmann nyugatnémet polgár ugyanabban az évben kötött üzletet a keletnémetekkel. Ez az úr nemcsak a kelet-németekkel üzletelt, hanem a Kintex nevű vállalattal is, amelyet valójában a KGB-től uralt bolgár titkosszolgálat alapított. A Kintex révén juttattak el a bolgárok fegyvert a harmadik világ országaiba, mindezekért cserébe kábítószert kaptak, amit ismét eladtak, előszeretettel a nyugat-európai és amerikai maffiáknak.

Az IMES a kelet-berlini elvtársak titkos cége volt, és üzletei nagyobb részét sohasem fektette le írásban. Mivel nagyon olcsón vitt a piacra jó minőségű fegyvereket, hát számos nyugati kereskedő nem tudott ellenállni a csábító haszonnak. Az ajánlatokban gyakorlatilag minden szerepelt, katonai teherautóktól az önjáró lövegig, tüzérségi muníciótól kézifegyverekig. A berlini kommunisták nagyon tartottak attól, hogy kiderül: ők fegyverzik fel a „népi ellenálló mozgalmakat", sőt, gyakran éppen a nagy fegyverszállítmányok miatt lett valami ezekből az azelőtt csak rejtekhelyen tárgyalgató, marxista tankönyveket bújó csoportocskákból. Különösen Latin-Amerika és Afrika volt a németek terepe. Nekik aztán különösen szükségük volt közvetítőkre. Ma már tudjuk, hogy a nyugati valuta nagyon kellett nekik, hiszen ezért árusították saját állampolgáraikat is (!) a nyugatnémet államnak.

Ott volt Karl-Heinz Schulz, a líbiaiak embere, aki azért dolgozott a libanoniaknak is. Még T-72-es tankokat is vásárolt. Mint a belga Beij-Ma cég képviselője, 1989 júniusában - mint kiderült később az NDK-ban lefoglalt Stasi-aktákból! - négyezer géppisztolyra adott megrendelést a keletnémeteknek. Ő és mások modern technológiai leírásokat is vásároltak pontos tervrajzokkal, műszaki utasításokkal és egyéb fontos részletekkel együtt. Két, vegyi harcra alkalmas anyagok iránt nagyon érdeklődő nyugati kereskedőt a német titkosszolgálat buktatott le. Se szeri, se száma nem volt azoknak a „közvetítőknek", akiket még a műholdas (természetesen a kémműholdakról vagy azok elhárításáról van szó) technika is érdekelt. Próbáltak szerezni NATO-ban használatos új műszaki le-írásokat és technológiákat, valamint roppantul érdeklődtek az akkor kifejlesztés alatt álló lézerfegyverek új generációja iránt is.

Amerikai ügynökök derítették ki, hogy Oliver North (van még, aki emlékszik erre a névre?) ezredes, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács tagja titokban tárgyalt egy magasrangú keletnémet vezetővel - fegyvervásárlási ügyben... Ezen a vonalon számos kínos bukás is történt. Az egyik legnagyobb az volt, amikor kiderült, hogy a nicaraguai „szocialista rendszert" a hivatalos közleményeiben teljes mellszélességgel támogató NDK titokban – égető valutahiánya miatt - fegyvert szállított az imperialista kontráknak! Vagyis azoknak az „ellenforradalmi erőknek" - itt fontos a korabeli hivatalos szóhasználat -, amelyek ugyanakkor nyugati segítséggel is a „megvalósult szocializmus" egyik bástyája ellen küzdöttek.

1986-ban szintén ügynöki „súgásra" állítottak meg egy hajót Panama közelében, így derült fény a fenti esetre. A hajót különben már a rostocki kikötőben történt rakodástól kezdve követte a kémműholdas megfigyelőszolgálat. Fedélzete alatt a rakterekben harmincegynéhány katonai teherautó, másfélezer géppisztoly,csaknem ugyanannyi páncélelhárító rakétafegyver volt, mint „babkonzervek" (!).

Nemegyszer előfordul, különösen Ázsiában, hogy azok az országok, amelyek hirtelen nagyon felfuttatják hadiköltségvetésüket, és pár év alatt igen sok fegyvert vásárolnak (például Kína mostanában, csak a pekingi katonai költségvetés 12 százalékkal nőtt, és elérte az évi 6.4 milliárd dollárt!) több csúfos bukást kénytelenek elkönyvelni. Igazából ritkán tudható, ki a közvetítő, hány van belőlük (ritkán egy, általában több) és valamelyikük nem épült-e be oda valamilyen titkosszolgálat megbízásából?

Különösen nagy szerepük lehet a kémeknek akkor, ha valaki valahol egy új fegyver kidolgozásán fáradozik. A kémregények és -filmek ismert és mondhatni örök témája ez, de a valóság sokszor felülmúlja a kitalált történeteket.

Találj ki egy fegyvert!

Nem is sejtjük, milyen gyakran megfordul ez a gondolat bizonyos emberek agyában. Vegyészek vegyi fegyvereken dolgoznak (jelenlegi ismereteink szerint, körülbelül 1800 kutató dolgozik ilyesmin, legalább tizenegy ország titkos laboratóriumaiban), mások az űrhaditechnika terméklistáját szeretnék bővíteni, ismét mások a lézertechnikában szorgoskodnak. És amíg a második világháború öt éve alatt tulajdonképpen szinte semmi újat sem találtak ki a harcoló felek -az általános haditechnikai színvonal csaknem ugyanott volt 1945-ben, mint 1938-39-ben - addig manapság a laborokban születő új fegyverek és azok rendkívül jól kitalált alkatrészei annyira bonyolultak és egyre magasabb színvonalúak, hogy azt a kívülálló még elképzelni sem képes. Nem csoda hát, hogy mindenféle rendű és rangú ügynökök nyüzsögnek e laborok, próbapályák, gyakorlóterek és egyéb kísérleti intézmények és események környékén. A kémek olykor lebuknak, olykor nem tudnak meg semmit, nemegyszer viszont megszerzik az információkat.

Az utóbbi évtized ilyen megszerzett tudásából, ,a tendenciákról és az esetleg itt-ott már bevezetett új technikákról szólnak a következő oldalak.

SZUPERTANK

A legújabb - például német gyártmányú Leopard-2-es jelű - páncélosokat a negyven évvel ezelőttiekkel manapság már csak nevük kapcsolja össze, semmi más. Minden egészen másképpen, sokkal hatékonyabban működik rajtuk és bennük. Lássuk, mit derítettek ki a kémek a Leo-pard-2-esről még akkor, amikor csak néhány kísérleti példány gördült ki a szigorúan őrzött gyakorlóterekre, és sok megoldási módozata csupán a tervezők asztalán feküdt. Több szempontból hasonlítottak egy időben az amerikai „M-l Abram" és a brit „Challenger" megoldásaira.

Ezeknek a tankoknak - derítették fel a kémek - elől 50 cm-es (500 mm) páncélja van. Ezeket nem egyöntetű acélból készítik, mint régen, vagy más tankoknál ma is, hanem egymásra húzott acélrétegekből. Ráadásul kívülről - az űrkompoknál használatos - kerámialemezeket is alkalmaznak, amelyek igen magas hőmérsékletet is kibírnak. A Leopard 120 mm-es kaliberű csövét belülről krómmal borítják be, ezért csőcsere nélkül 500 lövést bír ki - a hagyományos tankoknál már 250 lövés után cserélni kell a csövet. Régi probléma, hogy a lövések keltette hőhatás miatt deformálódnak a csövek, és egyre romlik a tankágyú célzóképessége - de nem a Leopardnál! Itt ugyanis kívülről a csövet termoizolációs anyaggal, többek között műgyantával, üveggyapottal stb. erősítették meg. A különleges lövedékek még 3000 méter távolságban is átütik a 40 cm-es páncéllemezt! Vagyis, ha egy Leopard két kilométerről telibe találna egy másik Leopardot, ez utóbbiból nem sok maradna. Ha hagyományos tank az ellenfél, azzal három kilométer távolságból is végezhet.

Azt talán már mondani sem kell, hogy szuperelektronikát alkalmaztak az irányításban, a célratartásban is. Van egy stabilizáló rendszer, amelynek révén bárhogyan dülöngél is a tank, bármilyen szögben van éppen megdőlve, a célzást ez nem akadályozza. Éjjel és nappal is kilőhet olyan lövedékeket, amelyeket számítógép irányíthat a célba függetlenül a meteorológiai vagy egyéb körülményektől.

Mind gyorsabban lőni

Kitalálták már a köpeny nélküli lövedékeket is (nincs utánuk üres hüvely, így egészen más technikán alapuló fegyverekből lőhető ki), olyan több csőből álló fegyverrendszereket szereltek repülőgépekre, amelyek képesek percenként 6000 (!) lövedéket kirepíteni. A kémek szinte egymás sarkát taposták mindig, amikor újfajta rakétákat kellett felfedezni és titkukat lehetőleg ellopni.

Irányított lőszert alkalmaznak ma már sok harci repülőgép fedélzetén is - a rakétákon kívül. Egy-egy vadászgépen többszáz ilyen lövedéket tartalmazó tartályokat függesztenek fel, ezek kilövését egy vezérlő szerkezetbe előre beprogramozzák. Gyakorlatilag minden lövedék önálló útra indul és önállóan pusztíthat ellenséges célpontokat vagy embereket, objektumokat. Több laborban már készülnek azok a lövedékek, amelyekben puskapor helyett egy egészen másfajta vegyi anyag van. Akadnak olyanok is, amelyek kilövés után a levegővel érintkezve alakulnak át gyilkos eleggyé.

Folynak olyan kísérletek is, amelyek célja a puskapor és a rakétahajtóanyagok helyettesítése elektromágneses kilövőberendezésekkel. Azt várják tőlük, hogy minimum háromszor nagyobb sebességgel indulnak majd a lövedékek, ami (egy ideig) felülmúlhatatlan előnyt biztosítana annak az államnak és fegyvereinek, amely elsőként alkalmazhatna ilyen megoldást.

A haditechnika mindig érdekelte a kémeket. Háromezer éve ott fürkészték a várakat, az árkokat, a felvonóhidakat, később a csapatok létszámát és szellemét, aztán az egyre újabb és újabb fegyvereket. Eleinte maguk is csak a csatatéren találkoztak velük, mára már születésük előtt érdeklődnek irántuk. Lopnak mindent, ami hasznára lehet megbízóiknak. A nemzetközi fegyverkereskedelem gyakran kapcsolódik új, még el sem készült fegyverfajtákhoz. Az is előfordul, még kísérleti szakaszban sincs az illető fegyver, és máris rácsapnak a kémek. Vagy éppen ostoba véletlenen múlik egy lebukás, leleplezés vagy lelepleződés.

Egy izraeli akció

Bár a Moszad, az izraeli kémszolgálat (mondhatjuk: természetesen!) sohasem ismerte be, hogy az ő ügynökei követték el a merényletet. Az áldozatot dr. Gerard Vincent Bulinak hívták, aki pedig nem volt akárki, mégis nyomorultul végezte életét. A kémszolgálatot irányító politikusok kimondták rá a halálos ítéletet, és azt a szakemberek mindössze néhány hét elteltével már végre is hajtották.

MOSZAD - izraeli kémszervezet

Kezdetei a tizenkilencedik század végére nyúlnak vissza, amikor a cári Oroszországban zsidó védelmi szervezetek alakultak. Tagjai nemcsak ott, de egész Európában adatokat gyűjtöttek a zsidók ellenségeiről. 1909-ben már Palesztina területén jött létre a „Hasomér" (Őr) szervezet, ez kifejezetten hírszerzéssel foglalkozott. A Hagána, a zsidó önvédelmi szervezeten belül aztán az 1920-as évek végén alakult meg a kémszervezet, amelynek végleges formája a második világháború végén alakult ki. A mai formája is gyakran változik, ezért belső beosztásáról keveset tudunk mondani. A szakértők a Moszadot a mai világ legeredményesebb kémszervezetének tartják.

Egy brüsszeli házba két férfi hatolt be 1990. március 22-én csütörtökön este 18 óra 22 perckor. Az érkezők jól tudták, hogyan kell - a földalatti garázson át - elkerülni az éber portást, aki minden bizonnyal feltartóztatta volna őket. Az egyik lakás tulajdonosa igen ritkán járt erre, ezúttal is csak randevúzni vágyott egy hölggyel. Természetesen ő érkezett elsőnek - de mire a hölgy is odaért, a házigazdát a lakás ajtaja előtt vérbefagyva találta.

Doktor Bull, mint említettük, ismert alakja volt a tudományos életnek. De az is nyilvánvaló, hogy nem emiatt kellett ilyen szörnyű halált halnia: két, nyakszirtjébe és fejébe eresztett golyó végzett vele.

Zűrös életrajzok - Gerard Bull

Dr. Gerard Vincent Bull Kanadában született, a torontói egyetemen kitüntetéssel végzett. 1961-ben már maga is egyetemi professzor lett, 1964-ben világűrkutató-intézeti igazgató. Ismert és elismert tudós. Ott épített első ízben „kozmikus ágyút". A negyven méter hosszú csőrendszer segítségével két tonna súlyt juttatott űrpályára.

1967-ig az amerikai hadsereggel közösen folytatott kísérleteket Barbados szigetén. Itt az ismét csak általa feltalált ágyúval 180 (!) kilométerre juttatott el egy lövedéket. Később az amerikaiak cserbenhagyták Bulit, és a tudós más megrendelőket keresett találmányainak. Dolgozott Dél-Afrikának, de mielőtt megépíthette volna ágyúját, az akkor ENSZ-embargó alatt lévő országba szánt alkatrészeket 1977 augusztusában lefoglalták. Bull Izraelnek is készített olyan ágyút, amellyel állítása szerint a Golan-fennsíkról belőhettek volna Damaszkuszba.

Később arra törekedett, hogy valamely nagyhatalmú és gazdag diktátornak építhesse meg találmányát. Ágyújával - állította - műholdakat is pályára lehet állítani, hiszen akkora kezdősebességet adhat a tárgyaknak, hogy azok utána a Föld körül keringenek. Ezt amerikai és kanadai kísérletek során több, mint száz esetben be is bizonyította. Ráadásul, ezzel a módszerrel sokkal olcsóbban lehetne műholdakat fellőni, mint a mostani rakétákkal.

Egy időben az SDI, a stratégiai védelmi kezdeményezés („csillagháború") tervezői is számításba vették Bull találmányát, az „űrágyút".

Amikor már nem dolgozott Izraelnek, hanem épp ellenkezőleg, következő támogatóját Szaddam Husszein személyében találta meg, a jelek szerint túlfeszítette a húrt. A Moszad nem tűrhette, hogy ez a kétségtelenül tehetséges, rokonszenves és nagytudású ember az ellenségnek dolgozzon. Mert bár Szaddam Husszein az adott politikai helyzetben és pillanatban nyilván Irán ellen akarta volna bevetni a fegyvert (elképzelhető lett volna az Irakkal határos tartományok, vagy nagyobb városok: Ah-váz, Hamadán, Tabriz, stb. bombázása), azért a másik ősi ellenség, Izrael is bármikor célponttá válhatott volna.

Így tehát véget kellett vetni Bull és Husszein kacérkodásának. Az izraeli, ügynökök egy este megvárták Bulit a találkahely előtt, és végeztek vele. Figyelemre méltó tény, hogy Bull abban a lakásban nem lakott, csak találkák céljából használta, és hetek múltak el anélkül, hogy betette volna oda a lábát. A tettesek viszont nagyon jól tudták, mikor jön, és ők sem késtek le a randevút. Nem zárható hát ki, hogy az ügyben érintett hölgy az izraeli titkosszolgálatnak dolgozott. Ezek után a Moszadnak már könnyű dolga volt. Csak névtelen feljelentést kellett tennie az angol vámhatóságoknál, és azok lecsaptak a pár héttel később Irak felé indított „ágyúcsövekre". Az irakiak és angol kivitelezőjük ugyanazzal védekeztek, hogy a fémcsöveket olajvezetékekhez használják majd - de ki látott olyan olajvezetéket, amelynek' egyes elemeinél a csővastagság 6.35 cm és 30.5 cm között változik? Méghozzá úgy, hogy ha sorba rakják a csöveket, akkor belülről egyre keskenyedő ágyúcsövet kapunk...? Szinte csak a huzagolás hiányzott belülről, de az úgyis ellenkezett volna dr. Bull tervrajzaival. És bár a brit hatóságok megtudták, hogy előzőleg már negyvennégy darab ilyen csövet elküldtek Irakba, azért a tervező és a hiányzó csövek nélkül nyilván nem lett semmi az „űrágyúból". Annak megépítésére csak dr. Bull lett volna képes.

FÖLD ALATT, VÍZ ALATT...

„Ha a kémek már gondolataidba is

behatolnak, vége a világnak."

(Willy Brandt német politikus a 70-es években)

Amíg egy átállt KGB-ügynök meg nem vitte a hírt Nyugatra, senki sem hitte volna a dolgot. Még azt sem, hogy emberi elmében egyáltalán megfoganhat ilyen pokoli ötlet.

Ma már tudjuk, igen. Az ötlet akkor kezdte foglalkoztatni a szovjet hadvezetést, amikor egyszerre több dolog történt. A nyolcvanas évek közepén - bizony, már az ártatlan „galambnak" tartott Gorbacsov idején - az amerikaiak és nyugati szövetségeseik komoly erőfeszítéseket tettek a kozmikus védelmi rendszer kiépítésére, tehát a Moszkvából irányított nukleáris rakéták már nem jelentettek volna olyan fenyegetést a nyugatnak. Várható volt, hogy a demokratikus világ többé nem hajol meg a diktatúra fenyegetőzése előtt - mint tette azt olyan sokáig annak előtte.

A másik néhány saját felfedezésük volt. A moszkvai Geológiai Intézet kutatói kiderítették, hogy ahányszor Szibériában vagy másutt kísérleti szovjet atomrobbantást hajtanak végre, jóval távolabb néhány nap múlva földrengés következik be. A kazahsztáni Szemipalatyinszk környékén végzett kísérleti földalatti nukleáris robbantásokat követte a földrengés Tadzsikisztánban és Üzbegisztánban, sőt, a 2500 kilométer távolságban lévő Iránban is. A távolság ennél nagyobb is lehet. Akkori szovjet szakértők meg voltak győződve arról, hogy a No-vaja Zemlja szigetén, a magas északon végrehajtott 1988-as robbantások miatt következett be a déli Örményországban az emlékezetes nagy földrengés a maga 45 ezer (!) áldozatával... A két pont között a távolság 3500 kilométert tett ki! Az összesen 32 esetben végzett földalatti nukleáris robbantások és a földrengések, tengerárak ilyen összefüggéseit vizsgálva jutottak aztán arra a belátásra a szovjet stratégák, hogy mesterséges robbantásokkal is meg lehetne támadni a világot! Különösen Japánt és az Egyesült Államokat, és talán Kínát, vagyis a három legfélelmetesebb ellenségüket.

Évente az egész földgolyón több mint egymillió rengés zajlik le: ezek túlnyomó többsége természetesen - és szerencsére - „mikrorengés", amely károkat nem okoz, sőt, az átlagember számára észrevehetetlen. Vannak olyan régiók, ahol ezekből több van, különösen a tektonikus lemezek szélein, a kéregvonalakon.

Ha tehát sikerülne mesterségesen földrengéseket előidézni - töprengtek a szovjetek -, akkor nemcsak úgymond „békés eszközzel" pusztítanák el a fejlett kapitalista országokat, de ráadásul senki sem okolhatná őket a katasztrófáért! Úgy viselnének háborút, hogy az ellenség nem is tudna a támadásról! Mégis számolnia kellene annak pusztító hatásaival.

Ám, miközben az arra hivatott magasrangú katonák és politikusok a Nyugatra szivárgott jelentések szerint komolyan számba vették ezt a lehetőséget, a szovjet geológusok és földrengésszakértők nem kecsegtették őket gyors sikerrel. A legnehezebbnek ugyanis az látszott, hogyan lehetne a nukleáris robbantásokat irányítani? Egyáltalán lehetne-e tenni valamit, hogy ott és akkor következzen be a földrengés vagy tengerár, amikor és ahol Moszkvában a hadvezetés ezt megkívánja vagy elhatározza?

A tektonikus lemezek viselkedése mindmáig igazi rejtély a kutatók számára. Japán esetében a sikeres akció fel sem tűnne, ott évente sokszor reng a föld és nem olyan ritkák a cunamik, a tengeráradások sem. Ha sikerülne valahol Szibéria alatt kitapogatni azt a pontot, ahonnan a rengések mozgásba hoznák a Japán alatti tektonikus lemezeket, akkor habozás nélkül megtennék. Illetve, megtették volna 1988 és 1990 között is, derült ki a jelentésekből. De méginkább gondoltak Amerikára, mint kívánatos és lehetséges célpontra. Szóba került egy bizalmas tanácskozáson az az ördögi ötlet is, hogy tengeralattjáróval nukleáris töltetet kellene elszállítani Amerika nyugati partjai elé és ott bizonyos mélységben lévő valamelyik tengeralatti vulkánt felrobbantani vele. Így hatalmas - esetleg egy kilométer magas - vízfal rohanna keletre, ami partközeiben az egyre sekélyebb részeken felgyorsulna, és valósággal elsöpörné Los Angelest, sőt, a kontinens belső vidékein is mérhetetlen pusztulásokat okozna.

Egy időben tehát komolyan tárgyaltak arról, hogy ha sikerül megállapítani, melyik a litoszférának, a Föld mindössze 80-150 kilométer vastag köpenyének szóba jöhető pontja, akkor bizony könnyen meglehet, hogy ilyen támadást indítanak. Miként Sztálin is folyamatosan terveket készített Európa lerohanására, úgy a későbbi szovjet vezetésnek is rendelkezésére álltak az időről időre felújított ilyen tervei. Talán csak a technikai kivitelezés, a tudományosan alátámasztható érvek hiánya miatt múlott el fejünk fölül (?) ez a nagy veszély.