visz a víz sodor: A magánhatalom szervezettsége

Dr Drábik János írásai.

A magánhatalom szervezettsége

A tömegtájékoztatási eszközök, a médiumok hatalma nagy hatalom, de hatalmuk függő, másodlagos hatalom, mivel annak a szolgálatában állnak, aki finanszírozza tevékenységüket.

Ma két független, elsődleges hatalom létezik Magyarországon: az egyik a szervezett közhatalom - az egyre szegényebb, egyre kevesebb hatáskörrel rendelkező állam -, amelynek anyagi forrása az adó, a másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom, amelynek az anyagi forrása a magán-ellenőrzés alá vett pénzrendszer, a hitelnyújtás és kamatszedés magánmonopóliuma. Az önálló civil társadalom, mint független harmadik tényező azért nem tud megerősödni, és hatékonnyá válni, mert nincs saját anyagi bázisa, csak igen korlátozottan tudja finanszírozni saját tevékenységét. Ha a közhatalom tartja el a civil szervezetet, akkor attól válik függővé, ha a szervezett magánhatalom pénzeli, akkor annak lesz előbb-utóbb a kiszolgálója. Ezért félrevezető minden olyan állítás, hogy úgymond "ki a pártokkal a közszolgálati tömegtájékoztatás irányításából, mivel a civil szervezetek képviselői tárgyilagosabban és hatékonyabban látnák el a kurátori feladatokat".

A szervezett magánhatalmat nem könnyű beazonosítani, mivel soha nem jelenik meg nyíltan a saját neve alatt. Legfőbb működési elve annak az elhitetése, hogy nem is létezik. Mindig valamilyen álcázó intézmény, fedőszervezet mögé rejtőzik. Ezt az immáron nemzetközileg megszervezett magánhatalmat arról lehet felismerni, hogy - így vagy úgy -, de kétpólusú társadalom létrehozására törekszik a világ országaiban. E céljának az eléréséhez a háttérerők szerteágazó hálózata, és rejtett struktúrái állnak a rendelkezésére. Eszmerendszere a liberalizmus, amely mind jobboldali, mind baloldali változatában elsősorban az ő érdekeit szolgálja. A liberalizmus lényege, hogy a pénzügyi- és gazdasági hatalom, - és vele együtt a politikai döntéshozatal is - elsősorban a szervezett magánhatalomé legyen, és ne a szervezett közhatalomé, az államé. A szervezett magánhatalom nem az értéktermelő munkán alapuló gazdasági egyenjogúságot és esélyegyenlőséget, vagyis a társadalom többségének az érdekeit képviseli, hanem a pénzrendszert kisajátító, azt a saját magánmonopóliumaként működtető pénzoligarchia, azaz egy elenyésző kisebbség ellenőrzetlen hatalmát testesíti meg. A társadalomnak a privatizált pénzrendszer függőségébe került többsége - kamatjáradék formájában - évről-évre hatalmas privát-adót fizet a pénz szervezett magánhatalmával rendelkező kisebbségnek. A pénzoligarchia a többséget képviselő demokratikus államot is legyőzendő riválisának tekinti, és ezért folyamatosan törekszik a gyöngítésére. Még ma is további közhatalmi jogosítványokat igyekszik a "bürokrata vízfejnek" becsmérelt államtól megkaparintani. A társadalom félrevezetésére tudatosan egybemossa az egykori pártállami elit vezette kommunista államot, egy elenyésző kisebbség diktatúráját, a demokratikusan legitimált és ellenőrzött állammal, a társadalom többségének az egyedüli érdekképviseletével.

A pénzoligarchia uralmi törekvései érdekében átértelmezte a demokráciát. Az a demokrata, aki baloldali, vagy jobboldali liberális eszméket és célokat vall, azaz elismeri, hogy a pénzkartell szervezett magánhatalmának az alapjához - hitelnyújtási és kamatszedési magánmonopóliumához - nem szabad hozzányúlnia. Pedig ez a privatizált, magánellenőrzés alá került pénzrendszer a magyar társadalom példátlan elszegényedésének a legfőbb okozója. A megélhetési politológusok, szakértők és a pénzoligarchia más szellemi lakájai ezt a pénzmonopolista rendszert nevezik - a társadalom tudatos megtévesztésével - piacgazdaságnak, holott pontosan ez a magánpénzrendszer akadályozza meg a gazdasági esélyegyenlőség, a valódi vállalkozói szabadság és piacgazdaság létrejöttét. A gazdasági demokrácia hiánya szükségszerűen üresjáratúvá teszi a politikai demokráciát is. Aki pedig a közhatalomtól, az államtól elvett monetáris felségjogokat - a pénzkibocsátást, hitelezést, kamat- és árfolyamszabályozást - vissza akarná adni a társadalom túlnyomó érdekét képviselő demokratikus államnak, azt nyomban baloldali, vagy jobboldali szélsőségesnek kiáltják ki. A közérdeket képviselő ilyen személy szalonképtelenné válik a szervezett magánhatalom számára, és kiszolgáló személyzete a legkülönfélébb címkéket ragasztja rá. A közpénzrendszer és az alacsony kamatozású közhitelezés visszaállítása nélkül a politikai demokrácia alapját képező gazdasági demokrácia sem valósítható meg.

Van-e gazdasági demokrácia?

A politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. Mind a bal-, mind a jobb-liberális közgazdászok szerint viszont gazdasági demokrácia nincs, ez a meghatározás tudományosan nem értelmezhető. Berend T. Iván akadémikus sem tudott mit kezdeni vele, amikor-e sorok írója kérdést intézett hozzá e tárgyban. Gazdasági demokrácia azonban elméletileg is, gyakorlatilag is lehetséges és szükséges. Egyetlen szóval meghatározva monopóliummentességet jelent, de jóval több ennél.

Csak monopóliummentes gazdaság biztosíthatja a gazdasági élet szereplői számára az egyenlő esélyeket, az azonos feltételek szerinti részvétel lehetőségét a piaci versenyben. A gazdasági versenyben is - a tisztességes sportvetélkedőkhöz hasonlóan - induláskor biztosítani kell a résztvevők esélyegyenlőséghez való demokratikus jogát. A monopolhelyzet azonban előjogokat biztosít egyes gazdasági szereplőknek a többiek, végső soron a társadalom egészének a kárára. A monopólium lényegéhez tartozik, hogy diktál, kikényszeríti magának az egyoldalú előnyöket, és így a gazdasági élet diktátorává válik. Ha pedig a gazdasági élet szereplői nem azonos feltételekkel vesznek részt a piaci versenyben, akkor nincs vállalkozói szabadság, nincs gazdasági esélyegyenlőség, nincs piacgazdaság. A gazdasági demokrácia elsősorban az azonos esélyek és feltételek biztosítása a piaci versenyben résztvevő - jogilag mellérendeltségi és nem alárendeltségi viszonyban álló - vállalkozók számára. A gazdasági élet szereplői nem egyenlők, de a versenyzés feltételeinek, a játékszabályoknak és azok alkalmazásának, a piaci versenyben is egyenlőknek kellene lenniük. Ezért ha a legfontosabb tulajdon - a pénzrendszer - magántulajdonba kerül és ez által a monetáris jogok gyakorlása egy szűk csoport magánmonopóliumává válik, akkor az értékelőállító fizikai gazdaságban is a pénzoligarchia tulajdonában lévő nagyvállalatok jutnak uralkodó szerephez.

Ha az állam már nem tulajdonos, vagy csak igen korlátozottan az, akkor a közérdeket képviselő demokratikus államnak hatékony szabályozással kell megvédenie a gazdasági esélyegyenlőséget a privilegizált helyzetű monopóliumok visszaéléseitől. Nem az állami szabályozás gyengítésére, hanem jelentős megerősítésére van szükség, mert csak így lehet korlátozni a monopóliumok gazdasági diktatúráját, és érvényesíteni a társadalom egészének érdekeit a szervezett magánhatalom önzésével szemben. Az államnak kemény szankciókkal kell kikényszerítenie, hogy a reálgazdasági-teljesítmény és a valódi verseny döntse el, ne pedig a kivételezettséget biztosító monopolhelyzet, hogy mely vállalkozók és vállalatok lesznek a győztesek, és melyek a vesztesek. A közérdeket érvényesítő államnak ezért vagy biztosítania kellene a magánmonopóliumoktól való mentességet, vagy ha erre nem képes, akkor legalább hatékony szabályozással meg kellene fékeznie tevékenységüket. A pénzügyi és reálszférában egyaránt monopolhelyzettel rendelkező szervezett magánhatalom előszeretettel nevezi önmagát "piacnak", mintha a piac csupán annyit jelentene, hogy "nem állami". A piacgazdaság működését nemcsak az állami monopóliumok, hanem a magántulajdonban lévő monopóliumok is veszélyeztethetik.

Ha a demokratikus állam a közérdek szolgálatában gyakorol monopol-jogokat, akkor az hatékonyan szolgálhatja a közjót, mivel ez az állam a választópolgárok ellenőrzése alatt áll. A privatizáció és dereguláció eredményeként a pénzmonopolista oligarchia tulajdonában lévő termelői és kereskedelmi monopóliumoknak viszont nem kell tekintettel lenniük a közérdekre és a közjóra. Egyetlen feladatuk van: minél több pénzt előállítani a pénzből, minél nagyobb hozamot biztosítani a befektető pénzvagyontulajdonosoknak. Ha lehet, akkor a gonddal és kockázattal járó reálgazdaság megkerülésével - spekulációval, pénzpiaci műveletekkel - kell szaporítani a pénzt, ha pedig nem lehet kikerülni az árut és szolgáltatást előállító termelőgazdaságot, akkor monopolhelyzetek kialakításával kell elérni, hogy minél több profithoz jusson a nemzetközi pénzoligarchia. Az előállítandó hozam mértékét pedig megszabja a pénz után elvárt és önkényesen meghatározott kamatjövedelem, amely automatikusan növekszik teljesen elszakadva a reálgazdaság lehetséges növekedésétől. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a pénz csupán a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló nélkülözhetetlen, de önmagában mégis csak értéktelen jel, amelyet a pénzoligarchia kezében lévő központi bankok maguk állítanak elő. Használatáért azért kell kamat és hozam formájában megsarcolni az értékelőállító gazdaság szereplőit, hogy a pénzoligarchia munkanélküli jövedelmének a nagyarányú és stabil növekedése biztosítva legyen.

1990-ben Magyarország az egyik rosszat lecserélte egy másikkal. A reálszocializmus állammonopolista rendszere helyébe az angolszász gyökerű kamatkapitalizmus magán-pénzmonopóliuma lépett. Lehetett volna választani az 1913 (az amerikai magántulajdonú központi bank, a FED megalakulása) előtti amerikai gazdasági rendszert, amelyben az értékelőállító fizikai gazdaságé volt az elsőbbség, és amely erőteljesen korlátozta a monopóliumokat a szabad vállalkozáson alapuló termelőkapitalizmus, vagyis a piacgazdaság érdekében.

Erkölcsös gazdaság

Miért van szükség a gazdasági demokráciára, a közpénzrendszer visszaállítására és az olcsó közhitelezésre? Azért, mert a magánpénzrendszer és a termelőgazdaság monopolizálódása szükségszerűen elszegényíti a társadalom túlnyomó részét, míg 5-10%-a számára biztosítja a folyamatos gazdagodást, elmélyítve és véglegessé téve a társadalom megosztottságát. Egyetlen kormánynak sincs erkölcsi alapja a hatalom gyakorlására, ha nem tudja biztosítani a társadalom minden tagja számára azt a gazdasági rendszert, - azokat a tulajdoni és pénzügyi viszonyokat, - amelyek lehetővé teszik az általános jólétet és a közjó érvényesülését. Ezt a feladatot eddig csak a természetjogra alapozott modern és szuverén nemzetállam tudta teljesíteni. A történelem tanúsága szerint erre semmilyen nemzetekfeletti birodalmi rendszer nem volt képes. A szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat egyaránt korlátozó államok feletti jog, a JOG uralma - itt az egyetemes-érvényű természetjogról, isteni-eredetű jogról, és nem parlament által elfogadott törvényről van szó - nem érvényesülhet ott, ahol egy különálló birodalmi főhatalomé az elsőbbség, legyen ez a birodalom keleti, nyugati, vagy a nemzetközi pénzvilág mindent behálózó birodalma. Ha feltesszük a kérdést: jobb lett-e a magyar népnek a sorsa, hogy most már nem kommunista tervgazdaságban, hanem kamatkapitalizmusban él, és hogy növekedett-e Magyarországon az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítmény és jövedelem, akkor a tényeknek megfelelően csak határozott nemmel válaszolhatunk. Arra is tagadó választ kell adnunk, hogy többet tud-e nyújtani a mostani - kétségtelenül demokratikus formák között működő - állam, a közérdek és a közjó érvényesítőjeként az ország polgárainak az 1990 óta bevezetett új tulajdoni rendszerrel?

A magyar nemzet jelentős részének nem nőtt az új tulajdoni rendszer bevezetésével az alkotó potenciálja. A polgárok - egyes privilegizált csoportoktól eltekintve - nem tudják hatékonyabban kibontakoztatni szellemi erőforrásaikat. Keresztényként tudjuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, és teremtményei közül egyedül őt ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a természeti fejlődés eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az értelmi potenciállal, amely lehetővé teszi saját életterének a kiterjesztését a természettel, elsősorban a bioszférával való termékeny kölcsönhatása és tudatos anyagcseréje révén. A jelenlegi kamatkapitalizmus azonban mindent alárendel a kamatjáradék és profithozam növelésének. De az ember kamatjáradék és profittermelő eszközzé - intelligens igavonó barommá - való redukálása ellentmond a természeti törvényeknek, keresztényi szempontból pedig az isteni parancs nyílt megszegése. A tulajdon van az emberért - minden emberért! - és nem az ember a tulajdonért.

Hazánkban baloldali- és jobboldali liberális retorikával kísért gazdasági ellenforradalom zajlott le a tulajdonviszonyok területén, mivel a közérdek és közjó szolgálatára rendelt tulajdon el lett véve azoktól, akik létrehozták, és át lett adva - ellenszolgáltatás nélkül - olyan privilegizált, külföldiekből és belföldiekből álló, szűk csoportnak, amely ezt a korábbi közvagyont magángazdagodása céljára, és gyakran a társadalom érdekeit sértve működteti. A magánosítás ugyanis nem azt jelentette, hogy az állam helyett az állam polgáraié lett a vagyon. A "nem állami" nem azonos a civil társadalommal. A "nem állami" kifejezés ma elsősorban a bankrendszert és a korporációkat birtokló pénzvagyonos réteg szervezett magánhatalmát jelenti. A pénzoligarchia, amikor további állami jogosítványokat követel már megszerzett monetáris monopóliuma és fizikai vagyona mellé, előszeretettel nevezi önmagát "civil társadalomnak", holott az igazi civil társadalomnak nincs saját anyagi bázisa, és ezért nem is képes hatékonyan megszervezni önmagát. Érdekérvényesítő képessége nem erősödik, hanem állandóan gyengül. Amikor a demokratikus állam "túlhatalmát" támadják a liberális véleményformálók, valójában arról van szó, hogy a pénz szervezett magánhatalma terjeszkedni próbál a társadalom egészéhez tartozó, annak érdekeit védelmező szervezett közhatalom, a demokratikus állam rovására. A pénzoligarchia hálózata ehhez az illegitim hatalomszerzéséhez a kiszolgáltatott és manipulált civiltársadalmat használja álcázásul és fedezékül.

Magyarországon a felelőtlenül ideimportált kamatkapitalizmus helyett a jóléti állam szociális piacgazdaságára, vagyis vegyesgazdaságra lenne szükség, ahol a közérdeket szolgáló, de versenyképes nyereséget előállítani nem tudó iparágak, illetve közművek köztulajdonban vannak, és ahol a tulajdonos magyar vállalkozói réteg a gazdaság meghatározó tényezője. A vegyesgazdaság szerves alkotóeleme a hatékony állami szabályozás, az igazságos közteherviselés, a nagy jövedelmek adóztatás útján történő társadalmi újraelosztása. Nyugat-Európában is az egykor oly sikeres jóléti állam rohamos lebontása helyett a monopóliumokat kellene betiltani, vagy korlátozni, helyreállítva a közpénzrendszert a monetáris szuverenitás visszavételével. A monetáris hatalmat, amely nélkül igazságos gazdasági- és tulajdonviszonyok nem alakíthatók ki, csakis a demokratikusan legitimált, választott törvényhozás és kormány gyakorolhatja. A közpénzrendszer visszaállítása nélkül nem lehet korlátozni a pénzmonopóliumot, valamint a termelői és kereskedelmi monopóliumokat. A monopolgazdaság diktatúra. A gazdasági diktatúra pedig aláássa a politikai demokráciát, mert a diktatórikus gazdaság nem fér össze a demokratikus közélettel. Ma már az Európai Unióhoz hasonlóan hazánkban is az a helyzet, hogy egyetlen demokratikusan választott testület sem szólhat bele érdemben a monetáris döntésekbe, vagyis a legfontosabb hatalmi kérdésekbe, mivel a monetáris politika meghatározása 1990 óta egy demokratikusan felelősségre nem vonható, el nem számoltatható szűk csoport magánmonopóliuma lett. Ezért az Európai Unió, de hazánk demokráciája is deficites. Csak egy szuverén magyar nemzetállam oldhatja meg igazságosan a tulajdonviszonyokat Magyarországon. A szuverenitás helyreállítását pedig a monetáris felségjogoknak a központi banktól való visszavételével kell megkezdeni.

A formális demokrácia álruhája

A szervezett magánhatalom nem nagyon látható, de annál inkább érezhető. Minél nagyobb a pénzoligarchia hatalma, annál nagyobb szüksége van szervezett magánhatalmának az elrejtésére és letagadására. Ez a hatalom nagyságához és erejéhez képest valóban kevéssé látszik, de a döntési központokat is lefedő hálózatának jelenléte félelmetesen érezhető. A legjobb rejtekhely autokratikus uralma számára a formális demokrácia. A politikai élet felszínén a bal-liberális és jobb-liberális pártok "hatalmas politikai csatákat" vívnak másodlagos, harmadlagos kérdésekről, gyakran álproblémákról, természetesen a pénzoligarchia áldásával. Az alibi-demokrácia színpadának a díszletei mögött pedig a szervezett magánhatalom képviselői hozzák meg a legfontosabb döntéseket. Így, pl. azt, hogy a magánpénzrendszer segítségével végzett folyamatos jövedelemelvonás az értékelőállítóktól a spekuláns pénztőkésekhez semmilyen körülmények között nem lehet társadalmi párbeszéd témája, és a monetáris hatalom privatizálása nem képezheti a választási küzdelem tárgyát.

A pénzkartell szervezetrendszerének legfőbb pillérei a központi bankok, az irányításuk alatt álló bankrendszerrel és pénzpiaci intézményekkel. Ennek a szervezett magánhatalomnak a "kormánya" a pénzpiacokat ellenőrző pénzdinasztiák nagybefektetőiből, és a nemzetközi bankrendszert működtető bankárkaszt vezérkarából áll. Ez a szűk és zárt oligarcha csoport - hatalmának megszilárdítása végett - világszerte kétpólusú társadalom kialakítására törekszik. A kétpólusú társadalomban egy kézbentartott integrált elit gyakorolja a hatalmat, a társadalom többi része pedig függőhelyzetű, pénzből- és fizetésből élő alkalmazott, vagy segélyezett személy. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik formája a kommunista reálszocializmus, ahol a pártállami elit az államhatalom segítségével uralkodik a társadalom felett és rendelkezik annak vagyonával, az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik formája a jelenlegi pénzuralmi magánmonopolista rendszer. Ebben a pénzvagyonos elit a magánpénzmonopóliuma révén uralkodik a gazdaság, a társadalom és az állam felett.

A kommunisták állammonopolisták, akik az állam segítségével rendelkeznek a pénzzel és a vagyonnal. A liberálisok pedig pénzmonopolisták, akik a pénz segítségével rendelkeznek a társadalom vagyonával és a hatalommal, beleértve az állam feletti ellenőrzést is. A rendszerváltoztatás ezért inkább csak módszerváltoztatás volt, mert az állammonopolista pártelit kollektivista uralmát a pénzmonopolista magánelit individualista uralma váltotta fel. Azaz a társadalom felett gyakorolt uralom módszere változott meg lényegében. A liberalizmus mind baloldali, mind jobboldali változatában egy szűk csoport hatalmi monopóliumát igyekszik kialakítani a gazdaságban és társadalomban. A liberális elituralom baloldali változata a kommunista diktatúra, amelyben az uralkodó csoport az állam segítségével biztosítja hatalmi monopóliumát. A liberális uralom "demokratikus", jobboldali változata a pénzvagyonos elit magánpénzmonopóliuma, ahol a pénzoligarchia monetáris hatalma segítségével ellenőrzi a gazdaságot és az államot. A liberális elvekre épülő formális demokrácia ennek az arctalan pénzviszonyokba elrejtett elituralomnak a kulisszája.

A szervezett magánhatalom kialakítója, működtetője és haszonélvezője tehát a pénzoligarchia, amely nemcsak a bankokat és a pénzpiacokat, - a globálissá növekedett pénzkartellt - ellenőrzi, hanem a reálgazdaság kis- és nagy szereplőit is. A pénzoligarchia monetáris hatalma révén élősködik a termelőtőke és az értékelőállító reálszféra egésze felett. A termelést végző vállalkozók munkája által megtermelt haszon jelentős része a hitelezési monopóliummal rendelkező pénzoligarchiához kerül kamatjáradék formájában. Ezért az értékelőállító vállalkozók nem a szervezett pénzhatalom részének, hanem az alávetettjének tekinthetők, akiket ez a hatalom kamatjáradék formájában folyamatosan megsarcol. A parazita pénzoligarchia piócaként élősködik az értékelőállító vállalkozókon. A kétpólusú társadalom kialakítására törekvő szervezett pénzhatalom csak megtűri, kihasználja és kizsákmányolja a kis- és közepes vállalatokat, a független középosztály anyagi bázisát, mivel végső célja ennek az önálló akaratképzésre képes középosztálynak a felszámolása. Amíg létezik egy erős, cselekvőképes középosztály, addig nem érezheti teljesen biztonságban magát a pénzoligarchia. A pénzoligarchia szervezett magánhatalmának ugyanis az értékelőállító termelőtőke és az önálló középosztály az igazi versenytársa, ez veszélyezteti uralmát, a társadalom felett gyakorolt hegemóniáját. A háttérhatalom vezérkara ezért a magyar társadalmat is minél előbb pénzügyi-gazdasági-politikai-szellemi vezetőkből álló integrált hatalmi elitre - amelyben a pénzoligarchiáé a döntő szó -, másrészt bérből- és fizetésből élő függőhelyzetű alkalmazottakra és segélyezett eltartottakra kívánja felosztani, azaz kétpólusúvá átalakítani, a középosztály folyamatos gyengítésével és minél előbbi felszámolásával.

Ezt jól szemlélteti, hogy a háttérhatalom utasítására miként adta át a szocialista párt vezetője az elsősorban őt illető miniszterelnök-jelöltséget a pénzoligarchia elit-csapatába tartozó, formailag pártonkívüli személynek 2001. május 17-én. Nem nehéz kitalálni e lépésnek a motívumait. Olyan kormánynak kell hivatalban lennie a választások után is, amely nem nyúl a pénzoligarchia monetáris monopóliumához. Ha FIDESZ, és a jelenlegi koalíció kormányképes marad, úgy folytatódhat a jelenlegi kurzus, hiszen ehhez a legfontosabb problémához ez a koalíció sem nyúlt hozzá. Ha viszont a FIDESZ csak egy olyan párttal tudna kormánytöbbséghez jutni, amely változtatna a központi bank státuszán, és visszavenné kormányzati hatáskörbe a monetáris szuverenitás gyakorlását, akkor már a FIDESZ és az MSZP nagykoalíciójára van szüksége a pénzhatalomnak. Egy ilyen nagykoalíció megalakítására viszont alkalmasabb az új jelölt, aki nem kényszerült az ellenzék vezetőjeként három éven át konfrontációs magatartásra a FIDESZ vezette koalícióval. Ez a kötözködő "mű-ellenzékiség" nem az MSZP elnökének a jellemében, hanem abban gyökerezett, hogy mesterségesen különbséget kellett kreálnia ott, ahol a lényeget illetően nincs, és a pénzoligarchia szempontjából nem is lehet különbség.

Visszatérve a pénzuralom elemzésére, a szervezett magánhatalom nemcsak a nemzeti vagyont veszi el a szervezett közhatalomtól - vagyis a demokratikus államtól -, hanem kisajátítja annak legfontosabb hatalmi jogosítványait is, elsősorban az állami szuverenitás részét képező monetáris felségjogokat. A választott parlament és a felelős kormány mozgásszabadságát folyamatosan a lehető legkisebbre igyekszik zsugorítani. Azt állítja, hogy az állampolgárok egyéni- és politikai szabadságjogainak a védelme még ma is az állam gyengítését igényli. Szándékosan nem tesz különbséget a kommunista diktatúra ellenőrzetlen állama, valamint a demokratikusan legitimált, és a társadalom által ellenőrzött állam között. A szervezett magánhatalom kiszolgálói szerint az állam nem rendelkezhet tulajdonnal, és saját bankja sem lehet, mert még egy demokratikus kormány is csak "saját klientúrájának a kiépítésére" használná maradék pénzügyi és gazdasági hatáskörét, és minden állami tulajdonlás csak a "korrupció melegágya" lehet. Ezek az ultraliberális szellemi lakájok elhallgatják, hogy az ellenőrzetlen magánhatalom a kamatjáradékból származó pénzével - amely a sokszorosa annak, amivel az állam rendelkezik - ugyanúgy létrehozza a saját klientúráját. Gazdasági-pénzügyi túlhatalmát pedig a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át politikai döntésekké. Mindezt teszi a társadalmi méretű titkolódzás közepette. Hazánkban már nemcsak a közérdeket szolgáló államtitok és hivatali titok létezik, továbbá a személyiséget védő jogos adatvédelem. Ma a banktitok a piedesztálra emelt legérinthetetlenebb titok, amely minden fontos információt elrejt a monetáris hatalom működéséről, a társadalom felett uralmat gyakorló pénzelit tevékenységéről. Ez a rákos daganattá növekedett beteges titkolódzás a tájékozódási és tájékoztatási szabadság, a szólás- és sajtószabadság egyik nagy akadálya ma Magyarországon. A banktitoknak ez kultusza ma az arctalan pénzviszonyok mögött megbúvó egyik legtöbb kárt okozó cenzor.

A szervezett magánhatalom rendelkezik a társadalom részére rendelkezésre álló javak 80%-ával. Túlhatalma megnyilvánul abban is, hogy ő a tulajdonosa a magán-televízióknak, rádióknak és az írott sajtó csaknem 90%-nak. Az írott- és az elektronikus tömegtájékoztatás tulajdonlásával eléri, hogy csak az ő általa megszabott kérdések lehetnek a közéleti párbeszéd témái. Így, pl. arról nem lehet közéleti vitát lefolytatni a médiumokban, hogy a magyar társadalom eladósodása (külső és belső, állami és nem állami adósság együttesen, amely után elő kell állítani a hozamot) 1989 óta a négyszeresére, 80 milliárd dollárra nőtt, és a magyar nép az eladott nemzeti vagyon 80%-ért valójában nem kapott ellenértéket. Ma is csak az állam nettó adósságát közlik (ez ma 6 milliárd euró), holott az állam ma már csak 20%-kal részesedik a gazdaságból, és a magyar gazdaság többi része is el van adósodva és ennek az adósságszolgálati terheit is a magyar munkavállalóknak kell megtermelniük, és átadniuk a pénzvagyon tulajdonosainak. A pénzhatalom nem engedélyezi, hogy a társadalom megismerhesse, miként működik a magánpénzmonopólium rendszere, és hogy ennek a segítségével miként tudja egy arctalan pénzviszonyokba elrejtőző kis csoport minden évben elvonni a megtermelt érték 30-35%-át, azaz évente mintegy 8 milliárd dollárt, (2400 milliárd forintot). A magyar társadalom szegénységének ez az igazi oka, de erről nem szabad beszélni. Természetesen választási téma sem lehet. A parlamenti pártok közül csak egy párt vállalta el, hogy a magánpénzrendszer hibáiról beszéljen, és lépéseket tegyen a közpénzrendszer visszaállítására, arra, hogy a monetáris szuverenitás ismét a parlamentet és a kormányt illesse meg.

A sajtószabadság nagy veszélyben van, de nem a közszolgálati médiumok koalíciós befolyása veszélyezteti, hanem a szervezett magánhatalom saját lapjai, rádiói és televíziói. Ezekben a pénzhatalom érdekeit sértő témák még kérdések formájában sem hangozhatnak el. A közszolgálati tőmegtájékoztatás még mindig olyan szerkesztők domináns befolyása alatt áll, akik utasítás nélkül is a szervezett magánhatalomnak ehhez az íratlan elvárásához igazodnak. Közönséges félrevezetés tehát azt állítani, hogy a demokratikus állam, a szervezett közhatalom, - amely a társadalom többségét képviseli, és annak ellenőrzése alatt áll, - veszélyezteti a sajtószabadságot. A szervezett magánhatalom fojtja meg - pénzügyi eszközökkel - a sajtószabadságot. Ma a szervezett magánhatalom rejtőzködő diktatúrája az, amelyet le kell leplezni, amellyel szemben védekezni kell. Azok a magán-televíziók, amelyekben csak egy érdek- és értékrendszert képviselő személyek szólalhatnak meg a közéleti kérdésekről folytatott vitákban, ahol a "vita" résztvevői csupán az egymás álláspontját kölcsönösen erősítő véleményt hangoztatnak, az a szólás- és vélemény szabadság, a tájékoztatási és tájékozódási esélyegyenlőség megcsúfolása.

A szervezett magánhatalom a pénzével korrumpálja a tömegtájékoztatást. Leplezetlenül érvényesíti az "az, aki fizet, annak a véleményét kell hangoztatni" irányelvét. Juszt László, pl. szeret dicsekedni azzal, hogy mennyire tárgyilagos és demokratikus. De egyetlen alkalomról sem tudok - pedig gyakorta nézem kerekasztal beszélgetéseit -, hogy szóhoz engedett volna jutni a szervezett magánhatalommal szemben kritikus véleményeket hangoztató személyeket az ATV-ben sugárzott műsoraiban. Műsoraiban a pénz szervezett magánhatalma nem létezik. Pedig a szólásszabadság nem más, mint az eltérő vélemény hangoztatásának a szabadsága. Az, hogy a közönséget - az ellenvélemény kizárásával - csakis egyfajta vélemény meghallgatására lehet kényszeríteni közönséges cenzúra, amelyet a szervezett magánhatalom pénzével kényszerítenek ki olyan modern cenzorok, mint, pl. az ATV bal-liberális véleményformálói.

Két konkrét eseten szemléltetném a demokráciába csomagolt cenzori tevékenységet, és a közvélemény emberi jogokra hivatkozó álszent manipulálását. Az előbbire jó példa az, amikor az ATV-beszélgetések egyik állandó résztvevője, váltig állította, hogy az állami tulajdon a korrupció melegágya, és csak a kormányzó koalíció klientúrájának a kialakítására jó. Senki - a vitavezető sem - kérdezte meg, hogy a szervezett magánhatalom lényegesen több privát pénze vajon miért nem alkalmas korrumpálásra és magán-klientúra kialakítására? Az ilyen félrevezetés mögött az húzódik meg, hogy a pénz szervezett magánhatalma nem tűri, hogy a saját kizárólagos vadászterületének számító bankszférába, valamint a reálgazdaság hitelezésébe a közérdeket képviselő demokratikus állam - a középosztály megerősítése végett - beleszólhasson. A pénzhatalmat kiszolgáló ultraliberális véleményformálók jól ismerik ezt az igényt, és hajbókolva ki is elégítik. Így válnak lefizetett lakájokká, a szervezett magánhatalom cenzoraivá.

A közvélemény tudatos megtévesztésére és képmutató befolyásolására pedig jó példa a 40 értelmiségi által írott gratuláló levél a francia kormányhoz a zámolyi romák menedékjogi ügyében. A krokodilkönnyeket hullató, és emberbaráti érzelmektől csöpögő értelmiségiek levelükben mindössze a cigányságot sújtó szegénység legfontosabb okát hallgatják el, noha soraikban több szegénységkutató neves társadalomtudós is van. A közhelyektől hemzsegő írásban egy szóval sem említik, hogy a kamatszedő magánpénzrendszer bevezetése következtében több százezer magyar állampolgár elveszítette a munkáját, köztük a főleg szakképzetlen munkahelyeket betöltő cigányok is. A kamatszedő hitellel működtetett gazdaság csak olyan munkát tűr meg, amellyel egyszerre elő lehet állítani a pénzoligarchiának a nagy kamatot, az államnak az ugyancsak nagy adót, a korporációknak pedig a globálisan versenyképes nyereséget és önköltséget. Számos a társadalom számára szükséges munkát végző ember került az utcára, mivel munkája csak társadalmilag hasznos, de nem lehet rajta nyerészkedni, és nagy kamatjáradékot bezsebelni. Az uzsoracivilizáció 1990-es években történő kibontakozása óta az Európai Unióban is tartósan 18 millióra nőtt a nyilvántartott munkanélküliek száma (a tényleges munkanélküliek száma ennek a kétszerese), és a mai napig nem sikerült csökkenteni a számukat. Az ultraliberálisok azon állítása, hogy a "piac" (vagyis a nemzetközi pénzvilág vezérkara) majd automatikusan megoldja ezeket a társadalmi problémákat, tévedésnek bizonyult nemcsak Amerikában és az Európai Unióban, de Magyarországon is. A baloldali liberálisoknak, a mai szalon-szocialistáknak ki kellene mondaniuk, hogy a pénzoligarchia kamatszedő hitelpénzrendszere korlátozta a fizikai gazdaság termelő tevékenységét, és vette el az elsősorban szakképzetlen fizikai munkát végző cigány munkavállalóktól az életlehetőséget. Az a rendszer tette még sanyarúbbá a magyar cigányság életét, amelyet az ő ideológiai segítségükkel importáltak Magyarországra. Szabadságot ígértek, miközben tudatosan a pénzügyi függés és nyomor rendszerét vezették be a társadalom túlnyomó része számára. Demokráciát mondtak, de a pénzoligarchia uralmát valósították meg. Piacgazdaságot ígértek, és helyette a monopolgazdaság szálláscsinálói lettek. Ez az uzsoracivilizáció mélyen a lehetőségei alá szorította a magyar társadalmat, és különösen keményen sújtotta a halmozottan hátrányos helyzetű rétegeket, köztük a cigány lakosságot. Ezért a magyar társadalmat és a jelenlegi koalíciós kormányzatot tenni felelőssé, enyhén szólva lelkiismeretlenség.

Nemcsak a megfelelő jogszabályok és az anyagi eszközök hiányoznak ahhoz, hogy megvédhessük az egyre arrogánsabb magánhatalomtól a szólás-, sajtó- és tájékoztatási szabadságot, hanem hiányzik az a közvélemény is, amely kellő megvetéssel sújtaná ennek a hatalomnak a cinikus és álszent kiszolgálóit is. Figyelmünket a rejtőzködő szervezett magánhatalomra kell függesztenünk, mert ma elsősorban ez az arctalan hatalom uralkodik felettünk, vele kell megküzdenünk azért, hogy valóban mi formálhassuk saját sorsunkat.

2001. június

Leleplező 2001/3

Ami a 2002. áprilisi választásokból kimaradt

A Közép-Európai Egyetemen "Hol a határ? Kampány-stratégiák és kampányetika" címmel konferenciát rendeztek. A tudományos tanácskozás célja az volt, hogy feltárja a 2002-es választási kampány rétegeit és bemutassa azokat az új tartalmi elemeket, valamint formai technikákat, amelyek miatt egyes megfigyelőknél felmerült az európai politikai és etikai határvonalak átlépésének a gyanúja. A szervezők úgy vélték, hogy felelősen gondolkodó magyar értelmiségi nem hagyhatja szó nélkül, ami történt, azaz "nem engedhető meg, hogy elfogadottá, természetessé váljon a gyűlöletre építő politikai gyakorlat, amely a látott mértékben károsan és fölöslegesen megosztja a társadalmat." A szervezők különösen a fiatalok veszélyeztetettségét tartották megdöbbentőnek. A konferencia öt szekcióban zajlott. A felkért előadók előre megírt 15 perces előadásokkal szerepeltek. Az első szekció témája: "A történelem, szimbólumok, tömegek", a másodiké: "Pártkampányok", a harmadiké: "Fekete propaganda, fekete kampány", a negyediké: "A média a kampányban", az ötödiké pedig: "Határátlépések. Hová tűnt az etika?" volt.

E sorok írója Nyugatról hazatelepült magyar, aki meggyőződésből egyik pártnak sem a tagja és korábban sem tartozott semmilyen párthoz. Nekem úgy tűnt, sokkal lényegesebb az a körülmény, hogy a társadalmat megosztó legfontosabb kérdésekről, a magyar lakosság sors-problémáiról immáron a negyedik demokratikus parlamenti választáson sem esett szó. Alig volt különbség a látszólag kemény küzdelmet vívó politikai elitek álláspontja között. A legfontosabb kérdésekben vagy egyetértés volt közöttük, vagy hallgatólagos megegyezés arról, hogy bizonyos témákat ezúttal sem vitatnak meg a közvélemény nyilvánossága előtt, mert az bizonyos hatalmi körök érdekeit sértheti. Ezért a választások tétje nem a magyar társadalom alapvető problémáinak a megoldása volt - azok szinte szóba se kerültek - hanem az, hogy a hatalmi elit melyik részének a kezében legyen az elkövetkező négy évben a kormányzati hatalom.

A szembenálló felek lényegében az adott politikai, hatalmi, pénzügyi és gazdasági koordinátákon belül maradva bonyolították le a demokráciában kötelező választási procedúrát. Melyek lettek volna azok az alapvető magyar érdekek, amelyeknek az igazi ellenféllel, a külföldi érdekkel meg kellett volna birkózniuk? Gyakorta elhangzik, mind jobb-, mind baloldalról a vád, hogy a másik fél politikai erői kettéhasították a magyar társadalmat. A magyar népet azonban nem a politikai csatározások osztották meg igazán, hanem az a tény, hogy a hazánkban bevezetett pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer csak formáiban, bizonyos eljárásokban és retorikájában demokratikus. Ez a létező demokrácia, amely körülbelül úgy viszonyul az elméleti demokrácia eszmerendszeréhez, ahogyan a létező szocializmus viszonyult a szocializmus ideológiájához.

A kamatkapitalista pénzrendszerre való átállás a társadalom tudatos eladósításával és csődbe juttatásával kezdődött a 1970-es évek közepén és végén. Ez folytatódott a nemzetközi pénzhatalom intézményeibe való beléptetéssel az 1980-as évek elején. Ezután következett a közvagyonnak, a választópolgárok, az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélküli kiárusítása, 1988 után. A kamatkapitalizmus importálása folytatódott azoknak a pénzügyi struktúráknak a kialakításával, amelyek az eladósítás és kamatjáradék révén a mai napig folyamatosan átcsoportosítják a jövedelmet az érték-előállító polgároktól a pénzvagyonnal rendelkező tulajdonos réteghez. Végül még a látszata sem maradt meg a pénzügyi és gazdasági esélyegyenlőségnek. E rendszer meghonosítói a Magyarország történetében eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeket vezették be hazánkban.

A pénznek - ideértve minden világvalutát is - nincs semmilyen értéke. A nemesfémből készült pénznek is csak annyi az értéke, amennyi értéket az az anyag képvisel, amiből készült. A pénz a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló egyezményes jelrendszer, amely noha önmagában értéktelen, de rendkívül hasznos, mert megkönnyíti a reálgazdaságban előállított valódi értékhordozóknak a kicserélését. A közhatalomnak ezt a jelrendszert ugyanúgy ingyenesen kellene biztosítania, ahogyan hozzájutunk a levegőhöz és az ivóvízhez is. Nem azokat kellene kamatjáradékkal jutalmazni, akik pénzüket visszatartják a reálgazdasági folyamatok közvetítésétől, hanem őket pénzük visszatartásáért büntető-illetékkel kellene súlytani. Ahogyan nem az útonállót kell megjutalmazni azért, hogy ne állja el a közlekedési utat, ugyanúgy nem a pénzvagyonost kell megjutalmazni kamattal, hogy átengedi a pénzt, - ezt a közvetítésre szolgáló jelrendszert - a gazdasági folyamatok lebonyolítására. A pénz előállítása szinte ingyen történik a papír megfestésével, vagy a pénzt kifejező számoknak komputerekben való rögzítésével. A pénzt az államoknak ingyen kellene biztosítaniuk a termelő-gazdaság résztvevői számára, csak bizonyos kezelési költségeket szabadna felszámolniuk. A szokásos válasz az, hogy Magyarország kis ország és gazdasága külföldi nyersanyagok és fejlett technológia nélkül nem működtethető. A külkereskedelem lebonyolításához pedig dollárra, euróra, jenre van szükség. Ha Magyarország rendelkezne saját pénzzel, akkor csupán annyi terméket kellene a világpiacra vinnie, amelyért a kizárólag külföldről beszerezhető nyersanyagokat és árukat pótolja. De ma Magyarországon a magyar tejet nem lehet eladni, a boltokban viszont korlátlanul vásárolható nyugat-európai tej. Ezért fölösleges a pénzpiacokon folyamatosan hatalmas kölcsönöket felvenni, és kamat-milliárdokat fizetni a használatukért. Fejtegetéseinket itt azért hagyjuk abba, mert most csak azt kívántuk rögzíteni, hogy Magyarország szándékosan lett végleg eladósítva és tudatosan juttatták csődbe azok, akik 1973-tól napjainkig az ország pénzügyeit irányították.

Ma, ahogy mondani szokták, a "csapból is demokrácia folyik". A demokrácia - elméletben - rendkívül vonzó. A közjóra és az igazságos társadalomra vonatkozó eszményi elképzeléseket tartalmazza. Ezek az eszmék, mint világjobbító lehetőségek, erkölcsi elvárások és normatív igények ma is elfogadhatóak. E vonzó elmélet azonban a gyakorlatban szégyenletes kudarcot vallott és ennek legfőbb oka az, hogy megvalósítói fokozatosan feladták a szavakban hirdetett, de soha komolyan nem gondolt gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőséget, napjainkra pedig teljesen lemondtak a gazdasági demokráciáról. A szélsőséges liberalizmus képviselőinek a szeme se rebben, amikor kijelentik: a gazdasági demokrácia lehetetlen, ezért értelmetlen is. A pénzgazdaságot irányító liberális elit csak a pénzügyileg erőseknek biztosította a szabadságot, amelyet megtoldott a szabadsággal való visszaélés szinte korlátlan szabadságával. A többségnek pedig meghagyta a pénztelenek, a függő helyzetűek és a cselédek szabadságát.

Milyen lenne a nem formális, hanem tényleges demokrácia?

A valódi demokrácia a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló, ezt az esélyegyenlőséget folyamatosan megújító önrendelkező társadalom, amelyben a polgár a pártgépezeti manipulációk nélkül közvetlenül dönthet minden fontos közéleti ügyben. Erre az Internet már biztosítja a technológiai hátteret. A demokrácia, mint eszmerendszer, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas követelményével indult világtörténelmi hódító útjára. A szabadság az erőseknek kedvez, az egyenlőség pedig a gyengéket veszi védelmébe. A testvériség, a szolidaritás pedig megteremti a szabadság és egyenlőség közti optimális viszonyt. A szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt válhat egy harmonikus társadalmi rend alapjává. Ha a három közül bármelyik hiányzik, akkor igazságtalan társadalom jön létre. A magyar rendszerváltás csak az erősekre volt tekintettel, és a gyengék védelméről lemondott. A testvériség helyét pedig a brutális önzés foglalta el. A gazdasági esélyegyenlőség hiánya megakadályozta, hogy minden magyar állampolgár optimális életlehetősége biztosítva legyen. Állandóan fenntartható fejlődésnek nevezett kényszernövekedésről beszélnek, pedig nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. A fenntartható fejlődésnek elnevezett állandó növekedés lehetetlen, mert semmilyen vég nélküli növekedés nem lehetséges véges Földünkön, még a fenntartható fejlődésnek nevezett vég nélküli növekedés sem. Az ún. fenntartható fejlődés a kamatjáradék által kikényszeríttet természetellenes növekedés. A fenntartható erőforrások pedig azt jelentik, hogy a kamatmentes természetes gazdasági rend keretében megőrizzük mindazt a természet és az ember számára, amely minden egyes ember számára biztosítja a teljes értékű életet.

Hazánkban azonban emberi szükségletekre termelő közgazdaság helyett kamatjövedelmet biztosító pénzgazdaság épült ki. A pénzgazdaságban a pénzvagyon növekedésének nincs felső korlátja. Az emberközpontú valódi közgazdaságban viszont az ember természetes szükségletei megszabják a határokat. Az állandóan hangoztatott ún. fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy az olyan pénzgazdaságban, mint amilyen nálunk is működik, folyamatosan biztosítani kell a pénzvagyonosok privilegizált csoportja számára a kamathozamot, akár sikerült a reálgazdaságban megfelelő termelékenységgel nagyobb hozamot elérni, akár nem.

Mindebből következik, hogy a legutóbbi választási kampányban a legfontosabb közéleti vitatéma ez kellett volna, hogy legyen, vagyis az ide importált pénzrendszer és a magyar társadalom elszegényedése közötti szoros összefüggés feltárása. Meg kellett volna magyarázni a magyar választópolgároknak, hogy az 1973-tól 1989-ig felvett összesen 1 milliárd dollár nyugati kölcsönért miért kellett 1989-ig 11 milliárd dollár kamatot visszafizetni úgy, hogy a kamatok fizetésére felvett kölcsönök további kamataiból és kamataiból még 20 milliárd dollár adósság halmozódott fel. Meg kellett volna magyarázni, hogy miért érdem az, hogy a pénzügyi elit egy része ezt az eladósodást minden eszközzel támogatta és fenntartotta.

Annak is választási vitatémának kellett volna lennie, hogy a rendszerváltás után kiárusításra került az állampolgárok tulajdonát képező, és az állam kezelésében lévő nemzeti vagyon 90%-a. Az így befolyt ellenérték adósságtörlesztésre és kamatfizetésre lett fordítva, mégis megmaradt az ország tartós csődállapota és az egész társadalmat sújtó - külső és belső, állami és nem állami, bruttó és nettó - adósság összege 1989 óta megnégyszereződött, és meghaladja ma már a 80 milliárd eurót, s ennek az adósságnak a terheit a magyar polgároknak kell viselniük, függetlenül attól, hogy az eladósodott vagyon állami- vagy magántulajdonban van. Ez a teher ma évi 8 milliárd euró körül van, azaz a magyar polgároknak minden évben ennyi pénzt át kell engedniük azoknak a pénzvagyon tulajdonosoknak, akik a jelenlegi pénzrendszert Magyarországra hozták és azt itt a saját hasznukra működtetik. Választási témának kellett volna lennie annak, hogy a döntési helyzetben lévő pénzügyi és politikai elit magához ragadta a pénzvagyont, de a vagyont termelő adósságot a rendszerváltás veszteseire hárította.

Ma a legfontosabb magyar sorskérdés ez a kamat formájában történő folyamatos jövedelem-elvonás. Ennek kellett volna egy nem formájában, hanem lényegében demokratikus választási harcnak a központjában állnia. A formális demokrácia mai rendszerében a főhatalmat ténylegesen gyakorló nemzetközi pénzügyi közösség és hazai kiszolgálói elérték 2002 áprilisában is, hogy a magyar társadalom e legfontosabb kérdéséről egy szó se hangozzék el. Ezért nem a különbség volt a lényeges a választási kampányban, ahogyan azt a "Hol a határ?" című konferencia szervezői vélték a Közép-Európai Egyetemen, hanem sokkal inkább a versengő elitek álláspontja közötti tényleges hasonlóság az érdemi kérdésekben.

A kampány végül is azért fajult el, mert a lényegi kérdésekben a szemben álló felek alig volt eltérés, és lényegi különbség hiányában a politikai piac - vagy cirkusz - szereplői rákényszerültek arra, hogy a választási harcot az olcsó személyeskedés és ál-problémák szenzációhajhász felnagyításának a módszerével vívják meg. Az alibi demokrácia is igényli a választási kampányokat, a választási cirkuszhoz pedig ellentéteket kell kreálni, hogy a választók azt hihessék, hogy valami között választanak. Ha viszont az egyik fél az ál-problémák helyett valamilyen okból egy valódi problémát tesz meg a választási küzdelem tétjéül, akkor a főhatalmat gyakorló pénzügyi elit felszisszen, és máris a "gyűlölet beszédet" és a "társadalom veszélyes megosztását" teszi szóvá. A társadalmat két részre osztani csak ál-problémákkal, és csak a választási cirkusz idejére szabad. A cirkuszi előadás után az ál-problémákat félre kell tenni, és helyre kell állítani a pénzügyi elit érdekei érvényesítését, és ennek megfelelően a társadalomnak a kijelölt irányban történő manipulálását.

A 2002. áprilisi parlamenti választások másik nagy témája az kellett volna, hogy legyen, hogy mi történt a polgárok tulajdonában lévő közvagyon eladásából befolyt ellenértékkel? A közvagyon privatizálásából befolyt több ezermilliárdra rugó összegeket senki nem fizette vissza valódi tulajdonosának, a magyar polgárok közösségének. A közvagyon eladásához a valódi tulajdonosoktól - a magyar polgároktól - nem is kértek engedélyt. A kormányzatok az állam tulajdonának tekintették azt, ami nem az államé, amit az állam csak a polgárok nevében, azok képviselőjeként birtokol. Nem az állam hozta létre a polgárokat, hanem az állam létezik az egyes emberek akaratából. Ezért az állam a polgárok erre vonatkozó konkrét nyilatkozata nélkül nem veheti el, és nem idegenítheti el a polgárok tulajdonát képező közvagyont, a tulajdonhoz fűződő alkotmányos alapjog megszegése nélkül. De ha az állam ezt - megbízás nélküli ügyvivőként - a hatáskörét túllépve mégis megtette, akkor legalább utólag számoljon el az állampolgároknak. Hozza a tudomásukra, hogy a négy - formálisan demokratikusan megválasztott - kormányzat mennyi vagyont kiknek adott el, mikor, mennyiért és a befolyt ellenértéket mire fordította, és miért pont arra? Hangsúlyozzuk, az állam csak képviselője a valódi tulajdonosnak, a konkrét állampolgárok összességének, s csak akkor adhatja el tulajdonukat, ha erre felhatalmazást kapott. A valódi tulajdonos magyar állampolgárok azonban soha nem adtak megbízást az államuknak tulajdonuk eladására, ezért az az engedélyük nélkül idegenítette el a közvagyont.

Az állam azért járt el a népszuverenitás és a tulajdonhoz való jog alkotmányos elvének a megszegésével, mert csak a polgárok nevében birtokolt és csupán - átruházott jogosultság alapján - formálisan volt tulajdonos. Az igazi tulajdonosok az állampolgárok voltak és ma is ők lennének, ha nem forgatták volna ki őket jogos tulajdonukból. Az eladott közvagyont a hús-vér magyar emberek hozták létre, nem pedig egy államnak nevezett absztrakt jogi személy. Ez a jogi személy csak polgárai akaratából létezik, és csak másodlagos létező a polgáraival szemben. Az egyes ember létezhet az állam nélkül is, de az állam nem létezhet az egyes ember nélkül. Az állam a társadalom alárendeltje és nem fordítva. Ez még inkább igaz az egyes kormányokra, amelyek nem azonosak az állammal, csak kezelik egy meghatározott ideig az állam jogosítványait. De a kormányok jogosítványai is mind az állampolgároktól, az állam létrehozóitól és fenntartóitól erednek.

Az államnak tehát nem volt joga elidegenítenie polgárainak a tulajdonát, és még kevésbé volt erre joguk az egyes kormányoknak. De ha már megtörtént ez a jogtalanság: a közvagyon áron aluli elkótyavetyélése, igazi tulajdonosainak az alkotmányos beleegyezése nélkül, akkor legalább utólag számoljanak el az állam nevében eljáró kormányzatok. Tájékoztassák a kisemmizett tulajdonosokat, a rendszerváltásnak a lakosság 80%-át kitevő veszteseit. A kárpótlási jegyek révén néhány morzsa jutott az eredeti tulajdonosoknak is, de mivel a kormányzatok alig ajánlottak fel érdemleges vagyont a kárpótlási jegyekért, így azok értéke mélyen névértékük alá zuhant és nagy részük spekuláns csoportok tulajdona lett.

Részben már ismertek azok az adatok, hogy a nemzetközi pénzügyi oligarchia tulajdonában lévő multinacionális cégek a hozzájuk került közvagyon értékének csak egy töredékét fizették meg. Az ellenértékként átutalt devizát az MNB nem adta át a magyar államnak, hanem kizárólag a külső adósság és a kamat törlesztésére fordította. Ha adott is némi pénzt, az csak forint lehetett, amit az MNB a saját pénzjegy-nyomdájában állított elő. Ha ez nem így történt volna, akkor tudnunk kellene, hogy mennyi pénzt kapott a magyar költségvetés, az egyes kormányzatok, és mire fordították az így kapott valutaösszegeket. Ilyen kimutatás azonban eddig nem készült és a sajtó is mélyen hallgat róla. Ezért a választási kampány keretében kellett volna kikényszeríteni, hogy az Országgyűlésbe került új képviselők gondoskodjanak az elmaradt zárszámadás végrehajtásáról és a választópolgárok végre megtudhassák, mi történt a közös tulajdonukat képező nemzeti vagyonnal?

Hivatalosan eddig csak azt közölték az MNB és a kormányok képviselői, hogy az eladott nemzeti vagyon ellenértékét kizárólag adósság-törlesztésre fordították. Állítólag ezért az állam külföldi adóssága jelentősen csökkent. Legutóbb 2002. július 18-án közölték az illetékesek, hogy ország nettó külföldi adóssága 3,5 milliárd euró körüli összegre csökkent. Ez az ártatlannak tűnő közlés több csúsztatást és félrevezetést is tartalmaz. Először is mit jelent ez a szó ország? Azonos lenne egyik alrendszerével az állammal ? Ha az ország több, mint az állam, akkor viszont meg kellene mondani, hogy nem az ország egész gazdaságának, hanem csak a gazdaság 10%-át kitevő állami szektornak - és a kormányzat által képviselt költségvetésnek - az adósságáról van szó. Az ország gazdaságának a 90%-a ma már magántulajdonban van. Ezért az ország szó használata az állam szó helyett kizárólag zavarkeltést, és az állampolgárok félrevezetését szolgálja.

Világosan meg kellene mondani, hogy csak a gazdaság 10%-ával és a költségvetéssel rendelkező állam külföldi adósságáról van szó, amelynek a teljes összege - vagyis a bruttó külföldi adósság - ma is 15 milliárd euró körül mozog. Adósságtörlesztést és kamatot pedig nem a nettó adósság után kell fizetni, hanem a bruttó összeg után. A magyar gazdaság egészét, azaz az országot terhelő össztartozás eléri a 80 milliárd eurót. Ez az 1989 évi állami adósságnak a négyszerese. 1989-ben azonban az állam csaknem a teljes nemzetgazdaságnak a tulajdonosa volt, pontosabban a lakosság egésze nevében, azok képviselőjeként rendelkezett a közvagyon egészével. Ma viszont csak a 10%-át mondhatja magáénak. Ha ebből a 80 milliárd euróból levonjuk a 8000 milliárd forintot meghaladó belső adósságot, amely 1989 óta a különböző adós-, hitel- és bankkonszolidációk következtében megtízszereződött, akkor marad még mintegy 54 milliárd euró össz-külföldi tartozás. Ha ebből levonjuk a magánszektort terhelő 39 milliárd eurót, akkor kapjuk meg a 10 százaléknyi állami vagyont terhelő bruttó államadósságot. (A fenti adatok a MNB (pl. "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" - MNB Műhelytanulmányok / 1993. február) és az IMF (pl. IMF Yearbook 1987.) évkönyvein és műhelytanulmányain alapulnak. Mindemellett az említett számszerű összegek hitelességét a KSH éves jelentései is alátámasztják, amelyeknek összesítő adatai e sorok írójának a birtokában vannak, de a Statisztikai Hivatalból beszerezhetőek.)

Az illetékes pénzügyi és kormányzati vezetők szerint a magánszektor adósságát már nem lehet köztartozásnak tekinteni. Ez azonban csak részben igaz, a legfontosabb vonatkozást illetően, vagyis, hogy ki fizeti a magánszektort terhelő mintegy 39 milliárd eurónak a törlesztési és kamatfizetési terheit, ez a 39 milliárd euró is köztartozás. Ugyanis a magyar polgárok fizetik a magánszektor adósságának a kamatait is, csak más módon, mint az állami adósság esetében. Ez utóbbinál az állam beszedi az adófizető polgároktól az adót és annak 35-40%-át, gyakran a felét továbbadja kamat- és adósságtörlesztés címén hitelezőinek. A magántulajdonosok viszont úgy fizetik a rájuk eső adósságszolgálati terheket, elsősorban a kamatokat, hogy azok egy részét termelési költségként ráterhelik a megtermelt árucikkekre, és azokért ennyivel többet kell fizetni a magyar vásárlóknak. Egy másik részüket úgy szedik be, hogy adókedvezményeket csikarnak ki a maguk számára az államtól, és ennyivel kisebb mértékben vesznek részt a közteherviselésben, azaz ennyivel megrövidítik a költségvetés bevételeit. Harmadrészt, úgy szedik be a kamatot, hogy a magyar munkavállalóknak - 13 évvel a rendszerváltozás után - csak az 1/5-ét 1/10-ét fizetik ki munkabérként, mint amennyit például a francia, a holland, a német vagy a portugál munkavállaló kap.

Mivel ez a rendkívül fontos kérdés immár negyedszer kimaradt a választási küzdelemből, ezért csak látszólag a bal- és a jobboldal harca zajlott le a legutóbbi parlamenti választásokon. Valójában a magyar érdek birkózott a nemzetközi pénzhatalom és hazai kiszolgálóinak az érdekeivel, úgy, hogy az igazi magyar sorskérdések el sem hangozhattak. Amíg a magyar állampolgároknak évente át kell adniuk mintegy 8 milliárd eurónyi összeget (vagyis 2000 milliárd forintot) hozam, adósságtörlesztés és kamatfizetés formájában a nemzetközi pénzvilágnak, addig tulajdonképpen egyik parlamenti választás sem tud változtatni a rendszerváltás veszteseinek a helyzetén.

Az 1997-es újabb bankkonszolidáció

Kimaradt a választási kampány témáiból a Magyar Nemzeti Bank adósságcserének nevezett konszolidációja 1997-ben, amely 3,5 ezermilliárd forintjába került a magyar költségvetésnek. Az MNB, amely jogilag a magyar állam tulajdona, költségvetési szerv, s a magyar állam, mint tulajdonos biztosítja működésének a feltételeit. Az MNB tehát, mint költségvetésből fenntartott intézmény, mindenkivel szemben lehet független, csak 100%-os tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Ennek ellenére a MNB-ről szóló 1991. évi / LX. tv. lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen független tevékenységet folytasson. A pénzkibocsátásra kamat- és árfolyam-szabályozásra, hitelfelvételre, devizatartalék-képzésére vonatkozó monetáris döntéseibe még tulajdonosa, a magyar állam sem szólhat bele. Miért? Azért, mert az állam ezt önként és ellenszolgáltatás nélkül szigorúan megtiltotta önmagának. Vajon miért tiltotta meg? Azért, mert a nemzetközi pénzvilág - rejtett, informális hálózatán keresztül - ezt kikényszerítette tőle. Az Állami Számvevőszék is csak ügyviteli szempontból ellenőrizheti az MNB-t. Ezért az MNB olyan függetlenné vált saját tulajdonosától, hogy valósággal államot képez az államban. Már arról is jelentek meg szaktanulmányok, hogy külön "központi banki államhatalmi ágazatról" is rendelkezni kellene az Alkotmányban.

Lehet-e veszteséges a Nemzeti Bank?

Az MNB, mint központi bank, amely egyedül illetékes a monetáris-politikai döntések meghozatalában, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha mégis képződnének veszteségei, akkor azt tulajdonosa, a magyar állam, minden további nélkül kiegyenlíti neki. Igaz, az állam nevében eljáró kormány megkérdezhetné az MNB vezetését a veszteségek okairól, de ezt a jogát nem gyakorolja, mivel a pénzoligarchia kívánságára e jogának a gyakorlásáról önként lemondott. Ezért nincs tudomásunk arról, hogy 1990 óta az MNB vezetői közül bárkit is felelősségre vontak volna, pedig a Nemzeti Bank tevékenysége során sokmilliárdos veszteségek keletkeztek, amelyek megkárosították a magyar költségvetést. A mai napig nincs feltárva, hogy az MNB 1994-től kezdődően miért kezdett egyre gyorsuló ütemben és egyre nagyobb mértékben "veszteségessé" válni.

Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni külföldön. Erre elsősorban a végérvényesen csődbejutott és eladósított magyar állam adósság-törlesztései, elsősorban a kamatok fizetése miatt van szükség. Az MNB devizában veszi fel a hiteleket, majd forintban tovább a magyar államnak, amelynek ezért - könyvelésileg - forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége központi bankja felé. A felvétel és a visszafizetés közötti deviza-árkülönbözetből keletkezett tartozást elkülönített tételként vezették és vezetik az MNB könyveiben. Mivel itt az államnak saját maga felé fennálló tartozásáról volt és van szó, könnyű belátni, hogy ez nem igazi adósság és önmagának senki se fizet kamatot a saját tartozásáért.

A Horn-kormány idején az infláció és a folyamatos csúszó-leértékelés miatt a forint gyorsabban veszített értékéből, mint a dollár, a márka vagy a jen. Ezért az év elején devizában felvett hitelek forintban nyilvántartott ellenértéke nagyobb összeget tett ki a decemberi visszafizetéskor. Az MNB-nek tehát az inflálódott forintból nagyobb összeget kellett a költségvetéstől kapnia, hogy a visszafizetéskor ugyanazt a deviza összeget megfizethesse a külföldi hitelezőknek. Ha ez nem így történik, akkor könyvelés-technikailag - vagyis csak látszólag - az MNB veszteséget szenved, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja a költségvetéstől.

Az MNB ezt az árfolyam-különbözetet - Fekete János korábbi nemzeti banki elnök-helyettes javaslatára - nulla kamatozású számlán, külön tartotta nyilván. Noha ez az összeg nem volt igazi adósság, mégis évről-évre rendezni kellett könyvelési és költségvetési szempontból. Ennek egyik módja volt, hogy az állam a központi bank szokásos év végi elszámolásakor tudomásul vette, hogy az adott évben az MNB nyilvántartásában látszólagos vesztesége képződött, amiért a központi bankot nem terheli felelősség. Az állam, mint tulajdonos elengedte magának ezt a tartozást, s egyszerű államigazgatási aktussal jóváírta. A hiánynak senkire nem volt negatív következménye és a kérdés rendeződött.

Egy másik megoldás az volt, amikor az árfolyam-különbözetet ténylegesen azok fizették meg, akik a devizahitelből részesültek. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a névleg megemelkedett forint ellenértéket fizették vissza a törlesztéskor az MNB-nek. Kialakult még egy harmadik módszer is, amely az első kettőnek valamilyen kombinációja volt.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ezt az árfolyam-különbözetből keletkezett fiktív adósságot - 2023 milliárd forintot - Medgyessy Péter, a Horn-kormány pénzügyminisztere és Surányi György az MNB akkori elnöke 1997-ben piaci kamatozású tényleges deviza-adóssággá minősítette át, és megterhelte vele a költségvetést. Az árfolyam-különbözet elszámolására 1997-ig az állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-től. Törlesztéskor a hitelfelvétel idején nyilvántartott forint-ellenértéket térítette meg. Ebben a megoldási módban a forint leértékelése miatt megnövekedett forint-ellenértéket figyelmen kívül hagyták. A felvétel és a törlesztés időpontjában fennálló árfolyamkülönbség fedezetlenül maradt. De az MNB év végi elszámolásakor a hitelfelvevő állam, mint már utaltunk rá, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az ő adóssága. És ezt ugyanezen állam, de már mint az MNB tulajdonosa, elengedte saját magának. E hiánynak nevezett árfolyam-növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okozott. Senki nem járt rosszul, az MNB sem. (A témáról lásd bővebben Nagy Pongrácz: "Mindenkinek: A rendszerváltás gazdaságpolitikája" CET Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 2001. / 107-112. oldalig)

Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül jól működő elszámolási módot 1997-ben hirtelen megváltoztatni. Az egyik megalapozott feltevés az, hogy pontosan a kár és veszteség hiánya miatt. Ugyanis az államot sújtó kár és veszteség valakiknek a pénzügyi elit körében jövedelmező járadékot és nyereséget jelent. Az MNB, mint a magyar állam tulajdona, nem független a költségvetéstől, amelynek minden év végén köteles elszámolni. Ha az MNB-nek többlete van, azt befizeti az államkasszába, ha vesztesége van, azt az állam megtéríti a részére. A központi bank azonban a rábízott állami pénzekkel - év közben - teljesen függetlenül gazdálkodik, és minden érdemi ellenőrzés kizárásával, azt tesz, amit jónak lát.

1997-ben kiderült, hogy az eddigi elszámolási mód, nem felel meg az Európai Unióban szokásos gyakorlatnak. Elhangzott az az igény, hogy áttekinthetőbb elszámolási módra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az Európai Unió felé elismerte, hogy több fontos követelményben tevékenysége nem felel meg az európai normáknak. A Horn-kormány ennek ellenére nem módosította az EU által kifogásolt rendelkezéseket. Ez tette lehetővé, hogy 1997-ben az MNB könyveiben 2023 milliárd nominális - azaz csak könyvelésileg létező - ál-veszteség jöjjön létre. Surányi MNB elnök azt állította, hogy ez az összeg deviza árfolyam-különbözetből halmozódott fel és az adósság tényleges adóssággá való átminősítésével nem éri veszteség az adófizetőket, mert amit év elején kap az MNB a költségvetésből, azt az év végén visszafizeti. Tény azonban az, hogy az MNB még egyszer sem fizette vissza azt a költségvetésnek, amit attól az év elején kapott. Ez a mintegy évi 200 milliárd forintot kitevő összeg mindig eltűnt az MNB könyveiben, valahogy "elpárolgott" a gazdálkodása során.

Az Állami Számvevőszék 1997-ben nem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez 2023 milliárdos jegybanki adósság, noha többször is próbálkozott érdemi vizsgálat lefolytatásával az MNB-nél. Az ÁSZ arra hivatkozott, hogy joga van arra, hogy ezt a vizsgálatot lefolytassa, mivel az MNB működése alapvetően befolyásolja a költségvetést. Az érdemi vizsgálatot azonban a Horn-kormány nem engedélyezte és az Orbán-kormány sem folytatta le. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök megkísérelte rendezni ezt a kérdést, a nemzetközi pénzvilág és hazai képviselete óriási nyomást gyakorolt rá. Ezután elállt szándékától.

A lakosság a mai napig sem tudja, hogy miből jött létre az a 2023 milliárd forintos "nullás állomány", amelyet aztán piaci-kamatozású valódi adóssággá átminősítve a költségvetésre, azaz az adófizető polgárokra terheltek. Több adat is utal arra, hogy a pénzügyi hatalom által tudatosan előállított álveszteségekből, veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi partnereknél felejtett végeredményéből, a bécsi CW Bank rossz hiteleiből, a nevadai kaszinóból és pénzügyi csalásokból felhalmozódott veszteségekről van szó. Az így előállott veszteség összegszerűségében elérhette az MNB deviza-árkülönbözetből keletkező és nullás állományként nyilvántartott ún. hiányát. Valójában azonban a központi bank hibás működése során keletkezett károkból - elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekből - származó veszteségekről volt és van szó, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek, a magyar költségvetéssel, azaz a magyar állampolgárokkal fizettetnek meg. A rossz csengésű bankkonszolidáció helyett azért nevezte el ezt Medgyessy Péter és Surányi György adósságcserének, mert ez a szó homályos jelentésű és könnyebb manipulálni vele a közvéleményt.

Ha ez a kérdés választási téma lehetett volna, akkor olyan képviselőket választhattak volna a választópolgárok, akik kötelezettséget vállaltak volna e könyvelési tranzakcióval elvett 3,5 ezer milliárd forint visszaszerzésére. Mivel azonban ez nem volt a választási harc témája, így ma sem tudjuk hogyan növekedett 2023 milliárdra az állítólagos deviza-árkülönbözet. Azt sem tudjuk miért kellett azon az elszámolási gyakorlaton változtatni, hogy a deviza-árkülönbözet címén nyilvántartott névleges adósságát az állam mindig leírta önmagának. Miért nem írhatta le 1997-ben és azt követően is az állam a saját tartozását saját magának? És mekkora volt ténylegesen a deviza-árkülönbözet? Az MNB vajon milyen egyéb adósságát számolta még hozzá ehhez az összeghez?

A korrupció ellen harcot indító, és az ún. jóléti-rendszerváltást hirdető MSZP-SZDSZ kormánynak haladéktalanul ki kellene vizsgálnia ezt az ügyletet, és vissza kellene térnie az 1997-ig folytatott elszámolási gyakorlathoz. Az adófizető polgárok így visszakaphatnák a Horn-kormány által a pénzvilágnak átjátszott adó milliárdjaikat. Ebből a 3,5 ezer milliárd forintból nemcsak az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére jutna, de a nyugdíjakat is végleg a kétszeresére lehetne felemelni, és nem kellene morzsákkal jutalmazni azokat, akik - tájékozatlanok lévén - fillérekért is odaadták szavazataikat. Ezt a 3,5 ezer milliárd forintot ugyanolyan intézkedéssel vissza lehetne adni a költségvetésnek és az adófizető polgároknak, ahogyan elvették tőlük.

Ezek mind sokkal lényegesebb kérdések, mint azok a személyeskedéssé fajult viták, amelyek a választási kampányt jellemezték.

Az Európai Unió a demokrácia süllyedő hajója?

A közhiedelemmel ellentétben a számok azt mutatják, hogy Magyarország támogatja gazdaságilag és pénzügyileg az Európai Uniót, és nem fordítva. Magyarország 1990-re érte el azt, hogy az ipari termékek terén fejlődő országként kezeljék, vagyis a magyar ipari termékekre az Európai Unió tagországai, valamint az Egyesült Államok és Kanada nem vetettek ki vámot. Magyarország azonban megvámolhatta az ezekből az országokból származó ipari termékeket. Ennek az elbírálásnak az volt az alapja, hogy a gazdasági fejlettség szintje hazánkban jóval alacsonyabb volt, mint az említett országokban. Ez a különbség az elmúlt 12 év során tovább növekedett, ugyanis Magyarország bruttó hazai összterméke csak 2000-ben érte el az 1990 évi szintet, tehát gazdasági fejlettsége 2000-ben is még 10 évvel elmaradt a fejlett ipari országokéhoz képest.

Az Európai Unió a csatlakozás egyik feltételeként szabta, hogy Magyarországnak meg kell szüntetnie az Európai Unióból származó ipari termékekre kivetett vámot és 2001-től már nem vethet ki olyan vámot, mintha Magyarország gazdaságilag már egyenlő szinten lenne az EU-val. Az elbírálás annak ellenére lett egyenlő, hogy a gazdasági fejlettség szintje közötti különbség az elmúlt 10 év során tovább növekedett. Ráadásul az Unióba történő belépés időpontját Brüsszel egyre távolabbra tolta, s így az előnyökért cserébe nem kell a központi alapokból támogatást nyújtania Magyarországnak.

Tovább rontja a helyzetet, hogy az EU-val történt megállapodás alapján Magyarország köteles vámot kivetni az egykori Szovjetunió utódállamaiból származó - főleg nyersanyagokból álló - importjára. Ez önmagában még előnyös is lehetne, mert a vámok a magyar költségvetés bevételét növelnék. A valóságban azonban az Európai Unió-beli cégek különféle pénzügyi műveletekkel elérték, hogy az áru többnyire az Európai Unióból származó áruként - például osztrák kereskedőkön keresztül - érkezik hazánkba. Ezzel az ún. közvetítői kereskedelemmel, amit az utóbbi években dinamikusan növeltek, az uniós országok cégei gyakorlatilag elvették Magyarország fejlődő-országbeli és az egykori KGST-hez tartozó országokban meglévő piacainak a jelentős részét. Az onnan érkező termékek most az uniós országok vállalatain keresztül - gyakran hosszabb utat megtéve - kerülnek a magyar piacra, jelentős többletköltséget és környezeti terhelést okozva. Jól példázza ezt az orosz földgáz importja, amelynek egy része Szlovákián és Ausztrián keresztül - azaz körbeszállítva - Nyugatról érkezik hazánkba, s az ellenértéket az orosz fél osztrák árukban kapja meg.

Az EU országokból származó import összege az 1994-es évi szinthez viszonyítva 1995 és 2000 között 8,3 milliárd euróval csökkent. Tehát ilyen összegű költségvetési bevételtől estünk el az említett időszakban. Ezt a kiesett bevételt a hazai gazdaság és lakosság terhelésével (adók, járulékok növelésével; juttatások elvonásával) kellett folyamatosan ellentételezni s így az import versenyképessége nagyjából kétszeresével, egyedül 2000-ben 3,2 milliárd euróval, azaz 800 milliárd forinttal javult a hazai termeléssel szemben. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország munkaképes lakosságának a foglalkoztatottsága mélypontra került és jelenleg is ott van.

Magyarország jelentős támogatást nyújtott az EU-nak a délszláv háború során, mert a bevezetett embargó, valamint a háború - Jugoszlávián kívül - Magyarországot sújtotta a legnagyobb mértékben. A károk felmérésére több becslés is történt. Az eredmények középértéke 3 milliárd eurót tesz ki. Az embargó bevezetését az EU országok követelték és szóban megígérték, hogy majd kártalanítják érte Magyarországot. Erre azonban a mai napig nem tértek vissza.

A magyar Országgyűlés 1991-ben törvényt fogadott el arról, hogy a külföldi tehergépjárművekre tonna-kilométerenként 3 forintos díjat kell kivetni. Az EU erőteljes nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy saját fuvarozói mentességet élvezzenek a díj alól, illetve az EU-val kapcsolatos közúti áruszállítás is mentesüljön alóla. A magyar kormány engedett az EU követelésnek, és jelenleg már a hazánkban közlekedő külföldi tehergépjárművek 95%-a nem fizeti ezt a díjat. Az EU annak idején ellentételezésként írásban megígérte, hogy a díjat a forint/ECU árfolyam változásának megfelelően reálértékben szinten tarthatjuk, de az EU további nyomás-gyakorlása következtében ez sem következett be. Sőt 2001-ben olyan megállapodást kellett aláírnunk, ami még tovább növelte a kedvezmények mértékét. Ennek eredményeképpen 1992 és 2001 között a külföldi kamionok összesen 2,7 milliárd euró úthasználati díj megfizetésétől mentesültek. Az a kár viszont, amit Magyarország környezetében és infrastruktúrájában okoztak, ennél az összegnél lényegesen nagyobb.

Arra a kérdésre, hogy a magyar közúti fuvarozók kapnak e kedvezményeket az EU országaiban, a válasz az, hogy igen. Az így nyújtott kedvezmény azonban, a felét sem teszi ki annak, amit a külföldiek kapnak Magyarországon. Legutóbb az Európai Unió arra kötelezett bennünket, hogy országos közútjainkon a megengedett tengelyterhelést a jelenlegi 10 tonnáról 11,5 tonnára emeljük fel. Ez az intézkedés a magyar adófizetőknek további 300 milliárd forintjába kerül majd. Csak a közúton közlekedők töredékének az érdekeit szolgálja, és ezen belül is elsősorban az Európai Unió-beli fuvarozókét. Ezek a kedvezmények az Európai Uniós országok számára biztosítják a keleti piacok könnyebb megszerzését és a nagyobb külkereskedelmi hasznot. Ha számításba vesszük, hogy Magyarország az PHARE és az ISPA program keretében kapott az Európai Uniótól 1991 és 2001 között mintegy 1 milliárd euróra tehető támogatást, akkor világosan kitűnik, hogy mennyivel előnyösebb máris az Európai Unió számára a Magyarországgal fennálló gazdasági és kereskedelmi kapcsolat, vagy másképpen megfogalmazva: mennyire hátrányos Magyarország számára - a jelenlegi szabályozás miatt - az Európai Unióval folytatott kereskedelmi és gazdasági kapcsolata.

Mit ígér tehát Magyarországnak az Európai Unió?

Évi 2 milliárd euró támogatást. Ez azonban éppen csak annyi, amennyi a külkereskedelmi hiányunk a rendszerváltás óta. Tehát pontosan annyit adnak, amennyiből kifizethetjük azoknak a cikkeknek az importját, amelyeket Magyarországon is előállíthatnánk, ha a multinacionális cégek nem a magyar munkavállalók rovására erőszakolnák ki nyugati üzemeik foglalkoztatását. Ezen túlmenően jelentős összegű profitot is kivisznek az országból. Tavaly 1,6 milliárd euróra rúgott ez az összeg a magyarországi befektetéseik után.

Mi az, amit kér az Európai Unió Magyarországtól?

Először is termőföldjeink minél előbbi legalizált szabad felvásárlását. Azt kívánja, hogy 1 millió hektár termőföldet vonjunk ki a termelésből. Ragaszkodik ahhoz, hogy a magyar vállalkozások teljesen kiszolgáltatottak legyenek a jóval erősebb multinacionális cégek konkurenciájának. Ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország lemondjon az önálló alkotmányozás jogáról, szüntesse meg - jelentős mértékben - saját jogszabályainak a megalkotását, és vegye át az Európai Unió jogszabályait, amelyek máris 90 000 ezer oldalt tesznek ki. Az Európai Unió szorgalmazza a nyugati árak átvételét, de úgy, hogy a nyugati szintű bérek és jövedelmek nincsenek garantálva. Ezen túlmenően, ahhoz is ragaszkodik az Európai Unió, hogy Magyarország a bruttó hazai össztermékének az 1,27%-át, amely a jelenlegi költségvetés szerinti 12 530 milliárd forintra rugó hazai össztermék összegét véve 159 milliárd forintot tesz ki, befizesse az Európai Unió központi kasszájába.

Mi az, amit elhallgatnak az Európai Unióról a magyarok elől?

Először is elhallgatják, hogy az Európai Unióban felszámolták a jóléti államot és a szociális piacgazdaságot. Az Európai Unióban az elmúlt 15 év során áttértek a termelőgazdaság elsőségén nyugvó közgazdaságról a spekulációnak elsőbbséget nyújtó pénzgazdálkodásra. A kamatkapitalizmusnak ez a rendszere maximális mértékben eladósította az Európai Unió valamennyi államát, eladósította az Európai Unióban működő vállalatokat és egyre nő a lakosság eladósodása is.

A jelenlegi Európai Unió folyamatosan bontja le a szociális intézményrendszer hálóját és egyre kevesebb szociális támogatást nyújt lakóinak. Egyre drágul az egészségügyi ellátás és csökkenek a nyugdíjak is. Mivel a pénzrendszer irányítása az egyes tagállamok központi bankjaitól átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, ezért sem az egyes tagállamok kormányai és parlamentjei, sem az Európai Unió parlamentje, illetve kormányának feladatkörét ellátó Bizottsága, nem gyakorol ellenőrzést a közös pénz, az euró felett. Valamennyi monetáris hatalmi-jogosítvány átkerült a teljesen független és ellenőrzés nélkülivé vált intézményhez, az Európai Unió Központi Bankjához.

Ma már csak az Európai Unió Központi Bankja bocsáthat ki pénzt, szabályozhatja a forgalomban lévő pénz mennyiségét, határozhatja meg a kamatlábat és az euró átváltási arányát a többi valutához, elsősorban a dollárhoz, a fonthoz és a yenhez. Mindennek az a következménye, hogy nem lehetséges az Európai Unió szintjén olyan gazdasági programokat elindítani, amelyek új kibocsátású, alacsony kamatozású közhitelekből lennének finanszírozva, és amelyek úgy segítenék elő a gazdasági növekedést, hogy a folyamatokat elindító hitelek beáramlása a reál-gazdaságba nem okozna inflációt. Ha ugyanis a gazdasági program végén előálló áru- és szolgáltatás-növekedés értéke meghaladja annak a hitelnek a nagyságát, amely ezt a termelőfolyamatot beindította, akkor úgy lehet többletpénzt bevinni a gazdaságba, hogy nincs inflációs következménye.

Csak ilyen alacsony kamatozású közhitellel működtetett gazdasági programokkal lehetne csökkenteni az Európai Unióban a - 15 éve meglévő - 20 milliónyi munkanélküli számát. A tényleges munkanélküliek száma ennek mintegy a duplája, mert számos uniós polgár már végleg lemondott arról, hogy munkát találjon magának. Mivel a monetáris jogok kizárólag egy teljesen független központi bank hatáskörébe mentek át, mind a tagállamok kormányai, mind az EU brüsszeli Bizottsága (kormánya) el van zárva az olcsó közhitelezés lehetőségtől. Ez azt is jelenti: az Unió meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy valaha is megszabaduljon a tömeges munkanélküliségtől, s a vele járó káros gazdasági és társadalmi hatásoktól. A munkanélküli ugyanis nemcsak megélhetését veszíti el, de azt a lehetőségét is, hogy integrálódva a társadalomba, képességeit optimálisan kihasználja és teljes értékű életet éljen.

Az Európai Unió demokráciájával is komoly bajok vannak. Ez az Európai Unió már nem ismeri el sem az "egyenlő bánásmód-elvét", sem a viszonosság gyakorlatát. Ebben az Európai Unióban a monetáris hatalom a frankfurti Európai Központi Bankot valójában birtokló nemzetközi pénzügyi közösséggé, továbbá azé a többezres nagyságúra növekedett központi bürokráciáé, amely az ügyeket intézi Brüsszelben és Strassbourgban. Az Európai Uniónak megvannak a maga demokratikusan választott testületei, mint például a strassbourgi Európa Parlament, de ennek a közvetlenül választott testületnek nincs jogszabály-alkotási jogosultsága, csupán nem kötelező érvényű ajánlásokat fogadhat el. Vagyis a demokratikus hatalomgyakorlás intézménye helyett díszítő ornamens az Európai Unió demokrácia-deficitjének az elfedésére.

Nem mondják meg a magyar polgároknak, hogy az Európai Unióba történő belépés kényszerházasság, mert az Európai Unióból, hasonlóan a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez, nem lehet kilépni. A kilépés módozatai nincsenek rendezve az Európai Unió 90 000 oldalt kitevő jogszabály anyagában. Az Európai Unióval tehát az a baj, hogy egyre jobban hasonlít a Szovjetunióhoz, egyre antidemokratikusabb, egyre centralizáltabb és egyre bürokratikusabb. Ezen nem is lehet akkor csodálkozni, ha tudjuk, hogy ugyanaz a háttérhatalom hozta létre és fejlesztette tovább, amelyik annak idején a bolsevikokat is hatalomra segítette Oroszországban azért, hogy kísérletet folytasson a kétpólusú társadalom kialakításával.

Ma még senki sem tudja, hogy milyen alkotmánya lesz az Európai Uniónak és azt sem, hogy milyen reformokat fogadnak el jelenlegi döntéshozói. Így mi magyarok sem tudhatjuk, hogy a még ismeretlen reformok - és ismeretlen alkotmány - megfelelőek lesznek-e nekünk, vagy sem.

Vannak olyan gyakorlati kérdések is, amelyek közvetlenül érintik a magyar munkavállalókat az Unióba való belépésünk esetén. Miből élnek meg például azok a dolgozók, akiknek a munkahelyét még keletebbre viszik el a nyugati befektetők, mert ott majd még kevesebb bért kell fizetniük?

Miből élnek majd meg azok a magyar földművelők, akiket eddig eltartott a termelésből kivonandó 1 millió hektár? Hogyan él meg az "átlag-magyar" a nyugat-európai bér töredékéből, ha egyidejűleg nyugat-európai fogyasztói árakon kell vásárolnia?

Mit kap azért cserébe a magyar társadalom, hogy feladja szuverenitását, azt a jogát, hogy saját alkotmánya legyen, hogy önmaga hozhassa saját törvényeit? Mit kap azért cserébe Magyarország, hogy ismét feladja oly sokáig nélkülözött függetlenségét?

Egy olyan centralizált bürokrácia, amely ma Brüsszelből irányítja az Európai Uniót, nem kényszeríthető arra, hogy felelősséget vállaljon a magyar polgárok jólétéért. A megmaradó magyar kormány pedig itt marad tényleges hatáskör nélkül, mivel mozgási lehetőségét korlátozza az a bizonyos 90 000 oldalt kitevő európai uniós szabálymennyiség.

Mitől demokratikus az Európai Unió? Hogyan érvényesül benne a nép kormányzása a nép által, a népért, ha a legfontosabb pénzügyi, gazdasági és politikai döntéseket a lakosság semmilyen módon nem tudja befolyásolni?

A 2002-es magyar parlamenti választásnak az egyik legfontosabb témája az Európai Unióba történő belépés vagy távolmaradás kérdése kellett volna, hogy legyen. Ez valóban magyar sorskérdés, amely hosszú időkre el fogja dönteni a magyar társadalom, a magyar nép egészének a sorsát. De ezt a fontos kérdést is gondosan távol tartották a választást megelőző közéleti vitáktól.

A NATO tagország Norvégia elutasította, hogy belépjen az Európai Unióba. Az Európa közepén fekvő Svájc kitartott semlegessége mellett, megtagadta, hogy belépjen az Európai Unióba. Dánia az Unió tagja, de azokat az alapvető változásokat, amelyeket az Európai Uniót irányító hatalmi elit hozott, nem fogadta el. Dánia egyaránt elutasította a maastricht-i és nizza-i szerződéseket. A dánok megtartották saját központi bankjukat, saját pénzüket, a dán koronát, és továbbra is dán feltételek szerint lehet dán földet birtokolni. De a dánok még saját dán útlevelükről sem voltak hajlandók lemondani. Az Európai Uniót irányító hatalmi elit egyre-másra szavaztatta a dán lakosságot, de az következetesen kitartott álláspontja mellett. Így Dánia formailag az Unió tagja, gyakorlatilag azonban megtartotta függetlenségét. Melyik földrészen van Dánia, Svájc és Norvégia? Európában van. Hol lesz Magyarország, ha az érdekeit veszélyeztető, vele szemben az egyenlő-elbánás és a viszonosság elvét nyíltan megtagadó, egyre antidemokratikusabbá váló Európai Unióba nem lép be? Európában marad, ott ahol mindig is volt. Csak sokkal előnyösebb helyzetben lesz a vele szemben követelődző Európai Unióval szemben, ha kívül marad, mint ha elfogadja ennek a nyugati-mintájú Szovjetuniónak a diktátumát.

E sorok írója számára ma már ismert, hogy annak idején a NATO körökben mennyire aggódva figyelték, hogy mi lesz a magyarországi népszavazás végeredménye. A NATO-nak ugyanis sokkal nagyobb érdeke fűződött ahhoz, hogy Magyarország csatlakozzon hozzá, mint amilyen haszonnal ez Magyarország számára járt. A balkáni rendezéssel szembenéző NATO-nak geopolitikai okokból rendkívül nagy szüksége volt a régió központi térségében elterülő Magyarországra. Ha az akkori magyar vezetés abból indult volna ki, hogy a NATO-nak jobban kell Magyarország, mint Magyarországnak a NATO, akkor sokkal jobb feltételeket tudott volna kialakítani a belépéshez. Így például elérhette volna, hogy a magyar haderőnek a NATO erőihez való integrálása ne kizárólag Magyarországot terhelje, hanem ezeknek a költségeknek egy jelentős részét a NATO vállalja magára.

A Horn-kormányt - és a mögötte álló politikai pártot - nyomasztotta egykori kommunista múltja és Moszkva-hűsége. Úgy érezte: minden feltétel nélkül kell csatlakoztatnia Magyarországot a NATO-hoz, hogy ezzel is igazolja a Nyugathoz való feltétlen lojalitását. Valójában ez a kommunista múlt biztonsági kockázata, mivel túlkompenzálásra, - szervilis magatartásra - kényszeríti az egykori kommunistából szocialistává átvedlett vezetőket. Alázatosabban kiszolgálják a Nyugat minden kívánságát, mint azok a politikai vezetők, akiknek nincs ilyen múltja, és akik nem akarnak mindenáron szalonképesek lenni a Nyugat jelenlegi vezető köreinél.

Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat illetően hasonló a helyzet, mint a NATO-ba való belépésünkkor volt. Abból a valós helyzetből kellene kiindulnunk, hogy az Európai Uniónak sokkal jobban szüksége van Magyarországra, mint Magyarországnak az Európai Unióra. Ez abból a tényből adódik, hogy az Uniónak bizonyíthatóan sokkal több haszna van Magyarországból, mint amennyi haszna Magyarországnak valaha is lehet az EU-ból. Magyarország alázatos vezetői sajnos előre megadtak az Európai Uniónak minden előnyt és kedvezményt: pénzügyit, gazdaságit, szociálpolitikait, anélkül, hogy ezért megkapták volna a viszonosság és egyenlő elbánás elvén alapuló ellentételezést. A brüsszeli bürokrácia máris gyarmattartóként diktálja a feltételeket a meghódított provincia Magyarországnak, és nyíltan közölte: csak másodrendű szerepre tarthat igényt, ha be is lép az Európai Unióba. Magyarországot külterjes mezőgazdasági művelésre kívánják átállítani, kapitalista nagybirtokrendszerrel és olcsó munkaerővel. Nyíltan közlik vele, hogy nem tarthat igényt a többi Uniós országgal való egyenlő elbánásra. Kezd testet ölteni az a sokak által megfogalmazott félelem, hogy Magyarország csak az Európai Unió hátsó udvarába kerülhet be, lakói pedig másodrendű polgároknak, cselédeknek.

Eljött az ideje annak, hogy Magyarország visszavegye az Európai Uniótól azokat a kedvezményeket, amelyeket valójában nem is lett volna köteles nyújtani addig, amíg nem tagja az Uniónak. Csupán Magyarország vezetőinek túlzott szervilizmusa vitte a magyar társadalmat ebbe a kedvezőtlen helyzetbe. Ha ezt megtenné Magyarország, akkor sokkal kedvezőbb feltételeket tudna kialakítani magának most, és időben is hamarabb kerülhetne be az Európai Unióba. Ma pontosan azért húzzák Magyarország felvételét a brüsszeli illetékesek, mivel amit kaphattak, azt már megkapták. Amíg hazánk nem rendes tag, addig az Európai Unió nem köteles ellentételezést nyújtani neki a központi költségvetéséből. Brüsszel számára tehát előnyös Magyarország felvételének a minél messzebbre való elhalasztása. Ha az Európai Unió csak akkor jutna a magyar kedvezményekhez, ha már Magyarország az Európai Unió tagja, akkor az meggyorsítaná a döcögő tagfelvételi eljárást.

Ha összevetjük az Európai Unióba való belépés előnyeit a hátrányokkal, akkor a hátrányok lényegesen meghaladják az előnyöket. Magyarország katonai biztonságáról nem az Európai Unió, hanem a NATO gondoskodik. Magyarország akkor is európai ország és a NATO tagja marad, ha nem lesz a gyarmattartóként viselkedő Európai Unió lekezelt provinciája. Magyarország, és a magyar állam, a Honfoglalással került Európába. Az Európai Unió nem azonos Európával. Európa létezett akkor is, amikor nem volt Európai Unió, és létezni fog azután is, amikor már nem lesz az Európai Unió, amely máris egy nyugati kiadású Szovjetunióra kezd hasonlítani.

Összefoglalva: Hiányzott a 2002. évi parlamenti választási kampányból: 1. Hogy az eladósítás és a kamatkapitalista magánpénzrendszer bevezetése hasította ketté az országot. 2. Hogy még nem történt meg az elszámolás a privatizált nemzeti vagyon 90%-ával a tényleges tulajdonosok, a magyar állampolgárok felé. 3. Hogy mekkora az ország tényleges eladósodása ma, s ezért milyen adósságterheket kell viselnie? 4. Hogy miként hajtottak végre adósságcserének nevezett újabb bankkonszolidációt 1997-ben, amely 3500 milliárd forinttal terhelte meg a költségvetést? 5. S végül hiányzott az is, hogy milyen súlyos hátrányokkal és mily csekély előnnyel járna az Európai Unióhoz való csatlakozás.

Amikor e sorok írója a Közép-Európai Egyetemen tartott konferencián felvetette, hogy a szembenálló felek ezúttal is mellőzték a valódi magyar sorskérdések megvitatatását a választási kampány során, és utalt a fent részletesen kifejtett problémákra, naivul azt hitte, hogy a konferencia vezetői erre valamilyen választ fognak adni. A választási kampánystratégiákhoz tartozónak vélte, hogy a demokratikus közélet e fontos fórumán ne másod- és harmadrendű kérdések körül folyjék a vita, hanem a társadalom szükségleteit, érdekeit és értékeit érintő legfontosabb kérdésekről. A választási kampányban azért uralkodott el a személyeskedés, mert a szembenálló felek mellőzték a valóban fontos kérdések felvetését. A konferencia szervezői és a vitát irányító szakemberek azonban nem válaszoltak a felvetett kérdésekre. Vajon miért nem?

A magyar demokratúra

Önrendelkező társadalom vagy létező demokrácia?

A Magyarországon is bevezetett létező demokrácia bukott rendszer, mert tartalmilag a diktatúra egyik változatának, azaz demokratikus formákat és eljárásokat is használó diktatúrának - demokratúrának - bizonyult. A demokratúra kívül demokrácia, belül pedig diktatúra. A magyar társadalom által kipróbált és megtapasztalt létező demokrácia azért bizonyult demokratúrának a valóságban, mert a szervezett magánhatalom uralmi formájaként lehetővé tette a nemzetközi pénzvagyonos réteg és hazai kiszolgálói számára a szabadsággal való visszaélés szinte korlátlan szabadságát. (A társadalom csődbejuttatásának, eladósításának és a közvagyon privatizációs kiárusításának a tényei ezt kellően bizonyítják.) E rendszer meghonosítói - a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőség teljes felszámolásával - az eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeket vezették be hazánkban. Ugyanilyen szélsőséges vagyoni- és pénzügyi viszonyokat hozott létre a nemzetközi pénzügyi közösség - a pénzrendszer és a multinacionális cégek tulajdonosa - a többi demokratikusnak nevezett országban és világszinten is a kamatkapitalizmus, valamint a szabad kereskedelem globalizálásával. Ez tehát a létező demokrácia a gyakorlatban nálunk és a nagyvilágban.

Az elméleti demokrácia pedig - mint a közjóra és az igazságos társadalomra vonatkozó idealista elképzelések, mint az elvont lehetőségek, erkölcsi elvárások és normatív igények, mint a szükségszerűségek és valószínűségek többé-kevésbé tudományosan végig gondolt eszmerendszere - utópiának,kívánatos, de megvalósíthatatlan vágyálomnak bizonyult. E vonzó elmélet gyakorlati kudarcának legfőbb oka, hogy megvalósítói fokozatosan feladták a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőség folyamatos megújítását, végül teljesen lemondtak arról, hogy az elméleti demokráciának ezt az alapkövetelményét a valóságba is átültessék.

A megvalósult reál-demokrácia (a demosz, a nép uralma) szószerinti jelentésével ellentétben a pénzvagyonos réteg - egy elenyésző kisebbség - szervezett magánhatalma. A befektető és korporációs elit öröklődő vagyonára támaszkodva autokratikusan, sőt diktatórikusan uralkodik a formális egyenlőség kulisszái mögött. A demokrácia megvalósult formái ezért nem érdemlik meg a piedesztálra emelést, azt a megszentelt státuszt, amelyben haszonélvezőik akaratából a függőhelyzetű tömegtájékoztatás és a hivatalos tudományosság képviselőitől részesülnek. A létező demokrácia egyáltalán nem a kormányzás optimális rendszere, és globális szinten való elterjedése sokkal inkább pénzügyi-gazdasági és fegyveres erőszaknak tudható be, mint erkölcsi felsőbbrendűségének. A XXI. század kezdetén a létező demokrácia olyan ideológiává és társadalmi gyakorlattá alakult, amely katonai erőszak nélkül már nem tarthatna igényt arra, hogy valóságos társadalmi és kormányzati rendszer legyen.

A liberalizmus eredetileg a minden egyes embert megillető emberi jogokat és politikai szabadságjogokat jelentette, amelyek csak a demokrácia társadalmi-politikai rendszerében érvényesülhetnek. Ezért a demokrácia és a liberalizmus kezdettől fogva összefonódott. De ahogyan a mindenegyes embert megillető egyéni és közösségi szabadságjogok, köztük a gazdasági esélyegyenlőséget biztosító jogok, a létező demokrácia körülményei közepette átalakultak a pénzvagyonos és korporációs réteg korlátlan gazdagodását biztosító előjogokká, ugyanúgy a liberális demokrácia is átalakult a fináncoligarchia szervezett magánhatalmát biztosító formális demokráciává. A vállalkozói szabadságon és gazdasági esélyegyenlőségen alapuló szabadverseny, a piac, vagy piacgazdaság pedig a pénzrendszert kisajátító - és azt a saját magán-monopóliumaként működtető - nemzetközi pénzügyi közösség uralma alá került. Ma már csak a pénzmonopolista elit érdekeit szolgáló verseny létezik és ez értendő a piac, vagy piacgazdaság elnevezés alatt. A gazdasági hatalom monopolizálódásával a politikai hatalom is egy szűk elit kezében összpontosult, amelyet a létező demokrácia formális játékszabályai szerint - elsősorban a szervezett pénzhatalom és a korporációk érdekében - működtet. A továbbiakban a létező demokrácia alatt az önmaga lényegét fokozatosan megtagadó "megvalósult liberalizmus" reál-demokráciáját, "demokratikus" diktatúráját, a demokratúrát értjük.

A liberális demokrácia és a rendszerváltás

Az 1989-es rendszerváltás idején unos-untig idézték - közhellyé koptatva - Churchill-nek azt az állítólagos kijelentését, hogy "a demokrácia a legrosszabb rendszer, kivéve az összes többit". Ezt úgy pontosíthatjuk, hogy a megvalósult alibi-demokrácia valóban az egyik lehető legigazságtalanabb és legkártékonyabb társadalmi berendezkedés, de a brit politikus tévedett, mert van nála jobb rendszer: ez pedig a pénzügyi-gazdasági esélyegyenlőségre épülő - azt folyamatosan megújító - társadalmi-politikai önrendelkezés, amelyben az alulról jövő ellenőrzés nem teszi lehetővé, hogy a szervezett közhatalom, azaz az állam diktatúrája helyébe a szervezett magánhatalom uralma, a pénzviszonyok arctalan diktatúrája lépjen. A szervezett magánhatalom a pénzrendszert kisajátító finánctőke és a tulajdonában lévő multinacionális korporációk pénzügyi-gazdasági hatalmát jelenti, amely kizárólag a profit szempontokat követi, s mivel monopolizálja a gazdaságot, ezért eredendően antidemokratikus. A nép uralma a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló, az esélyegyenlőséget nemzedékenként megújító önrendelkező társadalom, amelyben a polgár az uralkodó elit szolgálatában álló manipuláló közvetítések és pártgépezeti torzítások nélkül - közvetlenül - dönthet minden általa fontosnak ítélt kérdésben. Erre az elektronikus világháló már technikai lehetőséget biztosít. Valójában ez lenne a demos, a nép uralma, de mivel ezt a fogalmat már lekötötték az alibi-demokrácia, vagyis a szervezett magánhatalom álcázott diktatúrájának - a demokratúrának - a megjelölésére, ezért a valódi népuralom számára ma már más elnevezést kell használni. Ez az új megjelölés agazdasági esélyegyenlőséget folyamatosan megújító önrendelkező társadalom. Ebben csak azok a vagyoni és társadalmi különbségek részesülnek védelemben, amelyek az egyes polgárok személyes teljesítményén alapulnak. Aki többet nyújt, annak többletteljesítménye arányában jusson több vagyon és hatalom. Az önrendelkező társadalomban csak ezek a vagyoni és státuszbeli különbségek legitimek.

A liberális demokrácia eddig megvalósult változataiban képtelen volt megszüntetni a társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőtlenséget, pedig a demokrácia, mint eszmerendszer, a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavával indult világtörténelmi hódító útjára. A szabadság az erőseknek kedvez, és lehetővé teszi az emberek megkülönböztetését képességeik és teljesítményük szerint. Az egyenlőség a gyengéknek kedvez, mert megvédelmezi azok érdekeit és értékeit - biztosítva alapvető szükségleteik kielégítését, - akik az erősekkel való versenyben alulmaradnának. A helyesen értelmezett egyenlőség a társadalmi felelősséggel párosult szabadság, mert elejét veszi annak, hogy az erősek hozzájussanak a szabadsággal való visszaélés korlátlan szabadosságához, és azt is megakadályozza, hogy az erősek elnyomják - pénzügyileg kifosszák - a gyengéket. Az egyenlőség ennyiben a szabadság korlátozása. Szabadság nélkül nincs előrehaladás a társadalomban, egyenlőség nélkül pedig nincs társadalmi igazságosság. A kettő közötti optimális viszony kialakításához viszont szükség van a testvériségre, a társadalmi szolidaritásra, arra, hogy az ember igénybe vegye legmagasabb rendű, önmagán is túlmutató képességeit, amelynek révén meg tudja találni a helyes arányt az erősek szabadsága és a gyengék védelmét szolgáló egyenlőség között. Mindebből következik, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt válhat egy harmonikus társadalmi rend célkitűzésévé. Ha a három közül bármelyiket elhagyjuk, kiegyensúlyozatlan és igazságtalan társadalmi rend jön létre.

A három követelménynek együttesen kell meglennie. Egy autó, hacsak motorja van, de fékberendezése nincs (vagy az gyenge), akkor életveszélyes, állandóan karambolozik. Vagyis az erőseket nem korlátozó társadalom az erősek önkényéhez, diktatúrához vezet. A motor nélküli, vagy gyenge motorral rendelkező autó, amelynek csak fékberendezése van, viszont nem alkalmas a közlekedésre. Vagyis a kierőszakolt egyenlősdire épülő társadalom mozgásképtelen, stagnálásra van ítélve. A társadalom harmonikus működéséhez a fejlődést segítő szabadságra (motorra) és a társadalmi felelősséget, igazságosságot érvényesítő egyenlőségre (fékberendezésre) egyformán szükség van. De a testvériség követelménye sem mellőzhető. Ez a jó autóvezetőt jelenti, aki megtalálja megfelelő arányokat, az optimális összhangot a motor és a fékberendezés működése, az útrendszer és az úti cél között. A létező demokrácia minden eddigi formája azért bukott meg, mert képtelen volt a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget biztosítani minden egyes ember számára, azaz fékberendezés nélküli járművé vált.

Állandó növekedés helyett fenntartható erőforrások

A gazdasági esélyegyenlőség mellőzése (fokozatos felszámolása), megakadályozta, hogy a létező demokráciában biztosítva legyen minden ember optimális fejlődése. Ehhez Földünk egészén az egy személyre és egy négyzetkilométerre eső energia- és élelmiszertermelés optimális arányaira, a mindenegyes ember javát szolgáló erőforrások fenntarthatóságára - és nem az állandó növekedésre - van szükség. Az emberiség létfeltételeit és a bioszféra egyensúlyát biztosító természeti- és humánerőforrások megőrzésére kell törekedni az úgynevezett "fenntartható növekedés" hajszolása helyett. Ez az un. "fenntartható növekedés" is vég nélküli, és valójában nem fenntartható. Be kell végre látnunk, hogy nem lehetséges a végtelen növekedés véges földgolyónkon. A rákdaganathoz hasonló beteges növekedési kényszert a pénzrendszerbe feleslegesen beiktatott kamatos-kamat mechanizmus kényszeríti ki a reálgazdaságból. A szabad kereskedelem mai globális rendszerében a termelés azért folyik, hogy a pénzzel még több pénzt lehessen előállítani a gazdasági és kereskedelmi tevékenység közbeiktatásával. A pénzvagyon felhalmozásának pedig nincs felső határa. A fenntartható jelző valójában azt jelenti, hogy a pénzgazdaságban folyó tevékenységnek folyamatosan biztosítania kell a pénzvagyonosok számára a minden kockázat- és felelősségvállalás nélkül - pusztán az időmúlás alapján - járó kamathozamot. A kamatközpontú pénzgazdasággal ellentétben az igazi közgazdaság az emberi szükségletekre termel. Ezek a szükségletek természeti törvényeken alapulnak és végesek. Ezért a valódi közgazdaság lehetővé teszi a természeti és humán erőforrások optimális fenntarthatóságát, a pótolhatatlan nyersanyagok megőrzését, a természeti környezet megóvását, és az emberiség megszabadítását a pusztító növekedési kényszertől.

A létező demokrácia legnagyobb hibája, hogy nem volt képes megszüntetni a társadalmi egyenlőtlenséget, s ez nem átmeneti fogyatékossága, hanem állandó és strukturális tulajdonsága. Tagadhatatlan, hogy valamennyi létező demokrácia lényegesen növelte a jövedelmi, a vagyonelosztási és a társadalmi státuszbeli különbségeket. Ma sem mutatkozik semmi jele annak, hogy a létező demokrácia a jövőben képes lenne csökkenteni vagy felszámolni őket. Az Egyesült Államokban például a legalacsonyabb jövedelmek, amelyek éppenhogy biztosítják a megélhetést, már több évtizede stagnálnak. Ugyanakkor a legmagasabb jövedelmi csoportok sajátítják ki maguknak a gazdasági növekedés teljes hasznát. Magyarországon a rendszerváltás óta a legalacsonyabb jövedelmű 10 százalék és a legmagasabb jövedelmű 10 százalék közötti különbség a 9-szeresére növekedett. A demokráciával foglalkozó legtöbb elmélet mellőzi azt a tényt, hogy a társadalmi egyenlőtlenség bizonyos formái a létező demokrácia lényegi sajátosságai. Egy száz szavazóból álló képzeletbeli demokráciában az 51 szavazóból álló többség kisajátíthatja a 49 szavazóból álló kisebbség vagyonát. A többség ezt a vagyont el is oszthatja maga között. Ha viszont a választás napján egy szavazó beteg, akkor ez a többség elveszítheti ezt a jogát. Ha a többség mondjuk 62-ből áll, akkor már kevesebb vagyont vonhat magához, s egy 99 főből álló többség már csak egyetlen személy vagyonát vehetné el. A gyakorlatban egy 2/3-os vagy 3/4-es koalíció könnyedén érvényesítheti akaratát a kisebbséggel szemben. Például a többség kizárhatja a kisebbséget a munkaerőpiacról, vagy számára kedvező munkajogi szabályokat írhat elő. Minden demokrácia arra csábítja a többséget, hogy előnyöket szerezzen a maga számára a kisebbség hátrányára.

A gyakorlatban valamennyi létező liberális demokrácia, olyan megosztott, duális társadalom, ahol létezik egy érdekei védelmére nem képes, marginalizálódott kisebbség. A múltban a konzervatív arisztokrácia attól félt: a demokrácia lehetővé teszi, hogy a szegény többség elvegye a gazdagok vagyonát és azt valamilyen formában szétossza. A történelmi valóság azonban ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A nyugati demokráciákban az átlag emberek nem fordulnak az irányító elit ellen. Sokkal inkább csatlakoznak ehhez az elithez, hogy az ún. alsóbb osztályt elnyomják. A társadalom legalacsonyabb státuszú kisebbségét rendszerint megfosztják az alapvető jogok garanciáitól, legyenek azok politikai szabadságjogok, vagy társadalmi-szociális jogosultságok. Több európai országban is, szinte versenyeznek a politikai pártok abban, hogy melyikük lép fel keményebben a népszerűtlen kisebbséggel, például az illegális bevándorlókkal szemben.

A létező demokrácia és a béke

Az egyik legjobban propagált elméleti feltételezés, hogy a tartós béke megvalósulásához a létező demokrácia világrendszerré válására van szükség. E szerint az elmélet szerint a demokráciák nem viselnek háborút egymással szemben. A kutatás azonban nem támasztotta alá ezt az elméletet és tényekkel nem igazolható, hogy a létező demokráciák békésebben viselkednének, mint a más berendezkedésű országok. Amit viszont alátámasztott a kutatás az a következő: (1) valamennyi létező demokráciában fennáll a nagyarányú vagyoni és jövedelembeli különbség. (2) Ez a vagyoni és jövedelmi különbség egyetlen egy demokratikus államban sem csökkent folyamatosan. (3) Azokban a demokráciákban, amelyek már több mint egy nemzedék óta fennállnak, avagyoni egyenlőtlenség növekedett. (4) Ugyanezekben a demokráciákban a jövedelmi egyenlőtlenségek is növekedtek.

A létező demokrácia és a globális egyenlőtlenség

Noha történelmileg a demokratikus államok a gazdaságilag leghatékonyabbak, a létező demokrácia globális szinten sem csökkentette az egyenlőtlenségeket. A legfejlettebb ipari demokráciák nyilvánvaló gazdagsága ellenére például Afrika egyes térségeiben 100 milliók élnek olyan színvonalon, amely nem éri el a középkori Európa szintjét. A 20. században a leggazdagabb államokban demokratikus rendszer volt. Ennek ellenére az elmúlt 150 évben a vagyoni javak globális elosztása nem változott. A létező demokrácia nem készteti arra gazdagokat, hogy az országon belüli szegényeknek - nemzetközi szinten pedig a szegény országoknak - pénzt adjanak. A vagyonos réteg a kezében lévő magánpénzrendszerrel működteti a fejlett ipari demokráciák gazdasági életét. Ez a kamatozó hitelpénzrendszer, a benne működő kamatos kamat mechanizmus révén, lehetővé teszi, hogy országon belül a vagyon a szűk pénzügyi elithez, nemzetközi vonatkozásban pedig, a leggazdagabb országokhoz áramoljék. Ennek eredményeként évről-évre nő a szakadék a pénzvagyonosok és a társadalom egyre jobban eladósodott többi része, valamint a gazdag ipari demokráciák és a harmadik, sőt negyedik világ szegény országai között. Az erőforrások igazságosabb elosztásával, így például újraelosztó adózással, ún. transzfer adók bevezetésével csökkenteni lehetne a vagyoni és jövedelmi különbségeket. Erre néhány demokratikus állam már példát is szolgáltatott. Az egyik ilyen történelmi példa az, amikor a német egyesítést követően a korábbi nyugat-német tartományok különleges jövedelmi adóval támogatták az egykori Kelet-Németországot alkotó új német tartományokat. Az Európai Unióban az a hivatalos politika, hogy a regionális össztermék (GNP) nem lehet az uniós átlag 75 százaléka alatt. Ennek a politikának része az is, hogy az erre rászoruló és az ezt kérelmező tagországokat a GNP-jük 6 százalékával támogatják évente.

Ha a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségből indulunk ki, akkor megállapíthatjuk, hogy földgolyónk jobban nézne ki demokrácia nélkül, mint a megvalósult reál-demokráciával. A demokratikus berendezkedésű országok létrejötte egybeesett egy példa nélkül álló nagy globális egyenlőtlenséggel. A globális méretű egyenlőtlenség - mind abszolút, mint relatív értelemben - egyre nagyobb az egyes országok össztermékében, GDP-jében kifejezve. Az elmúlt 150 évben egyre szélesedett a jövedelmi szakadék az államok között. Ezt támasztják alá a rendelkezésre álló statisztikai adatok, amelyekből látható, hogy a gazdasági-jövedelmi különbségek kisebbek a demokráciák között, mint a demokratikus és nem demokratikus országok között. A Világbank adatai szerint mintegy 2,8 milliárd ember él napi 2 dollár jövedelem alatt. Közülük 1,2 milliárd kevesebb, mint 1 dollárból kénytelen megélni. Akadnak olyan nem-demokratikus rendszerű országok, pl. az Egyesült Arab Emirátusok, ahol az életszínvonal magas. Ugyanakkor vannak szegény demokráciák is. Mégis a gazdasági jólét és a demokratikus rendszer közötti kapcsolat oly szoros, hogy egyes kutatók a gazdasági jólétet a létező demokrácia előfeltételének tekintik. Egyes teoretikusok egyenesen azt állítják, hogy a létező demokrácia gazdaggá tesz. De a statisztikusok ehhez hozzáteszik, hogy a fejlett ipari országok - jelentős mértékben - más országok szegényen tartásával lesznek gazdaggá. Tény, hogy a létező demokráciákban jelenleg hiányzik a politikai akarat olyan nagyarányú nemzetközi szintű jövedelem-átcsoportosításra, amely csökkentené a szegény országok és a fejlett ipari demokráciák közti szakadékot. Az ipari demokráciák a jelek szerint strukturálisan képtelenek egy ilyen politikai akarat létrehozására.

A létező demokrácia és a nacionalizmus

A vagyonos elit szervezett magánhatalmát fenntartó liberális demokrácia, elválaszthatatlanul kapcsolódik a nacionalizmushoz és a nemzetállamhoz. A demokrácia és a nacionalizmus párhuzamosan fejlődött. A rendkívül meggazdagodott szűk uralkodó réteg többek között a nemzeti hovatartozás fokozott hangoztatásával állította maga mellé a társadalom hátrányos helyzetűvé vált rétegeit. Azt hangoztatta, hogy nem a vagyoni különbségek megosztó-szétválasztó ereje, hanem az egyazon nemzeti közösséghez való tartozás érzése a lényeges. A reál-demokrácia játékszabályai szerint a hatalmat a nép által megválasztott képviselők meghatározott ideig, vagyis a következő választásig gyakorolják. A demokrácia szó egyben a jogegyenlőséget is kifejezi, a többség formális uralmát a kisebbség felett, az állampolgárok szabadságának és egyenjogúságának az elismerését. A nép fogalma azonban bizonyos értelemben megfelel a nemzet fogalmának és egy nemzetállam népe azonos a nemzettel. A nyugati demokráciák politikusai felváltva beszélnek "nemzetünkről", "népünkről" és az "állampolgárok közösségéről". A demokraták, azaz a népuralom hívei ragaszkodnak a démosz, a nép kategóriájához, mint a demokrácia társadalmi rendszerének az alapvető politikai egységéhez. Történelmileg mindez elvezetett a liberális demokrácia és a konzervatív nacionalizmus szövetségéhez.

A konzervatívok mindig készek voltak arra, hogy erősítsék az állami struktúrát olyan mértékig, amely lehetővé teszi a változást akaró népi erők szükséges kontrollját. Az individuális szabadság és a szabadpiac harcosai: a liberális demokraták sem viszonyultak ellenségesen az államhoz. A liberális demokraták kezdettől fogva védelmezték az egyént és az egyén jogait az állammal szemben, s ezért kényszerűségből támogatták az általános választójogot, amely az egyetlen garanciája a demokratikus rendszerű államnak. Ezáltal maga az állam vált azoknak a reformoknak első számú hordozójává, amelyeknek meg kellett szabadítaniuk az egyént, a polgárt a múltból örökölt társadalmi kötöttségek alól. A szocialisták számára az állam hajtotta végre a közakaratot. A konzervatívok számára az állam védelmezte a hagyományos jogokat a közakarattal szemben. A liberálisok számára az állam hozta létre azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tették az egyéni jogok érvényesítését. Mindhárom egymással rivalizáló ideológia szerint az államot erősíteni kellett a társadalommal szemben, miközben retorikájukban valamennyi arra hivatkozott, hogy a társadalmat kell erősíteni az állammal szemben. Az 1789-től 1848-ig terjedő időszakban a forradalom hívei és ellenzői álltak egymással szemben. A politikai küzdelem tehát a liberálisok és a konzervatívok között zajlott. Azokat, akik magukat radikálisoknak, jakobinusoknak, republikánusoknak vagy szocialistáknak nevezték - valójában a liberálisok militáns képviselőinek tartották. A mai napig fennálló liberális-szocialista szövetség a liberális és egyenlőségi gondolkodásban gyökerezik. 1830 táján kezdett elkülönülni a liberalizmus és a szocializmus, és 1848-ra ez az osztódási folyamat be is fejeződik: a két irányzat szétválik. Ugyancsak ekkor kezdődik a liberálisok és a konzervatívok összebékülése. A konzervatívok felismerték, hogy a tulajdonjog védelme tekintetében azonosak a törekvéseik a liberálisokéval. A konzervatívok számára a tulajdon jelképezte a folyamatosságot és ez volt az alapja a családi és a közösségi életnek, a nemzeti összetartozásnak. Egybekapcsolta őket azon forradalmi törekvések elleni fellépés, amely törekvések fenyegethették volna vagyoni helyzetüket.

Közeledtek a konzervatívok és a szocialisták is egymáshoz. Nem bizonyult teljesen igaznak az a feltételezés, hogy a konzervativizmus és a szocializmus kizárja egymást. A konzervatívok ugyanis támogatják a tekintéllyel rendelkező és aktivista államot, ugyanúgy ahogyan a szocialisták. A liberális-szocialista szövetség eredményeként létrejött egyfajta szocialista liberalizmus. A liberális-konzervatív szövetség révén pedig egyfajta konzervatív liberalizmus. Vagyis a történelmi fejlődés során előállott kétfajta liberalizmus. Egyes szerzők, így Immanuel Wallerstein felveti azt, hogy "nem tekinthetők-e a különböző 20. századi totalitárius rendszerek a konzervatív-szocialista szövetség egyik maradandóbb formájának abban az értelemben, hogy létrehozták a tradicionalizmusnak egy olyan alakzatát, amely egyszerre volt populista és szocialista. Ha ez így van, akkor ezek a totális rendszerek olyan változatot képeztek, amelyben a liberalizmus maradt a központi helyen. . . A liberalizmus erőteljes ellenzésének látszata mögött megtalálhatjuk mindeme rendszerek kívánalmainak a közös alkotóelemét, azaz a hitet a termelékenység növekedése révén elért haladásban, amely a liberálisok szentírása volt. Ily módon levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szocialista konzervativizmus bizonyos módon a liberalizmus egyik variánsa volt, ördögi formában." Wallerstein ezután felteszi a kérdést, hogy nem lenne-e helyes 1789-et követően csupán egy igazi ideológiáról: a liberalizmusról beszélni, amely azonban három változatban mutatkozott meg. Wallerstein szerint 1789 és 1848 között a küzdelem a konzervativizmus és a liberalizmus között zajlott, amely kulturális hegemóniára törekedett. 1848 és 1914 között a liberalizmus uralkodó helyzetben volt, miközben a marxizmus szocialista ideológiája megpróbált vele rivalizálni. 1917 és 1989 között megvalósult az így értelmezett liberalizmus világszintű egyeduralma. Wallerstein úgy véli, hogy a leninizmus, amely retorikájában élesen bírálta a liberalizmust, valójában annak egyik megtestesítője volt.

Előző fejtegetéseinkben a liberalizmus kifejezést a liberális demokrácia szinonimájaként használtuk. A legtöbb demokrata meg van arról győződve, hogy a demokrácia, vagyis a népuralom legitim rendszer, függetlenül attól, hogy ki hogyan határozza meg: ki és mi a nép? Még a teljesen zárt faji-nemzeti közösségek is lehetnek demokratikus berendezkedésűek. A demokratikus nacionalista álláspont a legtöbb demokrata számára elfogadható és szinte valamennyi létező demokratikus állam ezt el is fogadja. A demokrácia tehát megerősíti a nacionalizmust, mint az állam létrehozásának megalapozó eszmerendszerét.

A létező demokrácia, mint ostromlott erőd

A nemzetállam és a globális egyenlőtlenség kombinációja hozta létre a szegénység világóceánjában a létező demokrácia ostromlott erődjét. Soha nem volt könnyebb egyik kontinensről a másikra utazni, mint manapság, de a migráció, az emberek áramlása a gazdag nyugati demokráciákba rendkívül nehéz. A nagy jövedelmű demokráciák kevesebb bevándorlót engedélyeznek, mint néhány demokratikusnak nem tekinthető ország (pl. Egyesült Arab Emirátusok). Azok az országok, amelyek nemzeti jövedelmükből a legmagasabb részt fordítják a bevándorlás korlátozására, mind demokráciák. Ugyancsak demokrácia a legtöbb olyan ország, amelyik elektronikus megfigyelőrendszerrel védelmezi határait a bevándorlók elől. A demokráciák lényegesen kevesebb segélyt juttatnak el a szegény országoknak, mint amelyre gazdasági teljesítményük növekedése lehetőséget nyújtana. Az egy főre jutó nemzeti jövedelemben a legnagyobb különbségek a demokráciák és a nem demokratikus országok között vannak.

A liberális demokráciák egyformaságát és egyöntetű alkalmazkodását az irányító elit igényeihez azóta bírálják, amióta létrejöttek. Kezdetben ez a kritika vágyakozást fejezett ki az arisztokrata individualizmus iránt, s még ma is közkedvelt módszer elitistának minősíteni ezt a fajta bírálatot. Mára az arisztokrácia kulturális különállását a nívótlan tömegkultúra harsány és szenzációhajhász különállása váltotta fel. A kulturális konformitás elleni bírálat elsősorban a liberális társadalomnak szól, s nem a demokráciát, mint politikai rendszert támadja. A reáldemokrácia apologétái szerint a demokráciát, mint politikai rendszert nem lehet felelőssé tenni az uniformizált kultúráért vagy a társadalmi konformitásért. A demokrácia-propaganda különösen Kelet-Európában 1989 után a demokráciát politikailag dinamikusnak és belsőleg változatosnak igyekezett beállítani. Valójában valamennyi nyugati demokráciában olyan megszilárdult pártrendszerek jöttek létre, amelyeket zárt elitek irányítanak. Ők alkotják a politikai osztályt. Ezekbe a zárt politikai csoportokba rendkívül nehéz bejutni. A létező demokráciának ez a rendszere kívülről tekintve se nem dinamikus, se nem nyílt a megújulásra, az innovációra. Mindennek az eredményeként a létező demokráciákban a megújulást jelentő politikai eszmék hiánycikket képeznek. A politikai hatalmon osztozkodó pártok között a különbség csökken. A liberális demokrácia egyre erőteljesebben akadályozza újabb nagy politikai pártok létrejöttét, és ezért csekély esély van arra, hogy tízévenként olyan politikai párt alakuljon, amely elnyeri a választópolgárok 5 százalékának a szavazatát. A demokrácia tehát olyan társadalmakat hozott létre, amelyek túlságosan is egyhangúak és uniformizáltak. A reál-demokrácia olyan megvalósult utópiának bizonyult, amely szinte minden vonatkozásban kudarcot vallott saját eszméinek a gyakorlatba való átültetése során. A liberális demokrácia olyan társadalmat hozott létre, amely magát utópiaellenesnek tekinti. A liberális ideológia szerves részét képezi az utópiaellenesség. A liberális és a demokrata utópiaellenesség egy és ugyanaz a dolog. A liberális demokrácia számos híve az utópikus eszmék következményének tartja a totális rendszerek megszületését Európában. Ezért több liberális demokrata ma is hirdeti, hogy a politikai rendszert meg kell védeni a társadalommal folytatott utópista kísérletezésektől. Számukra a demokrácia - többek között - valamiféle utópia ellen védelmező mechanizmus.

A létező demokrácia önimádata és viszonya a kritikához

A létező demokrácia meglepően nagy ellenállást tanúsít minden valódi megújulást jelentő innovációval szemben. Ez összefügg azzal, hogy képtelen elfogadni bármely alapvető bírálatot. A demokrácia-elmélet hívei időnként kijelentik, hogy a létező demokrácia tökéletlen rendszer, de a gyakorlatban mégis vallásos tiszteletben részesítik. Demokratikus társadalmakban a demokrácia bírálata még alapvető elveinek a kétségbevonása nélkül is gyanús és elutasításban részesül. Különösen elutasítják azt, hogy a demokratikus rendszer elfajulhat és degenerált, korrupt rendszerré válhat. Ezt a fajta bírálatot a fasizmussal azonosítják, amelynek a propagandájában valóban szerepet játszott a demokrácia elfajzása, morbidnak és enerváltnak bélyegzett dekadenciája.

A demokrácia egyes mai bírálói a korrupciót hozzák fel ellene, felsorolva olyan eseteket, amikor politikusokat megvesztegettek. De a reál-demokrácia alaposabb bírálói elsősorban abban látnak kivetnivalót, ahogyan ez az istenített társadalmi berendezkedés az elmúlt ötven évben fejlődött. Sokat hivatkoznak például az amerikai elnökválasztás elfajulására, hogy már nemcsak elmarad a valódi politikai programok és személyiségek versengése, hanem a kampány-menedzserek által előállított politikusi arculatok is konfekció-áruvá váltak. Bírálat tárgyává teszik azt is, hogy Nagy-Britanniában Tony Blair kormánya hétről-hétre a közvélemény-kutatásokhoz igazítja politikáját azért, hogy maximalizálja választói körében a támogatók arányát. A bírálók egyik fő érve, hogy egyre nő a választópolgárok közömbössége, s ez tükröződik a választásokon való folyamatosan csökkenő részvételben. Ugyancsak szemére vetik a demokráciának, hogy elfordult az általa hirdetett politikai esélyegyenlőségtől és a valódi önrendelkezéstől. A bírálatok kiemelik, hogy a reál-demokráciák integrált hatalmi elitje az önrendelkezést és a politikai-gazdasági esélyegyenlőséget nem tekinti a létező demokrácia alapvető - lényegi - tulajdonságának. A demokratikus társadalmakban berendezkedett szervezett magánhatalom elutasítja, hogy ezt a rendszert korruptnak és degeneráltnak minősítsék. Ez az elutasítás logikailag azt jelenti, hogy a politikai és gazdasági egyenlőséget, valamint az önrendelkezést megtagadó reál-demokrácia belső tulajdonságainál fogva szükségszerűen tiszta, igazságos és tökéletes rendszer. Ez egyfajta társadalmi önimádathoz vezet, amely rokonságot mutat a túlzó nacionalizmusokban fellelhető nemzetimádattal. A demokrácia tökéletességének és megszentelt voltának ez a hiedelme létrehozza az önelégültségnek egyfajta légkörét, amely elzárja az utat minden alapvető megújulás elől. A megszentelté minősítés ellene van minden változtatásnak, minthogy ami szent, azt meg kell őrizni. Minden olyan reform és újítás, amelyet csak demokratikusnak nem minősíthető eszközökkel lehetne végrehajtani, a demokráciában eleve tilosnak minősül, még akkor is, ha társadalmi hasznossága egyértelműen bizonyítható. Európa-szerte a demokrácia ma a szabad piac és a szabad kereskedelem korlátot nem ismerő kiterjesztésével és elmélyítésével azonosul. A reál-demokrácia bevezetése a deregulációt, privatizációt, piacorientált politikát, a szabad kereskedelmet és a globalizációt jelenti a nyomában járó hatalmas egyenlőtlenségekkel. A létező demokrácia - függetlenül a népuralom eredeti jelentésétől - ma már nem létezik az ún. szabad piactól elválasztva. Gazdasági értelemben a demokráciát a pénztőke és a korporációk korlátlan szabadságát biztosító szabad piaccal, vagyis a pénzügyi fölénnyel való visszaélés szabadságával lehet azonosítani. Az alapvető emberi jogok és politikai szabadságjogok egy része, így például a tulajdonhoz való jog, egyrészt liberális-demokrata jog, másrészt a gazdaság működésének előfeltétele. A piac szó valójában a szervezett magánhatalom szépítgető elnevezése. A gyülekezési és egyesülési szabadság - különösen, ha azt jogi személyek, gazdasági társulások formájában értjük - egyértelműen azzal jár, hogy szabadon jöhetnek létre a piac arctalan, csak absztrakt jogi személyiséggel bíró, szereplői. A liberális demokráciában, vagyis a szervezett magánhatalom uralmának a körülményei közepette a jog uralma pedig azt jelenti, hogy a szervezett közhatalom - az állam - a rendelkezésére álló erőszak-monopólium segítségével köteles megvédeni a szervezett magánhatalom pénzmonopóliumát, magántulajdonát és így biztosítani cselekvési szabadságát. A jog uralma biztosítja a szervezett magánhatalomhoz tartozó társulások, a bankok és korporációk cselekvési szabadságát. Történelmi tény, hogy a szervezett magánhatalom monopolizált "piaca" már létezik a legtöbb államban. A szervezett magánhatalom tulajdonában lévő korporációk állítják elő az áruk és szolgáltatások döntő részét az ipari demokráciákban. A szervezett magánhatalom által dominált demokráciában természetesen a szervezett közhatalom, az állam, csak igen korlátozottan ellenőrizheti a pénzügyi és a gazdasági tevékenységet. A szervezett magánhatalomnak ez a monopol gazdasága, amelyet eufemisztikusan modern piacgazdaságnak neveznek, csak az elfajzott reál-demokrácia körülményei között alakulhatott ki. A nyugati demokráciák ma már egyetlen országot sem ismernek el demokratikusnak, amelyik nem rendelkezik a szervezett magánhatalom számára a szabad pénzügyi és gazdasági tevékenységét biztosító monopol gazdasággal, azaz a "modern piacgazdasággal".

Amikor a nyugati demokráciák katonai erőt vesznek igénybe, hogy terjesszék a demokráciának nevezett társadalmi berendezkedést és érvényt szerezzenek az emberi jogoknak, akkor rendszerint rákényszerítik ezekre az országokra a szervezett magánhatalom pénzügyi és gazdasági uralmát, azaz az átértelmezett "szabad piacgazdaságot". A demokratikus politikai berendezkedés belsőleg valóban kialakított egyfajta piaci kultúrát. A demokráciák még ma is fennen hirdetik, hogy elkötelezett hívei az olyan etikusan hangzó céloknak, mint a piaci verseny. Az ilyen etikusnak tekintett törekvéseket erkölcsi kötelezettség rangjára emelt evidenciának tekintik. Egy demokratikus állam polgára valószínűleg elutasítaná azt a javaslatot, hogy országát tudatosan versenyképtelenné tegyék. Még akkor is elutasítaná, ha ez legitim stratégia lehetne a világ erőforrásainak az újraelosztására és fenntartására. Az ENSZ adatai szerint ma az emberiség fejlett ipari demokráciákban élő 20 százaléka fogyasztja el a rendelkezésre álló erőforrások 86 százalékát, és a Föld népessége 80 százalékának csupán az erőforrások 14 százaléka jut.

Mibe került az átmenet a létező demokráciába?

A Közép- és Kelet-Európában 1989 után lezajlott változások először mutatták meg a történelemben, hogy a szervezett magánhatalom uralmát jelentő reál-demokráciába való átmenet milyen negatív hatásokat eredményez. A fejlett ipari demokráciákban a demokratikus berendezkedés 100-200 év alatt fejlődött ki. Nagy-Britannia 1800-ban egészen másképpen nézett ki, mint 2000-ben. A hatalmas különbség nem csak a demokrácia hatásának tulajdonítható. Kelet-Európában viszont az új politikai és gazdasági rendszer néhány éven belül került bevezetésre, mégpedig viszonylag pontos statisztikai megfigyeléssel párosulva. Ezért ha összehasonlítjuk 1995 Oroszországát 1985 Szovjet-Oroszországával, akkor a különbség döntően a gazdasági és politikai átmenetnek tudható be. Az átmenet a reál-demokráciába rendkívül sokba került. A legnagyobb ár, amit fizetni kellett, az emberi életek elvesztése, ami statisztikailag tükröződött a várható élettartam nagyarányú csökkenésében Kelet-Európa legtöbb országában - de különösen az Orosz Föderációban. Legszembetűnőbb a fiatal és középkorú férfiak halálozási arányának növekedése. A második legnagyobb költség az elhalálozási arányszám folyamatos növekedése. Ez megmutatkozik olyan betegségekben, mint a tuberkolózis, amely korábban már nem számított népbetegségnek. A harmadik ár: a szegénység példa nélkül álló növekedése, a jövedelmek nagyarányú csökkenése. A szegénység növekedésének egyik legfőbb okozója a csökkenő jövedelmekkel és emelkedő inflációval párhuzamosan a vagyoni és jövedelmi különbségek rendkívüli megnövekedése volt. Az ötödik ár, amit fizetni kellett a demokráciáért a nemek közötti megkülönböztetés fokozódása. A szovjet birodalom fennállása idején az érvényes kvóták elősegítették, hogy számos nő került döntéshozói pozícióba. A demokratikus rendszer következtében drasztikusan csökkent a vezető állású nők száma. Ugyancsak kisebb lett az állásban lévő nők száma, miközben a rájuk nehezedő munkateher - háztartáson kívül és belül - megnövekedett. A demokráciáért fizetett hatodik ár az iskolázási rendszer jelentékeny romlása. A hetedik költség a munkanélküliség nagyarányú növekedése, az alulfoglalkoztatottság, valamint a fekete és a szürke gazdaság térnyerése. Mindezt kiegészítette az egyéni biztonság és a közbiztonság drámai romlása.

Milyen haszonnal járna a reál-demokrácia lecserélése ?

A szovjet birodalom felbomlásával Kelet-Európában és Oroszországban tanúi lehettünk, mekkora károkat okozott a pénzoligarchia szervezett magánhatalmának a kiépülése a reál-demokrácia politikai rendszerének a bevezetésével. Vegyük most közelebbről szemügyre, hogy milyen haszonnal járna a bevezetett rendszer lecserélése, pl. egy olyan régebbi demokratikus modellel, amilyen a demokrácia hazájának nevezett Nagy-Britanniában működik. Az első következmény a várható élettartam megnövekedése lenne. A második, hogy javulna a közegészségügy és csökkenne a különböző fertőző betegségekben való megbetegedés aránya. Harmadik lenne a szegénység nagyarányú csökkenése. Negyedik következményként mérséklődnének a jelenlegi nagy jövedelembeli különbségek. Ötödikként megnövekedne a nők társadalmi státusza. Többen kerülnének ismét politikai és gazdasági vezető pozícióba. Hatodikként több erőforrás jutna a közoktatásra és a nevelésre, továbbá növekedne az oktatás színvonala. Hetedikként csökkenne a munkanélküliség. Kevesebb embernek kellene teljesen bizonytalan munkakört betöltenie, vagy pedig rendkívül alacsony termelékenységű munkát végeznie. Ezt az összehasonlítást lehet tudománytalannak nevezni, de a demokrácia elkötelezett hívei maguk is gyakran alkalmazzák az összehasonlítás módszerét a különböző társadalmi és politikai berendezkedésű országok között. Így például gyakran hasonlították össze a sztálinista Oroszországot a hitlerista Németországgal. Ma a fő hivatkozási ország az Egyesült Államok. Az a nemzetközi pénzügyi közösség, amely erősen szorgalmazta Kelet-Európában és az egykori szovjet birodalomban a gazdasági-társadalmi átmenetet, szintén alkalmazza a hosszútávú összehasonlításokat igen nehezen összemérhető társadalmak között. A demokrácia igazolására azonban elfogadhatónak tartják a nemzedékeken átívelő, a kultúrákon keresztül hatoló rendkívül eltérő társadalmak összehasonlítását. Ha pedig ez így van, miért ne lehetne a demokrácia bírálatakor is ezekhez a módszerekhez folyamodni?

Hogyan határozzák meg a demokrácia hívei a létező demokráciát?

Thomas Christiano a "The Rule of Many: Fundamental Issues in Democratic Theory, Westview. P.3." (A sok uralma: A demokrácia elmélet alapvető kérdései) című művében így foglalja össze a demokrácia alapelveit: "Először, a demokráciában a nép uralkodik. A népszuverenitás értelmében minden döntésre képes felnőtt személy egy testületbe tömörül, hogy meghatározza az életükre vonatkozó jogszabályokat és politikát. Minden polgárnak egy szavazata van ebben a döntési folyamatban. S mindenkinek lehetősége van arra, hogy véleményt nyilvánítson a követendő eljárásokról. Másodszor, minden polgárnak joga van ahhoz, hogy egyenlő félként vegyen részt a döntéshozatalban. A politikai egyenlőség a döntési folyamatban való egyenlőséget jelenti... Minden polgárnak joga van ahhoz, hogy éljen annak a lehetőségével, hogy véleményét és bármely más polgárt támogató érveit kifejtse, hogy a közérdeklődésre számot tartó ügyek széles skálájáról halljon. Mindenkinek joga és kötelessége, hogy nyílt és fair vitában részt vegyen. Ezek a demokráciának az ideái. Ezek csak részben valósulnak meg egy modern demokráciában. Az egy személy egy szavazat szabályt a törvényhozói testületek megválasztása során betartják. Bárki pályázhat közhivatalra. A választások során számos politikai párt versenyez a hatalomért, eltérő társadalmi elképzelések mellett érvelve. A különböző jelöltek és pártok politikai kampányai nagyrészt ezen egymással szembenálló nézetek megvitatásából állnak. S mindenkinek megengedett, hogy ebbe a vitába beleszóljon. A társadalom tűri és bátorítja a közérdeklődésre gyakran számot tartó témák kemény megvitatását."

Robert Alan Dahl "Democracy and its Critics, New Haven University Press p. 221-222" című könyvében a demokráciát polyarchyának nevezi, azaz olyan politikai rendszernek, amelyben jelen kell lennie a következő hét intézménynek: (1) Választott tisztségviselők; a politikára vonatkozó kormányzati döntések feletti ellenőrzés alkotmányosan választott tisztségviselők előjoga; (2) Szabad és tisztességes választások; a megválasztott tisztségviselők rendszeresen megtartott és fair választások útján kerülnek hivatalba, amelyek során kényszerítésre rendszerint nem kerül sor. (3) Aktív választójog, vagyis minden nagykorú személy részt vehet a választáson. (4) Passzív választójog, azaz minden nagykorú személynek joga van arra, hogy hivatalt viseljen. (5) Szólásszabadság; a polgároknak joguk van ahhoz, hogy a politikai kérdések széles körében a szigorú büntetés veszélye nélkül véleményt nyilvánítsanak, beleértve a tisztségviselők, a kormány, a rendszer, a társadalmi és politikai rend, valamint az uralkodó ideológia bírálatát is. (6) Az alternatív tájékozódáshoz való jog; a polgároknak joguk van ahhoz, hogy más forrásokból is tájékozódjanak; ilyen alternatív információs források nemcsak léteznek, de jogi védelemben is részesülnek. (7) Egyesülési és társulási autonómia; ahhoz, hogy különböző céljaikat elérhessék, beleértve az előzőekben felsoroltakat, a polgároknak joguk van viszonylag független társulások és szervezetek létrehozására, beleértve a független politikai pártokat és érdekcsoportokat.

...A polyarchya valamennyi intézménye szükséges egy ország kormányzásában a lehető legmagasabb szintű demokrácia megvalósításához."

Jeremy Kirk a "Constitutional implications from representative democracy" (Alkotmányos implikációk a képviseleti demokráciából) című művében írja: "A demokrácia, szó szerint, a nép általi uralmat, kormányzatot vagy hatalmat jelenti. Logikailag és történelmileg ez tartalmazza a többségi uralomnak az eszméjét. A képviseleti demokrácia a demokráciának olyan formája, amelyben elsősorban a nép közvetve kormányoz, választott képviselők útján, nem pedig közvetlenül gyakorolja a hatalmat."

A létező demokrácia és az emberi jogok

Ma már általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a demokrácia meghatározásába belefoglalják az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat. Az amerikai Freedom House a következő szempontok szerint minősít egy országot demokratikusnak vagy sem:

- Van-e szabad és független tömegtájékoztatási rendszer, és léteznek-e a kulturális megnyilvánulás más formái?

- Vannak-e szabad vallási intézmények, s van-e lehetőség a vallásos meggyőződés egyéni és közösségi kifejeződésére?

- Van-e gyülekezési, tüntetési szabadság és lehetőség a nyilvános vitára?

- Létezhetnek-e szabadon politikai és kvázi-politikai szervezetek, pártok, civil szerveződések és alkalmilag társult csoportok ?

- Van-e független igazságszolgáltatás?

- A polgári és a büntetőjogi ügyekben a jog előírásai szerint döntenek-e, vagy sem ?

- Egyenlően alkalmazzák-e a lakosság minden részével szemben a jogszabályokat ?

- Van-e védelem a politikai terrorral, a jogtalan fogvatartással, száműzetéssel, a kínzással szemben, származzék ez akár a rendszer ellenzőitől vagy támogatóitól ?

- Van-e lehetőség nyílt és szabad vitára ?

- Van-e személyes autonómia ? Ellenőrzi-e az állam az utazást, a lakóhely vagy a munkahely megválasztását ? Van-e lehetőség elkerülni az ideológiai kényszerítést és a túlságos függőséget az államtól ?

Noha jogokat soroltunk fel, de ez a felsorolás valójában a ma uralkodóvá vált reál-demokrácia meghatározásának is tekinthető. A kérdések a létező demokrácia mai követelményrendszerét tartalmazzák. A demokrácia-elméletben az emberi és polgári jogok, a politikai szabadságjogok és a demokratikus kormányzás kategóriái kristályosodtak ki.

Mi a létező demokrácia ellentéte ?

A létező demokrácia hívei gyakran hivatkoznak Hitlerre és a fasizmusra azt sugalmazva, hogy aki ellenzi a reál-demokráciát, az "fasiszta, olyan mint Hitler". Ez természetesen nem fogadható el a létező demokrácia ellenpólusa meghatározásának. A nyugati politikatudomány a demokráciát rendszerint a diktatúrával, az autoriter (tekintélyuralmi) vagy totális rendszerrel hasonlítja össze. A totalitarizmus elmélete nagyrészt a hidegháború terméke. Az 1950-es évek amerikai társadalomtudományában formálódott ki ez az elmélet, amikor kiéleződött a sztálinista kommunizmussal szembeni ellenállás. A totalitarizmus elmélete szerint a hitleri nemzetiszocialista rendszer, és a sztálinista bolsevik rendszer többé-kevésbé azonosnak minősíthető. Az 1960-as évekre ez az elmélet már kiment a divatból, noha továbbra is használták Hitler és Sztálin azonosítását. A demokrácia-elmélet gyakorlói még ma is a totális rendszert jelölnék meg a demokrácia ellenpólusaként. Második ellentétként valószínűleg használnák az autoriter, vagy autokrácia kifejezést. A terrorizmus vagy az abszolutizmus, netalántán a gazdasági diktatúra nélküli önrendelkező társadalom fogalmát szinte biztos, hogy nem említenék. Ifjabb George Bush, a jelenlegi amerikai elnök megfogalmazása szerint a terroristák Amerika demokratikus rendjét és szabadságát fenyegetik, de mégse úgy tekint a terrorizmusra, mint alternatív társadalmi rendszerre, vagy kormányzati formára. Beszélhetünk egy totális vagy autoriter társadalomról, de egy terrorista uralmi formáról, mint tartósan fenntartható kormányzati rendről aligha szólhatunk.

Karl J. Friedrich amerikai társadalomtudós a "The unique character of totalitarian society, Totalitarism, New York" (A totális társadalom különleges jellemzője) című művében a következőképpen határozta meg a totális társadalmak legfőbb jellemzőit 1953-ban:

- Van egy hivatalos ideológia, amely az emberi létezés valamennyi lényeges vonatkozását felöleli. Az adott társadalom valamennyi tagja köteles ehhez legalább passzívan alkalmazkodni. Ennek az ideológiának központi tanítása, hogy az adott társadalom az emberi fejlődés legfejlettebb, végső formája.

- A társadalmat egyetlen tömegpárt irányítja, amely felöleli a lakosság mintegy 10 százalékát, azokat az embereket, akik feltétlenül elfogadják az uralkodó eszmerendszert és készek mindent megtenni annak általános uralma érdekében. Ez a párt hierarchikusan szervezett és zárt oligarchia irányítja, rendszerint egy vitathatatlan tekintélyű vezetővel az élén.

- Érvényesül az ellenőrzés csaknem teljes monopóliuma, amely a párt és az őt kiszolgáló káderek kezében van.

- A tömegtájékoztatási eszközök ellenőrzése feletti monopólium is a pártállami bürokrácia kezében van.

- Az erőszak-apparátus nemcsak a rendszer "ellenségeit" nyomja el, de felhasználásra kerül a lakosság önkényesen kiválasztott csoportjaival szemben is.

A hivatalos ideológiához való alkalmazkodás, mint általános követelmény, azonban nemcsak a totális rendszerekre jellemző, hanem a demokratikus társadalmakra is, hiszen a demokratikus országok elvárják, hogy polgáraik demokraták legyenek. A totális rendszerek elméletével foglalkozó társadalomtudósok minden bizonnyal nem tűzték maguk elé a nem demokratikus rendszerek általános ismérveinek az egyetemes megfogalmazását. Mivel a létező demokráciák minősítése a Freedom House követelményeihez hasonló szempontok szerint történik, így a totalitárius kifejezés ma már azt jelenti, hogy az adott rendszerben olyan kormány működik, amely nem szabad választások útján került hivatalba, hogy nincs politikai pluralizmus, azaz többpártrendszer, nincs szabad sajtó és hiányzanak olyan politikai szabadságjogok, mint például a szólásszabadság, a gyülekezési és társulási szabadság. A liberális demokráciákat megelőző politikai és kormányzati rendszerek sem rendelkeztek a Karl Friedrich által felsorolt jellemzőkkel, mégsem lehetett őket egyszerűen totális uralmi rendszereknek minősíteni.

Hasonló probléma van az autoriter (tekintélyuralmi) rendszer, vagy az autokrata rendszer meghatározásával. Azokat a rendszereket, amelyekben a liberális demokrácia elemei nincsenek meg, vagy csak részben lelhetők fel, autoriter vagy autokrata rendszereknek szokás nevezni. Közéjük tartoznak a hagyományos monarchiák, arisztokrata uralkodórétegükkel. De ide sorolhatóak a különböző, nem hagyományos diktatúrák és a Latin-Amerikában, Afrikában gyakran hatalomra került katonai kormányzatok. A nyugati demokrácia-elmélet nem rendelkezik a létező demokrácia alternatív rendszerére vonatkozó átfogó elmélettel. Nem tudják megfelelően meghatározni és csoportosítani azokat, akik jobb híján "nem-demokratáknak" nevezhetőek.

A létező demokrácia és demokratizmus

A demokratizmus a demokrácia elengedhetetlen és együttes követelményeinek csupán a részleges meglétére utal. Adva van egy társadalom, amely még nem demokrácia, de a demokrácia bizonyos ismérveivel már rendelkezik, és a további követelmények teljesítésére is törekszik. A demokrácia meghatározása tehát nem lehetséges bizonyos követelményrendszer, a demokrácia ideológiája nélkül. Ebben a vonatkozásban a demokrácia azoknak az uralma, akik magukat demokratáknak tartják, és akik meg vannak arról győződve, hogy demokratáknak kell a hatalmat gyakorolniuk. Ugyanakkor a demokrácia-elmélet művelői, általánosságban, elutasítják, hogy ideológiai eszmerendszernek tekintsék a demokráciát, vagy akár "belief system"-nek (meggyőződésen alapuló rendszernek) tekintsék - egy semlegesebb kifejezést használva. A létező demokrácia támogatói meg vannak arról győződve, hogy így vagy úgy, de a létező demokrácia az ideológia felett áll. A liberális demokraták a demokrácia formáit és eljárásait hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy a demokrácia, mint rendszer politikailag semleges. De az a tény, hogy a demokráciának, mindenek előtt a liberális reál-demokráciának vannak hívei és ellenzői, már elgyöngíti ezt az álláspontot.

Véleményünk szerint valamennyi társadalmi kérdés megítéléséhez nemcsak annak az eldöntése tartozik, hogy mi igaz és mi nem, mi felel meg a tényeknek és mi nem, hanem az is, hogy mi szolgálja a véleményalkotó szükségleteit, érdekeit és értékeit. Vagyis társadalmi kérdésekben érdekek és értékek által orientált eszmék is befolyásolják álláspontunkat. Nemcsak azt kell eldöntenünk, hogy mi felel meg a tényeknek, hanem azt is, hogy ezek a tények szolgálják-e érdekeinket és értékeinket vagy sem. Vagyis szükségszerűen ideologikusan, érdekek által befolyásoltan gondolkodunk. Ennyiben az ideológia kiküszöbölhetetlen minden olyan véleményalkotásból, amelyben szerepel az ember és az emberi társadalom. A demokrácia tehát ideológiai eszmerendszer is, és a reál-demokrácia liberális eszméi a létező ideológiák egyik változatát alkotják. A demokrácia tehát nem tekinthető érték-semlegesnek és érdek-közömbösnek, mert nem küszöböli ki az ideológiát és nem áll az utópiák felett. A liberális demokrácia eszméi nyomán létrehozott reál-demokrácia maga is egy utópia sikertelen átültetése a gyakorlatba.

Ha a demokrácia eszme- és követelményrendszer, akkor a rendszer keretei között élő emberek szükségleteit, érdekeit és értékeit felölelő etikával is rendelkeznie kell. Egy tökéletes demokráciában, amelyben nincsenek a demokráciát ellenző személyek, mindenki alkalmazkodni fog ehhez a demokratikus etikához. Ennek a demokratikus etikának a legfontosabb követelménye, hogy a demokratikus kormányzati rendszert nem szabad megbuktatni, vagyis a demokrácia nem terjed ki a demokrácia demokratikus módszerekkel való lecserélésére. A demokratikus államok saját demokratikus jogrendjükre támaszkodva kívánják fenntartani létezésüket és megőrizni kohéziójukat. Egy demokratikus kormányzati rendszer lecserélése politikailag és jogilag teljesen elfogadhatatlan és még a megvitatása is tabu egy demokráciában. Mi történik egy létező demokráciában, ha meggyöngül a demokratikus jogrend? Egy szabad és többpártrendszerű demokráciában elvileg lehetséges demokratikus választások útján akár sorozatban is leváltani a választott kormányokat. De a kormányok akár sorozatos leváltása sem tekinthető demokráciának. A demokráciának a formái és eljárásai azért léteznek, hogy ezek a formák és eljárások megteremtsék a demokrácia szilárd alapját, a legitim jogrendet. Az a kormány, amelyet demokratikus eljárások betartásával választottak, az abszolút legitim kormánnyá válik. Az Egyesült Államokban, ahol szilárd alkotmányos rend van, kulturális tabu nem a nép saját kormányának tekinteni a megválasztott kormányzatot.

A demokratikus formák és eljárások tehát nem csupán díszítő ornamensek, hanem a létező demokrácia lényegét képezik. Ennek az érvelésnek az a legfőbb fogyatékossága, hogy az eljárások nem pótolják a tartalmi elemeket, vagyis a népuralomhoz fogalmilag hozzátartozó erkölcsiséget, azaz valamennyi ember szükségletének, érdekeinek és értékeinek a védelmét. Ez a védelem csak akkor lehet hatékony, ha nem csak a formális jogegyenlőség, hanem a tényleges esélyegyenlőség is védelemben részesül. Azaz egy demokrácia tartalmilag csak akkor tekinthető demokráciának, ha biztosítja minden ember számára képességeinek és életlehetőségeinek az optimális kibontakozását. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőség révén folyamatosan fenntartható az egy főre és egy négyzetkilométerre eső optimális gazdasági teljesítmény. Ha a demokrácia csak a vagyonnal rendelkező szűk csoport érdekeit és hatalmát védelmezi a társadalom többségével szemben, és ha e többségnek csupán a tartalom nélküli formális eljárásokban való időnkénti részvételt nyújtja demokrácia címén, akkor az a demokrácia nem nevezhető etikai szempontból sem demokráciának. Ennek ellenére a demokrácia-elmélet hívei szerint egy demokratikusan megválasztott kormányzatot, ha az döntéseit a demokratikus eljárásokkal és a jog uralmával összhangban hozta, nem lehet leváltani, még akkor sem, ha döntése erkölcsileg helytelen és ellentétes a polgárok döntő többségének az alapvető szükségleteivel, érdekeivel és értékeivel.

A formáknak és eljárásoknak ez az abszolút előnyben részesítése a demokrácia tartalmi elemeivel szemben aláássa a demokratáknak azt az igényét, hogy a reál-demokrácia mindenek felett való érték, és semmisem lehet jobb és fontosabb nála. Valamennyi demokratikus berendezkedésű állam igényt tart politikai rendszere legitimitására, azaz, hogy törvényeit betartsák, bírái ítélkezhessenek s, hogy polgáraikat megadóztathassák. Mindezt etikai hivatkozással teszik, erre alapozzák legitimitásukat. Ez nagyon hasonló arra, ahogyan korábban a katolikus egyház is igényt tartott a tévedhetetlenségre és vezetőjének egyes nyilatkozatait a feltétlen erkölcsi igazság rangjára emelte. Egyes demokratikus kormányzatok ezt az érvelést nem fogadják el, és a demokratikus szót inkább a legitim kifejezés szinonimájaként használják. Legitimnek tekintik önmagukat mind politikai, mind morális értelemben. Sok demokrata úgy véli, hogy jobb kártékony dolgokat tenni demokratikusan, mint a közérdeket és a közjót szolgáló tetteket végrehajtani diktatórikus módszerekkel. Úgy tekintenek a demokratikus formákra és eljárásmódokra, mint erkölcsileg legitimáló erőforrásra, amely bármely döntést erkölcsössé tehet. A demokraták, általánosságban, meg vannak arról győződve, hogy nincs erkölcsi erő, tekintély vagy alapelv, amely legitimmé tehetné a demokratikus döntések nem demokratikus eljárással való megváltoztatását.

A reál-demokrácia uralkodó etikája szerint a demokrácia bármely hibájának a kijavítására az egyedüli módszer maga a demokrácia. A modern demokráciákban nincs olyan politikai tekintély és erő, amely kívülről avatkozhatna be a demokratikus eljárásokba. Ha valami hibás döntés születik, nincs egy magasabb bíróság, amelyben a demokrácia ellen lehetne fellebbezni. A létező demokráciában a demokrácia hibái ellen is csak a reál-demokrácia saját játékszabályai szerint lehet harcolni, és semmiféleképpen nem erő alkalmazásával. Az antidemokratikus kifejezés a bűnöző és a gonosz szinonimája. E kifejezés használata a társadalom elleni támadásra utal, a terrorizmus valamilyen formájára. Gyakorlatilag tehát a demokraták abszolút morális elsőbbséget tulajdonítanak a demokráciának, vagyis abszolút legitim rendszernek tekintik. Még az igazságosságot sem tekintik erkölcsileg magasabbrendűnek. Azt állítják, hogy a demokrácia maga az igazságosság, vagy legalábbis az igazsághoz vezető út egy része. Ha pedig a demokraták tagadják, hogy létezne olyan erkölcsi követelmény, amely fontosabb lehet a demokráciánál, akkor helyes azt állítani, hogy a demokráciát megfellebbezhetetlen erkölcsi abszolútumnak tekintik. A ma uralkodó demokrácia-elmélet a fennálló rend legitimizálását szolgálja, noha nyilvánvalóvá vált, hogy a reál-demokrácia a történelem legigazságtalanabb vagyoni különbségeit hozta létre, s ezért kártékony rendszernek tekintendő az emberiség túlnyomó többsége számára.

A másik alapvető elv, amihez ragaszkodnak a reál-demokrácia elkötelezettjei, az elszakadás feltétlen elutasítása. Kétségtelen, hogy a korlátlan kiválás, elszakadás, önállósodás értelmetlenné tenné a demokráciát. Ha egy társadalomban szabad és tisztességes többpárti választás eredményeként a veszteseknek módjukban állna, hogy kiváljanak az adott társadalomból, elszakadjanak az adott országtól, és külön államot hozzanak létre, senki sem fogadná el ezt demokratikus rendszernek. A demokraták számára kell lennie egy olyan feltétlen tiszteletben tartandó egységnek, amelynek a túllépése nem megengedett. Ez az egység a "démosz", a nép, legyen ennek a fogalomnak bármi is a tartalma. A démosz gyakran nem más, mint a modern nemzetállam. Ezért a nemzetállam és a reál-demokrácia elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással. Kétségtelen, hogy a legitimitás a szecesszióval, az államból való kiszakadással összeomlik. Éppen ezért a nemzeti egységhez való ragaszkodás pozitív magatartás egy adott nemzethez tartozó személyek számára.

Az európai földrészen ma létező reál-demokráciák nem felelnek meg a demokratikus mitológia által hirdetett eszményeknek és követelményeknek. Ezek a demokratikusnak nevezett rendszerek nem az abszolút monarchiák vagy a totális rendszerek elleni népi felkelés eredményeként jöttek létre. Sokkal inkább állíthatjuk azt, hogy a létező demokrácia hódítás útján terjedt. Történelmileg szemlélve az történt, hogy a demokratikus rendszerű államoknak egy szövetsége tudatosan törekedett a világ többi részén a terjeszkedésre hódítás útján. Nehéz valami különösen nemeset, csodálatra méltót vagy erkölcsöset találni egy ilyen hódító háborúban. Általában mellőzni szokták annak említését, hogy milyen szerepet játszott a reál-demokrácia elterjesztésében, illetve a demokratikus átmenetben a katonai vagy gazdasági hadviselés. Ugyanakkor a kérdéssel foglalkozó kutatók tisztában vannak azzal, hogy elsősorban az Egyesült Államok részéről valóságos háború folyik saját létező demokráciájának az elterjesztésére. Még akkor is, ha elismerik, hogy a demokráciát nem az adott ország belső viszonyai hozták létre, vonakodnak rámutatni, hogy a külső katonai erő döntő szerepet játszott.

Lawrence Whitehead szerint, a demokrácia elterjedésének több változata is megkülönböztethető: a létező demokráciák 2/3-a 1990-ben - legalábbis részben - kívülről jövő tudatos beavatkozásnak köszönhetik létrejöttüket. Whitehead hangsúlyozza a külső tényezők meghatározó szerepét a reál-demokrácia elterjesztésében. Az Egyesült Államok hivatalos szervezete a USAID (amerikai segélyszervezet) a következő program megvalósításán dolgozik: (1) alkotmányos mechanizmusok létrehozása a célországokban, beleértve technikai és szervezeti segítségnyújtást alkotmányozó gyűlések és tanácskozások létrehozására. Programjába tartozik a demokratikusan választott törvényhozások működésének elősegítése és döntéshozói tevékenységük hatékonnyá tétele. (2) További törekvésük olyan jogrendszerek kialakítása, amelyekben független törvényhozás és a polgári hatóságok által ellenőrzött rendőrség működik, és amelyekben a felmerülő jogviták megoldására alternatív és informatív mechanizmusok is rendelkezésre állnak. (3) A USAID foglalkozik olyan helyi önkormányzatok életre hívásával, amelyek a helyi önkormányzat alkotmányos szerveiként működnek. (4) A USAID demokrácia-programjának része olyan választások előkészítése, amelyek a választópolgárok bizalmát élvezik. (5) A demokrácia elterjesztésének a programjához tartozik a szakszervezetek és a hivatásbeli szövetségek, valamint a civil szervezetek tevékenységének a hatékonnyá tétele. (6) A programhoz tartozik a politikai pártok működésének elősegítése; (7) a független tömegtájékoztatás biztosítása és a (8) fegyveres testületek polgári ellenőrzése. (9) A USAID támogatja a kormányzatok társadalmi ellenőrzését és számonkérhetőségét mind országos, mind helyi szinten. (10) Az iskolaügy területén támogatja a lakóközösségek aktív részvételét.

Ez a nem teljes felsorolás, amelynek célja a demokrácia építése, azaz az amerikai értelemben felfogott reál-demokrácia terjesztése a világ még nem demokratikusnak tekintett többi részén, nagyon is megmutatja, hogy a létező demokrácia nem a benne lévő vonzerő miatt terjed, hanem tudatos beavatkozás eredményeként.

A reál-demokrácia hívei részben arra alapozzák morális fölényüket, hogy a demokratikus rendszerekben az egyes személyt meghatározott jogok illetik meg. Már említettük, hogy liberális demokráciák arra is hivatkoznak - tévesen -, hogy politikailag és ideológiailag semlegesek. Még a létező demokrácia modellrendszereiben is a demokrácia ellenfeleit kizárják a közéletből, s gyakran politikailag is üldözik. Ebben a vonatkozásban a létező demokrácia hasonló a többi rendszerhez, és mindent megtesz annak érdekében, hogy biztosítsa fennmaradását.

Bizonyos politikai pártok korlátozása, illetve elnyomása normális gyakorlat a fennálló liberális demokráciákban. Ezt azzal indokolják, hogy morálisan és politikailag sem várható el egy létező demokráciától, hogy eszközöket biztosítson ellenfelei számára magának a demokráciának az aláásására. Ha a létező demokrácia szót kicseréljük a létező diktatúra kifejezésre, akkor kiderül, hogy ugyanez a megfogalmazás a diktatúrára is érvényes, hiszen a diktatúra is igényt tart arra, hogy ne adjon eszközt ellenfelei kezébe saját létének a megsemmisítésére. Tehát a létező demokráciával kapcsolatban is megállapíthatjuk, hogy olyan politikai rendszer, amelyben a pártként is felfogható demokratikus erők abszolút politikai hatalmat birtokolnak, legalábbis a demokráciát ellenző erőkkel szemben. Ebben a rendszerben a demokrácia ellenségeinek üldözése intézményesen történik, rendszerint politikai szervezeteik betiltása révén, kiadványaik cenzúrázásával, s gyakran politikai tevékenységük kriminalizálásával, azaz bűncselekménnyé minősítésével. Ha a létező demokrácia valóban annyira magasabbrendű társadalmi, gazdasági és politikai rendszer lenne, amint azt hívei állítják, akkor nem lenne szüksége arra, hogy adminisztratív, elnyomó módszerekkel lépjen fel azokkal szemben, akik ezt a rendszert elutasítják.

A létező demokrácia is totális rendszer

A reál-demokráciákban a negatív, tiltó rendelkezések, amelyekkel a demokraták ellenfeleiket próbálják semlegesíteni, meghatározó szerepet játszanak, de még ennél is fontosabb az, ahogyan a reál-demokráciákban gondoskodnak az ún. demokratikus kultúra nevelés útján való terjesztéséről. Ez az oktatási kényszer megkérdőjelezi a létező demokráciának az erkölcsi magasabbrendűségre tartott igényét. Ugyanis egy valóban magasabbrendű oktatási és nevelési rendszernek ilyenfajta kampányra nem lenne szüksége. A reál-demokráciáknak ezt a demokratikus kultúrát szorgalmazó kampányát - bizonyos fokig - össze lehet hasonlítani az egyes nemzetállamok erőfeszítésével nemzeti kultúrájuk megőrzésére. A demokratikus kultúra kizáró jellegű, mert másfajta kultúrának az egyenjogú létezését nem teszi lehetővé. Így például elképzelhetetlen, hogy egy reál-demokráciában a totális rendszer kultúrája is létezzék. Ez a fajta feltétlen tiltás a demokratikus kultúrának is bizonyos totális jelleget kölcsönöz. A liberális reál-demokráciákban a demokrácia és a demokratikus magatartás kötelezettsége az egész rendszert áthatja. Ez érezhető a nevelési rendszerben is, annak valamennyi szintjén. A politikatudomány egy reál-demokráciában kizárólag a demokráciát igenlő elméleteket tekinti tudományosnak és oktatásra méltónak. A politikaelmélet valójában a demokrácia-elméletet jelenti, mert csak ez legitim a létező demokráciában. Számos szerző kifejezetten bele is írja tankönyvébe: a diákokat nem szabad arra bátorítani, hogy magát a létező demokráciát tegyék kérdésessé. Ha mégis bírálat hangzik el a reál-demokrácia rendszerét illetően, akkor arra bátorítják a diákokat, hogy tanulják meg, miként lehet a létező demokráciát még demokratikusabbá tenni. Arra nem készítik fel őket, hogy mi lehetne a jelenlegi reáldemokráciánál igazságosabb és jobb társadalmi rendszer. Gondolkodni is csak a liberális demokrácia terminológiájában megengedett. A reál-demokráciának azt a kártékony tulajdonságát, hogy mindenütt létrehozta a világtörténelem eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeit, annak tulajdonítják, hogy a liberális demokrata alapelvek nem elégségesek, ezeket tökéletesíteni kell. Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a probléma gyökere nem magában a liberális demokráciában van.

Olyan liberális demokráciákban, mint az Egyesült Államok és Kanada, például a koldusokat védelemben lehet részesíteni a bíróságok előtt azon az alapon, hogy a koldulás valójában a szólásszabadság egyik formája. De azt, hogy a reál-demokrácia milyen fogyatékosságai hozzák létre azokat a társadalmi viszonyokat, amelyekben emberek egy csoportja csak koldulás révén tudja biztosítani megélhetését, az nem kutatható. Vagyis egy demokrácia nem hajlandó foglalkozni a gazdasági esélyegyenlőség folyamatos megújításával, az emberiség közös tevékenysége által előálló vagyon folyamatos újraelosztásával, ami a megoldást jelentené. De ugyanakkor képmutató módon megengedi, hogy érvényesüljön a szólásszabadság a koldulás formájában is.

Egyenlő-e a létező demokrácia a szabadsággal?

A rendszerváltás óta negyedik ún. "szabad választáson" részt vevő magyar társadalom hónapokon át hallhatta, hogy "amióta szabadok vagyunk, és demokráciában élünk" azóta a magyar nép ismét lehetőséget kapott arra, hogy sorsát kezébe vegye és "a jövő elkezdődött". Mivel a magyar választópolgárnak csak arra van joga, hogy négyévenként részt vehessen a politikai elit azon részének a kiválasztásában, amelyik sem pártprogram formájában, sem egyéni képviselőjelöltként tett ígéretéhez nincs kötve, ezért a politikai szabadsága csupán abból áll: beleszólhat abba, hogy a következő négy évben mely párt, illetve képviselő legyen az, aki nem tartja be választási ígéreteit. Ez tehát a szabadság, amely politikai vonatkozásban jutott a magyar választóknak. Gazdasági téren viszont, abból áll a szabadságuk, hogy tudomásul vehették a nemzeti vagyon 90%-nak a magánkézbe adását s a befolyt ellenérték száz százalékának adósságszolgálatra való fordítását úgy, hogy az adósság közben megnégyszereződött.

De honnan jött a magyar társadalmat súlytó hatalmas adósság? A demokratikus rendszerű Nyugat 1973 és 1989 között kölcsönadott Magyarországnak 1 milliárd dollárt, de ugyanezen időszak alatt elvitt az országból 11 milliárd dollár kamatot úgy, hogy az ország külső adóssága mégis 20 milliárd dollárra növekedett ("Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" - MNB Műhelytanulmányok II. - 1993.02./56 p.) Nos, a demokrácia eredményeként ez a társadalmat súlytó összadósság - külső és belső, állami és nem-állami, bruttó és nettó - 2002-re 80 milliárd euró fölé emelkedett. A magyar társadalom ennek az óriási adósságnak a terheit köteles viselni, s átadni évről évre az eladósodást az országra rákényszerítő nyugati pénzvilágnak évi 8 milliárd eurót kitevő összeget, anélkül, hogy bármit is kapna ellenszolgáltatásként cserébe. A létező demokrácia tehát azt jelenti a magyar nép túlnyomó többsége számára, hogy minden évben 3 hónapot köteles ingyen dolgozni az arctalan pénzviszonyokba elrejtőző láthatatlan urai számára. Ez a reál-demokrácia valójában a modern feudális függőség egyik változata. Álnokabb, mint a feudalizmus, mert a feudális rendszerben a jobbágy tudta, hogy ki a földesura, s kinek robotol. A kamatfüggőség rendszerében a magyar társadalom, mintegy 80%-a úgy robotol, hogy személyesen nem ismeri urait. Sőt azzal sincs tisztában, hogy a magánellenőrzés alá került pénzrendszer miatt minden évben köteles mintegy háromhavi jövedelmét átadni a pénzrendszert kisajátító pénzoligarchiának. A magyar nép a rendszerváltás következtében a létező demokrácia és a szegénységgel párosuló szabadság körülményei közepette élhet. Ez a demokrácia azonban a szervezett pénzhatalom diktatúrájának a kulisszája - alibi-demokrácia -, és ez a szabadság a lakájok szabadsága a privilegizált kisebbség, továbbá a cselédek és a szolgák szabadsága a túlnyomó többség, a rendszerváltás vesztesei számára.

Az amerikai Freedom House ideológusai és munkatársai természetesen másképp határozzák meg a demokráciát és a szabadságot. Az ő meghatározásuk szerint a demokrácia és a szabadság lényegében fedi egymást. Ezért a liberális demokrata reál-demokráciák kapják a szabadság szempontjából a legjobb minősítést. De ha elemezzük a Freedom House szakértőinek a minősítéseit, akkor megállapíthatjuk, hogy érvelésük lényegében ördögi körben mozog. Ha a politikai szabadság azt jelenti, hogy demokráciában élünk, akkor a demokrácia jelenti a politikai, a gazdasági és az egyéni szabadságot. A piacgazdaság vagy a piac, amely a liberális demokráciák gazdasági alapját képezi, valójában a szervezett pénzhatalom uralmát jelenti a gazdasági életben. A szervezett pénzhatalomnak ez a "piacnak" nevezett uralma korlátozza a társadalmi és gazdasági szabadságot. Olyannyira, hogy ez a korlátozás a politikai szférában meglévő szabadságot is aláássa. A szervezett pénzhatalom liberál-demokrata védelmezői azonban tagadják, hogy a pénzvagyon monopóliumával rendelkező nemzetközi pénzügyi közösség keményen korlátozza a gazdasági és a politikai szabadságot.

A létező demokrácia intenzifikálása

A demokratizáció, vagyis a demokrácia intenzívebbé tétele kísérlet arra, hogy a reál-demokráciák kétségtelenül meglévő negatív tulajdonságait kiküszöböljék. Már léteznek olyan szervezetek, mint például a Demokráciák Közössége, amely fő feladatának a demokratizálás világszintű fokozását tekinti. A Demokráciák Közösségéhez tartozó országok képviselői 2000. júliusában Varsóban tanácskoztak, ahol nyilatkozatot fogadtak el. Eszerint a résztvevők egyfajta demokratikus blokkot hoztak létre és kinyilvánították: "Törekedni fogunk a demokratikus intézmények és eljárások erősítésére. Nagyra értékeljük a demokrácia megszilárdításában a tapasztalatok cseréjét és a legjobb gyakorlatok kiválasztását. Elősegítjük a vitákat, s ahol ez célszerű fórumokat hozunk létre a demokratikus kormányzás témáinak a megvitatására, a demokratizálásról folyó vita elmélyítésére. A közös alapelvek és értékek kutatására tesszük a hangsúlyt, az egyes tagok kétoldalú kapcsolatai helyett. Elhatároztuk, hogy együttműködünk a demokráciát fenyegető olyan veszélyek elhárítása érdekében, amelyek az alkotmányosan megválasztott kormányok létét veszélyeztetik."

A hidegháború befejezésével és a szovjet birodalom felbomlásával a globális unió eszméje és egy központi világkormányzat létrehozása ismét napirendre került. A demokráciák uniója azonban egyelőre nem lenne azonos a nemzetközi rendszerben részt vevő államok uniójával, mivel nem minden állam tekinthető demokratikusnak. Hosszútávon azonban az államok és a demokráciák globális uniója a tervek szerint egybe fog esni. Egy ilyen globális állam megszületése globális etikai normák nélkül aligha lehetséges. Egy ilyen globális etikának tartalmaznia kellene azokat az alapvető értékeket, amelyek minden állam számára kötelezőek. Ez elsősorban a nyugati liberalizmus eszméi szerint formálódna. A nyugati liberalizmus eszméi szerint legitim törekvés az egész világra kiterjeszteni a reál-demokrácia jelenleg meglévő rendszerét. A létező demokráciának ez az elterjesztése azonban egyes liberális demokrata ideológusok szerint nem megengedhető kényszerítéssel. Álláspontjuk szerint a demokrácia eleve soha nem lehet kényszer eredménye. Bármely országban, bármely körülmények között kényszer eredménye csak diktatúra lehet. Demokrácia pedig csak önkéntes választás eredménye. Ez a nézet azonban azt is jelenti, hogy a polgároknak nem áll szabadságukban másféle rendszert választaniuk, mint a jelenlegi reál-demokrácia.

A 2001. szeptember 11-i merényletek után beindult a terror elleni háború. Ez meghirdetőinek a nyilatkozatai szerint a demokrácia és a szabadság érdekében folyik, noha elsősorban a terrorizmus elleni harcot hangsúlyozzák. A terror ellen meghirdetett globális katonai stratégia a demokratikus világrend megvalósítását is célozza. A létező demokrácia tehát igényt tart a demokratikus világrendre. Ez az uralmi igénye azt is jelenti, hogy a nem demokratikus államokat hosszú távon nem tartja legitimnek. Ha pedig az egész világon a liberális demokrácia világrendje és a szervezett pénzhatalom által uralt "piac" létezhet csak, akkor ez nem tekinthető a szabadság rendjének. Nincs olyan egyetemes erkölcs, természetjogi törvény - isteni parancs -, amely előírná, hogy az egész földgolyón az emberiségnek csak egyfajta kormányzati rendszerben szabad élnie. Nincs olyan egyetemes erkölcs, amely előírná, hogy a társadalmi és kormányzati rend más formáit fel kell számolni, és be kell tiltani. A jelenlegi reál-demokrata rend ellenfeleinek nem lesz más választásuk, mint olyan társadalomban élniük, amely őket a zsarnokság ördögi támogatóinak tekinti.

A létező demokrácia tehát nem csak egy kormányzati rendszer, hanem egy olyan globális háború, amely minden demokráciát ellenző állam, kultúra és személy ellen folyik. A terror elleni háború meghirdetői a demokrácia védelmével igazolják akcióikat, noha a demokrácia rendszere nem került közvetlenül veszélybe, és katonai megvédelmezése sem szükségszerű. A reál-demokrácia globális méretű expanziója olyan planetáris méretű polgárháborúként is felfogható, amely a létező demokrácia hívei és ellenzői között folyik. A nyugati demokráciák fegyveres szövetsége: a NATO, olyan térségekben, ahol a demokrácia érdekében beavatkozott (Koszovóban vagy Szerbiában), a demokráciát a demokratikus erők uralmaként határozta meg. Ugyancsak így határozták meg a demokráciát Timorban is, ahol a Nyugat katonai erőt alkalmazott a demokrácia érdekében. Ha közelebbről megvizsgáljuk, mit is jelent a "demokratikus erők" fogalom, akkor kiderül, hogy egy viszonylag kislétszámú Amerika-barát, angol nyelvet beszélő - iskolázottságát, társadalmi státuszát illetően felső-középosztálybelinek minősülő - elit csoportról van szó. A létező demokrácia bevezetése azt jelenti, hogy meghatározott politikai struktúra létesül a globális háttérhatalom által kiválasztott helyi elit uralma alatt a demokratizálásra kiszemelt területen. A demokrácia érdekében alkalmazott erőszak ilyenkor békés erőszak, és a demokrácia érdekében ledobott bombák is békés bombák. A halottak pedig békés és demokratikus áldozatok.

A vezető ipari demokráciák által létrehozott ezen új protektorátusok nagyon hasonlítanak a korábbi gyarmatokra. Fellelhetőek bennük a gyarmati rendszerek legfőbb jellemzői. A békefenntartás nevében fellépő erők beavatkozásukat az erőszakosságok megakadályozásával indokolják, majd pedig azért maradnak ott e térségekben, hogy végrehajtsák a demokratizációt. Ennek következtében megjelent modern korunkban a demokratikus protektorátus, amely azonban alig különbözik az egykori gyarmatoktól.

Számítani lehet, hogy az elkövetkező évtizedekben növekedni fog a demokratikus protektorátusok száma és ez egyfajta újragyarmatosításhoz vezet. Különösen Afrika az a kontinens, ahol várható a "demokratikus protektorátusok" rendszerének terjedése. Sokat emlegetik, hogy az elmúlt 15 évben rendszerváltás zajlott le az egykori szovjet birodalom által uralt térségekben, így elsősorban Kelet- és Közép-Európában. Arról már kevesebb szó esik, hogy rendszerváltás zajlott le a fejlett nyugati országokban is. Ennek a rendszerváltásnak a lényege például Nyugat-Európában az, hogy a jóléti állam szociális piacgazdaságát a kamatkapitalizmus rendszere váltotta fel, ahol az eladósodott államok, vállalatok és egyes személyek erőforrásaik döntő részét adósságszolgálatra és kamatfizetésre kell, hogy fordítsák. Az állam nem képes többé fenntartani a szociális intézményrendszer olyan finanszírozását, mint, ahogyan az megvalósult a jóléti állam viszonyai között. Az államok választani kényszerültek a kamatfizetés, vagy pedig a szociális intézményrendszer fenntartása között. A kettőt együtt nem képesek teljesíteni. A jóléti állam szociális piacgazdaságának fokozatos megszűnésével, a kamatszedő pénzrendszer magánmonopóliumának a kiépülésével, s a multinacionális korporációk létrejöttével új helyzet állott elő.

A Nyugaton is lezajlott rendszerváltás egyik következménye az, hogy az elmúlt 15 év során megváltozott a nyugati demokráciák magatartása a gyarmatosítással szemben. Ennek az a magyarázata, hogy az 1950-es és 1960-as években a világ pénzügyi, gazdasági és politikai viszonyait döntően befolyásoló nemzetközi pénzügyi közösség a korábbi birodalmi struktúrák, így a gyarmatbirodalmi struktúrák lebontásában volt érdekelt. A szovjet birodalom felbomlásával viszont már a saját globális uniójának kialakításán fáradozik. Ennek részét képezi az új gyarmatosítás. Ez magába foglalja a következő tényezőket:

- A nyugati hatalmaknak és társadalmaknak a szilárd meggyőződését, hogy kulturálisan az összes többi világkultúra felett állanak, valamint azt, hogy a liberális-demokrata értékek egyetemesek.

- Ismét létjogosultságot nyer az a korábbi elképzelés, hogy a nem-nyugati országok több vonatkozásban is "barbároknak" minősülnek.

- Létrejöttek azok a különböző érdekcsoportok és lobbik, amelyek az ellenőrzésük alatt tartott tömegtájékoztatási intézményekkel fokozottabban a befolyásuk alá vonták nemcsak a demokratikus országok lakóit, de a világközvéleményt is.

- A külpolitikát, a diplomáciát, valamint a biztonsági intézményeket irányító elitek az új törekvések érvényesítése érdekében fuzionáltak.

- Létrejöttek az ellenőrzés alá vonandó területeken a Nyugat által finanszírozott és rendszerint angolul is tudó helyi elitek, amelyek a háttérhatalom globális koordináló intézményeivel szoros kapcsolatban állnak.

- Az informális háttérirányítás szerves részét képezik az ún. NGO elitek (a Non-Govermental - nem-kormányzati, nem-állami - kifejezés arra utal, hogy a háttérhatalom informális szervezetéhez tartozó elitről van szó, s ezt, a szervezet magánhatalom privát intézményeit eufénisztikusan nem-kormányzati szerveződéseknek nevezik). A "globális civil társadalom" tehát a nemzetközi pénzügyi közösség szervezett magánhatalmának az intézményrendszerét is jelenti. Civil társadalom ugyanis önállóan nem tud megszerveződni, mert nem rendelkezik saját anyagi bázissal. Egy ún. civil szerveződés vagy állami pénzből él - s akkor a közhatalomnak a függvénye, vagy a szervezett pénzhatalom finanszírozza - s akkor annak a kiszolgálója. A globális civil társadalom valójában tehát a háttérben meghúzódó pénzhatalom saját hálózatát, illetve annak a tartozékát, alrendszerét jelenti.

- Ide tartozik az is, hogy a háttérhatalom ideológusai által megtervezett és politikusai által létrehozott ENSZ ismét alkalmazza az intervencionista módszereket. Az államok belügyeibe való be nem avatkozás elve egyre inkább elveszíti érvényét, és ennek nyomán általánossá válik az egyes nemzetállamok szuverenitási igényének a korlátozása, illetve tagadása is.

A korábbi gyarmati rendszerekkel szemben a most folyamatban lévő "újgyarmatosítás" formálisan nem egy-egy gyarmattartó anyaország irányítása alatt áll, hanem névlegesen olyan nemzetek feletti szervezetek kezében van a döntés, amelyekben a tényleges hatalmat a háttérhatalom informális struktúrái gyakorolják. Az újragyarmatosítás azonban nem azonos a létező demokrácia világszintű terjesztésével, expanziójával. A klasszikus gyarmatosítás, annak idején, például Afrikában kereskedelmi és gazdasági érdekek érvényesítését jelentette. Ezt a gyarmatosítást a nagyhatalmak versengése határozta meg és szerepet játszott benne a faji felsőbbrendűség, valamint a civilizációs küldetés tudata. Az olyan demokrácia érvényesítését szolgáló beavatkozások, mint amilyen Boszniában, Koszovóban, Timorban vagy Afganisztánban történt, egyben civilizációs küldetést is jelentenek. Ezért a globális demokratizáció könnyen válhat egy globális újragyarmatosítást megvalósító civilizáló küldetéssé.

Ha a reál-demokrácia azt fogja jelenti, hogy a nem európai eredetű lakosság felett európai és amerikai származású - euró-atlanti - adminisztrátorok uralkodnak, akkor különösen nehézzé válik a létező demokrácia morális felsőbbrendűségére hivatkozni. Ma már tanúi vagyunk annak, hogy a helyi ún. demokratikus erők rendszerint olyan zárt elit csoportot jelentenek, amely kulturálisan és nyelvileg is, de érdekeiben feltétlenül elkülönül a helyi lakosságtól.

A létező demokrácia, a fejlődés akadálya

A reál-demokrácia jelenlegi rendszere akadályozza az átmenetet egy demokrácia utáni igazságosabb és korszerűbb társadalmi rendszerbe. A létező demokrácia olyan tökéletesnek és felsőbbrendűnek tartja magát, hogy nem ismeri el egy utána jövő más rendszernek a legitimitását. Az önfenntartás természetesen minden létező társadalmi struktúrának a lényeges jellemzője. Ez azonban még nem alapozza meg a demokráciának azt az igényét, hogy ő legyen az emberi fejlődés utolsó fázisa. A jelenlegi liberál-demokrata államokban rendszerint különleges jogi tilalmak vannak érvényben, és szigorúan büntetik a létező demokrácia megváltoztatására, lecserélésére irányuló törekvéseket. Ezek közé a különleges tilalmak közé tartoznak azok az alkotmányos korlátozások, amelyek a reál-demokrácia leváltására törekvő személyeket és szervezeteket korlátozzák. Ezeket a reál-demokráciát védő alkotmányos rendelkezéseket a nemzetek feletti állami szerveződések is megerősítik. Így az Európai Unió alaprendelkezései is teljes védelemben részesítik a létező demokrácia rendszerét. A reál-demokrácia ilyen méretű bebetonozása azonban erkölcstelen, mert etikátlannak minősíthető minden olyan törekvés, amely a változást, az előrehaladást akadályozza. Az innovációnak, a megújulásnak elsőbbsége van a demokrácia bebetonozásával szemben. Különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy minden demokrácia, ami eddig megvalósult a világ legigazságtalanabb vagyoni viszonyait hozta létre és tartja fenn. Egy ilyen rendszernek minden mással szemben való előnyben részesítése nem igazolható. A demokraták - a reál-demokrácia ideológusai - számára mégis eleve előnyt élvez minden más értékkel szemben.

Ha a történelmet folyamatként szemléljük, akkor a történelmi fejlődés nem legitimálja, nem támasztja alá a jelenlegi demokrácia örökkévalóságát. Európában az abszolút monarchiák rendszerét váltották fel az első demokráciák. Ez azonban nem jelenti, hogy a fennálló demokrácia soha nem tűnhet el, és soha nem adhatja át a helyét egy igazságosabb és jobb rendszernek. Azt sem jelenti, hogy a létező demokrácia leváltása az abszolút monarchia helyreállításával, vagy valamilyen diktatúra bevezetésével fog járni. Széleskörű az a nézet, hogy minden, ami a jelenben van, a múlt meghaladása, és jobb annál, mint ami volt, ezért nem szabad megszűntetni. A változás azonban nemcsak a múlt felé irányulhat, hanem a jövő eddig ismeretlen rendszere irányába is. Erre az a szokásos válasz, hogy a jelenlegi demokráciát csak egy még jobb, még tökéletesebb demokrácia válthatja fel. E nézet hirdetői szerint a demokrácia nemcsak örök, hanem egyre demokratikusabbá is válik. A demokrácia tehát minden korábbi társadalmi és kormányzati formánál jobban elkötelezett saját magának, mégpedig azért, hogy egyre inkább tökéletesítse önmagát, és maximalizálja teljesítményét. Ezért szinte közhely a demokraták számára, hogy még több demokráciát követeljenek. Ha az egész világ már demokratikus berendezkedésű lesz, sok demokrata akkor is még több demokráciát fog követelni, mert a demokratizálás soha nem lehet teljesen befejezett folyamat. A demokrácia is olyan a szemükben, mint a pénz. Lehet sok vagy kevés, de elegendő soha nem lehet.

Amikor a jövőre vonatkozóan hoznak demokratikus döntéseket, olyan nemzedékek sorsáról döntenek, akik még nem léteznek. Ha például egy város vezetése meghatározza a város fejlesztését, struktúráját, mondjuk ötven évvel előre, a döntést hozók már nem fognak élni, amikor döntésük eredménye viszont meg fogja határozni az akkor élő városlakók életét. Vagyis a jelenlegi demokratikus döntési folyamatból a legérdekeltebbek lesznek kizárva. Nem létezik olyan politikai eljárás, amely a jövő nemzedékek eme kizárását korrigálni tudná. A demokrácia jelenlegi rendszere lehetővé teszi, hogy napjaink nemzedékének többségi része rákényszerítse akaratát a jövő nemzedékekre. Ez tulajdonképpen a demokrácia részvételi és képviseleti elveit is kétségbe vonja.

Már csak azért is keresni kell egy jobb rendszert, mint a jelenlegi reál-demokrácia, mert a reál-demokráciákban használatos döntési folyamatok rendkívüli módon manipulálhatóak. Ha például népszavazást tartanának egy európai országban arról, hogy fogyasztható-e a disznóhús vagy sem, a válasz várhatóan igenlő lesz. Ha viszont egy iszlám országban tartanának ilyen népszavazást, akkor a válasz várhatóan nemleges lesz. Ha arról tartanának egy európai országban népszavazást, hogy a nők viseljenek-e fátylat, a válasz feltehetően nemleges lesz. Ha ugyanerről a kérdésről egy iszlám országban tartanának szavazást, a válasz feltehetően igenlő lesz. Vagyis a kiválasztott döntési kör eleve meghatározza, hogy milyen döntés születhet meg. Egy nemzetállamban a döntés általában az adott államot alkotó nemzet kezében van. Ez is arra utal, hogy a létező demokrácia valójában nemzethez és kultúrához kötött döntéshozatali rendszer.

A demokrácia kutatói valamennyien elismerik, hogy minden demokráciában léteznek hátrányos helyzetű kisebbségek. A modern demokráciákban az egyének szerepe egyre csökken, de csökken a politikai befolyása minden olyan szervezetnek is, amely kevesebb, mint tízezer polgárt tömörít. Vagyis a reál-demokráciában minden egyén politikailag a szélre szorul, marginalizálódik, s kisebbséget alkot. Az Európai Uniót meghatározó szubszidiaritás-elve szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten az érintetteknek kell meghozniuk. De ez az elv sem küszöböli ki a kisebbségeket, mert őket lokális szinten is le lehet szavazni. Ennek a problémának az egyetlen megoldása - nemzetállami és lokális szinten is - az elszakadás érvényesülése. Azaz az a kisebbség, amelyet a többség leszavaz, kezdhessen önálló életet. Egyetlen demokrácia sem képes az emberi és politikai jogok biztosításával kompenzálni a kisebbségeket azért, hogy azok elviseljék a többség diktatúráját. A demokráciák ebben a vonatkozásban nem ismerik el az egyén és kisebbség jogát a morális és a döntési autonómiához. Kivételesen megengedik, hogy valaki lelkiismereti okokból ne teljesítsen katonai szolgálatot. A létező demokrácia nem képes az erkölcsi dilemmák megoldására, pedig korunk emberének számos etikai problémával kell szembenéznie. A reál- demokráciák azáltal, hogy megakadályozzák a kisebbségek elszakadását, a kilépését a többség rendszeréből, valójában kényszerré alakítják át a demokráciát minden olyan kisebbség számára, amely objektív okokból képtelen többséggé válni.

A reál-demokráciák társadalma és kultúrája lehetővé teszi e társadalmak irányítói számára, hogy azok ne tegyenek semmit a nyilvánvaló társadalmi igazságtalanságok ellen. A demokráciák formálisan megválasztott vezetői elismerhetik ezen társadalmi igazságtalanságok létét, de ugyanakkor a reál-demokrácia játékszabályai lehetővé teszik a számukra, hogy kibújjanak beavatkozási kötelezettségük alól. Azt állították és állítják ma is, hogy ők nem avatkozhatnak bele a demokratikus eljárásokba, és tevékenységük kimerül ezen demokratikus eljárások védelmezésében. Vajon a reál-demokrácia körülményei között élő embereknek egészen addig el kell viselniük a világtörténelemben eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeket, amíg ezeket valamikor a távoli jövőben sikerül majd demokratikus módon orvosolni? Még akkor is el kell viselniük ezeket az igazságtalanságokat, ha ezek nemzedékről nemzedékre öröklődnek, s semmilyen jele sincs annak, hogy a demokrácia keretei között meg lehet szüntetni őket? A liberál-demokrata ideológusok szerint az embereknek el kell viselniük ezeket az igazságtalanságokat. A reál-demokrácia ezen elfogult védelmezőinek azonban nincs igazuk.

A magyar demokratúra korlátai

A magyarországi létező demokrácia korlátait jól mutatja az, hogy a könnyebb kormányozhatóságra hivatkozva a parlamentbe való bekerüléshez előírták a 4%-os, majd 5%-os küszöböt a pártok számára. Ez teljesen eltorzítja a választók eredeti akaratát. Pedig ennek az eredeti akaratnak az érvényesülése sokkal fontosabb - lényeget érintő - társadalmi érdek, mint az, hogy könnyebb legyen a politikai elit számára a kormány megalakítása és hivatalban tartása. Hasonlót lehet elmondani a választások tisztaságával kapcsolatosan is. A 2002-es parlamenti választásokon elegendő konkrét adat merült fel ahhoz, hogy elrendeljék az illetékesek a szavazatok újraszámolását. A politikai elit ez elől elsősorban a határidőkre való hivatkozással következetesen kitért. Vajon mi a nagyobb társadalmi érdek egy igazi demokráciában? A választási eredmények gyors közlése, vagy pedig a csalások lehetőségének akár az utólagos kiszűrése is a szavazatok újraszámolásával? Egy érdemi demokráciában - ellentétben a formáknak elsőbbséget adó alibi-demokráciával - természetesen a népakarat érvényesülése és a választások tisztaságának a minden eszközzel való biztosítása lenne a fontosabb társadalmi érdek. Ez szolgálta volna 2002-ben Magyarországon is a rendszerváltás veszteseiből álló többség valódi érdekeit, ha nem demokratúra lenne hazánkban, amelynek a hatalmi elitje egészen más szempontoknak ad elsőbbséget.

Az érdemi demokrácia hiányát jelzi az is hazánkban, hogy a mai napig nem magyarázták meg a magyaroknak, miként lehet az, hogy az ország az 1973 és 1989 között felvett 1 milliárd dollár nyugati kölcsönért 11 milliárd dollár kamatot kellett, hogy 1989-ig visszafizessen. Ugyanakkor a magyar társadalom egészét terhelő külső adósság 20 milliárd dollárra növekedett. Nem magyarázták meg azt sem, hogy miután a rendszerváltó kormányok eladták a nemzeti vagyon 90%-át, és a befolyt ellenértéket kizárólag adósságtörlesztésre fordították, mégis miért haladja meg a magyar társadalom egészét terhelő össztartozás - külső és belső, állami és nem állami, bruttó és nettó - 2002-ben a 80 milliárd eurót? A magyar társadalomnak ezen összeg adósságterheit kell évről-évre kitermelnie és átadnia a nemzetközi pénzvilágnak minden ellenszolgáltatás nélkül. A magyar demokratúra nagyobb dicsőségére az integrált hatalmi elit a mai napi nem számolt el a magyar népnek a munkája eredményeként létrejött és 1989 után eladott vagyonával. A hivatalba lépett új kormánynak sürgősen pótolnia kellene ezt a mulasztást. Meg kellene végre mondani a magyar népnek, hogy kinek, mennyiért adták el a közös vagyonát, és mire fordították a kapott ellenértéket? És ha csak adósságcsökkentésre fordították, akkor miért nőtt mégis a négyszeresére a magyar társadalom egészét terhelő össztartozás?

A demokratúra alternatívája

A pénzuralmi rendszerré degenerálódott létező demokráciának - a demokratúrának -, azonban van alternatívája. Ez a kamatmentes pénzrendszerrel működtetett és a vállalkozói szabadságon alapuló - monopólium-mentes - gazdaság, amely egyedül képes szavatolni a teljesítményen alapuló esélyegyenlőséget a termelőszférában. A folyamatosan megújuló gazdasági esélyegyenlőség pedig biztosíthatja, hogy ember és ember között csak teljesítménye arányában legyen vagyoni, jövedelmi és hatalmi - társadalmi státusbeli - különbség. A reál-demokrácia kudarca bizonyítja, hogy csak a folyamatosan megújított gazdasági esélyegyenlőség teszi lehetővé az alulról igazgatott önrendelkező társadalom működtetését. A gazdasági demokrácia elvetése miatt a reáldemokrácia tartalmatlan formákra és eljárásokra redukálódott a politikai szférában is. Az önrendelkező társadalom lényege, hogy az erőforrások fenntartásával folyamatosan optimalizálódjon az egy emberre és egy négyzetkilométerre számított gazdasági teljesítmény, amely lehetővé teszi, hogy mindenegyes ember - képességei kibontakoztatásával - teljes értékű életpályát futhasson be. A reáldemokrácia lecserélésén már sok kutató dolgozik. Az egyik legátgondoltabb alternatívát Síklaki István dolgozta ki "A fennmaradás társadalmi programja" című munkájában. A fenntartható társadalom általa javasolt alapelvei és értékrendje kiutat jelentenek a reál-demokrácia zsákutcájából, és lehetővé teszik a nemzetközi pénzoligarchia által létrehozott kamatkapitalista rendszer lecserélését egy emberközpontú, természetbarát társadalomra. A globalizálódott uzsoracivilizáció belső ellentmondásai - elsősorban a pénzrendszerbe beépített kamatos-kamat mechanizmus - miatt közeledik a felbomláshoz. Új világtörténelmi korszak előtt állunk. Ennek a korszakváltásnak a tudós előhírnöke Síklaki István.

Folytatódik az elit alkotmányozása

A magyar népnek soha nem állt módjában kifejeznie azt az óhaját, hogy az összeomlott reálszocializmus diktatórikus rendszerét milyen játékszabályok szerint működő új demokratikus rend váltsa fel. A kerekasztal tárgyalásokon önjelölt elitek delegáltjai és nem az állampolgárok által választott legitim képviselők állapodtak meg. Ezen tárgyalások végeredményét, a ma hatályban lévő ideiglenes alkotmányt, a reformkommunista rendszer utolsó parlamentje hagyta jóvá és a társadalom mindezideig nem erősítette meg népszavazással. Az országot ma irányító elit különböző csoportjai még nem jutottak egyetértésre abban, hogy kinek az előjoga az alkotmány szövegének a megírása. Az átmeneti alkotmány ezt az Országgyűlésre bízza és viszonylag könnyen teljesíthető 2/3-os többséget kíván az új alkotmány elfogadásához. Tekintettel a kormányzó koalíció 72 százalékos parlamenti többségére, ennek a szabálynak az alkalmazása azt jelentette volna, hogy a jelenleg ellenzékben lévő pártok és politikai erők teljesen kimaradnak az új alkotmány elfogadásából. Ez egy különösen gyenge legitimitással bíró új alkotmányt eredményezett volna. Ezért a képviselők többsége megállapodott, hogy csak öt párt megegyezése alapján lehet az alkotmányt módosítani. Ha egy ilyen megegyezést nem sikerül elérni egyes megfogalmazásoknál, akkor annál a résznél a jelenlegi rendelkezés marad érvényben.

Ami a tartalmi kérdéseket illeti, egyes pártok, például a Kisgazdapárt erős, közvetlenül választott elnököt, félprezidenciális rendszerű erős államot akar, két kamarás törvényhozással. Általában nőtt a hajlandóság az elnöki rendszer iránt, a korporativ képviselet bevezetésére a törvényhozás esetleges második kamarájában, valamint a demokrácia szociális intézményrendszerrel kiegészített változata iránt, amelyben az alkotmány védelemben részesíti az alanyi jogon járó és kikényszeríthető szociális jogokat is. A kormánykoalíció két pártja, az SZDSZ és az MSZP még mindig abban a helyzetben van, hogy meg tudja védeni a rendszerváltás átmeneti alkotmányozása során kidolgozott közjogi struktúrát, és ezzel a lehetőségével minden bizonnyal élni is fog. De egy ilyen lépés az elitek között létrejött szűk körű konszenzuson alapuló alkotmányozás végét is jelentheti.

1996 májusában a Parlament Alkotmányelőkészítő Bizottsága már benyújtott az Országgyűlésnek egy alkotmánymódosítási javaslatot, amelyet az öt párt előzetesen elfogadott, de ezt a javaslatot éppen a Kormány néhány tagja és az MSZP több képviselője nem szavazta meg, ezért lekerült a napirendről. Úgy nézett ki, hogy ebben a parlamenti ciklusban már nem kerül sor az új alkotmány elkészítésére. Hogy most mégis újra elővették az alkotmányozás kérdését, annak feltehetően az az új fejlemény az oka, hogy a korrupciós botrányok miatt és más okból is meggyengült Horn Gyula miniszterelnök fenn akarja tartani a koalíciót az SZDSZ-szel az új parlamenti választásokig. A koalíció ára viszont az alkotmányozás folytatása, amelyet a külföldi és hazai pénzpiaci és gazdasági elit elsőszámú politikai képviselete, az SZDSZ, erősen szorgalmaz. Ez a párt és a mögötte álló elitcsoportok fokozottan érdekeltek a kialakult és számukra igen előnyös viszonyok alkotmányos bebetonozásában. Azért szorgalmazza a véglegesnek tekinthető új alkotmány mielőbbi tetőaláhozását, mert ki akarja használni a jelenlegi kormánytöbbség erejét, mivel nem valószínű, hogy még egyszer ekkora parlamenti többsége legyen egy jövőbeni kormánykoalíciónak.

Ha nem kerül sor az ideiglenes alkotmány egyszeri és átfogó módosítására, akkor megmarad a jelenlegi átmenetinek szánt és több szempontból kiforratlan, befejezetlen, egyes részeiben inkoherens alkotmány és folytatódhat a rendelkezéseiből fakadó konfliktus az Alkotmánybíróság és az Országgyűlés között. Ez pedig potenciálisan kedvezőtlen lehet az új uralkodó elit megszerzett privilégiumaira, mivel az erősen aktivista Alkotmánybíróság a Törvényhozásra és a Kormányra is kötelező döntéseivel gyakran a "láthatatlan alkotmány" (a szöveg mögött meghúzódó alkotmányos elvek) rendelkezéseit teszi láthatóvá és túlzott hatáskörével egyes szakértők szerint még "alkotmányos diktatúrát" is gyakorolhat.

Az 1989 évi alkotmánymódosítás a politikai erők akkori kompromisszumát tükrözte, amelyben lemondtak egy forradalmi, azaz gyökeresen új alkotmány megteremtéséről. A kerekasztal tárgyalásokon kialkudott szöveget később az MDF-SZDSZ paktum lényegesen megváltoztatta. Az egész akkori alkotmányozást a politikai sietség jellemezte, szakmailag sem volt elég idő egy kiérlelt szöveg elkészítésére. Az akkori alkotmányozók nem akartak időnyomás alatt olyan alkotmányt elkészíteni, amelynek a szövegéből nem látják világosan az őket érintő előnyöket és hátrányokat. A jelenlegi alkotmányozás célja az alaptörvény új, koherensebb formába öntése, mert a demokratikus alapelvek és a jelenlegi politikai rendszer szerkezeti megváltoztatásáról nincs szó. Tény, hogy a jelenlegi alkotmány, ha nem is teljesen zavartalanul, de működik. Egyáltalán nem biztos, hogy újabb politikai kompromisszumokkal és belterjes szakmai vitákkal egy jobbal lehet lecserélni. Az alkotmányozást sürgető elitcsoportok, a rendszerváltás nyertesei, elsősorban az ideiglenes alkotmány gyenge legitimitását szeretnék megerősíteni és így alkotmányosan is stabilizálni kedvező helyzetüket. És ezt most kell megtenniük, mert nem valószínű, hogy még egyszer ilyen kedvezőek legyenek a parlamenti erőviszonyok a számukra.

Hogyan történjen az alkotmányozás?

Az alkotmányozás kivitelezésére három elképzelés van. Az első változat szerint az országgyűlés alkotmányozógyűléssé nyilvánítaná magát és a megállapodott 4/5-ös aránnyal fogadná el az új alaptörvényt. Ez a felülről történő eljárás kevés kockázattal jár az uralkodó elit számára, de az új alkotmány legitimációja sem lenne erős, mivel hiányozna ezúttal is a széles társadalmi részvétellel kialakított konszenzus.

A második elképzelés, amelyet elsősorban a Kisgazdapárt szorgalmaz, a lehető legnagyobb társadalmi részvétellel történő népi alkotmányozást ajánlja. Az alkotmányt először is egy külön alkotmányozó nemzetgyűlés fogadná el. Ebben a szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat képviselő elitek helyett a zömében hatalomnélküli állampolgárok mintegy 80 százalékát kitevő civil társadalom képviselői vennének részt elsősorban. Az egyes fontos kérdésekről - mint például a kétkamarás parlament, a közvetlenül választott erős köztársasági elnök, az alanyi jogon járó és kikényszeríthető szociális jogok, a halálbüntetés megengedhetősége, a jegybank visszahelyezése a kormány ellenőrzése alá, a népszavazás széleskörű megengedése - külön-külön dönthetnének népszavazással az állampolgárok. A harmadik elképzelés az, hogy ezúttal is az elitek készítik el az alkotmányt a széleskörű érdemi viták mellőzésével és az állampolgárok tényleges beleszólásának kizárásával, de azért, hogy a népi alkotmányozás látszatát keltsék, most népszavazással hagyatnák jóvá ezt az újabb változatú elitista alkotmányt.

Itt az idő az emberközpontú alkotmányozásra

Egyre több magyar úgy látja, hogy olyan új alkotmányra van most már szükség, amely a társadalom túlnyomó többségének a valódi és hosszútávú szükségleteit, érdekeit, értékeit veszi elsősorban figyelembe, és az ezeket kifejező elveket foglalja rendszerbe. Egy ilyen nem elitista alkotmány elkészítéséhez egy új szöveg megfogalmazása nem elegendő. A megoldandó feladat az, hogy a társadalom többsége elismerje, és magáénak vallja az alkotmányozás végeredményét. Ebben kiemelt szerepe van a tényleges társadalmi értékeknek a látszatértékekkel szemben. Ezért eljött az ideje, hogy a hivatásos politikai és szakmai elit párbeszédet folytasson a laikus állampolgárok, a civil társadalom képviselőivel. Az alkotmánynak az embert kellene a középpontba állítania, a természetes személyt, a népszuverenitás igazi letéteményesét. Védenie kellene nemcsak az egyes személyt, de azokat a közösségeket is, amelyekben él. Az alkotmány nem szorítkozhat az atomizált egyén, az elszigetelt individuum védelmére, mert az egyén csak közösségi kapcsolataiban tudja kiteljesíteni egyéni szabadságát. Ezért különösen ma és különösen Magyarországon szükség van a garantált szociális jogokban is kifejeződő szolidaritásra.

Kikényszeríthető szociális jogokra van szükség

A szociális jogok a családot, mint alapközösséget érintik a legközvetlenebbül. Ellent kell állni annak a törekvésnek, hogy a jogi személyek ugyanolyan alanyai legyenek az alkotmányos alapjogoknak, mint a természetes személyek. Ez utóbbiak a népszuverenitásból fakadó jogok elsődleges hordozói. A szervezett közhatalom és a szervezett magánhatalom jogosultságai csak származékos, szekundér jogok és végső soron valamennyi a természetes személyektől ered, arra vezethető vissza.

A Bokros-csomag kapcsán éles vita bontakozott ki a szociális intézményrendszer reformjáról. A szociális jogok alkotmányos szűkítését kívánók azzal érvelnek, hogy véget kell vetni az állami elosztás eddigi gyakorlatának, a koraérett jóléti állam felett eljárt az idő. Különösen sérelmezik, hogy az állam abból a jövedelméből adjon szociális juttatásokat, amelyeket adózással elvon a legnagyobb jövedelműektől. Az éjjeliőr liberális államnak, a jogbiztonságot nyújtó szolgáltató államnak, ez nem feladata. Nem avatkozhat be a gazdasági életbe, és nem nyúlhat be a gazdagok zsebébe csak azért, hogy a rászorulókat szociálisan támogathassa. Arról azonban nem tesznek említést az állami beavatkozás eme liberális ellenzői, hogy ugyanez az állam olyan szabályozókat fogadott el, amelynek révén 1989 óta hathatós állami és kormányzati közreműködéssel, - vagyis állami beavatkozással, - az egész magyar társadalom együttes munkája eredményeként létrejött közvagyon 70 százaléka a lakosság mintegy 5-10 százalékát kitevő szűk réteg magántulajdonává lett érdemleges ellenszolgáltatás nélkül, illetve mélyen az értéke alatt kiárusítva külföldiek tulajdonába került. Egyidejűleg az ezen a köztulajdonon fennálló hatalmas adósság a társadalom 80 százalékát kitevő vagyontalan polgárok nyakába szakadt. A nemzeti jövedelem kormányzati segédlettel való átcsoportosítása a szegény rétegektől a szűk gazdag elit számára pénzpiaci, monetáris és fiskális technikákkal pedig ma is folyik. Ez ellen az állami beavatkozás ellen azonban nincs kifogásuk. Vajon milyen érdekek és elvek vezérlik őket e kettősmérce alkalmazásánál?

Újgazdagok - állami segédlettel

Az állami elosztással tényleges gazdasági teljesítmény nélkül, - nagyrészt pártállami pozícióit, kapcsolatait és hálózati tőkéjét kihasználva - tehát érdemtelenül nagy vagyonhoz jutott szűk réteg tartozik annyival azoknak, akiknek a közös tulajdonát kisajátította, hogy tűrje el a szociális ellátás minimumát a kifosztott vesztesek számára ugyanezen állam részéről. Az állam tette lehetővé a vagyonátcsoportosítást a gazdagokhoz, méltányos, hogy ugyanez az állam biztosítsa a szociális jogok alapján járó létminimumot a vagyon nélkül maradt középrétegeknek és a teljesen kiszolgáltatott szegényeknek egyfajta végkielégítésként. A méltányosság, igazságosság, szolidaritás, gazdasági esélyegyenlőség elveinek a bevitele az alkotmányba ma aktuálisabb, mint valaha. Nem gyengíteni kell az alkotmányban a szociális jogokat, hanem erősíteni. A magyar társadalom gyenge szolidaritási struktúráit támogatni kellene, pl. olyan alkotmányos rendelkezéssel, amely előírná a kormány számára - német mintára - az egyeztetési kötelezettséget az érdekképviseleti szervekkel. Valódi társadalmi demokrácia nem lehetséges az esélyegyenlőséget minden nemzedék számára fenntartó-megújító gazdasági demokrácia valamilyen formája nélkül.

Ha a most folyamatban lévő alkotmányozás kitart a szociális jogok, illetve megvonása mellett, akkor szembekerül a társadalom túlnyomó többségével. Olyan alkotmányt hoz létre, amelynek az elfogadottsága a jelenleginél is kisebb lesz. Az eredeti cél, azaz az alkotmány gyenge legitimációjának erősítése helyett, annak ellenkezőjét, legitimiciójának további csökkenését fogja elérni. A jelenlegi ideiglenes alkotmány gyenge legitimitását a választások bizonyítják a legszemléletesebben. A magyar társadalom jelentős tömegei nem tudtak tartósan azonosulni egyik párttal sem, mint saját politikai képviselőjükkel. A korábbi konzervatív és a jelenlegi szociálliberális koalíció pártjaiból egyaránt kiábrándultak, mert ezek a pártok kormányra kerülve nemcsak, hogy nem valósították meg választási ígéreteiket, hirdetett programjaikat, hanem gyakran azzal homlokegyenesen más politikát folytattak. Így például a konzervatív koalíció ígéretet tett az adósságkönnyítés kiharcolására és a reprivatizációra, amelyeket nem hajtott végre. A szociálliberális koalíció pedig szociálisan érzékeny, szakértői kormányzást, gazdasági növekedést ígért. Nehéz lenne elképzelni a kül- és belföldi pénztőkének jobban kedvező, a magyar társadalom gyenge és kiszolgáltatott rétegeit keményebben sújtó, antiszociálisabb kurzust, mint amilyet a jelenlegi szocialista többségű kormányzat folytat. A gazdasági növekedés beindítása pedig a mai napig csak üres ígéret maradt.

A választási ígéretek megszegésének alkotmányos tilalma

Ezért előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy alkotmányos rendelkezés írja elő a választási ígéretek, és a meghirdetett pártprogramok betartásának kötelezettségét, mint a legitim kormányzás elengedhetetlen alapfeltételét. Ha széles társadalmi részvétellel történő népi alkotmányozás folyna, akkor már most bekerülhetne ez az előírás az alkotmányba. Így például az Alkotmánybíróság illegitimnek és ezért antidemokratikusnak és egyben alkotmányellenesnek nyilvánítaná azt a kormányt, amelyik homlokegyenest más politikát folytat, mint amilyenre választási programjában kötelezettséget vállalt, amelynek a segítségével hatalomra került. Kormányzati legitimitása, a szuverén néptől való felhatalmazása erre a programra szól. Ha eltér ettől a programtól, már illegitimmé válik. Ilyen esetben le kell mondania, és előrehozott választásokat kell tartani. Természetesen nem könnyű szabályozni, miként lehet egy ilyen lépést alkotmányos technikákkal kikényszeríteni. Azonban nem az az igazi kérdés, hogy valami nehéz-e vagy könnyű, hanem, hogy szükséges-e megoldani vagy sem. Ugyanis ha ezen a magyar választópolgárok számára oly kiábrándító gyakorlaton nem sikerül változtatni, akkor a négyévenkénti általános választások tétje csupán annyi lesz, hogy a választók eldönthetik: melyik párt előjoga legyen a következő kormányzati ciklusban választási ígéreteinek a - minden következmény nélküli - megszegése. Ez pedig a demokrácia talán legfontosabb, a nép számára még fenntartott aktusát is színjátékká, paródiává, sőt bohózattá zülleszti. Hosszú távon pedig egy degenerált rendszerré korcsosítja a parlamentáris demokráciát.

A szervezett magánhatalom és az alkotmány

A pénzpiac és a tőkés társaságok gazdasági kényszerre és bőséges anyagi forrásokra támaszkodó szervezett magánhatalma nemcsak a civil társadalom, de az állami közhatalom autonómiáját is veszélyezteti a mai Magyarországon. A folyamatban lévő alkotmányozás egyik legveszélyesebb törekvése, pl. az, hogy tovább kívánja növelni a Magyar Nemzeti Bank kivonását a népszuverenitásból származó nemzeti ellenőrzés minden formája alól. Ha ez bekerül az alkotmányba, az a magyar állam pénzügyi szuverenitásának a végét jelenti. Az MNB máris állam az államban, de ha az uralkodó elit javaslatát elfogadják, akkor már semmilyen jövőbeni demokratikusan választott kormánynak nem lehet többé befolyása az olyan fontos közügyekre, mint a pénzkibocsátás, a kamatszabályozás, a hitelfelvétel és adósságszolgálat, a forint árfolyamának meghatározása, az infláció mértékének közvetett irányítása, a pénzpiac működésének szabályozása. Az MNB változatlanul működhet, mint a közpénzeket a nemzetközi és hazai pénzoligarchia privát vagyonába átszivattyúzó szerkezet, amely eltitkolhatja a társadalom nyilvánossága elől a ma is zavartalanul folyó jövedelemátcsoportosító tevékenységére vonatkozó adatokat. Ha az MNB-ra vonatkozó javaslat bekerül az új alkotmányba, akkor meg lesz bénítva minden jövőbeni kormány, mert semmilyen gazdasági-pénzügyi programját nem lesz képes végrehajtani a kizárólag nemzetekfeletti elkötelezettségű, és csak a pénzpiac transznacionális szabályrendszerének engedelmeskedő, MNB ellenállása miatt.

Mi indokolja, hogy egyedül az MNB-nak legyen önálló jogszabályalkotási joga a főhatóságok közül? Miért nem sorolják fel az MNB-ot az Állami Számvevőszék által ellenőrzött intézmények között? Az alkotmány szabályozási elveiről szóló javaslat indokolása szerint azért csak a jegybanki rendelkezés igényel alkotmányos elismerést, mert az MNB a Kormány alá nem tartozó, önálló feladatkörrel rendelkező szervezet. De éppen ez az, ami elfogadhatatlan, mert ellenkezik a népszuverenitás és a demokrácia alapelveivel egy önálló bankhatalmi ágazat alkotmányjogi kiépítése. Ha a Kormány nem ellenőrizheti az MNB-ot, akkor ezt talán pótolja, hogy az MNB elnöke egyszer egy évben beszámol a nem szakemberekből álló Országgyűlésnek? Egy ilyen beszámoló alkalmas a társadalmi érdekek érvényesítésére a hitelek és kamatok bonyolult világában? Miért hiányozzék az alapos társadalmi kontroll a mai globalizálódó világrendszerben döntő hatalmi tényezővé vált pénzhatalom elsőszámú magyarországi képviselete felett?

Ha a javaslat bekerül az alkotmányba, akkor a nemzetközi pénzpiac játékszabályai a jövőben mindig elsőbbséget fognak élvezni a nemzeti szükségleteket és érdekeket kifejező kormánydöntésekkel szemben. Ez pedig lehetetlenné teheti egy nemzeti kormány sikeres működését. Az adósságfüggésből való kikerülésnek talán a legfontosabb előfeltétele az MNB szoros kormányellenőrzés alá vétele és a magyar állam pénzügyi és gazdasági szuverenitásának a helyreállítása. Befejezésül megállapíthatjuk, hogy mindaddig, amíg elitalkotmányozás folyik és az alkotmányozók nincsenek tekintettel a társadalom túlnyomó többségének a valódi szükségleteire, érdekeire és értékeire, amíg nem kerül sor széleskörű és érdemi párbeszédre a civil társadalommal, addig illúzió marad az "alkotmányközösség", az "alkotmányos hazafiság" kialakítása, amelyet oly nagyon szeretne a nemzethez és az államhoz való tartozás helyébe állítani a Magyarországon most uralomra került új oligarchia.

München 1997. március

Nemzetőr

visz a víz sodor

2017. január 17., kedd

A magánhatalom szervezettsége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése