2017. január 16., hétfő

ATOMTITKOK






Richard Haack Kémek könyve .


Részletek :

ATOMTITKOK


Régi titkok
Nem szándékoztunk itt kitérni azokra az ügyekre, amelyeket a világ már unalomig ismer. Már közhelynek számít, hogy az első atombombát kik alkották meg és melyik államnak. Az is ugyanilyen ismert dolog, hogy egy Oppenheimer nevű amerikai fizikus tényleg árulónak bizonyult és hogy a Rosenberg-házaspár eladta az atomtitkot a Szovjetuniónak. Amely enélkül csak sokkal, később lett volna képes kifejleszteni a maga hidrogénbombáját is.
Nem megyünk ennyire vissza az időben, legfeljebb akkor, ha néhány régebbi titkot feszegetünk - ezeket is csak azért, mert az utóbbi pár évben derült rájuk fény. Bár állítjuk: bizonyos kémszolgálatok már régebben is tudtak róluk, de nem közölték a közvéleménnyel értesüléseiket.
Sztálin atombombája
Az oroszok úgy igazán csak a háború végén kezdtek munkába. Sokkal könnyebb dolguk volt, mint az amerikaiaknak (helyesebben, annak a soknemzetiségű tudóscsapatnak, amely ugyan az USA területén dolgozott 1945 előtt, de tagjai között éppen az amerikaiak voltak kisebbségben), hiszen nekik már rendelkezésükre állt minden, amit az óceánon túl tudtak. Moszkvába került az első amerikai atombombák tervrajza, az atomreaktorok teljes műszaki leírása, és ismerték az urán és a plutónium előállításának technológiáját. Valójában csak pénz kellett - azt pedig kaptak, az amúgy is hadiiparra beállított szovjet gazdaságtól.
Az a bizonyos Igor Kurcsatov akadémikus, kiről dicshimnuszokat zengtek jóval később (működésének évtizedeiben a nevét említeni sem volt szabad, mint ahogy egyetlen atommal foglalkozó fizikusét sem. Az mind hadititok volt), kezdetben nem tett mást, mint a kész anyagból dolgozott. Amikor aztán az amerikai atombombák felrobbantak Japánban, és nyilvánvalóvá vált az amerikaiak előnye e téren, még nagyobb összegeket öltek bele a kémkedésbe!
I Nemcsak a kutatóknak jutott attól kezdve a pénz, hanem a Berija-féle NKVD-nek, a KGB előszervezetének. Akkor ugyanis utasítást adtak számos Nyugaton tevékenykedő orosz kémnek és fizetett ügynöknek, szerezzenek be minden információt az atomfegyverekről egyrészt, másrészt próbáljanak meg beszervezni olyan fizikusokat és egyéb szakembereket, akik e témában tevékenykednek. Később orosz katonai szakértők is elismerték, hogy a kémek által összeszedett információk legalább hároméves munkát és több mint 260 millió rubelt, (akkor ez nagy pénz volt) takarított meg a kutatóknak. Klaus Fuchs német fizikus mindent elárult az oroszoknak. Külföldről szerzett uránnal működtették az első kísérleti atomreaktort, az igazi első nagyreaktor alapjait pedig 80 ezer cseljabinszki kényszermunkatáborlakó rakta le. Attól kezdve úgymond szokássá vált, hogy az ilyen nagy beruházásokat az ott őrzött több millió, sok-nemzetiségű hadifogollyal és a „Gulág-szigetcsoport" többi szerencsétlen lakójával építtették fel.
A Nyugat igyekezett résen lenni, de a szovjet kémszolgálat valóságos tömeges bevetéseket szervezett. Rengeteg ügynöke dolgozott akkor a háborúktól felfordult Európában és a tengerentúlon is. Különösen az amerikaiakkal szövetséges országokban: Kanadában, Angliában, Franciaországban nyüzsögtek a kémek. A kanadaiak már 1946-ban lebuktattak és felszámoltak egy egész hálózatot. Sajnos, a vezetőiket nem sikerült leleplezni és azok tovább dolgoztak - mint később kiderült.
A KGB a mai napig titkolni igyekszik, ki volt az a nagytudású amerikai kutató, aki az atomprojektben részt vett, és mindent tudatott az oroszokkal. Sok jel mutat rá, hogy ez volt az amúgy is baloldaliságáról híres Openheimer professzor. Nem ítélhető el a ma csak túlkapásairól emlegetett „Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság", amikor erőteljesen „megpiszkálta" a professzort. Arra is számos adatunk van, hogy az általa célbavett egyének között igen sokan árulták el hazájukat kisebb-nagyobb mértékben.
Hogy mennyire nem volt túl nagy szerepe az egészben a szovjet tudománynak, bizonyítja a következő eset is. Amikor 1949-ben végre a szovjetek is felrobbantották az első bombát, Kurcsatov akadémikus hálálkodó levelet írt... Sztálinnak? Akitől a milliókat, az anyagokat, a szakembereket és a több százezer foglyot, mint munkaerőt kapta? Dehogy! A levél Berija kémfőnöknek szólt. Az akadémikus csak a szovjet kémektől kapott nagy segítségért hálálkodott - mert hiszen a kémek nélkül talán sohasem lett volna meg a szovjet nukleáris fegyver.


Szaharov szerepe


Az az ember, aki később Nobel Békedíjat is kapott, mivel ellene szegült a szovjetek afganisztáni bevonulásának, az ország megszállásának - korábban egyes vélemények szerint bűnös volt, több tekintetben is. Érdekes módon nem akárki, hanem Karl Popper, a huszadik század vezető elméje vádolta meg őt ezzel. Az a Popper, aki annakelőtte maga is dicshimnuszokat zengett a „nagy gondolkodó, nagy humanista és nagy hős"-ről.
Popper a kubai válság idejére gondol, azt veszi nagyító alá. Szaharov az ötvenes években a szovjet hidrogénbomba atyja volt. 1961-ben viszont, amikor a világ a harmadik, és várhatóan totális, pusztító háború szélére sodródott - Szaharov tisztán ideológiai megfontolásokból amellett volt, hogy a „kapitalizmust el kell pusztítani", és ennek eszközéül nem habozott volna bevetni á hidrogénbombákat, tehát a termonukleáris fegyvereket sem.
Popper hangsúlyozza -, és számosan egyetértenek vele, különösen az amúgy nem politizáló kémszervezetek vezetői, akik ismerik ezeket az információkat és tudják: igazak -, hogy Szaharov nem volt fogoly, saját akaratából vélekedett így, sőt cselekedett is. Mellesleg erre mutat Szaharov emlékiratainak egynéhány apró része is.
Érdekes dolog ez, hiszen Szaharov maga is leírja, hogyan próbált kitalálni, sőt, megalkotni olyan új fegyvereket, amelyek akkor még nem is léteztek (pl. atomtorpedót, amit a tenger alól lőttek volna ki), vagy hogy mennyit töprengett azon, miképpen lehetne elpusztítani New Yorkot egy szörnyű fegyverrel mindössze pár perc alatt.
Tudjuk, hogy Szaharov egyszer azt mondta Hruscsov-nak: ki kellene próbálni, hogyan lehetne sokezer embert sugárfertőzésnek kitenni, és meglátni, hogyan lesznek tőle „rákosak". Sajnos, ezt az akkor már 40 év körüli férfi nem magyarázhatná most azzal, hogy politikailag éretlen volt, hogy nem látta át, milyen is az a kommunista rendszer, amelyben él. Sajnos, éppen a kubai válság idején, éppen az ő kemény magatartásán is múlott - hiszen Hruscsov pártfőtitkár egyik tanácsadója volt -, hogy akkoriban kis híján kitört az atomháború.
Miközben mindez még el sem jött - az ötvenes éveket írtuk -, a két nagyhatalom, ha nem is egyenlő mértékben, de aljas dolgokat művelt. Szintén főleg archívumokból és kémszolgálati jelentésekből, illetve ezek mai felszínre kerüléséből derült fény azokra a rettenetes kísérletezésekre, amelyeket úgy a Szovjetunió, mint az USA végzett a legnagyobb titokban.
Az oroszok egész hadseregeket hajszoltak bele atomfelhőbe - a katonáknak természetesen fogalmuk sem volt az egész atomfegyverről, nem tudták, hogy a halálba mennek. Ugyanúgy ilymódon civil lakosságot is „végeztek ki" csak azért, hogy megtudják, milyenek a sugárbetegség tünetei, és hogyan lehet katonai szempontból védekezni egy esetleges „kapitalista atomtámadás" esetén.
Az amerikaiak ugyanakkor különben egészséges alaszkai eszkimóknak és indiánoknak radioaktív gyógyszereket adtak be. Ez a kísérlet állítólag azt célzott kideríteni, vajon egy atomháború esetén a sarkvidéki körülmények között tevékenykedő katonák ellenállóképessége növelhető-e. Persze, amennyiben itt egyáltalán helye lehet a mennyiségnek, mint érvnek - az amerikaiak néhány száz emberrel végezték ugyanazt, amit az oroszok több tízezerrel. Erkölcsi szempontból természetesen mindkét eset egyaránt az emberellenes cselekedetek közé sorolható, nem is szólva a jogi szempontokról. Ez utóbbiakat azonban egyik félnél sem vették figyelembe, mert az esetekre 30-40 évvel később derült csak fény.


A CIA hibája


A kémek is hibáznak, méghozzá gyakrabban, mint azt a kívülállók el tudnák képzelni. Ilyen hibák egész rémisztő sorozatát követte el az amerikai külföldi felderítőszolgálat 1962-ben Kubával kapcsolatban.
A szovjetek akkoriban nagyon „meg akarták védeni" a kommunizmus latin-amerikai előretolt bástyáját, amely valósággal az ölükbe hullott, alig tettek érte valamit.
Ugyanis Fidel Castro és társai, miután elűzték a diktátort és ezzel a tettel elnyerték a fél világ rokonszenvét (a Nyugatét is), hamar rájöttek, hogy az általuk elűzött száz-ezrek Amerika támogatásával szervezkednek, azonkívül -éppen az amerikai tőke kiáramlása miatt - nem tudják javítani a gazdasági helyzetet. Miután a külföldre menekültek tettek egy sikertelen visszatérési kísérletet is (Disznó-öbölbeli csata), hát Castro mindinkább az oroszok felé fordult, és hamarosan teljes mértékben „szocialista országgá" züllesztette hazáját, gazdaságilag is hamarosan csak és kizárólag a Szovjetuniótól függött. Az akkor kezdődött és máig tartó nyugati blokád tönkretette a gazdasági életet, Kubában a kilencvenes években az emberek már éheztek-éheznek is.
1962 tavaszán az oroszok úgy döntöttek - Castro teljes mértékű egyetértésével -, hogy kihasználják a helyzetet. Azzal az ürüggyel, miszerint Kubának védelemre van szüksége egy esetleges újabb „amerikai agresszió" ellen, katonákat és felszereléseket vittek az USA partjaitól alig 100 km-re fekvő szigetországba. A „szovjet technikusok" (katonák) mindenféle kilövőállásokat is kezdtek felszerelni szerte a nagy szigeten.


CIA - hibás értékelések


A jelzések tömegesen érkeztek a kémszervezet központjába. Rengeteg ügynök, véletlenszerű szemtanú, arra repülő pilóta jelezte a kilövőhelyek és rakéták felszerelését. Mégis, a központ meg volt róla győződve - és hónapokon keresztül így továbbította a híreket a Fehér Házba és a Pentagonba is -, hogy az oroszok csupán SZAM-2-es légvédelmi rakétákat helyeznek el a szigeten.
Ez a rakéta (kb: 10 méter hosszú) azonban nem volt alkalmas nukleáris robbanófejek hordozására, és igen kicsi volt a hatótávolsága is. Ez indokolta sokáig a CIA később csaknem végzetesnek bizonyult türelmét. Az oroszok, mint aztán kiderült, arra számítottak, hogy az amerikai elnök, Kennedy - ha rá is jön, miféle rakéták kerültek oda -nem kockáztat háborút az oroszokkal, és a rakéták végül is ott maradnak. A hibás értékelés egészen a nyár végéig tartott (az oroszok a kilövőállásokat tavasz óta építgették).
Ekkor érkezett egy szakértő ügynök jelentése, akinek a nevét nem hozták nyilvánosságra. Ez az ember névtelenül is igen nagy szolgálatot tett a civilizált Világnak. Saját szemével látta ugyanis a Havannától 50 kilométerre délnyugatra az új, SzSz-4-es rakétakilövőket. Láthatatlan tintával írott levele természetesen nem az USA-ba ment, hanem egy másik latin-amerikai országba, és onnan került a CIA központjába. Az üzenet eléggé egyértelmű volt, és az ügynök sem volt megbízhatatlan.
De még ekkor sem reagáltak úgy Washingtonban, ahogyan kellett volna. Ám jöttek a hasonló jelentések más kubai vidékekről is. Az oroszok egész kilövőláncolatot építettek Castro országában.
Október közepén megérkeztek a Szovjetunióból Kubába az első SzSz-4-es rakéták. Az amerikaiak tudomást szereztek a rejtélyes orosz felségjelű hajók kikötőbe ér-kezeséről, az éjszakai rakodásokról, stb. Végre a hozzáértők kezdték sejteni: az oroszok valóban kiépítettek rengeteg légvédelmi kilövőállást is, két okból: egyrészt, hogy ezzel álcázzák a támadó atomrakéták telepítését, másrészt éppen azért, hogy ha ezeket az atomrakétákat az amerikaiak légierővel próbálnák megsemmisíteni, akkor az oda telepített légelhárítás fogja őket megvédeni.
Szóba került az U-2-es kémrepülőgépek kiküldése. Mivel korábban egy ilyet az oroszok - igaz, a Szovjetunió felett - lelőttek már, a vezetés aggódott, hogy ez megismétlődik Kubában is. A rossz (felhős) idő miatt aztán az első kémrepülőgép csak október 14-én indult el. 24 kilométer magasan szállt el az egyik rakétatámaszpont (San Cristobal) felett és mindent lefilmezett, amit a kamerák „láttak". Ekkor minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az oroszok odalopóztak Amerika „lágy hasához", és olyan támadó rakétákat szereltek fel szövetségesüknél, amelyek révén bármikor atomfelhőbe boríthatják Washingtont vagy New Yorkot is, nem beszélve száz másik amerikai városról. Az SzSz-4-esek hatótávolsága ugyanis meghaladta az
1020 tengeri mérföldet, vagyis megközelítőleg kb. 1900 kilométert! Azok a rakéták 2-3 megatonnás atomrobbanófejeket vihettek magukkal.
Az amerikaiak voltak összehasonlító adataik. Oleg Penykovszkij, a szuperkém, a szovjet hadsereg ezredese, és az egyik marsall veje volt. Valamivel korábban átadott minden rakétákról szóló adatot az amerikaiaknak. Ezekben a napokban leplezték le őt az oroszok, és 1963-ban ítélték halálra. Sokáig úgy vélték, a szuperkémet az oroszok agyonlőtték. Egyesek úgy vélik, hogy Penykovszkij szinte megmentette a világot akkoriban - hiszen ha ő nincs, az amerikaiak a légi fotók alapján nem tudják azonosítani a kilövőállásokat, és így nem jönnek rá idejében, mi készül ellenük. Az is könnyen elképzelhető, mutattak erre jelek, hogy az oroszok megzsarolták volna Kennedyt, és így örökre befészkelik magukat Floridától alig 90 kilométerre.
Nos, lássuk tovább, mi történt ekkor. A kémszervezetek fényképelemzői számára már nem volt kétség. A politikusoknak is dönteniük, lépniük kellett. Repülőgépek indultak, és minden támaszpont felett naponta elszálltak, fényképeztek. Világossá vált, hogy pár napon belül ezek a rakéták kilövésre készek lesznek. Arra is fény derült, hogy néhány addig fel nem fedezett újabb támaszponton az oroszok már a sokkal fenyegetőbb SzSz-5-ös atomrakétáknak építettek kilövőket.
Soha még a kémeknek nem volt annyi dolguk egyszerre és egy helyen, mint akkor Kubában. A lopakodó ügynököktől kezdve a repülőgépes felderítésig, az elemzőktől a szakértőkig mindenkit talpra állítottak. Félni kellett, hogy a Szovjetunió vezetői titokban elhatározták: ők mérik az első atomcsapást Amerikára, és onnan a közelből megsemmisítik szinte az összes fegyverét, amivel visszalőhetne.
Persze, akkoriban az USA rendelkezett 144 Polaris rakétával is, amit tengeralattjárókról is ki lehetett lőni. Voltak ezenfelül stratégiai bombázói, 1300 darab, amelyek szintén eljuttathatták az atombombákat szovjet területre, méghozzá nem Amerikából startolva, hanem célországhoz közeli szövetségesektől.
Amikor már tudták az amerikaiak, hogy a sokkal fenyegetőbb SzSz-5-ösök még nem érkeztek meg a szigetre (ezt is a kémek derítették ki), kissé fellélegeztek és megindult a diplomáciai támadás. A hadvezetés a legkülönfélébb változatokat dolgozta ki, mindegyik arról szólt, hogy hány napos bombázás után (5-18 napig) kellene lerohanni Kubát és megsemmisíteni a rakétákat.
Az ügynököknek eközben azt a feladatot adták, hogy próbálják kideríteni, vajon a már Kubában lévő SzSz-4-eseknek van nukleáris robbanófeje? Geiger-számlálókkal próbáltak az orosz hajók, a már kirakott katonai járművek, stb. közelébe osonni, hogy érzékeljék az azokból áradó esetleges sugárzást - ami a nukleáris rakéták jelenlétére utalt volna. Bizonyos jelentések szerint az oroszok már Kubára vitték a nukleáris töltetű SzSz-4-es rakétákat, de azok még nem értek a támaszpontokra, a kilövőállásokra.
Az amerikaiak a nyilvánossághoz fordultak és hadihajóik kordonnal vették körül Kubát. Az arrafelé tartó szovjet hajókat fel kellett tartóztatniuk - szólt a parancs -, akkor is, ha ehhez fegyvert kell használniuk.
Moszkva pedig hallgatott napokon át. Kennedy mindent megtett, hogy békés úton intézze el a konfliktust, de I kijelentette:
- Amerika nem nyugszik bele, hogy partjai mellett az ellenség atomrakétákat telepítsen.
Castro közben - mint mára szintén kiderült - azért könyörgött Hruscsovnak, hogy lője ki rakétáit az átkozott amerikai kapitalistákra, semmisítse meg, pusztítsa el az imperialistákat - vagyis az amerikai népet (is).
A kémek közben tovább dolgoztak és az oroszok-kubaiak minden mozdulatáról azonnal mentek a jelentések Washingtonba. A nyílt tengeren megálltak az orosz hajók, a világ várta a harmadik (és utolsó) háború kitörését.
Végül megegyezés született Kennedy és Hruscsov között: a szovjetek visszavonják összes rakétájukat Kubából és hazamennek, viszonzásul pedig az amerikaiak kivonják Jupiter típusú rakétáikat Törökországból - amely ugyan-úgy szomszédja volt akkor a Szovjetuniónak, mint Kuba az USA-nak.


ATOMTENGERALATTJÁRÓK


Ismeretes, hogy régebben a szovjet, jelenleg az orosz tengeralattjárók is bejárták az egész Földet, ott voltak és vannak minden óceánon és tengeren. Atomrakétákkal a testükben haladnak ezek a hatalmas kolosszusok, miként amerikai, brit, francia, kínai, stb. társaik is.
Olykor azonban anélkül, hogy az ellenség keze lenne a dologban, valamelyik tengeralattjáró eltűnik. Az amerikaiak az utóbbi három-négy évtizedben legalább három atommeghajtású tengeralattjárót vesztettek el - be is számoltak róla a nyilvánosságnak, bár az ilyesmi egyáltalán nem örömteli esemény, nincs mivel dicsekedni.
Az is megszokott dolog, hogy ezek a hajók a legnagyobb titokban futnak ki a tengerre és a hadvezetésen kívül senki sem ismeri úticéljukat. A kémek nagyon nehezen férkőzhetnek az orosz haditengerészeti bázisok közelébe, legalább olyan nehezen megy ez, mint a volt űrkilövőállomások megközelítése. Külföldinek erre gyakorlatilag nincs is esélye.
Minden nyugati nagyhatalom hát ottani orosz ügynököket alkalmaz erre a célra.
Az a hajó, amelyről kis írásunkban szó lesz, a csendesóceáni szovjet hadiflotta tengeralattjáróinak egyik zászlóshajója volt. Ami azt jelenti, hogy egyike a legfontosabbaknak. Atomtöltetű rakétákat vitt a fedélzetén és bármikor eljuthatott Amerika partjaihoz is, hogy megfelelő parancs esetén az Egyesült Államok városaira ontsa rakétáit. Persze, ugyanígy választhattak volna más célpontot is: kínai japán, koreai vagy bármilyen más városokat.
A hajó az 574-es számot viselte.


Az 574-es tengeralattjáró esete


Állítólag csak egy rutinfeladat végrehajtására jelölték ki 1968 elején. A kémeknek nem sikerült megtudniuk, pontosan mi volt ez a feladat - de aligha lehetett rutindolog, hiszen a tiszteket táviratilag rendelték vissza szabadságukról. Valami nagyon fontos ügyben indulhatott útnak az 574-es 1968 március elején.
A hajó a titkos bázist elhagyva azonnal lemerült és a tenger alatt folytatta útját, hogy az ellenséges kémműholdak ne fürkészhessék ki útját. A hajó ugyan még régi típusú, tehát Diesel-meghajtású volt, viszont interkontinentális atomrakétákat szállított. Ezenkívül természetesen voltak rajta torpedók is. Egyes kémvélemények szerint torpedók is atomtöltetűek voltak, de ezt nem sikerült bebizonyítani. Az 574-es fedélzetén ugyan mindössze három atomtöltetű rakéta volt, és a torpedók különleges voltát kémjelentések igazolták. A hajó messzire eltávolodott a Szovjetuniótól, hiszen az utolsó életjel a Hawaii-sziget közeléből érkezett, ami mellesleg amerikai felségterület. Az a gyakorlat mindenfelé, hogy a hajók naponta egyszer küldenek haza a bázisra egy rádiójelkód-sorozatot. Ebben jelzik helyzetüket és a parancsnokság innen tudja, hogy még „megvannak".
Az előre megbeszélt időpontokban és hullámhosszokon rejtjeles kóddal jelentkező hajóval ilyenkor lehet -nagyon rövid ideig, pár percen át - közölni az esetleges újabb utasítást. Vagy csak nyugtázni az „életjel" vételét. Manapság ezt már minden nagyhatalom saját katonai műholdjaival végzi, azok az adás pillanatában önműködően határozzák meg az adóállomás (vagyis a hajó) helyét is a tengeren.
Nos, ahogy az amerikai kémek megtudták, (különösen rádiólehallgatás útján sikerül beszerezni ezeket az információkat, hiszen a hajók „életjeleit", és egyéb rádióforgalmazását az ellenség is hallja) 1968. március 8-án az 574-es már nem adott ilyen életjelet. Egyszerűen eltűnt. Tengeralattjárók esetében az ilyesmi általában tragikus szokott lenni. Hiszen ha valamilyen műszaki hiba miatt kénytelen lenne a felszínen haladni vagy állni, „vergődni", akkor a kémműholdak is látnák őket. No de, ez esetben rádión értesítené a bajról a parancsnokságot.
A kémek és az amerikaiak által gyanított másik lehetséges ok egy, a régi típusú tengeralattjáróknál nem ritka balesetre utalt: a hosszú lemerülési időszak alatt a rossz szellőzés, a friss levegő hiánya miatt az akkumulátoroknál veszélyessé nőtt a levegő hidrogéntartalma, és ez robbanást okozott. Nem tudni, mi történt, de tény, hogy az oroszok azonnal megkezdték a kutatást, és egy álló hónapig hiába keresték a hajót. Akkor elvonultak abból a körzetből.
Nem tudni, milyen ósdi műszereket használtak ehhez -, ugyanis távozásuk után azonnal odaérkezett az amerikaiak egy erre szakosodott haditengerészeti kutatóhajója, és az rövidesen lokalizálta az 574-est a fenéken. Ami szintén csak később szivárgott ki: ez a hajó a maga titkos műszereivel már 1968 előtt is megtalált két szerencsétlenül járt tengeralattjárót - igaz, ezek amerikaiak voltak.
Az amerikaiak ekkor elhatározták, hogy kiemelik a szovjet hajó 5 kilométer mélyen heverő roncsát. Ilyen mélységből hajót még nem emeltek ki annakelőtte. Ne feledjük, hogy több mint tíz éve ismertük a század elején elsüllyedt Titanic nyugvóhelyét (az csak 4 kilométer mélyen található), kiemelését mégsem tudták megoldani.
A másik nehézséget esetleg, a szovjetek jelenthették volna. Ugyanis, amint kémeik megtudták, hogy az amerikaiak ott vannak az 574-es elsüllyedése színhelyén, ismét felbukkantak. De az amerikai kutatóhajó olajkeresőnek álcázta magát. Egy, a CIA-hez beépült orosz ügynök ugyan figyelmeztette a szovjeteket; mire készül az USA haditengerészete, és azok tiltakoztak is csendes, diplomáciai csatornákon: „Ne emeljék ki a mi hajónkat!"
Az amerikai válasz ez volt: „Milyen hajót? Hiszen önök hivatalosan nem közölték, hogy bármilyen hajójuk is eltűnt, elsüllyedt volna!"
A válasz arra utal, hogy a szovjeteknek csak akkor van jogalapjuk megtiltani mások kutatásait, ha előzőleg nyíltan bejelentik a hajó elsüllyedését. Ez csak a nyílt társadalmakban szokott megtörténni.
Az amerikaiak tehát a maguk ismerte módon megkezdték a hajó kiemelését. Ma már tudhatjuk," hogy 200 millió dollár feletti összeget költöttek a kiemelőhajó megépítésére, és az új módszerek kikísérletezésére - mert azt remélték, az 574-es testében addig ismeretlen, titkos szovjet rakétákra lelnek.
Feltehetően nem volt - merthogy máig sincs - a szovjeteknek semmiféle „csodafegyverük", és abban a hajóban sem azt tárolták. Bár elgondolkoztatóak az indításának körülményei. Mindez azonban nem ment olyan gyorsan, ahogyan itt leírjuk. Említettük, hogy az 574-es 1968 márciusában süllyedt el, utána azonban évekig tartott a kutatáskeresés, majd a kiemelés előkészítése. Végre az új Gloiríer Explorer nevű kiemelőhajó sikerrel járt - vagy mondjuk inkább úgy, félsikerrel. Ugyanis csak 1974 júliusában kezdődhetett meg végre a kiemelés. Sajnos, azonban körülbelül félmagasságban - vagy mélységben - pontosan 2700 méternél a tengeralattjáró teste kettétört és az amerikaiaknak csak az egyik részét sikerült felszínre hozni. Ez volt az orr-rész. De így is több tucatnyi teherautóra való felszerelést rakodtak át, és megkaparintották az egyik atomrakétát, valamint néhányat a különleges torpedók közül. Nem is szólva a hajó egyéb elektronikus és más berendezéseiről.
Befejezésül csak annyit: a szovjet matrózok és tisztek kilétét még ma is titkolják, a családjaikkal sem akkor, sem később, a Szovjetunió egész további létezése alatt nem közölték, mi történt hozzátartozóikkal.


Egy szerencsétlen város

Ezt a várost valaha Jekatyerinburgnak, Katalinvárosnak hívták, aztán Szverdlovszk lett, ma újra Jekatyerinburg. A szovjet hatalom éveiben a központi helyen fekvő város a katonai ipar és a haditámaszpontok valóságos gyűjtőhelyévé lett, ezért mondani sem kell, hogy kiérdemelte a KGB és a GRU különleges figyelmét. Az itt-lakókat számtalan esetben ellenőrizték, és a szverdlovszkiak még a többi állampolgárnál is nehezebben utazhattak el bárhová is - már ha rendelkeztek azokkal az engedélyekkel, amelyeket összefoglalva „belső útlevélnek" szoktak nevezni. Azokban az évtizedekben a falusi lakosság nem kapott személyi igazolványt, így ennek hiányában sehová sem utazhatott, a városi polgárokat pedig - különösen a hadiipari központok lakóit - más módokon korlátozták amúgy persze deklarált „szabad mozgásukban".
Nem véletlen, hogy a hatvanas évek elején éppen Szverdlovszk felett lőtték le az első U-2-es kémrepülőgépet (bár az „első" meghatározás nem pontos, hiszen nem ez volt, amely átrepült a Szovjetunió felett 30 kilométeres magasságban, csak az első, amelyet az oroszoknak sikerült lelőniük).
Ma Szverdlovszkban, illetve ismét Jekatyerinburgban, a színesfém-maffia uralkodik. Mindennaposak a lövöldözések és a gyilkosságok, a merényletek. A bérgyilkosok köztudottan a régi jól kiképzett KGB-ügynökök, sőt tisztek közül valók. A kémeket érthetően mindig érdekelte a környék, de ez is egyike volt annak a kb. 1000 városnak, ahová külföldieket nem engedtek be. Így aztán, amikor 1979. április 3-án este történt valami, arról tulajdonképpen mind a mai napig nincs teljes és pontos információnk. Nem sikerült mindent megtudniuk az orosz újságíróknak sem 1992 után, mikor a sajtó egy része viszonylagos szabadságot nyert. De a CIA, a Moszad és a többi kémszolgálat is gyűjtötte az adatokat. Tény, hogy teljes képpel még senki sem rendelkezik, és ebben az amúgy tökéletesnek tetsző technika sem segíthetett.
1979. április 3-án estefelé a 19-es számú katonai város felett - ez Szverdlovszktól néhány kilométerrel északra terül el, gyakori célpontja a műholdas megfigyeléseknek -rejtélyes rózsaszínű felhő jelent meg; Mivel volt egy kis északi szél, a felhőt délre hajtotta. Éppen Szverdlovszk felé. Amikor a felhő elérte a város északi szélét, a szél elállt. Igazából senki sem sejtette, mi történt. Hajnalban aztán a mentőállomások telefonjai szünet nélkül csengtek, annyi hívás jött, hogy a kocsik és az orvosok nem győzték a munkát. Kezdetben a tömegesen jelentett esetek tüdőgyulladásra utaltak: 40 fokos (vagy magasabb) láz, köhögés, hányás. A kórházak hamarosan megteltek. A legtöbb esetben már késő volt bármilyen segítségnyújtás: tüdőtágulás, agyvérzés, gyors halál következett a páciensek óriási többségénél.
Mivel minden telefonhívás és beteg a városnak ugyanabból a negyedéből érkezett, hamar nyilvánvalóvá lett, hogy járványról lehet szó. Ezért valamivel később a mentők már „marslakó-öltözékben", tetőtől talpig védőruhában mentek ki, és munka közben gázálarcot használtak Aztán a bakteriológiai vizsgálatok olyan nyomokat mutattak ki a halottak szervezetében, amelyek állatbetegségeknél szoktak jelentkezni. A baktériumok azonban itt nem a szokásos módon viselkedtek, hanem a légutakat támadták. A gyorsaság, amellyel elintézték a szerencsétlen betegeket, arra mutatott, hogy talán valamilyen mutánssal állnak szemben.
Megindult a „harc" a KGB és a GRU között. Ugyanis a helyi KGB-főnök, Kornyilov tábornok nem indíthatott nyomozást a rózsaszín felhő ügyében a 19es katonai városban, mert azt, mint neve is mutatja, a katonai hatóságok és a GRU uralták. Később a nyugatiak számára is kiderült, hogy az efféle titokzatos városok, amelyeket számokkal jelöltek és soha nem szerepeltek egyetlen térképen sem, egyenesen a moszkvai vezérkarnak voltak alárendelve. (Bizonyos, szintén csak a kémszolgálatok által kiadott belső, bizalmas jelentések szerint 1992-re világossá vált, hogy az egykori Szovjetunióban többszáz ilyen város létezett és azokban 4 millióan éltek, akik nem szerepeltek semmilyen nyilvántartásban, statisztikában. - A népszámlálási adatokban sem!
A katonai parancsnok annyit közölt a KGB-vel, hogy náluk „semmi sem történt, aminek köze lehetne a városbeli eseményekhez". A dolog különben nagyon fontos lehetett, mert egy vizsgálóbizottság még aznap megérkezett Moszkvából, de látható módon nem az igazi okok érdekelték a tagjait. Inkább egy mindent elkenő jelentést készítettek Moszkva számára.
Végül erőnek erejével találtak egy kolhozparasztot, aki állítólag feketevágásból származó tehene húsát árusította a piacon és attól betegedtek meg az emberek. A szverdlovszkiak kínjukban nevettek - több mint ötszáz ember evett abból a tehénből? Hát igencsak nagyra nőtt példány lehetett. Jellemző az is, amint kémeink tudomást szereztek a hatósági „ellenakcióról": valamiféle folyadékot öntöttek helikopterekről a városnegyedek háztetőire. Az újra felverte a port és a levegőben ismét keringeni kezdtek a rejtélyes kórokozók, tehát a járvány újult erővel lángolt fel, akár egy tűzvész. Fennáll a veszély, hogy a baktériumok betokozódva még több tíz évig élhetnek valahol, és újra kedvező körülmények közé jutva, ismét járványt, százak vagy ezrek halálát okozhatják.
A halottakat éjszaka temették egy külön erre a célra kijelölt temetőben a város keleti negyedében. A családok nem vehettek részt a szertartásokon - mellesleg sokan nem is akartak odamenni, pánikszerűen rettegtek a fertőzéstől. A temetkezési alkalmazottak is „űrruhában" dolgoztak. A halottakat közös sírba tették és mésszel öntötték le. Fenn-áll még az a veszély is, hogy mint általában arrafelé, a temetőket hamarosan itt is felszámolják, amint megtelnek.
Az is előfordul, hogy valaha fertőző betegek tömegsírjai fölé kórházakat vagy szülőotthonokat építenek. Az ilyen intézményekben a születő csecsemők nagy százaléka már az első napokban megbetegszik.
Tulajdonképpen hát mi is történt azon az 1979-es áprilisi napon? Ma általános a meggyőződés, hogy egy olyan vegyigyár vagy kísérleti laboratórium dolgozott a 19-es katonai városban, amely a nemzetközi egyezmények által tiltott vegyifegyverek előállításán fáradozott. Ezek gyártásának felhagyásáról a Szovjetunió nemzetközi egyezményeket írt alá, de mint aztán 1980-tól kezdve Afganisztánban és máshol kiderült - szorgalmasan gyártotta őket tovább. A nyolcvanas évek közepére a független szakértők úgy tudták, hogy az akkor a világon (törvénytelenül) létező összes vegyifegyvernek több mint a fele a Szovjetunió birtokában van.
Egy másik - kellőképpen meg nem erősített - verzió szerint nem csupán vegyianyag szivároghatott ki, hanem nukleáris kísérletek is folyhattak, ott. Nem véletlenül, hiszen évtizedekkel korábban éppen Szverdlovszktól nem messze volt egy csaknem Csernobil-méretű nukleáris katasztrófa is. Felteszik tehát, hogy a „vegyigyárból" valamiféle nukleáris fertőzés is kiszivárgott. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy az orosz kormány másfél évtizeddel az esemény és a volt Szovjetunió bukása után sem hajlandó beszélni az ügyről. A károsultak hozzátartozói nem is álmodhattak valamiféle kártérítésről, és bár a „19-es számú katonai városban" ma ugyanaz az üzem oltóanyagokat állít elő - talán nem véletlen, hogy a most erőre kapó orosz „Csernobil Társaság" helyi emberei érdeklődnek az ügy iránt. A világ nyersanyagokban leggazdagabb vidéke egyben a világ egyik legnagyobb és legveszélyesebb szemétdombja is. Hihetetlen mennyiségű és veszélyességi fokozatú hulladék hever ott mindenfelé.
A kémek az ügyön a mai napig dolgoznak, hiszen nemcsak történelmi jelentősége lehet a fenti eseményeknek, a tömeges fertőzés veszélye továbbra is fennáll.


Tagnak lenni az atomklubban...


A kémeket mindig is érdekelte, kinek lehet atomfegyvere, vagy - ez a gyakoribb jelenleg még - melyik az az állam, amelyik úton van az atomfegyver birtoklása felé?
Vagy melyik az, amelyiknek ugyan tiltva van, mégis igyekszik azt megszerezni?
Érthető persze, hogy a nagyhatalmak ügyében ilyen „nyomozás" sohasem folyt. Azoknak egyszerűen volt és van atomfegyverük. Sokan úgy vélik, az antiproliferációs egyezségek - ezek tiltották az atomfegyverek elterjedését és elterjesztését - a már sáncokon belül lévők számára voltak hivatottak biztosítani előnyüket. Egy biztos: azok a hatalmak, amelyeknek még nem volt ilyen fegyverük, a tiltást soha nem vették komolyan. Nem hallottunk egyetlen olyan erősen fejlődőben lévő ország, vagy diktatúra kormányáról, amely ünnepélyesen kijelentette volna, hogy nem törekszik nukleáris fegyverek birtoklására, és ezt az ígéretét be is tartotta volna.
Valamikor, a hősidőkben (mondjuk a hatvanas-hetvenes évekig) a „tagok" csak öten voltak: Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország és Kína. A Szovjetunió feloszlásával ott három újabb atomhatalom is lett: Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán.
Az amerikaiak úgy tudják, hogy jelenleg legalább húsz ország nyúlhatna atomfegyverért, ha úgy hozná a „szükség". Az oroszok 1993-ig csak tizenhatról beszéltek -hogy mennyiről tudtak, azt csak a KGB mondhatná meg. A félhivatalos adatok vagy közzétett gyanúk szerint van atomfegyvere Izraelnek (méghozzá kb. 300 robbanófeje a kilencvenes évek elején!), Indiának, Pakisztánnak és a Dél-Afrikai Köztársaságnak. Izrael és a dél-afrikaiak a hetvenes évek második felétől kezdve folytatnak élénk együttműködést e téren, kölcsönösen kipróbálták egymás területén, vagy a világtengereken a fegyvereiket.
A kémszervezetek természetesen tudják, mely országoknak lehet már nukleáris fegyvere, vagy lehetnek ehhez nagyon közel. A bennfentesek 36(!) országot tippelnek és ezt különféle számításokkal és adatokkal alá is támasztják. Vannak persze ebben a számban olyan államok is, amelyeknek minden technikai és technológiai feltétele készen áll arra, hogy bármikor elkezdjen nukleáris fegyvereket létrehozni - egyelőre azonban politikai okokból nem teszik (pl. Japán).
Ritkán, de előfordul, hogy valamely ország a szinte „ölébe hullott" fegyverekről lemond (Tadzsikisztán). A titkosszolgálatok tudják, hogy kik azok, akiknek csak azért van szükségük a meglévő fegyverekre, atomrakétákra, hogy egy nagy szomszédtól való félelmüket kompenzálják, biztonságukat megőrizzék (Ukrajna, Pakisztán), és melyek azok, amelyek a közeljövőben, a huszonegyedik század elején várhatóan majd nagyhatalmi ambíciókkal lépnek fel (Brazília, India, esetleg Egyiptom).
A legveszélyesebbek azok az országok, amelyekben így vagy úgy, de egyetlen ember, vagy kötelező nézet uralkodik (iszlám fundamentalisták), és így a bombák rakéták esetleges bevetése sokszor személyektől függ, ami a legveszélyesebb. Ilyen országok Irak, Irán, Észak-Korea.
Tudjuk azt is, hogy az indiaiak már nemegyszer komolyan töprengtek azon, hogy a Kínával permanens határviszályokat, politikai ellentéteket végre egyszer néhány atombombával oldják meg. De ez az információ eddig általában megmaradt a titkosszolgálatok és a szorosan vett politikai vezérkarok körében. Legfeljebb mint pletyka szivárgott ki csupán.
Az sem titok, hogy Izrael 1991 elején az Öböl-háború során komolyan fontolgatta, hogy az Irakból érkező, polgári lakosokat gyilkoló SCUD-rakétákra néhány atomtöltettel válaszol, ezek lerombolták volna Bagdadot. Izrael, mint ismeretes, tíz évvel korábban már megtette azt is, hogy repülőivel leromboltatta a Bagdad mellett épülő atomerőművet. Ennek „hulladékából", vagyis az ott keletkezett plutóniumból építette volna meg Szaddam Husszein első atombombáit kb. 10 év alatt. Vagyis azok éppen az Öböl-háború idejére lettek volna készen, ha annak idején azt az akciót nem indítják el.
A kémek kiderítették, mi folyik az észak-koreai Jong-bjongban: évi 28 kg plutónium előállítása, abból már több kisebb atombombát lehet előállítani. Az sem kétséges, hogy Észak-Koreának sikerült az elmúlt évtizedekben összeszednie az ehhez, szükséges technológiai ismereteket és felépíteni az ipari háttért. Miközben a lakosság elképzelhetetlen nyomorban és szellemi fertőzésben él - amihez a hitleri birodalom gyermek és felnőtt lakosságának erőszakos indoktrinálása nem is hasonlítható - addig a diktátorok) ott is, másutt is a világ legköltségesebb és legveszélyesebb fegyvereit állítják elő.
Vannak államok, ahol csak tessék-lássék titkolják (vagy úgy sem), hogy ők is ezen az úton járnak. A kémszervezetek szorgalmasan szállítják az adatokat a megbízóknak, és a belső berkekben senki előtt sem titok, hogy már gyártás van folyamatban Argentínában, Chilében és Brazíliában. Hasonlóképpen Egyiptomban, Szíriában, Tajvanon és Dél-Koreában is.
A kémek már két éve folyamatosan jelentik, hogy az algériai Ain Oussera város mellett felépült egy reaktor, amelyről azt állítják, hogy csak kísérleti (tehát tudományos) célokat képvisel. A helyszínen járt ügynökök, valamint a légifelvételek és a különleges bemérések tanúbizonysága szerint azonban az objektum túl nagy kapacitású ahhoz, hogy ott csupán ártatlan kísérteket folytassanak, ugyanakkor túl kicsi ahhoz, hogy polgári célokra energiát állítson elő. A következtetés kézenfekvő: plutóniumot fognak benne termelni, amely a nukleáris fegyverek alapanyaga. 1996-ban már Algéria is atomhatalom lesz.
Irán az egyik legveszélyesebb ezek közül, több okból is. Egyrészt az ottani ajatollahok elvakult nézetei miatt, amelyek révén már nem egyszer szembefordították hazájukat az egész civilizált világgal. Másrészt Irán szomszédos a volt Szovjetunióval, onnan tud szerezni atomrakétákat és hozzáértőket. Már csaknem száz embert csábítottak el a szovjet-orosz kísérleti telepekről és kutatóintézetekből horribilis fizetési ígéretekkel. És Irán ezen a téren együttműködik Kínával és Észak-Koreával is. A Moszad nemrégen közölte a többi kémszolgálattal: Iránban, a Kaspi-tenger partján elterülő Gorgane-ben, valamint az Irán közepén lévő Moalle Kalayeh-ben folynak a kísérletek, és 1995 körül készen lesz az első iráni atombomba. Mivel az atomfegyverek gyártásának „titka" már régen nem titok, az a jobb szakkönyvekben is olvasható, hát valahol másutt kellene megfogni a dolgokat, vélik sokan. A politikusok eddig nem sokra mentek ötleteikkel. A katonák ötletei kimerülnek abban, hogy jól rá kell ijeszteni a feltörekvő országokra, kormányokra - de ez sem járható út. Ugyanis éppen azok az államok törekednek atomfegyverre, amelyeket vagy elég sokat ijesztgettek már, vagy olyanok, amelyek afféle sajátságos presztízst remélnek ettől akkor is, ha nem áll szándékukban azt a fegyvert valaha is bevetni (ilyenek pl. a latin-amerikaiak).
Az egyik legveszélyesebbnek, mint említettük, Irán mellett az észak-koreai atomtörekvés látszik. A jongbjongi atomreaktort az ottani diktátor békés célúnak mondja, a-mely áramot termel a lakosságnak. Ehhez képest csöppet sem meglepő, hogy a kémműholdak felvételein egyetlen magasfeszültségű villanyvezeték sem látszik Jongbjong-ból kijőve, tehát ez az állítás is hazugság. Az ügynökök jelentéséből tudjuk, hogy a városban nincs egyetlen turbina sem, tehát energiatermelés semmiképpen sem folyik.

ATOMFEGYVEREK a '90 évek elején:

1. Egyesült Államok: 8772 stratégiai, és 6100 taktikai atomrobbanófej.
  1. Oroszország: 6915 stratégiai, és 12.000 taktikai robbanófej. . ,
    3. Ukrajna: 1240 robbanófej, 416 önmagát célravezető bomba.
4. Kazahsztán: 1040 stratégiai, 370 bomba.
5. Franciaország: 501 stratégiai robbanófej, 100 taktikai rakéta, 30 bomba.
6. Nagy-Britannia: 192 stratégiai, 175 bomba, 25 rakéta a tengeralattjárókon.
7. Kína: 324 stratégiai robbanófej.
8. Belorusz (Fehéroroszország): 72 robbanófej.
9. India: 75-100 (?) atombomba.
10. Izrael: feltételezések szerint minimum 100 atombomba és nukleáris akna, sőt, talán hidrogénbombák is.
11. Dél-Afrikai Köztársaság: 6 bomba, amit állítólag nemrégen szétszereltek, attól tartva, hogy a feketék hatalom átvétele után azok a kezükbe kerülnek, ezenfelül van 25 robbanófej elkészítésére elégséges urán.
12. Észak-Korea: titkos próbákat végez, feltehetően rendelkezik néhány bombával.
13. Pakisztán: néhány bombája már lehet, biztosan rendelkezik 15-20 atombomba készítésére alkalmas a-ny aggal.
Sokáig nem fog kiderülni, hol tartanak ezen a téren Tajvan és Líbia, valamint feltehetően Szíria is. A kormányok érzik a veszélyt, ezért mindenféle módon, szerződésekkel próbálják kordában tartani az elterjedést. Ezek az egyezségek és szerződések egy dologról nevezetesek: gyakorlatilag szinte sehol sem tartják be őket. Vagy pedig a leginkább érdekeltek már eleve alá sem írták a szóbanforgó egyezségeket. Így aztán semmiféle szankció nem fenyegeti őket, mint „szuverén államokat", amelyek „nem tűrik el, hogy idegen kémek avatkozzanak belügyeikbe" (Észak-Korea szokásos védekezése olyankor, ha a nemzetközi szervezetek ellenőrizni akarják nukleáris létesítményeit). Nem árt egy pillantást vetni a világtérképekre sem. Hol, melyik ország melyik városában folynak az alig titkolt - vagy éppen nagyon is eltitkolt - nukleáris kísérletek, hol gyártják azokat a leendő bombákat.
ÁZSIA
Észak-Korea: Jongbjong, Phenjantól 100 kilométerre.
India: Ciprus és Dhruwa.
Pakisztán: Kahuta.
Izrael: Dirnona, Negev-sivatag.
Irán: Gorgane, Moalle Kalayeh,
Irak: Bagdad.
AFRIKA
Dél-Afrikai Köztársaság: több helyen.
Egyiptom: sivatagi támaszponton.
Líbia: ismeretlen helyen.
Algéria: Ain Oussera. ,
LATIN-AMERIKA
Argentína: Atucha.
Brazília: Aramar.
Chile: Atacama-sivatagban.
Egy érdekes hír, amely e könyv megjelenése előtt még nem szivárgott ki a kémszervezetektől: gyakori eset, hogy az atomtitkot megsértő államok, a tiltott fegyverszerzésben gyanúsnak találtatott országok ellen akciókat terveznek. Ezek az akciók általában nem derülnek ki, vagy csak évekkel később szerez róluk tudomást a világ. Nos, egy ismert személy Kelet-Európában (ahonnan sok jó ötlet ered), sugallt egy megoldást az észak-koreai atombombagyártás megszüntetése ügyében. Az ötletet a dél-koreai és az amerikai kormány már 1993 óta fontolgatja és ha nem találnak jobb, békésebb megoldást, akkor ennek megvalósítására óhatatlanul sor kerül, Az olvasók erről jobb esetben a sajtóból és a tévéből értesülhetnek - de az sincs kizárva, hogy csak évtizedek múlva tudja meg a világ, hogy egy ilyen akciót végrehajtottak.
Atomfegyvereket adnak és vesznek
Mint minden „tiltott" árucikk, ezek is nagyon keresettek. És ahogy az lenni szokott, ahol vevő van, akad eladó is.
Lássuk, miről is van szó? Miféle cikkekkel kereskednek titokban szinte mindenféle nemzetiségű „sötét alakok" és ismert, mindig nyugodt üzletemberek?
Plutónium
Nem mindegyik plutónium alkalmas bombagyártásra, kizárólag egyik fajtája, a 239-es izotópszámú. A többi csak békés célra használható. Uránium
Csak akkor értékelhető egy kémjelentés - vagy akár sajtóhír is - ha közlik az izotópszámot. Urán is többféle van, bomba készítésére a 235-ös izotópszámút használják, ha az elég tiszta.
Ettől függetlenül a kereskedelemben felbukkannak más anyagok is, sőt, azokért egyesek komoly pénzeket adnak. Beszélnek kobaltról, céziumról, thóriumról, és így tovább. Ilyen volt a vörös higanynak nevezett anyag is.
Egy időben - a kilencvenes évek elején - elterjedt, hogy az egykori Szovjetunióban folyamatosan gyártanak olyan alapanyagokat, amelyekből kisméretű (taktikai) atomfegyverek állíthatók elő. A vörös higanyt (Red Mercury) a kémjelentések szerint az oroszországi Dubna egykor oly híres atomkutató intézetében gyártják. Akadtak kereskedők, akik több tonnára adtak rendelést. A vörös higanynak a nem egészen megbízható információk szerint a kisméretű plutóniumbombák előállításában lehet jelentősége. A vörös higany az atomtöltet gyutacsát képezi. A detonálás pillanatában a „red mercury" olyannyira növeli a nyomást, hogy ezért egy-egy bombába sokkal kevesebb plutóniumot kell tenni a kritikus tömeg eléréséhez.
Ugyanakkor számtalanszor leírták azt a vélemény is, hogy ez a vörös por teljesen ártalmatlan, sőt használhatatlan, és csak a naiv balekokat csapják be vele. Az 1988-1992-es években mégis rengetegen szállították Keletről Nyugatra, sokan meggazdagodtak rajta, és még többen bukta le és ülnek miatta börtönben máig. Vannak szakkönyvek, ahol a „vörös higany" címszó alatt azt találjuk: a higany egyik izotópja, az urán dúsítására szolgál. Viszont akadnak atomfizikusok is, akik szerint a vörös higany nem is létezik. Vajon nemlétező dologgal kereskedtek annyian? Kilogrammjáért 200-300 ezer dollárt adtak még 1991-93-ban is sokfelé. Tehát akkor létezik?
Néhány francia kutató szerint nemcsak hogy létezik, de valóban orosz találmány és jól használható. Orosz üzemekben valamilyen módon tömegesen állították elő. Esküsznek rá, hogy ez az anyag elősegíti a maghasadási folyamatot. 10 kg egy elektromos áramot termelő atomerőműben több éven át használható. Kínában is gyártják, de az nem olyan tiszta és jó minőségű, mint az oroszoké. Megint mások úgy vélik, hogy a Mengyelejev-táblázatban nem található higany-változatok némelyike forradalmasíthatja a haditechnika bizonyos ágazatait. PL: a higany-lézer előállítása is közelebb kerülhet a valósághoz...
A francia titkosszolgálat ügynökei szereztek ilyen anyagot 1992 januárjában - meglehetősen kalandos körülmények között -, és egy Rouen közelében lévő laboratóriumban hozzáértőkkel megvizsgáltatták. A szakértők szerint az az anyag egyáltalán nem volt veszélyes: higanydioxidnak bizonyult, amit bizonyos fémötvözetek, festékek, lakkok, gombaölőszerek és robbanó-anyagok előállításához használnak. Minden esetben csak egyike a számos egyéb összetevőnek. Abban mindenki egyetért, hogy más adalékokat hozzáadva veszélyes (mert instabil) robbanókeverék készülhet belőle. De semmi köze a nukleáris maghasadási folyamatokhoz, erre a célra a világon sehol sem használják. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél sem ismerik ezt az anyagot - legalábbis a hivatalos bécsi bejelentésük szerint.
Van egy olyan elmélet is - és sokak részéről ezt vallják -, hogy az egész egy tipikus és nagyszabású KGB-csalás. A világ becsapása, amely évek óta sok százezer vagy millió dollárt hozott a kémszervezet „konyhájára". A KGB berkeiben igyekeznek hallgatni erről, de azért néhányszor elhangzott az annyira jellegzetes, és ideülő a „maszkirovka" (álcázás) szó.
Ezt a feltételezést megerősíteni látszik az a tény is, hogy míg Keleten mindenféle gyanús és senkitől sem ismert alakok kereskednek a „vörös higannyal", addig nyugati partnereik sem teljesen tiszták. Szinte mindig volt ügynökök, maffiózók, szélsőbalos és szélsőjobbos terroristák állnak az ügy mögött. Mint például:


Zűrös életek - Marco Affatigato


Olasz neofasiszta aktivista, állítólag köze volt elvtársai több merényletéhez. A nyomozások ezt nem erősítették meg, de annak idején e vádakkal le is tartóztatták. Úgy vélik, benne volt 1974-ben és 1975-ben a Bologna-Firenze között közlekedő nemzetközi expresszvonatok ellen elkövetett merényletekben. Később ugyanúgy felmerült a neve az 1980-as bolognai pályaudvari merénylet kapcsán (lásd még Gladio). Végső soron a rendőrség mindig kiselejtezte a gyanúsítottak közül, ezért társai egy ideig besúgónak hitték. Később áttette ügyeit Franciaországba, maga is oda költözött és üzletemberként ügyködött. 1988 áprilisában azonban egy Grenoble-i bíróság hamis csekkek forgalombahozatala miatt egy évre elítélte. 1992 elején Valence-ben a bíróság 10 ezer frankos büntetést szabott ki rá csalás bűntette miatt, azóta szökésben van. Devizabűntettei miatt összeurópai körözés van érvényben Affatigato ellen. A jelenleg (1993-ban) 37 éves olasz több ízben közölte üzletfeleivel, hogy Franciaország területén „őt jogosították fel" a vörös higany kizárólagos árusítására.
Amerikai szakértők - úgy a CIA, az FBI, az NSA (a Nemzetbiztonsági Hivatal), mint a nekik dolgozó jóhírű laboratóriumok vezetői - kerek-perec úgy vélik: a vörös higany nem létezik. Egyes kémszervezetek ráadásul annak a véleményüknek adnak kifejezést, hogy a „red mercury" nem egyéb - csalinál! Vagyis ezzel mérik be az igazi nukleáris fegyverek és anyagok eladói, hogy hol, kinél tapasztalható vételi szándék. A vörös higany után ugyanannak a vevőnek általában komolyabb árucikkeket ajánlanak fel. Így vélekedik az amerikaiak nagyon jól informált központi szervezete, a National Resources Defense Council is.
Ezt a vélekedést támasztja alá az is, hogy 1992-ig minden napvilágra került vörös higany-ügyletről kiderült: vagy nem jött létre üzlet, vagy annak fedezetében egészen másfajta anyagok cseréltek gazdát. Úgy tűnik, erre nemcsak az oroszok jöttek rá, hanem a franciák is. A párizsi felderítés egyik ügynöke 1987 márciusában vörös higanyt ajánlott megvételre az iráni követség kémvezérének -amiből később aztán nagy botrány lett. De ettől még nem lett igazi fegyver ebből az anyagból.


"Elvesztett rakéták"


1992-re teljesen összezavarodott minden, beleértve sajnos, a volt szovjet fegyverzeteket és az általános katonai fegyelmet Oroszországban és a külföldi orosz laktanyák környékén. Minden elképzelhető fegyver kiárusításra került. Az aggodalmak egy része valóra vált: bizonyos jelek szerint néhány - vagy több - nukleáris fegyver is különös „vándorútra" indult.
A kémek felderítették, hogy a Szovjetunió létezésének végefelé becsapta a világot. Nem hozta nyilvánosságra az összes SS-20-as és SS-23-as nukleáris rakétájának számát és azok telephelyét sem. Pedig hát erre az önként vállalt szerződések is kötelezték volna. Felmerült a gyanú, hogy több tucat, esetleg többszáz rakétát elrejtettek valahol, talán nemcsak orosz földön, hanem más köztársaságokban is. Ezeket nem volt könnyű visszaszerezniük akkor, amikor az ország váratlanul felbomlott és más országok területén lettek azok a bázisok.
Az amerikai kémszolgálat több ilyen esetet jelentett haza, sőt, az is előfordult, hogy a csaléteknek „kihelyezett" az amerikaiaknak, ukrán vagy orosz katonatisztek, általában tábornokok, felajánlottak megvételre néhány, vagy tízegynéhány rakétát. Az esetek többségében az ajánlkozó egy-egy rakétát tudott volna szerezni „kéz alól", kedvező feltételekkel. Olyan SS-20-asokat például, amelyeket a szerződések értelmében legkésőbb 1991 júniusáig meg kellett volna semmisíteni!
Egy ügynök, aki saját szemével látott ilyen elrejtett rakétákat, azt jelentette, hogy a szovjet vezetés a hatalma végefelé 654 db SS-20-as rakétáról eltüntette a gyári számokat és egyéb gyári jelzéseket, valamint a sorszámokat is (minden nukleáris rakéta meg van számozva). Ebből is nyilvánvaló volt, hogy ezekkel a manőverekkel eleve az elrejtés volt a hatalom szándéka. Néhány szakértő kijelentette: ilyen lépésre inkább a politikai vezetés tudta nélkül, a katonai vezetők saját hatáskörükben voltak képesek.
A nukleáris anyagok egyik piaca a kilencvenes évek elején Magyarország, Románia, Bulgária, Szlovákia és méginkább Lengyelország volt. Egy magyar városban a Moszad ügynökei játszották meg a „vevőket". Egy laboratóriummá átalakított mikrobusszal érkeztek meg a megbeszélt helyszínre, ahol néhány magyar és román egyszerű posztózsákból akart nekik eladni 6 kg 235-ös izotópszámú uránt. Amely mellesleg igen erős sugárzást bocsátott ki magából. Az üzlet állítólag nem jött létre - de hány esetben sikerült? Hány ember került rácsok mögé ilyen kereskedésért? Egész Kelet-Európa tele van mindenre képes és hajlamos emberekkel, akik a legfurcsább cikkekkel is kereskednek. Legyen az kígyóméreg, Uzi géppisztoly vagy semtex, vagy kerámiából készült osztrák pisztoly, amit nem fedez fel a repülőtéri röntgenkészülék sem..
A legtöbben persze a Szovjetunióban vannak. Annak idején az egykori „Arzamasz-16" nevű katonai városban gyártottak atombombákat és azon a környéken ezrével találhatunk „önkéntes üzletembereket", akik ígérik, bármit beszereznek. Moszkvában a volt öszszovjet minisztériumok (ezekből 120 volt!) és állami mamutcégek, mielőtt feloszlatták volna őket, létrehozták a maguk kis „önálló magáncégeit". Ezek mindennel foglalkoznak, még nukleáris anyagokkal is. Legalább tizenötezer (!) kisméretű, tehát könnyen szállítható és elrejthető nukleáris töltetű gránát, kishatósugarú rakéta, miniméretű robbanófej és atomakna van szétszórva a volt tagköztársaságok területén. Amelyek mind könnyen az egymással vetélkedő nemzetiségi fegyveres csoportok, maffiák, fundamentalisták és kereskedők kezébe kerülhetnek - vagy egy részük máris ott van.
Az egykori szovjet atomipar 900 ezer embere közül kb. 3 ezren vannak olyanok, akik tudnának atombombát gyártani. Ezek közül sokat máris felkerestek Kadhafi emberei, valamint az irániak, az irakiak, a brazilok, a szírek, és ki tudja még, kik...? Tíz atomváros és van, ezek sohasem kerültek egyetlen térképre sem. Legfeljebb nevük első tagjából lehet kikövetkeztetni, a nagy ország melyik vidékén találhatók. Általában Szibériában és más, nehezen megközelíthető, a világtól jól elzárható, és zárt pontokon van Cseljabinszk-65, Arzamasz-16, Tomszk-7 és a többiek.
A CIA már 1992-ben jelezte, hogy Irán a vele baráti kapcsolatokat ápoló és a fundamentalista elvek felé hajló volt szovjet közép-ázsiai köztársaságoktól szerzett két nukleáris rakétát kapott. Teheráni ügynökök révén azt is kinyomozták, hogy nem sikerült hozzájuk megszerezni az azokat működésbe hozó kódokat, tehát a rakéták egyelőre használhatatlanok. Szíria és Líbia mellett, hogy folyamatosan próbálkoznak új vegyifegyverek előállításával, minden eszközzel szeretnének nukleáris fegyverekhez is jutni. Ha nem lehetséges a saját gyártás, hát ilyen iránihoz hasonló módszerrel.
Ismerünk olyan eseteket is, amikor a KGB és a GRU tisztjei saját személyükben, kilétüket egyáltalán nem titkolva adtak el nukleáris anyagot svájci üzletembereknek.
Nukleáris környezetszennyezés
Ha arról filozofálunk, mire lehet majd a jövőben használni még a. kémeket, itt van egy terület, amire eddig senki nem gondolt. A világ legnagyobb kiterjedésű birodalma, a volt Szovjetunió fénykorában esztelen pazarlást folytatott a nukleáris anyagokkal, és ezenfelül ugyanolyan esztelen módon nem törődött a környezet szennyezésével. Felmerült hát, hogy a titkosügynökök egy része, karöltve a környezetvédőkkel, vagy azok nélkül - a jövőben kénytelen lesz valóságos nyomozásokat folytatni nukleáris szennyezőanyagok után. Meg kell majd tudni, hová süllyesztették el, hol tárolnak botrányos módon, hihetetlen felelőtlenséggel nukleáris anyagokat? Mert ennek a méretei már az egész emberiségre nézve jelentenek halálos veszélyt. És ez egy csöppet sem túlzás.
A jelek szerint az orosz katonai szervek az elmúlt harminc évben úgy viselkedtek, mint akiknek fogalmuk sincs a hasadó anyagok mibenlétéről, a gondatlan tárolásuk által keltett veszélyekről. És arról sem, hogy ezek a veszélyek évszázadokra vagy évezredekre szólnak!
A régi esetek és helyszínek feltárása nem lesz könnyű. Mai orosz környezetvédők állítják, hogy csak Oroszország területén háromszáz olyan mértékben szennyezett terület található, ahol ember emiatt nem is élheti És hányról nem tudnak még ők sem - mert azok ma is katonai, tehát zárt körzetek?
Alább olyan esetekről tudósítunk, amelyeket elsőnek a kémek derítettek fel, és csak onnan került a köztudatba, vagy oda még eddig sem.
A nagyhatalmak általában hajlamosak arra, mivel nagy területük van, hogy a térrel is pazarlóan bánjanak. Mit számít nekik az, hogy most szeméttelepnek neveznek ki egy pár ezer négyzetkilométeres területet - ha azon kívül több millió négyzetkilométerük van még? És ami nemcsak az övék - pl. a tengerszemek -, azokat is könnyedén beszennyezik. Különösen olyan országban, mint a volt Szovjetunió, ahol a környezetvédelem csak szóban, vagy amúgy sem létezett, és még a jelszavak is évtizedekkel később honosodtak meg, mint Nyugaton. Ráadásul a katonai szervek mindig is kívül álltak a törvényeken, nekik mindent szabad volt.
Sokáig úgy hitték, hogy a legnagyobb ipari potenciállal rendelkező USA bocsátja a Föld légkörébe a legnagyobb szennyezést. Ám pontos mérések kiderítették, hogy Amerikából csak a szennyezés 17 százaléka származik -míg az olyan iparilag elmaradott országok, mint Kína, Brazília és a volt Szovjetunió mai országai csak széndioxidból 30 százalékot bocsátottak ki! (Az adat a nyolcvanas évek végéről származik.) A mostani Oroszország 190 millió lakosából minimum 70 millióan emberre ártalmas környezetben élnek. Szentpétervár és Moszkva közelében összesen 9 atomreaktor működik, amelyek bármikor szörnyű katasztrófákat okozhatnak. 35 orosz városból azonnal evakuálni kellene a lakosságot az ottani levegőben található mérgező anyagok miatt! És ezek közé tartozik Moszkva is.
A kémek olyan szörnyű dolgokat tártak fel, hogy azokat máig nem közölték a világgal (legkevésbé pedig a leginkább érdekelt orosz lakossággal). Eszerint Oroszországban van 130 olyan terület, ahol földalatti atomrobbantásokat hajtottak (hajtanak) végre, és ezek nagyobb része az ország európai felében terül el. A megfelelően felszerelt kémműholdakkal készített felvételeken Közép, és Nyugat-Oroszország valósággal „világít", mert e felvételeken a nukleárisan szennyezett részek világos színben jelennek meg. Vagyis még Csernobil előtt valamilyen mértékben nukleárisan szennyezett terület volt Oroszországnak legalább a harmada!
Vannak ott olyan területek (pl. a Komi Autonóm Körzet), ahol manapság minden második újszülött meghal a sugárfertőzés és daganatok miatt, de a felnőtt lakosságot is valósággal tömegesen irtják az ilyen eredetű kórok.
Senki sem számolta meg, hány ezer elhagyatott vagy szerencsétlenül járt olajkút ég már évtizedek óta, beszennyezve az egész bolygó levegőjét. Szibériában ugyanis senkinek sem jut eszébe eloltani ezeket a tüzeket, túl sokba kerülne. Vannak folyók, például a Jenyiszej, amely egész folyásán nukleáris hulladékot sodor. Élet már nincs benne, és folyamatosan szennyezi az északi tengereket (így Skandinávia lakói is veszélyben vannak). A kémek által szolgáltatott adatokból vált világossá, hogy az Arai-tenger esztelen kihasználás miatt száradt ki, és ezért megváltozott az időjárás egész Európában. Közép-Ázsiában három fokkal nőtt az átlagos középhőmérséklet, ami újabb klimatikus és egyéb katasztrófákat idézett elő. Szibéria folyóinak 40 százaléka, tehát majdnem a fele olyan szennyezett, hogy az már csak víziútként hasznosítható. A vizük már ipari célra sem alkalmas. Ezeket az adatokat ma is eltitkolják.
A „víz alatti Csernobilok" világa számunkra szinte elképzelhetetlen. Murmanszk közelében az évtizedek során 100 méteres vízbe süllyesztették azt a rengeteg nukleáris hulladékot, amit a nemzetközi előírások 4 ezer (!) méterre süllyesztendőnek ítélnek. Az oroszok a Balti-tengeren 30 ezer tonna, még a németektől zsákmányolt vegyi fegyvert süllyesztettek el még annak idején. Ez hamarosan a felszínre tör és kiirtja az életet abban a tengerben, és talán tovább is terjed majd.
A kémjelentések szerint 1968 óta a szovjet flotta öt atomtengeralattjárója süllyedt el, nukleáris tartalmával együtt. Ez minimum hét atomreaktort és kb. harminc atomrobbanófejes rakétát jelent, amelyek valahol az óceánokban pihennek és érlelik a halált.
Eltűnt" szovjet tengeralattjárók
- 1968. március 8. - az 574-es hajó, amelyről már
írtunk (az amerikaiak később kiemelték).
- 1968. március 10. - a K-129-es Diesel-meghajtású hajó három atomrakétával á belsejében a Midland-szigetektől 700 mérföldre észak-nyugatra süllyedt el.
- 1970. április 12. - a K-8-as atom tengeralattjáró süllyedt el a Biscaya-öbölben, Spanyolországtól észak-nyugatra. A jelentések szerint 4000 méterre nyugszik a fenéken:
- 1986. október 6. - a K-219-es atomtengeralattjáró süllyedt el 16 atomrakétával és 600 torpedóval.
- 1989. április 7. - a legnagyobb szovjet atomtengeralattjáró, a Komszomolec (K-278) Norvégia északi partjaitól 270 mérföldre süllyedt el. Jelentések szerint most 1700 méter mélységben fekszik, tehát kiemelhető.
Azt sem lehet kizárni, hogy voltak még más katasztrófák is, és azokat továbbra is titkolják. De valójában mi ez ahhoz képest, hogy az oroszok (már nyilvánosságra került adatok szerint) 1959-től kezdve süllyesztették az atomhulladékot a világtengerekbe?
A sugárzó hulladékkal teli konténereket a Kaszpi-tengerbe, a Barents-tengerbe, és a Japán-tengerbe eresztették, megmérgezve ezzel Szahalin és Kamcsatka körzetét, veszélyeztetve az egész ázsiai halászatot. 11 457 konténert süllyesztettek el csak Novaja Zemlja körzetében! És 17 teljesen komplett atomreaktort is ott „dobtak el", amikor már használhatatlanná váltak.
Egy jóslat:
A következő századokban az emberiség majd meggyűlöli az oroszokat. És amikor már senki sem fogja tudni, mit jelent ez a szó eredetileg, hát a „gyilkos" szinonimájaként fogják használni azért, amit a jövendő emberiséggel tettek.” - mondta egy igazi környezetvédő.
A bajt csak fokozza, hogy az orosz hatóságok ma sem engedik meg független tudományos kutatóknak, hogy hajóikkal behatoljanak ezekre a „katonai" területekre és felmérjék a károkat. A világ számára roppant veszélyes tény, hogy Oroszországban a katonák még ma is, továbbra is különleges lényeknek képzelik magukat, akikre nem vonatkoznak a törvények (és sajnos sokszor valóban így van). A tengerekbe süllyesztett konténerek - máris kezdenek ereszteni... És bár az új Oroszország visszamenőleg, a szovjet hatalom helyett is hazudott, amikor 1989-ben kijelentette, hogy ők sohasem dobtak a tengerekben semmilyen nukleáris hulladékot, most sem teszik és a jövőben sem fogják - ebből egyetlen szó sem volt igaz, és ezt 1993-ban végre beismerték. Oroszországnak nincs egyetlen hulladéktemetője sem, van viszont 225 atomtengeralattjárója, három atommeghajtású egyéb hajója, hét atomjégtörője, ezekben pedig összesen 407 atomreaktor található.
Ezek évente 21 ezer köbméter folyékony atomhulladékot és 6100 köbméter szilárd sugárzó anyagot termelnek. És akkor még nem beszéltünk a több tucat atomerőműről, amelyek hulladékát szintén nincs hová tenni.

A legszomorúbb a helyzet a katonák birodalmában, az északi Novaja Zemlja tájékán. Tudunk olyan tengeralattjárókról, amelyeket a hadvezetés utasított elsüllyeszteni a tengereken, mert már kiselejtezték őket - de nem volt hová rakni. (K-27, 1981. szeptember 6-án, ezt alig 300 méterre a parttól süllyesztették el. Vagy hét olyan reaktort süllyesztettek el azon a környéken úgy, hogy ötben bennehagyták még a sugárzó üzemanyagot is.) A K-11l-est és a K-19-est az Abraszimov-öbölben süllyesztették el, de erről már viták vannak az oroszok között is - senki sem emlékszik rá pontosan, hol is vannak? Ugyanis semmilyen írásos rendszer nem létezett az elsüllyesztésekről! A szovjet atomtengeralattjárókkal összesen 144 nukleáris jellegű baleset történt szerte a világban. A Lenin jégtörő 1959-ben elsüllyesztett, nukleáris hulladékot tartalmazó konténerei is hamarosan ereszteni fognak. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése