Titkos jelentés

Richard Haack Kémek könyve

Részletek.

Titkos jelentés

Az 1989 áprilisában elsüllyedt Komszomolec az akkori világ legnagyobb atomtengeralattjárója éppen kísérletet folytatott: milyen mélyre tud lemerülni?

Szerencsére eközben „kioltották", lekapcsolták a hajó atomreaktorait. A merülés 1000 méter alá is sikerült, ezzel kétségtelenül rekordokat döntött, majd tovább merült. A cél az 1500 méteres mélység elérése volt. Ezt a titánötvözet test sem bírta el.

Évekkel később a szovjetek újra lemerültek a roncsot keresve, és rá is találtak. Az 1991-ből származó jelentés nyugtalanító eredménye: a rozsda szédítő gyorsasággal eszi a testet, és a korróziót mindenképpen elősegíti az a tény, hogy a fém különféle ötvözetek keveréke. A nukleáris rakétákat magukban foglaló kilövőállások közül soknak már nyitva van a teteje (félig), a tengervíz hozzájuk fért, és a korrózió azokat is rongálja.

A szárazföldi atomerőművek összes hulladékát, sőt a leszerelt, szétszedett nukleáris erőműveket is hatalmas, öreg hajókra rakták, kivontatták a nyílt tengerre és ott elsüllyesztették. Egyszer az is előfordult, hogy az északon oly gyakori ködben egy ilyen hajó leszakadt a vontatókötélről és soha többé nem találták meg. Az „atomkísértethajó" ma is ott bolyong valahol a jéghegyek között, ki tudja, hol bukkan fel ismét halálthozó rakományával együtt? Ne feledjük el, mindez akkor történt, amikor a Szovjetunió sorban írta alá a nemzetközi környezetvédelmi egyezségeket! A környezetvédőket ma is „hadititokra" hivatkozva kergetik el a jelzett övezeteknek még a távoli körzetéből is. Egyetlen kutató sem került 100 kilométernél közelebb a Novaja Zemlja vagy más, hasonlóan szennyezett haditengerészeti körzethez. Kivéve néhány, ezzel megbízott orosz származású, nyugati ügynököt.

Csernobilok

A térségben az 1986 áprilisi katasztrófa óta - mondják az ukrán hatóságok - csaknem túl erős stroncium-90 és cézium 137-es sugárzás tapasztalható. Ám mostanában kezd erősödni a veszélyesnek mondható americium-241-es sugárzása is. Ennek felezési ideje 433 év, ez alatt az elem erősen romboló hatást fejt ki környezetére. Az élő szervezetekben a pusztítás ütegek, vagyis kavernák kialakulásaként jelentkezik. Nem árt tudni, hogy ma is titokban tartják az ilyen és ehhez hasonló igazi fertőzöttségi adatokat, viszont a CIA megszerezte őket. Mondanunk sem kell - rémisztőek! Kiderült az is, hogy az ukrán vezetés a „szennyezettségi küszöböt", vagyis a hivatalosan még „megengedhetőnek" titulált fertőzési szintet nemrégen felemelte az eddigi... 40-szeresére - hogy mondhassa a világnak: minden rendben, a sugárzás szintje a veszélyességi érték alatt van. Ezzel egyben elkerülik azt is, hogy többet kelljen fordítani a védekezésre. És mindezért ma sem lehet senkit felelősségre vonni.

Pedig 80 kilométerre Csernobiltól sok faluban ma is még a megemelt „megengedett" sugárzásnak is az 55-szöröse mutatható ki! (A CIA saját mérése) Az igazi veszély, a sugárzások összegződése 2050-2070 között várható...

A Csernobil körüli „Opasznaja Zona" feliratú táblák (és e szövegek folytatása, mint egyikünk saját szemével is látta: „Tilos legeltetni, szénát kaszálni, gombát és bogyókat szedni!") nem mindenkit állítanak meg. Kiderült, hogy katonaszökevények, bűnözők és olyan szegények, akik valaha ott éltek és ma sem akarnak elmenni - élnek a sugárfertőzött zónában! Persze, maximum egy évet bírnak ki ott, aztán utolsó erejükkel kimenekülnek a „civilizált" világba. Mivel kezelésük akkor már nem megoldható, hamarosan meghalnak. Az „Opasznaja Zónából" érkező-kitántorgó húszéves férfiak öregembernek látszanak, és szörnyű dolgokat mesélnek. Az atomsugárzással fertőzött vidéken másképpen nőnek a fák, mások az állatok, minden más. A macskák kivételével minden állat mutánssá lett, több szemük és lábuk van, a patkányok malacnagyságúra nőnek, a fák alacsonyak, de sokkal szélesebbek... A robbanás óta folyamatosan változik ott minden. Ami élő -megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul degenerálódik.

Akadnak becsületes orosz szakértők, akik elismerik a világ előtt is: az Urai-hegység néhány vidékén ma is húszszor nagyobb sugárzást mérnek, mint Csernobilban a robbanás után!

És ez sem véletlen. Természetesen Tomszk-7-es sem található semmilyen térképen, aminthogy az odavezető utak és vasutak sem. A külföldi hírszerzők persze részben műholdas megfigyelésből, részben ügynöki jelentésekből tudnak róla. 1990-ben egy itt működő urándúsítóban robbanás következett be, és annak számos halálos áldozata volt, valamint sugárfertőzött anyag került egy folyóba. A Krasznojarszk-26 jelű atomgyár is „segített" a Tomszk-7-esr.ek megfertőzni a Jenyiszej és a Tom folyót. Csak 1991-ben 165 esetben történt olyan nukleáris „esemény" az Uraiban, amely sugárveszélyt okozott.

De mint azt a műholdas felderítés az események után pár évvel bizonyította: történt itt valami az ötvenes évek végén is. Ma már tudjuk, hogy Szverdlovszkban 1957 táján egy nagy atomrobbanás pusztított. Szverdlovszktól délre harminc település egyszerűen eltűnt a föld színéről -és később a térképeken sem ábrázolták már őket, hiszen többé nem léteztek! Mindenesetre elgondolkoztató az is, hogy ügynökök és szakértők becslése szerint orosz földön jelenleg 180 tonna plutónium található, és ebből 150 tonnát a hadseregnek adtak. Vagyis az értékes anyag nagy többsége nem a civil atomerőműveké, amelyek a lakosságnak és a gazdaságnak áramot termelnek - dehogy! Ezután is a világot fenyegető katonai arzenálé.

De már vannak arra utaló jelek is, hogy a szovjetek annak idején még az Antarktiszt sem kímélték volna! A Szovjetunió létezésének végefelé felmerült ugyanis az a terv, hogy oda kellene elszállítani sok hulladékot. Szerencsére a jelek szerint az oroszok letettek erről.

Mai titkok

Ha Izrael atomtitkai kerülnek szóba, már úgymond „lerágott csont" lenne emlegetni a Vanunu-ügyet. Ezért erről nem is írtunk, bár kétségkívül a Moszad kitűnő akciója volt az atomtitkokat nyilvánosságra hozó férfi elfogása és bíróság elé állítása. De az izraelieknek a múltban volt már több ilyen, sőt ennél híresebb akciója is (pl. az Eichmann-ügy). A bagdadi atomerőmű elleni támadást is említettük. Ez minden idők egyik legnagyobb ilyen teljesítménye, amely természetesen nem jöhetett volna létre a kémek segítsége, a helyszínen élő vagy/és odatelepített ügynökökkel történő pontos együttműködés nélkül. Izrael és az atom az utóbbi évtizedekben összeforrott és bármilyen furcsa is ezt kimondani: a Moszad a maga tevékenységével az egyensúly és a világbéke őre lett. Ezzel együtt el kell ismerni, hogy hatékonyság tekintetében a Moszad és testvérszervezetei megteremtették azt a tudatot az arab és általában a mohamedán fundamentalista terrorszervezetek vezetőiben: minden akciójukra ellenakció következik. Ez nagyon fontos, hiszen elősegíti a megbékélést és a békekötéseket.

Tadzsikisztánról azt mondták, le fog mondani az atomfegyverekről. Amelyek mellesleg csupán csak földrajzi okokból kerültek hozzá. A valamikori szovjet hadsereg ottani bázisain is tárolt atomfegyvereket. Itt most elég zavaros a helyzet, és a CIA már régen leleplezte, hogy az ottani iráni kémszervezet - ezt természetesen a dusanbei iráni nagykövetség irányítja - még népfelkelés kirobbantása, az államelnök meggyilkoltatása árán is hozzá akar jutni néhány atomrakétához. Tadzsikisztán szegény és kicsiny hegyvidéki ország, amelynek népe, a tadzsikok kevesebben vannak hazájukban, mint a szomszédos Afganisztánban élő tadzsikok. A két néprész között ma sincsenek határok, a fegyver áramlik északara (a sors iróniája: javarészt éppen az a fegyver, amit az Afganisztánból kivert orosz csapatok hagytak ott.. Sokan viszont állítják, hogy Tadzsikisztánban már régen nincsenek atomrakéták, van viszont urán, nem is kevés. Az ötvenes évektől kezdve - az oroszok által hadi- és egyéb célokra felhasznált urán éppen a tadzsik bányákból származott. Az amerikaiak most igencsak nyugtalanul szemlélik, ki teszi majd rá a kezét az értékes nyersanyagra.

Óvóhelyek

Földalatti városok sokfelé vannak, különösen az atomháborútól leginkább félő Svájcban és Kínában. De akadnak városnyi óvóhelyek Svédországban és Oroszországban is. Moszkva szintén köztudottan „alá van építve . A KGB egyes átállt tisztjeitől tudni lehet, hogy az orosz fővárosban a létfontosságú kormányhivatalok és a Kreml között a föld alatt nemcsak betonfalú alagutakkal borított utak, de még titkos vasútvonalak is voltak, vannak. Hiába jött el a „nyíltság" korszaka (glasznoszty), erről a moszkvai hatóságok sohasem adtak tájékoztatást. Ezenfelül minden földalatti út és vasút Moszkva egyik külvárosa, Ramenyki alá vezetett. Itt volt a „védelmi központ". Például az a hatalmas bunker, amelyben a vezetőket és családjaikat akarták megvédeni egy atomháború esetén. Az építés 1976-ban fejeződött be, a bunkerváros néhol 120-128 méter mélységet is elér. Talán némi túlzással fogadható, hogy 30 évre elegendő élelmiszert tartalékoltak, az viszont hihető, hogy összesen 120 ezer embernek volt itt hely. A vezető személyiségek természetesen nem közös szállásokon szorongtak volna; hanem kényelmes apartmanokban. Ugyanezt az amerikaiak tudomásunk szerint egészen másképpen oldották (volna?) meg. A Mount Weather (Virginia állam) hegység alá rejtett hatalmas földalatti város persze még a hidegháború éveiben készült, és ha kell, ma is órák alatt átalakítható az Egyesült Államok földalatti városává. Az okot erre csak egy kitörő atomháború vagy annak közeli veszélye szolgáltathatja. Építését 1958-ban fejezték be, egy évvel azután, hogy az oroszok fellőtték az első szputnyikot, és ezzel tudtul adták: olyan nagy hordozórakétáik vannak, amelyekkel bármikor elérhetik az USA-t is... A KGB-től tudjuk, hogy az oroszok már az építés alatt tudomást szereztek a Mount Weather titkáról és kezdettől pontosan ismerték annak koordinátáit. De egyetlen ügynökük sem tudott oda bejutni a hatvanas években, amikor fontos lett volna, hogy megtudják, mit is rejt a hegy gyomra.

A menedékhely természetesen - akárcsak a Ramenyki-város Moszkva alatt - az atomháború esetén a kormány túlélését, a háború folytatását, a hadvezetés biztosítását célozta. Az egész vezetés és családtagjaik kimentését Washingtonban az évek során többféleképpen nevezték. Az egyik legkedveltebb fedőnév a „Noé bárkája" volt.

A környék lakói is sejtik, mi van a hegyben, de közülük természetesen senki sem volt odabent. Csak annyit vettek észre, hogy télen a legnagyobb hóban, amikor minden utat elzár a természetes akadályok a Mount Weather felé vezető utat éjjel-nappal letakarítva tartják. Háromszoros védőkerítés övezi az objektumot. Megközelítése engedély nélkül gyakorlatilag lehetetlen.

A szuperóvóhely önellátó, ivóvízből például saját berendezései napi 340 litert állítanak elő, két másik tartályban 946 ezer liter vizet tartalékol. Kétszáz embernek több mint egy hónapig elég ennyi víz akkor is, ha a berendezések nem dolgoznának. De van benne egy földalatti tó is. Fél kilométeres régi alagút vezet le az óvóhelyre. Annak idején geológusok számtalan próbarobbantással tapogatták ki a hegy kövezetét, anyagát, boltozatait, és akkor derült ki, hogy ideális óvóhelynek

Még arra is gondoltak, hogy az egyik nagy; 3 méter mély 60 méter átmérőjű víztartály tartalmával megoldják a szuperszámítógépek hűtését. Húsz különböző betonbarlangot építettek a különféle hivataloknak. Az óvóhely azt is kibírná, ha a fölötte lévő hegyen csapódna be egy hidrogénbomba. Többszáz embernek van itt hálóhely, van egy olyan rádió- és tévéstúdió, ahonnan szükség esetén hírműsorokat is sugározhatnak fel a műholdakra.

Természetesen van áramfejlesztő, kórház, élelmiszerek hűtőben és anélkül. Van szellőzés, de szükség esetén az egész szellőzőrendszer elzárható a külvilágtól. A főbejáratok 150 centiméter vastag acéllemezből vannak: ezek még atomtöltet robbanását is kibírnák. A földalatti város egész kis társadalmat tarthat el: tudósokat, politikusokat, orvosokat, tűzoltókat, hivatalnokokat, munkásokat, mindenféle szolgálatot, gépkezelőket, szakértőket. Az itteni vezetés békeidőben is állandóan közvetlen kapcsolatban áll a washingtoni Fehér Ház úgynevezett Helyzet-Szobájával, vagyis a legfőbb döntések kiadásának helyszínével.

Vannak itt olyan berendezések is, amelyekkel szimulálni lehet a „már kitört atomháborút" azért, hogy a személyzet hozzászokjon az éles helyzetben való cselekvéshez. 240 férfi és nő dolgozik itt - vannak, akik már az itteniek második nemzedékét képviselik és soha egyikük sem említette sehol a „civil életben", mi is a Mount Weather, vagy a „Noé bárkája" akció. Jelenleg a nukleáris fegyverekkel és háborúkkal kapcsolatos amerikai kutatások egy része is itt zajlik a legmodernebb hírközlő eszközök és analizáló számítógépek segítségével.

A rejtett város életében semmi változást nem hozott a hidegháborús veszélyek eltűnése. Főleg azért, mert azok helyett újabb veszélyek jelentkeztek. Az amerikai stratégiában továbbra is nagyon fontos láncszemet képvisel a Mount Weather, része a rendszemek. Ha nem az oroszok, akkor valamilyen más állam vagy nemzetközi terrorista szervezet támadhatja meg Amerikát atomfegyverrel, most vagy később. Így aztán „Noé bárkája" tovább létezik.

Az a pár száz ember, akinek atomriadó esetén ide kell érkeznie, speciális igazolvánnyal rendelkezik és tudja azt is, hogy a riadó kihirdetése esetén hol van az a gyülekezőpont, ahol neki is meg kell jelennie.

Vannak még homályos pontok az ügyben. Igaz ugyan, hogy egy, a washingtoni Fehér Ház kertjéből startoló helikopter 20 perc alatt juthat el a Mount Weather-város leszállóhelyére - de például egy ellenséges tengeralattjáróról kilőtt nukleáris töltetű rakéta manapság 12 perc alatt is célba érhet. Az újabb rendelkezések szerint azonban a „menekülési vagy evakuálási listán" szereplő magasrangú hivatalnokoknak már nem szabad magukkal vinni a családjukat. Ez az emberi tényező esetleg demoralizálóan hat majd az ott bezárt emberekre, véli az a néhány szakértő, aki egyáltalán tud „Noé bárkája" létezéséről.

Hol vannak a dél-afrikai atombombák?

Említettük már, hogy bizonyos kémszolgálati jelentések szerint a Dél-Afrikai Köztársaság kormánya - több évtizedes titkos munkálatok után - létrehozott ugyan néhány (három-hat) atomtöltetet, de azokat mostanában leszerelte, nehogy a hatalmat hamarosan átvevő balos feketék kezébe kerüljön.

Már sok nemzeti kémszolgálat próbálta kideríteni, tulajdonképpen mi is történt a bombákkal? Az ténynek tűnik, hogy a dél-afrikaiak a németekkel, amerikaiakkal és mindenekelőtt- az izraeliekkel dolgoztak együtt, így lett bombájuk. 1979-ben már az orosz kémműholdak készítettek olyan felvételeket, amelyek leleplezték, hogy Dél-Afrikában próbarobbantásokat készítenek elő. Az oroszok akkor a fényképeiket érdekes módon az amerikaiak rendelkezésére bocsátották. A dél-afrikaiak ezt tagadták, valamint azt is, amit később a CIA nyomozott ki: 1979 szeptemberében az Atlanti-óceán déli részén egy neutronfejes rakétával próbarobbantást tartottak. Hogy ezt az amerikai Vela nevű megfigyelő műhold ne vehesse észre, napokkal korábban lézersugarakkal próbálták a műhold berendezéseit „megvakítani". A CIA 1981 januárjában ismét megfigyelte, hogy a dél-atlanti vizeken a dél-afrikaiak nukleáris töltetekkel végeztek próbalövéseket, rakétaindításokat. A pretoriai kormány soha nem ismerte be, hogy egyáltalán foglalkozik nukleáris kérdésekkel. Pedig az országban több atomerőmű is működött, a Valindabában lévő urándúsító pedig már 1984-ben évi 5 ezer tonnát dolgozott fel, 1987-ben 10 ezer tonnát... Pelindabában és Valindabában sok Nyugatról szerződtetett atomfizikus is dolgozott. A vita most már nem azon folyik, hogy ki segített a dél-afrikai fehéreknek atombombát készíteni (szerintük senki), hanem azon - mi lett a bombákkal? A köztársaság kormánya nagy elismerést kapott akkor, amikor bejelentette, hogy megsemmisítette, szétroncsolta a bombákat. A nyugati politikusok örültek, hiszen nem lett volna jó, ha azok a fekete politikus, Mandela kezébe kerülnek. Elég arra gondolni, hogy Mandela két politikus barátját Arafatnak, és Kadhafinak hívják...

Ám ahogyan a többi afrikai országban is történt (pl. Angolában, Mozambikban): a kommunista felkelőket hatalmuk elvesztésének végefelé is csak az érdekelte, hogy a békekötés után kinek a kezében marad a hadsereg és a fegyverkészlet. Hát Mandela is tajtékozva követeli a fehérektől a bombákat. Felmerül a gyanú, hogy a fehérek vagy az amerikaiaknak, vagy az izraelieknek adták „letétbe" azt a négy vagy hat atombombát. Csak azért, nehogy azok „alkalmatlan kezekbe" kerüljenek.

Dezinformáció

„Alkonyatkor, ha a nap lefelé halad, jelentősen megnő a törpék árnyéka."

Ahogyan értékes árucikk az információ, úgy megvan az értéke a szakmában az ellentétének, a hamis hírnek, a dezinformációnak is. Nem kell senkit emlékeztetni arra, mit művelt a hitleri Németország dezinformációs szolgálata, vagy a szovjetek.

Elég, ha csak a hatvanas évek nagy afrikai ügyeire gondolunk, vagy más hasonlókra az utóbbi évekből. A hamis dokumentumok, levelek készítése, nyilvánosságra hozatala, hamis filmek készítése abból a célból, hogy az ellenfél országában káoszt, vagy felháborodást keltsenek az ottani kormány vagy hadsereg ellen - sok ország arzenáljában állandóan szerepel.

Az elméletek hívei pedig rengeteg olvasnivalót találnak John Barron, Vladimír Volkoff, S. Delmer, Roger Mucchielli és mások műveiben, akik valóban szakértőként írtak minderről. Nem kétséges, hogy ebben a harcban mindig vezettek és jó eredményeket tudtak felmutatni a diktatórikus rendszerek (barnák, vörösek, feketék és ma is azoké az elsőség. Ezek arról nevezetesek, hogy sohasem elégszenek meg saját népük indoktrinálásával szeretnék a világgal is elhitetni a gyökeréig hamis „igazságaikat".

Dezinformációnak fogható fel az, amit az utóbbi évtizedekben számos alkalommal művelt az afrikai politika. A CIA és a többi kémszervezet azért mindmáig nehezményezi ezeket az eseményeket, mert azok révén éppen a kémeket állították be bűnösnek, vaknak, megtévesztettni és megtéveszthetőnek. Ez egyáltalán nem tett jót a szervezetek hírnevének, és a tagok lelki beállítottságát sem helyes irányba terelte - finoman szólva.

Lássunk néhány ilyen esetet:

1. 1968 júniusában és júliusában a szovjetek és szövetségeseik heteken keresztül vonultatták fel katonáikat akkori Csehszlovákia ellen. Több százezer turista a környező országokban a saját bőrén tapasztalhatta a nagy fogalom-eltereléseket, kényszerű kerülőutakat és látta a végeláthatatlanul vonuló katonai oszlopokat.

Ehhez képest döbbenetet váltott ki Kelet-Európa lakóiban az 1968. augusztus 20-i szovjet agressziót követő amerikai nyilatkozat, miszerint a Nyugatot váratlanul érte a „támadás" és Csehszlovákia megszállása, merthogy arról előzőleg semmi tudomása sem volt.

Nem hihető, hogy a műholdas kémkedés korában ilyt méretű csapatmozgások elkerülhették volna a hidegháború miatt az egész Keletet megszállottan vizslató kémek figyelmét. A kormány lejáratta hát saját hűséges embereit, a kémszolgálatok tagjait és vezetőit, csakhogy leplezze: túl sokáig halogatta döntéseit, vagy nem tudta mivel magyarázni tehetetlenségét.

2. 1981-ben megismétlődött a Churchill-szindróma (Coventry lakosságának szándékos pusztulni hagyása). Az amerikaiak ugyanis egy átállt lengyel vezérkari ezredestől, Kuklinskitől már hónapokkal korábban pontosan tudták, hogy Jaruzelski december 13-án puccsot hajt végre. Orosz megbízásból átveszi a hatalmat, és az egész Szolidaritás vezetőséget és minden ismert lengyel személyiséget internáló táborokba zárat majd. Az amerikaiak mégsem figyelmeztették a Szolidaritást, hagyták, hogy a vesztébe rohanjon!

3. Más formában, de ugyanez ismétlődött meg Boszniában is. A kémek jelentéseiből Washingtonban idejében

tudomást szereztek arról, hogy a szerb légierő megindítja Zágráb bombázását, tudták, hogy milyen háború készül. Ráadásul több mint egy éve léteztek már a boszniai szerbek által létrehozott koncentrációs táborok, ahol embereket kínoztak nap mint nap, nőket erőszakoltak meg százával és ezrével. A kémműholdakról mindezt tökéletesen lehetett látni! Ismételjük, egy éve léteztek már ezek a táborok, amikor a világ más módokon, ügynököktől és menekültektől szerzett róluk tudomást. Az amerikai kormány ismét csak elhallgatta az információit, amit az első órától kezdve tudott! A dezinformáció tárgyában sok egyéb kérdést lehetne feltenni. Korunk egyik Göbbelse, Aziz Tarik iraki külügyminiszter a megmondhatója, mennyire szerves részévé lett a politikai hazugság egyes államszervezetek működésének.

A kém-technika

A huszadik század második fele szédületes virágzást indított el. Ma már az a legegyszerűbb és mindenképpen a legkívánatosabb dolog, ha belenyugszunk: folyamatosan figyelhetnek bennünket. Nem biztos, hogy figyelnek, de ha okot szolgáltatunk rá, vagy valakik úgy látják, érdemesek vagyunk arra, hogy megfigyeljenek - nem tehetünk ellene semmit. Illetve nagyon keveset. Ha üzletemberek vagyunk, a konkurencia szeretné tudni terveinket, árainkat, piacainkat, helyzetünket, jövőnket. Ha politikusok vagyunk, ugyanez a helyzet, ráadásul bele is keverhetnek valamibe azon túl, hogy figyelik lépéseinket és tudják, mikor, hol, kivel, miről beszéltünk, miben törjük a fejünket. Ha pedig valóban nagyon fontos (állam)érdekek kereszttüzébe kerülünk véletlenül vagy szándékosan, akkor aztán egyetlen pillanatnyi nyugtunk sem lehet. Olyankor már nem sokat érhet az életünk.

Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a legtermészetesebb módon védekezzenek: mindig igazat mondjanak, vagy ne mondjanak semmit. Ez lenne a szuperfegyver a lehallgatók és megfigyelők ellen.

Ha úgynevezett szürke, jelentéktelen emberek is vagyunk, attól még időnként lehallgathatnak bennünket. Ne feledjük, a mai módszerekkel (pl. műholdról) lehallgatható minden telefonbeszélgetés, amit a földön folytatnak, a vezetékes telefonok is. Ha tehát Ali Baba felhívja összekötőjét és újabb kábítószerszállítmányt rendel, valahonnan valakik - akik éppen Ali Babát figyelik - már tudhatnak a rendelésről. De ha ön, kedves olvasó, felhívja a feleségét vagy férjét és közli vele, hogy ma később megy haza, mert fontos dolga akadt. Ez a beszélgetés is fennakadhat a láthatatlan szűrőn. Naponta minden országban sok tízezer beszélgetést hallgat le az „ellenség" egy másik politikai, katonai, kémszolgálati, üzleti vagy csak botrányt kereső tábor. Az is a mindennapok gyakorlata, hogy az igazán nagy kémszolgálatok a naponta lehallgatott, sok százezer „véletlenszerűen" választott beszélgetés szövegét száz és száz nyelven értő számítógépen „eresztik át". A gépek csak az előzőleg beléjük táplált kódszavakra ügyelnek -ha ez elhangzik egy beszélgetésben, akkor azt kiveszik a többiek közül és - az emberek - a megbízóik elé tárják. Ha ön véletlenül egy olyan szót mond a feleségének, férjének, vagy bárkinek, amely azokban a napokban valahol a világban egy kémakció fedőneve, számíthat rá, hogy érdeklődni fognak személye, kapcsolatai, viszonyai és múltja iránt.

Ott lehetnek mindenhol. Hiszen tudjuk, a manapság használatos lehallgató és megfigyelő (lefilmező, fényképező, videóra vevő, stb.) szerkezetek könnyedén elrejthetők. Lehet egy tízcentes az íróasztalban heverő kacatok között, ám ez huszonnégy órán keresztül felvesz minden, abban a szobában elhangzó beszélgetést, majd éjfélkor egyetlen századmásodperc alatt sűrítve továbbítja azt egy közelben várakozó másik készülékbe, és készen áll a következő huszonnégy óra anyagának felvételére.

Könyvünkben már említettük, hogy jól felkészült, hozzáértő illetéktelenek bekapcsolódhatnak a modern komputeres telefonhálózatokba, és a kódok ismeretében lehallgathatnak minden beszélgetést, de ugyanúgy a szintén telefonvonalakon vagy különvonalakon működő faxokat és összekapcsolt számítógépeket, valamint ugyanezek rádiós kapcsolatait is. Ha elmegyünk otthonról, nemcsak az „ősi" módszerrel, autón követhetnek bennünket, hanem vannak egyéb járműkövetési módok és eszközök (pl. a Trackdown, amely ibolyántúli sugarakkal preparált permetet bocsát az útra, a követőnek azt kell figyelni speciális műszereivel.)

Vannak lehallgatás ellen védő szerkezetek és ellen ellenszerkezetek. Pl. olyanok, amelyek jelzik, ha a társaságunkban vagy a közelben bárkinek mikrofon, magnó, rádió, lehallgatóberendezés van a zsebében, ruhájában, vagy akár testébe építve. Kamera lehet minden gomblyukban, tollban, karórában, szemüvegben, elrejtve lakásunk bármelyik zugában, kocsinkban, irodánkban. A mikrochipek technológiája hihetetlen méretkicsinyítéseket enged meg.

Ha tudják telefonod számát (és miért ne tudnák?), egy készülékkel bizonyos távolságból bármikor megállapíthatják mindazok telefonszámát, akik téged hívtak mostanában. Dolgoznak a szerkezetek ritkán használt frekvenciákon, vagy éppen infravörös fényen túli hullámokon, de másképpen is.

Ám van még ennél is szuperebb, ún. digitális lehallgatás is. Most folyik a harc, hogy egész Amerikában legálisan csak olyan telefonközpontokat és hírközlő berendezéseket hozzanak forgalomba, amely az új módszerrel is lehallgatható. Elképzelhetjük a polgárjogi társaságok ellenérzéseit.

Sokak szerint a digitális lehallgatásé a jövő. Olyan készülék pedig, amely megadja a hívó fél számát, mielőtt felvennénk a telefonkagylót - már működik, sőt, bolti forgalomban is kapható. Számos ország rendőrkapitánysága, a mentők, stb. használják is. (Remekül alkalmas pl. a bombariadókat provokáló füllentők, vagy igazi, fenyegetőző terroristák elfogására.)

A műholdak nemcsak a lehallgatásban működhetnek közre. Ha egy autóra sikerül parányi jeladót szerelni, az ellenség kényelmesen, szinte páholyból szemlélheti, merre járunk, ráadásul hallja is, amit a kocsiban beszélünk. Az ilyen készülékek révén 30-40 méteres pontossággal tudni lehet, hol van a keresett jármű (személy) bárhol az öt kontinens területén!

Országos Felderítő Hivatal

Létezése 32 éven át titok volt. A hivatalt a Pentagon hozta létre 1960-ban és soha nem közölte címét, vezetői névsorát, a hivatal funkcióját. Ezzel szemben 1992-ben kiderült, hogy évi 5 milliárd dolláros költségvetéssel dolgozik.

Feladata: az összes amerikai kémműhold működtetése!

A hivatal a kémműholdakon kívül megvásárolja és üzemelteti az összes többi légikémkedési rendszert is. Légi és világűrbeli eszközeivel gyakorlatilag az egész Földet látja a nappal és az éjszaka minden percében. Nemcsak vizuális hullámhosszokon, de számos egyéb érzékelési tartományban is. A kémműholdak végzik a hagyományos és elektronikus lehallgatásokat is.

A hivatallal kapcsolatos információk nagy többsége 1992-től tovább is titkosnak minősül. Működését annyira fontosnak tartják, hogy amikor egy beavatott szenátor 1987-ben egyszer nyilvánosan csak megemlítette az OFH nevét, azonnal lemondásra kényszerítették. Felmerült a gyanú, hogy a szovjet titkosszolgálat oda is beférkőzött, ez azonban soha nem nyert megerősítést.

Köztudott, hogy bankok és más fontosabb intézmények előtt, és belül, videokamerák működnek, felvesznek mindent, ami ott történik. Azt már kevesebben tudják, hogy Nagy-Britannia területén összefüggő figyelőrendszert építettek és építenek ki, amely minden fontosabb közterületen felveszi és bizonyos ideig tárolja az eseményeket. Erre állítólag az IRA ír terroristaszervezet szaporodó akciói miatt van szükség, de nyilván nem csak ez az igazi ok.

A modern, nyílt világ mindezt nagyon megkönnyíti, az egyén mind kevésbé zárkózhat el. Ha pedig mégis elzárkózik, ennek nagy ára lehet a szó mindkét értelmében. Először is a tökéletes elektronikus „zár" nagyon sokba kerül. A másik: óhatatlanul deformálja a rejtőzködő pszichikumát, átformálja lelkivilágát az, ha folyamatosan a totális gyanakvás és szembefordulás légkörében él. Később így maga is olyanná válik, mint akik őt figyelik vagy figyelnék.

A kém szolgálatok, ha valakit el akarnak pusztítani, ezer módon megtehetik azt. Még a legjobban őrzött emberekkel is megesik, hogy áldozatul esnek - lásd az utóbbi húsz év fontos emberei ellen elkövetett merényleteket, vagy emberrablásokat. A kevésbé védett személyek pedig szinte teljesen ki vannak szolgáltatva. Ismét egy információ, amely először ebben a könyvben jelenik meg:

1954-től létezett a szovjet hadseregben egy olyan különleges alakulat, amelynek tagjai csak névleg voltak katonák. Úgy igazán a GRU és a KGB közös válogatása alapján kerültek oda. Az alakulat tagjainak létszáma 1961-ig mindössze 10 fő volt, attól kezdve nőtt, 1972-ben 22-en, 1985-ben 28-an tartoztak hozzá.

Ezek kivétel nélkül fiatal férfiak voltak, és a gyilkolás művészetét tanulták. Katonai gyakorlatokon vetették be őket olyan orosz és idegen társaik ellen, akik valami okból gyanúsak lettek a katonai vezetésnek, netán megbízhatatlanoknak, lázítónak, felforgatóknak, vagy a szocialista rendszer ellenségeinek vélték őket.

Az alakulat tagjai sokat dolgoztak külföldön a szovjet és más „baráti" hadseregek közös gyakorlatain. Itt minden esetben „gyakorlat közben történő halálos balesetnek" álcázták tevékenységüket. Egyszerűbben szólva, mint a baráti szovjet hadsereg egyenruhás tagjai érkeztek a gyakorlatok színhelyére, ahol előzőleg megmutatták nekik a leendő áldozatokat, nehogy célt tévesszenek. Az éleslövészetek, szimulált „rohamozás" alkalmával, vagy másfajta harci cselekmények közepette végeztek a „célokkal". Utána azonnal különgépen repültek vissza a Szovjetunióba. Egy helyszínen sohasem voltak többen háromnál.

Csaknem negyven évig létezett a belső kódokban Sz-200-asnak („Szmerty" - halál) nevezett különleges halálosztag, és tagjai „vendégszerepeltek" Lengyelországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Magyarországon, Mongóliában és másutt.

Szó esett már a mérgekről, ezeket szinte minden kémszolgálat alkalmazza. Vannak anyagok, amelyeket elég az áldozat bőrére vinni igen kis mennyiségben, és azonnal katasztrofálisan leesik a vérnyomása, hosszabb ideig magatehetetlen lesz. Ezalatt például egy céltudatos csapat alaposan átkutathatja a lakását, vagy szállodai lakosztályát, és ő nem tehet ellene semmit. A halálos mérgek között szerepel a II. világháborúban is alkalmazott alkaloida, az akonitin. De használható az LSD-25-ös is, valamint az összes kábítószer. Mindezek természetesen halálos adagként is beadhatók.

Akadnak olyan mérgek, amelyek már nem is a sima kémia, hanem a nukleáris technika felé kacsingatnak. Például, ha valakit egy ideig börtönben tartanak, szervezetét megmérgezik rádiummal (Ceausescu kedvelt módszere volt a politikai foglyok lassú, de biztos elpusztítására), vagy olyan izotóppal, amely a csontvelőbe jutva kb. egy év múlva fejti ki gyilkos hatását - amikor már senki sem sejtheti meg az összefüggést a „mérgezés" helye és időpontja, valamint a halál beálltának körülményei között.

Amikor a hatvanas évek elején Hruscsov az Egyesült Államokban járt, testőrei nemcsak kóstolással vettek mintát az ételéből, hanem azt elfogyasztás előtt radiológiai műszerekkel is megvizsgálták. A következtetés kézenfekvő: tudták, hogy mit keresnek - vagyis a KGB és elődje, az NKVD már ismerte, a politikai ellenfelekkel szemben talán alkalmazta is az izotópos módszert.

A régebbi időkben a KGB sokat kísérletezett mérgekkel, azok késleltetett hatásaival. Az orvosi eskütől elég messzire eltávolodott moszkvai professzor, Grigorij Majranovszkij laboratóriumában annak idején naponta több rabot öltek meg különféle mérgekkel. Ahogyan a fegyvergyártás tökéletesedik, és egyre specializáltabb, a szükségleteknek mind pontosabban megfelelő eszközöket gyárt, úgy a kémtechnika is fejlődik.

Néha még a benne élők, az eszközöket használók is nagyot néznek, hogy röpke pár hónap alatt mennyi újdonság bukkan fel ezen a sajátságos „piacon".