A
lámpavasnak támaszkodok
éppen
azon gondolkodom ...
Kazárok
az 56 – hoz vezető úton
Ami
1956-hoz vezetett (I.)
Miután
Roosevelt meghirdette, hogy ellenfeleitől csak feltétel nélküli
kapitulációt fogad el, s ehhez a szabadkőműves angol és szovjet
kormány is örömmel csatlakozott, Németország és Magyarország
kénytelen a háborút végelgyengüléséig folytatni. Az 1945.
májusi német kapituláció után a német munkatáborokból mintegy
450.000, a tífuszjárványt túlélő zsidó tért vissza részben
korábbi lakhelyére, részben pedig a győztes államokba – már
akit be is fogadtak. Egy részük pedig a világháborún
szerencsésen kívül rekedt országokba. A legyőzött államokban
élő és visszatért zsidóság a láthatatlan szabadkőműves
hatalom utasításainak megfelelően a szovjet csapatok segítségével
rövid választási komédiasorozat után magához ragadta az adott
országok feletti totális hatalmat. Azonnal működésbe hozták a
már előre megszervezett erőszakszerveiket, Magyarországon az
Államvédelmi Hatóságnak keresztelt teljes egészében a zsidók
által irányított szadista terrorintézményt. Nem történt ez
másképp sem Lengyelországban, Kelet-Németországban, Romániában,
Csehszlovákiában, Bulgáriában vagy akár Jugoszláviában. Bár
ez utóbbiban ment a szovjet haderő biztosítása nélkül is, de a
szabadkőművesség itt is nagy töménységben megtalálható volt.
Hogy mást ne mondjunk, szabadkőműves volt állítólag maga Tito
is. Nem is lehetett más, hisz e nélkül hosszú uralma és a
Sztálinéval vetekedő személyi kultusza bizony ki nem alakult
volna. Mivel azonban Tito nem volt zsidó, számos nagyhatalmú zsidó
szabadkőművest rendeltek mellé. (Mose Pijade, állítólag
Rankovics és Kardelj.) Erre különösképp nagy szükség
mutatkozott, mert Jugoszláviának különös szerepet szánt a
láthatatlan világhatalom. Ő lesz a nem kommunista világ szemében
a kommunista etalon, amely azt hivatott többek között igazolni,
hogy a kelet-európai úgynevezett népi demokráciák nem a szovjet
fegyverek nyomására választották a szovjet-szocialista utat,
hanem saját akaratukból. Hisz lám, Jugoszlávia másképp döntött,
és ezt meg is tehette. Titóra kiosztják a szocialista Júdás
szerepét, amelynek kiváló alakítása több Oscar-díjat is
megérdemelt volna. Ő lesz a látványos, a Szovjetunió és Amerika
legfelsőbb vezetésében sohasem létezett hidegháború kommunista
fenegyereke. Az ő világszínpadi alakítása lesz többek között
a lázas fegyverkezés egyik nagyon fontos okozója, a szabadkőműves
plutokrácia nagy örömére, sokkal inkább busás hasznára,
Kelet-Európa lakosságának pedig nagy nyomorára. A modern
közgazdaságtan szabályai szerint egy ilyen hasznos országot és
annak vezetőjét értelemszerűen meg kell fizetni. Titónak nem is
lehetett oka panaszra, legalábbis amíg tartott a fegyverkezés és
a vezető nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok
gazdasági konjunktúrája. Egyelőre nem akarunk mindenáron
összefüggéseket erőltetni az események alakulására, de tény,
hogy ez a konjunktúra együtt hanyatlott Tito gyorsan romló
egészségével. Tito magas kora ugyan ellentmond ennek, de Reza
Paklavi, Erick Honecker, akár saját házunk táján is akad ilyen
példa: Kádár János halála. Talán még Grósz Károlyé is!
Amely egyidejűleg következett be rendszerük kimúlásával, mégis
agyunkban motoszkál. Egyelőre azonban még ömlik a pénz
Jugoszláviába. A vissza nem térítendő segélyek és kölcsönök
szinte megszámlálhatatlan tömege. Az amerikai bankok esetében ez
természetszerű kötelesség. Megmosolyogjuk viszont, amikor az
angol és francia kormányok is beszállnak a nemes lelkű
adományozók közé, hiszen közvetett módon ez a második
világháború utáni konstrukció segíti majd a Szovjetuniót és
az Egyesült Államokat, hogy megszabadítsa őket gazdaságuk fontos
erőforrásaitól, a gyarmatoktól. A legyőzött Nyugat-Németország
kábulata pedig, amelyben Márka-milliárdokat szinte extázisba esve
szórja a jugoszláv serpenyőbe – több mint szánalmas.
Jugoszlávia pedig európai pénzen vásárolt amerikai fegyverekkel
felszerelt legerősebb „el nem kötelezett” haderejét hozza
létre az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagy örömére. A
jugoszláv hadsereg valóban nagyon komoly katonai erőt képvisel,
annál is inkább, mert tisztikarát csaknem teljes egészében
szerbek adják. Amint látni fogjuk, az 1999. évi koszovói háború
során még az Egyesült Államok által vezetett NATO sem merészel
vele szárazföldi hadműveletekbe bocsátkozni. Ennek ugyan más
okai is vannak, a NATO mégis ezt sugallja. Mindezek ismeretében
alig tudjuk magyarázatát adni, hogy rövid, de a szláv alkattól
megszokott fanatizmussal vívott háború után sorra szakadnak ki
Szlovénia, Horvátország és Bosznia. A kilencvenes évek jugoszláv
válságáról érdemes néhány mondat erejéig külön is
foglalkozni. Az már a kezdetén is felismerhető volt, hogy az első
és második világháborúkhoz hasonlóan ügyes diplomáciai
keveréssel itt tervezték a harmadik világháború elindítását
is, hisz erre Szerbia, később Jugoszlávia néven erre kiválóan
alkalmas. Ennek pedig fontos előfeltétele, hogy Jugoszlávia
szabadkőműves vezető irányítás alá kerüljön, mivel ez a
folyamat Tito halálával megszűnni látszott. Erre a célra a szerb
származású amerikai milliomost, Milán Pánicot szemelik ki.
Szabadkőműves mesterkedés nyomán „jugoszláv kezdeményezésre”
meglehetős gyorsasággal Jugoszlávia miniszterelnöki székében
találjuk. A többségben lévő nem szabadkőműves szerb vezetők
azonban felismerik a különös attrakció célját. Ügyes
parlamenti húzással visszaállítják az elnöki főhatalmat,
amelynek elnyerését közvetlen választásokhoz kötötték. Mivel
a jugoszláv sajtó jelentős része kívül esik a helyi zsidóság
befolyásától, már a választási kampány előtt szerb érdekű
sajtópolémia kezdődik Milán Pánic ellen. Az elnökválasztáson
Milosevic és Pánic indulnak. A belső és külső zsidó sajtó nem
volt képes elkápráztatni a szerb népet sem Pánic millióival,
sem a ravasz módon sejtetett amerikai „bőségszaruval”. A szerb
nép nem veszítette el irigylésre méltó nemzeti tartását.
Elnökéül választotta Szlobodán Milosevicet. Drága árat
fizetett érte! Teljes súlyával zúdult rá a láthatatlan hatalom
dühe, amely még az addig szentnek tartott trianoni tákolmányt is
szétzúzta. Sorra szakadnak le Horvátország, Szlovénia, Bosznia,
és csak idő kérdése: Koszovó. A magyar szabadkőműves kormányok
együgyűsége viszont nem ismeri fel, vagy nem engedik számára
felismerni ezt a talán soha meg nem ismétlődő kitűnő alkalmat
az elrabolt magyar Délvidék diplomáciai úton való
visszaszerezhetőségére. Mivel a jugoszláviai keverés fő célja:
Németország háborúba ugratása nem sikerült, kizárólag
Milosevic megleckéztetésére az Egyesült Államok maga indít
fegyveres agressziót. Még az ENSZ megdolgozásával sem fárasztja
magát, pedig ez az engedelmes szavazógép eddig még sohasem
mondott ellent akaratának. Megelégedett a NATO fejbólintásával,
s annak égisze alatt indította el szégyenletes támadását
Jugoszlávia ellen. Kínosan ügyelt azonban arra, nehogy nagy kárt
okozzon. Bombázásait kizárólag a jugoszláv nép megfélemlítésére
és a NATO pénztárcájának megfejésére, nem különben hadserege
elavult rakétáinak különös értékesítésére tervezte. Ennek
teljesülése után sajtó- és röpiratháborúval igyekszik
kikényszeríteni Milosevic lemondását vagy leváltását. A Dunába
bombázott hidakkal sikerült gátat emelni az európai országok
áruszállításai elé. Nagyobb kárt okozva szövetségeseinek,
mint magának az ellenségnek. Figyelemre méltó, hogy a
jugoszláviai bombázások csaknem teljes ideje alatt Milán Pánic
Budapesten tartózkodott. Nem is titkolva a magyar sajtó előtt,
hogy szükség esetén azonnal hajlandó Belgrádba utazni és
átvenni Jugoszlávia vezetését. Mindez meggyőzően igazolja a
láthatatlan szabadkőműves hatalom változatlan jugoszláviai
célját. Pánic hosszú és különös budapesti vendégeskedését
aligha lehet magyarországi gazdasági érdekeltségeivel magyarázni.
Mindenesetre nem ígérkezik egyszerű dolognak a már a háború
beindítása előtt, sőt annak fejében a Szovjetuniónak
felelőtlenül odaígért kelet-európai úgynevezett „ütköző
államok” békés status quo-jának hosszú távú biztosítása. A
szabadkőműves tervezők jól tudták, hogy a porrá zúzott államok
vesztes háborújuk ürügyén mesterségesen szított pszichózisa
néhány békeév elmúltával lecsillapodik majd. A világháború
valódi okainak feltárása, s vele együtt a valódi felelősök
felkutatása és megnevezése elkerülhetetlen lesz. Azaz, hogy csak
lenne, ha e pszichózis kifulladását lehetővé tennék. Hogy ez be
ne következzék, hidegháborús szereposztásban ámítják majd az
egész világot. A második világháború történetírásának
kereteit maga a szabadkőműves hatalom láthatatlan organizációja
szabja meg. Néhány angol és amerikai szabadkőműves és általuk
jól megfizetett „történetíró” gyorsan közread néhány
hamis vágányra terelt világháború történetét leíró
könyvecskét, majd időnként csepegtetnek hozzá néhány „még
publikálatlan” hazugságot, és ezzel lassan megkövesedik az a
vizsgálhatósági határ, amely mentén a további világháború
történetét ragozni lehet. Egyes részleteit, amelyek ebbe a
történeti keretbe nem férnek bele, még kérdezni sem lehet,
különben a fasiszta bélyeget többé le nem mossák a
kíváncsiskodóról. Ilyen tabu például a háború után hatalmi
szóval kialakított Szovjetunió ütközőállamainak szocialista
alávetése, továbbá a szovjet és angol–amerikai, valamint a
francia szégyenletes megszállás határideje. Ezekre vonatkozóan
csak a teheráni, jaltai és potsdami propagandanyilatkozatok, az ott
állítólag elhangzott, a mesék világába sorolható „viták”
jegyzőkönyveivel szórakoztatták az érdeklődő olvasókat. Hogy
ténylegesen mennyi időre határozták ezt meg, a mai napig sem
hozták nyilvánosságra, pedig volt ilyen meghatározás, kellett
lennie. Ma már a bekövetkezett eseményekből ez megállapítható.
Ezt az időszakot ötven évben szabták meg. Ha visszatekintünk a
több könyvtárnyi hazugságözönre, amellyel a szabadkőműves
zsidóság és jól fizetett szekértolói szédítették az egész
világ népeit, erre csupán egyetlen homályos, de 1990 előtt
megfelelő módon nem értelmezhető elszólást találunk. Ez pedig
Churchilltől származik. Egy alkalommal megkérdezi Sztálintól,
hogy véleménye szerint mennyi időre lesz szüksége Németországnak
a második világháború elvesztése után egy új háborúra való
felkészüléshez. Sztálin 15–20 évet említett. Erre Churchill
szabadjára engedte fantáziáját, hogy mi mindentől kell majd
eltiltani Németországot, hogy a világ legalább ötven évig
békében élhessen. Churchill ekkor még nem sejthette, hogy a
háború utáni gazdasági konjunktúra, amelyet a „győztes”
angol birodalom tudott kihasználni a legkevésbé, meg sem közelíti
majd az ötven évet. Már a félidőnél kifullad. Tengerentúli
szabadkőműves barátai pedig titkos miséken egy új Hitler
eljöveteléért imádkoznak. Bármilyen paradox, a gazdaság akut
válságát csak egy új nagy világháború tudná leküzdeni. A
láthatatlan hatalom tervezői minden eddigi erőfeszítései –
szerencsére – mindeddig eredménytelenek maradtak. Nem sikerült a
két, immár konkurensé vált Németország és Japán támadó
háborúját kiprovokálni. A már egy évtizede tartó jugoszláv
belháború levét eddig is csak a szerbek itták meg. Hiába
próbálták válogatott provokációikkal Németországot
belekeverni, hogy aztán magára hagyják, szerencsére eddig nem
járt sikerrel. A háborús konc elosztásának szentesítése az
1945. július 17-én kezdődő potsdami konferencián történik.
Azonnali realizálására azonban csak a Szovjetuniónak volt meg a
lehetősége, hiszen csapatai minden befolyása alá adott területen
megszállóként jelen voltak. Az Egyesült Államok háborús
nyeresége, a gyarmatok újrafelosztása hosszabb időt vesz igénybe.
Ezt a cél szolgálja majd a „hidegháború” szélhámossága. A
gyarmatok különös felszabadítása egyértelműen igazolja, hogy a
Szovjetunió és az Egyesült Államok kormánya között a valóságos
hidegháború sohasem létezett. A két győztes nagyhatalom háború
utáni viszonyát mindvégig a szövetségesi együttműködés
jellemezte és jellemzi mind a mai napig. Az ötven évesre tervezett
békés status quo Sztálin halálával megingani látszott. Alig
hunyta le szemét a világtörténelem legnagyobb szabadkőműves
hóhéra, Kelet-Berlinben és más kelet-német városokban felkelés
– szocialista szóhasználattal – ellenforradalmi lázadás tört
ki, amelyet a szovjet tankok gyorsan elfojtottak. A potsdami
győztesek konferenciája után a Szovjetuniónak most már
„törvényesen” is odaítélt vazallus államokban egységes
elvek alapján megindult a totális kommunista hatalom megszerzésére
irányuló „demokratikus” komédia. Az Egyesült Államok és
Anglia álszent módon azt ajánlotta Sztálinnak, hogy a már
Moszkvában kinevezett „miniszterek” törvényesnek látszó
szabad választások útján kerítsék hatalmukba a fizetségül
adott országokat. A szovjet megszálló csapatok nyomában
Moszkvában kitartott szabadkőműves zsidók légiója lepte el
ezeket a jobb sorsra érdemes országokat. Magukat kommunista
pártokká szervezve az ország lumpen elemeivel és a hazaárulásra
mindig hajlamos kétes egzisztenciáival a népbolondítás minden
formáját bevetve megkezdték a helyi lakosság megdolgozását.
Magyarországon az újdonsült Rákosi Mátyás és zsidó társai
által fémjelzett kommunista pártnak semmiféle bázisa sem volt. A
magyar nép még emlékezett az 1919-es kommunista diktatúrára,
annak minden borzalmaira. Még maga előtt látta a Szamuely Tibor
vezette Lenin-fiúk „látogatása” során az út menti fákra
akasztott parasztok hulláit. Számos, az első és második
világháborút végigharcolt magyar katona akadt, akinek volt
szerencséje megismerni az orosz munkás és paraszt életszínvonalát,
amelyet most megváltásként kínáltak számára. Látta a
kolhozokat és a csajkával kezükben ebédért sorban álló
parasztokat. Nem hitt az ellenkezőjét bizonygató kommunista
propagandának. Nem maradt titokban előtte, hogy a kommunista pártot
vezető moszkvai „emigránsok” kivétel nélkül zsidók. Minden
kommunista mesterkedés ellenére az 1945. november 4-én megtartott
parlamenti választásokon a kommunista párt színeiben, a 409 fős
parlamenti helyből csupán 70 képviselőt választottak. Ezzel
szemben a Független Kisgazda Párt 245 képviselőt kapott. A
nemzeti erők ilyen nagyarányú győzelme a világháború
befejezése után tartott első parlamenti választásokon egyetlen
későbbi „szocialista” országban sem volt tapasztalható. Ezzel
a választási győzelemmel a kisgazda párt könnyen és jól
kormányozhatott volna egy független, szovjet csapatoktól mentes
Magyarországon. A Rákosi vezette szabadkőműves zsidó csapat
által szinte minden héten szervezett műbotrányok, amelyet a
Szovjetunió által uralt Szövetséges Ellenőrző Bizottság még
fel is nagyít, lehetetlenné teszik a magyar érdekek védelmét, a
nemzet kiegyensúlyozott kormányzását. Az 1947-es év baljós
eseményekkel veszi kezdetét. Rajk László, kommunista
belügyminiszter hivatalos közleményében a köztársaság elleni
összeesküvésről tesz bejelentést. A főszereplők természetesen
Független Kisgazda Párt-i miniszterek és országgyűlési
képviselők. Sőt május 28-án Szviridov szovjet altábornagy, a
Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke jegyzéket nyújt át
a magyar kormánynak, amely a köztársaság elleni összeesküvés
ügyében terhelő adatokat tartalmaz Kovács Béla, a Független
Kisgazda Párt főtitkára és Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnökre
vonatkozóan. A hír hallatán a magyarság vezetői és a politika
iránt érdeklődéssel bíró polgárok rémülten néztek egymásra.
Amit hallottak, az bizony történelmi kuriózum. Eddig még sehol a
világon nem fordult elő, hogy az ország miniszterelnöke, aki a
legfőbb hatalmat gyakorolja, valamint a választópolgárok
többségét képviselő párt első számú vezetője összeesküvést
szőjön az általuk vezetett ország alkotmánya ellen. Csak most
látták, hogy a zsidóság dús fantáziája mi mindenre képes! A
kisgazda parlamenti frakció határozatban ítéli el a
belügyminisztérium összeesküvéssel kapcsolatos bejelentését. A
kisgazda párt minisztertanácson követeli rendkívüli parlamenti
vizsgálóbizottság felállítását. A minisztertanács –
amelyben a választási eredményeknek megfelelően kisgazda többségű
miniszterek vannak – elutasítja saját pártja javaslatát. A
többszöri csere után ezek a miniszterek többségükben már a
kommunista párt beépített emberei. A hithű kisgazda vezetők
pedig a megfélemlítési hadjárat következtében gyáváknak
bizonyultak. Kovács Bélát szovjet katonai hatóságok
letartóztatják, és a Szovjetunóba hurcolják. A Szövetséges
Ellenőrző Bizottság angol és amerikai tagja nemcsak eltűri, de
valószínű, még sürgeti is az oroszokat a gyarmati hatalom
mielőbbi megszerzésére. Varga Béla kisgazda párti nemzetgyűlés
elnöke külföldre menekül. Nagy Ferencnek, aki ezekben a súlyos
napokban – aligha véletlenül – Svájcban tartózkodik, Rákosi
kiüzeni, ha hazajön, letartóztatják. Miután Nagy Ferenc az
emigráció mellett dönt, alkudozás kezdődik a magyarországi
zsidó helytartótanács és Nagy Ferenc között, hogy az
alkotmányosság látszatának kedvéért írásban mondjon le
miniszterelnöki megbízásáról. Nagy Ferenc erre ígéretet is
tesz, de feltételül szabja, hogy fiát és vadászcsizmáját
küldjék utána Svájcba. Rákosi nagyvonalúságának köszönhetően
a fiú is, a vadászcsizmák is rövidesen Svájcba érkeztek. Ezzel
a lovagiasság szabályai teljesültek, a korrekt alku megköttetett,
Nagy Ferenc, a magyar nemzet bizalmával megválasztott
miniszterelnök, aláírta lemondó nyilatkozatát. Nemzetünk
hektikus történelmében sajnos nem egyedi eset. A kisgazda párt
lefejezése után Rákosi kierőltet egy idő előtti parlamenti
választást. Annak ellenére, hogy a kommunista párt az 1945-ös
választások után a Szovjetunió által „nyújtott segélyekből”
cukrot és más élelmiszereket osztott a lakosságnak, nagy
reklámozás mellett, sőt az 1946. augusztus 1-jén bevezetett, a
nagyfokú inflációt megállító új pénz, a Forint megalkotását
is saját művének hirdette, az 1947. augusztus 31-i választásokon
még mindig messze elmaradt a kisgazda párt 1945-ös választási
eredménye mögött. Pedig számos övön aluli ütéssel is
győzködte a magyar társadalmat. Ennek egyik legveszélyesebbje az
úgynevezett szalámi taktika volt. Beépített ügynökeivel és a
magyar politikai élet széthúzására mindig hajlamos nagyravágyó,
de szűk látókörű politikusokkal tucatnyi új „Függetlenségi”
és „Demokrata” pártokat alapíttatott, amelyek dőreségükben
indultak az új választásokon. Közben a kommunista párt és a
magyar munkásság jelentős részének bizalmát élvező
Szociáldemokrata Párt együttműködési szerződést kötött. Míg
a választási kampány során egymást szapulták, addig a választó
polgár háta mögött összekacsintottak. A zsidóság által uralt
szervezetekben ez sem nem új, sem nem egyedi. A „hidegháborús”
időszakban találunk majd rá példát bőven. A nemzeti erők
megoszthatóságát nagyban elősegítette a köztársaság elleni
összeesküvésnek elkeresztelt kommunista színjáték, amelyet
minden bizonnyal erre a célra rendeztek. A megfélemlített kisgazda
vezetők elvesztették minden tartásukat. Szánalomra méltó, hogy
a Független Kisgazda Párt politikai bizottsága már 1947. február
4-i ülésén 13 képviselőjét kizárja a pártból a nem létező
összeesküvésben való részvételük miatt. Rákosi a választások
megnyerése érdekében kéri a Szovjetuniót, hogy az eddig éppen
általa ellenzett magyar hadifoglyok hazaszállítását kezdje meg.
Mindezek ellenére a lakosság hangulata nem váltott kommunista
szimpátiába. Rákosi és környezete nem voltak biztosak az új
országgyűlési választások megnyerésében, de még csak számukra
kedvező eredményében sem. Bevetik hát a „fülbesúgó agitáció”
trükkjét. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a magyar nép a
hadifoglyaik szabadon bocsátásán kívül – amelynek normális
körülmények között már rég meg kellett volna történnie –
legfőbb vágya a megszálló szovjet haderő kivonása. A
békeszerződéssel kirótt jóvátétel nyilván nem kerülhető el,
de ennek behajtására nincs szükség egy idegen állam hadseregére.
A kommunista agitátorok magánbeszélgetések során arról
igyekeztek meggyőzni a magyar polgárokat, hogy az oroszok csak
addig maradnak itt, amíg a kommunisták megnyerik a választást,
mivel azokban bíznak, utána kivonulnak az országból. Ez az
átlátszó ígéret akkor csak nagyon kevés választót tudott
meggyőzni. A magyar akkor még nagy többségében rendelkezett
józan ítélőképességével, nem úgy, mint 47 év múlva
1994-ben, amikor a 3,60 Ft-os kenyér és az 5,20 Ft-os sör
ígéretével visszaszavazta a Magyar Szocialista Párt névre
keresztelt kommunistákat a hatalomba. A választások megnyerése
után jött a keserű kijózanodás. Az olcsó kenyérből és sörből
Bokros-csomag lett, elképesztő áremelésekkel. A kenyér rövidesen
elérte a 100 Ft/kg árat. (Pannon Front 42., VIII. évfolyam, 6.
szám, 2002. december 1.) (Folytatjuk) (Kuruc.info)
Forrás: https://kuruc.info/r/8/103073/
Forrás: https://kuruc.info/r/8/103073/
Ami
1956-hoz vezetett (II.)
Az
első rész itt olvasható. A választások megnyeréséhez további
új fondorlatok kiagyalására volt szükség. Rákosi és társai a
velük egy húron pendülő szociáldemokratákkal így jutottak el a
kékcédulákig. A két párt agitátorai teherautókon járják a
falvakat, és a kékcédulák felmutatásával mindenhol leszavaznak.
A választást megelőzően több mint kétszázezer polgárt
reakciósnak bélyegezve egyszerűen megfosztanak szavazati jogától.
Történik mindez a győztes és „demokratikus” nagyhatalmak
szeme láttára, akik ez ellen egyetlen szóval sem tiltakoztak. E
sorozatos és válogatott disznóságok ellenére a kommunista párt
csak 30 fővel tudta parlamenti képviselőinek számát növelni.
Csupán 100 fő mandátumot kapott. A szociáldemokraták még vissza
is léptek két fővel, pedig a kékcédulás aktivisták a
kommunistákkal megállapodva jelentős mértékben növelték
szavazatuk számát. A kisgazdapártot viszont sikerült szétverni.
A hírhedt kékcédula Az 1945-ös 245 fő helyett csupán 67
fő képviselőjük maradt. A Demokrata Néppárt 60 fő, a Demokrata
Párt 18 fő, a Függetlenségi Párt 49 fő képviselői helyet
szerzett. Apróbb pártok további 11 képviselőn osztozhattak.
Valódi jobboldal esetén a kommunista és szociáldemokrata 167
fővel szemben még így is többségben voltak. Csakhogy a vörös
pártok emberei minden párt vezetőségébe beépültek, és már
többségben voltak, így a kommunista és szociáldemokrata párt
1948. június 12-i formális egyesülésével a többi párt
szétverésével és betiltásával bekövetkezett a „fordulat
éve”. Az 1949. május 15-i újabb parlamenti választásokon már
nem pártok, hanem az úgynevezett „Népfront” indul, amelyben
valóságos pártként már csak a kommunistákból és
szociáldemokratákból egyesült Magyar Dolgozók Pártja létezett.
A többi pártot már csak néhány dupla pártkönyves kommunista
képviselte. A lakosság apátiába esett, hisz másra nem is
lehetett szavazni, a Népfront 96,27 %-os „győzelemmel” került
ki a választásokból. A proletárdiktatúra megszerezte kétes hírű
„legitimációját”. A magyar lakosságot belegyömöszölték a
szabadkőműves zsidóság hálójába, amelyből a mai napig sem
tudott kiszabadulni. Az Egyesülési Kongresszus nagygyűlése
Gyorsított eljárással folytatják a kommunista diktatúra
intézményeinek „megtisztítását” és további kiépítését.
Ez a folyamat jelentéktelen időkülönbséggel minden úgynevezett
„szocialista útra lépett” kelet-európai országban azonos
forgatókönyv szerint bonyolódott le. Mindez önmagában is
igazolja, hogy az érintett lakosság akaratáról itt szó sincs. A
végtermék a szabadkőművesség terveinek zsidó kivitelezése
során keletkezett, az Egyesült Államok egyetértésével és
jóváhagyásával. Figyelemre méltó, hogy ez a terv a
szabadkőműves Churchill 1941. áprilisi elszólásában már
felismerhető. Vajon kell-e annál meggyőzőbb bizonyíték arra,
hogy a Szovjetuniót még jóval a német preventív támadás előtt
felbérelték Németország leverésére, amelynek fizetségéül
odadobták a Sztálin által kialkudott kelet-európai népek 50 évi
gyarmati kizsákmányolhatóságát? A májusi „választási
győzelem” után Sztálin utasítást ad vazallus kormányzó
pártjainak a párt „megtisztítására”, amelyet a párt
legfelsőbb vezetésében kell megkezdeni. A tisztogatásnak bele
kell illenie a jugoszlávellenes kampányba, sőt igazolnia kell
Jugoszlávia kizárását a kommunista akolból. Rákosi ügyes
húzása, hogy lehetséges vetélytársát áldozza fel a hidegháború
oltárán. Rajk Lászlóra esik választása. Rajk László ugyan
hithű kommunista, amíg Rákosi és szabadkőműves társai az egész
második világháború ideje alatt biztonságban élték világukat
a Szovjetunióban, addig Rajk itthon végezte a pártvezetés
veszélyes munkáját, börtönbüntetéssel vegyítve. Rajk nagy
hátránya, hogy nem volt moszkovita, nem is zsidó, bár feleséget
közülük vett, de ez kevésnek bizonyult. Megjelenése sokkal
kedvezőbb benyomást tesz, mint az elhízott Rákosi. Ebből könnyen
kiszámítható, hogy egy pártbeli, még inkább országos krízis
esetén komoly esélye lenne a párt élére verekednie magát.
Rákosi utasítására a Magyar Dolgozók Pártja központi
vezetősége 1949. június 16-án közleményben jelenti be a
trockista kémcsoport leleplezését. Rajk Lászlót és Szőnyi
Tibort mint idegen imperialista államok kémeit kizárja az MDP-ből.
Nem sokat késlekedik a Rajk által életre hívott félelmetes
Államvédelmi Hatóság sem. Június 19-én a Belügyminisztérium
sajtóosztálya közli, hogy kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk
Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1950-ben
Rákosi likvidálja a hatalomból a kékcédulás segédcsapat, a
Szociáldemokrata Párt vezetőit is. A Rajk-per érdekes
színfoltja lesz a magyar „igazságszolgáltatásnak”. Az egész
ország nyilvánossága előtt folyó bírósági per során a
megszeppent párttagok és a tájékozatlan nagyközönség ámulva
hallgatja rádióját, s alig hisz a fülének. Rajk László és
társai bűnösnek vallják magukat, és szóról szóra bevallják –
amiben egyébként senki sem hitt – az összes kémkedésre
vonatkozó vádakat. Az érthetetlen jelenség mögött mindenki az
ÁVH kínvallatását sejtette. Bár ezek a földre szállt ördögök
valóban nem kímélték a kezükre adott „hazaárulókat”, ha
Luciferük úgy kívánta, akár saját társukat is kezelésbe
vették. Szűcs Ernő ÁVH-s ezredest – aki talán egyedül volt
nem zsidó az ÁVH vezetésében –, amikor kegyvesztett lett,
korábbi beosztottjai egyszerűen agyonverték. Csak kevés
beavatatlan ismerte fel e hihetetlen jelenség valódi okát. Sokan
pszichikai, esetleg kémiai manipulációra gyanakodtak. Bizonyára
volt ilyen is, de a hithű kommunisták esetében erre nem volt
szükség. A vádlottak furcsa magatartásának megértéséhez
vissza kell nyúlnunk a bolsevizmus bölcsőjéhez, a két háború
közötti szovjet rémuralomhoz, amelyben Sztálin több kommunistát
ölt meg, mint a világ kommunistaüldöző kormányai együttvéve.
A világtörténelem egyetlen uralkodója sem végeztetett ki annyi
alattvalóját, mint Sztálin, Roosevelt és Churchill hű és
érdemes szövetségese. 1938 végére már 40 politikai bizottsági
tag, illetve póttag, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16
nagykövet, az egyes szovjet tagköztársaság elnökeinek és
népbiztosainak többsége szagolhatta alulról az ibolyát. Sztálin
nem kímélte a más országokból odamenekült kommunista vezéreket
sem. Kun Béla kivégzése sem a fasiszta magyar bíróságok ítélete
alapján történt, hanem Sztálin egyenes parancsára. Még Davies,
az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, később a Lenin-rend
tulajdonosa is, aki pedig Sztálin- és szovjetellenességgel igazán
nem vádolható, értetlenül áll a példátlan vérengzés láttán.
Egy fogadás alkalmával kifejti Litvinov szovjet külügyminiszter
előtt, hogy ezek a „tisztogatások” visszatetszést keltettek
Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A magas rangú
szovjet vádlottak egytől egyig egymást túlszárnyalva vallották
be a rájuk osztott vádakat. Davies megjegyzi, a diplomáciai
testület tagjainak többsége nem hitt a vádakban. A
meggyőzőnek tűnő kirakatperek magukon viselték a bolsevista
hatalom létrejöttének jegyeit. Az új rendszer születése a New
York-i zsidó szabadkőművesség bonyolult műve. Ennél fogva
működési mechanizmusa is követi a szabadkőműves ösztönöket.
Aki csak felületesen is olvasta el bármely rítusú szabadkőműves
páholy szertartáskönyvét, az a végén borzongva teszi le. Miután
elismételtetik a leendő páholytaggal az összes fogadalmat, a
titkár előolvassa a szabadkőművesek ősi esküjét, amelyet a
megjelent összes szabadkőműves állva köteles ismételten
végighallgatni. Az ősi eskü befejező részét a kirakatperek
megértéséhez és helyes értelmezéséhez szó szerint idézzük:
„...Ha ezek közül [a tíz pontos fogadalom] csak egynek is ellene
cselekednék, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet,
döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki
beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol
huszonnégy óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály
meg az apály, testem vérző tetemeit pedig égessék meg és
bocsássák szélnek hamvaimat, hogy még emlékem se maradjon
nemcsak a szabadkőművesek és más becsületes emberek közt, de
általában a Föld színén se! – Isten engem úgy segéljen!” A
szöveg önmagáért beszél. Megtalálható abban az izraeli őshaza
tengermelléki területére való utalás csakúgy, mint a zsidó
szadizmus és az eltorzult ösztönök verbális megjelenése. Nem
kell különösebben bizonygatnunk, hogy a szovjet uralom létrehozói
és későbbi vezetői nagy többségükben zsidó, teljes
létszámukban pedig szabadkőművesek voltak. E fontos kritérium
alapfeltétele nemcsak a legfelső, de még a második vonal
hierarchiájába való kerülésnek is. A láthatatlan világhatalom
által megtervezett és irányított második világháború
befejezése óta ez már nemcsak a Szovjetunióra és utódállamaira
jellemző, hanem Amerikára és egész Európára is. Kivétel
esetleg Spanyolország és az északi államok lehetnek. Ha valami
véletlen folytán olyan politikus kerülne a hatalom közelébe,
amely nem tagja e veszélyes szervezetnek, akkor két lehetőség
közül választhat: vagy elfogadja a páholyba való meghívást,
vagy a zsidóság által uralt sajtó összehangolt hecckampányával
oly mértékben lejáratja, hogy a hatalmi pozícióba való
megválasztása szinte kizárható. Ha mindezek ellenére mégis
odajut, az ellene hangolt sajtóhadjárat és a szabadkőműves
bankárok pénzügyi hatalma lehetetlenné teszi eredményes
működését, s így előbb-utóbb megbukik. Elég a háború utáni
európai országok történelmére akár felületesen is
visszatekinteni, máris meggyőződhetünk a fentiek valóságáról.
Kitűnő bizonyítékát adja ennek az osztrák szabadság párt
kormányra kerülésével kapcsolatos Ausztria elleni nemzetközi
hecckampány, amelyben megtalálható a nemzetközi zsidóság minden
kirekesztő hisztériája. Amit rákényszerített minden európai,
sőt számos Európán kívüli szabadkőműves kormányra is. Jörg
Haider gépkocsija Ázsia a legkevésbé fertőzött a
szabadkőműves befolyástól. A felkelő Nap országa, Japán ennek
köszönheti technikai és gazdasági fejlettségét. A zsidó
bankvilág már a század elején kísérletet tett a Japán feletti
pénzügyi hatalom megszerzésére. Az 1905-ös japán–orosz
háborúhoz jelentős pénzt kínáltak. Csakhogy az ügyes japánok
nem hagyták csőbe húzni magukat. A Schiff-fel való ügyleteiket
kizárólag üzleti területre korlátozták. A második
világháborúval porig alázták ugyan, de a szívós népet nem
tudták megsemmisíteni, pedig erre még a németeknél is jobban
törekedtek. A rájuk kényszerített atomholokauszt sem tudta
megtörni a génjeibe kódolt vitalitását. Az atomtámadás
holokauszt volt a szó teljes és igazi értelmében. Az auschwitzi
zsidókat tizedelő tífuszjárvány ehhez képest csupán ártatlan
teadélutánnak mondható. A Hirosimára ledobott atombomba egyetlen
perc alatt 71 000 japánt ölt meg. A nagaszaki bomba pedig 40 000
főt égetett el élve. Ha ezt összehasonlítjuk a német
munkatáborokban három év alatt tífuszjárványban meghalt 300 000
zsidóval, akkor érzékelhetjük csak igazán a Bocchoris király
által kiválasztott nép szadizmusának teljes vertikumát. E
holokauszt eszközét, az atombombát zsidók alkották. Az amerikai
zsidó kormány pedig zsidó tanácsadó véleménye alapján vetette
be a japán nép ellen. Hirosimai csend és élet Még ezt is
felülmúlta a drezdai holokauszt, amelyről 50 évig még beszélni
sem volt szabad. Ennek bűne pedig mindennél nagyobb, hiszen a
háború kimenetele már nem lehetett kétséges. 1945. február 3-án
este 10 óra, majd közvetlenül éjfél után 529 angol
nehézbombázó, 14-én délben pedig amerikai légierődök
hajtották végre a második világháború legkegyetlenebb
bombázását Drezda ellen. 14 órán belül alig egy óra leforgása
alatt mintegy 300 000 élő ember égett halálra. A tűzvihar
középpontjában több mint ezer Celsius-fok rekonstruálható. E
minden idők legkegyetlenebb holokausztjaiért még nem fizettek
kártérítést, de még bocsánatot sem kért senki. Csak a
vélhetően szabadkőműves Willy Brandtot kényszerítették
„testvérei” a német nép nevében való megalázkodásra.
A német krematóriumok a tífuszjárványban meghalt zsidó
munkaszolgálatosokat a járvány megfékezése céljából
hamvasztották. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák
vagy a drezdai bombák élő embereket égettek halálra. A kétféle
„hamvasztás” semmiféle összehasonlítással sem hozható
azonos nevezőre. Az amerikai bankoknak ma már csak az
amerikai gazdaságba beépült japán bankok jelentenek méltó
versenytársat. Úgy tűnik, Kína is kívül esik a
szabadkőműves hatalom territóriumán. Pedig jelenlegi társadalmi
rendszerét a második világháború utáni zűrzavarban sikerült
saját tervük szerint átalakítani. Mao Ce-tung nagy valószínűség
szerint szabadkőműves lehetett, mégis meg tudta őrizni hazája
szuverenitását. Mivel a kínai vezetés nem adott lehetőséget a
zsidó szabadkőművességnek, hogy beépüljön a hatalmas birodalom
irányító szervezeteibe, a Mao utáni átmenet során nem tudták
„elprivatizálni” a kínai állam vagyonát. Kína példája
bebizonyította a világnak, hogy a szocialistának nevezett
államkapitalista gazdasági képződmény is működtethető
eredményesen, ha azt nem zsidók, hanem kínaiak vezetik.
Definiálható tehát: a világ bármely szorgalmas népe, amely
képes elhárítani magától a zsidóság „segítő”
közreműködését, bármilyen társadalmi-gazdasági rendszerben
maradandó értéket teremthet. Az arab világ helyzete sajnos
különbözik Ázsiától. A csaknem egyedüli értékesíthető
nyersolaj-kitermelése olyan fejlett és drága technikát igényel,
amelyet saját erőből a háború befejezése után megoldani nem
tudott. Lehetőségeiket a tőke és a világ ipari fejlődése
determinálja, nemkülönben gyarmati helyzete. A szabadkőműves
eskü nemcsak a szovjet vakolókat kötelezi, hanem magyar
„testvérszervezetüket” is. Ne tévesszen meg senkit Rákosiék
kétarcú politikája a szabadkőművesség betiltásával
kapcsolatban. Ezzel a módszerrel könnyűszerrel megszabadulhatott
azoktól a háború előtt szabadkőműves páholyokba karriervágyból
belépett arisztokratáktól és nem zsidó tagoktól, akik az új
kurzus kiszolgálására esetleg kockázatot jelentettek volna. Bár
nagy valószínűséggel ebben Rákosi tévedett. Ezek a
magyarságtudatukat már évszázadokkal korábban elfelejtett
arisztokrata és főrendi hasznos gojok, akik gyakori pénzzavaraik
miatt már az utóbbi másfél évszázadban amúgy is a zsidók
zsebéből éltek, erre minden gátlás nélkül készek lettek
volna. Mint ahogy minden zokszó nélkül kiszolgálták a 300 éves
Habsburg uralmat is. Szinte kivétel nélkül Bécsben éltek, ott
voltak palotáik, házaik. Többségük már beszélni sem tudott
magyarul. Csak a jövedelmüket tápláló ősi birtokaik – ami a
néhány évszázados pazarlásukból még megmaradt – voltak
Magyarországon. Szerencsétlen jobbágyaik könyörtelen
kizsákmányolásából. Ennek az 1860-as éveket követően egyre
szűkülő lehetősége után a zsidók korrupciójából nyert pénzt
külföldön nagyvonalúan elszórakozták. Szinte alig volt olyan
arisztokrata főrangú nagy, még valamilyen birtokkal rendelkező
nemesi család, amelynek legalább egy tagja nem a katonai pályát
választotta, de nem azért, mert ősei hazáját kívánta védeni.
Nem igyekezett tudását fejleszteni, és előmenetelre sem vágyott.
Megelégedett a huszárkapitányi színvonallal, ahol tetszetős
egyenruhájában kártyázta és dorbézolta el ősei maradék
vagyonát. Rákosi a szabadkőműves páholyokat betiltotta ugyan, de
a Moszkvából hazaszédelgett zsidóság élén, az általuk uralt
Magyar Dolgozók Pártja (MDP) működését szabadkőműves alapokra
helyezte. Már a Szociáldemokrata Párttal való egyesülés előtt
– úgy tűnik, volt valami titkos jogcíme rá – kötelezte az
SZDP vezetőit, hogy a nemzeti tudattal akár csak kicsit is
rendelkező tagjait „jobboldalinak” bélyegezve, zárja ki
pártjukból. A párt hierarchiája is teljes mértékben megegyezett
a páholyokéval. Az alsóbb pártszervek a sablonos szocialista
retorika kivételével nem tudtak a felsőbb pártszervek titkos
munkájáról. Csak a tájékozottabbak tudták a valóság egy
részét a leküldött határozatokból kiolvasni. Ha pedig ezek nem
tudták a róluk feltételezett együgyűséget hihető módon
megjátszani, hanem jelét adták „jól értesültségüknek”,
nem kellett sokat várniuk, hogy megtudják: az imperialisták
szolgálatába szegődtek, miáltal lakásukat az ÁVH börtöneivel
cserélték fel. Az 1948 utáni nyolc évben 1956-ig a szabadkőműves
legfelsőbb zsidó pártirányítás kivételével a magas
kvalifikáltság, az értelem kimondottan hátránnyal járt. Ennek
egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi
képzettség párosulva a vak engedelmességgel – ha csak valaki
esetében gyanút nem fogtak – jelentős előnyére vált
gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe – ahová
már zsidó nem jutott – kerülhettek egyszerű munkások, cipész-
és szabósegédek. Természetesen kiválasztásukat több
„káderezés” előzte meg. Ilyenek még a moszkoviták között
is jócskán akadtak. Például Péter Gábor altábornagy, az ÁVH
nagyhatalmú főnöke nadrágszabó volt. A zsidó, ritkább esetben
nem zsidó hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet
tanácsadók. A vádlottak nem létező bűnösségének elképesztő
beismerése megzavarta a közömbös magyar polgárt. Ez a
szabadkőműves módszer a legszélesebb dimenziókban a Rajk-per
során kitapintható közelségbe került. Mindszenty hercegprímás
vagy a későbbi Standard elleni vádlottak koholt vádjainak
tárgyalása során ezek még csak nyomokban figyelhetők meg, ahol
az ilyen típusú vallomásokért valóban a pszichikai és kémiai
manipulációt kell keresnünk. Az eredendően kommunistaellenes
magyar lakosság titokban örült Rajk László tragédiájának.
Baráti beszélgetések során nem kis iróniával mondogatták: hadd
irtsák egymást a kommunisták, legalább előbb elfogynak. A párt
tagjai azonban minden szinten aggódni kezdtek. Nem értették,
hogyan fordulhatott ez elő. A Rajknak és társainak tulajdonított
vádakat, azok beismerése ellenére, nem hitték el. Álmatlan
éjszakáikon kínos víziók gyötörték őket. Nem tudtak
szabadulni a gondolattól, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor
velük még inkább megtörténhet. Kétségtelen, hogy Sztálin és
Rákosi a Rajk-perrel a párttagság félelmét és engedelmességét
nagymértékben növelte. Sikerült elérnie, hogy kisebb megszorítás
esetén ezek a már – akár tudtukkal, vagy anélkül –
szabadkőművessé gyúrt „testvérek”, új szóhasználattal
elvtársak, akár szüleiket, feleségeiket vagy gyermekeiket is
nemcsak elárulják, hanem ártatlanul az ÁVH kezére adják. A
szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes magyar polgár
mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett.
Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan, úgy tűnt, élete
végéig sem szabadulhat. Nem kevesen választották lelkiismeretük
súlya alatt az öngyilkosságot. Nem egyszer még hithűnek ismert
kommunisták is. Közismert, hogy Zöld Sándor belügyminiszter 1951
tavaszán – amikor várható letartóztatásáról értesült –
családjával együtt öngyilkos lett. A nem zsidó magyar
szabadkőművesek, bár felvételük alkalmával a szigorú
fogadalmakat és az ősi esküt letették, bíztak abban, hogy ezek
csak formaságok. Különösképpen igazságérzetük lázadt fel a
valótlan vádak hallatán, gondolván, ők nem is szegték meg
szabadkőműves fogadalmukat vagy esküjüket. Ennél fogva nem
voltak hajlandók első szóra bevallani a koholt vádakat. Ezekhez
tartozott Rajk László is. A sorozatos verések és az egyre durvuló
kínzások sem bírták rá a hamis vallomásra. Alig hihető pedig,
hogy zsidó felesége révén ne ismerte volna az ugyanehhez a
„kaszthoz” tartozó párt- és minisztertársai eltorzult
lelkialkatát. Mivel a Tito-ellenes nemzetközi figyelemelterelő
hecckampány során Rákosi időzavarba került, kénytelen volt
Kádár János útján figyelmeztetni szabadkőműves
elkötelezettségére. Kádár tehát – Rákosi utasítására –
a börtönben igyekezett kioktatni Rajk Lászlót, tegyen beismerő
vallomást, mert a pártnak most erre van szüksége. Ezzel az „okos”
magatartásával nagy szolgálatot tehet a pártnak, és az életét
is megmentheti. Ha halálra is ítélik, azt nem hajtják végre,
hanem titokban a szovjet párt valamely krími üdülőjébe viszik,
ahol családjával együtt élete végéig békességben élhet. Rajk
László gyorsan felmérte kétségbeejtő helyzetét. Könnyen
megállapította, egyebet úgy sem tehet, szót fogadott. Majd csak
kötéllel a nyakában értette meg, hogy szabadkőműves testvérei
melyik „krími üdülőbe” utalták be. A kivégzését Rákosi
utasítására végignéző Kádár arcába kiáltotta: „János,
becsaptál!” Rajk és Kádár mint barátok 1948-ban A
Rajk-per után – szovjet mintára – iszonyú „tisztogatás”
következett magában a pártban, de a társadalom teljes egészében
is. A pártból nagy igyekezettel szűrték ki a „befurakodott
ellenséget”. Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az
ÁVH börtöneit, internáló táborait. Magyar vér árán
megmentett zsidók légiója ütötte és kínozta a nemzet
legjobbjait. Nemegyszer azokat, akik a munkaszolgálati kötelezettség
elől még rejtegették is őket. A keresztény szellemben
nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt
demagógia mindaz, amit Hitler a zsidókról mondott. Azok elvetemült
kegyetlensége meghaladta minden képzeletét. A hadifogságból
hazatérő katonáinkat zsidók, de legalábbis zsidó vezetésű
igazolóbizottságok szűrték meg. Szinte mindenkinek feddő módon
feltették a banális kérdést, hogy miért vonult be, miért
engedelmeskedett a behívóparancsnak. A már eleve megfélemlített
emberek egyike sem mert visszakérdezni, hogy ő miért ment el az
auschwitzi munkatáborba. Ez a „miért vonult be?” zsidó
filozófia magában hordozza annak feltételezését, hogy a zsidóság
önként vonult be a számára létesített munkatáborokba. A
magyarországi katolikus egyházat Mindszenty József bíboros
bebörtönzésével a kommunista hatalom lefejezte. Rendeleti úton
feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd
államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak
nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás
betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen
intézkedések ellen, sőt az ENSZ egyik szervezeténél a Hágai
Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai
vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos
meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti
a nyugati hatalmak panaszát mind Magyarország, mind pedig Bulgária
és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak
kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta
Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé
állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a
katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a
mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai
maradtak. (Pannon Front 42., VIII. évfolyam, 6. szám, 2002.
december 1.)
Forrás: https://kuruc.info/r/9/103091/
Forrás: https://kuruc.info/r/9/103091/
Ságvári
a síron túlról is gyilkolt - a komcsi terrorista miatt végezték
ki az életüket védő csendőröket
A
magyar kommunista mártírok sorába emelt Ságvári Endre halála
mások életére is tragikus hatással volt. A hazai illegális
baloldal vezéregyénisége elfogásában részt vevő Kristóf
László egykori csendőrnyomozó törzsőrmestert az előző
rendszer kötélre juttatta. Újjászületett jogállamiságunk egyik
próbaköve volt perének újratárgyalása 2006-ban, a felmentő
ítélet dacára rávilágítva arra, hogy az elnyomó rendszer
árnyéka mennyire messzire ér. Kristóf László 48 éves
békéscsabai lakost 1959. szeptember 12-én kötél általi halálra
ítélte a Budapesti Katonai Bíróság Mátyás Miklós hadbíró
őrnagy vezette tanácsa. A vád ellene emberek törvénytelen
megkínzása és kivégzése által elkövetett (háborús) bűntett,
valamint fogolyszökés és hatósági közeg elleni erőszak
bűntette volt. Az ítéletet 1959. november 28-án végrehajtották.
Kristóf László Kristóf László egykori csendőrnyomozó
törzsőrmestert a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága
2006. március 6-án kelt ítéletével felmentette a háborús
bűntett vádja alól. Döntését a Kristóf László testvére,
Magyar Ferencné Kristóf Eszter által benyújtott felülvizsgálati
indítvány nyomán indított perben hozta meg a bíróság. Az
eljárás megindításához szükséges adatok gyűjtését, a
körülmények újbóli feltárását Vánsza Pál, illetve a
történetet gyermekkora óta ismerő Zeidler Sándor végezte, az
indítványozó jogi képviseletét és a vádlott védelmét Zétényi
Zsolt, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumának elnöke
látta el. Az újjászületett jogállamiságunk egyik próbakövének
számító ítélet jókora vihart kavart ellenzőinek táborában,
emellett számos jogi problémát is felszínre hozott.
Megfigyelésnek indult Ennek hatására Zétényi Zsolt az eljárást
követően a Kristóf-ügy tanulságainak külön könyvet szentelt,
amely a közelmúltban jelent meg. Ebben a per iratanyagának
ismertetése mellett részletesen elemzi azokat a körülményeket,
amelyek közt az ügy szereplői ténykedtek, továbbá kitér
jelenlegi jogrendszerünknek az eljárás során is napvilágra
került ellentmondásaira. Cselényi Antal detektívigazolványa A
történet szálai 1944. július 27-ig, a kommunista mozgalom
ikonikus alakjának számító Ságvári Endre haláláig nyúlnak
vissza. Azon a napon egy csendőr- és rendőrnyomozókból álló
csoport néhány gyanús személyt megfigyelve eljutott a budai Nagy
Béla-cukrászdáig, és az ott tartózkodók egyikében Cselényi
Antal detektív Ságvári Endrét ismerte fel. Miután ezt
feletteseiknek jelentették, parancsot kaptak Ságvári Endre és az
eleinte Kádár Jánosnak vélt, majd Szabados Lajosként azonosított
másik férfi letartóztatására. Az intézkedésre a nyomozók nem
készültek fel kellően, hiszen eredetileg pusztán megfigyelésre,
és nem letartóztatásra szólt a parancsuk, és a rögtönzésből
adódó hibák miatt két ember halálával és több súlyos
sérüléssel végződött fellépésük. Ságvári elkezdett lőni a
csendőrökre A cukrászdába Cselényi Antal rendőrdetektív lépett
be elsőként. Őt követte Kristóf László és Palotás Ferenc,
mindketten csendőrnyomozó törzsőrmesteri rangban szolgáltak, míg
Pétervári János rendőr őrmester, gépkocsivezető kint
várakozott. Az akciót irányító Cselényi Antal detektív
közelmúltban elhunyt fia, Zimmer Ferenc egy korábbi interjúban az
események idején vezetett naplója alapján adta elő a történetet:
„Amikor kiszálltak a kocsiból, apám Kristóffal bement, Palotás
pedig a kocsi és a cukrászda ajtaja között állt. Odamentek az
asztalhoz, ahol Ságvári ült egy másik egyénnel, bemutatkoztak,
és felszólították őket, hogy igazolják magukat. Ságvári
benyúlt az asztalon lévő aktatáskájába, mintha az igazolványát
akarta volna kivenni, de egy pisztolyt húzott elő, és rögtön
elkezdett lövöldözni.” A visszaemlékezés szerint az első
golyó Kristóf Lászlót érte, aki azonnal harcképtelenné vált.
Mivel nem voltak tűzharcra felkészülve, Cselényi Antal, akinek
Walther PP–22-es pisztolya a zsebében volt, megkísérelte lefogni
Ságvárit. Kristóf Lászlónál eredetileg nem volt fegyver,
induláskor otthon hagyta szolgálati pisztolyát, ahogyan később
azt a bíróságon is elmondta. A cukrászdába való belépésük
előtt így Cselényi Liliput típusú, kis kaliberű tartalék
fegyverét kérte el, de sebesülése miatt már nem tudta használni.
Ságvári a Zimmer Ferenc által őrzött, máig meglévő lövedék
alapján egy nagy kaliberű, kilenc milliméteres, főleg katonai
célra szolgáló fegyvert használt, azzal lőtte vállon Cselényi
Antalt, majd folyamatosan tüzelve kirohant a helyiségből. Útközben
hasba lőtte a kocsiból kiszálló sofőrt, Pétervári János
rendőr őrmestert is, aki később belehalt sérülésébe. Végül
egy véletlenül arra járó katonától megrettenve visszaszaladt a
cukrászdába, ahol a közben talpra álló Cselényi Antal leadta rá
a végzetes lövést. Sorra lesújtott a bosszú a megtámadott
csendőrökre Ságvári Endre a mentőautóban halt meg, Pétervári
János pedig néhány nappal később hunyt el a kórházban.
Szabados Lajost őrizetbe vették, később kihallgatták, az adatok
szerint a csendőrség besúgójává vált. A cukrászdában a
tűzharc idején Szabados Lajos vallomása szerint a közelben álló
felszolgálónőn kívül még tíz-tizenöt távolabb tartózkodó
személy volt. A már a háború utáni perben folytatott vizsgálat
idején Kristóf László karjából kioperáltak egy kis kaliberű
lövedéket, amely alapján nem zárható ki, hogy Cselényi tartalék
fegyvere mégsem Kristófhoz, hanem Palotáshoz került, s a
dulakodás során az ő lövése érhette kollégáját. A csendőrség
állománya 1944-ben 969 tisztből és 22 ezer csendőrből állt.
Közülük 360 tiszt és tízezer csendőr élte túl a háborút. A
kommunista rendszernek körülbelül ötezer csendőr esett
áldozatul. Háromezren szovjet munkatáborokba kerültek,
ezerötszázan nyugatra távoztak. 1945-ben hivatalosan feloszlatták
a testületet, de utóélete napjainkig tart. Emléküket külföldön
ma a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség őrzi, amelyet
emigrációba kényszerült csendőrök hoztak létre 1947-ben az
ausztriai Grazban. Utolsó vezetője Viczián Béla csendőr volt, ma
leszármazottakból és pártoló tagokból áll. Magyarországon
2003-ban alakult meg a gödöllői székhelyű Magyar Csendőrök
Bajtársi Egyesülete, amelyet szintén volt csendőrök,
leszármazottak, történészek és szimpatizánsok alapítottak. A
két szervezet egymástól függetlenül, de egymással szívélyes
kapcsolatban ténykedik. Várhatóan 2016-ban csendőremlékszoba
nyílik Ópusztaszeren a külföldön élő csendőrök gyűjtötte
emléktárgyakból. A felettes szervek az eseményeket követően
lefolytatott vizsgálat során a fegyverhasználatot jogszerűnek
minősítették, az intézkedő csendőröket és rendőröket
kitüntették. A Ságvári Endrét lelövő Cselényi Antal, fia
közlése szerint, 1944 végén családostul elhagyta az országot,
egy ideig Németországban tartózkodott. Münchenben két magyar
(vagy "magyarországi" - a szerk.) menekült feljelentette
az amerikai hatóságoknál azzal, hogy otthon amerikai
ejtőernyősöket lőtt le, ezért hat hónapig vallatták a dachaui
koncentrációs táborban, amely akkor már amerikai irányítás
alatt fogolytáborként működött. Közben Magyarországon
távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de
mivel az amerikaiak az ellene felhozott vádakat nem látták
bizonyítottnak, elzárkóztak a kiadatásától. Feleségével és
négy gyermekével Kanadában telepedett le, ahol haláláig
munkásként dolgozott. Palotás Ferencet 1948-ban letartóztatták,
és szadista kihallgatási módszerek alkalmazásának vádjával egy
év múlva először halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Bár
már akkor is felmerült ellene a Ságvári Endre halálában való
bűnrészességének vádja, azt bizonyíték hiányában még
ejtették. 1956-ban kiszabadult, 1957-ben büntetésének mérséklése
reményében önként jelentkezett a rendőrségen, rövid fogság
után jó magaviselete alapján szabadlábra helyezték, de Kristóf
László elfogása után ismét letartóztatták. A Ságvári-ügy
miatti eljárás során végül őt is halálra ítélték és
kivégezték. Halottnak hitték, de egy komcsi spicli felismerte
Kristóf László csendőr törzsőrmester sérülése után többé
nem állt szolgálatba, november végén az Alkotás utcai katonai
kórházból Németországba szállították, ahonnan 1945 májusában
érkezett haza nógrádverőcei otthonába. Mivel édesanyja meghalt
egy légitámadás során, felesége pedig megsebesült, anyósához
költöztek Békéscsabára. Ott napszámosként, földművesként
dolgozott, időnként alkalmi munkából élt, majd 1956-ban belépett
a termelőszövetkezetbe. Letartóztatásáig saját nevén élt, nem
kereste senki, mert téves információ alapján holttá
nyilvánították. Cselényi megőrizte a gyilkos Ságvári lövedékét
A forradalomban fegyveresen nem vett részt, de Békéscsabán
segített a Budapesttel való rádiókapcsolat kiépítésében,
emellett élelmiszert szállított és osztott szét a fővárosban.
Kálváriája 1958. január 22-én kezdődött, amikor egy besúgó
jelentése alapján letartóztatták, és bár menekülést kísérelt
meg, láblövéssel a budapesti Mosonyi utcai rabkórházba került.
Huszonkét hónapi eljárási procedúrát követően a fentebb
említett vádak alapján többedmagával halálra ítélték. Az
utolsó beszélőn testvére, Magyar Ferencné Kristóf Eszter
megkérdezte tőle, hogy más is terheli-e őt a Ságvári-ügyön
kívül. „Kell hogy tudja a családom, hogy Ságvári miatt kell
meghalnom” – válaszolta a férfi. A Kozma utcában végezték
ki, teste máig ismeretlen helyen nyugszik. Tiltakoztak a felmentés
ellen az elvtársak A Kristóf-ügynek a 2006-os jogerős legfelsőbb
bírósági döntést követően sem szakadt vége. A felmentő
ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma
megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból,
akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének
tekintették, hiába törölték közben az Akadémia állásfoglalása
alapján Ságvári Endre nevét a közterületnek adható elnevezések
közül. Emiatt Kristóf László családja kénytelen volt több
polgári pert is indítani. Az első egy volt ellenálló ellen
zajlott, aki a csendőr törzsőrmestert nyilvánosan továbbra is
háborús bűnösnek nevezte, a másik pedig egy hasonló vádakat
hangoztató országos napilap ellen folyt. Mindkét esetben
elmarasztalták az alpereseket. Kristóf László ítélete –
ahogyan azt Zétényi Zsolt is megfogalmazza könyvében, „megfelelő
tartalommal és formában, a helyes anyagi és eljárási jog
alkalmazásával meghozott, jogtörténeti jelentőségű
határozmány, amely az emberi személy méltóságát és a közjót
megfelelően szolgálta” – továbbra is kérdéseket vet fel.
Többek között erről szól Békés Imrének, az ELTE büntetőjogi
tanszéke időközben elhunyt vezetőjének Zétényi által idézett
megállapítása: „A koncepciós perek háttérből mozgatói; az
eljárásban részt vevő ávósok, ügyészek, bírák, börtönőrök,
sőt sok esetben a védőügyvédek a korabeli törvények szerint is
bűnözők voltak.” Ennek következményeit máig nem vonta le a
bűnüldözés, írja Zétényi. A Kristóf-ügy – más nevezetes
ügyekkel együtt – felveti a vérbírák és az ügyészek
büntetőjogi felelősségét az általuk meggyilkolt emberek
életéért. Ez a büntetőeljárás célzatos, hamis jogi
feltevésekkel folytatott nyomozás és per volt, ebben az értelemben
tehát nem más, mint jogi eljárás látszatába burkolt emberölés.
Kristóf László csendőr törzsőrmester ügye így próbaköve
lett az erkölcshöz, az önkényuralomhoz, a politikai
értékrendekhez, az emberi jogokhoz és értékekhez, az emberi
méltósághoz való viszonyunknak. (MNO)
Forrás: https://kuruc.info/r/6/160010/
Forrás: https://kuruc.info/r/6/160010/
A
"haladó" baloldal máig vállalt emblematikus figurája:
Ságvári-Spitzer, a csendőrgyilkos zsidó terrorista
1945
után, a kommunista érában Ságvári személye köré szabályos
kultuszt épített ki a pártvezetés és az államhatalom. Nevét
megannyi közterület, közintézmény, úttörőcsapat,
KISZ-alapszervezet és szocialista brigád viselte. Sőt,
szégyenszemre, a kényszer elmúltával 1990 után is, a mai napig
még akadnak olyan települések az országban, ahol közterület
vagy oktatási intézmény felirata hirdeti a kommunista terrorlegény
nevét. Csodálatos fajtajelleg Például néhány iskola
kifejezetten ragaszkodik Ságvári nevének megtartásához. Ezek
között említsük meg például a szegedi Ságvári Endre
Gimnáziumot, amelynek „átkeresztelése” körül épp
napjainkban csapnak össze az indulatok. Történt ugyanis, hogy
kifakadt a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium rangidős
tanára az interneten, miután az Origo elsőként megírta, hogy a
kormány mindenképpen új nevet ad a hatvanéves múlttal rendelkező
oktatási intézménynek. Egy tavaly nyári törvénymódosítás
mondja ki, hogy a fenntartó egyetem helyett erről a miniszter
dönthet. Részlet a „kifakadó” pedagógus – számos
történelmi csúsztatást és valótlanságot tartalmazó – nyílt
leveléből (eredeti helyesírással): Szóval, ha már csak mi
vagyunk együtt, akik rövidebb hosszabb ideje dagonyázunk a
Ságvárizmusban, akkor jöjjön a lényeg: Je suis Ságvári! Sőt
Je suis Spitzer Endre! Iskolánk névadójának élete és főleg
halála a mai napig megosztja a közvéleményt, s most jött el az
ideje a Hatalom részéről, hogy leszámoljon Ságvárival „Vae
victis” (Jaj a legyőzötteknek) jeligére, ha már a „Divide et
impera” alkalmazásával teljesen kettéosztották az országot,
vagy a mai közbeszédben egyre inkább használt, Nemzetet. Ságvári,
a fennálló rezsim szemében Bűnös! Két dologban is, az első és
legsúlyosabb bűne, hogy zsidónak született, és ahelyett, hogy
felszállt volna a magyar csendőrség díszkíséretében (akiket a
magyarországi endlősunggal megbízott Eichmann is megdicsért
szorgalmuk és alázatuk okán) birkaként az auschwitzi
„kirándulásra” induló marhavagonok egyikébe, hogy ott
megismerkedhessen a Cyklon gáz hatása az emberi szervezetre kutatás
eredményével, sőt nem ment ki a Duna partra, hogy cipőjét
levetve belelője magát a folyóba, mint tették azt az egyik
jelenlegi párt elődei 44-ben például a manapság sokat emlegetett
gyógyszeripari cég névadójával, Richter Gedeonnal! (bocs az
ötvösi körmondatért) Ehelyett a zsidókra nem jellemző
„makkabeusként” harcolt és ellenállva halt meg. Krisztus előtt
(Aki, megjegyzem ugyanúgy Mózes jelét viselte, mint az említett
Spitzer Endre) 165-ben a makkabeusok legyőzték a „bálványimádó”
szíriai görögöket és megtisztították a szentélyt (Lásd:
Hanuka ünnepe). E „Je suis” kis impresszió után nézzük, ki
is volt valójában a kommunista mozgalom nagy „mártírja”.
(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy kissé unalmas és nagyon
közhelyes már ez a sok „Je suis” sorsközösség-vállalás
holmi bűnözőkkel: a Charlie Hebdo „karikatúristái” csak azt
kapták, ami gyalázatos és blaszfémikus ténykedésük nyomán
előre borítékolható volt, és amit tökéletesen meg is
érdemeltek.) Spitzer-Ságvári Endre budapesti zsidó családban
született. Édesapja, dr. Ságvári Sándor híres ügyvéd volt,
édesanyja, Ságvári Sándorné Erdős Rozália tanítónő, ismert
mecénás, a Nagyfuvaros utcai Nőcsoport elnöke és a MINOSZ
(Magyar Izraelita Nők Országos Szövetsége) alelnöke is volt, és
közösen jótékonykodhatott a kormányzó nejével. Húga, Ságvári
Ágnes történész-levéltáros 1970 és 1985 között Budapest
Főváros Levéltára igazgatói tisztségét töltötte be. Az ifjú
Endre a Pázmány Péter Tudományegyetem joghallgatójaként Mahler
Ede asszirológiai meg Závodszky Levente régészeti előadásait is
látogatta, célba lőtt, többször párbajozott, s kardvívóként
bejutott a tekintélyes sportegyesület, a BEAC csapatába is. (Ennek
köszönhette, hogy később fölbukkant Bay Bélának, a vívók
atyamesterének memoárjaiban is.) Mindezeknél azonban jóval
fontosabb, hogy Ságvári az egyetemi évek során és az egyetem
falain belül kezdett el aktívan politizálni. Ránézésre
megérdemelt volna 25 évet 1935-ben a Magyar Izraelita Egyetemi és
Főiskolai Hallgatók Országos Egyesületének keretei között
megalakult Haladó Diákok Pártjának egyik irányítója és a Diák
Szó című rövid életű periodika szerkesztője lett. A már
egyértelműen marxista irányultságú egyetemi politizálás évei
1936 decemberében értek véget, amikor is – értekezésének (A
sajtótörvény és katonai büntetőjog) elfogadása után – az
állam- és jogtudományok doktorává avatták. Ezt azért fontos
hangsúlyoznunk, hogy tudjuk, Ságvári 1944. március 19-e utáni
ténykedése során, illetve a halála előtti percekben képzett
jogászként tökéletesen tisztában volt azzal, hogy jogellenes
magatartást folytat, mi több, folytatólagosan bűncselekményeket
követ el, s ezért akár az életével is fizethet. Az egyetem
elvégzése után a főváros adóhivatalának tisztviselőjeként
működött. Ugyancsak 1936-ban lépett be Ságvári a
szociáldemokrata párt, az MSZDP erzsébetvárosi szervezetébe,
ahol hamarosan a párt ifjúsági osztályának, az ez idő tájt már
döntően az illegális kommunisták által dominált Országos
Ifjúsági Bizottságnak (OIB) az egyik kulcsfigurájává vált. (A
kommunista párt működését az 1921. évi III. törvény a
Horthy-korszak egész időtartamára vonatkozóan betiltotta.) Ez
annál is logikusabb fejlemény volt, mert 1936 körül tagja lett a
Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP), s így beépülése a
korabeli hazai baloldal egyetlen legálisan működő politikai
csoportosulásába pártmegbízatásként értékelhető. Azonban van
olyan feltételezés is, hogy csak később, 1940-1941 fordulóján
csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. A lényeget
tekintve ez azonban közömbös: Spitzer már az egyetemi évek óta
megrögzött marxista és kommunista meggyőződésű volt. 1937
szeptemberében részt vett a Tompa utcai hungarista alapszervezet
elleni támadásban, melynek során kétszáz fiatal szociáldemokrata
támadta meg az Egyesült Magyar Nemzetiszocialista Párt soros heti
rendezvényét, s a garázda akció szervezéséért 8 havi fogházra
ítélték. 1940. december 10-én szabadult, majd rövid
hódmezővásárhelyi katonai munkaszolgálat után a Népszava című
szociáldemokrata lap alkalmazta terjesztési osztályán. Az MSZDP
ifjúsági tagozata, az OIB egyik vezére lett újra, ami idejének
jelentős részét lekötötte. 1942-től illegalitásba vonult, és
továbbra is az ifjúsági mozgalommal foglalkozott. A kommunista
párt a háborús helyzetre való tekintettel 1941 elején
deklarálta, hogy – taktikai okokból – együttműködik a
polgári pártokkal, sőt „az együttműködés egész tartama
alatt KMP tevékenysége a magyar alkotmány korlátait nem lépi
túl, és nem irányul a meglevő állami és társadalmi rend
erőszakos megváltoztatására”. Ságvári egyik fő szervezője
volt a Batthyány-emlékmécsesnél 1941. október 6-án lezajlott
megmozdulásnak, ahol háromszáz szociáldemokrata fiatal adott
jelre körülvette az emlékművet, és talapzatára nemzeti színű
szalaggal átkötött koszorút helyezett el – A magyar
szabadságért – a magyar ifjúság felirattal. Ezt követően,
november 1-jén pedig a Kerepesi temetőben, Kossuth és Táncsics (a
baloldal mindig következetes és koherens módon válogatja ki
emblematikus történelmi alakjait) sírjánál tartott háborúellenes
demonstrációt. A visszaemlékezések szerint ugyancsak részt vett
a Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-ei ünnepségének
a megszervezésében. Főszereplője volt az e napon a Petőfi térnél
tartott háborúellenes megmozdulásnak is: 1942. március 15-én 6-8
ezer fős tömeg gyűlt össze a budapesti Petőfi térnél, hogy
tiltakozzon a háború ellen. A demonstrálók megindultak a Kossuth
tér irányába, ám a Lánchídnál a rendőrség megkísérelte
feloszlatni a tüntetőket. A rendőrök közel száz embert vettek
őrizetbe, ám a tüntetők egy része mégis eljutott a
Kossuth-szoborhoz, ahol megismételték háborúellenes
követeléseiket. Ságvári 1944-ben már a Béke és Szabadság című
lapot is szerkeszti. Szerkesztési elveiben és tartalmában három
fő taktikai vonás domborodott ki: egyetemes nemzeti összefogást
hirdetett a németellenes „antifasiszta” egységfront
megteremtése érdekében; Horthy Miklós kritikáját mellőzte; a
szovjet dominancia hangoztatása mellett méltatta az „antifasiszta
világkoalíció” közös harcát. A fentebbi kis összegzésből
kitűnik tehát, hogy milyen elképesztő mértékű diszkriminációt
kellett „hősünknek” elszenvednie az 1940-es évek elejének
Magyarországán zsidó származása és balos-kommunista világnézete
okán, hiszen míg a keresztény magyar paraszt, munkás és
értelmiségi ifjak a keleti fronton harcoltak hősiesen, szenvedtek
a háború megpróbáltatásaitól, a kegyetlen orosz téltől, és
hősi halált haltak vagy hadifogságba kerültek, addig
Spitzer-Ságvárinak még munkaszolgálatot sem kellett teljesítenie,
hanem kávéházról kávéházra járva szervezhette a vörös
brigantik mozgalmát, s természetesen nem fogják őt a későbbiekben
sem gettóba zárni, illetve Auschwitzba deportálni. Jaross Andor A
megrögzött kommunista Spitzer-Ságvári 1944. március 19-e után
azonban a korábbi taktikát feladva, a nyílt fegyveres ellenállás
megszervezésébe kezdett, és lőfegyverek beszerzésén ügyködött,
sőt kommunista ifjúsági harci egységeket, ún. akciógárdákat
hozott létre. Azonban vesztére kezdett a konspirációba. Jaross
Andor belügyminiszter épp ez idő tájt nevezte ki a kitűnő német
kapcsolatokkal rendelkező Hain Péter főfelügyelőt a politikai
rendőrség vezetőjének. A szervezet célkeresztjébe elsősorban
három személy került a kommunista politikusok sorából: Kádár
János, Gács László és Ságvári Endre. A fegyveres
partizánakciót szervező terrorista nyomára egy Sugár György
nevű személy megfigyelése és jelentése alapján bukkantak a
hatóságok. A 29 éves textiltechnikus a hét évvel korábbi, Tompa
utcai akció során került Ságvári környezetébe. Sugár
ténykedését, kapcsolatrendszerét Palotás Ferenc csendőr
törzsőrmester ellenőrizte, s ennek birtokában indíthatták meg
az akciót a kommunista főkolomposok elfogására. Hain Péter
főfelügyelő, az állambiztonsági rendészet volt vezetője a
mátyásföldi repülőtéren 1945-ben, immár a bosszú vérszomjas
népének karmai között 1944. július 26-án Palotás közölte
feletteseivel, hogy Sugár akkori lakhelyére, Nógrádverőcére
váltott vonatjegyet. Mivel a csillaghegyi nyomozóparancsnokságon
szolgálatot teljesítő Kristóf László csendőr törzsőrmester
szintén nógrádverőcei lakos volt, aznap este őt küldték
Palotással Sugár figyelésére. Másnap, július 27-én aztán a
Nyugati pályaudvartól indulva Kristóf László gyalog, Palotás
Ferenc és Cselényi Antal rendőrségi nyomozó gépkocsival
követték Sugárt, aki össze-vissza villamosozott a fővárosban.
Svéd Lászlónak a Múltunk című folyóirat 2008/1. számában
közölt tanulmánya – igaz, kommunista szemszögből –
meglehetős pontossággal rekonstruálja ennek a Ságvári számára
végzetes napnak az eseményeit. A gépkocsiban ülő csendőrök
eltévedtek, s így minden Kristófon múlott, aki kitartóan követte
Sugárt, s ennek meg is lett az eredménye. A célszemély ugyanis a
Múzeumkertben Ságvári Endrével és Szabados Lajossal találkozott.
Aztán a három kommunista elvált egymástól, közben megkerültek
az autóval utazó csendőrök is, Kristóf László viszont a
Múzeumkerttől immár Ságvárit követte tovább, aki délután 2-3
óra között újra találkozott Szabadossal a kőbányai Liget
téren. Ezután villamossal elindultak Budára, a Lotz Károly
utcába, ahol betértek egy házba, mert a partizánfelkeléshez
szükséges fegyverek ügyében szerettek volna intézkedni, azonban
a konspirációs munka szánalmasan dilettánsra sikeredett, hiszen
az illetékes házmester éppen nem tartózkodott otthon. Ezt
követően tért be Ságvári és Szabados a Budakeszi úton lévő
Nagy Béla-féle cukrászdába. Voltaképpen Ságvári vesztét –
saját esztelensége mellett – az okozta, hogy Cselényi Antal, a
járőr parancsnoka Szabados Lajosban – sajnos tévesen – Kádár
Jánost vélte felismerni. Ekkor kért és kapott parancsot telefonon
felettesétől, Juhász Istvántól mindkét vörös terrorista
elfogására. Az egyenruhások csőre töltött fegyverekkel hatoltak
be a cukrászdába és kézfeltartásra szólították fel a két
kommunistát. Kristóf és Palotás Szabadossal szemben intézkedtek,
és összeszíjazták a kezeit, míg Cselényi és a gépkocsivezető
Pétervári János Ságvárit motozta meg. A 32 álneves Spitzer
„Sárga Lajos orvos”-ként mutatkozott be, azonban Cselényit nem
tudta félrevezetni, aki tömören ennyit felelt neki: „Kár a
gőzért, Endre!” Erre a leleplezett Ságvári kirántotta csőre
töltött pisztolyát a táskájából, s az eléje ugró Cselényivel
dulakodni kezdett. Pétervári sofőr és Kristóf azonnal Cselényi
segítségére siettek, mire Ságvári combon lőtte Kristófot, majd
rögtön ezt követően Cselényi jobb karját találta el, harmadik
lövése pedig Pétervári János hasát érte, aki három nappal
később belehalt sebesülésébe. Tehát minden bizonnyal már ekkor
kettős hatósági mulasztás történt: először is Ságvárit –
akárcsak cimboráját – már a csendőri intézkedés kezdetekor
meg kellett volna bilincselni vagy szíjazni, másrészt, mivel
lőfegyvert rántott a csendőrökre, már bent a cukrászda
épületében le kellett volna Cselényiéknek lőniük. A hirtelen
támadt zűrzavart és dulakodást kihasználva Ságvári menekülésre
adta a fejét: a kijárat felé rohant, ott azonban fegyverével
Palotás tarkóütést mért rá, mégis kijutott az utcára és ott
futásnak eredt. Palotás ekkor lőtt rá, azonban a lövedék célt
tévesztett, s végül Cselényi Antal lövése okozta Ságvári
halálát. Végső soron annyi történt 1944. július 27-én a budai
Nagy Béla-féle cukrászdában, hogy az akkori magyar rendfenntartó
erők önvédelemből lelőttek egy rájuk fegyvert rántó vörös
terroristát. Aki nem mellesleg azért került a látókörükbe,
mert, megszegve az 1921. évi III. törvényt, egy olyan párt tagja
volt, amelynek működését az említett jogszabály egyértelműen
megtiltotta, bűncselekménynek nyilvánította. Tetézte mindezt
Ságvári azzal, hogy a fennálló törvényes államrend erőszakos
úton történő megdöntésére törekedett, és összejátszott
hazánk háborús ellenségeivel, elkövetve ezzel a hazaárulás
bűntettét is. Nem véletlen, hogy 1990 után még Ungváry
Krisztián liberális világnézetű történész is, egy szükséges
„antikommunista minimumot” emlegetve, s a Ságvári nevében
véghezvitt törvénytelenségek okán a nemzeti panteonból való
kiakolbólításra ítélte az 1944-ben elhalt sztálinistát.
Probléma megoldva Ságváriból – miként annyi más köztörvényes
bűnözőből és antihősből is – csupán a kommunista
mítoszteremtés varázsolt hőst, holott, mint vörös
terroristának, semmi keresnivalója nincs a történelemkönyvek
lapjain, még kevésbé olyan oktatási intézmények neveiben,
amelyekben a jövő generációinak történelemszemléletét
formálják. Pontosabban, míg Ságvári nevét viselik: deformálják.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Forrás: https://kuruc.info/r/9/139939/
Forrás: https://kuruc.info/r/9/139939/
"Horthy
a nyilasokat ugyanúgy gyűlölte és figyeltette, mint a
kommunistákat" - interjú a Ságvárit agyonlövő csendőr
fiával
Zimmer
Ferenc családjával együtt a háború végén hagyta el
Magyarországot. Ha itthon maradnak, az édesapjuk életébe
kerülhetett volna, mivel rendőrfelügyelőként tűzharcban ő
lőtte le Ságvári Endrét. A vele lévő Kristóf László és
Palotás Ferenc csendőrnyomozókat később Ságvári halála miatt
kivégezték. Az idős úrral szinte a véletlen hozta össze a
Szoljon.hu újságíróját: ügyeit intézni látogatott haza
Magyarországra a szolnoki Vincze ügyvédi irodába. Alább
olvasható az interjú. - Zimmer Úr! A fennmaradt dokumentumok
szerint a Ságvári Endrével tűzharcot vívó rendőrfelügyelőt,
az Ön édesapját Cselényi Antalnak hívták. Miből adódik ez a
néveltérés? - Engem is Cselényiként anyakönyveztek annak
idején, tehát a név stimmel. Sváb származásúak vagyunk,
eredeti családnevünk volt a külföldön később a könnyebb
kiejtés miatt újra használt Zimmer. – Mielőtt rátérnénk
annak a napnak a történetére, ami miatt most beszélgetünk
egymással, kérem, szóljon pár szót családi hátterükről is. –
Édesapám egyszerű fegyverneki földműves családból származott.
Nyolcan voltak testvérek, és mindenki kitanult valami szakmát, ki
ács, ki kőműves lett, de ő ezekkel a szakmákkal nem volt
kibékülve. Egyik, már a rendőrségnél szolgáló rokonunk
példája nyomán elhatározta, hogy ő is rendőr lesz. Amikor
bevonult katonának, ennek a rokonnak a segítségével a
honvédségtől 1923 körül teljes szolgálati idejének letöltése
előtt átengedték a rendőrséghez. Egyenruhás rendőrként
kezdett, de nagyon igyekvő volt, így a harmincas évek elején vagy
közepén detektívnek léptették elő. - Nyomozóként milyen
ügyekkel foglalkozott a rendőrségen? - Kezdetben a bűnügyi
osztályon volt detektív, és amikor Horthy betiltotta a szélsőséges
pártokat, a nyilasokat és kommunistákat, áthelyezték a politikai
osztályra. Emlékszem, először a nyilasok ellen dolgozott, akiket
a kormányzó ugyanúgy gyűlölt, mint a kommunistákat. Az volt a
feladata, hogy minden cselekedetüket, legyen az illegális nyomda,
vagy bármi más, tartsa szemmel. Jó pár évig dolgozott ellenük,
majd amikor a negyvenes évek elején lecsendesedtek, azt a feladatot
kapta, hogy az illegálisan dolgozó kommunista párt ellen
ténykedjen. - Vannak emlékei arról a napról, amikor édesapja
Ságvári Endre letartóztatását kapta feladatául? - Hogyne!
Tizenkét éves voltam, s akkor este már ágyban voltunk. Úgy tíz
óra körül lehetett, amikor valaki jött a házhoz. Anyám átment
a szomszédba, megkérte az ott lakó húsz év körüli lányt, hogy
jöjjön át ránk vigyázni. Annyit mondott, hogy apánk a közeli
Szent János Kórházban van és kocsival jöttek érte. Mire
visszajött, mi már elaludtunk, s másnap mesélte, hogy valakit le
akartak tartóztatni, lövöldözés volt és aput eltalálta az
illető. Aztán apám, amikor két hét múlva hazajött, elmesélte
az egész dolgot, és úgy belevésődött az agyamba, hogy sohasem
fogom elfelejteni. Ez volt a legsúlyosabb ügye, a fegyverét is
csak ekkor használta egész szolgálati ideje alatt. - Édesapja
szavai szerint hogyan zajlott le a végzetes találkozása
Ságvárival? - Apám, aki a nyomozás vezetője volt, heteken
keresztül kereste Ságvárit. Mivel Ságvári sokat utazott vidékre,
ezért az ott illetékes csendőrséggel dolgozott együtt. Napokon
keresztüli kutatás, megfigyelés és követés után megtudták,
hogy a budai Szép Ilonai villamosvasúti kocsiszín mellett levő
Nagy Béla cukrászdában, a mai Remiz étteremben lesz találkozója
egy másik egyénnel. Amikor megállapították, hogy tényleg ott
van, apám betelefonált további utasításért, és azt a parancsot
kapták, hogy tartóztassák le. Kocsival voltak, Kristóf László
mint csendőrnyomozó, apám mint rendőrdetektív, Palotás Ferenc
csendőrnyomozó és Pétervári János rendőr őrmester, a sofőr.
Amikor kiszálltak a kocsiból, apám Kristóffal bement, Palotás
pedig a kocsi és a cukrászda ajtaja között állt. Odamentek az
asztalhoz, ahol Ságvári ült egy másik egyénnel, bemutatták
magukat, és felszólították őket, hogy igazolják magukat.
Ságvári benyúlt az asztalon levő aktatáskájába, mintha az
igazolványát akarta volna kivenni, de egy pisztolyt húzott elő,
és rögtön elkezdett lövöldözni. Az első golyó Kristófot
találta, eltörte a combcsontját, a csendőrnyomozó elesett, és
használhatatlan volt. Apámnak sikerült hátulról átkarolni
Ságvárit, megpróbálta lefogni, mert nem voltak arra felkészülve,
hogy itt lövöldözés lesz, Walther PP 22-es pisztolya a zsebében
volt, Kristófnál eredetileg még fegyver sem volt, apám Liliput
tartalék fegyverét kérte el korábban. Ságvárinak még annyi
szabad mozgása volt a jobb karjával, hogy hátrafelé visszalőtt
apámra, a vállán találta el, de a lövedék úgy ment keresztül
rajta, hogy nem ért csontot. Apám elengedte Ságvárit, az meg
lövöldözve kirohant a helyiségből. Lelőtte az ajtóban
megjelenő Palotást és a kocsiból kiszálló sofőrt is, aki
később belehalt sérülésébe. Akkor meglátott egy, az utcából
jövő katonát, akinek egyébként semmi köze sem volt az ügyhöz,
megfordult és visszaszaladt a cukrászdába. Addigra apám annyira
magához tért, hogy fegyverével a kezében fel tudott állni, s
ahogy Ságvári futott befele, egyet rálőtt. Ságvári összeesett,
de nem ott, hanem a mentőkocsiban halt meg, ahogy vitték a
kórházba. - Ha a lövedék eltörte a csendőrnyomozó
combcsontját, Ságvárinak nagy kaliberű fegyvere lehetett, ami nem
kifejezetten önvédelmi modell. - A golyó ma is megvan, amivel
apámat meglőtte. Átment a vállán, a zakója bélésén, de
kifelé már nem ütötte át a szövetet. Apám egész életében a
kulcsa mellett hordta, ma a húgom őrzi. Ez egy támadófegyver
volt, s ha manapság egy ilyen egyén a kormány ellen uszítana, nem
lenne mese, azonnal letartóztatnák terroristaként. Akkoriban senki
nem volt biztos benne, hogy mi volt a pozíciója Ságvárinak a
kommunistáknál. Ő nem is volt valami nagy kommunista, de a
lakosságot olyan röplapokkal uszította szabotázsra és
kormányellenes tettekre, melyeknek egyik szerkesztője volt. Aztán
belőle csináltak hőst a kommunisták a háború után. Nem volt
nekik más. Pedig nem volt hős. Én nem értem meg, hogy milyen
ésszel gondolkodott. Amikor ott van a két nyomozó civilben, elkezd
lövöldözni minden ok nélkül, holott ott vendégek is voltak.
Hasonló dolog ez, mint ami most Amerikában, de Budapesten is
történik. Mint a Villányi út végén, a McDonald’s-ban, ahol
egy őrült szintén elkezdett lövöldözni. - A Ságvári-ügy után
hogyan alakult édesapja további sorsa? - Amikor felépült tovább
szolgált, kitüntették. Azután 1944 végén elmenekültünk
Magyarországról. előbb Németországban éltünk, majd ’48-ban
sikerült letelepednünk Kanadában, ahol volt egy nagybátyám. -
Itthon veszélyben voltak? - Igen! Kristóf Lászlót és Palotás
Ferencet 1958-ban a Biszku Béla által irányított megtorlások
során Ságvári megölése miatt kivégezték, holott apám lőtte
le. Apámat még 1946-ban vagy '47-ben távollétében
életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de nem adták ki az
amerikaiak, mert nem volt elég bizonyíték arra a sok zagyvaságra,
amivel vádolták, s átlátták, hogy ezek hamis vádak. Pedig
nagyon sok embert kiadtak az ismerőseink közül is, akiket aztán
itthon felakasztottak. Ettől függetlenül apám sokáig volt
amerikai vizsgálati fogságban. - Mi volt a konkrét oka a
vizsgálati fogságának? - Egyik nap Münchenen keresztül
Stuttgartba utazott, és az állomáson várakoznia kellett. Két
magyar menekült elkezdte ütni-verni, és ráfogták, hogy
Budapesten amerikai ejtőernyősöket lőtt le. Hat hónapig volt
Dachauban, ugyanis a koncentrációs táborok egy része
fogolytáborokként tovább működött, csak már amerikai kézben.
A két ember ismerhette apámat, mert valamilyen okból bekerültek
Budapesten a rendőrségre, de még a nevét sem tudták. Végül az
amerikaiak elengedték, mert semmi sem támasztotta alá a vádjaikat.
Utána édesapám, édesanyám, meg mi négyen testvérek Kanadában
találtuk meg a nyugalmunkat. - Kanadában hogyan alakult édesapja
további sorsa? - Abból nem lett problémája, hogy itthon rendőr
volt, még úgy sem, hogy azok közé tartozott, akiket rendszeresen
kirendeltek a kormányzó körüli szolgálatra. Horthy Miklós
nagyon megválogatta azokat, akik körülötte dolgoztak és
elsősorban olyanok álltak közel hozzá, akik az országnak erről
a részéről származtak: Kenderes, Tiszabő, Fegyvernek stb. De a
további sorsa keserű volt. Imádta a szakmáját, büszke volt rá,
és jól is csinálta, de kint nem folytathatta, többek között
nyelvi nehézségek miatt sem. Cipőgyárban dolgozott hátralévő
életében, míg sajnos 68 éves korában gyomorrákkal eltávozott
tőlünk. Egyébként nagyon csendes, családszerető ember volt.
Ritkán hallottam, hogy veszekedtek volna, még ha nem is értettek
egyet mindenben, csendben rendezték. Jó fizikuma volt, pedig nem
volt nagy ember, de szívós volt. A Ságvári-ügyet nem tartotta
olyan fontosnak, alig volt szó róla, pedig húszévi rendőri
szolgálata alatt ez volt az első alkalom, hogy fegyverét kellett
használnia.
Forrás: https://kuruc.info/r/6/120469/
Forrás: https://kuruc.info/r/6/120469/
Frissítve:
Elutasították a vérszomjas kommunista keresetét Kristóf László
ellen
Elutasította
a második világháborúban állítása szerint csendőrök által
megkínzott kommunista hazaáruló Legfelsőbb Bíróság (LB) elleni
keresetét a Fővárosi Bíróság elsőfokú, nem jogerős
ítéletében hétfőn. A 87 éves Pintér Mariann azért
perelte be az LB-t, mert tavaly március 6-án megsemmisítették
Kristóf László csendőrnyomozó 1959-ben született halálos
ítéletét. A vén komcsinő, Pintér elérhetősége, ahová
jókívánságokat küldhetünk: Budapest II. kerület 1026, Bimbó
út Telefon: (1) 200-1523 Kristóf Lászlót és két társát
Ságvári Endre illegális kommunista hazaáruló 1944. július 27-én
Budapesten tűzharcban történt megölése, továbbá négy személy
1944 nyarán történt megkínzása miatt háborús bűntettben
mondták ki bűnösnek, a halálos ítéletet pedig végre is
hajtották. Az LB 1959-es ítéletet megsemmisítő tavalyi
határozatában kimondta, hogy Kristóf László nem követett el
háborús bűntettet. Ez viszont a még életben lévő egyik
megkínzott, Pintér Mariann szerint személyiségi jogait sértette
és ezért pert indított az LB ellen. Egyedül Kristóf halála
nyugtatta meg Jellemző a vérszomjas kommunista asszonyság erkölcsi
és mentális állapotára, hogy jogi képviselője szerint az
asszonyt ért sérelmek egyedüli jóvátétele Kristóf László
kivégzése volt. Pintér beteges gyűlöletét azonban az ártatlan
csendőr halála sem elégítette ki. A Kristóf meggyilkolása után
47 évvel hozott felmentő ítélet óta saját bevallása
szerint "szinte élni se tud" A Fővárosi Bíróság első
fokú ítélete szerint az asszonynak joga volt perelni a történtek
miatt és általában az LB ellen lehet pert indítani, ám a konkrét
ügyben a személyiségi jogi jogsértés nem történt meg. Az LB
ugyanis nem vitatta, hogy bántalmazták az asszonyt és ezzel
sérelmet okoztak neki, ahhoz viszont joga volt a bíróságnak, hogy
a történteket tavaly a felülvizsgálati eljárásban másként
minősítse, mint ahogy azt az 1959-ben eljáró bíróság tette. A
felperes egyik jogi képviselője, dr. Kende Péter, hírhedt
magyarellenes újságíró az első fokú ítélet kihirdetését
követően újságírói kérdésre elmondta, hogy fellebbeznek a
döntés ellen. (Stop-Kuruc.info)
Forrás: https://kuruc.info/r/2/14038/
Forrás: https://kuruc.info/r/2/14038/
Gulág-tagadó:
fasisztákat legitimáltak
Az
MSZP egyik vezető politikusa keményen bírálta a Legfelsőbb
Bíróságot, s abszurdnak nevezte azt a döntését, hogy Ságvári
„gyilkosát” felmentették, s rehabilitálták. A Magyarországi
Munkáspárt 2006 koszorúzást tervez péntekre Ságvári Endre
halálának helyszínén. A Jobbik szerdán fekete fóliával takarta
le a terrorista Ságvári emléktábláját. A Legfelsőbb Bíróság
(LB) bűncselekmény hiányában, illetve elévülés miatt
felmentette Kristóf László kivégzett csendőrnyomozót, aki részt
vett Ságvári Endre letartóztatásában. Ságvári az elfogásakor
fegyvesesen ellenállt, ezért a csendőrök lelőtték. Krausz: Az
LB a fasiszta rezsimet legitimálta Az LB ítéletét erős
kritikával illette Krausz Tamás történész, az MSZP Baloldali
Tömörülés Platformjának alelnöke. Krausz a Nap-kelte műsorában
katasztrofális döntésnek nevezte az LB határozatát – bár azt
elismerte, hogy 1959-ben koncepciós perben ítélték halálra
Kristóf László csendőrnyomozót. Krausz azonban úgy véli,
Ságvári gyilkosainak felmentése abszurditás. Kritizálta az LB
érvelését – mely szerint Kristóf tettét az elkövetéskor
hatályban levő törvények alapján kell megítélni –, mert
szerinte a polgári demokratikus Magyarország semmilyen formában
nem azonosulhat az akkori fasiszta jogrenddel. Ugyanis a Legfelsőbb
Bíróság nem vette figyelembe – érvelt Krausz –, hogy a
Ságvárit lelövő csendőrnyomozók megbízóit is – sőt, szavai
szerint az egész csendőrséget –, háborús bűnösökké
nyilvánították a háború után, s a „megbízókat” ki is
végezték (Sztójay, Jaross, Baky nevét említette a történész).
Krausz kijelentette: a Legfelsőbb Bíróság mostani döntésével
legitimálja az akkori fasiszta rezsimet, felemelve azt a demokrácia
szintjére, ezért igen komoly mozgalom fog megszerveződni a
történész várakozása szerint azért, hogy mindenképpen
felülvizsgálják e döntést. Az „ellenállók” megkoszorúznák
„A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, valamint a
Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete tudomásul veszi a bíróság
ítéletét, de tiszteletben csak a háborús bűnösökkel
szembeszegülők emlékezetét tartja" – áll a két szervezet
közleményében, amelyet a Legfelsőbb Bíróság döntése után
adtak ki. A két szervezet úgy véli, a háborús bűntettekben
változatlanul fennáll az egykori csendőr bűnössége. „Kristóf
László bűnlajstromán nevükkel felsorolt áldozatok megkínzása
sorakozik álláspontunk szerint soha el nem évülő hatállyal.
Tiszteletünket fenntartjuk nekik” – tartalmazza a közlemény.
(A bíróság szerint az 1959-es ítéletben rögzített cselekmény
minősítése hivatali visszaélés, ami az elbíráláskor már
elévült, így ebben a vonatkozásában megszűntették az eljárást.
A Legfelsőbb Bíróság kifejtette azt is: a halálos ítélet
szerkezete, tartalma alapján egyértelműen koncepciós jellegű,
politikailag elkötelezett. – A szerk.) A Magyarországi Munkáspárt
2006 péntekre koszorúzást tervez Ságvári Endre halálának
helyszínén, ezzel azt szeretnék kinyilvánítani, hogy Ságvárit
az antifasiszta ellenállás hősének tekintik, s elítélik
mindazokat, akik a haláláért felelősek. Jobbik: Ságvári
terrorista – le az emléktáblával! A Jobbik kedden közleményben
tudatta: a Legfelsőbb Bíróság döntésével bebizonyosodott, hogy
Ságvári nem hős volt, hanem terrorista, és ezért várhatóan
szerdán eltüntetik a "rendőrgyilkos emléktábláját".
A táblaleverésből végül csak annyi maradt, hogy fekete fóliával
takarták azt le, ám eközben a Jobbik Magyarországért Mozgalom
felszólította Hiller Istvánt, hogy jogkövető állampolgárként
és az MSZP elnökeként kérjen bocsánatot maga és elődjei
nevében az ártatlanul kivégzett Kristóf László rokonaitól,
kezdeményezze a Ságvári emléktábla eltávolítását,
történészként pedig fejezze be történelemhamisítási
kísérleteit! Ságvári emlékét tábla őrzi a budai Remíz
mellett – itt történt 1944 nyarán a lövöldözés. Az
emléktáblát 2004 nyarán avatta újjá Hiller István. A Jobbik
Magyarországért Mozgalom már 2005 elején kezdeményezte a tábla
eltávolítását. A Jobbik már akkor is felszólította az MSZP
elnökét, hogy „fejezze be a történelemhamisítási kísérletét,
ne tartson hazug beszédeket Ságvári emléktáblájánál vagy a
Károlyi-szobornál, mert ezzel a fiatalság nemzeti tudatát mérgezi
meg”. (nol.hu, mno.hu) Kuruc.info vélemény: Ha David Irving
börtönbüntetést kapott holokauszt-relativizáló véleményéért,
akkor Krausz Tamás, a jó öreg Gulág-relativizáló is
bevonulhatna pár évre.
Forrás: https://kuruc.info/r/2/834/
Forrás: https://kuruc.info/r/2/834/
Hamis zászlós forradalmak 1956-ban és máskor
Időnként elismétlem, hogy a Kitalált Újkor nem aktuálpolitikai blog, de persze a történelemhamisítás sztorijai nagyon gyakran mutatnak erős párhuzamot, vagy kapcsolódnak a napi eseményekhez. Most az Orbán "Viktatúrája" ellen legnagyobbrészt saját elképesztő, de igazából szerkezetileg rendszerébe kódolt baklövéséből kirobbanó netadóellenes tüntetések kezdenek emlékeztetni az utóbbi évek mindenféle szines forradalmára, "tavaszára" és a Majdanra, de a hamis zászlós forradalmak jónéhány múltbeli előadására is, nem utolsósorban a magyar és például a lengyel szocializmus történelméből. A múltkori bejegyzésben felvetettem, hogy számomra meggyőző az elmélet, mely szerint az 56-os magyar "szovjetellenes", "kommunistaellenes" felkelés a szovjet szolgálatok és magyar ávós csatlósaik által szervezett kegyetlen, cinikus provokáció volt. Ezt jól alátámasztja, ha megvizsgáljuk a szocialista tábor néhány hasonló "antikommunista" megmozdulását, kiemelten az 56 kapcsán amúgy is gyakran emlegetett lengyel megmozdulásokat. Az ezek során alkalmazott, tankönyvbe illő provokációs módszereket (melyeket nyilván tanítanak is valahol titkos iskolákban, ügynökképzőkön...) nem meglepő módon látjuk viszont a Majdan esetén és sajnos nem zárható ki, hogy még attól közelebb is láthatjuk még. Az egy cseppet sem meglepő, hogy e módszereket térségünkben hol a szovjet-kommunista, hol nyugati, vagy (közel-)keleti titkosszolgálatok alkalmazzák, e módszertannak nincs nemzetisége, ez egy szakma és ráadásul a hideg- és meleg háborúk megkoreografált előadása szerinti "ellenségek" szolgálatait gyakran mozgatják a háttérből ugyanazok az erők. (Vagy a színfalak mögött néha együttműködnek a szereposztás szerint ellenséges szolgálatok.)
 |
|
Kenyeret, adómentes internetet!
Poznań, 1956
|
Az 56-os poznańi "munkásmegmozdulás" élén feltűnően jólöltözött, nem igazán munkáskülsejű fiatalemberek haladnak hatásosan demagóg követeléssel. ("Kenyeret követelünk") 56-ban Poznańban nem volt kenyérhiány...
A
KGB és ÁVH által provokált 56 összeesküvéselmélete
Csak most néztem utána, hogy a "hamis zászlós 56" elméletének nálunk már a 90-es évek óta számottevő irodalma van. Eddig az alábbi műveket, írásokat találtam a témában, tartalmuk messze több egy puszta konteós felvetésnél, ehhez képest a fősodor történelmi tudatba nem nagyon kerültek még be, a fősodor tömegtájékoztatás legperemén maradtak, bár zömük az interneten is hozzáférhető. A témával való megismerkedésre és az alábbiak küzül több műre e blog hozzászólói hívták fel a figyelmemet, amit ezúton megköszönök. Az elmélet első felvetője tudtommal Tamáska Loránd, aki a Pest Megyei Hírlapnak 1992. november végén „Álcázott államcsíny?”címen adott interjúban beszélt erről, majd ez ügyben visszaemlékezését közölte le a Hunnia 1994. októberi száma, de Tamáska még a két közlés között váratlanul meghalt. (Eltették láb alól a Nagy Titok kifecsegéséért?) A leleplezés úttörője tehát:
Tamáska Loránd: 500 gramm prágai sonka
A Magyar Nemzet: "A magyar igazságszolgáltatás és törvényszéki orvostan titkai" sorozatában Kő András válogat Tamáska jegyzeteiből, melyet az Amerikában élő családtagok bocsátottak rendelkezésére, ebből kirajzolódik a szerző alakja és jólinformáltságának okai, illetve hitelessége: "Száz aktfotó", "Szerelmi háromszög" , "Bécsi gyors". Az elméletet lelkiismeretesen ismerteti Drábik János 2005-ös könyvében, mely az internetről legálisan letölthető. Nem vonja kétségbe Tamáska igazát, de úgy véli, abban téved, hogy a nemzetközi szerződésekben lett volna olyan pont, mely alapján a szovjet hadsereg fasiszta veszély esetén beavatkozhatott volna hazánkban az ausztriai kivonulás után is. (Amikor Magyarországról is ki kellett volna vonulniuk.) Ebben, mivel e szerződéseket áttanulmányozta, szó szerint igaza lehet, de szerintem Tamáskának is igaza van, a közvetlen szovjet szándékot eltalálhatta, ahhoz nem kellett papír. A könyv nem olyan radikális a megtévesztett forradalmárok hős-státusza megvonása terén, mint Tamáska írása: Drábik János: "1956 - A magyarok harmadik útja - Kiút a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából"
Tamáska elméletét tágabb, szókimondóan anticionista szemléletű globális összefüggésekbe helyezi Hernádi Tibor: 1956 igaz története című könyve, szerintem találóan. Az ő felfogása már a kommunizmus lebontását is a rendszert eleve létrehozó, a cionizmust is finanszírozó bankárköröknek tulajdonítja és ebben a megvilágításban nem lepődünk meg azon, hogy a rezsimet a látható politikai vezetés háta mögül, illetve a kulisszák mögül irányító titkosszolgálatok, illetve erőszakszervezeti vezetők cinikusan-cionikusan felkeléseket szerveznek látszatra "saját maguk ellen". Ez a szemlélet a kapitalista-kommunista vezetés összefüggéseiről persze óvatosabb fogalmazással lényegében Drábiknál is megvan. Ugyanezt a kendőzetlen fogalmazást és felfogást képviseli Lakatos Pál két cikke is, ahol egyetértőleg idézi fel Tamáska írását és olyan összefüggésekbe helyezi elméletét, mint Hernádi. (Maga Tamáska ugyan utal a kommunista eliten belüli zsidókérdésre, de az 56-os provokáció okainak keresése során nem indul el e pontból messzebbre, ami érdemeiből semmit nem von le.)
Lakatos Pál: Szabadkőműves gyarmatosítás 1945 után (Magyar Világ, 2008. szeptember 4.)
Lakatos Pál: Megint ötvenhatot szerveznek a Magyarnak? (Nemzeti Hírháló, 2009. május 5.)
És végül az 56-os összeesküvés-elmélet eddigi legalaposabb kidolgozását Szatmári Jenő Istvánnak köszönhetjük, aki először 1996-ban jelentetett meg erről könyvet "1956: lehet, hogy másképpen volt?" címmel, ennek második kiadása 2006-ban jelent meg E. S. Fischer álnéven: A magyar forradalom titkos története címmel. Könyve első megjelenése évekkel követi Tamáska interjúját és a Hunnia cikkét, de a szövegben nem hivatkozik rá. A könyvben végigveszi 56 leggyanúsabb, egyúttal legdöntőbb jelentőségű véres eseményeinek elemzését a feltételezett hamis zászlós provokáció szempontjából és ehhez a nyilvános forrásokon túl sok magáninformációt, illetve kutatást használt fel. Külön figyelemre méltó elem a provokátorok között szereplő határon túli, konkrétan romániai, magyar nyelven anyanyelvi szinten beszélő ügynökök kérdése! Nem veti fel ezek esetleges zsidó származásának kérdését, pedig más szocialista tábor-beli hamiszászlós esetekkel összevetve, illetve az 56-os magyar provokáció feltételezhető hazai ÁVH-s sszervezőinek háttere ismeretében ez érdekes lehet.
Egy korábbi bejegyzésben egy olvasó ajánlotta mégaz ügyben Csaba István: Az elsüllyesztett háború : történelem-politikai dolgozatok a Magyar Október összefüggéseiről (Salzburg, 1957) c. könyvét, de sajnos erről érdemi tartalmi információt még nem sikerült találnom a neten. (És ez jelzi, hogy mennyire aljas dolog a netes információáramlást bármivel akadályozni, pl. adókkal!!! :D ) A fenti cikkeket, könyveket nem feladatom itt ismertetni, mert az érdeklődők egy kivételével elolvashatják, letölthetik őket a megadott linkeken. (Van, amelyiknél érdemes lehet sietni...)
Provokátoriskola,
alapismeretek: orvlövészek a háztetőn - 1956, Kossuth-tér,
2014, Majdan
Egy
aktuális hasonlóság a Szatmári Jenő István könyvében az
56-os Kossuth-téri mészárlás orvlövészeiről írottakkal: az
ottawai egyetemen tanító ukrán Dr. Ivan Kachanovski elemzésében
kimutatja, hogy a Janukovics-kormány bukását okozó,
tömegmészárlást jelentő majdani orvlövészakciót a
felkelőkhöz tartozó provokátorok követték el: The
Snipers Massacre on the Maidan in Ukraine Nem
meglepő, hogy a globális fősodor médiumok a szakértői
jelentést agyonhallgatják, miközben a kijevi (Janukovics-féle)
és moszkvai kormányzati hírek annak idején épp ezt közölték,
amire a nyugati propaganda gúnykacaja volt a válasz.
A
történelem "előre meg van írva"
Az európai történelem provokatív módon, háttérhatalmi titkostársaságok, vagy titkosszolgálatok által megszervezett forradalmai, felkelései, zavargásai feltárása során később szeretnék e blogon legalább az angliai Wat Tyler-felkelésig, vagy akár a magyar és angol Aranybulla (Magna Carta) ügyéig visszanyúlni, mert szerintem valamiféle folyamatosság megvan már ezektől a Majdanig és napjaink akcióiig. 56 megítéléséhez azonban most elég az I. és II. Világháborúig, illetve az I-ből kinövő bolsevik forradalomig visszamenni és megemlíteni a fősodor történész Antony C. Sutton két művét (meg a többit) arról, hogy a bolsevik és a hitleri rezsimet egyaránt a Wall Street (zsidó) bankárelitje finanszírozta a hatalomba:Wall Street and the Bolshevik Revolution, Wall Street and the Rise of Hitler.
Sutton könyvei megírása során feltette a kérdéseket: "Miért építette fel az USA a saját ellenségét? Miért építette fel az USA a Szovjetuniót, miközben szintén technológiát adott át Hitler Németországának? Miért akarja Washington elrejteni ezeket a tényeket?"
Sutton nyomán is könnyű belátni, hogy e bábrezsimek, illetve a bankárelit "lovai", Nagy Britannia és az USA világháborús titáni harcai megkoreografált pokoli színjátékok voltak, melyekben fontos szerep jutott Izrael Állam létrehozásának, de nem a kiszsidók menedékhelyeként, hanem épp ellenkezőleg, egy millenarista Világdráma részeként, ahol az állam létrehozásáért nem volt kis ár a cioniszmus számára "felesleges" zsidó tömegek halálba küldése a cionisták hitleri bábrezsimje által. A cionisták által a háttérből irányított zsidóirtás egyik fontos hozadéka volt e körök számára, hogy a Jaltában szovjet szférába juttatott országok állami és erőszakszervezeti elitjében mindenhol domináns szerephez jutottak a zsidó káderek. Nem e bejegyzés tárgya, hogy ezek a túlélő zsidóság "hasznosítható részét" még a háború után is hamis zászlós zsidópogromokkal késztették alijára, kiemelten Magyarországon és Lengyelországban. Ugyanakkor az új kommunista bűnözőelitekben megjelent egy valódi rivalizálás, hatalmi harc a zsidó és nemzsidó káderek között, ezért a hamis zászlós és őszinte "antiszemita" kampányok néha egybefolynak. A Kitalált történelem: a kommunizmus "bukása" c. bejegyzésben idéztem Henryk Pająk lengyel szerző összefoglalóját (sok megnevezett, pl orosz szerző nyomán) arról, hogy a szovjet rezsimet a globalista-cionista bankárkörök hozták létre és ezek döntöttek saját projektjük felszámolásáról, illetve, hogy a kommunistaellenes megmozdulások is e körök helyi titkoszolgálatainak hamis zászlós akciói voltak:
A KOMMUNIZMUS „SZOLIDARITÁS” ÁLTALI MEGDÖNTÉSÉNEK MÍTOSZA
Ha a neobolsevik globalisták nem hozták volna meg az ítéletet már a 70-es évek elején saját sátáni termékük felett, melyet Szovjetuniónak neveznek, akkor nem lettek volna semmilyen megmozdulások sem 1976-ban (Radom), sem 1980-ban Lublinban, Gdańskban és más városokban. Egyszerűen nem lett volna „Szolidaritás”. Mindennek véget vetettek volna a ZOMO gumibotjai, az orvgyilkosok és börtönök, a tiszteletreméltó nyugati „demokrácia” pedig a kisujját se mozdította volna e „lengyel bajkeverés”, „lengyel hősiesség” újabb megnyilvánulása védelmében.
Ahogy
a "nyugati demokrácia" nem mozdította a kisujját 56-ban
sem és ahogy Jalta eleve a Nyugat és a nyugati bankárok által
létrehozott bolsevik rezsim közötti megállapodás volt, és
ahogy a hidegháború és a kétpólusú világrend is egy Nagy
Színjáték volt, ahol az e világrend alapjául szolgáló
atomparitás érdekében a Nyugat urai gondosan kilopatták saját
ügynökeikkel az atomtitkot a színpadi rivális Szovjetunióba.
(És fügefalevélül beérték két statiszta kivégzésével.)
Pająk kitér rá, hogy a szocialista biztonsági szolgálatok
káderei, pl. a KGB emberei az általuk is levezényelt
"rendszerváltások" után ezrével vették fel az izraeli
állampolgárságot és üzleteltek tovább két "hazájuk"
között.
A fenti megállapításhoz más úton, sokkal "szalonképesebb" gondolkodási keretben is eljutott egy lengyel fősodor (bár vitákat keltő) történész, a nemrég elhunyt Paweł Wieczorkiewicz professzor is. Beszélgetőpartnere Piotr Zychowicz, fiatal revízionista, de ettől még szintén fősodor történész, akinek a varsói felkelésről írt műve már a címében is "őrületnek" nevezi a Varsó pusztulásához vezető akciót :
A fenti megállapításhoz más úton, sokkal "szalonképesebb" gondolkodási keretben is eljutott egy lengyel fősodor (bár vitákat keltő) történész, a nemrég elhunyt Paweł Wieczorkiewicz professzor is. Beszélgetőpartnere Piotr Zychowicz, fiatal revízionista, de ettől még szintén fősodor történész, akinek a varsói felkelésről írt műve már a címében is "őrületnek" nevezi a Varsó pusztulásához vezető akciót :
Prof. Paweł Wieczorkiewicz: Írjuk újra Lengyelország történetét
Mert hiszen a politikai rendőrség főszerepet játszott a Lengyel Népköztársaságnak nevezett előadásban. Nem kizárt, hogy a szocialista Lengyelországban lezajlott összes úgynevezett "események" a szolgálatok provokációi voltak. Poznań '56, '70 Decembere, '76 Júniusa, és végül '80 augusztusa. Ez mindezekben az esetekben nagyon valószínű. Mi most e múltbeli események körül hazafias oltárokat emelünk, miközben a valóság teljesen más lehetett. Egyébként ugyanígy felállíthatjuk a hipotézist, hogy az 1830-as Novemberi Felkelés provokáció volt, az 1863-as Januári Felkelés pedig teljes bizonyossággal az volt.
Vannak erre valamilyen bizonyítékok?
Rengeteg nyom van. Például Radom '76. Legutóbb egy magas rangú akkori pártfunkcionáriussal beszélgettem. És egyszer csak egy kérdést tett fel nekem: Nem tűnt fel magának, hogy a megmozdulások törzsét a Walter-gyár dolgozói alkották, egy hadiüzemé, ahol az emberek 25%-a a kémelhárítás fizetési listáján szerepelt, a többi pedig lényegében katonai szolgálatot látott el? Az üzem teljes dolgozói gárdája az egyszerű munkásokkal együtt a legmegbízhatóbb emberekből állt! És ők egyszercsak fellázadtak volna?Beszélgetőpartnerem az események után átnézte a radomi rendőrökkel a zavargások felvételeit és kiderült, hogy a tömegek legagresszívebb vezetői olyan személyek voltak, akiket korábban soha nem láttak Radomban. Ugyanez ismétlődött meg később Gdańskban.
Wieczorkiewicz
professzor számára is beugrott az analógia a szocializmus-kori és
a 19. századi provokált felkelések között. Az idegenből
hozatott provokátorok módszerére a Szatmári Jenő István
könyvében 56-ból említett hasonló esetek mellett idézzük fel
az 1848 őszi, a magyarságot a forradalom radikalizálódásába
belehajszoló, titkosan megszervezett Lamberg-merénylet fontos
állású szemtanúit:
Gángó Gábor: Eötvös József az emigrációban:
Pálffy Jánosnak, a képviselőház alelnökének visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Lamberg halálának napján együtt ebédeltek, Eötvös és ő, a Dorottya utcai kaszinóban, majd visszatértek a Redout-ba, az országgyűlés épületébe, ahonnan ismét átmentek a Casinóba. Ennek ablakából látták a hajóhídról visszafelé tartó csoportozatot.
,,[A]lig voltunk egy negyed óráig a Casinóban, midőn a hajóhíd felől irtózatos zaj hallatszott. Az ablakhoz menve, borzasztó látvány tűnt élőnkbe. Az egész hosszú híd, a hídfő mindkét oldalról, s a pesti és budai part körüle, megrakva volt emberekkel, oly hirtelen teremve maga elé e nagy, roppant tömeg, mintha valamely gonosz szellem a földből bűvölte volna elé, s ezek között puskával, karddal, bottal, vasvillával fegyverzett, nyers, rongyos, meztelen nyakú és karú vad alakok, milyeket én sem azelőtt, sem azután soha sem láttam Pesten." (forrás: Pálffy János (1940): Magyarországi és erdélyi urak.)
Érdemes
56 szempontjából alaposan végiggondolni azt, amit (más szerzők
mellett) Sutton feltárt életművével, mert ez az 56-os események
világpolitikai, történelmi háttereként teljesen
használhatatlannak mutatja az eseményekre vonatkozó nézetek,
vélemények, írások legalább 90%-át. Ha igaz az, hogy a Wall
Street által fémjelzett bankárkörök saját maguk juttatták
hatalomra:
- az USA elitjét, benne például a második világháborús vezető Rooseveltet
- a lenini bolsevik rendszert, melynek részére később óriási támogatást nyújtottak a szovjet hadiipar és a szovjet atomfegyverzet kiépítéséhez
- Hitler náci rezsimjét, ez utóbbit sokkal rövidebb eldobási idővel, élettartammal tervezve, mint az előző kettőt, bár a szovjet rendszer, másik "törvénytelen gyermekük" "megdöntéséről" is e körök döntöttek, belső ügynökeik révén, lásd Andropov
Akkor miféle esélye lehetett 56-ban a magyar társadalomnak arra, hogy "kivívja szabadságát", hogy "csatlakozzon a Szabad Világhoz"??? Hol volt a Szabad Világ???
- az USA elitjét, benne például a második világháborús vezető Rooseveltet
- a lenini bolsevik rendszert, melynek részére később óriási támogatást nyújtottak a szovjet hadiipar és a szovjet atomfegyverzet kiépítéséhez
- Hitler náci rezsimjét, ez utóbbit sokkal rövidebb eldobási idővel, élettartammal tervezve, mint az előző kettőt, bár a szovjet rendszer, másik "törvénytelen gyermekük" "megdöntéséről" is e körök döntöttek, belső ügynökeik révén, lásd Andropov
Akkor miféle esélye lehetett 56-ban a magyar társadalomnak arra, hogy "kivívja szabadságát", hogy "csatlakozzon a Szabad Világhoz"??? Hol volt a Szabad Világ???
Az
56-os évad sikerdarabja Varsó és Pest színpadán: "Nem lesz
több zsidó király!"
A titkosszolgálati manipulációk egyik feltűnő eleme 56-ból, hogy láthatóan sok szempontból ugyanazt a forgatókönyvet használták fel a lengyel és a magyar eseményekhez, ahol a poznańi véres megmozdulások egy kis, "laboratóriumi" főpróbaként szolgáltak a nagy budapesti, illetve magyarországi véres drámához. Feltűnő a hasonlóság abban a tendenciában, ahogy 56 során két lépcsőben cserélik le az addigi sztálinista, és elég nyílt "zsidóuralmat" megtestesítő helytartót, illetve közvetlen csapatát egy látványosan nemzsidó "nemzeti kommunista" vezetőre.
Bierut 56 márciusában Moszkvában halt meg a XX. kongresszuson, két héttel azután, hogy meghallgatta Hruscsov híres beszédét a sztálini személyi kultusz elítéléséről. A korabeli lengyel pletykák között a vezető két verzió, hogy megütötte a guta, illetve, hogy a gazdái tették el láb alól. Bierut személy szerint nem volt zsidó, de a Lengyelország élén álló pártállami "hármasfogat" egyetlen díszgoj tagja volt, a tényleges főhatalom a viselt tisztségektől függetlenül általános vélemény szerint az ideológiáért és a terrorgépezetért felelős Jakub Berman kezében volt. Rákosit 56 júliusában váltják le szovjet nyomásra. Már 1953-ban, amikor a moszkvai főnökei a miniszterelnöki tisztségben teszik a helyére a szintén díszgojként prezentált Nagy Imrét (akinek zsidó származását talán épp ennek hatástalanítására Rákosiék pletykaként terjesztették), Berija gúnyosan mondja Rákosinak: "Magyarországnak nem lesz több zsidó királya!". A leváltottak helyére a párt első titkári székébe átmeneti figura kerül, a lengyeleknél Ochab, nálunk Gerő. Mindketten az addigi sztálinista vezetés tagjai, zsidó származásúak. Ochab Gomułka későbbi, 1968-as "anticionista" párttisztogatása idején tiltakozásul lemond az államtanács elnökhelyettesi tisztségéről. (Tehát az ő hátrébb vonása 56 őszén nem volt olyan drasztikus.) 56 őszén, a tömegmegmozdulások következményeként az átmeneti zsidó vezetők helyére hangsúlyozottan nemzsidó, nemzeti kommunista kerül Kádár, illetve Gomułka személyében. (Bár Gomułka felesége is zsidó, ez nem akadályozza meg a későbbi, 68-as anticionista kampányban.) Gomułka október 21-én kerül pártja élére, Kádár október 25-28-án. 57 májusában a magyar országgyűlés megfosztja elnöki tanácsi tagságától és parlamenti mandátumától Rákosit, ugyanebben a hónapban a Lengyel Egyesült Munkáspárt kizárja tagjai sorából a sztálini korszak tényleges lengyel vezetőjét, Jakub Bermant. A folyamatok és az egyes fázisváltások időpontjai gyakran hónapra egybeesnek...
Forradalomelőkészítő
vitakörbe ávósok kerestetnek!
A munkásmegmozdulásokat, sztrájkokat Lengyelországban is megelőzi a Petőfi Körhöz hasonló funkciót betöltő Ferde Kerék Klub (Klub Krzywego Koła), a Varsóban létrejött értelmiségi vitafórum 1955-ös megalakulása, melynek vidéki városokban is voltak fiókklubjai. (A Petőfi Kör is 1955-ben jön létre!) Az egész későbbi "rendszerváltás" megrendezettségét is előre sejteti, hogy a varsói vitaklub tagjai között együtt találjuk például a leendő Szolidaritásban vezető értelmiségi Adam Michniket és Jacek Kurońt a későbbi Jaruzelski-féle szükségállapot kormánya sajtószóvivőjével, Jerzy Urbannal! (Mind zsidók, bár Kuroń ezt nem ismerte el és mind régi kommunista családok sarjai. Ez a Kör a Petőfi Körrel ellentétben nem szűnik meg egyből 56-ban, az ekkor 10 éves Michnik természetesen néhány évvel később lesz résztvevője.)
A Petőfi Kör és egyúttal a pesti október 23 első véres eseménye, a rádió ostroma provokatív jellegét kiválóan megvilágítja Komlós János szerepe, melyre még egy későbbi bejegyzésben visszatérünk a szocialista berendezkedés egészének és lebontásának háttérből (és nem is elsősorban Moszkvából) vezényeltsége kapcsán. Kertész Péter: "A Komlós" c. könyvében emlékezik vissza mások mellett Komlós János rabbinövendékből lett ávósból lett Népszabadság kulturális rovatvezetőből lett Mikroszkóp-színpad igazgató (mindeközben Moszad-összekötő) neje. Az Andrássy út 60-ban ismerkedtek össze, ahol a nej az ÁVH pártbizottságon dolgozott, Komlós meg egy darabig Baranya megyei ÁVH-parancsnok volt és a Grősz per egyik mellékperének főkihallgatója. Csak ebben a mellékperben 5 halálos ítéletet hajtottak végül végre, egy fő meghalt a börtönben, talán épp Komlós kihallgatási módszerei miatt. 56-ra Komlós már nincs az ÁVH-nál, talán szándékosan helyezik ki időben egy új feladatra előkészítve, és itt a szó a nejéé:
"Továbbra is elkötelezett rákosisták voltunk."(...) A kis Jani már megszületett és éppen szoptattam, amikor bemondta a rádió, hogy meghalt Sztálin elvtárs. Annyira bőgtem, hogy János rám szólt, ne áztassam el a gyereket. János a KFKI után került a Külker Minisztériumba, ott is fordított. Ez már 1956-ban volt. Az események fellelkesítettek minket, JÁRTUNK A PETŐFI KÖRBE. JÁNOS EGÉSZ NAP TÜNTETETT, amennyire időm engedte, én is vele tartottam, utána haza kellett mennem a gyerekekhez. JÁNOS ELMENT A RÁDIÓHOZ, A LÖVÖLDÖZÉS ALATT IS OTT VOLT. Azután jött haza, de éppen csak bejelentkezett. Őrjöngtem, hogy maradjon otthon, mert nagy bajok vannak, de visszament, egész éjjel az utcán volt, és csak reggel felé került elő. (...) "A párt később vizsgálta, hogy Jánost 56-ban látták a rádió előtt tüntetni, ezt sokszor a szemére hányták. Ő mindig azt mondta, hogy odament a többi emberrel együtt, de nem tudta, hogy mivé fajulnak az események."
Nemigen kell kommentálni, a kisávósok védik a Rádiót, a Nagyávós(ok?) meg ott van az ostromlók között. Egy ILYEN múlttal egy ilyen kommunista hóhér és leendő (???) Moszad-ügynök szintén ÁVH-s nejével együtt lelkesen eljár a leendő antikommunista, (kis)ávósokat lábuknál felakasztó forradalom ideológiai-szervezeti-hangulati előkészítését végző Petőfi Körbe, majd nem marad távol a forradalmi eseményektől sem. Aztán ezért a haja szála se görbül, 56 után előbb a Rádió Irodalmi Osztályát vezeti (másodszor is sikerült bevennie, már hazajárt oda...), majd a Magyar Nemzet kulturális rovatát, majd a Népszabadságét és onnan megalapíthatja a Mikroszkópot, ahol úgy "bírálják" Hofival a Kádár-rendszert, hogy Kádár és Acél rendszeresen ott töltik a szilvesztert... Komlós az ÁVH(-KGB-moszat) azon Belső Körébe tartozott, akik be voltak avatva abba, hogy az 56-os felkelés hamis zászlós akció és részt vett a dolog megszervezésében, elindításában. A párt által végig szorosan ellenőrzött Petőfi Kör vezetője is zsidó volt, mint lényegében mindenki, aki labdába rúgott az események körül.
A
pesti október főpróbája, a poznańi június
Hogy a pesti felkelést megelőző és szerintem több elemében kísértetiesen megelőlegező poznańi 1956 június végi munkásmegmozdulások a szovjet titkosszolgálatok provokációja voltak, azt a lengyel történészszakmában eddig tudtommal csak a már említett Wieczorkiewicz professzor, szovjetológus vetette fel néhány éve, amit a szakma elutasítóan fogadott. Ő sajnos azóta sejtése alaposabb alátámasztása nélkül elhunyt. Az "összeesküvéselmélet" elutasítása mögött azonban (a tények ilyen irányú, friss szemmel történő kutatásának hiánya mellett) az egyik fő ok a magyar októberi felkeléssel való egybevetés hiánya, a másik a bejáratott, és pénzzel, pozíciókkal járó hőskultusszal való szembefordulástól való félelem lehet. A lengyellel szorosan összefüggő, párhuzamosan futó magyar 56 szovjet provokáció jellegét bizonygató magyar szakirodalom ismeretében a lengyel szakembereknek is hozzá kellene fognia az éles szemű Wieczorkiewicz intuíciója alapos ellenőrzésének. (Persze ez a polkorrektség terrorja miatt nem túl esélyes.) A sejtést alátámasztó tények némelyikét épp a kétkedő kollégák cáfolatában találhatjuk! (Gazeta Wyborcza Poznań: "Nem valószínű, hogy provokáció, bár Moszkva tudott róla")
Az egyik hasonlóság a magyar 56 provokáció jellegét bizonyító tényekhez, hogy június 28-án reggel Ochab pártfőtitkár számára Rokossowski honvédelmi miniszter, a szovjet hadsereg tábornoka (akinek eltávolítása a lengyel honvédelem éléről Gomułka és támogatói egyik fő követelése lesz) felajánlja, hogy ha szabad kezet kap, ő majd rendet csinál Poznańban, ahol ekkor még épp csak megkezdődtek a békés munkásfelvonulások. Tehát a szovjet hadsereg előre felkészülten várja a felkelést, hamarabb tudnak róla, hogy ilyen lesz, mint a munkások! A másik provokációt sejtető tény, hogy akárcsak a Wieczorkiewicz által említett későbbi, 1976-os radomi megmozdulások során, az események egy, a lengyel és szovjet titkosszolgálatok által egyaránt kiterjedt ügynökhálózattal ellenőrzött és irányított hadiüzemben robbannak ki. (Hipolit Cegielski gépgyár, akkori nevén Sztálin Művek)
A poznańi események provokatív megrendezettsége olyan feltűnő, hogy az ezt kétlő történészek vaksága hihetetlen! A zavargások "véletlenül" épp a Poznańi Nemzetközi Vásár idején törnek ki, amikor a város tele van bel- és külföldi vendégekkel. A Sztálin Művek dolgozóit egy 55 óta húzódó igazságtalan béradóval hergelik fel (a legjobban kereső darabbéres dolgozók, élmunkások többletkeresetét vonják el adóval), a gyár munkásai és vezetése egy közös delegációt küld Varsóba, hogy tárgyaljon a Gépipari Minisztériummal és a Szakszervezetek Országos Tanácsával. A küldöttség június 27-ére virradó hajnalban sikeres tárgyalások után elégedetten tér vissza a városba. A nyomukban reggel egyből megérkezik a gépipari miniszter, aki a Varsóban megígért intézkedések egy részének visszavonását jelenti be. Ugyanekkorra már feszült a helyzet a város más üzemeiben, ahol a normák ekkorra időzített felemelése miatt a dolgozók júniusban nem kapnak prémiumot, ami keresetük 20-30%-át teszi ki. Vegyük észre, hogy közvetlenül nem objektív, anyagi, fizikai oka van a munkások (a megszokott szegényes viszonyokon túli) elégedetlenségének, azt mesterségesen, adminisztratív intézkedésekkel váltja ki a vezetés, mintha csak direkt a düh felhalmozása lenne a cél. Például direkt ekkor emelik meg a normát, először Varsóban megígérik a kérések teljesítését, majd másnap a helyszínre küldött miniszter visszavonja, stb. Az egész felfordulás idejére hihetetlen csapatösszevonások állnak készen a város körül, miközben 27-én este még semmi előjele a másnapi sztárjknak, demonstrációnak és harcoknak, a lengyel honvédelmi miniszteri tisztséget betöltő Rokossowski szovjet marsall már 28-án reggel felajánlja a párt első titkárának, Ochabnak a szovjet beavatkozást és még aznap a lengyel hadsereg több, mint tízezer katonája vonul be a városba négy irányból 359 harckocsival!!!
A békésnek induló demonstráció résztvevőit tipikus provokációval sikerül a minden megrendezett forradalom kihagyhatatlan, RITUÁLIS elemét képező börtön-ostromra radikalizálni. Ha csak egy szem Táncsicsot is, de egy magára kicsit is adó forradalomnak politikai foglyot kell kiszabadítania! A 10 óráig békés demonstráció résztvevőit azzal hergelik fel, hogy egy "véletlenül kezükre kerülő" rendőrségi rádiós kocsiból a hangszóró bemondja az álhírt, hogy az előző napokban Varsóban tárgyaló munkásküldöttség tagjait letartóztatták és a helyi börtönben tartják fogva. (Ne feledjük, eddig a tüntetés békés, miért foglalnának el rendőrségi rádiós kocsit, ha azt nem direkt kínálják fel nekik, "véletlenül" kik kaparintják meg a mikrofont, honnan tudják, mit kell bemondani, vajon ismerték-e ezeket a helyi munkások, stb.)
 |
|
A poznańi Bastille ostroma,
ostromlétrákkal.
|
A várostromot és a börtön 257 foglyának kiengedését az őrség ölbetett kézzel nézi - nyilván erre van parancsuk... Egy másik látványos és a provokációszervező titkosszolgálati szakmában kedvelt elem a felkelők által könnyedén megszerzett tank, ilyenkor mindig kell fotóriportereket is rendelni a helyszínre, a 2006-os budapesti eset egyik mintaadója 56 Poznańában:
 |
|
Gazdátlan tankot elkötni jó
buli!
|
Nem részletezem tovább, az 56-os poznańi június 28-i "felkelést" gyakorlatilag egyetlen nap alatt vérbe fojtják kb.70 halott árán az előre gondosan odavezényelt katonai egységek útján. Láthatóan egy korlátozott hatású kísérlet, főpróba volt, melyet elvileg lehetett volna országos akcióvá is szélesíteni, de ekkor és itt nem ez volt a cél, azt az előadást pár hónappal későbbre, Budapestre tartogatták.
A szovjet és lengyel titkosszolgálatok az itt megszerzett, illetve gyarapított tudást rutinosan alkalmazzák tovább a lengyel 1968, 1970, 1976 és az 1980-al induló végső Nagy Provokáció "szocializmusellenes" megmozdulásainak előállításához. A szolgálatok már a 70-es tengermelléki felfordulásnál bevetik a később az országos nagyszínpadon főszerepet kapó színészt, kreatúrájukat, szőröstül-bőröstül tulajdonukat, a jelentésekben Bolek néven szereplő ügynököt. A lengyel hazafiak ma már így ismerik, a magyar közönség inkább Lech Wałęsaként... És persze érdekes kapcsolatai vannak a kommunista szolgálatokkal mindjárt a háború után egy fiatal lengyel papnak, aki a sztálini vasfüggöny idején gond nélkül Franciaországba utazhat, majd később még Rómába is eljut és Bolekkel együtt a kommunizmus megdöntésének egyik jelképe lesz...
Bejegyezte: Bobkó
Csaba
Hitler zsidó kollaboránsai - I. - "Add, hogy a gojok kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!"
A fenti idézet ("Add, hogy a gojok kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!") egy tragikus fekete humorral megfogalmazott viccbeli ima volt amit túlélők visszaemlékezése szerint a második világháborús lengyel gettókban, például a varsóiban mondogattak a zsidó kisemberek. Amikor a hitleri náci fenevad által képviselt végveszélyt fokozva zsidó zsidónak farkasa volt...
A minapi hír szerint a kormány Orbán Viktor személyes döntése nyomán visszavonta a döntést a német megszállás tervezett emlékművének megépítéséről, mely az utóbbi időszakban a zsidólobbiból a tőle megszokott hisztérikus, kettős mércén alapuló támadást váltotta ki minden létező tömegkommunikációs médiumban. (Népszabadság: Elszállt a birodalmi sas: nem lesz megszállási emlékmű )
A hisztérikus magyargyűlölet kampányában a zsidólobbi legfőbb vádja az, nemcsak a szerintük történelemhamisító emlékmű ellen, hanem a magyarság ellen (most és mindörökké), hogy a zsidók deportálásában, illetve megsemmisítésében az emlékműterv szimbolikájával sugalltakkal ellentétben nemcsak a náci németek bűnösök, mert a magyar állam és a magyar nép lelkes és túlbuzgó együttműködése, KOLLABORÁCIÓJA nélkül a népirtásra nem kerülhetett volna sor.
Csak egyetlen példa, hogy e perverz felfogásban lényegében már a magyarság válik kollektíven a Holokauszt főbűnösévé, az Index cikke az emlékműépítés elhalasztásáról e mondattal zárul:
"A korszakot kutató, elismert történészek azonban egyetértenek abban, hogy a tömeges deportálás a magyar szervek túlbuzgóságának az eredménye."
Értjük,
ha nincsenek túlbuzgó magyar szervek, nincs tömeges deportálás,
Hitler szerepe a dologban jelentéktelen... A kampány részeként
Radnóti Zoltán, a
Bét Sálom Zsinagóga "Zolirabbija"
blogján közzétett
eredeti dokumentumok nyomán a Mandiner közölt egy iratgyűjteményt
a gettóba hurcolt zsidók javainak igénybevételéről, amit "a
zsidóvagyon (magyar) össznépi szétrablásaként"
tálalnak:"Így
zsidótlanított a magyar állam".
A zsidó közvéleményformálók e manapság tipikus álláspontja az
Amerikai Népszava megfogalmazásában:
“A történelemhamisítás lényege, hogy minden felelősséget a német nácik és a nyilasok nyakába helyezze, a magyar “keresztény-nemzeti” jobboldal antiszemitizmusát, a népirtásban játszott szerepét és felelősségét letagadja. Haláltáborokba küldtek 430 ezer embert, férfiakat, nőket, fiatalokat, öregeket és kisgyermekeket, a vagonokba való berugdosásuk előtt kiszedték az aranyfogaikat, a végbelükben turkáltak az értékeik után, a kedves magyar szomszédok, akik a redőny mögűl passzívan figyelték a sárga csillaggal megjelölt szomszédjaik terelését, azonnal elfoglalták a deportáltak lakásait és elrabolták a javaikat.”
Tehát
az uszítókórus tagjai "A" zsidóság nevében lépnek
fel "A" magyarság ellen, kollektíven vádolva minket,
természetesen az események után születetteket is. A cirkusz nem
a történelmi igazság megismeréséről szól és nem is az a
célja, hogy kialakuljon egy konszenzusos,őszinte, alaptalanul
senkit nem vádoló, nem megbélyegző szembenézés a tragikus
múlttal és hogy az ártatlan áldozatok minden jóakaratú
embertől megkaphassák a nekik kijáró megemlékezést, részvétet.
A cél most is a "bűnös nemzet" sémájának erőltetése,
mellyel szemben a zsidók az örök áldozati bárny mitikus
szerepét töltik be, éppoly kollektíven, mint mi a bűnösökét.
A vádlók nem törekszenek a tények alapos, szakszerű
feltárására, ez egy koncepciós per, ahol az ítélet előre
kész: mindenért
a magyar, a goj a felelős.
A zsidólobbi e vádjával való szembeszállásnak nem célja a Holokauszt, a zsidóirtás eltagadása, helyeslése, vagy az egykori áldozatok, minden áldozat sorsa feletti megrendülés indokoltságának tagadása.
A történelmi igazság megismeréséhez, a holokausztipar hazug vádaskodásai leleplezéséhez nélkülözhetetlen a zsidóirtásban a hitleri rezsimet túlbuzgó és kegyetlen kollaboránsként kiszolgáló zsidók sokezres tömegének tetteit megvizsgálni. Ez ugyanis megvilágítja, hogy ez ügyben sem indokolt a kollektív bűnösség elvének alkalmazása, ahogy nem minden magyar volt bűnös a deportálásokban, úgy a zsidók sem mind tartoztak az ártatlan áldozatok közé. A mai vádaskodók még a passzivitást is a szemére hányják a magyar lakosságnak, de a zsidók együttműködésére mindig készek a felmentéssel, hogy "nem volt más választásuk".
A téma természetesen érinti a magyarországi deportálásokat is, ahol ugyan nem volt zsidó gettórendőrség, de éppúgy voltak a deportálást kiszolgáló zsidótanácsok, mint Lengyelországban és volt Kasztner-vonat, azonban most ismerkedjünk meg a zsidótlanítás a magyarnál sokkal erőszakosabb lengyelországi eseményeiben való zsidó együttműködés tényeivel Ireneusz T. Lisiak “Hitler zsidó kollaboránsai” című könyve alapján!
A zsidólobbi e vádjával való szembeszállásnak nem célja a Holokauszt, a zsidóirtás eltagadása, helyeslése, vagy az egykori áldozatok, minden áldozat sorsa feletti megrendülés indokoltságának tagadása.
A történelmi igazság megismeréséhez, a holokausztipar hazug vádaskodásai leleplezéséhez nélkülözhetetlen a zsidóirtásban a hitleri rezsimet túlbuzgó és kegyetlen kollaboránsként kiszolgáló zsidók sokezres tömegének tetteit megvizsgálni. Ez ugyanis megvilágítja, hogy ez ügyben sem indokolt a kollektív bűnösség elvének alkalmazása, ahogy nem minden magyar volt bűnös a deportálásokban, úgy a zsidók sem mind tartoztak az ártatlan áldozatok közé. A mai vádaskodók még a passzivitást is a szemére hányják a magyar lakosságnak, de a zsidók együttműködésére mindig készek a felmentéssel, hogy "nem volt más választásuk".
A téma természetesen érinti a magyarországi deportálásokat is, ahol ugyan nem volt zsidó gettórendőrség, de éppúgy voltak a deportálást kiszolgáló zsidótanácsok, mint Lengyelországban és volt Kasztner-vonat, azonban most ismerkedjünk meg a zsidótlanítás a magyarnál sokkal erőszakosabb lengyelországi eseményeiben való zsidó együttműködés tényeivel Ireneusz T. Lisiak “Hitler zsidó kollaboránsai” című könyve alapján!
 |
|
A varsói gettórendőrség
zsidó rendőreinek karszalagja
|
A bejegyzés folytatása
Itt nem térek ki Bryan Rigg "Hitler zsidó katonái" c. könyvére, amely a náci német hadsereg és hadiipar zsidó származású, gyakran személyesen Hitler által mentesített katonáiról, tábornokairól, magas rangú hivatalnokairól ír. A témáról jó bevezető cikkek magyarul:Múlt-kor: Zsidók is szolgáltak Hitler hadseregében
kuruc.info: Meglepetés: Hitler zsidó tábornokokra, főtisztekre bízta százezer katonáját
nyest.hu: Minden a protekción múlt? Tiszteletbeli árják a Harmadik Birodalomban
Azzal sem foglalkozok most, hogy a szörnyű zsidóirtó program kezdeményezői nem a német, vagy a magyar tömegek voltak, hanem a millenarista-messianisztikus cionizmust is gonosz céljaik eszközéül használó globalista gnosztikus bankárkörök, erről szól kétrészes bejegyzésem: Hitler, a cionista báb és Kiddush Hashem - a Holokauszt zsidó receptje.
Témánk most: csak magyarok működtek-e együtt "túlbuzgóan" a náci hadigépezettel a zsidódeportálásokban és vettek részt a zsidóvagyon eltulajdonításában, illetve hogy a zsidók, minden egyes zsidó magától értetődően lehet-e az a vádló, aki ezzel minket megvádol és a bíró, aki elítél.
A jelenség nem korlátozódik Magyarországra, ugyanezt adják elő a holokausztiparosok Lengyelországban is:
Hitler
zsidó kollaboránsai
Israel Singer, (Zsidó Világkongresszus elnöke 1986-2001, Zsidó Kárpótlási Világszervezet elnöke) jelentette ki 1996-ban:
Israel Singer, (Zsidó Világkongresszus elnöke 1986-2001, Zsidó Kárpótlási Világszervezet elnöke) jelentette ki 1996-ban:
„Több, mint hárommillió zsidó halt meg Lengyelországban és a lengyelek semmit nem tesznek a lengyel zsidók örököseiért. Soha nem fogjuk ezt megengedni. (…) Tudomásunkra jutott, hogy Lengyelország be akarja fagyasztani az országban maradt zsidó vagyon visszaszolgáltatását. Ha Lengyelország nem teljesíti a zsidó követeléseket, nyilvánosan fogjuk támadni és megalázni a nemzetközi fórumokon."
Ezt
a programot következetesen végre is hajtják, miközben I. Singert
az USÁ-ban a zsidó kárpótlási pénzek többmillió dollárjának
elsikkasztása vádjával leváltották tisztségéből. Egyes
külföldi zsidó körök a legszélsőségesebben vádolják
Lengyelországot és a lengyeleket a világháború alatti
zsidógyilkolásban való együttműködéssel, gyakran a
szörnyűségek egyedüli elkövetőjének beállítva őket. A
rágalmazókampányok fő célja a lengyelek következetes
átminősítése áldozatokból "hóhérokká", hogy
később könnyebb legyen csillagászati kárpótlásokat
kikényszeríteni belőlük. A vádakkal, hogy a lengyelek a
németek lelkes tettestársai voltak, megpróbálják elfedni
maguknak a zsidóknak a német megszállók iránti magatartását.
Ez pedig, mint történészek kutatásai mutatják, gyakran
gyalázatos volt. Sok zsidó, mielőtt a népirtás áldozatává
vált, a legnagyobb bűnt követte el: részt vett a saját népe
elleni népirtásban, gyakran saját családtagjait is feláldozva.
Vajon a tény, hogy végül sok zsidó kollaboráns ugyanarra a
sorsra jutott, mint a legtöbb zsidó, igazolja az övéik ellen
elkövetett aljasságokat? És milyen indoklással? Jobb étkezésért,
amikor mások éhenhaltak, más zsidók kirablásának
lehetőségéért?
Nézzük hát, hogyan viselkedtek maguk a zsidók és hogy van-e erkölcsi alapjuk másokat, különösen a lengyeleket becstelennek ítélni!
A megszállt Lengyelországban zsidók sokkal gyakrabban kollaboráltak a németekkel, mint lengyelek. Még akkor is megtették ezt, amikor megkezdődött a Holokauszt. Ma a lengyeleket nevezik a németek kollaboránsainak és tettestársainak a zsidóirtásban. A zsidók kollaborációját a XX század legnagyobb zsidó filozófusnője, Hannah Arendt „Eichmann Jeruzsálemben" című könyvében élesen elítélte:
Nézzük hát, hogyan viselkedtek maguk a zsidók és hogy van-e erkölcsi alapjuk másokat, különösen a lengyeleket becstelennek ítélni!
A megszállt Lengyelországban zsidók sokkal gyakrabban kollaboráltak a németekkel, mint lengyelek. Még akkor is megtették ezt, amikor megkezdődött a Holokauszt. Ma a lengyeleket nevezik a németek kollaboránsainak és tettestársainak a zsidóirtásban. A zsidók kollaborációját a XX század legnagyobb zsidó filozófusnője, Hannah Arendt „Eichmann Jeruzsálemben" című könyvében élesen elítélte:
„A zsidók számára a szerep, melyet a zsidó vezetők játszottak saját nemzetük megsemmisítésében, kétségkívül az egész történelem legsötétebb fejezetét képviseli.” (...) „Miközben a Quisling-típusú kormányok többnyire az ellenzéki pártokból kerültek ki, a zsidótanácsok tagjai többnyire az elismert helyi zsidó vezetőkből álltak, akiknek a nácik óriási hatalmat adtak addig a pillanatig, amíg őket magukat is nem deportálták.”
A
Zsidótanácsok létrehozására az RSHA (Birodalmi Biztonsági
Főhivatal) vezetője, Reinhard Heydrich adott parancsot
1939.09.21-én. Elrendelte a "Vének Tanácsai"
létrehozását, melyeket a zsidó társadalom befolyásos
személyiségeiből kellett megalakítani, ami, mint a gyakorlat
megmutatta, a német utasítások hatékony és túlbuzgó
végrehajtása garanciájának bizonyult. A Zsidótanácsok feladata
a német utasítások végrehajtása volt és adminisztratív
hatáskörökkel rendelkeztek, élelemellátás megszervezése,
lakosságnyilvántartás, egészségügy, temetések. Ezen túl a
Judenrat-ok kötelesek voltak munkaerőt szállítani, megszervezni
a transzportokat a munkatáborokba és megsemmisítőtáborokba,
nyilvántartani a lengyel hadseregnek a szeptemberi
hadjáratban résztvett volt zsidó katonáit és értesíteni a
németeket tartózkodási helyükről, valamint összeírni a
lakosságot a németek számára társadalmi helyzetük és vagyoni
állapotuk pontos feltüntetésével. A Zsidótanácsok alá
tartozott a Zsidó
Rendfenntartó Szolgálat (Jüdischer
Ordnungsdienst), egyfajta belső gettórendőrség.
 |
|
Bevetésre készen a varsói
gettórendőrök
|
A Zsidótanács tagjai hamar elidegenedtek a zsidó társadalomtól:
„Különleges fejadagot kaptak – írja Jacob Zylberstein. – Külön boltjaik voltak, ahol minőségi ennivalót kaptak, elég sokat ahhoz, hogy jól éljenek. Nagyon dühös voltam, hogy a gettó lakóinak egy kis csoportja ilyen ellátásban részesül, de a többség egyszerűen nem törődött ezzel”.
 |
|
A varsói gettó Zsidótanácsa
épületének bejárata. Nem mindenkinek jutott az elitboltok
árujából.
|
Zsidó soviniszták nyíltan kifejezték elégedettségüket, hogy a megszállók Lengyelország területén gettókat hoztak létre, melyekbe beterelték az egész zsidó lakosságot. A zsidó állam egy változatát látták ebben, melynek létrehozásáról a cionista mozgalom kezdetei óta ábrándoztak. (lásd: V. Żabotyński, „The Jevish War Front, London”, 1940.)
 |
|
Zsabotinyszky
cionista Bétár szervezetének
tagjai Berlinben, Hitler uralmának 3. évében. Kit
utánoztak???
|
Már 1939. szeptemberében, amikor Lengyelországban még folytak a harcok, sok lengyel város zsidó lakói ünnepélyesen köszöntötték a Wehrmacht bevonuló egységeit. Így történt többek között Łódźban és Pabianicében, ahol a helyi zsidók kezdeményezésére még felvirágozott diadalkapukat is építettek, a német katonákat pedig a delegációk kenyérrel és sóval üdvözölték. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt meglepő a zsidók részéről. Amikor kitört a háború, a zsidók nem kis része úgy gondolta, hogy az új helyzethez való alkalmazkodás jegyében elegendő elismerni a német uralmat. Az ilyen nézőpont felvétele automatikusan vonta maga után annak elítélését, ami azelőtt volt, a háború előtti lengyel államot, amely szerintük még meg se tudta védeni magát. A gettók létrehozásakor a cionisták egyből megkezdték a lengyel nyelv használatának felszámolását a gettók adminisztrációjában és iskoláiban.
A németekkel való kollaborálásban a zsidótanácsoknak és eszközüknek, a Zsidó Rendőrségnek (Jüdischer Ordnungsdienst) jutott a főszerep. Baruch Milch zsidó szerző így írt a Lengyelország volt keleti végein, a Lemberg és Tarnopol megyékben élő zsidók sorsáról:
„Mindenesetre a Judenrat eszközzé vált a Gestapo kezében a zsidók megsemmisítéséhez, ahogy később a tanács tagjai maguk fejezték ki: “a zsidónegyed Gestapójává” lett. A tanácsok létrehozták a Rendfenntartó Szolgálatot (Ordnungsdienst), mint végrehajtó szervet, ami a leghitványabb elemekből állt. (…) lényegében a Judenrat rablópolitikát kezdett folytatni a saját zsebei megtöltése céljából, hogy ezzel a pénzzel megvesztegesse a hatóságokat és a Gestapót, de csakis a saját maguk és legközelebbi családtagjaik sorsának biztosítása érdekében. Nem tudok egyetlen esetről sem, amikor a Judenrat önzetlenül segített volna bármilyen zsidónak (…). Erkölcstelen tetteik végrehajtásához, mint a hatalmas adók és kivetett hozzájárulások behajtása, a lágerekbe küldendők razziái és a zsidó házak elleni rablótámadások, a zsidótanácsok a saját Ordnungsdienstjeiket használták, melyeknek százalékot adtak a zsákmányból, ezek tagjai pedig tizen-tizenöten támadtak az emberekre, kegyetlenül összeverve őket, pusztítva és rabolva, amit csak lehetett, és mindezt szörnyű közömbösséggel”. (Baruch Milch, „Testamentum”, Varsó, 2001, 106-107. old.)
A
zsidótanács a kollaborációt a munkatáborokba szánt emberek
összefogdosásával, razziákkal kezdte. Ebből a zsidók
kivásárolhatták magukat. Ludwik Hirschfeld professzor írta
visszaemlékezéseiben:
"Behívták az illetőt a zsidótanácshoz és követeltek tőle egy bizonyos összeget, mondjuk 200 złotyt havonta. Az alkudozás végén 20 złotyban maradtak. Akinek pedig nem volt ennyije, az ment a munkatáborba."
A
rendőrök is szedtek kenőpénzt. Ezek a – többek között a
megsemmisítőtáborokba történő deportálási akciók során –
összerabolt pénzek és értéktárgyak a túlélés esélyét
adták a rendőröknek. Volt mivel megfizetniük a rejtegetésért a
gettó felszámolása után. A háború és megszállás brutális
törvénye volt, hogy a legnagyobb esélye a túlélésre a gazdag
zsidóknak volt. A rendőrök gazdagsága azonban azoknak az
áldozatoknak a tulajdonából származott, akiket ők rángattak ki
lakásaikból és tereltek a munkatáborok, vagy megsemmisítőtáborok
felé tartó transzportokba.
"Soha és semmivel nem lehet igazolni a Zsidó Rendfenntartó Szolgálat szerepét, mely oly buzgó volt az emberek transzportba történő összefogdosásában és beszennyeződött a hátrahagyott javak elrablásával és ellopásával, gyalázatot hozott magára a transzportba kerülés elleni váltságdíj kikövetelésével"
– írta
Stefan Ernest az események közelségében, még a német
megszállás idején.
Baruch Milch könyvének 126-127. oldalán olvassuk:
Baruch Milch könyvének 126-127. oldalán olvassuk:
„A Judenrat kiadta ezeknek a gyilkosoknak, hogy három órán belül szállítsák le nekik a megkövetelt háromszáz embert. Maguknak a zsidóknak kellett összefogdosni saját fivéreiket és nővéreiket és átadni őket a hóhéroknak, akik a major udvarán álltak a lakásunk mellett és a beterelt embereket gumibotokkal és ostorokkal fogadták, aztán Bełżecbe szállították őket a mészárszékre. (…) A Judenrat emberei és az Ordnungsdienst az ukrán rendőrök és néhány német segítségével, akiknek külön fizettek, hogy gyorsan dolgozzanak, úgy rohantak az utcákon, mint a veszett kutyák, vagy a megszállottak és patakokban ömlött róluk az izzadság. (…). Szörnyű látvány volt, amint zsidó vitte a zsidót a halálba. (…)”.
A varsói gettó ismert krónikása, Emanuel Ringelblum így írt a zsidó rendőrségről, melynek a holokausztban betöltött szerepéről sok zsidó történész "megfeledkezik":
„A zsidó rendőrségnek már a kitelepítés előtt is nagyon rossz híre volt. Ellentétben a lengyel rendőrséggel, mely nem vett részt a munkatáborokba irányuló razziákban, a zsidó rendőrség belevetette magát ebbe az ocsmány munkába. Szintén kirívóan korrupt és demoralizált volt. Az aljasság mélypontját azonban csak a kitelepítés során érte el. Egyetlen tiltakozó szó sem hallatszott a visszataszító feladat ellen, mely a saját testvéreik mészárszékre hurcolását jelentette. A rendőrség lelkileg fel volt készítve erre a piszkos munkára, ezért buzgón hajtotta végre. Utólag észbontó belegondolni: hogyan történt, hogy zsidók – túlnyomórészt művelt emberek, volt ügyvédek (a zsidó rendőrség tisztjeinek többsége a háború előtt ügyvéd volt) – maguk nyújtottak segítő kezet saját testvéreik kiirtásához. Hogy került sor arra, hogy zsidók kézikocsikon gyerekeket és asszonyokat, öregeket és betegeket vonszoltak, tudva, hogy mind a mészérszékre mennek. (…). A zsidó rendőrség kegyetlensége nagyon gyakran nagyobb volt, mint a németeké, ukránoké, letteké. Nemegy búvóhelyet a zsidó rendőrség "fedezett fel", amely "katolikusabb akart lenni a pápánál", hogy a megszállók kedvében járjon. Menekülőket, akik eltűntek a német szeme elől, a zsidó rendőr kapott el (…). A zsidó rendőrség általában érthetetlenül, vadul brutális volt. Honnan jött ez a veszettség zsidóinknál? Mikor neveltük ki ilyen gyilkosok százait, akik az utcán kapják el a gyerekeket, a kocsira zsúfolják és húzzák őket az Umschlagra? (a bevagonírozó placcra) Mindennapos jelenség volt, hogy ezek a haramiák kezüknél és lábuknál fogva dobálták az asszonyokat a kocsikra (…)” (E. Ringelblum, „A varsói gettó krónikája 1939 szeptember – 1943 január”, Varsó, 1988, 426, 427, 428. old.)
 |
|
Akcióban a zsidó
gettórendőrség
|
„A zsidók egy részének a németekkel való kollaborálása még megdöbbentőbb és szégyenletesebb volt a résztvevők társadalmi háttere ismeretében. Ugyanis ellentétben a lengyelekkel, akik közül általában csak a marginális rétegek tagjai, a csőcselék volt kész a németekkel kollaborálni, a zsidók közül az elit jókora része vett részt a kollaborációban…” (Hannah Arendt, „Eichmann Jeruzsálemben”, Krakkó, 1987).
A
varsói gettórendőrség főparancsnoka 1940 decemberétől a
zsidó Józef
Szeryński volt,
aki kikeresztelkedésekor változtatta meg a nevét, ami előzőleg
Szenkman, Szynkman, vagy Szeinkman volt. Szeryński 1920-ban
kezdte pályafutását a lengyel Állami Rendőrség biztosaként és
a háború kitörésekor már Lublin megyei rendőrkapitányhelyettese
volt. 1940. október 9-én a varsói zsidótanács elnöke, Adam
Czerniaków megbízta a Zsidó Rendőri Szolgálat létrehozásával.
Mint a Jüdischer Ordnungsdienst parancsnoka felelős volt a gettó
lakóinak veréséért és üldözéséért, részt vett a
házkutatásokban és letartóztatásokbban, egyik koordinátora
volt az Umschlagplatzról a megsemmisítőtáborokba irányuló
embertranszportoknak. Állítólag az
ő ötlete volt, hogy "marmeládéosztás" igéretével
csalogassák a szegény zsidókat az Umschlagplatzra, ahol
brutálisan vagonokba rakták és Treblinkába szállították
őket.
Hangoztatta, hogy a
gyerekek, öregek és betegek táborokba küldésével megadja a
túlélés esélyét a legerősebbeknek. A
gettóban kivételezett személy volt, a kevesek egyikeként nem
volt köteles a Dávid-csillagos karszalagot viselni. Szeryński
helyettese a gettórendőrség élén, Jakub Lejkin a háború előtt
ügyvéd volt. Lejkin főszerepet játszott a zsidók
megsemmisítőtborokba deportálásában és hírhedt volt
különleges brutalitásáról. 1942.10.29-én Eljasz Różański, a
baloldali Zsidó
Harci Szervezet harcosa
lőtte agyon a kapitányságról hazafelé menet.
 |
|
A. Szeryński/Szynkman
helyettese, Jakub Lejkin jelentését fogadja, 1941, május
|
Ez
csak néhány, de jellemző példa a zsidó rendőrség tagjainak
korábbi társadalmi státuszára. Ilyen körökből, iskolázott
emberekből, értelmiségiekből került ki a Jüdischer
Ordnungsdienst tagjainak és parancsnokainak döntő többsége. A
közrendőrök többnyire fiatal önkéntesek voltak, nagy számban
volt diákok, vagy a háború előtt felsőiskolákat végzettek, ők
tartották fenn a rendet a gettóban, de járőröztek is a gettó
területén a német katonákkal közösen, illetve őrszolgálatot
láttak el a zsidónegyed kapuinál.
Baruch
Goldstein, a háború előtt a zsidó szocialista Bund fegyveres
csoportjainak egyik szervezője kertelés nélkül írta:
„Fájdalommal és iszonyodva emlékszem vissza a zsidó rendőrségre, a varsói gettó félmillió szerencsétlen zsidó lakosának szégyenére (…). Az SS-tagok és csendőrök által vezetett zsidó rendőrség úgy támadt a gettóra, mint vadállatok bandája. Hogy mentse a saját irháját, minden zsidó rendőr minden nap elővezetett hét embert, hogy feláldozzák őket a népirtás oltárán. Magával hozott bárkit, akit el tudott kapni – barátokat, rokonokat, még a legközelebbi családtagjait is. Voltak olyan rendőrök, akik saját idős szüleiket áldozták fel azzal az indoklással, hogy azok amúgy is nemsokára meghalnának.” (B. Goldstein, „The Star Bear Witness”, New York 1949, 66, 106, 129. old.).
Chaim
A. Kaplan, a háború előtt egy varsói héber nyelviskola
igazgatója írja naplójában:
„A zsidó rendőrség, melynek kegyetlensége nem kisebb a nácikénál, a Stawki utcai transzport-állomásra több embert szállított, mint amennyi a Zsidótanács által vállalt normában szerepelt. (…). A nácik elégedettek, hogy a zsidók exterminációja egészen hatékonyan halad. Ezt a tettet zsidó mészárosok hajtják végre. (…). A zsidó rendőrség a legkegyetlenebb az elítéltekkel szemben (…). A náciknak öröme telik a zsidó rendőrség, a zsidó társadalom e csapásának munkájában (…). Tegnap, augusztus harmadikán kipusztították a Zamenhof és Pawia utcákat (…). Az SS-gyilkosok őrt álltak, miközben a zsidó rendőrség dolgozott a belső udvarokon. Ez mészárlás volt a javából - még a gyerekeknek és csecsemőknek sem kegyelmeztek. Mindenkit kivétel nélkül elvittek a halál kapujába.” (“Scroll of Agony. The Warsaw Diary of Chaim A. Kaplan”, New York 1973, 384, 386, 389, 399. old.).
Kaplan
könyve 231. oldalán keserű korabeli zsidó tréfát idéz, mely
rövid ima formáját öltötte:
„Add, hogy goj ügynökök kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!”
Csk
a varsói gettóban kb. 2500 zsidó rendőr teljesített
szolgálatot. A második legnagyobban, a Łódź-i gettóban 1200
volt belőlük, a lembergi gettóban pedig majdnem 500. A teljes
németek által megszállt Lengyelországban ez lehetett akár több
tízezer ember is. A Zsidó Rendfenntartó Szolgálat tagjai
nap mint nap végeztek házkutatásokat, razziákat és irányították
zsidók ezreit a haláltranszportokba. Ezt olyan buzgalommal és
könyörtelenséggel tették, ami példátlan más nemzetek körében.
A
buzgóság, a tervek túlteljesítése nem is maradt jutalom nélkül:
 |
|
"A nácik elégedettek..."
"A Hűséges Szolgálatért" Litzmannstadt (Łódź)
gettórendőreinek érdemérme
|
Folytatás: Hitler zsidó kollaboránsai II - A Gestapo önkéntesei
Bezzeg a dánok megmentették a zsidóikat! - mert a nácik hagyták, sőt megszervezték...
Hasonló témájú bejegyzések:
- "...hogy forróvá tegyem a talajt a diaszpórában élő zsidek lábai alatt..." - Izrael vezetői továbbra is készek hamis zászló alatt zsinagógákat robbantani
- A Lauder-kapcsolat - a magyar politikai elit (a jobboldal!) kapcsolatai a hamiszászlós merényleteket elkövető globális cionista vezérkarral
- Kaméleon - (Morvai Krisztina csodálatos átváltozása a Lauder-holdudvar tagjából a Jobbik húzónevévé)
- A gettókapuk belülről zárásának technikájáról - a judaizmus, mint társadalommérnöki falanszter
- Santo Subito - a galíciai pápa
Zsidók öltek zsidókat, hogy a túlélőket Izraelbe kényszerítsék
A palesztin állam létrehozása körüli huzavona kapcsán ideje rátérnünk a "kitalált újkor", a "hamis történelem" egyik legközpontibb kérdésére, de a Kertész Ákos-botrány is jelzi, mennyire alapvető fontosságú LENNE szembenézni korunk egyik legnagyobb hazugságával. Kiemelten a "jobboldalon", a "hazafias táborban", mert épp ez az a közeg, ami a hamis történelemcsinálók kedvenc célcsoportja, ezek a megcélzott közegek fogadják el a legnaívabbul a háttérhatalom által nekik gyártott "hősöket", valójában a világszétverők ügynökeit.
A fenti címmel természetesen egy jóval nagyobb horderejű kérdésről lesz majd szó, a Nagy Holokausztvallás központi témájáról, de bemelegítésnek itt egy fontos adalék a cionista háború egy mellékhadszinteréről, az arab és más iszlám országok zsidóságának eszközként kezeléséről.
Naeim Giladi : “Ben Gurion botrányai: Hogyan gyilkolt a Hagana és a Moszad zsidókat”
Jellemző, hogy az Amazon lehagyja a cím “kényes” részét, és hogy : ”Out of Print–Limited Availability.” - a könyv elfogyott…
“Naeim Giladi, Iraki születésű amerikai zsidó újságíró: “Azért írtam ezt a könyvet, hogy elmondjam az amerikai embereknek, főleg a zsidóknak, hogy az iszlám országokból a zsidók nem önszántukból emigráltak Izraelbe, hanem azért, hogy erre kényszerítsék őket, zsidók zsidókat öltek; és hogy még több arab föld elkobzására nyerjenek időt, zsidók számos alkalommal elutasítottak őszinte békejavaslatokat arab szomszédaik részéről. Arról írok, amit az első izraeli miniszterelnök “kegyetlen cionizmusnak” nevezett. Azért írok erről, mert én is résztvevője voltam.” Giladi bemutatja a fájdalmas igazságot Palesztina cionista meghódításáról és arról, hogy David Ben-Gurion hivatali idejében mesterségesen keltettek antiszemitizmust az iraki zsidó közösségek ellen, hogy az iraki zsidókat Izraelbe vándorlásra ösztönözzék. A cionisták célja a nyers zsidó munkaerő importja volt a Közel-Keletről, hogy legyen, aki szánt és vet a frissen üressé tett földeken. Szintén fel kellett tölteni a hadsereget sorkatonákkal, hogy legyen aki megvédje a lopott területeket.”
Az
alábbi interjúban
Giladi részletezi a zsidó titkosszolgálatok által zsidók közé
dobott gránátokat, bombákat és általuk gyártott és Irakban
terjesztett antiszemita röplapokat. Hogy az izraeli kormány az
iraki angolbáb kormányt rávette, fossza meg a zsidókat
állampolgárságuktól, mert zömük inkább maradt volna. A
tapasztalatlan fiataloknak meg fűt-fát igértek az “igéret
földjén”.
Nem
minden zsidó ősi álma volt az alija, ezeket ösztönözni
kellett, szó szerint “fegyvert tartva a homlokukhoz”. A
fegyvert cionista zsidók tartották.
Volt
persze ugyanenek a háborúnak egy hadszíntere a II. világháború
alatti és utáni Európában is. Utóbbiban különösen a frissen
szovjet megszállás alá került országok, közte hazánk túlélő
zsidói ellen a zsidó vezetésű kommunista titkosszolgálatok
által megszervezett pogromok az érdekesek. Természetesen a
kommunista rezsim mindenestől a cionizmust is ESZKÖZÉÜL használó
globális (nagyrészt zsidó származású vezetőkkel rendelkező)
nagytőke műve, ahogy
a hitleri rezsim is,
de ez utóbbit még a radikális jobboldali, "antiszemita"
közeg jókora, talán nagyobb része se képes felfogni. Működik
a történelemhamisítás...
részletek:
“Ben Gurionnak a “keleti zsidók” azért kellettek, hogy megműveljék a sokezer hektár földet, amit az izraeli csapatok által 1948-ban elűzött palesztinok hagytak hátra.
És kezdtem megtudni, milyen barbár módszerekkel szabadították meg a születő államot annyi palesztintól, amennyitől csak lehetséges. A világ ma hátrahőköl a baktériumhadviselés gondolatától, de valószínűleg Izrael használta ezt először a Közel-Keleten. Az 1948-as háborúban a zsidó csapatok kiűzték az arab falvak lakosságát, gyakran fenyegetéssel, néha egyszerűen lelőve egy féltucat fegyvertelen arabot, elrettentő például a többiek részére. Hogy az arabok ne térhessenek vissza újrakezdeni az életüket ezekben a falvakban, az izraeliek tífusz- és vérhasbaktériumokkal fertőzték meg a kutakat.
Uri Mileshtin, az Izraeli Hadsereg hivatalos történésze írt és beszélt a baktériumfegyverek használatáról. Mileshtin szerint Moshe Dayan, akkoriban hadosztályparancsnok adott parancsot 1948-ban az arabok kiűzésére falvaikból, házaik lebulldózerezésére és kútjaik használhatatlanná tételére tífusz- és vérhasbaktériumokkal.
Acre olyan fekvésű volt, hogy gyakorlatilag egyetlen géppuskával meg tudta magát védeni, ezért a Hagana baktériumiokkal fertőzte meg a forrást, amely vízzel látta el a várost. A forrás neve Capri volt és északról, egy kibuc mellől folyt a vize. A Hagana elfertőzte a vizet, a lakosság megbetegedett és a zsidó csapatok megszállták Acre-t. Ez olyan jól ment, hogy egy Hagana-osztagot arabnak öltözve beküldtek Gázába, ahol egyiptomi csapatok voltak, és az egyiptomiak elkapták őket, amint két doboz tífusz- és vérhasbaktériumot juttattak a vízellátó rendszerbe, mit sem törődve a civil lakossággal. “Háborúban nincsenek érzelmek” mondta az egyik elfogott Hagana-tag.”
"Az 1950-51-es es bombamerényletek
Az 1941-es zsidóellenes zavargások kiváló ürügyet teremtettek a briteknek, hogy bevonuljanak Bagdadba visszajuttani a hatalomba a britpárti régenst és britpárti miniszterelnökét, Nouri el-Szaidot. Szintén ürügyet nyújtottak a palesztinai cionistáknak egy iraki illegális cionista mozgalom létrehozására, először Bagdadban, majd más városokban is, Bászrában, Amarában, Hillában, Diwaneiában, Abrilban és Kirkukban.
A
második világháború után gyorsan váltották egymást az iraki
kormányok. A palesztinai cionista hódítás, különösen a deir
jasszini palesztinok lemészárlása felerősítette a britellenes
mozgalmat Irakban. Amikor az iraki kormány új barátsági
szerződést írt alá Londonnal 1948 januárjában, az egész
országban zavargások törtek ki. A szerződést nemsokára
érvénytelenítették és Bagdad követelte a brit katonai misszió
kivonását, amely 27 éve irányította az iraki hadsereget.
1948
folyamán később Bagdad Palesztiinába küldött egy katonai
különítményt a cionisták eleni harcra és amikor Izrael
májusban kikiáltotta függetlenségét, Irak lezárta a haifai
olajfinomítót ellátó olajvezetéket. Abd al-Ilah azonban még
mindig régens volt és a britek quislingje, Nouri el-Said újra
miniszterelnök volt. Én az Abu Gréb börtönben voltam 1948-ban,
ahonnan csak 1949 szeptemberében szöktem meg Iránba.
Hat hónappal később – konkrétan március 19-én – bomba robbant Bagdadban az Amerikai Kulturális Központ és Könyvtárnál, megrongálva az épületet és többeket megsebesítve. A központ a fiatal zsidók kedvenc találkozóhelye volt.
Az
első közvetlenül zsidókra dobott bomba 1950. április 8-án
9.15-kor robbant. Egy három fiatallal arra hajtó autóból dobtak
gránátot a bagdadi El-Dar El-Bida Kávézóra, ahol zsidók
ünnepelték a Pészahot. Négy ember súlyosan megsérült.
Azon az éjjelen szórólapokat osztogattak, amelyek a zsidókat
Irak azonnali elhagyására szólították fel.
Másnap
rengeteg zsidó, többségükben szegények, akiknek nem volt mit
vesztenie, zsúfolódott össze a kivándorlási hivatalokban, hogy
lemondjon állampolgárságáról és beadja Izraelbe vándorlási
kérelmét. Olyan sok volt a kérelmező, hogy a rendőrségnek
zsidó iskolákban és zsinagógákban kellett regisztrációs
irodákat nyitnia.
Május
10-én hajnali 3-kor egy gránátot dobtak a zsidó tuljadonban levő
Beit-Lawi Automobil Vállalat kirakata felé, részben lerombolva az
épületet. Személyi sérülés nem történt.
1950.
június 3-án egy újabb gránátot dobtak ki egy
száguldó autóból Bagdad El-Batawin negyedében, ahol a legtöbb
gazdag zsidó és középosztálybeli iraki élt. Senki nem
sérült meg, de a robbanást követően cionista aktivisták
sürgönyöket küldtek Izraelbe, hogy az Irakra szánt bevándorlási
kvótát növeljék meg.
Június
5-én 2.30-kor bomba robbant a zsidó tulajdonban levő Stanley
Shashua épületnél az El-Rashid utcán, anyagi kárt okozva, de
személyi sérülés nélkül.
1951.
január 14-én délután 7-kor gránátot dobtak a Masouda
Shem-Tov zsinagóga előtt tartózkodó zsidók csoportjára.
A robbanás elszakított egy nagyfeszültségű vezetéket, három
zsidót ért halálos áramütés, köztük egy fiatal fiút, Itzhak
Elmachert, és 30 másik sebesült meg. A támadás után a zsidók
kivándorlása napi 6-700 főre ugrott.
A
cionista propagandisták máig azt állítják, hogy az iraki
bombákat zsidógyűlölő irakiak robbantották, akik ki akarták
űzni a zsidókat országukból. A szörnyű igazság az, hogy
a bombákat, melyek iraki zsidókat öltek és nyomorítottak meg és
megrongálták a tulajdonukat, cionista zsidók dobták.
Úgy
gondolom, hogy a könyvemben szereplő dokumentumok között a
legfontosabbak közé tartoznak két röpcédula példányai,
melyeket az illegális cionista mozgalom adott ki és amiken a
zsidókat Irak elhagyására szólították fel. Az egyik
1950. március 16-I, a másik 1950. április 8-I keltezésű.
A
kettő közötti különbség döntő jelentőségű. Mindkettő
feltüntették a kiadás dátumát, de csak az április 8-i mutatja
az időpontot: délután 4 óra. Miért tüntették fel az
időpontot? Ilyen pontosság példa nélküli volt. Még a
vizsgálóbíró, Salaman El-Beit is gyanúsnak találta. Vajon a
du. 4 óra feltüntetői alibit akartak a bombamerénylet idejére,
amiről tudták, hogy öt órával később fog bekövetkezni? Ha
igen, honnan tudtak a merényletről? A bíró arra következtetett,
hogy onnan tudták, hogy az illegális cionisták és a merénylők
kapcsolatban álltak egymással.
Erre
a következtetésre jutott Wilbur Crane Eveland, a CIA korábbi
magasrangú tisztje is, akivel volt alkalmam találkozni New Yorkban
1988-ban. Homokkötelek c. könyvében, melynek megjelentetését a
CIA ellenezte, Eveland ezt írja:
"Abból
a célból, hogy az irakiakat Amerika-ellenesnek mutassák és hogy
megrémítsék a zsidókat, a cionisták bombákat telepítettek az
USA Információs szolgálat könyvtára és zsinagógák közelébe.
Nem sokkal később röplapok tűntek fel, Izraelbe vándorlásra
biztatva a zsidókat. . . . Bár később az iraki rendőrség
bizonyítékokat adott át nagykövetségünknek arról, hogy a
zsinagóga és könyvtár elleni támadások, valamint a
zsidóellenes és Amerika-ellenes röplamkampányok a földalatti
cionista szervezet művei voltak, a világ nagy része elhitte
a jelentéseket, hogy arab terrorizmus váltotta ki az iraki zsidók
menekülését, akiket a cionisták “megmentettek”, valójában
azért, hogy növeljék Izrael zsidó lakosságát."
Eveland
nem részletezi a cionistákat a támadásokkal összekötő
bizonyítékokat, de én megtettem a könyvemben. Pldául 1955-ben
szerveztem egy bizottságot iraki származású zsidó ügyvédekből,
hogy képviseljék olyan iraki zsidók követeléseit, akik még
mindig rendelkeztek Irakban tulajdonnal. Egy jól ismert ügyvéd,
aki kérte, hogy ne közöljem a nevét, tudomásomra hozta, hogy az
iraki laborvizsgálatok igazolták, hogy az Amerikai Kulturális
Központ elleni bombatámadásnál talált röplapok ugyanazon az
írógépen készültek és ugyanazon a stencilgépen lettek
sokszorosítva, amiken a cionista mozgalomnak közvetlenül az
április 8-i bombatámadás előtt terjesztett röplapjai.
Elemzések
kimutatták azt is, hogy a Beit-Lawi támadásnál használt
robbanóanyag megegyezett egy Yosef Basri nevű iraki zsidó
aktatáskájában talált robbanóanyag-maradványokkal. A jogász
Basrit Shalom Salih cipésszel együtt 1951. decemberében perbe
fogták a támadásokért és a következő hónapban kivégezték.
Mindketten a Hashura, a földalatti cionista szervezet katonai
szárnyának tagjai voltak. Salih végül bevallotta, hogy ő, Basri
és egy harmadik férfi, Yosef Habaza hajtották végre a
támadásokat.
Az 1952 januári kivégzések idejére a becslés szerint 125 ezres iraki zsidóság 6 ezer fő kivételével már Izraelbe menekült. Ráadásul a britbarát és cionistabarát báb el-Said befagyasztotta a vagyonukat, beleértve a készpénzt. (Volt lehetőség iraki dinárok kivitelére, de amikor a bevándorlók beváltották őket Izraelben, azt kellett tapasztalniuk, hogy az izraeli kormány megtartotta magának az értékük 50%-át.) Még azok a zsidók is elveszítették állampolgárságukat, akik nem jelentkeztek kivándorlásra, de éppen külföldön tartózkodtak, amennyiben nem tértek vissza egy meghatározott időn belül. Felszámoltak egy ősi, kulturált, prosperáló közösséget és tagjait áttelepítették egy keleteurópai zsidók által uralt országba, akik kultúrája nemcsak idegen, de teljesen gyűlöletes volt számukra."
Hasonló témájú bejegyzések:
"... én
ma is kész vagyok rá, önként, hogy elvégezzem Izrael népéért
a mocskos munkát, hogy
szükség szerint arabokat öljek, hogy száműzzem, elkergessem,
megégessem őket, hogy
meggyűlöltessem magunkat, hogy forróvá tegyem a talajt a
diszpórában élő zsidek lába
alatt, és arra
kényszerítsem őket, hogy jajgatva, de gyorsan idefussanak az
országba. Még
ha itt is, ott is fel kéne ezért robbantanom egy csomó
zsinagógát."
"... a
németség pozíciói a háború és főleg Hitler tevékenysége
nyomán sokkal rosszabbak, mint a háború előtt voltak!
Ezzel
szemben a főleg zsidó eredetű (a judaizmus nihilista
irányzataival kapcsolatban levő) globalista bankárelit
tevékenysége minden területén nyert Hitler háborús
tevékenysége és személyes döntései következtében"
"Ez
a (végső) Megváltás ... magában fogja foglalni az összes
nemzet lerombolását, elpusztítását, legyilkolását és
kitörlését: az övéket, az őrzőangyalaikét és az isteneikét.
... A Szent (Isten), aki áldott legyen, el fogja pusztítani
az összes nemzetet, Izrael kivételével."
"A
férfi a zsinagógába viszi a gyermekeit és ott, a
Tóraszekrény előtt leöli őket: "És
ráfröccsentette vérüket a Tóraszekrény oszlopaira ... és ezt
mondta: 'Legyen ez a vér vezeklés az összes bűnömért' "
Bejegyezte: Bobkó
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése