Valóban
 |
|
Nemsokára
eljön az a pillanat, amikor hivatalosan is kikiáltják az
Európai Egyesült Államokat. Természetesen ebbe se a
tagállamoknak, se a népeknek nem lesz beleszólása.
A
kevésbé nyilvánvaló dolgokon kívül ennek több, igen
egyszerűen látható előjele van.
1.
A nyugati propaganda irányában beállt éles irányváltás. A
nyugati fősodratú média korábban a központosítatlan
gazdaságot bálványozta, minden adandó alkalommal
kihangsúlyozták, hogy az állam nem avatkozhat bele a
gazdaságba. Ennek több célja is volt, de elsősorban a hazai
médiának a nemzetközi médiában kijelölt irányelvekhez való
hasonulása útján akarták elérni, hogy a lakosság
legitimálja a nemzetállamok leépítését. Ezen a téren
különösen erős volt a propaganda, mivel a uniós csatlakozás
minden feltétele a nemzetállam leépítésére mutatkozó
hajlandóság, és a gazdasági feltételek mind ezen a vonalon
vannak meghatározva. A lakosság ezt így ebben a formában nem
támogatta volna, ezért el kellett fogadtatni, hogy az állam
nem szólhat bele semmibe, majd minden megy magától.
Liberalizáció, dereguláció, privatizáció -
(szervezetlenség, rendetlenség, szabadrablás) ezek voltak a
főbb irányelvek. Mivel minden tagállamban sikeresen
megvalósították a nemzetállam összes maradványának
lebontását, a folyamat következő fázisába lépett és ennek
értelmében az európai fősodratú média propagandájában
éles irányváltás állt be. Az új irányvonal: egységes
szabályozás minden téren, központosítás, és a magántőke
összpontosítása. Természetesen nem a nemzetállam kereteire
kell gondolni, az újabb néphülyítés az egységes európai
állam szükségessége. Az újabb válsághullám akár
mesterséges, akár nem, erre az egy célra van felhasználva.
Elhitetni a néppel, hogy a nagyobb többet bír, a mostani
gazdasági helyzetben a központosított európai állam az
egyetlen ésszerű megoldás. Ezért foglalkozik az összeomlás
gondolatával a fősodratú média - ugyanis az emberek többsége
hajlamos arra, hogy a kisebbik rosszat válassza.
Ez
a propaganda-hadviselés a gyakorlati megfelelője a
szabadkőműves politikusok azon hazugságának, hogy "a
tagállamoknak maguknak kell meghozni a döntést".
2.
Geopolitikai viszonyok. Talán
elsőre nem szembeötlő, de a jelenlegi háborúk nem csak a
szükséges erőforrások elbitorlását biztosítják, hanem
védelmi szerepük van. Vessünk egy pillantást Európa
térképére, majd képzeljük el a határokat. Mik a jelenlegi
határok, és mik lennének az Európai Egyesült Államok
határai? A határok eltörlése eddig nem volt végleges
érvényű, az Európai Unió tagállamai elkülönültek
egymástól. A nemzetközi kapcsolatok is két dimenzióban
működtek, az egyik a régebbi állapot maradványa - a
tagállamok saját külpolitikája - másrészt az unió
gépezetén keresztülvitt politika. Az egységes európai
államok kikiáltásával a helyzet alapjaiban változna meg. Mik
lennének ekkor a szomszédos államok? A térképen nyugatról
kelet felé haladva rögtön szemünk elé tárulnak a
következők: Algéria, Líbia, Egyiptom, Izrael, Szíria,
Törökország. Rejtélyes módon az Európai Egyesült Állam
 ok
szomszédos államai szinte csak olyan országok, ahol vagy
cionista kormányzat van, vagy épp a közelmúltban zajlott le,
esetleg folyamatban van valamiféle csodálatra méltó
demokratikus átalakulás, és a nép felszabadulása a gonosz
diktatúrából. Értik már? Kadhafi túl veszélyessé vált
számukra az egységes és független Afrika létrehozásával.
Ezért a NATO fél éve dobálja le a fegyvereket a líbiai
kormány ellenzőinek, de mivel ez nem volt hatásos, a NATO maga
elfoglalta azokat a területeket, ami számára érdekes. Ezek:
olyan terület, ahol például olajfinomító van vagy más
fontos erőforrás, olyan terület, ami az új kormányzat
gazdasági központja lehet, és olyan területek, amivel ha a
szomszédos ország rendelkezik, idegen tengeri flotta lehetne
közvetlenül az Európai Egyesült Államok partjai mellett.
Például a Földközi-tengeren. Vajon miért is akarják
kiszorítani az orosz katonai jelenlétet a Földközi-tengerről?
Milyen célból épül egységes rakétavédelmi rendszer? Vegyük
csak észre, a NATO Líbiában szinte csak a Földközi-tenger
partjai mentén elhelyezkedő városokat foglalta el. Mi a
helyzet Algériában, Líbiában, vagy akár Szíriában? Miért
vannak ezek a helyek az események középpontjában? Ezeken a
szomszédos országokon túl már ott a muszlim világ, ahol nem
a nyugatiak játékszabályai szerint történnek a dolgok.
A
vak is látja, hogy a
NATO protektorátusokat épít. Az
elmúlt években az összes nyugati titkosszolgálat tevékenysége
arra összpontosult, hogy ezeken a helyeken fellazítsák a már
működő rendszereket, majd lázadást szítsanak. Az ilyen
protektorátusok politikai rendszere minden esetben nyugati
típusú demokrácia lesz, mert abban az esetben csak 2-300 főt
kell lefizetni vagy sakkban tartani, és a szomszédos ország
máris nem veszélyes.
Ezért
felhívjuk a figyelmét minden, a NATO agresszív területfoglaló
tevékenységét ellenző országnak, hogy akármilyen eszközzel,
de avatkozzon be ebbe a folyamatba, és lépjen közbe ahol tud.
Nem csak azért, mert ez a folyamat se az elnyomott európai
népek, se a gyarmatterületek leigázott népeinek érdekét nem
szolgálja, hanem mert ha ezt most keresztülviszik, ki lesz a
következő áldozat? Nagy valószínűséggel az, aki most nem
lép fel a NATO agressziója ellen. Ezt a káros folyamatot
csírájában kell elfojtani!
A
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző
Intézet dolgozik a folyamat elemzésének kivonatolásán,
amit nemsokára honlapunkon is közzé teszünk.
Jövőnk.info
szerkesztőség
|
A végcél: Oroszország
|
Bevezető
- Elemzésünknek, mely része az Európai
Egyesült Államok létrehozásáról szóló tanulmányunknak,
önálló címet adtunk, ugyanakkor szervesen kapcsolódik hozzá, és
vele szorosan összefüggő egészet alkot. Az önálló címadással
a téma súlyosságát és jelentőségét kívánjuk hangsúlyozni.
Ez
az írás egy lehetséges jövőképet vetít előre, amely jelen
időben még fikciónak tekinthető, de a világban zajló folyamatok
pillanatnyi állapotát és irányát tekintve kutatóink és
elemzőink megítélése szerint valószínűleg bekövetkezik. Ebben
is, mint minden modellalkotásban, a tévedés lehetősége fenn áll,
tekintettel arra, hogy olyan sokváltozós képlet felállításhoz
hasonlít, melynek elemeit matematikai pontossággal meghatározni a
jövő vonatkozásában nem lehet. Mivel Mozgalmunk nem rendelkezik
(még...) az államok kormányai számára rendelkezésre álló
hírszerző és információs apparátussal, ezért elemzésünk
teljes egészében a nemzetközi sajtó hírein és a Világháló
által megszerezhető információkon alapul. Mindazonáltal
megjegyezzük, hogy ma már az államok és kormányok által
fenntartott hírszerző ügynökségek is kilencven százalékban ezt
a munkamódszert alkalmazzák, és csak kisebb részben hagyatkoznak
a hagyományos hírszerzői tevékenységre, egyrészt anyagi
okokból, másrészt 'kényelmi' okból valamint az információ
ilyen módon megszerezhetőségének gyorsasága miatt.
Természetesen
bajtársaink ezt a munkát szabadidejükben, minden anyagi támogatás
nélkül végzik, így nem vállalkozhatnak arra, hogy a hivatalos
szerveket 'felülmúlják' – bár ha mégis így történne, az
bizonyára nem a véletlen műve. Az általunk felvázoltakat soha
egyetlen politikai vezető, elnök, vagy miniszter nyilatkozatában
nem jelentette ki, és nem is utalt rá egyértelműen, ugyanakkor
egyes politikai és közéleti szereplők megjegyzései megerősítik
következtetéseinket. Bár az Európai Unió megalapításakor a
hosszú távú célokkal kapcsolatban az volt a hivatalos változat,
hogy olyan európai rendszert kell létrehozni, ami felveszi a
versenyt az Amerikai Egyesült Államok gazdaságával, az Unió
politikájának már a kezdetektől minden eleme azt mutatta, hogy az
Európai Unió létrejöttével az európai nemzetek sorra ugyanazon
erővel szemben kerülnek alávetett helyzetbe, ami az Amerikai
Egyesült Államok gazdaságát és társadalmát is mozgatja. A
nyugati gazdaságok fokozatos összehangolása és politikai,
ideológiai összhangja sokak számára egyértelművé tette
azonban, hogy a végcél nem az Egyesült Államokkal szembeni
ellensúly létrehozása, hanem azzal egységben egy olyan rendszer
létrehozása, ami a korábbi céloknak megfelelően kellő gazdasági
és katonai erőt tud kitermelni az Oroszországgal szembeni hatékony
fellépésre. Jelenleg is Oroszország természeti kincseinek
megszerzéseire törekszenek azok az erők, amelyeknek a hidegháború
idején az Egyesült Államok elsődleges eszköze volt. Ma
eszköztáruk részét képezi a NATO tagállamok többsége, és a
válságpánikkal egységesíteni akart európai rendszerek.
Szemben
Oroszországgal - A Nyugat (cion-imperialisták) törekvései
1.
Politikai út -
Oroszországban a hatalom megszerzése 'demokratikus úton', a
választásokon elindított politikai jelöltjeik által, a putyini
vezetés kiszorításával. Például a cionista bankárelit által
támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött zsidó Yukosz-vezető és
hasonlók hatalomba juttatásával. Korábban a jelcini vezetés
ideális lett volna számukra, csakhogy a Putyin mögött álló erők
még időben észbe kaptak.
2.
Katonai út -
A nyugati titkosszolgálatok által felbiztatott és támogatott
nemzetiségi, vallási szeparatista csoportok által polgárháborús
helyzet előidézése, az ország területén élő nemzetiségek
föllázítása az orosz vezetés ellen, a közép-ázsiai államokban
a 'líbiai
forgatókönyv' megismétlése,
az orosz érdekszféra államainak 'leválasztása' az orosz
birodalomról, Oroszország teljes bekerítése, és végső esetben
a katonai invázió, amelyet a líbiai forgatókönyv előzhet meg.
McCaine szenátor líbiai
nyilatkozata alátámasztja
azt, hogy ezzel az utóbbi lehetőséggel valóban számolnak, sőt
minden bizonnyal aktívan
dolgoznak rajta.
Ezért kell nekik az úgynevezett rakétavédelmi pajzs is, hogy a
valószínűsíthető orosz válaszcsapást lehetőség szerint vagy
kivédjék, illetve ha teljesen nem is tudják elhárítani, hatását
legalább az EU peremvidékére korlátozzák - igen, jól gondolják,
ez Magyarország lenne.
Frissítés: Elemzésünk
elkészítése után pár héttel, a háborús előkészületeket
alátámasztó információkat
kaptunk >>
Az
előzmények – amiért az imperialisták kudarcot vallottak a
politikai (békés) úttal
Nem
megalapozott az az elmélet, miszerint egy átmeneti korszak
törvényszerű nehézségei sújtanak bennünket és az egész
nyugati világot - amelynek hatásai az egész bolygónkra
kiterjednek. Hazánkban a szocializmusnak nevezett
államkapitalizmusból a klasszikus kapitalista rendszerbe való
átmenetnek minden különösebb nehézség nélkül kellett volna
megtörténnie, mert a termelési feltételek javulása a struktúra
kis változtatása mellett nagy termelékenység növekedést
eredményezhetett volna. Ám pontosan ez volt az a lehetőség,
melyet egyetlen nyugat-európai ország, illetve az EU soha nem
fogadott volna el. Nekik már húsz évvel ezelőtt sem
versenytársakra, hanem felvevőpiacra és olcsó, kiszolgáltatott
munkaerőre volt igényük, valamint az olcsón megvásárolható
állami tulajdonokra. Erre alapozva egy óriási komplex európai
termelő rendszer kiépítését tervezték, amely a multinacionális
cégek vezetésével világviszonylatban is elsők közé
emelkedhetett volna. A világpiaci részesedés ebben az esetben
kiemelkedőnek ígérkezett. Két tényező miatt nem valósult meg
ez a nagyszabású terv. Oroszországot nem sikerült legyűrni, és
Kína fejlődése sokkal gyorsabb volt, mint amire számítottak. Az
Oroszországgal kiegészült Európai Unió 600 milliós
lakosságával, jól képzett munkaerejével, kimeríthetetlen
nyersanyagkészletével, magas technológiai tudásával maga mögé
utasította volna az USA-t, és Kínát.
Ez
a terv Magyarországon bukott el. Itt történt meg elsőként a
változás 1990 után, és a modern, a szociális kérdésekre
érzékeny kapitalizmus helyett a legbrutálisabb rablókapitalizmus
szabadult rá az országra. A szocialista rendszer bukása után, az
1990-ben elsőként hatalomba került kormány (Antall-kormány), és
az őket követő teljes politikai garnitúra árulásával az
országra nézve tragikus következményekkel járt mindez, de egyben
felnyitotta a szemét azoknak az országoknak, melyek árgus
szemekkel figyelték a "legvidámabb barakkban"
történteket. A környező országokban Magyarországra hivatkozva
tettek tönkre amit tudtak, mondván, ha a magyaroknak ez így jó,
akkor ti miért ellenkeztek? Akkor még volt az országnak akkora
tekintélye, hogy ezt az érvet többen el is fogadták.
Oroszország
Gorbacsov és Jelcin alatt hajlott volna a függetlenség feladására,
de a népi ellenállás, a nemzeti kommunisták lázadása és a
csecsen háború késleltette ezt a folyamatot. Közben Magyarország
politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg összeomlott, elrettentő
például szolgálva az EU módszereiről. Putyin és a mögötte
álló erők az utolsó pillanatban léptek fel, és propagandájukban
a magyarországi helyzet ismertetése meghatározó erejűvé vált.
Kellett ez az elrettentés, mert a népi vagyon jó része már náluk
is a kapitalisták (oroszországi, többnyire zsidó származású
oligarchák) kezébe került, és ezzel tudtak hatni a megvezetett
tömegekre. Ezért Oroszországban a hatalom megszerzése a
magyarországihoz hasonló 'demokratikus úton', a választásokon
elindított politikai jelöltjeik által hosszú időre lehetetlenné
vált. Azonban az ilyen irányú törekvéseiket továbbra sem adták
föl, mivel a bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a
bebörtönzött Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával
folyamatosan próbálkoznak, ám a putyini államvezetés nagy
támogatottságot élvez és kicsi az esély a hatalomból való
kiszorítására politikai úton.
A
jelcini vezetés leváltását Putyinra, a mögöttes erők
taktikázását a terjedelem miatt most nem részletezzük, de a
történet önmagában is megérne egy tanulmányt.
Alapos
áttekintés után kijelentjük, hogy a világban a III. világháború
már zajlik. Ezzel kapcsolatban nem csak a néhány háborús
övezetre gondolunk, hanem az új típusú háború különböző
megjelenési formáira is. A szocialista tömb összeomlása után az
európai és a világpolitikát nagyjából 2000-ig a közös pontok
keresése határozta meg. A központi kérdés az anyagi haszon volt.
Kínától az Egyesült Államokon át Oroszországig, az EU-ban, a
periférikus országokban mindenütt. Látható volt, hogy az
úgynevezett lator-államokat mindenki igyekezett magára hagyni,
legyen az Kuba, Észak-Korea, vagy bármelyik. Nem törődött velük
senki, mert a közös pontok keresése volt a lényeg. Ennek a közös
pontnak a megtalálása azon a közös alapon nyugodott, hogy a
gyárak termeljenek, és azt az emberek megvegyék. A gyáraknak
olcsó munkaerő kell és rengeteg alapanyag. Az olcsó munkaerőt
megtalálták először Kelet-Európában, majd a Távol-Keleten, az
olcsó alapanyagokat pedig a kifosztandó országokban, és az új
vadnyugaton, (vadkeleten) Oroszországban. Történt azonban valami
és ez a valami okozta a jelenleg zajló III. világháborút.
Az
orosz-szovjet birodalom elárulásakor az orosz népet, és az orosz
katonaságot a zsákmányszerző Nyugat mély nyomorba döntötte. A
korábbi megállapodásokat és ígéreteket megszegve a NATO az
orosz birodalom határáig nyomult előre – ugyanis ez volt annak a
háttér-megállapodásnak az egyik pillére, hogy a Szovjetunió
feladta Közép-Európáig nyúló protektorátusát és
megszűnhetett a Varsói Szerződés is. A magára büszke
Oroszországot olyan mélyen alázták meg, ami sokkal rosszabb volt,
mint a trianoni, vagy versailles-i béke. Az orosz népet butának
bélyegezték, az orosz hadsereget közel nullává züllesztették.
Szándékosan olyan háborúba taszították, amelyben a veszteség
megalázó volt: az első csecsen háborúba. A katasztrofális
gazdasági helyzet miatt hagytak több ezer oroszt meghalni, nem volt
pénz megfelelő tüzérségi, légi támogatásra, hogy a veszteség
jól dokumentálható és világgá kürtölhető legyen. Az orosz
katonák a mocsárrá változott ideiglenes laktanyákban laktak, a
szállásuk és ágyaik elsüllyedve a sárban. Oroszország a
világon első lett az alkoholfogyasztásban. Betörtek a drogok, az
alvilág teljesen eluralkodott, ezen kívül megkezdődött a
vadkeletté válás, a szabad rablás. Oligarchák uralták és ölték
a népet mint amolyan maffiavezérek, az orosz termékek gyártása
leállt, senki nem vett semmit onnan. A gazdaság mélyrepülésbe
kezdett.
2001
október 4-én, a szeptember 11-ei jól ismert események után három
héttel, a Siberia Airlines 1812-es járata Tel Avivból tartott
Novoszibirszkbe. A TU-154-es a Fekete-tenger fölött hasította a
levegőt, amikor máig tisztázatlan körülmények között
megsemmisült, állítólag a gyakorlatozó ukrán légvédelem
véletlenül lelőtte. Miért érdekes ez a történet? Mert a mai
háború kiváltó oka. A vadkeletté válás folyamata megállt.
Putyin meglehetősen erős kézzel vezeti az országot, ahogy ilyen
helyzetben kell is, ráadásul jó felé. Oroszország pillanatokon
belül egyedül találta magát a világban. Megszűnik a világot
átmenetileg irányító „profit-egyetértés”. Oroszországnak
szövetségesekre van szüksége, és lassan nyit a lator-államok
felé, mert más felé nem tud. Irán, Kuba, majd később Venezuela,
és a többi. Kapcsolata egyedül Kínával jó. Kína viszont
piacorientált, tehát gazdaságilag Nyugat-függő. A Nyugatnak, ha
tartani akarja a jelenlegi világban betöltött pozícióját,
egyetlen dologra van szüksége, de arra nagyon. A mérhetetlen
mennyiségű orosz nyersanyagra. Oroszország most kezdte meg a
tundrai olajmezők feltárását, amelyekhez eddig hozzá sem
nyúltak. A hírek szerint akkora olajtartalék van ott, amihez
foghatót még soha sem tártak fel. Mellé pedig ott vannak az
északi-sarki (arktiszi) mezők. Oroszország 10 éve készül arra,
amire az északi államok csak most kezdenek ráébredni, az
északi-sarki felfedezésekre, feltárásokra, és a Sark valódi
meghódítására. Az orosz jégtörőflotta a legnagyobb a világon,
kutatóállomásai a legkomolyabbak, és a legfelszereltebbek.
Számottevő északi-sarki környezetre kiképzett haderőt állított
fel. Tudósai olyan szinten kutatták az elmúlt évtizedben a sarki
vidéket és tenger földrajzát, ami messze meghaladta az összes
többi országot együttvéve. Nagyjából készen állnak az Arktisz
meghódítására. Aki meghódítja a Sarkokat, azé lesz a jövő?
Mivel minden kiaknázható területen hatalmas népesség osztozik,
mondhatjuk, hogy azé lesz a jövő, akié a Sark, és Oroszország.
Az Antarktisz délen teljesen feltáratlan. (Valamennyien hallgatnak
az antarktiszi csatáról, az erről készült film a Youtube-on
megtekinthető). Ez az okfejtés viszont Oroszországot első számú
célponttá teszi.
Az
Egyesült Államok és az EU (a Nyugat) Oroszország elfoglalását
Jelcin után sem adta fel. Látható, hogy az elmúlt néhány év az
orosz sikerek évei voltak. A BRICS létrejötte, a kínai
együttműködés, egyes dél-amerikai országok, majd jószerével a
déli félteke szembefordulása a Nyugattal szintén orosz sikernek
könyvelhető el. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy azok
az államok, amelyek évtizedek óta szó szerint kirabolják az
egész világot, és ebből felállították a világ legnagyobb
kalózhadseregét, ha újra összeáll szétzilálódott elemeiből,
olyan haderőt képes felmutatni, amely a Földön még soha nem állt
fel.
Az
ellenséget elítélhetjük, lenézhetjük, de alábecsülni soha nem
szabad. Véleményünk szerint Oroszország olyan veszélyben van,
amilyenben még soha nem volt, és az is meggyőződésünk, hogy a
Kelet országai, éppúgy mint Oroszország, most döbbentek rá
minderre, vagy éppen most szembesülnek a veszéllyel.
Ha
a politikai út (1.) nem működik, a katonai (2.) megoldás
következik - A NATO rakétavédelmi pajzs szerepe
Itt
egy kis kitérőt kell tennünk, hogy érthetőbb legyen miről van
szó. A nukleáris fegyverzetkorlátozási szerződések Oroszország
számára is 'csak' 1550 stratégiai nukleáris robbanófejet
engedélyeznek hadrendben tartani (a taktikai robbanófejeket ezek a
szerződések nem korlátozzák). A stratégiai robbanófejek
megoszlása az orosz nukleáris csapásmérő erőknél a következő
arányban történik: 1100 robbanófejet telepítenek a nukleáris
meghajtású rakétahordozó tengeralattjárókra. (Jelenleg a
felújítás alatt lévő Delfin IV hajóosztály (7 db.), az építés
alatt álló új Borej osztály (1+3 db.) és a jelenleg kivonás
alatt lévő Tájfun hajóosztály (1+2 db.) képviselik ezt a
csapásmérő erőt. Ezek a hajók típustól függően egyenként
átlagosan 12-16 tengerészeti ballisztikus rakétát hordoznak,
rakétánként akár (szintén típustól függően) tíz
robbanófejjel, és ha szükséges, fél évet is eltölthetnek a
világ óceánjain, vagy az Északi-Sark jege alatt, de akár az
Egyesült Államok partjai közelében meglapulva is.) A maradék
mintegy 400 robbanófej a szárazföldi telepítésű
interkontinentális ballisztikus rakétákkal felszerelt
rakétacsapatok (Topol-M, Yars, stb.), valamint a légierő nagy
hatótávolságú stratégiai nukleáris bombázói (Tu-95 például)
számára van készletezve. Ezt áttekintve látható, hogy az orosz
stratégiai nukleáris csapásmérő erők 'aduászai' a nukleáris
meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók – és ezektől tart
leginkább a Nyugat. Fejlesztésük és gyártásuk – érthetően –
mostantól kiemelt figyelmet kap.
A
stratégiai interkontinentális ballisztikus támadó rakéták
röppályájának vázlata
A
támadó stratégiai interkontinentális ballisztikus rakéták
megsemmisítése az ábrán látható 1-5-ig terjedő fázisban
lehetséges. Ez az emelkedés, és a pályaív legfelső pontján
történő haladás. Ha a rakéta kidobja a csalifejeket, valamint az
éles robbanófejeket, akkor már szinte lehetetlen megsemmisíteni
ezeket. Az 5-6 pont közötti szakasz a rajzzal ellentétesen jóval
hosszabb is lehet. Nos, ha ezt az ábrát és az elvet figyelembe
vesszük, akkor egy esetleges háborús helyzetben az orosz rakéták,
amelyeket akár szárazföldről, akár tenger alól Európa felé
indítanak, Európa központi részeiről már nem megsemmisíthetők,
mert a rakéták a zuhanási fázisban vannak. Az elfogó rendszert
minél közelebb kell telepíteni az orosz határokhoz illetve az
Európai Unió határaihoz (a rakétapajzs részeként a tengerekre,
óceánokra is), valamint le kell vágni minden olyan orosz
szövetségessé válható területet, ami ilyen szempontból
veszélyt jelenthet. Afrika felől egy pufferzóna kialakítása
szükséges. Ehhez elég elfoglalni (szövetségessé tenni akár
bábkormányokkal) katonailag Afrika felső partvidékét. Az
Arab-félsziget, Törökország szintén kiváló erre, nem véletlen,
hogy Törökországba kívánják telepíteni az elhárító pajzs
egyik elemét. Ha feljebb megyünk észak felé, látható merre is
alakul a pufferzóna.
Bennünk,
akik jelenleg a Nyugathoz tartozunk, mint csatlós állam, felvetődik
egy kérdés. Mekkora valójában Európa, mekkora területet kell
védeni, és mekkora pufferzóna kell. Nos, nem az a kérdés, hogy
földrajzilag mekkora Európa, hanem mekkora az ipari zóna, mert
védeni csak az ipari zónákat kell. Ez pedig a nyugat–európai
országokból áll. Nem tette fel soha senki azt a kérdést, hogyan
lehetséges, hogy stratégiai iparágat az EU - bármekkora haszna
lehetett volna belőle - nem telepít ki ezekről a területekről?
Mert a háború lehetőségét soha nem adta fel, és folyamatosan
dolgozik rajta. Így hazánk az iparvidék szélét képezi. Amikor
Magyarország mellett Ukrajna stabil NATO és EU várományosként
állt szemben az oroszokkal, Magyarországra az EU lassan telepíteni
kezdett ipart. Ekkor hazánk az orosz határhoz képest egy európai
központi ország volt, mert abban az esetben a peremvidék Ukrajna
lett volna. Most, hogy Ukrajna meginogott, hazánk peremvidékké
változott, és így is kezelik. Veszteséglistán vagyunk, ez a
helyzet. Ugyanis az a rakéta, amely hazánkat célozza, Romániából
már nem semmisíthető meg. Ukrajnából még igen. Ezért
Oroszország és a Nyugat szempontjából Ukrajna hovatartozása
létkérdés. Máris értelmet kap Medvegyev kijelentése: Ukrajna
vonatkozásában, és más országok vonatkozásában sem elfogadható
a kétkulacsos politizálás. Nincs köztes állapot, dönteni kell.
Ide vagy oda.
Tételezzük
fel, hogy a Nyugat, élükön az USA-val, tudják az orosz rakéták
pontos adatit, de ha nem is tudnak mindent, Oroszország
teljes bekerítésével (és
az Európa köré font védelmi gyűrűvel) egy háború esetén az
orosz válaszcsapást nagyrészt semlegesíteni tudják. Ezért
mondja folyamatosan Dimitrij Rogozin, Oroszország NATO nagykövete,
hogy a NATO rakétapajzs - melynek minden paramétere jórészt orosz
területről indított rakétákra van tervezve - veszélyezteti az
orosz stratégiai nukleáris haderő elrettentő képességét. Az
orosz birodalom részéről ezzel megszűnik az a fajta hatalmi
eszköz, és az elrettentés képessége, ami a 130 milliós orosz
nemzetet a legnagyobbak közé emeli. Ha az Egyesült Államok és az
EU megfelelően körbebástyázza magát és iparvidékeit, jöhet a
második fázis. Egy teljes világszövetségbe összeállt sereg,
ami az orosz területre és az ott található természeti kincsekre
úgy veti rá magát, mint az éhező egy falat kenyérre. Ha az EU
összes országának légi erejét, Kanada, USA, Ausztrália, Japán,
és valamennyi csatlós állam légi ereje egy többhetes megrendítő
csapással nekiesik Oroszországnak, a ballisztikus rakéták védelme
nélkül semmi esélyük. Az S-300-as rendszer paramétereit ismerik,
és az orosz légvédelmi rendszerek képességeit is. Meglehet, hogy
az orosz válaszcsapás néhány rakétája átcsúszik a pajzson, de
ennek kockázatát fölvállalják, mivel ezek nem a legfontosabb
területek felé haladnak, mert a központi területeket megcélzó
eszközöket a peremvidékről megsemmisítik. Mi van akkor, ha
hazánk, Románia, vagy Kelet-Lengyelország kap pár rakétát?
Semmi! Majd a Nyugat jól megsajnál bennünket, de legalább
annyival kevesebb gond lesz ezekkel a későbbiekben.
Ha
az interkontinentális ballisztikus rakéták nem oltalmazzák tovább
az orosz népet, akkor a nyersanyagkészletét nem védi a nyugati
imperializmustól semmi más, mint egy éppen korszerűsítés alatt
álló orosz hagyományos haderő. A hanyatló Nyugat utolsó
erejéből ráncba szedett nyugati haderő olyan megrendítő csapást
tudna mérni Oroszországra, amibe a jelenlegi kormány rövid idő
alatt belebukhatna. Utána következnének a Nyugat bábáskodásával
a Prohorov- és Hodorkovszkij-félék. Az orosz nép újra az alkohol
és a kábítószerek mételyében fog fetrengeni, éppen csak annyit
tartanak meg, amennyi lemegy az imperialista érdekekért a bányába,
kitermeli a kőolajat és a földgázt, a híresen szép orosz nők
pedig jók lesznek a helyi és európai bordélyházakba. Sőt,
nehogy a putyini eset megismétlődhessen, a haderőt megszüntetik,
a rendőrség pedig a maffiához lesz hasonló – tehát a
magyarországi forgatókönyv valószínűsíthető. Ezzel a
cion-imperializmus 200 évre bebetonozta magát, éppúgy, mint az
angol gyarmatbirodalommal.
Mikor
következhet ez be? Nem holnap, de nem is túl sokára. Ugyanis
Oroszország már rájött a Nyugat szándékára. Észak-Koreával
eddig nem foglalkozott a világ, most Moszkva hirtelen nyitott
Phenjan irányába. Megújuló kapcsolatok, iparvidék létesítése,
gabonakivitel, amiért Észak-Korea egyenlőre nem is fizet, hanem
törleszt majd a későbbi megállapodások szerint. Moszkva Kínának
is felhívta a figyelmét, figyeljenek a NATO tevékenységére, és
közös bizottságot hoztak létre, ami a NATO szándékait elemzi,
és megfelelő ellenlépéseket dolgoz ki – a
kiszivárogtatott közös
védelmi rendszer tervét egyelőre
cáfolják. A NATO nem engedheti meg, hogy Oroszország új
ballisztikus rakétarendszert fejlesszen ki, vagy új légvédelmi
rendszert alkosson és rendszeresítsen, vagy kivárja az típusú
tengeralattjárók legyártását és felszerelésüket a hozzájuk
kifejlesztett új rakéta típusokkal (Bulava, Liner),
vagyis nem adhat 5-10 évet. Amint elkészül a pajzs, a Nyugat
azonnal lépni fog, amíg még ereje van rá, a visszafordíthatatlan
összeomlása előtt.
A
közelmúlt hírei és eseményei nem hagynak kétséget a
imperialisták valódi céljait és törekvéseit illetően
-
McCaine szenátor szeptember 29-én ismét Líbiába látogatott.
Tripoliban sajtótájékoztatót tartott, melynek során
kijelentette, hogy Líbia példája – vagyis a líbiai forgatókönyv
– mintául szolgálhat Irán, Szíria, Kína és Oroszország
vonatkozásában is. Úgy fogalmazott, hogy Líbia inspirálja az
embereket Teheránban, Damaszkuszban, sőt Pekingben és Moszkvában,
de inspirálja az embereket az egész világon.
-
Bulgáriába és Romániába amerikai különleges alakulatokat
telepítenek, mintegy ötezer fős létszámmal.
-
Az Egyesült Államoknak egyértelmű az álláspontja, mely szerint
a Fekete-tenger térségét meg kívánja szerezni. Ez pedig
kizárólag Oroszország ellenében lehetséges.
Mit
tehet Oroszország? Jelen tanulmányunkat azért készítettük, hogy
megnézzük, milyen esélyeket és lehetőségeket látunk. A
folytatásban erre próbálunk válaszokat találni.
Az
Oroszország által vezetett Keleti Szövetség válasza a nyugati
imperialista agresszióra
Valójában
a kérdés két, illetve három részből áll. Az első, a Nyugat
védelme európai vonatkozásban. Ha csak az ipari térnyerésről
lenne szó, vagy szellemi határokról, akkor mi értelme euró tíz-
vagy százmilliárdok elköltése a térképen nagyon jól látható
katonai-stratégiai védvonalra, mi szükség az előretolt USA
hadállásokra, mi szükség egy rakétapajzsra, és a még jobban
látható, mindenképpen orosz érdekövezetekbe történő erőszakos
térnyerésnek? Semmi épeszű válasz nincs rá, csak egy: a
Nyugat háborúra készül.
A legfőbb védeni valók az imperialista világ ipara és szellemi
bázisa. A második ugyanezen világ tradicionális kötődése,
Izrael. A harmadik elem pedig a támadás lehetősége. Ne felejtsük
el, hogy a védelem kérdésein, az ellenség fegyvereinek
kielemzésén hatalmas tudással rendelkező fizikusok, kémikusok,
mérnökök, és különböző szakértők dolgoznak.
Miért
kezdett az orosz sajtó nagy felhajtásba, mikor kiderült, hogy az
orosz elnök leállítja az S-300-as elhárító rendszer további
gyártását? Mert ha kiderül, hogy az orosz légelhárítás
jelenleg hatástalan a Nyugat ellen, viszont a nyugati fizikusok és
mérnökök ezen kívül ismerik az orosz nukleáris elrettentő erők
képességeit, továbbá ezek ellen olyan védelmet hoznak létre,
amely akár 100 %-os valószínűséggel semlegesíti az orosz
eszközöket, akkor Oroszország jelen pillanatban teljességgel
kiszolgáltatott a Nyugatnak.
Még
ha Szíria közvetlenül ki is maradna a harcokból, erről az
oldalról ellenállás nélkül közvetlenül támadható Izrael,
illetve berepülhető Iránból. A mai technikák birtoklásával,
amelyekre egy közepesen fejlett ország is képes, Irán különösen
nagy veszélyt jelenthet számukra. Egy közepes hatótávolságú
rakéta (ilyenekkel Oroszország nem rendelkezik, mert a korlátozások
miatt meg kellett semmisíteni ezeket), melyeket Irán gyors ütemben
fejlesztett és fejleszt, nagy veszélyt jelenthet, főleg akkor, ha
a lézer rávezetést is alkalmazni tudják. Ebben az esetben a
palesztinoknak már nem RPG rakétákkal kell szaladgálni, hanem
célmegjelölőkkel. Irán most jelentette be, hogy elkészült a
saját lézer rávezetéses rakétájuk.
Hol
látunk kiutat abból a bekerített helyzetből, amelyben jelenleg
Oroszország van?
Észak-Afrikában
nagyon nehéz a helyzet. Az orosz szolgálatok ott vannak valamennyi
helyszínen, a naprakész orosz sajtóból az leszűrhető. Hogy
miben bízhatnak? Az egyetlen lehetőséget használják és
használták ki, ez pedig Izrael és a zsidók kérdése. Az iszlám
államokban a Nyugat cionista-központúsága kivívta a muszlim
emberek-tömegek gyűlöletét.
Az
orosz politika ugyan fáziskéséssel ismerte fel a helyzetet, de a
legjobb döntést hozta meg, ráadásul köszönetet mondhatunk
Putyinnak a döntésért. Törökországot vette célba. Na nem
azzal, hogy átcsábítsa, mert az történelmi okok miatt sem
lehetséges. Nekik azonban jobb egy muszlim nagy szomszéd, amely
szemben áll a Nyugattal is, mint egy Nyugat-barát Törökország.
Meggyőződésünk, hogy Moszkva bedobta a csalit a törököknek, és
azok rá is haraptak. Elég volt az évek óta lebegtetett EU
csatlakozást, a történelmi sérelmeket, a gazdasági
kiszolgáltatottságot (Nyugat függőség) említeni, ráadásul
Moszkva felvillantotta a lehetőséget, hogy itt az idő a muszlimok
összefogására. Oroszország részéről nem lesz akadály gördítve
ez elé, a Nyugat gazdaságilag megroppant, most vagy soha!
Törökország ezeket a lépéseket Oroszország nélkül soha nem
lépte volna meg. Egy török haderő képtelen lenne egy
görög-izraeli-USA flottával háborúzni, főleg úgy, hogy ha
szembe helyezkedik Moszkvával, esetleg a helyzetet kihasználva
Moszkva is lépéseket tesz, főleg Szíria felé. Törökországnak
szüksége van arra, hogy Oroszország legalább hallgatólagosan
támogassa. Ankara felméri a lehetőségeket. Két nagy hadsereggel
kell számot vetni az muszlim világban, az egyik Szíria, a másik
Irán. Milyen szerepet szánt nekik Törökország, ha ki akarja
vívni a vezető hatalom szerepét?
Iránnak
nehéz a helyzete, Afganisztán és Irak között két tűz között,
északon a kurd kérdés, nyakában egy kirobbanni látszó
pakisztáni polgárháborúval, a Perzsa-öbölben a NATO
jelenlétével. Törökország szerint a perzsa katonanép,
háborúzhat, addig is le lesznek kötve. Nem véletlen, hogy
Szíriával rosszabb a viszonya, mert helyi vita alakult ki. A
mostani szír helyzet is kapóra jön. Éppen csak annyira kellene
őket lenyomni, hogy Szíria elismerje vezetőnek Törökországot.
Ebben a helyzetben, ha ez a képlet a Nyugat akaratával szemben
feláll, Izraelnek vége. Vagy feladják az egész háborús tervet,
vagy Izraelből menni kell. Oroszország felől - ha Törökország
és Szíria kimarad -, az orosz haderő közvetlen csapást tud
mérni. Izrael egy fél Dunántúlnyi ország. Ezzel végül is
Európa és az USA egy hatalmas tehertől szabadulna meg, de
elképzelhető, hogy enélkül is feladják. Ebben az esetben a
zsidóság közel-keleti bázisa elveszett. Ezek fontos kérdések,
de látható, hogy Moszkva jó helyen ragadta meg a problémát. Ha
Izrael elveszik a Közel-Keleten, az iszlám eufória következtében
könnyen lehet, hogy a Nyugat elveszti a talajt ebben a térségben.
Irán és Törökország együttesen bármelyik iszlám országot
képes felszabadítani, ráadásul hatalmas népi támogatottsága
lenne, mert az oszmán birodalom emléke még mindig él az
emberekben. Jó ez Oroszországnak? Ha Moszkva mindezt elősegíti,
azért kapnia kell valamit, és ez elsősorban a kaukázusi nyugalom
lehet, és kijárás a Földközi-tengerre. Cserébe a kaukázusi
muszlim ellenállást le kell törnie Iránnak és Törökországnak,
elsősorban az utóbbinak, mivel a szunnita irányzatról van szó.
Vajon miről tárgyaltak az irániakkal a tálibok pár nappal
ezelőtt? Pakisztánról? Afganisztánról? Vagy esetleg az új
lehetőségekről? Törökország hatalmas külpolitikai
versenyfutásba kezdett. Líbia, Tunézia, Egyiptom, Arab-liga, Irán,
sorba tárgyal a vezetőkkel. Ráadásul ha ez így alakul, akkor
Grúzia a Nyugat számára elveszett. Abban a pillanatban a Nyugat
teljességgel kiszorult a térségből. Törökország így
biztosíthatja az orosz hajók kijutását a Földközi-tengerre. Ez
szintén lényeges, mert ha ez bekövetkezik, az észak-afrikai pajzs
értelmét veszti, és a rengeteg beleölt pénz kidobott pénzzé
válik. Törökország kulcspont! Mivel ez valóban lényeges kérdés,
sokakban felvetődik a csapda lehetősége. Valóban! Ez a lehetőség
ott van a többi között. Mi van, ha az egész arról szól, hogy a
Nyugat fel akarja adni Izraelt, de úgy, hogy abból újra ő jöjjön
ki a szegény üldözött szerepében. Készül egy újabb holokauszt
legenda? Felvetődött sokakban annak a lehetősége, hogy Izrael
Törökországot használja fel. Törökország beadagolja a muszlim
világnak az összefogást, és mint nyugati csatlós igyekszik az
élére állni. Elhiteti, hogy ellenszegül a cionizmusnak,
Izraelnek, összefogást hirdet az arabok, és az egész muszlim
világ között. Izrael kiszorul a térségből, ezzel a zsidók
újabb 50 évig játszhatják a világban a szegény elnyomott zsidók
szerepét, akiket mindig csak bántanak a szélsőségesek, ezért a
számukra biztonságos – általuk uralt - vidékeken sokkal
erősebben lehet ezek ellen fellépni, és pozicionálni a hatalmat.
Ez persze fikció, de nem minden alap nélkül. A legutolsó ilyen
témájú EU szavazást is figyelembe kell vennünk, ahol a cionista
EU Palesztina mellett tette le a voksát. Hogy lehet ez? Eljátsszák,
hogy az egyik zsidó a másik zsidó ellen szavaz? Népi nyomásra
hivatkoznak? Mikor érdekelte az őket ez a haszonnal és az
érdekeikkel szemben? Mivel a fősodratú média nem hangsúlyozza
ki, hogy az EU parlament egylényegű az izraelivel, az átlag polgár
úgy érezheti, szegény zsidókat megint bántják, szorongatják a
politikusok. A Nyugat már ennél nagyobb átvágásokra is képes
volt, az árulás, kétszínűség a fő jellemzője, arról nem is
beszélve, hogy cionista érdekei miatt bármikor odadob egy népet
vagy országot.
Nem
véletlen, hogy Medvegyev elnök Ukrajna tekintetében kifejtette:
nincs kétkulacsos politika. Valahová állni kell. Ez vonatkozik
Törökországra is. Hiába próbálja önmagát helyzeti előnybe
hozni. Látszólag Törökország saját érdekében politizál.
Pillanatnyilag azonban a világ nem Törökországról szól, hanem a
két pólus újrarendezéséről, ahol olyan nagy országok is
megtalálják a helyüket, mint Kína. Azt, hogy Törökország
önállóan egy harmadik pólust hozzon létre, pillanatnyilag
kivitelezhetetlennek kell minősítenünk. Ehhez nem rendelkezik elég
erővel, ugyanis a harmadik hely kivívásáért mindkét féllel meg
kell mérkőzni.
A
másik csapásirány, ahol Moszkva tehet valamit, az Belorusszia és
Ukrajna. Ezt a két országot - habár nemrégen Nyugat-barát
politikát folytattak -, szándékosan nem soroltuk a Nyugathoz. Itt
érvényesül valamelyest az orosz külpolitikai nyomás. Számunkra
miért jó ez? Mert így hazánk perifériára szorult. Amennyiben
Izraelt fel kell adni, az ottani lakosság bolond lenne új hazának
egy elsőlépcsős államot keresni, főleg akkor, ha a Nyugat
valóban ki is akarja használni a helyzeti előnyét a rakéták
vonatkozásában. Oroszországban egy líbiai forgatókönyv
elkezdésére a legalkalmasabb időpont a jövő tavaszi
elnökválasztás lenne. A szavazatok újraszámlálását követelő
tüntetéseken páran meghalnak, amivel kezdetét veheti a
beavatkozás.
A
harmadik csapásirány az oroszok számára a nyelvi és vallásbeli,
vagy annál szorosabb kapcsolatok miatt Bulgária, és utána Szerbia
lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ebben a két országban kezdődnek
az utóbbi időkben a felfordulások. Amennyiben Oroszországnak
sikerül megbontania ezt a pajzsot bármerről, és rést ütni
rajta, az egész háborús terv dugába dőlt. Abban az esetben
azonban a Nyugat nagyon rövid idő alatt elhullik. Az EU felbomlása
elindítja az országokon belül a felelősségre vonásokat, és a
cionista alapú berendezkedésnek hosszú időre – vagy örökre -
vége a térségben. Most már érthető, miért van a hatalmas
háborús készülődést, a
tízezerszám megrendelt bombák,
a románok hadseregének felduzzasztása, és sorolhatnánk. Továbbá
értelmet nyer rengeteg apró, összefüggéstelen kis hír. A Nyugat
egy hatalmas, de utolsó dobásra készül. Mindent egy lapra kell
feltennie, mert nincs más választása. Vagy megszerzi a gigászi
orosz nyersanyagbázist, vagy lehúzhatja a redőnyt. A Nyugatnak
Oroszország nélkül semmi esélye a fennmaradásra (a jelenlegi
formában). Még egy utolsó erőbedobásra talán képes, de aztán
el kell fogadnia az orosz hegemóniát. A kérdés csak az, hogy ez
az utolsó erőmutatvány milyen lesz.
Mekkora
esélye lenne egy ilyen nyugati támadásnak? Erre mindenki azt
mondja, Oroszországot még senki sem foglalta el soha. Most sem
fogja, és nem is akarja. A lényeg a líbiai forgatókönyv. Utána
pedig az oda beáramló idegenek, legfőképp Izraelből. Ahol nagyon
sokan tudnak, és tanulnak oroszul (mert a volt Szovjetunió
területéről települtek oda). A politikai ellentábor felállítása,
mint új „narancsos forradalom”. A söpredék, a semmire való, a
pedofil, a fajtalankodó (buzi) és megannyi selejtes, emberre
emlékeztető lény azonnal a Nyugat mellé állna. Oroszország
sajnos fáziskésésben, de megkezdte az ellenlépéseket.
Elemzésünknek
ezzel még mindig nem értünk a végére, a folytatással rövidesen
jelentkezünk. Bízunk benne, hogy akik eddig követték írásunkat,
a továbbiakat is érdeklődéssel olvassák majd.
Jövőnk
Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet
Az izraeli betelepülés előjelei, és a NATO szabadkőműves utóállama
|
1. Magyarországon az önmagukat nyíltan zsidónak valló szervezetek jelenleg tekintélyes állami támogatásban részesülnek. A MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) csak az úgynevezett örökjáradék formájában évi másfél milliárd forintot kap az államtól, melyet hivatalosan a kommunizmus idejében az "egyháztól" elkobzott, jelenleg is állami tulajdonban lévő ingatlanok becsült értékének 5%-ában állapítanak meg. Mivel az állammal kötött szerződés alapján ez 20 év elmúltával sem szűnik meg érvényben lenni, már a kezdetekkor igen jó befektetésnek bizonyult, és a 90-es évek elején kezdődő kárpótlás idején a MAZSIHISZ a szóban forgó ingatlanok nagy részét nem kérte vissza az államtól.
Bár
a Magyarországon működő különböző zsidó szervezetek
rendszeresen szereznek állami támogatást pusztán az
önsajnáltatás, és a hivatali rendszerben működő hittársaik
látványos együttérzésének segítségével, az elmúlt két
évtizedben a zsidóság hivatalos állami támogatása többnyire a
MAZSIHISZ szervezetére összpontosult. Az egyházak támogatásának
átszervezését követően a MAZSIHISZ mellett más zsidó
szervezetek is előtérbe kerültek. A MAZSIHISZ szerint a zsidóság
életébe való beavatkozás, ha az állam más zsidó szervezetek
támogatásának címén megvonja tőle a támogatás egy részét,
az újonnan egyre inkább előtérbe kerülő EMIH (Egységes
Magyarországi Izraelita Hitközség) szerint pedig az a zsidók
életébe való beavatkozás, ha az állam egy irányzatot támogat
közülük, a többit pedig nem. A Likud testvérpártjában már
megfogalmazódott a logikus válasz, ami a hivatalos kommunikációban
a könnyebb elfogadhatóságért csak késleltetve jelentetnek meg,
vagyis hogy a közeljövőben egyenlő módon támogatást fog kapni
minden zsidó szervezet. Az önsajnáltatás és a hazugság megint
előtérbe került, ám az egyre többféle zsidó érdekképviseleti
szerv aktivizálódása másnak tudható be, ahogy az is, hogy az
egyházügyi törvény megváltoztatásával immár bevett egyháznak
számít a három főbb irányvonal, a neológ, az ortodox és a
statusquo valamennyi jelentősebb képviselője.
Akik
rendszeresen figyelemmel kísérik a Közel-Keleten, Izraelben
alakuló viszonyokat és tudatában vannak az izraeli érdekeltségek
magyarországi terjeszkedésének (elsősorban az építőipar terén,
ami Simon Peresz kijelentésének megfelelően már igen
előrehaladott állapotban van), azok számára könnyen egyértelművé
válik, miért vált szükségessé most a legkülönbözőbb zsidó
érdekképviseleti szervek előtérbe hozatala. A magyarországi
zsidó lakosság a jelenleg zajló változásokkal sokkal
összetettebb közeggé válik, így egyben tartása is sokkal
differenciáltabb szervezeti rendszert igényel.
A
MAZSIHISZ közvetlen a népszámlálás előtt felszólította a
magyarországi zsidóságot, hogy lehetőleg minél többen vallják
magukat zsidónak. Bár a magyarországi zsidók tekintélyes része
egy népszámlálás alkalmával nem vállalja fel a zsidó
identitást (népszámlálás alkalmával a zsidók tekintélyes
része egyszerűen magyarnak vallja magát, egy részük pedig az
"egyéb" kategóriába kerül) egy Izraelből ideköltözött
friss izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkező
"külhoni magyar" számára ez nem kérdés, hiszen
Izraelben zsidó a többségi lakosság, semmi nem szól amellett,
hogy ne vallja magát zsidónak. A MAZSIHISZ felszólítása már
előre megmagyarázza, hogy a zsidóság hirtelen számbéli
növekedését természetesen nem a betelepülő izraeliek okozzák,
hanem "aránylag többen vállalták fel a zsidó identitást".
Ez a fajta óvatosság azt mutatja, hogy a betelepülés folyamata és
az izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkezők száma
elérte azt a szintet, hogy az már statisztikailag kimutatható
változást jelenthet.
2.
A cionista vezetőknek és családjaiknak a közel-keleti helyzet
kiéleződése óta biztosítva van a menedék Magyarországon. A
pénzügyi válság ellenére több olyan beruházás volt az
országban, aminek eredményeként olyan épületegyüttesek
születnek, amit nyilvánvalóan nem a magyar lakosságnak szánnak
eladásra. Az építőipar mélyponton, a lakáseladások a pénzügyi
helyzet miatt mélyponton, ezek az épületek azonban mégis
elkeltek. Egy átlag magyarnak mi szüksége is lenne egy olyan
luxusvillára, ami a hirdetés alapján is 9-10 család együttélésére
alkalmas családi ház, de egy bejárattal, mindezt a luxusvillák
megszokott felszereltségével, úszómedencével, szaunával, stb.,
családonként 4 autó parkoltatására alkalmas mélygarázzsal,
mindez 900 millió forintért, és a hirdetés kiemelt helyén
általában feltüntetésre kerül az is, hogy közel a reptér.
Ezeknek az épületeknek többnyire az a feladata, hogy
felépítésüknek köszönhetően legyenek jól védhetőek, hosszú
időn keresztül is biztosítsanak a lakosoknak minden luxust, legyen
megfelelő méretű tároló helység, és ha a helyzet úgy kívánja,
innen könnyen lehessen elhagyni az országot.
Magyarország
mint célország többször is átminősült a közel-keleti helyzet
alakulásával. A jól biztosítható épületegyüttesek még abban
az időben létesültek, mikor esély volt arra, hogy a NATO
hadmozdulatok sikerrel járnak, hogy Törökország nem fordul Izrael
ellen, mára azonban az a helyzet állt elő, amiben számítani kell
az izraeli lakosság tömeges kivándorlására. Hogy az
Orbán-kormány szavaival éljünk, ez Magyarország számára a
munkaerőhiánynak a bevándorlás felpörgetésével történő
ellensúlyozását jelenti, ahogy a statisztikában az szerepel,
elsősorban a Közel-Kelet térségéből.
Simon
Perez kijelentését követően megkezdődött a magyar termőföld
összpontosított kiárusítása is. Már rég nem a magyarok adják
el a földet az idegeneknek. Értelmetlen moratóriummal és
hasonlókkal érvelni, a világhálón több lista is kering azokról
a módszerekről, amivel külföldi állampolgár is vehet földet
Magyarországon. Ma már ezekre sincs szükség, köszönhetőn a
kettős állampolgárságnak. Az eddig felvásárolt magyar területek
jó befektetésnek tűnnek, tudható, hogy a jövőben a magyar
földterületek ára sokkal magasabb lesz. Az eladásra kínált
magyar földterületeket "földbróker" gyűjti, aki
jelentős haszonra tesz szert, és egyben származási lapon szűri
is a vevőket. Természetesen nincs szükség nyílt származási
alapú megkülönböztetésre - ha nem zsidó a vevő, akkor a föld
"már elkelt, más hamarabb tette le a foglalót". A zsidó
egyházi szervezeteknek adott állami támogatások így jó
befektetést is jelentenek, melyben mindenki jól jár, csak a magyar
marad távol a nyereségtől - és egyben megteremtik a magyarországi
teleplétesítések alapját, a zsidó tulajdonban lévő
nagybirtokot.
Ma
Magyarországon a zsidóság többsége nem fogékony az autonómia
gondolatára. Erre semmi szükségük nincsen, hiszen a zsidóság
Magyarországon monopolhelyzetben van a politika, a gazdaság, a
kultúra, a média és az oktatás terén. Az úgynevezett
antiszemitizmus is sokkal inkább összetartó erőt jelent számukra,
mint valós veszélyt a hétköznapi életben. A magyar lakosság
többsége bár tudatában van annak, hogy a pénzügyi életben
többnyire "a zsidók" irányítanak, egy-két politikai,
gazdasági vezetőtől eltekintve nem ismerik fel a zsidókat, így a
hétköznapi életben előállnak olyan helyzetek, hogy a zsidó bár
szembesül a zsidóellenességgel, az nem személyére irányul,
hanem "a zsidókra", miközben várják tőle az
egyetértést. A zsidóság ennek köszönhetően monopolhelyzetben
van, és Magyarországon nincs szüksége autonómiára.
Mindazonáltal, a közeljövőben ez könnyen megváltozhat.
Az
Izraelből bevándorlók régi otthonukban nyíltan vállalhatták a
zsidó identitást, és bár a zsidó többségű országban a zsidó
vallás és/vagy származás a közös nevező, sokkal inkább
előtérbe kerülhetnek a különbözőségek. Ezek a különbözőségek
idegen környezetben háttérbe szorulnak, az összetartó erő, a
közös identitás pedig előtérbe kerül. Az izraeli-magyar kettős
állampolgárságú személy hiába tanul meg magyarul, otthon, saját
környezetben nem magyarul fog beszélni, ha közösséggel,
családdal együtt költözik. Ez a zsidó közösségeket elkülöníti
a többségi társadalomtól, ami egyben területi elkülönültséghez
is vezet. A földvásárlások és a zsidó kisebbség monopóliuma a
társadalom minden szegmensében együttvéve ugyanazokat a
feltételeket fogja előidézni, mint a korabeli Palesztinában.
Azonban csak kis részben kell számolni állami teleplétesítésekkel,
és nagyobbrészt a zsidó szervezetek és zsidó magánszemélyek
által indított "beruházásokkal". Egyrészt mert az
elkülönülés spontán is létrejön, másrészt az állam
szerepvállalásának pusztán a jogi és fizikai védelemre
korlátozódása, a kezdeményezés elmaradása az állammal szembeni
fenntartásokhoz vezet, és erősíteni fogja a zsidó közösségek
autonómiára való törekvését.
A
kezdetben több elszigetelt ponton kezdődő folyamat
összekapcsolódás esetén a hazai zsidóságot is megosztja.
Magától megindul az a folyamat, amire a MAZSIHISZ felszólította a
magyarországi zsidókat, és önmagától nem történne meg. Az
izraeliek tömeges beköltözése a hazai zsidóság körében is
(részben) radikalizálja az identitásvállalási kedvet. Részben
pedig az antiszemitizmus propagandája (a zsidóság felé) és az
attól való félelem járul hozzá az összetartó erő
megszilárdulásához. Ezen a ponton a zsidó vezetők érdekévé
válik, hogy közvetlenül vagy közvetetten támogassanak olyan
szervezeteket, amik bár zsidóellenesek, nem rendelkeznek életképes
rendszerideával, így eszköznek tökéletesen felhasználhatók. A
fősodrató médiában egy-egy ilyen csoport példáját felkapva az
eddigieknél jóval erősebb antiszemitizmus-propagandával kell
számolni.
Az
egyre összetettebbé váló magyarországi zsidó közösségeket
nem csak ez a propaganda és a hivatásos rettegés tartja össze,
hanem megnő a szerepe a most előtérbe hozott zsidó
érdekképviseleti szerveknek is. Vallását, kultúráját tekintve
még a magyarországi zsidóság is megosztott, ehhez hozzájárul
még az izraeli bevándorlók tömege, akik már hazájukban is több,
élesen elkülönülő irányvonalat képviselnek, egy részük pedig
teljesen ateista, és mindemellett a legkülönbözőbb politikai
ideológiák hívei, és több, különböző társadalmi csoport
képviselői. Egy ilyen összetett közösség megszólítására már
nem elég a MAZSIHISZ összetartó ereje, így a jelenlegi zsidó
érdekképviseleti szervek mind anyagilag, mind pedig ismertségüket
tekintve fel lesznek futtatva, és újabbak fognak alapulni, kezdve a
vallási szervezetektől a legelemibb ifjúsági közösségekig.
Jelenleg miközben hatalmas médiabotrány övezi a nemzeti
szervezetek "airsoft táborait", az EMIH-közeli Chábád
Lubavics mozgalom rendszeresen szervez airsoft, illetve paintball
összecsapásokat a lelkes zsidó fiataloknak, ahol "kipróbálhatják
harci képességeiket". A közösségek bár alapvetően
különbözhetnek egymástól, a közös nevező adott: a
holokausztozás és az antiszemitizmustól való félelem egyben
démonizálja is a többségi lakosságot és biztosítja a
mindenkori elkülönülésre való törekvést.
Végül
pedig számítani kell a fegyvertartási törvény liberalizálására.
A többségi társadalom el fogja fogadni az új törvényi
szabályozást, hiszen - ahogy már egyszer elhintették a port - az
a bűnözők elleni védekezés alternatívájaként lesz tálalva.
Ahogy az izraeliek magyar állampolgárságot kaphattak a határon
túli magyarok kettős állampolgárságának nemzeti oldal általi
felkapásával, a többséget ismét megvezetik, és az
izraeli-magyar törvényesen hordhatja magánál a fegyvert, amit
Izraelben is törvényesen magánál hordhatott. Mindazonáltal a
többségi társadalom nem, vagy csak nehezen juthat törvényesen
fegyverhez a magas árak, és tömeges szegénység miatt.
3.
A fegyvertartási törvény egy sarokpont, amihez csak akkor nyúl az
állam, mikor a valós közösségek nagy számban jönnek létre és
a többségi lakosságban kezd tudatosulni a helyzet. Ezen a ponton
kerül előtérbe a cigány autonómia kérdése. Ennek alapjai már
most el vannak vetve a közgondolkodásban. Faji alapú
megkülönböztetésként jelenleg a felsőoktatásba való felvételi
eljárás során is plusz pontszámot kapnak a cigány jelentkezők,
hogy oda bekerülve ne kelljen tandíjat fizetniük, mint a többségi
magyar lakosságnak. Az elmúlt években fel lettek futtatva olyan
diplomás cigány "értelmiségiek", akik bár önálló
gondolatokkal nem fogják vezetni a cigányságot, a zsidó jogvédők
nézeteinek hangoztatására tökéletesen megfelelnek (többnyire
szabadkőműves eszmék, egyenlőség, egyenjogúság,
kirekesztettség elleni harc). A cigány kisebbség jelen van a
rendőrségben, és zajlik a hadseregbe való integrálásuk is. A
cigány állam kérdése előtérbe kerül, mikor a magyarság
felismerte az alakuló helyzetet és a zsidó gyarmatosítással
szembeni önszerveződés tömeges méretet ölt. A kinevelt
politikai, rendőrségi, esetleg katonai vezetők ellenére a
cigányság nem államalkotó nemzet. És itt megjegyeznénk,
jelenleg a magyar sem az, ennek köszönhető a zsidóság
monopolhelyzete az államigazgatásban és a gazdaságban.
Egy
ilyen helyzetben a hazai jobboldal is újabb törésvonal mentén
lesz megosztott, hiszen a primitívebb, agresszívebb elemek sokkal
hajlamosabbak a hétköznapokban harcot folytatni, mint hosszú távon
építkezni. Ezek az elemek a késői fázisban is sokkal inkább
fogják ellenségképnek tekinteni a mesterségesen előtérbe tolt
cigányságot, mint a betelepülő zsidóságot.
Az
önmagukat jobboldalinak tartó szervezetek már most is
megosztottak, hiszen többségükben átvették a jelenleg Európában
jobboldali trendet, az iszlámellenességet, ami az Európai Unió
(és nem Európa) cionista vezetése önvédelmi mechanizmusának
tekinthető, így a jobboldali szervezetek nagy része a cionista
érdekeknek megfelelően működik. Ma Magyarországon nincs
arab-probléma, az Iszlám pedig nem jelent veszélyt, csakis az azt
ellenségnek tartó cionista ideológiára. Hogy ennek mentén
megoszlik a hazai jobboldal, az gyakorlatilag a baloldali elemek
lemorzsolódását jelenti, így Magyarországon egyedüli jobboldali
szervezetnek a Magyar Nemzeti Arcvonal tekinthető.
Nem
árt figyelembe venni azt a tényt, hogy a Breivik-ügy egyetlen és
kizárólagos célja az európai jobboldal elleni fellépésre való
ürügy szolgáltatása. Jelenleg is zajlik a NATO gyakorlata
Európa-szerte, ami a belső védelemre összpontosít. Amivel
szemben a cionizmus védekezni akar Európában, az a jobboldali
szervezetek, és az Iszlám. Furcsa módon, a Breivik-ügy
mindkettőre felhasználható. Jobboldali szervezetek ellen léphetnek
fel pusztán annyi indokkal, hogy Breivikkel kapcsolatban álltak a
merényletet megelőzően. A magát jobboldalinak valló szervezetek
többsége pedig nem úszik az árral szemben, és a Moszad
merényletének hatására erőteljes Iszlám-ellenes propagandába
kezdett. Törésvonal ez, melynek hatásai tömeges zsidó
betelepülés esetén is érződni fognak.
4.
Nem csak a területek felvásárlása, az érdekérvényesítési és
jogi háttér bebiztosítása az árulkodó jel, hosszú évek óta
zajlanak az előkészületek az Európai Unió széthullása esetén
egy szabadkőműves utódállam létrehozására. Ez az állam a
cionizmus védőbástyája abban az esetben, ha Izraelt fel kell
adni, ha az eurózóna és az Európai Unió széthullik. A Visegrádi
négyek nevű együttműködés jelenti ennek megalapozását.
(Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia)
A
Visegrádi négyek csoportja, ami a kezdeti üres diplomácia
keretből az Unión belül közös érdekképviseleti erővé vált,
jelenleg összehangolt gazdasági erővé formálódik. A hivatalos
kezdeti célok (a demokrácia védelme, az országok összefogása a
gazdasági előrehaladásban, és az euroatlanti csatlakozás
előremozdításában) idővel megváltoztak, a négy ország
szabadkőműves vezetői hangsúlyozták, hogy hosszú távú
együttműködést kell megvalósítani az agrárpolitikában, a négy
ország közigazgatásának szervezését közelíteni kell
egymáshoz, valamint közös kül- és belbiztonsági politikát kell
követni. Ez kezdetben az euroatlanti csatlakozás feltételeihez
való viszonyítást jelentette, mostanra azonban valami egészen
mást. A négy ország közt katonai együttműködési megállapodás
van érvényben a terrorizmus elleni harc jegyében, a belbiztonságot
tekintve pedig a négy ország titkosszolgálatai együttműködnek a
jobboldali szerveztek kapcsolathálóinak, lehetőségeinek
feltérképezésében, és teljes adatmegosztás van érvényben ezen
a téren. A Visegrádi négyek biztonságpolitikájában továbbá
erőteljes oroszellenesség van jelen, mivel a vezetők lehetséges
veszélynek tartják Oroszország terjeszkedését a posztszovjet
területeken. Így a Visegrádi négyek, mint a NATO peremvidéke
biztosítja az orosz befolyás kiszűrését és az európai állam
biztonságpolitikájában kiemelt szerepe van. A négy ország
megállapodott az EU irányelveinek megfelelő közös hadtest
létrehozásában, így egy Európa-szerte kibontakozó konfliktus
esetén a négy állam közösen reagál a kialakult helyzetre, ami
különösen fontos, mivel egy ilyen helyzetben a NATO el lenne
foglalva a gazdasági központok biztosításával, a lassú
reakcióidő pedig a peremvidékek leszakadásához vezetne.
A
szabadkőműves vezetők körében évek óta terjed az az idea,
miszerint Európa jövőjét egy közép-európai föderális állam
jelenti majd, és ez a Közép-Európai Föderáció lesz Európa
vezető nagyhatalma az Európai Unió széthullása esetén (ami a
központosítás terén megmutatkozó lassú reakcióidő miatt
nemsokára bekövetkezik, részben ennek köszönhetőek az egyre
gyakoribb, teljes Európára kiterjedő NATO-gyakorlatok). Ez érthető
is, hiszen a nyugati államokban a lakosság tekintélyes része az
Iszlám világhoz tartozik, ami már önmagában állandó
fenyegetettséget jelent a cionista vezetőknek, és a közeljövőben
politikai erővé formálódik. Szemben a közép-európai
államokkal, ahol csak az őslakossággal kell számolniuk, a könnyen
irányítható cigánysággal, és a betelepülő izraeliekkel. Orbán
Viktor kijelentésében is fellelhetőek ennek visszatükröződései
- szerinte a jövő Európájának gazdasági motorja Közép-Európa
lesz, és ennek záloga a Visegrádi négyek együttműködés.
Ez
a politikai, gazdasági és katonai formáció a betelepülő
zsidóság számára egy formálódó megtartó erőt jelent, nem is
beszélve a térség természeti erőforrásairól, a hatalmas
földalatti vízkészletekről, aminek híján Izrael fenntartása
nemsokára még a jelenleginél is költségesebb vállalkozás lett
volna.
A
'Visegrádi Négyekről' szóló tanulmányunkat egy újabb
elemzés kiadásával folytatjuk >>
Jövőnk
Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet
Visegrádi Négyek: A NATO pajzsa Oroszország ellen
|
Bár
az együttműködés előremozdítására Magyarország kormányzati
ciklusokon átívelő jelleggel, folyamatosan nagy hangsúlyt
fektetett, a Visegrádi Négyek szervezetének jelentősége még
mindig nem került be a köztudatba Magyarországon. A fővonalú
média a Visegrádi országok biztonságpolitikai együttműködésének
elmélyítéséről szóló hírek kapcsán kezdett el foglalkozni a
Lengyelország, Szlovákia, a Cseh köztársaság és Magyarország
közt megvalósított hosszú távú programmal.
1992-ben
a visegrádi országok létrehozták a Közép-európai
Szabadkereskedelmi Megállapodást (CEFTA). Ez a szervezet a
nyugat-európai minta alkalmazását jelentette a négy ország által
alkotott kereskedelmi övezet vonatkozásában. Az együttműködés
médiában való kommunikálása részét képezte a nemzetgazdaságok
leépítésére kidolgozott folyamathoz társított propagandának,
amely a privatizációs program rövid távú bevétel-növekedését
gazdasági fejlődésnek mutatta fel a térség valamennyi
országában. Elegendő arra gondolni, hogy hazánkban a
privatizációs programot még mindig a gazdasági növekedés
motorjának állítják be, ami csak és kizárólag a hazai korrupt
viszonyok miatt "siklott félre".
Az
eredeti CEFTA egyezményt a visegrádi négyek néven ismert országok
(Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia (később Csehország
és Szlovákia) írták alá 1992. december 21-én Krakkóban. A
hivatalosan megfogalmazott célok szerint a CEFTA-n keresztül a
tagországok célja volt 1.) a nyugat-európai intézményekkel való
integráció felgyorsítása, 2.) az európai politikai, gazdasági,
védelempolitikai és jogi rendszerbe való bekapcsolódás, 3.) a
tagállamok demokratikus politikai- és szabadpiaci gazdasági
rendszerének megszilárdítása.
Szlovénia
1996-ban csatlakozott a CEFTA-hoz, amelyet 1997-ben Románia,
1999-ban Bulgária, 2002-ben Horvátország és 2006-ban Macedónia
követett. Az összes korábbi tagország már kötött társulási
megállapodást az Európai Unióval, így a CEFTA a teljes jogú
EU-tagság előkészítését végezte. Csehország, Lengyelország,
Magyarország, Szlovákia és Szlovénia 2004. május 1-jén vált az
Európai Unió tagjává, Bulgária és Románia pedig 2007. január
1-jén. Horvátország esetében a csatlakozási tárgyalások
folyamatban vannak, Macedónia pedig hivatalos EU-tagjelölt.
Az
EU irányelvei mentén a jövőbeli tagországok szabadkereskedelmi
zónák megalapításával készülnek fel a tagságra, amihez
nagyarányú privatizációs program társul, azt követően pedig az
államadósság fokozatos növekedése. Az egyezményhez csatlakozó
országok kollaboráns vezetői a kormányprogram keretein belül
lehetővé teszik a nyugati cégek monopolhelyzetének kialakítását.
Ezt alátámasztja az a tény, hogy a CEFTA-országok külkereskedelme
nagyrészt az EU tagállamokra korlátozódik. Vagyis a CEFTA
szervezete az a gépezet, ami a Szovjetunió felbomlása után
lehetővé tette a nyugati szövetségi rendszer Oroszország felé
terjeszkedését a posztszovjet országok beolvasztásával, és
évtizedes munkának köszönhetően a folyamat ott tart, hogy a
politikai közbeszéd tárgya az Európai Egyesült Államok
megalakítása, miközben a NATO igényt tart az egész európai
térségre.
A
posztszovjet államok EU- és NATO-csatlakozása minden esetben az
után zajlott le, hogy a privatizációs programnak köszönhetően a
nyugati érdekeltségek kezébe, vagy felszámolásra kerültek a
nemzetstratégiailag fontos ágazatok. A nyugati érdekeltségeknek
nem volt érdeke a gazdasági növekedés ebben a térségben, mivel
a térség egésze a NATO szövetségi rendszerének perifériáját
képezi, és eltérő nagyhatalmi érdekek potenciális ütközőpontja.
A NATO vesztes háborúi, és a 2008-as gazdasági világválság
során az Amerikai Egyesült Államok esetében a sorozatosan
elszakadni akaró tagállamok felhívták a figyelmet arra, hogy a
NATO nem rendelkezik elég stabilizációs erővel ahhoz, hogy egy
átfogó válság esetén megőrizze a nyugati szövetségi rendszer
katonai, politikai és gazdasági egységét. Az Egyesült Államok
területén történt természeti katasztrófákat követően
kialakuló kaotikus állapotok, illetve a nyugati országok
nagyvárosaiban egyre rendszeresebben megjelenő zavargások okozta
problémák egyértelművé tették, hogy egy átfogó válság
esetén a NATO haderők tekintélyes része le lenne kötve a
gazdasági központok stabilizálásával, ami nagy valószínűséggel
a perifériaállamok leszakadásához vezetne, mind Európában, mind
pedig a NATO-által uralt afrikai és ázsiai térségekben. Ezért a
négy ország közt immár célszerűsített biztonságpolitikai
együttműködés van. A Visegrádi Négyek együttműködés a NATO
pajzsa Oroszországgal szemben, és egy olyan stabilizációs erő,
ami a nyugati szövetség - katonai - válsága esetén helyi szinten
azonnal, gyors reakcióra képes, és ellensúlyozza a NATO legfőbb
gyengeségét, az átcsoportosítás lassúságát. A Visegrádi
Négyek együttműködést már a kezdetektől fogva erre tervezték,
amire az elmúlt évek történései is egyre több bizonyítékot
szolgálnak.
A
2009. október 8-án Budapesten megrendezett miniszteri találkozón
már központi téma volt a Visegrádi Harccsoport létrehozása.
Akkor a Visegrádi Négyek és Ukrajna honvédelmi miniszterei
megegyeztek egy gyorsreagálású harccsoport létrehozásáról. A
tárgyalás később kibővült négy nyugat-balkáni ország
képviselőivel, és a V4 országok képviselői kinyilvánították,
valamennyien célként tekintenek arra, hogy Szerbia,
Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Macedónia a NATO-hoz és az
Európai Unióhoz csatlakozzon. A találkozón Szekeres Imre
kijelentette: "Magyarország azon három ország közé
tartozik, amely szárazföldi erőinek több mint 10 százalékát a
közös feladatokra ajánlotta fel, és egyedüliként tudott
megvalósítani egy olyan szövetségi projektet, amely a NATO egyik
képességhiányát, a stratégiai légi szállítás nehézségeit
orvosolja", amely kijelentés a későbbiekben még fontos lesz
a Visegrádi Négyek együttműködés hosszú távú céljai
szempontjából.
2010.
június 21-22-én Balatonőszödön került megrendezésre a V4-es
vezérkari főnökök találkozója. Az eseményt követően Benkő
Tibor altábornagy kijelentette, hogy az EU Harccsoport mintájára
megalkották a Visegrádi Harccsoport megvalósíthatósági
tanulmányát. Mint azt elmondta, a szervezet körülbelül 1000-1200
fős kontingenst jelent, amely feladatai közé többek között a
békefenntartás és a kríziskezelés tartozik, valamint a
találkozón érintett témaként említette az előretolt
repülésirányítók képzését, az improvizált robbanóeszközök
elleni védekező képesség kialakításában folytatott
együttműködést, valamint a helikopterkezdeményezés
feltételeinek áttekintését.
A
közvélemény csak ezt követően értesült az együttműködés
valós súlyáról. 2011. május 12-én a négy ország védelmi
miniszterei Lőcsén megállapodtak egy közös, az EU
követelményeinek megfelelő harccsoport létrehozásáról. Azt
követően a Strategic Forecasting (Stratfor) főigazgatójával,
George Friedmannel készített interjú terjedt el a világhálón,
"A magyarok végre kezükbe vették sorsukat" címmel. A
média rögtönzött, újonnan felmerült "ötlet" jelleget
akar adni az együttműködésnek mondván, hogy az kifejezetten az
Orbán-kormányhoz köthető, de az előzményekre tekintve azt
láthatjuk, hogy az egyezmény mögött egy olyan, előre célszerűen
eltervezett és hosszú távú program van, ami a közeljövőben a
magyarság egészének sorsára kihatással lesz.
2011.
október 4-én Orbán Viktor Rijádban a szaúdi kereskedelmi és
ipari kamarák tagjai előtt mondta, hogy "az elkövetkező
öt-tíz évben Európa gazdaság növekedését elsősorban nem a
régi hagyományos, nagy európai gazdaságok adják majd, hanem a
Balti-tengertől az Adriai-tengerig húzódó közép-európai
térség". Orbán Viktor és más szabadkőműves politikusok
kijelentései arról, hogy a jövőben a közép-európai térség
lesz az európai gazdaság motorja, egyáltalán nem alaptalanok,
hanem épp ellenkezőleg, tudatában vannak olyan terveknek, amiket a
nyilvánosság számára egyetlen politikus sem közöl. 2011.
november 16-án a külügyminiszter és a honvédelmi miniszter
előterjesztést adott be az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről
szóló Szerződés (CFE) és kiegészítendő dokumentumai
Oroszországi Föderáció viszonylatában való részleges
felfüggesztéséről. Ennek értelmében Magyarországnak a
továbbiakban nem kötelessége tájékoztatni az Orosz Föderációt
az esetleges NATO-csapatmozgásokról, ami a közelmúlt
történéseivel együtt nagyarányú NATO-átcsoportosítást vetít
előre. November 17-én az Európai Unió elfogadott egy ENSZ
határozatot, miszerint Dél-Oszétia és Abházia megszállt
terület, és Grúzia jogosan tart igényt rájuk, az orosz hadsereg
pedig megszállóként tartózkodik grúz területen. Még aznap az
orosz vezérkar főnöke, Nyikolaj Makarov hadseregtábornok
bejelentette, hogy 700 000 tartalékost készenlétbe helyeznek, és
megkezdik behívásukat. 2011. november 23-án az Egyesült Államok
is felmondta a CFE-egyezményt, ezzel eddig összesen 15
NATO-tagállam vonta ki magát az egyezmény alól, köztük hazánk
is és a visegrádi együttműködés tagállamai.
A
NATO újabb háborúra készül, és a lakosság figyelmét elvonják
róla a mindenre kiterjedt médiagépezettel. Az európai médiában
csak a válságról hallani, a bankrendszer közelgő összeomlásáról,
a leminősítési hullámról. A Szíria katonai megszállásának
Oroszország általi megvétózását követő események voltak a
nyílt szembenállás első eseménysorozata, de ahogy az ENSZ
határozat létrejött Dél-Oszétia és Abházia területe kapcsán
- ami az orosz érdekszférába való beavatkozás szándékának
hivatalossá tétele -, mintegy varázsütésre megkezdődött a
félelem a periféria államok államcsődjétől (köztük
Magyarországétól). A hazai fővonalú média is ezzel van
elfoglalva, miközben a kormány kommunikációja az újabb IMF-hitel
elfogadtatására és a forint elleni állítólagos spekulatív
támadás boncolgatására korlátozódik. A Moody's leminősítette
Magyarországot, Giró-Szász András kormányszóvivő pedig a
Moody's döntésével kapcsolatban kijelentette, hogy hasonló
spekulatív támadás zajlik a forint ellen, mint 2008-ban, és
megerősítette, hogy nemzetbiztonsági kérdésnek tekintik és
vizsgálják, kik állhatnak a támadás hátterében. A Magyarország
destabilizálására irányuló törekvések részét képezik annak
a propaganda-hadjáratnak, ami eltereli a figyelmet az ország
geopolitikai helyzetéről és arról, hogy a közeljövőben hazánk
logisztikai központja lesz a NATO keleti terjeszkedésének.
A
teljes európai média hallgat róla, és a gazdasági helyzettel
elterelik az emberek figyelmét, pedig az elmúlt napok történései
alátámasztják, hogy az ország jelenlegi vezetése - mint a
nyugati szabadkőműves rendszer helyi kirendeltsége - tudatosan
részt vesz a NATO háborús előkészületeiben. A NATO jelenleg
megteremti az orosz érdekszféra elleni katonai beavatkozás jogi
feltételeit, Magyarország törvényeit pedig ehhez azonnali
hatállyal hozzáigazították. Az Európai Unió - fél éves
váltással - folyamatosan többnemzeti harccsoportokat tart
készenlétben arra az esetre, hogy azok a politikai döntés
követően 10 napon belül bárhol bevethetőek legyenek az unió
területén belül. Magyarország legközelebb 2012 második felében
lát el készenléti feladatkört, így a kormánynak meglesz az
ürügye a mozgósításra. Hogy a Visegrádi Együttműködés nem a
közép-európai nemzetek önrendelkezését védi, hanem a NATO
pajzsaként és stabilizációs erejeként szolgál, arra elég
beszédes állásfoglalást ad Szekeres Imre 2009. október 8-án
Budapesten megrendezett miniszteri találkozón tett kijelentése,
miszerint az együttműködés "a NATO egyik képességhiányát,
a stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja". Nem
csak orosz szakértők hívták rá a figyelmet, hanem a
Friedman-interjúnak is egyik kiemelkedő pontja az a megállapítás,
hogy a NATO hadműveletek többnyire az Egyesült Államok stratégiai
légi szállítási képességére támaszkodnak. A NATO gyenge
pontjai a líbiai hadműveletek során a korábbiaknál is
látványosabban mutatkoztak meg, és nyilvánvalóvá vált, hogy a
NATO életképtelen az amerikai haderő nélkül, az amerikai haderő
Közép-Európába történő átcsoportosítása pedig roppant
időigényes. Arról nem is beszélve, hogy a CFE-egyezmény miatt az
európai NATO-tagállamok néhány nappal ezelőttig kötelesek
voltak jelenteni az Orosz Föderáció felé minden csapatmozgást.
Ezt a problémát sikeresen megoldották egy rendelettel.
Ez
a fajta ködbe burkolózás és az európai kormányzatok
oroszellenes retorikája nyilvánvalóvá teszi az ellenséges
szándékot. Hogy a naivak elgondolásaival ellentétben az
ellenséges retorika nem csak a hétköznapi politikában jelenik
meg, és a visegrádi együttműködés pajzsként szolgál a NATO
számára egy esetleges orosz válaszreakció esetén, azt igen jól
szemlélteti a Friedman-interjú:
"Ez
a négy ország, de hozzájuk vehetjük bátran Romániát,
Bulgáriát, Szerbiát, sőt, Ukrajnát is, harapófogóba kezd
kerülni. A közép-kelet európai térség vákuummá válhat.
Először is azért, mert Oroszország lassan, de biztosan stratégiát
váltott és ismét terjeszkedő politikát folytat. Egyelőre a volt
szovjet köztársaságokat hálózza be – Moszkva minden téren
függőségi viszonyba sodorja őket. Az igazi, drámaian érzékelhető
váltást Oroszország Grúzia ellen indított háborúja jelezte.
Oroszország szomszédainak be kell látniuk, hogy ők is bármikor
sorra kerülhetnek."
Jól
látható, hogy az Oroszországgal, mint agresszívan terjeszkedő,
„világuralomra törő” nagyhatalommal való látványos
rémisztgetés jól bevett eszköznek számít, amely történelmi
traumákra épít, és így a NATO számára hatékony
érdekérvényesítési eszköz volt valamennyi posztszovjet
országban. Mindazonáltal figyelmen kívül hagyja azt a tényt,
hogy jelenleg a NATO az, aminek a fennmaradásához újabb
erőforrásszerző háborúkra van szüksége, amit jól mutatnak
mind a nyugati szövetési államok gazdasági helyzete, mind pedig a
NATO egyre inkább kiütköző gyenge pontjai.
Az
együttműködés egyik fő aspektusa - vagyis hogy a NATO a
stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja - is arra
enged következtetni, hogy a visegrádi együttműködésnek nem a
tagállamok biztonsága szempontjából van kiemelkedő feladata,
hanem a NATO egésze szempontjából, vagyis elsődleges feladatának
tekinthető, hogy biztosítsa a NATO számára a megfelelő légi
szállítást egy keleti irányba történő csapásmérésre, ami
egyébként az amerikai rendszerek átcsoportosításával roppantul
nehézkes vállalkozás lenne.
Az
Orosz Föderáció felvetette annak a lehetőségét, hogy megtiltják
a területükön áthaladó, Afganisztánba irányuló légi
szállítást, vagyis az orosz állam potenciális veszélyként
számol azzal, hogy a közeljövőben a NATO "békefenntartókat"
küld az ENSZ által "orosz megszállás alatt lévő
területnek" nyilvánított Abházia és Dél-Oszétia
területére, ami a NATO-haderő egy újabb hídfőállása lenne az
átcsoportosítások könnyebb lebonyolítására. Hogy a
magyarországi kormányzat a visegrádi együttműködés keretén
belül részt vesz ennek a háttér-tervezetnek a végrehajtásában,
az jelent közvetlen veszélyt az ország lakosságára nézve, nem
pedig a NATO által elfoglalt területeken történő orosz
érdekérvényesítés. Ugyanis a NATO hódító háborúinak
köszönhetően minden NATO-tagállam potenciális katonai célpont.
Kár
áltatni magunkat azzal, hogy a Visegrádi együttműködés a
közép-európai országok biztonságpolitikája szempontjából
fontos. Már az 1994-es prágai csúcs azért is vált nevezetessé,
mert a négy tagország miniszterelnökein és elnökein kívül a
találkozón részt vett Bill Clinton amerikai elnök is. Akkor ez
kifejezte, hogy az ország egy újabb szövetségi rendszerrel
kötődik a hanyatló Nyugathoz. Az azóta sincs ez másképp, ennek
ékes bizonyítéka a közelmúlt történései. Minden szempontból
egy újabb NATO-hídfőállásnak tekinthető, ami a nyugati
szövetségi rendszer gyengeségeit helyi forrásokból
ellensúlyozza.
Hogy
hazánk a közeljövőben egy kelet felé irányuló NATO-beavatkozás
logisztikai központja lesz, azt hűen mutatja, hogy a kollaboráns
kormánynak hirtelen nagyon sürgőssé vált a hazai fegyveres
szakszervezetek eltávolítása. Magyarországon eddig sem volt
működőképes szakszervezeti érdekképviselet, de a hatalom
mindeddig megelégedett a szakszervezeti vezetők kézben tartásával,
lefizetésével, akit nem tudtak lefizetni, azt pedig
megfélemlítették, vagy belekényszerítették egy erejét felőrlő,
elnyújtott "igazságügyi" procedúrába. Szima Judit
letartóztatása annyit jelent, hogy valami készülőben van
Magyarországon: egy olyan folyamat, aminek egy életképes fegyveres
rendvédelmi szakszervezet a megvalósítás szempontjából túl
magas biztonsági kockázatot jelentett volna. Forrásaink szerint a
közelmúltban Magyarországra olyan mennyiségű katonai logisztikai
rendszer lett beszállítva, ami a térség védelmi feladatainak
ellátásával már meg nem magyarázható, sokkal inkább egy
invázió előkészületeit vetíti előre.
A
Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ létrehozása is
ezzel összhangban történik. A Belügyminisztérium közleménye
szerint "a korszerű technikák felhasználásával a NIBEK
egységesíti a különböző nemzetbiztonsági és rendészeti
szervek adatkezelését, gyorsítja az adatelemzéseket, és fontos
feladata lesz, hogy kiszűrje az együttműködő szervek működésbeli
párhuzamosságait." Az új szervezet akadálytalanul
hozzáférhet az adatkezelőktől minden információhoz, és mivel
ez a rendészeti szervekre is vonatkozik, ezért kijelenthetjük,
hogy a szervezet eszköz a karhatalmi erők vezetőinek és személyi
állományának teljes ellenőrzés alatt tartására, valamint a
belső politikai ellenzék teljes körű megfigyelésére, és ennél
fogva célja minden, az újabb NATO hadművelet elé álló akadály
felszámolása. Akkor is, ha ez a nép szemében egyetlen hiteles
szakszervezeti vezető nyilvánvalóan koholt vádak alapján történő
letartóztatását jelenti. Hogy mindez kinek az érdekében
történik, afelől sem lehet semmi kétségünk, ugyanis a Nemzeti
Információs és Bűnügyi Elemző Központ név rövidítése
(NIBEK = ניבע)
jiddisül annyit jelent: "új".
Jövőnk
Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése