Lesz-e idén háború Izrael és Irán között?

Írta: DiploMaci

Lesz-e idén háború Izrael és Irán között? (1)

Január elején mindenhol megjelennek értékelések, hogy milyen eseményekre számíthatunk idén a nemzetközi porondon. Az iráni nukleáris létesítmények elleni izraeli támadás izgalmas témája is felbukkant itt-ott, köztük nemrég az Index címlapján is. Rövid elemzésünkben ezt a kérdést szedjük ízekre és igyekszünk választ találni az idei háború esélyeire és következményeire. Az első részben azt tisztázzuk, hogy miért is indítana háborút Irán ellen Izrael, a másodikban pedig a feltételezett háború kérdéseit vesszük szemügyre.

 

Az Index cikkírója egy kérdésben telibe talált, még ha a többiben voltak is hiányosságok: amennyiben a zsidó állam vezetése a Holokauszthoz felérő veszélynek látja majd az iráni atomfegyver meglétét, akkor támadni fog. Biztosak lehetünk benne, hogy ebben az ügyben konszenzus van az izraeli politikai vezetésben, egy atomfegyverekkel rendelkező Irán megengedhetetlen fejlemény a Közel-Keleten, a háború esélyei előtt azonban tekintsük át, hogy miért van ez így!

 

(forrás: www.equilibri.net)

 

Az, hogy a perzsa állam nem csak atomerőművek építése miatt ragaszkodik görcsösen a nukleáris programjához, az több, mint valószínű. Számos nukleáris létesítményébe nem engedi be a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit, ráadásul ezek a föld alatt helyezkednek el, biztosítva, hogy ne legyenek kitéve egy hagyományos légicsapásnak. Azt, hogy Irán nem hajlandó eleget tenni kötelezettségeinek és átláthatóvá tenni nukleáris programját, nem lehet már csupán a hazai közönségnek játszott patrióta propagandával magyarázni, ahhoz a nemzetközi szankciók miatt ez már túl sokba kerül a rezsimnek.

 

A másik kérdés, amit az elején tisztázni kell, hogy miért aggódik Izrael a perzsa atombomba miatt. Időről időre elhangzanak olyan megnyilvánulások, hogy Izraelnek is van atombombája, így csak kiegyenlítődne a hatalmi viszony, illetve, hogy Irán azt biztosan nem dobná le Izraelre, hiszen azzal „túl sok palesztin is meghalna”, ahogy azt a szír elnök mondta az egyik WikiLeaks kábel szerint. Ne csodálkozzunk, hogy ez az izraeli vezetést nem nyugtatja meg. Az első és leggyakrabban említett veszélye az iráni nukleáris fegyvereknek, hogy abban a pillanatban, ahogy az utolsó csavart is beszerelik a rakétába, a Közel-Kelet összes valamire való állama megkezdené a saját atombombájának megszerzését. A nukleáris klub olyan megbízható és stabil államokkal gazdagodna, mint Algéria, Egyiptom, Szaúd-Arábia, és ez még csak az első kör lenne.

 

Tegyük fel, hogy Irán megszerezte az atomfegyvert: mi követezik ezután? Egyrészt minden vele szövetséges terrorista szervezet, mint a Hamasz, Hezbollah és a többi csoport, amelyik felforgatja a térséget, felbátorodna az iráni nukleáris ernyő védelme alatt. A ballisztikus rakéták erőltetett fejlesztése miatt ez az ernyő néhány éven belül az Egyesült Államok keleti partját is lefedné, ahogy az újabb generációs rakétákat rendszerbe állítja a perzsa állam, Európáról nem is beszélve. Ne felejtsük el, hogy Iránban forradalmi és az iszlám egyik legszélsőségesebb válfaját képviselő rezsim van hatalmon, amely exportálni kívánja elnyomó rendszerét, és folyamatosan növeli befolyását Libanonban, Irakban, Jemenben és Afrikában is. A jelenlegi perzsa rezsim „jó ellenség” mivel nem kell komoly agytornát végezni, hogy megtudjuk mit gondolnak, mik a céljaik, csak meg kell hallgatni a nyilatkozataikat, hogyan akarják a „cionista entitást” eltűntetni a Föld színéről, és ezeket az állami honlapokon angolul is olvashatjuk, senki nem mutogathat a fordítás hibáira. És ne legyenek kétségeink, a nyugati civilizáció többi államáról sem beszélnek kedvesebben, az iráni rezsimet nem Jeruzsálem érdekli végső soron, ez csak egy ürügy a muszlim közvélemény hergelésére.

 

A legfontosabb momentum viszont az izraeli-iráni kölcsönös elrettentés hiánya lenne, annak ellenére, hogy sokan a két ország közötti erőegyensúlyról beszélnek, illetve a „ha Izraelnek lehet atombombája Iránnak miért nem” vaslogikát használják. Ez azt jelenti, hogy amint Irán atomfegyvert szerez, Izrael bármelyik pillanatban megsemmisülhet a válaszcsapás lehetősége nélkül! A zsidó állam apró területen fekszik, és a feltételezett nukleáris rakétaarzenálja (amelyet az izraeli vezetés soha nem ismert el) is ezen a könnyen elpusztítható térségben van elhelyezve. Tehát egy iráni első csapás könnyedén olyan helyzetet eredményezhet, ahol Izrael állama teljesen megsemmisül, a válaszcsapásra idő se maradna. Kritikusok mondhatnák, hogy ekkor az Egyesült Államok porrá zúzná Iránt, azonban ne álltassuk magunkat, az USA nem pusztítaná el Teheránt, nem vállalná az újabb Hirosimát, milliók halálát. Bármilyen kicsi is az esélye, hogy Irán valóban beveti az atomfegyvert, Izraelnek egyelőre nincs elrettentő ereje, és Irán kibír egy gyenge második csapást, hatalmas területe miatt. A hidegháborúban azért volt hatékony a kölcsönös elrettentés doktrínája, mert két hatalmas állam állt szemben egymással, az első csapás után a másiknak még mindig maradt volna annyi ereje, hogy magával rántsa az agresszort a pusztulásba. Izrael – minden tévhit ellenére – védtelen, és csupán abban bízhat, hogy nem szerez egyik ellensége sem atombombát. Nem véletlenül bombázott Irakban és Szíriában nukleáris létesítményeket és az, nem meglepő módon, senkit se zavart különösebben, hogy megtette ezeket a „szívességeket” a világnak. A következő bejegyzésben azt a lehetőségek boncolgatjuk, hogy miként is folyna le a végső esetben megindított háború és milyen károkat szenvedne Izrael az összecsapások következtében.

 

Csepregi Zsolt

Írta: DiploMaci

Lesz-e idén háború Izrael és Irán között? (2)

Az előző bejegyzésben megtárgyaltuk, hogy Izrael milyen indokok alapján tartja a létét fenyegető veszélynek az iráni atomprogramot, amelynek kapcsán erős a gyanú, hogy a perzsa állam nukleáris fegyver megszerzésére törekszik. A második részben az Izrael által esetlegesen megindítandó megelőző háború kilátásait elemezzük.

 

Jelenleg minimális annak az esélye, hogy Izrael idén támadna, mivel az Index cikkében idézett források elavultak, jelenleg 2014-re teszik a perzsa atombomba bevethetőségének legkorábbi időpontját, akkor, ha addig az irániak nyugodtan dolgozhatnak rajta. Biztosak lehetünk benne, hogy ezt a szívességet egy nagyhatalom titkosszolgálata sem fogja megengedni – az izraeliről már nem is beszélve. Senkinek sem érdeke, hogy a kiszámíthatatlan és agresszív iráni rezsim, amely már évek óta destabilizálja a Közel-Keletet, atombombához jusson. Gondoljunk csak bele az oroszok helyzetébe, akiknek pont a „hasa alatt” helyezkedik el Irán, és a rakétákat nem állítja meg az orosz tél, ahogy azt tette Napóleon és Hitler seregeivel.

 

A támadás pedig sokkal bonyolultabb ügy, mint ahogyan azt egyesek lefestik – bár az igaz, hogy amennyiben szükséges, azt Izrael végre fogja hajtani. Nézzük sorban a nehézségeket! Az első gond a célpontokhoz való eljutás, mivel Irán tanult Irak hibájából és szétszórta nukleáris létesítményeit a hatalmas országban, tehát az izraeli légierőnek masszív flottával kell a számos célpontot megtámadnia. Érdekes kérdés, hogy vajon Izrael megpróbálja e uralni a légteret vagy pedig „csupán” a célpontokhoz akar majd eljutni – az előbbi elérése nagy áldozatokkal járna az izraeli oldalon és a távolság miatt is igen problémás.

 

Az eljutást nehezíti, hogy közben Szaúd-Arábia és Irak légterét is meg kell sérteni és, bár a szaúdi vezetés valószínűleg virágokkal integetve kívánna sok szerencsét a perzsákat bombázni induló izraelieknek, azonban Irakban az Egyesült Államok légiereje várná őket, akiknek elvileg meg kellene akadályozniuk a légtérsértést. Nagyon nehéz kérdés, hogy vajon kiadnák-e a parancsot az amerikaiak, hogy állítsák meg az izraeli támadást. A gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel, hogy nem, de erről Izraelnek meg kell bizonyosodnia a háború előtt és ez azt jelentené, hogy az USA tudni fog az akcióról és hallgatólagos beleegyezését adja.

 

("Ahmadinezsád álma", forrás: www.darkgovernment.com)

 

Az iráni nukleáris létesítmények elpusztítása sem lenne egyszerű feladat, mivel azok – mint említettem – a föld alatt épültek ki, ezért csak speciális bombákkal tudná azokat kifüstölni Izrael. Ilyenek persze léteznek, és csak, hogy árnyaljuk a képet, Szaúd-Arábia is komoly készleteket vásárolt az Egyesült Államoktól ilyen fegyverekből. Amennyiben Izraelnek, vannak megfelelő taktikai nukleáris robbanófejei, ezekkel nagyjából biztosra lehetne menni. Az Index egy dologban alapvetően tévedett: Izrael soha nem fog szárazföldi csapatokkal Iránba menni, az öngyilkosság lenne. Még egy kommandós akció is nagyon nehezen kivitelezhető a már említett hatalmas távolságok miatt és a támadások helyszínein néhány percen belül nyüzsögni fog a Forradalmi Gárda, az iráni hadsereg és a milíciák, tehát Izraelnek úgy kell ellenőriznie a létesítmények elpusztításának sikerességét, hogy biztosra megy és olyan pusztító csapást mér a telepekre, hogy semmi se maradhasson épségben.

 

A zsidó állam szárazföldi erői különben is mással lesznek elfoglalva, mivel egy légi csapás esetében Izrael két-, ha nem háromfrontos háborúra számíthat. Egyrészt az Iránnal szövetséges Hezbollah és a Hamasz részéről indulhat megtorló támadás Izrael ellen, másrészt a légierő hiányát Szíria is igyekezhet kihasználni és megszerezni a Golán-fennsíkot. A zsidó állam hatalmas veszteségekre számíthat, akkor is, ha csak a két terrorszervezet támad, mivel Dél-Libanon jelenleg csurig van töltve iráni és szír rakétákkal, amelyek letarolhatják az izraeli városokat. Tehát a szárazföldi csapatoknak be kell vonulnia Gázába és Libanonba, a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között, és, ami a legfontosabb, hogy nagyrészt légi támogatás nélkül kell biztosítani, hogy az ellenségek ne tudjanak minden kéznél lévő rakétát Izraelre dobni. Amennyiben Szíria beszáll a háborúba, még egy hagyományos haderővel is fel kell vennie az izraeli hadseregnek a harcot és tartani a frontot, amíg a légierő vissza nem ér. Már amennyi megmarad belőle Irán megtámadása után, mert se a perzsa állam légiereje, se a légvédelme nem fogja tétlenül végignézni, ahogy az izraeliek lebombázzák a nukleáris létesítményeit.

 

Láthatjuk tehát, hogy ez a háború, amelyről egyesek olyan könnyedén beszélnek, semmivel se lesz kevésbé súlyos, mint Izrael függetlenségi háborúja, vagy akár a hatnapos vagy a jom kippuri háború. Ne tévesszenek meg bennünket az utolsó harminc év izraeli fegyveres akciói, amelyeket látszólag olyan könnyedén vívott meg, amelyek még csak nem is értek el átütő sikert egy közelmúltbeli háborúban sem. A Hezbollah folyamatosan erősödik Libanonban, Gáza pedig továbbra is a Hamasz terrorszervezet megszállása alatt áll. Annak ellenére tehát, hogy ha kell, Izrael mindent meg fog tenni, amit meg kell tennie, hogy Irán ne jusson atombombához, a háború a legutolsó lépés lesz, mivel hatalmas áldozatokkal fog járni az izraeli oldalon. Ráadásul ma már egy ilyen háború is csak késleltetheti az iráni nukleáris programot, teljesen megsemmisíteni szinte lehetetlen megszállás nélkül, amire viszont a zsidó állam egyedül nem képes, csupán masszív légi csapásokra. Továbbá, ahogy az előző bejegyzésben leírtam, közös érdek, hogy az iráni forradalmi rezsim ne legyen képes tovább fokozni a világ destabilizálására tett erőfeszítéseit, tehát nem is szabadna hagyni addig fajulni a veszélyt, hogy Izraelnek egyedül kelljen cselekednie.

 

A nemzetközi szankciók már elkezdték éreztetni hatásukat Iránban, tavaly decemberben a komoly áremelésekről és megszorításokról döntött a perzsa állam, mert a gazdaság és a költségvetés hatalmas nyomás alatt áll. Emellett a nukleáris program ellen elkövetett szabotázsakciók, amelyeket szinte bármelyik nagyhatalom végrehajthatott Izrael mellett, tovább késleltetik az iráni atombomba előállítását. 2011-ben nem lesz Izrael-Irán háború, ennek az esélye minimális, de ez nem jelenti azt, hogy a veszély kisebb lenne, jelenleg a perzsa állam jelenti a legnagyobb fenyegetést a térségre és ezt a hiányos tudósítások következtében a nyugati közvélemény még nem ismerte fel. Az Iráni nukleáris program átláthatóvá tétele minden békeszerető állam érdeke, és a legjobb megoldás az iráni nép számára is a mostani rezsimre gyakorolt nemzetközi nyomás erősítése, hogy végre térjen le a konfliktuskereső útról és fejezze be a Közel-Kelet destabilizálását. A perzsa állam együttműködése a nagyhatalmakkal és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel egy minden oldalon hatalmas pusztítást okozó háborút előzhet meg, ráadásul az iráni befolyás visszaszorulása a térség többi konfliktusának a megoldásában is komoly előrelépést jelentene.

 

Csepregi Zsolt

Felpörgőben az izraeli hadi- és propagandagépezet

A múlt héten számos izraeli vezető helyezte kilátásba, hogy a zsidó állam kész a közeljövőben katonai csapást mérni Irán nukleáris létesítményeire, amennyiben nem látják biztosítva, hogy a Nyugat megfelelő lépéseket tesz a végső stádiumba kerülő iráni atomprogrammal szemben. A kérdés, hogy Izrael vajon csupán blöfföl-e vagy pedig hajlandó a nemzetközi közösség nélkül lépni a fenyegetéssel szemben.

Kevés ENSZ jelentést vártak hasonlóan visszafojtott lélegzettel, mint a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség várhatóan a héten napvilágra kerülő anyagát az iráni nukleáris programról. A várakozások szerint a jelentés súlyos mulasztásokat fog megállapítani, ezek után pedig a nemzetközi közösségnek döntenie kell, hogy milyen eszközökkel igyekszik megakadályozni, hogy a perzsa állam fittyet hányva a figyelmeztetésekre atombombához jusson. Az amúgy is jelenleg is komoly regionális hatalmi harc színteréül szolgáló Közel-Keleten be nem látható következményekkel járna az első deklarált nukleáris fegyver megjelenése.

Izraeli vezetők az előző héten sorra nyilatkoztak különböző sajtóorgánumokban, hogy a katonai csapás lehetősége folyamatos vita tárgya a kormányban, az izraeli közvéleményt gyors léptekben készíti föl a politikai elit az esetleges háborúra. A retorika kiegészült olyan kézzelfogható katonai akciókkal, amelyek egyértelműen az iráni fenyegetés elhárítására készíti fel az Izraeli Véderőket. Ilyen volt az izraeli légierő olaszországi gyakorlatozása, ahol távoli célpontok elleni csapásmérést gyakorolták, emellett továbbfejlesztett rakétaelhárító rendszereket tesztel a zsidó állam. Hozzá kell tenni, hogy ezek a gyakorlatok hosszú hónapok előkészítő munkálatai után valósultak meg, azonban az időzítés tökéletes volt. Az említett izraeli fenyegetéseknek két lehetséges értelmezése adódik, egyrészről Izrael valóban elhatározta, hogy a következő hónapokban saját kezébe veszi az iráni nukleáris fenyegetés elhárítását, azzal, hogy légi úton igyekszik megsemmisíteni az iráni nukleáris létesítményeket, de legalább évekkel visszavetni az atomprogramját. A másik értelmezés szerint Izrael pusztán nyomást igyekszik gyakorolni a nemzetközi közösségre, különösen nyugati szövetségeseire, hogy azok a lehető legkeményebb lépésekkel akadályozzák meg a perzsa államot, hogy az atombombához jusson és így elkerüljék, hogy regionális háború alakuljon ki az iráni szövetségi rendszer tagjai, Izrael és a felfordulást esetlegesen kihasználni akaró egyéb szereplő között.

Véleményem szerint az izraeli politikai elit egyszerre számol a fenti két lehetőséggel. Egyrészt, amennyiben a felfokozott háborús retorika sikert ér el és a NATO és az Egyesült Államokkal szövetséges arab államok komoly lépéseket tesznek az iráni nukleáris ambíciók letörésére, ez esetben Izrael megúszhat egy katasztrofális kimenetelű háborút, hiszen északon a Hezbollah szinte biztosan második frontot nyitna. A szinte minden oldalról szorongatott szír vezetés, amelynek egyetlen jelentős szövetségese Irán, könnyen úgy dönthetne, hogy háború indításával vezeti le a szinte polgárháborús állapotokhoz vezető belső felkeléseket. Az izraeli vezetés azonban valószínűleg készen állhat arra is, hogy amennyiben a következő év első hónapjaiban sem történik érdemi elmozdulás a nagyhatalmak hozzáállásában az iráni nukleáris programhoz, ez esetben vállalja a háború kockázatát, ekkor viszont hatalmas előnyt fog jelenti, hogy az izraeli haderő már az idén megkezdte az intenzív felkészülést.

 

Csepregi Zsolt

 Fokozódik a háborús feszültség a Nyugat és Irán között

A perzsa állam minden korábbinál keményebb gazdasági szankciókra számíthat, amennyiben nem tisztázza a nukleáris programja körüli vitás kérdéseket és bizonyítja annak kizárólagos békés természetét. Ehhez képest az iráni vezetők a Perzsa-öböl blokádjával fenyegetőznek, és katonai erőfitogtatással borzolják a nemzetközi közvélemény idegeit, amely egyre türelmetlenebb velük szemben, miközben a szankciók felhajtják az olajárat.

Hangosak és agresszívek az iráni politikai és katonai vezetők, azonban semmi sem kendőzheti el azt a tényt, hogy országuk a gazdasági összeomlás határára került az egyre fokozódó gazdasági szankciók hatására, amelyet az Európai Unió és az Egyesült Államok léptetett érvénybe. Az elmúlt héten döntésre jutott Brüsszel is, hamarosan megtiltja az iráni kőolaj importját, amellyel jelentős csapást mér a perzsa állam gazdaságára, amelynek bruttó nemzeti össztermékének 60%-a származik az olajiparból, Európa pedig az egyik legkomolyabb felvevőpiaca. Nem fog egyik pillanatról a másikra életbe lépni az importtilalom, és nem is minden EU-s tagállam örül a váratlanul kemény döntésnek, Görögország kőolaj behozatalának közel negyedét Irán szolgáltatja, de Olaszország importjának is több mint 10%-át biztosítja. A lehetséges ellenlobbizást hamar lehetetlenné tette Szaúd-Arábia, Irán (Törökország mellett) legkomolyabb regionális vetélytársa, amely biztosította Európát, hogy kész pótolni a kieső iráni kőolajat.

("Az iráni atombomba", f: www.blog.canoe.ca)

A perzsa állam azonban számíthat Kína segítségnyújtására, amely minden bizonnyal könnyedén felszippantja a fölös iráni kőolajkészleteket, hiszen robosztusan növekvő gazdaságának energiaéhsége nem is nagyon hagy más választást számára. Tény, az európai embargó nem fogja közvetlenül térdre kényszeríteni Iránt, azonban jól mutatja, hogy az utóbbi hónapokban sorra keményítenek be a nyugati államok, az esetleges keleti felvevőpiacok közül Dél-Korea és Japán is importtilalmat fontolgat, az Egyesült Államok erre irányuló finom diplomáciai bíztatása mellett. Az előző év végén nagy kérdés volt, miként reagál a nemzetközi közvélemény a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség novemberi jelentésére, amelyben a szervezet minden korábbinál erősebb fenntartásokat fogalmazott meg az iráni nukleáris program békés természetével kapcsolatban. Mint azt korábban már megírtam, Izrael rögtön igyekezett nyugati szövetségeseit a nagyobb nyomásgyakorlásra bírni azzal, hogy háború indítását helyezte kilátásba, amennyiben a perzsa atombomba készítését tétlenül nézik végig a nagyhatalmak.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a korábban bizonytalankodó nyugati hatalmak erős nyitással kezdték a 2012-es évet, mire Irán nem túl bölcsen a konfliktus eszkalálásával válaszolt. December második felében átfogó tengeri hadgyakorlatot tartott a Perzsa-öbölben, és sorra próbálja ki újabb és újabb közép és nagy hatótávolságú ballisztikus rakétáit. A kőolajembargó életbelépése esetén Irán a Perzsa-öböl bejáratának, a Hormuz-szoros lezárásával fenyeget, amellyel súlyos csapást mérne a világgazdaságra, hiszen a teljes kőolajszállításának egyötöde halad át a szoroson. Az más kérdés, hogy ezzel a perzsa állam gazdasága is rövid távon összeomlana és a Bahreinben állomásozó amerikai ötödik flotta pillanatok alatt semmisítené meg az iráni haditengerészetet, ezt az USA parancsnokai finoman jelezték is, Nagy-Britannia pedig legmodernebb csatahajóját vezényelte a térségbe, megmutatva, hogy a Perzsa-öböl nem Irán játszótere.

A felek egyre agresszívebb lépései és nyilatkozatai mindenesetre gyorsan emelkedő pályára állították a kőolaj világpiaci árát, egy olyan világgazdasági helyzetben, ahol a recesszióval vagy gyengécske növekedéssel küzdő számos államnak inkább az olcsó olaj kellene gazdasága felpörgetéséhez és munkahelyteremtéshez. Irán egyre inkább fenyegetve érzi magát és egy sarokba szorított állam bármire képes, főleg igaz ez a Közel-Keleten. A perzsa állam jelentős károkat okozhat proxijainak aktiválásával Libanonban, Irakban, beavatkozhat a Szíriában kiteljesedő polgárháborúban és általában véve rémálommá teheti a térségbeli és az azokban érdekeltek, azaz kvázi mindenki életét. Éppen ezért, ahogy a magabiztosan fegyverkező erős Irán képe sem kívánt a nyugaton, az sem érdekünk, hogy a gyenge és esetlegesen bukás előtt álló teokratikus rezsim elkeseredett lépésekre sarkallja magát, amelyek a régió összes államának stabilitását veszélyeztetik. A következő hetekben, hónapokban fog eldőlni, hogy vajon sikerül-e Iránt tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, ahol nem lesz más választása, mint valóban betekintést nyújtani atomprogramjába, vagy pedig addig szorongatják a perzsa államot, hogy az inkább a különböző közel-keleti frontvonalak megnyitása mellett dönt a nyílt háborút sem kizárva, ami egy ilyen aszimmetrikus, felmorzsoló védelemre berendezkedett országban rémálommal lenne egyenértékű a Nyugat számára.

Csepregi Zsolt

Végéhez közeledik az iráni-török románc

A korábban komoly aggodalmakat keltő közeledés a két ország között úgy tűnik nem bírta ki a próbát, a befolyási övezetek metszéspontjában álló Szíria ügyén összekapott a két közel-keleti regionális hatalom. A török és iráni külpolitikai ambíciók a térséget felforgató ütközőpályára állítják a két országot.

Idillbe illő gondolkodásmódnak tűnt néhány évvel ezelőtt az Ahmet Davutoglu török külügyminiszter által fémjelzett új külpolitikai doktrína, amely Törökország összes szomszédjával jó kapcsolatra és együttműködésre törekedett. Az erősen befelé forduló és nacionalista atatürki Törökországhoz képest ez az irányváltás a több évtizedes konfliktusok megoldásával, de legalábbis enyhülésükkel kecsegtetett. A jószomszédi viszony Iránnal kapcsolatban érte el talán a legnagyobb eredményeket, az évszázadok óta tartó török-perzsa versengést felváltotta az együttműködés. A kereskedelmi kapcsolatok sebes fejlődése volt az egyik fejlemény, amely lélegzetvételhez juttatta a nemzetközi szankcióktól szorongatott iráni gazdaságot. A Nyugat számára ennél talán aggasztóbb volt, hogy Törökország (Brazíliával együtt) igyekezett megvédeni Iránt a további ENSZ szankcióktól, amelyeket a gyaníthatóan nem csupán békés célokat szolgáló nukleáris programja miatt róttak volna ki rá a nagyhatalmak.

 

 

Az arab országokon végigsöprő politikai felfordulás azonban éket vert a két ország közé, Irán nem tudott jelentősen profitálni a káoszból (bár mind Jemenben, mind Bahreinben igyekezett kiterjeszteni befolyását), miközben az életképes politikai és gazdasági modellt nyújtó Törökország és annak miniszterelnöke a régió sztárja lett. Az igazi összeütközés Szíria miatt alakult ki a perzsa és török vezetés között, hiszen míg a szíriai Asszad-rezsim Irán egyik legfontosabb szövetségese, addig Törökország számára vállalhatatlan az ott uralkodó, mészárlásokkal gazdagított polgárháborús állapot. Mára kiderült, hogy amennyiben a Davutoglu-i külpolitikai doktrína dél felé is ki akarja terjeszteni a török befolyási övezetet, akkor azzal élesen szemben áll az Irán-Szíria-Hezbollah tengely. Törökország tehát már középtávon se lesz képes együttműködni Iránnal, hiszen Libanon, Szíria és Irak természetes befolyási övezete a regionális hatalommá váló Törökországnak, míg a perzsa állam nem engedheti el az egyetlen megbízható barátait, és a jelenlegi vezetés nem is mondhat le a Földközi-tenger keleti medencéjétől Közép-Ázsiáig terjedő szövetségi rendszeréről, amely külpolitikai céljainak megvalósításához és biztonságának garantálásához létfontosságú.

Szíria kérdése a leginkább sürgető, hiszen a líbiai mintát követve megalakult a Szíriai Nemzeti Tanács, és a szervezet egyik első hivatalos szereplése Ankarában lesz a következő napokban. Amennyiben az Erdogan kormány nyíltan kiáll az SZNT mellett, míg Irán egyértelműen az Asszad rezsim túlélésére játszik (Szíriával együtt Libanont is valószínűleg elveszítené), a két közel-keleti középhatalom olyan ütközőpályán találja hamarosan magát, amely fegyveres konfliktussal fenyeget, még ha csak proxikon keresztül is. A szíriai helyzet valódi polgárháborúvá szélesedése nem sokáig várathat magára, egyedüli alternatíva Asszad lemondása lehetne, amelyet viszont Irán nem engedhet meg.

A legfontosabb helyszín azonban sokkal inkább Irak, hiszen az amerikai csapatok kivonulása már nem kétséges, a kiképzőosztagok és speciális egységek pedig nem fognak elegendő elrettentő erőt tanúsítani az Iránból támogatott síita milíciákkal szemben. A tét hatalmas, hiszen ha Iránnak sikerül Irakból „átjáróházat” csinálnia Szíria felé, ez esetben a már említett szövetségi rendszer ereje a megsokszorozódna, nagyrészt a fegyvercsempészet és harcosok mozgatásának egyszerűsége miatt. Mint említettem Törökországnak Észak-Irak ugyancsak szükséges, egyrészt az irigylésre méltó török gazdaság növekedése miatt szükségesek ezek a külső piacok és befektetési területek, másrészt a kurd szeparatisták hátországa az iraki Kurdisztán tartomány, ahol jelenleg is török csapatok hajtanak végre fegyveres akciókat. Az amerikai kivonulás után tehát legalább három külső játékos veti be magát az iraki játszmába,

A nyugati hatalmak nem lélegezhetnek fel a perzsa-török szembefordulás okán, hiszen ez egyrészt újabb instabilitást generáló tényező a közel-keleti térségben, másrészt az ellenségem ellensége továbbra sem feltétlenül a barátom. A sértett Törökországnak sokkal jelentősebb gesztusokat kell tennie Európának, ha vissza akarja fordítani azt a folyamatot, amelynek során a török állam a Közel-Kelet domináns hatalmává kíván válni, visszaszorítva Iránt és Izraelt, rátalálva az 1918-ban „magukra hagyott” arabokra. A szíriai eseményekből azonban hamarosan leszűrhetjük, hogy Törökország mekkora kockázatot hajlandó vállalni a déli befolyási övezet Irántól való megszerzéséért.

Csepregi Zsolt

 

Viszlát euró, viszlát EU?

Több min egy éve annak, hogy Görögország lélegeztető gépre került részben (és elsősorban) saját maga, részben az európai gazdasági válságnak köszönhetően. A görögök számára az út vége nem látható, ahogy az sem tudható pontosan, hogy hányan vannak még hátra. Mostanra ugyanis egyértelmű: Görögország esete nem elszigetelt példa, csak valami rossznak a kezdete.

Tavaly ilyenkor Európa szerte az újságok, politikusok és választók mind-mind a görögökön nevettek, hiszen egyszerűen nem volt hihető annak a pazarlásnak a mértéke, amit produkáltak. Az persze egy dolog, hogy a gazdaság erős állami és szakszervezeti befolyással működött, ahol egy haszontalan munkavállalónak a kirúgása több évet és több százezer eurót emésztett fel, megölve a dinamikus növekedést. Nem beszélve arról, hogy a helyi politikai elit az újabb és biztos szavazatok reményében e mellé minden mást is megtett, hogy a választók állami függőségét inkább növelje, mintsem csökkentse. Ám amikor megérkeztek az első hírek a „tizenvalahanyadik” fizetésről és a könnyfakasztóan kedvező kedvezményes nyugdíjazásokról, valamit eltörött minden EU-s választóban.

("Válaszút elé ért az Unió", f: Derek Bacon - www.economist.com)

A pártos ígérgetésnek természetesen a jutalma helyi választási győzelmekben teljesedett ki a szocialisták, majd a konzervatívok, majd a szocialisták, majd a konzervatívok számára, és így tovább, egészen 2011-ig. A görög politikusok / választók vakszerencséje viszont tavaly elfogyott egy jó időre. Először érkezett az EU-s pénzügyi lélegeztető gép, ami tulajdonképpen hónapról-hónapra tartja életben az országot, valamint később egy kormányozhatatlanná vált, kilátástalan helyzetbe tengődő, az összeomlástól percekre lévő uniós tagállam realitása. Az, hogy a görögök megtanulták-e a leckét nem tudható. Bár a szélsőbaloldali tömörülés, a Sziriza elképesztő támogatottsága azt mutatja, hogy láthatóan nem. Nyilván az vesse az első követ a görögökre, aki ilyen helyzetben másként cselekedne. Meggyőződésem, hogy a legtöbb uniós választó hasonlóan tenne itt Kelet-Közép-Európában és Dél-Európában. Egyrészről, mert a gazdaság-politikai realitásokkal az emberek nem szeretnek szembesülni, még ha azt korábban egy hazugságokra épülő retorika is alakította ki. Másrészről pedig a politikusokat és másokat mindig könnyebb hibáztatni a velünk történtek miatt.

Az elmúlt pár napban azonban fordult a kocka és a hangsúly eltolódott a görögökről. Most már nem egy periférián elhelyezkedő államról van szó, aminek a beomlása talán túlélhető lenne az Unió számára, hanem Spanyolországról. Az EU egyik legnagyobb állama szintén pénzügyi mentőövet kért. Ha ehhez a képlethez még hozzávesszük Olaszországot, amely hasonlóan billeg, akkor Christine Lagarde IMF-vezér szavai az euró rövid távú összeomlásáról könnyen valóssággá válhatnak. A déli államok választói persze saját politikusaik mellett a nettó befizető államokra mutogatnak, mint például Németország, Ausztria, Hollandia vagy Finnország, hogy azok nem hajlandók reális segítséget nyújtani nekik, veszélyeztetve ezzel az EU jövőjét. Ez valahol jogos feltételezés, hiszen a görög gazdaságot tavaly óta lényegében egyik hónapról a másikra tartják a felszín felett. A spanyolok esete azonban a kártyákat elsődlegesen tartó németeket is végre gyors és mélyreható döntésekre késztetheti. Tény, ennek a vége ugyanúgy lehet felbomlás, mint az EU fennmaradása és megerősödése is. Részben, mert a németek dönthetnek úgy, hogy átfogó segítséget csak akkor kapnak a megboruló tagállamok, ha azt csinálják, amit ők és a nettó befizetők mondanak. Erősen kétséges, hogy ezt a spanyolok, olaszok, esetleg a franciák elfogadnák. Vagy mondhatják azt is, hogy rendben, segítünk, de az EU-t teljesen átalakítjuk úgy, ahogy nekünk tetszik, akár azonnali kilépésre késztetve a renitens államokat.

Érzésem szerint tehát a közeljövő nagy dolgokról fog dönteni, nem csak a görögök és spanyolok vonatkozásában, hanem minden más EU-s tagállam életében is, úgyhogy érdemes lesz figyelni.

Németh Áron Attila