2012. augusztus 20., hétfő

Európai Egyesült Államok





  2012-01-04 07:15:47, szerda


A zsidó álom létezésének - minden eszközzel töténő - megvalósítási hibái Link Az Európai Unió egy olyan álomvilág és törekvési cél, amit egy zsidó nagyravágyási álma alapján történő folyamatok célja lehetne. Aki leginkább
ellene van, az nem más, mint a legnagyobb konkurens az USA. Egy efféle szuperunió és központosítás a nagyháborúk és kockásított emberek fészke. A hírhedt és a zsidók által erőszakosan terjesztett olvasztótégely effektus sokak számára ismert ám az csak kevesek által tudott, hogy a zsidók kettő törvényt hoztak evvel kapcsolatosan. Amíg önmaguk részére kizártnak tartják az olvasztóban való részvételt másoktól szigorú törvényekkel és bíróságokon behajtandó feltételekkel elvárják mindenki esetében! (ismertek a szegregációs perek, amik a kikupált cigányok indítottak több esetben csak szórakozásból. Kaposvár példája is mutatja azt, hogy nem minden úgy történik, mit a vádló több száz kilométerről állít helyi ismeretek és tényszerinti információk nélkül. Egy a semmiből létrejött mámoros ittasságban úszó szervezet beleszólással próbál élni mások életébe zsidó segítséggel és természetesen mindenki hátrányára egy olyan törvényi szellem kiköveteléséért, ami irreális.





Az Európai Unió kapcsán gyakran felmerül egy kérdés: létezik-e, létezhet-e egyáltalán egy politikai értelembe vett európai identitás? A mély nemzetállami gyökerek ugyanis megkérdőjelezik, hogy Európa az Egyesült Államokhoz hasonló, személyes arculattal bíró politikai közösségként tudjon fellépni. Az egyes emberek számára az Európai Unió ugyanis nem különbözik azon egyéb nemzetközi intézményektől, melyeknek szintén részesei az egyes nemzetállamok. Nemzeti szempontból igazából éppoly személytelen, bürokratikusan gépszerű megnyilvánulás, mint egy ENSZ, EBESZ, NATO, WBO, IMF stb. Függetlenül ezen szervezetek funkcionális és tartalmi mibenlététől.

A nemzeti identitás személyes arculatot biztosít a közösség számára. Ilyenfajta identitás azonban európai értelemben nincsen. Az egyszerű európai polgár számára az EU pusztán egy steril jogi komplexum, mely minden félreérthetőnek vélt spirituális szimbólumot kiirtana állami és uniós szinten egyaránt. Ezzel kívánva biztosítani vallások, népek és pártok-felettiségét. Ezen törekvés az EU részéről a közösségi alkotmányozás kapcsán is tapasztalható volt. Az eredmény azonban az, hogy az Unió továbbra is csak egy arc nélküli szervezet, melynek szabványosító lelkületével nem nagyon akaródzik azonosulni. Ha ez meg is történik bizonyos szinten, az pusztán egy nagyon felszínes érdekkapcsolatként nyilvánul meg, melyben - minden erőltetett szándék ellenére - az egyetlen összetartó erőt a piac különféle lobbijai jelentik.

Európának ugyanis jelenleg nincs olyan étosza, mely alapján a pusztán szabványokra épülő EU-szerkezet egy valódi szerves közösséggé válhatna. A különféle tagállamokban élők nem tudnak miben egységesen hinni. Európa, mint spirituális közösség nem létezik. Az "egy kulturális családhoz" tartozás jelszava önmagában ugyanis nem jelent integrációs erőt. Főleg úgy, hogy az Unió ezen "Európa eszmény" megtalálása érdekében az európai kultúrát is steril módon próbálja kezelni. Hogy választhatná, ugyanis el, mondjuk Beethoven 9. szimfóniáját, vagy Goethét a németségtől, melynek közegében ezen alkotók megnyilvánultak? Méricskélő egyensúlyozásba kezd majd, nehogy az európai identitás keresésében az egyes nemzetek túlsúlyba kerüljenek? Európa ugyanis elválaszthatatlan a nemzetállamoktól, hisz Európa nem Amerika. Ez utóbbi az óvilág magjaiból született, illetve azok hajtásainak egymásba oltásából. A sorsközösség közös gyökeret szült. Európában viszont nem lehet egy egységes, népformáló sorsközösségről beszélni. Ilyen utoljára a római birodalom civilizációja volt.

A római Európa

Róma addig tudott nagy lenni, amíg a római étosz fennállt. Amíg a római polgárjog érték volt, s amíg a római civilizációs tudat integratív erejét nem gyűrte maga alá a kizárólagosság kényszere. Igazából Róma volt az egyetlen, mely hosszútávon politikai síkra tudott emelni egy úgymond európai civilizációs tudatot. Azt is természetesen csak addig, míg a római polgárjog nem devalválódott a könnyű elérhetőség tömegigényeinek oltárán. És a míg a provincializmus kicsinyes félelmeiből adódó zárt gondolkodás nem uralta el magát Rómát. A római civilizációs tudat addig jelentett politikai erőt, amíg nem Róma akart hasonulni a provinciákhoz, hanem a provinciák Rómához. Amíg a belső mag elérhetetlenségének mítosza fennállt. (Nagy) Konstantin már egy félelmekkel teli, provinciális gondolkodású Rómában próbált új életet lehelni az elhaló birodalom eszményébe a kereszténység államvallássá tételével. Abba a birodalmi, civilizációs eszménybe, mely korábban a hűség összetartó erejét adta a különféle nyelvű, de a kizárólagosság nélkül egymásba szervülő világlátást magukénak tudó népek között. Nyugat-Európát ekkor már azonban a provinciális bezárkózás, az egymásra féltékeny világnézetek kezdték jellemezni,ahol a császár és Róma iránti hűséget fokozatosan felváltja a lokális földesúr iránti hűség. Az európai civilizációs, tehát birodalmi tudat lényegének elvesztésével a figyelem már egyre inkább nem befelé, hanem kifelé fordult. A cél már nem az éltető esszencia ápolása, hanem annak kisajtolása lett. Az egység magjának kasztrálásával azonban a civilizációs tudat széttöredezett, s a birodalom menthetetlenül bomlásnak indult. Kiszolgáltatva, s eledelül szolgálva más, kívülről jövő erőknek. A hanyatló Róma helyett éppen ezért a súlypont egyre inkább az éledő Bizáncba helyeződött át, mely a valódi birodalmi eszmény továbbvivőjének számított. Itt ugyanis az ortodox testvériség civilizációs összetartó erejének létrejöttével, egy, a nyugatinál sokkal erősebb integratív civilizációs tudat maradhatott fenn. Sem a Német-Római Császárság, sem a pápai állam, vagy a későbbi nyugati "birodalmak" nem voltak képesek olyan, valódi egységet jelentő, civilizációs értelembe vett birodalomeszményt felmutatni, mint az ókori Róma, vagy akár a középkori Bizánc.

Egy politikai, tehát társadalmi identitás szempontjából összetartó erőt jelentőcivilizációs tudat alapfeltétele ugyanis, hogy az a világszemléletet, mely köré kialakul egy társadalmi közösség, ne egy kényszerű világi vagy vallási dogmatizmus határozza meg, hanem a forráshoz való hűség. A hűség ugyanis soha nem a hivatali bürokrácia iránt nyilvánul meg - jelenjen meg ez egy állam, vagy egy egyház képében - hanem az azt éltető elérhetetlen és éppen ezért transzcendens központi mag iránt. A mag iránt, melynek vonzó ereje a szerves kapcsolódásokon, nem pedig a steril direktívákon keresztül hat környezetére. Elsősorban ezért mondhatjuk, hogy a bizánci civilizáció által tovább élt valami, ami Európában annyi kényszerű kísérlet ellenére sem tudott feléledni.

A széttöredezett, karizma nélküli Európa

Fontos látnunk, hogy Európában a birodalmi identitás szétzilálódásának részét képezte az a folyamat melynek eredményeként egy atomizált, területi "szigeteket" képező feudális társadalmi rend bontakozott ki. Ahol ugyanis a hűbériség megerősödött, ott a hűbérúrhoz való hűség jelentette az elsődleges hovatartozás tudatot, s nem elsősorban a császárhoz, vagy a királyhoz való hűség. Az állam képének kialakulása a hűbériség területi joghatóságához kötődik. A hűbérbirtokok egyre zártabb egységeket kezdtek képezni. Épp úgy, ahogy az európai gondolkozás és világszemlélet is egyre bezárkózóbb, merev lett. Mivel azonban egy valódi birodalom lényege a dinamizmusban, s a szerves kapcsolatok elevenségében rejlik, nem is csodálkozhatunk azon, hogy a középkori Európában - és később is - nem létezhetett valódi értelembe vett birodalom. Nyugat-Európa keresztény civilizációja, a hirdetett egyetemesség ellenére soha nem jelenthetett egy politikai értelembe vett egységes civilizációt. Sem a Rómában centralizált egyház, sem pedig a Német-Római Császárság nem jelentett, egy a rómaihoz hasonló civilizációs tudatot. Az egyházi centralizációból adódó intézményi merevség, az atomizált hűbéri felfogás, s az uralkodók deszakralizálása nem tette ezt lehetővé. Voltak ugyan szentnek nyilvánított királyok, de az ő szentségük kizárólag a római pápa elismerésétől függött. Karizmatikus, tehát közvetlen isteni kegyelem által felkent uralkodó, a hivatalos egyházi kánon szerint nem létezhetett. Annál is inkább, mivel ezen karizmatikus - tehát apostoli - felkentséggel hivatalosan a mindenkori római pápa rendelkezhetett. A korabeli királyoknak ezért nem lehetett püspök kinevezési joga. A római egyház azon törekvése, hogy állandó kontroll alatt tarthassa az európai királyságokat, valójában nem az összeurópai egységet, hanem a széttöredezettséget szentesítette és erősítette.

Az egyház és állam szétválasztása, mint erény, az európai civilizációs tudat szempontjából épphogy kárhozat. A pápaság és császárság közti úgymond invesztitúra-harc lényegében a császár, mint hivatalosan apostoli, tehát püspök kinevezési joggal bíró, főpapi, karizmatikus vallási vezetői cím elnyeréséért folyt egyrészről. Másrészről pedig a pápa, mint Pontifex Maximusnak a római császári cím egyedüli örökösi címének való megszerzéséért. Mint tudjuk sem az egyik, sem a másik cél nem valósult meg. Meg kell azonban említenünk, hogy ezen invesztitúra-harc közepette volt egy uralkodó Európában, aki Apostoli megnevezéssel szakrális uralkodóként, püspök kinevezési joggal élt. Sőt, akinek nevéhez fűződik egy kifejezetten szakrális tett, az ország Szűz Mária oltalmába való felajánlása (ilyen erővel a keresztény világban még legalább két tucat apostoli uralkodó ténykedett, ugyanis kb. ennyien ajánlották országukat "Szűz" Mária oltalmába - a szerk. megj.). István királyról van szó, aki apostoli, tehát pápai közbeiktatás nélküli, közvetlen karizmatikus királyként uralkodott.

Az apostoli rangot, ha hosszú ideig nem is ismerte el Róma, a Szent Korona eszményből adódó felfogás azonban érdekes módon a Kárpát-medence népei számára hosszú időre biztosította azt a civilizációs hovatartozás-tudatot, mely összeurópai értelemben a mai napig nem létezik. A civilizációs tudat lényege ugyanis abban áll, hogy a különféle nyelvű, vallású közösségekhez, családi, törzsi dinasztiákhoz, népekhez - vagy a mai értelemben vett nemzetekhez - elkötelezett egyének, csoportok szerves egységet tudnak alkotni a különbözőségek ellenére is. Ez csak akkor lehetséges, ha a központban egy olyan idea van, mely felette áll a különféle vallási, kulturális, családi és egyéb érdekeknek, s a vele való azonosulás nem sérti az egyes tagok személyi szféráját. Azonban látni kell, ha egy olyan idea áll a középpontban melynek nincs, vagy nagyon gyenge a közösségszervező ereje, az anarchiához vezet. Anarchiához, mely természetszerűleg kitermel egy önkényes rendteremtő erőt.

A szuverenitás birodalmi eszménye

Ahhoz, hogy a központi mag mindenekfelett álló szervező erővel bírjon, nagyon fontos, hogy elérhetetlen legyen. Az elérhetetlenség, vagy sérthetetlenség, mint legfőbb szuverenitásnak elsősorban a központi magban kell érvényesülnie. Máskülönben a részek szuverenitása fog sérülni. A nép szuverenitása tehát elsődlegesen a központi eszmény szuverenitásától függ. És nem fordítva. Ezen fordított gondolkodás ugyanis épp úgy anarchiába visz, ahogy egy személyes szuverenitással nem bíró uralkodó anarchiába sodorja az országát a különféle érdekcsoportoknak való kiszolgáltatottság által. A demokratikus intézmények létrejötte a kontrollt próbálja biztosítani, hogy a kiszolgáltatottságra hajlamos emberi tényező minél inkább kiiktatódjon. Ezen törekvés azonban nem veszi figyelembe, hogy a bürokratikus intézményi rendszer mit sem ér, ha nincs mögötte egy olyan közösségszervező erő, melynek szuverenitása lényegében nem a tiltáson alapul, hanem az érdekcsoportok által való elérhetetlenségén.

Azt is látni kell, hogy a legfőbb szuverenitás nem lehet törvények függvénye sem. Hisz egy adott törvény is maximum annak szellemében nyilvánul meg. A törvény önmagában nem jelent szervezőerőt. A szellemiség, melyben a törvény létrejön, annál inkább. Amennyiben a legfőbb szuverenitás nem érezteti erejét, a nép szuverenitása is csorbulni fog. A törvényeknek a garanciális védelem nevében hozott, egyre bonyolultabb jogi szövevényei ellenére. Amennyiben a legfőbb szuverenitás érezteti erejét, a nép szuverenitása is érvényesülni fog - mindenféle bonyolult jogi garancia és bürokrácia nélkül. Fel kell azonban ismerni, hogy a legfőbb szuverenitás kérdése elsősorban nem jogi kérdés. Vallások, nemzetek felettisége nem jogi kategóriák függvénye. Pusztán steril jogalkotás, azt életre nem tudja kelteni.

Ahogy a nemzeti eszmény éltet egy modern államot, ugyanúgy egy valódi birodalmat, vagy civilizációt a legfőbb szuverenitás eszménye éltet. Többek között ezért mondhatjuk azt, hogy a Szent Korona eszmény nem a nemzettudat, hanem egy kárpát-medencei civilizációs tudat éltetője. A civilizáció szakrális értelemben a benne élők számára maga a világ. Minden, ami kívül van rajta az egy más világ. Éppen ezért egy civilizációhoz tartozás elsősorban egy világhoz való tartozást jelent. Innen közelítve talán érthető az is, hogy a nomád szkíta civilizációs tudat miért ível át különféle nyelveket, törzsi, nemzetségi, hovatartozásokat. Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent egy birodalmi vagy civilizációs tudat, nem lehet pusztán csak vallási vagy nemzeti szemszögből tekinteni erre a kérdésre. Azonban azt is alá kell húznunk, hogy a civilizációs tudat nemzetekfelettisége nem jelent "nemzetköziséget", valamiféle steril nivellációt. Vagy a modern egyen-építészethez és génmanipulációhoz hasonló társadalmi, jogi beavatkozást, és tenyésztést.

A civilizációs tudat egy szerves egészségtudatról, az azt reprezentáló világeszményről szól és nem a steril szabványosításról. A Róma-eszmény, míg mindenek felett állt, hirdetve távolra a nagyságát, addig a provinciális részek számára szervezőerőként jelent meg. Valami elérendő - de lényegében soha el nem érhető - célként. Amint ezen eszményt a tömeg alá rendelték, leszállították a néphez a megfoghatóság kedvéért, maga a "titok", a szentség mibenléte szállt el. Nem maradt semmi, csak az üresség. A káoszból újjászülető középkori világban a vallási centralizmus próbált a Róma-eszmény szervező ereje helyébe lépni. A vallás intézményi központosítása végett azonban a hit épp úgy az egyházhoz való hűség függvénye lett, mint az uralkodó tekintélye. Az uralkodó szentsége innentől kezdve nem önmagától való, hanem csakis az egyháztól függ. Nyugaton a karizma és a szentség intézményesítése egy óriási törést eredményezett a lelkekben. A szentség kérdése ugyanis majdhogynem egy egyházi rang kategóriájává vált. Nyugaton az egyház világi érdekei így paradox módon, lényegében épp a szekularizációt segítették elő, s a valódi szentségtől való eltávolodás irányába hatottak. (Érdekei végett nem a látásra helyezte a hangsúlyt, hanem a követésre.)

Bizánc azért tudta megőrizni és tovább éltetni a birodalmi, civilizációs eszményt, mivel ott az uralkodó megmaradt karizmatikus szakrális uralkodónak. Illetve az egyházszerveződés sem egy centralizált egyen-szemlélet, mint inkább a helyi autonóm közösségek szerves kapcsolódásai mentén történt meg. (Ahol egyébként fontos hangsúly maradt a hit közvetlen megélésén és az ezt elősegíteni hivatott személyes lelki vezető kiválasztásán.)





A szekularizálódó világ

Nyugaton a különféle szerzetesmozgalmak egy idő után már nem jelenthettek segítséget ahhoz, hogy megmaradjon az egyház homogén szellemi, lelki befolyásoló ereje. A reformációval indult, s a szekularizálódás több szintű folyamatában teljesedett ki az a folyamat, mely a különféle természetű, de latin kereszténység alá tartozó népek önazonossági tudatának megjelenéséhez vezetett. A protestantizmus tevékenységének hatására megindult a nyelvi önazonosság, és a nemzettudat kialakulása. Ezzel párhuzamosan pedig a szekularizáció. Ez lényegében egy végeláthatatlan folyamat, melynek kibontakozásához szükségeltetett a középkori egyház külső értelembe vett egységtörekvése. A keresztény univerzalizmus törekvésére válaszul megindult egy világi alapú egységesítő folyamat. A kezdetben lassú, majd egyre gyorsuló globalizáció azonban szintén csak egy külsődleges értelemben vett egyesülés. A szekularizációhoz új ideológiai támasz kellett. Ez a XVIII. század felvilágosodásában született meg, a népfelség elvének materialista képében. Létrejött egy ezen elveken alapuló állam is, az Egyesült Államok. Az óvilágból érkező bevándorlóknak nem jelentett problémát a különféle származási gyökér, hisz mindannyian betelepültek voltak, akik sorsközösségben együtt szülték meg az amerikai nemzettudatot. (Az indiánok mint őslakók kárára természetesen.) E nemzettudat felette áll az egyes szövetségi államokhoz való tartozásnak. Amely igazából - egyes kivételektől eltekintve, mint pl. Texas - nem jelent egy "kvázi" nemzettudatot. Az amerikai étosz kialakulásához azonban számtalan jelenség társult, s kétség kívül mások az árnyalatok a protestáns Közép-nyugaton, mint a kozmopolita New Yorkban. Ez utóbbiban élők jó része számára nemhiába jelent Amerika mást, mint a Denverben élőknek mondjuk. S ne feledjük, hogy az ország történetében volt egy vízválasztó, mikor több nemzetállami alapú szövetséggé alakulhatott volna át az USA. Az Észak és Dél közti polgárháború elsősorban két világszemlélet harca volt, s nem a gonosz rabszolgatartók és a jóságos jenkiké. Nemhiába, hogy a déli államokban a mai napig más típusú az amerikai identitás, mint a kozmopolita keleti és nyugati parton, mely elsősorban már nem is amerikai, mint inkább nemzetek feletti "világpolgári". Természetesen a szó nem civilizációs vagy birodalmi, mint inkább multinacionális értelmében.

A nemzet és birodalom kérdése

Európában először külön nemzetállamok jöttek létre, melynek folyamatában a domináns államok terjeszkedési igényei és az abszolút-nemzeti törekvései határozták meg az európai diplomáciai légkört a második világháborúig. A nemzeti hevület ideiglenes kiégetése után Nyugat-Európában megindult egy nemzetek feletti, uniós törekvés. A hidegháború árnyékában ezen törekvés elsősorban gazdasági és nem politikai színtéren indult útjára. Annak elmúltával azonban e folyamat a politikai síkon, térben és időben egyre inkább kiterjedt. Mára pedig már bátran állíthatjuk, hogy az úgynevezett európai integrációs folyamat, szép lassan, de következetesen halad a nemzeti joghatóságok fokozatos felszámolásának útján. Látható az is, hogy Amerikától eltérően, egy kvázi Európa-nemzet kialakulására jelenleg nincs mód vagy lehetőség. És igazából igény sem azok körében, akik a jövőbeli EU-t egy multinacionális szuperállamként látnák szívesen. Először is, fontos látnunk, hogy egy kulturális értelembe vett nemzet elsősorban a nyelvhez, s nem területhez kötött. A politikai értelembe vett nemzet, viszont elsősorban területi, politikai és nem nyelvi hűséget jelent. Annál is inkább, mivel egy politikai nemzet alá több etnikum, kultúra tartozik általában. Egy politikai nemzet létrejötte elsősorban katarzisban kulmináló lelki igényből fakad. Ez nem pusztán adminisztratív kérdés. Önmagában az amerikai alkotmány nem "csinált" volna egy nemzetet, ha nem lett volna rá a telepesek közt igény.

Másodsorban, észre kell vennünk: a politikai értelembe vett nemzet (nemzetállam), mint területi joghatóság nem tűr meg magában más politikai nemzetet. Kivéve akkor, ha ez a politikai nemzettudat civilizációs tudattá alakul át. Ebben az esetben a különféle területi joghatóságok nem egy másik (legyen ez uniós, vagy szövetségi) területi joghatóság alá rendelődik, hanem egy közös egység-eszme alá. Ezen egység-eszme azonban a legkevésbé sem egy vallás vagy ideológia. Ahogy a Róma-eszmény sem jelentett vallást vagy ideológiát. Sőt igazából le sem volt írva - ahogy a Szent Korona eszme, vagy egy nomád birodalmi tudat sem. Mégis a birodalom részei tisztában voltak azzal, hogy amíg Róma számukra a sugárzó szabadság forrását jelenti, addig ők is szabadok. Ha Róma fénye kihuny számukra, ők sem lehetnek szabadok. Függetlenül attól, hogy a szenátus, vagy a császár kezében a hatalom. Ugyanez igaz volt a Szent Korona országaira és népeire is. A Szent Korona szuverenitása nem függ az uralkodó személyétől, a dinasztiától, vagy akár a rendektől.

Téves az a megközelítés, mely a birodalmi eszményt a nemzetállamok területi joghatóságának szintjén kezelik. Vagy mikor egy abszolutista monarchia dinasztiahűségéhez rendelik hozzá. Ebben az értelemben például a Habsburg "birodalom" épp úgy nem tekinthető ténylegesen birodalomnak, mint mondjuk a Német Római Császárság. Ugyanis egyikük sem jelentett civilizációs tudatot. A Német Római Császárság a hűbérurak területi joghatóságainak torzsalkodásai, míg a Habsburg monarchia a dinasztia családi önkénye alá rendelődött. Azonban egyik "birodalomnak" sem volt Rómához hasonló "étosza".

Épp úgy téves megközelítés az is, mikor a Szent Korona eszményét magát nemzetállami területi joghatóságként értelmezik. Az, hogy a föld a Koronáé, nem jelenti azt, hogy politikai értelemben egy államról beszélünk. A Korona ugyanis felette áll a területi joghatóságnak. Az, hogy kisugárzása a Kárpát-medencére vonatkozik, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy egy politikai, vagy akár egy kulturális nemzettel kellene azonosítanunk. Amennyiben a politikai nemzet megmarad, mint legfőbb hatalmi tényező, természetesnek kell vennünk, hogy önmagán belül nem tűr meg más, vele egyenrangú területi joghatóságot. Az Egyesült Államok paradoxona épp ez volt a XIX. század közepén, mikor az arisztokratikus szemléletű déli államok lényegében nemzetállamként kezdtek el viselkedni, s formálódott egy "másik" Amerika-tudat. Itt többről volt szó, mint a konföderáció kontra föderáció küzdelme. A polgárháború lényegében arról is szólt, hogy az Egyesült Államok teljesíti-e azon küldetését, hogy a világ első szuperállama legyen, mint a nemzetek feletti szervezetek "anyaállama", avagy a nemzetből civilizáció válik. Mint tudjuk nem ez utóbbi történt meg, s az amerikai patriotizmus innentől kezdve, a szabadság eszményét megtévesztő módon felhasználó nemzetközi szerveződések és érdekcsoportok szolgálatába lett állítva.

Ezen folyamatnak leggroteszkebb kibontakozását napjainkban, a huszonegyedik század elején láthatjuk. Amerika számára a szabadság eszményének valódi nemes lényegét "elfújta a szél". Ami maradt, az annak pusztán tömegcikként gyártott olcsó mása. Az Egyesült Államok tehát a legkevésbé sem tekinthető egy rómaihoz hasonló civilizációs tudattal bíró birodalomnak. Amit napjaink Amerikájában látunk, az a nemzettudat feláldozása: nem az öntudatosságból eredő valódi szabadság, hanem a rabságba döntő öntudatlan fogyasztás oltárán.

Európa mint "szuperállam"?

Az úgynevezett európai integráció kapcsán tehát elsődlegesen tisztán kell látnunk, hogy egy leendő szuperállammal a politikai értelembe vett nemzetek, természetéből adódóan összeegyeztethetetlen. Azt is látnunk kell, hogy Amerikával ellentétben, egy úgymond Európa-nemzetállam azonban nem tud létrejönni. Egyrészt a már meglévő nemzetállamok végett, másrészről az Unió steril, bürokratizmusa, harmadrészt pedig a tényleges sorsközösség, s a katartikus nemzetteremtő igények hiányából adódóan. Azonban nem feledhetjük, hogy egy multinacionális szuperállamnak létrejöttéhez - mivel a kulturális máz ellenére alapvetően fogyasztói gazdaság alapú - elsősorban eladható "márkára" van szüksége az eladhatóság kedvéért, s nem szellemi közösségre. Egy olyan márkához, melyhez - ha lelkileg nem is - de legalább érdekkapcsolat alapon csatlakozni lehessen. Azonban az egyéb nemzetközi szervezetekhez hasonlóan továbbra is megmaradjon az arctalanság és a "százarcúság" rideg, gépszerű állapotában. A cél, a minél hatékonyabb ellenőrzés.

Tisztán látható, hogy az Amerikában testet öltött, nemzeti szenvedéllyel fűtött "szuperállami" megnyilvánulásnak egy nemzetek nélküli európai hivatali változata jön létre. Egy személyi és nemzeti karakter nélküli Európa. Rómának volt személyisége, az EU-nak nincs. Róma személyisége azonban nem a császár személyén vagy a hatékony hivatalszervezésen állt, hanem Róma "mítoszán". Mely elsősorban nem volt alárendelve a piacnak. Ugyanis az áldozatvállalás nem merült ki pusztán az anyagi túlélés érdekei szintjén. Élt egy magasabb eszmény, melynek minden alárendelődött. Brüsszelről, manapság az európai polgár számára nem a szabadság és a nagyság jut az eszébe, hanem a különféle szabványok, direktívák és bürokratikus intézmények. Azon szervezetek, melyeket csak a haszon és érdekkapcsolat fűz össze, rendkívül gyöngék és sérülékenyek. Tagjai bármikor egymás ellen fordulnak, amint érdekei úgy hozzák. Kivéve, ha van egy olyan összetartó kovász, mely az állandósággal való kapcsolatot jelenti a részek számára. Ezen felettes spirituális mag hiánya a szabadság lényegétől fosztja meg a közösséget. Rómában is voltak rabszolgák, viszont voltak szabadok is. Ma viszont az Európai Unió összes állampolgára a rabszolgaság eufemisztikus megnevezésével humán erőforrásként van feltüntetve. Szabadnak címkézve, de valójában rabszolgaként kezelve az emberi élet mindenre kiterjedő, kódokkal dolgozó ellenőrzési rendszerében. A jólét és a biztonság nevében, de a személyes élettér és a tudatosság rovására. Az emberi lét egyre szűkebb szféráiba behatol a kontroll, a mindenről, mindenkiről való informálódás vágya. Az Európai Unió jelenleg ugyanis megtestesíti azt a szellemiséget, mely összekeveri a jól informáltságot a valódi tudással. Míg az előbbi pusztán a másik kontrollálásáról szól, az utóbbi az önismeret adta szabadságról. Míg az előbbi pusztán technikai kérdés, az utóbbi lelki hozzáállás. Ami személytelen, az lelketlen s mint ilyen, a kihasználásra, az öntudatlan szolgaságra épül. Az ismereteken túl az igazságot látni hivatott tudás kérdése elválaszthatatlan attól, ahogy a dolgokhoz viszonyulunk.





"Az európai skorpió jelene"

A piac legfőbb szuverenitása - avagy a piac "istenítése"

Napjaink társadalmait, több egymásba érő viszonyrendszer határozza meg. Törzsi szempontból a családi hovatartozás, a vér a meghatározó. Vallási viszonylatban viszont az imádat tárgyát jelentő istenség, s annak törvényeinek betartása. Ideológiák szempontjából a viszonyt elsődlegesen a politikai doktrína menti "elvtársiasság"határozza meg. Nemzeti szempontból a kultúra s a nyelvközösség a meghatározó. A nemzetállam viszonyában viszont a területen élők közössége s a terület iránti hűség az elsődleges, meghatározó integrációs erő. A fogyasztói társadalmakban azonban mindezen identitásképző viszonyulási szempontokat felülírja, illetve maga alá rendeli a piac mindenhatósága. Egy szabadpiaci felfogást alapul vevő társadalmi berendezkedésben ugyanis a piac jelenti a legfőbb rendező elvet, függetlenül mindenféle humanista jogi köntös ellenére. Ebben a felfogásban a piac szabadságának biztosítása maga után kell, hogy vonja a családi, vallási, világnézeti, nemzeti s egyéb társadalmi azonosságtudat szabadságának érvényesülését. A piac legfőbb szuverénként való elismerése viszont egyet jelent a piac természetének kvázi "istenítésével". A gyakorlatban ez nem jelent mást, mint egy tudatos önkorlátozást, önuralmat természeténél fogva nem ismerő szervezőerő abszolutizálását. A piaci önszabályozás ugyanis csakis öntudatlan formában, a tagok önazonosságának elvesztése után jelentkezik, a burjánzó tenyészet természetének megfelelő önkollapszis által. A piac legfőbb szuverenitása alá rendelés tehát nem jelent mást az emberi közösségeknek, mint annak természetéhez való hasonulást. Mindez természetszerűleg vezet az anyagi szemlélet és viszonyulás öntörvényű kiteljesedéséhez. Amilyen ugyanis a központi szempont, olyan lesz a társadalom látása is. Egy elsődlegesen piaci szempontú társadalmat egyértelmű, hogy elsősorban az abszolút öncélú, burjánzó tenyészetnek megfelelő minőségű látás fogja meghatározni. A burjánzó tenyészet lényege abban rejlik, hogy elsődleges mozgatója a felélés, és a mindenre való kiterjedés, magán kívül, minden más önálló felszámolása. Ebből a szempontból az "egyesülés" nem a részek saját természetének megfelelő önszervező képességét fenntartó egészségről szól. Az egészséges szemlélet elvesztése pedig mindig az egyedek önfeladásából élő öncélú burjánzás elhatalmasodásához vezet. Ekkor az egyedek arctalan sokasággá válnak, ahol minél hasonlóbbakká válnak egymáshoz, a túlélésüket annál inkább veszélyeztetettebbnek érzik. Ennek következménye egy olyan exponenciálisan növekvő öngerjesztő folyamat, mely az önállóságot már pusztán a "több" és "nagyobb" ösztönzésében látja. Az egyen szemlélet minél inkább kiterjed, az egyedek túlélési félelme annál inkább nő, s a figyelem az egészről egyre inkább a részletek felnagyítására irányul. Miközben az egész látását egyre inkább elveszíti. A piacszemlélet paradoxona lényegében ebben rejlik. A központi elv, ha nem az egészség látását segíti, a sokaság, a mennyiség uralmát hozza el. A törzsi, vallási, ideológiai és nemzeti önkények után napjainkra a piac önkénye az, ami az egészség szemlélettől eltávolítja a társadalmakat.

A multinacionális Európa

Az Európai Unió úgy tűnik, megállíthatatlanul halad egy étosz nélküli bürokratikus szuperállam irányába. A "nemzetek Európája" jelszó pedig megmarad az európai szélsőjobboldali pártok privilégiumának. Ezzel is gyorsítva az előbbi folyamatot. Ahhoz, hogy az európai civilizációs tudat politikai síkra forduljon, fel kellene adni a piac-központúságot. A birodalmi tudat lényege ugyanis az "eszmény-központúságban" rejlik. Amíg ez nincs, a különféle nemzeti, vallási - s a bevándorlók által újra európai problémává váló -, törzsi különbözőségeket nem lehet egységben kezelni. A szuperállami út sematizáló, szabványosító szemlélete ugyanis ezen kérdéseket természetéből adódóan nem organikusan, hanem steril úton próbálja kezelni. Ennek következménye pedig a kényszerű elfojtás, semmint az átlényegítés. A multinacionális felfogás úgy egységesít, hogy a dolgok valódi természetét egy álarc mögé rejti. A multinacionális globalizáció nem a különböző természetű dolgok látásáról szól, hanem a minőségek egységesítéséről, kiszínezésükről. Egy multinacionális szemléletben a figyelem nem az eredeti természet megőrzésén és egyben tartásán van, hanem a különböző természetű dolgok azonossá tételén és azok csomagolásán. Ennek következménye egyértelmű: az ember egynek látja azt ami különböző, s különbözőnek azt ami egy. A felületi megtévesztés pedig egyre eltávolít az eredettől. A globalizáció ellenére éppen ezért az egyesülés csak látszólagos. Az ember külsődlegesen egyre több lesz, míg ami emberré teszi, egyre kevesebb. Az embertelen emberszerűség természete, hogy mindent felfal, amíg saját súlyától, össze nem roskad. A mennyiség, a sokaság ezen determinizmusából a kilépést, a tömegszemlélet átlényegítése jelenti. Ehhez azonban szükség van egy önazonosságot jelentő karakterre, személyiségre, mely mindezt meg tudja lépni. A törzsi, vallási, vagy egyéb világnézeti, nemzeti személyiség átlényegülése a nem dinasztiához, valláshoz, ideológiához, és nemzethez kötött birodalomszemlélet felismerése. A különböző autonóm szerveződések organikus - tehát egységben látó - szemléletéről. Egy multinacionális, vagy akár internacionális világlátásban ugyanis a külső szervezeti egység ellenére a hangsúly a belső elválasztáson, és a különböző részek versenyén van. Egy organikus birodalmi szemléletben, viszont a hangsúly a belső egységre és kapcsolódási pontokra helyeződik, semmint a különbözőségek versenyére. Egy organikus társadalmi felfogásban az összetartó erőt nem az intézményi szerkezet adja. Az pusztán egy váz, mely nem uralhatja az azt működtetőket. A bürokratikus tömegvonzás legnagyobb csapdája ugyanis ez. A részek szuverén élettere megmarad, hisz a figyelem nem az anyagcsere, a fogyasztás körül forog, hanem a tudatosság körül. A rész ugyanis minél inkább tisztában van önmagával, annál inkább tudja saját természetének valós határait, s feleslegesen nem akar kiterjedni oda, ahol semmi keresnivalója. A multinacionális szemléletnél ez nincs meg, hisz azt a piac, a fent ecsetelt tenyészetszemlélet mozgatja, mely egy igen szapora, magas túlélési képességű, viszont alacsony tudatosságú szervező erő. Mivel a burjánzás lényege a részek öntudatlanosítása, egy piaci szemlélet vezérelte társadalom kifejlődése nem a tudatosság, hanem az öntudatlanság irányába mutat. Az ismeretek elérhetősége és dömpingje ezen a tényen semmit nem változtat. Amennyiben ugyanis az ismeretek nem az önismeretet szolgálják, hanem pusztán a másiktól való különbözőséget akarjuk meglátni benne, akkor nem a tudatosságot, hanem épp az öntudatlanságot segítik elő. Számtalan álarcot és jelmezt ölthet fel az ember, s a társadalom is, anélkül, hogy tisztában lenne saját valós határaival. Aki pedig nincs tisztában saját magával, kihasználhatóvá válik. Olyan arctalan erők részéről, melyek számára, öntudatlansága révén, láthatatlanok. Ahhoz, hogy meglássa, és saját természetének megfelelő életterét biztosítsa, s természet adta feladatát ellássa, tisztán kell látnia önmagát. Az öntudattal bíró részek együttműködése mindig magasabb rendű, mint az öntudatlan rabszolgák és katonáké. A szabad ember és a szabad harcos lényege a tudatosság adta minőségi életben rejlik. A fogyasztói társadalomban azonban a minőségi élet nem a tudatosság, hanem a kényelem szinonimájává degradálódott. És mint ilyen, az előbbi egyáltalán nem feltétele neki. A minőség fogalma így a mennyiség alá rendelődik, s így még a látás meglátásának képessége is elveszik. A minőség, ahogy a szabadság fogalom is aprópénzre váltódik, s pusztán felületileg értelmezhető. A külsődleges szabad mozgás nem feltétlenül jelent szabadságot, ha a kiszolgáltatottság nő. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy egy piaci szemléletű Európai Unió integrációs folyamata szinte szükségszerűen kell, hogy - az ellenkezések ellenére - egy olyan hivatali "szuperállamba" kulmináljon, ahol a szuverenitás, a piac burjánzó természetének megfelelő "szuverenitást" kell, hogy jelentse. Az úgymond "nemzetek Európája" elképzelés pedig önmagában nem jelent semmit, ha ezt a piacközpontú szemléletben próbálná valaki létrehozni. Sőt ebben az esetben nem jelentene mást, mint egy retrográd, természetellenes irányt. Ugyanis látni kell azt, hogy mindennek megvan a maga sorsszerű kifejlődése. Egy piacgazdaság alapú Európai Uniónak ez az úgymond "szuperállami" létté válást jelenti.

"Nemzetek Európája", avagy az Európa-birodalom kérdése

Látni kell azt is azonban, hogy az európai szélsőjobboldal sovinizmuson túl lépni képtelen hozzáállásából adódóan a "nemzetek Európája" törekvés jelenleg nem képes kilépni a történelem szükségszerű fejlődési folyamából. Amíg az európai másként gondolkozók (legyenek törzsi-vallási tudatú bevándorlók vagy nacionalista alapú honpolgárok) különféle szubkulturális törzsi, vallási, ideológiai, vagy nemzeti alapon próbálják valahogy felülírni a piaci szemléletet, addig mindenféle "nemzetek Európája" törekvés kudarcra van ítélve.

Egyrészt azért, mivel hiányzik belőlük az az univerzális szemlélet, mely nem az egyik vagy másik rész önkényével, annak abszolút kiterjesztésével próbálja megteremteni az egységet. Másrészről azért, mert védtelenek a piaci szemlélettel, mint egy sokkal nagyobb túlélési képességgel bíró, gyors külső átalakulási, alkalmazkodási képességgel bíró, multinacionális szervezőerővel szemben. Ennek arctalan személytelensége tökéletes álcával bír, s így az ellene való "küzdelem" reménytelen.

Látni kell azt, hogy a "nemzetek Európája" törekvés pusztán egy olyan civilizációs birodalmi szemléletben életképes, melyben a központi szervezőelv kiemelkedik a történelmi változásoknak kiszolgáltatott, múlékony ideológiai, külső értelembe vett vallási, dinasztikus és egyéb piaci igények szerinti divatáramlatok köréből.

Amíg a római eszmény élt, rómainak lenni egyet jelentett Róma szemével látni. S nem pusztán Rómára tekinteni, valami szolgai vallási, vagy ideológiai, családi imádat tárgyaként. A római szabad polgár lényege - amíg nem értéktelenedett el - nem pusztán egzisztenciális jelleggel bírt. Sokkal inkább szimbolizálta a valódi szabadság jelentette öntudatot. A szabad római egy volt Rómával, s Róma egy vele. Ez a látszat ellenére nem Róma és a római vezetés fetisizálásáról szólt. Épp úgy, ahogy a Kárpát-medence vonatkozásában a Szent Korona legfőbb szuverenitása sem jelentette annak fetisizálását. Sokkal inkább a valódi szabadság eszményének kifejeződését, központba állítását. Ebben a látásban a romolhatatlan, időtlen eszmén van a lényeg, melynek szervezőereje tudatosság alapú. Ellentétben az öntudatlanságra épülő piacközpontúsággal. Jelenleg ugyanis a nemzetköziség címén Európa lúgozása folyik. A szuperállami törekvésekhez ugyanis kozmopolita szellemiség kell. Ezen kozmopolita szellemiség éltetője pedig a standard szállodák, standard ételek és italok, ruhák, házak, városok sokszínűnek látszó sematizmusa.

Ezen "étosz" nem szól másról, mint a teljesítmény pontok gyűjtéséről a munka, az étel, a ruhák, a kocsik, a nők, a férfiak stb. fogyasztása területén. A fogyasztás étoszán kívül persze ott az egzisztenciális félelemkultusz egymásba kapaszkodó kiszolgáltatottsága is. Ahogy a terrorfenyegetettség félelemre építő "közösségszervező" ereje is. Ezek azonban mind profán, gyors lejáratú fogyasztói "étoszok" melyeket mindig cserélni kell. Ugyanis azok a humanistának mondott értékek, mint a szabadság, egyenlőség, szimpla felületes lózungokká váltak, ahol a fizikai szabadság mögött lelki és tudati rabszolgaság és súlyos megvetések, lenézések rejlenek. Napjaink Európájában a fizikai befogadással egyetemben egyre nagyobb lelki elzárkózás tapasztalható mind egyéni, mind pedig különféle társadalmi csoportok között. Köszönhetően annak, hogy az európai társadalmak integrációja jelenleg egy pusztán anyagi számszerűsítő középpont körül szerveződik. A kölcsönösség alapú, organikus szemléletű nemzetek Európájának azonban egy spirituális közösségen, s nem pusztán egy számközpontú, steril jogalkotáson kell alapulnia.
Olyan nemzetek Európájára van tehát szükség, mely nem a piac, hanem a fent ecsetelt birodalmi értelembe vett szabadság és szuverenitás európai arculatú eszménye körül szerveződik.

Európának tehát nem egy "Európa-nemzetté" vagy egy Európa "logóval" ellátott nemzetközi "céggé" kell válnia, hanem egy politikai értelemben vett civilizációs közösséggé - ha úgy tetszik, birodalommá.

Nem kell a birodalom , nem kell az Európai Egyesült Államok , mi az európai nemzetek államát akarjuk, a zsidók nélkül, a zsidó bankárok nélkül, iszlám bankrendszerrel. Az uzsora civilizációt felszámolni, zsidót elűzni a pénzügyektől , és soha a közelébe sem engedni. Minden országból ki tiltani a zsidókat , csak Izraelben élhetnek más ország nem fogadhatja be őket. Így nem nőhetnek az emberiség fejére . Ha dolgoznak esznek , ha veszekednek egymást öljék, de ne zsarolják a világot, nincs hollókoszt, nincsenek egymásra uszított nemzetek , nincs kiválasztott nemzet, még egyszer , ha dolgoztok esztek , ha veszekedtek egymást ölitek meg . Ti választatok kiválasztottak, de csak ebből az alternatívából , és marad még egy a halál ez is lételemetek.


Na, mindegy. Vagy dehogy is. De olyan reménytelennek tűnik ezt újra és újra elmondani....



Közben lefarolt az MDF , az SZDSZ, tűnik az MSZP , és halványodik a FIDESZ KDMP, a zsidók kapaszkodtak a szekérre, ezért halványodik. Távolban szürkűlik az LMP, és egyre csak jön fel a jobbik , de gáncsolják jobbról is balról is a hollókosztosok, ha befutnak lesz élet az EU nélkül is , monetáris jogokat visszavesszük, iszlám bankokat alapítunk , uzsorásokat kiűzzük, és közpénzrendszert vezetünk be. Ezeket a disznókat pedig levágjuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése