Üzenet a túlvilágról

Üzenet a túlvilágról

4 barátnő megbeszélte, hogy elmegy este moziba, a 21:00 órás filmre.
A megadott időpontban elmen

tek a mozi elé, de csak 3-an. A 4. lánynak se híre, se hamva. Gondolták késni fog, ezért bementek a moziba. Megnézték a filmet,  kimentek a mozi elé. A barátnőjük még mindig nem volt sehol. Elindultak az egyik lány házába. Út közben, a mozitól nem messze, látták, hogy egy nagy tömeg állja el az utat. Megkérdezték, mi történt! Az egyik lakostól tudták meg, hogy 21:03-kor szándékosan elütöttek egy lányt. A 3 barátnő közelebb ment, és látták, hogy akit elgázoltak, az a barátnőjük volt.
Az út többi részét sírva tették meg.
Mikor odaértek a házba, az egyik lánynak egy őrült ötlete támadt: idézzék meg az elhunyt barátnőjük szellemét. Nehezen ugyan, de a többiek is belementek.
Az asztalhoz ült a 3 barátnő. Gyertyákat gyújtottak -bár korom sötét este volt kint- elhúzták a függönyt. Megfogták egymás kezét, majd elkezdték mondani: Sarah (hívjuk így), kérlek, ha itt vagy, adj jelet! Majd hirtelen a függöny felszállt, és a gyertyák kialudtak. Mikor meggyújtották őket, látták, hogy a tükörre rúzzsal fel van írva: itt vagyok! Az egyik lány ezt mondta: Sarah, ha tudsz, kérlek áruld el, ki ölt meg. Bekapcsolódott a telefon üzenetrögzítője, egy üzenetet jelzett. A lányok meghallgatták, Sarah szólt bele: A... aki megölt... Justin (nevezzük így) ... Justin ölt meg!
A lányok elborzattak! Szörnyen megijedtek.
Összeszedték magukat, és felhívták a rendőrséget, hogy bejelentsék, ki követhette el a gázolást.
A rendőrség elment Justinhoz, aki mindent bevallott. Valóban ő volt a gyilkos!

anyai ösztön

Ez a történet az anyai ösztönökről mesél, amelyek néha olyan erősek, hogy legyőzik még a halált is.

Késő éjszaka volt már, amikor egy házaspár a hegyoldalban lévő sötét országúton haladt az autójával. Nagy volt a köd, a keskeny út veszélyesen kanyargott, szinte semmit nem láttak, ahogyan a tejszerű képződmény beborította az egész völgyet.

Így haladtak hosszú ideig, amikor a rossz látási viszonyok ellenére váratlanul észrevették, hogy egy nő csetlik-botlik az úttest közepén, és hevesen integet feléjük. A férfi ijedten lépett a fékbe, és éppen a nő előtt állt meg.

Mindketten kiugrottak a kocsiból, a nőhöz szaladtak, akinek véres volt a ruhája, és kétségbeesetten kérte a segítségüket. Nem sokkal korábban ugyanezen az úton haladva megcsúszott a kocsijával, ami áttörte a szalagkorlátot, és egy sziklán fennakadva bármelyik percben lezuhanhatott. Azt kérte tőlük, segítsenek kiszabadítani a kisbabáját, aki az autóban rekedt.

Annak ellenére, hogy sűrű köd volt és fekete éjszaka, a férfi azonnal a meredélyhez futott, és a gyermeksírás hangját követve, lemászott a kocsihoz. Amikor bepillantott az autó belsejébe, látta, hogy egy felnőtt is van ott a kormánykerékre borulva, de úgy tűnt, már meghalt. Minden erejét megfeszítve, valahogy kinyitotta a csomagtartó ajtaját, és azon keresztül sikerült elérnie, majd kihúznia a kisbabát. Ezek után a gyermekkel a karjaiban, visszamászott a meredek hegyoldalon a feleségéhez.

Alig várta, hogy az anyát megnyugtatva, kezébe adhassa a kisgyermekét, de mire felért az útra, meglepetten látta, hogy felesége egymagában ácsorog, és a másik nő nincs sehol. Megkérdezte az asszonyt, hová tűnt az anya. A felesége azt válaszolta, hogy miután a férfi lemászott a roncshoz, a nő követte.

Ekkor a férfi átadta feleségének a síró babát, és ismét lemászott az autóroncshoz, hogy jobban szemügyre vegye a másik személyt, aki a kormánykerékre bukott. Amikor megmozdította a holttestet, és meglátta a halott nő arcát, döbbenten jött rá, hogy nem más az, mint az édesanya, aki nem rég megállította őket.

A titokzatos barbadosi mozgó koporsókra máig nincs magyarázat

 

A lenti történetet nagyjából mindenki ismeri, aki csak egy kicsit is érdeklődik a természetfeletti, még inkább a kísértetek és a túlvilág iránt. Nos, a történetben egyetlen kísértetről sem lesz szó, de a "hátborsókonzervet" így is elő lehet venni.

A történet főszereplője egy kripta amely a Krisztus Egyháza temetöben található, Barbados délnyugati részén.

Lebetonozott koralltömbökből épült, bejáratát cementtel pecsételték le. Eredetileg egy bizonyos James Elliott nevű úriember rendelésére épült, ő maga azonban sohasem nyugodott benne.

Ez a világ egyik legrejtélyesebb és leghíresebb, paranormális tevékenységet bizonyító esete, itt kezdtek el ugyanis titokzatos okoknál fogva, egy családi kripta koporsói minduntalan elmozdulni, illetve olyan helyzetet felvenni, melyre máig nem találnak magyarázatot a hasonló eseményekkel foglalkozó kutatók.
 

A világ egyik legijesztőbb kriptája
Thomas Chase, egy helybéli ültetvényes 1807-ben megvásárolta ezt a sírboltot családja számára az említett temetőben.
Arra, hogy azt használni is kezdjék, nem kellett sokat várni, még abban az évben ide temették rokonát, Goddard asszonyt.
1807 Mrs. Thomasina Goddard
Mrs. Thomasina Goddars idős hölgy volt, teljesen természetes halált halt. Halála után fakoporsóba helyezték a testét, és a kriptába temették.
Mrs. Goddard után a közeli birtok tulajdonosa és családja ugyanebbe a kriptába temetkezett. Thomas Chase, a családfő, hirtelen haragú, kegyetlen ember volt. Ezredesi rangban szolgált, rabszolgái gyűlölték és rettegtek tőle. Saját családjával sem bánt különbül. Méltán mondhatni, hogy Barbados egyik legutáltabb embere volt, bár gyanítható, hogy őt ez cseppet sem zavarta.
(Olyat is lehet erröl olvasni, miszerint Mrs. Goddard a Chase család rokona volt, Thomas Chase anyósa. Ez azonban nem valószínű, mivel a Chase család minden tagja ólommal bélelt koporsót kapott nyughelyül, akkor hát miért temették volna nagyanyjukat sima fakoporsóban? Persze ettől még lehetséges, a források nemcsak ebben az egy dologban térnek el.)
1808 Mary Anna Chase
 A kétéves Mary Anna Chase volt a Chase család első halottja, akit Mrs. Goddard kriptájába temettek.
Mary Annát, mint ahogy később a család többi tagját is, ólommal bélelt koporsóban helyezték örök nyugovóra. Hogy miben halt meg a kislány, nem tudni, de abban az időben nem volt ritka a gyermekhalandóság. Valószínű, hogy betegség következtében hunyhatott el. Nem úgy, mint nővére...
1812 Dorcas Chase
Dorcas tizenhét éves volt, amikor meghalt. Állítólag halálra éheztette magát (szerintem ez passzív éhezés lehetett, s ezalatt azt érteni, hogy az atyai nyomástól összeroppant lánynak enni sem volt kedve) Dorcas tehát meghalt, és húga valamint Mrs. Goddard mellé temették, szintén ólommal bélelt koporsóban.
A néger koporsóvivők elrendezték egymáson a két koporsót: Dorcasét a földre fektették, Mary Annáét pedig ráhelyezték Dorcas koporsójára. A sírboltot ismét lepecsételték.
1812 Thomas Chase
Szegény Dorcas csak egy kis ideig bírta volna még ki, és megszabadul zsarnok apjától. Alig egy hónappal a halála után Thomas Chase is kilehelte bűnös lelkét.
Amikor felbontották a kriptát, a gyászoló tömeg egy emberként hördült fel. Mary Anna koporsója fejjel lefelé állt a fal mellett. A megdöbbent néger rabszolgák elrendezték a koporsókat: a lányokat ismét "egymásra", apjukat pedig melléjük helyezték. Nem mellékesen Thomas Chase koporsója volt vagy 120 kiló, és nyolc ember vitte a helyére.
1816 Charles Brewster Ames:
A 11 éves fiú hol Charles néven található meg, hol Samuel néven. Nem világos, hogy milyen kapcsolatban állt a Chase családdal (alighanem semmilyenben). Talán az új birtokos fia lehetett.
Halálakor a kriptában helyezték nyugovóra. Előtte azonban rendet kellett tenni kissé, ugyanis a bent lévő koporsók összevissza hevertek, mintha csak valami óriás hajigálódzott volna velük.

 A koporsókat ismét elrendezték. Dorcas és apja koporsói kerültek alulra, Mary Anna és Charles koporsói pedig a két nagyobbra. 
A kriptát ezúttal is megvizsgálták, de behatolásnak semmi nyomát nem találták.
1816 Samuel Brewster:
A felnőtt Brewster temetésekor enyhén szólva is nagy tömeg gyűlt össze. Nem érte őket csalódás, mivel ismét kisebb káosz fogadta őket a kripta belsejében.
A rabszolgák ismét rendet raktak, s mivel a titokzatos erőhatások miatt Mrs. Goddard fakoporsója szétment, azt is összedrótozták. Mielőtt lepecsételték a kriptát, ismét körbekutatták a falakat, vagy titkos ajtót, vagy időszakos vízeret keresve, amely a koporsókat forgatná, de megint nem találtak semmit.
1819 Thomasina Clarke:
Hogy ő ki volt, erről már végképp nem található semmi. Viszont halála után meglehetősen prominens személyiséggé vált, amennyiben Barbados kormányzója, Sir Stapleton Cotton is elment a temetésére. Persze a kormányzó részvétele nem annyira Miss Clarke-nak szólt, sokkal inkább a titokzatos kriptának.
Az ekkorra már szinte szokásosnak mondható rendrakás után (egy koporsó sem ott volt, ahova elhelyezték őket), a kormányzó személyesen kutatta át a kriptát, finom homokkal szóratta fel a talajt, végül lepecsételte a lebetonozott bejáratot.
Ezután nem sokkal egy tragikus csecsemőhalál is bekövetkezett a családban, 1808-ban vitték a kriptába Chase lánya, Mary Ann holttestét, 1912-ben pedig másik gyermeke is elhunyt, Dorcast 1812-ben, júliusban helyezték örök nyugalomra a sírboltban.
Még ugyanebben az évben maga Chase is meghalt, azt a látványt azonban, ami a temetési menet szeme elé tárult, mikor felnyitották a sírt, hogy elhelyezzék maradványait, sokan még legveszedelmesebb ellenségüknek sem kívánnák. 
A katonás rendben a kriptába tett koporsók össze-vissza álltak, Mary Anné például fel is borult.
Újra és újra megtörtént

 A koporsókat ekkor ismét rendbe tették, a három nagy koporsóra helyezték el a három kicsit, és hosszanti irányban fektették el őket. 1816-ban ismét egy gyermek hunyt el, a temetés során pedig rejtélyes módon újra szétvetve találták bent a koporsókat. A kisebbek nem voltak a nagyobbakon, emellett mindegyik megfordult, és fejjel lefelé állt. A kripta zárját sértetlenül találták, csakúgy, mint az alján lévő homokot. 
A koporsókat a helyükre tették, néhány hét múlva azonban az eset megismétlődött.
Megkezdődtek a vizsgálatok
A megmagyarázhatatlan esetnek gyorsan híre ment a környéken, így 1819-ben a következő temetésen már a helyi hatóságok is részt vettek, illetve hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy szemtanúja legyen annak, hogy a titokzatos erők ismét szétdobálják a koporsókat.
15 rejtélyes személy a történelemben?!
Lord Combermere, a barbadosi kormányzó is jelen volt, kinek családi naplójában is olvasható, hogy ismét káosz uralkodott a kriptában. Ekkor, hogy az emberi beavatkozás gyanúja se merülhessen fel, újabb réteg homokkal szórták fel a sírbolt padlóját, ajtaját pedig titkos jelekkel pecsételték le.
A holtak nem nyughattak
Innentől kezdve figyelték is a helyet, mely később még ijesztőbb történések díszlete lett. 1820-ban hangokat hallottak a kriptából. A kormányzó maga vizsgálta meg a sírt, azonban rémülettel tapasztalta, hogy a zárat nem törték fel, ennek ellenére a koporsók ismét szétvetve feküdtek - olyan erő dobálta őket, mely még a falban is kárt tett.
1820 A kripta felbontása:
1820-ban a kormányzó úgy döntött, felnyittatja a kriptát. Fél Barbados összegyűlt, és a borzongani vágyók kirémüldözhették magukat.
A nagy csendben megkezdődött a kripta felbontása. A rémült emberek csikorgó hangot hallottak a fal túloldaláról. A zajt Thomas Chase koporsója okozta, amely bentről támaszkodott a lepecsételt ajtónak. Miután benyomakodtak mellette, borzalmas látvány tárult a kormányzó és emberei elé.
Az ekkor már tizenkét éve halott Mary Anna Chase koporsója a falnak ütközött, méghozzá akkora erővel, hogy lepattant belőle egy darab. Dorcas Chase koporsója felnyílt, és egy csonttá aszott kar meredt ki belőle. A homok semmi mást nem mutatott a koporsók okozta vonalkákon kívül. Emberi tevékenységnek nyoma sem volt.

 A Chase család tagjain ekkor minden korábbi félelemnél erősebb érzés lett úrrá, tudták, a halottak addig nem nyugodhatnak békében, míg más sírboltba nem helyezik át őket. Ez meg is történt, az eredeti kripta pedig máig üresen áll.
A kormányzót olyannyira elrettentette az eset, hogy rendelkezett: a holtakat máshová kell temetni. A kriptát kiürítették, és a koporsókat máshová temették.
Nem egyedülálló eset
Nem ez volt azonban az egyetlen olyan hely, ahol hasonlóan rémisztő esetek fordultak elő. Angliában szintén beszámoltak mozgó koporsókról, többek között a 18. században Bury St. Edmunds-nál, a 19. században pedig Stamford környékén, illetve a Balti-tengeren található Saaremaa-szigeten.
Az illetékesek mindenütt próbálták alaposan kivizsgálni az esetet, lepecsételték a kriptákat, homokkal szórták fel, számba vették az esetleges földrengések lehetőségét is, de a koporsók minden egyes helyen addig mozogtak, míg át nem helyezték őket máshová. A helyiek szerint a holtak nem tudtak valami oknál fogva az adott kriptában békében nyugodni.

Mi történt Barbadoson?

A négerek műve:
Thomas Chase nem volt túl népszerű. Sokan a rabszolgákra gyanakodtak, akik gyűlölték gazdájukat. Kézenfekvő lett volna, hogy esetleg valami titkos járaton át belopóztak a kriptába, és összevissza kevergetik a koporsókat.
Ennek ellentmond a tény, hogy sem Dorcas, sem Thomas Chase koporsója nem volt gyu****ál súlyú. Nyolc embernek kellett a kriptába bevinnie. Ahhoz, hogy bármi módon szórakozni lehessen vele, azt jelentette volna, hogy legalább ennyi embernek kellett volna titokban a kriptába lopóznia. Arról nem beszélve, hogy már Dorcas Chase halálakor, amikor a gyanús jeleket tapasztalták, olyan rémület lett úrrá a feketéken, hogy alig lehetett őket a kripta közelébe kényszeríteni.
Földrengés:
Ezt a teóriát, amint megszületett, el is vetették. Nincs olyan földrengés, ami időszakosan, csak egy kis kripta belsejére lokalizálódna, s ha volna is, akkor sem ad magyarázatot arra, hogy miként áll tőle fejre egy földön heverő koporsó, és miért nincs nyoma a falakon repedéseknek.
Vízörvény:
Sem a koporsók, sem a falak nem voltak vizesek. A homok sem mutatta rejtett vízér nyomait.


Sir Arthur Conan Doyle teóriája:
Az író magukat a koporsókat vette górcső alá.
Mivel Mrs. Goddard kivételével mindenki mást ólommal bélelt koporsóban temettek el, Conan Doyle annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint a koporsók maguktól mozogtak, mégpedig gázok következtében.
Ólommal bélelt koporsóban nem rothadás (oxigén közreműködésével történő oszlás) történik, hanem bomlás, ahol nyoma sincs oxigénnek, vagyis légmentesen lezárt környezetben történő oszlásról beszélünk, amelynek során gázok szabadulnak fel. Ez azt jelentené, hogy a bomló holttestekből kiáralmó gázok zötykölődtették a koporsókat. Mivel pedig gyakorlatilag két-négyévente friss 'gáztartály' került a sírboltba, mindig volt legalább egy olyan, amelyik mozogjon, és szétverje maga körül a többit.
A kormányzót olyannyira elrettentette az eset, hogy rendelkezett: a holtakat máshová kell temetni. A kriptát kiürítették, és a koporsókat máshová temették.
A kripta ma is üresen áll.

MÚMIÁK

A múmia olyan holttest, amely emberi beavatkozás (mumifikálás, balzsamozás, plasztináció) vagy különleges környezeti tényezők (jég, láp, homok, szél, só, egyedi mikroklíma) hatására nem indult oszlásnak, így a csontok, a bőr, az izmok, a haj, a körmök sőt az arcvonások is hosszabb ideig épségben megmaradtak.

A Föld legkülönbözőbb vidékein találtak már természetes múmiákat vagy mesterségesen konzervált emberi és állati holttesteket. A régészek és az antropológusok folyamatosan rekonstruálják a mumifikált testeket, hogy bemutathassák, milyenek voltak életükben, hogyan táplálkoztak, milyen betegségekben szenvedtek, vagy kiderítsék, hogyan haltak meg. A legújabb természettudományos vizsgálati módszereknek köszönhetően ma már a több ezer éves tetemek a rég letűnt korok és kultúrák követei.

A múmia szó a középkori latin mumia elnevezésből maradt ránk, ám eredetileg a perzsa múmijja – mūmiyya (موميه) – szóból ered, melynek jelentése ’bitumen’ illetve ’szurok’.

Az ókorban különösen drága gyógyszernek tartották azt a Mezopotámiában, a Holt-tengernél, valamint a Tigris és Eufrátesz folyók mentén előforduló ritka, barnásfekete színű bitument – megkövült szénhidrogént –, amellyel az egyiptomi balzsamozók a Ptolemaiosz-kortól a múmiák koponyáját tartósították. Ezt az anyagot a „szurok” perzsa elnevezése alapján mumiának nevezték el.

 

 

A múmia szó hallatán önkéntelenül is klasszikus lelőhelyükre, az ókori Egyiptomra gondolunk. Innen érkezik még ma is a legtöbb hír új temetkezési területek feltárásáról, vagy a fáraómúmiák újabb és újabb vizsgálatáról, esetleg azonosításáról.

Nem tudni pontosan, mikor kezdték el balzsamozni az egyiptomiak a halottaikat – a legrégebbi maradványok ötezer évesek –, de a test konzerválásának fontossága az egyiptomi hitvilágban gyökerezik. Az egyiptomi vallás szerint az élet nem ér véget a halállal: úgy képzelték, hogy a temetési szertartással újra „életre keltik” a halottat és átvezetik egy másik világba – a túlvilágba, ahol immár az örök időkig él; ezért meg kell őrizni a testet is az örökkévalóság számára. Hitük szerint az embernek több lelke is volt: Ib – a szív, Ren – a név, Ba – a személyiség, Ka – az életerő és Sheut – az árnyék, amelyeket születéskor zárt magába a test. A Ka és Ba-lélek a halállal elhagyja a testet, de a Ba-lélek – amelyet madárként képzeltek el – képes volt saját testét újra megtalálni, ha az épen maradt.

A vallási történetek első múmiája Ozirisz, akinek Széthtől elszenvedett halála után szétszaggatott és szétszórt testrészeit felesége, Ízisz megkereste, újra összeillesztette és gyolcsokkal egybekötözte; így e megtalált testben Ozirisz feltámadt és az alvilág ura lett. (lásd még: Ozirisz-mítosz)

 

A kutatók feltételezik, hogy a múmiakészítés technikáját, valamint a mesterséges tartósítási eljárásokat az i. e. 3000 körül elterjedő sírépítészet tette szükségessé. A sírkamrákban már nem őrződhetett meg a test természetes módon, ezért ekkor kezdődhetett a hosszas kísérletezés, amely elvezetett a fejlett balzsamozási technika kialakulásához.

Az egyiptomiak tudták, hogy az oszlás a belső szervekben kezdődik, tehát ezeket eltávolították; mivel az izmokat sem tudták tartósítani, ezért a mumifikálók leválasztották a csontokról, így a testből alig maradt több, mint a csontváz, majd a tetemeket kezdetben bőrbe csavarták. Az Óbirodalom idejétől gipszréteggel vonták be a bomló részeiktől megtisztított halottakat – szoborrá alakították őket. Később gyantába áztatott vékony gyolcsot préseltek az arcra és a testre, majdszurokszerű anyagokkal átitatott vászoncsíkokat tekertek a csontváz köré addig, amíg ki nem alakult ismét az emberi test körvonala – így jöttek létre i. e. 2600 körül az első mesterséges múmiák. A legjobb állapotban talált óbirodalmi múmia aSzakkarában feltárt Nofer és Kahai udvari énekesek V. dinasztia-beli (i. e. 2450 körül) sírjának feltárása során került elő: „A testet vászonba csavarták, majd világoszöld stukkóval vonták be. Ezt úgy alakították ki, hogy a lehető leghűbben kövesse az arcvonásokat, a test formáit. A szemöldököt domborműben dolgozták ki.”

A balzsamozási módszer továbbfejlődésében kiemelkedő szerepet játszott, amikor az izomszövetek és a bőr nedvességtartalmának kivonásával kezdtek kísérletezni. A húst ekkoriban konyhasóval tartósították, de a mumifikálók rájöttek arra, hogy az emberi holttestet jobban konzerválja a nátronsó. A Középbirodalom idejére tehető a legjobb módszer kidolgozása, amelynek részletes leírása Hérodotosz és Diodórosz írásai nyomán maradt ránk.

A balzsamozás első lépéseként a test belsejét kezelték. Az elhunyt agyát az orron vagy a nyakszirtcsont nagy nyílásán, az öreglyukon keresztül eltávolították, de nem őrizték meg, mert vallásukban nem volt fontos szerepe. Azután éles kőkéssel ejtett hasi vagy oldalsó vágással a testet felnyitották és kivették a belső szerveket, amelyeket átmostak, külön szárítottak és illatosítottak, bepólyáltak, majd külön-külön kanópuszedényekbe helyeztek. A kanópuszedények fedelétHórusz isten fiainak képmásai díszítették: az emberfejű Amszet isten a májat, a majomfejű Hapi a tüdőt, a kutyafejűDuamutef isten a gyomrot, Kebehszenuf, a sólyomfejű isten a beleket és az alsótest különböző szerveit védte. A korsókba zárt szerveket a halott mellé temették. A szívet konzerválták, majd visszahelyezték a testbe és néha a veséketis a testben hagyták.

Az egyiptomiak már korán rájöttek arra, hogy a növények gyantáinak baktériumölő hatásuk is van. Ezért miután a tetemetpálmaborral átmosták, teljesen kitisztították, a hasüregbe nátronsót és illatos gyantával, fűszerekkel teli vászoncsomagocskákat töltöttek; a koponyába fenyőfélék gyantaolaját öntötték és az egész testet több hétre száraz nátronsóba ágyazták. Körülbelül 40 nap alatt a test teljesen kiszáradt, a bőr és az összeaszódott izmok teljesen rátapadtak a csontokra; a tetem jellegzetes szürkés, feketés színűvé vált. A kiszárított testet olajjal és viasszal kezelték. A balzsamozáshoz kámforolajat, mirhát, borókaolajat, méhviaszt, cédrusfa[2] és más tűlevelűek gyantáját használták, de esetenként alkalmazták a pisztácia, a balzsamfa gyantáját és különböző növényi olajakat, állati zsiradékokat is. A balzsamozók igyekeztek, hogy a holttest lehetőleg élethű legyen, ezért vászonnal és fűrészporral tömték ki. A szájba és a beesett orcák alá is tömés került, a szemhéj alá kis rongylabdacsokat, néha hagymát helyeztek és erre kerültek aporcelánból készített, festett szemek. A testet falécekkel merevítették, hogy a múmiának tartása legyen, majd szakszerűen bepólyálták. A kéz- és lábujjakat egyenként körbetekerték finom vászoncsíkokkal, majd a kart, a lábakat és a többi testrészt is számtalan rétegű vászoncsíkkal pólyálták. Az egyes rétegek közé amuletteket helyeztek, hogy megvédjék az elhunytat a túlvilág felé vezető úton. A leggyakoribb amulett az Udzsat-szem volt, ez segített sértetlenül megőrizni a testet. A Djed-oszlop az örökkévalóságot szimbolizálta, a szkarabeusz bogár pedig arra ügyelt, hogy a halott a halál után újjáéledhessen.

Az elkészült múmiát egy nagyméretű kendőbe tették, az arcra gyakran maszkot helyeztek, a betekert testre pedig egyes korszakokban kartonázsok (gipsszel keményített vásznak) kerültek, amelyet istenképekkel, feliratokkal és aranyozással díszítettek. A balzsamozás mintegy 70 napos folyamatát egy Anubisz álarcot viselő pap felügyelte; őrködött, hogy minden a megfelelő gondossággal történjen. A konzervált és becsomagolt múmiákat végül átadták a hozzátartozóknak, hogy megkezdhessék a temetési szertartást.

A múmiák díszes fakoporsókba kerültek, amelyek a Középbirodalom végéig általában láda formájúak voltak, később a múmia alakját utánozták. A temetés napján a legidősebb fiú tiszte volt, hogy fogadott papok kíséretében a szeretett családtagon elvégezze a „szájmegnyitás” különleges halotti szertartását. A már előkészített sírkamrát a temetés során berendezték, kitakarították és a szertartás zárórészeként a koporsót a sírboltba helyezték. Az előkelők sírjában több, egymásba helyezett koporsó és kőszarkofág védte a múmiát. A sír ajtaját befalazták és lepecsételték, hogy a halott zavartalanul átléphessen az öröklétbe.

Az embereken kívül az egyiptomiak kedvenc állataikat is balzsamoztatták, de még jellemzőbb volt, hogy az istenek megtestesüléseiként tisztelt állatok múmiáját áldozati adományként ajánlották isteneiknek. Százezrével találhatók macskamúmiák Básztet istennő áldozati ajándékaként, vagy íbisz múmiák, amelyeket a bölcsesség megtestesülésének, Thot istennek ajánlottak fel. Gyakran balzsamoztak halakat, krokodilokat, kígyókat, kutyákat és sakálokat is.

A technológia továbbfejlődése [szerkesztés]

„A nyugati kultúra alakulását alapvetően befolyásoló ókori népek közül csak a rómaiak balzsamoztak, ők viszont nem vallási okokból, hanem azért, hogy arra az időre, amíg temetés előtt közszemlére tették a halottat, konzerválják testét.” Krónikák, iratok és festmények tanúskodnak arról, hogy a középkorban az egyiptomi mumifikálás alapelveinek tökéletes alkalmazásával balzsamoztak. Igaz csak nagyon ritkán, mert ekkor annyira drága volt az eljárás, hogy még a legtöbb uralkodó sem engedhette meg magának. Kiemelkedő példa Nagy Károly, akinek tartósított tetemét 814-ben, ülő helyzetben helyezték aacheni sírboltjába, vagy a 12. században I. Henrik király, akinek holttestét azért balzsamozták be, hogy maradványait Franciaországból visszaszállíthassák Angliába.

„A reneszánsz idején az anatómia és a sebészet iránt feltámadó nagy érdeklődés különféle balzsamozási eljárások kikísérletezését is ösztönözte. Leonardo da Vinci, aki legalább ötven holttestet boncolt fel tanulmányozás céljából, kidolgozott egy módszert, melynek során vénás injekciókkal tartósította a holttesteket. Ez már a modern balzsamozási eljárások előfutárának tekinthető. Feljegyzések szerint egy XVII. századi firenzei orvos kővé változtatott egy holttestet oly módon, hogy előbb oldottkáliumszilikátot fecskendezett a szövetekbe, majd az egész testet enyhén savas oldatba áztatta.”

A modern un. artériás injekciózás balzsamozási technika lényege, hogy az összes vért, testnedvet és gázt eltávolítják a holttestből és helyére fertőtlenítő folyadékot fecskendeznek. Az eljárás kidolgozása feltételezetten Angliából származik, ahol a 17. században William Harvey a vérkeringés felfedezéséhez vezető kísérletei során a fentiekhez hasonlóan, színezett oldatokat fecskendezett a holtak artériájába. A módszert Frederik Ruysch holland és Gabriel Clauderus német tudósok fejlesztették tovább. Az artériás és testüregi balzsamozás első teljes leírása William Hunter (1718-1783) skót anatómus nevéhez fűződik. A módszer tökéletesítője az Amerikai polgárháború idején élt temetkezési vállakozó Dr. Thomas Holmes (1817-1899), aki 4028 háborús tetem balzsamozásáról vált ismertté és August Wilhelm von Hofmann(1818-1892) német kémikus, aki számos szerves kémiai vegyület – közöttük a formaldehid – felfedezője.

A modern balzsamozási eljárás során a holttestet acél vagy porcelán balzsamozó asztalra helyezik, ahol a ruhák eltávolítása után letisztítják, majd megfelelő pozícióba rendezik. A hullamerevséget a végtagok masszírozásával enyhítik, a szemeket és az ajkakat természetes, alvó pózban lezárják, a testtartást beállítják. A balzsamozási folyamat kezdetén a vénákon és artériákon kis bemetszéseket ejtenek, csöveket helyeznek be és a formalin alapú balzsamozó folyadék artériába (leggyakrabban aszívartériába) pumpálásával a vért és testnedveket a vénákon keresztül lecsapolják a testből. A belső szerveket nem minden esetben távolítják el, ilyenkor a test belső szerveinél üreges balzsamozást alkalmaznak. A köldöknél ejtett bemetszésen át egy hosszú tűt (trokár) helyeznek a hasi és mellkasi üregekbe, ennek segítségével a testüregből minden folyadékot kiszivattyúznak és tartósító anyaggal (alapja formalin, amelyhez adalékként alkoholt és emulgeáló szereket adnak) helyettesítik. Végezetül a bemetszéseket lezárják, a tetemet ismét fertőtlenítik és felöltöztetik.

A papok folyosója – kriptarészlet, Palermó

A reinkarnáció-hit rövid története

 

 

Hinduizmus

Elsőnek a késői szent iratokban, az Upanishadokban jelenik meg a Szamszara, az újraszületés ek örök körförgásának fogalma. A cél, az újraszületésektől való megszabadulás és a teljes boldogság honába, a Nirvánába való megérkezés, bejutás. Ebben a papok nagy segítséget tudnak nyújtani, ezért a Szamszara megjelenésétől kezdve a brahmanizmus, a papok uralma jelentős mértékben megerősödött. Csak a papok tudták pontosan, milyen meghatározott imák és áldozat ok szükségesek a megszabaduláshoz. Az életben legalább egyszer kijelölt helyeken és meghatározott időben a Gangeszban kell megfürödni. Ez a fürdés lemossa a bűnöket. Aki Benareszban hal meg, az megszabadul a Szamszarától. A hinduizmussal rokon, bár vele nem azonos áramlatokban, a dzsainizmusban, a szikizmusban is fő helyet foglal el a reinkarnációról szóló tanítás.

Buddhizmus

Buddha meghagyta tanai között a Szamszara-hitet, de kijelentette, a megváltáshoz nincs szükség papi segédletre, a megváltás egyetlen útja a szenvedések okának felismerése és meghaladása. A szenvedés fő oka a vágy, a megváltás útja a vágyról való lemondás az erkölcsös élet keretein belül. A tibeti buddhizmusnak, a lámaizmusban a reinkarnáció-hitnek központi szerepe van. A két legfontosabb vallási vezetőt, a Dalai Lámát és a Pancsen Lámát két istenember inkarnációjának tartják, akik évszázadok óta mindig új és új testben jelennek meg. A Tibeti Halottas könyv, a Bardo Thödol három köztes létet, bardot különböztet meg:

• Az első bardo annak a szabadságnak a eufóriája, amelyet a halott érez, hogy megszabadult fizikai testétől. A bardo időtlen, a mi földi időnk szerint másodpercektől évtizedekig, sőt még tovább is tarthat.
• A második bardo alatt a halott megjárja a különböző egeket, poklokat, aszerint, hogyan cselekedett életében.
• A harmadik bardo a következő fizikai születést sejteti. A test nélküli lélek látja jövendőbeli szüleit, és érzi azt a vonzalmat, amelyet a gyermek érez szülei iránt.

A Tibeti Halottaskönyv liturgiai utasításokat tartalmaz, imaszövegeket, amelyek segítségével a halott mellett állhatnak és segíthetnek neki itt maradt hozzátartozói. Ahogy a buddhizmus elterjedt Ceylonban (Sri Lanka), Burmában, Thaiföldön, Japánban és Kínában, nagyon erős hatással volt az ott élők halálról vallott felfogására, és a lélekvándorlás, a reinkarnáció beleépült az emberek hitébe.

Taoizmus

A taoizmusban tisztán, világosan megjelenik a reinkarnáció-hit. Lao-ce-nál és tanítványainál a következőket olvashatjuk: "Az emberi alakba testesülés mindig öröm forrása. S aztán számtalan változaton átfutva csak a Végtelent figyelni, milyen hatalmas boldogság ez!"

Zoroasztrizmus

Zoroaszter vallása az ősi Perzsiában dualista volt, szemben a hinduizmussal és buddhizmussal. Az ő tanai szerint Ahura Mazda, a Fény Istene harcol Ahrimannal, a Sötétség Istenével. A lélekvándorlással kapcsolatosan a következő idézet jellemző a zoroasztrizmusra: "A nagy Mazda azt, aki jócselekedetei révén elnyerte kegyét, minden egyes újraszületésekor egyre nagyobb önismerettel és önfegyelemmel ajándékozza meg, azt viszont, aki rosszat cselekszik, olyan rosszal veri meg, amely minden egyes újraszületésekor egyre rosszabb lesz". Aki rossz életében, mindaddig újra kell születnie, míg meg nem javul. A jók az ország uralkodóiként vagy magasrangú tisztviselőként születnek újra. Mithra tisztelete közép-ázsiai kultusz volt, amely a zoroasztrizmusban gyökerezett. A Római Birodalomban a Krisztus utáni I. században államvallásá emelték. A reinkarnáció-tant a Mithra-vallás megőrizte, megtartotta. Ugyancsak nagy szerepet játszott a reinkarnáció-hit egy Mezopotániában keletkező, szintén dualista vallásban, a manicheizmusban.

Görög kultúra

A görög kultúrában már a legelső források szerint is nagyon fontos szerepet játszott a reinkarnció-tan. Az orfizmus misztikus kultusz volt, Orfeusz költőről kapta a nevét, aki ékesszólóan tanította a lélekvándorlás különböző formáit. Történelmileg elsőként Pitagorasz képviselte a reinkarnációt a görög kultúrában. Halhatatlan lélekről beszélt, amely az anyagi testben fogolyként létezik, majd a halál után, az életben tanúsított magatartástól függően egy másik testbe költözik. Jó lelkek prófétaként, énekesként, vezető személyiségként, orvosként térnek vissza, a kevésbé jók egyszerűbb hivatásokba születnek bele, de van olyan is, aki állatként születik újra. Patagorasz maga négy előző életére emlékezett vissza. Platón szerint, amikor az ember meghal, maga választja meg következő újraszületését. Hogy hogyan választ, azt viszont a jelleme határozza meg. Ha valaki bölcs,bölcsen fog dönteni, ha viszont nem bölcs, választása sem lesz okos. Ezért aztán az istenek nem felelősek az ember születéséért. Az individiuum, miuatán döntött, isszik a Léthe, a felejtés vízéből, ettől a Mneme, az emlékezés elalszik, s az újraszülető minden régi, elmúlt dolgot elfelejt. Sok újraszületés után, miután tökéletlenségét letette, a lélek az örök béke égi honába költözhet. Több későbbi misztikus iskola is tényként, alapvető igazságként kezelte a reinkarnációt. Ilyen iskola volt a gnoszticizmus, az újplatonizmus és a hermetizmus.

Római kultúra

A rómaiknál állítólag egy Ennius nevű költő vezette be a reinkarnáció fogalmát. Azt állította magáról, a híres görög költő, Homérosz reinkarnációja. Az idős Cato pedig a következőket mondta: "Az emberek azért születnek különböző tehetséggel, mivel ezt az örökségüket előző életükben szerezték meg".

Kelta kultúra

Julius Ceasar a következőket írja: "A kelta papok, a druidák egyik fő tanítása, hogy a lélek nem hal meg, hanem testről testre vándorolva újraszületik". Ebből a tanításból ered a kelta harcosok halált megvető bátorsága a csatákban.

Germán kultúra

A germánok hittek a túlvilági életben. Ez az élet hat szférából állt. Az újraszületés ezekből indult el, ezekből az isteni lakokból. A megtérített germánok még a Krisztus utáni 7. századik megtartották reinkarnáció-hitüket.

Judaizmus

A szakemberek szerint a zsidó vallásban nem játszott, nem játszik szerepet a lélekvándorlás. Ennek ellenére az Ótestamentumban Hióbnál, vagy Salamon király szövegeiben gyakran akadhatunk a reinkarnáció-hitet igazoló részletekre. A zsidó történetíró, Jozefusz (Krisztus után 100 körül) a következőket írja: "A tiszta és szent szellemek tovább élnek az égi helyeken, és az idők folyamán ismét leküldik őket, hogy derék, jóravaló testben lakjanak". Jozefusz úgy hivatkozik az újraszületésre, mint aki tudja, hogy az általánosan elfogadott hittétel. Különösen az esszénusok hittek erőteljesen a lélekvándorlásban. A misztikus kabbala (Krisztus utáni 13. század) számára is teljesen elfogadott igazság a lélek újraszületése. A kabbalisták is szükségesnek tartják a lélek fejlődését, egészen a tökéletességig, s ők is elégtelennek tartják ehhez az egyetlen földi életet.

Kereszténység

Valószínüleg soha sem derül ki, mi is történt az ötödik, konstantinápolyi ökumenikus zsinaton, Krisztus után 553-ban az Ótestamentum és Újtestamentum szövegeivel. Jusztiniánusz császár, a pápa és más egyházi méltóságok beleegyezése nélkül érvényesítette akaratát: egyházi átokkal sújtotta mindazokat, akik a lélek születése előtti létében, az úgynevezett preegzisztencijában, tehát a reinkarnációban hinni merészeltek. Nem kétséges, hogy a Szentírás szövegeit átjavították, s minden mondatot kiméletlenül kiirtottak amelyben halvány gyanúját vélték felismerni a reinkarnació- hitnek. Ennek ellenére tény, hogy a legtöbb egyházi atya hitt a reinkarnációban. Hogy csak néhányat említsünk: Jusztin a Mártir (Krisztus után 100-165), Alexandriai Kelemen (Krisztus után 150-215), Origenész (Krisztus után 185-253), Arnobiusz (Krisztus után 300 körül), Szent Hyeronimusz (Krisztus után 347-420), Augusztinusz (Krisztus után 354-430).Origenész a következőket mondja: "A lélek, amely természeténél fogva anyagtalan és láthatatlan, az anyagi világban nem létezhet test nélkül, amely test a környezethez alkalmazkodik. Amikor ez a test már nem tud alkalmazkodni környezetéhez, azt a lélek levetkőzi és elcseréli egy másikkal". Origenészt és mindazokat, akik hittek tanításában, a már említett zsinaton egyházi átokkal sújtották. Ez az átok a mai napig is hat, és lehetetlenné teszi a reinkarnáció-hit érdemleges felülvizsgálását.

Iszlám

Általában az a hiedelem, hogy a reinkarnáció-tan idegen az iszlámtól. Ennek ellenére még a Koránban is találunk reinkarnáció-hitre utaló szövegeket: "Isten lényeket teremt, újra és újra visszaküldi őket, míg aztán hozzá vissza nem térnek". További, ehhez hasonló szövegekkel találkozhatunk más helyen is: "Az ember személye csak maszk, amelyet a lélek kellő időben felvesz, egy darabig hordja, aztán eldobja, hogy újat vegyen fel... Ha teljesen tönkremegy, s olyanná válik, mint egy halcsontváz, a tőle megszabadult, gyógyúlt lélek újat formál". Sok híres perzsa szufi költő, mint például Rumi, Hafiz költeményeikbn megéneklik az újraszületés lehetőségét. A libanoni és szíriai drúzok, akiknek a vallása az iszlámból ered, a reinkarnációt alapigazságnak vallják.

LÉLEKVÁNDORLÁS

Ha az összes, vallásban és ideológiában hívő ember hitét megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, a halállal kapcsolatban lényegében háromféle válasz létezik:

• Az emberiség egyharmada nem hisz a halál utáni létben, életben. Úgy gondolja, az egyéni élet a születéssel kezdődik, a halállal végződik, se előtte, se utána nincsen semmi. Ez a felfogás nagyjából takarja a materializmus fogalmát.
• Az emberiség második harmada nem hisz a születés előtti életben, ugyanakkor hisz a halál utáni életben, abban mennybéli vagy pokolbéli létet tételez, mely lét, állapot a földi élet erényei, bűnei nyomán, jutalmazásként vagy büntetésként következik be.
• Az emberiség harmadik harmada hisz mind a születés előtti, mind a halál utáni életben, hisz a lélekvándorlásban, illetve reinkarnációban.

A reinkarnáció szó szerint "ismét húsba hatolást" jelent, RE = ismét, IN = bele, CARNO = hús. A reinkarnációba vetett hit abból indul ki, hogy az ember halálakor valódi élete nem alszik ki, csupán a testét veti le a lélek, illetőleg a szellem. A földi életre a túlvilági "közteslét" következik. Ez a "közteslét" bármely tetszőleges ideig tarthat, de olyan eset is lehetséges amelyben a reinkarnáció azonnal a halál után bekövetkezik. A "közteslét" befejeztével, amely ismétlem, tarthat földi mércével mérve akár évekig, évszázadokig is, a régi személyiség, a lélek, a szellem új testbe költözik. Az új létforma lehet emberi, állati, növényi vagy akár anyagi (kristály, stb.) is, attól függően, előző létformájában hogyan élt a "személy", hogyan teljesítette létformájának követelményeit. Az evilági és túlvilági élet úgy váltja egymást, mint nappal az éjt mindaddig, míg a lélek el nem éri a tökéletességet, a Nirvánát. A Nirvána óind szó, kioltódást, kialvást jelent. A buddhizmusban eredetileg a személyes tudat kialvását, az "Én" végét, minden féle földi vágy, sóvárgás, tévelygés befejeztét jelentette. Ebből lett aztán a későbbiek során a szamszara kialvása. Mi a szamszara? Szintén óind szó, jelentése vándorlás. Szamszara az újra születések kereke, amely folyton-folyvást forog, a "lelket" minden földi tartózkodás után a túlvilágra viszi, majd az ottani "nyugalmi szünet", azaz "közteslét" után ismét egy újabb inkarnációba hozza vissza mindaddig, míg be nem következik az az állapot, amely lehetővé teszi a Nirvánába való jutást. A hinduizmusban a "Nirvána" az egyéni lélek feloldódását jelenti az Abszolutumban. A Nirvána sem a buddhizmusban, sem a hinduizmusban nem a teljes ürességet, a tudat elvesztését, az egyéniség kialvását jelenti, sokkal inkább az egoizmus megszünését, az abszólút tökéletességet, az eggyé válást a tökéletességgel, a minden hibától megtisztult boldogságot értik alatta.

Miért nem emlékeznek általában az emberek előző életükre?

Miért van az, hogy aránylag nagyon kevesen emlékeznek az előző életükben velük történtekkel? Miért nem tudjuk tudatosan emlékezetunkbe idézni és hasznosítani az előző reinkarnációinkból származó eredményeket, tapasztalatokat? Az első ilyen válasz, igenis emlékezünk előző életünkre. Nem felejtettük el teljesen, a róla, belőle való emlékeink el vannak rakározva és hozzáférhetőek. Spontán is feltünhetnek, például álomban, az előző élet töredékképeiként. Bizonyos cselekvések, tárgyak is felidézhetik emlékeinket. A hipnózis direkt módszer, amelynek segítségével a "kísérleti" személy visszavezethető egészen a születésig, sőt azon túlmenően is, előző inkarnációiig is. Ha elég kitartóak és türelmesek vagyunk, állandóan gyakorolt tudat-kontroll és meditáció segítségével közvetlen kapcsolatot teremthetünk az előző létek végtelen emlékezet- tengerével. Vannak jógik, akik nem csak a saját inkarnációikra emlékeznek, mások előző életét is le tudják írni látnoki képességük révén. Függetlenül attól az igazságtól, hogy képesek vagyunk emlékezni előző életünkre, az is logikus és érthető, ha azt elfelejtjük. Csak gondoljunk vissza saját gyermek- és ifjúkorunkra! Hány apró részletre emlékeszünk két, három, tíz, tizenkét éves korunkból? Vagy gondoljunk csak a mai napra, ébredéstől elalvásig! Alig valamire emlékszünk. Viszont ha ez így van, márpedig kétségkívül így van, akkor nyilvánvaló, előző életünkre nem könnyű emlékezni, hiszen attól elválaszt minket a "köztes lét" néha meglehetősen hosszú ideje, és elválaszt maga az emberi lét. Nem beszélve arról, hogy új életünkben egy tökéletesen más, új "ruhába", testbe, környezetbe öltöztünk. Az előző élet elfelejtését egy hasonlattal próbáljuk szemléletessé tenni. Homályos helyiségben diákat vetítünk vászonra. Ha vetítés közben kinyitjuk az ablakot, és így a déli napfény a vászonra zúdul, a diaképeket nem látjuk tovább, mivel a sokkal erősebb napfény azokat elnyomja, elfedi. A dia-képek a továbbiakban szemünk számára láthatatlanokká válnak, noha jelenlétük a vásznon nem tagadható. Tehát miért nem látjuk előző létünk dia-képeit? Mivel jelenlegi létünk "nappali" tudatának erős fénye elnyomja őket. Nem véletlen, hogy elsősorban kisgyermekek emlékeznek előző életükre, s amint felnőnek, elfelejtik. Ha viszont, a hasonlatnál maradva, érzékeink ablakait és ajtajait becsukjuk, behajtjuk, tehát elvágjuk külvilághoz fűződő kapcsolatainkat és ezzel egyidőben tudatunk, szellemünk legbelsőbb kamrájába húzódunk vissza, miközben belső fénynyalábjainkat a "diákra" és a vászonra irányítjuk, látni fogjuk előző inkarnációink eseményeit, megéljük, újraéljük tapasztalatainkat. Van egy másik, mélyebb oka is a "feledékenységnek". Képzeljük csak el, micsoda zűrzavar keletkezne a mindennapi életben, ha az előző élet eseményeire a jelen eseményeivel egyidőben emlékeznénk! Mekkora kínlódást okozna, ha az előző életeinkben elkövetett bűnökre pontosan emlékeznénk, és látnánk, hogy bűnhődünk értük jelenlegi életünkben! A Múltra való emlékezés nyomán nagyon sok ember a Múlt igézetében élne, ahelyett, hogy a Jelent próbálná alakítani és megfelelőbb Jövőt igyekezne a maga számára meg teremteni. Az a törvény, mely szerint előző létünket elfelejtjük, a kozmikus bölcsesség törvénye, nem akadályoz, ellenkezőleg, a fejlődést szolgálja.

Lehetséges az időutazás: az agyban 

A kutatók bizonyítékot találtak arra, hogy elménkben létezik egy külső világtól független „idő". 

Amikor fantáziálunk, elképzeljük a múltat és a jövőt, természetesnek vesszük, hogy erre képesek vagyunk. Azonban az agykutatók számára e érzékelés létezése eddig homályban maradt, eddig senki nem tudta, mi felelős ezekért a gondolatokért, képekért, elmebeli forgatókönyvekért.

Kronoesztézia, így hívják az érzékelést, mely segíti, hogy tisztában legyünk a múlttal jelennel és jövővel. Az agyba „beépített" érzék miatt élhetjük át álmunkban életünk egy korábbi eseményét. vagy egy elképzelt jövőt.

A kronoesztézia működésekor átélt idő független a külső időtől. A mentális idő az agy terméke: egyfajta belső, szubjektív idő.

A kronoesztéziát a svéd Lars Nyberg és csapata vizsgálta az Umea Egyetemen. A tudósoknak sikerült agyi szkenneléssel kimutatni a jelenség fizikai okait.

Az eredmények azt mutatták, hogy a bal oldalsó parietális, a bal frontális és a kisagy, valamint a thalamus területei aktiválódtak, amikor a vizsgálati alanyok a képzelt múltra, jövőre vagy jelenre gondoltak.

A kronoesztézia felfedezése egy teljesen új utat nyithat meg az agykutatásban, és a „mentális időutazással" kapcsolatos kísérletezésben. Ez az első eset a történelemben, hogy bizonyítékot találtak tudósok a szubjektív idő létezésére.

Negyven éve lángol a pokol kapuja - képek és film

Már négy évtizede lángol egy tátongó mélyedés a közép-ázsiai Karakum-sivatag közepén. A 60 méter széles és 20 méter mély kráter 1971-ben jelent meg egy rosszul sikerült szovjet bányafúrás következtében. A kísérlet során elértek egy nagyméretű földalatti gázkamrát, a felszín beomlott, ezzel megnyitva a metánnal telített óriási lyukat.

A geológusok úgy döntöttek, hogy el kell égetni a kamrából szivárgó földgázt. Arra számítottak, hogy miután meggyújtják, a gáz teljes mennyisége néhány hét alatt elég. Azóta is várják ezt a pillanatot. A szovjet szakemberek alaposan alábecsülték a nyílás méreteit, a katlan ugyanis máig nem aludt ki. Csak találgatni lehet, mekkora mennyiségű gáz égett el eddig, illetve mennyi tartalékkal rendelkezik még.

A helyi lakosok által "A pokol kapujának" nevezett képződmény érdekes látnivalóval szolgál az arra tévedő maroknyi turistának. A Darvaza falu közelében fekvő látványosság Türkmenisztán középső részén, Közép-Ázsia szinte alig lakott, nehezen megközelíthető sivatagi területén található.

Az izzó gödörből kiáramló hőség csak néhány percig elviselhető, érdemesebb távolabbról szemlélni a lángoló üstöt, mely főként éjszaka nyújt "pokoli" látványt.

2010-ben a türkmén miniszterelnök figyelmét is felkeltette a jelenség. Türkmenisztán évi 75 milliárd köbméter gázt termel ki, melyet szeretne megháromszorozni a következő 20 évben (mégpedig a sivatag középső területére fókuszálva). A miniszterelnök meglátogatta a krátert, és elrendelte, hogy a hatóságok minél előbb keressék meg a tűz megszüntetésének módját, vagy legalább biztosítsák, hogy ne veszélyeztesse a közeli gázmezők fejlesztési munkálatait.

 A pokol kapuja

A pokol kapuja

 http://videa.hu/videok/nagyvilag/a-pokol-kapuja-dravaza-foldgaz-geologia-wIFPKVSeFEFM2rIR

A KANÁLHAJLÍTÓK REJTÉLYE

Néha mindenki szeretne akarattal tárgyakat mozgatni, de csak kevesen képesek rá. Az emberek és tárgyak közötti kapcsolatból gyakran kiderülnek paranormális képességek. A pszichokinézist Stephen King, Carrie címû regényének fõhõsnõje mesterfokon ûzte, akaratával egészen hatalmas tárgyakat volt képes felemelni és elhajítani. Bár annak a történetnek nem lett jó vége (Carrie iskolatársait megsebesítette vagy meggyilkolta dühében), kétségkívül áldásos állapot lehet, ha a toll csak úgy a kezünkbe repül. Vannak, akiknek testére fémtárgyak tapadnak, míg születnek közénk olyan emberek is, akik el is tudják õket hajlítani. A hetvenes évek elején egy amerikai tévécsatornán bemutattak egy izraeli férfit, aki kanalakat és egyéb fémbõl készült tárgyakat hajlított, anélkül, hogy fizikai erõt fejtett volna ki. Õ volt az azóta híressé vált Uri Geller. Az adás után olyan olvasói levelek érkeztek a szerkesztõségbe, melyekben furcsa jelenségekrõl számoltak be saját lakásukban a mûsor ideje alatt. Kések hajlottak el és régóta nem mûködõ órák mutatója lendült mozgásba. Vizsgálatok során kiderült, hogy Uri Geller kezének pszichokinetikus ereje van. A férfit a legkülönbözõbb helyzetekben tették próbára, például medencébe kellett merülnie egy kanállal, amelynek nyelét a víz alatt formálta át szögletessé. A fémhajlítást kutató tudósok többféle módszert is kitaláltak arra, hogyan zárják ki a csalás lehetõségét. Ezért áttetszõ üvegcsõbe helyezték a tárgyakat, hogy hozzájuk se lehessen érni, vagy a vizsgált személy köré több ponton feszültségmérõket helyeztek el. Ennek ellenére a többség szkeptikusan áll hozzá a fémhajlítás jelenségéhez, ma már nem is foglalkoznak vele olyan intenzíven, mint a hetvenes-nyolcvanas években.

A PSZÍ-POLIHISZTOR

Matthew Manning, napjaink talán legismertebb pszichikus gyógyítója 1955-ben született és már kora gyerekkorától fogva különösebbnél különösebb jelenségeket idézett elõ a környezetében. 1967-ben Matthew csak 11 éves volt, de már ekkor a poltergeist-tevékenység középpontjába került. Cambridge-i otthonuk dolgozószobájában az apja rendre a földre hullva találta az elvileg a polc legtetejére helyezett ezüst díszserleget. Késõbb szemtanújává vált, ahogy a serleg magától megindul a polcon, és a padlóra zuhan. És ez persze mindig akkor következett be, mikor a kis Matthew a szobában tartózkodott. A paranormális jelenségek irán amúgy is érdeklõdõ szülõk rögtön felvették a kapcsolatot Dr. George Owennel, aki rögtön megállapította, hogy csakis a kisfiú lehet felelõs a történtekért. Ekkorra már a ház minden éjjel hangos volt a rejtélyes kopogásoktól, szisszenésektõl, a legváratlanabb pillanatokban emelkedtek tárgyak a levegõbe. Manningék végül megunták a dolgot, és Dr. Owen tanácsára elköltöztek a Lintonba, egy 18. században épült ódon házba. A parakutató véleménye szerint a környezetváltozással gyakran megszüntethetõek a poltergeist-jelenségek, és egészen 1970 júliusáig úgy tûnt, minden a legnagyobb rendben van. Ekkor azonban ismét kezdetét vette a kálvária, és a pimasz kopogó szellem sokkal nagyobb intenzitással "dolgozott", mint azelõtt bármikor. Nehéz bútorok "másztak" egymásra, a viaszgyertyák maguktól megolvadtak, a lépcsõ állandóan úgy remegett, mintha valaki fel és alá futkosna rajta. 1971 elején egyértelmûvé vált, hogy tényleg csak Matthew lehet a jelenségek oka: A poltergeist ugyanis abban az iskolában is tevékenykedni kezdett, ahová a kisfiú járt. A legmegdöbbentõbb az volt mikor egy kés felemelkedett a menzán Matthew orra elõtt, és száguldozni kezdett a levegõben, óriási rémületet okozva a gyerekek és tanárok körében egyaránt. Egy másik alkalommal egy üres vödörben víz materializálódott az iskolaudvaron, mikor a Manning-gyermek fölé hajolt. A kis Matthew hamarosan arról számolt be, hogy testen kívüli élménye volt, és hogy emlékszik elõzõ életeire is. 1972-tõl kezdve gyakran esett transzba, és ilyenkor fél órán keresztül beszélt különféle emberek (férfiak és nõk) hangján. Az egyik szellem, aki a fiút választotta médiumául, azt állította, hogy Henrietta Webbnek hívják, és 1673-ban fulladt vízbe a közeli patakban. Ezt a tényt késõbb Dr. Owen kutatásai megerõsítették. Gimnazista korában Matthew az automatikus írás igazi "bajnokává" vált. Olykor hat órán keresztül is fennakadt szemekkel, a semmibe meredve rótta egyik sort a másik után a papírra, szinte mindig más kézírással. Elõzõ életeirõl és a vele egykor kapcsolatban álló emberekkel történt eseményekrõl tudósított. Az ilyen alkalmak után 36 órán keresztül szünetelt a poltergeist-jelenség, és ahogy Matthew egyre idõsebb lett, és egyre több dolgot írt ki e módon magából, egyre ritkábban került sor a kopogó szellem nem kívánatos "tréfáira". Matthew végül már arab és francia nyelvû szövegeket is írt (egyik nyelvet sem ismerte), és egy idõ után, ha õrizetlenül hagyta a tollait egy üres szobában, mire visszatért, az egész fal tele volt firkálva mindenféle aláírásokkal. A jelenségnek több szemtanúja is akadt, a házvezetõnõ idegösszeroppanást kapott, mikor óvatlanul benyitott a fiú szobájába, és azt kellett látnia, hogy az egyik toll magától ír a falra, a levegõben lebegve. Dr. Owen kiderítette, hogy az aláírás-halmaz a falu 14. és 19 századi lakosaitól származik. A fiatalembert kezdetben persze igencsak zavarták a furcsa jelenségek, de végül megbarátkozott a gondolattal, hogy sohasem élhet hétköznapi életet, és elkezdte hasznosítani különleges képességeit. Médiumi transzállapotban kapcsolatba lépett nagyapja, Hayward Lewis szellemével, aki elõszeretettel fogadott annak idején lovakra. Az épp pénzszûkében lévõ család érdekében Matthew biztos tippekért fordult hozzá, és nem kellett csalódniuk. Követték a nagyapa-szellem tanácsait, és szép summához jutottak a következõ heti lóversenyen. Egyik nap épp a gimnáziumból tartott hazafelé, mikor egyik osztálytársát megpillantva transzba esett, és innentõl kezdve képes volt meglátni embertársai auráját. Elmondása szerint a tevékeny jellemek körül igen erõsen vibrált a fény, a lustábbak viszont nem bocsátottak ki túl erõs sugárzást. A betegek aurája gyengült, míg az egészségeseké teljesen világos és erõs fényû volt. Akit a halál fenyegetett, annak elfeketült az aurája. Matthew késõbb gyógyítóként és spirituális tanítóként több ilyen embernek segített végsõ ügyei rendezésében, mielõtt az illetõ örökre eltávozott az élõ sorából. 1974 elején Matthew és családja feszülten figyelte Uri Geller megdöbbentõ elõadását, amelyet a brit televízió is közvetített. Természetesen a látottakon felbuzdulva a Manning-fiú rögtön a tettek mezejére lépett, és õ maga is elkezdett fémtárgyakat hajlítgatni pusztán mentális erõvel. 1974. március 8-án a Cambridge Univerity professzora, Graham Hodgetts és kutatótársai jelenlétében demonstrálta ebbéli képességét. Többek között csigaház-alakba hajlított egy asztalon heverõ teáskanalat úgy, hogy csak ránézett, és minden idegszálát megfeszítve koncentrált. A tudósvilág egyre jobban érdeklõdött Matthew eredményei iránt, és 1974 nyarán a torontói The New Horizons Research Foundation (Új Horizontok Kutatói Alapítvány) meghívására egy három napos pszihokinetikus kísérletsorozatban vett részt, amelyet 21 tudományos szakértõ felügyelt. Matthew minden elõzetes várakozást felülmúlóan teljesített: kanalak, kulcsok, villák és egyéb tárgyak tucatjait hajlította meg. Gellerrel ellentétben egyáltalán nem volt kimerült a hosszú koncentrációs periódusok után, hanem egyszerûen azért hagyta abba általában a dolgot, mert untatni kezdte… Az egyik kísérlet ötlete nem mástól származott, mint Brian Josephson-tól, a cambridge-i Trinity College fizikaprofesszorától, aki 1973-ban mindössze 31 évesen lett Nobel-díjas. A kísérlet hasonló volt a Nina Kulagina részvételével lefolytatott orosz verzióhoz. Matthew elé raktak az asztalra egy iránytût. Õ mozgatni kezdte fölötte a kezét úgy 20 cm-es magasságban. A tû elõször csak lassan forgott, majd õrült sebességgel kezdett pörögni. Ahogy elvette a kezét az iránytû fölül, a mutató azon nyomban megállt. Josephson elmondása szerint végig nagyon furcsán érezte magát a kísérlet alatt, véleménye szerint Manning egyfajta energiamezõt generált, amely fejfájást és erõs izzadást idézett elõ a teremben tartózkodó kutatóknál. 1974 végén megjelent Matthew elsõ könyve The Link (A láncszem) címmel, amelyben fõként poltergeist-tapasztalatairól vallott. Számos további kísérletben és tesztelésen vett részt, a Németországban lévõ Freiburgi Laboratóriumban pedig pszichikus energiájával akaratlanul "megbolondította" az elektromos gépeket. Ezek után babonából már a repülõgépeken is kizárólag a leghátsó sorban volt hajlandó ülni, nehogy esetleg zavart okozzon a légi jármû mûködésében. Könyve megjelenése után sorban adta az interjúkat, valamint televíziós szereplések alkalmával demonstrálta nem mindennapi képességeit. Mikor a híres showman, David Frost mûsorában szerepelt, minden kamera és egyéb szerkezet "flúgossá vált" a közelében, és még egy adáshibát is sikerült elõidéznie. A japán tévének adott interjúja közben tárgyak emelkedtek a levegõbe a stúdióban, valamint próbaképp egyes tévénézõk otthonában is sikerült poltergeist-jelenségeket gerjesztenie. Hamarosan a brit védelmi minisztérium és a titkosszolgálat is komolyan érdeklõdni kezdett Manning iránt. Lord Rothschild, a védelmi minisztérium feje magánbeszélgetésre invitálta a parafenomént. Matthew azt mondta errõl a találkozásról, hogy a férfi részletesen kikérdezte, a világ mely táján fog legközelebb fellépni, mekkora távolságból képes befolyásolni szerkezeteket, képes volna-e egy radart is "összezavarni", stb. Állítása szerint ezután még egy ideig le is hallgatták a telefonját, mivel úgy érezték, hogy komoly fenyegetést is jelenthet a létezése, és talán idegen ügynökök megpróbálhatják jó pénzért megnyerni a saját céljaik megvalósításához. 1976-ban Colin Wilson, a híres parakutató egyszerre tanulmányozta Gellert és Manninget. Mindkettõrõl megállapította, hogy nem szándékosan okoznak zavart az elektromos gépekben, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. A képességüknek ezen a területén tehát képtelenek szert tenni akár minimális kontrollra is. Wilson például sohasem volt képes magnószalagra rögzíteni a Manninggel folytatott beszélgetéseit, mert azok rendre tönkrementek Matthew jelenlétében. A kutató végül abbéli meggyõzõdésének adott hangot, hogy a pszichokinézis képessége nem más, mint szabályozott, az egyéni akarat uralma alá vont poltergeist-aktivitás. 1977-ben Matthew Manning spirituális megvilágosodáson ment keresztül, Indiába utazott, sokáig idõzött a Himalájában is. Úgy döntött, hogy ezek után kizárólag az emberiséget fogja szolgálni. Még ebben az évben részt vett több kísérletsorozatban is Texasban, Kaliforniában és Londonban. Ezek a tesztek igen nagy nyilvánosságot kaptak, számos cikk jelent meg róluk. A mûveletek során Matthew kizárólag pszichikus erejének segítségével képes volt csökkenteni a rákos sejtek mennyiségét a vérmintákban, valamint befolyásolni egy másik kísérleti alany agyhullámait. Egy Dr. John Kmetz által felügyelt kísérletben minden egyes rákos sejtet megölt egy üvegcsében úgy, hogy a tenyerét ráhelyezte, és erõsen koncentrált. 1980 óta Manning kizárólag a pszichikus gyógyításnak él. 15-20 percen keresztül koncentrál a beteg jelenlétében, és a panaszok ezután szinte mindig örökre megszûnnek. A legsikeresebben a migrént és az osteo-arthiritist kezeli. Ráadásul, mikor ereje teljében van, valódi csodákra képes. Meggyógyított már többek között egy hatéves svájci autista kisfiút és nyolcéves húgyhólyag-gyulladásos kislányt is. Matthew a szkeptikusok rémálma, és ezt mi sem példázza jobban, mint az a tény, hogy a Royal Society of Medicine és a brit parlament felkérésére többször is tartott zártkörû elõadásokat gyógyítói tevékenységérõl az orvosi szakma krémjének. Ebben a megtiszteltetésben egy szimpla kuruzsló vagy csaló nem túl gyakran részesül…

A távolbalátás

A “remote viewing” (“távolba látás”) meghatározására sok kísérlet történt, ezekben a definíciókban lehetnek ugyan kisebb eltérések, de ezek nem érintik a jelenség lényegét. Saját definíciónk szerint a “remote viewing” egy olyan folyamat, amely során egy személy képes információkat gyûjteni tõle akár nagy távolságban lévõ helyszínekrõl, eseményekrõl, személyekrõl stb., és az információgyûjtés során nem alkalmaz semmiféle tárgyi segédeszközt. A REMOTE VIEWING (RV) ALAPJAI A “remote viewing”-ról a hetvenes évek eleje óta rendelkezünk egyre precízebb, tudományosabb igényû információkkal, amikor a CIA megbízásából 1973-ban a kaliforniai Stanford Kutató Intézetben (Stanford-Research Institute) hivatalos kísérletek kezdõdtek Kezdetben a kísérletek lényege az volt, hogy paranormális képességekkel rendelkezõ emberek számára fölrajzi koordinátákat adtak meg. A kísérleti alanyok feladata az volt, hogy adjanak leírást az ily módon megjelölt tájakról. A földrajzi koordináták a Föld különbözõ pontjainak jellemzõ tájrészleteit jelölték, de voltak közöttük koordináták, amelyek a naprendszerünk más égitesteire vonatkoztak. A kísérleti személyek leírásait összevetették az adott tájról készült fényképfelvételekkel ill. mûholdképekkel. A 80-as évek végére komoly kutatási eredmények születtek, és kidolgozták a koordinált távolba látás (Coordinate Remote Viewing) kísérleti protokollját. Egy “klasszikus” remote viewing kísérlet lebonyolításához legalább négy résztvevõ szükséges: 1. A kísérleti személy (KSZ), aki közvetíti benyomásait, információit a kijelölt “célpontról”; 2. A kísérlet vezetõje (KV), aki felügyeli és koordinálja a kísérlet lebonyolítását; 3. A kísérleti célpontokat (target) összeállító személy (KC); 4. A kísérleti célpontok (target) közül véletlenszerûen választó személy (KCV); A kísérletben kiegészítõ jelleggel részt vehet még egy személy (KE), aki felkeresi a kiválasztott célpontot (amennyiben a célpont egy olyan földrajzi hely, amelyik a kísérlet helyszínétõl max. 30 percnyi gépkocsi útra van). REMOTE VIEWING KÍSÉRLETEK A kísérleteket kétféleképpen lehet lebonyolítani. Az egyik verzióban a KCV véletlenszerûen kiválaszt egy lezárt borítékot a KC által összeállított célpontok közül. A célpontok között csak olyan földrajzi helyek szerepelhetnek, amely 30 percen belül elérhetõek gépkocsival a kísérlet helyszínérõl. A lezárt borítékokban részletes útleírás található a kijelölt célpontig. A KCV az általa kiválasztott lezárt borítékot átadja a kiegészítõ személynek (KE), aki felkeresi, és legalább 10-15 percig a kijelölt célpontnál tartózkodik. Mialatt a KE felkeresi a kijelölt célpontot, a kísérleti személy elkezdi azt az ellazulási és ráhangolódási folyamatot. Magnóra mondja azokat a benyomásokat, információkat, amelyeket a “távolba látás” folyamata során érzékel. Adott esetben jegyzeteket, rajzokat készít. A kísérleti személynek erre mintegy 15 perc áll a rendelkezésére (amíg a KE a célpontnál tartózkodik). A KC a kísérlet elõtt nem érintkezhet a kísérleti személlyel, a kísérlet alatt pedig nem tartózkodhat egy helyiségben vele. A kísérlet végén a visszacsatolás (feedback) érdekében a kísérleti személy elviszik a célponthoz, hogy összevethesse a kísérlet folyamán szerzett benyomásait, információit a valósággal. Csak ekkor ismeri meg a kísérlet többi résztvevõje is a célpontot (a kiegészítõ személyt leszámítva). Ezt azt jelenti, hogy a kísérlet alatt senki sem ismerheti a célpontot, csak a kiegészítõ személy, aki odautazik). A kísérlet másik verziójában nincs szükség a kiegészítõ személyre. Ebben az esetben ugyanis a lezárt borítékokban csak fölrajzi koordináták szerepelnek. Ezek a földrajzi koordináták olyan tájakat jelölnek, amelyek jellegzetes tájrészletekkel vagy objektumokkal rendelkeznek. Az alapszabályok ugyanazok, mint a fenti kísérletben, vagyis a kísérleti célpontokat összeállító személyen (KC) kívül senki sem ismerheti a potenciális célpontokat. A KC pedig a tulajdonképpeni “távolbalátási” kísérletben nem vehet részt. A kísérletek minden mozzanatát pontosan dokumentálni kell attól a pillanattól kezdve, hogy a KC összeállítja a kísérleti célpontokat. Az eseményeket célszerû videokamerával is rögzíteni. A kísérlet teljes folyamatáról készült anyagokat a kísérlet után külsõ szakértõk bevonásával részletes elemzésnek vetik alá. Ennek során egy 1-9 között skálán értékelik a kísérlet sikerét (vagyis hogy a kísérleti személy milyen pontossággal, részletességgel tudott információkat gyûjteni a célpontról). A “remote viewing” kísérletek egyik fontos tanulsága, hogy a kísérleti személy érzékelési folyamatát (és ezáltal az információk pontosságát) jelentõsen befolyásolhatják egyes tényezõk. Az egyik ilyen megállapítás, hogy sokkal pontatlanabb az eredmény, ha a kísérleti személy a célpontról verbálisan akar információkat közölni, ezzel szemben sokkal hatékonyabb a rajz (vázlat) készítés. Ennek feltehetõen az az oka, hogy a szóbeli információközlés nem ösztönös, ezt általában megelõzi egy “gondolati elemezés”. Ez különösen akkor jellemzõ, ha szokatlan, értelmezhetetlennek tûnõ információkkal, intuíciókkal szembesülünk. Úgy tûnik, hogy a tudat alattiban lecsapódó információk (benyomások, intuíciók) túl sok “logikai” szûrõn mennek át addig, amíg verbálisan leírjuk õket. Márpedig a logika ezen a szinten szubjektív tényezõ, függ a kísérleti személy intelligenciájától, nevelésétõl, környezeti hatásoktól stb. Célszerû arra törekedni a kísérlet során, hogy elkerüljük az analitikai információkat. Vagyis ha pl. a célpont egy épület, nagyobb valószínûséggel kapunk pontos információt annak alakjáról, formájáról, színérõl, mint funkciójáról, megnevezésérõl vagy méreteirõl. Ennek a problémának a lényegét mindenki megtapasztalhatja saját maga: vegyünk kézbe egy fényképet pl. a pisai ferde toronyról. Ha azt a feladatot kapjuk, hogy egy percig nézzük a képet, majd utána minél több információt közöljünk a látott képpel kapcsolatban, a leggyorsabb és hatékonyabb megoldásnak egy gyors rajz ígérkezik. Ezzel viszonylag pontosan át tudjuk adni az általunk látott kép legfontosabb jellemzõit: a ferde formájú tornyot, annak színét, arányait. De nagyobb gondot okozna, ha a fénykép alapján meg kellene határoznunk, milyen széles illetve magas lehet a torony, illetve mi lehet az objektum funkciója. A “remote viewing” kísérletek sikerei láttán természetesen a kutatókban is felmerült a kérdés, milyen tudományos háttere lehet ennek a jelenségnek. A számos elmélet abban egyezik, hogy egy olyan óriási, jól strukturált “mezõ” létét feltételezi, amely tárolja a világegyetem folyamatainak, eseményeinek minden információját. Ezt a TRV (Technical Remote Viewing) koncepciójában mátrixnak nevezzük. Abból indulunk ki, hogy az emberi tudat egy része, a tudatalatti, képes célirányosan információkat lehívni ebbõl a mátrixból (információ vétel). Vagyis a “remote viewing” jelenségére kivetítve ez azt jelenti, hogy e mátrix a közvetítõ közeg a kísérleti személy és a célpont között. A képesség velünk született, de hatékony alkalmazását tanulni kell, a beszédhez hasonlóan. Az EEG-mérések azt mutatják, hogy a kísérleti személyek agytevékenységét a kísérlet ideje alatt (miközben az információk vétele folyik) a théta-hullámok jellemzik. A théta-hullámok frekvenciája 4-7 Hz, és egyébként azokra az alvási fázisokra jellemzõek, amikor álmodunk. A tapasztalatok szerint az információ vétel folyamata során a kísérleti személy egyszerre több “sávban” kapja az adatokat, de ezekbõl az emberi tudat lineáris mûködése miatt csak egy-egy sávra fókuszál. Magyarra lefordítva: az információk lehetnek képek, érzetek, illatok, hangok, gondolatfoszlányok, ezek párhuzamosan (egy idõben) áramlanak e mátrixból a tudatba (tudatalattiba), de miután az agy egyszerre ilyen mennyiségû információt feldolgozni, egyszer képeket, majd érzeteket, majd illatokat, aztán újból képeket stb. közvetít. Lefényképezett gondolatok Gyakran olvasni, hallani arról, hogy valaki épp lefotózott egy szellemet családi kirándulása során. Egyes képek hiába hitelesek, sajnos nem jutunk előrébb azok tanulmányozásával. Azonban biztosra vehetjük-e, hogy amiket a képen látunk, azok szellemek? Mi van, ha a képeken látott jelenségek nem szellemek, hanem mások, vagy akár a mi gondolataink, melyet véletlenül lencsevégre kapott valaki? Mindenek előtt rugaszkodjunk el egy kicsit a fényképektől. Ismerjük már az unalomig kitárgyalt kísértet történeteket, nem újdonság számunkra a londoni Towerben Boleyn Anna kísértete, aki néhanapján megjelenik fejét a kezében tartva vagy a Glamis kastély szürke Lady-je, ami gyakran elhalad a kastély folyosóin. Vagy ott vannak a Queen Mary hajó belsejében időnként ide-oda rohangáló gyerekek szellemei is. Egy fontos dolgot azonban nem veszünk észre. Van ugyanis ezekben a szellemtörténetekben valami közös. Van bennük valami, ami sokukra érvényes: a legtöbb szellemnek vélt jelenség szinte mindig ugyanazt csinálja. Van, amelyik időnként ugyanabban a fehér ruhában ugrik le ugyanarról a szakadékról. Van, amelyik ugyanúgy ordít állandóan. Van, amelyiknek az a mániája, hogy lánccal csörög állandóan. Fel is tehetjük a kérdést, hogy nincs jobb dolguk a szellemeknek? Nincs jobb dolguk, minthogy ugyanazt csinálni folyamatosan? Lássuk be, aligha lenne izgalmasabb embereket ijesztgetni, mint a túlvilágon új világokat, új fejlődési lehetőségeket felfedezni. Tény, hogy a szellemeknek nincs időérzékük, de ne felejtsük el, hogy azok értelmes tudattal, értelmes identitással rendelkeznek. Kissé furcsának tűnik, hogy a szellemek egy jó része folyton ugyanazt csinálja. Valóban léteznek itt ragadt lelkek, mégis abszurdnak tűnik, hogy egyesek folyamatosan ugyanabban a házban legyenek leragadva, ugyanazokat a cselekvéseket ismételgessék időről időre. Tegyük hát fel a kérdést: mi van, ha ezek nem is kísértetek? Mi van. Ha a legtöbb lencsevégre kapott jelenség, valójában nem szellem? Ha viszont nem szellem, akkor micsoda? Ezzel el is érkeztünk témánkhoz. Induljunk ki abból, hogy a minket körülvevő világ nagy részét nem érzékeljük. Amit érzékelünk, az a fizikai anyag és az ehhez tartozó, szemmel nem látható tartományok, melyeket a fizikai műszerek érzékelnek. Ilyenek például az elektromágneses hullámok, az ultrahangok, az atomok, molekulák, különböző részecskék, stb. A szellemvadászok, médiumok és a paranormális jelenségekkel foglalkozók jól tudják, hogy egy szellem képes bármilyen alakot magára ölteni, képes bármilyen formában megjelenni. Nem túlzás azt mondani, hogy egy szellem felvehet akár medve, elefánt, kutya, de még egy bálna alakját is. Mindebből az következik, hogy tudatával teremti meg az ő kinézetét. Amire gondol, azzá válik. Elmondhatjuk tehát, hogy a szellemvilágban a gondolat teremti az anyagot. Ha ez így van, akkor feltehetjük a kérdést, hogy mi van, ha a mi világunk is így működik? Ennek bizonyításául vegyünk egy egyszerű eseményt alapul: a fejünkben kigondoljuk, milyen házat szeretnénk venni. Később, ha mindent megteszünk annak érdekében, hogy olyan házunk legyen, mint amilyet kigondoltunk, a gondolatunk valósággá válik, azaz materializálódik. Mindazonáltal gondolatokat minden percben, minden pillanatban kibocsátunk magunkból. A gondolatok attól a perctől kezdve megkezdik vándorútjukat a fizikai megvalósulás felé, hogy kigondoltuk őket. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy hirtelen arra gondolunk, hogy baleset ér minket, másnap ez meg is történik. Arról van szó, hogy minél jobban koncentrálunk egy adott dologra, az annál inkább magához vonzza annak elektromágneses valóságát. A kis intenzitású gondolatok más energiákkal egyesülnek, de egy gondolat sem veszlik el. De hogy a témánál maradjunk, mi köze ennek a kísértetekhez? Mint említettem, minden percben kiküldünk magunkból gondolatokat. Ezek a gondolatok megjelennek valahol, mivel energiát adtunk nekik. Könnyen küldhetünk magunkból gondolati képmásokat, akárhova. Ha például szívesen emlékszünk vissza egy kellemes tengerparti helyre, ahol korábban nyaraltunk, akkor kiküldünk oda egy képmást tudatunkból, mintegy odagondolva magunkat. Minél erősebb intenzitást adunk ennek, annál önállóbb tudattal fog rendelkezni. A gondolatainkból kiküldött formákat úgynevezett pszeudo-anyagnak nevezzük. Ilyen pszeudo-anyag szerepelhet rengeteg fotón, felvételeken, melyet szellemeknek, kísérteteknek vélünk. Könnyen lehet, hogy a képeken található szellemek valaki másnak a gondolatai, valaki más tudatából származó materializálódott képmások. Miért jelenik meg Boleyn Anna folyton ugyanabban a ruhában, ugyanabban a pozícióban állva, fejét a kezében tartva? Miért ugrik le mindig ugyanarról a szakadékról folyton ugyanaz a szellem? Miért mindig ugyanolyan ütemben kopog  a padláson a szellem és miért kopog egyáltalán? Úgy vélem, ezek többsége nem szellem, azok ugyanis már rég a túlvilágon vannak. Ezek valójában az ő teljes identitásuk egy része lehet, személyiségtöredéke, mely nem rendelkezik önálló tudattal, de a meghalt személy adott nekik annyi intenzitást, hogy egy cselekedetet ugyanúgy ismételgessenek. Azok a szellemek, melyek úgy jelennek meg, ahogy haláluk pillanatában kinéztek, valószínüleg az épp akkor meghalt személy gondolatai lehetnek, melyet a halállal járó hirtelen sokk teremthetett meg. Tehát egy lefejezett szellem, amely valójában egy gondolatforma is lehet, akkor keletkezhetett, amikor annak tulajdonosát épp meggyilkolták. Az áldozat nyilván arra gondolhatott, hogy most meg fog halni és erre olyan erősen gondolt, hogy azóta is ott bolyong a halála színhelyén a szellem, azaz a gondolatforma miközben maga a lélek már odaát kell, hogy legyen sőt, akár már reinkarnálódhatott is. Gondoljunk csak az EVP felvételekre. Páran már beszélgettek ily módon a szellemvilággal. A legtöbb EVP felvételen azonban csak beszéd vagy szófoszlányok hallhatók. Mi van, ha ezek a hangok gondolatok? Ha mások gondolatait rögzítjük a szalagra? Ha ez így van, akkor egy teljesen új, ismeretlen terület vár felfedezésre a tudomány számára. Gondolatainknak valahol tovább kell léteznie, hiszen eleve energiából keletkezik, agyunk energiájából és mint tudjuk, az energia nem vész el, csak átalakul. A másik, szintén ide tartozó jelenség a tulpa. A tulpa olyan gondolatforma, melyet igen erős koncentrálással egyes kínai tanítók képesek láthatóvá tenni, megjeleníteni azt. Erre csak a „kiváltságos” tanítók képesek, akiknek megadatott az a képesség, hogy gondolataik testet ölthessenek. A kínai vagy a tibeti irodalomban olvashatunk olyan tanítókról, akik képesek voltak gondolataikat megjeleníteni. Mi van akkor, ha sokan közülünk szintén képesek vagyunk kivetíteni gondolatainkat látható formában, anélkül, hogy tudnánk róla? Mi van, ha ezek a tudattalanul kiküldött gondolati képmások itt-ott megjelennek számos helyen és egy gyanútlanul turista épp a mi gondolatainkat fényképezte le? Mi van, ha a szellemvadászok valójában nem kísérteteket, hanem gondolatokat üldöznek? Talán nem véletlen, hogy nem történik meg minden azonnal amire gondolunk. Képzeljük csak el, mi lenne a világgal, ha mindenki hirtelen azt kapna, amire gondol, az történne amire gondolunk. A káosz határtalan lenne. Talán nem is olyan nagy baj, hogy a legtöbb ember nem képes megjeleníteni gondolatait mint a nagy keleti tanítómesterek, hiszen sok agresszív és rosszindulatú gondolat rendkívül káros lehet. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a legtöbb szellemnek vélt jelenség miért olyan ellenséges, talán a poltergaist jelenség is csupán valakinek egy dühében keletkezett kósza gondolata.

Vámpírok ma is vannak!

Az irodalomban - és különösen a filmművészetben - nagy karriert futott be a vámpír. A hosszú életű és állattá is átváltozó ember legendája rengeteg szerző és művész fantáziáját mozgatta meg. Kérdés: van-e valós alapja a hiedelemnek?
Minden jel szerint igen. De nézzük előbb a régi eseményeket. Már évezredek óta mesélnek farkasemberről, vérszívó szellemről a legtöbb európai és ázsiai kultúrában. Nyilván nem ok nélkül. Az európai középkorban különösen sok ilyen történet kelt szájról szájra, a legfőbbet később írásban is megörökítették.
Szinte majdnem minden vámpírtörténetben ott lapul még két további, félelemkeltő legenda is: az egyik a kísértet, a másik a farkasember. És ha mindehhez hozzávesszük az elhagyatott helyet, a félelemkeltő éjszakát, a távoli hangot, és egyéb, kísérteties látványt - bizony, nem ítélhetjük el őseinket könnyelműn. (Feltehetően akkoriban mi magunk is ugyanígy viselkedtünk volna, számunkra is igaznak tűnt volna minden ilyen történet, akkor is, ha nincs rá kézzelfogható bizonyíték.)
De hagyjuk a régi korokat. A múlt században Itáliában, később Franciaországban, sőt Skócia egyes vidékein is gyakran láttak - vagy látni véltek - olyan embert, aki véres arccal, félelmetes, kiálló foggal bolyongott az éjszakában. Az ilyen kísértet úgy félt a fénytől, a tüztől, akár az ördög a tömjénfüsttől. És nagyon agresszíven viselkedett. (Németországban még századunk tízes éveiben is fezfelbukkant a "vámpír" a gyéren lakott hegyvidékeken.) Elragadta a pásztortól a juhot; ezért találtak gyakran átharapott torkú, véres állati maradványt azokon a tájakon.
Tehát legenda vagy nem legenda? Ha volt, miért nincs ma? Vagy csak nem tudunk róla? Az utóbbi évtizedek kutatásai néhány meglepő dologra derítettek fényt. Például arra, hogy...
'...ma is van vámpír!'
Csakhogy a mai vámpír nem más, mint elhagyott, beteg ember. A vámpír-létezés valós, de kóros állapota az ember nevű élőlénynek. Ugyan nagyon ritka betegség, és nem a lelket, a pszichét támadja meg, hanem a testet. Ami aztán súlyos lelki elváltozással jár együtt.
A tudomány nevet is adott a kórnak: porfiria. Többek között azzal a tünettel jár, hogy a beteg szeme nagyon érzékeny lesz a fényre, igyekszik is elkerülni, így nappal is csak elsötétített helyiségben szeret tartózkodni. A fizikai elváltozások leginkább az arcon észlelhetők: összehúzódik a bőr, különösen a szem körül. Ez valószínűsíti, hogy az arc így válik farkasfejhez hasonlóvá.
A porfiria - vagy ahogyan latinosan írják: porphyria - másik tünete, hogy elsorvad, felhúzódik az íny. Ezért látszik úgy, mintha a betegnek "farkasfoga" vagy "vámpírfoga" nőtt volna.
Ma már az is tudjuk, hogy a szem és a bőr egyaránt érzékeny a fényre, olyannyira, hogy akár el is színeződhet. Bizonyára ez ad magyarázatot a vámpírtörténetekből oly jól ismert rémisztő külsőre is. A mai kísérletek és vizsgálatok ugyan nem szólnak arról, hogy a vérszívás is tünet-e. Egyes szakértők szerint azonban még ebben is lehet valami: mivel számottevően csökken a szervezet vastartalma a betegség idején, logikusnak látszik, ha a beteg ösztönösen is idegen vérben véli megtalálni a szervezetéből hiányzó anyagokat.
Ám ez egyáltalán nincs bizonyítva! A tudomány mai állása szerint a kórt az okozza, hogy az emberi test (szerencsére igen ritkán, sok millió eset közül egyszer) túl sok porfirinnek nevezett kémiai anyagot termel.
Ez az első két vagy három nemzedék életében ugyan nem okoz gondot, de a baj genetikusan öröklődik, és végül valamelyik későbbi nemzedéknél válthatja ki az említett tüneteket.
A kór "mellékhatása" lehet még a hasi fájdalom és - itt kell figyelni! - az értelmi zavar is! Ami újabb magyarázat és adalék a "vámpír", vagyis a kórral megvert, szerencsétlen ember különös viselkedésére.
Ami azonban biztosan állítható: a vámpírharapás nem ragályos. A porfiria ugyanis nem fertőző betegség, tehát nemhogy érintéssel, de még vér útján sem terjedhet.

Nemere István

Forrás: (Tv

A HALOTTAK TITKAI

 

Romanow

1918. július 16-a. Egy teherautó közeledik a földúton egy szibériai kastély felé az újonnan kikiáltott Szovjet-Oroszországban.

Az uralkodó család úgy tudta, hogy a szűkös pincehelyiségben fényképezéshez készülődnek. A fényképész helyett azonban Jakov Jurovszkijnak, a kivégzőosztag vezetőjének a fegyveresei rontottak rájuk. Jurovszkij előhúzott egy papírlapot a zsebéből, ez volt a halálos ítéletük: "Tekintettel arra a tényre, hogy rokonai folytatják a támadást Szovjet-Oroszország ellen, az Uráli Végrehajtó Bizottság úgy döntött, hogy kivégzi önöket." Ezek voltak az utolsó szavak, melyek a cárhoz eljutottak. Az orgyilkosok átvizsgálták a holttesteket, hogy megbizonyosodjanak arról, alapos munkát végeztek-e.

 

 

A lányok közül néhányan meglepő módon még életben voltak. Jurovszkij utasítására a lőporfüst miatt kinyitották a pinceajtókat.  Az osztag ismét ellenőrizte a jól végzett munkát. Jurovszkij jelentésében az szerepel, hogy három lány hihetetlen módon még másodjára is sikoltozva ült fel. Mivel az ajtókat már kinyitották, a gyilkosok nem lőhették le a túlélőket, nehogy riadalmat keltsenek. Ezért szuronyaikkal döfték le és puskatussal verték agyon őket. A holttesteket a cári család saját ágyneműjébe tekerték és kivitték a teherautóhoz, hogy elszállítsák őket. Vajon honnan merítettek a cár gyermekei ekkora életerőt, ahogy ezt Jurovszkij is említi a jelentésében? Miért volt ilyen nehéz végezni velük? Isteni beavatkozás lett volna, amint ez néhány gyilkost is megrémisztett? Nem egészen. Mint kiderült, a lányok fűzőjét olyan sok gyémánttal és más drágakővel tömték tele, hogy ezek a szuronyok és puskagolyók támadását egyaránt kivédték.

 

Ez volt hát a hivatalos beszámoló arról, hogy hogyan halt meg a cár és családja. A történet addig hihető, hogy sor került a cári család elföldelésére a Jekatyerinburg melletti erdőben, ahonnan, a cár gyermekei közül kettőnek a holtteste rejtélyes módon eltűnt. Kétség sem fér hozzá, hogy Alekszejt nem a családtagjai mellé temették, de az már vitatható, hogy Anasztázia vagy Maria holttestet hiányzik... Ugyanakkor a néphit szerint Anasztázia volt az, aki csodálatos módon túlélte a puskagolyók és szuronyok támadását. Róla számos hosszú történet kering. Az évek során sok nő állította magáról, hogy ő az elveszett hercegnő, mégis egy visszavonultan élő, titokzatos asszony családja hozakodott elő az eddigi legmeggyőzőbb történettel.

 

 

A mostani eset azonban eltér a többitől, hisz ez az asszony életében soha nem állította magáról, hogy ő lenne Anasztázia. Ezt a kijelentést most az unokái tették. Azt mondják, hogy ez a nő álnéven élt, és csak titokban, bizalmasan vallotta be, hogy ő volt Oroszország nagyhercegnője, a cár egyetlen életben maradt lánya. Másokkal, a többi trónkövetelővel ellentétben, egészen a haláláig rettegésben és rejtőzködve teltek napjai. Családja megesküdött a titoktartásra, hogy addig nem fedik fel a kilétét, amíg ennek el nem jön az ideje. Úgy vélik, hogy ez most a megfelelő pillanat. Az elmúlt három évben több ezer dollárt költöttek állításuk bizonyítására, és néhány neves igazságügyi szakértőt is felkértek annak kiderítésére, hogy e csontok valóban Anasztázia Romanov, Oroszország nagyhercegnőjének maradványait testesítik-e meg.

 

 

Dél-Afrika vadvilága és természeti tája révén a világ egyik csodálatos vidéke. Ez KwaZulu-Natal tartomány, a Zuluföld szíve.  A zulu nép itt győzte le az angolokat. Talán itt keresnénk utoljára Anasztázia Romanov, orosz hercegnő maradványait, aki megmenekült, amikor a családját legyilkolták a bolsevikok. Ám élt itt egy asszony, aki 162 és fél cm magas volt, és Alina nagymama néven ismerték. Vajon ő volt Anasztázia, az elveszett hercegnő? Vagy valaki más, aki szintén jelen volt a kivégzésnél? És ha ő volt, mi történjen ezekkel a csontokkal? Vajon az orosz hatóságok és a Romanov család elfogadják-e ezt a bizonyítékot és hazaszállíttatják-e a hamvakat a többi családtag mellé?

MEGDÖBBENTŐ VILÁG 

Temetésén magához tért a baba

A temetésére készülődő kétszáz falusi előtt éledt fel Malajziában egy csecsemő, akiről szülei és orvosa azt hitték, hogy halva született, írta hétfőn New Strait Times című lap. A koraszülött csecsemő akkor mozdult meg, amikor ráhelyezték a halotti lepelre. 

 

A 26 éves apa az újságnak elmondta, hogy a vasárnap, idő előtt megszületett lányt az orvosa rögtön a szülés után halottnak nyilvánította, és közölte vele: kezdje meg a felkészülést a temetésre. A csecsemőt rögtön a falujába vitte a szertartás elvégzésére: az öt kilométer hosszú autóút alatt a gyerek teljesen mozdulatlan maradt, és csak akkor tett egy apró mozdulatot, amikor nagyapja a halotti lepelre helyezte.

 

Az apa a csecsemőt ezután azonnal visszavitte a kórházba, ahol inkubátorba helyezték a 15 centiméteres és 330 grammos csöppséget. A 28 éves anyát el sem engedték a kórházból a szülés közben fellépett komplikációk kivizsgálása miatt. Az apa jelezte, hogy feljelentést tesz a kórház ellen, az intézményben belső vizsgálatot indítottak az eset tisztázására. 

 

A SÁTÁN KOPONYÁJA

A SÁTÁN KOPONYÁJA

Az elmúlt évszázadok során számos különös és titokzatos lényről, emberi
teremtmény létéről tanúskodó lelet került a kutatók asztalára. Ám
mindezek közül a legkülönlegesebb egy bizarr koponya, amelyet sokan
egyenesen a sátánénak tartanak.

A homlokán szarvakat viselő fejet egyértelműen az ördög koponyájának
tartották egykor, míg napjaink szakértői felettébb szkeptikusak az állítást illetően. A rémisztő leletre egy 666-os számot viselő vasládában találtak rá,
aranyérmék és drágakövek közé rejt

Sokan tartanak a titokzatos „kincstől”, hiszen szinte mindenki, aki eddig érintette, rejtélyes körülmények között halt meg. Vallási szakértők állítják, hogy a lelet eredetileg a Közép-Amerikában szolgáló spanyol katonák lelkének megvásárlására szánták a 15. században, s a koponya
 Migel Santanaé.

Santana egy sátánhívő szekta feje volt, amely királyokat, királynőket és
egyházi vezetőket vesztegetett meg Európa-szerte a 14-15. században.
Az ebből az időből származó egyházi és történeti feljegyzések szerint Santana követői azt tartották, hogy vezetőjük a sátán megtestesülése.
„Talán ez a koponya a Sátán emberalakjának maradványa” – mondja
 dr. Daniel Boyer, a középkori ördögimádás szakértője. Igazságügyi orvos szakértők szerint, akik megvizsgálták a koponyát, a belőle kiálló szarvak és egyéb jellegzetességek, megmagyarázhatatlanok.
 „Úgy fest, mint egy emberi koponya, de más jegyek inkább állatfejre vallanak – például kecskére” – jegyzi meg dr. Kenneth Hargrave orvos szakértő, ki a Virgin-szigeteken vette szemügyre a leletet.

A feljegyzések szerint Santana és egy hajóra való híve 1527-ben az
Újvilágba vitorlázott, hogy sátánhitüket a spanyol katonák és a bennszülött
indiánok között terjesszék. Sikertelen kincskeresők és mások, aki az elmúlt kétszáz évben szerettek volna az eltűnt kincs nyomára bukkanni, elnevezték a keresett zsákmányt az  „ördög örökségének”.
„Santana és követői csakugyan megvették Cortez és Pizarro lelkét, akik úgy öldökölték az indiánokat, mint az állatokat” – mondta Boyer. Amit a gonosz spanyol hódítók műveltek az őslakossággal, az valóban sátáni volt. Santana hajója, amely a Lilith nevet viselte, a hagyomány szerint 1527 júniusában süllyedt el Puerto Rico partjainál, fedélzetén mintegy ötvenmillió
dollárt érő arannyal és ékszerrel.

Egy jelentésben, amelyet 1528-ban Antonio De Pena, Puerto Rico spanyol
kormányzója küldött Spanyolországba, az szerepel, hogy láttak egy, a Lilithre hasonlító hajót, amelybe derült égből többször is belecsapott a villám.

Számos kutató szerint a 666-os számot magán hordó ládika a Lilith
fedélzetéről származik, és Santana koponyáját a maréknyi túlélő rejtette
a kincses ládikába, amelynek ollétéről ezt követően hosszú ideig
senki nem tudott, mígnem a 19. század végén a Virgin-szigeteken rá nem bukkantak.

Miguel Santana koponyájának története a titokzatos lényekkel és teremtményekkel foglalkozó kriptozoológusok előtt sem ismeretlen, bár ők úgy vélik, több hasonló eset is létezik, amelyek arra utalnak, hogy a középkor tájékán mintegy 150-200 éven át létezett egy különös, mutáns emberi populáció. Az ördögi szarvakkal rendelkező emberek, valamilyen genetikai betegségnek köszönhették torzulásaikat, ahogy ezt az afrikai Csádból a hatvanas években előkerült titokzatos fekete koponya esetében ki
is mutatták. A kor emberei üldözték és kipusztították ezeket a teremtményeket, amelyek így pár nemzedéket követően kihaltak, s ma már csak félelmetes koponyáik
tanúskodnak egykori létezésükről.

Teljes filmek:

UFO Akták - Mélytengeri UFO-k

http://www.youtube.com/watch?v=s-bto1nxciE&feature=player_embedded

A hét pecsét titka

http://www.youtube.com/watch?v=vhqPgfWfeqM&feature=endscreen&NR=1

Mi van a halál után? A médium válaszol.

http://www.youtube.com/watch?v=wHq2-bZrnDM&feature=related

Szellemi valóság- belső utazás (Spiritual reality)

http://www.youtube.com/watch?v=WBbLsfFS9wo&feature=related

Elixír - Somlósi Lajos előadása (Teljes előadás)

http://www.youtube.com/watch?v=DN-c_7b76MI&feature=watch_response

Somlósi Lajos a Konyháról (Első Rész)

http://www.youtube.com/watch?v=Jk0DoChB7Mw&feature=related

Somlósi Lajos a Konyháról (Második Rész)

http://www.youtube.com/watch?v=ewayp-Rsxc8&feature=relmfu

Somlósi Lajos a Konyháról (Harmadik Rész)

http://www.youtube.com/watch?v=hhEd3m994zE&feature=relmfu

Somlósi Lajos a Konyháról (Negyedik, Befejező Rész)

http://www.youtube.com/watch?v=J7GoovXQeSA&feature=relmfu