A bennünk lakó zsidó

Archívum

Az alábbiakban Makkai Jánosnak, a neves politikusnak és publicistának Urambátyám országa c. könyvéből közlünk egy fejezetet. A mű még az 1940-es évek első felében jelent meg, de az idézett rész azóta sem vesztett aktualitásából. Jól összeszedett gyűjtemény a helytelen és kiküszöbölendő gondolkodásról, viselkedési formákról, gesztusokról. Ajánljuk elolvasásra mindenkinek, aki a magyar öntudatot kívánja erősíteni önmagában..

Illembeli és viselkedési hibáink harmadik forrása: a zsidóság, amellyel nemzedékek óta együtt, vagy egymás mellett élünk a polgári társadalomban. Amíg a zsidóság Európaszerte gettóban lakott és vele szemben a befogadó nép a rendiség állapotában élt, addig természeti és egyéb tulajdonságai semmi hatást sem gyakoroltak az uralkodó osztályra. A zsidó csak a polgári, városi lakossággal érintkezett, de a nemességgel alig, s az is csak futólagos lehetett. A középkorban elkerített városrészekben éltek és ruhájukon megkülönböztetésül jelvényeket viseltek. Mindenki tudta hát, hogy ki a zsidó s a vallási különbség, a rendi tagozódás és a kor életérzése olyan mély különbségeket vágott közéjük, hogy a két réteg úgyszólván minden kölcsönhatástól mentes maradt. Földmívelő országokban, ahol a városi civilizáció kisebb méretű, még csekélyebb az érintkezés a diaszpórában lakó zsidóság és a többségi elem között. Így nálunk az egykori Magyarországon jóval jelentéktelenebb, mint mondjuk, a rajnai tartományokban. A XIX. század, amely a polgári világrendet és a liberalizmust szülte, végre egész Európában meghozta a zsidóság emancipációját, vallási és állampolgári egyenjogosítását, amivel együtt jár a társadalomban való érvényesülés és a befogadó néppel való sűrűbb érintkezés lehetősége is.

A nagyobb európai államok az 1830. évi francia forradalom és az 1848-iki szabadságharcok között emancipálják a zsidóságot. Nyugaton a zsidóság már előbb jelentékeny befolyásra tesz szert a társadalmak életében, az iparosodás, a fejlett pénzgazdálkodás és a felvilágosodás, a kor szabadságeszméi következtében. A XVIII. században már jelentkeznek Európában a zsidóság jelentősebb személyiségei, a XIX. században pedig megjelenik a fórumon a tömeg is. A zsidóság maga is nagy belső fejlődésen megy keresztül, míg elérkezik az emancipációhoz. A nagy változást tömegei általában vegyes érzelmekkel fogadták. Egyik részük a vallás és a törzsi kultúra megsemmisítésétől félt, másik, nagyobbik és később az egész tömegen győzedelmessé vált tábor pedig minden erejével belevetette magát az új életlehetőségekbe, az új polgári létbe. „Mindent odadobtak érte: vallást, önérzetet, hagyományt, kegyeletet, történeti összetartást, tüntettek a zsidótlansággal, hogy fitogtassák a műveltséget, a korszerűséget, hogy ők nem „exkluzívok”, hanem méltók a befogadásra” — panaszkodik egyik hazai történetírójuk. Valóban: a zsidóság mindenütt évtizedek alatt akart polgárosodni és civilizálódni, egyetlen emberöltő alatt akarta megtenni azt a társadalmi haladást, amelyet az európai osztályok évszázadok alatt gyalogoltak végig. Tömegei, amelyek addig valóban elkülönülésben éltek és alig ismerték a befogadó társadalmat s a nagyvilágot, egyszerre kiözönlöttek a szabad polgári életbe, az izmosodó városokba és a frissen ízlelt szabadságtól megrészegedve, — de az évezredes együttélésben kifejlődött és minden más fajnál egységesebben kialakult életérzésükkel — rávetették magukat az új lehetőségekre. És az egész világot ezzel a sajátos érzéssel élték és magyarázták.

A kétféle kelet

A XIX. század elején 112.000 zsidó élt az akkori magyar birodalomban és ezeknek száma 1910-ig kereken egymillióra szaporodott. Budapesten 1868 és 1910 között a normális és természetes szaporodás mellett a zsidók száma legalább 150.000 újonnan bevándorolttal növekedett, ami azt jelenti, hogy eme félszázad alatt évente átlag 3000 zsidó jött a vidékről vagy Galíciából, esetleg más külföldi helyről Budapestre. Az emancipáció nyomban a létezés legnagyobb problémáját állította a zsidóság elé: vajon maradjon-e meg vallásban, kultúrában, szokásokban, társadalmi elkülönülésben, életszemléletben, erkölcsben és emberi viselkedésben sajátszerűen zsidónak, vagy pedig e történelmi ambícióját adja föl és minden tekintetben azonosuljon-e az őt befogadó többségi néppel? A zsidóság érvényesült rétegeiben az asszimiláció gondolata győzött és így a nagyvárosi és polgári elemek legfőbb életcélja két-három nemzedéken keresztül mindig az volt, hogy a magyar középosztállyal egyforma módon éljenek, vele egyformán viselkedjenek, igyekezzenek beleolvadni és beházasodni abba. Ez az érvényesülő réteg minden téren asszimilációt akart, de az asszimiláció útjait — csak fölfelé kereste, lefelé sohasem. Vágyuk sosem az volt a liberális világ, vagy az asszimiláció fénykorában sem, hogy a magyar munkásosztályokba, a paraszti, kispolgári rétegekbe házasodjanak bele, hanem az asszimilációt mindig csak fölfelé, a középosztály és felső rétegek irányában tudták elképzelni. És így is gyakorolták. Ezért életérzésük semmi hatást nem gyakorolt alsó rétegeinkre, de annál nagyobbat a középsőkre és a felsőkre. Nincsenek elzsidósodott viselkedésű és életérzésű munkásaink és kisgazdáink, ellenben annál több az elzsidósodott magyar kispolgár, a középosztálybeli és felsőosztályú, aki talán nem is tudja és saját magán észre sem veszi, hogy a mindennapi életben zsidómódra viselkedik. Olyan illetlenségeket enged meg magának, amiket jelesül, zsidók szoktak elkövetni, úgy beszél, olyan gesztusokat használ és olyan viselkedésmódot mutat, mintha maga zsidó volna, vagy életét zsidók között töltötte volna.

Ez a zsidó-fertőzés a magyar úriosztályok viselkedésében addig terjed, ameddig a zsidók karrierjükben társadalmilag érvényesülhettek. Fölfelé a mágnásosztályokig, lefelé addig, amíg a zsidók érdemesnek tartották a befogadó nép társadalmi rétegeivel érintkezni. Tehát a kispolgári rétegig. A zsidó befolyás a magyar társadalomban azért erősebb, mint Nyugat-Európában, mert egyrészt sokkal több zsidónk van, másrészt meg azért, mert a magyarországi és általában a dunavölgyi zsidó állandó törzsi utánpótlást kapott az orosz és a lengyel medencéből, míg a nyugati államokba a zsidó csak közbeeső stációk után érkezett el. Így viselkedésében már európaibb volt, amikor Frankfurtba érkezett, mint a budapesti asszimilált, akit állandóan visszahúzott a zsidóságba az utánaözönlő törzsi rokonság.

A magyar és zsidó életérzés között sokkal nagyobb a különbség, mint a zsidó és árja, azaz a zsidó és az átlageurópai között. Mind a két fajta keleti származású, azonban ez a két keletiség sokkal messzebb van egymástól, mint mindegyik külön-külön a nyugatiságtól. A magyarság alaptermészetét és életérzését a nyugat-ázsiai és kelet-európai vidék és annak viszonyai szülték. Mi pusztai keletiek vagyunk, annak a tájvidéknek a szülöttje, amelyen egy másfél évezreddel ezelőtt száz és ezerszámra éltek a nomád, lovas népek, állandó hadakozásban s a nyelvek, vallások, életérzések örökös forgatagában. A pusztai keletiség az embert önmérsékletre, megértésre és türelmességre tanítja s a magyar e keletiség következtében vált méltóságteljes, nyugodt, racionalista, engedékeny, konzervatív, néha mozdíthatatlan, lomha és fatalista, de mindenkor az emberi méltóságot becsülő és arra törekvő néppé és egyénné. A zsidó keletisége: mediterrán, déli, tengeri keletiség, Ezért: izgatott, transzcendentális érzületű, hívő, rajongó, türelmetlen, spekulatív, izgékony-mozgékony, önmérsékletet, megértést, sorsba nyugodást és megállást alig ismerő fajta. Másfél évezredes európai sorsa a kisebbségérzetet és ennek következményeként az egyik végletből a másikba eső túlzásokat, a naiv és gyermekes viselkedést, a határozatlanságot, a szorongásból a gőgbe átcsapó szélsőségességet és minden emberi intézmény relatív, sőt forradalmi szemléletét zúdította a nyakába.

A zsidó viselkedés elterjedése

A zsidóság jellemben és életérzésben sokkal inkább különbözik a magyarságtól, mint akár a szlávoktól, akár a germánoktól. Ezért nem is eredeti tulajdonságaival férkőzött be társadalmunkba, hanem úgy, hogy az általános európai civilizálódásban a konzervatív és lomha magyarok előtt vágtatott s így hamarosan úgy jelent meg a szemünkben, mint „európai elem”. A zsidóság abban a tekintetben is más, mint a többi európai nép, hogy saját magának modernizálását nem eredeti eszközeivel hajtotta végre, hanem a másokéval. Nem sajátos zsidó kultúra és civilizáció árán emelkedett ki a gettóból, hanem németessé, franciássá, európaiassá vált. A polgárosodás korában a maradi magyarral szemben úgy jelentkezett, mint „az európaizált polgár” s miközben szellemben, kultúrában, civilizációban és társadalmi viselkedésben azt hirdette, hogy Európát hozza számunkra, mi hosszú ideig nem vettük észre, hogy — csak egy meghamisított Európát képes szállítani, mert minden európaiasságot csak felületesen tud átérezni s az európaiasság benne zsidó fajiságával keveredik.

Társadalmunk, amely egy évszázadig minden téren a haladás igézetében élt, mindenütt, mint az európaiasodás, a haladás, a polgárosodás előfutárjával találkozott a zsidóval, s viselkedését ezért lassankint követni, utánozni kezdte. Mivel a zsidóság megszállotta az irodalom, a művészet, a színházak, az újságok s a közvélemény-irányítás kapitalizált tájékait, a zsidó életérzés és viselkedés elterjesztése még könnyebbé lett. Ezért ma nagyon kevés az olyan középosztálybeli férfi és nő, aki ne viselné magán e zsidó hatások néha jelentős, néha valamelyes bélyegét s aki észrevétlenül és öntudatlanul nem úgy viselkedne, mintha legalább átmenetileg zsidó családban nevelkedett volna. Mindnyájunkban többé-kevésbé egy nagyobb, vagy kisebb apró, vagy ici-pici zsidó él, s hogy tőle megszabadulhassunk, ahhoz nem elégséges antiszemitáknak lennünk, nem elégséges a zsidókkal a társadalmi érintkezést megszakítanunk, ahhoz elsősorban föl kell ismernünk a zsidó hatást és annak legfőbb megnyilvánulási formáit.

A zsidó életérzés és viselkedés első jelei közép- és felsőosztályunk férfiainak és nőinek önkéntelen gesztusaiban mutatkoznak. A zsidó köztudomás szerint végtagjaival is képes kimutatni érzelmeit, ami erősen ellenkezik az úriember fogalmával és az európai ízléssel. Más népek is gesztikulálnak. Ám a gesztus — mint önkéntelen, nem ellenőrizett mozgás — mindig megmutatja az ösztönöket s az életérzést is. A mai társadalomban sohasem lehet látni harcias, heroikus végtagmozdulatokat. Sohasem látjuk, hogy valaki megállana az utcán gondolkozás közben és megfenyegetné az eget, vagy kardvágásokat eszközölne maga körül. De százszámra látunk keresztény úriembereket, akik magános sétáik során, vagy másokkal való vitatkozás közben a vállvonogatásnak, a karok széttárásának, az ujjak tömörítésének gesztusait végzik, amelyeknek lelki alapja a relativitás érzete, a kompromisszumkeresés, a megalkuvás és az üzleti ajánlatok világából ered.

Ugyancsak ragadósnak bizonyult a zsidóság hanglejtése, éneklő beszédmodora, főleg Budapesten és főleg bizonyos foglalkozási ágakban. A magyar egészen másként hangsúlyozza a szavakat, mint a délkeleti és általában a mediterrán népek. Mi a szavak elejére vetjük a súlyt, mint többnyire az angolok, a zsidók a szavak végére, mint az olaszok és a franciák. Ezért a zsidók énekelve beszélnek. A fertőzés következtében egyes középosztálybeli rétegeink ugyancsak éneklő modort vettek föl a beszélgetésben.

Vannak azután sokkal inkább látható és megfigyelhető, más jelenségektől elhatárolható epidémiák is. Budapest ma is tele van zsidó szólásmódokkal és ezeket antiszemita emberek is használják. Jólnevelt emberek tartózkodnak a legkirívóbbaktól. Ilyenek: a „sag schon”, a „mondd már”, a „nekem legyen mondva”, a „te jó Isten!” és mások, amelyek németből fordított jiddis eredetű szólások. Jobb elemek ugyancsak igyekeznek elkerülni a kifejezetten zsidó szavak használatát, de ezek sokhelyütt mégis közkeletűek. Ilyenek: „kóser”, „ajser”, „kabbala”, „jampec”, stb., stb. Általánosabban elterjedtek a kevésbé észrevehető zsidó szólásmódok, mint például: „mit tudom én”, „csak nem fog megharagudni”, „maga csak tudja”, „tegye azt ó” és így tovább. A nyelvbúvárok a zsargonból szép szókincset gyűjtöttek össze. Ajánlom mindenkinek azok felkutatását és elolvasását.

Ugyancsak elterjedtek középosztályunkban a zsidóság kabbalisztikus szokásai. Úrihölgyek és úriemberek is megteszik, hogy, ha valakinek kívánnak valamit, vagy jóról számolnak be: megkopogtatják az asztalt, nehogy a kérdéses dolog, vagy állapot elromoljon. Ehhez némelyek még hozzá is teszik: „na, én lekopogom”. Még csúnyább, ha ezt német-jiddis alapon úgy fejezik ki: „unberufen”. Ugyancsak zsidó szokás és az inkvizíció korából ered katolikus papot látva gombot fogni. A zsidók egy időben féltek a papi személyektől, innen ered eme kabbalájuk. Hasonló kabbalisztikus szokások (pl. mutató és középsőujj összefonása együttérzés, „drukkolás” esetén; a németeknél sportesemények, autótúrák és repülőút előtt Hals und Beinbruch kívánása stb.) nem zsidó eredetűek, ami azt mutatja, hogy babonáik, kabbaláik másoknak is vannak.

Zsidó hatás középosztályunkban a néha fel-felbukkanó hangos és izgatott beszédmodor, amely főleg nőknél szedi áldozatait. Az izgatottság általában zsidó betegség, a magyar fajban ismeretlen. Mi majdnem sohasem vagyunk izgatottak, míg a zsidók majdnem mindig azok. Mégis, az izgatott hangulat fertőzete oly erős — különösen a sportok és a társasjátékok területén —, hogy ez másra, mint zsidó hatásra alig vezethető vissza. Legszebb példa erre a bridzs-játék. A bridzs angol találmány és egész rendszere a hideg észre, nyugodt, semmi érzelmet el nem áruló angol jellemre és viselkedésmódra épült. Budapest egyes társadalmi köreiben a bridzs mégis izgatott, vásári játékká fajult és — a szakértők ezt tudják — irreális elemeket öltött magára, azaz: hazárddá változott. Miután licitálás van benne s akciója alkuval kezdődik, olyanok, akik mindenáron nyerni akarnak és nem ismerik a lemondás érzését, vagy a szépen — vesztés művészetét, könnyen belevihették a blöfföl, a mások becsapásának divatját; a hideg logika helyébe a trükköt, s a nemes vetélkedés szelleme helyébe a megérdemeletlen győzelemre való aspirációt.

Ugyanez a szellem sportjainkban is föllelhető és megfigyelhető, így elsősorban a futballnál, ahol egy időben divatos volt a cseles játékmód; a tenisznél a ping-pong reminiszcenciáit mutató labdaszerválás és így tovább. Ha az olvasó elgondolkozik mindezeken, sok hasonló dologra fog rábukkanni, én a felsorolást nem folytathatom tovább. Az élet egyes területeit az emberek sohasem szokták búvárolni s ezért sok hasonló dolgot soha senki sem vesz észre. Pedig mindennapi életünkben, percenkint és óránkint megújuló cselekedeteinkben, a körülöttünk zajló világban legalább olyan érdekes jelenségek tobzódnak, mint ama dolgokban, amelyekről azt hisszük, hogy azok a nagyok és sorsdöntőek. Nem, az élet érdekes törvényei a legkisebb porszemben is éppúgy jelen vannak, mint a legbonyolultabb összefüggésekben.

A társadalmi formarombolás

A zsidóság az őt befogadó társadalomban sohasem tudja elfelejteni gettó-származását, sosem tudja levetni bizonytalanság-érzetét és sosem tud megszabadulni viselkedésének gyermekes naivságától. A zsidó egyén, ha magas kultúrájú és civilizációjú, e betegségektől megszabadulhat, de a másokkal való érintkezés mindmegannyi alkalmat teremt számára, hogy az epidémiába visszazuhanjon. Itt mindenekelőtt meg kell állapítanunk azt a nagyjelentőségű tényt, hogy a zsidók zsidókkal, saját fajtabéliekkel általában, az esetek kilencven százalékában — másként beszélgetnek, társalognak, vitatkoznak, jórészt egészen különbözően viselkednek, mintha nem zsidókkal kerülnek össze. Nem tudom, hogy ezt a tényt mások észrevették-e már, én a zsidó életérzés és viselkedés egyik legfontosabb alaptörvényének tekintem. A zsidók egymás között kevésbé szertartásosak. A színvonal-süllyedés a magatartásban sokkal könnyebb és csábítóbb számukra ilyenkor és ezért egymás között sokkal neveletlenebbek és illemtelenebbek, mint keresztény magyar urakkal szemben. Mi ennek az oka? Kétségtelenül: a mimikri, amely az idegen népek társadalmában való szétszóródás óta, mint történelmi következmény fejlődött ki a zsidóság emberi viselkedésében. Hogy megélhessenek és érvényesülhessenek, állandóan alkalmazkodniok kell. Ezért látjuk főúri és előkelő körökben a legarisztokratikusabban viselkedő zsidót, aki a gentlemanségben mindenkin túltesz. Ugyanakkor megismerhetjük a középosztályban a dzsentri zsidót, aki mindnyájunknál dzsentribb és a falut járó kereskedelmi utazót, aki a magyar parasztot „apámnak” szólítja s tájszólással közelíti meg. Ha viszont egymás között vannak, hamarosan viselkedési homogenitás fejlődik ki közöttük. Ha tíz zsidó azonos társaságba kerül és ezek közül egyik bankár, a másik földbirtokos-báró, a harmadik középbirtokos dzsentriskedő, a negyedik telekügynök, az ötödik szénkiskereskedő és így tovább — egyórai társalgás után már alig lehet megkülönböztetni, hogy közülük melyik a báró és melyik a szegény, faragatlan falusi rőfös. Viselkedésben alig marad köztük különbség.

Ez a tény és tapasztalati megfigyelés a legvilágosabban mutatja, hogy a zsidó a társadalomban mindig kissé idegennek érzi magát. A művelt, vagyonos és választékos életmódot folytató egyén számára ezért nincs nagyobb tragédia, mintha fajtestvéreivel kerül össze és azok világából nem szabadulhat. Egyéniségük csak idegenek között tud kifejlődni, saját körükben hanyatlik. Az idegen társaságba ezért kínos buzgalommal kapaszkodnak, szerencsétlenekké válnak, ha a társas életben mellőzik őket és mindent elkövetnek, hogy az adott társaság hasznos tagjai lehessenek. Ugyanakkor azonban gyermekes és naiv, kisebbségérzetben szenvedő és bizonytalanság-komplexumoktól űzött egyéniségükkel állandóan rombolják a fennálló társadalmi formákat.

Megfigyelhető alaptevékenységük: a bizalmaskodás. Igyekeznek nyomban minden különbséget ledönteni, vagy kisebbíteni, amit családi állapot, életkor, társadalmi osztály és nemi adottság hozott létre az emberek között. Míg a magyar szolgalelkű és távolságérzésű, addig a zsidó bizalmaskodó és mindenkit le akar szállítani társadalmi értékszemléletének szilárd bázisáról. Míg mi öcsémezünk-bátyámozunk és léhán tegeződünk, ők a magázódás eszközével is el tudnak tüntetni minden különbséget, hogy aztán így egyenlőknek látszhassanak. Az emberek külső álarcát nagy előszeretettel vakargatják. Állandó kíváncsiságérzetüktől űzetve a társaságban — kifaggatják az embereket. Hol volt? Mit csinált? Miért volt ott? Miért nem emitt? Mi a véleménye erről és miért nem amaz? Kérdésekre kérdésekkel válaszolnak, mintha állandóan mindenkit le akarnának leplezni. Ismeretlen előttük a magánélet szentsége: — ez egyik főbetegségük. Azt hiszik, hogy mindenkinek kötelessége vallani és boldogok, ha valakiről „megtudnak valamit”. Miután folytonosan en gardeban állanak mindenkivel szemben és szeretik a csípős humort, a magyar anekdotázással szemben (amely jóindulatú, legfeljebb osztályelfogultságtól terhes) a társadalmi gúny különös fajtáját honosították meg Budapesten.

Már Mommsen megmondotta róluk, hogy a zsidó „ein Element der Dekomposition”. Ez a társadalmi viselkedés és illem terén is megmutatkozik. A háború előtt elterjedt viselkedési szabadosságok (az ásítás megengedése és kendőzetlensége, a vállveregetés, a kéz zsebredugása, stb., stb.) jórésze az ő hatásuk alatt terjedt el középosztályunkban. Humoruk egészen más, mint a francia, a német, vagy az amerikai. A pesti kabaréhumor különös produktumuk s ez a maga kétértelműségeivel szintén helyet és érvényesülést talált középső és felső rétegeinkben. A színházi világból származó viselkedési szabadosságok, a nőnek cikkszerű megítélése, a futó divatok iránt való nagyobb érzékenység és mindezekből származó magatartásuk szülte soraikból a „jampecet”, akit középosztálybeli ifjaink is — sajnos — tömegesen utánoznak.

Anyagias gondolkozás és érdeklődés

A zsidóság e mellett mindenütt és minden időben anyagias gondolkozású és érdeklődésű fajta volt, ami már foglalkozásából és társadalmi pozíciójának alapjaiból is következik. A kis-zsidó, aki még nem jutott föl a felső rétegekbe, speciális előfutárja ennek az érzésvilágnak és a belőle származó társadalmi viselkedésnek. Középosztályunk szintén szegény, állandóan anyagi gondokkal küzd. Ezért az anyagias életszemlélet viselkedési hibái jó talajra találtak nála. Valóban egyetlen európai országban sem lehet az illetlenség és modortalanság e téren jelentkező magyar szokásait föltalálni.

Nálunk mindennapos dolog, hogy ha keresztény úriemberek összetalálkoznak, az egyik félórái ismeretség után megkérdezi a másiktól:

— Ha nem haragszik, szabad-e megkérdeznem: önnek mennyi a fizetése?

Úriemberek szemrebbenés nélkül érdeklődnek egymás keresete, jövedelme és adósságai iránt. Az is előfordul, hogy nem is kérdezősködnek, hanem egyszerűen kijelentik:

— Ha jól számítom, Neked havonta 720 pengő jövedelmed van.

Ilyenkor felmérnek, megbecsülnek, összeadnak, kivonnak és a végeredményt nyugodtan a szemünkbe vágják. Az is szinte mindennapos, hogy úricsaládok egymáshoz látogatóba menve, végigjárják a lakást, mindent megszemlélnek, leltárt készítenek s aztán később megkérdezik:

— Ha nem vagyok indiszkrét, mennyit fizetsz ezért a lakásért?

De nem csak a lakbér után tudakozódnak, hanem megkérdezik azt is, hogy a cselédnek mennyi bért fizetünk; a szobalánynak hányszor van kimenője egy hónapban és nem udvarol-e neki a rendőr? Érdeklődésük arra is kiterjed, hogy mennyi befőttet tettünk el télire és hol vásároltuk az új függönyt? Részletre vettük-e, vagy készpénzben fizettük? Miért fizettük készpénzben, mikor részletre is vehettük volna? Ugyanígy megsaccolják rokonainkat, hozzátartozóinkat és azok jövedelmét és a különböző családtagok keresetét összeadják s mindezt a legnagyobb részletességgel megbeszélik. Angliában már az is illetlen dolog, ha valaki megkérdezi a másiktól, hogy annak mi a foglalkozása. Az emberek, mint társas lények találkoznak a magánéletben és nem, mint orvosok, kereskedők, vagy vasutasok. Fejlett polgári országokban, ahol minden foglalkozást egyformán becsülnek, ez a probléma a magánérintkezésben föl sem vetődik.

A régi magyar nemességben ez a szokás nem élt. Pontosan tudták ugyan egymásról, hogy mekkora földbirtokuk van és a termés iránt is tudakozódtak, de az anyagi érdeklődés és a részletproblémák firtatása ismeretlen volt náluk és ellenkezett az emberi méltósággal. Az epidémia erősen zsidó eredetű, de középosztályunk nyomott anyagi helyzete elősegítette kivirágzását.

Zsidó parvenük

Erősen rombolja a középosztály életérzését a zsidó állandó parvenü voltából származó jelenség-tömeg is. A zsidók, akármilyen osztályban helyezkednek el, mindig sokkal inkább meg vannak verve a parvenüség betegségével, mint a hasonló anyagi viszonyban levő többiek. Közismert típus a zsidó újgazdag, aki a felsőbb osztályokban akar érvényesülni. Békebeli regények, vígjátékok és operettek figurázták ki, alakját mindnyájan ismerjük. Azonban a zsidó a középosztályban is parvenü, mert a társadalmi látszatra (nem lévén egyéb tekintélybázisa) sokkal többet kell adnia, mint a hasonló nem-zsidónak. A középosztálybeli és kispolgári zsidó parvenüsége elsősorban abban mutatkozik meg, hogy mindenütt jelen akar lenni, ahol valami történik és semmiből nem akar kimaradni. A zsidóknak kevésbé vannak csendes periódusaik és visszavonulásaik, mint másoknak. Míg a magyar kispolgár és szegényebb középosztálybeli a paraszti-kisnemesi életérzés következtében jövedelmének túlnyomó részét megeszi vagy elissza (akkor is, ha ezzel túlzott és aránytalan költekezést folytat) — a hasonló anyagi viszonnyal rendelkező zsidó inkább megvonja magától a falatot, de rádiót, sílécet, gramofont, fényképezőgépet vesz, apró luxustárgyakkal ékeskedik és tízszer annyit jár moziba, színházba, futballmeccsre és hasonló helyekre, mint más. Ha valaki egy zsidó és egy hasonló jövedelmű nem-zsidó család háztartását összehasonlítaná, rendkívül érdekes titkoknak jönne a nyomára.

A zsidók eme tevékenysége a középosztályt csak tovább ingerli a mértéktelen és aránytalan költekezésre. A zsidó parvenüség jelensége: az alárendeltekkel való mértéktelen kiszolgálás megkövetelése is. A csemegeüzletben tíz deka parizert vásárolnak és azt a kereskedősegéddel felszállíttatják a hatodik emeletre. Aki nem hiszi, kérdezze meg a fűszeresét... A pénzükért sokkal többet követelnek, mint más, mert rangjuknál, címüknél, vagy társadalmi állásuknál fogva — kevesebbet követelhetnek, mint más. Már maga ez a kifejezés is: „a pénzemért” — tőlük származik és így terjedt el a középosztályban. Egyik jelensége a zsidó életérzésnek, amelynek erkölcsi mélységét kevesen veszik észre.

A zsidó hatások középosztályunkat annyira átitatták, hogy a budapesti társaságban ritka olyan alkalmat találni, ahol e zsidó-eredetű jelenségek valamelyikével ne találkoznánk. A kulturált zsidó maga is igyekszik megszabadulni ezektől a viselkedési betegségektől. Százszoros kötelességünk hát nekünk fölismernünk ezeket a bajokat és gyökeresen szakítani velük, összes viselkedési hibáink nem a zsidóságtól származnak — ezt, azt hiszem, elég részletesen kifejtettem. De a zsidó veszedelem szintén nem csekély. Társadalmunk öntudatosodása és európaizálódása hozhat itt egyedül segítséget.

Írta: Makkai János

Mi a cionizmus?

Tanulmányok

Judaizmus a cionizmussal szemben

A judaizmus az Egy Istenben hisz, aki kinyilatkoztatta a Tórát. Ez mennyei összefüggésekről szól, amelyek szerint a zsidók a bűneik miatt vannak száműzetésben. A megbocsátás ima és vezeklés által érhető el. A judaizmus felszólít minden zsidót, hogy teljesen engedelmeskedjen a Tórának, hűséges polgárként.
A cionizmus elveti a Teremtőt, az Ő kinyilatkoztatását, jutalmazását vagy büntetését. Ennek gyümölcse a Palesztínok elűzése, és a zsidóság fizikai és szellemi veszélyeztetése. Hitszegésre, kéthitűségre bátorítja a gyanútlan zsidókat világszerte. Ha a lényegét nézzük, a Cionizmus a valóságot kopárnak és szentségtelennek tekinti. Ez a judaizmus antitézise.

Van egy szemenszedett hazugság, amely a zsidóságot a földgolyó minden pontjára elkíséri. Ez a hazugság olyan förtelmes és olyan messze van az igazságtól, hogy népszerűséget csak a média és a közoktatás szerteágazó és hatalmas befolyásával nyerhetett. Ez egy hazugság, amely sok ártatlan embernek kimondhatatlan szenvedést hozott, és mivel ellenőrizhetetlen, meg van az esélye, hogy a jövőben rendkívüli tragédiákat teremtsen.
Ez a hazugság a judaizmusról és a cionizmusról azt állítja, hogy egyenlőek. Semmi sincs messzebb az igazságtól. A judaizmus a Sínai kinyilatkoztatásban hisz. Ez a hit az, amely szerint a száműzetés a zsidóság bűneinek a büntetése. A cionizmus a sínai kinyilatkoztatást egy évszázada elveti. Azt hiszi, hogy a zsidók száműzetése katonai agresszióval véget érhet. A cionizmus az elmúlt századot azzal töltötte, hogy stratégiailag megszállta a palesztin népet. Semmibe vette jogaikat, és csak üldöztetést, kínszenvedést és halált hozott.

A tóra zsidóságát világszerte megrázta és fájdalommal töltötte el ennek a rövid élettartamú dogmának a vallástalansága és gazsága. A tóra tanítóinak és szentjeinek ezrei elítélték ezt a mozgalmat a kezdetétől fogva. Tudták, hogy a zsidók és a mohamedánok közti azelőtt fennálló jó kapcsolat a Szentföldön szenvedéssé fog válni, ahogy a cionizmus fejlődik. Az úgynevezett „Izrael állam” a vallásos területeken a Tóra szerint el van vetve. Borzalmas érzéketlenség ez [az állam], amely az illem és a tisztesség alapvető törvényei szerint meghökkent minden embert, legyenek bár zsidók vagy sem. Mi, a Neturei Karta egy évszázada az élvonalban harcolunk a cionizmus ellen. A jelenlétünkkel itt visszautasítjuk ezt az alapvető és gonosz hazugságot, amelyet cionizmusnak hívnak, és amely valamilyen módon képviselni akarja a zsidó embereket.

[A cionizmus állításainak] az ellenkezője az igaz. Szomorúak vagyunk nap mint nap a szörnyű halálos áldozatok miatt, akik a Szentföldön halnak meg. Egyik sem történt volna meg, ha a cionizmus nem szabadítja gonosz energiáit a világra.
Mint zsidóknak, kötelességünk békében és harmóniában élnünk minden emberrel. Mi arra vagyunk buzdítva [a Tóra törvényei által], hogy törvénytisztelő és hazafias polgárai legyünk bármely földnek. Ellenezzük a jelenlegi szentföldi cionista rémtetteket. A természetes megbecsülésen alapuló béke után vágyódunk. Meg vagyunk arról győződve, hogy ez a feltételezett természetes megbecsülés addig nem jöhet létre, amíg az izraeli állam létezik. Üdvözölnénk békés úton történő megszűnését.
Talán méltóak leszünk az igaz megbocsátásra, amikor minden ember testvériségben csatlakozik az Ő imádatában.

Neturei Karta közleménye

Gálócsy Árpád: Nyomorgó izraeliták

Tanulmányok

A zsidóknak két olyan fajvédő lapjuk is van a sok között, amelyek nyíltan hirdetik fajvédőségüket. (A többiek csak burkoltan csinálják.) Ez a két lap az „Egyenlőség” és a „Zsidó Szemle”. Zsidónak írják zsidók, de azért nem ártana, ha cikkeiket a magyarok is olvasnák. Tanulhatnánk tőlük bátor, sőt vakmerő fajvédelmet. Ha lenne a földkerekségén valahol egy Zsidó ország, amelyben ők nemcsak az urak lennének, — mert ilyen ország fájdalom, sok van, köztük szegény Csonka magyarország is, — de amely nekik igazi hazájuk is lenne, úgy mint nekünk a magunké, — amelyet vérükön szereztek volna, mint mi a magunkét, — amelynek megtartásáért sok-sok századon keresztül hullott volna a zsidó vér, mint hullott Magyarországért a magyar, — amelyen nekik élni és halni kellene, mint nekünk itt, ezen a magyar földön, mert nekik sem lenne a nagy világon ezenkívül számukra hely, mint nekünk nincs Magyarországon kívül, — szóval, ha olyan Zsidó országa volna valahol a földkerekségén a zsidóknak, mint amilyen Magyarország a magyaroknak és abban a soha nem hívott, lopva beszivárgott magyarok lapja úgy merne magyar fajvédelmet hirdetni, mint Csonka magyarországon zsidó fajvédelmet hirdetnek ezek a zsidó lapok; akkor azok a zsidók abban a Zsidó országban azokat a magyar fajvédő lapokat meg nem tűrték volna. De nem tűrnének egyetlen magyart sem meg maguk között, ha azok a magyarok úgy viselkednének Zsidó országban, mint ahogy a zsidók viselkednek Magyarországon.

Tisztára bizonyos ez, ha megfigyeljük, hogy ezek a zsidók mi közöttünk, ahol pedig csak vendégek, még csak nem is szívesen látott vendégek és mégis oly ordító módon mutatják ki fajtájuk legjellegzetesebb tulajdonságát, hogy talán még akarva sem tudnának egyforma mértékkel mérni magyarnak és zsidónak.

Olvasgatjuk az Egyenlőség tavalyi újévi számát. Abban találunk egy első látszatra nagyon ártatlan cikket, amely pedig ma, — a törvényhatósági választások idején még időszerűbb, mint mikor íródott.

A cikk a zsidó nyomorúságról siránkozik:

„Egy évvel ezelőtt — mondja az író — azt írtam e helyen, hogy felekezetünk sohasem volt oly szegény, mint most. Most hozzáfűzhetem, hogy azóta még szegényebb lett. A gazdasági antiszemitizmus nem küzdött hiába. Világosan látszik ma már, milyen végzetes hatásokat ért el. Lekopott emberek tömege jár-kel közöttünk és kétségbeesett családapák menekülnek a halál torkába. A szerencsétlenek! Nem tudnak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek és nem jut eszükbe, hogy a megpróbáltatások korszaka után ismét visszaszerezhetik földi javakban azt, amit elvesztettek. Milyen más emberek voltak a mi őseink! Százával ölették meg magukat Isten vallásáért űzették magukat faluról-falura, országról-országra. Nem vesztették el lelkierejüket, mikor évszázadokon a gettóba zárták őket, a sárga folt egyiküket se vitte öngyilkosságba. Az Istenben való végtelen bizalom tartotta bennük a töretlen reményt és éhezve, fázva és lealacsonyítva, emberi létükben meggyalázva, hirdették Isten dicsőségét, hordták keserű sorsukat, mint a mindenható kiválasztottjai.”

„Otthagyni az életet azért, mert a luxus némely öröméről le kell mondani. Szabad-e ezért eldobni az életet, mint egy rongyot? Ez nem zsidó mentalitás!”

„Igaz, szegények vagyunk, szegény a felekezetünk, még szegényebbek vagyunk, mint keresztény honfitársaink. Sajnos, ők is lerongyolódtak. Az volna a rettenetes, ha a mai pusztulás közepén a zsidóság gazdagnak maradt volna és nem szenvedne keresztény testvéreivel együtt. De nem is ez fáj nekünk, hanem a szenvedésnek és a gyűlöletnek az a láncolata, amely még mindig kísér utunkon. Mi a vétkünk? A mi népünk, a mi vallásunk hirdette az Egyistenhitet. A mi etikánk hirdette először a felebaráti szeretetet. Ez a mi vétkünk, nekünk zsidóknak. Hozzátehetem, hogy bőven megérdemeljük az egyenlő jogokat, mert kötelességünket a legteljesebb mértékben teljesítettük és áldozatkészségünk nem kisebb más polgártársainkénál.”

„Nem vagyunk-e épp oly barbárok, mint kétezer év előtt? Nem gyilkolunk-e le gazdasági érdekből ma is milliókat és nem hágnak-e a gazdagok szegények holttestein át a vagyon és boldogulás felé? Majdnem hatezer éves a zsidó vallás és majdnem kétezer éves a kereszténység. Nos, a hatezer éves zsidó tan és a kétezer éves keresztény tan átitatta-e már a földi lelkeket? Meg tudunk-e egymás mellett békésen élni? Hiszen a föld elég nagy valamennyiünk számára.”

„Miért az óriási különbségek ember és ember között a megélhetési lehetőségekben? Miért van még mindig úr és szolga, vagy nem is szolga, de rabszolga? De ha nem lehet eltüntetni ezeket a különbségeket, aminthogy nem lehet, mert nem törekszik az emberiség legalább nagyobb testvériségre, hogy kíméljék egymást legalább abban a mértékben, ahogy háziállatainkat kíméljük?”

„A mi vándorlásunk még mindig a sivatagon vezet át. Még most sem érdemeljük meg, hogy elérjük a Kánaán boldogságos országát. De legyünk férfiak, legyünk bizakodók! Ha gondok rohannak meg, ha kopog a nyomor küszöbünkön, gondoljunk Egyiptomra, ahol a hét sovány esztendő után beköszöntőitek a bőség esztendői!”

Olvasva ezt a siralmat, szinte zsebébe nyúl az ember, hogy habár magunk is lekopottak vagyunk, mégis a krisztusi felebaráti szeretettől ösztönöztetve, legalább néhány fillérrel segítsük meg azt a szegény cikkírót, akinek küszöbén a nyomor ha egy évvel ezelőtt már kopogott, azóta bizonyosan már be is látogatott.

Keressük tehát fel ezt a küszöböt! Nem is kell olyan nagyon keresgélni! Csak most vesszük észre, hogy a cikk élén ott szerepei az írójának a neve is: Sándor Pál országgyűlési képviselő!

Tedd vissza keresztény magyar atyámfia zsebedbe azt a néhány keservesen előkapart filléredet! Ne nevettesd ki magad a felajánlásával! Mert igaza van Sándor Pálnak: — „nincs egyenlőség a földön” — még a nyomorban sem! Más a magyar nyomor és más a zsidó nyomor! Mindjárt ki is fejezhetjük ez utóbbi nyomort számokban is. Pengő számokban! Sándor Pált ne féltsd az éhenhalástól! Nem hagyja Schlézinger magát még a nyomorúságban sem! Évi 134,819, — azaz Egyszázharmincnégyezer-nyolcszáztizenkilenc pengő bevallott „évi jövedelmen” kénytelen szegényes életét tengetni! Vajon hány nyomorgó magyar ember évi keresetéből tevődik össze ez az összeg? És vajon hány magyar család boldog élete telne ki abból a jövedelemből, amely még ezen kívül ott settenkedik valahol a Schlézingeri küszöbön belül?

És Sándor (Schlézinger) Pál mégis a zsidók hét szűk esztendejéről kesereg — és várja a hét bőesztendőt, holott a magyar nép az, amely már a hétszer hét szűk esztendő után szeretne legalább egy bő esztendőt is látni.

És Schlézinger Pál panaszkodik a gazdasági antiszemitizmus ellen, amelyik pedig még csak eljövendő. Milyen siralomfala lesz az „Egyenlőség”, ha egyszer majd el jövend, meri jönnie kell. Ha a zsidók már most is gazdasági antiszemitizmust éreznek, mit szóljunk akkor mi ahhoz a gazdasági antimagyarizmushoz, amely évtizedek óta dühöng hazánkon és amely a világgá jajgatott fehérterror meséjét megcsúfolva máig Csonka magyarország teljes mezőgazdasági válságát érlelte meg.

Gálócsy Árpád: Nyomorgó izraeliták

Tanulmányok

A zsidóknak két olyan fajvédő lapjuk is van a sok között, amelyek nyíltan hirdetik fajvédőségüket. (A többiek csak burkoltan csinálják.) Ez a két lap az „Egyenlőség” és a „Zsidó Szemle”. Zsidónak írják zsidók, de azért nem ártana, ha cikkeiket a magyarok is olvasnák. Tanulhatnánk tőlük bátor, sőt vakmerő fajvédelmet. Ha lenne a földkerekségén valahol egy Zsidóország, amelyben ők nemcsak az urak lennének, — mert ilyen ország fájdalom, sok van, köztük szegény Csonkamagyarország is, — de amely nekik igazi hazájuk is lenne, úgy mint nekünk a magunké, — amelyet vérükön szereztek volna, mint mi a magunkét, — amelynek megtartásáért sok-sok századon keresztül hullott volna a zsidóvér, mint hullott Magyarországért a magyar, — amelyen nekik élni és halni kellene, mint nekünk itt, ezen a magyar földön, mert nekik sem lenne a nagy világon ezenkívül számukra hely, mint nekünk nincs Magyarországon kívül, — szóval, ha olyan Zsidóországa volna valahol a földkerekségén a zsidóknak, mint amilyen Magyarország a magyaroknak és abban a soha nem hívott, lopva beszivárgott magyarok lapja úgy merne magyar fajvédelmet hirdetni, mint Csonkamagyarországon zsidó fajvédelmet hirdetnek ezek a zsidó lapok; akkor azok a zsidók abban a Zsidóországban azokat a magyar fajvédő lapokat meg nem tűrték volna. De nem tűrnének egyetlen magyart sem meg maguk között, ha azok a magyarok úgy viselkednének Zsidóországban, mint ahogy a zsidók viselkednek Magyarországon.

A cikk a zsidó nyomorúságról siránkozik:

„Egy évvel ezelőtt — mondja az író — azt írtam e helyen, hogy felekezetünk sohasem volt oly szegény, mint most. Most hozzáfűzhetem, hogy azóta még szegényebb lett. A gazdasági antiszemitizmus nem küzdött hiába. Világosan látszik ma már, milyen végzetes hatásokat ért el. Lekopott emberek tömege jár-kel közöttünk és kétségbeesett családapák menekülnek a halál torkába. A szerencsétlenek! Nem tudnak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek és nem jut eszükbe, hogy a megpróbáltatások korszaka után ismét visszaszerezhetik földi javakban azt, amit elvesztettek. Milyen más emberek voltak a mi őseink! Százával ölették meg magukat Isten vallásáért űzették magukat faluról-falura, országról-országra. Nem vesztették el lelkierejüket, mikor évszázadokon a ghettóba zárták őket, a sárga folt egyiküket se vitte öngyilkosságba. Az Istenben való végtelen bizalom tartotta bennük a töretlen reményt és éhezve, fázva és lealacsonyítva, emberi létükben meggyalázva, hirdették Isten dicsőségét, hordták keserű sorsukat, mint a mindenható kiválasztottjai.”

„Otthagyni az életet azért, mert a luxus némely öröméről le kell mondani. Szabad-e ezért eldobni az életet, mint egy rongyot? Ez nem zsidó mentalitás!”

És Schlézinger Pál panaszkodik a gazdasági antiszemitizmus ellen, amelyik pedig még csak eljövendő. Milyen siralomfala lesz az „Egyenlőség”, ha egyszer majd el jövend, meri jönnie kell. Ha a zsidók már most is gazdasági antiszemitizmust éreznek, mit szóljunk akkor mi ahhoz a gazdasági antimagyarizmushoz, amely évtizedek óta dühöng hazánkon és amely a világgá jajgatott fehérterror meséjét megcsúfolva máig Csonkamagyarország teljes mezőgazdasági válságát érlelte meg!

A zsidó kétféle mértéke gyönyörűen működik, mikor már öngyilkosságba hajtónak látja a zsidó nyomort, mert egyik-másik faj testvére a megszokott luxus némely öröméről kénytelen lemondani. Pedig annak a sorscsapásaitól megtört izraelitáknak a papája vagy nagypapája még batyuval a hátán jött át a Kárpátokon, míg ma az unoka „nyomorúságában” is jobban él, mint a „jómódú” magyar.

Miféle zsidó gondolkozásmód kell ahhoz, hogy valaki le merje még a saját fajvédő lapjában is írni, hogy ők szegényebbek, mint a magyarság, amely tényleg teljesen le van rongyolódva. És miféle cinizmus az, amikor a mi igazán nyomorult állapotunkon sajnálkozik a zsidó, aki bennünket idáig juttatott! — Szegény magyarom! De mélyre süllyedtél!

Fáj nekik a szenvedés, melyet a mi gyűlöletünk hozott rájuk. Hát miért nem hagyják itt ezt a siralomvölgyét, míg van még valamiök a tőlünk gyűjtött vagyonból? Hiszen zsidó hazája széles e nagy világ s szerintük mindenütt jobb, mint itt. Hogy nagyobb kedvvel induljanak, magyarázzuk meg nekik, hogy mentől tovább maradnak itt, annál inkább fog a szenvedésük fokozódni, mert ahogy a palesztinai Kánaán dús mezőiből sivár kősivatagot csináltak, úgy sehol a világon, ahol lábukat megvetik, többé fű nem nő. Nem sivatagban vándorolnak, de sivatag marad utánuk mindenütt, ahol az emberiségre oly veszedelmes vándorútjok elhalad. Ha az általuk okozott nagy nemzetpusztulásban egy-két Bacherjük, Krausz Simijük nekik is elhull, az is csak a természet törvénye. Az élősdi, ha kellő időben odább nem áll, maga is utána pusztul a kiszipolyozott alanyának. Tehát csak jót teszünk a zsidainkkal, ha azt tanácsoljuk nekik, hogy keressék további boldogulásukat más hazában.

Schlézinger Pál nem jól tudja a történetet, — nem a zsidók hirdették először a felebaráti szeretetet. A zsidó faj még kialakulóban sem volt valahol Afrika belsejében, mikor már a szumirok azt nemcsak hirdették, de gyakorolták is. És talán még ma is boldog nép lennének, ha éppen ennek az erénynek a zsidókkal szemben való gyakorlása miatt nem pusztult volna el boldog hazájuk. Azt megengedjük, hogy a zsidók ezt a felebaráti szeretetet hirdetik, de gyakorolni? Velünk szemben? Úgy-e Schlézinger úr, ezt még ön se merte leírni!

Azt azonban le merte írni, hogy megérdemelnék az egyenlő jogokat, mert „kötelességeiket a legteljesebb mértékben teljesítették és áldozatkészségük nem kisebb, mint más polgártársaiké,” Kun Béla, Szamuelli, Garami, Weltner Jakab, Rónai Zoltán, Göndör Ferenc, tudjuk, megtették kötelességüket a legteljesebb mértékben. Megtette Vázsonyi Vilmos is. Ő még segítségül hívta Sauerweint is! Megtette és megteszi Schlézinger Pál is, mikor dacára annak, hogy évi 130.000 pengőből kénytelen nyomorogni, nem hagyja el „Árpád apánkkal bejött” honfoglaló őseinek vérrel megszentelt rögeit. Inkább nyomorog itt tovább és eltanácsolja a vérbeli okleveles magyar fiúkat villanyos kalauzságokra, mert hiszen dolgozni nem szégyen.

És áldozatkészségesek is ők. Az ő pénzükből épült a tudományos akadémia. Ők áldozatkészségetek össze a Nemzeti Múzeumot, Zsidó téglagyárosok adták össze az ingyen téglát a Nemzeti Színházhoz és zsidó előkelőségek, — hölgyek, urak állottak be aprószereseknek, hogy ezt az áldozatos téglát saját kezükkel hordják az épületre. Zsidó áldozatkészség alkotásai a köztereinket díszítő szobrok. A Lipótváros gazdag zsidai rakták össze a hadikölcsönkötvények elhelyezésével verejtékesen megszerzett keserves keresetüket, hozzáadták a mágnások és papibirtokok olcsó bértelén bekéréseit hasznukat, megtoldottak azzal a pénzzel, amelyet országszerte a zöldhitelen nyertek, ráadásul odaadták minden vagyonukat, ami 130,000 pengő évi jövedelem biztosításán felül maradt és ezzel boldoggá tették azt a számtalan özvegyet, árvát, magát aggkorára biztosító szegény embert, akik már azt hitték, hogy hadikölcsönbe fektetett vagyonuk teljesen megsemmisült. Mindezt megtette a zsidó áldozatkészség! — Vagy nem?

El kell azonban ismernünk, hogy néha a zsidónak is vannak őszinteségi rohamai, őket is lenyűgözi néha a magábaszállás emberi kényszere. Nem menekedhetett ettől Schlézinger Pál sem, mikor izraelita módra kérdésre állít: „nem gyilkoltunk-e le gazdasági érdekből ma is milliókat és nem hágnak-e a gazdagok szegények holttestén át a vagyon és boldogulás felé.” — Hát az bizony így van!

Azt is megkérdezi: „miért a különbségek ember és ember között a megélhetési lehetőségekben? Miért van még mindig úr és szolga, vagy nem is szolga, de rabszolga? Miért nem törekszik az emberiség, hogy kíméljék egymást, legalább abban a mértékben, ahogy háziállatainkat kíméljük?”

Erre nekünk magyaroknak könnyű a felelet. Nálunk már sok száz éve nem volt rabszolga. A jobbágy felszabadítással megszüntettük az úr és szolga fogalmát. Ha most Schlézinger szerint — és ebben igazat kell neki adnunk, ismét van úr és szolga, sőt rabszolga, annak — elismerjük, — mi vagyunk a bűnösei, mert befogadtunk magunk közzé olyan jövevényeket, akiknél alázatosabb szolga a világon nincs, míg szegény, de akiknél kegyetlenebb, embertelenebb rabszolgatartó sincs — ha vagyonhoz s ezzel hatalomhoz jutottak!

A magyarországi zsidóság az ő mértékeik szerint mérve: lehet ma nyomorgó, de a mi mértékünk szerint, a mi állapotunkkal összehasonlítva, nagyon is vagyonosak. Azt mondják, hogy ezt a vagyont munkával szerezték meg. — Ez nem igaz! — Enyhe kifejezéssel élve: „élelmességükkel”. Zsidó élelmességgel szerezték. Nem teremtettek alkotó munkával új értékeket, csak „mások” vagyonát „élelmeskedték” el. Mert ha nem így lenne, akkor ebben a szerencsétlen országban a meggazdagodott zsidók mellett boldogan, megelégedetten élhetnének régi vagyonuk birtokában, vagy még a hozzá szerzettben a magyarok is. Ezzel szemben a valóság az, hogy a mértékben csudálatos egyensúly van. Amilyen mértékben tollasodik a zsidó, ugyanolyan mértékben szegényedik a magyar. Ha csak az lenne, hogy ha egy zsidó meggazdagszik, egy magyar menne tönkre, — az még aránylag boldog állapot volna. De hatványozódik a magyar veszedelem azzal, hogy a zsidó étvágya kielégíthetetlen. Mentől többet szerzett, annál többre vágyik. És mentői vagyonosabb lett, az így szerzett hatalmával még fokozottabban „élelmeskedik,” így elég egy élelmes zsidó, hogy egy egész falut felfaljon.

A rongyszedő zsidóból lesz szatócs, azután korcsmáros, azután földbérlő, gabonakereskedő, földbirtokos, bankár, kormányfőtanácsos, főrendiházi tag. De mindezeknél nem a mesterségéből él és nem azon vagyonosodik. Mindez mellékes, csak cégtábla a tulajdonképpeni foglalkozáshoz: a pénzüzérkedéshez, amelynél kiválóan tudja alkalmazni azt a bizonyos felebaráti szeretetet.

Akármilyen szégyen az is reánk, be kell ismernünk, hogy ez a zsidóság, amelynek tagjait még 7080 évvel ezelőtt a faluvégi cigány is letegezte, Csonkamagyarországnak ma az ura s a büszke magyarság: szolga. Nem is szolga, de rabszolga, melynek élete is ma már a zsidó kegyelemtől függ.

Kegyetlen módon ébresztett bennünket erre a szégyenteljes valóságra a törvény-hatósági virilisták választása!

A híres Zemplén vármegyében, az Andrássyak, Szemerék, Sennyeyek, Dókusok hazájában, Kossuth Lajos szülőföldjén kapta meg az első vérig sértő arculcsapást a magyarság. A magyar vagyont, e szent magyar földet, a hajdani híres megyegyűlések után most kizárólag zsidók fogják az új megyegyűlésen képviselni. Csudálkozhatnánk rajta, ha az izraeliták hagyományos áldozatkészségük bizonyítása végett a megyegyűlés terme részére meg nem festetik azt a történelmi pillanatot, mikor az új honfoglalók: Trattner Márkus, Berger Jakab, Eisenberger Mór, Landesmann Zoltán ötvenhárom fajtestvérükkel oda bevonulnak.

Miskolc város valamikor a csizmadiáiról, meg a pislogó kocsonyájáról volt híres, most ezt is elfoglalta az új uraság. Negyvennyolc virilistája közül csak tizenkettő a goj, de ezek közül is nyolc a szabadkőműves és kettőnek zsidó a felesége. Ezentúl majd a Bloch, Feldmann, Schwarz, Strausz, Moskovics, Tyrnaner „családok” sarjai fognak azokon a székeken ülni, amelyeken évszázadokon keresztül kemény becsületes magyarok látták el a város ügyeit. És ha a megjelentek névsorában majdan a Győri, Halmos, Kardos és Barta jóhangzásű neveket olvasod — óh jámbor olvasó, tudd meg, hogy azok is az új honfoglalók fajtájából valók.

Budapest még nem választott. De az eredmény itt sem kétséges, ha tudjuk, hogy a kétszáz legtöbb adófizető közül éppen százötven tartozik ama nyomorgó fajhoz, amelynek szomorú sorsán oly szívetfacsaró módon kesereg az „Egyenlőség.” A jeles névsort Hatsek nyitja meg gyenge 631,000 pengő évi jövedelemmel, sorakoznak utána a Springer, Klein, Helvey, Schwartz, Eber, Vida, Popper, Fuchs, Madarassy Beck, Bachruch, Domony „fajmagyar” családok. E nyomorgó zsidók között a sorrendben Sehlézinger (Sándor) Pál a már említett potom 134,619 pengős évi bevallott jövedelmével a 41-ik és az utolsó „nyomorgó” a 150-ik Feldmann József 89,752 pengő jövedelemmel

És ne hidd kedves olvasónk, hogy ez csak Budapesten és a vidéki nagyobb városokban van így! A minden magyart végveszedelemmel fenyegető zsidó áradat lassan, de biztosan hömpölyög eddig míg feltartózhatatlanul keletről nyugat felé! — Ezelőtt ötven évvel a veszélyes határ még Eperjes, Sátoraljaújhely, Ungvár, Munkács, Máramarossziget volt. Ma már elnyelte Miskolcot, Debrecent, Nagyváradot. Sivár pusztaság már a hajdani magyar bőség, jólét, jókedv hazája — a Nyírség. A Tiszántúl egy része még védekezik, nagyrészén azonban már átcsapott az ár. Nem állottá útját a Tisza se. Ott vannak az „élelmes” faj honfoglalói már a Duna-Tisza közén is minden faluban, talán Izsákot kivéve. És ha Budapesten a Svábhegy környékén huncutkás zsidót látsz, tudd meg, hogy azok nem galíciaiak, de már magyar állampolgárok, akik szálláscsinálói, nem a Budapestet fenyegető zsidóknak, mert itt már elegen vannak, de a Dunántúl megszállására induló izraelita hadaknak.

A veszélynek szemébe nézni nem merők kedvenc szólásmondása az: a zsidók az élelmes népen nem tudnak kifogni. Például hozzák fel a németeket. Az események ezt a mesét ugyancsak megcáfolták. Az egyes zsidó ellen még könnyű védekezni, de ha egy községet meglepnek, azzal el is tudnak bánni minden fajra való tekintet nélkül. Berlinre, Hamburgra, Bécsre csak nem lehet ráfogni, hogy eredetileg ne lettek volna tiszta német fajú városok. Ma teljesen a zsidó igát nyögik. Budavára visszafoglalása után a törököktől kiürített Pestet szeretett uralkodóink tiszta németfajú lakossággal telepítetek be. Magyar embernek letelepedési engedélyt nem is adtak. Mikor a múlt század legelején a zsidó előőrsök Pesten megjelentek, az első tíz éven keresztül minden zsidó boltos belebukott a vállalkozásába. A tizenegyedik évben meggyökerezett egy s hogy azóta hová jutott a hajdani zsidómentes Budapest, azt méltóztassanak egy-egy hosszúnapi séta alkalmával Budapest utcáin megállapítani.

De nemcsak a városok, a faluk is érzik a fojtogató kezet. Az a falu, amelyben csak a bérlő, korcsmáros és szatócs a zsidó, még boldognak érezheti magát. De jaj annak a községnek, amelyet az előnyomuló zsidóság stratégiai központnak választ, mint Soltvadkertet. Itt alig néhány év alatt hamisítatlan galíciai falut varázsoltak a hajdani magyar községből. Kaftán már itt a nemzeti öltözet és a község 25 virilistája közül ma még csak 23 a zsidó, de holnap már nem lesz birtokos goj ebben a faluban!

Ma még a Dunántúlig a nagy áradat el nem jutott, de előhírnöke a föld alól már itt-ott egyik-másik községben fel-fel fakad. Vízjárta-vidéki ember tudja, hogy a vakondoktúrásból elfakadó víz már az áradat előjele!

Magyarok!

Ébredjetek! Fel a gátra! A törvényhatósági választások a nagy veszedelmet jelző félrevert harangok kongása! A veszedelem nagy, de ha összefogunk, megbirkózhatunk vele. Egyezkedés, könyörgés, kegyelemkérés, behódolás itt nem segít! Hiszen látjátok, hogy a zsidóknak a mai állapot még mindig hét szűkesztendő! Ezek ha már minden magyart felfaltak volna, még akkor is éhesek lennének, vagy éppen még akkor jönne meg az igazi étvágyuk.

Nekünk fel kell a harcot velük nyíltan venni. Ha ezt megtesszük, miénk a győzelem! És a harc nem is oly nehéz! Csak minden magyar „védővárat” csináljon a házából, amelybe nem ereszti be se az ellenséget, sem annak portékáját. A Sándor Pál újévi siralma megmutatja mindenkinek, aki eddig még nem tudta volna az, eredményes harc módját. Csak magyar iparosnál dolgoztass, csak magyar kereskedőtől vásárolj, csak magyar szállodát, vendéglőt, kávéházat látogass, csak magyar ügyvédhez orvoshoz, mérnökhöz fordulj tanácsért, csak magyar lapot és könyvet vásárolj, szóval, ha pénzt kell kiadnod, csak magyar kézbe jusson az. Ennek a harcmodornak neve a Gazdasági antiszemitizmus!

Magyar Nemzeti Függetlenségi Revíziós Párt

(betiltva.com)

visz a víz sodor

2012. november 27., kedd