Klíringtől a holokausztig - gondolatok az aktuális világgazdasági válságról
|
I.
rész. (2009
augusztusa)
Kezdjük
először is néhány mítosz lerombolásával. Amit most átélünk,
az nem világválság!
Válság
ugyanis elsősorban az USA-ban, továbbá annak hegemóniája alatt
álló országokban van, ez pedig a világ lakosságának csupán kb.
30 %-át teszi ki. Az csak természetes, hogy a média mindent
elkövet, hogy elhitesse az emberekkel, hogy amit mi a bőrünkön
tapasztalunk, az máshol is, az egész világon épp ilyen rossz,
azaz ne is kacsintgassunk olyan irányba, hogy bezzeg azoknál nincs
válság, bezzeg nálunk is lehetne jobb a helyzet.
Nincs
súlyos válság az arab országokban, az ázsiai országokban és
Oroszországban. Amennyiben itt is jelentkeznek a válság tünetei,
az csak annak a következménye, hogy ezek az országok nem tudják
magukat kivonni az amerikai indíttatású mesterséges
válságelőidéző döntések hatása alól. Pl. olajárak
csökkennek a manipuláció következtében, és ez súlyosan érinti
Oroszországot. Afrikát most nem elemezzük. Természetesen igen
súlyos a helyzet a fekete kontinensen, de ez nem új keletű, és
ennek egészen más okai vannak.
Másik
megállapításunk: Minél több a zsidó egy országban, és minél
inkább elégedettebb az USA illetve az ottani zsidó szervezetek az
illető országgal, annál mélyebb abban az országban a válság.
Például
Magyarország rendre jó osztályzatokat kap ezektől a kéretlen
vizsgáztatóktól, viszonylag magas a zsidóság aránya az
országban, és talán itt a legsúlyosabb a válság Európában.
Lengyelországban és Németországban arányaiban jóval kevesebb
zsidó él, nem véletlenül tartozik Lengyelország a volt
kommunista országok éllovasai, Németország pedig az európai
éllovasok közé.
Ugyancsak
arányban van a válság mértéke egy közösség, nemzet
érdekérvényesítő képességének erősségével. Ha a nemzet, a
közösség számára magától értetődő a közösség érdekeinek
védelme, akkor a válság az adott országban csak mérsékelt
hatású. Katasztrofális lehet viszont, ha egy ország elitjét
idegen fajú személyek alkotják. Ezért sokkal jobb a helyzet
Szlovákiában, Romániában mint nálunk, Csehországról,
Szlovéniáról, Horvátországról, Lengyelországról nem is
beszélve. Ezekben az országokban a nemzeti többséghez tartozó
emberekből áll az elit, nálunk pedig javarészt zsidókból.
A
mongoloid népek lakta országokban gyakorlatilag nincsenek zsidók,
illetve ha vannak is, a dolgok természetéből adódóan ott egy
zsidó sohasem tudja kiadni magát mongolnak vagy japánnak, így
jóval kisebb esélye lesz a gazdaságpolitika befolyásolására.
Csak egy példa, milyen sokat jelent, hogy zsidók, vagy a
nemzetállamot alkotó nép kezében van a nemzeti bank:
1995-ben
Tajvannak 100 milliárd USD valutatartaléka volt, ez évente
növekedett, Magyarországnak (miután elnökhelyettese évtizedeken
keresztül a ma izraeli állampolgárságú Fekete János volt - aki
már megtért atyjához, a Sátánhoz - szerk.)
pedig 20 milliárd USD adóssága, itt pedig ez növekszik
évről-évre.
Ma
Tajvan a világ egyik legnagyobb valutatartalékkal rendelkező,
Magyarország pedig a világ egyik legeladósodottabb országa.
Ugyancsak nem sújtotta olyan súlyosan a válság az iszlám
országokat, mint a keresztény kultúrkör országait.
Talán
felesleges megemlíteni, mert úgyis mindenki tisztában van vele:
Másképp érzi bőrén a válságot egy 60 ezer Ft-ból tengődő
magyar, mint egy 1500 Euróból vígan megélő nyugat-európai.
I.
Történelmi áttekintés
A
válság megértéséhez nem kerülhetjük el, hogy az USA-ból
néhány történelmi tényt felidézzünk:
Az
amerikai függetlenségi háború 1775-ben kezdődött. A 13 gyarmat
ekkor nyilvánította ki függetlenségét Angliától. Az elszakadás
fő oka az volt, hogy Anglia súlyos adókat vetett ki a gyarmatokra,
rákényszerítette a telepeseket, hogy pénzt kölcsönözzenek az
angol bankoktól, megtiltotta nekik, hogy saját pénzt használjanak.
A
háború 8 év múlva a párizsi békeszerződéssel, az USA
függetlenségének elismerésével ért véget.
De
harca a pénzkibocsátás jogáért csak most kezdődött.
Milyen
lehetőségek között választhat egy ország, ha pénzt akar
kibocsátani?
Az
egyik lehetőség, hogy egy állami tulajdonú központi jegybankot
hoz létre, amelynek monopóliuma van a pénz kibocsátására. Mivel
ez a lehetőség a természetes, magától értetődő, erre nem
vesztegetünk szót.
A
másik, hogy az állam ezt a jogot egy magánbanknak adja át,
amelytől a pénzt hitelre veheti föl és utána kamatot fizet. Az
ilyen magánbanknak kétféle hatalom van a kezében: A kamatláb
ellenőrzése, valamint a forgalomban lévő pénz mennyiségének,
vagyis ezzel az infláció szabályozása. A forgalomban lévő pénz
mennyiségének csökkentésével vagy növelésével beállítja
annak értékét is. Fontos megértenünk, hogy hosszú távon ez a
rendszer csak egyetlen dolgot produkál: adósságot. Könnyen
megérthető, hogy miért. Minden kibocsátott pénzt kamat terhel. A
kamat kifizetéséhez újabb pénzekre van szükség, ez pedig még
több adósságot gerjeszt. Ez pedig szolgaságba dönti a kormányt
és ezáltal a lakosságot, amelyből lehetetlen kievickélni.
Természetesen a rendszer saját határok között csak ideig-óráig
működhet. Ha hosszabb ideig akar létezni, akkor folyamatos
expanzióra, háborúra kényszerül. Hogy miért lételeme a háború
és az expanzió a rendszernek?
Nos,
ha az USA saját határain belül maradt volna, akkor igen hamar,
évtizedek alatt kibukott volna a rendszer rákfenéje. Az adósság
folyamatosan, és egyre erősebb mértékben növekedett volna.
Hódító háborúk hadisarcot eredményeznek, a győztes USA
rákényszerítheti a legyőzöttet saját pénzének használatára,
és ha a hatalmi elit elég ügyes, azt is elérheti, hogy a
nemzetközi kereskedelemnek egy jó nagy része az általa kiadott
valutában történjen. Azaz a nemzetközi kereskedelemben résztvevő
feleknek először is dollárra van szüksége, ehhez pedig csak úgy
jut hozzá, hogy vagy árut, terméket szállít az USA-ba, amiért
színes papírfecniket (dollárt) kap, azaz a dollár mögé reális
fedezetet, saját munkájának eredményét, terméket ad, vagy
hitelt vesz fel, amit vagy úgy tud törleszteni, hogy ugyancsak árut
szállít az USA-ba, vagy úgy, hogy hozzájárul ahhoz, hogy
dollárral rendelkező cégek, személyek termelőeszközöket
vásároljanak a saját országában.
De
nézzük tovább az USA történetét.
A
független USA első évtizedeire, gyakorlatilag az egész XIX.
századra jellemző volt a felszín alatti, de késhegyig menő éles
küzdelem a pénzkibocsátás jogáért. George Washington, az USA
első elnöke a kamatmentes kormánypénz kibocsátása mellett tette
le a voksot.
Abraham
Lincoln pedig a bankoktól független dollárt, a Greenback-et adta
ki, hogy a polgárháborút (1861–1865) finanszírozni tudja.
Lincoln azt tervezte, hogy a számára győzelemmel végződő
polgárháború után is megtartja a független kormánypénzt, a
Greenback-et. Magától értetődik, hogy a nagy bankok nem
lelkesedtek az ötlettől. Vannak feltételezések, melyek szerint
Lincolnt emiatt gyilkolták meg. Tény mindenesetre, hogy utódja
visszatért a magánbankok általi pénzkibocsátáshoz.
A
XX. század elejére az USA már létrehozott és feladott néhány
központi bank rendszert, melyet gátlástalan banki érdekeltségek
találtak ki. A banki világ vezetői a Rockefellerek, a Morgan
család, a Warburgok és a Rothschildok voltak. És az 1900-as évek
elején újra próbálkoztak. De tudták, hogy a kormány és a
közvélemény tisztában van a dolgokkal, ezért egy incidenst
kellett kitalálniuk ahhoz, hogy befolyásolják őket.
1907-ben
J.P. Morgan, a kor egyik legnagyobb pénzügyi manipulátora
híresztelni kezdte, hogy New York legnagyobb bankja a csőd szélén
áll. Tudta, hogy ez tömeghisztériához vezet, mely más bankokat
is érinteni fog. Bejött neki. Az emberek azonnal tömegével vették
ki pénzüket, erre a bank úgy reagált, hogy visszahívta a
kintlévőségeit, kölcsöneit. A hitelfelvevők eladták házaikat,
ennek következtében tönkrementek.
Nelson
Aldrich szenátor vezetésével kongresszusi vizsgálat kezdődött.
Ő közel állt a banki érdekeltségekhez, később házasság útján
a Rockefeller család tagjává vált. Az általa vezetett bizottság
egy központi (jegy)bank létrehozását javasolta, így nem
történhet meg újra az 1907-eshez hasonló pánik. Ez volt a
szikra, melyre szükségük volt a nemzetközi bankoknak.
1910-ben
a Jekyll szigeteken, mely a J.P. Morgan birtokában volt, megalkották
a "központi bank törvény"-t. Bankárok írták tehát,
nem törvényalkotók. Egy titkos találkozón, a résztvevők
neveinek titkolásával. Ezt követően átadták Aldrich szenátornak
a művet, hogy nyomja át a kongresszuson.
1913-ban,
a bankárok komoly szponzorálását követően Woodrow Wilson, az
elnökválasztási kampánya során a bankárokat már biztosította
a törvény aláírásáról. Két nappal karácsony előtt, amikor a
legtöbb képviselő a családjával töltötte már az ünnepeket,
törvénybe iktatták a magántulajdonban lévő központi bank
létrehozását. Egy évvel később Woodrow Wilson megbánóan ezt
írta: "Nemzetünk a hitelek rendszerének irányítása alá
került, mely magánkézben összpontosul. A nemzet növekedése és
minden tevékenységünk néhány ember kezébe került, akik saját
érdekükből kifolyólag ellenőrzik és rombolják a gazdasági
szabadságot.
Az
egyik legkiszolgáltatottabb, legteljesebben irányított és
dominált nemzet lettünk a világon, olyan amely többé nem a
szabad véleményen, többségi választói akaraton alapul, hanem
domináns emberek egy kis csoportjának kezében van.” Louis
McFadden kongresszusi képviselő szintén kimondta az igazságot:
"Egy világbank-rendszert hoztunk itt létre. Egy nemzetközi
bankárok által kontrollált szuperállamot, a FED-et, amely a
világuralomra törekszik és amely leigázza a kormányt. Az emberek
azt mondják, hogy a FED a gazdasági stabilizációt szolgálja, az
infláció és a gazdasági krízisek ideje már a múlté. Ahogy a
történelem bizonyítja, ez messze nem igaz. Az igazság az, hogy a
nemzetközi bankoknak most már kezükben a gépezet személyes
ambícióik megvalósítására. ’Él, él, életre kelt!!!’
(Frankenstein)”
1914
és 1919 között a FED csaknem 100 százalékkal növelte a
forgalomban lévő pénz mennyiségét. 1920-ban pedig megkezdte a
pénz visszahívását. Így visszahívták a kölcsönöket is, és
mint 1907-ben újra bankok csődöltek be. 5400 konkurens bank ment
tönkre, tovább összpontosítva a hatalmat a FED monopol urai
kezében. A bűntény miatt Lindberg képviselő 1921-ben ezt mondta:
"A központi bank törvény segítségével a pánikot
tudományosan hozták létre. Ez volt az első ilyen pánik és
matematikai pontossággal működött."
Az
1920-as pánik azonban csak az előjáték volt. 1920 és 1929 között
a FED újabb 62 százalékkal növelte a pénzkibocsájtást, így
ösztönözve a hitelek felvételét. A tőzsdén pedig létrejött
egy új fajta kölcsön a "határkölcsön". Lényege, hogy
10 százalék befizetéssel meg lehetett venni a részvényt, tehát
100 dollár letéttel ezer dolláros részvényt lehetett vásárolni,
a maradék 90 százalékot a bróker (illetve a bank) adta. A 20-as
években ez nagyon népszerű volt, úgy tűnt, hogy mindenki csak
nyer a tőzsdén. A kölcsönnel annyi volt csak a baj, hogy bármikor
visszahívható volt és 24 órán belül ki kellett fizetni.
Az
1929-es évet megelőző hónapokban Rockefeller, Barock és más
bennfentesek szép csendben kivonultak a tőzsdéről és 1929.
október 24-én a kölcsönöket tömegével kezdték visszahívni.
Ez komoly eladási hullámot eredményezett, több, mint 16 ezer bank
ment csődbe, a konkurencia centekért vásárolt fel más bankokat
és vállalatokat. Ez volt az amerikai történelem legnagyobb
rablása. De ezzel nem volt vége, a FED a legnagyobb gazdasági
válságba taszította az országot.
McFadden
képviselő, a banki kartellek egyik ellenzője vizsgálatokat
kezdeményezett. Szerinte a válság: "Körültekintően
megtervezett esemény volt. Nemzetközi bankárok a kétségbeesés
légkörét igyekeztek megteremteni, így uralkodni tudtak rajtunk."
Nem meglepő, hogy 1936-ban két sikertelen merényletet követően
egy banki összejövetelen McFaddent megmérgezték.
Ezután
a FED vezetői úgy döntöttek, hogy az arany standard rendszerét
is megszűntetik. Ehhez ki kellett vonniuk a forgalomban lévő
aranyat. A világválság leküzdésének egyik lépéseként jött
tehát az 1933-as elnöki rendelet. Minden amerikai polgárnak 10
éves börtön terhe mellett be kellett szolgáltatnia aranyait,
kifosztva a megmaradt vagyonukból az embereket. Ha megnézünk egy
egydolláros bankjegyet 1933 előttről, rá van írva, hogy
beváltható aranyra. A mai bankjegyre viszont az van írva, hogy
jogi tender, vagyis nincs mögötte semmi, egy értéktelen papír.
Ami a pénznek értéket ad, az az, hogy mennyi van belőle
forgalomban, és hogy mennyi termék (munkával előállított
fedezet) van mögötte. Tehát a mennyiség szabályozása feletti
kontroll egyben az érték feletti kontrollt is jelenti. Vagyis
hatalmat ad az egész nemzetgazdaságok térdre kényszerítésére.
"Add nekem egy ország pénzforgalma feletti uralmat és nem
érdekel, hogy ki hozza a törvényeket." - Rothschild
Fontos
megértenünk valamit. A FED egy magánvállalat. Saját döntéseket
hoz és a kormánynak nincs beleszólása. Egy magánbank, amely a
pénzt kamatostól adja a kormánynak. Egy olyan rendszer ez, amitől
éppen meg akart szabadulni az ország a függetlenségi háború
során.
Láttuk,
hogy a dollár csak úgy életképes (ideig-óráig), ha a
folyamatosan és törvényszerűen keletkező deficitet valaki
kiegyenlíti. Ezt megteheti az amerikai gazdaság, amely 100 dollár
ráfordításból előállít 110 dollár értéket. De hozzájárulhat
a deficit elfedéséhez a külföld is, ha az USA hadisarcot vet ki
az általa legyőzött országokra. Ez azt jelenti, hogy az USA
bankrendszeréből adódóan folyamatosan expanzióra kényszerül,
lételeme az idegen országok meghódítása, hadisarc kivetése,
enélkül összeomlana. Nézzük tehát, látjuk-e ennek a
politikának a nyomait az USA történetében.
1,
1898-ban felrobbant a Maine, egy amerikai hadihajó Havanna
kikötőjében. Amerika azonnal Spanyolországot vádolta a hajó
megtorpedózásával. Két hónappal később az USA hadat üzent
Spanyolországnak. A háborúban az USA a Fülöp-szigeteket, Kubát,
Guamot és Puerto Rico-t rabolta el Spanyolországtól.
2,
Az USA számára az ürügyet az I. Világháborúba történő
belépésre a Lusitania utasszállító hajó németek általi
elsüllyesztése adta. A hajót, amely hadihajóként is regisztrálva
volt és hadifelszerelést szállított, szándékosan küldték
háborús vizekre. A németek az angol blokádra válaszul hozták
létre saját tengeralattjáró blokádjukat, ennek esett áldozatul
a Lusitania. Az alapvetően háborúellenes közvélemény ezután
egy csapásra megváltozott, így Amerikának sima útja volt a
belépéshez. A háború Amerikának 30 milliárd dollárjába
került, ezt a FED finanszírozta a semmiből előállított
papírfecnik kinyomtatásával.
A
háború után a győztesek költségeiket a vesztesek által
fizetendő jóvátételekből próbálták kiegyenlíteni. Ez
vezetett Németország példátlan elnyomorodásához, amiből
egyenes út vezetett a nemzetiszocializmushoz.
3,
A II. Világháborúba az USA az elsőhöz hasonlóan lépett be.
Amikor a harcoló felek már egymást kivéreztették, akkor jött
friss erőivel, viszonylag alacsony költségekkel és veszteséggel.
A közvetlen belépést megelőzően már finanszírozta
szövetségeseinek hadviselését, amiből szintén nyereségre tett
szert. Az ürügyet a belépésre egy egészen hasonló ok
szolgáltatta. Tengeri blokáddal, embargóval elvágták Japánt
vas- és olajforrásaitól, 1941 novemberében egy elfogadhatatlan
jegyzéket küldtek Japánnak. Ezt követte a japán tengeri csapás
a Pearl Harborban tartózkodó amerikai flottára. A japánok
szándékairól, a flotta felvonulásáról jó előre tudott az
amerikai vezetés, mindent elkövettek azért, hogy „a flottát
váratlanul érje a támadás”. Ezután Amerikának már sima útja
volt a belépéshez.
4,
Jó húsz évvel később hasonló módon lépett az USA újabb
háborúba. 1964. augusztus 4-én hírügynökségek jelentették,
hogy észak-vietnámi támadás ért a Tonkin öbölben egy amerikai
hadihajót. A valóságban ez a támadás sohasem történt meg.
Mindenesetre ez szolgáltatta az ürügyet az USA újabb háborújához.
Az előzőekkel ellentétben azonban ezt az USA-nak nem szabadott
megnyernie, arra törekedtek csak, hogy jó sokáig tartson, sok
hitelt kelljen a FED-től a finanszírozáshoz felvenni.
5,
1990-ben az első iraki háborút az előzte meg, hogy April Glaspie,
az USA iraki nagykövete biztosította Szaddam Husszeint, hogy nincs
kifogása katonai műveletek ellen Kuvaitban. Szaddam bevette a
csalétket, megtámadta Kuvaitot. A következmények ismertek. Talán
egyedül az érthetetlen, miért hagyták életben az amerikaiak az
első Öböl-háború után Szaddamot és rendszerét. Nos, ennek
egyszerű a magyarázata. Az amerikaiak akkor még bíztak abban,
hogy Szaddammal sikerül egy olyan megállapodásra jutniuk, mint a
korrupt szaúd-arábiai, kuvaiti, pakisztáni rezsimekkel. Miután
ebben csalódniuk kellett, találták ki az amerikaiak a vegyi, atom-
és biológiai fegyverekkel fegyverkező és a nemzetközi
terrorizmust támogató Irak meséjét, ami végülis a II.
Öböl-háborúhoz vezetett. Irak, amely a kőolaj világtermelés 10
%-át adta, nem létezik többé független államként.
6,
Az egész világ „úgy tudja”, hogy az USA azért támadta meg
Afganisztánt, mert Oszama Bin Laden a tálibok támogatásával
onnan szervezte és irányította a 2001. szeptember 11-i USA elleni
terrortámadásokat. Ma értelmes, gondolkodó ember számára már
nem kétséges, hogy 9/11 egy insiderjob, egy amerikai
titkosszolgálati összeesküvés műve volt. Következménye:
Áldozatok milliói, mérhetetlen szenvedés Afganisztán népeinek,
a földgáztermelés az USA ellenőrzése alá került, az
ópiumtermelés (amely a tálibok alatt gyakorlatilag megszűnt) újra
fellendült, természetesen szintén az USA szolgálatában. A
legfontosabb következmény azonban, hogy az amerikai katonai gépezet
immár közvetlenül fenyegeti Iránt, Kínát és Oroszországot.
II.
Aktuális helyzet
Így
érkezünk el a máig. Amerika dolláréhsége az exponenciálisan
megnövekedett kamatterhek miatt szintén exponenciálisan
növekedett, és ezt a növekedést pillanatnyilag sem a
termelékenység növekedése, sem egy újabb háború nem tudta
ellensúlyozni. Törvényszerű volt, hogy valami történni fog a
pénzpiacokon. Amerika erre néhány éve készült. Évek óta
árasztja el a világot értéktelen részvénypapírokkal. Ennek
különböző technikái voltak. Létrehozták pl. az ún. „Asset
backed security (ABS)”fogalmát. Ez szó szerint azt jelentené,
hogy eszköz alapú biztosíték, helyesebb volna a semmi alapú
biztosíték megnevezés.
A
fedezet nélküli hitelekből képzett értékpapírt nevezték így.
Ezek fő felvevői a gazdagabb Nyugat-Európai országok voltak, de a
gépezet elérte például nálunk is, hogy kötelező legyen az
„Önkéntes Nyugdíjpénztár”. Először rábeszéléssel, majd
miután ez hatástalan maradt, mert a magyar emberre nem jellemző,
hogy sok megtakarított pénze van, hatalmi szóval. A magyar
munkavállalónak havonta kötelező fizetésének 8 %-át a
magánnyugdíj-pénztáraknak átutalni. A nyugdíjpénztárak az
APEH segítségével jutnak pénzünkhöz. Tőlünk levonja az APEH,
és odaadja a nyugdíjpénztáraknak. Ezek mind külföldi
érdekeltségűek. A tőlünk elvett pénzt pedig befektetik. Például
amerikai ingatlan-alapú részvényekbe. Ami olyan biztos befektetés,
mint ha a forgószélben szétszórnánk. Az internetet bejárta az
amerikai bádogviskó fényképe, amely fedezetül szolgált több
százezer dollár hitelhez. Ilyen fedezete van az ABS
részvénypapíroknak. Ha lenne egy nemzeti tulajdonú
magánnyugdíjpénztár, akkor biztos nem volna kötelező a tagság,
sőt, betiltanák. Az ABS forgalmát világszerte 550 milliárd
dollárra becsülték 2008 végén.
A
másik bevett módszer: Magyarországon (még) nem ismert,
Németországban és Ausztriában mindennapos gyakorlat egy település
közművagyonának eladása amerikai kézbe majd annak
visszalízingelése. Az első pillanatra tetszetősnek tűnő
konstrukció hosszú távon csak egyet eredményez: függőséget,
kiszolgáltatottságot. Nálunk a társadalmi érdekvédelmi képesség
alacsony szintje miatt nem ügyelnek ilyen apró finomságokra,
egyből viszik az egész közműcéget, a víz-, áram- és
gázszolgáltatást, magyarul pénznyomógépeket.
2007-re
a bennfentesek számára nyilvánvalóvá vált, hogy itt valami
robbanás lesz. 2008 nyarára több ingatlanhitelező bank
fizetésképtelenné vált. 2008 őszére több nagy tőzsdei céget
is elért a fizetésképtelenség. Az ezt követő zavarodást
kihasználva döntött az amerikai kormány hihetetlen méretű, 8000
milliárd dolláros átcsoportosításáról magáncégekhez. Hogy
hova, milyen feltételekkel, miért, és mennyi pénz megy, néhány
ember szubjektív döntésén alapszik, amelyeket az amerikai
közvélemény nem tud ellenőrizni. Talán felesleges emlékeztetni,
hogy az USA kormányának nincs pénze, csak adóssága, amely
exponenciálisan növekszik, így ez a pénz is a FED-től jön,
természetesen hitelre.
Ha
a világtörténelem összes bankrablásaiban elrabolt összegeket
összeadnánk, talán néhány száz millió dollárra jutnánk,
azaz, a 2008 őszén az adófizetőktől eltulajdonított 8000
milliárd dollár 5 ezrelékére. Az amerikai példát kihasználva
az európai bankok is hasonló pénzátcsoportosításokba kezdtek.
Összeurópai szinten ezek mértéke vetekszik az amerikai 8000
milliárd dollárral. Az indoklás Európában ugyanolyan hamis, mint
Amerikában. Azért kell támogatnunk a bankokat, mert ellenkező
esetben gazdasági katasztrófa következne be?? Hogyne! Ha eltűnne
egy-két felelőtlen magánbank, senki észre nem venné, maradnának
a kevésbé tolvajok. Azaz nemhogy nem következne be katasztrófa,
hanem sokkal egészségesebb lenne a fejlődés. Az adófizetők
pénze az adófizetőknél maradna, nem pedig néhány tolvaj zsebébe
vándorolna. Adófizetőt írunk, mert az állam csak az adófizető
pénzével gazdálkodik; vagy takarékosan vagy pazarlóan.
Tekintsünk
most át néhány eladósodottságot jellemző mutatót
Magyarország
államadóssága 17.500 milliárd Ft volt 2008 végén (1,75 millió
Ft fejenként). Egy főre havonta 25.000,- Ft kamatfizetés jut olyan
adósságokért, amelyet senki meg nem szavazott, senki jóvá nem
hagyott Az eladósodottság évek óta napi 3 milliárd Ft-tal
növekszik (vagy ha úgy jobban tetszik: percenként 2 millió
Ft-tal.) Ez van ott minden Aldi, Lidl, Tesco, Metro, Cora, Auchan,
Praktiker, Baumax és egyéb külföldi tulajdonú üzlet mögött,
amelyeknek eszük ágában sincs, hogy hazai termékeket keressenek
árukészletükbe, sőt, inkább ellenérdekeltek, ezért nincs sok
százezer magyarnak munkahelye. Ezért gurulnak utcáinkon Mercedes
és Volvo autóbuszok, miközben megszűnt a világhírű magyar
autóbuszgyártás, ami szintén tízezrekkel növelte az utcára
került emberek számát. És ez van az ingatlanadó mögött, dögölj
meg magyar, tűnj el a világból, kell az utolsó négyzetméter is,
amit ebből az országból még a magadénak mondasz.
Németország
államadóssága 1.623 milliárd Euro (19.744 Euro = 5, 6 millió Ft
fejenként)
Az
USA államadóssága 11.000 milliárd dollár, fejenként 36.000
dollár = 7 millió Ft.
Bár
ennek a két országnak az eladósodottsága jóval magasabbnak
tűnik, vegyük figyelembe, hogy havi 25 ezer Ft-ot sokkal könnyebb
kifizetni havi 600 ezer Ft fizetésből, mint havi 100-200 ezerből
(vagy 40 ezer segélyből, nyugdíjból).
A
legeladósodottabb országok között találjuk meg a fejlett
Nyugat-Európai országokat, a volt Kelet-Európai államokat,
valamint Latin-Amerika országait.
Kína
valutatartaléka jelenleg 1.500 milliárd dollár, Japáné 900
milliárd. (A japán helyzet egy kicsit részletesebb magyarázatra
szorul. Japánnak tartalékai mellett óriási az adósságállománya
is. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a II. Világháború
után tönkrevert Japánnak sikerült egy modus vivendit kialakítani
az USA-val. Ennek lényege: Japán fejlődhet, kiaknázhatja népének
tehetségét, ügyességét, de az alapkérdésekben nem
kérdőjelezheti meg az USA hegemóniát, tehát sohasem lehet
annyira független, mint pl. Malajzia.) A nagy dollártartalékokkal
rendelkező országok közé tartozik Tajvan (egy főre számítva
talán a legmagasabb a világon), Oroszország, általában a
távol-keleti országok, az iszlám országok. Egy szóval: az
amerikai hegemónia alá tartozni egyet jelent az eladósodottsággal,
ezen kívül pedig van esély ennek elkerülésére, sőt tartalék
fölhalmozására. Ha valaki – látva azt, hogy a legfejlettebb
országok a leginkább eladósodottak – ebből azt a következtetést
vonná le, hogy a gazdaság fejlődésével törvényszerűen együtt
jár az eladósodás, akkor emlékeztetjük az illetőt Németország
fejlődésére a II. Világháború után: Németország a vesztett
háború után a hatvanas évek elejéig 7 milliárd márka
tartalékot halmozott fel (Adenauer-Erhard korszak), ez a hatvanas
években olvadt semmivé, majd ezt követően kezdődött a
gigantikus eladósodás.
Összegzésképp
megállapíthatjuk, hogy az eladósodottság nemzetközi vizsgálata
ugyanazt a képet mutatja, mint a jelenlegi válságé (lásd a
bevezető sorokat): A legjobban az amerikai hegemónia alá tartozó
országok vannak eladósodva, a legkevésbé a távol-keleti, illetve
iszlám országok. És ha feltesszük a kérdést, mi a közös
ezekben az országokban, akkor azt kell, hogy mondjuk, ezek az
országok a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartoznak. A
keresztény kultúrkörhöz tartozik ugyanis Oroszország is, de nem
a nyugati kereszténységhez, hanem a bizáncihoz.
III.
Következtetések, megoldási lehetőségek
Mára
igen sokan eljutottak a felismerésre, hogy mindez nem egy spontán
folyamat a világban, hanem egy háttérből működő hatalom
alakítja így az eseményeket. Ezeknek az erőknek különböző
elnevezései vannak. (A kérdésnek tengernyi irodalma van, itt erre
nem térünk ki részletesebben.) Nevezhetjük őket banki maffiának,
zsidó pénzhatalomnak, szabadkőműveseknek, Bilderberg-csoportnak,
CFR-nek, stb. Az ő aknamunkájuk, és a korrumpálható politikusok
összjátéka eredményezte a mai helyzetet. A nyugati világban
Amerikától Magyarországig általában két fő erő van, az
egyszerűség kedvéért nevezzük őket jobb- és baloldalnak.
Jellemző a rendszerre, hogy a helytartó hatalmi gépezet
alkalmazottjai az államfőtől az utolsó parlamenti tagig fejedelmi
módon meg vannak fizetve.
Bár
a két fő erő látszólag keményen küzd egymás ellen, a tabu
kérdéseket (háttérhatalom, eladósodás, idegen kultúrkörhöz
tartozó csoportok bevándorlása) egyik sem érinti, ezeket illetően
tökéletes az egyetértés közöttük. Közös továbbá bennük,
hogy fő ellenségnek azokat az erőket kiáltják ki, amelyek éppen
ezeket a tabu kérdéseket feszegetik. Elnevezik őket
szélsőjobboldalinak, (új)fasisztának, stb. A háttérhatalom a
kezében lévő média hathatós támogatásával elérte, hogy a
közvélemény ne figyeljen ezekre a nagyonis szembetűnő dolgokra.
A média kidomborítja a jobb- és baloldali különbséget, óvatosan
ügyelve az egyensúly megtartására, és arra, hogy a háttérhatalom
által nem jóváhagyott erő ne törje meg az egyensúlyt. A mai
tipikus európai naponta több órát tévézik, és ha érdekli a
közösség sorsa, akkor leteszi a voksot az egyik erő mellett,
szenvedélyesen szidja a másik táborhoz tartozókat. Eszébe sem
jut, hogy a hatalom ezt épp így találta ki. A politikusok
általában gyenge jellemű, korrumpálható, pénzsóvár emberek,
akiknek tehetsége messze elmarad kapzsiságuk mögött, így sima
útjuk van a politikusi pályára, természetesen szigorúan csak a
megadott kereteken belül (PC = political correctness). Az
átlagembert pedig garmadával öntik el a silány szórakozások,
sztárok, megasztárok viselt dolgaival tömik őket, az utca embere
többet tud róluk, mint arról, kik okozzák sorsának alakulását.
És ha néha egy-egy politikusban feltámad a lelkiismeret (van
ilyen), akkor jön a meggyőzés, zsarolás, és ha semmi nem segít,
akkor a likvidálás.
Álljon
itt néhány rejtélyes vagy nem is olyan rejtélyes haláleset –
gyilkosság, véletlen baleset, hirtelen halál – felidézése
annak bemutatására, mennyire elszánt a háttérhatalom.
1,
Kennedy-gyilkosság
Az
esetet az évszázad gyilkosságának kiáltották ki. Tengernyi
irodalma van. Mára gondolkodó ember számára már világos, hogy
Kennedynek azért kellett meghalnia 1963 novemberében 46 évesen,
mert szembeszállt a pénzhatalommal, olyan pénzügyi politikát
kívánt folytatni, amely újra elvezetett volna az állami
pénzkibocsátáshoz. Magyar nyelven Drábik János dolgozta fel az
esetet „Miért kellett meghalnia a 2 Kennedynek?” c. könyvében.
2,
Roldós ecuadori elnök 1981-ben nyújtotta be a parlamentnek az új
olajkitermelési törvényt. Még abban az évben májusban
„felrobbant” repülőgépe, amelyen utazott.
3,
Torrijos panamai elnök kivívta hazájának rendelkezési jogát a
Panama-csatorna fölött az USA-val szemben. Szintén 1981-ben, 2
hónappal Roldós meggyilkolása után, Reagan elnöksége idején
„repülőszerencsétlenség” áldozata lett.
4,
Alfred Herrhausen a Deutsche Bank igazgatósági tanácsának tagja
volt. Az 1989-es drámai események során hozta nyilvánosságra
nézeteit a jövőbeni új világrendről, amely a reménytelenségig
eladósodott országok adósságának eltörlését, a szabaddá vált
kelet-európai országok számára pedig olyan gazdaságpolitika
támogatását célozta meg, amely eleve nem vezetett volna az
adósságcsapdába. 1989 november 30-án meggyilkolták, a
gyilkosságot a Vörös Hadsereg Frakció nevű baloldali
terrorszervezetre hárították, amit senki nem hisz el. A valódi
tettesek azóta sincsenek meg.
5,
Karsten Rohwedder volt a német Állami Vagyonügynökség (Treuhand)
vezetője. Az ő feladata volt a volt NDK-s vállalatok
privatizálása. 1991 elejére Rohwedder arra a meggyőződésre
jutott, hogy a keletnémet vállalatokat meg kell erősíteni, majd
ezután privatizálni, mindig a szociális szempontok szem előtt
tartásával. Ez volt az a pillanat, amikor a „Vörös Hadsereg
Frakció” újra akcióba lépett: Egy profi módon kitervelt
akcióban lelőtték.
6,
Jürgen Möllemann a német liberális párt, az FDP vezetője volt.
Jó kapcsolatai voltak arab országokkal, és közismert volt harcos,
hazafias, illetve az USA-t bíráló kijelentései miatt. 2003.
júniusában gyanús körülmények közt ejtőernyős
szerencsétlenség érte.
7,
Wim Duisenberg volt a frankfurti Központi Európai Bank első
igazgatója. 2005 júliusában hétvégi házának medencéjében
holtan találták. Az esetet az teszi pikánssá, hogy vele egyidőben
lett „öngyilkos” egy másik Bilderbergeres, Arthur Zankel
(Citigroup, USA).
8,
Jörg Haider 2008. szeptemberében a banki maffiáról és
rendszabályozásának szükségességéről beszél a televízióban.
Négy hét múlva halott, a halál körülményei ellentmondásosak,
tisztázatlanok.
És
hogy a gépezet a saját soraiban sem tűri az elhajlókat, arra
álljon itt két példa:
9,
Robert Maxwell, zsidó származású angol médiamogul 1991-ben saját
jachtján tett útja során tisztázatlan körülmények között
vízbe fulladt.
10,
Amschel Rothschild volt kiszemelve a brit N.M. Rotschild Bank
vezetésére. 1996-ban, 41 éves korában párizsi szobájában
felakasztva találták.
Mit
tehetünk ezek után, van-e egyáltalán bármi esélyünk a
szembeszállásra, túlélésre, győzelemre? Igen, van! Említettük
már, hogy az iszlám államok viszonylag okosan el tudták kerülni
az adósságcsapdát. Ennek oka, hogy iszlám nem engedi a kamatot.
Az iszlám pedig nagy úr. Nem engedi magát kiszorítani a
közéletből, ellenkezőleg, azt teljes mértékben áthatja. Mi
pedig, akik birtokában voltunk az egyedüli üdvözítő igaz
hitnek, hagytuk, hogy a társadalom peremére a megtűrt státuszba
kerüljön a kereszténység.
Világunk
mára oda jutott, hogy a keresztény szó csak üres hüvelyt jelent.
Az emberek nagy többsége kedves szokásnak tekinti a keresztény
ünnepeket, amelyek jó alkalmat nyújtanak az evésre-ivásra, hinni
nem hajlandó, hitből fakadó cselekedetekre pedig mégannyira sem.
Pedig
ahogy a kereszténységtől történő elfordulás a bajok gyökere,
úgy az egyedüli gyógymód is az ahhoz való visszatérés. Nem
szabad, hogy higgyünk a csalfa szónak, hogy a kereszténységnek
nincs helye a közéletben, a gazdaságban. Nem hogy helye van, hanem
kifejezetten az egyedüli helyes és a becsületes többség számára
egyetlen járható út a keresztény alapelvek érvényesítése a
közéletben, gazdaságban.
A
katolikus egyháznak máig is érvényes tanítása van a gazdasági
és szociális kérdéseket illetően (XIII. Leó „Rerum Novarum”
enciklika [1891], XI. Pius „Quadragesimo anno enciklika” [1931],
XII. Pius „Summi Pontificatus“ enciklika [1939].
A
közelmúltban, 2009-ben jelent meg P. Schmidbergernek egy igen
értékes írása a témában a CIVITAS c. folyóiratban „Grundsätze
einer christlichen Gesellschaftsordnung” = „A keresztény
társadalmi rend alapjai” címmel.
De
ha megnézzük, milyen tanítást ad a Szentírás a gazdasági
kérdéseket illetően, ott is megtaláljuk a helyes választ. Szent
Pál így figyelmezteti a hívőket,
Senki
ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.( Fil 2.4)
Ebben
az egy mondatban benne van a csaló pénzkibocsátás, a
kamatrabszolgaságba való kényszerítés elítélése, evvel
szemben viszont a tisztességes munka, a tisztességes
jövedelemszerzés, gyarapodás elismerése.
Sajnos
a II. Vatikáni Zsinat a sok jó döntés mellett hozott néhány
rosszat is. Elterjed például az a szellem, hogy jaj, csak nehogy
egy rossz szót szóljunk a zsidókra, mert akkor mi lesz a
párbeszéddel. Az egyház a zsinat óta mindenkivel igyekszik jó
viszonyt kialakítani, és nem veszi közben észre, hogy épp emiatt
válik hiteltelenné. Ha egyformán udvariasan és visszafogottan
viselkedek a kizsákmányolóval és a kizsákmányolttal, és
egyiket sem ostorozom, hanem mindent tolerálok, akkor a
kizsákmányolt számára ez úgy fog tűnni, mintha én őt
elárulnám. Hol vannak a zsinat előtti idők nagy pápái,
püspökei, akik nem féltek igent, és ha kellett, nemet mondani!
Gondoljunk csak XI. és XII. Pius pápák kemény szembenállására
az evilági hatalmasságokkal, a német Faulhaber és von Galen
püspökök bátor kiállására a nemzetiszocializmussal szemben,
nálunk Prohászka, valamint a kommunizmussal bátran szembeszálló
Wyszynski, Beran, Mindszenty, Stepinac bíborosok helytállására.
Mindenesetre
érdekes a párhuzam a két történelmi esemény között: Mind a
zsinat, mind az európai államok eladósodásának kezdete az
amerikai zsidó bankok felé a múlt század hatvanas éveire
datálódik.
Ma?
Pápáink és püspökeink az iszlám, a buddhizmus értékeit
méltatják, párbeszédnek nevezik a zsidóság előtti teljes
behódolást. Csoda, hogy az emberek nem tartják sem hitelesnek, sem
vonzónak az egyházat?
Sokáig
úgy tűnt, a Szent X. Pius Papi társaság és a köréjük
csoportosuló hívek adják az egyháznak az igazi gerincét, amely a
mai időkben is bátran kimondja véleményét, még akkor is, ha
evvel sérti az evilági hatalmasságok érzékenységét. Williamson
püspök szégyenletes megtagadása rendtársai részéről 2009
januárjában azonban megmutatta, milyen határai vannak ennek a
bátorságnak. Williamson püspökre pedig érdemes odafigyelni. 2008
nyarán, amikor a legszűkebb körű bennfenteseken kívül még
senki nem tudott a készülő viharról, ő ilyet szólt
prédikációjában: Aki a tőzsdében bízik, az a homokra épít.
A
válságból való kilábalás útja tehát a következő lehet:
1,
Nemzeti szintű megtérés, Jóistenhez fordulás, evvel párhuzamosan
pedig és ezt elősegítendő
2,
az egyház visszatér 2000 éves értékeihez, feladja az evilági
hatalmasságok előtti hajbókolást, amelyet párbeszédnek nevez,
ráeszmél tényleges küldetésére, az egyedül üdvözítő
katolikus hit hirdetésére, bátran, nem úgy, ahogyan most teszi,
„bocsássatok meg, hogy katolikus vagyok, de már nem tart sokáig”.
Mit
is jelent nekünk magyaroknak a megtérés?
-
Nemzeti szinten ki kell irtanunk fő bűneinket, elsősorban a
mindennapos istenkáromlást, másodsorban a rettenetes, mindennapos
magzatgyilkosságot.
-
Vissza kell adnunk nemzeti szinten a családi élet megbecsülését.
Ami nem megy másképp, csak a házasság szentségének
megbecsülésével.
-
Népünk lélekszáma folyamatosan csökken. A statisztikák még így
is megszépítik az eredményeket, hiszen a szülési adatokba
beleszámolják a cigányt is. Fordítsuk meg a trendet! Legyen a
magyarra a bőséges gyermekáldás a jellemző!
-
Szeressük népünket, múltunkat, minden ellenkező behatás
ellenére. Kabátunkat le tudjuk vetni, bőrünket nem. És ha mégis
ezzel próbálkozunk (úgy, hogy külföldre távozunk, vagy úgy,
hogy itthon maradunk ugyan, de közömbössé válunk népünk sorsa
iránt), az olyan lesz, mintha valami fontos belső szervünket
kioperálták volna. Élni fogunk ugyan, de az az élet valahogy már
másmilyen lesz.
-
Vegyük észre honfitársunkban a valódi társat, a másik magyart.
Ne azon igyekezzünk, hogy hogyan tudjuk a másikat átvágni, a
legnagyobb hasznot belőle kicsikarni. És ha arcul ütöttek
bennünket, ne arra törekedjünk, hogy valakinek lehetőleg még
aznap továbbadjuk ezt az arculütést.
-
Népünkre sajnos jellemző a túlzott jóhiszeműség, a vakhit,
pont olyanok felé, akik erre egyáltalán nem szolgáltak rá. Ne
higgyünk a szép szavaknak! És sohase higgyünk olyanoknak, akik
ajánlkoznak, hogy majd helyettünk kikaparják a gesztenyét. Nem!
Legyünk csak rosszhiszeműek olyanokkal szemben, akik azt mondják,
jó hogyha eladósodunk, hiszen más is eladósodik jó, ha
gyárainkat leszerelik vagy idegen kézbe adják, akik azt mondják,
az idegen szép. Ne féljünk szembesülni a rideg valósággal:
Vannak erők a világban (nem is kevesen), akik azt szeretnék, ha mi
eltűnnénk a Kárpát-medencéből. Annál nagyobb erővel küzdjünk
a túlélésért!
-
Ne dőljünk be azoknak, akik azt mondják, kirekesztők vagyunk, ha
nem szeretnénk, hogy tolvaj népség vegyüljön közénk. Nézzük
csak meg, hol laknak a leghangosabban kiabálók: Bizony, fura mód,
sorompóval, biztonsági őrrel védett lakóparkban.
Illuzórikus?
Még ha valakinek ez is volna az első gondolata: Ez az egyetlen út,
amely megmenti a magyar népet. Nem az ilyen vagy olyan pártra való
szavazás fog rajtunk segíteni. Még ha a legjobb pártra szavazunk
is, de az egykézéssel kiirtjuk magunkat a világból (egy nemzet
lélekszáma még kétgyerekes családmodellnél is csökken), semmit
nem használ nekünk a szavazósdi.
A
katolikus egyház fő célja nem az ország gazdasági rendbetétele
és megmentése a nemzethaláltól. A fő cél a nép elvezetése az
üdvösségre. Az egészséges nemzeti fejlődés és az ország
rendbetétele csak egy kellemes mellékhatása az erős katolikus
vallásosságnak.
DE:
Akármilyen nehéznek is tűnik: MÁS UTUNK NINCS. A langyos vízben
való evickélés ideje lejárt. Az utolsó 20 év megmutatta, milyen
hamis és téves dolog volt a legvidámabb barakk szerepében
tetszelegni, a dagonyázással elégedettnek lenni, majd ezután
bármiféle sültgalambot várni a Nyugattól. A Nyugat ha tehetné,
szőröstől-bőröstől felfalna minket. Itt az ideje, hogy ezen az
úton elinduljon mindenki, akinek még valamit számít az a szó,
hogy nemzet. Nem lesz könnyű az út, generációkon keresztül fog
tartani. De végigjárható, és az út felett ott őrködik Szűz
Mária, aki elfogadta Szent István országfelajánlását, magáénak
tudja Magyarországot, és segítene is, csak hagynunk kellene, hogy
segíthessen.
Ha
valakit zavar fogalmazásunkban, hogy a zsidót zsidónak neveztük,
gondolja meg a következőket: A nápolyi olasz maffia legalább 90
%-ban olaszokból áll. De a nápolyi olaszok túlnyomó része
szenved a maffiától. Olaszellenes vagyok, ha ezekről beszélek, és
elítélem a maffiát? Ugye, hogy nem. Épp így kell, hogy
viszonyuljunk a zsidókhoz is. A zsidóknak egy törpe kisebbsége
domináns szerepet játszik a háttérhatalomban, és ha valaki a
zsidó maffia ellen szeretne fellépni, akkor ez a törpe kisebbség
rögtön antiszemitizmust kiált, azaz az egész zsidóság mögé
bújik, amelyet túszként tart fogva, amelynek túlnyomó többsége
pedig sem tagja, sem haszonélvezője a maffiának. Az ideológiai
fegyvert pedig a holokauszttal történő rémisztgetés adja,
amelyről a rémisztgetők nagyon pontosan tudják, hogy rengeteg a
túlzás és kitalálás az egészben, pontosan ezért akarják
drákói rendszabályokkal körbebástyázni mindenütt, ahova csak
hatalmuk elér. Féljen csak minden jó szándékú zsidó és nem
zsidó az erős nemzeti politikát folytató mozgalmaktól!
Munkánkban
többek között a Zeitgeist 3. c. interneten megnézhető film
anyagára, John Perkins: „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai”
c. könyvére és Drábik János írásaira támaszkodtunk. Akit
érdekel munkánk gazdasági része, részletesebben olvashat róla
az említett írásokban, továbbá Csath Magdolna, Bogár László
műveiben.
Elköszönni
a Szentírás üzenetével szeretnénk:
Bízzatok,
mert legyőztem a világot! (Jn 16.33)
Ha
Isten velünk, ki ellenünk? (Róm 8.31)
Szeged,
2009. május, Bálint József
II.
rész.
2009
augusztusában született fogalmazásomban körbejártam a mai
világgazdasági válság okait és a lehetséges kiutat. Az ott
leírtak továbbra is érvényesek és aktuálisak.
Jelen
írásomban a válság egy speciális aspektusára szeretném a
figyelmet ráirányítani. (Sajnos itt sem kerülhetjük meg a
történelmet.)
I.
Helyzetkép
Írásomat
a válság súlyosbodása váltotta ki. Egyre nehezebben tudják
adósságállományuk kamatait fizetni a világ államai.
(Törlesztésről már régen nincs szó.) A válság már nem csak a
harmadik világ, a volt keleti tömb országait érinti, hanem elér
olyan országokat is, amelyek ötven éve piacgazdálkodást
folytatnak. A nyugat-európai sajtó becsmérlően PIGS-államoknak
(disznó) nevezi Portugáliát, Olaszországot, Görögországot,
Spanyolországot. De már régóta kezelhetetlen akár az USA, akár
Németország adóssága.
Egyre
több országban lázad a nép. Magyarországon elzavarták a
kommunistákból átvedlett szocialistákat. Görögországban a
magyarokénál jóval kisebb mértékű állami kiadás
csökkentésének bejelentésére az emberek az utcára mentek és
törtek-zúztak, dühüket olyanokon töltötték ki, akiknek vajmi
kevés közük volt a kiváltó okokhoz.
Jellemző egyébként
a hatalmon lévő kormányokra, hogy mindenütt a közkiadások
kurtításával akarnak a helyzeten javítani, kényesen ügyelve
arra, hogy a valós okokhoz ne nyúljanak, de még csak rá se
kérdezzen ezekre senki. Önkéntelenül is eszembe jut a németektől
vett hasonlat: képzeljük el, hogy falunkban négy évenként
tűzoltót választunk. De akárkire is esik választásunk, mindig
olyan tűzoltó jut nekünk, aki benzinnel akarja oltani a tüzet
(olyan kormányaink vannak, akár jobb, akár baloldali, amelyek az
eladósodásból adódó pénzügyi problémát újabb hitelek
fölvételével kezelik).
Pedig
olyan egyszerű a képlet. Miért adósodtak el ezek az
országok? Mert túl magasak voltak az állami kiadások? Egy frászt.
Az állam többet importált, mint exportált, és ezt hitelből
finanszírozta. A nyugati sajtókonglomerátum vastagbőrű és
vastag pénztárcájú újságírói úgy szokták ezt megfogalmazni,
hogy „a magyarok tovább nyújtóztak, mint ameddig takarójuk ért,
a görögök saját színvonalukon felül éltek, az írek többet
fogyasztottak, mint termeltek, stb.” Azt sulykolva evvel, hogy a
szerencsétlen magyar, görög, stb. melós, munkanélküli a hibás,
aki import terméket vásárol kedvenc Lidl vagy Tesco (gazdaságos)
áruházában. Persze, miután a hatalom elérte, hogy a
munkahelyeket tönkretették, ha akarnánk sem tudnánk haza terméket
vásárolni. Arról már nem is beszélve, hogy sem a magyar, sem az
ír, görög melós egy fillér hitelt föl nem vett, hogy többet
tudjon vásárolni. Az átlagember a legritkább esetben kerül
reménytelen adós helyzetbe. Inkább valóban kevesebbet fogyaszt,
ritkábban (vagy egyáltalán nem) megy üdülni. Érvényes ez
politikusainkra, közgazdászainkra, újságíróinkra is – amíg
saját bankszámlájukról, saját pénzügyi egyensúlyukról van
szó. Az állam pénze? Az más. Annak terhére lehet hiteleket
fölvenni nyakló nélkül.
Nem
volt ez mindig így, és nem is volt törvényszerű, hogy idáig
fajuljanak a dolgok. Nézzük tehát, mi vezetett a mai reménytelen
helyzethez.
II.
történelmi áttekintés
A
világ államai az I. Világháború előtt az aranyhoz
vagy ezüsthöz kötötték nemzeti valutáik értékét. Ez egy
önkéntes korlátozás volt. Azt mondták maguknak: Annyi papírpénzt
hozunk forgalomba, amennyire aranyfedezet van a kincseskamrában.
Ennek az önkéntes korlátozásnak a célja az volt, hogy az egymást
váltó kormányok ne nyúlhassanak a papírpénz nyakló nélküli
kibocsátásának eszközéhez pillanatnyi pénzzavaraik kezelésére.
Természetesen annak, hogy egy ország kincseskamrájában mennyi
arany van, az ég világon semmilyen hatása nincs arra, mennyire
egészséges annak gazdasága. Csak gondoljunk bele: Ha egy ország
becsületes és tisztességes, önmérsékletet tanúsító emberek
vezetése alatt áll, akkor egy gramm arany nélkül is képes arra,
hogy ne indítsa be a bankóprést. És viszont: hiába van 64 t
arany a kamrában (ennyi volt hazánknak), ha tolvajok, kommunisták
kerülnek a kormányrúdhoz, egyszer csak arra ébredtünk, hogy a 64
t először 6 t-ra, aztán 3 t-ra olvadt.
Az
I. Világháború vége új helyzetet teremtett. A legyőzött
országoknak olyan békefeltételeket kellett aláírniuk, amelyek
évtizedekre megfosztották őket az arany fölhalmozásának
lehetőségétől. Született néhány olyan állam, amely eleve nem
rendelkezett komoly aranytartalékkal. Így két fő csoportját
különböztethetjük meg az államoknak: egyikük rendelkezett
aranytartalékkal, a másik nem, vagy csak igen minimális
mennyiségben, így a külkereskedelmet szigorú állami ellenőrzés
alatt tartotta. (A valós helyzet ennél bonyolultabb volt, ezen a
helyen nem mélyedünk bele a részletekbe.)
Az
1929-es világgazdasági válság tovább nehezítette a
nemzetközi gazdasági kapcsolatokat. Németország képtelen
adósságainak és jóvátételi kötelezettségeinek fizetésére.
Ebből kifolyólag a francia és angol bankok beszüntetik hiteleik
törlesztését az USA felé. Az USA és Nagy-Britannia feladják
valutáik hozzákapcsolását az aranyhoz.
Németország
nem kap hiteleket. Kelet-Európa, a Közel-Kelet és Latin-Amerika
hasonló súlyos problémákkal néz szembe.
Ebben
a helyzetben kezdett Németország élni a klíring (elszámolás)
rendszerével. A rendszert a világon először nem Németország,
hanem Svájc alkalmazta Ausztria és Magyarország viszonylatában.
Lényege pofonegyszerű volt: Az importáló importjának
ellenértékét a saját nemzeti valutában (nálunk pengőben)
befizette a Magyar Nemzeti Banknak, a Svájci Nemzeti Bank pedig
kifizette a svájci exportőrt svájci frankban. Természetesen
minden ilyen importhoz tartozott egy ugyanolyan értékű export is.
Magyarul: Egy állam valóban csak annyit importált, amennyit
exportálni tudott, illetve, hiába voltak nagyobb
termelőkapacitásai, nem tudott annál többet exportálni, mint
amennyit importált.
A
rendszert Németország a harmincas években komoly szintre
fejlesztette fel. 1939-ben már 38 állam vett benne részt (köztük
a Szovjetunió), 178 klíring-szerződéssel. A kibővített rendszer
előnye volt, hogy az export-import üzleteknél nem kellett
kétoldalú csereüzletekben (barter) gondolkozni. A lényeg az volt,
hogy egy ország exportja-importja mindig egyensúlyban volt. Az
elszámolást egy svájci központú elszámolóhely (klíring-bank)
végezte, innen a rendszer neve.
Sokatmondó volt,
hogy az USA nem vett részt a rendszerben. Roosevelt Angliával
együtt a „békés és szabad” kereskedelmet propagálja. Azaz
erkölcsi köntösbe bújtatják saját hegemónia-törekvéseiket.
Ez a „szabad” kereskedelem azt jelentette, hogy a világ
államainak dollárhiteleket kellett felvenniük azért, hogy
megvásárolhassák az amerikai termékeket.
A
harmincas években a klíring-rendszer komoly fejtörést kezdett
okozni az USA-nak. Csökkentek áruszállításaik Latin-Amerikába,
és csökkent az igény a dollárhitelekre is ebből a régióból.
Ehhez jött még, hogy Hitler kimondott egy olyan bölcsességet,
amit mindenki tudott, csak senki nem merte hangosan kimondani. Azt
mondta, a német birodalmi márkának nem az arany a fedezete, hanem
a munka. És ez igazán rosszul esett a világ aranykészletének
több mint felét felhalmozó USA-nak.
Pedig,
ha belegondolunk: Ha egy nemzetgazdaságot elkötelezett hazafiak,
hozzáértő szakemberek irányítanak, a nép látja értelmét
szorgalmas munkájának, tehetsége kamatoztatásának, nem marad el
az eredmény, amint azt a gazdaság fejlődése mutatja a harmincas
évek Németországában.
Hitlerék
azt tették, ami az egyedüli helyes volt, amit a zsidó közgazdászok
is elismernek. („Sajnálatos módon a nemzetiszocialisták által
követett gazdasági politika az egyedüli helyes gyógymód volt az
adott válságos helyzetben”. Avraham Barkai: A nemzetiszocializmus
gazdasági rendszere. 1977) Nem engedték át a pénzkibocsátást
magánbankoknak, a hitelezés állami ellenőrzés alatt maradt, és
csak igen szigorúan ellenőrzött, kizárólag produktív
beruházások élvezhették előnyeit (lásd: Mefo-váltók).
Csak
néhány mondatban említjük meg ennek a gazdaságpolitikának a
gyümölcseit: a munkanélküliség látványosan csökkent, az
életszínvonal ugyanilyen látványosan növekedett. Az országban
sikerült a magán- és állami szektornak egy olyan szimbiózisát
kialakítani, amely azóta is párját ritkítja. Soha nem látott
fejlődésnek indult az oktatás. Találmányok, szabadalmak, Nobel
díjak sora tanúskodott a magas színvonalú kutatásról.
A
II. világháború furcsaságaival ezen a helyen nem
foglalkozunk. Föltétlenül szükséges azonban egy nem közismert
eseményre ráirányítani a figyelmet. Roosevelt 1940 márciusában,
Lengyelország megszállása, a németek ellen megszületett angol és
francia hadüzenet után, de tényleges harci cselekmények
megkezdése előtt Welles nevű államtitkárán keresztül
puhatolózó tárgyalásokat folytat, hogyan lehetne békét kötni
Európában. A tárgyalások öt fő kérdés körül folynak:
-
Lengyelország jövője
-
Csehország jövője
-
Az európai gazdasági rendszer
-
Leszerelés
-
Emberi jogok.
Welles
Hitlerrel és Göringgel tárgyal. Németország hajlandó kivonulni
Lengyelországból, ugyanúgy a demilitarizált Csehországból(!!!)
Csak gazdasági kérdésekben ragaszkodik úgy Hitler, mint Göring a
német gazdasági és pénzügyi politikához, amely magában
foglalja a deviza nélküli cserekereskedelmet Kelet- és Dél-Európa,
valamint Latin-Amerika országaival. Ilyen feltételek mellett nem
érdeke Rooseveltnek a béke. (Ki is felelős akkor a II.
Világháborúért? Kik a háborús bűnösök?)
A
világháború utáni nemzetközi kereskedelmi rendet a Bretton
Woods-i egyezmény volt hivatva szabályozni. Az amerikai hegemónia
alá tartozó országok fokozatosan megszüntették a
klíringrendszert, kezdődhetett az amerikai hadisarc beszedése
kamatok formájában. „Bretton Woods a csaknem általánosan
elterjedt klíring – megállapodások helyét volt hivatva
felváltani.” (Botos Katalin – Halmosi Péter: Nemzetközi
pénzügyek. A Bretton Woods-i rendszer múltja, jelene, jövője)
A
klíringrendszer azonban még jó néhány évig élt. A hetvenes
években szűnt meg véglegesen. Ekkora azonban már az eladósodási
pályára volt ráállítva Nyugat-Európa és a harmadik világ
legtöbb országa.
A
keleti tömb országainak kereskedelmét a KGST szabályozta. Ez
kiépített az egymás közötti kereskedelemben a
klíring-rendszerhez hasonló rendszert, amelynek valutáját klíring
rubelnek nevezték el. A rendszerrel az volt a baj, ami az egész
kommunizmussal: rosszindulatú, műveletlen, tanulatlan, ostoba
emberek irányítottak. aki pedig átlátta a helyzetet, az azért
nem volt érdekelt annak reformálásában. Gondoljunk csak arra,
hogyan reagált Moszkva az 1968-as csehszlovák kísérletre az
„emberarcú szocializmus” megteremtésére.
A
rendszer az ésszerű kezdeményezéseket is elgáncsolta,
amely végső soron a szocializmust erősítette volna. A
szakembereket, akik tudásukkal valóban szolgálták volna a
gazdaság felemelkedését, elüldözték, félretették, rosszabb
esetben börtönbe is kerültek. Meg is bukott a rendszer 45 év
után.
III.
Miért tehát az állandó holokauszt-hisztéria?
Az
emberek tudatában, akik még nem felejtettek el gondolkodni, ott élt
a világháború előtti jól működő rendszer emléke,
amelyet a hitleri Németországhoz kapcsoltak. Természetesen az USA
agitprop ügynökei azóta igyekeznek a klíring rendszer emlékét
eltörölni. A mai közgazdászoknak kötelező a rendszerről úgy
beszélni, mint a nemzetiszocialista hegemónia és terjeszkedés
eszközéről, amely csak Németországnak hozott hasznot. (Noha a
rendszer éppen a kölcsönös előnyökön alapult.)
Túl
ezen, az amerikai és cionista propagandagépezet azóta is mindent
megtesz a nemzetiszocialista Németország teljes befeketítésére.
Teszi ezt azért, mert pontosan az a 12 év mutatta meg, milyen jól
működő alternatívái voltak és lehetnének ma is az amerikai
függőségnek. (Amerikai függőséget írunk, de nem árt
emlékeztetni rá, az USA állampolgárai saját maguk is foglyai a
FED fémjelezte rendszernek. Mint tudjuk, a FED magánbankok,
elsősorban zsidó tulajdonú magánbankok kartellje.) Ezért kellett
a háború után az ellenség befeketítésére
szolgáló rémmeséket tovább éltetni. Ezért kellett
közgondolkodásunk részévé tenni a holokausztot.
Ezért
sulykolja a propagandagépezet az iskolai oktatástól kezdve a
médiakonglomerátumon keresztül a játékfilmekig:
-
Ha szereted hazádat - ha nem szeretnél adósságcsapdában
élni - ha azt szeretnéd, hogy országod szabadon,
függetlenül, békében, nyugodtan, fejlődjön, - ha azt
szeretnéd, hogy hazádnak legyenek nemzeti tulajdonú
termelőeszközei, - és az azok által gyártott termékekkel
egyenrangú félként vehess részt a nemzetközi kereskedelemben
akkor
egy piszok náci, antiszemita, szélsőjobboldali, újfasiszta
kirekesztő vagy.
IV.
Reménysugarak
Mindezek
ellenére a világ népei ébredeznek. A klíring-rendszerhez hasonló
laza társulást jelent az ALBA-államok szövetsége, amelyek a
dollár kiküszöbölésével folytatnak egymás közt kereskedelmet.
A szövetség magába foglalja a legtöbb latin-amerikai országot.
Hasonló módon működnek együtt a BRIC-államok (Brazília,
Oroszország, India, Kína). Ezek az országok a világ népességének
40%-át teszik ki. Újsághír: Szambát tanul az orosz medve (utalás
a kapcsolatok erősödésére). Ilyen irányba állítja
külkereskedelmét Törökország, Belorusszia, Irán.
Mit
is tehetnénk ehhez hozzá?
A
költő Batsányi Jánost idézve:
„Vigyázó
szemetek Moszkvára, Pekingre vessétek!”
Kicsit
módosítva pedig a régi kommunista köszöntést:
„Világ
népei, ébredjetek!”
2010.
május
Bálint
József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése