Hazánk népesedési helyzete

• Tanulmányok

|

Közhellyel kezdünk: Magyarország népesedési (demográfiai) helyzete katasztrofális. Ezzel mindenki tisztában van, akinek van egy csöpp esze. És azt is tudni kell, hogy a kialakult helyzetet évtizedekkel előre jól lehetett látni (lásd Fekete Gyula író írásait), ugyanis a demográfiai folyamatok kivétel nélkül előre számíthatóak, tervezhetőek (kivéve, amikor váratlanul háború vagy járvány tizedeli a lakosságot: ilyen viszont nem volt az utóbbi időszakban). Alábbi írásunkban a népesedési helyzet részletesebb elemzésére vállalkozunk, szokás szerint ismét az általánostól eltérően rendhagyó módon. A siránkozás, az önsajnáltatás és mások megszokott hibáztatása helyett ugyanis ez esetben is elsősorban a bennünk, magyarokban rejlő lelki és egyéb problémák boncolgatását tartjuk elsőrendű fontosságúnak.

Bevezetésként tisztázzunk néhány alapvető dolgot. A legelső az, hogy a tragikus népesedési helyzet elemzésekor nem fogjuk a gazdasági viszonyokat elsődleges okként megemlíteni. Miért? Mert manapság, amikor egy átlag magyar embernek felteszik a kérdést, hogy pillanatnyilag mi az ország legégetőbb problémája, a válasz az esetek döntő többségében a következő: nagyon rossz a gazdasági helyzet! Nincs pénz! Mi ezt nem vitatjuk, de egy kiegészítő kérdést azért még beszúrnánk: mihez képest? A gazdasági helyzettel ugyanis sohasem lehet az ember teljesen elégedett, főként, ha a fennálló politikai-gazdasági rezsim elérhetetlen célokat tűz ki elénk. Mellesleg pedig nem a gazdasági helyzet a legnagyobb problémája a mai Magyarországnak, hanem ezt a fontossági sorrendben előzi a morális, az erkölcsi és a szellemi válság (tehát az, hogy gond van a fejekben) és természetesen a demográfiai válság is. Mi itt most az egész társadalmi problémahalmaz elemzése helyett elsősorban a demográfiai helyzetre fókuszálunk.

Melyek lennének tehát az ország legsúlyosabb demográfiai válságtünetei? Ezek a következők:

1.A gyermekszületések alacsony száma, illetve elmaradása
2.A népesség koronkénti szerkezetének eltorzulása (elöregedés)
3.A népesség csökkenése
4.A házasságkötések elmaradása (bizalmi válság)
5.A társadalom mikroközösségeinek (pl. család) széthullása
6.Munkanélküliség
7.A szociális ellátórendszer igazságtalanságai, generációs ellentétek
8.Súlyos etnikai feszültségek

A születések elmaradása

Általánosan elfogadott nézet a mai Magyarországon, hogy azért nem születik elegendő gyermek a népesség reprodukálásához, mert rossz a gazdasági helyzet és nincs elég pénz. A hétköznapi igazság ez esetben (is) hamis. De hogy ezt alá is támasszuk, vessünk egy pillantást az általános európai helyzetre. Pillanatnyilag Európában három olyan ország van, amely népessége a természetes szaporodással reprodukálja önmagát: ezek Izland, Albánia és Törökország. A felsorolásból kitűnik, hogy nem tipikus európai országokról van szó, sokkal inkább periférikus területekről. Sőt, a döntően Ázsiában fekvő Törökországot inkább csak az utóbbi egy-két évtizedben divatos időnként Európához sorolni. Ezen kívül pedig még néhány országról beszélhetünk, ahol nincs komoly probléma: ezek Írország és Franciaország (esetleg a Skandináv államok). Valamennyi más európai országban súlyos problémát jelent a természetes szaporodás lehanyatlása (Oroszországgal itt most nem foglalkozunk). Ráadásul a fenti, kedvezőbb születési mutatókkal rendelkező nyugati országokban sok esetben már az afrikai és ázsiai bevándorlók adják a megszülető gyerekek jelentékeny hányadát – de ez legyen az ő problémájuk. Azt tudni kell, hogy amelyik társadalom nem gondoskodik önnön reprodukálásáról, az a társadalom életképtelen és már súlyos beteg: az önfeladás állapotába került. Helyét pedig hamarosan elfoglalják mások. Vagyis jönnek a „barbárok”, mint a Nyugat-Római Birodalom bukása idején. Ez törvényszerű. Ez az élet rendje.

A demográfia számításai szerint a természetes reprodukcióhoz (tehát ahhoz, hogy egy népesség adott létszámú szinten tartsa magát) minden 100 szülőképes korú nőnek 210 gyermeket kellene vállalnia, tehát az ún. teljes termékenységi arányszámnak 2,1-nek kellene lennie egy szülőképes korú nőre. Ez a szám ma Magyarországon 1,35: vagyis 100 nőre csak 135 gyermek jut a 210 helyett. A korábban említett öt országot leszámítva Európában majd’ mindenütt ugyanilyen tragikus a helyzet, még a leggazdagabb országokban is. A dúsgazdag Svájcban és Ausztriában vagy Németországban és Itáliában sem születik elegendő gyermek. Tehát nyugodtan elvethetjük azt a hazai magyarázatot, hogy az anyagiak hiánya miatt nem vállalnak a magyarok gyereket. Sőt, az ultra gazdag államok példájából kiindulva nyugodtan feltételezhetjük, hogy amennyiben egyik napról a másikra hazánkban is kitörne az anyagi jólét, semmivel sem születne több gyerek. Sokkal inkább elképzelhető az, hogy ebben a feltételezett helyzetben csak az élvhajhászat nőne számottevően: világkörüli utak, feleslegesen nagy és drága autók, luxus kialakítása az otthonokban (szauna, szolárium, kondícionáló terem, vízágy, plazma TV-k stb.). Amint láthatjuk ezt Nyugaton.

Akkor mégis mi lehet az oka a gyermekvállalási kedv ilyen alacsony fokának? Itt már elsősorban a civilizációs problémákra kell odafigyelnünk. Ugyanis amikor ennyi országban egymással párhuzamosan ugyanaz a probléma merül fel, akkor az a civilizáció hanyatlik. Nihilizmus, kiüresedés, hedonizmus, önimádat: ezek a fő jellemzői a nyugati társadalmaknak és benne Magyarországnak is. A társadalom legfőbb lehetséges integráló tényezője, a hit és vallás komolyan már régen nem létezik: a judeokereszténység minden formája a szemétdombra került (lásd a rendszeresen kirobbanó gyermekmolesztálási ügyeket szerte Nyugat-Európában). Hazaszeretetről is inkább csak kisebb közösségek esetében lehet beszélni. Az általános zülléshez pedig nagyban hozzájárult a családok tudatos szétverése az én-központú világnézet propagálásával, valamint a nők fellázítása a férfiak ellen (szüfrazsettek, feministák: lásd korábbi „nőnapi” cikkünket).

Visszatérve szűkebben Magyarországhoz: arról még nem is beszéltünk, hogy a 100 nőre jutó 135 gyerekből mennyi lehet a magyar? Ezt jogunk van tudni. Illetve csak lenne, ha nem titkolnák el. Ugyanis ez az egyik legnagyobb titkolózás tárgya a mai Magyarországon. Csak hétköznapi tapasztalatokból derül ki, hogy mi a helyzet a szülészeteken: magyar gyerek alig születik, cigány gyerekből pedig Dunát lehet rekeszteni. Itt álljunk meg egy pillanatra: mielőtt bárki is belekezdene a cigányok szokásos szidalmazásába (amit a divatos nemzeti oldalakon mintegy egyedüli megoldásként kínálnak a demográfiai helyzet tisztázására), nézzünk csak szét először a saját portánkon mi, magyarok.

Tehetnek-e a cigányok arról, hogy Magyarországon jelenleg 100 élveszületésre 45 (!) terhességmegszakítás jut? Aligha. És a 45 elkapart gyerek közel 100%-a magyar. Ráadásul a kommunista időszakkal együtt az utóbbi évtizedekben több millió magyar gyereket pusztítottak el így. A „csúcsot” az 1969-es esztendő hozta meg, amikor egyetlen év alatt 207 ezer (!) magzatot öltek meg, mintegy harmadával többet, mint amennyien abban az évben megszülettek… Éves szinten ma is annyi gyerekgyilkosság (abortusz) történik, hogy ezekkel a csecsemőkkel be lehetne népesíteni egy Salgótarján méretű várost (45 ezer fő). Ennyi gyermeket ölnek meg saját szüleik, esélyt sem adva nekik az életre. Ráadásul a fiatalkori terhességmegszakítás nagyon sok esetben maradandó testi és szellemi sérülést okoz. Tudjuk mi, hogy az elvett gyerekek közül jó néhány jobb, ha meg sem születik a fogantatás körülményei (pl. disco utáni „balesetek” ittasan, drogok hatása alatt) vagy egyszerűen a „szülők” alkalmatlansága miatt. De a 100/45 az egy óriási szám. És óriási baj a fejekben. Érdekes adalék még, hogy hazánkban pillanatnyilag egyetlen orvosi művi beavatkozásra nincs megszabva kórházanként a teljesítményvolumen korlát (vagyis a maximálisan elvégezhető műtétek száma): ez pedig éppen a terhességmegszakítás.

Egyébként a cigányok szaporodási szokásait nem kell nekünk bemutatni: ők élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a választott parlament megalkotta törvények biztosítanak nekik. Ugyanis a cigányoknak kedvező törvényeket, szabályokat nem a cigányok hozták. Nem sok cigányt lehet látni ugyanis a parlamentben: etnikai alapon a képviselőknek már jó 10-15%-ban cigánynak kellene lennie! Helyette csupán egy-két díszcigány ül a parlamenti széksorokban. Ennyit erről.

Mindezen kívül a médiának és az általa generált közgondolkodásnak van igen nagy szerepe a gyerekvállalási kedv lehanyatlásában. Ugyanis a fiatalok elé irreális, teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak. A saját ház vagy lakás, a saját (lehetőleg minél nagyobb, drágább) kocsi, a magas iskolai végzettség, Európa és a világ bejárása ugyanis az átlag fiatalnak ma csak illúzió. Ehhez társul még a „NAGY Ő” keresése, akit soha nem fog megtalálni, viszont közben tönkreteszi, leamortizálja magát (jiddis szóval: „bulizik”). És mire mindez meg is lenne, majd hozzákezdene a családalapításhoz, el is telt az egész élete, de a fiatalsága, a produktív kora mindenképp. Utána pedig jöhet az idősödő szinglik szokásos idegösszeomlása, depressziója és végül az öngyilkosság. Csodálatos jövőkép!

Egy pillanatra visszatérve az anyagi helyzetre: belegondolt már valaki, hogy a mainál összehasonlíthatatlanul nehezebb gazdasági, politikai periódusokban is megszülettek a magyar gyerekek? Emlékszik még valaki nagyszüleink generációjára, ahol 4-5 gyerek is felnőtt egy pár téli cipővel? Ismerjük annyira a történelmet, hogy a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb elnyomás mellett, háborús körülmények közepette is megszülettek a gyerekek? És nem kellett nekik drága babakocsi, csecsemőkori angolóra, különleges körülmények: felnőttek becsületben és EMBER lett belőlük. Ezért nem érdemes bedőlni a tudatosan, suttogó propaganda útján terjesztett „erre a világra én ugyan nem vállalok gyereket!” című ökörségeknek. Mert amelyik nemzet nem lakja be az országát, az eltűnik és jönnek helyette mások. És nem ezeket a másokat kell szidalmazni, hanem először is saját magunkban kell a hibát megtalálni (ahogyan ezt javasoltuk már Trianon kapcsán is).

Mottó: Magyarország addig a magyarok országa, amíg területét jellemzően magyarok lakják be. Utána viszont óhatatlanul nevet kell változtatni. Ébresztő, fiatalok!

(Folytatjuk)

Berényi Sebestyén – Jövőnk.info

Hazánk népesedési helyzete 2. rész

• Tanulmányok

|

A népességfogyás és a társadalom elöregedése

A „rendszerváltozás” óta eltelt évek főbb úgynevezett jobboldali, nemzeti oldalon írott publicisztikáiban a magyar demográfiai helyzet legszomorúbb fejezeteként a népességfogyás van elkönyvelve. Valóban ez a legnagyobb probléma? Tény, ami tény, hogy Magyarországon 1980 óta (!), vagyis idestova 30 esztendeje folyamatosan csökken a népesség, ami világviszonylatban is párját ritkító eset. Az utóbbi években ez a csökkenés körülbelül minden évben egy komplett 30-35 ezres város lakosságának eltűnésével volt egyenértékű, 1980 óta pedig több, mint 700 ezerrel vagyunk kevesebben. Érdekes felvetés az, hogy ezt a folyamatot az utóbbi három évtizedben egyetlen kormányzat sem kezelte kiemelt nemzetstratégiai kérdésként, sokkal inkább a jelenség elmismásolása, a tények jelentéktelen fényben való feltüntetése, esetleg a „sajnos, így van, de nem tudunk ellene mit tenni” volt a jellemző hozzáállás.

Tudjuk, hogy a demográfiai viszonyokról teljesen pontos képet csak a tízévente megtartott népszámlálások adhatnak, a köztük lévő időszakban pedig hozzávetőleges adatokra és becslésekre támaszkodhatunk. Hosszú éveken keresztül Magyarország népességszáma éppen a szimbolikus 10 milliós érték felett ácsingózott, mígnem eljött az idei esztendő szeptembere, mikor a Nagycsaládosok Országos Egyesülete által Budapesten felállított népességszámláló már 10 millió fő alatti népességet mutatott. A pontos adatokat csak jövőre tudhatjuk meg, mert a következő magyarországi népszámlálás – az EU elvárásai miatt – csak 2011-ben lesz esedékes (pedig a 2000 után 2010 következett volna a magyar rend szerint). Élünk a gyanúperrel, hogy a hivatalos adatok is 10 millió alatti népességet regisztrálnak majd. Alája mentünk tehát a lélektani határnak. Igaz, hogy a kevéssel 10 millió feletti népességet az utóbbi időszakban csak annak köszönhettük, hogy viszonylag nagyfokú volt a bevándorlás – elsősorban a határon túli magyarok részéről.

„Elfogy a magyar!” – hangoskodnak sokan a népességfogyás kapcsán a ”nemzeti” oldalon. Mi kijelenthetjük, hogy pusztán a népességfogyás önmagában még nem is lenne olyan rettenetesen nagy probléma. Az igazi nagy gond az ezzel párhuzamosan végbemenő elöregedés, vagyis hogy a társadalom korösszetétele eltorzul az idősek irányába, tehát egyre kevesebb fiatalnak kell kitermelnie egyre több idős ember nyugdíját. És különben is, nem mindegy, hogy 10,7 millió vagy csak 9,98 millió RTL Klub néző és TESCO vásárló van az országban? Tudjuk, hogy ezek nem minden magyar emberre jellemző tulajdonságok, viszont általánosan létező jelenségek (sőt, hétköznapi tapasztalat, hogy „nagymagyar” és „ősmagyar” honfitársaink is önfeledten áramlanak a multinacionális bevásárlóközpontokba és a hasonló szemétlerakó-telepekre, mert az „sokkal olcsóbb”). A népesség mennyiségének puszta előtérbe helyezésén túl lassan a minőségre is hangsúlyt kellene fektetni.

Összehasonlítási alapként néhány adat: ezen az országterületen Trianon után éppen 8 millióan éltek az 1920-as népszámlálás adatai szerint. A két világháború közötti időszakban egy igen dinamikus népességnövekedési periódus következett, így 1941-re az ország népessége 9,31 millióra növekedett. Egy olyan időszakban, amikor az átlagemberek életkörülményei a maihoz képest elképesztő mélységben voltak! A három millió koldus országában! (Megjegyzés: a három milliós szám nem a szegényekre, hanem a koldusszegényekre vonatkozott, ekkor ugyanis az ország lakosságának kb. 80%-a szegénységben élt). A lényeg, amire már az első részben is felhívtuk a figyelmet, hogy ekkor még megvolt az emberekben a gyermekáldással kapcsolatos természetes vágy, ösztön és ehhez nem kellettek a ma elvárt különleges körülmények, nem kellett a fiataloknak autót, nyaralót, yachtot felmutatni (ma sem kellene, csak az ellenség által diktált divat elvárja, ennek pedig sokan bedőlnek és próbálnak megfelelni a lehetetlennek). A közel 1 milliós háborús veszteséget is viszonylag hamar kiheverte az ország, hiszen az 1949-es népszámlálás idején már ismét 9,2 millióan voltunk az országban. A minden nagy háború után spontán bekövetkező természetes népesség-regenerálódási periódus (magas születésszám) után pedig következett a Ratkó-korszak, ahol kimagaslóan sok gyermek született.

A Ratkó-korszak az 1950-es évek első felében Ratkó Anna népjóléti-, majd egészségügyi miniszterről kapta a nevét. Ekkor drasztikus intézkedésekkel, mesterséges állami beavatkozással jelentősen megnövelték a születésszámot. Betiltották és bűncselekménynek nyilvánították ugyanis a terhességmegszakítást és bevezették a gyermektelenségi adót. Tehát: minden megfogant gyermeknek világra kellett jönnie (kivéve a nemi erőszakos eseteket), a gyermeket nem nevelő 20 és 50 év közötti férfiaknak, valamint a 20 és 45 év közötti nőknek pedig adóznia kellett, ami az adóalapjuk 4%-át érintette. A megszületett gyermekek száma ezen drasztikus intézkedések hatására jelentősen megugrott és az 1954-es évben elérte a csúcsot: ekkor egyetlen év alatt 223 ezer gyermek született Magyarországon (ez a mai érték közel 2,5-szöröse). Az intézkedések negatív oldala, hogy sok olyan gyerek is a világra jött, akit nem vártak erre a világra, így tele is lettek gyorsan a lelencházak. A Ratkó-korszak intézkedéseit 1956-ban vonták vissza, amikor hirtelen a kiinduló érték alá zuhant a születésszám: egy ún. demográfiai hullám alakult ki így a magyar társadalomban, vagyis néhány évjárat létszáma igen magasan alakul az azt megelőző és az azt követő korosztályok létszámához képest. Ez a demográfiai hullám pedig néhány esztendő múlva érné el a nyugdíj-korhatárt (az első Ratkó-gyerekek idén 60 évesek, az 1954-es évjárat pedig 56 éves). Nem is hiába hoztak az elmúlt időszakban pánikszerű nyugdíjkorhatár-emelő intézkedéseket, hogy ezek a korosztályok minél később mehessenek nyugdíjba és időközben minél többen elhalálozzanak közülük. Pedig a Ratkó-nemzedék is jogosan kérné a megérdemelt nyugdíját 30-40 ledolgozott év után (itt most nem térünk ki a nyugdíjrendszer anomáliáira, pl. az egykori pártházak óriási kávéfőző-állománya és aktatologatói nyugdíjának jogosságára, illetve jogtalanságára).

Egy szó, mint száz: a Ratkó-korszakban születettek jövőbeli nyugdíjának kitermelése óriási kihívás elé állítja majd a Társadalombiztosítást. Szót kell még róla ejtenünk, hogy az 1960-as évek alacsony gyermekvállalási kedve miatt Kádárék is újabb népességnövelő intézkedéséket hoztak. Amikor ugyanis a Ratkó-gyerekek gyermekei termékeny időszakukba léptek, kitalálták, hogy a GYES bevezetésével, valamint a két gyermek után járó kedvezményes OTP-lakáshitellel jelentősen növelhető a születésszám. Az 1973 és 1976 között megszületettek esetében beszélhetünk az ún. második demográfiai hullámról. A demográfusok – naivan – sokáig azt várták, hogy ez a generáció napjainkra majd ismét „ontani” fogja a gyerekeket. Óriásit tévedtek. Ez a nagy létszámú generáció (főként a nők) lassan kimennek a termékeny (produktív) korukból, miközben az egy szülőképes korú nőre jutó termékenységi arányszám mindössze 1,35 (lásd a cikksorozat első részében), bár ez néminemű emelkedést mutat az elmúlt évek abszolút mélypontjához képest (1,27). Azonban az emelkedés elenyésző, szóra sem érdemes.

Tehát: ha az utolsó nagy létszámú (és zömében még magyar) generáció tagjai körében ilyen alacsony a gyermekvállalási hajlandóság, akkor mi lesz az ezt követő alacsony létszámú korcsoportokkal, amelyekben viszont exponenciálisan nő a cigányság részaránya? Egyébként pedig miért nem hoztak a rendszerváltást követő „demokratikus” időszakban jelentős születésösztönző törvényeket?

Házi feladat.

Berényi Sebestyén – Jövőnk.info

Hazánk népesedési helyzete 3. rész

• Tanulmányok

|

A házasságkötések elmaradása és a meglévő családok széthullása

A társadalom megtartó alapegysége (legfontosabb mikroközössége) a család. Nagycsaládról, nemzetségről sajnos már csak elvétve beszélhetünk a mai Magyarországon. De ha így megy tovább, lassan már családokról sem igen eshet szó. Pedig a család az alapja a gyermekszületéseknek és családi kötelékben nőttek fel évszázadok, évezredek generációi. Egészen addig, amíg a „modernitással” meg nem jelentek a bomlasztásban érdekelt erők és el nem terjesztették, hogy a családot és a házasságot messzemenően pótolja a Nyugaton sokkal divatosabb „együttélés”, az élettársi kapcsolat. Hogy mi a különbség a házasság és az élettársi kapcsolat között? Alapvetően egy szóval lehetne ezt kifejezni: a bizalom. Míg a házasság alapja a kölcsönös bizalom, addig az élettársi kapcsolat pusztán érdekközösség: semmiféle kockázatot nem tartalmaz, bármikor felbontható mindenféle következmény nélkül.

Ha megnézzük a házasságokkal kapcsolatos statisztikai adatokat, ismét döbbenetes képet kapunk. Ugyanis már alig-alig köttetnek új házasságok és ezeknek is jóval több mint a fele válással végződik. Míg 1949-ben 108 ezer házasságot kötöttek egy évben Magyarországon, addig napjainkban ez a szám már csak alig több mint 40 ezer (miközben a népességszám magasabb, mint akkor). Ráadásul az 1949-es 12 ezer válás helyett ma a válások száma már 25 ezer évente. Tehát: immár közel harmadannyi házasságra jut kétszer több válás, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Sikertörténet!

Természetesen a csökkenő házasodási kedvvel párhuzamosan egyre kevesebb gyerek születik családban (és abszolút értelemben is, lásd a cikksorozat 1. részét). Ma a házasságon kívül született magyar gyerekek aránya az összes születettek körében immár 40% (!), miközben még az 1980-as években sem érte el ez az érték a 10 %-ot. Vagyis a „rendszerváltozás” óta valami itt is nagyon elromlott, illetve dehogyis elromlott: szándékosan elrontották. Itt most nem részleteznénk azt a szánalmas procedúrát, amit a házasságon kívül született gyerekek esetében le kell folytatni: az anya nevét kapja-e a gyerek vagy az apa a nevére veszi? És egyáltalán ki az apa? Sok esetben ezt csak kabaré-szintű apasági perek során tudja eldönteni a bíróság a genetikai minták és egyéb perdöntő bizonyítékok alapján…

A fenti folyamatok tanulmányozása során szinte már természetesnek tűnik, hogy a fiatalok egyre később akarnak házasságot kötni (ha egyáltalán házasodnak). Ma egy átlagos magyar férfi 30 éves korában köti meg első házasságát, míg a fiatal nők körében ugyanez 27 és fél éves korra tehető. Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanez 26 és 22 éves korban zajlott le. Tehát – akárcsak a gyerekszületések esetében láttuk – ebben az esetben is egyre későbbre tolódik az az életkor, amikor a fiatalok a tettek mezejére lépnek. Sok esetben pedig addig-addig halogatják ezeket a fontos dolgokat (amelyek az élet legfontosabb eseményei), amíg el nem telik az egész fiatalságuk és végül el nem marad mind a házasságkötés, mind pedig a gyerekszületés. Aztán jöhet a csendes elmúlás egyedül, egy hideg, fűtetlen szobában.

Az utóbbi két-három évtized médiája és társadalompolitikája egyértelműen ebben a tologatósdiban volt érdekelt: minél később, annál jobb! Amennyiben pedig egyáltalán nem kerül sor sem a házasságkötésre, sem a gyerekvállalásra, az pedig a lehető legjobb! Összeesküvéselmélet már megint? Aligha. Aki figyelemmel kísérte az utóbbi időszak, de a különösen a „rendszerváltozás” óta eltelt évek médiáját, az jól emlékezhet azokra a magasröptű televíziós-rádiós eszmecserékre, valamint „tudós szociológusok, társadalomkutatók” előadásaira, akik mind kivétel nélkül a hagyományos családmodell elavultságáról szónokoltak és ara biztatták a magyar fiatalokat, hogy „próbálják ki magukat” külföldön is, ne kapkodják el a házasságot, mert a haladó Nyugaton is ez a trend. „Éld ki magad! Valósítsd meg önmagad! Csak egyszer élünk!” – szóltak a lózungok. A házasságokat a „családon belüli erőszak” elharapózásának hitvány meséjével támadták és elsősorban a gyöngédebb érzelmű női nemet sikerült fellázítaniuk a férfiak ellen (ez a taktika idestova már egy évszázada működik, amikor megalakították a nőmozgalmakat és a szüfrazsett klubokat – lásd korább nőnapi írásunkban).

Napjainkban a családellenes támadásokat már egyre kevésbé kell tudományos csomagolásba rejteni, illetve a suttogó propaganda útján terjeszteni. A kereskedelmi csatornák hullámhosszain – amelyeket egyébként zabálnak a tömegek – nap mint nap, műsorról műsorra rendszeresen kigúnyolják a családot, a házasságot, a várandós nőket – és egyébként a magyarokat (lásd pl. „parasztos viccek”). Dől a nézők felé a pornográfia, a perverzitás, a sunyi hazudozás, a megtévesztés és az erőszak. Az átlag magyar pedig örömmel veszi ezeket a műsorokat, sőt alig várja, hogy végre kezdődjék a következő adás. Pedig kötelező-e nézni ezeket a programokat? Nem. És ez a lényeg. Ott van minden televízió- és rádiókészüléken, valamint minden internet-csatlakozós számítógépen az a kis gomb. Na, azt nem kell megnyomni. Ez lenne az önuralom. Az érett szellemiségű, erkölcsiségű ember legegyszerűbb ellenállási formája.

Itt érkeztünk el az ellenállás lehetséges formáiig. Hogyan állhat ellen az ember a fent vázolt folyamatoknak? Ez nagyon nehéz és egyben roppant egyszerű is. Nagyon nehéz, mert a „társadalmi tények” minden társadalom minden egyszerű emberét egyféle irányba nyomnak: abba az irányba, amelyet a nagy többség elfogadottnak vél. Ez ellen igen nehéz védekezni, ezt nem tagadjuk. De meg lehet próbálni és e próbák némelyike „csodával” végződik: ki lehet kerülni az uralkodó fősodrat irányából és lehet egy kicsit a széllel szemben is navigálni. Például: nem nézem meg a TV-műsoraikat, nem megyek be a plázáikba és a discoikba, teszek a haladó véleményükre. Nem fogyasztok,vásárolok feleslegesen. Párt választok magamnak (az ellenkező nemből), megházasodok, gyerekeket nevelek. És köpök az egész világukra. Vagyis: immunissá váltam. Győztem. Ez nyilván nehezebb, mint a tömeghez, a divathoz való hasonulás, de eredmény esetén büszkeséggel tölti el az embert. Mert ekkor lesz igazából EMBER a halandóból. Különccé válik ebben a hibbant világban, mert úgy él, úgy cselekszik, ahogyan ezt a természet törvényei és az örök erkölcsi normák megkövetelik. Ahogyan azt őseink is elvárnák. Ugyanezt érdemes lenne átgondolni a nemzeti oldal „nagymagyarjainak” és „ősmagyarjainak” is.

Minden nagy változás ilyen kis, „jelentéktelen” lépésekkel, ellenállással kezdődik a történelemben. Ezekből a kis dolgokból állnak aztán össze a nagy, korszakalkotó folyamatok. Aki a semmiből jövő „nagy durranásra” vár, az pedig keservesen csalódik.

Berényi Sebestyén – Jövőnk.info

Hazánk népesedési helyzete 4. rész

• Tanulmányok

|

A bevándorlás kérdése

Az előzőekben részletesen foglalkoztunk Magyarország súlyos demográfiai helyzetével és ebben érintettük az alacsony születésszámot, az ezzel párhuzamosan lezajlódó elöregedést, valamint a 30 éve folyamatosan tartó népességcsökkenést is. Nem került még viszont terítékre a migráció (itt a ki- és bevándorlás) problémája, pedig egy ország növekvő vagy csökkenő népességét éppen ez a tényező befolyásolja a leginkább a termékenység (fertilitás) és a halálozások (mortalitás) mutatói mellett, illetve ezekkel együtt. Tehát egy ország népesedési helyzetét az élveszületések, a halálozások, valamint a ki- és bevándorló népesség nagysága határozza meg elsősorban.

Kezdjük a bevándorlással. Ismeretes, hogy a „rendszerváltozás” után megnyíltak az ország határai, így nagy tömegeknek nyílt lehetősége a Magyarországra történő bevándorlásra a környező országokból, de akár más kontinensekről is. A bevándorlók nélkül már 10 éve 10 millió alatt lenne a népességünk (végül csak 2010 végére múltuk alul a bűvös, lélektani számot). A bevándorlók között ugyanúgy találhatunk értékes embereket, mint hulladék, semmirevaló népséget. Az utóbbi két évtized trendjeit figyelembe véve a kontinensek sorrendjében a legtöbb bevándorló Európából, majd Ázsiából, Amerikából és Afrikából érkezett. Az Európából történő bevándorlás messze legnagyobb szeletét a határon túli magyarok bevándorlása jelentette. A legtöbben Romániból érkeztek (Erdély, Partium, Temesi Bánság és Moldva), elsősorban a jobb életszínvonal miatt. Őket követik a Szerbiából, valamint kisebb számban Horvátországból a III. Balkán-háború, illetve a sorozások elől menekülő magyarok. A súlyos ukrajnai megélhetési válság következtében Kárpátaljáról is nagy számban érkeztek, zömében magyar bevándorlók az országba. A többi környező országból csak nagyon kisszámú bevándorlás irányult Magyarország felé, illetve egyáltalán nem is beszélhetünk ilyen jelenségről. Érdemes itt megjegyezni, hogy Szlovákia területéről a hazánk felé történt bevándorlás az utóbbi két évtizedben a nullával volt egyenlő, pedig – egyes soviniszta „hazafiak” szerint – éppen ott a leginkább üldözött a magyarság. Biztos ez? Az, hogy nem jöttek onnan tömegével magyarok hozzánk, annak két oka lehet:

1. jól érzik ott magukat és nincs különösebb probléma

2. tudják, hogy Magyar Köztársaság területén sem lenne különb a helyzetük vagy még a szlovákiainál is rosszabb helyzetbe kerülnének.

A fenti két megállapítás persze lehet egymással párhuzamos is, lehet választani. Ami biztos: a számok önmagukért beszélnek, Szlovákiából gyakorlatilag nincs bevándorlás. A többi mind mese, üres fecsegés.

Amint fentebb már említettük, a határokon túli magyarok nagy része elsősorban a jobb megélhetés, a magasabb fizetések, a jobb életszínvonal miatt vándorolt be hozzánk. Ennek az időszaknak azonban vége, hiszen a szegénység terén azóta sikerült utolérni a nálunk szegényebb környező országokat, az egyetlen Ukrajna kivételével, ahol az elmaradottabb kárpátaljai régiókban már-már kőkorszaki állapotok uralkodnak. Azt is hozzá kell tennünk a határon túli magyarság bevándorlásának kérdéséhez, hogy alapvetően mindenkinek (így minden magyarnak is) ott a helye, ahová született, ahol ősei is éltek. A különösebb indok nélküli ide-oda vándorolgatás általában nem jó vért szül (kivételt jelentenek ez alól a háborús övezetek, ahonnan bizonyos mértékben megérthető az elvándorlás). A fenti megállapítás hatványozottan igaz a magyarországi magyarokra is, akik a jobb kereset reményében tömegesen hagyják el örökre szülőföldjüket (lásd alább). Mulatságos azok szájából hallani a Szózat ismert sorát („Itt élned, halnod kell”), akik éppen a szülőföld elhagyásán agyalnak, zsebükben a frissen vásárolt repülőjeggyel.

A határon túli magyarok bevándorlása mellett az utóbbi időszakban megfigyelhető legalább három speciális bevándorló csoport Európából. Az egyik a nyugat-európai nyugdíjasok tömeges megtelepedése – elsősorban a Dunántúlon, azon belül is a Balaton és Hévíz környékén. A nyugati (elsősorban holland és német) nyugdíjasok tudják és korábbi üdülései során tapasztalták, hogy Magyarország szép ország, a nyugati régiók pedig élhetők, nincs túlnépesedés (mint náluk) és egyelőre még nem mutatkoznak az elcigányosodás – és ezzel együtt a gettósodás – súlyos problémái, amelyek a Dunától keletre eső területeken már sokfelé élhetetlenné teszik az országot. A nyugati nyugdíjasok általában megvesznek egy házat valamelyik elöregedő, elnéptelenedő dunántúli kistelepülésen és ott tervezik leélni hátralévő éveiket, miközben szülőhazájuk nyugdíjbiztosítójától kapják a megérdemelt – és a magyar viszonyokhoz mérten csillagászati összegű – nyugdíjukat. A fenti speciális bevándorlásnak köszönhetően Nyugat-Magyarország egyes települései ebből a szempontból elvesztették – vagy folyamatosan elvesztik – magyar jellegüket, bár – valljuk meg őszintén – a nyugati nyugdíjasoktól nincs okunk tartani, ők már nem rúgnak labdába a termékenységi mutatók megváltoztatása terén. Sőt, sokan közülük igyekeznek megtanulni magyarul és nagyra becsülik a magyar népi kultúrát. Egyfajta menedékként tekintenek hazánkra, ahol a nyugdíjukból jól meg lehet élni, nyugalom van és a környék nincs túlnépesedve, valamint nem is hasonlít Afrikára a bevándorlók miatt (mint pl. a holland nagyvárosok).

A másik két speciális bevándorló (megtelepedő) csoport az ország ÉNY-i és DK-i szegletében jelent meg az elmúlt években. Elsősorban a 2008-as válság előtt Szlovákia fővárosa, Pozsony (Bratislava) ipara és gazdasága szédületes tempójú gazdasági növekedést produkált, az ott élő lakosság jó része – a magyarországihoz viszonyítva – jó életszínvonalat tudott elérni, „meggazdagodott”. A gazdaság szárnyalása következtében a pozsonyi ingatlanárak az egekbe szöktek, miközben a szomszédos Magyarország határhoz közel eső települései elöregednek, kihalnak, ennek következtében egy pozsonyi panel-lakás árából pl. Rajkán vagy a közeli településeken szép kertes családi házat lehet vásárolni és még egy új autóra is futja a maradék pénzből. Nos, ezt a helyzetet használták ki a pozsonyi szlovákok és tömegesen vettek ingatlanokat Rajka térségében: tehát immár Magyarországon laknak, de továbbra is Pozsonyban dolgoznak. Mivel a lakóhely és a munkahely két különböző településen van (ráadásul két különböző országban), ebben az esetben napi ingázásról beszélhetünk. Határellenőrzés már nincs, könnyű a mozgás a két ország között. A fenti események miatt több ÉNY-i településünkre jelentős szlovák nemzetiségű és szlovák anyanyelvű népesség érkezett, akik – kihasználva az EU nyújtotta lehetőségeket – nem itt adóznak, de itt laknak. Viszont a hatályos magyar törvények értelmében joggal kérhetik immár – ha akarják – a nemzetiségi tannyelvű óvodát és iskolát.

Lényegében ugyanez a folyamat játszódott le az ország DK-i, K-i határai mentén, ahová viszont Románia területéről érkeztek nagy számban – zömében nem magyar nemzetiségű – bevándorlók. Románia gazdaságának két leginkább fejlődő nagyvárosa ugyanis Arad és Nagyvárad, ahonnan – hasonlóan a pozsonyi példához – tömegesen költöztek ki a jobb anyag helyzetbe kerülő munkavállalók. És ha már a szomszédos Magyarország határhoz közeli falvaiban szintén az elöregedés, az elnéptelenedés és a munkanélküliség az úr… Akkor miért ne vehettek volna ingatlanokat ezeken a településeken – bagóért? A szlovák és a román betelepüléssel kapcsolatosan egyébként jogos felháborodásnak helye nincs, egészen addig, a magyarok eladják ingatlanaikat a beköltöző idegeneknek. Mellesleg ha az új jövevények nem veszik meg az elértéktelenedett házakat, akkor csak idő kérdése, mikor költöznek be oda a cigányok. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Az egyéb kontinensekről történő bevándorlás legjelentősebb szelete az ázsiaiak tömeges megjelenése. A hivatalos statisztikák szerint erről a kontinensről a legtöbben Kínából, majd Vietnámból és Izraelből érkeznek hazánkba (szokás elfelejteni, hogy Izrael is ázsiai ország, pedig már az EU ajtaján kopogtat). A legtöbb mendemonda a kínai diaszpóra megjelenésével kapcsolatos. A cion-média az utóbbi években rendszeresen tudósított „sárga veszedelemről” és egyebekről a kínaiakkal kapcsolatban. Nyilván ezt azért tette, hogy elterelje a figyelmet a beözönlő, illetve kettős állampolgárságot megszerző izraeliekről, akik nem mellékesen célként tűzték ki az ország felvásárlását (Simon Peresz kijelentése is ezt igazolja). A kínaiakra lehet irigykedni is, hiszen általában jól menő kereskedelmi- illetve vendéglátóipari-tevékenységet folytatnak és a pénznek sincsenek híján. Ugye, senki nem gondolja komolyan, hogy a kínaiak az eladott zoknik és alsóneműk hasznából vették meg a legdrágább áruházakat? Nyilvánvaló, hogy anyagilag is keményen támogatja őket a Kínai Birodalom, de egyébként is kitűnő kereskedők és üzletemberek, amely tulajdonságaik segítségével éppen napjainkban verik tönkre az ezeken a területeken eddig egyeduralkodó zsidókat szerte a világon (valakit a saját fegyvereivel megverni, na ez az igazán elviselhetetlen verség). Innen tehát a „hazai” sajtó irigykedése, uszítása a kínaiak ellen.

Nyilván lehet mondani a kínaiakkal kapcsolatban, hogy minek jöttek ide, hogy jobb lenne nélkülük. Jelentjük, ha a kínaiak nem hozták volna be olcsó ruházati cikkeiket, már a fél ország ruha és cipő nélkül járna. Mellesleg a kínaiakra az elszeparálódás a jellemző: élik saját belső világukat, általában nem keverednek a befogadó ország lakosaival, nem provokálják, gúnyolják őket (nekik a Szent Korona nem micisapka, a magyar kultúrát pedig nem azonosítják a fütyülős barackkal és a bőgatyával). Tanulhatnának tőlük más bevándorlók, befogadott népek, akik viszont rendszeresen így viselkednek (ne feledjük, ők is bevándorlók, csak ezeket 100-150 évvel ezelőtt fogadtuk be - vesztünkre). Feltennénk a kérdést, hogy kit vertek már meg kínaiak, kitől szedtek védelmi pénzt, kit aláztak meg, késeltek meg, kihez törtek be? Kinek szóltak be az utcán, kit uzsoráztak ki, kit vertek át az üzletben? Na, ezek a fontos megválaszolandó kérdések. Tehát van itt veszedelem, de az nyilvánvalóan nem a sárga.

Az egyéb ázsiai bevándorlókkal kapcsolatban néhány gondolat: a vietnámiak legtöbbször az illegális dohánycsempészettel, illetve az ipari méretű marihuána-termesztéssel hívják fel magukra a figyelmet. Az izraeliekről pedig már annyit írtunk korábbi cikkeinkben, hogy most inkább nem koptatnánk tovább a billentyűzetet. Mindössze egy kérdést tennénk fel: a sukorói King City kaszinóváros miatt megismert Joáv Blum hogyan lehet magyar állampolgár? Sem a neve nem magyar, sem nem beszél magyarul, viszont százmilliárdos ingatlanokkal játszik, a törvényeket semmibe véve. Nemzetbiztonsági kockázat? Természetesen semmi. Ha ő évekkel ezelőtt állampolgár lehetett Magyarországon, akkor mi várható a nemrég elfogadott törvény szellemében?

Végezetül két számadat: az utóbbi években évente általában 23 ezren vándoroltak be hazánkba és 8 ezer állampolgársági kérvényt fogadtak el. Ebben nincsenek benne az ideiglenesen vagy illegálisan itt tartózkodó külföldiek.

(Hamarosan folytatjuk a Magyarországról történő kivándorlás kérdéseivel)

Berényi Sebestyén – Jövőnk.info

A magyarság általános demográfiai folyamata

• Tanulmányok

|

A magyarság általános demográfiai folyamata. A materializmus mesterséges meghonosítása. A nemzet születésszabályozásának jelei. A lakosság életkori összetétele és egészségi állapota. A rendelkezésre álló emberanyag mennyisége és minősége. Egy rejtett lakosságtervezési program jelei a magyar társadalomban.

Mindenek előtt szeretnénk rámutatni a politikai, gazdasági és világnézeti rendszerek, valamint a demokratikus rendszeren belüli törvényhozás felőli viták értelmetlenségére és annak abszolút másodlagos jellegére. Nem azért, mert egyik nem lehet jobb, mint a másik - hiszen a jelenlegi rendszer lényegét tekintve önpusztító jellegű – hanem mert az úgynevezett modern világ forgatagában a magyar ember megfeledkezik arról, a korábban még használatos, de mára sikeresen kiiktatott józan paraszti ész által sugallt gondolatról, hogy értelmetlen beszélni a tartalomról, ha nincs forma, ami megjelenítené azt.

Jelen esetben ez alatt a magyar lakosság elfogyását kell érteni.

Még a demokratikus rendszerre kritikus szemmel tekintők körében is sokan a rendszer gyengeségének tartják, hogy egy demokratikus berendezkedésű országban nincsen hosszú távú tervezés, ami a lakosság számának növekedését elősegíthetné, mert egy-egy érdekcsoport csak néhány évig tudja gyakorolni a hatalmat, ami nem teszi lehetővé a demográfiai folyamat formálását. Ez legalább akkora illúzió, minthogy a demokratikus rendszerben a megválasztott képviselők a lakosság érdekeit képviselik majd. Ahogy ez a rendszer jellegéből és a mai ember szellemi színvonalából fakadóan lehetetlen, úgy a demográfiai folyamat is irányított, de ezen irányítás ellenőrzése nem magyar vezetők kezében van. Így a lakosság annak céljairól sem tudhat semmit, mivel ezen vezetők érdeke a magyar lakosság további számbéli csökkenése és nemzettest életösztönének módszeres, generációkon átívelő lefojtása egy olyan globális társadalom létrehozásának érdekében, ami fajilag kevert, jellemében egységes, lelki alkatát az abszolút nemtelenség, szolgalelkűség és simulékonyság, valamint az analitikus gondolkodásra való alkalmatlanság és a saját létezésről alkotott tudatos kép teljes hiánya jellemzi.

Mivel a demográfiai folyamatokról nem áll rendelkezésre elégséges mennyiségű és kellően megbízható adat a második világháború előtti időkből, (többnyire birodalmi, vagy ideológiai érdekek főződtek az adatok nyilvántartásához és így meghamisításához) ezért csak a közvetlen azt követő demográfiai adatokat tudjuk összehasonlítani az utóbbi húsz év demokratikus rendszerének folyományával, azonban a kettő közötti különbség még így is látványos. Mint a későbbiekben az kifejtésre kerül, ma a lakosság fogyásának és elöregedésének statisztikái csak igen alacsony mértékben manipuláltak, mivel a jelenlegi hatalmi viszonyok között a globalizációs érdekeltségek kezében fegyver a lakosság saját elfogyásával való szembesítése.

Bár a lakosság számának alakulása egy normális társadalomban egyáltalán nincs összeköttetésben gazdasági tényezőkkel, a materializmus terjedésével a természetes szaporulat alakulása nyitottá válik egy sor olyan befolyásra, aminek megjelenése korábban még a megszokottól merőben eltérő, vad gondolatként sem volt megengedett. Mivel sem a gazdasági önellátásra való törekvés, sem a hosszú távú tervezés nem érhető tetten a jelenkori magyar gondolkodásban, a kommunizmus egyetlen hosszú távú hatásának a materialista gondolatrendszer meghonosodását tekinthetjük. Mivel az anyagelvű ember előbbre tartja az anyagi javak halmozását a családalapításnál és mindennemű szellemi növekedésnél, a magyarországi demográfiai folyamat teljes egészében védtelenné vált a gazdasági behatásokkal szemben, ami a társadalom gazdasági önellátottságának ellehetetlenítése folytán új lehetőséget adott a globalista erőknek a nemzet életerejének lefojtására.

A kommunista rendszer kiépülésének folyamata nem csak a kezdeti megfélemlítés hatásai miatt okozta a születések számának drasztikus csökkenését, hanem bevégezte a lakosság gondolkodásának sajátos átlényegítését, ami a magyar lakosság faji összetétele okán széleskörűen jelen lévő lelki jellegzetességek miatt könnyen befogadásra lelt. A két világháború közti időszakban készült rasszantropológiai felmérések statisztikáiból következtethetünk a magyarországi kommunista rendszer lakosságának faji összetételére is, mert akkor még a néptömeg valamennyi rétege rendelkezett természetes hajlammal a reprodukcióra. (a későbbiekben ez egészen másképp alakul) A korai kommunizmus idejében a magyar lakosság tekintélyes része már olyan faji adottságokkal bírt, melynek lelki alkata lehetővé tette az épp kiépülő rendszernek a lakosság tűrésre, beletörődésre, a kisebbik rossz elfogadására való hajlamának kihasználását, ha cserébe korlátozott jelleggel ugyan, de anyagi javak terén az állam biztosít egyfajta elfogadhatónak tekinthető életszínvonalat. Bár ez a véletlenszerű kihasználtság korántsem nevezhető előre megfontolt, célszerű tervezésnek, a nemzet hosszú távú felépítése során számolni kell ennek hatásaival. A lakosság lelki alkata alkalmassá volt az anyagi javak állandó megléte mellett a megfelelő erő láttán feladni minden korábbi meggyőződését és teljes egészében hozzásimulni a rendszer által nyújtott érzelem- és gondolatvilághoz - és jelen esetben csak a nemzet testét alkotó elemekről van szó, az idegen elemek lelki alkata által gyakorolt hatás nem lett számba véve. (Azok az idegen befolyást saját „kiközösítettségük” okán mindenkoron előnyben részesítik a magyarral szemben, legyen az akárhonnan származó, akármilyen távoli.)

Mivel a modern, kevert fajú társadalomban az egyén faji adottságai egyszerűen tabunak számítanak - és mindent összevetve, a jól körülhatárolható fajták léte már önmagában tabunak számít az egyenlőséghívő társadalomban – nem kezdünk a rétegződés elemzésébe, és a lakosság lelki alkatának vizsgálata helyet érdemes arra figyelni, ami a lakosság jövőképének legfőbb indikátora, vagyis hogy mekkora a gyermekvállalási hajlandóság.

További következtetések levonása előtt érdemes szemügyre venni a következő idősoros adatokat, melyeken tetten érhető a kommunista rendszer kiépítésétől kezdődő befolyások főbb demográfiai jellemzőkre gyakorolt hatása.

Az idősoros adatokban az első dolog, ami magyarázatra szorul az, hogy az 1949-es évet követő alig több mint egy évtized alatt a születések száma alig háromnegyedére esett vissza. Ennek több, egyesével is igen összetett hatást kifejtő oka van.

Az Osztrák-Magyar Monarchia népszaporulatáról tudni lehet, hogy a születési arányszám a kiegyezést követően 43-ról 34 ezrelékre esett vissza a magyarlakta területeken. Bár a monarchia lakossága akkor mintegy 20,9 millió fő volt, ez megvetette a lakosság elöregedési folyamatának alapjait. Ez is jól mutatja a magyar állam hiányának tragikus voltát – akkoriban a probléma még könnyedén kezelhető lett volna, ha van magyar érdekeltségű, hosszú távú populációtervezési program. A kiegyezés, az első világháború, a trianoni nemzetvesztés okozta trauma mind hozzájárultak a magyar lakosság elöregedésének folyamatához, ami mára a hosszú távú tervezés képessége híján már megállíthatatlannak látszik. Ezen események eredményeképpen mintegy 80 év alatt a magyar lakosság reprodukciós rátája alig a harmadára csökkent. Az első világháború társadalmi konfliktusai okozta sokk már akkor olyan drasztikus hatást gyakorolt a gyermekvállalási kedv alakulására, hogy az akkor születő generáció már eleve nem volt olyan széles társadalmi réteg, ami célszerű állami beavatkozás nélkül képes lehetett volna a korábbi reprodukciós ráta fenntartására. A kommunista rendszer kiépítése idején a nemzet korfája már a kezdetekkor annyira eltorzult állapotban volt, hogy az egy évszázadra előrevetítette a társadalom elöregedését, ami intő jelként kellett volna, hogy szolgáljon. Az egyszerű emberek tömegeinek megfélemlítése és a gazdaságban eszközölt szerkezeti átalakítások olyan drasztikus hatást gyakoroltak az életszínvonalra, ami további sokkhatást jelentett a nemzet regenerációs képessége szempontjából, elmérgesítvén ezzel a több mint fél évszázada megoldatlanul hagyott problémát. A Ratkó-korszak évei alatt végrehajtott beavatkozások tüneti kezelést nyújtottak a gyermektelenségi adó bevezetése és az abortusztilalomnak köszönhetően, és azért csak tüneti kezelést, mert az 1956-os forradalom után ezen intézkedéseket szinte azonnal eltörölték, mivel a fent említett két törvény hatására a születések száma hihetetlen mértékben megugrott. A magyar nemzet harcias jelleme miatt ez nem sok jóval kecsegtetett az azt elnyomó hatalmi elit számára. Szépen fogalmazva féltek a tömeg erejétől, féltek az egészséges nemzet életösztönétől, ezért magyar gyermekek helyett további intézkedések fogantak annak elfojtására.

Azt követően a születések száma újra visszaesett, és stabilizálódott 130-150 ezres szinten, ami a nemzetellenes erők számára még így is túl magas volt. Egészen addig, ameddig a Ratkó-korszak gyermekei fel nem nőttek, és el nem érték a gyermekvállalási kort. Mivel 1975-ben a születések száma már majdnem meghaladta a 200 ezret és az erőszakos társadalmi mozgások lanyhulása majd lassú megszűnése a magyarság feltámadásához vezethetett volna, még keményebb intézkedéseket kellett hozni, és a hatalmi elit hozzálátott a gazdaság szerkezeti átalakításához - az általános kifárasztás elmélete alapján.

Ennek értelmében a lakosság olyan mértékű fizikai vagy szellemi lekötöttségét kellett megvalósítani, ami a hétköznapi élet frusztráltságából és a stresszes életmódból kifolyólag lehetetlenné teszi az egészséges érzelmi élet kialakítását, ami majd a hosszú távú párkapcsolat fenntarthatatlanságát, így a házasságkötések számának csökkenését, majd végül a születések számának hosszú távon való folyamatos és drasztikus csökkenését teremti meg.

Ennek értelmében a zsidó szellemi vezetés hozzákezdett a kommunista rendszer kereteinek fellazításához, teret engedvén a rendszer gyengeségei felnagyításának és a nyílt kritikának - ami korábban kivitelezhetetlen lett volna a lakosság részéről, így a rendszer „meggyengülése” láttán a kritikák hatalmas társadalmi támogatottságot kaptak. Mesterségesen előtérbe lettek hozva a rendszer olyan fogyatékosságai, amik önmagukban véve még nem indították volna meg a változást, és háttérbe lettek szorítva az olyan pozitív tulajdonságok, mint például az önellátás kiépítésének lehetőségei, vagy a teljes körű foglalkoztatottság. Ezzel párhuzamosan hozzákezdtek a nyugati befolyás mesterséges felerősítéséhez, így az azt célzó civil kezdeményezések is támogatásra leltek. A formálódó demokratikus ellenzék egy akkor még 150 fős szabadkőműves csoportosulás látható szervezeti kereteit jelentette, ami saját hatalma bebetonozásának érdekében megkezdte az állami vagyon magánkézbe való átmentését. Ennek értelmében a vezetőség a gazdasági rendszernek a lakosság ellátására való képtelenségére hivatkozva, és az olajárrobbanás hullámát meglovagolva felvette az első külföldi hiteleket, amivel megkezdődött az államadósság bilincsének kiépítése.

A gazdaság életképtelenségére való hivatkozás már egyfajta közvélemény-fellazítás volt, ugyanis előkészítette a terepet annak a propagandának, ami a természeti erőforrások kitermelésének „nem éri meg, gazdaságtalan” alapon való beszüntetését előzte meg, hogy azok idegen kézre való átjátszása „értékvesztettségük” folytán ne válthassa a ki széles néptömegek olyan mértékű felháborodását, ami már nem tartható irányítás alatt.

Bár az ország eladósodása nem a kommunizmus idejében felvett hiteleken alapszik, hiszen az már kezdetét vette az 1924-es Népszövetségi Kölcsön folyósításával (legnagyobb részét természetesen a Bank of England nyújtotta) későbbiekben mégis arra építve alapozták meg az adósságspirál kiépítését. Már a kommunizmus korszakának kezdetétől hivatalosan megszakadtak a kapcsolatok a nyugati államokkal és az ország a teljes fizetésképtelenség állapotában volt, a későbbiekben a nyugati befolyás erősítése során pedig ezt többszörösen kihasználták Magyarország szempontjából az alárendelt viszony automatikus felvételére. Az első hitelek felvétele már az 1970-es évek folyamán megtörtént. Bizonyos előre manipulált makrogazdasági adatokra és a gazdasági szerkezet eltorzulására hivatkozva beadagolták a lakosságnak a hitelfelvétel szükségességét. Bár az első hitelek nem hitelnek, hanem szinte „segítségnek” lettek lekommunikálva, szükségessé vált a lakosság nyugtatása, hiszen 1979-re Magyarország adósságállománya már meghaladta a 10 Milliárd dollárt.

Mivel nem volt magyar állam – és itt megjegyeznénk, azóta sem létezik magyar állam – az úgynevezett magyarországi kormány egyfajta "elhibázott" gazdaságpolitika folytán az 1973-74-es világpiaci olajárrobbanást követő nyersanyagár-emelkedést nem kezelte, vagyis az ilyen fokú kiszolgáltatottság ellenére fel sem merült az energetikai önállóságnak még a gondolata sem, mivel az nem volt érdekük, viszont a gazdaság energetikailag továbbra is a fosszilis erőforrásokra épült, amihez a lakosság állami támogatással jutott hozzá. Ezen rendszer életben tartására újabb és újabb hiteleket vettek fel, és a lakosság túlnyomó részének fogalma sem volt az eladósodás valós súlyáról, hiszen a rendszer a fokozatos eladósodás közepette igyekezett a változatlanság látszatát fenntartani. Ennél fogva a felvett hitelek a lakossági fogyasztás csökkenésének kiküszöbölésére lettek felhasználva, illetve korábbi hitelek törlesztésére, amit a továbbiakban is csak részlegesen törlesztettek, törekedvén a további kamatok felhalmozásának lehetőségére. (soha nem a hitel teljes összegét fizették vissza az újabb felvett hitelből, hanem annak csak egy részét)

Az 1970-es években megkezdődött a privatizáció előtárgyalása. Mivel a kiépítendő rendszer való arcát nem mutathatták meg a lakosságnak – az azonnali elsöprő népharagot váltott volna ki – a lakossági fogyasztás fedezésére felvett hitelek egy részét a magyar állami tulajdon kiárusításával fizették vissza, amit a későbbiekben részletezünk. Itt ki kell hangsúlyoznunk, hogy a hitelek egy részét, mivel az államadósság teljes visszafizetése soha nem is volt cél. A nemzetellenes erők számára az ideális állapot az állam és később a lakosság minél több irányú eladósodása, hiszen így ők határozhatják meg, mikor hova kell fizetni, és a már visszatörlesztett adósságállomány árfolyam-manipulációval könnyen újratermelhető. A lakosság pedig könnyen elhiszi, hogy ez valamiféle szerencsétlen véletlennek köszönhető, ami ellen nincs mit tenni. A többirányú eladósodás rendszerének kiépítése során a nép tovább volt altatható azáltal, hogy az adósság teljes összege a „rendszerváltás” előtti évtizedben szinten lett tartva – hiszen a cél nem a teljes ellehetetlenítés volt, hanem a néptömegek és az állam hosszú távú fizetőképessége.

Az 1980-as évek végére a hiteltörlesztés okán túlfűtött kivitel és a többirányú eladósodottság segítségével megvalósult a „magyar” gazdaság teljes védtelensége a piaci viszonyokkal szemben. Ennek értelmében a folyamat következő fázisába léphetett, az általános kifárasztás rendszerének kiépítése második lépcsőfokaként elkezdték a terheket áthárítani a lakosságra. Ehhez szükséges volt a gazdaság szerkezeti átalakítása, amihez egyfajta túlfűtött nyugati propaganda útján nyerték el a lakosság támogatását. Néhány évnyi, a média útján eszközölt változás segítségével könnyedén igen széles társadalmi támogatottságra lelt a „szabadpiac” rendszerideája, és ezzel párhuzamosan megjelent a kezdetben a hosszú távú párkapcsolatra való igény megszűnésének elfogadottságát előkészítő liberalizmus. Azonban a népesség faji összetétele az egyes fajták lelki alkata miatt egyben meghatározza a párkapcsolati formához való viszonyulást is, így a liberalizmus mesterséges ideájának hatása csak hosszú távon végezhet komolyabb rombolást, emiatt pedig szükséges volt egy újabb elem, a fajkeveredés rejtett propagálásának beépítése a médiagépezetbe. A párkapcsolati szerkezet hosszú távú megváltoztatására tett kísérlet rövidtávon való sikertelenségét még ma, a fiatalság körében végzett attitűdvizsgálatok is igazolják, amik rávilágítanak, hogy a párkapcsolattal kapcsolatos attitűdök nem változnak meg a rendszer szerkezetváltásával.

Az egyén a szocializáció során bár elsajátítja az alkalmazott primitív viselkedésmintákat, a viselkedés természetes jellege külső behatás nélkül előre meghatározott, a ráhatás megszűnésével visszarendeződik, vagyis a mesterséges változtatás hosszú távon nem állandósítható az ösztönöket szabadon engedő liberalizmus által. A változtatásokat célzó gépezet működési elvére és a felmérések eredményeire a későbbiekben kitérünk.

Mivel a kommunizmus hosszú távon is elterjesztette, mondhatni meghonosította a materialista gondolati szerkezetet, a népesség szaporasági (mennyiségi) jellemzői teljességgel nyitottak lettek a gazdasági jellegű behatásokra is, ezért a liberalizmus ideájával támogatott gazdasági szerkezetváltás könnyen elfogadtatásra került, aminek köszönhetően felépült az általános kifárasztás rendszerének mai formája. Ezzel kiépítésre került a modern, rabszolgatartó társadalom, a médiagépezet és a gazdasági szerkezet megváltoztatása útján teljes irányítás alá lett véve és meg lett fékezve a magyar népszaporulat.

A születések számának csökkenése a kapitalista rendszer kiépítésének előrehaladtával és az ahhoz kapcsolódó új életforma felvételével párhuzamosan fokozatosan megszilárdult. Míg a természetes szaporodás a monarchia korszakában a mai magyarországi területeken évente meghaladta a 100 ezret, a kommunista rendszer kiépítése során ez egy átlag 20-40 ezer közötti értékre csökkent, majd a demokratizálódás és kapitalizálódás során megindult a lakosság látványos fogyása. A következő táblázat a demokratizálódás idejében történő demográfiai változás előszelét mutatja. A halálozások számának állandó jellege miatt a lakosság fogyását kezdetben csak a születések számának fokozatos, még viszonylag alacsony csökkenése okozza. Viszonylag, hiszen ez a folyamatnak csak kezdeti szakasza.

Az idősoros adatokban megfigyelhető, hogy a születések számának csökkenése azokban az években kezdődött, amikor a Ratkó-korszak gyermekei meghaladták az átlagos gyermekvállalási életkort. Az azt követő generációk az abortusz útján történő születés-korlátozásnak köszönhetően nem tudták fenntartani a korábbi generáció szaporaságát, így a halálozások számának viszonylagos állandósága mellett a születések számának csökkenése ahhoz vezetett, hogy a természetes szaporodás a természetellenes fogyás folyamatába csapott át. Bár az akkor gyermekvállalási korban lévő generáció biológiailag még alkalmas volt a gyermekszülésre, az egyre inkább népszerűsített liberalizmus szelleme lehetővé tette a magzatgyilkosságot, bátran megtagadván a puszta létezés jogát is. A későbbi generációk már biológiailag is terméketlenebbé lettek téve, ami a későbbiekben még kifejtésre kerül.

A nyílt liberalizmus és a demokratikus rendszer kikiáltásával az élet kilátástalansága teret nyert, ami a későbbiekben a születések számának alakulásán és a párkapcsolati szerkezet degenerálódásán is láthatóvá vált. A nyílt demokratikus rendszer lehetővé tette, hogy a hazai és az idegen érdekek azonos súllyal kerüljenek mérlegre, a mindent kétségbe vonó szellemi relativizmus mocskában pedig a lakosság még azt is megkérdőjelezte, hogy joga van-e megkérdőjelezni az idegen tulajdon kizárólagosságát. A médiapropaganda azt sugallta, a gazdasági helyzet javulni fog a külföldi tőke beáramlásával, azonban az elmúlt húsz évben a lakosság az általános kifárasztás rendszerének és a folytonos ígérgetéseknek sajátos kettősségének köszönhetően alkalmatlanná vált a probléma gyökereinek felismerésére. A születések számának további csökkenése igazolja a megélhetési viszonyok egyre nehézkesebbé válását, mert az új rendszerben a gyermekvállalás csak "anyagi terhet" jelent a fiatal pároknak, és egyre inkább háttérbe szorítják azt a gyermekáldás visszautasítása útján nyerhető anyagi kényelem illúziója okán – egy olyan kényelemben reménykedve, aminek a rendszer szerkezete és kiépítésének alapvető céljai folytán a megakadályozására, megzavarására törekszik. A magyar nemzet korábbi szaporaságával ellentétben a demokratikus rendszerben egy mínusz 30-40 ezer közötti „természetes szaporodás” szilárdult meg, ami a lakosság különösen gyors fogyását jelenti, és mivel ennek utánpótlása a gyermekvállalási kedv tömeges kiiktatása miatt nem megoldott, a korfa eltorzulásával összeadódva a folyamat a közeljövőben előrevetíti a magyar lakosság két évtized alatti megfeleződését – ellentétben a zsidó szociológusok számításaival, akik egy nyolcmilliós magyarság illúziójával altatnak. Ezen számítások már csak azért is hamisak és altató jellegűek, mert egyáltalán nem veszik figyelembe a korfa eltorzulását. Csak 1957-1966 között 1 642 417 regisztrált magzatgyilkosságot hajtottak végre az országban, és a törvény által támogatott magzatgyilkosságok száma 1957 és 1990 között több mint hétmillió volt. Mivel a Ratkó-korszakban megindult népszaporulat a későbbiekben ennek köszönhetően elapadt, az azt követően születő generáció a születések számának csökkenése miatt már egy lényegesen vékonyabb társadalmi réteget jelent. Egyrészt mennyiségi elégtelensége okán, másrészt a szinte teljesen kiiktatott gyermekvállalási kedv miatt nem képes ellensúlyozni a jelenleg elöregedő társadalmi réteg halála okozta mennyiségi csökkenést, arról nem is beszélve, hogy a ma gyermekvállalási korban lévő generáció biológiailag is terméketlenebb az elődeinél, amivel majd külön fejezetben foglalkozunk.

Jelenleg a nyugdíjas korú népesség az ország lakosságának mintegy egyharmadát teszi ki, és ez a szám drasztikusan és ugrásszerűen fog növekedni az elkövetkező 5 évben, mert a magyar társadalom egyik legszélesebb réteget alkotó korosztálya most éri el a nyugdíjkorhatárt. A probléma súlyának érzékeltetésére itt kiemelnénk, hogy a Ratkó-korszak gyermekeinek nyugdíjba vonulása a következő három évben mintegy 760 ezer újabb nyugdíjast jelentene a nyugdíjkorhatár megemelése nélkül, az azt követő öt évben pedig újabb 730 ezer öregségi nyugdíjast. Ne feledjük, az a társadalmi réteg éri el most a nyugdíjkorhatárt, aminek létrejötte után a születések száma drasztikus csökkenésnek indult, tehát esély nincs a probléma természetes úton való ellensúlyozására. A nyugdíjas korú lakosság létszáma már évek óta stabilan 3 millió felett van, így legkésőbb 5-10 éven belül előáll az a helyzet, hogy a magyarországi lakosság fele nyugdíjas, ami a korfát figyelembe véve előreveti a magyarországi lakosság természetes úton való gyors megfogyatkozását. Mivel a demokrácia keretein belül nem lehetséges befolyásolni a demográfiai folyamatot, a kormány a nyugdíjkorhatár emelgetésével próbálja átvészelni az elkövetkező éveket, mert abban reménykednek, hogy ha elég embert dolgoztatnak tovább még néhány évig, akkor ezzel majd a következő kormányzatra tolhatják át a nyugdíjrendszer összeomlásának társadalmi következményeit.

Ez, és nem a gazdasági vagy ideológiai tényezők azok, amik szükségessé teszik a demokratikus rendszerrel való azonnali szakítást: a demográfiai problémák jelen keretek közötti megoldhatatlansága. Hosszú távon való gondolkodással a probléma megoldható – erre éppen a Ratkó-korszak idejében mesterségesen elfojtott népességrobbanás jelensége az élő bizonyíték, ahogyan arra is, hogy a magyar nemzet felett hatalmat gyakorló csoportok nem érdekeltek a magyar nemzet túlélésében. Ez a hosszú távon összehangolt rejtett cselekvés olyan rendszerét kívánja meg a nemzet legjobbjaitól, ami a hatalmat gyakorló érdekközösségek háta mögött a lehető legkiszámíthatatlanabb módon van kivitelezve, hiszen a folyamatban megfigyelhető jelekből is egyértelműsíthető, hogy a magyar nemzet ilyen mértékű megfogyatkozása a jéghideg logika alapján előre eltervezett, aminek sajátsága a teljes kiszámíthatóság.

Természetesen a legnagyobb problémát nem a lakosság mennyiségi megfogyatkozása jelenti, hiszen az célszerűen kivitelezett populációtervezési programmal helyreállítható, hanem a minőség fokozatos romlásának irányvonala. A lakosság mentális állapotáról a későbbiekben bővebben értekezünk, először érdemes figyelembe venni a kézzel fogható jeleket, az egészségügyi állapotot.

A rendellenes életvitel tömeges elterjedésével a lakosságnak szembe kell néznie olyan a mindennapi élet során gyötrő problémákkal, amik a jelenlegi rendszerben teljesen elfogadottnak minősülnek, mivel a hibás életforma tömeges jelleget öltött, és sokakban fel sem merül, miközben újabb és újabb statisztikák készülnek a lakosság egészségügyi állapotáról, azok csak a betegség látható vagy nem látható voltára képesek rámutatni. Azonban az egészség nem definiálható a betegség hiányaként, ez csak a pusztítás szellemére épült rendszer felfogásában van így. Érdemes végignézni statisztikákat a lakosság egészségügyi állapotával kapcsolatban, végső soron mindből az derül ki, hogy a betegség időről időre való újra megjelenése társadalmilag teljesen elfogadott, és a megkérdezésekben részt vevő személy sokszor akkor is egészségesnek tartja magát, mikor testileg már teljesen leépült, vagyis a tömegeknek fogalma sincs arról, milyen is az egészséges ember.

Már a lakosság egészségügyi állapota kérdésének felvetése során szembesülnünk kell azzal a problémával, hogy az arról készülő statisztikák többsége olyan alapvető mennyiségi tényezőket vesz figyelembe, mint például hány orvos van az országban, hány betegágy van és milyen a kórházak ellátottsága, milyen rendszerességgel és mekkora tömegek részesültek ebben és ebben a kezelésben, de nincs tömeges adatgyűjtés arról, hogy a lakosság milyen egészségügyi állapotban van a hétköznapok során, amikor az úgynevezett egészségüggyel (ami gyakorlatilag betegségügy) éppen nincs kapcsolatban. Természetesen rendelkezésre állnak olyan felmérések, amik néhány ezres, vagy néhány tízezres mintavétellel készültek, de ezek nevetségesen kevésnek bizonyulnak a teljes társadalomhoz képest. (legutóbb 2009-ben a KSH egy európai lakosságfelmérés keretében mindösszesen 449 településen 7000 fő megkérdezésével végezte a felmérést) Ez rámutat a rendszer egyik fontos jellemzőjére, vagyis hogy a globális kapitalista rendszer egészének az egyén csak munkabírása szempontjából számít, az adott személy egészségi állapota kizárólag akkor kezd fontossá válni, mikor az megzavarja a hétköznapi tevékenységében, mikor megbetegszik.

Először is érdemes szemügyre venni a halálozás mint fő demográfiai tényező okozóit, a legelterjedtebb halálokokat. A halál egyik leggyakoribb formája évtizedek óta a daganatos megbetegedés. A diszfunkcionális sejtek kialakulása és burjánzása közvetlenül visszavezethető az irányítás zavart voltára, mivel az emberi test egyes funkciói olyan elektromos jelek által irányítottak, amire egy közönséges elektromos készülék által létrehozott mező is hatással lehet. A minket körülvevő elektromosság ilyen tömeges volta könnyűszerrel zavar bele a testet összetartó erőkbe, melynek során a diszfunkcionális sejtek már nem az agy utasításait teljesítik, hanem túlsúlyba kerülnek a külvilágból érkező zavaró hatások, és mondhatni „kiütik” a központi irányítást, vagyis a rákos megbetegedések tömeges volta visszavezethető a városi életforma átvételére is. A főbb halálokok között évtizedek óta az első helyen áll a rosszindulatú daganat, évente több mint 30 ezer fő hal meg daganatos megbetegedésben. Az elektromosság-alapú technológia térnyerésével párhuzamosan a rákban meghalt lakosság aránya is növekszik. Bár a statisztikát általában annak bizonyítására használják, hogy a rákos megbetegedések száma nem növekszik, észre kell vennünk, hogy a stabilan 33-34 ezer rosszindulatú daganat okozta haláleset nem ugyanazt jelenti 220 ezres és 70-80 ezres születési szám mellett. Jelenleg a lakosság kétharmada él nagyvárosban vagy annak vonzáskörzetében, és a polgári társadalom elérkezett arra a pontra, hogy lassan minden második ember rákban hal meg.

A polgári társadalom alkalmazkodásra való képességének hiányát mutatja, hogy ezek a tények még mindig nem elég erős érvek a felvett életforma a lakosság egészségügyi állapotára gyakorolt hatásának felülvizsgálására és célszerű módosítására, ami annak tudható be, hogy a társadalom atomizálódásával a társadalom alkalmazkodóképessége végleg megszűnt létezni. A jelenlegi szerveződési forma már rég elérte és meghaladta a kritikus pontot. Ha a tízmillió „egyén” úgy dönt, hogy önpusztító életformát folytat, erre a társadalomnak mint felsőbb erőnek nincs semmiféle ráhatása, és ezzel a társadalom végül elpusztítja önmagát. Az egyéni érdek túlfűtöttsége és a rövid távú gondolkodás elterjedése meghozta gyümölcsét. Többé nincs társadalmi önvédelem és alkalmazkodás, és mint a későbbiekben azt kifejtésre kerül, a hibás életforma jelentős túlsúlya miatt vált alapvető közösségi érdekké a még egészséges részek elkülönítése egy új szervezetbe, hogy így annak alapját teremtsük meg, s ne ússzunk szemben olyan árral, ami tízezerszer ennyi szemben úszót is elsodorna.

A halálozási adatok alapján évente 7-10 ezer fő halálának oka szívizom-elhalás, az egyéb szívbetegségek száma a „rendszerváltás” óta pedig a duplájára nőtt. (2010-ben 25533 fő) Az érszűkület és a szív vérellátási zavara (mely a betegség kiváltó oka) tipikus tünete a hosszú távon folytatott mozgáshiányos városi életformának, amihez hozzájárul az egészségtelen táplálkozás is. Az érszűkületre hajlamosító anyagcserezavarok (diabétesz, magas vérzsírszint) kiváltó oka az esetek többségében visszavezethető a megfelelő fizikai aktivitás hiányára, a stresszre, a dohányzásra. A városi életformának általános jellemzője a fizikai aktivitás hiánya, a mindennapos stressz, és a stressz csökkentése végett a dohányzás és más, nyugtató hatású szerek elterjedtsége. Értelmetlen lenne újra és újra hangsúlyozni, hogy a társadalom épp elfojtja utolsó lehetőségeit is a megújulásra, hiszen a szocializáció egyik alapeleme a jelenlegi életforma elfogadtatása, és a változással szembeni ellenérzések kifejlesztése. A jelenlegi életforma pedig önpusztító és társadalomleépítő jellegű.

A lakosság ilyen mértékű fogyása és minőségi romlása kiszolgáltatottá teszi a társadalmat bármiféle külső behatással szemben. A városi életforma kizárólagossá válásával egyetemben terjed a szellemi képességeket tovább degradáló monoton munkavégzés, az analitikus gondolkodásra és hosszú távú tervezésre való alkalmatlanság, ami egyre inkább lehetetlenné teszi a társadalmi betegségek megszüntetését. A demográfiai folyamat során kizárólag azért nem foglalkoztunk eddig az ezen a téren már klasszikusnak számító „a cigányok szaporodnak, a magyar meg csak fogy” témakörrel, mert a társadalom betegsége sokkal mélyebb annál, hogy az a faji átrendezés és gazdasági szerkezeti problémák körében megoldható lenne. Mint az a későbbiekben bővebben is kifejtésre kerül, a magyar társadalom minőségi romlása az elsődleges kiváltó oka a faji arányok felborulásának, az idegen gondolkodásmód és viselkedésminták átvételének. Az utóbbi problémákra adott bármiféle reakció csak tüneti kezelés, ez önmagában nem fogja visszaadni a magyar társadalom életerejét, a magyar gondolkodásmódot, a magyar viselkedéskultúrát és a magyarságra jellemző szellemi sajátosságokat, de leköti az egyébként annak feltámasztására fordítandó energiákat. Ez még nem lenne probléma egy fizikailag gyarapodó nemzet esetében, ahol bőven van utánpótlás, azonban hatalmas probléma egy a végleges elfogyás szélén álló, rossz fizikai és szellemi állapotban lévő lakosság esetében, ami egy utolsó támadásba fekteti minden erejét, a megújulás megszervezése helyett. Épp itt az ideje, hogy a magyar társadalom esetében a fizikailag egészséges nemzetekre jellemző terjeszkedési ösztönt felváltsa a befelé fordulás, a saját társadalom újjászervezésére tett magas szinten összehangolt erőfeszítés, és a birtok visszaszerzését egy belső öntisztítási folyamatnak kell megelőznie, mind szellemileg, mind pedig fizikailag. Ennek kezdete pedig a mind fajilag, mind pedig szokásaiban, lelkületében és szellemiségében magyar közösségek által alkotott formáló rendszer felépítése, ami a magyar állam csíráját képezi.

Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet