Rend vagy Káosz? - I. rész

Tanulmányok

Kultúrpathológia
Írta: Bácskay Bencsik Béla

A kiadó előszava

Az olvasónak tesszük fel a kérdést, mi az, amit választ: a Rend, vagy a Káosz?

Azért készült ez az írás, hogy felébressze a Nemzet lelkiismeretét. Pedig nem politikai irat, hanem történetbölcselet. A tudományos igazsággal akarja kényszeríteni az olvasót, hogy szembe nézzem a jelen sorsdöntő kérdéseivel. Éles reflektorfénybe állítja a Mát, pedig csak röviden foglalkozik a közvetlen jelennel. Azért ír így a szerző, mert mint a beteggel együttérző orvos, kíméletesen akarja tudatni szenvedő korunkkal, hogy már csak a gyors műtét mentheti meg, hogy a fájdalomcsillapító szerek nem segíthetnek többé. Régi korok, távoli kultúrák átfogó összefüggéseinek gyújtópontjába állítva mutatja meg szörnyű sebeinket, de egyúttal az orvoslás módjára is rávezet, reményt ad a gyógyulásra, de komolyan figyelmeztet, hogy azt magunknak is akarnunk kell.

Bemutatja az egyes kultúrkörök megdöbbentő betegségeit, s a kultúrák és népek nyomorúságos pusztulását. De bemutatja a gyógyulás tüneteit és az egészséges, termékeny és boldog kultúrkorokat is. A megőrült korok apokaliptikus, idegfeszítő borzalmainak szorongó olvasása után megkönnyebbülten és örömmel lélegzünk fel, mikor az egészséges kultúrkörök termékeny virágzását látjuk. Bemutatja a különböző kultúrák változását, gyógyulási és betegedési folyamataikat. Mindinkább érezzük, hogy ha a szerző másról is beszél, akkor is rólunk van szó. Anélkül, hogy célzatosan állítaná be a dolgokat, a legtisztább tárgyilagossággal, egyedül a tények és igazságok kényszerítő logikája által vezeti az olvasót. A szerző személytelenül áll a tények mögött, nem szól közbe, nem vitatkozik, csak a tények beszélnek, mert művének célja nem a sebek felszakítása, nem a gyűlölködés, az ellentétek kiélezése, hanem az, hogy e könyvet olvasó minden magyar számot vessen saját magával, a történelem nagy összefüggéseinek fényében a jelenlegi válsággal, és hogy maga is hozzájáruljon a nagy döntéshez, amelynek rövidesen el kell jönnie, ha nem akarunk elpusztulni. De a döntést az olvasóra bízza, mert tudja, hogy a történelmi tények és igazságok minden rábeszélésnél meggyőzőbbek, és az olvasónak a saját lelkiismeretével kell elintéznie, hogy követi-e a történelem hívó szavát.

Az individualisztikus és az univerzalisztikus kultúra

1. Megőrült kultúrák.

Ma a világnézetek harcának korában élünk. Két vélemény áll egymással szemben: az egyik szerint az individualisztikus, a másik szerint az univerzálisztikus kultúrállapot helyesebb a közösség életének és alkotóereje kifejtésének szempontjából. Az első szerint a kultúra alapja az egyén, az individuum. Az egyén szabad erőkifejtése és szabad érvényesülése feltétele a jólétnek és fokozott termelésnek. Minden mesterséges gát csak korlátozza az egyént szabad alkotásaiban és végeredményben a kultúra lehanyatlásához vezet. Az ellentétes nézet szerint viszont a jólétet, a fokozott termelést és a magasrendű alkotások létrehozását csak bizonyos eszmerendszernek megfelelő tervszerű irányítás biztosíthatja. A kultúra alapja nem az egyén, hanem a közös eszmék — universálék —, a közös meggyőződések és a közös akarat.

Kimutatható, hogy egyik nézet sem helytálló valamennyi kultúrkorszakra vonatkozólag. Vannak korok, amelyekben egy közösség élete szempontjából a szabadabb individualisztikus állapot helyesebb és vannak korok, amelyekben a kötöttebb univerzálisztikus rend felel meg jobban. Mindkettő vezethet magas értékű kultúrához, de pusztuláshoz is. Vannak korok, amelyekben vagy szilárdabb, univerzálisztikusabb rend váltja fel a felbomlásban levő laza individualisztikus társadalmi rendet s közös eszmék váltják fel az egymással ellentétes vélemények zűrzavarát, vagy pedig a kultúra felbomlik, elpusztul. De vannak olyan korok is, amelyekben valamely megcsontosodó univerzálisztikus, túlságosan kötött társadalmi rendszer vagy enged kötöttségéből, azaz szabadabbá, individualisztikusabbá válik, vagy pedig a közösség kultúrája végképp megdermed és élő-halottként csupán látszatéletet él tovább.

A következőkben először a kultúráknak e szélső módozatait írjuk le, hogy az ezeknél fellépő jellegzetes tünetekből az egészséges állapotoknál is megtalálható sajátosságokra következtessünk, mert a beteg állapotoknál könnyebben felismerhetők az individualisztikus, vagy univerzálisztikus sajátosságok, amelyek az egészségeseknél is megvannak, de nem olyan jellegzetesek és nem annyira túlzott mértékűek.

Túlzottan individualisztikus a bomló kultúra állapota.

Ha valamely kultúra szellemi egységének a meglazulása egy bizonyos ponton meg nem áll és egy új, vagy megújult világnézet ismét össze nem foglalja az egyéneket, akkor az egység meglazulása a kultúra felbomlásához vezet. Megszűnik a közös erkölcsi felfogás. Szabadosság és önzés lép a régebbi szilárdabb erkölcsi érzés helyébe. Az egyének kíméletlen küzdelmet folytatnak egymás ellen az érvényesülésért és a hatalomért. De a szabadverseny már nem a tehetségeseket, hanem a kevésbé kényes erkölcsi felfogásúakat veti felszínre. A népképviselők már nem a népet, hanem az őket megvásárló tényezők érdekeit képviselik. Az üzleti életben az igazságos haszon eszméje eltűnik és a spekuláció lesz úrrá. Sokan munka nélkül óriási vagyonokat varázsolnak elő. A munkás élet ostobaságnak látszik. Szégyenletes valóság, hogy „aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni.” óriási tömegek jutnak koldusbotra. Az egyik oldalon a jólétben való dúskálás, a másikon szörnyű nyomor. Az ideális dolgok értékelése megszűnik és az anyagiasság teljesen elhatalmaskodik. Az összetartás érzése elsorvad. Nincs már semmi korlát, árulók, kalandorok, banditák szabadon garázdálkodnak. A magát másokért vagy eszmékért feláldozó hős bolond, mert az eszmékben való hit komikus. A közös meggyőződések, világnézet és a kölcsönös bizalom helyébe minden vonatkozásban a kétely lép. Az emberek elvtelenek és bizalmatlanok. Szilárd egyéni meggyőződések sincsenek. Minden ingadozó, bizonytalan és viszonylagos. Nincsen már többé közös mérték a dolgok értékelésére. Az egyének mindinkább egyéni alkotásokat hoznak létre, amelyeket végül csak maga az alkotó (pl. művész) képes megérteni és értékelni. Az életnek mindinkább csak a hátrányait látják. A blazírtság, életuntság pestisszerűen terjed. A születések száma ijesztően csökken, az öngyilkosságok száma megdöbbentő gyorsasággal növekedik. Nincsen már érdeklődés, lelkesedés, áldozatos akarat. Nincsen már kultúra, csak szenvedő, tülekedő, vagy mindentől megcsömörlött, unott emberek tömege. A halott érdeklődést csak perverz, idegizgató eszközök támasztják fel rövid időre. A kultúra megőrült.

A felbomló kultúrának e képéhez hasonló például az athéni kultúra képe az Alkibiades utáni korban. A nagymultú görög kultúrának lealacsonyodott hordozóira, akik közül sokan pénzért mindenre, — még hazaárulásra is — hajlandók voltak, joggal tekintettek megvetéssel az akkor ébredő Itália ifjúi népei.

Hasonló állapotban volt a római kultúra is később a birodalom felbomlásának idején. A vezetők csak egyéni érdekekkel és érzéki, idegizgató élvezetekkel törődtek. Nem a férfias küzdelem, hanem hízelgés, vesztegetések és gyakran bérgyilkosságok által igyekeztek érvényesülni. A régi nemes hagyományok helyét a cinizmus és a blazírtság váltotta fel. Nem a kultúra megbomlott szelleme, hanem az elődök által megteremtett és egy ideig még gépiesen is működő hatalmas szervezet tudta egy darabig megvédeni a birodalmat a népvándorlás hordái ellen.

A felbomlásnak e tüneteit mutatta a kínai kultúra is Konfucse születésének idején (Krisztus előtt VI. sz.) és a legutóbbi években. Valószínűleg a kínai-japán háború ébreszti fel újra az összekapcsoló erőket.

Talán nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy a világháború utáni évtizedben az amerikai kultúra és az európai kultúra is a legtöbb országban a felbomló kultúrának fent vázolt képéhez hasonló állapotban volt és sok helyen még ma is bomló állapotban van. „Tébolyodott világban élünk” mondja Huizinga és nem jár messze a valóságtól. Ha kultúránknak ezt a válságát részletesen elemezni akarjuk, úgy véljük, eltekinthetünk a mindenki előtt ismeretes politikai, gazdasági és erkölcsi válság elemzésétől. Csak a tudomány és művészet válságát vázoljuk.

Emlékezetes még a tudomány válságának, a tudományban való bizalom megrendülésének az az állapota, amelyet a háború utáni évekig tartó bomlási folyamat eredményezett. Sokan a tudomány csődjét emlegették. A legexaktabb tudományok, a fizika és a mathematika is elvesztették hitelüket. A newtoni világkép összeomlott, a mathematikában kiküszöbölhetetlennek látszó ellentmondások lépnek fel. Az emberek már nem a valóság és az igazság kutatása eredményének látták a tudományt, hanem önkényes feltevések rendszerének. Divatossá vált a tudományok kritikája. (Bergson, Klages.) Alig volt már, aki komolyan hitte volna azt, ami a XIX. században még vezérlő meggyőződés volt, hogy a tudomány hivatott az emberi élet megszervezésére. A relativizmus és szubjektivizmus vált uralkodóvá. A tudomány lezuhant magas piedesztáljáról. A tudományos rendszerek igénye tételeik örökérvényességére naivitásnak látszott. Csak korjelenségeknek, vagy éppen divatjelenségeknek tekintették a különböző tudományos elméleteket és áramlatokat. Emellett a művészet felbomlásával egyidejűleg számtalan, a futurista és dadaista művészettel analóg jellegű új tudomány keletkezett. Elterjedt a mesmerismus, mely az embereket arra oktatta, hogy miként mozdíthatnak meg pusztán akaratuk erejével mozdulatlan tárgyakat. Elterjedt a spiritizmus, a grafológia, a tenyérjóslás tudománya, az alchímia, asztrológia, teozófia, pszichoanalízis, szuggesztiós és autószuggesztiós elméletek, stb. Tagadhatatlan, akadt ezek közül olyan is, amelynek helyes alapjai voltak s amellyel komoly tudósok, komoly formában is foglalkoztak, de kétségtelen, hogy mint divatáramlatok, amelyeket túlnyomóan kontárok, vagy éppen sarlatánok űztek; egy felbomló kultúra pusztulásának tünetei. Az új tudományok már nem arra szolgáltak, hogy magas, nemes célok felé lendítsék és vezessék az embert. Az embereknek „tudományos alapon” való tevékenysége gyakran csak abban állt, hogy mint az indiai köldöknézők, vagy mint az őrültek órákon át néztek egy tárgyat, vagy konokul ismételgették ugyanazt a szót, vagy asztal körül ülve félhomályban az asztal megmozdulására várakoztak, vagy telepeket alkottak, ahol mindenki meztelenül járt, vagy nyers kosztot ettek négyszáz évig tartó életet remélve, vagy titokban folyton a balkarjukat mozgatták ,hogy másoknál kétszeresen okosabbak legyenek. Klubok és szövetségek alakultak, amelyeknek tagjai négykézláb ugráltak, ezt tartva a tökéletesedés leghelyesebb módjának.

De nemcsak a divatos népszerű tudományok és az életre való alkalmazásuk mutatott beteges jelenségeket, hanem a hivatalos tudomány is, amelyben jelentkező bomlási tünetekről már szólottunk. A bomlási jelenségekkel egyidejűleg egy másik betegségi tünet is jelentkezett: a tudomány meghígulása. A tények gyűjtögetésének szenvedélye, melyet korábban a dolgok és az igazság megismerésének nemes vágya fűtött, sokaknál puszta gyűjtőszenvedéllyé vált, ami végül is a tudomány ellaposításához, szürke alexandrinizmushoz[1] vezetett. Már mindenki lehetett tudós. Ehhez csak az kellett, hogy kiválassza a tényeknek egy kevesek által figyelemre méltatott kis csoportját, és ezeken gyakorolja magát szorgalmasan újabb részletismeretek és adatok gombostűre tűzésével és skatulyázásával. A tudományos irodalom egészségtelenül felpuffadt. Ha valaki a szakirodalmat becsületesen át akarta tanulmányozni, csak ritkán akadhatott értékes alkotásra s a banális és selejtes műveknek egész hegyén kellett magát keresztülrágnia. A tudomány és a tudományos irodalom túlzottan extenzívvé, kiterjedtté, megemészthetetlenné vált. A tudósok már túlnyomó részben nem egymásnak, nem is a tudni vágyó olvasóknak, hanem a könyvtárak polcainak írtak. A tudomány eltávolodott az élettől és könyvtártudománnyá változott.

Hasonló állapotba jutott a művészet is. A dolgoknak tisztán látási képét visszaadó impresszionista művészet helyébe kisebb csoportok művészi felfogását tükröző relativisztikus és teljesen egyéni művészet lépett. Voltak irányok, amelyek a dolgok megragadásának módját akarták kifejezni. A mozgó tárgyat pl. mozgása különböző mozzanatainak egymással összefolyó ábrázolásával fejezték ki. Mások a dolgokat azok meglátásának, észrevételének sorrendjében ábrázolták, az illető dolgok összefüggésére való tekintet nélkül.

Egy ilyen kép pl. egy kocsma belsejét ábrázolja a következő módon. Képzeljük el, hogy a külső sötétből nyitunk be a kocsmába. A belépés pillanatában káprázó szemünk először a lámpát látja meg. (Tehát a képnek egyik helyén — amely először ragadja meg a figyelmet — a lámpa látszik.) Tovább tájékozódva, a kocsmában észrevesszük a lámpa alatt az asztal lapját, rajta borral telt üveggel és poharakkal, — de ugyanakkor a lámpát már nem látjuk. A művész tehát az asztal lapját a poharakkal a képnek egy másik helyén ábrázolja, összefüggés nélkül a lámpa képével — azonban olyan módon, hogy a kép szemlélésénél másodszorra lehetőleg ennek a második észrevételnek képét lássuk meg.

Belátható, hogy ezek az ábrázolási módok nem magát a dolgot, nem is annak összefüggő látási képét, hanem a dolgok megragadásának, észrevételének mikéntjét akarják kifejezni, s a megismerésre, az észrevételre vonatkozó meggondolásokon alapulnak, tehát ismeretelméleti jellegűek. Ilyen ismeretelméleti megfontoláson alapulnak a futurista, szürrealista és kubista művészeti irányok. A művészet további „fejlődése” ezeken az ismeretelméleti, relativista irányokon keresztül a teljesen bomlott, lelki-szellemi betegségek tüneteit mutató irányokhoz és a teljesen egyéni alkotásokhoz vezetett. Megszűnt a művészi alkotásoknak minden közös mértéke. „Az igazi művész anarchista” ez volt a jelszó. Megszületett a primitivizmus, a tárgynak szándékosan kezdetleges, a gyermekek rajzára emlékeztető ábrázolása.[2] Más művészek újságlapokat, gyufaskatulyákat ragasztottak képeikre és mindennek tetejébe megalakult a gépművészet. Kiállításokat rendeztek „meghalt a művészet, éljen a gépművészet” jelszóval.

Kétségtelen, hogy a gépeknek, a pompás, karcsú, áramvonalas, kecsesen suhanó repülőgépnek, vagy az ugrásra kész tigrisszerű sportautónak megvan a maga szépsége. Ez a szépség azonban a gép (belső és külső) struktúrájának és feladatának pompás összeegyeztetésén alapul. Az ilyen gép szép, mert valamit hűen fejez ki: azokat a bravúros cselekményeket, amelyeket az ember általa véghezvinni képes. A művészet — mint Goethe mondja — kifejezés. Ebben az értelemben valóban művész az ilyen gépek alkotója. A „gépművészet” művészei azonban szánalmas és minden mérnöki érzést felháborító torz, mérnökileg hazug, vagy értelmetlen dolgokat, vagy embert és állati alakokat tákoltak össze gépalkatrészekből. Ezek az alkotások nem fejeztek ki semmit, legfeljebb alkotójuk lelkének szörnyű sivárságát. A végső kifejlés a dolgokat, — közöttük gyakran nemi testrészeket —, bizarr összevisszaságban ábrázoló, minden iránytól független, teljesen egyéni művészet volt. A művésznek mindenkinek meg kellett magyaráznia alkotását. A korra jellemző, hogy számosan voltak olyanok, akiknek tetszett az érthetetlenség, akiknek imponált a művész egyénisége, alkotásának ziláltsága, „erotikummal való fűtöttsége”. Megszűnt minden korlát, minden közös, sőt minden egyéni mérték is. A művész később gyakran maga sem tudta, hogy festménye mit ábrázol. Egy festő egyszer elmagyarázta nekünk, hogy festményén a különös sötét tárgyak között látható, élesen rikító sárga vonal a bokrok között rejtőzködő emberpárt a paradicsomból kiűző arkangyal tüzes kardja. Néhány évvel később azt állította, hogy a sárga vonal a magyar népregékben szereplő „Isten kardja”, a sötét tárgyak pedig birkák, amelyek a tüzes kard látványára ébredő pásztorfiú (szintén sötét tárgy) körül alszanak.

Hasonló tünetek voltak e korban az irodalomban is. Mint a tudomány, a festőművészet és a szobrászat, ez is teljesen extenzívvé vált. Mindenki valami újat és új módon akart kifejezni. A versformák mind változatosabbakká, mind számosabbakká lettek, végül teljesen felbomlottak, megszületett a szabadvers. A mindenáron való újítás szelleme bizarr próbálkozásokra késztette az írókat. Ahol kisbetű kellett, ott nagybetűvel írtak, ahol nagybetűvel szokás írni, ott kisbetűvel írtak. Nem balról jobbra, hanem jobbról balra, nem felülről lefelé, hanem alulról fölfelé kezdtek írni. Mert azelőtt a szó betűi egyformák voltak, most folyton növekedő, vagy kisebbedő betűvel fejezték ki mondanivalóikat. Mert azelőtt a szavak összetartozó betűk csoportjai voltak, most ők a lap különböző részein össze-vissza dobálták az egyes betűket, úgy, hogy azokat csak nagynehezen sikerült az olvasónak összeszednie, vagy az egészet, mint valami betűrejtvényt kellett megfejtenie. Megszűnt minden közös és minden egyéni mérték. Bizonyos, hogy ezeknek az alkotásoknak az írója, aki a korszellem változásának megfelelően, azóta kötöttebb formában ír, ma sok esetben maga sem emlékszik arra, hogy mit is akart kifejezni ezekkel a betűrejtvényekkel.

A kultúra őrültségének az imént leírt fajtájával ellentétes másik fajtája a túlzottan univerzálisztikus, megdermedt kultúrállapot.

Ha valamely kultúra szellemiségének megmerevedése egy bizonyos ponton nem áll meg és így egy új eszmevilág idején fel nem üdíti a régi, már dogmatikussá vált hagyományokat és ismét szabadabb lélegzethez nem juttatja az egyéneket, akkor a megmerevedés folyamata a kultúra teljes megdermedéséhez vezet. A társadalmi osztályok mind élesebben elválnak egymástól. A rétegesen felépített (kasztok, céhek, illetőleg foglalkozási ágak szerint) rendezett társadalmi rendszer már nem a kiválókat, hanem gyakran a hízelgőket, a szolgalelkeket veti az egyes rétegek élére. De ha az ilyen megmerevedett kultúrában nincsenek is elnyomó, uralkodó osztályok, az ember a személytelen törvényeknek, a vallás eszméinek szolgájává válik. A tervszerű termelési beosztás mindinkább megmerevedik, nehezebben alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A gazdasági élet elmechanizálódik és az egyéni kezdeményezés lehetetlenné válik.

A tudomány évszázadok alatt mindig ugyanazokat az igazságokat taglalja. A művészet ugyanazokat a tárgyakat variálja. A világnézet tételei kétségbevonhatatlanok. Akinek egyéni véleményei vannak, kénytelen azokat eltitkolni. Különcnek és bolondnak tűnik fel az, aki nem úgy gondolkodik és cselekszik, mint a többiek. Ha pedig, akár reális tényekre hivatkozva nyíltan szembefordul a világnézettel, súlyos büntetésben részesül, vagy kivégzik. Az erkölcsi felfogás kérlelhetetlen és kegyetlen. Szigorúan elítélnek és bűnösnek tekintenek mindenkit, aki bár akaratlanul is, a törvények ellen vét. Az emberek mindent a világnézet, a vallás dogmáinak szempontjából értékelnek. A dolgok reális és egyéni értékelése megszűnik. Az egyén mindenütt korlátokba, kényszerbe ütközik. Egyénisége elsatnyul, elvész a nagy, színtelen egyformaságban. A társadalom nem egyéniségek, hanem fanatikus, minden egyénivel és újjal szemben elfogult türelmetlen és (rétegenként) egy kaptafára szabott emberek tömege. Nincsen már semmi újdonság, változatosság, zajló élet. Nincsen már kultúra, nincsenek színes újszerű alkotások, csak örökös szürke egyformaság, kínos, mániákus ismétlődés. A halálosan gépies egyformaságot csak ünnepélyes alkalmakkor bemutatott emberáldozatok, vagy tömeges kivégzések szakítják meg rövid időre. A kultúra megőrült.

A túlzottan univerzálisztikus, megmerevedett kultúrának legjellegzetesebb példája a perui inkakultúra. „Egészen biztosan sohasem volt határozottabban felismerhető őrület a történelemben, mint az inka állam.”[3] Az embereket századokba, ezredekbe, tízezredekbe osztották. Az egyes törzstársadalom — ayllu — faluban lakott, pontosan meghatározott helyen: — marca. Saját személye felett senki sem rendelkezett. A gyermekszületést szabályozták. A védkötelezettség alól nem volt kivétel. Minden terményt állami raktárakba kellett beszolgáltatni és ott hivatalnokok osztották három részre; egyharmad volt az inka uralkodó osztályé, egyharmad a hivatalnokoké és munkaképteleneké, egyharmad a népé. Az ételt fejadagonként szabályozták. Pénz nem volt. A kalendárium az év teendőit és ünnepeit gépies szigorúsággal osztotta be. Az öt társadalmi osztályt (inka, administrator, főnök, közönséges szabad ember és fogoly) átléphetetlen fal választotta el egymástól. Az egész országot kitűnő utak hálózták be és ezeken kengyelfutók vittek a négy tartományi központba mindennap hírt. A közmunkák nagysága százszorosán meghaladta az egyptomit: olyan várak, hidak, utak, templomok, csatornák épültek, amilyenek a föld egyetlen pontján sem. A házasság formája a szigorú monogámia volt. A házasságtörő férjet kényszermunkára ítélték. A házasságtörő nőnek fekete borsot kellett ennie, amibe belehalt, vagy örök életére nyomorék lett. Lakóhelyét senki engedély nélkül el nem hagyhatta. A vallásgyalázás büntetése a halál volt. De halállal büntették azt is, aki a törzs jelvényét elcserélte, aki munkáját elhanyagolta, aki mértéktelen volt evésben-ivásban, aki a monopólium jogok ellen vétett, aki bűntény feljelentését elmulasztotta, aki hamisan tanúskodott. Az egyes törzsek munkarendje egészen határozott disciplinára épült: napról-napra kitűzött teendőjét mindenkinek feltétlenül el kellett végeznie. Az állam legfontosabb terménye a kukorica volt. Az ültetésnél minden szem mellé egy halat kellett a földbe dugni. — Így trágyáztak. Aki elmulasztott halat tenni a mag mellé, annak a munkafelügyelő ott azonnal levágta a fülét vagy az orrát. Ha a gondatlanság ismétlődött, az illetőt kivégezték. A hivatalnokok kötelességmulasztásának büntetése éppen olyan szigorú volt, mint a népé. „Az inkák szabadsága sem volt igazi szabadság. A papságnak elképzelhetetlen befolyása volt. Sohasem szabad elfelejteni, hogy olyan államban. — ahol díszes drágakincsekkel megrakott, óriási erőfeszítéssel épített templomok vannak, — ott nincsenek szabad emberek. A nép rabszolgája volt uralkodójának és mindketten rabszolgái a templomban lakó igazi uralkodóknak, a démonoknak.”

„Az állam élete olyan egyszerű, komoly és szigorú volt, az emberek sorsa olyan egyforma, a szabad lehetőségnek annyira nem volt semmi szava, hogy egy emberöltő egy órának látszott.” „Nem volt elég tarkaság, vásár, színház, per és kaland és túl sok volt a törvény, halálos Ítélet, a rend, az egyformaság.”

Sajátságos, helytelen irányban fejlődött ki az inka kultúrában az írás. Nem képírásból kifejlődő jelek, hanem zsinórokra kötött csomók rendszere volt. Ez az eszköz csak kevéssé lehetett alkalmas írott fogalmi tudomány kifejlesztésére. Ennek ellenére a technikai tudományuk magas fokon állhatott, mint ezt asz óriási arányú építkezések, csatornák bizonyítják. Számolni nagyszerűen tudtak. Tudományuk azonban merőben gyakorlati jellegű volt.

A művészet szempontjából e kultúrában természethűségre hajló és stilizálásra hajló korszakokat különböztethetünk meg. Leginkább természethűek az inkauralom előtti ú. n. „középső birodalom” virágzása idején keletkezett művészi alkotások. (Az inkák mint hódító katonai törzs csak 1200 körül hódították meg a birodalmat.) Az inka betörés idején azonban már a művészi formák megmerevedtek, az alkotások mindinkább stilizáltakká váltak. Az inkák uralma alatt rövid ideig tartó felengedés után a művészi formák megdermedése tovább fokozódott egészen a spanyol hódításig.

E kultúra lényegének egyik jellemző vonása nyilvánult meg a Chamayhuarisca ünnep misztériumaiban. „Chamayhuarisca a Peru indián farsangja. Nem hosszú hetekre nyúló időpont. Peru ilyesmit nem ismer. Egy nap. Az egész, esztendőben egyetlen nap, amikor a rend megbomlik. Chamayhuarisca: a fegyház megnyílt! Egy nap amnesztia! Nincs büntetés, nincs fegyelem, nincs munka, nincs felügyelet, nincs kényszer! Bacchans rajok rohannak fel a hegyekre, kiáltozva eszeveszett ugrándozásokkal. Táncoló asszonyokat férfiak serege rohan meg. Ki törődik velük? — mindenütt elváltozott arcok, lángoló szemek, kikelt ábrázatok tüzelnek és harsogó zsivaj, üvöltés, dobszó, ének, ujjongás.”

„A perui farsangnak volt hivatalos szertartása: senki sem mulasztotta el, hogy ott legyen. Az, amit a közönséges ember tehetett, szelíd játék volt ahhoz képest, amit a szertartás elmondott. Félig érett, meztelen gyermekek, kezükben éles késsel harcra keltek: erotikus élet-halálharcra; ölelkezés közben a késeket egymásba szurkálták, — sok gyermek, húsz, harminc, száz, minden fiúra esett egy leány, — a szertartás végén több a halott, mint az élő, felbontott hassal, lógó belekkel, kiszúrt szemmel, megcsonkítva véresen, összehasogatva, közben a zene és a dob szólt, a papok kórusa énekelt s táncolt, a szerelem és halál véres drámája körül, — a nézők önkívületükben megrohanták a még élő gyermekeket, széttépték, a húst bekapták, a vért szürcsölték a még meleg tagokból és felnyalták a kövekről.”

Hasonló beteg jelenségeket találunk a szintén túlságosan megmerevedett mexikói azték kultúránál is. A társadalom ennél is egymástól elvált kasztok rendszere. A királyi család, a nemesek s a különböző foglalkozási ágaknak megfelelő társadalmi rétegek.

Az írásuk képírás. A tudományuk nagyon fejlett, de gyakorlati jellegű volt. Magas fejlettséget ért el az astronomia és a földrajz. Térképeik pontosak. Városaik romjai, a hidak és a csatornák bizonyítják mérnöki tudásukat. Számrendszerük tökéletesebb a rómaiakénál, ismerték a számok helyi értékének a fogalmát. Volt naptáruk. Az évet szabályos részekre osztották. A közép és a magasabb iskolákban írást, olvasást, számolást, földrajzot, csillagászatot, valamint papi teendőket tanultak.

Művészetük a környező népek stilizáló művészetéhez képest is merev, hagyományos, komoly és ünnepélyes.

Életüket szigorú törvények és erős vallási kötöttség szabályozta. Tisztán vallási okokból kifolyólag folyton harcokat kellett vezetniök, hogy áldozatra szánt foglyokra tegyenek szert. Különböző ünnepeken az isteneknek áldozták fel őket. Az áldozó pap felmetszette az áldozat mellkasát és a még eleven embernek dobogó, lüktető szívét kiszakította és a nap felé emelte. Az áldozat holttestét gyakran lenyúzták, a lenyúzott bőrt valaki magára öltötte és előírt tevékenységeket hajtva végre, heteken át hordta. De nemcsak foglyokat, hanem saját hazájukbelit is, még gyermekeket is feláldoztak, sőt egyes részeiket ünnepélyes és bő lakoma keretében meg is ették. Évenként ezreket, tízezreket áldoztak fel. Az áldozatok fejeit halmokba gyűjtik. Ezek közül az egyikben mint H. Kühn említi[4], százharmincötezer koponyát számoltak meg. Az azték kultúrközösség mint egy dühöngő őrült marcangolta a környező népeket és falta fel saját fiait. Pedig az aztékok nem voltak „rossz” emberek. Bűnöket, törvénytelenséget ritkán követtek el. De folytonos gyilkosságra, emberáldozatokra, emberevésre, vérivásra űzte-hajtotta őket szörnyű eszméiknek kérlelhetetlen szuggesztiója.

Az előbbiekben a túlzottan individualisztikus és túlzottan univerzálisztikus állapotú kultúrákat őrült kultúráknak neveztük, ez által szembeállítva őket az egészséges kultúrákkal. Az „őrült” jelző használatára az jogosít fel bennünket, hogy a kultúráknál hasonló értelemben beszélhetünk őrültségről, mint az egyes embereknél. Az emberi lélek két sajátos megbetegedésének, a lelki egység szétesésének és a lélek elgépiesedésének — (mindkétfajta lelki betegség az u. n. „schizofreniás” lelkibetegségek csoportjába tartozik) a kultúrák széteséséhez és elgépiesedéséhez való hasonlatossága nem pusztán véletlenség, hanem e betegségek lényegének hasonlóságán alapul. Az elvtelenség, a szellemi szétesés, — mint erre Pauler rámutatott — az embernél és a kultúránál is analóg betegségi tünetekkel jár együtt[5]. Viszont a szellemi rugalmasság elvesztése, a túl sok elv és elgépiesedés esetében szintén beteg úgy az ember, mint a kultúra. Joggal nevezhetjük tehát az ilyen kultúrákat beteg, vagy éppen őrült kultúráknak.

A beteg és a még egészséges kultúrállapotokat nem választja el éles határvonal egymástól. Ahogy bizonyos szellemi betegségek jellegzetes vonásai az egyes normális embereknél is megtalálhatók enyhébb mértékben, úgy az egészséges kultúrállapotokon is felismerhetők vagy az egyik, vagy a másik fajta kultúrbetegségek jellegzetes vonásai, csak kevésbé hangsúlyozottan. Ezért az egészséges kultúrák szempontjából is megkülönböztethető kétféle jellegzetes kultúrállapot. Az individualisztikus és az univerzálisztikus, amelyeknek egymással ellentétes tulajdonságaik vannak.

A beteg kultúrállapotok esetében felismert jellegzetes vonások alapján fogjuk jellemezni a minden individualisztikus kultúránál és a minden univerzalisztikus kultúrállapotban többé vagy kevésbé jellegzetesen fellépő, egymással ellentétes sajátosságokat. Ezáltal tanulmányozhatók azután a két szélső eset, a túlzottan individualisztikus és a túlzottan univerzalisztikus kultúrák között levő fokozatos átmenetek és a középállapot is.

[1] Alexandriában is hasonlóképpen változott meg a tudomány a görög kultúra alkonyán.
[2] A primitív elnevezés helytelen, mert tudjuk, hogy a legelső festészeti alkotások az ősember barlangfestményei gyakran csodálatosan természethűek s a civilizált népek, pl. a busman négerek is pompás természethű festményeket készítenek.
[3] Hamvas Béla: Inka kövek.

Rend vagy Káosz? II. rész

Tanulmányok

A kultúra individualisztikus és univerzalisztikus sajátosságaiÍrta: Bácskay Bencsik Béla

Az eddigiekben a beteg kultúrák példáján jellemeztük vázlatosan a kultúra individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus jelenségeit. Most ezeket az egészséges állapotok esetében is részletesebben megvizsgáljuk. A kultúra sajátos szellemisége a kultúrmegnyilvánulásokban ismerhető meg. Ilyenek a politikai rend, a gazdasági rend, a művészet, a tudomány, a filozófia, az erkölcs stb.

Minden kultúrmegnyilvánulásnak két ellentétes ideális szélső változatát különböztethetjük meg. Az egyik változat az individualisztikus, a másik az univerzalisztikus kultúrmegnyilvánulás. Közöttük az átmenetek sorozata és a középállapot foglal helyet. Valamely kultúra egyik megnyilvánulásának szélső jellege nem jelenti azt, hogy a kultúrának egy másik megnyilvánulása ne lehetne ellentétes jellegű. Kétségtelen ugyan, hogy minden kultúra összefüggő egység. Ez nem zárja ki azonban azt, hogy bizonyos változási folyamat a kultúra egyik ágában előrehaladottabb, a másik ágában elmaradottabb állapotban van. A kultúra is olyan, mint valamely szervezet, melynek átalakulása gyakran először egyik részében indul meg s csak idővel terjed át a többi részekre, sőt lehetnek olyan részek is, amelyeket az átalakulási folyamat érintetlenül hagy. A kultúrák életében gyakran előfordul pl., hogy a szellemi átalakulás megelőzi a politikait, vagy fordítva. Az is előfordulhat, hogy a gyökeres átalakulás ellenére atavisztikus maradékként megmaradnak olyan kultúrmegnyilvánulások, szokások, törvények, meggyőződések, amelyek egy régebbi ellentétes jellegű kultúrkorszakból valók. Pl. Angliában és máshol is, máig is fennmaradtak bizonyos középkori szokások és törvények.

Az a tény, hogy valamely túlnyomó mértékben individualisztikus kultúrának univerzalisztikus megnyilvánulásai is lehetnek és fordítva, azt mutatják, hogy a kultúra jelenségeit nem lehet egymástól élesen elválasztott osztályokba skatulyázni. S mint ahogyan a természettudományi vizsgálatoknál is félrevezetőnek és önkényesnek bizonyult a fizikai és kémiai jelenségeknek mesterkélt, önkényes osztályokba való skatulyázása, úgy a kultúra jelenségeinek a vizsgálatánál sem a merev skatulyázás a célravezető út, hanem a funkcionális, függésszerű viszonyok keresése. Nem helyes az átmenetektől való eltekintés vagy éppen azok megtagadása a jellegzetes osztályok elkülönítése céljából, mert éppen az átmenetek, a változások törvényszerűségeinek tanulmányozása és a merev osztályozások elkerülése vezet a dolgok megismeréséhez. Ennek megfelelően az „individualisztikus” és „univerzalisztikus” jelzőkön nem egymástól élesen elválasztott osztályokat értünk, hanem ezek egy folytonos átmeneteket tartalmazó sorozatnak elejéhez, illetőleg a végéhez közelebb álló fokozatokat jelentenek.

A kultúrélet törvényszerűségének leírása céljából nem osztályokat, hanem szélső ideális eseteket, individualisztikus és univerzalisztikus kultúra típusokat veszünk fel6, amelyeket a kultúra bizonyos állapota többé-kevésbé megközelít7. Nemcsak a kultúra valamely állapotának, hanem azonfelül az egyes kultúrágak állapotának is megfelelnek ilyen ellentétes ideális esetek, hiszen a kultúra tárgyilag éppen a kultúrágakban nyilvánul meg. Az egyes történeti kultúrák kultúrmegnyilvánulásaiknak tipikus, vagy kevésbé tipikus jellege alapján tanulmányozhatók. Fontos tehát annak a megvizsgálása, hogy az egyes kultúrmegnyilvánulások jellegei milyen törvényszerű összefüggésben vannak egymással, pl. a világnézet univerzalisztikus volta hogyan függ össze a kultúra politikai, vagy gazdasági rendjének jellegével. Csak az ilyen törvényszerűségek megismerése alapján juthatunk el a kultúra változásainak, a kultúra életének megértéséhez.

Azonban a kultúra életének megértéséhez nemcsak az egyes kultúrágak s jellegük egymás közötti összefüggenének tanulmányozása, hanem a kultúra által képviselt látásmód, a kultúrjelenségek és jellegük, valamint a kultúrát hordozó és alkotó néprétegek összefüggésének tanulmányozása is szükséges. Ugyanazon kultúrközösségen belül az egyes néprétegek kultúrája mennyiségileg, minőségileg és a korszerűség szempontjából is különbözhet. Vannak néprétegek, amelyek kultúrája korszerű — ezek kultúráját szoktuk tulajdonképpen az illető kor kultúrájának nevezni —, de vannak olyanok is, amelyeké korszerűtlen. (Városi és falusi kultúra.)

Valamely korban az olyan kultúrmegnyilvánulás korszerű, amelyik az illető kor többi újszerű tevékenységének és alkotásának szellemével harmonikus. A kor kultúrájára éppen olyan jellemző az, ami benne korszerű, mint az, ami korszerűtlen, vagy elavult. Azonban változásának irányát mindig a korszerű alkotások szabják meg és azok az egyének viszik előre (vagy hátra), helyesebben azok változtatják meg a kultúrát, akik ezeket megalkotják, illetőleg akik magukévá teszik, elfogadják a korszerű kultúrát. Előfordulhat, hogy csak egy vékony néprétegnek a gondolkodása korszerű. Máskor pedig az egész közösséget át- meg áthatják a korszerű eszmék. A közösségnek az a rétege a kulturális vezetőréteg, amely a korszerű alkotások megalkotója vagy híve, elfogadója. Ez a réteg nem mindig azonos a politikai vezetők rétegével. A kulturális vezetőréteg egyénei gyakran tartoznak ugyanabba a társadalmi osztályba, amelyet éppen azért az illető kor kulturálisan domináló társadalmi osztályának nevezhetünk. A kulturálisan domináló réteg néha a papi rend, néha a nemesek, néha a polgárság vagy más társadalmi osztályok.

Valamely kultúrkorszak individualisztikus vagy univerzalisztikus voltának megbírálásánál a kultúrának minden jelenségét tekintetbe kell vennünk. Azt is, ami benne korszerű és azt is, ami korszerűtlen. A kultúrának lehetnek egymással ellentétes megnyilvánulásai. Mindazok a megnyilvánulások azonban, amelyek az illető korban korszerűek, ugyanazt a szellemi arcot mutatják. Ha egy kultúrkör, vagy kultúrállapot csak megközelítő — kisebb vagy nagyobb — mértékben mondható is individualisztikusnak vagy univerzalisztikusnak, a korszerű alkotás változásának iránya (illetőleg az alkotások korszerűsége változásának az iránya) túlnyomóan vagy az egyik, vagy a másik jellemvonásait hordja. Ez alól egyedül a kultúra válságpontjai kivételek. Itt a tendencia az egyik változási irányból a másik változási irányba lép át. Joggal beszélhetünk tehát a korszerű gondolkodásmód, látásmód megnyilvánulásainak hasonló jellegéről. A kultúrának korszerű megnyilvánulásai ugyanazt a látásmódot, szellemiséget tükrözik vissza,

A kultúra valamely korára jellemző sajátos látásmód (értelmezési mód) az, aminek alapján a kultúra valamely korának összes kultúrmegnyilvánulásai megérthetők. A látásmód azonban nem ismerhető fel közvetlenül, hanem éppen a kultúrmegnyilvánulásokból következtethetünk rá. Induktív úton kell eljárni tehát; az alkotásokban és a cselekvési módban kell felismernünk a bennük megnyilatkozó látásmódot. A már megismert látásmód teszi aztán lehetővé az egyes cselekmények és alkotások helyes megvilágítását. Ezért először az ellentétes cselekvési módok és ellentétes jellegű alkotások szempontjából vizsgáljuk a kultúrát és csak azután térünk rá az előbbiek gyökerét alkotó szembenálló látásmódok (értelmezési módok) elemzésére.

Az individualisztikus és az univerzalisztikus beállítottság megnyilvánulhat a cselekvések módjában és a műalkotások jellegében. A cselekvések módját és szabályait az illető korszak politikai, gazdasági és erkölcsi rendje stb. határozzák meg, az alkotások jellege pedig az illető korszak tudományában, művészetében, filozófiájában stb. nyilvánul meg.

6 Ilyen típusok pl. a fizikában a tökéletesen rugalmas és tökéletesen merev test fogalmai.
7 A típus fogalma tudományosabb az osztály fogalmánál, mert az utóbbi kizárja az átmeneteket. Egy osztályba valami vagy beletartozik, vagy nem. Ellenben a típus-fogalom éppen a világban valóban létező átmenetek és az ideális szélső esetek tanulmányozását teszik lehetővé.

Rend vagy Káosz? III. rész

Tanulmányok

A kultúra mint cselekvésÍrta: Bácskay Bencsik Béla

A politikai rend

A) Az individualisztikus politikai rend

Politikai szempontból individualisztikus az olyan közösség, amelyben az egyeseket összetartó és elkülönítő társadalmi erők egyensúlya kisebb kitérések esetében önmagától helyreáll. Az egyesek a mindenkire egyformán érvényes vagy lényeges különbséget nem tevő törvények által biztosított feltételek mellett versenyeznek és küzdenek a hatalomért, megélhetésért, érvényesülésért. Elvben mindenki korlátlanul érvényesülhet. Az egyes ember célja éppen az érvényesülés, anyagi és szellemi javak elérése. Mindenki annyira szabad, amennyire a többiek hasonló szabadsága azt megengedi. Az államnak csak az a célja, hogy az egyesek érdekeit szolgálja.
Az állam politikai formája lehet olyan, hogy egy felső réteg uralkodik, amely azonban nincsen élesen elválasztva a többi állampolgároktól, hanem nagy cselekedetek vagy tehetség lehetővé teszik a felső réteghez való felemelkedést. Az individualisztikus állam lazább formája a demokrácia, amelynél az egész nép részt vesz az uralkodásban, közvetlenül vagy követek, képviselők által (népképviseleti rendszer). Fontos kérdésekben népszavazással döntenek. Ha az egyik párt túlságos hatalomra tesz szert, akkor más pártok igyekeznek ezt a hatalmat korlátozni, míg végül kiegyenlítődés következik be.

Individualisztikusnak tekinthető annak a látszatra univerzalisztikus társadalomnak a politikai rendje is, amelynél a kultúraalkotó és egyúttal vezető osztály élesen elválik ugyan más társadalmi rétegektől, de a kultúraalkotó osztályon belül individualisztikus egyensúly és a fentebb jellemzett individualisztikus rendmódok valamelyike áll fenn. Valamely kultúrához tartozó kultúrközösségnek ugyanis magától értetődőleg csak a kultúrát alkotó és az azt átvevő egyének lehetnek a tagjai. Ugyanazon kultúrközösség társadalmi rétegeinek kultúrája között csak fáziskülönbség lehet. Amely társadalmi rétegnek más, idegen kultúrája van, az nyilván nem tartozik az illető kultúra közösségéhez. Az ilyen társadalmi réteg a kultúrközösség más társadalmi rétegeivel nem alkot egy egyetlen kultúrközösséget, hanem csupán együtt él velük. Így pl. a görögök kultúrközösségéhez a leigázott helóták tömegei, sem a rómaiak kultúrközösségéhez a leigázott rabszolgák tömegei és az idegen kultúrájú, nem asszimilálódó népek nem tartoztak hozzá.

B) Az univerzalisztikus politikai rend

Politikai szempontból univerzalisztikus az olyan közösség, amelyben az egyeseket és a társadalmi rétegeket összetartó és elkülönítő erők egyensúlya változatlan. A társadalmi osztályok, foglalkozási ágak tervszerű rendben vannak egymás mellé és egymás alá rendelve. Az egyénnek a közösségben, az államéletben való politikai szerepét az szabja meg, hogy milyen társadalmi osztályhoz, foglalkozási ághoz tartozik (korporációs rendszer). A közösségi élet a magánélettel szemben erősen hangsúlyozott. Az élet főcélja a közösségnek, illetőleg a közösség eszméinek szolgálata. Az alárendelt foglalkozású, társadalmi osztályú egyének sok vagy legtöbb tevékenysége tervszerűen elő van írva de a fölérendelt társadalmi osztályok egyéneinek tevékenységeit is nagymértékben meghatározzák a világnézet eszméi és a hagyományok.

A gazdasági rend

A) Az individualisztikus gazdasági rend

Az individualisztikus gazdasági rendnél szabad a földmívelés, az ipar és a kereskedelem, az egész gazdasági életben szabad verseny uralkodik. A földmívelés esetében pl. nincsen, vagy csak tág határok között van megkötve, hogy kinek és mennyi birtoka lehet. A föld árú, szabad adás-vétel tárgya. Nincsen tervszerű termelés, nincsen, vagy csak tág határok között van meghatározva, hogy melyik földterületet mivel kell bevetni és hogyan kell megművelni. Az egyes birtokosok között a termelés és az eladás tekintetében szabadverseny uralkodik.
Az ipar és a kereskedelem sincs, vagy csak kis mértékben van társadalmi hovatartozáshoz, képesítéshez kötve. Kötetlen a termelés, a fogyasztás, a tőkebefektetés és a nyereség, a kínálat és a kereslet és ezek automatikus egyensúlyban vannak egymással. A gazdasági életben gyakran fordulnak elő válságok, ingadozások, de az egyensúly, kis ingadozások esetében, idővel magától helyreáll. A gyengélkedő gazdasági élet beavatkozás nélkül magától meggyógyul. Nagy kilengések esetében azonban az egyensúly nem áll helyre többé és individualisztikus módszerekkel nem állítható vissza. Nagyobbmérvű állami beavatkozásra az univerzalizmus irányába való eltolódásra van szükség, különben a gazdasági élet teljesen felbomlik.

B) Az univerzalisztikus gazdasági rend.

Kötött a földművelés, az ipar és a kereskedelem. A birtok eladhatatlan, az egész közösség közös tulajdona, vagy pedig generációkon keresztül ugyanazon család, vagy törzs földje. A föld Haza és Otthon, nem adás-vétel tárgya. A termelés előre meghatározott módon, tervszerűen történik. Az ipar és a kereskedelemi társadalmi hovatartozósághoz, mestervizsgához, képesítéshez van kötve, nincsen szabadverseny, hanem céhrendszer és monopóliumok. Termelés és fogyasztás, tőkebefektetés és nyereség, kínálat és kereslet szabályozottak, tervszerűen meghatározott, szilárd egyensúlyban vannak egymással. A gazdasági élet ilymódon meg van óva az ingadozásoktól. Azonban — ha előrelátható módon — mégis válság keletkezik, akkor a gazdiasági élet nem gyógyul meg magától, az egyensúly nem áll önként helyre, hanem új törvények által kell a gazdasági életet újból szabályozni.

Az erkölcs

A) Az individualisztikus morál.

Nem normákon, hanem az individualisztikus beállítottságnak megfelelően az egyéni lelkiismereten alapszik. Valaki akkor követ el bűnt, ha lelkiismerete ellenére cselekszik. Ennek megfelelően az individualisztikus erkölcsösség nem egyféle, hanem az egyéni különbözőségnek megfelelően más és más. Az ilyen erkölcsösség próbatétel esetén gyakran ingadozó és megbízhatatlan. Azonban mások bűneivel szemben is türelmes és megértő. A büntetés célja az ilyen erkölcsösség szerint részben a sértett ellen elkövetett cselekmény, megtorlása, részben pedig a bűnös érdekét szolgáló megjavítás. A túlzottan individualisztikus és humanisztikus felfogásnak megfelelő börtön: erkölcsi szanatórium.

B) Az univerzalisztikus morál:

Ez a közösség világnézetének megfelelő bizonyos szabályok szerint igazodó kötelességmorál. Erkölcstelen az, aki, bár akaratlanul is, a világnézet tételei, az erkölcsi szabályok ellen vét, aki a kötelességét nem teljesíti. Az univerzalisztikus erkölcs keménységre, önmegtagadásra, és megbízhatóságra nevel, magunkkal és másokkal szemben erkölcsi kérlelhetetlenségre, sőt sokszor kegyetlenségre is, mert nem az egyesek sorsával és érdekével törődik, hanem a közösség érdekeivel és az eszmék szolgálatával. A közösség vagy a világnézet érdeke pedig néha megkívánja az ártatlanok bűnhődését is. Az ilyen erkölcsi felfogás szerint a világnézet tételeivel ütköző cselekedet szándéktalan elkövetése is bűn. Nem mentség a jó szándék.8
Egy középkori mondás szerint: „A pokolba vezető út jószándékokkal van kikövezve.” Az univerzalisztikus közösségben e morális felfogásnak megfelelően a kisebb bűntettek is kemény, gyakran kegyetlen büntetésben részesülnek.

A büntetés célja a világnézet törvényei ellen elkövetett bűn megtorlása és a másokat hasonló bűn elkövetésétől visszatartó elrettentés. A túlzottan univerzalisztikus és fanatikus felfogásnak megfelelő börtön: kínok háza.

8 A görög sorstragédiákban, amelyek a drámai hős cselekedeteit egy régebbi univerzalisztikus erkölcs szerint mérlegelik — bűnhődnie kellett a hősnek akkor is ha szándéka ellenére vétett a normák ellen.

Rend vagy Káosz? IV. rész

Tanulmányok

A kultúra mint műalkotásÍrta: Bácskay Bencsik Béla

Művészet

A. Az individualisztikus művészet

Az individualisztikus művészet az embernek mint egyénnek, elsősorban mint magánembernek az érdeklődését szolgálja. Feladata a szórakoztatás, az intellektuális és érzelmi energiák kiélése, és szublimálása, azaz alacsonyabbrendű energiáknak magasabbrendű tevékenységekben (testi, szellemi munka) való levezetése.9

Vonatkozhatik az énre, a vele szemben álló, rendszerint reális tárgyra (pl. egy másik énre), valamint ezek konkrét viszonyára. Ennek megfelelően, ha az Énnel szemben álló tárgyat úgy ábrázolja, amilyen az önmagában, akkor természethű, realisztikus, ha azt fejezi ki, hogyan jelenik meg az Én érzékeinek, érzelmeinek tükrében, akkor impresszionisztikus, szentimentális, ha pedig az Én és a tárgy viszonyának, egymásra való hatásának szemszögéből nézi, akkor relativisztikus (kubizmus, futurizmus stb.), ismeretelméleti jellegű. Az individualisztikus művészet mindig új tárgyakat, új kifejezési formákat keres, tehát extenzív.

Az individualisztikus beállítottságú művész részben önmagáért a művészetért és kedvtelésből, részben pedig egyéni érvényesüléséért alkot. Ezért az individualisztikus művészet a művész érvényesülését, hírnevét is szolgálja. A művész nevével jelzi a művet. A művészi alkotás tárgyának természete szerint gyakorlati célokat is szolgálhat (iparművészet, építőművészet).

Az individualisztikus művészet kifejezési módjai — eltekintve az individualisztikus beállítottsággal együtt járó meghatározottságtól — szabad, illetőleg tág keretek között mozoghat.
Az individualizálódás folyamata a művészetben együtt jár a művészi konvenciók alól való felszabadulással. Az individualisztikus képzőművészetre és irodalomra azoknak realisztikus és impresszionisztikus korszakában jellemző, hogy az éppen adottat, a konkrét dolgot ragadja meg és fejezi ki úgy, ahogy az egy pillanatban számunkra adva van s az elvont dolgokat is konkretizálja. A pillanatnyi által fejezi ki a nem pillanatnyi dolgokat is, „a száguldó idő nyomában” halad. A pillanatok sorozatában, vagy egy kiragadott pillanatban ábrázolja az eseményeket. A tér szempontjából az individualisztikus ábrázolási mód realisztikus és impresszionisztikus korszakában éppen, mert a pillanatnyilag látott helyzetet híven rögzíti le: perspektivisztikus. A hű távlati ábrázolás csak az „itt és most” ábrázolásánál lehetséges. A dolgok távlati képe minden pillanatban más és más, csak a pillanatnyi megragadása és ábrázolása által kifejezett, konkretizált dolgoknak lehet helyes a távlati elrendezése.

Azonban az ilyen, a tárgyhoz vagy a tárgy, élményéhez, látási képéhez igazodó ábrázolási mód az individualisztikus művészetnek nem minden korszakában szükségszerű. A tárgyaknak minden egyén számára érthető kifejezési módja csak az olyan individualisztikus korszakokban van meg, amelyekben még vannak közös mértékek. A közös mérték lehet a minden egyén számára egyforma külső valóság, a dolgok mértéke a tárgy a maga reális valóságában. Ebben az esetben a művészet túlnyomóan realisztikus, naturalisztikus. Egy más korban a dolgok mértéke nem a tárgy, hanem „az Ember”, a dolgoknak mindenkinél többé-kevésbé hasonló érzékelése, megragadása. A külső helyett a belső világ; a reális dolgok helyett „az Ember” válik a dolgok tengelyévé. Ilyenkor az ábrázolási mód nem azt fejezi ki, hogy a tárgy mi önmagában, hanem azt a mindenkinél többé-kevésbé hasonló módot, ahogy az ember a dolgokat látja. Az ilyen ábrázolási mód a dolgokról való benyomásokat, impressziókat ábrázolja, azaz impresszionisztikus. Azonban az individualisztikus művészet egy más későbbi korában teljesen relativisztikussá válhat, amelynél már sem a tárgy, sem „az Ember” nem abszolút, nem értékmérő többé. Mindkettő esetlegessé válik, a kettő viszonya az egyetlen alap, ami által az alkotások még többek számára értelmezhetők. A tárgyat önön mértékének tekintő objektivisztikus és „az Embert”, az általános emberit mértéknek tekintő humanisztikus értékelési mód helyébe a szubjektivisztikus értékelés lép. A művész a dolgokat saját egyéni értékelése, reagálási módja szerint ábrázolja — s gyakran egyáltalában nincs még egy egyén, aki alkotásait hasonló módon értelmezné. Végül az egyéni én egyéni értékelési módja is ingadozóvá válik. Életének más-más szakában másképpen látja, értékeli a dolgokat s régebbi alkotásait maga sem érti meg többé. Nincsen már semmi közös, nincsen már semmi állandó mérték. Az alkotások értékelése lehetetlenné válik; a kultúra felbomlóban van.

B. Az univerzalisztikus művészet.

Az univerzalisztikus művészet feladata a világnézet eszméinek kifejezése, eszmei alakjainak, a közösségi élet mozzanatainak s a közösségi élettel kapcsolatos közérdekű dolgoknak ábrázolása.
Az univerzalisztikus alkotás és műélvezet nem az energiák levezetése, kiélése, hanem fordítva, gyakran energiaforrás, lelki hajtóerő.
Nem önmagjáért való l’art pour l’art művészet, nem is az egyén érdekeit, érvényesülését, hanem az eszmék szuggerálását szolgálja.
Lehet spontán, ha pl. az eszméket és a közösségi élet egyes mozzanatait naiv módon ábrázolja, lehet dialektikus, ha az eszmék és ellentétes eszmék küzdelmét ábrázolja, és lehet konstruktív, ha az eszmék és a közösségi élettel kapcsolatos dolgok és mozzanatok tudatosított, szerves összefüggéseit, egymásra való vonatkozásait fejezi ki. A dialektikus és a konstruktív; művészet gyakran propagandisztikus, célzatos.

Az univerzalisztikus művészet éppen mert nem az egyén érvényesülését szolgálja, hanem az eszméket — személytelen. Az alkotó a háttérben marad, neve legtöbbször elvész az ismeretlenség homályában.
Az univerzalisztikus művészet általában nem a közvetlenül adottat, hanem az elvontat, a tipikusat fejezi ki, azt, ami egyetemes, univerzális. Ha ritkán konkrét dologra irányul is, azt is egyetemesíti, elvont módon ábrázolja. Alkotásainak tárgyai általában nem konkrét dolgok, vagy egyes privát személyek és azok magánélete, hanem, az eszmék, eszmei alakok s az, eszméket képviselő személyek s a közösségi élet mozzanatai. A konkrét dolgokat csak mint az eszmei tárgyak kifejezőit ábrázolja, csak eszmei vonatkozásban fejezi ki.
Az univerzalisztikus művészet kifejezési, ábrázolási módja ünnepélyes, komoly, konvencionális, hagyományos, gyakran pedig éppen pontosan előírt. Az univerzalisztikus képzőművészetre jellemző, hogy nem az éppen adottat, nem a pillanatnyit, nem is a pillanatok folytonos sorát ragadja meg, hanem az időtlen mozzanatokat. Nem „a száguldó idő nyomát követi”, hanem az eszmék időfeletti, plátói világát írja le s a dolgok örökérvényű mozzanatait. Kifejezési módja ezért eszményesítő, tipizáló, stilizáló, geometrikus, vagy éppen jelszerű. Az univerzalisztikus festészetben legtöbbször nem a konkrét pillanatnyi helyzet, hanem a tipikus mozzanatok ábrázolása a cél, s ezért — az „itt és most” kifejezéséhez szükséges távlati ábrázolás kezdetleges vagy hiányzó. Az univerzalisztikus művészet nem új tárgyakat és kifejezési formákat keres, hanem a hagyományos tárgyak és kifejezési formák ábrázolása, elmélyítése10, belső gazdagítása a célja, tehát intenzív jellegű.

A jellegzetesen univerzalisztikus alkotások, amelyek tipizálok, elvontak vagy éppen jelszernek, a dolgok mélyére nem látónak szemében a tehetség hiányát, kis mértékét vagy az ábrázolási mód fejletlenségét — primitivitását — mutatják. Pedig az ilyen alkotások nem a „fejlődésnek” alacsonyabb foka, vagy alkotójuknak csekély tehetsége miatt ilyenek, hanem azért, mert alkotójuk mást akart elérni; nem a dolgok hű ábrázolását, hanem az általános, minden hasonló dolognál egyforma sajátosságok kifejezését.
Ezért tipizáló, elvont vagy jelszerű az ilyen ábrázolási mód. Ezt aligha lehet primitívnek nevezni a természetutánzó, realisztikus, vagy impresszionisztikus ábrázolással szemben, mert hiszen tudjuk, hogy éppen a „legprimitívebb”, legelső emberi kultúrkör, a paleolit kor alkotásai, az ősember alkotásai, barlangfestményei természetutánzók voltak s van közöttük sok alkotás, amely az individualisztikus értékelés szempontjából hű tárgylátás s gyakran impresszionisztikus ábrázolása miatt tökéletes. S mégis a paleolit kor után következő neolit kornak az általánosra, a tipikusra irányuló elvont, jelszerű ábrázolási módja nem tekinthető kulturális szempontból primitívebbnek az előbbinél, csupán más célúnak, mert hiszen ennek a látási, ábrázolási módnak köszönhetjük az egyik legfontosabb kulturális tényezőnek: az írásnak a feltalálását. Tudjuk, az írás a természeti tárgyak tipizáló, majd jelszerű ábrázolásával kezdődik. A dolgoknak általános vonásai iránt való univerzalisztikus érdeklődés nélkül aligha alakulhatott volna ki. Mint ahogy a megelőző individualisztikus látásmódú, életmódú, naturalisztikus művészetit paleolit korban az írás még nem is alakult ki.
Azonban az univerzalisztikus látásmódú ember számára, valamely konvencionális ábra vagy jel nemcsak a dolgok általános vonásainak lerögzítését jelenti, hanem gyakran szimbólum is. A jel nemcsak jelöli a hozzá hasonló vagy általa jelentett dolgokat, hanem képviseli is azokat, a jel nemcsak jel, hanem dolog is és sűrítve benne vannak mindazok a dolgok, amelyeket jelent. Ezért a jellel való cselekedet az általa jelentett dolgokkal való cselekedetnek is számit, a jelzett dolgokkal való ténykedést szimbolizálja vagy helyettesíti.
Ilyen értelme van a természeti népeknél a fétiseknek, ilyen értelme volt a pythagoreusoknál a számoknak, és ilyen értelme van a keresztény hívő előtt a kereszt jelének.

Túlzottan univerzalisztlkus, megmerevedett kultúrájú korokban a művészeti alkotások legnagyobb része elvont, jelszerű, pontosan előírt formájú. Az alkotásból hiányzik csaknem minden egyéni vonás. A művésznek ragaszkodnia kell az előírásokhoz, a tradíciókhoz, semmit sem tehet hozzá a műhöz önmagából. A művészi alkotás azonban mindig egyéni sajátosságokkal rendelkező valami. Az a kor, amely változatlanul mindig ugyanazt hozza létre, nem alkot, csak ismétel. Az ilyen korban megszűnik a művészet tevékeny élete. Nem pusztul el, de mert megszűnik minden egyéni mérték, értékelés, ami újat, mást hozhatna létre, a művészet nem változik többé, megdermed.

A tudomány

A. Az individualisztikus tudomány.

Az individualisztikus és univerzalisztikus tudomány hasonló viszonyban vannak egymással, mint a megfelelő művészetek.Az individualisztikus tudomány a rokon látásmódú művészethez hasonlóan lehet realisztikus, ha a tárgyat úgy akarja megragadni, amilyen az önmagában, lehet szenzualisztikus, illetőleg jelenségtudomány, vagy pozitivisztikus tudomány, ha a tárgyat mint jelenséget vizsgálja, ahogy az az én érzékeinek tükrében megjelenik. Végül lehet relativisztikus tudomány, ha sem a tárgyat önmagában, sem a tárgyat mint az én számára megjelenő jelenséget nem tekinti kiinduló pontnak, hanem az én és a tárgy közötti viszony szemszögéből vizsgálja a dolgokat.
Az individualisztikus tudomány mindig újabb tárgyak megismerését, új elméletek felállítását célozza, tehátextensiv jellegű. Egyformán foglalkozik általános és konkrét dolgokkal, de az általános összefüggések kutatása és az elméletek végső céljának mégis a konkrét tényekre való alkalmazásukat látja.
Az individualisztikus tudomány a l’art pour l’art művészethez hasonlóan az igazságot elsősorban önmagáért keresi, részben pedig a tudomány művelőjének egyéni érvényesülését vagy az emberiség boldogulását szolgálja. Az ilyen tudomány demokratikus. A tudós bebizonyítja tételeit, azokat bárki számára érthető és magától értetődő tételekre vezeti vissza, tehát elvben mindenki számára megragadhatóvá teszi. Nem ismer el tekintélyt, csak a tények és érvek bizonyító erejét. Az individualisztikus tudomány, minél inkább individualisztikus valamely kor, annál inkább elválik a vallástól és függetleníti magát a közösség, világnézetének rendszerétől. A közösség érdekében való korlátozásokat nem ismer.
Túlzottan individualisztikus korok jellegzetes tünete, hogy nyilvánvalóan rombolóhatású feltevéseket, elméleteket és tényeket is nyilvánosságra hoznak és ezek mindinkább kikezdik azokat a konvenciókat, amelyeket a közösség léte feltételez. Pl. azáltal, hogy a mindenbe való kételkedést tanítják11 a közösséget összetartó eszméket (Nemzet, Haza) lekritizálják vagy a szexuális kérdéseket a nagy nyilvánosság előtt boncolgatják.

B. Az univerzalisztikus tudomány.

Az univerzalisztikus tudomány nem válik el élesen a kor világnézetének rendszerétől — nem önmagáért van, — hanem elsősorban azt szolgálja, annak van alárendelve. Nem annyira új tárgyak megismerését, új elméletek felállítását, mint inkább a régi tárgyak minél kimerítőbb megvitatását, a régi tanok minél nagyobb elmélyítését célozza, tehát intenzív jellegű. Foglalkozik általános és konkrét dolgokkal is, de a konkrét dolgok inkább csak annyiban érdeklik, amennyiben azokra az általános fogalmak és eszmék, a régi tanok alkalmazhatók. Elsősorban mégsem elméleti jellegű, hanem inkább gyakorlati példák gyűjteménye vagy szövegmagyarázat. Iskolatudomány, vagy egyes tudósoknak, papoknak és kiválasztott, beavatott tanítványaiknak a titka. Nem szabad és kötetlen, hanem kötött, nem a tárgyhoz, hanem a közösség eszméihez igazodik s gondosan kirekeszti mindazokat a tanokat, amelyek a közösség rendjére veszedelmesek lehetnek és a közösség világnézetével ellenkeznek. Valamely állítás igazságát nem annyira a tárgyi bizonyítékok és érvek, mint a világnézet tételeivel való megegyezés, a tekintélyekre való hivatkozás és azok véleményével való alátámasztás garantálja. Nem demokratikus, hanem arisztokratikus jellegű. A túlzottan univerzalisztikus korok sajátos tünete, hogy a tudomány megkötései annyira szigorúak lesznek, hogy ez végül is megállítja a tudomány fejlődését. Nem alkot többé, csak ismétel, pusztán iskolatudománnyá válik. Ilyenné vált pl. a kínai mandarinok tudománya. A meglévő tanokhoz nem szabad többé hozzányúlni, azokhoz hozzátenni, vagy azokból elvenni. A változtatás vagy a kételkedés kegyeletsértésnek, bűnnek vagy éppen eretnekségnek számít. Végül nem is gondol senki a hagyományos tudomány megváltoztatására, megvizsgálására. Egyszerűen kontrolálható téves tételeket évszázadokon át tanítanak anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna igazságukat kontrolálni. Ilyen volt pl. a középkorban a pók lábainak számára vonatkozó, Aristotelesnek tulajdonított téves állítás. Egyiptomban pedig a háromszög területének a kiszámítására vonatkozó téves szabály. Végül is hiába bizonyítaná valaki egy tantétel helytelenségét világos érvekkel vagy egyszerű tényekkel. A hívő az ellentétel világosságát bűnös hivalkodásának, meggyőző erejét hite próbatételének látná, a tényt szintén próbatételnek, az őt megkísértő, hitétől eltántorítani óhajtó démonok játékának vélné.

Filozófia, világnézet

A) Az individualisztikus filozófia.

Az individualisztikus filozófia szintén élesen elválik a vallástól. Nem egy kétségbevonhatatlan normarendszerhez igazodik, hanem vagy a tárgyakhoz, vagy az énhez, vagy a kettő viszonyához. Igaz az a gondolat, amely vagy a tárggyal, vagy az én gondolkodási formáival megegyezik, vagy pedig, amelynek értelme az én és a tárgy viszonya szempontjából tisztázva van, azaz, amely ismeretelméletileg megalapozott. A tárgyat vagy önmagában, vagy az én szemszögéből vagy a kettő viszonyának szemszögéből vizsgálja. Nem transzcendens (e fogalmat a transzcendens eszmékre vonatkoztatva)—, hanem realisztikus, vagy szenzualizmus, a jelenségek filozófiája, vagy relativisztikus. A realisztikus filozófiában, a tárgyak mértékei maguk a tárgyak, az immanens filozófiában a dolgok mértékei az érzéki adatok vagy „az Ember”, az általános, mindenkiben közös emberi. Végül a filozófia teljesen relativisztikussá, szubjektivisztikussá válhat. Sem a tárgyiasság, sem az általános emberinek való megfelelés nem közös mérték már. Nincsen közös mérték és csak egyéni, néha még őszinte, de magányos filozófiák, vagy tetszetős, divatos rendszerek vannak.
A túlzottan individualisztikus korban, a filozófiai gondolkodás meddővé válik és divatossá lesz a korábbi tanok, ősi intézmények és hagyományok kritikája és kigúnyolása, főleg irodalmi köntösben. A világnézet és a történelem nagy alakjairól, eseményeiről, intézményeiről és a jelen idealisztikusabb törekvéseiről terjedhetnek el hibáikat kiélező leleplezések, tréfás vagy nyílt rágalmazások, amelyek bomlasztó hatását az esetleges ellenbizonyítás már nem semlegesítheti. Nemcsak a mások kigúnyolása divatos, hanem a maró, keserű vagy léha öngúny is. Nincsen már hitele semminek. Mindent kikezdhet a cinizmus. A szellem pojácává válik s ezáltal önmaga gyilkosává lesz. A kultúra felbomlóban van.

B. Az univerzalisztikus filozófia.

Az univerzalisztikus filozófia nem válik el élesen a világnézettől, alá van rendelve, annak egyik ága, vagy éppen azonosul vele.
Valamely kultúra minden olyan kora, amelyben egy egyetemes világnézet a kultúra legtöbb megnyilvánulására rányomja a bélyegét, univerzalisztikus kor. — Az univerzalisztikus beállítottság nincs kötve egy sajátosvilágnézethez. Különböző kultúráknak tartalmilag különböző világnézetű (de ugyanazon koron belül egységes világnézetű) korai lehetségesek, amelyek mind ugyanolyan értelemben univerzalisztikusak. Az univerzalisztikus beállítottság önmagában még nem világnézet. Az individualisztikus és univerzalisztikus jelzők nem tartalmi mozzanatokat, nem bizonyos adott gondolatokat, adott cselekedeteket vagy alkotásokat jelentenek, hanem azt, hogy a gondolatok, cselekedetek és alkotások milyen mértékben eltérőek, egyéniek, vagy milyen mértékben hasonlóak, egységes, összefüggő jellegűek. Tehát, hogy valamely kor individualisztikus vagy univerzalisztikus-e, az csak e korban élő kultúrközösséghez tartozó egyének gondolatainak formájától, cselekedeteinek és alkotásainak eltérésétől és hasonlóságától függ, de független e gondolatok, cselekedetek, alkotások tartalmától, mibenlététől. A kor világnézete ezzel szemben bizonyos meghatározott tartalmú tételek, tanok rendszere.

Az univerzalisztikus kor filozófiájának, azaz világnézetének három módozatát különböztetjük meg: 1. a még túlnyomóan spontán világnézetet, 2. a vitatkozó, dialektikus módozatot és végül 3. a rendszeres,szisztematikusan felépített változatot.
Az univerzalisztikus beállítottságú ember számára a tárgyak értékmérői nem maguk a tárgyak, sem az általános emberi mozzanatok, hanem a világnézet eszméi. Valamely gondolat igazságát a tárggyal való megegyezés, de végső fokon a világnézet eszméinek való megfelelés, a világnézet tételeivel való harmonizálás dönti el.
Míg az individualisztikus korban a filozófusok mindig valami új elméletnek a kitalálására törekszenek, az univerzalisztikus korban nem új tanok kitalálása, hanem a meglévő világnézet kétségbevonhatatlan tanainak elmélyítése a cél.
Az individualisztikus filozófia atomisztikus jellegű abban az értelemben, hogy analitikus, azaz minden dolgot kiinduló dolgokra, pl. elemekre, közvetlenül adott élményekre (érzetekre), alaptételekre stb. igyekszik visszavezetni, vagy azokból levezetni. Ezzel szemben az univerzalisztikus filozófia organikus, a dolgokat nem elemi, kiinduló dolgokból igyekszik leszármaztatni vagy ilyenekre visszaszármaztatni, hanem a dolgokat az Egész, az eszmék, a világnézet szempontjából vizsgálja. Nem annyira a dolgoknak belső felépítettsége, összetettsége a problémája, inkább a világnézetben való helyük, szerepük.

Az univerzalisztikus kor filozófiája: a világnézet nemcsak tan, hanem életforma, életterv is, amely a cselekvésekre és az alkotásokra is rányomja a maga sajátos tartalmi vonásainak bélyegét.
Túlzottan univerzalisztikus korokban a közös világnézet mindinkább meghatározza a szellemi megnyilvánulásokat. A meghatározás megkötéssé, korlátozássá válik. A vélemények, a cselekedetek és alkotások mindinkább előírásosakká lesznek, az egyéniek pedig különcségeknek látszanak, megbotránkozásra adnak okot. De mivel minden alkotás valami újat, egyénit is jelent, az ilyen kor már nem alkot többé, csak ismétel.
A kultúra szelleme nem pusztul el, csak megbilincseli önmagát, mozdulatlanná válik.

9 Az individualisztikus művészet nemcsak a meglévő energiák, tehetségek kiélése, hanem a hiányzó energiákat, a meg nem tett cselekedeteket pótló helyettesítő cselekvés is lehet. Úgy a művész, mint a műélvező valamilyen cél eléréséhez gyengének, valamilyen tekintetben alacsonyabbrendűnek érezheti magát s az alkotáson keresztül képzeletében valósítja meg, éli át azt, amit a valóságban is átélni, megvalósítani szeretne, de nem tud.
10 Kínában ma is van oly művészeti irány, amelynek követői tudatosan lemondanak minden újításról s csak a régi mesterek festési stílusát utánozzák.
11 Giambattista Vico a zseniális történetbölcselő (1700 körül működött) írja, hogy a bomlást elősegítik a „filozófiák, amelyek szkepticizmusba esnek és a balga tudósokat az igazságban való kételkedésre tanítják.”

Rend vagy Káosz? V. rész

Tanulmányok

A kultúra mint látásmódÍrta: Bácskay Bencsik Béla

A kultúra mint láttuk sajátos gondolkodási módot, cselekvési módot és az illető kultúrára nézve jellegzetes alkotásokat jelent. Ezek közül az utóbbiak az elsőnek, a látásmódnak tárgyi megnyilvánulásai. A kultúra alapja, gyökere a látásmód, mert minden más kifejezés és kifejeződés.

A kultúra szempontjából kétféle typikus látásmód van. Az egyik az, amit éppen individualisztikus látásmódnaknevezünk, a másik pedig az univerzalisztikus látásmód. Az, hogy kétféle látásmód van, nem tévesztendő össze azzal az állítással, hogy két látásmód van. Az utóbbi szerint csak két kultúra volna lehetséges, pedig nagyon sok kultúrát ismerünk. A kétféle látásmód mindegyike a dolgoknak több különböző értelmezési módjával lehet kapcsolatos.

Ha meg akarjuk állapítani, hogy tulajdonképpen mit jelent az individualisztikus és mit az univerzalisztikus látásmód, ezt kétféle úton érhetjük el. Induktív elemzés által, ha az ismertetett individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus cselekvési és alkotási módból kielemezzük a bennük megnyilvánuló individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus látásmódot. De eljuthatunk e látásmódok lényegének megismeréséhez deduktív úton is, úgy hogy ismeretelméleti megfontolásokból indulunk ki és ismeretelméleti alapon keressük a lehetséges látásmódokat és megvizsgáljuk, hogy azok milyen összefüggésben vannak a kultúrával. Először az előbbi úton indultunk el, most a második utat követjük.

Hasonlóságlátás és különbözőséglátás

Ha a történész valamely történeti eseményt megismer, ez úgy lehetséges, hogy felismeri bizonyos adatoknakugyanarra az eseményre való vonatkozását és az eseményt adatai alapján megkülönbözteti más hasonló vagy egyidejű eseményektől. Hasonlóképpen a fizikus csak akkor ismerhet meg adatai alapján valamely fizikai folyamatot, ha tisztázza, hogy mely adatok vonatkoznak ugyanarra a folyamatra és melyek attól különbözőekre. A fizikai kísérlet célja éppen az, hogy valamely fizikai folyamatot elkülönítsünk más zavaró folyamatoktól és ezáltal lehetőleg ugyanarra a folyamatra vonatkozó adatokat nyerjünk. A tudományos megismerés tehát felteszi bizonyos adatok tárgyának azonosítását és annak más dolgoktól való megkülönböztetését. De a nem tudományos megismerés is és általában minden megismerés, akár közvetett adatokból, akár közvetlenekből, érzéki benyomásokból, látási, hallási, tapintási stb. képekből indulunk ki, felteszi az illető adatok, benyomások tárgyának azonosítását és e tárgynak más tárgyaktól való megkülönböztetését. A dolgok megismerésének tehát két alapvető pszichikai aktus, az azonosítás és a megkülönböztetés a feltétele. A dolgok észrevétele is ezeken az aktusokon alapul. Valamely dolgot azáltal veszünk észre, hogy azt más dolgoktól megkülönböztetjük és régebbi látási, hallási benyomásaink tárgyával azonosítjuk.

De nemcsak a megismerésnél és észrevételnél, hanem a cselekvésnél is fontos szerepe van ezeknek a lelki műveleteknek. Ahogy a megismerésnek tárgya, úgy a cselekvésnek célja van és ha arról döntünk, hogy milyen célt kövessünk, döntésünk az illető célnak más céloktól való megkülönböztetését teszi fel, a cél mellett való kitartás pedig az azonosítást. Az azonosítást teszi fel a tanulás, az élethez szükséges tevékenységek begyakorlása is.
Az alkotásokban is megnyilvánulnak az azonosítás és a megkülönböztetés pszichikai műveletei. Minden olyan alkotás, amely valamit valami hozzá hasonló által fejez ki, felteszi a hasonlóságlátást, az azonos vonások felismerését. A természethű képet a tárggyal vagy annak emlékképével való folytonos összehasonlítás által alkotjuk meg, a tipizáló kép pedig híven fejezi ki a jellegzetes vonásokat. Látjuk tehát, hogy a két alapvető lelki funkcióval, az azonosítással és megkülönböztetéssel szoros összefüggésben van a dolgok látásmódja, a cselekvési mód és az alkotás jellege.
Az azonosítás és a megkülönböztetés nem az egyedüli pszichikai aktusok, amelyek a dolgok megismerésénél szerepelnek. Ezeken kívül szerepelnek a megismerésnél még más fontos pszichikai műveletek is. Ilyen pl. ahozzárendelés. Ha valamely dolgot, pl. egy almát megismerünk, ahhoz bizonyos alakot, színeket, keménységet, simaságot, súlyérzést, ízt rendelünk hozzá. Az összefüggések megismerésénél, is bizonyos dolgok egymáshoz rendeltségét, összetartozását ismerjük fel. (Pl. hogy a nappalt éjszaka, az éjszakát nappal követi.) Az, hogy milyen dolgokat milyen módon rendelünk egymáshoz, határozza meg ismeretrendszerünk tartalmát és érdeklődésünk, cselekedeteink és alkotásaink konkrét irányát. A hozzárendelések lehetséges módjainak tanulmányozása alapján tanulmányozhatók a különböző konkrét pszichikai alkatok. A megismerő gondolkodó ember és általában bármely megismerő legáltalánosabb lelki alkati típusai azonban a megismerés két legalapvetőbb művelete, az azonosítás és a megkülönböztetés alapján határozhatók meg.

Ezeknek megfelelőlen a megismerőknek kétféle egymással ellentétes típusát különböztethetjük meg:

1. az olyan megismerő típusát, aki inkább a dolgok azonos vonásainak, a dolgok hasonlóságának a meglátására hajlik,
2. az olyan megismerő típusát, aki inkább a dolgok különbözőségének a meglátására hajlamos.

Úgy áll ugyanis a dolog, hogy az ember a hasonlóságok észrevételére és a különbözőségek észrevételére nem egyforma mértékben hajlamos. Vannak emberek, akik inkább a hasonlóságok észrevételére vannak beállítva, mások ellenben inkább a különbözőségek észrevételére. Sőt egy ember életében is vannak korszakok, amikor inkább az azonosságokat és más korszakok, amikor inkább a különbözőségeket veszi észre, illetőleg azok érdeklik. De nemcsak az egyes emberek, hanem az emberi közösségiek, illetőleg a kultúrák életében is vannak korszakok, amikor az emberek többsége a hasonlóságok felé fordul érdeklődésével és más korszakok, amelyekben a dolgok különbözősége érdekli az embereket. Ez a sajátos jelenség feljogosít bennünket arra, hogy a hasonlóságlátó és a különbözőséglátó lelki típusoknak megfelelően kétféle kultúrkorszakot különböztessünk meg: a hasonlóságlátásra és a különbözőséglátásra beállított korszakokat.

A hasonlóságlátó típus helyett célszerűbb azonosító típusról, a különbözőséglátó típus helyett pedig célszerű megkülönböztető típusról beszélnünk, mert a jelzőkbe bele van foglalva úgy a látásmód, mint az azzal kapcsolatos cselekvési mód és az alkotás módja.

Az azonosító beállítottság.

Az azonosító embertípus érdeklődése a dolgok hasonló vonásai felé irányul, az egyes dolgok alig vagy csak annyiban érdeklik, amennyiben más dolgokhoz hasonló vonások hordozói. Az egyes dolgot csak mint az összefüggő hasonlóságok hálózatában lévő láncszemet látja. Számára a világ nem egyes dolgok összessége, hanem összefüggő hasonlóságok hálózata. Az általános törvényszerűségek és osztályok neki a valóságok, az egyes konkrét dolgok ellenben csak tünemények. Cselekedeteit eszmék és általános erkölcsi elvek irányítják. Gyakran cselekszik előre meghatározott tervek szerint, vagy éppen előírt módon. Példaképei, eszményképei vannak. A társadalomban a rend és szervezettség után vágyik. Vagy könnyen beilleszkedő és mások vezetésére vágyik, vagy eszmék, elvek szerint vezeti a tömegeket. Gyakran jó szervező tehetség. A tömegre eszmék erejével hat. Alkotásaiban is a hasonlóságok, összefüggések kifejezésére vágyik. Eszményesít, stilizál, kitűnő formaérzéke van, de alkotásai gyakran doktrinerek, elvszerűek, merevek, célzatosak. Némelyik a legkülönbözőbb, vagy a legtávolabbi dolgok hasonló vonásait is meglátja, filozófiában és tudományban racionalista, idealista. Fő ereje a szintézis. Ha tehetsége cselekedetekre irányul, akkor nemes, áldozatos idealista cselekedetekre, de kivételt nem ismerő kezelhetetlenségre is képes.

A megkülönböztető beállítottság.

E típushoz tartozó egyén érdeklődése a dolgoknak azokat más dolgoktól megkülönböztető egyéni vonásai felé irányul. Az általános dolgok és összefüggések csak annyiban érdeklik, amennyiben az egyes konkrét dolgokra vonatkoznak. Számára a világ egyes konkrét dolgok összessége. Az általános összefüggéseket és osztályokat csupán fogalmaknak, nem valóban fennálló dolgoknak tartja. Szerinte pl. nincsen általános emberi, csak egyes emberek vannak. Cselekedeteit a pillanatnyi helyzet, érzelmei, ösztönei irányítják. Csak ritkán cselekszik tervszerűen, terveit az adott körülmények szerint változtathatja. Szabadság és kötetlenség után vágyik. Önálló, néha kitűnni vagy elkülönülni vágyó. Sokszor összeférhetetlen, kiélezi a különbözőségeket és eltéréseket. Hapolitikával foglalkozik, reálpolitikus, felismeri a pillanatnyi helyzet előnyeit. Nem eszmékkel, hanem egyéniségének súlyával hat a tömegre. Művészi alkotásainak fő ereje a finom különbözőségek felismerésében, létrehozásában és kiélezésében rejlik. Az eszmei dogokat is konkretizálja, kitűnően meglátja a dolgok egyéni vonásait. Atudományban és a filozófiában gyakorlati, naturalista, vagy szkeptikus. Fő ereje itt is a részletek felismerése és leírása. Ha tehetsége cselekedetekre irányul, akkor az adott helyzetben kitűnően megállja a helyét, de időt álló terveket nem készít. Ha alkotásokra irányul, akkor tetszetős, dinamikus, életes alkotásokat hoz létre, vagy új tényeket fedez fel a tudományban stb.

A hasonlóságra és a különbözőségre való beállítottság váltakozása.

Ha megkülönböztethetünk is egyéneket, akiknél inkább az azonosítás, a hasonlóságok észrevétele és a dolgoknak összefüggések hálózatába való beállítása dominál és olyanokat, akik inkább a dolgok megkülönböztetésére hajlanak, ez nem jelenti azt, hogy a két típust mindig áthághatatlan ellentétek választják el egymástól. Mindkét fajta ember másik világban él: a különbözőséglátó egyes konkrét dolgok tarka világában, az összefüggéslátó az összefüggő hasonlóságok hálózatának világában, a rend világában s nincs szemük vagy gyönge a látásuk a másik világ tárgyainak észrevétele számára. Mégis gyakran látjuk a kétféle típusú embert egymást kiegészítőén együttműködni, tudatosan társulni.
Nagy általánosságban a férfiak inkább összefüggéslátók, a nők inkább különbözőséglátók, a nőknek konkrét dolgokra irányuló megfigyelőképessége gyakran felülmúlja a férfiét.

Ugyanannak az egyénnek a látásmódja sem egyforma az illetőnek egész életén keresztül. Ha ki is mutatható, hogy inkább a megkülönböztetek, vagy inkább az összefüggéslátók közé tartozik, a két világ látásának élessége és ennek megfelelően cselekvési és alkotási módja életének más és más korszakaiban változik. A kis gyermeknek kezdetben csak a környezetből élesen elváló tárgyak, megrázott csörgő, vagy a fénylő ketyegő óra ragadják meg figyelmét. Később viszont inkább a hasonlóságokat veszi észre. Ugyanúgy nevez különböző hasonló dolgokat. Majd a hasonlóságokra és a különbözőségekre való beállítottság mintegy egyensúlyba jut egészen a pubertás koráig. Ekkor az ifjú gyakran lelki válságon megy keresztül. Izoláltnak, társtalannak érzi magát, úgy érzi, egyedül van, senki sem érti meg. Később ez az izoláltságérzés enyhül, de még mindig a dolgok különbözőségeit, eltéréseit, a meglévő rend hibáit látja, kritikai beállítottságú. De ezután gyakran ismét a hasonlóságok felé fordul érdeklődése. Új eszmékért, rendszerekért lelkesedik, gyakran kritikátlanul, csak éppen a régit nézi éles kritikai szemmel. A férfikorban megint mindkét világ tényező számára. A negyvenes évek felé a különbözőségek, a konkrét dolgok jobban érdeklik, mint régebben, realisztikusabbá, mérsékeltebbé, megalkuvóbbá válik, az eszmék kevésbé lelkesítik. Az öregkorban gyakran ismét a hasonlóságlátás dominál, a régihez, az ismerthez való hasonlóság. Némelyik öreg embernek nem sok érzéke van az új dolgok meglátására. Új dolgok veszik körül, de ő azokból csak a régihez hasonlót látja. Számára a fejlődés megállott, ahol az ő egyéni fejlődése befejeződött. Igaza van Pindernek, ugyanaz a jelen más az ifjú és más az idősebb generáció számára12.

Ez a vázlatos kép természetesen csak nagy általánosságban vonatkoztatható az egyes egyénekre, de az eltérések könnyen értelmezhetők. Az azonosságlátásra, az összefüggések felismerésére hajlamos embernél a pubertás nem okoz komoly válságot, a különbözőségeket kiélezőnél viszont zavart okozhat. Az előbbi az ifjúkorban inkább a lelkesedésre, az idealizmusra, mint a kritikára hajlamos. A másik típus viszont fordítva. A férfikor elején mindegyiknél a saját beállítottságának megfelelő jelleg dominál.
E kor második felében a megkülönböztető típusnak tipikus volta kiéleződik. A másik típus idealizmusa pedig lecsökken, „józanabbá” lesz. Idősebb korban a megkülönböztető típus kritikailag még mindig érdeklődik az új dolgok iránt, józanul, óvatosan mértékeli azokat, még élvezi az új dolgokat, alkalmazkodik a változásokhoz. Az azonosító típus azonban gyakran bezárkózik emlékeinek és egy elmúlt, elavult rendnek a világába, az új világot nem látja meg, vagy elutasítja magától. Ez az életkorokkal együttjáró látásbeli különbözőség az oka a generációk, az apák és a fiúk gyakori ellentétének is.

Ha az egyén látásmódja e ritmikus változásának okait keressük, azok között kétségtelenül találunk materiális biológiai okokat. A látásmód megváltozása gyakran van kapcsolatban a szervek és az egész szervezet, változásával. Azonban a látásmód megváltozásának szellemi okai is vannak, amelyek a fizikai okok tekintetbevételével együtt kielégítően megmagyarázzák a változásokat.
Az ember lelkisége nem mindig egyforma, hanem sajátos ritmus uralkodik rajta. Van amikor terjeszkedik, a dolgok tarka sokasága jobban érdekli, mint máskor, szomjasan szívja magába az új dolgokat. Ekkor cselekvései ösztönösek, intuitív jellegűek. Keres, kutat, próbálkozik, gyűjt. Alkotásain is a próbálkozás, a kutatás, a gyűjtés, a részletekben való elmerülés látszik meg.

Máskor viszont a rend, az egyformaság, a forrna köti le a figyelmét. Cselekvései elvszerűek, tudatosak, célzatosak. Az összegyűjtött, a megismert dolgok viszonyát figyeli, beoszt, rendez. Alkotásain is a forma, az egység, a beosztás, a szintézis vágya inkább meglátszik, mint máskor.
Gyűjtés és rendezés, új dolgok keresése és az ismert dolgok rendszerébe való elhelyezésük, ez az emberi szellemnél ritmikus egymásutánban történik. Joggal beszélnek a „szellemi táplálék”-ról, „szellemi éhségről és szomjúságról”. Van amikor az ember lelke éhes az új dolgok megismerésére. De helyes az is, amikor a lélek „emésztéséről” beszélünk. A lélek emészt, mikor feldolgozza, felhasználja, kiértékeli a megismert új dolgokat, az összegyűjtött adatokat, amikor egy egységbe, egy szintézisbe állítja be őket. A gyűjtés és a feldolgozás ritmikus egymásutánja teszi változatossá a szellem életét. Sokan rámutattak már a szellem életének erre a ritmusára. Goethe szerint is „a szellem lélegzik”.

Természetesen a gyűjtés vágya a kétféle típusnál nem ugyanazokra a dolgokra irányul. Az egyik inkább benyomásokat, konkrét tárgyakat igyekszik megismerni, a másik összefüggéseket, tipikus vonásokat, közös jellegzetességeket. A feldolgozás is az egyiknél a tárgyaknak egymásutáni benyomások időbeli sorába, vagy szemléletes térbeli egymásmellettiségbe való beosztását jelenti, s ha ez nem lehetséges, akkor színes, tetszetős analógiákkal, szemléletes ábrákkal segít magán. A másik pedig nem analógiák, nem szemléleti összefüggések, hanem logikai, szerkezeti rendjük, strukturális összefüggéseik alapján rendezi a tárgyakat és alkotja meg a szintézist. Természetesen mindkét típus kénytelen a másik érdeklődési körébe tartozó dolgokat is észrevenni és szellemileg feldolgozni. A megkülönböztető látásmódú azonban a legáltalánosabb dolgokat is konkretizálja, az azonosító látásmódú viszont a legizoláltabb egyedi dolgokban is meglátja az illető dolgokat másokkal összekapcsoló általános vonásokat.

A megkülönböztetés és az összehasonlítás, a gyűjtés és a szintézis ritmusának hullámai nem egyforma nagyságúak. Mint ahogy a tenger nagy hullámai kisebb hullámokat hordoznak és azokat gyakran még kisebb hullámok fodrozzák, úgy az ember szellemi élete ritmusának is vannak kisebb és nagyobb hullámai. Az egy életen belüli nagyobb váltakozás hullámait már leírtuk. Ezeken a nagy hullámokon kívül azonban vannak kisebb eltolódások, kisebb változások, sőt egészen kis elemi hullámzásai is az azonosításnak és a megkülönböztetésnek. Hiszen a tárgyak észrevételénél önmagunkon is megfigyelhetjük ezek váltakozását. Valamely tárgycsoport észrevétele a környezettől való elütésük alapján, azaz megkülönböztetés által történik. A mozdulatlan tárgyak között mozgó állatok csoportját éppen a mozgásuk miatt, a környezet mozdulatlanságától elütő állapotuk miatt vesszük észre. De a már észrevett állatoknál azok hasonlósága hívja fel először a figyelmünket és csak azután kezdjük az egyes egyedek eltérő vonásait is észrevenni. Az észrevételben is tehát ritmikusan váltakozik egymással a megkülönböztetés és az azonosítás túlsúlya.

De ezeken a kis elemi hullámokon kívül az azonosítás és megkülönböztetés arányának az egyes ember életében való hullámzásán kívül vannak az egyes ember szellemi életén túlmenő, azt kis hullámként magukon hordozó nagyobb, hatalmasabb szellemi hullámzások is; a kultúrközösség szellemiségének hullámzásai. A kultúra életében is megkülönböztetjük a különbözőségekre és a hasonlóságokra, az egyedire és a típusra való beállítottság, az analízis és a szintézis, a gyűjtés és a feldolgozás periódusait. Éppen ezek a kultúrának individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus korszakai. Ezek a nagy hullámok az egyes emberek szellemiségének változásait is a maguk irányába tolják el, úgy hogy úgy látszik, mintha egyes korokban csak hasonlóságokra, más korokban csak különbözőségekre beállított emberek volnának. Ez nyilván nincs így, de kétségtelen, hogy egyik korszakban inkább az egyik fajta, másik korban inkább a másik fajta ember képességei tudnak jobban kibontakozni. Az ellentétes típus gondolkodásmódjának sajátosságai pedig letompítódnak, ellepleződnek az uralkodó korszellem által és csak különösen erős egyéniségeknél nyilvánulnak meg, akik ki tudják magukat vonni a korszellem hatása alól.

A korszellem éppenúgy, mint az egyén szellemisége, vagy azonosító, vagy megkülönböztető beállítottságú, vagy pedig átmeneti jellegű. A beállítottság az alapja valamely kultúrállapot individualisztikus és univerzalisztikus voltának.Az individualisztikus kor megkülönböztető beállítottságú. A kor embere a különböző konkrét dolgok felé fordul érdeklődésével. Az új, az ismert dolgoktól eltérő dolgokat kutatja, vagy a dolgok pontos részleteit tárja fel. Az egyes egyének nem a másokkal való együvétartozásukat, a másikhoz való hasonlóságukat, hanem a másoktól való elkülönültségüket és a másoktól való különbözőségüket hangsúlyozzák és tartják nagyra. Másokban is az egyéni, az illetőket más emberektől megkülönböztető sajátosságukat tartja érdekeseknek. Az individualisztikus kor embere a saját akaratát, vágyait követi. Életcélja az érvényesülés, az önkifejtés, tehetségeinek kibontakozása, vágyainak kielégítése. A saját egyéni életét akarja élni, egyéniség akar lenni. A társadalmi korlátozásokat kényelmetlennek érzi, teljes szabadságra törekszik. Tevékenységeit vágyai fűtik. Ha nem tud kitűnni, akkor nem szívesen vesz részt a közösségi életben, hanem a maga elkülönült magánéletét éli. A dolgok egyéni megítélésére törekszik. Ami hagyományos, konvencionális, az nem érdekli, azt nem értékeli. Saját énje önállóságának, egyetlenségének tudata erősen ki van fejlődve benne. A közösséghez való tartozásának tudata pedig háttérbe szorul, vagy éppen elenyészik.

Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen az individualisztikus látásmódú ember számára a világ, az előbbiek alapján erre könnyen megfelelhetünk. Az individualisztikus látásmódú egyén szemében a világ két egymástól elkülönülő, egymással szembenálló részre oszlik, az illető egyén énjére és az attól különböző dolgokra, a nem-énhez tartozó dolgoknak összességére. Az individualisztikus látásmódú ember világa tehát a következőképpen ábrázolható:

Az ilyen individualisztikus, ilyen beállítottságú egyén érdeklődésének előterében a saját énje, a nem-énhez tartozó dolgok, valamint az utóbbiaknak az énhez való viszonya áll. Aszerint, hogy ezek közül melyikre irányul leginkább az egyének és a kor érdeklődése, az individualisztikus látásmódnak háromféle tárgyi megnyilvánulása lehetséges:

1. az az Én-re irányuló (a saját Én-re vagy „az Én”-re, az általános emberire), 2. a tárgyra irányuló, 3. a két dolog viszonyára irányuló tevékenységek és alkotások. Ilyen variánsai pl. az individualisztikus tudománynak:
1. a tárgyra irányuló érdeklődésnek megfelelő realisztikus tudomány, mely a tárgyakat önmagukban, mint magánvaló tárgyakat vizsgálja,
2. a tárgyakat az Én, illetőleg az Én érzékeinek tükrében vizsgáló szenzualisztikus tudomány, illetőleg jelenség-tudomány, mely a tárgyakat az Én és Nem-én viszonyának szempontjából vizsgáló relativisztikus tudomány, mely sem az Én-t, sem a tárgyat nem tekinti önállóaknak, egymástól függetleneknek, hanem egymástól függőknek és a tárgyakat e függőségi viszony szemszögéből vizsgálja.

Ugyanaz a tudományág lehet valamely individualisztikus korszak egyik korában realisztikus, másikban szenzualisztikus, harmadikban relativisztikus. Pl. a fizika Newtontól a múlt század végéig túlnyomóan realisztikus, a múlt század végén és a XX. század elején szenzualisztikus beállítottságú volt, (Mach és a pozitivisztikus fizika) jelenleg pedig relativisztikus (lásd a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció, stb.). Ugyanabban a korban is felléphet mindhárom értelmezési irány, noha rendszerint mindig csak az egyik dominál. Az individualisztikus kor elején rendszerint a realisztikus, azután a szenzualisztikus és végül a relativisztikus beállítottságú dominál.

Az individualisztikus művészetben is háromféle irány lehetséges.

1. a tárgyra irányuló realisztikus, naturalisztikus művészet, mely a tárgyat úgy igyekszik visszaadni, amilyen az önmagában; 2. a szubjektivisztikus művészet, mely azt fejezi ki, hogy a tárgy az Én-re miképpen hat, vagy miképpen jelenik meg az Én számára, az Én érzéseinek, gondolkozásának tükrében;
3. végül a relativisztikus művészet, mely a tárgyat nem mint önmagában lévőt, se nem mint számunkra megjelenőt fejezi ki, hanem a tárgyat megismerő, észrevevő Én és a tárgy viszonyának szempontjából ábrázolja, (Pl. a kubizmus, futurizmus.)

Az individualisztikus látásmóddal szembenálló látásmód az univerzalisztikus látásmód.
Az univerzalisztikus korokban a közösség a dolgok hasonlósága felé fordul érdeklődésével. Nem a részleteket, hanem a jellegzetes, tipikus sajátosságokat látja meg a dolgokban. A közösség egyes tagjai nem a többiektől való különbözőségüket látják meg minden emberi megnyilvánulásban, hanem inkább a másokkal való együvé tartozásukat érzik át, a másokhoz való hasonlóságukat veszik észre. Az embereket a hasonlóképpen gondolkodó, a dolgokat hasonlóképpen megítélő egyének érdeklik s a magukéhoz hasonló vágyakat, eszméket keresnek és értékelnek másokban is. Ebből következik, hogy az univerzalisztikus korban a közösségnek egységes világnézete van, mely az univerzalisztikus gondolkodással egyszerre alakul ki. Az univerzalisztikus kor embere a világnézet eszméit követi. A saját érvényesülésénél fontosabb számára a világnézet parancsainak teljesítése és magvalósítása. Vágya és ambíciója az, hogy az eszméket áldozatos akarattal szolgálja. Életcélja a világnézet szerint való élet. Egyéni élete feloldódik a közösségi életben. Tevékenységeit a közösségi élet gyakran részletesen előírt törvényei és szabályai határozzák meg. Életét túlnyomóan a közösségi élet mozzanatai töltik ki. Világnézeti kérdésekben nincsenek önálló véleményei, feltétel nélkül hiszi a közösség világnézetének tanait. Gondolkodását más tekintetben is meghatározzák a hagyományok és a konvenciók. Érdeklődése a közösség eszméi, a közösségi élet eseményei felé irányul. Saját énje önállóságának, egyetlenségének tudata csak halványan fejlődik ki benne.

E megfontolások alapján belátható, hogy az univerzalisztikus látásmódú ember számára a világ szintén két részre oszlik: a világnézettel kapcsolatos, avilágnézethez tartozó dolgokra és az ezeken kívülálló dolgok osztályára:
Ezek viszonyát a következőképpen ábrázolhatjuk:

Éppen, mert az univerzalisztikus beállítottságú embert elsősorban a közösségi élet mozzanatai és a közösség eszméi érdeklik, ezért minden, mint ezekhez tartozó, vagy ezeken kívülálló szerepel gondolkodásában. Ezért az univerzalisztikus kultúrágak a következő sajátosságúak lehetnek: 1. irányulhatnak a világnézet eszméire és az ezekkel kapcsolatos dolgokra, valamint mindazokra a dolgokra és összefüggésekre, amelyek ezeket alátámasztják vagy velük harmonizálnak, 2. az ellentétes eszmékre és azokkal kapcsolatos dolgokra, 3. az előbbiek és az utóbbiak viszonyára.

Ez a három irányulás rendszerint nem válik el élesen egymástól és így a kultúrágak szempontjából sem választhatók el pontosan. Némelyik kultúra univerzalisztikus korszakában mégis gyakran megkülönböztethető egy 1. spontán kor, amelyben a világnézettel ellentétes eszmék nem tudatosulnak vagy csak kis mértékű az irántuk való érdeklődés; 2. vitatkozó, dialektikus kor, amelyben az ellentétes eszmék ellen való küzdelem dominál és 3. konstruktivitás — a szintézis kora, amelyben a világnézetnek az eszmékkel való kibékítése, illetőleg ezek viszonyának tisztázása és a kristályosodott világnézetnek szintetikus, konstruktív felépítése dominál.

12 W. Pinder: Das Problem der Genaration in der Kunstgeschichte Europas.

Rend vagy Káosz? VI. rész

Tanulmányok

A kultúrák élethulláma13Írta: Bácskay Bencsik Béla

A kultúrák élete — mint minden élet — ritmus. E ritmus egyes fázisait gyakran hasonlítják a négy életkorhoz, a négy évszakhoz és a három napszakhoz. Ezek a hasonlatok megtévesztők, mert gyakran előfordul, hogy a már elöregedettnek, sőt elpusztultnak látszó kultúrák haló poraikból ismét feltámadnak és új, az első virágzásuknál is gazdagabb virágzásnak indulnak. Ha tehát el is fogadjuk ezeket a hasonlatokat, úgy azt csak azzal a megszorítással tehetjük, hogy a kultúrák tavasza gyermekkorukkal, nyara ifjúságukkal, ősze érett korukkal és tele öregkorukkal nem mindig esik egybe. Ha a kultúrákat élőlényekhez, pl. növényekhez hasonlítjuk, úgy legtöbbjük az évelő növényekre emlékeztet — amelyeknek több tavasza, nyara, ősze és tele van. A tavaszok, nyarak, őszök és telek egymásra következő váltakozásai alkotják az évelő kultúra életének ritmikus ütemét. Van ugyan nem évelő kultúra is. Ennek csak egyetlen hullámhegye, életíve van, egy felszálló és egy leszálló ággal, tehát az évszakai és életkorai egybeesnek. És van olyan is, amelynek csak egyetlen felszálló ága van, ez valahol megszakad és nem is görbül többé lefelé. Az ilyen kultúraéletvonalak azonban kivételek. A legtöbb kultúra életét több hullámhegy és hullámvölgy egymásra való következése alkotja.

A kultúra felfelé ívelését a kultúra egységesedése, lefelé ívelését pedig egységének csökkenése jelenti. A termékeny kultúra életében a megszilárdulás és oldódás váltakozva követik egymást. A kultúra csak addig él eleven alkotó életet, ameddig változásának ezek az ellentétes irányai idejében felváltják egymást. Ha a megszilárdulás folyamatát nem váltja fel idejében a változás ellentétes iránya, akkor a kultúra túlságosan kötötté válik. Automatizálódik és nem alkot többé, csak ismétel, megdermed és csupán vegetatív, látszatéletet él tovább. Ha viszont az egységcsökkenés folyamatát idővel nem váltja fel az egységesülés, akkor a világnézeti és politikai rend mind bizonytalanabbá válik és végül is a kultúra felbomlik, elpusztul.

Ugyanazon a kultúrán belül vannak tehát kötöttebb és vannak szabadabb kultúrállapotok. Ez természetes is. Egy szilárd univerzalisztikus kultúra kötött, tervszerű világnézeti és politikai rendjének valamikor ki kellett alakulnia és pedig végeredményben egy szabadabb, individualisztikus kultúrállapotból.
A kultúra életének változása során elvben minden lehetséges szabadabb és kötöttebb állapoton keresztülmehet.
Valamely közösség kulturális egységét különböző célú és eltérő felfogású tömegek vetélkedése, sőt küzdelme előzi meg. Ezt az állapotot esetleg törzsekben, vagy még régebben családokban, vagy egyenként élő egyének élete előzi meg. A kulturális egység, a közös világnézet kialakulása után a közösség életének mind szervezettebb rendje fejlődik ki, mely a társadalomnak és a közösség munkájának intézményesen szervezett szigorú rendjében folytatódhat és végül egy merev, túlzottan univerzalisztikus állapotban végződhetik, amelyben az egyéni gondolkodást és szabadságot teljesen elnyomják az élet minden tevékenységét befolyásoló világnézet, a szigorú törvények, a társadalmi szabályok és a hagyományok.

Az ellentétes irányban, az egységcsökkenés irányában is keresztülmehet a kultúra minden lehetséges kötöttebb és szabadabb kultúrállapoton. A merev kötött világnézeti és társadalmi rend valamely ok következtében felengedhet kötöttségéből, melyből aztán egy rugalmasabb világnézeti felfogás és a változó körülményekhez jobban alkalmazkodó társadalmi rend alakulhat ki. Később a világnézet mind türelmesebbé válhat és azzal ellentétes egyéni gondolatok, tanítások is elterjedhetnek. A társadalmi rend is kritika tárgyává válik. Az emberek kezdik korlátnak érezni a szigorú rendet, és mindinkább a maguk egyéni magánéletét kívánják élni. Forradalmak törnek ki, amelyek végül is egy szabadabb társadalmi rend kialakulását eredményezik. Mindenki csak annyira akar kötve lenni, amennyire a többiek hasonló szabadsága ezt megkívánja. A közösség és az egyén érdekének egyensúlyát akarják ezek a törekvések megvalósítani. Ez az egyensúly azonban hamar felbomolhat és az egyéni érvényesülésükért küzdő, csak a saját érdekeikkel törődő egyének pártokra és egymás ellen harcoló társadalmi osztályokra bomlasztják a közösség rendjét. Az egységes világnézet elsorvad. Mindenki a saját felfogását követi. Az erkölcstelenség, a cinizmus, a kölcsönös bizalmatlanság lesz úrrá. Végül már semmi egység sincsen. Mindenki harcol mindenki ellen. A kultúra felbomlik — hacsak valamilyen ok ismét meg nem indítja a kultúra egységesülésének folyamatát.

Így hullámzik a kultúra élete a szélsőséges szabadság és a túlzott kötöttség állapotai között. Valahol e két szélső állapot között van ugyan egy középállapot, amelynél a közösség és az egyén érdeke egyensúlyban van. Ebben az állapotban a kötöttség nem nyomja el az egyént, sem a szabadság sem veszélyezteti a közösséget. Azonban a kultúra a változás eleven ereje, — lendülete — miatt csak rövid ideig marad meg ebben az állapotban.
A szélsőségesen individualisztikus és a túlzottan univerzalisztikus állapotokon kívül még fontos a kultúra életében az a két kultúrállapot, amelyet az egység határának és az amelyet az elasztikus rend határának nevezünk.
Az egység határa a csökkenő egységű kultúrának olyan állapota, amelyen túl, — ha az egységcsökkenés folytatódik — a politikai egység a társadalmi harcok következtében felbomlik és az egyéni vélemények mellett a világnézet teljesen elveszti hatékonyságát. Az ellentétes irányú változás az egységesülés során pedig akkor éri el a közösség életet, ezt a kultúrállapotot, ha a törzsek, vagy osztályok a külső ellenség ellen végleges szövetséget kötnek egymással —, hogy külső ellenség fenyegetése esetében abbahagyják az egymással való vetélkedést és küzdelmet. Ez természetesen feltételezi azt, hogy a törzsek és az osztályok az ellentétek ellenére már egymáshoz tartozóknak érezzék egymást és a különböző felfogásokon túl bizonyos összetartó közös meggyőződések is kialakuljanak.

Az elasztikus rend határa viszont az egységesülő, szerveződő kultúrának olyan állapota, amelyen túl, — ha az egységesülés folytatódik — a közösség kulturális rendje már nem képes rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A kulturális rend elmarad a tovább fejlődő világtól, míg össze nem csapnak felette a történelem hullámai. Az egységcsökkenés szempontjából viszont ez olyan állapot, amelyen túl — ha az egységcsökkenés folytatódik — a közösség szervezete már mindinkább képes a váltakozó körülményekhez simulva alkalmazkodni.
A kultúrának kötöttebb és szabadabb állapotokon keresztül való ide-oda hullámzását hullámvonalszerű görbével ábrázolhatjuk. A vízszintes tengelyen az idő, — évszázadok, — évtizedek, — évek, a függőleges tengelyen pedig a kötöttség, (illetőleg szabadság) fokának beosztásai vannak.14

A kultúra életvonalának egy adott időhöz tartozó pontját megkapjuk, ha a vízszintes tengelyre az adott időnek megfelelő pontban, és a függőleges tengelyre, a kultúrának az adott időhöz tartozó kötöttségi fokának megfelelő pontban merőlegest emelünk. Ezek metszéspontja azonos a kultúra életvonalának az adott időponthoz tartozó pontjával. A kultúra életvonalát így a következőképpen ábrázolhatjuk:

A kultúra életvonala rendszerint hullámvonal alakú. De lehet a fél, vagy negyed hullám, vagy a hullámvonal bárhol befejezett részéhez is hasonló alakja. Nem szükséges hát, hogy a kultúra egy teljes hullámot, vagy egy félhullámot, azaz egy teljes ívet írjon le. A szimmetrikus (sinusgörbéhez) hullámvonalhoz való hasonlóság természetesen csak megközelítő. Az olyan kultúra életvonala, amelynek csak felfelé ívelő ága van, megközelítőleg más görbéhez (a cotangensfüggvény görbéjéhez) hasonlít. A hullámvonal-alakú életvonalak nem pedáns szabályos vonalak, hanem mint a legtöbb a természetben előforduló valódi hullámmozgás, csak megközelítően alakulnak. Ezeket is — mint a vízhullámokat és hanghullámokat — apróbb hullámok fodrozzák és az ütemük sem mindig egyforma. Mint az elektromos hullámzásoknál — ezeknél is előfordulnak csillapodások és fokozódások. Különösen az életvonal nagy vivőhullámain haladó kisebb lüktetések jönnek néha féktelen gyors lendületbe, vagy pedig csillapodnak és ellaposodnak oly mértékben, hogy alig változtatják, fodrozzák az őket hordozó nagy hullám vonalát.

A sok szabálytalanság a hullámvonalhoz való hasonlítást látszólag jogosulatlanná teszi. Ez tévedés. Ha így volna, akkor a fizikai hullámzások természete sem volna magyarázható a hullámmozgás törvényszerűségével, mert azok sem mindig szabályosak, hanem gyakran nagyon is szabálytalan alakúak. A szabálytalan hullámok természete is megismerhető a szabályos hullámok ismerete alapján, mert azok szabályos hullámokból összetehetők, illetőleg ilyenekre felbonthatók. A tenger hullámait szabálytalanná tevő fodrozások maguk is hullámzások, csak jóval kisebbek, és a nagy vivőhullámon haladnak tova. Éppen így a kultúra életvonalának nagy íveit szabálytalanná tevő fodrozások is apróbb hullámzások, a kultúra életének lüktetései. Ezeknek éppen úgy megvan a törvényszerűsége, mint a nagy hullámoknak. A történést a kétféle hullámmozgás törvényei együttesen határozzák meg.
A kultúra életvonalát alkotó mindeme hullámmozgások és általában a történés természetének megismerése szükségessé teszi, hogy a kultúra változásának tüneteit behatóan tanulmányozzuk.

13 A kultúrák hullámszerű változásának, a hasonló korok megismétlődésének, a kultúrák újrakezdődésének és alkonyának a gondolatát Gimbattista Vico, majd tőle függetlenül a magyar Bodnár Zsigmond és Ligeti Pál dolgozták fel önállóan. (Lásd a történeti részt.)
14 A kötöttség fokáról csak mint analógiáról beszélünk — noha, ez valóban matematikailag is jellemezhető, pl. a tradíciók és konvenciók számával és mint később látni fogjuk, más statisztikai számadatokkal is.

Rend vagy Káosz? VII. rész

Tanulmányok

A kultúrák változása
Írta: Bácskay Bencsik Béla

Láttuk, hogy úgy az individualisztikus, mint az univerzalisztikus kulturális rendnek vannak egészséges és beteg változatai. Pusztán az összehasonlítás alapján nem dönthető el, hogy melyik helyesebb a közösség életének és alkotóereje kifejtésének szempontjából. Vannak olyan korok és helyzetek, amelyeknek az individualisztikus és vannak olyanok, amelyeknek az univerzalisztikus rend felel meg jobban a közösség életének és alkotóereje kifejtésének szempontjából. Mindkét rend vezethet valamely korban, magasértékű kultúrához, ha megfelel a közösség élete feltételeinek. De az egyik ájult tehetetlenségéhez, a másik pedig a kultúra bomlásához vezethet, ha korszerűtlen.
Valamely közösség kulturális rendje akkor helyes és célszerű, ha az adott helyzet, és az adott körülmények által támasztott követelményeknek megfelel. A történelemben azt látjuk, hogy a közösség kulturális rendje gyakran alkalmazkodik, bár sokszor megkésve a megváltozott körülményekhez. De az ellenkező esetre is elég példát ismerünk; mikor túl nagy távolság van a meglévő és a célszerű kulturális rend között és az elavult rend a kibontakozást megakadályozza.

Annak, hogy a közösség kulturális rendje nem alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, két oka lehet:

1. a közösség korszerű szellemisége, szellemi áramlatai mutatják ugyan a helyes változás irányát, de a hatalmi tényezők megakadályozzák a kulturális rend megváltoztatását.
Ez nem tarthat sokáig, mert a szellemi erőket a kényszer ideig-óráig visszaszoríthatja ugyan, de ezáltal a feszültség csak növekszik és végül a szellemi erőknek kell győzniök. A kényszer tehát csak késést okozhat, bár előfordul, hogy e késés miatt, a kultúrának el kell pusztulnia.

A római császárok kényszerrel igyekeztek megakadályozni a keresztény eszmének és életmódnak elterjedését. Ha a kereszténység közösségi eszméivel, az önzetlenség és az áldozatkészség szellemével idején uralomra jut, megmenthette volna a széthulló római birodalmat. A kolóniák népei a barbárok győzelmének inkább örültek, mint hogy emiatt kétségbeestek volna. Hiszen az akkori római vezetőrétegnél sokkal tisztább erkölcsű és jóindulatúbb barbárok megszabadították őket a hatalmaskodó és mindenüket kizsaroló hivatalnokoktól. A keletrómai birodalmat a keresztény eszméknek megfelelően, úgy látszik még idején szervezte meg Justiniánus. Bizánc a nyugati birodalom széthullása után még egy évezredig élt tovább, bár északról, majd keletről és délről ellene intézett gyakori támadások ellen kellett védekeznie.

E példák és a történelemnek számtalan más példája azt bizonyítják, hogy el lehet ugyan nyomni korszerű eszméket, de azokat legyőzni lehetetlen. Az eszméket mindig csak más eszme, sohasem az erőszak győzheti le. Az időszerűen győzedelmes új eszme a közösség leghatalmasabb pajzsa és kardja.

2. A másik ok, amelyik miatt a közösség kulturális rendje elavulhat, s ami miatt néha csak túl lassan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, az ennek a rend változásának kisebb-nagyobbfokú tehetetlensége.15 Minél szervezettebb valamely közösség világnézeti, politikai, gazdasági, stb. rendje, minél több a cselekedetek módját, az alkotások jellegét előíró szabály és törvény, minél inkább előre meghatározott síneken halad az emberek élete, annál nehezebb átalakítani az ilyen kulturális rendszert a körülmények változásának megfelelően. Minél összetettebb, részletekbe menőbb a rend, annál kisebb (azonos hatás esetében) változásának sebessége. Ha ellenben valamely okból kifolyólag a rend mégis bomlani kezd, azaz összetettsége csökken, akkor a változása előbb lassú, majd sebesebbé válik. Ha a bomlás folytatódik és azt valamely fékező erő meg nem állítja, akkor a változás sebessége a bomlás arányában folytonosan növekszik s a kultúra rendjének bomlása mind gyorsabb és gyorsabb száguldásba kezd — s végül a rend felrobban és apró darabokra hullik. Minél szervezettebb valamely kultúra, annál nehezebb azt megingatni és megváltoztatni és minél kevésbé szervezett és bomlófélben lévő a kultúra, annál nehezebb azt bomlásában megállítani, újra megszervezni.

A kultúrának e tehetetlenségi ereje miatt előfordulhat, hogy a megcsontosodó univerzalisztikus rendszer, (feltéve, hogy valamely nagy egyéniség hatása alatt, vagy a körülményekből adódóan nem enged kötöttségéből) —végképp megdermed és élő-halottként csupán látszat életet él tovább. Vagy ha valamely felbomlásban lévő individualisztikus rendszert új, az egyéneket még idején ismét összefogó közös eszmék meg nem szilárdítanak és a lazaságot univerzalisztikusabb rend nem váltja fel, úgy a kultúra felbomlik, elpusztul.

A körülmények változása miatt ható erők csak akkor képesek a közösség kulturális rendjét egészségesen befolyásolni, ha ez a rend se nem túlságosan nehézkes és megingathatatlan ahhoz, hogy az erők hatására reagáljon, se nem túlságosan gyönge és ingó ahhoz, hogy ezek az erők szétrombolják. A körülmények változására tehát csak az olyan kulturális rend képes egészségesen reagálni, amely sem nem túlságosan individualisztikus, sem nem túlságosan univerzalisztikus. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy e két szélső eset között lévő bármely kötöttségi fokú kulturális rend megfelelhet bizonyos adott körülményeknek, hanem csupán azt jelenti, hogy ezek között van olyan, amelyik a körülményeknek legjobban megfelel. A kérdés éppen az, hogy melyik felel meg legjobban. Hogy erre választ adhassunk, tanulmányoznunk kell a kulturális rendnek az adott körülmények és a ható okok szerinti változását. Ehhez viszont már tudnunk kell, hogy a kulturális rendnek milyen változásai lehetségesek és hogy e változásoknak melyek a tünetei. E két utóbbi kérdésre igyekszünk a következőkben megfelelni.

A kultúra, változásának irányai és a kultúrkorszakok.

Az eddigiekben a kultúrának kötöttebb, vagy szabadabb módozataival, a többé, vagy kevésbé individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus kultúrállapotokkal foglalkoztunk. Most felvetjük a kérdést, milyen összefüggésben van a kultúra változása az egymásra következő kultúrállapotok jellegével?
Öt eset lehetséges:

1. Valamely kultúrállapotot közvetlenül megelőző állapotok univerzalisztikusabbak, a közvetlenül utána következők pedig individualisztikusabbak. Ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy az illető állapotban a kultúra változásának iránya az individualizálódás.
2. A közvetlenül megelőző állapotok individualisztikusabbak, a közvetlenül utána következők pedig univerzalisztikusabbak. Ebben az esetben a kultúra változásának iránya az univerzálódás.
3. A közvetlenül megelőzőek és a közvetlenül utána következőek is individualisztikusabbak. Ebben az esetben az illető állapot felső fordulópont.
4. A közvetlenül megelőzők és a közvetlenül utána következők is univerzalisztikusabbak. Ebben az esetben az illető állapot alsó fordulópont.
5. Azt a pontot (állapotot), amelyet megelőző állapotok individualisztikusak, utána következők pedig univerzalisztikusak, vagy fordítva, középállapotnak nevezzük.

A kultúra életének olyan szakaszát, amely csak egyforma jellegű és változási irányú állapotokat tartalmaz és amely fordulóponttal kezdődik és középállapottal végződik, vagy fordítva, vagy pedig két fordulópont között van,kultúrkorszaknak nevezzük.

Négyféle kultúrkorszak van:

1. Individualisztikus jellegű korszak, amelyben a változás iránya az univerzálódás.
2. Univerzalisztikus jellegű korszak, amelyben a változás iránya az univerzálódás.
3. Univerzalisztikus korszak, amelyben a változás iránya az individualizálódás.
4. Individualisztikus korszak, amelyben a változás iránya az individualizálódás.

Ezeket a korszakokat és a bennük lezajló történelmi folyamatokat fogjuk a következőkben közelebbről megvizsgálni.

A kultúra korszakai:

A következőkben a kultúra átfogó nagy korszakait jellemezzük vázlatosan. Az egységesülés és az egységcsökkenés nagy korszakain belül természetesen vannak kisebb-nagyobb arányú nekilendülések és visszaesések: modulációk is. Ezeknek a modulációknak, lüktetéseknek (amilyen pl. az európai kultúra középkorában fellépő első naturalisztikus kor, az újkorban pedig a romantika kora, a restauráció kora, stb.) a tárgyalását az áttekintés biztosítása végett elhagyjuk. Az ilyen rövidebb ideig tartó koráramlatok kérdésére a kultúra lüktetéseinek tárgyalásával kapcsolatban térünk ki.

I. Az univerzálódó individualisztikus korszak

Az ilyen korszaknak minden állapota individualisztikus jellegű, de a későbbi állapotok mindig kevésbé individualisztikusak.
Az univerzálódó individualisztikus korszakra példa a római birodalom keleti részének a kereszténység elterjedésétől, körülbelül Nagy Konstantin haláláig terjedő időszaka. Az új koreszme már átalakítólag hatott a világnak e részében akkor, amikor Nagy Konstantin felismerte a kereszténységnek politikailag és erkölcsileg egységbekovácsoló hatását és tudatosan és tervszerűen az új világnézetre támaszkodott. Új törvényeket alkotott és erős állami szervezetet és hivatáságak szerint rendezett társadalmat igyekezett kiépíteni. A földbirtokot kötötté tette. A földműveseknek nem volt szabad földjüket eladni, hogy a föld tőkeérdekeltségek kezére ne jusson. A termelés állandóságának biztosítása érdekében pedig az őstermelők elköltözési jogát korlátozta.

E korszakban azonban a világnézeti ellentétek, és az egység kialakulását hátráltató vallási küzdelmek még nem simultak el. A tartalmatlanná vált és hitelét vesztett pogány vallás még vegetált s az athéni iskolákban még élt az elöregedett pogány filozófia. A szkeptikus bölcsek az elődök által megalkotott tudományokra és kételkedésre oktatták a tanítványokat.
A művészet még részben hellenisztikus, de mindinkább tért nyer a vallás alakjait ábrázoló és külsőleg mind ünnepélyesebb és merevebb formákat öltő keresztény művészet. A profán művészet főleg a társadalmi előkelőségeket ábrázolja és ez is mind merevebbé, mind ünnepélyesebbé válik.
Hasonló folyamat figyelhető meg, — de mintegy másfél évszázaddal később — Nyugat- és Közép-Európában is.
A római birodalomnak a féktelen individualizmus miatt való felbomlása után keletkezett káoszban a közbiztonság lecsökkent, a városok lakosságának nagy része szétszóródott. A közösségek csak úgy érhették el a viszonylagos biztonságot, hogy egy-egy jóindulatú keresztény germán vezér védelmét kezér, fejedelem, vagy király védelme alá helyezték magukat.

Megindult a kristályosodás folyamata, amelynek eredménye a hűbéri rendszer volt. Ez a rendszer is mint a keleti birodalom szervezete, a keresztény eszmékre épült fel és univerzalisztikus kultúrához (pl. a földbirtokkal kapcsolatban kötött gazdálkodáshoz) vezetett.
A lovagi erények és szolgálat, a kötelességteljesítés és a hűség, a kölcsönös támogatás alkották az új társadalmi rend alapjait. A rend megvédésére várakat, a vallás ápolása céljából nagy tömegeket befogadó templomokat emeltek.
A Nagy Károly uralma alatt felvirágzó építészet a római bazilika stílus formái nyomán kialakuló új leegyszerűsített és monumentális építészeti stílust, a román stílust hívta életre.
Az evangéliumok vallási alakokat ábrázoló miniatűr-festészete még természethű, gyakran festői. (Például az ú. n. „Nagy Károly Evangéliumá”-ban, Máté evangélistának a képe, Kr. után a IX. sz.-ban.)
Az univerzálódó individualisztikus korszak a következőképpen jellemezhető: rendeződő, általában hivatáságak szerint rétegződő társadalom. A földbirtok kötött, vagy közös. Eleinte bizalmatlanság és önzés, kételkedés, érzéki élvezetek, azután kialakul az előbb egyes személyekhez, később a kikristályosodó rendhez és az egymáshoz fűződő bizalom, az új eszmékben való hit, az irántuk való lelkesedés, a kötelességérzet, a szolgálat, a hűség, a társadalom szilárdabb politikai és világnézeti egysége.

Az építőművészet nagyvonalú, puritán, nemes egyszerűségű, a vallási célok, az eszmék szolgálatának megfelelő alakú épületeket teremt. A szobrászat és festészet kezdetben kidolgozási módjában még természethű, témái azonban már többnyire csak a világnézet eszmei alakjai és az új társadalmi rend kimagasló személyiségei. A korszak vége felé a természethűséget mindinkább az eszményesítés, absztrahalás váltja fel és csaknem kizárólag a világnézettel kapcsolatos alakokat ábrázolnak.
A tudomány e korszak elején még az igazság kutatása, vagy inkább tagadása, mert kételkedő és relativista jellegű. Később azonban a világnézet fegyverévé válik s annyiban foglalkoznak vele, amennyiben erre a célra alkalmas. A világnézettel ellentétben álló, vagy a közösség rendjére veszedelmes tanok és azok hirdetése mind erősebb ellenzést váltanak ki.

Az alkotások jellegének megváltozása e korszakban sajátos törvényszerűség alapján megy végbe. Először az alkotások témája változik meg és csak azután a formájuk és a kidolgozásuk módja. Például mind ritkábban ábrázolnak világnézetileg közömbös tárgyakat és mind gyakrabban a világnézettel kapcsolatos alakokat. Az emberek figyelmét már nem a maguk egyéni élete, hanem a közösségi élet s az eszmei dolgok kötik le, de még a megszokott természetű módon ábrázolnak. Később az ábrázolási mód is alkalmazkodik témáihoz, az eszmei alakokhoz és eszményesítővé, ünnepélyessé, elvonttá válik.

Hasonlóképpen változik meg a tudomány is. A korszak elején, (ha egyáltalában megelőzte olyan más korszak, amelynek volt tudománya) a régi módon, a régi módszerekkel dolgozik. A bizonyítás alapja a kipróbálásra való hivatkozás, vagy a logikai érvek. Később a világnézet tételeire, vagy a nagy tekintélyek mondásaira való hivatkozás válik meggyőzőbbé. Az érdeklődés megváltozásával először a témája változik meg a tudománynak és csak később a módszere.
Az individualiszikus korszak univerzálódásának folyamatát vázlatosan a következő grafikus ábrával jellemezhetjük:

II. Az univerzálódó univerzalisztikus korszak

A közösség kultúrája akkor válik jellegzetesen univerzalisztikussá, mikor már világnézetileg egységes. A keletrómai császárságban különösen Nagy Theodosius (379—395) segítette elő a világnézet egységesítését. Az eretnekségeket betiltotta és a pogány templomokat feldúlatta. A további egységesítés jele, hogy Justiniánus (527—565) az athéni pogány bölcseleti iskolát bezáratta, keresztény egyetemet alapított és univerzalisztikus szellemben új törvényeket alkotott.

Európa többi részében ilyen intézkedésekre nem volt szükség, mert ahol voltak is szórványosan pogány templomok, azokat a barbár jövevények nem látogatták. Bölcseleti iskolák pedig nem voltak.
A szerzetesrendek, a kolostorok és a templomok váltak a tudás és a világnézeti élet központjaivá. A társadalmi rend és az azt szabályozó konvenciók pedig Nagy Károly törvényei alapján a hűbéri rend szellemében országonként a körülményeknek megfelelően alakultak ki.
Az erkölcsök és szokások a keresztény világnézet és a hűbéri rend szerint formálódtak. Istápolásukat és fenntartásukat a lovagrendek tették a maguk kötelességévé.

Minden rendnek szigorú szabályai és hagyományai voltak. A lovag kötelessége a lovagi eszmények szolgálata. Mindegyik példaképet választott magának és azt követte. Szerénység, méltóság és az eszmék iránti lelkesedés és áldozatkészség a lovagi viselkedés legjellemzőbb vonásai. Nem a gazdagság, hanem a lovagiasság volt ismertető jele az igazi lovagnak.
Később a társadalmi élet minden mozzanatára kiterjedő szertartásosság alakul ki. A lovagi eszmék belső tartalma elhalványodott és a társadalmi konvenciók mindinkább üres ceremóniává váltak. Ez az uralkodók udvarában, különösen Bizáncban az ú. n. „bizántinizniussá” fajult el. A lovagi szolgálat szellemét mindinkább a szolgaiság, a hűséget a hízelgés váltotta fel. A lovagi méltóság helyébe a gőg, az alárendeltek gyámolítása és a róluk való gondoskodás helyébe pedig mind gyakrabban a hatalmaskodás és a köznép sanyargatása lépett.

A keresztény középkor e hanyatlásához hasonló változáson ment keresztül az élet az utóbbi századokban Japánban is, ahol a múlt század közepéig a hűbéri rendszerhez hasonló társadalmi rend volt.
Japán lovagjai a szamurájok, akiknek a kötelessége szintén a lovagi szolgálat és a hűség volt és akik éppen olyan kényesen, vagy még kényesebben őrködtek lovagi becsületük tisztasága fölött, mint a középkori lovagok.
A múlt század elején azonban ez a rendszer már elöregedett. A szamurájok már nem gyámolítói és vezetői voltak a népnek, hanem zsarnokai. Sanyargatták az alsóbb osztályokat, aminek csak az európai kultúra hatására a múlt század közepe táján meginduló gyökeres átalakulás vetett véget.

Amikor az univerzalisztikus társadalmi rend még egészségesnek mondható és az említett beteges jelenségek nem lépnek fel, a társadalmi élet alig nyújt lehetőséget az egyéni érvényesülésre, de az embereknek nem is igen van gondjuk a jövő miatt. Mindenki egy nagy család tagjának érzi magát, akinek azon a helyen, amelyre a születése és az Isten, vagy az istenek akarata állította, kötelességtudóan helyt kell állania, s akkor körülbelül előre tudhatta, hogy milyen pályát fog befutni.

A céhek tagjai, mielőtt mesterek lettek, nehéz tanulóéveket töltöttek el, de alig volt kétséges, hogy végül is mesterek lesznek és nyugodtan élik az életüket. Senkinek nem kellett félnie, hogy öreg korára megélhetési gondjai lesznek. Még a megrokkant rabszolgáról is gondoskodnia kellett urának.
Az olyan univerzalisztikus kultúrában, amely a leírt állapotnál tovább univerzálódik, az élet nyugodt rendjét mind merevebb megkötések szabályozzák, amíg az emberi élet előírt cselekedetek gépies egymásutánjává válik. Ilyen megdermedt, beteg állapotot ismertettünk e mű első részében.
A tudománynak a jellegzetesen univerzalisztikus korban való további univerzálódása abban áll, hogy már nemcsak az egyes tudományos műveknek a világnézettel való összeférését (megegyezését) kívánják meg, hanem a tudás anyaga is mindinkább előírt és a tudomány néhány könyvnek, vagy hagyományos tanoknak méltatásává válik. Elfordul a világ tárgyaitól, célja nem az egyes konkrét dolgok megismerése, hanem a világnézet tanainak magyarázata és a közösség életének szempontjából fontos gyakorlati ismeretek rendszerezése. Ezért gyakran (például a kínai és az egyiptomi kultúra esetében) egyszerű példatárrá válik.

A világnézet szerint való élet szempontjából az arra nézve közömbös tárgyak megfigyelése és az ilyen tények megismerése céltalan, üres időtöltésnek látszik, amely elvonja az ember idejét igazi feladatától: a világnézet szerint való élettől. A kutató tudós magános élete különcködés, amely nem illik bele a közösségi élet keretébe.
Ezért az univerzalisztikus korban a kutató tudományból mindinkább könyvtudomány, a hagyományok ismerete, előírt iskolai tudás lesz. Így szorult bele a tudás egy előírt tananyag bilincseibe pl. Kínában a Ming császárok korában. A tanulónak az előírt irodalmi műveltségre vonatkozó vizsgák hosszú sorozatán kellett keresztülvergődnie, amíg el nem ment a kedve a tanulástól, vagy pedig az új dolgok megismerésétől. Az orvostudomány tételei is vizsgaanyagszerűen, kérdések és feleletek sorozatában voltak megörökítve. A tanuló nem a természet megfigyelése által, hanem könyvekből tanult. Hasonló rendszer dívott Egyiptomban is, ahol a vízművek és a piramisok építéséhez, valamint a földméréshez szükséges geometriai tudást egy nagy példatárban gyűjtötték össze.

Az ilyen korokban a jogtudomány szabályai is teljesen megmerevednek. Pl. „a középkor jogászait nem érdekelte a tettes személye, az elkövetési szándék, csupán a tett. Ami büntetést a törvény a tettre megállapított, irgalmatlanul végrehajtották. Nem volt méltányosság, nem volt enyhítő körülmény, nem volt kegyelem.”16 Az embert elítélték akkor is, ha a törvénytelenséget szándékosság nélkül követte el. Sőt elítéltek olyan „tetteseket” is, akiknél a bűn elkövetésének szándéka fel sem tehető. Így halálra ítéltek gyermekeket, megbüntettek hullákat, állatokat, sőt élettelen tárgyakat is.
„Az állatok ellen hozott első ítéletet, amelyről tudunk 1266-ban hozták egy disznó ellen.”17 De nemcsak állatokat, hanem tárgyakat is elítéltek: Firenze város tanácsa bűnösnek találván elítélt egy harangot, „leszedték a toronyból, szamárfogat vontatta végig a városon, közben a hóhér megkorbácsolta, akárcsak Xerxes pribékjei a Hellespontust.”18
A művészet túlzott univerzálódása szintén eltávolodást jelent a belső lényegtől a körülményes formák és a külsőségek felé. A középkor elején a román-stílusú templomok puritán külseje és belseje nem a szem tetszését, hanem az eszmék céljait szolgálják, gyakran még kisebb méreteikben is szuggesztív, monumentális hatásukkal. Ellenben a gótikus templomok fantasztikus formajátéka már minden tetszetősége mellett a belsőségtől, a lényegestől a külsőségek, a formális hatások irányába való eltolódást mutat.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg a bizánci stílus elváltozásán is. A korai bizánci stílusú templomok éppen úgy, mint a román stílusúak, mintegy lelki melegedő-helyek, amelyekben összegyűlt emberek összetartozóknak, testvéreknek, egynek érezték egymást. A későbbi pompázó formájú bizánci templomok már nem közös eszmék hitében összeforrt lelkek áhítatának, hanem egy szigorú rendbe szorított embertömeg szertartásos cselekedeteinek színhelyei.
A középkori képzőművészet Európa nagy részében túlnyomóan a vallás alakjait, a világnézettel és a közösségi élettel kapcsolatos témákat ábrázolja. A lelki aktusokat ugyanazokkal az ismétlődő tipikus vonásokkal fejezi ki. Eszmei és lényegábrázoló művészet ez. A görög császárságban a festett képeket mozaikképek szorítják ki. A templomok falain hatalmas méltóságteljes szembenéző alakok figyelik mereven a hívőket. A szobrászat elsorvad. Fantasztikus díszítő jellegű formaművészet fejlődik ki.

Az univerzalisztikus kultúrának külsőségekben, szertartásosságban és a szigorú rend bilincsei között teljesen megdermedt állapotát az első részben írtuk le. Ezt is tekintetbe véve az univerzálódó univerzalisztikus korszakot összefoglalóan a következőképpen jellemezhetjük:
Az univerzálódó univerzalisztikus korszak elejét az jellemzi, hogy az eszmék lényegére és a bensőségre helyez súlyt. Az emberek intenzív, elmélyült, átérzett lelki életet élnek. A társadalmi formák egy nemes életfelfogásnak külső kifejezései. A társadalmi rend egy családias közösség tagjait összetartó, egybeforrasztó, fegyelmező erő. Az építőművészet lelki akolt, gyakran monumentális nagyságú templomokat és más középületeket készít a világnézeti vezetők által lelkesített áhítatos hívők számára. A képzőművészetek a világnézet alakjait idealizálva, ünnepélyesen, az eszmék, illetőleg eszmei alakok lényegét kifejező módon ábrázolják. A tudomány iskolatudomány, előírt tananyag, bensőséges elmerülés a világnézet eszméiben, s a világnézet tanaiból levont erkölcsi és általában gyakorlati tanulságok taglalása.

Némelyik kultúrában, — ha az univerzálódás túlhalad az egészséges, rugalmas fokon — a súlypont a lényegről a formálisra, a bensőségről a külsőségesre terelődik át. Az emberek nem élnek igazi lelki életet, csak előírt formulákat ismételnek, vallásos és társadalmi tevékenységeiket szertartásosan végzik. A társadalmi rend az egyén életét keskeny sikátorok között terelő korlátok rendszere. Az építőművészet fantasztikus formajáték. A képzőművészet nem megy tovább a hagyományoknál és előírásoknál, vagy vonalak és formák variálásában oldódik fel. A tudomány példatár, vizsgaanyag, vagy idézetek tömkelege.
Az univerzálódó univerzalisztikus korszak képe a következő:

III. Az individualizálódó univerzalizmus

Hogy az individualizálódó univerzalisztikus korszakra választott példa folyamatosan kapcsolódjék az előbbiekhez, az európai keresztény középkor individualizálódásának folyamatát jellemezzük.
Európa latin és keresztény kultúrája a X-ik század végén megmerevedő állapotban volt. A kereszténység lelkesítő hatása, bensősége, erkölcsi ereje megcsappant. VII. Gergely pápa reformokkal igyekezett a helyzeten segíteni. Utóda, II. Orbán alatt erősödött meg ismét a keresztény eszmék hatása. Az ő hívó szavára indultak meg a keresztes hadjáratok a Szent Sír visszaszerzésére. Egész Európa felbuzdult és minden társadalmi réteg ki akarta venni részét a nagy feladatból. A lovagi erények újból felvirágoztak, Tankréd, Oroszlánszívű Richárd és sokan mások ismét a lényeg és nem a külsőségek szerint lovagok.

Mégis a kereszteshadjáratok a megindítói annak a folyamatnak, amely a középkor univerzalisztikus kultúrájának az újkor individualisztikus kultúrájává való átalakulásához vezetett. E hadjáratok alatt ismerkedtek meg a keresztesek a görög császárság kultúrájával és az arab műveltséggel. Ettől fogva folytonos volt az érintkezés e kultúrák között. Nyugat érdeklődni kezdett az arab műveltség iránt és az ifjúság mind sűrűbben látogatta az arab egyetemeket. Rövidesen keresztény egyetemek is keletkeztek. II. Frigyes, ez az arab és keresztény műveltségű uralkodó, Nápolyban egyetemet alapított és kibővítette, megreformálta a salernói egyetemet. Udvarába keresztény és arab bölcselőket hívott. Az arab tudomány: a mathematika, a kémia, az orvostudomány és a görög filozófusok arab kiadásai mind több keresztény ifjú előtt váltak ismertté.

A nyugati világban is csakhamar megindult a szellemi erjedés. Megismerkednek a görög filozófia egy részével. Lefordítják Aristotelest. Az érdeklődés a vallási eszmék felél lassan a valós dolgok felé terelődik Ez különösen az úgynevezett „univerzálé” vitában nyilvánul meg, amely ama kérdés körül forgott, hogy az eszmék, az univerzálék, mint pl. az „ember” és az általános osztályok valamiféleképpen létező valamik-e, vagy pedig csak az egyes konkrét dolgok közös nevei (nominalizmus).

Roger Bacon a tapasztalat és a kísérletek fontosságára hívja fel a figyelmet. A kísérletezés valóban megindul, de többnyire nem az önzetlen érdeklődéstől, hanem inkább a kapzsiságtól vezérelve. Az arany mesterséges előállítását célul kitűző, arab nyomokon elinduló alchimisták mind több fontos felfedezésre jutnak. A tudománynak mindinkább az érvelés és a tapasztalás lesz az eszköze és a tekintélyekre való hivatkozás meggyőző ereje csökken. Előmozdítja ezt az átalakulást a pápaság erkölcsi és politikai tekintélyének lehanyatlása (avignoni fogság 1308—1377). Már akadnak olyanok, akik a Bibliára hivatkozva az Egyházzal és az Egyház tanaival is szembefordulnak. (Ettől eltekintve hívő keresztények voltak.) Wiclif, majd Huss János indították meg ezt a folyamatot, A vallási reformátorok a Bibliát teszik meg tanúnak az Egyház ellen. És hogy megnyerjék maguknak a nép széles rétegeit, az írást lefordítják a nép nyelvére. Ezáltal mind tágabb keretekben terjed el a műveltség, de egyúttal a szellemi erjedés is.
A tudománnyal együtt az irodalom is erjedésnek indul. A pápaság és a császárság harcában résztvevő Dante (szül. 1265.) „Divina Comedia”-jában még mélyen vallásos, de már kritikai szemmel ítéli meg a dolgokat, korának személyeit és eseményeit. Petrarcának Laurájához írt költeményei még világiasabbak.

Közben hihetetlen méretű pestisjárvány vonul végig Európán és sokhelyütt a lakosság háromnegyed részét kiírtja. A történészek szerint a pestis a mainál jóval gyérebb számú népességből, mintegy 25 millió embert ragadott el. Ez a borzalmas szerencsétlenség összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással volt Európa sorsára, mint a világháború. Pörölyként sújtott le a fennálló társadalmi rendre. A gazdasági élet megakadt. A földek sokhelyütt megműveletlenül maradtak. Az adók nem folytak be. A bekövetkező nyomor miatt mérsékelni kellett volna az igényeket és módosítani a termelési rendet. Nem történt meg. A szerencsétlenség következményeit végeredményben az addig tűrhető sorsú parasztságra hárították át, amiért mindenfelé parasztlázadások törtek ki. Ezt a parasztság kegyetlen letörése és elnyomása követte. Az ilyen kétes módszerek természetesen nem hozhattak megoldást. A királyi udvarokban pénzügyi nehézségek léptek fel. Az uralkodók kénytelenek voltak mindinkább a városi polgárságra támaszkodni és mind több előjogot biztosítani nekik. Ezzel elkezdődött a harmadik rend, a polgárság felemelkedése. Szorultságukban a fejedelmek a pápaságnak való kötelezettségeiktől is szabadulni igyekeztek. Ez, valamint a felemelkedő polgárság szabadabb, városiasabb gondolkozása és a parasztság nyomorúsága adott tápot a vallási reformátorok tanai elterjedésének.

Itáliában, amelyet a gazdasági válság alig érintett, mert létalapja e korban részben a gazdag kikötővárosok kereskedelme, részben pedig a pápaság jövedelme volt, a szellemi erjedés nem a gazdasági okok hanem elsősorban a már említett szellemi hatások miatt indult meg. Ebben az országban, látszólag ellentétben azzal, hogy a pápaság székhelyét adta, a legkevésbé merevedett meg a középkor univerzalisztikus szelleme. Már korán érvényesültek a szaracén és görög hatások és az eszmék kicserélődése, a kereskedelemmel felvirágzó városi élet és a fényűzés elősegítette az individualisztikusabb művészet és tudomány kifejlődését. Az emberek figyelme a vallás eszméiről mindinkább a világias dolgokra és önmagukra terelődött. Elősegítette ezt a görög és arab írásoknak és műveltségnek a görög és arab kultúrával való érintkezés nyomán meginduló tanulmányozása és az, hogy az itáliai népek oly környezetben éltek, amelyben, miután a szemük most újra megnyílt a görög és római műveltség alkotásainak észrevételére és értékelésére, lépten-nyomon pompás műemlékek keltették fel a csodálkozásukat.

Egy letűnt kultúra emlékei: a pusztuló romok, csonka szobrok, — amelyek mellett azelőtt vakon, érdeklődés nélkül haladtak el —, most újra értékessé váltak szemükben. Megindult a gyűjtés, az elfelejtett művészek elfelejtett alkotásait kiásták a törmelékek közül, vagy nem egyszer a szemétből és elkezdődött egy új, a középkoritól elütő individualisztikus művészet kialakulása. Európa többi részében, Németországban és Franciaországban szintén kezdtek felengedni a gótikus építészet fantasztikus vonalakká fagyott díszítései. A párkányok és kődíszítmények stilizált, halott formái mind gyakrabban élőlényekhez hasonlókká lettek, majd szobrokká egészültek. Az ablakok konvencionális, ünnepélyes üvegfestményei mellett mindinkább feltűntek a festmények, a falitáblák s a szárnyas oltárok képei. A szobrok mindinkább életessé, elevenné válnak és már nemcsak a templomfaiak mélyedéseinek ájtatos lakói, hanem világiasabb környezetben is megtalálhatók. A szobrászok eszmei alakokat, vagy már nagy személyiségeket is ábrázolnak, növekedő természethűséggel. A közeledő individualisztikus korszak melegebb levegője életre kelti a középkor kemény, acélos korszakának megdermedt művészetét.
Az eszmeiség és a természethűség szintézise a reneszánsz művészetében teljesült ki. Eddig a művészet témái még túlnyomóan isteni, eszmei alakok. De már nem trónolnak elérhetetlen magasságokban, ha nem emberi alakot öltenek és leszállnak a földre, hogy világias környezetben, kimagasló személyiségekkel egy társaságban legyenek.
A művészet e változásával egyidejűleg a tudomány erjedése is megindul. Megkezdődik a filozófiának a theológiától való elválása. Az embert a dolgok már nem csupán világnézeti, vagy gyakorlati okokból, hanem önmagukért is érdeklik. Feltalálják a távcsövet és a mikroszkópot. Az orvostudomány már nem papi, vallásos tevékenység, mint előbb, hanem a görög s arab írásokra, majd a tények megfigyelésére támaszkodik. Az asztrológia a csillagászat irányában, az alchimia, a kémia irányában fejlődik.

Az irodalom még rendszerint nagyszerű, ünnepélyes, vagy klasszikus témákat keres, de gyakran már csak azért, hogy kigúnyolja azokat. (Cervantes: Don Quixote.) E kor vége felé politikai szempontból is mindinkább az univerzalisztikus és az individualisztikus kultúrajelleg határán állunk. A középkor családias társadalmi rendje már inkább csak formailag áll fenn. A közösségi érzés és a szolgálat szelleme elsorvadt. A társadalmi osztályok küzdelme megkezdődött. Legtöbb helyen még feudális rendszer van, de sok helyen a felemelkedő városi polgárság már a parlamentáris rendszerért küzd.
Összefoglalóan kimondhatjuk, hogy e korszak művészete eleinte még túlnyomóan eszményesítő, heroikus, de már kimagasló személyiségeket, sőt végül magánszemélyeket és női aktokat is ábrázol. Az irodalom eleinte túlnyomóan ünnepélyes, de már gyakran ironikus és egyéni intimitások is mind gyakrabban foglalkoztatják. Végül az erotika is tért nyer benne.

A tudomány eleinte még célzatos, de később függetleníti magát a vallástól, megindul a szabad vizsgálódás, sőt a vallási tanok óvatos kritikája is. E korszakban a középkori eszményeket még nem támadják meg nyíltan, de sokan már nem is követik azokat, csak külsőségekben. Ha az individualizálódó univerzalisztikus korszakban mutatkozó átalakulásokat figyeljük, azt látjuk, hogy ezek sajátos szabályszerűséggel mennek végbe. Az, ami e kor elejétől a végéig, noha mindig csökkenőbb mértékben, de mégis alapja a kultúrának: az a közös világnézet. Már kritizálják a pápaságot (II. Frigyestől kezdve 1215—1250), kigúnyolják a lovagi életet (Cervantes szül. 1547), a kolostoroknak már nem mindig áhítatos életét (Erasmus), a királyokat és a nemes embereket (Aretinó, szül. 1492). Már szembefordulnak az Egyházzal és az Egyház némely tanításával (Luther, fellépésének ideje 1517, Kálviné 1541), de még a világnézet alapján, sőt a világnézetre hivatkozva, annak erkölcsi elvei nevében.

Mindez, ha nem is irányul a világnézet lényege ellen, de már forradalmi átalakulás a kor elején uralkodó szellemiséggel szemben. Az érvelés már nem tekintélyekre, hanem erkölcsi axiómákra, a Biblia tételeire és ami újszerű, a lelkiismereti szabadságra, a belátásra és a meggyőződésre hivatkozik. Az emberek már nem követik minden kérdés nélkül az Egyház parancsát, hanem utánanéznek a parancs jogosságának a Bibliában, igazolásukra lefordítják azt a nép nyelvére s az írásra hivatkozva szembehelyezkednek az Egyházzal, sőt a fennálló társadalmi renddel is. Világnézetük még univerzalisztikus, de gondolkodásmódjuk mindinkább az individualista ember gondolkodásmódja. Az ember még szolgálja és elismeri a régi rendet és a régi ideálokat, de már a maga egyéni életét is élni akarja.
Az individualizálódó univerzalisztikus korszak a következőképpen ábrázolható:

IV. Az individualizálódó individualizmus

E korszak, akár a középállapotnál, akár egy individualisztikus fordulópontnál kezdődik, mind jellegzetesebben individualisztikus állapotok felé vezet.
Az európai kultúra középkorának a végén a világnézet és a társadalmi rend meglazulásának a folyamata már elő volt készítve. Az Egyház némely tanának kritikáját már nem sok lépés választotta el az egész világnézet kritikájától. A társadalom vezető rétegeinek, a papoknak és a nemeseknek a kritizálása a társadalom erjedéséhez vezetett.
A társadalom vezető és más rétegei már önmagukat sem nézték a régi szemmel. Már nem volt magától értetődő a kiváltságuk, vagy az alárendeltségük. Már nem a társadalmi osztályok együttműködése, hanem széthúzásuk és egymás ellen való küzdelmük vált uralkodó jelenséggé. A nemesség és a királyok, a meggazdagodott polgárság és a munkástömegek harca megkezdődött.

A reformáció korának parasztlázadásai és az angliai polgári forradalom még a világnézet tanaiból merítették az erkölcsi alapot. Később azonban a kétely elterjedésével az osztályharc az egyén jogaira és a szabadság eszméjére való hivatkozás alapján folytatódott. Paradoxonnak látszik, de úgy van, hogy az individualizmus felébredése eleinte a fejedelmek és a nemesek hatalmát növelte, mert az uralkodó osztály vált legelőször individualistává. A fejedelmek egyrésze nem tekintette már magát igazában Isten kegyelméből való uralkodónak, akinek a nép iránti kötelességekkel járó hivatása az uralkodás, hanem népe érdekének elébe helyezte egyéni és családi érdekeit. Sokan váltak közülük a machiavellizmus híveivé, amely szerint a hatalom érdekében minden eszköz használata megengedhető. Ez az individualista gondolkodásmód eleinte erősítette a helyzeti előnyben lévő uralkodó osztályt. A szabadszellemű királyok és nemesség világias életet éltek és az új művészetek és tudományok pártfogói lettek. Az egyéni lelkiismeretre hivatkozó erkölcsiség, a tudományokkal összeegyeztethető felvilágosult világnézet, deizmus, pantheizmus, vagy éppen vallástalanság alakult ki körükben. A tételes vallást nem igen támadták. Azt tartották, hogy a vallásra szükség van a köznép miatt, mert megkönnyíti az uralkodást.

Ez az individualista gondolkodás azonban nem maradhatott meg a vezetőosztályok körében, hanem későbben a polgárság között is elterjedt és a vezetőiből kiábrándult, s a társadalmi rend helyességében mindinkább kételkedő polgárság megindította a harcot a maga uralmának érdekében, mely harc a polgári forradalmakhoz és végeredményben a polgárság uralomra jutásához vezetett. A polgárság uralomra jutása a kapitalista rendszer kifejlődésének kedvezett. Mindenütt nagy iparvállalatok és bankok keletkezek. A nemesség kardja helyett a polgár fegyvere, a pénz vált uralkodóvá. Most a polgári osztály lett a művészetek és a tudomány pártfogója. De a polgári uralom, amely eleinte többnyire puritán erkölcsi alapon állt, idővel szintén mindjobban hajlott a machiavellizmusra, abban az értelemben, hogy uralmának fenntartása érdekében mind kevésbé kényessé vált az eszközök megválogatásában. A fő cél a haszon növelése és a munkaerő árának csökkentése lett. Ez a munkásosztály kizsákmányolásához vezetett.
És megindult ismét az osztályharc, most már a kapitalisták és a munkásság között. Az emberek önzése és a vezetők iránt való bizalmatlansága csak siettette a bomlás folyamatát. Még nem merült fel egy új, igazságosabb társadalmi rend képe, amely ismét egységbe forraszthatta volna a társadalom egymással küzdő rétegeit. A társadalmi rend felbomlása feltartóztathatatlanul haladt tovább.

A világháború után a vesztes államokban szükségszerűen bekövetkezett az összeomlás. A kultúra képe ezekben az országokban ahhoz az állapothoz volt hasonlatos, amelyet az őrült kultúrákról szóló fejezetben a szélsően individualisztikus állapotról megrajzoltunk. Az individualizálódás e folyamatának áttekintése azt mutatja, hogy az egyén, vagy valamely társadalmi réteg önzése csak addig előny számára, míg mások is önzőkké nem válnak. De valamely uralkodóréteg önzése csak rövid ideig tartó előnyt jelent, mert az önzést nem lehet elszigetelni. Mindig lejjebb terjed azok közé, akikre a föléjük rendelt osztályok áthárítják a bajokat és a kötelességeket. A mindenki önzése pedig: végül a társadalom felbomlásához vezet. Szilárd társadalmi rend tehát nem épülhet fel az egyének önzésére, hanem csak a kölcsönös önzetlenségre, a közösségi érzésre, az önkéntes szolgálat és az áldozatkészség szellemére. Az individualisztikus korszak társadalmi, politikai individualizálódásával párhuzamosan folytatódik e korszakban a világnézeti individualizálódás is.

Az univerzalisztikus korszak végének közeledtét az jellemzi, hogy e korszak filozófusai még elfogadják a világnézet tételeit, de a tudásnak mindig nagyobb területét igyekeznek felszabadítani a világnézet hatalma alól és megkísérlik elhatárolni a vallást a tudománytól. A tekintélyekre, a hagyományokra és a vallás tételeire való hivatkozást lassan teljesen kiszorítja a gondolati és a tapasztalati bizonyítás módszere. Az individualisztikus korszak elején a jelzett folyamat tovább folytatódik. Az ismeret egész területét fel akarják szabadítani a tudomány és a filozófia számára és tartalmilag is szembeszállnak a világnézet tételeivel. Míg tehát az univerzalisztikus korszak végének filozófiái csak formailag, csak a módszer szempontjából individualisztikusak, az új korszak filozófiája már a tartalom szempontjából is individualisztikus. A vallás tanaival ellentétes, vagy azzal nyíltan szembeszálló filozófiák keletkeznek.

A felvilágosodás kora ez. Csak az számít a művelt „modern” emberek közé, aki felvilágosult, azaz elvetve a világnézet irányítását, csak az eszmére és a tapasztalataira támaszkodva indul el a megismerés útjain. A gondolkodókat a szellemi korlátok alól való felszabadulás öröme tölti el. Csakhamar minden korlát ellenszenves lesz előttük. Az az alap, amelyre mégis támaszkodnak, a valóságos, reális dolgok világa és a tapasztalat. A filozófusok és tudósok a természet vizsgálatára vetik magukat. Mindent a természet analógiájára magyaráznak.19 A világmagyarázat empirista, naturalista, materialista. (Hobbes, La Mettrie, Holbach.) A vallást is természetes alapon értelmezik, (Bayle, Hume, Voltaire) mint az emberi természet szükségletét, azonban a vallások tanainak racionális tapasztalati igazolhatóságát tagadják.
Montesquieu az államot is természetes alapon gondolja felépíthetni. „Hagyjanak bennünket úgy, amilyenek vagyunk”, „a természet mindent rendbehoz”. Az államnak szerinte oly jogok rendszerén kell felépülnie, amely az emberi jogérzésből, az emberi természetből folyik.

Az erkölcsöt e korban „a természetes erkölcsi érzék”-ből, a lelkiismeretből származtatják (Shaftesbury). Az élet célja nem az eszmék szolgálata, hanem a természetes ösztönök kiélése (Helvetius). A szépség pedig nem harmónia, vagy „eszményi szépség” többé, hanem egyszerűen az alkotásoknak a természetes tárgyakhoz való hasonlóságát a „természethűséget” jelenti (pl. Diderotnál). Sőt a nevelés célja is a „természetes” ember, a „természetességre” való nevelés (Rousseau). Az individualisztikus kor kezdetének ez a minden kultúrágban megnyilvánuló naturalizmusa csakhamar hajótörést szenved az általa meg nem oldható kérdések szirtjein. Nem képes megfejteni az embernek, az erkölcsnek és a kultúrának a természethez való viszonyát. Az individualisztikus kor következő szakaszának gondolkozói éles kritika tárgyává teszik a „felvilágosodás” korának naiv naturalizmusát és racionalizmusát (Kant). E kor látásmódja humanisztikus. Már nem a természetet, hanemaz embert, az általános emberit teszi a dolgok mértékévé. (Nem az egyént, hanem az embert általában). Az emberi tapasztalat és gondolkodás törvényei szabnak törvényt maguknak a dolgoknak is. Mint a görög kultúra analóg korszakában ismét az Ember válik mindennek a mértékévé.

Míg a megelőző kor sok bölcselője szerint az emberi elme üres lap, „tabula rasa”, amelyre a természet (a külső természeti világból származó inger) ír rá mindent, most viszont a külső tárgyak látszanak engedelmeskedni az emberi észnek. A megelőző naturalisztikus kor végén az ember a természet bábjának látszott, most az emberi akarat diadalmasan emelkedik az anyag fölé és ha a tudás terén vannak is korlátai, a cselekedetek terén alig látszik valami számára lehetetlennek. Az erkölcs normája már nem a „természetes erkölcsi érzék”, hanem a minden ember számára egyformán felismerhető, s az ember gyakorlati gondolkodásában benne rejlő humanisztikus elvek: a cselekedet egyetemes érvényűsége, a kategorikus imperativus. Az emberi élet célja az emberiesség, az emberi társadalomban való kötelességeinek teljesítése, az emberiség javának és tökéletesedésének előmozdítása. E kor a tudás szempontjából pesszimisztikus, ellenben hihetetlenül optimista az emberi cselekvés és alkotás szempontjából. A filozófia elfordul a cselekvés kérdéseinek megoldására képtelen természettudományoktól és problémáinak tengelyévé az ember, a kultúra, a szabadság és a fejlődés válik.

Az individualizálódás fokozódásával azonban a korszerű érdeklődés iránya csakhamar elfordul az „általános emberi”-től az egyén felé. A humanisztikus látásmód nem képes megoldani az egyén problémáit. Az egyes ember már nem elégszik meg azzal, hogy csak azt vizsgálja, ami benne emberi, hanem az kelti fel az érdeklődését, amiben elüt a többi emberektől. „Egyéniség” akar lenni, „más akar lenni, mint a többi”, a maga különleges életét akarja élni. E kor gondolkodói közül sokan egyenesen tagadják, hogy lehetne „az Emberről” beszélni. Nincsen „az Ember”, csak egyes emberek vannak (pl. Stirnernél). A történelmet is az egyes egyének és azok puszta összességéből álló társadalmi rétegek történelmének látják (Marx). „Nem ideálok mozgatják az egyéneket, hanem az önzés, a boldogság, vagy a hatalom utáni vágy.” A nemesebb felfogású gondolkodók szerint is az egyén életének célja képességeinek teljes kifejlesztése, minden benne lévő lehetőség felszínre hozása, kiélése.

E kor kultuszának tárgya már nem a humanista eszme, hanem a „személyiség”, az „emberfeletti ember” (Nietzsche), vagy a zseni. A dolgok mértéke már nem a természetnek, vagy az általános emberinek való megfelelés, hanem a személyiséggel való kapcsolatuk. A szépség mértéke nem az egyéni érdeket és más egyéni motívumokat kikapcsoló tetszés, vagy az általános emberi szépségeszméknek való megfelelés (pl. „szabályos” arc), hanem az egyéni ízlés.
E kor vége felé a külvilágot is az egyén élményeiből, az egyén érzéki benyomásainak alapján magyarázzák. (A Mach- és az Avenarius-féle pozitivizmus.)

Az ilyen gondolatok azonban végül is oda vezettek, hogy az egyéni Én léte és értéke is kétségessé vált. A kifejlődő relativizmus minden értékelés alapját elásta, Az „Én” felbomlott élményekre és ezzel együtt az élmény került az érdeklődés előterébe. A filozófia útja az irracionalizmusba torkollott. Az ész-elvekben és a tudományos tapasztalásban való bizalom megrendült, csak az élmények átélésének közvetlensége maradt meg egyedüli bizonyosságnak. Már nem a tudományos megismerés, hanem a dolgoknak élményszerű intuícióval (Bergson), lényegszemlélettel (Husserl), vagy más élményszerű aktussal („megértés”, „beleélés”, „megvilágosodás”) való megragadása vált a filozófia céljává. Egyes gondolkodók (pl. Klages) nemcsak elutasították, hanem meg is vádolták a tudományt, amelyből már előbb kiábrándultak.

De a gondolkodók utolsó kísérlete; a tárgyakat élményekben feloldani és az élményt — ezt az utolsó szalmaszálat a gondolkodás bomlási folyamatának sodrában — megragadni és a megismerés bizonyosságát reáépíteni nem sikerült. A kor minden meggyőződéséből kiforgatott gondolkodója nem hitt már sem a tárgyakban, sem önmagában s Én-telen élményeinek sodrában teljesen magára maradt. Ennek a kiábrándultságnak és egyedüllétnek egyetlen szomorú bizonyossága csak a bizonytalanság érzése és a dolgok és az Én szilárd, el nem folyó létében való kétely nyomán a nemléttől való félelem kétségtelensége volt (Heidegger). A filozófia válsága teljessé vált. A megismerés eredményességében csalódott gondolkodók vagy lemondtak a bizonyosságon alapuló bizalomról — ami a filozófia lényegéhez tartozik — és a nem, bizonyosságon alapuló bizalomban az irracionális hitben kerestek megoldást (teozófia, spiritizmus), vagy pedig tudatosították a filozófia és általában a kultúra válságát, hogy megismervén legyőzzék azt, hogy a válság tanulmányozása alapján keressenek kiutat a káoszból (pl. Spengler). Ez a kutatás eleinte negatív eredménnyel zárult: a válság ismerete sem vezet ki a válságból, kultúránk bukása elkerülhetetlen.

A legújabb idők eseményeinek elemzése azonban arról győz meg bennünket, hogy már túljutottunk a mélyponton. Új eszmék, új tanok támadnak, amelyeket mind több lelkes hívő követ, akik áldozatos akarattal küzdenek a közös célok megvalósítása érdekében. Az individualizmus csődje után egy univerzálódási folyamat indult meg, amely mind univerzalisztikusabb politikát, erkölcsöt és műalkotásokat eredményez. Ezek jellege természetesen ritkán nyeri meg azok tetszését, akik az individualisztikus értékelést szokták meg. Mégis a bennük megnyilvánuló univerzálódási folyamat fog kivezetni a káoszból.

A művészetek individualizálódásának példájaként a festészet individualizálódását vázoljuk. Az univerzalisztikus korszak végének szépségeszméje még az „eszményi szépség”. Már a természetnek megfelelően ábrázolnak, jól megnézik a tárgyakat, aprólékosan tanulmányozzák az emberi test vonalait, de a tárgy még csak alkalom arra, hogy segítségével eszmei alakokat ábrázoljanak nyugodt, harmonikus, hagyományos módon. Az alakoknak ezt a harmóniáját nagyobb mértékben Michelangelo bontja meg. Tárgyal még nem a mindennapi életből való emberek és dolgok, hanem szentek, istenek, próféták, hősök, de ábrázolási módja már nyugtalan, diszharmonikus. Később az idealizáló, patetikus, diszharmonikus ábrázolás realisztikusabbá válik és a tárgyak is profánabbak lesznek. A szenteken és az isteni alakokon kívül mind gyakrabban ábrázolnak már kimagasló személyiségeket is ünnepélyes pózban (Velazquez). Majd az ünnepélyesség is enged és polgári, sőt egyszerű embereket is ábrázolnak mindennapi tevékenységeik közben (hollandi festészet). A természet és a vadregényes tájak ábrázolása is divatossá válik és mind gyakrabban festenek idillikus képeket és csendéleteket.

A szépség eszméje az „eszményi szépség” követelményeitől mindinkább a „természethűség” követelménye felé tolódik el. A tárgyakat realisztikusan, plasztikusan, éles körvonalakkal ábrázolják. A festmények témái sem eszményiek többé, hanem idillikusak, természeti témák és önmagukban mind kevésbé szép, mindennapibb és közömbösebb dolgok. Vannak akik már egyenesen rút dolgokat ábrázolnak előszeretettel. A realisztikus ábrázolási mód túlzottan plasztikusan, úgy ábrázolja a tárgyakat, ahogy azokat tulajdonképpen nem látjuk, hanem, ahogy az összes érzékeink számára adva vannak. Nem a látszatot, hanem a valóságot akarja visszaadni. Ezért az ilyen festmény nem a tárgy látási képét adja, hanem az alakok plasztikusságával, éles körvonalaival érzékelteti azok tapinthatóságát is, tehát pótolni akarja a tapinthatóság hiányát. Mintegy szemmel tapinthatóvá teszi őket. A tárgyaknak látási képe azonban igazában nem ilyen, hanem — különösen a szabadban — elmosódottabb körvonalú, kevésbé rajzszerű, néha meg éppen foltszerű. Ezért a mind nagyobb látáshűségre való törekvés végeredményben megbukatta a realisztikus festészetet és egy új esztétikai követelménynek, a látszathűségnek az elfogadását eredményezte. A látszathűségre törekvő festők, az impresszionisták előtt az ilyen festészetben nyilvánul meg a festészet legigazibb lényege.

Az impresszionizmus elterjedésével tovább növekszik a témául választott tárgyak választéka. A legszimplább tárgy is érdekesnek tűnik fel a rajta lévő fények és színfoltok játékának szempontjából. Ennek a festészeti iránynak egyik előfutárja, Courbet előszeretettel festi a köznapi tárgyakat is. A későbbi impresszionisták, pl. Monet teljesen felhagynak a dolgok tárgyias ábrázolásával s a tárgy látási képét s a tárgy és a néző között lévő szétszórt fényt festik meg s ezáltal a tárgy előtt lévő levegőt is érzékeltetik. Képeik közelről nézve színfoltoknak értelmetlen sokaságát alkotják, távolabbról nézve azonban e színfoltok értelmes tárgyakká rendeződnek. Festészetük ezáltal üdén, levegősen, benyomásszerűen adja vissza a tárgyakat.

A festészet átalakulásának e folyamata mind több teret engedett az egyéni látásnak és felfogásnak. Némelyek — mint Derain — a távlati ábrázolástól térnek el, mások, a kubisták geometrikus figurákban feloldva ábrázolják a tárgyakat.
A dolgok látszati képét visszaadó impresszionista festészet helyébe később mind kisebb csoportok művészi felfogását tükröző irányok léptek. Ilyenek voltak pl. a futuristák, akik a mozgó tárgyat mozgása különböző állapotainak összefüggő ábrázolásával igyekeztek megragadni.

Az impresszionizmus elvi alapjaihoz nyúlik vissza a futurizmus egyik ága, mely a dolgokat azok meglátásának, észrevételének sorrendjében adja vissza. Ez az ábrázolási mód nyilván nem tárgyakat akar hűen ábrázolni, nem is azok látási képét visszaadni, hanem a dolgok megragadásának módját, észrevételük mikéntjét igyekszik kifejezni, tehát észrevételhű ábrázolás s a dolgok megragadására, észrevételére vonatkozó ismeretelméleti megfontoláson alapul.
Ismeretelméleti megfontolásokon alapulnak a fentebb említett kubista és futurista irányok, valamint a dadaizmus és az expresszionizmus is. Ezek az irányok időbelileg nem választhatók el élesen egymástól. A kultúra individualizálódásának ahhoz a szakaszához tartoznak, amelyben a kultúra lüktetései már viharos gyorsasággal zajlanak le. Rövid időre feltűnnek és divatossá válnak oly irányok, amelyeknek később még a nevét is elfelejtik. Érthető tehát, hogy vannak olyan képek, amelyeken egyidejűleg több irány szempontjai érvényesülnek. Ilyen pl. Severini egyik képe a „nyugtalan táncosnő”, amely geometriai alakokban, színes trapézekben és háromszögekben feloldva ábrázolja egy mozgó női alak egymásra következő testhelyzeteit.

A dadaista művészek újságlapokat, gyufaskatulyákat ragasztottak a tárgyrészleteket a néző számára felismerhetetlen összefüggésben ábrázoló képeikre, ezáltal igyekeztek növelni a kép valószerűségét. Ábrázolási módjuknak alapja az a megfontolás, hogy ha a tárgyak észrevételének mikéntjét akarjuk visszaadni, akkor az egyes tárgyakra vonatkozó észrevételek nem egyformák, hanem az egyik észrevétel intenzívebb, a másik gyengébb figyelemmel történik. Közben halvány emlékezeti képek, képzetek is felmerülnek a tudatunkban, amelyek mintegy fátyolszerűen jelennek meg az élénkebb, benyomásszerű észrevételek előterében. Ezért az ilyen képek összedobált, élesebben, vagy halványabban festett tárgyrészleteket ábrázolnak. Azokat a tárgyakat pedig, amelyekre a figyelem legjobban összpontosul, amelyek számunkra a legvalószerűbbek, magukkal a képre ragasztott tárgyakkal ábrázolták. Ilyen kép pl. Pablo Picassonak a „Kamin” című képe. Ez a kép összedobálva részint élesebben, részint halványabban ábrázolja egy cserépkályhának és környezetének egyes részleteit, valamint a közben felmerült képzeteket, illetőleg emlékképeket, egy kártyalap élénkebb és egy pipa halványabb képét. A cserépkályha mellett lévő tapétarészlet, amelyre úgylátszik a figyelem éppen összpontosul, hogy valószerűsége a lehető legtökéletesebb legyen, a képre ragasztott tapétadarabbal van ábrázolva.

A futurizmust és a dadaizmust megelőzőleg alakul ki, de túléli azokat a külső dolgokról való észrevételeket visszaadó impresszionizmussal szemben álló, (a belső dolgokról, a képzetekről, fantáziaképekről való észrevételeket visszaadó) expresszionizmus. Az expresszionizmus már nem látszathűségre, hanem csakélményhűségre törekszik és nyilván még a dadaizmusnál is tágabb teret enged az egyéni fantáziának és ábrázolási módnak. Ez az irány maga a módszertelen módszer. Elve az, hogy „ábrázold azt, ami eszedbe jut úgy, ahogy akarod”. Természetes tehát, hogy ezen az irányon belül az egymástól lehető legeltérőbb kivitelű festményekkel találkozunk. Marc-nak a „piros lovak” című és a „kék lovak” című képei pl. hű vonalvezetésű, csupán nem természetes színű, de színpompás, tetszetős képek. Kandinsky-nek az „Álomszerű improvizáció” című képe ellenben olyan, mintha úgy keletkezett volna, hogy különböző színű tintákat öntünk egy papírlapra és az egész összefolyó masszát elkenjük.

A festőknek mind kisebb csoportjai által követett hírhedt és névtelen irányok a háború utáni évtizedben végül is a festészet bomlásához, teljesen beteg, patologikus törekvésekhez és teljesen egyéni, mások számára érthetetlen alkotásokhoz vezettek. Ezzel a kör bezárult. Az individualisztikus korszak a már realisztikus formájú, de még „eszményi szépséget” kereső tradicionális ábrázolással kezdődik, a„természethűséggel” folytatódik, ezt a „látszathűség” majd az„észrevételhűség”-re való törekvés követi s a sor az „élményhű”ábrázolással és excentrikus, mesterkélt, teljesen egyéni irányokkal fejeződik be. Megannyi „hűségű és mégis mindegyik ilyen hűségfajta hűtlenség a megelőző értékeléshez. E sor mindegyik tagja mind több és több teret enged az egyéni felfogásnak s az értékelés végül teljesen önkényessé, sőt mértéknélkülivé válik. Márpedig valamilyen mérték nélkül nincs érték. A festészet formailag is, tartalmilag is teljesen felbomlik. Az európai kultúra a festészet szempontjából is eléri a mélypontját. A legújabb időkben azonban azokban az országokban, amelyekben már erőteljesebben megindult az újbóli univerzálódás folyamata, a festészet is kezd kibontakozni a káoszból és kezd univerzalisztikusabbá válni. Ismét eszmei vonatkozásokat visznek bele a megint realisztikusabb külsejű képek témáiba. Talán ezért nevezik joggal, vagy jogtalanul ezt az Olaszországban és Németországban kialakuló irányt újklasszicizmusnak.
Az európai kultúrának individualizálódó individualisztikus korszaka a következőképpen ábrázolható:

Az eddigiek alapján tehát az európai kultúra életvonala az összes megvizsgált korszakokban a következőképpen ábrázolható:

Az európai kultúra jelenlegi krízisének a végén valószínűleg új hullámhegy kezdődik. Tehát nemcsak egyetlen ívből áll az életvonala. Mégis eddig csak egyetlen ívet írt le. Vannak azonban oly más ismert kultúrák is, amelyek életében eddig is több hullámhegy és völgy követte egymást. Az ilyen több-hullámhegyű és völgyű életvonalra tipikus példa a kínai kultúra életvonala. Ezt fogjuk a következőkben röviden elemezni, hogy több-hullámú kultúra életvonalra is példát nyújtsunk.

15 A tehetetlenség szót itt nem pszichikai — morális értelemben, hanem a fizikai tehetetlenség-fogalmával analóg értelemben értjük. Valami fizikai értelemben tehetetlen, ha nehéz megmozdítani, helyzetét megváltoztatni, vagy ha már mozgásiban van, nehéz megállítani.
16 Ráth-Végh István: Az emberi butaság története. A 93. oldalon.
17 Ráth-Végh István: Az emberi butaság története. A 101. oldalon.
18 Ráth-Végh István: Az emberi butaság története. A 96. oldalon.
19 Mint a görög kultúra analóg korszakában, e korszakban is egyre-másra készülnek a természetről írt könyvek, ekkor is divatossá válik a könyveknek „a természetről”, „a természet rendszeréről” (System de la Natur) címeket adni.

Rend vagy Káosz? VIII. rész

Tanulmányok

A kínai kultúra élethullámaÍrta: Bácskay Bencsik Béla

Kína tulajdonképpeni története akkor kezdődött, amikor már város-államok összességeként, egy közös uralkodó alatt egyesült. Ezt megelőzően törzsek sokasága harcolt egymás ellen és a közös hún ellenség ellen. A törzsek csak alkalmilag szövetkeztek. Később megindult az univerzálódás folyamata és a kínai népcsoportok egy közös uralkodó vezetése alatt szorosabb szövetségben egyesültek. Közös világnézet alakult ki, közös írás, hasonló jellegű alkotások. (Például nagyon szépen megmunkált bronz edények.)

A törzsek szövetsége eleinte laza, inkább vallási, mint politikai jellegű. Egységük a Sang dinasztia uralkodása alatt (1750 Kr. előtt) megerősödik, de azután csökken és 1125-ben Kr. előtt forradalom távolítja el a trónról az utolsó Sang császárt, aki a tartalmukat vesztett politikai kereteket már csak zsarnoki erőszakkal tudta fenntartani.
Ezután a Csó-császárok következtek, akik azonban nem tudták megakadályozni a további individualizálódást. Mindegyik államocska a saját partikuláris kultúrájához ragaszkodott. Az utolsó Csó-császárok alatt mind lazább lett Kína egysége és a Kr. előtti VIII. századtól többezer kis államocskára bomlott fel és körülbelül négyszáz évig nem állt helyre a birodalom egysége.

Azonban az univerzálódás folyamata a Kr. előtti VI. századtól ismét elkezdődött, mind nagyobb államszervezetek alakultak ki, amelyek közül végül is a Hoang-ho völgyének uralkodói, a Cin királyok szerezték meg a birodalom feletti uralmat. Az első egyetemes császár, Si Hvang eredményesen küzdött a politikai és világnézeti széthúzás ellen. Erős, egységes állam és univerzalisztikus kultúra alakult ki. Mint minden univerzalisztikus fellendülésének idején, nagyszabású építkezések indultak meg (pl. a Kínai fal).

Kína társadalma a Kr. előtti VI. században már kialakult. Négy osztályra rétegződött, a mandarinok, a földművelők, a mesteremberek és a kereskedők osztályára. A társadalmi osztályok nem különültek el élesen egymástól. A mandarinok alkották az uralkodó hivatalnoki osztályt, de a hivatalnoki méltóság nem öröklődött, hanem azt csak bizonyos tanulmányok alapján lehetett elnyerni. Aki az előírt vizsgákon megfelelt, mandarin lett, akármilyen társadalmi osztályból származott is.

Az iskolákban a leendő mandarinokat az irodalom ismeretére, szertartástanra, zenére, történelemre és matematikára oktatták. Konfucse idejében lovasoknak és íjászoknak is kiképezték őket. Mint már említettük, a kínai kultúra az utolsó Csó-császárok alatt nagy mértékben individualisztikussá vált. Az emberek bizalmatlanok, kiábrándultak voltak, a közösségi szellem kihaltnak látszott. E korszaknak viruló individualisztikus művészete volt. A bronzedények domborművű alakjai nagy mértékben realisztikus látásmódról tesznek tanúságot. A kulturális bomlás Lao Cse idejében érte el mélypontját. E bölcselő alakja bizonyos tekintetben Sokrateshez hasonlít. Az individualista morálnak, a kételkedésnek, a sztoikus életmódnak, a békés nemtörődömségnek volt a tanítója. Ilyen tanítások követése azonban a társadalom bomlásához, anarchiához vezet. E kornak a közös szellemiség, fontosságát felismerő írói kétségbeesve ostorozzák a korukban elterjedt önzést, erkölcstelenséget és általános bizalmatlanságot. Közöttük a legkiemelkedőbb gondolkodó Konfucse, akinek mindinkább elterjedő hatása nyomán Kína kultúrájának egy új univerzálódása indul meg.

Konfucse a Sokratesre emlékeztető s nála 55 évvel idősebb Lao Cse-vel ellentétben Platonhoz hasonlít. Éppen úgy, mint ahogy Platon korának individualizmusával szemben egy univerzalisztikus eszmevilág hirdetője volt és egy görög állam uralkodóját univerzalisztikus rend-állam megszervezésére igyekezett rávenni, Konfucse is bejárta a kínai államokat, hogy az uralkodókat egy ilyen univerzalisztikus állam megszervezésére rábeszélje. A magányos, önző individualisztikus élettel szemben a közösségért való életet tartja helyesnek. „Kivel közösködjem, ha nem szenvedő embertársaimmal? A zűrzavar, amely körülvesz, kívánja erőmet. Ha igaz törvények uralkodnának a birodalomban, nem volna szükség arra, hogy állapotán változtatni igyekezzünk.”20
Konfucse elítélte az újdonságokat hajszoló bomlasztó törekvéseket s a kínai nemzeti hagyományok ápolását tűzte ki céljául. Ezeket továbbépítve akarta a birodalom szétbomlott rendjét újra felépíteni. „Hagyomány-mondó vagyok, nem teremtő” — mondja — „hiszek a múltban és szeretem.”21

Mint magasrangú hivatalnok, Lu államának egyik városában meg is valósította univerzalisztikus államszervezési terveit. A városállam életét és az emberek cselekedeteit apró részletekre kiterjedő törvényekkel szabályozta. A társadalmi életnek pontosan előírt, szertartásos formák között kellett lefolynia. Az önzéssel szemben az önmérsékletet és önfegyelmezést, a zűr-zavarral, az egyéni nemtörődöm élettel szemben, a kemény rendet és a társadalmi formák betartásának kultuszát állította követendőnek. Eszméi, ha lassan is, de mindinkább felszívódtak a kínai lélekben és hatásuk még ma is rányomja bélyegét a kínai lelkiségre. Tanítványai tovább folytatták a mester művét. Különösen Meng-tsze (Kr. e. 300. körül) emelkedik ki közülük, aki az érzéki, hedonista bölcselők és az internacionalista tanok ellen harcolt.

A Konfucsevel meginduló újbóli univerzálódási folyamat a Han-dinasztia (Kr. előtt 200. körül) uralomra jutásával vett erősebb lendületet. Ekkorra már Kína egyes részeinek helyi szellemisége Kína más részeit is oly mértékben befolyásolta, hogy lassan kialakult egy egyetemes kínai szellemiség, egyetemes kínai kultúra. A Han császárok fontos törvényeket hoztak, a hagyományok ápolói voltak. Alattuk jegecesedett ki ismét a birodalom egysége. Uralkodásuk idején mérsékelten univerzalisztikus jellegű kultúra fejlődött ki. E kor művészete hagyományos, konvencionálisabb a megelőző korszakénál, az irodalom sem extenzív, termékeny, hanem mint általában az univerzalisztikusabb korok irodalma, intenzív és jórészt a klasszikus szövegek méltatásában és tanulmányozásában merül ki. E korszak univerzalisztikus jellege szempontjából az európai kultúra középkorához hasonlítható.

A Kr. utáni II. évszázad végén a birodalmon végigvonuló pestisjárvány ismét társadalmi zavarokat okozott. A Han-dinaszcia elbukott (220.), a birodalom szilánkokra zúzódott. Megrendült az emberek hite az összetartó közös eszmékben és meggyengült az egymásban való bizalmuk. A hagyományoknak megfelelő példás életmód helyett megint csak önmagukkal, egyéni érvényesülésükkel törődtek. A művészet és az irodalom hagyományai elvesztették vonzóerejüket. Megindult az individualizálódás folyamata. A művészet mindig naturalisztikusabbá vált. Az ember a természet felé fordult érdeklődésével. A III. és IV. században már az individualisztikus értékelés szerint gyönyörű tájképeket, a VI. században pedig különösen értékes fafaragványokat készítettek. Az irodalom extenzívvé válik, megárad és új témák felé fordul. Kedveltté válnak a profán témák és a költők megéneklik az érzéki élvezetek örömeit. A világnézet egysége megrendül. Egymással vitatkozó buddhista és más filozófiai iskolák keletkeznek.

A kínai kultúrának ez a korszaka az európai kultúra reneszánszára hasonlít, csakhogy azt mintegy ezer évvel megelőzi. Érdekes, hogy a kínai kultúrának ezzel az individualizálódó korszakával egyidejűleg Európában éppen ellentétes univerzálódó korszak, a középkori kultúra kialakulása játszódik le. A kínai kultúra e reneszánszát, mint az ezer évvel későbbi európai reneszánszot, szintén pestisjárvány és társadalmi bajok előzik meg. Szintén a tradíciók bomlásával kezdődik és a mind individualisztikusabb művészet és irodalom megáradásával folytatódik. A tudomány és a technika fejlődése is nekilendül.

A következő korszak, a Tang császárok kora viszont az európai „felvilágosodás” korszakához hasonlítható. E korban a kínai uralkodók között is sok a felvilágosult és szabadszellemű. A megelőző, viszonylag naturalisztikusabb korszakkal szemben ezt éppen — mint a megfelelő európai korszakot — inkább humanisztikusnak tekinthetjük. Öntudatos alkotókedv jellemzi e kultúrszakaszt. Mint minden kultúra a virágzó individualisztikus állapotban, a kínai kultúra is ez időben rendkívül extenzív. A tevékenységek válfajai, a különböző vállalkozások, alkotások, felfedezések száma megsokszorozódik. A VI. században (Kr. után) felfedezik a porcelánt és a puskaport. A technika, különösen a híd- és vízépítészet bámulatos alkotásokat produkál. A kereskedelem és az ipar gyorsuló iramban fejlődik. A kínai hajók nemcsak a partok mentén jutnak el messze tájakra, hanem kimerészkednek a nyílt tengerre és bekalandozzák a világ nagy részét. Amerikában (Mexikóban) és Dél-Afrikában is találtak nyomokat arra, hogy ezidőben a kínaiak oda is eljutottak.

Mint a szabadszellemű individualisztikus korszakokban rendszerint megtörténik, külföldi, indiai, arab és perzsa hatások is megtermékenyítették ez időben Kína kultúráját. A külföldi hatások kiolvashatók e kor művészetéből. A vallások terjesztésének is szabad utat engedtek. A buddhizmus a VI. században kezdett nagyobb mértékben elterjedni. A VII. században Kr. után a birodalomban keresztény és arab hittérítők működtek. A Tang-korszak második felében dús virágzásnak indul a festészet is. Ekkor él Wu-Tao-Tze, Kína egyik legnagyobb festője és Wang-Wei is.

Az individualizálódás folyamata a Szung-dinasztia alatt (960—1270) a dekadenciáig, a kultúra elerőtlenedéséig folytatódott. Ebben az állapotban könnyű prédája volt a birodalom a mongol hódításnak. A mongol Juan-dinasztia alatt (1280—1360) a kultúra jellege erősen individualisztikus. A Sung és Juan korszakok művészete kifinomult, dekadens. Ebben a korban a legimpresszionisztikusabb a festészet. Talán tökéletesebb mértékben, mint az európai impresszionizmusnak ez valaha is sikerült. A dolgokat igen gyakran természeti környezetben ábrázoló, végtelenül finom festményeken a ködöt, sőt a vízpárákat és a levegőt is érzékeltetni tudják. Rendkívül sok híres festő működött e korban. A legkiválóbbak közé tartoznak: Mi Fei, Kuo-Hsi, Chao Ta Nien, Li Ti, Ma Yüan, Liang K'ai, Yen Hui, Kao Jan Hui, Chao Meng Fu. E kor az európai kultúra utolsó másfél évszázadához hasonlít. A világnézet megoszlik. Egymástól különböző filozófiai rendszerek, illetőleg a bölcselők egész, sora vitatkozik egymással. Az irodalomnak nagy része szabados, sőt érzékies.

Az idegen elnyomás azonban felébreszti a nemzeti érzést. Nacionalista forradalom tör ki s a gyűlölt mongol uralkodók helyére a hazafias Ming császárok (1368—1644-ig) kerülnek. Az összetartozás érzése mindinkább megerősödik és ugyanakkor, mikor Európában megindul az individualizálódás folyamata, Kínában a kultúra újabb univerzalisztikus korszaka kezdődik el. A Ming császárok szervezési reformokat hoznak. Organikus, szigorúbb fegyelembe szorított rendállamot építenek ki. A vizsgálati rendet, — amely a magasabb társadalmi osztályokba való emelkedés útja volt, — megszigorították. Az élet kötöttebbé, de biztosabbá vált. A hagyományok és a konvenciók mind jobban befolyásolták az emberek életet.

A megkötődés e folyamatának további előrehaladtával a művészet is mind univerzalisztikusabbá változott. A festészet háttérbeszorult. A kor nagy festői, pl. Chiu Ying, a régi mesterek másolását tűzték ki céljukul. A faragványokon, művészileg megmunkált bronz tárgyakon a természethűséget a mindig nagyobb fokú konvencionalitás, a tárgyak sematikus ábrázolása és gazdag vonalfantázia váltja fel. A kínai kultúra eme univerzálódásának folyamata, az utolsó Ming császárok alatt végül is egy túlzottan kötött, szellemileg és politikailag merev rendszerhez vezet. Az ilyen állapot, — mint láttuk — éppen úgy elerőtleníti a kultúrát az önállótlanság és az egyéni kezdeményező erő hiánya miatt, mint a túlzottan kötetlen állapot a szabadosság, az önzés miatt és az összetartás hiánya miatt. Ebben a megdermedt állapotban találták Kína kultúráját a mandzsu hódítók. Kényuralmuk csak fokozta a kínaiak politikai és szellemi kötöttségét, úgy hogy e kultúra számára megállt az idő, egészen a múlt század elejéig.

A túlzottan univerzalisztikus kínai kultúrára a múlt század elején kezdett erősebben hatni az ekkor individualisztikus korszakának virágzását élő európai kultúra. Ez a hatás erjesztő erejű, de egyszersmind bomlasztó is volt. Megindította az újbóli individualizálódás folyamatát, amely 1912-ben véget vetett a császárságnak, demokratikus eszméket terjesztett el és végeredményben a birodalom újbóli szilánkokra zúzódásához vezetett. Évtizedekig rablóbandák és bandita tábornokok harcoltak egymás ellen és uralkodtak a birodalom kisebb-nagyobb, változó területű részein. Ma a kínai kultúra, amennyiben a korszerű kultúrát, a művelt emberek kultúráját értjük ezen, túlnyomóan individualisztikus és erősen az európai kultúra hatása alatt áll. Talán csak a japánok által megszervezve, vagy a japánok ellen felébredő összetartozás érzésének a hatása alatt fog ismét megindulni e kultúra újbóli egységesülése, univerzálódása,
A kínai kultúra élethullámai a következőképpen ábrázolhatók.

20 Wells: Világtörténelem
21 Benedek-Wiegler: A világirodalom története II. 299 lap.

Rend vagy Káosz? IX. rész

Tanulmányok

A kultúra életvonalának változataiÍrta: Bácskay Bencsik Béla

Az emberi kultúrák kezdetének a paleolitkori ember kultúrája tekinthető, amely mintegy 30—40 ezer évvel ezelőttől kb. 10—12 ezer évvel ezelőttig tartott. Ez a kultúra főleg individualiszukus cselekvésekben és természethű művészi alkotásokban nyilvánult meg (paleolitkori barlangfestmények). Az ezután következő, 10—12 ezer évvel ezelőtt kezdődő neolitkorban kezdtek kifejlődni az első emberi közösségek, mindinkább univerzalisztikus jellegű kultúrával. (Organizálódó társadalmi berendezés, konvencionális művészet, sematikus, geometrikus jellegű rajzok, faragványok és szobrok.)
Az univerzalisztikus neolitkori kultúrából sarjadtak ki a történelmi idők kezdetén az önmaguk történelméről már írásban számot adó első történelmi kultúrák.

Ezeknek két típusa különböztethető meg. Az egyik, mintegy 6 ezer évvel ezelőtt, a neolit földművelő telepek között kialakuló városok feltűnésével, a másik a neolitkultúra merev vonásait csak kisebb mértékben felvevő és a neolitkor végén nomád életmódot folytató népek megtelepedésével kezdődik. Mind a városi kultúra, — a városban lévő szabadabb élet miatt —, mind a nomád kultúra a más népekkel való érintkezés és szellemi hatások miatt a neolitkor merev kultúrájánál individualisztikusabb. Ámbár közel jutnak a középállapothoz, mégis univerzalisztikus jellegűek. E kétféle kezdeti típus később elkeveredik egymással, mert a nomádok néha meghódítják a városokat és lassan az ő sajátos kultúrájuk és életmódjuk is hozzáidomul a meghódított népekéhez. A történeti kultúrák ezekből a neolitkultúránál individualisztikusabb, de még túlnyomóan univerzalisztikus átmeneti kultúrákból alakultak ki, éspedig újbóli univerzálódással, a kisebb városoknak egy birodalomba való egyesülésével, illetőleg a kisebb törzseknek egy nemzetbe való összeolvadásával. Ettől kezdve válik fontos tényezővé a történelemben a birodalmi és a nemzeti gondolat. A városi kultúrákból kifejlődő települt népek kultúrájánál először csak a birodalomhoz való tartozás eszméje, a nemzetekbe szerveződő nomád népeknél pedig a nemzetség, a közős származás, a nemzet eszméje az összetartó kapocs. Azóta is a történelemben hol a birodalmi, hol a nemzeti gondolat jut előtérbe, időnkint pedig egymással párhuzamosan feltűnő ideáljai ezek az egymással összeforrni kívánó népeknek.

A történelmi kultúrák az egyes birodalmak, illetőleg nemzetek kialakulásával együtt kezdődnek. A nagy települési centrumok, a városok kialakulásával kezdődő kultúráknál, pl. a babilon—asszír kultúránál, a birodalmi gondolat az uralkodó. A birodalom megszemélyesítései, a különböző dinasztiák nemzetiségre való tekintet nélkül, gyakran tervszerűen igyekeztek beolvasztani a birodalom népességébe különböző idegen népeket is. Ugyanezt látjuk a többi, a birodalmi eszmén alapuló és városi centrumokból kifejlődő kultúráknál, az egyiptomi kultúránál, sőt részben a római birodalomban is. A nomád életmódból kifejlődő kultúráknál ellenben hosszú ideig, vagy végig megmarad a hódító nemzetségek és a hódítottak közötti elkülönülés.

Az eddigi meggondolásokból láthatjuk, hogy a történeti kultúrák általában a középállapothoz közel lévő univerzalisztikus kultúrállapotú, lazább összefüggésben lévő népek kultúrájából fejlődnek ki és az egységesülés révén alakulnak egy birodalom, vagy egy nemzet kultúrájává. Ha tehát a történeti kultúrák különböző változatainak az életvonalát akarjuk megrajzolni, az ilyen vonalakat a középállapot felett kell elkezdenünk. Az élethullám történelemelőtti része azoknak az apróbb neolitkori településeknek a kultúrája, amelyekből az illető történeti kultúra kialakult. Ezek műveltségi állapota erősen univerzalisztikus, vallásos, misztikus ugyan, de mivel még erősen összefügg az ember materiális szükségleteivel, a világ legkülönbözőbb részeiben is hasonló jellegű. Ugyanazok a szükségletek ugyanazokat az alkotásokat termelik ki. Ezért beszélhetünk általában neolit-kultúráról. A neolit kultúrának röghözkötöttsége az átmeneti korszakban, a városiasodás és a nomádság korszakában válik szellemibbé és változatosabbá, hogy a történelmi időkben a partikuláris egységek egy általános, közös jellegű birodalmi, vagy nemzeti kultúrává fejlődjenek.
E meggondolások alapján a történelmi kultúrák kialakulásának vonalát a következőképen ábrázolhatjuk:

Ez a hullám előzi meg az első történelmi kultúrákat, azaz azokat, amelyek maguk nem más történelmi kultúrák folytatásai. E kezdeti hullám az egyes történeti kultúráknál különbözőféleképpen folytatódhat. Mivel mindegyiket nagyjában ugyanaz a mindegyikre nézve közös jellegű kezdeti hullám előzi meg, tehát életvonalukat csak a történeti időktől kezdve ábrázolhatjuk. A kultúrhullámok alakja a történelmi időkben minden sajátos kultúrára nézve egyéni jellegűvé válik. A történelmi kultúrák életvonalai egymástól igen eltérőek lehetnek, s a szabályos hullámvonaltól gyakran nagy mértékben eltérnek.

A szabályos hullámvonaltól eltérő életvonalú kultúrák

Ha a kultúra mindvégig csak egészséges állapotokon megy keresztül, akkor az univerzálódási folyamat még az elasztikus állapot közelében individualizálódásba megy át, míg a kultúra ismét individualisztikussá lesz. Egészséges kultúra esetében a leszálló ág nem lépi át az egység megrendülését jelentő határvonalat, hanem újra felszálló ágban folytatódik. A teljesen egészséges élethullámok tipikus képe tehát a következő:

Az egészséges élethullámnak nem kell minden egészséges kultúrkorszakot tartalmaznia és a hullám hegyeinek és völgyeinek nem kell egyformáknak lenniök, hanem a következőképen is festhetnek:

Ilyen kizárólagos egészséges állapotokon keresztülmenő élethullámú kultúrákra alig találunk példát a történelemben. Az egész élete folyamán egészséges kultúra éppen úgy csak absztrakció, mint az állandóan egészséges ember. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egészség fogalmát, mint egy ideális határesetnek (illetőleg a kultúráknál eseteknek) a fogalmát ne alkalmazhatnánk mind az emberre, mind a kultúrákra. Mint az európai kultúra példájából láttuk, s mint ezt a többi kultúrák tanulmányozása mutatja, a túlzottan merev, vagy bomlott, terméketlen korszakok nem ritkák a kultúrák életében. Azonban, amíg a kultúra tovább él, a végső megmerevedés, illetőleg a végső felbomlás előtt megfordul a változás iránya, a kultúra felgyógyul betegségéből. Ilyen beteg korszakokat is tartalmazó, de meg-meggyógyuló kultúra képe a következő:

Ilyen típusú a kínai kultúrának már ismertetett élethulláma is. És végül lehetségesek olyan kultúrák, amelyek egy, vagy több hullámhegy és hullámvölgy után befejeződnek egy felszálló, vagy leszálló ággal, teremtő erejük elpusztul a végső megmerevedésben, vagy a végső felbomlásban.

Aszerint, hogy felszálló, vagy leszálló ággal szűnik meg valamely kultúrának teremtő ereje, a kultúra alkotó ereje elsorvadásának két esetét különböztethetjük meg, amelyeknek tipikus élet vonalai a következők:

A megmerevedésben elsorvadó kultúra termékenységének és alkalmazkodó képességének elvesztése után még sokáig továbbélhet csökkent aktivitású, álomszerű életet egy örökös mániákus ismétlődés egyformaságában. Ha azonban elavult kulturális rendje végképp anakronizmussá válik a továbbfejlődő világban, akkor nem képes többé ellenállni az időszerűbb és rugalmasabb kultúrájú népek nyomásának. Mert, ha a kultúra elveszti rugalmasságát, az emberekből is kihal az egyéni kezdeményező erő. Ha az elavult intézmények nem biztosítják többé a kultúrközösség védelmét, akkor az egyének kezdeményezőerejének hiánya miatt az esetleg hősies nép milliós tömegei néhány ezernyi támadó önkényének áldozatává eshetnek. (Pl. a spanyolok kis csapatai könnyen hódították meg a dermedt kultúrájú indián népek hatalmas tömegeit.)

A túlzott mértékben individualizálódó kultúra ellenben a gyeplőnélküli szabadság miatt, az egyének önátadókészsége, az önzetlenség és az áldozatkészsége az összetartó szervezettség, a közös eszmék, a közös cél, a közös életterv hiánya miatt veszti el ellenállóképességét. Az olyan közösség, amelyben az egyes egyén csak a saját érdekével, egyéni érvényesülésével, jólétével törődik, a közösség érdekének ellenére is, amelyben nincs egységbekovácsoló fegyelem, hanem csak széthúzás és mindenki a saját feje után cselekszik, az ilyen nép nem kultúrközösség többé, hanem csak emberhalmaz, széthullott kéve. Nem képes többé ellenállni a fegyelmezettebb, áldozatos egyénekből álló, közös célt követő népek nyomásának.

A megmerevedett kultúra tehát a merev anyaghoz hasonlít, amely a zúzó erők hatására könnyen szertehull. A túlzottan individualisztikus, dekadens, elpuhult kultúra ellenben olyan, mint a lágy, kenőcsszerű tömeg, amely a külső csapásoknak egyáltalán nem képes ellenállni. Csak az egészséges, rugalmas kultúráról pattannak vissza, a támadások, a természeti és történelmi erők pörölycsapásai.

A megmerevedésben elsorvadó kultúrák példája az egyiptomi kultúra. Ez a városi élet kifejlődése idejében enyhébben univerzalisztikus, de később az elasztikus egység határán túl mind merevebbé válik. Az anyai ágon idegen származású IV. Amenofisz megkísérli a merev tradíciók meglazítását, új vallás bevezetését. Ennek erjesztő hatása nyomán rövid időre megelevenednek a merev művészeti formák, a művészet naturalisztikusabbá válik. A régi hagyományok híveinek reakciója után azonban megállítja, majd megfordítja ezt a folyamatot, a kultúra ismét mindinkább univerzalisztikusabbá, mind konvencionálisabbá, mind tradicionálisabbá válik, nem alkot már, csupán ismétel és végül egészen megdermed. Az egyiptomi kultúra életvonala változatosan tehát a kővetkező képet mutatja:

Az egyiptomi kultúra életvonalához hasonló a perui, úgynevezett inka kultúra életvonala. Ez is a neolitkor utáni városi centrumok enyhébben univerzalisztikus kultúrájából alakult ki. Fejlődése során mind jellegzetesebben univerzalisztikus vonásokat mutat. Az inkák betörése után egy rövid ideig tartó individualisztikusabb korszak következett, természethűbb, megelevenedő művészettel, de a megismétlődő univerzálódási folyamat e kultúrát a spanyolok betörésének idejére már egészen megmerevítette. A felbomlásban elpusztuló kultúrára példának az athéni kultúrát hozhatjuk fel.

Az individualisztikus és univerzalisztikus jelleg szempontjából a görög kultúra nem tekinthető egységesnek. Meg kell különböztetnünk a dór és az ion kultúrát. A spártai kultúra még akkor is megmaradt univerzalisztikusabb állapotban, amikor az athéni már erősen individualisztikus jellegű volt. Az athéni kultúra virágzása idején egészséges mértékben individualisztikus kultúra volt, a spártai kultúra viszont ezidőtájt szintén egészséges, mérsékelten univerzalisztikus kultúra (katonai állam) volt. Ismeretes, hogy Spártában a gyermekeket korán elválasztották a szüleiktől és államilag nevelték. A felnőtt férfiak együtt étkeztek és sportoltak. A sport jórészt katonai jellegű tornagyakorlatokból állt.
Az athéni és általában a ioni kultúra megelőzőleg szintén univerzalisztikusabb volt. A görög kultúrának a letelepedést követő első századai, amelyet joggal nevezhetünk görög középkornak, erősen univerzalisztikus jellegűek voltak. E korszakban az irodaloan mithoszokból és eposzokból áll. Az élet a középkor lovagjainak életére emlékeztet, az erkölcs kötelesség-erkölcs volt. Még későbben is megmaradt a nyoma a színdarabokban és tragédiákban ennek a régebbi szigorúbb erkölcsi felfogásnak. A tragikus hős nem azért bukik el, mert a lelkiismerete ellen cselekszik, hanem mert akarva-akaratlanul megsértette az eszmei világ törvényeit. Sokrates idejében azonban ez a felfogás már nem érvényesült. Az eszmei világ törvényeihez igazodó egységes erkölcsi felfogás helyére az erkölcsi pluralizmus, az egyéni megítélés (pl. Sokrates „daimonion-ja”) lép.
Az athéni kultúra végül is a túlzott individualizálódás miatt a kultúrák betegségével kapcsolatban már említett módon elsorvadt. Életvonalának vázlatos képe a következőképen ábrázolható:

Az eddigiekben olyan kultúrák élethullámát vázoltuk, amelyek a neolitkor után kifejlődő városiasodással kapcsolatban, vagy a nomádélet utáni letelepedéssel kezdődtek, azaz az első történeti kultúrák életét, amelyekre hathatott ugyan egy korábban kifejlődő történeti kultúra, (mint pl. a görög kultúrára a krétai és egyiptomi), de e hatások mégsem olyan mértékűek, hogy az illető kultúra az előbb kifejlődött kultúrák folytatásának volna tekinthető, hanem a neolitkor utáni átmeneti állapotokból kifejlődő önálló, sajátos, egyéni jellegű kultúra. Az olyan kultúrák élethullámával kapcsolatos kérdéseket, amelyeket egy más jellegű kultúra előzött meg, (pl. a mai mexikói kultúra, vagy a mai egyiptomi kultúra) csak később, a kultúrák összefüggésének problémáival kapcsolatban tárgyaljuk. Az ilyen kultúrák életvonala is hullámalakú, csak néha nehéz eldönteni, hogy egy új hullámhegy a kultúra új hullámhegyének kezdetét, vagy pedig egy új kultúra kezdetét jelenti-e; hogy egy új világnézetről, vagy pedig a régi világnézet újjászületéséről, új, korszerűbb formában való feltámadásáról van-e szó.
A kultúrák élethullámával kapcsolatban még fontos annak a belátása, hogy a kultúrának nem szükséges felbomlásban, vagy megmerevedésben lassan elsorvadnia, hanem a kultúrhullám bármely pontján véget érhet, ha valamely természeti katasztrófa, vagy minőségileg különb és mennyiségileg túlerőben lévő népek pusztító hódítása hirtelen elvágja életének fonalát.

Rend vagy Káosz? X. rész

Tanulmányok

|A kultúra korszakai és az ellentétes látásmódokÍrta: Bácskay Bencsik Béla

A kultúrának azokban az intervallumaiban, amelyekben a kultúra változási iránya az individualizálódás, akülönbözőséglátásra hajló emberek dominálnak. Kritikai beállítottságuknál fogva ezek látják meg könnyebben a közösséget összetartó világnézet egyes belső ellentmondásait, a tényekkel való összeütközéseit. Elsősorban ezek veszik észre a kultúra kötött társadalmi és politikai rendjének hibáit. Ha a kor kultúrája erősen univerzalisztikus, akkor az analitikus látásmódú egyének részletezik a világnézet tanait és levonják azoknak gyakorlati következményeit. A művészetet és a tudományt és a kor egész univerzalisztikus szellemiségét a lehetőség szerint konkretizálják. Ha a korszak művészete sematikus, geometrikus, akkor ezek a puritán formákat fantasztikus vonalas díszítésekkel cifrázzák, ha a kor művészete tipizáló, stilizáló, akkor az ilyen látásmódú művészek keze alatt elevenednek meg a stilizált alakok.

Ha az individualizálódási periódus oly individualisztikus korban folyik le, amelyben már nincsen élő közös vallás, kötött társadalmi rend, akkor ezek az idealistákkal szembenálló reális, gyakorlati emberek a még meglévő kötöttségekkel szemben a minél nagyobb szabadságot sürgetik. A társadalmi tradíciók és konvenciók ferdeségeinek éles bírálói. A puritanizmus és a pedantéria ellenzői és a közösséggel szemben az egyén jogait hangoztatják. Az erősebben individualisztikus korokban mind több közülük az egoista, a hedonista és a materialista. A művészetben, ha a korszak általános jellege idealizáló, a sablonos, idealizált alakok helyett mindinkább húsból és vérből való alakokat alkotnak. A még individualisztikusabb korszakokban a naturalizmus, a realizmus hívei. Az ideális, vagy tradicionális, ünnepélyes témák helyett idillikus, majd köznapi témákat választanak. Erősebben individualisztikus korszakokban gyakran a torz, rút és erotikus témák kedvelői.

A különbséglátó embertípus tehát az, aki a kultúrát mindig az individualisztikusabb állapotok felé tereli. Működésük az univerzalisztikus korszakban és az individualisztikus korszakok elején termékenyítő, erjesztő hatású. Mint művészek a részleteknek, a finom különbözőségeknek a felismerői és a természet örök szépségeinek és az emberi testnek mintázói, az eszmék konkretizálói. Az individualisztikus korszakok szélsőségesen individualisztikus részében túlnyomóan közülük kerülnek ki a bomlasztó, destruáló hatású, mindenáron érvényesülésre törekvő materialisták és a minden eszmeit kigúnyoló szkeptikusok.

Röviden összefoglalva tehát kimondhatjuk, hogy a különbözőséglátásra hajló embertípus a dermedt kultúra megelevenedését, elasztikussá válását, az elasztikus kultúrának a középállapot felé való elhajlását, a középállapotú kultúrának a laza világnézetű, megosztott társadalmi rendű kultúrává való átalakulását, a már amúgy is laza kultúrának pedig a felbomlását segíti elő.
A különbözőséglátó embertípussal ellentétben a hasonlóságlátásra hajló típus az egységesülés irányába lendíti a kultúrát, vagy pedig egységcsökkenését fékezi.

A szélsőségesen individualisztikus, bomló, hitetlen korszakokban, amelyekben az általános bizalmatlanság és az önzés az uralkodó jelenség, amely a kultúrát már szinte a pusztulásba viszi, fontos szerepe lehet egy-egy hasonlóságlátásra beállított személyiségnek, akinek a fellépése más egyidejűleg ható (pl. materiális) tényezőkkel együtt a kultúra megváltozását, megmentését idézheti elő. Így lépnek fel a nagy vallásalapítók, az új világnézetek, az új organikus társadalmi rend megalkotói egy-egy bomló korszak végén. Amikor a különbözőséglátók már mindent elemeire szedtek szét, minden összefüggést megbontottak és minden összekötő eszmét megtagadtak, az általános bizalmatlanság, a hitetlenség, az egoizmus, a mindenki harca mindenki ellen, a közösségnek hasonlóság-látó tagjaiban az egyesülés, a rend iránti vágyat kelti fel. Ha ilyenkor van valaki, aki a közbizalom letéteményesévé tud válni, aki az általános hitetlenség közepette egy új világnézetet hirdet, s az általános rendetlenség és az általános társadalmi harc idején egy új, egészségesebb, szilárd társadalmi rendet sürget, akkor a különbözőséglátók által addig háttérbeszorított hasonlóságlátók körében sok követőre talál. Ez a mindinkább növekvő idealista csoport önzetlen önfeláldozással igyekszik megvalósítani az eszméket és megindítja a kultúra univerzálódásának folyamatát.

A művészetben a hasonlóságlátó ember nem a dolgoknak azokat más dolgoktól megkülönböztető egyedi különlegességeinek, finom árnyalatainak és különbözőségeinek, hanem a hasonló, tipikus, vagy eszmei sajátosságainak ábrázolását kedveli. Témáiban sem a különlegeset, az egyszerű dolgot, a mindennapi tárgyat, hanem az általánosat, a tipikusat, az ünnepélyes és ideális témákat kedveli.

Erősen individualisztikus korokban, amikor a festészet és a szobrászat gyakran választ mindennapi és torz témákat, ha a hasonlóságlátó művész ábrázolási módja a kor hatása alatt impresszionisztikus, vagy realisztikus is, mégis szívesebben választ tetszetős témákat, s ezért művei gyakran korszerűtlenek, hamisnak látszanak, vagy a giccs benyomását keltik. Ha alkotójuk erőszakkal, a saját beállítottságával ellentétes korízlésnek megfelelően igyekszik alkotni, akkor pedig művei néha erőszakoltaknak látszanak, „doktriner” alkotások. Azonban előfordul az is, hogy megtalálja a kor látásmódjának legtökéletesebben, megfelelő témát és kifejezését (ez is azért sikerülhet neki, mert nem csupán az uralkodó szempontoknak való egyszerű megfelelést, hanem a beállításának megfelelően a minél tökéletesebb megfelelést keresi) és ekkor a kor igényei szerint alkot, de ilyen alkotásai ellen is gyakran felmerül az a vád, hogy azok mintegy lombikban készültek.

A nem szélsőségesen individualisztikus korokban, amikor a kor művészete realisztikus-naturalisztikus ugyan, de kedveli az eszmei és konvencionális, tradicionális témákat is, túlnyomóan ilyen témákat ábrázol és ábrázolási módja a realisztikus ábrázolásnak eszményesítőbb, átmeneti válfajához tartozik. Ilyen korokban a hasonlóságlátó művészek is gyakran alkotnak a kor ízlésének megfelelő értékes alkotásokat. Nem szélsőségesen univerzalisztikus korokban a hasonlóságlátásra hajló művész mindinkább eltekint a részletektől s a dolgok hasonló vonásait a típusokat megragadó: tipizáló módon ábrázolja. Ha néha konkrét tárgyakat választ is, ábrázolásával azokat is absztrakttá teszi, formalizálja, vagy eszményesíti. Témái gyakran eszmeiek, ünnepélyesek. A hasonlóságlátó művész művei ilyenkor korszerűek. A különbözőséglátó művészek ellenben e korban gyakran hamis, nem meggyőző eszmeiségű, erőltetett műveket alkotnak. Erősen univerzalisztikus korokban a hasonlóságlátó művészek már nem csupán idealizáló, tipizáló, hanem sematikusan, vagy éppen jelszerű módon ábrázolják a világnézeti és ünnepélyes témákat, a közösségi élet eseményeit. Betegesen univerzalisztikus korokban a művészetük már teljesen sematizáló, geometrikus, de gyakran nagyvonalú, ünnepélyes, monumentális. A különbözőséglátó művész ilyen korban, mint említettük, a sablonos formák részletezésében, variálásában, fantasztikus, bonyolult, dekoratív vonaldíszítésekben éli ki magát.

A hasonlóságlátásra hajló embertípusnak a kultúra egyes korszakaiban való szerepét röviden összefoglalva kimondhatjuk, hogy e típus elősegíti a bomladozó kultúrának a középállapot felé való elhajlását, a középállapotnak az elasztikus állapot felé való terelődését és az elasztikus kultúrának a megdermedését. A kétféle embertípusnak a kultúra különböző korszakaiban való teremtő erejére és alkotásainak valódi értékére vonatkozólag az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy:

1. Az átmeneti korszakokban mindkét fél termékeny és magas értékű alkotásokat hozhat létre.
2. Az erősebben individualisztikus korszakokban a különbözőséglátók spontán módon értékes műveket alkotnak, a hasonlóságlátásra hajlók alkotásai ellenben gyakran erőltetettek, doktrinerek, vagy giccs-szerűek.
3. Az erősebben univerzalisztikus korszakokban a hasonlóságlátásra hajlók spontán módon értékes alkotásokat hoznak létre, a különbözőséglátásra hajlók alkotásai ellenben gyakran erőltetettek, nem meggyőzőek.
4. A betegesen individualisztikus korokban a különbözőséglátásra hajlók különleges, közönséges és gyakran erotikus témákat ábrázolnak torz, patologikus módon, a hasonlóságlátásra hajlók pedig kiagyalt témákat, valamely kitalált elvnek megfelelően.
5. A betegesen univerzalisztikus korokban a hasonlóságlátásra hajlók sablonos műveket, a különbözőséglátásra hajlók pedig dekoratív, részletekben elmerülő műveket alkotnak.

Szükségesnek látjuk, hogy e helyen megcáfoljuk a különbözőséglátásra hajló embertípusokra vonatkozó két általánosan elterjedt tévedést. E típusokról más elnevezések alatt az az uralkodó nézet, hogy a hasonlóságlátásra hajló típus alkotásai „akartak”, a különbözőséglátásra hajlóé pedig spontánok és ennek megfelelően ezeket, mint tervszerűen alkotó és mint spontán alkotó típusokat is megkülönböztetik egymástól. Ezzel: szemben belátható, hegy mind a hasonlóságlátó, mind a különbözőséglátó típus spontán módon alkot, ha látásmódja a kor ízlésének megfelel és viszont mindkettő „akart” módon alkot, ha látásmódja a kor ízlésének nem felel meg, ha látásmódja ellenére kell alkalmazkodnia a kor ízléséhez.

A másik, e típusokra vonatkozó tévedés az, hogy a hasonlóságlátó embert rendszerint konstruktívnek, a különbözőséglátásra hajlót pedig destruktívnek, az egyiket teremtő, a másikat romboló szellemiségűnek tartják. Ebből annyi igaz, hogy az egyik típus univerzálisztikusabb, a másik pedig individualisztikusabb irányba tereli korának kultúráját. Mint láttuk, vannak korok, amelyeket az egyiknek, vannak korok, amelyeket a másiknak, vagy mindkettőnek a szellemisége megtermékenyít. Az egyik az analízis, a másik a szintézis terén alkothat nagyot, s kölcsönösen kiegészítik egymás szerepét. Az egyik a probléma felvetésével, a másik a probléma megoldásával. Az ilyen termékeny korokkal szemben azok a betegesen univerzalisztikus, illetőleg betegesen individualisztikus korok terméketlenek, amelyekben a kétféle típus működése nem egészíti ki egymást, amelyekben az egyiknek dogmatizmusa dominál és lehetetlenné teszi a problémák felvetését, illetőleg a másik kételkedésének domináló szerepe reménytelenné teszi a problémák megoldását.

A kultúra akkor termékeny, ha a hasonlóságlátás és a különbözőséglátás, az analízis és a szintézis, a probléma-felvetés és probléma-megoldás kiegészítik egymást és akkor terméketlen, ha teljesen dogmatikus, vagy ha teljesen kételkedő.

Rend vagy Káosz? - XI. rész

Tanulmányok

A kultúra pusztulásának okai és a pusztulás megakadályozásának lehetősége.Írta: Bácskay Bencsik Béla

Megmenekülhet-e a kultúra attól a sorstól, hogy vagy a szélsőséges individualizmus, vagy a szélsőséges univerzalizmus miatt elpusztuljon? Láttuk, hogy igen, ha a megmerevülő univerzalisztikus közösség nem alakul tovább egy minden új eszmét kizáró őrült rendszerré, hanem az elavult rendszert egy individualizálódási folyamat idején lebontja. Vagy pedig, ha az individualizálódási folyamat nem folytatódik egészen a lelki szétesésig, hanem még azelőtt új összefogás, új eszme, új világnézet jön, s az individualizálódást univerzálódási folyamat váltja fel. A kultúra csak akkor élhet mindig tovább és tovább teremtő életet, ha benne univerzálódás és individualizálódás felváltják egymást. Az egészséges kultúra élete tehát egy ingamozgás a jellegzetesen individualisztikus és jellegzetesen univerzalisztikus állapot között.

Azonban a kultúra változási iránya megfordulásának idejében kell jönnie, nem szabad végképpen elkésnie. A görög kultúrának el kellett pusztulnia, mert az egységes Görögország Nagy Sándor alatt túl későn következett be és nem jelenthetett többé új összefogást, új közösségi szellemet, új szellemi egységet. Megelőzőleg az univerzalisztikus gondolat prófétája: Pláton is sikertelenül igyekezett híveket szerezni politikai eszméinek.

Éppen fordítva történt ez Kínában. Konfucsenek, a kínai Plátonnak, sikerült univerzalisztikus politikai eszméit egy városállamban, Tsung-tu-ban megvalósítania. Innen elterjedtek az individualizmustól felbomlasztott egész Kínában és egy új univerzálódási folyamatot indítottak meg, amelynek következményeképpen új egységes virágzó kultúrkorszak fejlődött ki.

Az ellentétes folyamatot, az univerzálódást is csak addig válthatja fel az individualizálódás, csak akkor hozhat új életet, ha az univerzalisztikus közösség kultúrája csupán megmerevülő állapotban van, de még nem dermedt meg egészen. Pl. az egyiptomi kultúrában negyedik Amenofisznek az ősi dogmák ellen való szellemi forradalma már elkésett. Bekövetkezett ugyan a realisztikus képzőművészetnek egy rövid ideig tartó virágzása, de az emberek már nem voltak képesek többé a saját énjük egyéni világának kifejlődési lehetőségeit felfedezni. A régi rendet már magától értetődőnek találták, s így ismét az ősi hatalmaknak kellett győzniök.

Nem így történt ez a nyugati kultúrában a középkor végén. A középkor univerzalizmusa a papság és a császárság harcai miatt sohasem merevedett meg annyira, hogy a reneszánsz előtt a görög-arab eszmevilág hatása alatt meginduló individualizálódási folyamat ne tudta volna kultúránkat felfrissíteni és megmenteni. Tehát arra a kérdésre, mikor nem képes már valamely kultúrközösség magát (külső befolyás nélkül) a túlzott univerzalizmustól megszabadítani, vagy pedig a túlzott individualizmustól megmenteni, az a felelet: akkor, ha a tendencia megfordulása már elkésett. De mikor következik be ez?

Ha egy univerzalisztikus közösség tagjainak már nincsenek problémáik, sem kétségeik, sem egyéni gondolataik, ha már mindent, ami a közösség eszméiből folyik és a közösség rendjével kapcsolatos, magától értetődőnek találnak, az ellentétes lehetőségek és eszmék elfogulatlan megvizsgálását bűnnek, a dogmákkal ellenkező esetleges tényeket pedig az ördög, illetőleg a démonok játékának tartják, — akkor hiába, jönnek új gondolatok, eszmék, nem találhatnak többé követőkre. A közösség felszabadíthatatlan szolgája, — nem a politikai hatalomnak, amely felette áll, — hanem a testtelen eszméknek, amelyek minden béklyónál végzetesebb bizonyossággal leigázzák, mert nem pusztán a teste, hanem a lelke van béklyóba kötve. Az ilyen közösség, illetőleg leigázott tömeg, ha puszta létének megmentése érdekében (pl. az éhségtől hajtva,) pillanatnyilag le is rázza a felette lévő felsőbb osztályok uralmát, mégsem képes egy új társadalmi rendet teremteni, hanem kérése teljesítésének kikényszerítése után újra azok igájába hajtja a fejét, akiknek a szolgálatát neki az ősi törvények előírják. Pl. egyiptomban a munkástömegek többször is fellázadtak a gabonát igazságtalanul elosztó hivatalnokok ellen, de nem is gondoltak arra, hogy a lázadás sikerét a hatalom átvételére és a társadalmi rend megváltoztatására használják fel. Alárendelt voltukat talán még jobban magától értetődőnek találták, mint azok, akik felettük uralkodtak.

De a széthulló, szélsőségesen individualisztikus közösséget sem mentheti meg többé egy új közös világnézet prófétája. Ha már mindenki bizalmatlan mindenkivel szemben, nem szuggerálható többé az összetartozás érzése. Ha az emberek elvtelenek, meggyőződés nélküliek: a „talán igen, talán nem” meggyőződésben bizonytalansága lesz úrrá. Ha az egyén és az anyagi javak válnak minden dolog mértékévé, akkor az idealisztikus, univerzalisztikus gondolkodó nem hathat többé, mert nevetségesnek, bolondnak látszik, aki eszméit, ezeket a többiek szemében fiktív dolgokat, az anyagi dolgokhoz hasonló valóságnak látja. Az ilyen széthulló vagy széttartó közösséget hiába fűzi erőszakosan egybe rövid időre valamely nagy egyéniség, az az első alkalommal szétrobban újra, mert az emberek tömegeit nem lehet kényszerrel tartósan egységes közösségbe formálni, hanem csak az eszmék igézetével.

Nagy Sándor hiába alkotott meg a kényszer erejével egy hatalmas görög birodalmat, az halála után újra széthullott, mert a görögökben és a velük rokon macedónokban nem volt meg kellő mértékben a közösségi érzés. Ugyanilyen okok miatt bomlott fel rövidesen minden pusztán kényszerrel összefűzött egység. Pl. Attila és Dzsingisz-khán birodalma is. Addig tartottak, ameddig a kényszer ereje. Ezzel szemben az eszmék által összekapcsolt közösséget hiába győzi le és osztja részekre valamely külső hatalom, az elnyeli, beolvasztja a győzőket. Így történt ez pl. Egyiptomban a hikszoszokkal és így történt Kínában a tatárokkal és a mandzsukkal. Az eszmék, a hagyományok által összekapcsolt kultúrközösség mindig felülkerekedik a pusztán erősebb, de új eszméket nem hozó győzőkön mindaddig, amíg az eszmék és azok hordozói élnek. Joggal mondhatta egy kínai tudós: „Kínát már sokszor legyőzték, de Kína még mindig él. És hol vannak már a győzők?”

Felvethető az a kérdés, hogy melyik a kritikus pont a kultúra életében, amelynél a beteg kultúra még meggyógyulhat, melyik az a pont, amelynél egy megmerevedő univerzalisztikus közösség még könnyen individualizálódhat, illetőleg a felbomló individualisztikus közösségben még könnyen megindulhat egy egységesülési folyamat? Erre a kérdésre egyetemes érvényű választ adni aligha lehet, mert hiszen a kultúrközösségek éppen úgy különböznek egymástól biológiai adottságaik, életkörülményeik folytán, mint az egyes személyek. Ami az egyik kultúrának csak múló baj, az a másiknak már halálos betegsége lehet; amilyen ható ok az egyik kultúrának orvosság, az a másiknak halálos méreg lehet, hogy nem lehet pontosan elválasztani egymástól a normális és a nem normális ember fogalmát, éppen úgy nem lehet pontosan meghatározni, meddig normális valamely kultúra és mikor válik abnormálissá. Azonban ez nem zárja ki azt, hogy nagy általánosságban (a kivételes eseteket nem zárva ki) meg ne jelölhessük azokat az egymástól pontosan el nem választott közöket, amelyeken belül valamely kultúrát egészségesnek, illetőleg betegnek nevezhetünk. (Lásd az alábbi táblázatot.)

A táblázatból látható, hogy a kultúra élethullámán két közelebbről meg nem határozható helyű pont van, amelyek a kultúra egészséges állapotait a már beteg állapotaitól elválasztják. Ezeket, a kultúra felbomlásának kezdetét és megmerevülésének kezdetét jelölő pontokat, felbomlási és merevülési pontoknak, a kultúra krízispontjainak nevezzük. Ezeken kívül még két fontos pontja van a kultúrhullámnak: a hullámhegy legfelső és a hullámvölgy legalsó pontja, amelyeket a kultúra váltópontjainak és pedig felső, illetőleg alsó váltópontjainak nevezünk. Ha a felső váltópont a merevülési, az alsó váltópont pedig a felbomlási ponttal esik egybe, akkor a kultúrhullámnak csak egészséges korszakai vannak.

Felvethető az a kérdés: miért van az, hogy az egyik kultúrának más az élethulláma, mint a másiknak, hogy mások a betegségei, és hogy némelyek felbomlás, mások megmerevülés által pusztulnak el. E kérdések a kultúra szerkezetével és a kultúra betegségeinek okaival függenek össze.

Az eddigiekben a kultúrák betegségeinek csak a kultúra életritmusával és a kultúrélet lüktetéseivei kapcsolatos tüneteivel foglalkoztunk, (éppen úgy, mintha a növények életét általánosságban a tavaszi kihajtással, virágzással, a termés idejével és a téli alvással jellemeztük volna), de nem kérdeztük, mi okozza a kultúréletnek betegségi tüneteit. Ez a kérdés éppen olyan volna, mintha azt kérdeznénk, mi okozza az ember beteg voltának tüneteit. Nincsen egyetlenegy ok, amely a kultúrák betegségének, vagy éppen pusztulásának ható oka volna, hanem éppen úgy, mint az emberi megbetegedéseknél, nagyon sok különféle ok eredményezhet betegségeket, vagy éppen pusztulást. Az a kultúrfilozófia, amely minden kultúrának betegségeit és pusztulását egyetlen okra akarja visszavezetni, éppen olyan naiv, mint azok a régebbi orvosi elméletek, amelyek a szervezet minden megbetegedését egyetlen okra (pl. a szervezetben lévő nedvek egyensúlyának felbomlására) akarták visszavezetni. Minden egyes esetben külön kell kikutatnunk, mi okozhatta a kultúra betegségét. Tekintettel kell lennünk arra is, hogy ugyanaz az ok az egyik kultúrában válságot, sőt pusztulást idézhet elő, a másiknak azonban nem árt, sőt esetleg használ. Ugyanazon kultúrának különböző korszakaiban is más és másféle hatást hozhatnak létre egyforma okok.

A kultúrtudomány az orvostudomány régebbi állapotához hasonló kezdeti állapotára vall, hogy még a mai kultúrfilozófusok és kultúrtörténészek is csak abban különböznek egymástól, hogy mást és mást tartanak a kultúrák betegségei okának, de megegyeznek egymással abban, hogy általában egyetlen okból származtatják a kultúrbetegségeket. Pedig a kultúrák betegségeit csak akkor értjük meg, ha különböző okokat veszünk fel, mert különböző okok szerepelnek a kultúra változásainál is. A betegségek okain kívül tekintetbe kell vennünk a kultúrák sajátos természetét, konstitúcióját és bizonyos, a körülményekkel változó, hajlamossági tényezőt is.22

A kulturtudomány mai előkészületi állapotában csak elvétve válaszolhatunk tudományosan arra a kérdésre, hogy valamilyen kultúra milyen okok miatt betegedett meg, vagy pusztult el. Erre csak a történelemnek egy még a jövőben megalapozandó testvér-tudománya, a kultúrpatológia adhat feleletet, amely, a korok és kultúrák betegségeivel foglalkozik. A divatos egyoldalú kultúrfilozófiákkal szemben e tudomány kiindulópontjának annak a felismerésnek kell lennie, hogy a kultúrák betegségének különböző okai, és ezeknek az okoknak más-más természetű kultúráknál más-más megnyilvánulásai vannak.

A kultúrák betegségére vonatkozó elméletek

Azok közül az elméletek közül, amelyek minden kultúra pusztulását egyféle okra vezetik vissza, a legelterjedtebb az elöregedést elmélet. Eszerint miniden kultúra akkor pusztul el, ha már kiélte magát, ha teremtő erői elsorvadtak, azaz ha elöregedett.

Az elöregedési elméletnek legzseniálisabb képviselője, Ostwald Spengler Untergang des Abendlandes című munkájában különböző történeti kultúrák összehasonlítása alapján mindegyik életében négy korszakot különböztet meg: a kultúra tavaszát, nyarát, őszét és telét. Szerinte a kultúrák növényszerű, egymástól független életet élnek, s belső okok miatt elöregedés következtében pusztulnak el. A legkülönbözőbb kultúrák azonos évszakainak, őszének, telének hasonló tünetek felelnek meg, s a mai kultúrkrízisnek a, régebbi kultúrák végén előforduló tünetekkel való hasonlósága alapján Spengler a nyugati kultúra közeli bukását jósolja meg.

Spengler elméletével a történeti tények sok dologban nem egyeznek meg, kultúrák nemcsak belső okok, hanem külső betörés, természeti katasztrófák, klímaváltozás miatt és másfajta kultúrák befolyása miatt is elpusztulhatnak. Az sem igazolható, hogy a kultúrák függetlenek egymástól. Az egymásután következő s egymással érintkező kultúrák hatással vannak egymásra, s a haladás vonala, ha hullámossá teszik is a gyakori visszaesések, mégis feljebb és feljebb emelkedik. (Igaz ugyan, hogy az emelkedés a kultúráknak nem minden ágában jelentkezik, hanem csak az ismeretek gyarapodásában.) Kétségtelen, hogy valamely kultúra nem ott kezdi, ahol a megelőző kultúra befejezte, de gyakran ott folytatja. Hiába van valamely kultúra születésénél egy megelőző kultúra nagy művelődési anyaga adva, a fiatal kultúrközösség nem képes egyszerűen átvenni mindazt, amit előtte az emberi kultúrák produkáltak, mint, ahogy a gyermek sem képes egyszerre átvenni atyjának műveltségét, hanem először keresztül kell mennie mindazokon a szellemi fokozatokon, amelyeken előtte az emberiség átment s csak ezután képes tovább menni, ha tehetséges. Tehát a kultúrák továbbfejlődésére hasonló törvényszerűség vonatkozik, mint a biogenetikai alaptörvény, amely szerint az embrió az anyatestben nagyjában ugyanazokon a fejlődési fokokon megy keresztül, mint amelyeken az egész faj keresztülment. Ezért ezt a törvényszerűséget, amely szerint a kultúra kicsiben hasonló fejlődési fokokon megy keresztül, mint a reá ható emberi művelődés, a kultúrák átszármazási törvényének nevezzük.

Nem helyes Spengler elmélete a kultúra egész életének tavaszra, nyárra, őszre és télre való beosztásának szempontjából sem. A megelőzőkben láttuk, hogy a kultúrák életvonalának több hullámvölgye és hullámhegye lehet. Pl. a kínai kultúra jelenleg a harmadik hullámvölgy mélypontján van, s talán éppen egy újabb egységesülése, újabb hullámhegye kezdődik. A nyugati kultúra pedig jelenleg az első hullámot bezáró individualisztikus mélypont állapotában van, de a jelek szerint valószínű, hogy egy újabb univerzálódási folyamat van megindulásban s jelenleg a második hullámhegy lábánál állunk. A kultúrák életének hullámtörvénye alapján tehát, Spengler hasonlatát használva, azt vethetjük Spengler ellen, hogy a kultúrák között nemcsak olyanok vannak, amelyeknek csak egy élet-éve: azaz tavasza, nyara, ősze és tele van, hanem (eltekintve a külső okok miatt még korábban elpusztuló kultúráktól) az évelő növényekhez hasonló „évelő kultúrák” — is vannak, amelyeknek több hullámhegye és völgye, több tavasza, több nyara, ősze, tele van. Spengler jóslata tehát önkényes, mert a kultúráknak egymással való összehasonlítása alapján csak azt bizonyíthatta, hogy a nyugati kultúra egy hullámvölgy mélypontjához, a túlzott individualizmus által való felbomláshoz áll közel, ami azonban nem zárja ki azt, hogy ne kezdődhetne kultúránknak egy újabb egységesülése, egy újabb hullámhegye. A hullámvölgy mélypontján lévő helyzetből csak akkor következne kultúránk pusztulása, ha igaz volna, hogy minden kultúrának csak egyszer lehet tavasza, nyara, ősze és tele, ha nem lehetnének évelő, több hullámhegyű és völgyű kultúrák, amelyekre a történelem is szolgáltat példákat.

Az elöregedési elméletnek és így Spengler elméletének is nagy hibája, hogy a kultúra teremtő erejének elsorvadását egy fogalom alá: az elöregedés fogalma alá foglalja, pedig, mint láttuk, a kultúra teremtő ereje kétféle, egymással ellentétes módon sorvadhat el, ha a kultúra egy túlzott univerzalizmusban megmerevül, vagy ha egy túlzott individualizmusban felbomlik. A kultúrák teremtő erejének a kétféle elsorvadását Spengler csak úgy rendelhette egy fogalom alá, hogy egymástól különböző, de egymásra ható kultúrákat, mint pl. az egyiptomit és a krétait, vagy pl. a görögöt és a rómait egy és ugyanazon kultúrának tekintett, ami által egyszersmind a kultúrák egymástól való függetlenségének a tételét is megmentette. Azonban kétségtelen, hogy ez az összeolvasztás erőszakolt, és így sem a kultúrák teremtő ereje egyféle elöregedésszerű elsorvadásának a feltevését, sem pedig a kultúrák egymástól való függetlenségének feltevését, (amely az átszármazási törvény téves értelmezesén alapul) nem igazolja. Az újabb ásatások adatai alapján kétségtelen, hogy az egyiptomi és a krétai kultúra egymásra ható, de egymástól lényegileg különböző kultúrák. Újabban a görög és a római kultúrát egy kalap alá foglaló antik-kultúra elnevezés helyessége is mind kétségesebbé válik. A római kultúra hellenisztikus jellegű ugyan, tehát hatott rá a görög kultúra. Azonban e kultúrát hordozó kultúrközösség sajátos szelleme oly lényegesen eltér a sajátos görög szellemiségtől, hogy kétségtelen a különbözőségük.

Az elöregedési elmélet nemcsak célszerűtlenebb magyarázata a történeti tényeknek a hullámelméletnél, hanem a biológiai tényeknek is ellentmond. Ez elmélet szerint ugyanis a kultúra virágzása együtt jár a kultúrközösség lelkiségének-szellemiségének fiatalságával, a kultúra alkonya pedig a kultúrközösség elöregedésével. Ez annyiban igaz, hogy míg az ember mai lelki fejlettségének fokára eljutott, alacsonyabb fokokon kellett keresztül mennie. Az alacsonyabb fokon természetesen nem alkothatott olyan magas kultúrát, mint valamely későbbi magasabb fokon. A lelki fejlettség tehát lényeges tényező a kultúra kialakulásának feltételei között. Azonban kérdéses, hogy milyen szerepet játszik e tényező a kultúra változásaiban. Kérdés, hogy az egyes emberfajták, keverékek, emberi közösségek között milyen különbségek vannak az elöregedés szempontjából. Az elöregedési elmélet szerint a kultúra elsorvad, ha a kultúrát alkotó közösség elöregedik. Tisztáznunk kell, hogy az elsorvadás valóban az elöregedés következménye-e. Az öregség a kultúráknál, — mint az egyéneknél is —, kétféleképen érthető. Érthetjük alatta az életkedv és az alkotó erő korai elsorvadását is, egyébként biológiailag fiatal organizmus, illetőleg közösség mellett, de érthetjük alatta az alkotóképességnek az organizmus, illetőleg közösség faji elöregedése miatti elsorvadását is. Az első esetben csak szellemi öregségről, voltaképpen csak öregességről lehet szó, az utóbbi esetben azonban valóságos biológiai és lelki, testi, illetőleg faji elöregedésről beszélhetünk. Az első esetben lehetséges a gyógyulás, mert a szellemi öregesség betegség, az utóbbi esetben azonban nem, mert az természetes elváltozás. A kultúra hordozóinak újat alkotó kedve bizonyos okok miatt megszűnhet, a közösség egyébként faji elöregedése nélkül is, és a kultúra elsorvadhat új alkotások hiánya miatt megmerevedésben, vagy felbomlásban, ha a kultúra hordozói egyébként nem is degenerálódtak.

Kétségtelen tehát, hogy beszélhetünk a kultúrközösségek szellemiségének elöregedéséről, amennyiben ezen az újszerű alkotások mennyiségének megcsappanását, vagy megszűnését értjük, pl.: a kínai kultúra és az európai kultúra is keresztülment ilyen öregességi kríziseken. Az ellenben kétséges, hogy az emberiség eddigi történetében beszélhetünk-e valóban elöregedett kultúrközösségekről is. Gyakori állítás, hogy a kultúrák hordozóiknak degenerálódása miatt pusztulnak el. Degenerálódás valóban be is következhet helytelen fajkeveredés következtében. Valamely emberfajtának, vagy nem túl távoli fajok keverékének az elöregedés miatt való degenerálódása azonban csak nagyon hosszú idő alatt következhet be, amelyhez képest a történeti idők rövideknek látszanak. A helytelen, dekadens életmód következtében egyénileg degenerálódott fizikum ugyanis az átöröklési törvények szerint szerzett tulajdonság, amely az utódokra nem öröklődik. Nem faji degenerálódás, hanem kedvezőtlen gazdasági körülmények és életmód, megváltozott környezet, helytelen örökösödési törvények és önző individualizmus, vagy egy idegenfajú nagyobb tömeggel való elkeveredés az okok, amik miatt kihalhatnak valamely kultúra hordozói. Ilyen okok miatt haltak ki pl. a görögök is. Elterjedt állítás, hogy az amerikai indiánok fajuk degenerálódása miatt pusztultak ki olyan óriási mértékben. Ezt azonban megcáfolja az a tény, hogy mióta az Egyesült Államok törvényei kedvező életkörülményeket biztosítanak számukra, ismét szaporodásnak indultak.

Egyáltalában kétséges, hogy valamely történeti kultúra elsorvadását, pusztulását a kultúrközösség elöregedése okozta volna. Az elöregedést talán nem zárhatjuk ki teljesen, valamely elkülönült, kedvezőtlen körülmények között élő fajtánál, de a történeti kultúrák elpusztulásánál ez aligha lehetett ható ok.

Az egész emberi faj, illetőleg az idők folyamán hol elkülönülő, hol keveredő emberi fajták élete sokkal hosszabb, semhogy ehhez képest a történeti kultúrák élete több volna, mint az évhez képest egy nap. Ezért az elöregedési folyamat is sokkal lassúbb, semhogy az valamely kultúra lehanyatló korszakával azonos lehetne. Egyes biológusok szerint az emberi faj valóban elöregedőben van és bizonyos észlelhető degenerációs jelenségek előrehaladtával három-négyszázezer év múlva kihal. Ilyen degenerációs jelenség többek között pl. az, hogy az emberiség fogazata már a harmadik redukciónál tart. Mivel pedig a tapasztalat szerint az emlős fajok a harmadik redukció után általános degenerálódás miatt kipusztulnak, számolhatunk azzal, hogy az emberiség „rövidesen”, úgy cirka 3—4-százezer év múlva kihal. 300.000 év! Mi ehhez képest a történeti kultúrák lehanyatlási korszakának időtartama. De ha ez a számadat nem is pontos, annyi bizonyosnak látszik, hogy a kultúrák lehanyatlási időszaka sokkal rövidebb, mint az emberfajnak, vagy e faj valamely részének elöregedési időszaka. Ezért a kultúrának különböző pl. individualisztikus és univerzalisztikus fázisai, aligha hozhatók kapcsolatba a kultúrát hordozó emberi közösség elöregedésével és nem hozhatók ezzel kapcsolatba a kultúrák alkotó erejének megcsappanása: a kultúrák felbomlása és megmerevedése sem.

A miliő-elmélet

Az egyoldalú kultúraelméletek közé tartozik a miliő-elméletnek az a túlzott formája is, amely mindent a környezetből magyaráz. Kétségtelennek látszik, hogy bizonyosfajta pl. a földműveléssel kapcsolatos kultúrák csak megfelelő környezetben alakulhatnak ki. A nagy folyamok termékeny völgyei alkalmasak a földművelésre, és ezért történeti kultúrák egyrésze, mint ismeretes, valóban folyamok mentén alakult ki. Ilyen folyamok voltak pl. a Nílus, Tigris és Eufrates, Hoang-ho, Jangcekiang, stb. A környezet egymagában mégsem magyarázza meg a kultúra kialakulását, sem pedig a környezet változásai a kultúra elváltozását, és esetleg elpusztulását. Sok termékeny folyó partján éltek magasabbrendű kultúra kialakulása nélkül más környezetben korábban, vagy későbben tehetségesnek bizonyult népek. Ugyanannak a népnek sajátos kultúrája elsorvadhat anélkül, hogy a környezet megváltozott volna, mint ezt az egyiptomi kultúra példája is mutatja. Annyi kétségtelen, hogy a környezet gyors megváltozása a kultúrát elpusztíthatja. Pl. a Földközi-tenger helyén állítólag virágzó kultúra volt, amelyet az Atlanti óceán vizeinek betörése pusztított el.

Ha a kultúra kialakulása és elsorvadása nem magyarázható egyedül a környezetváltozás alapján, mégkevésbé alkalmas a miliő-elmélet a kultúra hullámzásainak magyarázatára. Pl. a kínai kultúrának hullámzásait sem lehet a környezet változására visszavezetni. Még erőltetebb a miliő-elméletnek a művészettörténetben elterjedt ama változata, amely az egyes művészek alkotásait születési helyük, életkörnyezetük alapján magyarázza. Kétségtelen, hogy a környezet a kultúrák és az egyes alkotók életében is ható tényező, azonban az alkotások még sok más, a környezettől független hatótényezőnek is köszönhetik létrejöttüket. Kultúra és alkotás az egyoldalú miliőelmélet alapján sem magyarázhatók meg maradéktalanul.

A történelmi materializmus

Az egyoldalú elméletek sorába tartozik a történelmi materializmus elmélete is, amely minden változást a gazdasági viszonyok változására igyekszik visszavezetni. Az előbbiekben rámutattunk arra, hogy a kultúra élethullámának minden fázisához jellemző gazdasági rend tartozik. Az individualisztikus kultúrához szabad gazdasági rend, az univerzalisztikus kultúrállapotokhoz pedig kötött gazdasági rend tartozik. Az individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus látásmód megváltozásával természetesen együtt jár a gazdasági rend megváltozása, illetőleg megváltoztatása is. Kétségtelen, hogy a gazdasági viszonyok bizonyos kényszerű megváltozása magával hozza a látásmód megváltozását is. Ennyiben igaza van a történelmi materializmusnak. Az ellenben már tévedés, hogy a látásmód megváltozását minden esetben gazdasági tényezők megváltozása okozza. Sőt — gyakran fordítva — éppen a látásmód megváltozása hozza magával a gazdasági rend tervszerű megváltoztatását (mint pl. jelenleg Németországban). A történelem azt bizonyítja, hogy néha a látásmód változik meg előbb és csak azután a gazdasági rend, néha pedig fordítva. Például a jobbágyok és rabszolgák felszabadítása néhol gazdasági szükségszerűség volt, ez a szükségszerűség termelte ki a humanista gondolatot, máshol azonban éppen a humanista eszmék hatására szabadították fel a jobbágyokat és változtatták meg ezáltal a gazdasági rendet. Az eszmék hatása a történelemben letagadhatatlan. Az eszmék megváltozása és a gazdasági rend megváltozása közül hol az egyik, hol a másik az első, de nem vezethetők le maradéktalanul egymásból. Olyan viszonyban vannak egymással, mint az elméleti természettudományok fejlődése a kísérleti természettudományok fejlődésével. Néha a kísérleti tudomány új felfedezései teszik szükségessé egy új elmélet megalkotását, néha pedig egy új elmélet vezet új kísérleti eredményekhez. Az egyes ember s a kultúrközösség élete is folytonos kísérlet, mely tervek, eszmék szerint folyik le. Néha az életmód kényszerű megváltoztatása vezet új eszmékhez, néha pedig új eszmék hatása alatt változik meg az életmód.

A történelmi idealizmus

A történelmi materializmushoz hasonlóan a mindent eszmék hatására visszavezető történelmi idealizmus is egyoldalú elgondolás. Tagadhatatlan, hogy sok történelmi kulturális változást, forradalmat az eszmék forradalma előzött meg. Pld. a nagy francia forradalom aligha érthető meg az enciklopedisták és Rousseau eszméinek hatása nélkül, vagy pl. Olaszország jelenlegi hatalma sem érthető meg a fasiszta eszmék hatása nélkül. A történelmi idealizmus a történelmet az eszmék csataterének, a történeti közösségeket pedig az eszmék folytonos — mintegy önálló életet élő — vagy dialektikus kifejlődését hordozó médiumának tekinti. Kétségtelen, hogy valamely eszme, amely már széles körökben elterjedt, bizonyos értelemben önálló életet él, megalkotójától függetlenül. Az eszméknek és általában mindannak az ismereti és kulturális anyagnak, amelyet valamely kultúrközösség egy adott kultúrállapotában birtokol, ugyanolyan szerepe van a kultúrközösség életében, mint az egyén életében az emlékezetnek s a tudatos, valamint tudatalatti tényezőknek. A kultúrközösség szellemi kincse éppen nem más, mint ami emlékezetében és tudatában van. S ahogy bármely pszichikai aktusunkat nemcsak a jelen külső hatásai határozzák meg, hanem lelkünknek egész magában hordozott múltja, — éppen úgy valamely kultúrközösség eseményei sem magyarázhatók pusztán külső, materiális, miliőbeli, gazdasági hatásokkal. A kultúra szellemisége nem passzív, hanem a hatások között részint válogat, részint aktívan visszahat rájuk, részint pedig külső hatások nélkül is folytat önálló szellemi életet, s esetleg aktívan megváltoztatja a külső materiális tényeket. Ez nem azt jelenti, hogy a kultúrközösségnek az egyes ember lelkiségéhez hasonló külön önálló lelke van, amely a kultúrközösség önálló fejlődést mutató szellemiségének befogadója. A kultúrközösség szellemiségének birtokosai a kultúrközösség egyes tagjai. A kultúrközösség egyéneinek lelki életéből érthető a kultúrközösség szellemiségének a materiális hatásokra visszaható, de azoktól mégis bizonyos mértékig független szellemisége. E szellemiség nem tehető össze a kultúrközösség egyes tagjainak szellemiségéből, de kétségtelen, hogy ha az egyének lelki élete túlnyomóan aktív a materiális hatásokkal szemben, azonban nem teljesen független azoktól, akkor a kultúra szellemiségének élete sem lehet pusztán a materiális hatásoktól függő, de azoktól teljesen független sem. Hiszen a kulturális alkotások végső forrása, az új dolgok megteremtője végeredményben mindig az egyén.

Téves nyomokon jár tehát a történelmi ideálizmusnak az a változata, amely szerint az eszmék önálló életet élnek, csupán egymás hatására változnak s a történelem az eszmék dialektikus fejlődésének alapján érthető meg. A kultúra élete éppen úgy nem független a materiális hatásoktól, mint az egyén szellemi élete.

Helytelen tehát az a felfogás, hogy a kultúra lelke önmagában üres lap, amelyre csak a materiális hatások írnak értelmes szöveget, de helytelen a túlzó történelmi idealizmus is, amely a kultúrát a materiális hatásoktól független, kizárólag önön törvényei szerint élő istenségnek látja.

A kultúrát meghatározó tényezők és a kultúra változása

Belátható, hogy az ismertetett kultúraelméletek mindegyikében van valami igazság, de valamennyien egyoldalúak. Éppen úgy, mint ahogy az egyén lelki életének előfeltevései egymással szoros összefüggésben vannak, de egymásra visszavezethetetlenek, materiális és szellemi természetűek, éppen ilyen viszonyban vannak a kultúrák életének szintén anyagi és szellemi természetű előfeltevései is. Tehát a kultúra életének jelenségei nem magyarázhatók egyedül materiális alapon, a környezet, a faj, a gazdasági helyzet alapján, de egyedül a szellem törvényszerűségeinek alapja sem. A történelem nem magyarázható csupán mint közösségek története, mert nagy egyéniségek a történelem irányát egészen megváltoztathatják, de nem fogható fel úgy sem, mint az egyének története, mert az egyének élete nem érthető meg, a közösség egykorú szellemiségének és a szellemiség tendenciáinak figyelembevétele nélkül.

A történelemnek vannak tehát egymástól független s egymásra visszavezethetetlen tényezői, amelyek közé a következők tartoznak:

1. az emberiség fejlettsége, illetőleg valamely kultúrát hordozó emberi közösség testi-lelki fejlettségének előrehaladottsága.
2. a faji tényezők.
3. a környezet.
4. a gazdasági körülmények.
5. koreszmék, más közösségek eszméinek hatása.
6. nagy személyiségek és talán még más tényezők is.

A következőkben e felsorolt ható tényezőknek az individualizmussal és univerzalizmussal, valamint a megfelelő tendenciákkal való összefüggését vizsgáljuk meg.

A kultúra hordozóinak fejlettsége és a megkötődés és a felengedés folyamata

Az előbbiekben láttuk, hogy az univerzalisztikus és individualisztikus korszakok az emberi faj, vagy valamely közösség kifejlődésének és degenerálódásának korszakához képest elenyészően rövidek, tehát az utóbbiakra vissza nem vezethetők. Az univerzálódási és individualizálódási tendencia és az emberi faj élete között csak egy más értelemben tételezhető fel összefüggés. Valószínű, hogy amikor az emberiség mindinkább öregebb korszakába lép, az idősebb egyénhez hasonlóan mindig hajlamosabb lesz az univerzalizmusra s az egymásra következő kultúrák hullámai mindinkább a megmerevülés vonalának közelében hullámzanak, s ha néha-néha vissza is hajlanak az individualizálódás irányába, e meghajlás mind kisebb mértékű lesz, végül is az emberiség szellemi élete talán automatikus életformává fog merevülni, hogy végső kialvása előtt még évezredekig vegetálva haldokoljék.

A környezet, a megkötődés és felengedés összefüggései

Aligha van olyan környezet, amelyben ne volna lehetséges úgy individualisztikus, mint univerzalisztikus kultúrállapot. Azonban bizonyos környezetek mégis inkább az egyik, mások viszont inkább a másik állapotnak kedveznek s az ellentétes állapot kifejlődését megnehezítik.

Az individualizmusnak olyan környezet kedvez, amely nem teszi szükségessé a közösség legtöbb, vagy csaknem minden tagjának tervszerű munkabeosztását, s ezáltal az élet szigorú rendjét. Ilyen környezet pl. az, amelyben a közösség tagjai megélhetésüket kielégítő módon vadászattal, halászattal, állattenyésztéssel, vagy pl. kereskedelemmel biztosíthatják. Ezért az individualizmusnak kedvező környezetek a tisztásokkal tarkított erdők, a nagy füves mezők és a kikötőnek alkalmas tengerpartok és szigetek. Olyan környezetben, amely az individualizmusnak kedvez, az univerzalisztikus állapot is fennállhat és kifejlődhet, de nem könnyen és nem tartósan. Az individualisztikus állapot ellenben könnyen túlzottá válhatik. Ezt mutatja pl. a görög ion kultúra története. Érthető tehát, hogy a tengerpartokon és szigeteken élő kereskedő népek (pl. krétaiak, athéniek) gyakran individualista, jellegzetesen individualiszikus életet éltek, s hogy részben ilyen életet élnek ma is Kanada nomád indiánjai, vagy; pl. az afrikai bushman négerek.

Az univerzalisztikus állapotnak viszont az olyan környezet az, ahol a lakosság nagy része földművelés érdekében tervszerű munkabeosztást és ezzel kapcsolatban az élet szigorú rendjét teszi célszerűvé. Ilyen környezet az, ahol a lakosság nagy része földműveléssel foglalkozik. Pl. a nagy, termékeny folyóvölgyek. Ennek megfelelően folyóvölgyek mentén fejlődhetik ki az életük túlnyomó részében univerzalisztikus babiloni (a Tigris és az Euphrates mentén), az egyiptomi (a Nílus mentén) és a kínai (a Hoang-ho és Jangcekiang mentén) kultúrák.

Az olyan környezetekben, amelyek az univerzális állapotnak kedveznek, az individualizmus is kifejlődhet, de nehezebben és rendszerint nem tartósan.

Példa erre a negyedik Amenofisz fáraó uralkodása alatt rövid ideig tartó individualizálódási tendencia az egyiptomi kultúrában. A környezethez képest túlságosan hosszú időnek számít már pl. a kínai kultúrának Kr. előtt a VIII.-tól IV.-ik századig tartó individuális korszaka.

Az univerzalisztikus állapot ellenben az ilyen környezetben könnyen megmerevedik, mint ezt Kína és Egyiptom példája mutatja.

A kultúrközösség fajiságának, a megkötődésnek és felengedésnek összefüggése

Individualisztikus és univerzalisztikus kultúrállapot kifejlődhetik úgy tiszta, mint kevert fajú kultúrközösségek életében. Azonban a kevertségnek nagyobb foka inkább az egyik, kisebb mértéke viszont inkább a másik állapot kifejlődésének kedvez, illetőleg az ellentétes állapot kifejlődését megnehezíti.

Az univerzalizmus kifejlődésének inkább a tisztafajúság, vagy a csupán közeli fajtákkal való kevertség kedvez. Kétségtelen ugyanis, hogy a fizikum és a lelki alkat szoros összefüggésben vannak egymással. A viszonylag tiszta fajú közösség pedig olyan, amelyhez tartozó egyének fizikuma (hajszíne, szemszíne, magassága, koponyaalkata, stb.) és lelki alkata hasonló. A hasonló lelki alkatú egyének közjött pedig természetesen könnyebben fejlődik ki hasonló világfelfogás, látásmód, mint egymástól eltérő lelki alkatú egyének között. A tisztafajú és rokonfajú egyénekből álló közösség tehát az univerzalisztikus állapotnak egyébként is kedvező feltételek mellett (pl. az univerzalizmusnak kedvező környezetben) inkább hajlik az univerzalisztikus állapotra, mint a kevert fajtájú közösség. Érthető tehát, hogy a túlnyomóan rokonfajtából álló közösségek, a kínaiak, a perui indiánok, az aztékok, az egyiptomiak kultúrája az univerzalisztikus állapot felé hajlott. Az ilyen közösségben individualisztikus állapot is kifejlődhet, de nem könnyen és nem tartósan, az univerzalisztikus állapot ellenben könnyen túlzottan univerzalisztikussá, merevvé válhat.

Az individualisztikus állapot kifejlődésének ellenben a kevertfajúság s a távoli fajtákkal való keveredés kedvez. A kevertfajú, különböző külsejű, testi és lelki alkatú egyénekből álló közösség inkább hajlik a vélemények és látásmód tarkaságára, mint egyformaságára — inkább a problémák meglátására — mint az ismeretek magyarázatára, elmélyítésére, inkább a kritikára, mint a spontán meggyőződésekre. Valamely rokonfajták keverékéből álló s univerzalisztikus látásmódú kultúrközösségnek távoli fajtákkal (vagy fajkeverékekkel) való elkeveredésénél az utóbbiak erjesztőként hatnak. Más látásmódjuk és világfelfogásuk ütközik a közösség látásmódjával, világfelfogásával. Ezáltal problémák keletkeznek, a közösség eszméiben való meggyőződés csökken s mindig nagyobb tért nyer a kritika is. A vélemények és a látásmód eltérőek lesznek, néha nagy egyéniségek születnek, akik megkísérlik az ellentétek szintézisét. Tarka individualisztikus kultúra fejlődik ki. Ily módon fejlődik ki pl. a görög kultúra individualisztikus kultúrfázisa legelőbb és leginkább a keveredési pontokon: a kisázsiai gyarmatokon, Athénben. Legkevésbé viszont a keveredés elől leginkább elzárkózó Spártában.

A távolálló fajtákból összetett közösségben az univerzalisztikus állapot is kifejlődhet, de nem könnyen, az individualisztikus állapot ellenben annál könnyebben siklik át túlzottan individualisztikus, felbomló állapotba. Amily mértékben erjesztő hatású lehet egy túlzottan univerzalisztikus, merev kultúrállapotban lévő közösségre nézve a keveredés, éppen olyan mértékben veszélyes, sőt mérgező hatású lehet az valamely amúgy is túlzottan individualisztikus állapotban lévő közösség szempontjából, mint ezt az ókori görögöknek24 más fajokkal való teljes elkeveredése, felszívódása, kipusztulása, ennek megfelelő tempóban való individualizálódása mutatja.

A gazdasági helyzet, a megkötődés és felengedés

Előfordul, hogy valamely közösségben valamely szerencsétlenség, pl. elvesztett háború miatt nagy szegénység következik be. Az embereknek nehéz harcot kell vívniuk a megélhetésért és gyakran hiába harcolnak. Ha a közösség állapota individualisztikus, akkor az egyeseknek egymás ellen is harcolniok kell, ami végül is elfárasztja és fásulttá teszi őket. Mindenki csak a maga hasznát nézi, s végül az is gyanús, aki segíteni akar, annak sem hisznek, aki igazat mond. A közösség beteg a bizalmatlanságtól és reménytelenségtől.

A közösségnek ebben a helyzetében csak az univerzálódási folyamat megindítása segíthet. S az emberek ilyenkor rendszerint vágynak is az egységesülésre. Minél kevésbé tudnak egymásnak hinni, annál inkább várnak valakire, akiben mégis hinni lehet, aki igazán az igazat mondja. Várnak valakire, aki az erejüket összefogja, végét veti az egymás ellen való tusakodásuknak és lehetővé teszi, hogy egymás mellett harcolva legyőzzék a közös bajt.

Az összefogás célszerű voltának belátásán kívül a lelki erő, remény és az egymás iránt való bizalom kifejlődésére is szükség van a kitartáshoz. Ha valamely nagy személyiség hatására az emberek belátják, hogy a közös cél érdekében segíteniük kell egymásnak, lassan kifejlődik az összetartás érzése. Az ember hajlik arra, hogy idealisztikusnak, önzetlennek tartsa illetőleg idealizmusból tegye meg azokat a lemondást, önmegtagadást kívánó cselekedeteit, amelyeket amúgy is meg kell tennie, különben a közösséggel együtt elpusztulna. Ez a hit cselekedeteit valóban idealisztikussá teszi. Új eszmék keletkeznek, amelyek a közösségért való munkának értelmet adnak. Az egyéneknek erősen kell küzdeniök, de ez a küzdés már nem kényszerű és reménytelen küzdés, amit csak nem szívesen végeznek, hanem azt már a közösség iránt való nemes kötelességnek tekintik, amit szívesen harcolnak végig, némelyek egészen az önfeláldozó heroizmusig. A közösség munkája a cél érdekében mindjobban organizálódik, tervszerűvé válik. Az egyén élete mindinkább meghatározott normák szerint folyik le s az egyén életének nagyobb részében a közösségnek dolgozik s a közösségnek és a közösségi munkának értelmet adó eszméknek él. Ily módon az univerzálódás a testi és lelki erők összefogása által megmenti a közösséget a nyomortól és pusztulástól, s új reményt, új hitet ad, új jövőt teremt, és gyakran monumentális univerzalisztikus alkotásokat hoz lére.

Vannak olyan gazdasági körülmények is, amelyek esetében az individualisztikus állapot, illetőleg az individualizálódás célszerűbb. Nagy bőség esetén felesleges, hogy az emberek életüket lemondással töltsék el s csupán a közösségért munkálkodjanak. Kevesebb kényszerű munkára van szükség, s az erők nagyrésze felszabadul. Az egyéneknek már nem szükséges megszabott rend szerint való életet élniük, hanem saját egyéniségük, vágyaik szerint élhetnek. Olyan dolgokat alkothatnak kedvükre, amelyek nem szolgálják közvetlenül a közösség érdekét, tehát, amelyek — ebből a szempontból — luxustárgyak, amilyenek, pl. a l'art pour l’art művészet tárgyai. Ilyenkor célszerű, ha az egyének szabad versenyben mérik össze erejüket és tehetségüket, színes individuális, luxusszerű alkotásokat hoznak létre.

A nagy személyiségek és a megkötődés és felengedés

Az eszmék születése szoros kapcsolatban van a nagy emberekkel. Minden eszmét nagy egyéniségek alkottak meg, de az eszmék ha már megszülettek, az alkotójuktól függetlenül élnek tovább az őket felfogó kortársak és az utódok lelkében. A történelmi szerepet játszó eszmék még feltételeznek nagy hatású egyéniségeket is, akik elterjesztik, illetőleg megvalósítják őket. (Az eszme megalkotója nem mindig azonos a megvalósítójával.)

Hogy mikor jön egy nagy egyéniség, az nem vezethető le a történelem más tényezőiből, a meglévő eszmékből, a fajiságból, vagy fajkeveredésből, a környezeti adottságokból, vagy a gazdasági tényezőkből. Jönnek szinte észrevétlenül, feltűnnek, mint valamilyen üstökös, hogy aztán ismét eltűnjenek, de közben megváltoztatták a világnak, kultúrájuknak képét. Milyen más volna a világ, ha Krisztus nem született volna meg, és kisebb arányokat tekintve, milyen más lehetne most Olaszország, ha egy Mussolini nem született volna a világra azzal a feladattal, hogy népének sorsát kezébe vegye.

Talán ha nem gyilkolták volna meg a zseniális Fülöp macedóniai királyt, aki a görög egységet akarta megvalósítani, egy megújult egységes Görögország, egy új, virágzó kultúrakorszak kezdődhetett volna. (Az északi görögök, a macedónok, a déli görögökkel fajilag meglehetősen hasonlóak voltak és átvehették volna a más fajokkal túlságosan elkeveredett, felszívódott, megritkult déli görögök szerepét.) A fiát, Nagy Sándort már nem az egységes Görögország eszméje hevítette, hanem hírnévre vágyott és kalandokat keresett, s a görög kultúra bomlását semmi sem tartotta fel többé.

Az sem elég, ha a nagy egyéniségek itt vannak, közöttünk élnek. A kornak is alkalmasnak kell lenni arra, hogy meghallgassa őket, és viszont hiába alkalmas valamely korszak egy nagy egyéniség tanainak befogadására, ha nem születik ilyen egyéniség. Az individualizmus prófétái (pl. Descartes és a felvilágosodás korának írói) és az univerzalizmus prófétái (Konfuese, Pláton, Hitler) csak akkor érhettek el eredményeket, ha az alkalom kedvező volt, s az emberek öntudatlanul már vágytak is az új eszmék után.

Mikor következhetik be a nagy ember és az alkalmas pillanat szerencsés összetalálkozása? Milyen alkalom kedvez az univerzalizmus és milyen az individualizmus hirdetőjének? A nagy ember nyilván nem az, aki virágzó univerzalisztikus korban univerzalizmust, vagy virágzó individualisztikus korban individualizmust hirdet. Fölösleges megvalósítani azt, ami úgyis megvan s aki meglévőt akar megvalósítani, céltalanul erőlködik.

A nagy személyiségek fellépésére elsősorban akkor van szükség, ha valamely kultúra olyan állapotban van, amely a kultúra létének és fejlődésének szempontjából célszerűtlen. Ilyen pl. az individualisztikus állapot a nagy elszegényedés idején, vagy a túlzottan univerzalisztikus állapot a jólét korszakában. Ezek azok a történeti korok, amelyekben a közösség gyakran szinte vár az irányt mutató nagy egyénekre.

Az individualisztikus és elszegényedett korokban érték el a legnagyobb eredményeket az univerzalizmusnak: a közösségi gondolatnak prófétái. A római birodalom felbomló korszakában a keresztény apostolok, Konfucius a kínai individualizmus idején, Hitler egy vesztes háborút követő nyomorúság és végletes individualizmus idején.

Az individualisztikus gondolatnak nagy képviselői ellenben leginkább a bőség idején találtak meghallgatásra, pl. (a szofisták) Görögországban Perikles kora után lévő jólét korszakában, Európában és Amerikában pedig különösen a háború előtt.

Sajnos nincsen rá semmi biztosíték, hogy a nagy ember, aki a kritikus korszakokban az erőket összefogja vagy a korlátokat ledönti, valóban meg is születik. Ilyenkor az elszegényedett közösség túlzott individualizmusa rendszerint a pusztuláshoz, a jólétben élő közösség öncélúvá merevült univerzalizmusa pedig a kultúra teremtő erejének elsorvadásához vezet.

A koreszmék és a megkötődés és felengedés

A történelmi materializmus szerint a koreszmék mindig a gazdasági viszonyok függvényei. Az individualisztikus életmódok: a vadász, halász élet, vagy a szabad kereskedelem, individualisztikus eszmevilággal járnak együtt, viszont a közösség kényszerű, tervszerű összmunkája, amit pl. a földművelés követel meg, univerzalisztikus eszmevilággal jár együtt. Magunk is rámutattunk, hogy szoros összefüggés van individualisztikus látásmód és individualisztikus gazdasági rendszer, valamint univerzalisztikus látásmód és univerzalisztikus gazdasági rendszer között. Azt ellenben már nem fogadhatjuk el, hogy a látásmód mindig a gazdasági helyzet következménye volna s, hogy a látásmód megváltozásának ne lehetnének olyan más okai is, amelyek végeredményben a gazdasági helyzet tudatos megváltoztatására vezetnek. Kétségtelen, hogy sok esetben bizonyos nem gazdasági okok vezetnek a látásmód megváltozásához, s a látásmód megváltozásának következményeként változik meg aztán a kultúra egyéb tényezőivel együtt a gazdasági rend is. Láttuk, hogy pl. a fajkeveredés is lehet oka a látásmód megváltozásának és ezzel együtt a gazdasági rend megváltozásának is. A fajelmélet az ökonomista elmélettel szemben a látásmódot és annak megváltozását mindig a fajiságból és a fajkeveredésből származtatja. Ezek az elméletek megegyeznek abban, hogy okai determinista jellegűek, a történet eseményeinek okát reális okokban keresik, a történést kizárólag reális tényezőkre igyekeznek visszavezetni.

A marxista történetszemlélet pl. úgy magyarázza a reneszánsznak Itáliában való kifejlődését, hogy az itáliai városok ezidőben a földközi-tengeri kereskedelem fókuszpontjaivá váltak. Ezért szabadabb, individualisztikusabb élet fejlődött ki bennük és ennek az individualisztikusabb életnek kulturális kifejlődései a reneszánsz koreszmék és alkotások.

Ez a magyarázat tetszetős, de nem kielégítő. Az itáliai kereskedelmi élet megindulása a reneszánsznak fontos alkotó tényezője ugyan, azonban e kereskedelem kifejlődésének eszmei okok az előzményei. Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk előidézői Krisztus sírját környező területnek keresztény uralom alá való hajtását célzó eszmei okok voltak. E háború folyamán ismerkedett meg a nyugati kereszténység részben a görög császárság kultúrájával, részben az arab kultúrával, illetőleg ezek közvetítése által a klasszikus görög kultúrával. (Ismeretes, hogy nyugat a görög filozófiát arab fordítások közvetítésével ismerte meg.) Ettől kezdve folytonossá vált az érintkezés is. A keresztények sűrűn látogatták az arab egyetemeket és az itáliaiaknak megnyílt a szemük a saját területeiken található klasszikus emlékek értékelésére. Feltámadt és ható, formáló erővé változott a görög-római eszmevilág.

E példából az individualizmus, univerzalizmus és az eszmék hatásának összefüggését is láthatjuk. Valamint két különböző világlátású faj keveredése, éppen úgy két ellentétes eszmevilág hatása is individualisztikus látásmódra vezet. (Függetlenül a fajkeveredéstől.) Valamely megmerevedett univerzalisztikus kultúrájú közösség látásmódja önmagában nehezen változik meg, még ha materiális okok, a környezet megváltozása, vagy megváltoztatása, avagy gazdasági okok ebben az irányban hatnak is. Ahogy az egyik szokást legkönnyebben egy másik szokással gyűrhetjük le, úgy az egyik eszmevilág hatását legjobban valamely más eszmevilágnak a hatása csökkentheti. Az emberi természetből folyik, hogy az új eszmék átalakító hatása eleinte nem irányul közvetlenül a régi eszmék ellen, csak megzavarja azokat. Megindul a tudatosulás folyamata, mely az univerzalisztikus eszmevilág „megtisztulását”, vagy régebbi formájának visszaállítását célozza. Ily módon függ össze pl. a nyugati kultúrában a reneszánsz és a reformáció. Az átalakulás úttörői még csak a részletekben és módszerekben individualisták, sőt gyakran az univerzalizmusnak egy régebbi formájáért küzdenek koruk univerzalizmusa ellen. Csak később alakítják át az új eszmék nagyobb mértékben a kultúrát, mikor már nyílt szellemi forradalom tör ki a régi eszmék hatalma ellen.

22Megjegyzendő, hogy a kultúrák megbetegedése szellemi betegség, mert hiszen a kultúra éppen a kultúrközösség szellemi lényegétől függ. Természetesen a kultúrközösségnek bizonyos biológiai megváltozása is, éppen úgy, mint az egyén testi megbetegedése, szellemi megváltozást, megbetegedést okozhat. Die fordítva is lehetséges, a kultúrközösség maga testileg, biológiailag elpusztulhat anélkül, hogy a kultúra szellemi betegségen ment volna keresztül. (Pl. külső betörés, vagy természeti katasztrófa pusztítja el a kultúrát.) Az utóbbi esetben a kultúra a kultúrközösség elpusztulásával együtt egyszerűen megszakad.
23A miliő-elméletnek megalapítója H. Taine maga a környezetén kívül a fajt és a kort is fontos tényezőknek tekintette.
24A spártaiak kivételével.

Rend vagy Káosz XII. rész

Tanulmányok

A kultúra életének lüktetései

A kultúra életében a nagy hullámhegyeken és nagy hullámvölgyeken kívül kisebb lüktetésszerű változások is vannak, amelyek úgy haladnak tova a nagy íveken, mint kis hullám a nagy hullámon. Az eddigiekben azért nem tértünk ki ezekre, mert nem akartuk a részletekben való elmerüléssel a nagy átfogó összefüggések feletti áttekintést lerontani.

A kultúra életének e lüktetései szintén az univerzálódás és az individualizálódás váltakozásai. A kultúra felszálló ágát, azaz univerzálódó korszakát kisebb visszaesések, azaz rövidebb ideig tartó individualizálódások szakítják meg. Ez nincs ellentétben azzal, hogy a kultúra életvonala az apró visszaesések ellenére végeredményben mégis felfelé ível. A kultúra leszálló ágát viszont apróbb felfelé lendülések szakítják meg, ami szintén nem mond ellent annak, hogy a kultúra életvonala az illető leszálló ágnak megfelelő korszakban végeredményben mégis lefelé ível.

A kultúra életének e kisebb lüktetésszem változásai közismertek. Az egymásután következő, egymáshoz képeit univerzálisztikusabb, vagy individualisztikusabb korszakokat általában az akció, illetőleg a reakció korszakainak nevezik. Sajátos módon többnyire a generációk, az apa és fiú ellentétéből származtatják a kultúra életének e kisebb hullámzásait. Ezt az ú. n. generációs elméletet, mint nem kielégítőt, el kell vetnünk. Az akció és reakció korszakainak váltakozása nem származtatható az egymásra következő generációk állítólagos ellentétéből, hanem éppen fordítva a kultúra lüktetéseinek alapján érthető meg, hogy a kultúrának bizonyos egy-két évszázadig terjedő korszakában vannak egymással ellentétes gondolkozású generációk.

Kétségtelen ugyan, hogy vannak korok, amelyekben az ifjabb generáció szellemisége inkább hasonlít a nagyszülők generációjának szellemiségéhez, mint a szülőkéhez. Pl. a mai ifjúság idealisztikusabb, metafizikusabb beállítottságú, mint a megelőző realisztikus, pozitivista, vagy éppen materialisztikusabb szemléletű generáció, s ennyiben hasonlít az azt megelőző, szintén idealistább (német idealizmus, francia spiritualizmus) generációhoz. Marx és Haeckel előtt Hegel, a történelmi materializmus tana előtt a történelmi idealizmus elmélete volt az időszerű irányzat. Az idealista, spiritualista gondolkodású korszak előtt pedig a német és francia felvilágosodás, a francia enciklopedisták realisztikus-mechanisztikus felfogása érvényesült.

A szellemi áramlatok változása tehát bizonyos korokban összefüggésbe hozható az egymásután következő generációkkal. Azonban a szellemi áramlatok és a generációk változása ütemének ebből az egy két évszázadig tartó hozzávetőleges egyidejűségéből még nem következik az, hogy utóbbi az előbbinek oka volna. Sőt belátható, hogy nem lehet oka, mert a szellemi áramlatok váltakozásának üteme nem állandó mint a generációké, hanem lassuló, illetőleg gyorsuló: aszerint, hogy a kultúrának felszálló, vagy leszálló ágain haladó lüktetésekről van-e szó. A szellemi áramlatok váltakozásának üteme lelassulhat, egymásra következő évszázadokra, vagy még lassúbb is lehet, és felgyorsulhat évnyi, sőt rövidebb időközökre is. E szélső, értékek között rövidebb-hosszabb ideig megközelítőleg egyforma lehet a váltakozások üteme a generációk váltakozásának ütemével. Az ilyen korokban bizonyos generációk gondolkodása éppen a korszellem párhuzamos váltakozása miatt ellentétes egymással. Azonban éppen úgy az is előfordulhat, hogy a generációk váltakozásánál lassúbb ütemű szellemi áramlat váltakozás megsemmisíti a generációk ellentétét, vagy pedig, hogy a gyorsabb ütemű váltakozás egy generáción belül is ellentétes áramlatokat hoz létre.

A lüktetések gyorsulása a kultúra leszálló ágain

Ha valamely univerzálisztikus kultúra individualizálódni kezd, akkor az illető kultúrában eleinte hosszú ideig tartó és egymástól nem nagy mértékben eltérő szellemi áramlatok váltják fel egymást. Pl. a nyugati kultúrában a X., a XI. sz. és a XII. alig különbözik egymástól. A XII. és XIII. sz. már jobban különbözik. A XIII. és XIV. századokban mélyreható változási folyamat indul meg, s a XV. és XVI. sz.-ban már egy új, individualisztikus szellemű kor hajnalán vagyunk. Virágzó individualisztikus kultúra kezdődik és a szellemi áramlatok még nyugodt, de mind gyorsabb tempóban váltogatják egymást. Énnek megfelelőleg a történelem folyamata is mindinkább gyorsul, mind több és több esemény folyik le ugyanannyi idő alatt. Végül elérkeztünk az utolsó évtizedek eszeveszett üteméig, amikor már olyan a történelem, mint egy morajló titáni földrengés, amelynek gyors és heves rezgései szinte kiugratják helyéről a rezgésmérő műszer mutatóját.

A kultúra leszálló ágán végbemenő változások ütemének gyorsulása a következőképpen ábrázolható:

A lüktetések lassulása a kultúra felszálló ágain:

A lüktetések ütemének a leszálló ágon tapasztalható gyorsulásával szemben a felszálló ágon felfelé mindég lassúbb és lassúbb az egymásután következő szellemi irányváltozások üteme. Pl. a kínai kultúrának utolsó univerzálisztikus korszakában a Ming császárok alatt bekövetkező megmerevedés lassan, csaknem minden változást lehetetlenné tett úgy, hogy e kultúra a legutóbbi időkig, a nyugati eszmék hatásának elterjedéséig, évszázadok alatt sem változott lényegesen. Minél univerzálisztikusabbá válik valamely kultúra, annál nagyobb mértékben lassúbbodik változásának üteme. Évszázadok, félévezredek örökkévalónak látszó egyformasága dominál e korszakokban, szemben a szélsőségesen individualisztikus korszakok eseményváltozásának szédületes ütemével.

A változás ütemének a felszálló ágakon mutatkozó lassulását a következőképpen ábrázolhatjuk:

A kultúrák nagy hullámhegyeit és völgyeit tehát a következőképpen fodrozzák a lüktetések lassúbbodó, illetőleg felgyorsuló kisebb hullámai:

Mivel magyarázhatók a kultúra életének e váltakozó ütemű kisebb lüktetései? A kultúrélet nagyobb arányú változásait, nagy hullámhegyeit és völgyeit a történelem hatalmasabb és állandóbban ható összetartó és bomlasztó erői okozzák, a kis hullámok ellenben kisebb és változó hatásoknak és az emberi lélek egy pszichikai folyamatának, a szellemi lélekzésnek az eredményei. A kultúra e kisebb változásait sem lehet egyetlen okra pl. a generációk váltakozására visszavezetni; mint a nagyobbarányú változásokat, ezeket is különböző okok hozhatják létre. Éppen úgy, ahogyan a kultúra nagy hullámzásai nem magyarázhatók egyedül a ható erőkből, hanem a kultúra sajátos visszahatását is tekintetbe kell vennünk, a kishullámok magyarázatánál is tekintetbe kell vennünk nemcsak a hatást, hanem a visszahatást is.

Nem nehéz annak a magyarázata, hogy univerzálisztikus korokban, azaz a nagy hullámhegyeknek a középállapot feletti részében miért kisebb mérvűek a változások és miért lassúbb az ütemük, viszont individualisztikus korszakokban miért nagyobbak és gyakoribbak a változások. A kötött társadalmi rendű, szilárd világnézetű közösség rendjének megváltoztatása annak szilárdsága miatt, hosszabb idő alatt is csak kisebb mértékben lehetséges, viszont a lazább társadalmi rendű és világnézetű közösség ugyanazokra a változtató hatásokra gyorsabban és nagyobb mértékben reagál.

Ez a magyarázat azonban még nem kielégítő. Megérteti ugyan velünk, hogyan függ össze a változások nagysága és sebessége a kultúra individualisztikus és univerzálisztikus voltával, de még nem érteti meg, hogy miért hullámszerű a változás. Ennek a belátása sem nehéz. Minden hatás, ami a kultúra egységét megváltoztatja, azt vagy lazábbá, azaz részleteiben eltérőbbé, vagy egységesebbé, azaz részleteiben szorosabban összefüggővé teszi. Tehát minden megváltoztatás, vagy individualisztikusabbá, vagy univerzálisztikusabbá teszi a kultúra rendjét, azaz életvonalát alakítja s a nagy hullámnak vonalát hol felfelé, hol lefelé téríti el. Természetesen a kultúra kisebb aránya változásai szintén összefüggnek az egyének gondolkozásával, mint azt a kultúra nagyarányú változásaira vonatkozólag már kimutattuk. A hasonlóságlátásra és a különbözőséglátásra hajlamos egyének egymás kiegészítő szerepe ezeknél a változásoknál is megnyilvánul.

Írta: Bácskay Bencsik Béla

visz a víz sodor

2012. november 27., kedd

Rend vagy Káosz?