Mi vár ránk tulajdonképpen?

• Tanulmányok

|

Olvasva Zsolt ma hajnalban közzé tett jelentését a dollár helyzetéről úgy éreztem, számot kellene vetnünk saját kilátásainkkal. Mi vár ránk, milyen forgatókönyvek képzelhetők el a jövőt illetően. Kiindulásként John Michael Greer: „A hosszú út lefelé: Hanyatlás és az ipartalanodott jövő” című írását választottam. Nem véletlenül. Greer szerint egyaránt tévednek azok, akik szerint „valamilyen óriáskatasztrófa készül mindannyiunkat eltörölni”, és azok akik a jelenlegi helyzet fenntartásában valamiféle csodában reménykednek, bár mint írja: „lehetséges, hogy a tudósok előhúznak egy technológiai nyulat a kalapból, amely még egy életet ad az ipari társadalomnak. Az is lehetséges, hogy földönkívüli lények süvítenek keresztül a légkörünkön repülő csészealjakban jövő kedden és radioaktív zöldségeket osztanak mindenkinek, aki a Fred névre hallgat.— Ám, mint írja, a „tény, hogy ez utóbbi valószínűsége nem zárható ki, még nem teszi ésszerűvé, hogy a jövőnket arra tegyük fel, hogy a gyárakat sötétben világító káposztákkal fogjuk üzemeltetni!” Akár az egyik, akár a másik végletet vegyük alapul, mindkettő valamiféle mítoszon nyugszik.

A valóságban ezzel szemben inkább lépcsőzetes összeomlásra kell számítanunk. A válság nem egyik pillanatról a másikra emészti majd fel a civilizációnkat, hanem lépésről lépésre. Maga Greer igen szemléletes történelmi párhuzamot is hoz ennek szemléltetésére, a maja civilizáció összeomlását. Ez alapján emberi időléptékre vetítve a dolgot az alábbiakban vázol fel egyfajta várható jövőt.

„Képzeljünk el egy 1960-ban született amerikai asszonyt. Látja az 1970-es évek sorbanállásait a benzinkutaknál, a rövidtávú politikai trükköket, amelyek elfedték a válságot az 1980-as és 90-es években, majd a kiújuló problémákat a következő évtizedekben. Égbeszökő energiaárak, hiányok, gazdasági válságok és erőforrásháborúk alakítják hátralévő életét. 70 éves korában egy agonizáló, lepusztult nagyvárosban él, ahol a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.

Az ő 2030-ban született fiú dédunokájának sikerül elkerülnie a betegségek, az általános erőszak, valamint a járványos alkoholizmus és kábítószerezés “svédasztalát”, amely generációjának felét elviszi 30 éves kora előtt. Szerencséjének köszönhetően technikai karriert csinál, ami megmenti a katonai szolgálattól a végtelen tengerentúli háborúkban, vagy a hazai szeparatista gerillák elleni “pacifikáló akciókban”. Technikai tudása nagyrészt a hatékony guberálás egyszerű fogásaiból áll, a kocsi, vagy a hűtőszekrény olyan luxuscikk, amelyet soha nem fog birtokolni, lakásában nincs áram, vagy központi fűtés és egészségügyi ellátását egy olyan öregasszony jelenti, akinek a nagyanyja orvos volt és tud ezt-azt a sebek ellátásáról és a gyógyfüvekről. Mire megőszül, a viszálykodó régiók, amelyek egykor az Egyesült Államokat alkották, már szétváltak, az összes megmaradt üzemanyag és elektromos áram felett az új kormányok rendelkeznek, a partmenti nagyvárosokat pedig elhagyták a lakók az emelkedő tengervízszint miatt.

Az ő 2100-ban született leány dédunokája számára a nagyvárosok nagyrészt a múlt részei. Kis falvak között nő fel, amelyek gyűrűként vesznek körül egy rozsdásodó felhőkarcolókból álló magot, amelyet csak guberálók csoportjai keresnek fel, hogy nyersanyagokat bányásszanak belőlük. Szórványosan helyi háborúk zajlanak, az óceánok még mindig emelkednek, az éhínségek és járványok megszokottak, de mivel a Föld lakossága talán 15%-a annak, amennyi 2000-ben volt, az ember és a természet viszonya az egyensúly felé tart. A leány írni és olvasni tanul, ez olyan képesség, amellyel szomszédai zöme nem rendelkezik, akad néhány régi könyv nagyra becsült holmijai között, de azok az idők, amikor ember járt a Holdon, legendává fakulnak. Amikor ő és családja végül elindul egy vidéki falu felé, a guberáló csapatokra hagyva az öreg város csontvázát, fel sem merül benne, hogy csendes léptei a foszladozó aszfaltúton egy civilizáció végét jelzik.”

A folyamat tehát az 1960-as évektől mintegy 150-200 éven át zajlik. Ennyi idő alatt jutunk el az ipar nélküli civilizáció korában, cserélődik le életformánk és vész feledésbe mindaz, ami bennünket vesz körül. Számomra azonban a vázolt lépcsők kérdésesek maradnak. Sajnos magam nem tudom elképzelni, mi történne egy nagyvárosban, ha „a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás”, illetve azt sem, hogy ilyen körülmények között, hogyan és miként jutnak élelemhez az emberek. Azt hiszem itt olyan kérdésekről van szó, melyek egészen más megvilágításba helyezik az 1960-ban született amerikai asszony utolsó húsz-harminc évét. De mielőtt ennek fényében megvizsgálnánk az ő életét, térjünk vissza saját földrészünkre, és kíséreljük meg itten példa alapján nyomon követni mi várható.

Greer nyomán mi is induljunk ki egy történelmi párhuzamból. Vegyük alapul Róma összeomlását. A folyamat kezdeteit Észak-Afrika elterméktelenedéséhez köthetjük. Kr. u. 1-i században járunk. A vég gyakorlatilag már kódolt, de még senki sem sejti. A birodalom ereje teljében, újabb és újabb hódítások, technikai újítások jelzik a haladást. A folyamatok azonban kérlelhetetlenül sodorják az ókori világ népeit az elkerülhetetlen összeomlás felé. A jelek egyre egyértelműbbé válnak, kialakul és általánossá válik az un. klasszikus rabszolgaság, nagybirtokok, a közigazgatás központosítása, ezzel párhuzamosan állandó válságok, folyamatos háborúk, majd a második század végétől polgárháborúk. A várható összeomlás első komolyabb jele 395-ben a birodalom kettészakadása. Mindez nem előzmény nélküli, egy folyamat része. Ebben az időszakban a birodalom már számos provinciát kénytelen feladni, magára hagyni. Az összeomlás első kézzel fogható jelét Dácia feladásában érhetjük tetten.

Mindent összevetve a birodalom felbomlását négy egymással többé-kevésbé rokon vonásokat mutató, mégis alapjaiban eltérő formával jellemezhetjük. Vegyük sorra ezeket:

1. Feladott provinciák — ahol a romanizált formák nem tudtak fennmaradni. (Dácia)
2. Feladott provinciák — megmaradt és csak lassan pusztuló romanizált formákkal (Britannia)
3. Az itáliai törzsterületek
4. Bizánc

Ha már most az egyes formákat nézzük, akkor az elsőként tárgyalt eseménysorhoz a hirtelen összeomlást vizionálók vélekedése áll a legközelebb, annak szinte minden mozzanatával. A második típusú vég már közelít a lépcsőzetes összeomláshoz, azzal, hogy az egyes lépcsők igen gyorsan váltakoznak, és területi hatásuk is meglehetősen korlátozott. Itália gyakorlatilag a lépcsőzetes bukás iskola példája, ugyanazokkal a tanulságokkal, melyeket Greer a maja történetből vont le. Bizánc viszont a békés átmenet, a központi hatalom megmaradása mellett, reformokkal levezényelt változás példáját adja.

Ahhoz, hogy a példánk érthető, és a várható eseményekre utaló legyen, meg kell határoznunk azokat a kulcs mozzanatokat, melyek alapvetően jellemzik Rómát. Min alapul a Birodalom, minek köszönheti létét, hogyan változik meg ez az alap az évek során. Illetve ugyanezek az alapok milyen formában jelennek meg mainapság. Talán nem tévedek nagyot, ha Róma létalapjaként az élelemtermelést és a katonaságot, illetve a kettő egymáshoz való viszonyát határozom meg. Végig követve az eseményeket, úgy tűnik, hogy e két mozzanat s a kettő közötti kapcsolatok játszották a döntő szerepet mind a belső hatalmi viszonyok alakulásában, mind pedig Bizánc túlélésében. Ennek fényében vizsgálódva érzékelhetjük a különbséget Dácia és Britannia között.

Dácia feladását követően nem marad jelentős római katonaság a térségben. Minek következtében a romanizált lakosság elmenekül, a városok egyik napról a másikra lenéptelenednek, elpusztulnak. Britanniában azonban még száz évvel a római uralom megszűnése után is találunk élő városokat, mi több még római mintájú villák és épülnek ebben a korszakban. Itt a katonaság egy része megmarad és az egykori központokban összpontosul. Az élet nem lehetetlenül el egyik napról a másikra. Folyamatos háborúk, válságok emésztik fel, az egykori római alattvalók utódai csak mintegy százötven évvel a római fennhatóság és közel száz évvel a birodalom megszűnése után menekülnek el tömegesen Britanniából Bretange-ba, s lesznek a térség névadói. Az itáliai törzsterületeken hasonló folyamatok játszódnak le. Megjelennek a jól védhető várak, kastélyok, fallal körülvett városok köré szerveződő közösségek, melyek elsősorban önellátásra másodsorban rablásra, fosztogatásra, illetve az ez elleni védekezésre rendezkednek be.

Ha a példát napjainkra vetítjük, az energiahordozókat, elsősorban a földgázt és az olajat kell alapnak tekintenünk. Központosított átmenet, illetve Britanniát és Itáliát idéző formák ott a könnyen kiaknázható olajkutak környékén várhatók, míg azoktól távolodva a folyamatok inkább a dáciai eseményeket idézik majd. Van azonban három döntő különbség, amivel számolnunk kell. Tulajdonképpen ezek a mozzanatok késztettek e kis összegzés megírására. Az emberiség most először olyasmivel kerül szembe, amivel eddig még soha!

Arról van szó, hogy Róma összeomlásakor a birodalom szempontjából idegen, barbár népeknek megvolt a maguk gazdálkodása és az erre épülő társadalmi-katonai rendje. Róma azért tudott sikerrel szembeszállni velük, s tudta sorra meghódítani, illetve észak felé szorítani őket, mert gazdasága és katonai ereje ezt lehetővé tette számára. A birodalom hanyatlása megfordította az erőviszonyokat. Így aztán ezek a népek törtek be a birodalomba, szakították el a provinciákat, illetve züllesztették szét a törzsterületeken a központosított államot. Ugyanakkor ezek a népek hozták magukkal az őket jellemző, a rómaiak szemszögéből nézve elmaradott, kezdetleges, de az élet kereteit fenntartó gazdálkodásukat és az erre épülő társadalmi-katonai berendezkedést. A Pax-Románához képest persze így is zűrzavar és káosz köszöntött az egykori birodalmi tartományokra, de ez a káosz mégis csak viszonylagos maradt. Hasonló a helyzet egyébként a maják esetében is. Mindkét civilizációs korszakot jellemezte a fenntartható, esetenként a természettel együttműködő gazdálkodási formák léte és fennmaradása. Magyarán volt mihez visszatérni.

A másik döntő különbség az élelemtermelés módszereiből fakad. Az idézett történeti példák esetében, legyen szó a majákról vagy a rómaiakról az élelemtermelést ugyan túlhasználat jellemezte, ami szükségszerű bukáshoz vezetett, de maga az élelemtermelés nem szűnt meg. Megmaradtak az eszközei és sok tekintetben a tudás is. Ahol pedig nem voltak ott éppen a hódítók hozták magukkal ezeket.

A harmadik különbség a természetes rendszerek egészségi állapotában keresendő. A jelenlegi leépülés mértéke messze meghaladja mind kiterjedésében, mind tényleges állapotában és így hatásaiban is a római, illetve maja kori mértéket.

Miért kell ezeket figyelembe venni?

Kezdjük az elején. Ez a három tényező összefügg. Ennek következményeit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:

1. Nincs követendő, követhető gyakorlati példa, csak elméleti okoskodások, hogyan is kellene gazdálkodni.

2. Maga a gazdálkodás, a fenntarthatósági kísérletekkel egyetemben az olaj létére épül. Nem élelemtermelés, hanem élelmiszeripar.

3. Az élelemtermelés a világ nagy részén teljes egészében megszűnt, eszközei elvesztek, a fenntartásához nélkülözhetetlen tudás feledésbemerült.

4. Természetes rendszerek az összeomlás küszöbén állnak. Mindez nemcsak az iparszerű mezőgazdaság feltételeit számolhatja fel, de igen nehéz helyzetbe hozhatja az élelemtermelésre irányuló kísérleteteket is

Vegyük sorra e négy pontot.

A beregi térség gazdálkodását tanulmányoztuk, amikor is kísérőink megmutattak nekünk egy hagyományos gyümölcsöst. Nos, nem az egykor volt ártéri gyümölcsények maradványait láthattuk, hanem egy intenzív, egy-két fajta termesztésére összpontosított, átlag tizenkilencszer permetezett ültetvényt. A mellette lévő kordonos, támasztásos csepegtető öntözéses ültetvényhez képest már ez tűnt hagyományosnak. Mindez jól jelzi, hogy a gazdálkodók nem tudnak kilépni az iparszerű termelés gondolati keretei közül sem. Ami ezen kívül esik, a számukra nem létezik.

Felmértük azt is, mennyiben maradtak meg a vidéken olyan eszközök, melyek egy olaj utáni korszakban is lehetővé tennék az élelemtermelést. Azt tapasztaltuk, hogy ilyenek nincsenek. A régi igák, ló vagy ökör vontatta ekék eltűntek, emlékük is feledésbe merült. Ezek visszahozására nincs esély. Mindez azért lényeges, mert bár az olaj nem az egyik pillanatról a másikra fog elfogyni, de világ számos területén az ellátási zavarok egyik pillanatról a másikra súlyos eddig még soha nem tapasztalt éhínségekhez vezethetnek, melyek következményei teljesen kiszámíthatatlanok. Itt számításba kell venni, hogy a boltokba kerülő élelem nem nélkülözheti az olajat. Az ellátási zavarok nem azt eredményezik majd, hogy egy-egy városban kevesebb lesz az élelem, hanem azt, hogy hosszabb rövidebb ideig egyáltalán nem lesz mit enni. A lakosság pedig képtelen önállóan élelmet termelni (ez a korábbi történelmi példák esetében nem állt fenn!), illetve tartalékot képezni. Ilyen körülmények között a társadalmi következmények és az összeomlás lehetséges formái kiszámíthatatlanok. Nagyon sok múlik egy-egy részterület jellegétől, helyzetétől, a tartalékok meglététől, azok felhasználási lehetőségeitől és még számos előre nem látható mozzanattól.

A társadalmi szervezettség, a gazdálkodás rendjének felborulása korábban is súlyos következményekkel járt. Ilyen jellegű változásokra azonban talán a Húsvét-szigetek esetét leszámítva sehol sem találunk példát. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az összeomlás nem lépcsőzetes lesz, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egyes lépcsők elképzelhetetlenül nagy távolságokat hidalhatnak át, s emiatt eddig nem vagy alig tapasztalt borzalmakkal járhatnak.

Ehhez járul még a természetes rendszerek összeomlása. Mindezt saját bőrünkön is érzékelhetjük. A Kárpát-medence természeti adottságait a hegy- és síkvidékek rendszerei között kibomló, az egész földrajzi teret egységes rendszerré szervező együttműködés alakította ki és tartotta fenn évezredeken keresztül. Az együttműködés kereteit az erdők és a vizek különleges kapcsolatrendszere adta, amihez szorosan hozzátartoztak a folyók (különösen a Tisza és mellékfolyói), a maguk jellegzetes parttalan medrével, és sajátos vízjárásával, valamint az ártér és a meder közötti kapcsolatokkal. Ha végig nézzük e téren mi változott, azt láthatjuk, egyre kevesebb az esély bármiféle régi élelemtermeléshez való visszatérésre.

1. A medrek beágyazódtak, miért is a folyók elvezetik a vizet és nem szétterítik. Ezen az árvédelmi rendszerek feladása sem változtatna. Olyan munkára volna szükség, amelyet az iparszerű rendszerek eltűnéséig senki sem akar elvégezni, azt követően pedig hiába is akarna, nem lesz rá lehetősége.

2. A Kárpát-medence élővilága felkészült ugyan a vizek visszatartására, a vízháztartás szélsőségeinek kiegyenlítésére, de ez az élővilág mindössze a területek 4-10%-ára zsugorodott és 80-90%-ban sérült.

3. A vízvisszatartásához arra van szükség, hogy annak nagy része a vegetációs periódusban érkezzen a medencébe, illetve, hogy az azon kívül érkező csapadék hó formájában ragadjon itt és csak rügyfakadás idején kezdjen elfolyni. Ehhez képest az utóbbi időszakok azt mutatják, hogy a medence középső területein egyre ritkábban marad meg tavaszig a hótakaró, sőt az 1000 m körüli hegyekben is jellemzőek a január végi február eleji hóolvadások, illetve hogy a csapadék túlnyomó része a vegetációs perióduson kívül esik. Pl. 2002-ben a Bodrogköz 600-700 mm körül összcsapadékából 500 mm körül! De ez az év is hasonló jellegzetességeket mutat. A téli és az őszi csapadék már most meghaladja azt a mennyiséget, ami az év további részében esett!

Ami az utóbbi mozzanatot illeti, más példát is hozhatunk. James Howard Kunstler a következőket írja az amerikai helyzetről: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság 'inputjainak' költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.” — És ez a kulcs, emiatt válik kiszámíthatatlanná a válság, és emiatt lehetséges szinte valamennyi forgatókönyv egyidejű bár térben elkülönülő megvalósulása. Az iparszerű mezőgazdasági modellnek ugyanis nincs olyan alternatívája, amit egyik pillanatról a másikra előhúzhatnánk. Nem arról van szó, hogy csak zökkenőkkel tudunk átállni, hanem arról, hogy egyszerűen nincs mire átállni. Létünk az olajhoz kötött, és ez nem azt jelenti, hogy addig maradhatunk fenn, ameddig az utolsó csepp olaj el nem fogy, hanem nagyjából azt, hogy a folyamatok csak addig a pontig áttekinthetőek, amíg az olajellátás biztonságát garantálni lehet. Az ellátási zavarok következményei teljességgel kiszámíthatatlanok. Mindez azt jelenti, hogy bármi megtörténhet.

Ha azt kérdezzük, mire kell felkészülnünk, a válasz egyértelmű. Nem tudjuk, és sajnos nem is sejthetjük. Mindenkinek van persze sajátos képe a folyamatok várható irányáról. E képeket nagyban befolyásolják az előképzettségek, a történeti ismeretek, az iparszerű gazdálkodás jellegzetességeiről vallott kép, az emberek várható viselkedéséről kialakult nézetek és még számos mozzanat. Ezek más-más forgatókönyvet valószínűsítenek, és más-más stratégiát követelnek meg az egyes emberektől. Általános, biztonsággal előre jelezhető kép azonban nincs, és sajnos nem is lehet. Minden egyes forgatókönyv változat cáfolható, így minden stratégiának felmutathatók a gyenge pontjai. Ezzel együtt az egyetlen esélynek az olaj nélküli mezőgazdasági módszerek újrahonosítása látszik. Itt számos kísérletnek lehettünk már tanúi. Ezeknek azonban volt egy sajátos jellemzőjük, ami később már nem lesz. Nevezetesen egy-egy kudarc esetén még mindig el lehetett menni a legközelebbi üzletbe élelmiszeripari termékeket vásárolni.

A tényleges terveket a teljes bizonytalanság tudatában kell kidolgozni. Előre nem látható, kiszámíthatatlan jelenségek tömegére kell felkészülni, és persze erre fel kell készíteni a környezetünket is. Azt kell tudatosítani az emberekben, hogy a helyzet súlyos, a veszély komoly, és egyetlen dolog biztos csak, a bizonytalanság, illetve hogy a billenési pont után segítséget már sehonnan sem várhatnak, csak magukra számíthatnak.

Molnár Géza(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 2. rész

• Tanulmányok

|

Időpontok és forgatókönyvek.

Az egyetlen dolog, ami biztos: minden bizonytalan. 2008 végén, közel egy évvel ezelőtt megkockáztattam egy óvatos becslést, miszerint 2009 tavaszán már látni lehet, sikerül-e lassítani a folyamatokat, avagy sem. A körülmények arra utalnak, hogy többé-kevésbé sikerült. A helyzet persze még mindig hordoz magában némi bizonytalanságot, de ezt jobbára csak azok veszik észre, akik 2007-ben és ma is dolgoztak, illetve sorakoztak a munkaügyi központokban, netán alaposabban tájékozódnak a FFEK honlapján vagy a „válságirodalomban”. Személyes érintettségünk a számtalan intő jel ellenére, még mindig túl kicsiny, nem teszi kézzel foghatóvá az összeomlást. Kicsit úgy vagyunk mi ezzel, miként az egyszeri béka. A forró vízből rögvest kiugrott, ám hogy lassan melegítették körötte a vizet, szépen megfőtt. A változásokban rejlő veszélyek számunkra is érzékelhetetlenek, avagy csak közvetve érzékelhetők. Hozzájuk szoktunk.

Ha végig tekintünk csak a közelmúlt történetén, láthatjuk, a mostanihoz hasonló jelenségek híreivel folyamatosan bombáznak bennünket. S még sem történt semmi. A hírek egyfelől túlzóak, másfelől viszont épp ellenkezőleg, elkenik a dolgokat. Első közelítésben azt mondhatnánk, mindannak, ami a tömegtájékoztatás útján eljut hozzánk az ellenkezője sem igaz, de ez így túl egyszerű lenne. A naponta kipattanó „ügyek”, „botrányok” egyfelől emelik az ingerküszöbünket, másfelől feszültségeket szítanak emberek, csoportok között, néha még családon belül is, ám legfőképpen arra szolgálnak, hogy eltereljék figyelmünket a valódi kérdésekről. Nagyon lényeges azonban, hogy lássa, az ember: nincs szó itt valamiféle tudatos összeesküvésről, egyszerűen a „média” sajátos belső törvényszerűségei érvényesülnek. Egy mindennapi esetnek nincs hírértéke. Ha tehát egy postást megharap egy kutya, az nem hír, hacsak a postás bele nem hal a sérüléseibe. Ellenben ha mindez fordítva történik, ha a kutyát harapja meg a postás, már egészen más. Ennek már helye van a hírek között. Mindezt persze ki is lehet használni, és sokan ki is használják. A valóság azonban, amiben hitünk szerint élünk, ennek következtében egyre torzul. A folyamatok előrejelzése egyre bizonytalanabb és egyre kérdésesebb. E bizonytalanság egyébként kétarcú, mert a torzulások egyszerre hatnak mindkét irányba.

Egyfelől sokkal súlyosabbnak mutatják a helyzetet, mint amilyen az valójában, másfelől sokkal enyhébbnek. A tények azonban a két kép átlagolásával sem közelíthetők meg. Társadalmi-gazdasági életünk e téren éppúgy viselkedik, mint bármely rendszer. Működési zavarai egyfajta ingamozgásban öltenek testet. A két szélsőség e mozgások következményeként egyszerre van jelen. Ha most eltekintünk a „média” torzításaiból fakadó jelenségektől, azt mondhatjuk, a túlzó állítások az adott pillanatra vonatkozóan éppúgy helytállóak, mint a végletes derűlátás. E szempontból mindkét vélekedés érvénytartama meglehetősen korlátozott, szinte csak másodpercnyi, és semmit sem mondanak a folyamatok irányáról. Jobban megérthetjük a helyzetet, ha egy természetes rendszer lengéseit követjük nyomon. A vízháztartás felborulását az ár- és belvíz illetve az aszály egyre gyakoribb és egyre jelentősebb károkat okozó váltakozása vezeti be, mígnem a rendszer megáll az egyik szélsőségnél.

Az Alföld esetében ezt jól jelzik a középkor végi aszályokról és árvizekről szóló tudósítások. Aztán a korszak végére a vizek állandósultak. Most e téren fordulni látszik a kocka. A szélsőségek ismét fokozódnak, ám az előrejelzések azt mutatják, a születendő sivatag állandósul majd. Ezzel együtt az odavezető út ma még teljesen kiszámíthatatlan. Aki tévedhetetlen jósnak akar bizonyulni, leghelyesebb, ha azt mondja: az alföldi városokat vagy a víz viszi el, vagy a homok lepi be néhány emberöltőn belül, bár a jelenlegi tendenciák mellett az utóbbinak van nagyobb esélye. Hasonló a helyzet hírekben megjelenő szélsőségekkel. A jelenlegi rendszer vagy hosszan elhúzódó válságba torkollik, mely évezredekig is eltarthat, számos szép új világgal, melyektől még szegény Huxley-t is kirázná a hideg, vagy néhány emberöltőn, esetleg évtizeden belül véget ér, bár az utóbbinak mintha nagyobb lenne a valószínűsége.

Az előrejelzések felvetésekor a helyzet ingatag voltán túl, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a ható tényezők töredékét sem tudjuk áttekinteni. Az előrejelzések pontosságát vagy pontatlanságát e két mozzanat egyaránt befolyásolja. Mindannyian érezzük, városi civilizációnk mennyire ingatag, milyen mértékben kiszolgáltatott. De ezek az érzések csupán érzések, rémálmok, melyből nem akarunk felébredni. A „modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, és nem egyik vagy másik részletében, inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal, és a katasztrófákkal — írja e jelenségről Hamvas Béla a XX. század közepén. Az energiaálság azonban mindent ígér, csak épp jó időt nem. Hogy az eresztékek meddig tartanak ki, s a recsegés-ropogást mikor váltja fel az összeomlás robaja, nem tudni. Mint ahogy nem azt sem, mire is kell, illetve mire lehet számítani. Itt ugyanis nagyon komoly korlátot állít elénk a számba jöhető hatások bizonytalansága.

Vegyünk itt is egy történelmi példát a helyzet érzékeltetésére. Gárdonyi Géza írja a Katalauni ütközettel kapcsolatban: „Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelző karókat, de lám, a két sereg között levő dombot, csak akkor veszi észre, amikor már Thorismund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen.” Azaz a csatatéren van egy domb. Ezt a csata helyszínét megválasztó hadvezérnek ez fel sem tűnik. Amidőn kísérletet tettünk a csata lejátszására, szereplőink minden esetben e dombon állították fel a fővezéri sátrukat. Soha egyetlen „beépített” szereplőnek sem sikerült elérnie, hogy e mozzanat elkerülje „hőseink” figyelmét. Akkor hát, hogyan lehetséges, hogy épp az akkori világ egyik legjelentősebb hadvezére hagyta ezt figyelmen kívül?

E jelenségnek két magyarázata lehetséges. Az első, hogy valamilyen hatótényezőről nem tudunk, a második, s tán ez a valószínűbb, a csata leírása e téren torz. Ha valóban Atilla jelölte ki a csatateret, „verte le a tábort jelző karókat”, akkor minden valószínűség szerint a dombon állt a vezéri sátor, ha azonban küzdenie kellett a dombért, akkor vagy később vagy közel egy időben ért oda, mint a rómaiak. Miután azonban a rendelkezésünkre álló adatok e téren bizonytalanok, nehéz helyes következtetést levonni. Hasonló a helyzet a jövő forgatókönyveivel kapcsolatban is. Maguk a forgatókönyvek elsődlegesen „szerzőik” előfelvetésein alapulnak. Ezek azonban az esetek nagy részében rejtve maradnak. Greer szerint a két szélsőség, a haladás és a gyors összeomlás hátterében mítosz húzódik meg, s harmadik út, „az ipartalanodott jövő földműves kultúráihoz vezető lassú hanyatlás, szó szerint nem fér az ezekben hívők a fejébe”. — Igaz, a haladás és az apokalipszis egyaránt lehet mítosz, ugyanakkor meghúzódhatnak mögötte olyan képzetek, melyek a lassú hanyatlás képzetéből maradtak ki. E téren az sem segít ha az ember a korábbi társadalmak összeomlását veszi alapul, mert számos ponton a mai helyzet jelentősen eltér minden korábbitól. Az emberiség ma olyasmivel áll szemben, amivel eddigi története során még soha. Sorra véve e jelenségeket, láthatjuk, hol is válik nehezen tarthatóvá a lassú összeomlás tétele, azzal együtt, hogy más meggondolások okán azért még figyelemre méltó lehetőség marad.

Greer felvetése, miszerint „az agonizáló, lepusztult nagyváros(ok)ban (…) a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.” olyan jövőkép, ami számos mozzanattal nem számol, illetve számos kérdésre nem ad választ. A nagyvárosokban nem az ivóvíz és az egészségügyi ellátás a lényeg. Mi történik az árammal? A fűtéssel? A szemét és szennyvíz elszállításával? Az élelmiszerellátással? Ezek a kérdések sokkal fontosabbak, mint a két érintett probléma. Magyarán szólva az agonizáló városi lét csak olyan körülmények között tartható fenn, amikor az alábbi feladatok ellátására még marad valamennyi erőforrás:

1. Élelemellátás
2. Fűtés
3. Legalább részleges vízellátás
4. Szennyvízelvezetés, szemétszállítás
5. Valamilyen szintű rendfenntartás, a káoszba zuhant negyedek elkülönítése

— Élelemtermelé

Biztonságos élelemellátás nélkül semmiféle városi lét nem tartható fenn. Ez azonban már egy kétmilliós nagyváros esetében is hihetetlenül összetett feladat. Iparszerű mezőgazdaságot és ráépülő élelmiszeripart feltételez, annak víz-, energia- és anyagszükségletével, szállításigényével egyetemben. Az iparszerű termelésnek és terméknek szükségszerű velejárója a szemét, aminek az elhelyezése megint csak létkérdés, illetve egy város esetében a szennyvízzé vagy szemétté váló emberi ürülék kezelése is energia igényes feladat.

Mi kell ahhoz, hogy élelmet lehessen termelni egy több milliárdos agglomeráció számára?

1. Termőterület
2. Termelőeszközök
3. Vetőmagok
4. Műtrágyák
5. Növényvédő szerek
6. Energia. Azaz kőolaj. Részben ezek előállítására, kijuttatására, részben a termelésre, és a szállításra.

Elvben a mai kereteket meg is lehetne változtatni. A milliárdos népesség nagy részét földművelésre lehet szorítani, kérdés, hogy mennyiben vannak meg ennek a feltételei.

1. Termőterület — a helyi élelemtermeléshez kevésnek tűnik. Egy olyan környezetben, mint mondjuk a keleti parti agglomeráció vagy Budapest és környéke, az összes zöldterület, illetve tér, közterület feltörésével sem látszik elegendőnek. A számba vehető változatok, melyek az iparszerű termelés kiváltói lehetnek — zöldháztetők, vízkultúrás termelések stb. mind energia igényesek. A több milliárd, avagy csak millió ember ellátása, önellátásra való áttérése, azaz az iparszerű gazdálkodás lecserélése e nézőpontból erősen kérdéses.

2. Termelőeszközök — az élelemtermelésnek egyszerűen nincsenek meg az eszközei. Valamennyi forgalomban lévő eszköz meglehetősen energia igényes. Jól használható, nagy tömeg, vagy akárcsak viszonylag nagyobb létszámú csoportok ellátására is alkalmas kézi-, vagy állati erő felhasználására épülő szerszámok nincsenek forgalomban, és jórészt hiányzik a készítésükhöz, fenntartásukhoz, használatukhoz nélkülözhetetlen tudás, szakértelem. Az is bizonytalan, hogy egy általános energiaválság esetén mennyiben maradnak működőképesek a bonyolult, a modern idők igényeinek kielégítésére szolgáló gépsorok, illetve milyen korábbi technológiák felélesztésének vannak meg a feltételei.

3. Vetőmagok, a termelés anyagi feltételei. — nagy kérdés, hogy elegendő mennyiségben vannak-e olyan vetőmagok, amelyek szabadon termeszthetők és korlátlanul szaporíthatók. A jelenlegi iparszerű termelésben felhasznált szaporító anyagok egy- esetleg két-három idényt bírnak ki, utána a végletekig elkorcsosulnak. Fel vagyunk-e készülve ezek helyettesítésére, van-e elegendő megfelelő génállományú vetőmagunk?

4. Műtrágyák — Ezek előállítása, nem nélkülözheti a nehézvegyipart. Kérdés, hogy egy sorozatos energiaválság, és kísérőjelenségei között fennmarad-e egyáltalán a termelésük. Itt olyan körfolyamatok egymásra hatásairól van szó, amelyek hihetetlenül érzékennyé és ingataggá teszik a rendszert.

Ha a városi lakosság ellátására csak időlegesen sem lesz elég energia, olyan helyzetet teremthet, melynek következtében ezeknek a termékeknek az előállítása időlegesen leállhat, illetve gyártósoraik megrongálódhatnak, tönkremehetnek. Kérdésessé válhat üzembe helyezésük, illetve a nyersanyag odaszállítása, a késztermék elszállítása, stb. Műtrágya nélkül pedig nincs iparszerű termelés.

5. Növényvédő szerek — hasonló a gond mint a műtrágyák esetében, bár kiesésük talán nem olyan súlyú.

6. Energia — Ez a legkritikusabb kérdés. Ha abból indulunk ki, hogy a világ olajtermelése ma 84 millió hordó/nap körül alakul s hasonló arányú a fogyasztás is, a helyzet nem tűnik reménytelennek. A fogyasztás visszafogása mellett a rendszer megszilárdíthatónak tűnik. Itt azonban két olyan mozzanat lép fel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mindkettő a jelenlegi rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításhoz köthető. Az egyik a növekedési kényszer, a másik szorosan az előbbihez kapcsolódva az energiafogyasztás szükségszerű növekedése. Első nekifutásra úgy fogalmazhatnánk, hogy a jelenlegi társadalmak motorja a gazdasági növekedés (ideértve a fogyasztás növekedését is), üzemanyaga pedig az olcsó és egyetemes energiaforrás: az olaj illetve a földgáz. Hetesi Zsolttól tudjuk, hogy ma még, illetve hosszútávon egyik sem helyettesíthető. E két mozzanatra még vissza kell majd térnünk.

— Fűtés

Gondolom, ez nem igényel bővebb magyarázatot. A téli hidegben a nagyvárosokat legalább részben el kell látni melegvízzel, illetve a hőmérsékletet mindazokon a helyeken, ahol csővezetékek futnak, fagypont felett kell tartani. E nélkül a téli hónapokban az élet teljesen ellehetetlenül.

— Részleges vízellátás

Szorosan összefügg a fűtéssel, ha szétfagynak a vezetékek, vagy nem lesz elég energia, legalábbis minimális vízellátáshoz, a városi élet ellehetetlenül.

— Szennyvíz elvezetés, szemétszállítás vagy kezelés.

Első pillantásra a legmellékesebb körülménynek tűnik, ugyanakkor hosszútávon igen komoly problémát okozhat. Milliós illetve a többszázezres nagyságrendet feltételezve az ürülék és a szemét elszállításának hiánya néhány éven belül ellehetetlenítheti az életet a városokban.

— Rendfenntartás

Itt sem szükséges bővebb magyarázat. A tartós élelmiszerhiánnyal, illetve a közüzemek működésének megszűnésével, vagy akadozásával járó válságok komoly próbatétel elé állíthatják az embereket, melyben akár egymást érhetik a zavargások, éhséglázadások.

Természetesen egymásra ható, egymást erősítő, illetve akár fékező folyamatokról van szó, melyek — kiszámíthatatlanságukkal egyetemben egyetlen kulcselemtől, az olajtól, illetve a reáalapozott ipari termeléstől, energiaellátástól függnek.

A kőolaj fogyasztás visszafogása — amennyiben nem jár a gazdaság, így az iparszerű mezőgazdálkodás teljes összeomlásával — elvben olyan helyzetet teremthet, amelyben a luxusra egyre kevesebb energia jut, értve ezalatt, hogy az kevesek kiváltsága lesz, míg a nagy többség egy minimális szinten ellátott, agonizáló nagyvárosok egyre züllő nyomornegyedeibe kényszerül. Ebben az esetben előállhat a Greer által felvetett kép, és a lassú hanyatlás. De van-e tényleges esély a fogyasztás visszafogására.

A társadalmi rendszerek működése felől vizsgálva a dolgot, a fogyasztás visszafogásának egyetlen ismert formája kereslet-kínálat, illetve az ár alakulása. Kérdés, hogy e téren lehetnek-e változások. Azt már tudjuk, mivel jár, ha jelentős fogyasztói rétegek hullanak ki a piaci versenyből. Ezt végül is nagyon jól példázza a hitelválság, aminek (egyik) kiváltó oka az amerikai középosztály korábbi életmódjának fokozatos, ám egyre gyorsuló ellehetetlenülése volt. Az olaj ebben a megközelítésben történelmi példánk csataterének dombja. Eddig úgy tűnt, a hozzáférés korlátlan, bárki, bármikor elfoglalhatja, nem is foglalkoztak vele túlságosan: Most azonban minden szereplő előtt egyre világosabbá válik korlátozott volta, miért is komoly küzdelem indul meg a birtoklásáért. A jövőkép felvázolásakor e küzdelmek hatásait is számításba kellene venni. Ez, ha lehet, még kérdésesebb, mint a többi említett mozzanat.

Mégis azt mondhatnánk: a helyzet kulcsa az olaj, és pedig a kitermelés-fogyasztás alakulása. Ha már most minden e téren rendelkezésünkre álló adattal és törvényszerűséggel számolni akarunk, ideértve India és Kína olajigényének növekedésétől, az Uniós országok és az USA fogyasztásának tetőzésén, esetleges visszaesésén, illetve az olajcsúcs tényén át a növekedési kényszerig, a következő képletet állíthatjuk fel.

Egyik oldalon áll a kitermelés a maga 84 millió hordó/napi adagjával, a másik oldalon 7 milliárd ember közelítőleg ugyanilyen nagyságrendű fogyasztása. Egyenes arányokkal számolni persze nem lehet, de feltételezhetjük, s talán pontosan ki is számíthatjuk, a lakosság hány százalékának kell kiesnie ahhoz, hogy a fogyasztás jelentős mértékben csökkenjen. Az efféle véralgebra elég távol áll tőlünk, mégis csak a példa kedvéért tegyük fel, hogy ilyen számítások felmerültek, és eredmény gyanánt valami olyasmit kaptunk, hogy a jelenlegi fogyasztók 1/7-e mellett a fogyasztás a negyedére esik vissza, ami azt jelentené, hogy a civilizációnak a növekedési kényszer mellett is több száz évnyi tere nyílna. Egy ilyen forgatókönyv természetes velejárói lennének az agonizáló nagyvárosok.

Persze itt is számos kérdés merül fel. Hogyan lehet a jelenlegi lakosságot úgy meghetedelni, hogy elegendő humánerőforrás maradjon a társadalmi szerkezetek fennmaradásához. A megmaradó népesség fenn tudja-e tartani az olajtermelés szükséges volumenét, avagy a zuhanás olyan jellegű lesz, ami ezt kizárja. Egyáltalán: hogyan lehet elképzelni ilyesfajta változásokat?

Első nekifutásra talán hívjuk segítségül az irodalmat. A galaktika folyóirat anno egy igen érdekes regényt tett közzé, Egyetlen fűszál sem, címmel. Ebben egy vírus lehetetlenítette el a világ gabona termelését. A következmény teljes káosz lett, melyben megoldásként Anglia vezetése saját túlzsúfolt városaira atombombát dobatott, így oldva meg az éhínség problémáját. Másik hasonló jellegű példa, a V, mint vérbosszú című film. Ahol az energiaválság nyomán jelentkező társadalmi „rosszidőt” egy félfasiszta–félkommunista (a filmnek semmi köze a fasizmushoz, hiszen nem Olaszországban játszódik, de egyébként is, csak egy ócska, burkolt lejarátásról van szó, amelynek tartalma a fasizmussal köszönő viszonyban sincs - a szerk.) diktátor a hatalom megragadására használta fel, illetve ennek mintegy melléktörténeteként rászabadított egy pusztító vírust saját lakosságára, egyfelől mert a kezükben akkor már ott volt az ellenszer, amit jó áron értékesíthettek, másfelől mert ezzel mintegy a szelekció eszközét is a kezükben tartották. A harmadik példa e téren Stephen King Végítélet c. írása, amelyben a vírus még az előtt szabadul el, hogy kikísérletezték volna az ellenszerét, s az emberiség több mint 99%-át elpusztítja. Mellesleg ez utóbbi esetben a vírus egyfajta szuperinfluenza volt.

Az effajta összeesküvések — legalábbis elméleti szinten megjelentek a valóság peremén is, ha még nem is tény, de bizonyos tényekről vallott nézetek, képzetek formájában. Elég itt csak a Fahrenheit 9.11 c. (ez viszont több, mint egyszerű összeesküvés-elmélet - a szerk.) filmre és az ahhoz kapcsolódó elméletekre gondolni.

Mindezekre tekintettel több, mint érdekes mindaz, ami jelenleg az influenza új törzse, melyet részben sertés-influenzának részben H1N1-nek hívnak.

Kérdés, mennyiben vehető komolyan mindez. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek tényleg kijöhetnek a könyvek lapjai közül, lemászhatnak a filmvászonról, s megjelenhetnek mindennapi életünkben? Erre is fel kell készülnünk?

Persze ezek a forgatókönyvek túlságosan bizonytalanok ahhoz, hogy építeni lehessen rájuk. Hat milliárd körüli ember nem likvidálható szabályozott keretek között, egy súlyos járvány kiszámíthatatlan következményekkel jár. Hogy mennyiben, megértheti bárki, aki végig olvassa Stephen King regényének vonatkozó részeit. Igazán komoly esély az események kézben tartására csak két esetben kínálkozik: egyfelől olyan szelektív hatású biológiai fegyver kidolgozása esetén, mely valamely gén létét vagy nem létét érzékeli és csak a célcsoportot írtja ki. (Akikben megvan, illetve akikben nincs meg a gén). Vélhető azonban, hogy ilyen jellegű kísérleteket minden érintett fél végez, miért is erre bizton építeni nem lehet. Marad a másik lehetőség, az előzetes immunizálás. Magyarán, még a járvány kirobbanása előtt védettséget biztosítani a társadalom kulcspontjain tevékenykedőknek: katonáknak, rendőröknek, orvosoknak, egészségügyi személyzetnek, állami tisztségviselőknek, közüzemi dolgozóknak stb. Mindezt fel se vetné az ember, ha a jelek e téren nem lennének nagyon aggasztóak, ha pontosan lehetne érteni, mi is játszódik le a H1N1 körül.

Bármilyen forgatókönyv szerint köszöntsön ránk az olajkorszak vége, vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, a szép új világ felépítése nem lesz fáklyásmenet. A szállítás, az útvonalak biztosítása, a csővezetékek karbantartása mind olyan kérdés, ami önmagában megérne egy-egy alaposabb elemzést, végiggondolást. Számomra úgy tűnik, hogy a válságnak lesz egy rövid, de igen súlyos, nagy vérveszteségekkel járó szakasza, melyet előre tervezni nem lehet. Még akkor sem, ha ilyen tervek esetleg léteznek. E téren túl nagy a bizonytalanság, túl sok a kétes elem, melyekkel számolni nem lehet. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Greer által jelzett korszakot valami olyasmi előzheti meg, amely mind hatását, mind az áldozatok számát tekintve messze meghaladhatja az eddigi két világháborút. Ezt követően a jelenlegi rendszerek maradványai ott élhetnek túl és olyan fokban, amennyiben helyben felhasználható, vagy a közelben beszerezhető készletek állnak majd a rendelkezésükre nyersolajból. A jelenlegi eszközkészlet mellett ugyanis elsősorban ilyen helyeken képzelhető el a mai világ egyfajta reneszánsza. E téren elég legyen utalnom a barátság kőolajvezeték egyik északi szárnyára, ahol a fenntartó szerint mintegy 4000 hibát kellene kijavítani, hogy a vezeték ismét üzemképessé váljon, s ez egyszerűen nem éri meg. Hasonló a helyzetre már a Katharine-hurrikán kapcsán már utaltunk. Itt a megrongálódott kitermelő üzemek helyreállítását torpedózták meg a gazdasági számítások.

Akkor tehát mire is készüljünk fel?

Térjünk vissza egy gondolat erejéig Greer szavaihoz:

„…a hirtelen összeomlás hollywoodi képe rémálom, látványos forgatókönyvet lehet írni belőle, ám semmi köze a civilizációk bukásához. Történeti tapasztalatok szerint egy összetett társadalom felbomlása nem napokig, évtizedekig tart. Mivel a fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan fog csökkenni, a dolgok várható kimenetele inkább fokozatos hanyatlás, mint szabadesés. Általában a civilizációk egy-négy évszázadig is eltartó, helyi szerencsétlenségekkel tarkított gördülő jelenség során omlanak össze. Az adott esetben nem is beszélhetünk folyamatos hanyatlásról, a hirtelen válságok között viszonylag szilárd állapotok, sőt akár szerény javulás is lehet; különböző régiók különböző ütemben hanyatlanak, a létező társadalmi, gazdasági és politikai szerkezet nem zilálódik szét, olyan társadalmi rendszerek válthatják fel, amelyek egészen jelentős intézményi stabilitást érhetnek el.”

Mindezt a folyamatok összessége tekintetében gond nélkül elfogadhatjuk. A részletekben lakozó ördög megvilágítása érdekében azonban néhány alapvető kérdést fel kell tennünk, ha válaszolni nem is tudunk még ezekre.

1. A gördülő összeomlás egyes lépcsőit képező válságok milyen súlyúak lesznek? Milyen következménnyel járnak?

2. A fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan csökken?

3. Milyen szerepet játszik a gördülő válságban a történelem folyamán eddig még soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságunk?

1. Az egyes lépcsők önmagukban is megjeleníthetnek olyan különbségeket, amelyek az azt átélőkben — joggal keltik a Mad Max féle összeomlás látszatát. Az előző elemzésünkben jeleztük ezt Róma összeomlásával kapcsolatban. Itt az élelemtermelés ellehetetlenülésére céloztunk. Ha egy energiaválság következtében tényszerűen lehetetlenné válik a nagyvárosok élelem ellátása, ha az új rendszer a jelenleginek csupán százalékban vagy ezrelékben mérhető töredékét tudja élelmezni, az első lépcső gyakorlatilag teljes káoszt eredményez, melyet persze követhetnek majd a rendszer megszilárdításának és az enyhe javulásnak kisebb lépcsőfokai.

2. Itt megint csak kulcskérdésről van szó. A kitermelés nagyságrendje szorosan összefügg a társadalom szervezettségével. Ha megbomlik a rendszer szövete, ha akadozni kezd a szállítás, ha társadalmi, vagy természeti viharok rongálják meg az eszközrendszert és a háttéripart, a kitermelés összeomolhat. Azaz a folyamatos csökkenés helyett itt is valószínűbb egyfajta gördülő összeomlásra felkészülni. Nagy kérdés azonban, hogy ennek első lépcsője milyen hatással és milyen következményekkel jár? A magam részéről nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy kitermelés 1-2 százalékban mérhető nagyságrendre zuhan vissza, s a lassú emelkedés innen indulva jut el valamilyen szintig, akár a jelenlegi termelésig, hogy kezdődhessen minden elölről. Ebben az esetben az összeomlás maga nem évszázados, inkább évezredes folyamat lesz, és távoli leszármazottaink ismételten átélhetik az energiaválság és az azt követő zuhanás minden borzalmát.

3. Az emberiség történetében az ember még soha nem volt ennyire kiszolgáltatva egy életmódnak, illetve az általa létrehozott társadalmi-gazdasági rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításnak. A korábbi összeomlások során az embert e téren egyfajta kettősség jellemezte. Egyfelől rabja volt a maga teremtette világ törvényszerűségeinek, de valamilyen mértékben a természeti folyamatokhoz is kötődött. Ma e kötöttség teljes egészében közvetlenné vált. Csak annyiban hatnak a természeti folyamatok, amennyiben próbára teszik, s végső soron ellehetetlenítik a társadalmi-gazdasági szerkezetünk. E kérdés súlyáról és jelentőségéről elemzésünk harmadik, befejező részében ejtünk szót.

Molnár Géza
(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 3. rész

• Tanulmányok

|

"Ember voltunk hanyatlása"

A cím Konrád Lorenz művére utal, s nem véletlenül. Ha a mai válságot összehasonlítjuk bármelyik korábbi összeomlással, legyen szó bár a maja városokról, az inkákról avagy Rómáról, azt látjuk, hogy az ember egyetlen alkalommal sem volt ily mértékben kiszolgáltatva a maga alkotta társadalmi-gazdasági szerkezetnek, és ennyire távol az őt termető természettől. Mindezt egyfajta háziasításként, elembertelenedésként is felfoghatjuk. Hamvas Béla szavaival élve: amiről „a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észtvesztő sebességgel zuhannak az emberi lét alá, és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy része az emberiség körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül”. Elmerül, mert megszűnt körötte a közeg, mely fenntartotta, s mindez benne is mélyre ható változásokat indított el.

Konrad Lorenz szerint „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért.” s mint látni fogjuk fizikai leépüléséért is. Embervoltunk hanyatlása a válság következménye, de egyben oka is, s egyben kérdésessé teszi meg-, illetve fennmaradásunkat is.

Az összeomlás lehetséges forgatókönyveit vizsgálva eddig nem ejtettünk szót a legfontosabbról, az emberi tényezőről. Ugyan utaltunk már rá, hogy az ember ma oly mértékben szolgáltatja ki magát egy életformának, amire a történelem során eddig még nem volt példa.

De mit is jelent ez a valóságban?

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, az ember még soha nem állt ilyen messze a természettől, mint mainapság, ami egyben azt is jelenti, a körülmények akár csekély változása is készületlenül éri. Vegyünk itt egy egyszerű példát. A második világháború zűrzavaros korszakaiban a front átvonulásakor és az azt követő időszakban több helyen ellehetetlenültek a mezőgazdálkodás korábbi feltételei. Az iparszerű nagybirtokok képtelenek voltak termelni. Ezzel szemben a kisparaszti gazdaságokban a termelő eszközök részleges kiesése mellett is kísérletet tettek élelemtermelésre. Ahol volt állat, ott az emberek egymást kölcsönösen segítve szántották fel a földeket, ahol pedig még az sem maradt egymást fogták az eke elé. A rendszer megszilárdulása után a város még évekig (kis túlzással, illetve a háztáji gazdálkodást is ideszámítva: évtizedekig) abból élt, amit a korábbi gazdálkodási formáktól el tudott venni, magyarán a padlás előbb fizikai, majd virtuális lesöpréséből.

E folyamatnak két komoly tanulsága is van. Egyfelől az együttműködés, illetve az arra való hajlam és képesség, a másik viszont az élelemtermelés és élelmiszeripar ellentéte. Mindkettő szorosan kapcsolódik „ember voltunk hanyatlásához”

Kezdjük talán az élelemtermelés megszűnésével. Hogy ez milyen veszélyeket rejt magában azt korábban érintettük, nem számoltunk viszont azokkal a közvetlen következményekkel, amelyeket saját bőrünkön érezhetnénk, ha nyitott szemmel járnánk a világban, illetve ha nem lassan észrevétlenül változtak volna meg a körülmények.

Itt mindenféle további elmélkedés helyett egy gyakorlati példával igyekszem megvilágítani a helyzetet. Néhány évvel ezelőtt egy tábor keretében három-négy napon át a kis paraszti gazdálkodáshoz kapcsolódó mindennapi munkát kellett végezni néhány fiatalnak. Az eredmény siralmas volt. A jelenlévők közül szinte senki sem bírta végig a munkát. A tábort követően a szervezők, akik többé-kevésbé helytálltak, a tanulságok levonásakor a mai ifjúság elkorcsosulásán keseregtek. Egészen addig, amíg valaki fel nem vetette, hogy ők maguk hasonlóképp nem bírnák a versenyt a korábbi nemzedékekkel. Végül is arra a megállapításra jutottak, hogy az ember állóképességének folyamatos leépülését figyelhetjük meg.

De vajon mi lehet ennek az oka?

Első körben nyugodtan ráfoghatjuk mindezt az életmódra. A mai ember ül a számítógép előtt, nem fizikai, inkább szellemi munkát végez. Még ha szántó-vető, akkor is inkább a gépek dolgoznak helyette. Mindez akár magyarázat is lehetne a jelenségre. A valóságban azonban inkább kölcsönhatásról van szó. Egymást erősítő mozzanatokról. Tény, hogy a gyermekek az adott esetben kevesebbet mozognak. A mozgáshiány azonban összefügg az erőnlétükkel, állóképességükkel. Ha egy gyermek olyan tevékenységet folytat, ami meghaladja, vagy csak megközelíti teljesítőképessége határait, elmegy tőle a kedve. A mozgásszegény életmód és az erőnlét nem egyoldalúan függ össze, inkább kölcsönhatásról, mint sem egyedi meghatározottságról beszélhetünk. Azaz az életmód következtében romolhatnak fizikai adottságink, miközben a romló fizikai adottságok miatt menekülünk ehhez az életmódhoz. Adottságaink romlása viszont élelmiszereink tápértékének visszaeséséből is következhet. Az iparszerű termelés eredményessége elsődlegesen a terméshozamok mennyiségi növekedésében mérhető. Ugyanakkor nagyon kevesen vették maguknak a fáradtságot ahhoz, hogy megvizsgálják, mi is történik ezzel párhuzamosan a minőséggel, az elfogyasztott élelem tápértékével?

Vegyünk egy egyszerű példát, a búza beltartalmi értékét. Amióta az emberiség termelni kezdte ezt a növényt, tápértéke folyamatosan csökkent. Eleinte alig észrevehetően, aztán pár évezredre visszatekintve már mérhetően, az elmúlt pár évszázad vonatkozásában pedig ugrásszerűen. Ma ahhoz, hogy annyi tápanyagot illetve tápértéket juttassunk be a szervezetünkbe, mint amennyit mondjuk az 1800-as évek végén egy szelet kb. 20dkg-nyi kenyér tartalmazott, megközelítőleg 6 kg-ot kell megennünk. S a jelenség valamilyen formában minden élelmiszeripari termékre jellemző. Fizikai adottságaink romlásának egyik oka az elfogyasztott élelmiszer(ipari termékek) minőségének fokozatos mára már ugrásszerű romlása. A mozgásszegény életmód oka, hogy a mozgás ilyen körülmények között nem okoz örömet, illetve, hogy sérülékenyebbé válunk mind fizikai, mind szellemi-lelki téren. Maga az életmód aztán ráerősít e folyamatra. A következmény Konrád Lorenz szavaival élve a háziasított ember.

A folyamat másik oldalán az együttműködésre való hajlam és képesség áll. Ha az ember saját maga kísérli megtermelni az élelmét, rögtön nyilvánvalóvá válik az erre való képtelensége. Az ember egymagában nem tudja ellátni magát. ha valaki netán egyedül műveli a kertjét, és úgy gondolja e téren tévedünk, kérem tegye meg, hogy csupán egyetlen téli hónapban nem vesz magához semmilyen más élelmet, csak azt, amit maga termelt meg. (Tehát olyat sem, aminek az előállításában más akár önként, mint segítő, akár mint fizetett alkalmi munkás vett részt) A kis paraszti gazdálkodások még a háztáji idején sem személyes, inkább közösségi vállalkozások voltak. A környezetemben szétnézve azt láttam, hogy általában egy család, de legalább két ember összehangolt munkáját igényelték. Igazán ott működtek jól, ahol legalább 4-5 ember vett részt a tevékenységben, ahol ettől kevesebben voltak, ott egyre több részműveletet kellett pénzben megváltani. Terményt venni, vagy a földet műveltetni. Gyulai Iván mindezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember elhitette magával, hogy a gépek segítségével megáll a saját lábán is, holott csak annyi történt, hogy így a személyes, embertársainktól való függést felcseréltük egy személytelen, számunkra áttekinthetetlen „gépszövevénytől”, illetve társadalmi kapcsolatrendszertől való függésre. E függést éljük meg függetlenségként. Mindez egyfelől komoly csapást mér az együttműködésre való hajlamainkra illetve képességeinkre, másfelől a kapcsolatrendszer szétzilálódása nem csak életmódunk, de teljes világképünk, lelkivilágunk összeomlásához is vezet. E jelenség egyébként most is megfigyelhető azoknál a városi értelmiségieknél, akik valamilyen szerencsétlen módon képesek ezt átérezni. Egyikük sem meri ugyanis felvállalni, hogy a számára láthatatlan kapcsolatrendszertől való függést, az embertársaitól illetve a köztük kibomló együttműködés különböző formáitól való közvetlen függésre cserélje fel.

Mire is kell tehát felkészülnünk?

Amennyiben a rendszer sérülése egy bizonyos általunk nem mérhető és előre nem jelezhető fokot meghalad, magyarán túl jut saját billenési pontján, a rendelkezésre álló olaj és termelőeszközök nagyságrendjétől és arányától függetlenül is összeomlik.

Ez az összeomlás az élelmiszeripar megszűnésében ölt testet.

Ahhoz, hogy e jelenség minden következményét megfelelően értékeljük tudnunk kell, hogy ma elsődlegesen életmódunk következtében egy egyszerű háztáji gazdálkodás kialakítására sem vagyunk képesek, ennek ma hiányoznak az eszközei (szerszámok, igák, igavonók), nincs meg az eszközöket előállító és fenntartó háttéripar, és végső soron belőlünk is hiányoznak azok a fizikai, szellemi és lelki képességek, melyek egy ilyen gazdálkodási formához való visszatérés alapfeltételei lennének.

Mindez összességében azt vetíti előre, hogy az összeomlás első lépcsője nem Mad-Maxszerű, hanem attól sokkal borzasztóbb rémálom lehet, s a javulások csak ezt követően a mai emberiség talán ezrelékekben mérhető túlélői körében várhatóak.

Hogy mindez mennyiben mítosz?

Természetesen nem hisszük, hogy valamennyi hatótényezőt tá tudtuk itt tekinteni. A jelenlegi folyamatok ismeretében azonban úgy véljük, az itt vázolt kép tűnik a legvalószínűbbnek. De hogy gondolatmenetünk tiszta és világos legyen, az alábbiakban összefoglaljuk még egyszer, mire is alapoztuk mindezt.

1.) A mai rendszerben sajátos növekedési kényszer figyelhető meg. Erre két példát is hozhatunk. egyfelől a Tisza szabályozása: látni kell, hogy egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna megfogni XIX. századi eszközökkel. Magyarán a természeti folyamatokba történő beavatkozásaink visszahatásainak kivédése egyre komolyabb eszközöket és egyre több energiát igényel. Amennyiben e téren a társadalom teljesítőképessége csökken, e visszahatások egyszerűen elsöprik a fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Ami e példához csatlakozva azt is jelenti: a Tisza völgy jelenlegi tájhasználata szükségszerűen fog összeomlani a nem túl távoli jövőben.

A második példa szorosan idekapcsolódik. A tájhasználat ugyanis nem csak,és nem is elsősorban a Tisza mentén kötődik a növekedéshez. Vegyük akár mondjuk India, akár a Duna-Tiszaközi homokhátság példáját, csak addig van lehetőség itt az iparszerű művelésre, még a kutakból el nem fogy a víz, illetve amíg van elég energia a jelenlegi túlhasználat fenntartására. Maga a túlhasználat egyre energia igényesebb egyre érzékenyebb az energiaingadozásra. Minderről már volt szó. Most a helyzet jobb megvilágítása érdekében idézzük ismét James Howard Kunstler szavait: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság 'inputjainak' költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.”

2.) A növekedés üzemanyaga az olaj. A mai körülmények között úgy tűnik, ez semmivel sem helyettesíthető. Viszont a növekedési kényszer miatt a státus quo megőrzéséhez annyi olajra van szükség, amely nemcsak a növekedést magát, de annak fokozódó ütemét és képes biztosítani. Ha ez nem történik meg a rendszer szövete szétesik.

3.) A rendszer a jelenlegi körülmények között képtelen helyi szintű élelemtermelésre. Ennek okai

a.) a túlhasználat miatt nagy területeken a hagyományos eszközökkel már semmi sem termelhető, vagy ha igen, csak a korábbi nagyságrendekhez képest elenyésző mennyiségben

b.) a helyi termelésnek nincsenek meg a feltételei, hiányzik az eszközállomány,

c.) a mai ember felkészületlen, képtelen megtermelni az élelmét, ehhez nincsenek meg sem a fizikai, sem a lelki, sem a szellemi adottságai.

4.) Az emberek együttműködési készsége megszűnt. (Bár feltételezhetjük, hogy kényszerhelyzetben e téren jelentős változások lehetnek, az együttműködések gyakorlati példái arra engednek következtetni, hogy e téren számos meglepetés várható, még azok számára is, akik azt hiszik, hogy képesek az együttműködésre).

5.) A természetes rendszerek sorra összeomlottak. Mára gyakorlatilag képtelenné váltak saját arculatuk, adottságaik megőrzésére, fenntartására. Mindezt az ember globális változásokként éli meg. Ezek a változások egyszerre lehetetlenítik el az iparszerű tájhasználatot, és teszik kínkeservessé a korábbi, természetes tájhasználathoz való visszatérést. Azt is mondhatnánk, nincs természetes táj, amihez igazíthatnánk a tájhasználatot. Ez nyilvánul meg a Kárpát-medencében pl. a vízháztartás szélsőségeiben, illetve abban a tényben, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs periódusból. A folyamat egyre jellemzőbben nyilvánul meg e formában, ami nem csak az iparszerű tájhasználat összeomlását vetíti előre, hanem a jelenlegi létfeltételek megszűnésére is utal.

Mindaz, amit hozzáfűzhetünk a kérdéshez az itt felvetett alapproblémák ragozása illetve értelmezése. Ezzel együtt az időpontok tekintetében számos kérdés merülhet fel. Jóslásokba nem bocsátkoznánk, csupán annyit szögeznénk le, a jelenlegi folyamatok viszonylag zárós határidőn belül teljes összeomlást sejtetnek.

Molnár Géza
(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)