Vákuumenergia

Hraskó Gábor

Vákuumenergia

Egyre több fórumon hallani világmegváltó, az emberiség energiaproblémáit egy csapásra megoldó találmányokról. Bár ezek a hírek nem újak, kézzelfogható eredményt mind ez ideig nem hoztak. Manapság az alternatív energiakutatók olyan bonyolult elméletekkel operálnak, amelyek egy laikust teljesen elriasztanak attól, hogy egyáltalán kételkedni merjen. Ebben a cikkben bemutatom, mit tudtam előbányászni erről a témáról internet- és személyes fizikuskapcsolatom révén. Bár teljesen meggyőződtem arról, hogy a szenzációsnak kikiáltott eszközökből nem lesz erőmű, olyan valós fizikai problémákkal találkoztam, amelyek újfent megdöbbentettek és lenyűgöztek.

Mi jut önnek eszébe Tesláról?

Nekem csak egy csehszlovák gyártmányú lemezjátszó és homályosan a mágneses térerő mértékegysége jutott eszembe (még a középiskolában tanultuk). Tehát Tesla valami tudós vagy kutató ember lehetett. Egy kicsit szégyenkeztem is magamban, amikor egy társaságban valaki rá hivatkozott egy a vákuumból energiát termelő eszközzel kapcsolatban. Meg is húztam magam, és titokban rákerestem a "Tesla" névre az internet egyik keresőprogramján.[1]

A találatok sokasága lenyűgözött. Azonnal elhatároztam, hogy kicsit beleásom magam ebbe a témakörbe, amelyet a "vákuumenergia" (vacuum energy), "nullponti energia" (zero point energy), "ingyen energia" (free energy), "tiszta energia" (clean energy) és "térenergia" (space energy) fogalmak fémjeleznek. Eldöntöttem, hogy nyitott elmével vágok neki, azaz félreteszem előítéleteimet és mindenféle megközelítést elfogulatlanul kezelek. Szeretném megérteni ezeket a fogalmakat, és azt, hogy az ezen fogalmakra hivatkozó kutatók, feltalálók eszközei hogyan működnek.

Egy szűrőfeltételt azért alkalmaztam, ez pedig az energiamegmaradás tétele (a termodinamikában I. főtételnek nevezik), amely kimondja, hogy energia a semmiből nem születhet, illetve az energia a semmibe nem tűnhet el. Ebből következik, hogy elsőfajú perpetuum mobile – olyan gép, amely munkát végez és közben nem használ fel azonos mennyiségű energiát – nem létezik. A legtöbb anyag átment ezen a szűrőn abban az értelemben, hogy szerzőik elfogadták ezt a tételt. Más kérdés, hogy eszközeik legtöbbször mégiscsak szembeszegülnek vagy az energiamegmaradás tételével, vagy azzal az elvvel, hogy egy rendszer entrópiája spontán módon (munkabefektetés nélkül) nem csökkenhet. Utóbbi eszközök vagy nem az alkotóik által leírt elvek alapján működnek, vagy egyáltalán nem működnek.

Mindenféle energia

A kutakodást nagyon hamar szűkítenem kellett a dokumentumok iszonytató mennyisége miatt, de előbb csoportosítanom kellett a témákat, nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kilöttyintsem. Nagyon jó kiindulási alap volt egy alternatív internetcikk [2], amely ismerteti az ilyenfajta kutatások alapelveit és a vizsgált eszközöket. Az alábbi osztályozás végül is saját termékem, de tükrözi a különböző forrásokból szerzett ismereteimet.

Nullponti energia (ZPE)

Azt fejezi ki, hogy az elektromágneses mező – mint minden kvantumos mező – abszolút nulla fokon is rendelkezik bizonyos energiával (erről szól a következő fejezet). Angol elnevezésének – Zero Point Energy – kezdőbetűiből alkotott mozaikszóval ZPE.

Vákuumenergia

Az esetek messze legnagyobb részében a ZPE-vel rokon értelemben használják. Az elnevezés azt a – közember számára nehezen emészthető – tényt emeli ki, hogy az elektomágneses mező vivőközege a vákuum, így az elektromágneses mező nullponti energiája tulajdonképpen a vákuum energiája.

Térenergia

Ezzel a névvel már említenek mindenféle fantasztikus dolgot, de legtöbbször ugyancsak a ZPE-t értik alatta. Az angol energy of space pontosabbűrenergia fordítása már tényleg a vákuumenergia elnevezéshez áll közel.

Ingyenenergia

Ezzel az elnevezéssel nem egy energiatípust jelölnek, hanem minden olyan energiaforrást, amellyel gyakorlatilag kimeríthetetlen mennyiségben és könnyen hozzáférhetően (ingyen) rendelkezünk.

Tiszta energia

Az előzőhöz hasonló értelmű, de inkább "zöld" – környezetvédő – megfogalmazás. Hangsúlyozza, hogy ez az energiahordozó a fosszilis energiahordozókkal szemben nem fogy el, valamint felhasználása nem szennyezi a környezetet.

Az ingyenenergia és a tiszta energia fogalmakkal kapcsolatban tárgyalják például a vízienergia különböző formáit, a szélenergiát, a geotermikus vagy tengeri hőenergiát, valamint egy csomó olyan energiaféleséget, amit semmilyen, jelenleg ismert jelenséghez nem tudtam kötni és a további kutatásból kénytelen voltam kizárni. Amennyiben a nullponti energia is kinyerhető, az is potenciális ingyen- vagy tiszta energia lesz, feltéve, hogy olcsón kitermelhető (tehát nem az olajtársaságok fogják megszabni az árát), illetve kitermelése nem teszi tönkre környezetünket.

Megemlítem még a "100%-nál nagyobb hatásfokú eszköz" (over-unity device) fogalmát is. Ezeket az eszközöket szűrőfeltételem, az energiamegmaradás tétele szerint azonnal ki kellett volna zárni a vizsgálatomból, azonban a szerzők-alkotók furcsán – sokkal gyengébb értelemben – használják a hatásfok fogalmát. Valójában kétféle értelmezésről van szó:

• minden olyan eszköz, ami több energiát termel, mint amit készítésére (építésére) és működtetésére befektetünk,
• minden olyan eszköz, ami látszólag több energiát termel, mint amit felhasznál.

Természetesen minden erőművünktől elvárjuk, hogy több energiát termeljen, mint amit építésére és működtetésére befektetünk, így az első definíció használhatatlan (de használják). A második definícióban a "látszólag" szó utal arra, hogy használói nem gondolnak az energiamegmaradás tételének elvetésére. Csupán azt fejezik ki a megfogalmazással, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem tudjuk megmagyarázni, honnan származik a megtermelt többletenergia. Az alábbi megfogalmazás egy hasonló értelmezésre utal:

"Az eszköz 1 kW energia felhasználásával a vákuum nullponti energiájának megcsapolásával folyamatos üzemben több mint 2 kW hasznosítható energiát ad le, így több mint 200%-os hatásfokkal működik."

Szigorúan véve ez a hipotetikus eszköz is 100% alatti hatásfokkal működik, amennyiben a betáplált villamos energia és a felhasznált vákuumenergiaösszege bizonyosan kisebb a termelt hasznosítható elektromos energiánál (hiszen veszteségek is vannak). Azért használják ezt a pongyola megfogalmazást, mert a vákuumenergia valahogy mindenütt ott van, látszólag végtelen mennyiségben.

A széles spektrum ellenére úgy tűnik, hogy az alternatív kutatók és feltalálók nem a hagyományos energiaforrások (kémiai, szél-, víz-, termikus, fúziós, atomenergia stb.) között keresik az emberiséget megváltó energiaforrást. Ezek hamarosan elfogyhatnak, kitermelésük drága, vagy szennyezik a környezetet, esetleg még nem kiaknázhatók. Jelöltjük elég egyöntetűen a vákuumenergia, így én is erre a témára összpontosítottam.

A tudomány ismeri és a kvantumelméletben széleskörűen használja a vákuumenergia fogalmát, de nem tud olyan eszközről, amivel ez az energia folyamatos üzemben kinyerhető. Valójában a tudomány szerint a vákuumenergia elvileg nem használható energiatermelésre, ezért nem kutatnak ebben az irányban. Mindezek alapján az alternatívenergia-kutatóknak nem a vákuumenergia létét kellene bizonygatniuk, hanem a kinyeréssel kapcsolatos elvi kételyeket kellene megingatniuk, illetve működő eszközöket kellene bemutatniuk. Ez nem könnyű dolog. Az International Forum on New Science nevű konferencián egy abszolút alternatívenergia-párti előadó – aki összegezte az elméleti hátteret, a többtucatnyi vizsgált találmányt és a finanszírozási lehetőségeket – az alábbiakat írta:[3]

"Számos feltaláló számol be a normálisnál magasabb, sőt 100%-nál magasabb hatásfokú eszközökről. Sajnálatos módon ezeket az eredményeket más kutatók mind a mai napig nem reprodukálták..." A dokumentum vége felé: "Az itt ismertetett eszközök közül egyről sem tudok, amelyet a feltétlen támogatáshoz szükséges módon megfelelően és pozitív eredménnyel teszteltek..."

A Scientific American 1997-ben interjút készített az alternatív energiavadászok által manapság talán legtöbbet hivatkozott H. E. Puthoff-fal, a texasi Austinban működő, a vákuumból energiát termelő technikákkal foglalkozó Institute for Advanced Studies igazgatójával.[4] A cikkben ez olvasható:

"Puthoff intézménye – amelyet ő szeret minitalálmányi hivatalnak nevezni – körülbelül tíz eszközt vizsgált meg az elmúlt tíz évben és egyet sem talált működőképesnek."

Ahhoz képest, hogy Puthoff szerint a jövő évszázad a ZPE kora lesz, ez eléggé lesújtó eredmény. A fentiek alapján eldöntöttem, hogy a találmányok leírását legfeljebb csak az érdekesség kedvéért fogom átnézni.[5] Ha a tisztán e témákkal foglalkozó International Forum on New Science és az Institute for Advanced Studies sem talált még működő modellt, nekem nincs semmi esélyem. Ettől még elvileg ki lehetne nyerni a ZPE-t, ezért a továbbiakban a következő témákkal foglalkozom:

• Mi is a vákuumenergia, illetve nullponti energia (ZPE)?
• Elvileg kinyerhető-e ez az energia?

Mennyi a semennyi?

Ebben a fejezetben egy szemléletes – meglepő módon mégis korrekt – modell segítségével ismertetem a nullponti energia mibenlétét.[6] Két elvi lépés lesz: az elsőben megmutatom, hogy egy bármilyen rezgő (oszcilláló) rendszernek még az abszolút nulla fokon is van bizonyos energiája; a második lépésben azt elemzem, hogy az abszolút nulla fok hőmérsékletű, anyagot nem tartalmazó vákuum is ilyen oszcilláló rendszer, tehát van nullponti energiája.

1. ábra. A fonálinga mint harmonikus oszcillátor

A fizika sok területén használják a harmonikus oszcillátor modelljét különféle rendszerek leírására. A harmonikus oszcillátor olyan rendszer, amelyben a visszahúzó erő egyenesen arányos a rezgő rész kitérésével. Ilyen rendszer lehet egy kis tömegpont, amelyet két vízszintes rugó tart, vagy az úgynevezett matematikai inga, amelynek kitérése elég kicsi, és a rajta függő súly jó megközelítésben pontszerűnek tekinthető. Az 1. ábrán feltüntetett inga lengési frekvenciáját a középiskolai tanulmányok szerint (na jó, én is puskáztam) a

[1]

egyenlet adja, ahol n a frekvencia, g a nehézségi gyorsulás és l a fonál hossza. A frekvencia független az inga tömegétől és ebben az esetben fél periódus másodpercenként, vagyis két másodpercenként egy oda-vissza lengés. Az inga energiája pedig

[2]

ahol W az energia, m az inga tömege, a az inga maximális kitérése (amplitúdója) radiánban mérve. Az inga amplitúdóját növelve az inga energiája növekszik. Amennyiben az inga nyugszik (a=0o), az energiája zérus.

Ez az inga klasszikus leírása. Ha azonban a kvantumelmélet segítségével írjuk le az inga viselkedését (amire persze a mindennapi életben általában nincs szükség), két érdekes eredményt kapunk. Egyrészt kiderül, hogy az inga energiáját nem lehet folytonosan változtatni, hanem csak megadott kis lépésekben (kvantumokban). Ez az energiakvantum a mi esetünkben

[3]

ahol h az úgynevezett Planck-állandó (Planck vezette be a század legelején; értéke kb. 6,63 · 10–34 J·s). E kiszámított e energiakvantum a W = 3,7·10 –5 J ingaenergiánál 29 nagyságrenddel kisebb, mérhetetlenül parányi érték, ezért tapasztaljuk azt, hogy az inga energiáját folytonosan tudjuk változtatni, még ha ténylegesen ez nincs is így. A kvantumelméletből következő másik érdekesség, hogy még a klasszikus értelemben nyugvó ingának is van

[4]

energiája. Ez az inga nullponti (alapállapoti) energiája (ZPE). Az inga lehetséges energiaszintjeit tehát az

[5]

egyenlet írja le, ahol k={ 0,1,2...}. Hirtelen felindulásból e₀-t visszahelyettesítve a klasszikus megközelítés 2. egyenletébe azt kapnánk, hogy az alapállapotú inga lengési amplítúdója kb. 10–14 fok, de ez nagyon helytelen szemlélet! Ha már a kvantumelmélethez fordultunk, mivel úgy ítéltük meg, hogy a klasszikus modellnél pontosabban írja le rendszerünket, menjünk is végig a választott úton. A kvantummechanika szerint nem létezik a pályafogalma (szinte nehezemre esik leírni, de e szerint a klasszikus értelemben vett mozgás sem), hanem csak a rendszert leíró úgynevezett valószínűségi hullámfüggvény. Az inga a hullámfüggvény által megadott térrészben mindenütt jelen van, és egy megfigyelésnél a függvény által leírt valószínűségeknek megfelelően fogjuk e térrészben valahol megtalálni. Szó sincs véletlenszerű fluktuációról, ahogy azt sokan értelmezik. A fluktuáció – még ha véletlenszerű is – egy pályát tételez fel, ez pedig nem egyeztethető össze a kvantummechanikával. Hogy nem egyszerű szómágiáról van szó, itt talán nem egyértelmű, de például az atommag körül "keringő" elektron esetében már világos. Az atommag körül keringő gerjesztett elektronnak pontosan keringési frekvenciájának megfelelő hullámhosszú fényt kellene kibocsátania, ezt azonban a tapasztalat nem támasztja alá. Ezért Bohrnak speciális feltevéseket (szabályokat) kellett bevezetnie a spektrum kiszámítására. Heisenberg és Schrödinger azért kaptak Nobel-díjat (1932, illetve 1933), mert sikerült leírniuk az atommaghoz kötött elektronok viselkedését a Bohr-féle feltevések nélkül, igaz, azon az áron, hogy a pálya létezéséről lemondtak.

Kétségtelenül a kvantumelmélet írja le pontosabban az inga viselkedését, azonban a klasszikus leírás sokkal praktikusabb ebben az esetben, hiszen a mindennapi életben sosem tudjuk és nem is kell az inga helyzetét (vagy energiáját) ilyen pontosan mérni. A kvantumelmélet mintegy magában foglalja a klasszikus elméletet. A makroszkopikus világban általában teljesen megfelelő a klasszikus megközelítést alkalmazni, az elemi részecskék és a mezők világában azonban sok esetben egyedül a kvantumelmélet ad használható eredményt.

A ZPE az inga (harmonikus oszcillátor) jellemzője és az inga paramétereinek (l, m és g) megváltoztatása nélkül nem módosítható. Azonban – mivel a 4. egyenlet szerint a ZPE függ az oszcillátor frekvenciájától, a frekvencia pedig az 1. egyenlet szerint függ a fonál hosszától és a gravitációs állandótól – például ha a nyugvó inga fonalának hosszát négyszeresére növelem, a ZPE felére csökken. Az inga fonalának hosszát praktikusan nulla energiabefektetéssel tudom növelni (például a felénél az ujjaim közé csippentett fonalat elengedem), így az eredetileg nyugvó inga ZPE-je csökken. Az energiakülönbözet miatt az új paraméterű inga egy kis amplitúdóval ingani kezd és ezt az energiát valahogy fel lehet használni.

Ez tehát a modell. Senki nem várja el, hogy egy tényleges makroszkopikus ingából ilyen módon energiát tudjunk kitermelni, de ez nem is fontos. Amennyiben a természetben tudunk alapállapotában is elegendően nagy ZPE-jű oszcilláló rendszert találni, akkor lehet esélyünk annak megcsapolására. Az, hogy ebből folyamatos lehet az energiatermelés, megint más kérdés, de haladjunk apránként.

A természetben előforduló rendszereket általában nem lehet egyetlen – adott paraméterű – harmonikus oszcillátorral modellezni. Gyakran azonban a ránézésre összevissza rezgő rendszer leírható néhány, esetleg végtelen különböző paraméterű (rezgésszámú) harmonikus oszcillátor összegével. Ilyen, viszonylag egyszerű rendszer egy ideális zongorahúr (2. ábra). Minden módusnak megfelel adott rezgésszámú, amplitúdójú és fázisú oszcillátor. Ha elég sok módust gerjesztünk, a teljes húr igen bonyolult módon rezeghet, a húr egy kiválasztott pontjának időbeli kitérésfüggvénye szabálytalannak tűnik. Az ábrázolt példában a hármas (n=3) módus alapállapotban van, nincs gerjesztve, azaz a húr rezgése ilyen frekvenciájú komponenst nem tartalmaz. A klasszikus elmélet szerint a húr teljes energiája a gerjesztett oszcillátorok energiájának összege, a nem gerjesztett (nulla amplitúdójú) módusok energiája zérus, vagyis azokat nem is kell figyelembe venni (lásd a 2. egyenletet).

2. ábra. Bal oldalon egy rezgő húr módusait látjuk külön-külön. A példában a hármas módus alapállapotú, nem gerjesztett. Jobb oldalon a húr egy kiválasztott pontjának kitérését (rezgését) látjuk az idő függvényében.

A kvantummechanikai 4. egyenlet szerint azonban a lehetséges, de nem gerjesztett módusoknak (oszcillátorok) is van energiájuk. Amennyiben l a hullámhossz, c_h a hullámterjedési sebesség a húron, l pedig a húr hossza, an · l = c_h és az ábrából leolvasható

[6]

összefüggések segítségével felírható az n-edik módus

[7]

nullponti energiája (ZPE). Mivel minden egyes lehetséges módus (oszcillátor) rendelkezik ZPE-vel, a húr teljes ZPE-je

[8]

Ez nagyon logikusnak tűnik (és helyes is), azért itt két dolgon fennakadtam. Egyrészt az így kiszámolt ZPE értéke végtelen, másrészt enyhén meglepő, hogy le kellett számlálnom a húr összes lehetséges módusát, függetlenül attól, szerepet játszanak-e a tényleges rezgésben (gerjesztettek) vagy sem (alapállapotúak).

A zongorahúr és az elektomágneses mező (EM) között elég nagy a különbség, az EM viselkedése mégis hasonlóan, végtelen harmonikus oszcillátor segítségével írható le. Adott pontban az elektromos tér nagysága az időben látszólag összevissza változik, ám ez visszavezethető a sok oszcillátor (módus) együttes működésére. Természetesen itt is fel kell sorolnunk az összes lehetséges módust. A mindkét végén rögzített húrral ellentétben itt a lehetséges frekvenciák folytonosan követik egymást (ez egy végtelen hosszú húrra hasonlít), ráadásul a több dimenzió miatt frekvenciánként több módussal (oszcillátorral) kell számolni. Higgyük el, hogy a lehetséges módusok száma frekvenciánként nem egyszerűen három (a három dimenzió miatt), hanem a frekvenciától négyzetesen függ. Tehát alacsony frekvenciájú módus kevés van, magas frekvenciájú pedig sok. Bármely módus lehet alapállapotban (k=0), vagy lehet valamelyik gerjesztett állapotban (k>0) és energiáját az 5. egyenlet írja le; k minden egyes növelésével éppen egyE=hn energiájú fotont adunk a rendszerhez (az 5. egyenlet jobb oldali tagja).

E részletektől eltekintve is fennáll az előző probléma: ha a rendszerből minden fotont eltávolítunk, azaz minden módust alapállapotba viszünk (minden oszcillátor k-ja nulla), akkor is minden módus rendelkezik az 1/2·hn nullponti energiával, az egész elektromágneses mező ZPE-je pedig a végtelen számú módus miatt végtelen nagy.

Zongorahúr nincs mindenhol, de EM igen, akkor is, ha nincs. Bocsánat a bolondos kifejezésért, de laikus létemre éppen ez okozza számomra a legnagyobb szemléleti gondot. Lehet valahol a legnagyobb vákuum abban az értelemben, hogy egyetlen atom sincs ott, foton, azaz EM akkor is lehet benne. Most pedig azt boncolgattam, hogy ha foton sincs, EM akkor is van, hiszen a gerjesztetlen módusoknak is van energiájuk (ZPE), tehát az EM nem tűnt el. Utalva az inga tárgyalására itt is téves lenne ezt a ZPE-t valamiféle sugárzásnak tekinteni. Az alapállapotú vákuumba helyezett sugárzásmérő eszköz egyetlen fotont sem jelezne, bármennyi ideig várnánk. Hiszen ez éppen az az állapota az EM-nek, amikor nincs foton, módusonként mindössze fél fotonnyi az energiája.

Ezeket a szokatlan problémákat a fizikusok eleinte olyan hihetetlennek tekintették, hogy némelyek – például a neves T. H. Boyer – a hatvanas években készek voltak az EM kvantumelméletét elvetni és nekiálltak nem kvantumos megközelítéssel leírni az EM viselkedését. Az új elméletek – például a stochasztikus elektrodinamika – azonban a kezdeti sikerek után hamar kifulladtak. A Planck-féle kvantumfeltétel és az erre épülő elméletek elvetésével túl sokat veszítettek (például a fotonokat, amelyek az EM kvantumjai) és ehhez képest csak a jelenségek nagyon kis részét tudták magyarázni. Visszatekintve szinte hihetetlen, hogy ezek a nagy hírű tudósok egyáltalán hittek abban, hogy olyan komplex és láthatóan sikeres elméletet, mint a kvantumelmélet, teljes egészében helyettesíteni tudnak. Manapság Boyer-ra leginkább az alternatív ZPE-kutatók hivatkoznak. Boyer értelmezésében ugyanis a ZPE ugyanolyan jellegű sugárzás, mint például a világegyetemben mindenütt jelen levő 4 kelvines háttérsugárzás. Egy sugárzás pedig sokkal otthonosabb fogalom, mint a kvantumelmélet által leírt ZPE, amely pontosan az alapállapotú, már nem sugárzó EM (vákuum) valamilyen, sokkal nehezebben megfogható energiája. Nyomós érveim lennének egy Boyer-féle ZPE-sugárzás kinyerésével kapcsolatban is, de nem sorolom őket, mivel Boyer elmélete nem volt sikeres. Mondhatnám azt is, megbukott, de ez nem igaz, mivel gyakorlatilag soha nem tűnt úgy, hogy sikeres lehet. Mivel Egely György már hivatkozott könyve teljesen a Boyer-elmélet alapján magyarázza a ZPE-hasznosító eszközök működését, azok – és most ismétlem magam – vagy nem működnek, vagy nem azon az alapon, ahogy Egely tárgyalja. Mielőtt valaki a könyvből nagy nevekre hivatkozó részeket idézve nekem esne, megemlítem, hogy Egely a bevezető fejezetekben sok fizikai jelenséget teljesen korrekt módon tárgyal. Ismerteti Planck munkásságát és egy sereg, egyébként senki által nem vitatott jelenséget, amelyek a ZPE létét bizonyítják. Végül azonban – anélkül, hogy említené, hogy ezzel az elektromágneses jelenségek kvantumos értelmezését (pl. foton létét) teljesen el kell vetni (!) – Boyer sikertelen stochasztikus elektrodinamikája mellett teszi le a voksot.

A ZPE működésben

A negyvenes években a holland Hendrick Casimir a ZPE meglepő megnyilvánulási formáját jósolta meg.[7] Az eredeti probléma két dipólusos részecske közti Van der Waals-erő távolságfüggésének torzulása a ZPE hatására. Míg azonban ez egy atomi méretekben jelentkező dolog, Casimir azt állította, hogy a ZPE létrehozta erő makroszkopikusan is megnyilvánulhat. Számításai szerint vákuumban két A felületű, egymástól kicsiny a távolságra helyezett töltetlen fémlap között

[9]

nagyságú vonzóerő fog fellépni. Az erőt, amely [9] szerint a távolság negyedik hatványával csökken, 1996-ban Steven Lamoreaux kísérletileg is kimérte és eredménye 5%-os pontossággal megegyezett az elmélettel (ne felejtsük el, hogy nagyon gyenge hatásról van szó).

  A hatás abból adódik, hogy a fémlapok között csak olyan hullámhosszú EM-módusok alakulhatnak ki, amelyek csomópontja a fémlap felületén van (a rögzített végű húrhoz hasonlóan), a fémlapokon kívül pedig mindenféle módus kialakulhat (egyik végén rögzített, végtelen hosszú húr). Ez különbséget fog okozni a fémlapok közötti és a két azon kívüli térrész ZPE-jében. A három térrész összenergiája a fémlapok közelítésével csökken, és ennek megfelelően a lapok között vonzóerő lép fel. Más anyagú vagy formájú komponenseket használva más nagyságú, illetve irányú erő léphet fel, például egy fémgömbnél a falakat szétfeszítő erőt kapunk.

Egyértelmű, hogy – a nagyságrendektől eltekintve – a ZPE-vel munkát lehet így végeztetni. A két közeledő fémlap áttételen keresztül turbinát hajthat, amivel áramot lehet termelni. A 9. egyenlet szerint szép nagy fémlapokat kellene használnunk, ha ezzel egy zseblámpaelemet szertnénk működtetni (gyors fejszámolással a négyzet alakú fémlap oldalhossza 1010 km nagyságrendű lenne). Ha valaki más formájú és anyagú komponensekkel próbálkozva ezt az eszközt hátizsáknyira tudná is csökkenteni (erre az elmélet szerintem nemigen mutat reális lehetőséget), akkor is csak néhány másodpercig tartana az energiatermelés, aztán a fémlapok összeérnének és vége. A lapok eltávolítására pedig – szomorú – ugyanakkora energiát kell befektetni, mint amennyit kinyertünk (a veszteségek miatt persze többet).

Az a fránya entrópia

A tudomány a Casimir-effektuson kívül a ZPE számos más megnyilvánulását ismeri (pld. az ún. Lamb-eltolódás), ezek azonban általában nem mutathatók ki makroszkopikus méretekben. Ezen effektusok fontos szerepet játszhatnak a ZPE kinyerésében, mint a technológiai megoldás részei, nélkülük a ZPE-hez "nem férnénk hozzá". Az effektusok puszta létezése, illetve azok felsorolása azonban semmiképpen sem bizonyítja, hogy a ZPE-ből folyamatosanlehet energiát kicsatolni.

Az alábbi példában a ZPE-vel "teli" vákuumot a meleg tengervízzel helyettesítem. A hasonlat egyáltalán nem távoli, mivel általános alapelvekre és nem technológiákra fogok koncentrálni.

A meleg tengervízbe helyezett, gázt tartalmazó, dugattyúval lezárt hengerrel munkát lehet végeztetni. A Casimir-effektusnak megfelelő hatás az, hogy a tengervíz melege hatására a hengerben lévő gáz kitágul. Az elmozduló dugattyúval hasznos munkát végeztethetünk. Az elvégzett munka nem lehet nagyobb, mint a tengervíz energiavesztesége (annak rovására végeztük a munkát). Ez az energiamegmaradás tételének alkalmazása a konkrét esetre, és ennek jogosságával nem is szoktak vitatkozni.

Az alapvető probléma, hogy a hengerben lévő gáz hamar felveszi a tenger hőmérsékletét, utána már nem tágul tovább, a munkavégzés leáll. Találnunk kell valami hideg közeget, amely a gázt lehűtve újra lehetővé teszi a munkavégzést, azaz az energiakicsatolást a tengervízből. A hűtőközeg közben természetesen felmelegszik, de ha elég nagy mennyiségű (pl. egy hideg tengeráramlás a mélyben[8]), a munkát gyakorlatilag korlátlan ideig végeztethetjük.

A tengervíz energiájához (hőmérsékletéhez) hasonlóan a vákuum ZPE-je is gyakorlatilag homogén eloszlású, így belőle nem nyerhető ki folyamatosanenergia. Természetesen, amennyiben találnánk az univerzum megfelelő közeli pontján egy olyan térrészletet, ahol a ZPE a minálunk ismerttől eltérő nagyságú (jellegű), akkor a folyamatos energiakicsatolásnak nem lenne elvi akadálya (ekkor jöhetnének a technológiai megoldások). Igen valószínűnek tartom, hogy környezetünkben ilyen ZPE-anomáliák nincsenek. Gyanítom, hogy ilyen anomália környezetében a világ eléggé barátságtalan lenne (nagy gravitációs gradiensek, fekete lyukak?). Még az alternatív ZPE-irodalomban sem találtam utalást ilyesmire.

Inhomogenitás nélkül tehát folyamatosan nem végeztethető munka a ZPE-vel. Valójában már az első ciklus sem fog általában energiát termelni, hiszen a tér e pontján élve mindannyian ugyanabban a homogén ZPE-tengerben fürdünk, így már kezdetben sincs meg a szükséges inhomogenitás energia-kinyerő készülékünk és a környező tér ZPE-je között. Előző példánkra hivatkozva, ha a dugattyúban lévő gáz hőmérséklete már induláskor megegyezik a tengervíz hőmérsékletével, el sem indul az energiakinyerés.

Éppen ezt a problémát tárgyalja a termodinamika úgynevezett II. főtétele, amely kimodja, hogy egy zárt rendszer entrópiája (rendezetlensége) minden állapotváltozás során növekszik, vagy legfeljebb állandó marad. Az említett szituációra alkalmazva ez azt jelenti, hogy nem létezhet olyan periodikusan (folyamatosan) működő gép, amelynek semmi más hajtása nincs, mint egy hőtartály lehűlése. Általánosan úgy mondják, hogy másodfajú perpetuum mobile nem létezik.

Egely említett könyvében is szerepel az inhomogenitás, mint követelmény a folyamatos energiatermeléshez. Mivel ő sem tud természetes inhomogenitásról a közeli univerzumban, a következő módszert javasolja (az említett technológiákról most sem beszélek, csupán az elvről):

1. Munka befektetésével hozzunk létre inhomogenitást a környező tér ZPE-jében. Utalva példánkra: a tenger közepén hűtsünk le egy jó nagy tartály vizet (ún. inverz Carnot-ciklus).
2. A létrehozott inhomogenitást felhasználva végeztessünk munkát a rendszerrel: a hideg vízben hűtsük le a gázt tartalmazó hengerünket, majd a melegebb tengerbe téve hagyjuk kitágulni, miközben a dugattyú munkát végez (ún. Carnot-ciklus). Mindeközben természetesen az inhomogenitás megszűnik (a hideg vizes tartályunk felmelegszik).
3. A kinyert munka egy részét szabadon felhasználjuk (nyereség), a másik részével a folyamatot az 1. ponttól újrakezdjük.

Teljesen egyértelmű, hogy a munkafolyamat során a környező tér ZPE-je (a környező tengervíz hőmérséklete) a kinyert munkával pontosan egyenlő mértékben csökken, tehát az energiamegmaradással feltehetőleg nincs baj. A tér ZPE-jének csökkenése ráadásul elhanyagolható, mivel arányosan nagyon kicsi az energiakivételünk. Íme a ZPE megcsapolása! Vagy egy olyan hajót készíthetünk, amely hajtóenergiáját a tengervízben tárolt hőenergiából meríti, és közben csupán a tenger vizét hűti.

Egely valójában eléggé szeparáltan beszél az 1. és a 2. pontok megvalósításáról. Szinte az az érzésem, hogy nem merte azokat ilyen szépen egymás után tenni, és a végén hozzáadni a körfolyamat megvalósításához szükséges 3. pontot. Az olvasó ezért nem szembesül vele, hogy ez a másodfajú örökmozgó iskolapéldája. Az első ciklustól eltekintve a rendszer zárt, és csupán "lehűléséből" származik a megtermelt munka. Mindezek alapján számomra teljesen világos, hogy Egely módszere a folyamatos energiatermelésre alkalmatlan.

Általában a konkrét "találmányoknál" nagyon nehéz fülön csípni azt a munkafolyamatot, amely nem egészen úgy működik, ahogy feltalálója elképzelte. Egy gép sokkal összetettebb, semhogy egyszerű összefüggésekkel leírható legyen. Annak, aki bízik az I. és II. főtételekben, nem is kell egy ilyen gép működését végigelemeznie; a főtételekből következik, hogy ilyen elvű gép nem működhet. A tudósok ilyen hozzáállása rettenetesen zavarja az önjelölt feltalálókat ("Ha meg sem akarják részleteiben érteni, akkor hogyan állítják, hogy nem működhet?"), pedig a tudósok számára éppen az ilyen irányelvek megtalálása és következetes használata jelenti a tudomány működését.

Ne tévesszen meg senkit, hogy igyekeztem kerülni a konkrét megvalósítások (technológiák) tárgyalását. Egely könyve Az energiakicsatolás alapelveifejezetének 71–74. oldalán szintén nem technológiákról, hanem elvekről értekezik. Ezek az – egyébként tisztán, egyszerűen megfogalmazott – elvek pontosan a vázolt háromlépéses sémának felelnek meg (kezdeti munkabefektetéssel inhomogenitás létrehozása a ZPE-ben, az inhomogenitás segítségével energia kicsatolása, végül a körfolyamat lezárása). Következésképpen az alapelvek – bár az energiamegmaradással összhangban lehetnek – sértik a II. főtételt, így az ezen az elven működő gépek másodfajú örökmozgónak minősülnének, ha lennének! Mindez tökéletesen független attól, milyen fizikai alapú és milyen hatásfokú technológiákat alkalmaznak!

Utószó Tesláról

Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a nullponti energia (ZPE, vákuumenergia) létét manapság csak igen kevesen vitatják. Létezését a kvantumelmélet kidolgozása során ismerték fel, és azóta szervesen beépült az elméletbe. Ez a hangzatos nevű és bonyolult elméleti hátterű jelenség új lökést adott a féltudományos elmélkedéseknek is. Az ezzel foglalkozók kiragadják a tudomány eredményeiből a nekik tetsző részleteket és olyan elméletek felépítésére használják azokat, amelyek nyilvánvalóan ellentétben állnak a tudományos rendszer más alapelemeivel (leggyakrabban az energiamegmaradás, még inkább az entrópianövekedés tételeivel). Az ilyen elméletekben gyakran hivatkoznak ismert és elismert tudósok igazolt eredményeire, de ezek az eredmények minden valószínűség szerint nem alkalmasak a kérdéses elmélet igazolására. Ráadásul mindig voltak olyan tudósok, feltalálók, akiknek szenzációs eredményeik mellett akadtak téves, némelykor szinte az őrültséggel határos elképzeléseik, amelyeket az idő végül is nem igazolt. Ilyen feltaláló lehetett Tesla is.[9]

Nikola Tesla 1856-ban született a horvátországi Smiljan városában. 1884-ben az Egyesült államokba emigrált. Alapvető szerepe volt a váltóáram hasznosításának kidolgozásában. Nevéhez kapcsolódik a háromfázisú elektromos rendszer, a dinamó és az elektromotor elvének kidolgozása. Az 1896-tól működő niagarai erőmű Tesla szabadalmai alapján készült és róla nevezték el. Nagy szellemi ellenfele Edison volt, aki az egyenáramú rendszert preferálta, és aki végül ebben alul maradt Teslával szemben. Tesla ezekkel a találmányokkal mindörökre beírta magát a tudomány történetébe, amit azzal is honoráltak, hogy a mágneses erő mértékegységét róla nevezték el (tesla, jele T).

Ez azonban Tesla alakjának csak az egyik oldala. Fantáziája messze túlszárnyalt ezeken a találmányokon. Olyan szerkezeteken dolgozott, amelyek reménye szerint gyökeresen megváltoztathatták volna az emberiség életét. Az egyik ilyen fantazmagóriája az üzemanyag nélküli motor volt. Elképzeléseiről sajnos nem maradtak fenn részletes feljegyzések. Információk szerint Tesla olyan motort képzelt el, amely a működéséhez szükséges energiát valamilyen, a környezetünkben mindenhol előforduló, mindig rendelkezésre álló forrásból szerezte volna be. Hogy ez az energiaforrás mi lenne, arról nem szólnak feljegyzések, de többen az elektromágneses éterre gyanakodnak. Tudomásunk szerint Tesla életében sehol sem mutatott be működőképes modellt, és mivel az éterelmélet azóta megdőlt, nem valószínű, hogy a nagy felfedező ezúttal jó nyomon járt.

A későbbiekben Tesla a vezeték nélküli energiaátvitelen dolgozott és Long Island-i laboratóriuma mellett monumentális szerkezetet épített fel. Ekkor azonban pénzügyi gondok merültek fel, riválisa, Marconi nagy sikereket ért el a rádiózásban, míg ő nemigen jutott előre kutatásaiban. Tesla lassanként leszakadt az élmezőnyről a folyamatos versenyben. Jóval később, 87 évesen halt meg New Yorkban.

Ezek az események Tesla alakját alkalmassá tették arra, hogy halála után neve köré furcsa legenda szövődjön. Eszerint Tesla felfedezte a világegyetem energiáit megcsapoló eszközt, de ellenfelei, köztük a hagyományos energiahordózók kitermelésében és hasznosításában érdekelt cégek, meghiúsították munkáját és tönkretették a zseniális feltalálót.

---

Jegyzetek

.

1	Több jó kereső is van, én az alábbiakat használom: Altavista, Excite, Yahoo. Nemrég jelent meg egy új – a keresők keresője: Ask Jeeves. Ez az említett keresőkön is lefuttatja a keresést, így egy csapásra az internet hatalmas adathalmazának többféle metszetét lehet látni.
2	Patric G. Bailey: Review of Free Energy Experiments.
3	Patric G. Bailey: Free Energy, Theory, Devices and Progress,. Előadás az International Forum on New Sciences konferencián 1992. szeptember 19-én.
4	Philip Yam: Exploiting Zero-Point Energy, a Scientific American honlapján.
5	Egely György ismertet egy csomó találmányt, amely hite szerint legalább elméletileg működik, és amely ugyancsak véleménye szerint kapcsolatba hozható a vákuumenergiával. Egely György: Tértechnológia. Energetika, 1998.
6	Hraskó Péter szóbeli közlése nyomán, zuglói sétálgatások és kertbeli üldögéléseksorán csiszolva.
7	Philip Gibbs: What is the Casimir effect? a fizikusok kérdésgyűjteménye (Physics FAQ) honlapon.
8	Ezzel a módszerrel valóban termelnek energiát, bár a technológiák még nem tökéletesek. Lásd Terry R. Penney – Desikan Bharathan: Energia az óceánból. Tudomány, 1987. március, 46–52. old.
9	Tesláról bőven olvashatunk az interneten. A legjobb felkeresni az Ask Jeeves keresőt, és rákeresni a Nikola Tesla névre. Az eredménylapon válassza ki a "Where can I learn about the scientist Nikola Tesla" pontot. Érdemes a többi anyagba is belenézni. Tesla fantasztikus terveiről, amelyek a tudomány mai állása szerint tévutak voltak, viszont a fanatikus Tesla-hívők bibliáját jelentik: például http://pages.prodigy.net/onichelson/. Tesla üzemanyag nélküli motorjának kritikai elemzését adta Hraskó Péter a Janus Pannonius Tudományegyetemen a Fizikus Napok keretében 1999. április 20-án elhangzott előadásán: Tesla és az üzemanyag nélküli motor

A fénynél is gyorsabban

Teljesen téves az elképzelésünk a térről, időről, de még a logika fogalmáról is - ez derül ki a CERN múlt nyári kísérletéből. A piros kapszulát választjuk, és megnézzük, milyen mély a nyúl ürege.

Miközben 2008 nyarán a tudományos világ az építése végéhez közeledő, több milliárd eurós LHC-ra figyelt, az ottani tudósok amúgy "mellékesen" elküldtek kirándulni két piciny fényrészecskét két közeli városba. Valójában egyetlen olyan fotonról van szó, amelyet optikai módon (tükrökkel) szétválasztottak, és a két, immár függetlenül mozgó felét pedig üvegszálas kábelen jó messze távolították egymástól. Mindössze 18 kilométer volt közöttük, amikor megérkeztek az üvegszál végén lévő érzékelőkhöz, és mégis történelmet írtak. Ugyanis, amikor megmérték annak jellemzőit az egyik oldalon, ugyanabban a pillanatban megváltozott a másik állapota is. Nem egy szempillantás, nem is egy milliárdod másodperc múlva, hanem - a mérési hibahatáron belül - valóban azonnal.

A tudomány jelenlegi állása szerint azonban semmi - így anyag, energia és információ sem - terjedhet gyorsabban a fénynél. Vagyis, az egymástól 18 km-re lévő fotonpár tagjai egyszerűen nem tudhattak volna "azonnal" a másik fél megváltozásáról, csak bizonyos idő elteltével (ami körülbelül néhány tízezred másodperc ezen a távon). Ezért a kutatók újra és újra ellenőrizték a méréseiket, a kísérletet többször megismételték, még a Föld forgását és nap körüli keringését is kizárták, végül kijelentették - a kapott eredmények bár elképesztőek, mégis helyesek,és eredményeiket publikálták a Nature című tudományos folyóiratban. Ezzel kvázi legitimitást nyert valami, ami - bárhogy is történt - teljesen megváltoztathatja világképünket. Vagy mégsem? A tudósok szerint van más magyarázat is a történtekre. Ez az alternatíva azonban még a fénysebesség átlépésénél is vadabb, elképesztőbb, következményei szinte felfoghatatlanok.

 Ragadjunk meg egy csésze kávét, és felejtsünk el mindent, amit a valóságról tudni véltünk: világunk más, mint amilyennek látszik.

Tartalom

• A média szerepe
• Az igazi X-akták
• A fénysebesség jelentősége
• C, a világ legváltozóbb állandója
• Az M87-es galaxis
• Az éter, a vákuum, a tér és a közegellenállás
• A Cserenkov-sugárzás, neutrínók, és a sötét anya
• Vannak egyáltalán mértékegységeink?
• A kvantum-nonlokalitás és párkeltés
• A szuperlumináris kommunikáció problémaköre
• A Bell-inekvalitás korlátai és a telepátia
• Retro-kauzalitás és az ok-okozati viszony megdőlése
• A megbomlott téridő
• A tudományos világ megosztottsága
• A legfontosabb források, linkek
• Zárszó
• A média és a tudományos világ reakciója

 

 

Hogy lássuk a nagyobb képet, legelőször azt kell megértenünk, hogy miért nem lett nagyobb visszhangja az elképesztő kísérletnek. Amikor a hír napvilágot látott, a populáris média (értsd hazai és nemzetközi hírportálok, ismeretterjesztő televíziók, stb.) lehoztak néhány cikket és interjút meglehetősen bulváros hangvétellel ("A fénysebességnél gyorsabb kommunikáció történhetett", "Időutazás tanúi lehettünk", vagy éppen "Hamarosan teleportálhatjuk magunkat" címekkel - ezeket két legnagyobb hírportálunk is átvette akkoriban). Aztán nagy csend következett. Mivel senki nem repkedett teleporton azóta, és nem is kedvenc szőke énekesnőnk bájairól, vagy éppen valamelyik szappanopera/valóságshow celebjeinek botlásairól szólt, a közvélemény eltemette ezt is a sok, összefüggéstelen és érthetetlen (a mindennapi életben haszontalannak tekintett) emlék-kacat közé.

De mi történt a tudományos világgal? Miért nem ez lett hirtelen a legelső és legfontosabb fizikai, matematikai kutatási irány, minden mást félresöpörve? Hiszen, ha mindezt kísérletileg igazolták, az megdönteni látszik szinte minden megkérdőjelezhetetlennek hitt axiómát, amikre egész világképünk épül. A válasz meglepő (és egyáltalán nem mulatságos). Mindezt (mármint a fénysebességnél gyorsabb távolba hatást) már a 20-as évek óta sejtették, a 80-as években kísérleteztek vele, az ezredforduló óta pedig legalább tucatnyi kutatócsoport ugyanerre az eredményre jutott Olaszországtól az Egyesült Államokig egyaránt. Tudták, hogy létezik a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás, a tudományos világ csúcsa teljesen tisztában volt a jelenséggel. Már Einstein, és a félig holt, félig élő macskájáról elhíresült Schrödinger is aktív levelezést folytatott az ügyben, Einstein "Spooky action at the distance" (Különös hatás a távolban) néven említette. Aztán Bell (igen, az a Bell), Rosen és még jó néhányan a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció lehetőségét vizsgálták ennek segítségével, rengeteg elméletet publikálva még az 50-es években.

Tehát, nyílt titokról van szó, mégis, szinte soha nem hallottunk erről semmit. De miért? Miért nem hallottunk róla az általános iskolában, középiskolában, vagy éppen a legtöbb egyetemen? Lehet, hogy a kutatók szándékosan, vagy véletlenül félreértelmezték a jelenséget? Esetleg tapintatosan nem akarták megzavarni mindennapi életünket olyan bonyolult összefüggések nyilvánosságra hozatalával, amiket még azok sem volnának képesek feldolgozni, akik egyébként kenik-vágják a speciális és általános relativitás-elméletet? Pedig valljuk be, kevesen vagyunk akik értik ezt az időfizika alapjainak számító tudományos tézist, amelyet ráadásul éppen cáfolni készülünk. Milyen következményei lennének egy még ennél is elképesztőbb igazságnak?

Az igazi X-akták

 Az FBI különleges és paranormális jelenségekkel foglakozó, 9 évadot megért sorozat több századik részében már megmosolyogtuk a kissé komikus cigarettás ember ezredszer elhangzó érvelését - "Mulder, az emberek még nincsenek felkészülve az igazságra", "Ha a világ tudná amit mi, pánik törne ki, és a társadalom összeomlana", és még sorolhatnánk. A valóság azért sokkal ijesztőbb, mert nem kellenek hozzá szörnyek, ufók, invázió vagy kicsiny zöld emberkék.

Ha teljes mélységében megértenénk, talán valóban nem volnánk képesek feldolgozni azon összefüggéseket, amiről cikkünk szól. Közülünk hányan volnának képesek elfogadni azt, hogy a jövő okozza a múltat, és nem fordítva? Hányan tudnák elfogadni, hogy egyszerre lehetnek két, vagy még több helyen? Pedig a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás pontosan ezeket eredményezi, ill. vetíti előre egyben.

Miért fontos a fénysebesség egyáltalán?

Azért, mert elvben nem létezhet nagyobb sebessége ennél a Földön, és a Világegyetemben máshol sem, (legalábbis az általános időfizika szerint). Konkrétan, éppen az Einsteini relativitás elmélet szerint lehetetlen ez, és ezt közel 80 éve elfogadva a teljes űrtechnológiánkat erre építünk, a műholdas televíziózástól kezdve az űrhajózáson át a GPS rendszerekig. De miért tettük ezt? Talán azért, mert az Einsteini egyenletek és a kitüntetett pont nélküli vonatkoztatási rendszerek viszonylatában egészen máig helyesnek tűntek.

Rengeteg dolgot megjósoltak, amit később sikerült is igazolni (pl. a Merkúr pályaeltolódása vagy a fény elhajlása a Nap mellett), és mert elmélete sikerrel váltotta fel a Newtoni mechanikát. Való igaz, hogy ha a Newtoni mechanikára alapoznánk, a műholdjaink már rég lezuhantak volna, az űrszondák soha nem érnének célba, a GPS-rendszerek pedig néhány kilométerrel arrébb helyeznék a sarki boltot. Az relativitás-elmélet tehát praktikusan remekül bevált, így szinte mindenki elfogadta azt. De következik-e ebből az, hogy igaz? És egyáltalán, miért olyan fontos a relativitás alaptételéül szolgáló fény sebessége?

C, a világ legváltozóbb állandója

A fény sebessége 300 000 km/sec, tanulhattuk az általános iskolában. A fény sebessége 300 000 km/sec vákuumban - tanulhattuk középiskolában. A fény sebessége körülbelül 300 000 km/sec, attól függően, hogy milyen anyagban halad, a közeg törésmutatójától függően - tanulhattuk egyetemen. Azonban a vákuumban értelmezett fénynél semmi sem mehet gyorsabban, és ez a sebességállandó - tették hozzá ekkor is, sietve. De miért ennyi a fény sebessége, és miért nem mehet a fény gyorsabban, mint 300 000 km/sec? És mennyire biztos ez?

Az M87-es galaxis

A mellékelt kép nem trükkfelvétel, annak hitelességét senki nem vonja kétségbe. A Hubble űrtávcső készítette 1994 és 2001 között egy távoli csillagrendszerről, amiben heves anyagkilökődés történt. A felvétel szerint 7 év alatt 43 fényévvel távolodott el egymástól két nagyobb góc, ami kb. 6-szoros fénysebességet jelent. A csillagászok nagy része egyetért abban, hogy optikai csalódásról van szó, aminek a lényege, hogy az anyagfelhők nem csak oldalra, hanem keskeny szögben a Föld felé mozdultak el közel fénysebességgel, így a korábbi pozíció fénye jóval később ér el minket, mint a későbbi. Ez elvben lehetséges és logikus, csak az a gond, hogy ehhez 6-szoros fénysebességnél maximum 15 °-os mozgási pályával kell rendelkeznie a közeledő anyagnak, a mérések szerint viszont ez a szög 43 ° - ami max. 3-szoros fénysebesség illúzióját kelthetné.

Még mindig ott van annak a lehetősége, hogy a galaxis közepében lévő fekete lyuk meghajlította a fényt, és ez felelős az illúzió hiányzó részeiért, de mégis elképesztő, hogy van egy fényképünk valamiről, aminek nem volna szabad megtörténnie. Persze mindez csak akkor furcsa, ha a végletekig ragaszkodunk ahhoz, hogy a fény, illetve semmilyen más anyag, energia vagy információ nem tud gyorsabban haladni 300 millió méter/másodpercnél. De miért is hisszük ezt egyáltalán?

Az éter, a vákuum, a tér és a közegellenállás

Az Einsteini relativitáselmélet szerint azért nem mehet semmi gyorsabban a fénynél, mert ha valamit elkezdünk gyorsítani, a tömege is egyre nagyobb lesz, ami miatt egyre több energiát kell befektetnünk a gyorsításba. A képletek szerint ez a fénysebességhez közeledve exponenciálisan növekszik, míg elérünk oda, hogy a Világegyetem összes energiája sem elég a további gyorsításhoz. Végtelen mennyiségű kellene, de annyi nincs. Tehát, semmi nem gyorsítható fénysebesség fölé.

Fontos azonban kiemelnünk, hogy az relativitáselmélet nem tiltja a fénysebességnél eleve gyorsabban mozgó részecskék létezését. Az egyenletek szerint (ha léteznek), ezek viszont soha nem lassulhatnak le fénysebességre, mivel a lassításukhoz kellene végtelen energia. Ezeket az elméleti részecskéket még a 70-es években elnevezték "tachyon"-oknak, létezésüket eddig direkt módon nem sikerült bizonyítani.

A relativitáselmélet tetszetős, és a megfigyelések igazolni látszanak az egyenleteket, így sokáig szinte mindenki elfogadta, hogy a tömeg növekedése akadályozza a további gyorsítást. Mivel a részecskegyorsítók mérései összhangban voltak az egyenletekkel, kevesen kételkedtek annak igazában. Peig van egy másik lehetőség is, ez pedig a vákuum közegellenállása. Ezt sokkal egyszerűbb megérteni, mint a relativitás-elmélet egyenleteit. Hiszen egy autó, vagy egy szabadon eső tárgy - például egy ejtőernyős - azért nem tud egy bizonyos határon túl gyorsulni, mert a sebességével a közegellenállás is egyre jobban növekszik.

Ugyanez miért ne lehetne igaz a fényre nézve? Hiszen a fényt is korlátozza valami, pedig nincs tömege. Így a relativitás-elmélet nem vonatkozik rá, nem magyarázza meg, miért nem gyorsulhat tovább. Egyszerűen axiómának tekinti azt, nem indokolja. Pedig talán kellene... Mivel lehet, hogy a fény sebességét az üresnek tartott tér közegellenállása korlátozza. Lehetséges volna?

A Cserenkov-sugárzás, neutrínók, és a sötét anyag

 Az atomreaktorok hűtővizének mélyén halvány, kékes ragyogás veszi körül a sugárzó rudakat. A fényt az okozza, hogy a rádióaktív rudakból a bomlás során kirepüő részecskék gyorsabban haladnak, mint amilyen gyorsan a fény tud haladni a vízben. Ha ez igaz (márpedig igaz), akkor el kell, hogy fogadjuk, hogy a közegellenállás igenis hatással van a fény sebességére. Akkor miért félünk felvetni azt a kérdést, hogy nem lehet-e, hogy a vákuum (vagy az éter) közegellenállása miatt nem tud a fény "végtelenül" gyors lenni?

Ehhez először azt kell megvizsgálnunk, hogy mit értünk vákuum, vagy éppen az éter fogalmán. (A kettő nem teljesen azonos, de ez most lényegtelen). "Klasszikus" vákuum alatt azt a teljesen üres teret értjük, amiben nincsen semmilyen ismert elemi részecske, tehát, teljesen anyagmentes.

A probléma az, hogy ilyen nem létezik. Először is, a csillagközi tér telis-tele van hintve igazi "csillagporral" - a tudomány napszél néven ismeri őket, és a napok koronakitöréseikor szakadnak le a végtelenbe. Ezek okozzák a sarkokon jól ismert Északi Fény káprázatos színjátékát, és ezek bolondítják meg olykor műholdjainkat. Az üresnek tartott tér mindemellett tele van sugárzással. Milliárdnyi galaxis fény és rádióhullámai haladnak rajta keresztül, minden irányból, minden pillanatban, nem is beszélve az ősrobbanásból visszamaradt háttérsugárzásra. Elvileg nem hatnak egymásra, de ezt hogyan lehetne igazolni, ha nem lehet őket kiszűrni?

És ezzel még nincs vége. A kutatók egyetértenek abban, hogy a Világegyetem tágulásának jelenlegi mértéke nem egyeztethető össze a látható csillagok és galaxisok össztömegével. Legalább 3-szor annyi gravitáció tartja össze világukat, mint amit látunk. Ennek valahol lennie kell - de még soha, senki nem mutatta ki a jelenlétét. Mi van, ha a hiányzó, titokzatos "sötét anyag" jelen van a csillagközi térben, mindenütt? Mi van, ha egy láthatatlan "őslevesben" úszkálunk mindannyian, és a csillagközi tér nem "üres" hanem tele van egy számunkra érzékelhetetlen metériával? Akinek a sötét anyag túl elvont, az gondoljon a neutrínókra. Ezeket az elméleti fizika által megjósolt, rendkívül kicsi és rendkívüli sebességgel haladó részecskéket még egy 1000 méter vastag ólomlemez sem állítaná meg, létezésüket óriási, föld alatti medencékben vizsgálják különleges folyadék-detektorokkal, amikben foton-sokszorozók alakítják érzékelhető villanássá a képzelt részecske, és a mindennapi anyag kölcsönhatását. Ha úgy tetszik, akár neutrínókkal is kitölthetjük az eddig "üresnek" hitt teret.

Akárhogyan is, jogosan vetődik fel a kérdés, hogy létezik-e olyan, hogy "teljesen üres vákuum". Ha nem, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a fény nem tud gyorsabban menni egy adott határértéknél? Másképp is feltehetjük a kérdés. Mi van, ha a fény sebessége igazából végtelen? Csak éppen, nincs olyan üres tér, amiben el tudná érni ezt a sebességet, így sosem tudtuk megfigyelni igazi valójában. Ha tovább gondolkozunk, még meglepőbb kérdések merülnek fel.

Vannak egyáltalán mértékegységeink?

Amikor kijelentjük, hogy a fény sebessége 300 000 km/másodperc, vagy 300 millió méter/másodperc, akkor egy eléggé evidensnek tűnő kijelentést is teszünk (talán többet is). Például, kijelentjük, hogy tudjuk, mi az a méter, és mi az a másodperc. De tényleg, mi az a méter? A hosszúság alapvető mértékegysége, amelynek definíciója - nos, talán meglepő, pont a fénysebességgel van definiálva.

Bizony, farkába harap a kígyó - minden jelenlegi szabvány és tudományos definíció szerint a méter az a távolság, amit a fény 1/300 milliomod (egészen pontosan 1/299 792 458) másodperc alatt tesz meg. Vagyis, c=300 millió valami/másodperc, ahol valami = 1/c-ad valami által definiált harmadik valami. A definíció szerint a fénysebesség meghatározása önmaga felhasználásával történik, ami nyilvánvalóan képtelenség.

Vajon miért nem zavar ez senkit? A fény lelassulhat, akár meg is állhat, vagy gyorsabban haladhat önmagánál - ha lehet hinni az ezzel kísérletező, egyre nagyobb számú tudósnak, akik szembe mertek szállni a lehetetlennel. Ez azonban még nem biztos, hogy a fénysebességnél gyorsabb kommunikációra is lehetőséget ad. Egy újabb talány, aminek megértéséhez ijesztően hangzó kvantummechanikai fogalmakat kell leegyszerűsítenünk. Nézzük, mik ezek!

A kvantum-nonlokalitás és párkeltés

 A bonyolult és fellengzős kifejezés egy nagyon egyszerű tényt takar: bizonyított, hogy szubatomi részecskék (mint például a testünket alkotó atomok elektronjai) minden különösebb trükk nélkül egyszerre lehetnek jelen két, egymástól távoli helyen. A kísérlet, amivel ezt igazolni lehet, olyan egyszerű, hogy bármilyen egyetemi laborban elvégezhető. Eleinte lézersugárral csinálták, ami - hogyha optikailag szétterítve áthalad két, egymás melletti résen, és rávetül egy távolabb lévő falra, akkor hullámzó interferencia-képet hoz létre.

A jelenség magyarázata az, hogy a két résen áthaladó fénysugár pásztái más-más hullámfázisban érik el a falat (vagy képernyőt), és ettől függően erősítik vagy gyöngítik egymást. Aztán kipróbálták elektronsugárral is (amely a régebbi, katódsugárcsöves televíziókban a fényeket kelti a képernyőn). Az eredmény ugyanaz, hullámzó interferencia-képet kapunk. Az igazi meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor egyetlen (!) elektron is felvillantotta a hullámzó fénymintát, ami csak úgy lehetséges, ha az elektron egyszerre ment át mindkét résen. Meglepő? Igen, de attól még a legteljesebb mértékben igaz.

A szuperlumináris kommunikáció problémaköre

Mióta a non-lokalitás és a párkeltés jelenségéről tudunk - tehát közel egy évszázada foglalkoztatja a kutatókat a kérdés, hogy lehetne-e ezt kihasználva fénysebességnél gyorsabban kommunikálni. Látszatra ennél mi sem tűnik egyszerűbbnek; hiszen ha van egy kettéválasztott fénysugarunk, aminek forrása félúton A és B pont között, akkor csak annyit kell csinálni, hogy valahogyan hatunk az A pontban lévő fénysugár fotonjaira, és a B pontban azonnal - időkésleltetés nélkül - megváltozik annak a párja. A kvantum-nonlokalitás értelmében ez pontosan így is történik, csak egy baj van - a Heisenberg-féle határozatlansági kritériumok hatása a mérésre olyan, hogy maga a mérés is megváltoztatja a foton állapotát, így nem tudjuk, hogy mit is mértünk.

A CERN-ben magát a jelenséget is csak úgy tudták bizonyítani, hogy (utólag)összehasonlították az A és B pontban történt méréseket, és kiderült, a változások egyszerre történtek. De ehhez előbb (normál módon) továbbítani kellett a mérés központjába a két távoli pont állapotát, tehát visszakerültünk a kiindulási állapothoz; hiába történik valami fénysebességnél gyorsabban, ha nem tudjuk értelmezni.

Egy nagyon érdekes analógia segítségével könnyű megmutatni, hogy bizonyos, fénysebességnél gyorsabb jelenségekkel miért nem lehet információt küldeni. Fogjunk egy egyszerű lézerceruzát, és álljunk egy fal elé. Ha a lézerceruzát megmozdítjuk, a fénypont arrébb mozdul - méghozzá elég gyorsan. Ha távolabb megyünk a faltól, még gyorsabban fog arrébb ugrani a megvilágított pötty, azonos kézmozdulat esetén. Könnyű belátni, hogyha nagyon-nagyon távol megyünk a faltól, akár több száz, vagy több ezer kilométeres sebességgel is mozgathatjuk a lézerpontot a felületen. Ennek a sebességnövekedésnek nincsen elvi határa. Ha a Holdat, vagy egy még távolabbi objektumot világítunk meg egy nagy teljesítményű lézerrel, akkor könnyűszerrel átléphetjük a fénysebességet.

A fénypont akár ezerszer gyorsabban mozoghat a Hold felszínén a fénynél, mégsem lehet így információkat küldeni. Azért nem, mert előbb tudnunk kell, mit üzenne a Hold egyik fele a másiknak, mielőtt arrébb húzzuk a lézersugarat, viszont a továbbítandó információ maximum fénysebességgel érne vissza ide, a Földre. További egy fénymásodpercre lenne szükség, hogy a fénysugár által küldendő információ megérkezzen a Holdra. Visszatérve a csatolt kvantumpárok fénysebességnél gyorsabb információátviteléhez, a témában (mint azt már korábban is említettük) Bell folytatott kiterjedt kutatást, még az 1950-es években, és a tudósok 95 %-a egyetért azzal, hogy a Bell-teoréma miatt sajnos egyelőre nem fog E.T sem haza, sem idetelefonálni, legalábbis fénysebességnél gyorsabban.

A Bell-teoréma korlátai és a telepátia

Mint azt említettük, ma kb. 20 kutató közül 19 ért egyet a Bell-féle inekvalitás kizáró elvével, vagyis hogy nem lehet a kvantum-nonlokalitást közvetlen kommunikációra felhasználni. A maradék 5 százaléknyi - tehát átlagosan húszból egy - tudós másként vélekedik, és komoly értekezésekben cáfolja a kizárási teorémát. Érdekes módon több távol-keleti szekértő is érintett ebben, például Dr. Gao San, aki a fénysebességnél gyorsabb kommunikáción kívül egy rendkívül érdekes felvetést is tett, méghozzá azt, hogy a kvantum-nonlokalitás lehet az első igazán tudományos alapja a telepátiának is. Miért is ne? Ezt talán még a Bell-teoréma sem gátolja, hiszen tudatunkat és érzéseinket formáló - vélt vagy valós - létünk szintén apró energia-részecskékből áll, voltaképpen lényegtelen, hogy anyagként vagy energiaként tekintjük.

Talán nem véletlen, hogy ikreknél figyelhető meg leginkább ez jelenség: bár az élő szervezetek komplexitása miatt nehezebb bizonyítani, ám talán az ő létezésük kezdetén szétvált tudatuk hasonló egy fénysugár kettéválasztásához, amelyet a CERN-ben sikerrel végeztek. Egy ikerpár tagjai talán éppúgy reagálnak, mint az egymástól távol lévő, mégis egymásról "tudó" fotonok; tudatuk összekapcsolódik, és akár a galaxis túloldalán is érzékelik egymást, tértől és időtől függetlenül azonnal.

Bár az információ fénysebességnél gyorsabb haladása megint csak ütközik az általános és speciális relativitás-elmélettel (az információ a saját múltjába haladna), mégsem okoz logikai paradoxont. Azért nem, mert az információ nem a telepatikusan összekapcsolt tudatok múltjába érkezik, legfeljebb a saját múltjába; vagyis, az ikerpár tagjai nem tudhatnak előre arról, hogy mi fog történni a másikukkal, csak amikor már megtörtént (de akkor azonnal). Így nincs módjuk megváltoztatni a jövőt, tehát nem okoznak paradoxont. A fénysebességnél gyorsabban telepátia önmagában is rendkívüli, de van ennél nagyobb meglepetés is. Nem biztos, hogy az okból következik az okozat, és nem fordítva.

Retro-kauzalitás és az ok-okozati viszony megdőlése

 

Mint azt cikkünk elején említettük, nem csak a CERN-ben zajlanak ilyen kísérletek. Olaszországtól Kínáig (és egyes pletykák szerint még a volt Szovjetunióban is) végeztek hasonló kutatásokat, nem kevésbé meglepő eredménnyel, az utóbbi évtizedekben rengetegszer. Az egyik legfurcsább kimenetelűt egy bizonyos - dr. L.J. Wang követte el, aki véletlenül éppen azon az egyetemen dolgozik, ahol az előző cikkünkben említett kvantum-fluktuációval kapcsolatos kísérletek zajlanak.

Igen, a ugyanarról a Princeton-ról van szó, ahol annak idején John Nesh megalkotta a gazdasági élet bibliájának tekintett, akkor meglehetősen vitatott játékelméletét, és ahol kiderült, hogy a fehér zajnak tekintett kvantum-fluktuációk valahogy talán képesek előre látni a jövőt. L.J. Wang egy lézersugár-impulzust lövellt keresztül egy céziummal töltött akváriumon, hogy vizsgálja a hullámfront és a felvezető/lezáró hullámfázisok torzulását, ill. sebesség-fluktuációját a tökéletes szinusz-hoz képest. A másik oldalon lévő érzékelő (tükör) szerint elképesztő dolog történt: a hullám csúcsa már visszaverődött a tartály túlsó feléről, még mielőtt az eredeti egyáltalán belépett volna a közegbe.

Más szavakkal, a visszaverődő hullám csúcsa akkor keletkezett, amikor még nem is ért oda az, ami visszaverődhetett volna. Az már csak hab a tortán, hogy mindez fénysebességnél jóval (kb. 300-szor) gyorsabban zajlott.

Hogyan lehetséges ez?

 Newton óta tudjuk, hogy bármilyen hatás, vagy erő azonnal ugyanolyan mértékű ellenhatást vált ki, a következmény pedig cselekedeteink, vagy a tőlünk független események által kiváltott erők végső eredője lesz. A mostani kísérletek fényében viszont felül kell vizsgálnunk, hogy milyen ok-okozati viszonyban van egymással a hatás és az ellenhatás; talán tévesen feltételeztük mindeddig azt, hogy a hatás az "ok", az váltja ki az ellenhatást, majd végső soron a következményt. Figyelembe kell vennünk, hogy ezt egyszerűen azért hisszük, mert emberi létezésünk egyik sajátossága, hogy az időben csak egy irányba, a múltból a jövő felé haladva tudjuk érzékelni világunkat. Így könnyű azt hinni, hogy az "ok" az "előzmény", és ennek okozata a következmény vagy eredmény. Ez a logikai gondolkodás egyik alaptétele, a kauzalitás megdönthetetlennek hitt elve. Az tér-idő kontinuumban azonban úgy tűnik, nincs ilyen értelemben kitüntetett irány. A jövőből éppúgy következik a múlt, mint a múltból a jövő - ezt sugallják a legújabb princetoni eredmények is.

Gondoljunk csak bele; a túlsó végén visszatükrözött hullámcsúcs már azelőtt visszaverődött, hogy az eredeti hullám (annak kiváltó oka) még be sem lépett teljes egészében a kísérleti térbe. Ebben az esetben tehát a következmény látszólag megelőzte az azt kiváltó okot. Ezt nevezzük retrokauzalitásnak; amikor egy jövőbeli esemény (a következmény) váltja ki annak előzményét, és nem fordítva.

Fontos azonban kiemelnünk, hogy a visszaverődő hullám így is csak akkor jelent meg, amikor már úton volt az eredeti. Még pontosabban fogalmazva; akkor, amikor már megállíthatatlan lett volna a belépő fénysugár. Ez ezért fontos, mert így megmenekül a logika, és nem keletkezik feloldhatatlan paradaxon; viszont alighanem át kell értékelnünk néhány fogalmat. Mindennek fényében úgy tűnik, két egymással összefüggő, egymásra ható esemény nem állítható ok-okozati viszonyba. Pontosabban, egyik sem lesz kitüntetett ok, vagy okozat; mindkettő egyszerre kiváltó ok és következmény, mindegy, melyiket hittük "elsőnek". A logikában megszűnik a kölcsönös implikáció fogalma az időbeliség viszonylatában; előzmények és következmények, okok és okozatok időfüggetlen ekvivalenciává válnak.

A megbomlott téridő

Cikkünket a CERN 2008-as kísérletével kezdtük, és azzal is zárjuk. Ahogy azt említettük, a fénysebességnél gyorsabb távolba hatást kísérletileg igazoltnak tekinti a tudományos világ, ennek ellenére a kutatók nagy része kitart amellett, hogy semmi (így információ) sem terjedhet a fénynél gyorsabban a térben.

Ellentmondás? Talán nem. Hiszen senki nem állította, hogy az információ "áthaladt" a fotonpár két része közötti, 18 kilométeres téren. Erre egyszerűen nem volt szükség, mivelugyanaz a foton volt jelen egyszerre mindkét helyen. Vagy, ami talán a legérdekesebb értelmezése a történteknek, hogy a látszólag 18 kilométerrel lévő részecskék között nem is volt távolság egyáltalán. A fotonpár két fele szétválásuk pillanatában valahogy megduplázta és magával vitte magát a teret, amit kitöltött. Ez nem áll ellentétben sem a speciális, sem az általános reativitás-elmélettel, mégis talán a leginkább megdöbbentő feltételezés. Talán éppen ezért ez az igazság.

A tudományos világ megosztottsága

 Cikkünk közel 8 hónapnyi előkészítés után lát napvilágot, amely során több száz tanulmány, több ezer oldalnyi definíció, levezetés, kísérlet és kutatási jegyzőkönyv, interjú és cáfolat átnézésére volt lehetőség - ami óriási mennyiségnek tűnik, ennek ellenére nyilván csak a jéghegy csúcsa. Mégis, az átnézett minta alapján következőket állíthatjuk viszonylagos biztonsággal:

1) A kvantum-nonlokalitás jelenségében, és a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás létében mindenki egyetért, abban azonban nem, hogy lehet-e ezt kommunikációra (direkt információátvitelre) használni.

2) Abban, hogy a fénysebesség, mint konkrét felső korlát továbbra is behatárolja anyag, energia és információ térben való terjedésének maximális lehetséges sebességét, a tudományos élet képviselői nagyrészt szintén egyetértenek (és, mint ezt láthattuk, ez nem feltétlenül áll ellentétben a kvantum-nonlokalitás fénysebességnél gyorsabb távolba hatásának jelenségével).

3) A retrokauzalitás elvét szinte mindenki elfogadja, amennyiben az nem okoz paradaxont (kauzlitási ekvivalencia). 4) Az Einsteini relativitáselmélet még áll, de több ponton inogni látszik - a felnövő kutatók egyre nagyobb hányada mát-már tudományvallási dogmának tartja azt. Ráadásul a kvantummechanika tartogathat még ennél és furcsább meglepetéseket - ebben szintén mindenki egyetért.

 4) Ezen túlmenően viszont teljes a káosz. Bizonyítások és cáfolatok, majd cáfolatok cáfolatai követik egymást a tudományos (és áltudományos) fórumokban, folyóiratokban. Ezek sokszor olyan komplexitásúak és olyan tudományos hátteret feltételeznek - több tíz oldalas parciális differenciál-egyenletek rendszereiről beszélünk - hogy azt talán csak az érti, aki levezette (vagy még ő sem). Egy biztos: egyelőre nincs bizonyíték se pro, se kontra, ami megdönthetetlennek tűnek a fénysebességnél gyorsabb kommunikációt illetően.

Háttérbe szorult kutatók ...avagy, nem mindenhol van Princeton

 Jelen cikkük írója még az előzetes anyaggyűjtés során szembesült azzal a nem túl szívderítő ténnyel, hogy hazánkban - és így nyilván Európa és a világ számos országában is - rengeteg nagy tudású, elképesztő műveltségű és kreativitású kutatót vetett ki magából a rendszer, teljes névtelenségbe kényszeríve őket és elméleteiket. Azzal, hogy ezek a tudósok perifériára szorultak, gyakorlatilag esély sincsen rá, hogy elképzeléseik publicitást kapjanak; szégyen-gyalázat, hogy ingyenes tárhelyszolgáltatók villogó, csengőhang-reklámcsíkokkal tarkított aloldalain kell, hogy közöljék a relativitáselmélet továbbfejlesztéseit vagy éppen cáfolatát. Jelen cikk írója szerint sok ilyen - reklámoldalakra száműzött tanulmány és értekezés legalább annyira tudományosan megalapozottnak, átgondoltnak és logikusnak bizonyulhat, mint amit a "hagyományos" (egyetemi, akadémiai, stb.) megközelítések.

Csak két példa, csak kis hazánkból: http://www.freeweb.hu/doboandor/ http://aranylaci.freeweb.hu/

A legfontosabb források, linkek

 http://www.weburbia.com/physics/FTL.html

http://www.ejtp.com/articles/ejtpv5i18p105.pdf

http://www.khouse.org/articles/2000/265/

http://www.whyevolution.com/einstein.html

http://www.nature.com/nature/journal/v406/n6793/full/406243a0.html

http://www.hep.princeton.edu/~mcdonald/examples/optics/marangos_nature_406_243_00.pdf

http://hal.archives-ouvertes.fr/docs/00/21/70/75/PDF/RR-6428.pdf

http://en.wikipedia.org/wiki/Bell%27s_theorem http://arxiv.org/pdf/quant-ph/0506047v2

http://philsci-archive.pitt.edu/archive/00001643/01/qscfpl.pdf

http://www.dailygalaxy.com/my_weblog/2007/06/weird_science_c.html

 

Zárszó

 Köszönjük azoknak, akik időt szántak az Időkép eddigi legnagyobb lélegzetvételű cikkének áttanulmányozására. Írásunk azért nyúlt ilyen hosszúra, mert enélkül egyszerűen lehetetlen lett volna ezt a rendkívül szerteágazó, különlegesen komplex jelenség-csoportot tárgyalni. Így is, csupán súrolni tudtuk azokat a kérdéseket, amelyek megértése nélkül esélyük sincs eligazodni a kvantummechanika, a tér és az idő, a logika és a filozófia határain táncoló időfizika egyre inkább összemosódó peremén.

Ami jelen cikk írója számára talán a legérdekesebb (nem várt) felismerés az volt, hogy társadalmi szinten milyen keveset tudunk - szinte semmit - erről a témáról, talán még a létezéséről sem. Ahhoz képest, hogy 80 éve a legzseniálisabb kutatók tucatjai, ha nem százai folytattak kiterjedt elméleti és gyakorlati kísérleteket a kvantum-párok, a fénysebességnél gyorsabb távolba-hatás terén - ez édeskevés. Úgy látszik, kellett hozzá egy LHC, sok-sok milliárd euró, és persze a bulvársajtó, ami a témát felkapta. Ha nem jelennek meg 2008 nyarának végén az erősen hápogó, citromsárga színű, gumikacsa-ízű hírek a hazatelefonáló E.T-ről, a hamarosan teleportálhatjuk-magunkat Star Trek-módra hangnemben, talán ez a cikk sem (vagy jóval később) íródott volna meg.

És végül - ne felejtsük el, hogy egyelőre nincsenek a tárgykörben válaszok, csak kérdések. Aki azt állítja, hogy tudja a kérdésben a végső igazságot, az talán bölcsebb Murphy-nél, aki azt mondta, hogy ami elromolhat, az el is romlik, a tények pedig csak megkövesedett vélemények.

Mi mégis nagyon, - mint mindig - várjuk olvasóink kérdéseit, és véleményét és észrevételeit.

Nagy Gergely
2009. május 4.
Időkép.hu