Ki- ki igazsága

Ki- ki igazsága

Lakóbicikli + videó

Kevin Cyr brooklyn-i festő, designer, életművész alkotása a képeken látható "lakóbicikli" amit a társadalomban uralkodó státusszimbólumok, többek közt a hatalmas terepjárók ellenében készített! Nem rossz ötlet, egyszemélyes kempingezéshez, világjáró életcélkereséshez... Ami a legjobb, hogy semmilyen energiaforrást nem használ, az emberi erőn kívül, így teljesen "zöld" jármű. Ha ragaszkodunk a napi kényelemhez, akkor lehet bele szerelni napelemes fűtést, világítást. Természetesen ha meg szeretnénk osztani a nagyvilággal, hogy éppen merre járunk, mi történt velünk, akkor napelemmel a laptopot és a mobiltelefont is lehet tölteni. Tehát, kalandra fel!!  Az alkotó oldala, ahol a biciklin kívül még egy bevásárlókocsiba épített hordozható "hajléktalan-otthont" is találunk: http://www.kevincyr.net/index.php?/about-this-site / Mágneses pólusváltás a Földön? A Föld szerkezete egy szilárd belső magból, képlékeny magkülsőből, földköpenyből, és egy szilárd kéregből áll, illetve a belső mag anyagi összetétele (vas, nikkel) létrehoznak egy mágneses mezőt. Ez a mágneses mező merőben eltér a gravitációtól, hiszen az többé-kevésbé egyenletes a Föld felszínén, míg a mágneses mező kétsarkú, azaz létezik egy északi pólus és egy déli.A mágneses északi sarkot 1831-ben fedezték fel, majd 1903-1905-ben pontosították. A déli mágneses sarkot 1909-ben fedezték fel.A mágneses sarkokban futnak össze a földmágnesességi erővonalak, amelyeknek az irányában az iránytűk beállnak.A Napból a Földre tartó elektronok útvonalát a mágneses erővonalak határozzák meg, ahol az elektronok elérik a Földet ott alakul ki a sarki fénynek nevezett jelenség, ez a két pólusnál található. Napkitörések idején különösen jól látható a sarki fény, hiszen ilyenkor lényegesen több a Napból kilőtt elektron.  A földmágnesesség jelentősége A Föld mágnesességének legnagyobb jelentősége az élet szempontjából van, hiszen ez a mágneses pajzs védi meg a bolygó élőlényeit a világűrből érkező részecskesugárzástól, mint a kozmikus sugárzás, napszél, stb. Ezek a kozmikus sugárzások az élet szempontjából kritikusak, mert részben kiolthatják az élet bizonyos területeit, illetve ami túlél, az mutálódik, új fajok jönnek létre.A föld mágnesességét már i.e. 4-6.000 évvel is ismerték, a sumer leírások részletesen és pontosan taglalják. A sumer társadalom bukásával elfelejtődött ez a tudás is. Nagy Sándor az utolsó, aki egyesítette Mezopotámia népét, már nem ismerte a jelenséget, pedig tanítója Arisztotelész tudott róla. Az újra felfedés a Krisztus születése körüli időkre tehető, ekkor a Kínaiak kezdték használni, majd tőlük elterjedt az arabok révén. Mágneses pólusváltás A mágneses pólusok folyamatosan változtatják a helyüket. Ez egy természetes jelenség. A kőzetminták ezt a folyamatot igazolják. Azonban az utóbbi években lényegesen felgyorsult a pólusvándorlás. Az elmúl 150 év alatt 1.100 km-t haladt Kanadától Szibéria irányába. A Föld mágneses ereje csökken, az elmúlt 200 évben kb. 10%-al. (ezer évvel ezelőtt 1,5-szöröse volt a mai értéknek) A mágneses tér folyamatosan csökken. Ez azért nagyon fontos, mert például a csontszövet stabilitását nagyban befolyásolja a mágneses tér erőssége. Ha tehát csökken a tér, gyakoribb lesz a csontritkulás. Lassan kezd érthetővé válni, hogy miért szenved sok kisgyerek csontritkulástól. Később ahogy nőnek a gyerekek és a nem megfelelő táplálkozás miatt elsavasodnak (üdítők, édességek, fehér cukor, fehér liszt, elektroszmog, stb.) tovább fokozódik a csontritkulás, hiszen ahhoz, hogy a szervezet életben maradjon, kalciumot kell kioldjon a csontokból. De ez már egy másik történet. A mágneses pólusváltás mindig összefügg a dimenzióváltással. A dimenzióváltás fogalma Első lépésként mindig meggyengül a mágneses mező, vándorolnak a pólusok. Előfordul, hogy a mágneses mezők összezavarodnak. A repülőtereken nemrég világszerte át kellett állítani a mágneses műszereket a térképek használhatósága miatt. Az állatvilág, mely a mágneses vonalakat követi, gyakran eltéved, így nem találnak haza a madarak, a tengeri állatok pedig kiúsznak a partra a mélytenger helyett. Változhat a Föld alap rezonancia frekvenciája, a Schumann hullámok frekvenciája, és egyéb energia átalakulások is zajlanak. Sok német és orosz tanulmány foglalkozik a témával, és kiemelten Gregg Barden. A legfontosabb azonban, az a hatás, amit a geomágneses mezők gyakorolnak az emberi tudatra. Az első orosz asztronauták, akik két hétnél több ideig tartózkodtak az űrben, azaz a földi rezgéseket nem érezték, egyszerűen megőrültek. Azóta mind az orosz, mind az amerikai űrhajósok mesterségesen gerjesztett Schumann hullámok hatókörében élnek az űrben. Amikor a geomágneses mezők értéke nulla, akkor az emberi agyban tárolt információ megszűnik létezni. Ez teljesen hasonló azzal, mint amikor a számítógép memóriája csak akkor tárol információt és dolgozik vele, ha áramot kap. Ha lekapcsoljuk az áramot, minden törlődik a műveleti memóriából. Ez az agy információtároló képessége miatt van, azaz felépítése igényli a külső, földi teret.A dimenzióváltás és a hozzá kapcsolódó pólusváltás előtt a bolygó civilizációja hanyatlásnak indul, sokszor megmagyarázhatatlan okok miatt. Ez a hanyatlás nagyon mély. Időtartama néhány hónaptól, két évig szokott tartani. A dimenzióváltásról részletes leírásokkal szolgál Thoth, illetve több indián törzs (pl. pueblo indián), illetve a sámán világ. Közvetlenül a dimenzióváltás előtt néhány órával, a két dimenzió egymásba csúszik. Ilyenkor megjelenik valami szokatlan forma, szín, amit nem tudunk értelmezni. Nem őrültünk meg, hanem egy másik dimenziót látunk a miénkben. Fontos megjegyezni, hogy ilyenkor minden szintetikus anyag szétesik atomjaira. Csak a természetes anyagok maradnak meg. Érdemes emiatt kimenni a szabadba, hiszen minden ami mű, az eltűnik. Most már érthető, hogy a több százezer vagy millió éves Gízai piramisok, a Titicaca tó dokkolói 4.000 méter magasan miért kőből készültek. Azok a civilizációk nem olyan primitívek, hogy „csak” kőből tudnak építkezni, hanem olyan okosak, hogy tudják, a dimenzióváltást a természetes kő biztosan túléli. Edgar Cayce a téma egyik szakértője, illetve Thoth smaragdtáblái több nagy civilizáció, hasonló módon történő „eltűnéséről” beszélnek. Ehhez hasonlóak a Titicaca tavon található sziget indián törzseinek rituáléi. Ide járnak a nagy feltalálók, hogy kozmikusan feltöltődjenek, mielőtt nagy dolgokat „feltalálnak”. Most már az is érthető, hogy a nagyon régi civilizációk modern nyomai miért nem léteznek. Az Föld olyan mint egy nagy homokozó. Egy adott pillanatban elsimítják a homokot, ilyenkor eltűnnek a nyomok. Egy, két komolyabb kőalkotás marad meg mint örök mementó. Dimenzióváltás idején hatalmas üresség lesz úrrá a Földön. Sötét üresség. Ez azonban egyáltalán nem félelmetes. Inkább érdekes. Vannak olyan meditációs technikák, melyekkel át lehet ezt élni. Egyáltalán nem rossz. Fontos, hogy tudatosak legyünk. Ez az üresség 1-2-3 napig tarthat. Az egyik indián törzs két és fél napról számol be az utolsó ilyen váltás előtt. Naptárjukban kettő és fél fekete kő szerepel az egyébként csupa fehér kőből álló idősorban. A dimenzióváltás után egy új világban találjuk magunkat. Fontos, hogy tudjuk itt a gondolatunk teremt. Érdemes vele szórakozni. Úgy igazítjuk testünket, ahogy akarjuk. Ha valamire gondolunk, az megvalósul, megteremtődik. Ekkor megértjük, hogy a TUDAT TEREMET. Ez így van a harmadik dimenzióban is, de nem akarjuk elhinni, mert elhitetik velünk, hogy ez baromság. Mi pedig mint jó birkák, elhisszük. Ennek az új dimenziónak van egy komoly hátránya is. Mivel jelenlegi tudatunkat magunkkal visszük, félelmeink életre kelnek. Lásd Gömb c. film. Ha el kezdünk félni, hogy valaki meg fog támadni minket, akkor meg is fog. Gondolunk egy fegyverre és ott lesz a kezünkben. Azonban szokásos földi félelmeink alapján tudjuk, hogy az ellenfél ügyesebb, erősebb, stb. Előbb vagy utóbb összehozzuk, hogy megöletjük magunkat. Az új dimenzióban való túléléshez tudni kell, hogy a világegyetemben minden ember alkotta scifi filmtől eltérően nem a harc és a halál a domináns, hanem a szeretet. Ha mégis másképp lesz? A régi írások 1998, illetve 1999 évekre jósolták az eseményt. Szerencsénkre, az említett módon mindez nem történt meg. De lehet, hogy mégis zajlik másképpen? Rengeteg tudatos gyerek születik napjainkban, őket kristály, vagy egyéb jelzőkkel illetik. Az emberek tudata folyamatosan nyílik. Kezdjük megérteni a régi kultúrák ránk maradt dokumentumait. A materializmust ma már az emberek többsége megmosolyogja. Amikor Hawking gondolataival irányítja tolószékét, számítógépét, beszéd szintetizátorát, akkor tényleg nem értjük, hogy mi történik velünk? Tanulság A fenti nagyon rövid összefoglaló nem azért született, hogy féljünk, hiszen nem az az élet célja. Inkább azért, hogy erről is tudjunk. A kozmoszban tíz év annyi, mint ezer, de nekünk nem. Nem tudni, hogy mit élünk még meg és mit nem. Egy biztos, jelenlegi fogyasztói rendszerünk, ebben a formában életképtelen. Váltás lesz. Hogy ez milyen mélyen történik, azt nincs ember, aki megmondhatná. Kívánom, hogy a fentieket mindenki raktározza el mélyen az agyában, ne ítéljen, ne építsen korlátokat, hanem csak tárolja el, és ha szükség lesz rá, vegye elő a tudást, és csak annyit mondjon, hogy tudom mi ez, tudom, mit kell tenni.  A Petőfi titok 1. rész „Költő életében még nem fordult elő – Csak Petőfivel -, hogy ne akarják tudomásul venni halálát. Elfeledtek már költőt évszázadokra, mint Villont, kitaláltak, forgalmaztak és ünnepeltek már költőt, mint Ossiant, de mégis párját ritkítja, hogy kortársak és utódok évtizedekig fütyülve, fittyet hányva az élettani törvények ésszerűségének is, makacsul, nyakas csökönyösséggel hitték, vallották és állították, hogy a költő él – látták, hallották, visszatért, bujkál – mintegy ezzel bizonyítandó halhatatlanságát. A Petőfi-legendakör megszületésének tárgyszerű oka nyilvánvalóan az a tény, hogy holttestét sohasem találták meg a segesvári tömegsírokban… De vajon miért keressük évszázad múltán is tárgyi bizonyítékát annak ami nyilvánvaló? Nem az irodalmi régészek szenvedélyét faggatva leljük meg a választ. Az ő buzgalmuk érthető. Ki ne szeretne Schliemann lenni és rálelni Trója romjaira? A Petőfi-legendakör szülője a lelkiismeret-furdalás. Képzeletdús szélhámosok, handzsal látnokok, emlékbűvészek siserehada váltig halandzsázhatta volna a magáét és senki se figyelt volna oda, ha a magát bűnösnek bélyegző tudat nem kapkodott volna fölmentő vigaszhírek után. Hogy tehát mégis él?! S így talán jóvátehető az eszem-iszomba feledkező, mással - vele! - nemtörődés. Még kifizethetők a megnemadott forintok. Még megbocsátható a föl nem kötött nyakravaló. Még akad voks, hogy odakerüljön a kiválasztottak - megválasztottak - közé. Ám mindhiába… Petőfi meghalt és Dózsa-lüktetésű szíve ott rohadt meg valamelyik segesvári tömegsírban. A halálhírét cáfoló legendák, a halálát körüllengő mítoszok szebbek, mint az európai bölcsőket ringató görög istenekről szólók. Mert a görög legendák emberségünk lehetetlen dimenzióit vetítik képzeletünk képernyőjére, de a Petőfiről szólók emberségünk lehetséges dimenzióit. Élőnek hittük halála után, mert rádöbbentünk arra, hogy olyanok lehetünk, lehetnénk amilyen ő volt. S még nem késő: legyünk is olyanok, nem fogunk ráfizetni! A meg nem alkuvóké a jövő!” (Szász János) Egy költő szavai ezek „a” költőről. Szép szavak. Kollektív lelkiismeretről és legendákról beszélnek, amelyek - úgymond - azért születtek mert „rádöbbentünk arra, hogy olyanok lehetünk, lehetnénk amilyen ő volt”. De vajon igazak-e, vagy tartalmukat tekintve csalóka délibábok, amelyek semmivé foszlanak, ha alaposabban szemügyre vesszük őket? Tudjuk-e ki volt Petőfi? Hogyan nézett ki? Ápoljuk-e emlékét? Megtettünk-e mindent azért, hogy eszméi tovább éljenek? Közhely: Petőfi életével, életművével könyvtárnyi irodalom foglalkozik. De ez a tengernyi szócséplés közelebb vitt-e szellemének megértéséhez, a személyét, halálát körülvevő titkok, legendák megfejtéséhez? Mondhatjuk-e immár, születésének 163 éves távlatából, hogy megtaláltuk Petőfit, Petőfi a miénk? Persze nem a hazafias frázisokkal, a szóvirágokkal, az ünnepi megemlékezések szokványos tiszteletköreivel méltatott közhely-Petőfiről van szó, nem a múzeumlépcső és a többi mítosz „lánglelkű” Petőfijéről, a legendák, a titkok ködéből előbukkanóról, hanem az „igaziról”, a „meg nem alkuvóról”. Mindezt azért kellett elöljáróban elmondani, mert néhány hónappal ezelőtt ismét „megtalálták” Petőfit. Napi- és hetilapok számoltak be róla szenzációként, hogy szovjet irodalomtörténészek feltételezése szerint Szibériában megtalálták a költő sírját. Józan, mértéktartó hangok ugyan ezúttal is rögtön figyelmeztettek egy régebbi legenda újjászületésére, de félő, hogy a kollektív lelkiismeret ezúttal is ily módon tér ki a homályoszlatás elől, nem beszélve arról, hogy az ilyen legendák ismét csak alkalmasak arra, hogy az újabb nemzedékek Petőfivel kapcsolatos különben is hiányos gondolkodását hamis útra tereljék. Mert az ilyen felfedezések csaknem másfél évszázados múlta tekintenek vissza. Évszázados fantomkép Mintha vásári ponyvák rémregényeit olvasgatná az ember a Petőfi-titokkkal kapcsolatban. Miután Petőfi nem halottja, csupán eltűnője volt a segesvári csatának, tág tere nyílt a legendáknak, a lázas fantasztáknak, a ködevő ostobaságnak, rejtélyeket megoldani kívánó fantáziáknak. Se vége, se hossza annak a pernek, amely Petőfi halál- és sírhelye ügyében folyt és folyik a magyar sajtóban és tudományos életben. S nincs hiány a rémregényekbe illő epizódokból sem. Hány és hány jelentkező akadt, aki megtalálta a költő maradványait, tudni vélte, koponyájából (miután kifőzték) évekig ittak is, hogy a csata után (szászok, oláhok, muszkák) élve eltemették és meszet öntöttek rá, hogy hadifogságba esett és szibériai ólombányákba hurcolták… Efféle titkokban nincs hiány. Pákh Albert már 1860-ban, a Vasárnapi Újság hasábjain felszólította a kortársakat emlékeik leírására, összegyűjtésére. Negyvenet közülük le is közölt, de aztán elege lett az emlékezésbozót irtásából. A múlt század 70-es, 80-as éveiben hazafias érzelmű gazdag erdélyi főurak is elkezdték a forrásanyagok, emlékek gyűjtését, de hagyatékuk anélkül kallódott el, hogy az utókor felhasználhatta volna. Egy világhírű embertani kutató, Török Aurél, egyetemi tanár 1885-ben vállalkozott volna a költő testereklyéinek megkeresésére. Mindössze 36 évvel Petőfi feltételezett halála után, akkor, amikor a szemtanúk, a csata résztvevői közül sokan még éltek, tehát tudományos létjoga is volt a reménynek. De jött a szitokáradat, az átokeső, a hazafias felzúdulás vihara. Megszállott misztikusok, mint Vadnay Károly, vagy közvélemény-formáló közírók is, mint Mikszáth is, vad és durva támadásokat intéztek a professzor ellen. Török Aurélnak 1885-ben még reális esélyei lettek volna Petőfi sírjának azonosítására. A költő születésének századik évfordulóján, 1923-ban Salamon Henrik orvosprofesszor viszont már csak feltételezésekre támaszkodhatott volna, a megvalósításig az ő terve sem jutott el. S az „igazi” Petőfi megkeresésére vonatkozó elszánások nekifeszülések története mind-mind hasonló kudarcok története. A búsmagyarkodás, szenzációhajhászás, az amatőr dilettantizmus, az álmodozó széplelkek, a cinikus hivatalnokok, a kis irodalmi zsarnokok mindig győztek a „muszáj herkulesek” felett. A misztikus ködösítéseknek, a lázas fantáziálásnak azonban mindig jutott pénz, nyilvánosság, siker. S a Petőfi eltűnésével összekapcsolható titkok, rejtélyek kedveznek is az évszázados fantomkép, a lecsiszolt, újra és újra feltámasztott legendakör kialakulásának. A téma legavatottabb kutatója Dienes András több könyvet írt erről (A Petőfi titkok, A legendák Petőfije, Az utolsó év, Petőfi a szabadságharcban), de előtte is számosan (Ferenczy Zoltán, Meztl Hugo, Tarnos Dezső) próbáltak meg szembeszállni e fantomkép terjedésével. Mint azt a szibériai Petrovicsról évszázados legenda és újabb felbukkanása is bizonyítja, kevés sikerrel. BÚJDOSÓ „Nem halt meg Petőfi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment, ott hallotta, hogy Görgei lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült Petőfi, hogy elmenjen Világosra, agyon akarta ütni Görgeit. Mentek kocsival, eltört a kocsi alatta. Kovácsot hívtak, megcsinálták, mentek tovább. Megint alatta a kocsi, megint megcsinálták, harmadszor is eltört a kocsi. Szidta Petőfi a kovácsokat, hogy miattuk nem tud elmenni Világosra, de csak eljutott. Mikor odaért, hallotta hogy Görgei már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. Petőfi mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgei Magyarországot és a tizenhárom tábornokot. Akkor elment bujdosni az országba Petőfi, felöltözött svábnak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették, és amikor jött karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az egész ország, kicsoda Görgei, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a dióba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy Petőfi volt. De Petőfi sehun se volt már, többet se látták.” (Virág János, Csigapuszta) Látták az ólombányákban Annak lehetősége, hogy Petőfit az oroszok Segesvárnál foglyul ejtették és Szibériába hurcolták, már 1861-ben a Vasárnapi Újság ankétján is felmerült. Aztán 1867-ben a sztorit a nagy mesemondó, korának egyik legnagyobb tekintélye, s Petőfi egykori jóbarátja, Jókai szövi tovább a Hon című lapban. (Oroszországban kellene kutatni érte, és általában magyar foglyokért.) Az 1877-es orosz-török háború idején a hazai közvélemény szimpátiája – érthető okokból – egyértelműen a törökök felé fordult, s egyúttal bármilyen mesét hajlandó volt elhinni. Ekkor vetődött fel először, hogy nemcsak az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc, de az 1863-as lengyel felkelés hadifoglyai is szibériai ólombányákban sínylődnek, s esetleg Petőfi is köztük lehet. Egy Boros Sándor nevezetű szibériai fogoly 1877 áprilisában már a lapokban is beszámolt Petőfi szibériai raboskodásáról, majd két volt lengyel fogoly is – akiknek 1869-ben sikerült megszökniük – beszámolt a Petőfivel való találkozásról, „aki ősz hajú, lesoványodott, de izmos csontú” ember volt. Az álhírek lépésre kényszerítették a „tudós” Petőfi Társaságot, amely májusban kérelmet intézett a belügyminiszterhez, aki az információk ellenőrzését rendelte el. Ugyanakkor felbukkantak az első hazai szélhámosok is. 1877. június 3-án kezdődött a korszak egyik legnagyobb botránya, a Manassas-féle humbug. 1877-ben nemzeti betegségünk, a fecsegés - írja Dienes - olyan járvánnyá fajult, hogy ez alól írók, közigazgatási vezetők, politikusok sem tudták kivonni magukat. Az egész ország – valami fuvallatra – az Oroszországban raboskodó költőről beszélt, szemtanúk tűntek fel, akik látták a szibériai ólombányákban. Helfy Ignác a Parlamentben Tisza Kálmánt interpellálta az ügyben, s bár hamarosan kiderült, hogy Manassas - igazi nevén Pap János – romlott múltú csavargó, aki az orránál fogva vezette az országot, a mesék tovább terjedtek. Török Aurélnak ugyan nem sikerült megnyernie a nemzetet tervei megvalósításához, annál nagyobb hitele volt viszont a magukat kinevező ismerősök, bennfentesek, barátok „sztoriainak”. A század vége fele azonban egyre kevesebb volt a valószínűsége, hogy a költő még élhet. Így megjelentek a színen azok a távoli utazók, katonák, hadifoglyok, akik a költő sírja felől hoztak új, izgalmas híreket, dokumentumokat. S a XX. Században is - a boszniai okkupációtól kezdve (ahol a hegyekben élő ősz remeteként Iátták) a második világháborúig – mindig jelentkezett valaki újabb és újabb történetekkel. Az egyik legfontosabb „szemtanú" Barátosi Lénárt Lajos, aki az Ázsia-kutató Geck-expedíció tagjaként jutott el Csitába, ahol 1909-ben azt hallotta, hogy a Bajkál-tó mellett van egy Kerezs (Körös) nevű falu, amelyet egy Petrovics neve volt magyar őrnagy alapított. Barátosi odautazott és ,.megbizonyosodott", hogy ez a Petrovics azonos Petőfivel, aki Damjanics(!) parlamentertisztjeként esett cári fogságba, ahol falut építtetett, verseket írt és Urgában véres őrnagyi zubbonya és kardja is látható volt. SÍRJÁT MEGTAPOSTÁK „Mikor Petőfi elesett a csatában, az ellenség fővezére megparancsolta, hogy keressék meg Petőfi holttestét és temessék el jó mélyen. Mikor el volt temetve, azt mondta a fővezér, most úgy egyengessék el felette a földet, hogy nyoma se maradjon, hol fekszik. Elegyengették, hogy nyoma sem maradt. De asse volt elég, egy század huszárt rendelt ki a fővezér, azt parancsolta: - Egy napig lovagoljatok a csatatéren, hogy egyformán tapossátok le a földet mindenütt. Letaposták a földet a huszárok. Akkor azt kérdezte a fővezér: - Na, melykőtök tudja, hol van Petőfi sírja? - Két huszár mondta, hogy ők még tudják. A két huszárt nyomban a fővezér nyomba főbe lövette, hogy senki se tudja, hol van Petőfi Sándor. Azért nem találják a sírt, senki se tudja megmutatni. Azt a kettőt, amelyik még tudta, főbe lövette a fővezér. A többi, ha tudta is, nem mondta, nehogy úgy járjanak ők is.” (B. Kiss Kálmán, Szabadszállás) "Lázálmok" Az első világháborút követően ugyancsak számos volt hadifogoly tért haza azzal a írrel, hogy megtalálták Petőfi sírját Szibériában. Közülük Svingel Ferenc és Sándor József "sztorija" keltette a legnagyobb feltűnést. Svigel beszámolója szerint egy Iliszunszk nevű faluban olyan sírt fedezett fel, amelynek felirata a következű: .,Alexandr Petrovics, magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunszkban (Ázsia) 1856. év május havában." A sírt lefényképezte és fényképet közzétette. Nem sokkal később Sándor József könyvben számolt be (Nemes Petőfi Sándor költőnk Szabadszálláson született és Szibériában halt el) saját meseváltozatáról. Ő is megtalálta Petőfi sírját, de nem lliszunszkban, mert ilyen falu nem létezik, hanem Ijiszunszkajában. Sándor a könyvben azt is leírta, mint is kereste fel őt korábban Svigel és árulta neki dokumentumait állásért, majd 35 pengőért. „Leleplezése" után viszont Svigel perelte be Sándort, mert - úgymond - jogtalanul tette közzé azt a fényképet, amelyet a sírról a rendelkezésére bocsátott. A nem mindennapos, de jellemző pereskedésben végül a Petőfi Társaságnak is állást kellett foglalnia, amely főtitkári jelentésben számolt be arról, hogy a Svigel-féle fénykép nem Petőfi sírját ábrázolja, mert a sírkereszt nem származhatik 1856-ból, nincs rajta korhadásnak nyoma, s a névtábla anyaga is elütő a kereszt anyagától, stb. Megállapították, hogy a szöveg az orosz helyesírást nem ismerő személytől származik. Ugyanakkor lélektani képtelenség is Iátható a feliraton, ahol a helységnév után a világrészt nevezik meg.

A Petőfi titok 2. rész

SZIBÉRIA „Én úgy hallottam az öregektől Petőfi halálát, hogy Petőfi itt volt a Szőlőhegyen, mikor jöttek a kozákok. Katonaruhában volt, a kozákok észrevették. Akkor hirtelen odatermett egy lovasember fekete lovon és azt mondta Petőfinek: - Üllj fel Sándor!... - Hogy ki volt a lovasember, nem tudom, azt senki se tudja. Petőfi felült a lóra, a lovas vitte az úton, de a Spánkútjánál Petőfi leugrott a lóról és beszaladt a mocsárba, ami ott volt. S a kozákok körülfogták a mocsarat, megtalálták Petőfit és elvitték Szibériába. Mikor az első háború volt, egy magyar katonatiszt megtalálta Szibériában Petőfi sírját, haza akarta hozni a csontjait, de őt is ott halt meg, nem hozhatta haza. Még a nevét is hallottam annak a honvédtisztnek. Gyóni Bélának hívták.” (Idős Juhász János, Fehéregyháza) A második világháború idejére az a terméketlen vita elült, de - Dienes András meséli el egyik könyvében - de addigra terjedelmes cikkgyűjtemény gyűlt össze a megjelent írásokból. Lázálmok – írta a dosszié borítójára, amely a Petőfi-emlékezéseket gyűjti össze s szerepel benne mindaz, amit a két világháború közötti, lázas Európában Petőfiről a hazai és külföldi lapokban megjelent. „Micsoda zsibvásáros idő! – kiált fel a szerző. – Egymás után hegyén-hátán adat, hazugság, hagyomány és monda, mindenki tele torokkal kínálja a portékáját, a legcifrábbat, a legképtelenebbet... Mintha elmebetegek közé mentek volna emlékezést gyűjteni...” –írja, majd megjegyzi: „Végül, nem csodálom, hogy a Magyar Nemzet cikkírója 1942-ben szinte a haját tépve, hisztérikusan sikoltozik: „…mi volna, ha a szerkesztő urak minden lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le??” A goromba hangra azonban csak átmenetileg hallgattak el az „igazlátók” és igazmondók, mert a szibériai legenda a második világháborút követően is makacsul tartotta magát. 1948-ban a forradalom és szabadságharc kitörésének 100. évfordulójára centenáris emlékanyaggyűjtést rendeztek, s a beérkező emlékezésekben újra és újra felbukkant a régi mese. „Szibériában még hosszú ideig élt és írta verseit a szabadságharcról.” „Egy bányában dolgozott Szibériában, de mindenki tudta hogy kicsoda, mert sapkáján volt egy nemzetiszín szalag, arra volt ráírva hogy Alexandr Petrovics.” „Szibériában volt rab, de hazaengedték; volt egy fekete furkósbotja, azt kifúrta, abba rejtette verseit.” Dienes könyveiben ismerteti, leírja ezeket a legendákat, mondákat, hiedelmeket, ahogy beszámol a Petőfi-titok történetéről is. Hiába azonban a filológusok, irodalomtörténészek, tanárok munkája, ha ez a legenda napjainkban is tovább élhet, a tömegkommunikációban teret kap. Mint legutóbb, amikor szeptembertől a Népszava, Vasárnapi Hírek, majd a legendát cáfolva a Magyar Nemzet is sorra beszámolt a szibériai Petrovics-legenda újabb feltűnéséről. Mint e beszámolókból megtudhattuk, a témát a Heves Megyei Népújság tálalta először, amely a Kárpáton-túli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lapból vette értesüléseit. Az Ungváron megjelenő lap beszámolt arról, hogy a Munkácson élő V. V. Pagirja helytörténész és irodalomkutató foglakozik Petőfi szibériai utóéletével. Pagirja egy másik munkácsi irodalomtörténész (Tivanenko) adataira hivatkozva azt állítja, hogy egy Szibériában elhunyt Petrovics azonos Petőfivel. Aki hadifogolyként került e tájra, és feleségül vette Tatjana Kuznyecovát. Megtalálták Kuznyecov fotóalbumát is, amelyben egy fotón ugyanaz a fejfa látható, mint Svigel fényképén. Egy másik „bizonyíték” szerint pedig Petrovics Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el. Ennyi az információ, amelynek nyomán a lapok szenzációsnak tűnő felfedezésről cikkeztek, holott nem nehéz felismerni a motívumokban a Barátosi- és a Svigel-féle „sztori” elemeit, amelyekből most egy „újat” konstruáltak. A több mint másfél százados ködevés tehát folyik tovább, s miközben volna mit tennünk Petőfi „megtalálása” ügyében, még mindig a Petőfi-titok ponyvamegoldásain rágódunk. Az igazi Petőfi pedig továbbra is valamelyik segesvári tömegsírban nyugszik. S ha már az unokák áldó imádság mellett nem is helyezhetik el az emlékezés virágait haló porai fölött, a „szent névnek” tartozunk annyival, hogy a vásári ponyváról az őt megillető helyre állítsuk alakját, eszméit, történelmi örökségét. Hogy nem tudjuk, végül is testének hol a sírja, ezt a szomorú tényt akár jelképnek is tekinthetjük. Mert ha ismerjük és értjük, halhatatlan a költő s a forradalmár, bennünk él, örökké újra és újra megszületik. Sebők János VENGEROV PETROVICS ALEXANDER Lászlóffy Imrének a szabadkai Naplóban, 1940 karácsonyán megjelent cikke megszólaltatta Sztrogoljev Nyikolajevics Vladimir cári tábornokot, aki azt állította hogy neki Petőfi Sándor – a sógora volt (Részletek.) „Én magam nem emlékszem Petőfire. A költő apám, Sztrogoljev Nyikolajevics Dimitrij szibériai otthonában, mint az akkor 15 éves Kszénia nővérem és a 18 éves Bogumil bátyám angol és francia nevelő-nyelvtanítója, illetőleg előzőleg, mint apám uradalmi munkafelügyelője került (…) Tudtam azt, hogy bal keze béna volt és erről a kézfejéről két ujja hiányzott, valamint az egyik lábára – most már nem tudom, hogy melyikre – bicegett. Ahogy szüleim és hozzátartozóim elmondása alapján visszaemlékszem – nekik ezt a magyar hadifogoly mesélte – Paszkievics vezér orosz tábornok egyik hadsegéde, Karkasev herceg, a magyar hadifoglyok őrzésére és ellátására kirendelt kozákcsapat parancsnoka vette védelme alá. Karkasev, mikor tudomást szerzett, hogy a foglyul ejtett katonatisztek között egy őrnagyi rangban levő súlyos sebesült tiszt is van, akit a hadifogoly katonák kitüntető tisztelettel vesznek körül, elrendelte, hogy a kozákok és tisztjeik megkülönböztető módon bánjanak a hadifogoly tiszttel (…) Úgy tudom hogy Petőfit – Vengerov Petrovicsot egy akkor magyarországi kórházban operálták meg orosz katonaorvosok. Karkasev rendeletére (…) tábori sebesültszállító kocsin Oroszország belsejébe szállították (…) a magyar szabadságharcban foglyul ejtett katonákat Szibériában a Bajkál-tó környékén több táborban telepítették le. Ahogy tudom, ezek a fogolytáborok Csita, Iljiszunszk és Moloko környékén voltak. Apám, aki egy inspekciós körútja alkalmával 1851-ben járt ezekben a táborokban, több hadifoglyot hozott magával (…) A hadifoglyok között volt Vengerov Petrovics Alexander (…) aki durva ruhában, komoran és szótlan végezte kötelességét. Apám Petőfit uradalma legmegbízhatóbb emberének tartotta és kilétét a véletlen fedezte fel előttünk. A helyőrség parancsnokától ugyanis titkos rendelet érkezett a fogolytábor parancsnokától, amely szerint a katonák kutatást végeztek a magyar hadifoglyok holmijai között. A kutatás alkalmával az egyik hadifogoly ládájában nagy tömegű idegen nyelven írt feljegyzéseket, verseket, valamint francia és angol szótárt, könyveket találtak. A katonai parancsnok ezeket lefoglalta, a hadifoglyot tőlünk átkísérték a katonai fogházba és megindult a vizsgálat. Ennek során kiderült, a béna kezű, bicegő hadifogoly-munkafelügyelő – Petőfi Sándor (…) 1853 telén ismét visszakerült hozzánk (…) egyik nap apám bejelentette a családnak, hogy Kszénia nővérem, s Bogumil bátyám francia és angol nyelvtanára lesz. 1853. május 27.-e volt. Ezen a napon készült családom a Bajkál-tó mellett fekvő Moloko helység közelében levő birtokunkra (…) Már a kora reggeli órákban az egész ház talpon volt, csak a nővérem nem jelentkezett. A „bahuska”, nővérem dajkája, rémülten jelent meg anyám előtt és zokogva jelentette, hogy fiatal úrnője ágya üres (…) Ugyanilyen titokzatos módon tűnt el Vengerov Petrovics Alexander is (…) Hetekig tartott a hajsza. Anyám a súlyos megrázkódtatás miatt ágynak dőlt és pár hetes betegeskedés után meghalt. Az izgalmakat nem tudta elviselni. 1853 augusztusában a turkesztáni határon fogták el a szökevényeket. Apám minden igyekezete, hogy legalább nővéremet mentse ki a katonai fogházból, sikertelen volt (…) az elfogatásukkal járó eljárás testileg lelkileg teljesen megtörte Kszénia nővérem erejét, aki a tomszki katonai börtön rabkórházába került. Itt, a katonai rabkórházban halt meg, mint Vengerov Petrovics Alexander felesége. Utolsó kívánsága az volt, hogy pap áldja meg frigyüket (…) És Kszénia nővérem ravatalára nem egy orosz gárdatiszt férjének, hanem a 48-as magyar szabadságharc őrnagyának könnyei hullottak, a sírig is szerelmes orosz feleségéért (…) Pár hétre a temetés után a katonai bíróság kimondta az ítéletet (…) életfogytiglani kényszermunka a voszlyokovai ólombányákban (…) Pár év múlva tudtuk meg, hogy Petőfit – Vengerov Petrovics Alexandert – odaérkezése ut

A kétfejű lány

1990. március 7-én megszületett Abigail "Abby" Loraine Hensel valamint Brittany "Britty" Lee Hensel az amerikai Carver County-ban, Minnesota államban. Mint ahogy az ikreknél lenni szokás, nemcsak lelki, de testi hasonlóságok is összeköti a két lányt – az ő esetükben azonban a testi kapocs megdöbbentően erős: Abby és Britty deréktól lefelé egyazon testen osztoznak. Világra jöttük volt az egyik csoda, az életben maradásra ugyanis nem jósoltak sok esélyt az orvosok. Szó esett egy lehetséges szétválasztásról, mely garantáltan az egyik fél halálával végződött volna és a másiknak sem lettek volna jobb kilátásai a jövőre nézve, ezt viszont a szülők mindvégig ellenezték. Évekkel később, amikor az ikrektől is megkérdezték erről a véleményüket, szintén nemleges válasz érkezett: nincs szeparáció. 12 éves korukban átestek egy nagyobb műtéten, mely során a gerincferdülésüket korrigálták ill. elejét vették a később komoly problémákat kiváltható légzési nehézségeknek. Abby feje 5 fokban, míg testvéréé 15 fokban hajlik oldalra, ennek következtében Britty alacsonyabbnak is látszik. Bár ránézésre úgy gondolhatnánk, két fej osztozik egy testen, az anatómiai felépítése a lányoknak más képet fest, valamint az is magyarázatra szorul, miért csak a saját oldalukon érzékelnek a lányok, így Abby a jobb, míg Britty a bal oldalon – mégis, ha Britty bal karját megcsípi egy szúnyog, Abby anélkül is tudja, hogy mondaná neki. Mozgásuk összehangolásával ugyanazon dolgok elvégzésére képesek, mint bármely kortársuk: járnak, futnak, bicikliznek, sportolnak, sőt, már autót is vezethetnek. Minden személyes iratukat külön állíttatták ki, lévén két különböző személyiségről beszélünk, mégha egy testben is. Különböző ételeket szeretnek, különbözik az ízlésük ruhák terén és a képességük sem azonos, mivel Britty erőssége az írás, Abbyé pedig a matematika. A rajz jól szemlélteti, min osztoznak és min nem osztoznak a lányok. A képzeletbeli vonalat, honnantól ugyanis teljes mértékben egy testet képeznek, a deréktájnál lehet meghúzni. Abbynek és Brittynek van: 2 feje 2 keze (eredetileg 3 volt, egy csökevényesedett, rövid kar a két fej között, azt azonban még csecsemő korukban amputálták) 2 gerincoszlopuk 1 mellkasuk 2 mellük 2 szívük (egy "osztott" keringési rendszerben: ha egyik lány gyógyszert vesz be, a másik szervezetére ugyanúgy hatást fejt ki) 3 veséjük 3 tüdejük 1 húgyhólyaguk 1 nemi szervük 2 lábuk A Sakál a Horthy-fiúk szórakozóhelyén rendezte be főhadiszállását Carlos abból az épületből irányította embereit, ahova Kossuth egykor ebédelni járt. A zugligeti Fácános-kert történetét a Hegyvidék, a XII. kerület lapja mutatja be (2005. november 16.) számában. A Fácános története egy budai kőfaragó nevével indul. A mai Béla király út 59-61-es számmal jelzett, magas kőfallal körülvett telek az 1700-as évek utolsó harmadában Jager Henrik húszholdas erdő-, rét- és szőlőbirtoka volt. A mester valódi érdeklődését a szomszédos Hárs-hegy lejtője keltette fel. Kőfejtés közben néhány telérre bukkant, melyek szórványos nyomokban aranyat tartalmaztak. Bányajogokért folyamodott, s zacskóban mintát küldött Körmöcbányára, ahol az akkori pénzérméket nyomták. Budánk szerencséjére a bürokrácia útvesztőiben a csomag elkallódott, s csak hosszú évek múltán került elő, múzeumi leletként. A századfordulón dr. Krammer József tiszti orvos volt az ekkor már negyvenhat holdas birtok tulajdonosa. Tőle vásárolta meg 1830-ban Riegler Ignác, sikeres szappanfőző mester, a kedvelt Fácán-vendéglő gazdája. (Városi legenda: e helyre járt Kossuth Lajos ebédelni barátjával, Toldi Ferenccel. Hagymaleves, rántott csirke és almás pite volt a visszatérő menü.) Napjainkban három említésre méltó épület áll a területen, melyekből az `alsó` ház eredetéről ellentmondásos információk állnak rendelkezésre. Az bizonyos, hogy ez az úgynevezett Horthy-villa, amely a kormányzó fiának, a később háborús pilótaként lezuhant Istvánnak volt kedvenc `bulizóhelye` és téli síkirándulásainak a kiindulópontja. A `felső` épület a birtok mai nevét adó Fácánhoz címzett (`zum Fazan`) vendégfogadó, amely a második világháború idejéig Buda legismertebb és legnépszerűbb üdülő- és szórakozóhelye volt. Riegler mester 1856-ban építtette a neves városrendező, Hild József tervei szerint. A kastélyszerű, U-alakú épület manapság műemlékvédelem alatt áll. Végül a Csermely-völgy oldalában épült vörös téglából az egyszerű, földszintes cselédszállás. 1948-ban végzetes fordulat történt a birtok életében. Az állam kisajátította, körbekerítette, s zárt területnek nyilvánította. A kapuban és a kőfalak mentén őrök cirkáltak, s továbbhaladásra szólítottak fel mindenkit, aki csak egy pillanatra is megállt a közelben. A szájhagyomány kémelhárító és hírszerző oktatóközpont létesítését vélte tudni e helyen. Carlos, a Sakál állítólag innen irányította csoportja működését. 1990 után a `Fácánost` rövid időre a Munkásőrség vette át, majd a Kincstár kezébe került. Tervek születtek szállodára, lakótelepre, pihenőközpontra. Háromszáz aktivista azonban emberláncot alkotott a bejárat körül, mire az önkormányzat papírkosárba szórta a terveket. Azóta, vagyis másfél évtizede semmi sem történt. Az egykor büszke paloták az elhanyagoltság oly mérvű stádiumában vannak, amely felelősökért kiáltana.

Vörös Hadsereg Frakció

A Vörös Hadsereg Frakció (németül Rote-Armee-Fraktion, röviden RAF; ugyancsak ismert, mint Baader-Meinhof csoport) egy radikális baloldali politikai csoport. Alapítói Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Horst Mahler, Irmgard Möller és Ulrike Meinhof. A szervezetet törvénytelennek nyilvánították, majd az 1970-es évek elejétől kommunista terrorszervezetként, vagy városi gerilla csoportként definiálták. Működési területe főként Nyugat-Németország volt. A csoport 1998-ban feloszlatta önmagát. A Vörös Hadsereg Frakció szélsőbaloldali diákmozgalomból alakult terrorista csoport, neomarxista meggyőződés alapján a fejlett ipari országokban fegyveres ellenállással és terrorista bűncselekmények végrehajtásával kívánta elérni a fennálló rendszer felbomlását, forradalmi helyzet kirobbantását. Az 1970-es évekre a németországi fiatalok nagy része szimpatizált a mozgalommal – többsége nem fogadta el a szervezet módszereit, de elveikkel mindenképp egyetértett. A RAF Németországon kívül is könnyen talált támogatókat a keletnémet kommunisták és arab szélsőségesek között. A szervezet merényletei az állami szervek apparátusai, katonai szervek (például amerikai támaszpontok) vagy politikai ellenfelek ellen irányultak. 58 halálos áldozat írható számlájukra – az ártatlan polgári áldozatokat is beleértve. A szervezet alapja az 1967-1968-as német egyetemi forrongásokhoz kötődik. Az 1960-as évek fiatalságának hangulatát, a fennálló politikai renddel való szembenállást, a forradalmi tettek, a nyílt kritika és a társadalmi felszabadulás vágyának eszméjét tükrözi. A szervezet tüntetései a német társadalom érdektelenségébe és a hatalom gyors elnyomó politikájába ütköztek (német diákok '67-es tüntetését a rendőrség erőszakos fellépéssel oszlatta szét), mely csak fokozta elszántságukat. Válaszcsapásként 1968-ban a szervezet két vezetője, Andreas Baader és Gudrun Ensslin frankfurti áruházak felgyújtásával reagált. A tetteseket ekkor letartóztatták, de 1970-ben egy kisebb fegyveres csoport, négy nő és egy férfi kiszabadították. Két évvel később egy frankfurti amerikai tiszti kaszinóban történt robbantásos merénylettel a szervezet újraindította tevékenységét. A RAF az 1970-es évek kezdetétől a fegyveres ellenállást választotta, „városi gerilla” harcot kezdeményezett, megtorló akciókat folytatott az általa igazságtalannak vélt a „vietnami nép” elleni amerikai agresszió vagy az izraeli palesztin-ellenes „állami terror” ellen. Ilyenek voltak a németországi amerikai támaszpontok elleni bombamerényletek, vagy a '72-es hamburgi Springer-székház elleni bombamerénylet, vagy a Német Munkaadók Szövetsége elnökének, Hanns-Martin Schleyernek a meggyilkolása 1977 őszén. Több robbantásos merénylet után 1972-ben a rendőrség letartóztatta a RAF több vezetőjét. 1975. május 21-én többek ellen per indult Stuttgart-Stammheimben, majd a bíróság négy gyilkosság és három tucat gyilkossági kísérlet miatt 1977. április 28-án életfogytiglanra ítélte a vádlottakat. „Közel 28 éve, 1970. május 14-én egy kiszabadítási akció során létrejött a RAF. Ma befejezzük ezt a projektet. A városi gerilla a RAF formájában immár történelem.” (részlet a Reuters hírügynökségnek küldött levélből – a dokumentumot hitelesnek nyilvánították. Jelenleg tíz terrorista tölti életfogytiglani büntetését. A Vörös Hadsereg Frakció terroristaszervezet működésének három évtizede összesen 58 áldozatot követelt, köztük harminckét politikust, jogászt, gazdasági vezetőt, katonát, rendőrt és testőrt öltek meg, a terroristák közül huszonhatan vesztették életüket. Baader, Ensslin és Raspe temetése A jelenleg 57 éves Brigitte Mohnhaupt idő előtti szabadon bocsátásáról döntött az illetékes stuttgarti körzeti bíróság. A bírósági döntés értelmében, a többszörös gyilkosságban való bűnrészesség miatt elítélt Mohnhaupt 24 évi börtönbüntetés után – feltételesen és próbaidőre – 2007. március 27-én került szabadlábra. A próbaidő értesülések szerint öt évre szól. A vezéralakok * Andreas Baader (München, 1943. május 6., †1977. október 18. Stuttgart) 1977-ben letartózatták, társaival október 18-án öngyilkosságot követett el. * Gudrun Ensslin (Bartholomä, 1940. augusztus 15., †1977. október 18. Stuttgart) börtöncellájában öngyilkosságot követett el. * Horst Mahler (Haynau, 1936. január 23.) a 80-as években szabadult a börtönből. * Irmgard Möller (Bielefeld, 1947. május 13.) 1977-ben öngyilkosságot kísérelt meg, 1994-ben egészségügyi problémáit figyelembe véve szabadlábra helyezték, jelenleg anonimitásban él. * Ulrike Meinhof (Oldenburg, 1934. október 7., †1976. május 8. Stuttgart) 1976. májusában felakasztotta magát a cellájában. * Jan-Carl Raspe (Berlin, 1944. július 24., †1977. október 18. Stuttgart) börtöncellájában öngyilkosságot követett el. * Holger Meins (Hamburg, 1941. október 26., †1974. november 9. Stuttgart) 1974-ben éhségsztrájkba kezdett a fogvatartás körülményeinek javításáért, másfél hónappal később életét vesztette. * Astrid Proll (Kassel, 1947. május 29.) 1984-ben szabadult, azután nem állt kapcsolatban a RAF-fal. * Brigitte Mohnhaupt (Rheinberg, 1949. június 24.) 2007. március 27-én szabadult, feltételesen szabadlábra helyezték.

Xenu vajon figyel?

Régóta gondolkozom egy szcientológiai cikken, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy egy Star Trek rész, és egy Babylon5 közé beszorítsak egy ilyen rosszul megírt, de annál jobban propagált sci-fi "művet", így egy átvett cikk következik egyenesen Tóta W. Árpád tollából! Mindössze a címet változtattam meg, mert ez valahogy jobban tetszik...bocsi... Ja, ha eltűnik az oldal, akkor küldhetitek a lecsót a sittre, de tojás nélkül mert arra allergiás vagyok! Köszi...:D:D Egy kis "Magánszélgetés" Juszt Lászlóval a szcientológiáról, egy "kiátkozott" szcientológussal!!! Érdemes megnézni!! http://video.google.nl/videoplay?docid=19531118360 89262961&hl=hu# Nem tudom felmérni, mennyit tud a magyar újságolvasó a szcientológiáról, így lehet, hogy közismert, triviális információk következnek. Nem baj, ártani nem árt, ha még egyszer megvan itt, magyarul. Angolul tudók a South Park 912-es epizódjából is tájékozódhatnak, felhőtlen kacagás közepette. L. Ron Hubbard, a vallásalapító még sci-fi-író korában említette, hogy nem a regényírás a biznisz, hanem az egyházalapítás. A gondolatot tett követte; 1952-ben elindult a szcientológus mozgalom, amelyet aztán a világ számos állama egyháznak ismert el. A szekta üzelmeivel, bűneivel, anyagiasságával és a szektát képviselő hírességekkel (Tom Cruise, John Travolta, Beleznay Endre – érdekes módon a színészek körében arat az agyhalál) majd később foglalkozunk. Most csak arra koncentrálunk, amit a hittételeikről, világmagyarázatukról, mitológiájukról tudunk. A hitelvek egyébként elvileg nem nyilvánosak, mivel a szcientológusok pont azzal keresik a kenyerüket, hogy pénzért kínálják a megvilágosodást, sok-sok lépcsőben. Ügyes húzás, a sztori ugyanis a megismerés előrehaladtával egyre súlyosabb idiotizmusba torkollik, ám amikor már kifizetett érte az ember pár tízmilliót, akkor hajlamosabb elhinni, hogy mégse egy ócska képregénnyel vették le ennyire. Pedig de. Agykontrolltól az űrlénylordig Az átlagos egyháztag a Dianetika című könyvvel kezdi a pályafutását. Ez egy a konkrétumokat és tudományosságot széles ívben kerülő, néhány meditatív technikát felajánló életmód-tanácsadó könyv, talán az egykor népszerű Agykontrollhoz lehet hasonlítani, de még annál is fércebb. A könyv bevezeti a thetán fogalmát; a thetán olyasmi, mint a lélek, spirituális entitás, és azt csinálja többek közt, hogy csimpaszkodik az emberekbe, és szívja belőlük az életerőt, meg lábatlankodik. Ezt még akár ingyen, illetve a könyv áráért megtudhatja az érdeklődő. A világmagyarázat aztán pár tíz-, pár százezres, sőt végül sokmilliós tanfolyamokból derül majd ki, az egyház tagjai viszont titoktartási szerződést kötnek az igazságért cserébe. Naná, különben nem lehetne eladni a blődlit másoknak is. Nem is tudnánk a meséről sokat, ha nem lenne az internet, ahol letörölhetetlenül elterjedt a Fishman-vallomás. Ebben a dokumentumban egy kiugrott, magas szintet elért szcientológus ír arról, amit a nagyon drága, nagyon magas rangú egyháztagoknak szervezett tanfolyamokon megtudott. Ezeket a szinteket Operatív Thetánnak hívja a kultusz. A szcientológusok 75 millió évvel ezelőttől számolják az emberiség történetét. Ekkor az történt, hogy a galaxist uraló földönkívüli lord, Xenu (aki itt a BBC fantomképén látható), megelégelte a túlszaporodást, ezért alattvalói közül sokmilliót lefagyasztott, DC-8-as repülőgépeken (!) a Földre szállított, majd vulkánok köré pakolta és hidrogénbombák segítségével megsemmisítette őket. Ez az igazság a szcientológusok szerint, és nem más. Elég körülményes csávó volt ez a Xenu, mivel a fenti népirtás után még összefogdosta a felfelé szálló lelkeket elektronikus masinákkal, bezárta őket egy 3D-moziba, és vallási témájú filmeket nézetett velük, olyasmiket, mint a Passió. Emiatt lettek a Földön időközben kifejlődő emberek vallásosak később, amikor ezek a kóborló lelkek rájuk csimpaszkodtak. Nem tudom, világos-e. Xenu nagyon ráért. Ebben a gaztettben Xenut pszichológusok segítették, elvileg ezért utálja a szekta a pszichológiát, gyakorlatilag meg azért, mert konkurencia nekik a lelkibetegek piacán. L. Ron Hubbard – a saját fia szerint – súlyos alhoholista és drogfogyasztó volt, míg az egyház úgy tanítja, hogy ezeket a színigaz próféciákat transzban találta ki. Az stimmel is, hogy részegen-betépve ilyen messze rugaszkodott a valóságtól, inkább az a meglepő, mennyire tehetségtelen sci-fi-szerző lehetett, ha ennyire szedett-vedett sztorira volt csak képes. Asimov, Lem, Herbert vagy akár Nemere István is helyből jobbakat tud, Bencsik Andrásról nem is beszélve. Hubbard azonban nem a sztorira helyezte a hangsúlyt, hanem az értékesítésre, és azt elég jól művelte ahhoz, hogy aztán a különféle hatóságok elől a nyílt tengerre meneküljön egy jachton. Mégpedig olyan jachton, amelynek saját büntetőszázada volt Rehabilitation Project Force néven. Nem semmi. A fenti sztori eredetiségét a Szcientológia Egyház sohasem tagadta, inkább azt az utat választotta, hogy megpróbálja megakadályozni az anyag elterjedését, arra hivatkozva,hogy azt a szerzői jog védi, illetve üzleti titok. Végül az internet erősebbnek bizonyult, a Fishman-vallomás és az azóta napvilágot látott egyéb cuccok szabadon olvashatók szerte az interneten. Magyarországon azért még érnek el sikereket, de ez meg se lep. A CoS (Church of Scientology) agresszivitását tekintve olyan, mint az AK-t rázó iszlám fundamentalisták, de nem fegyverrel küzd, hanem perekkel fenyegetőzik. A pereskedés azonban nem mindig jól sül el. Ausztrál és brit bíróságok gonosznak, károsnak és a mentálisan beteg emberek kizsákmányolójának nevezték a szektát, Belgiumban üldözik, Németországban nem ismerik el egyházként, és Európa jobbik felén általában nyakukon vannak a titkosszolgálatok. Nézzük együtt a Nemzetbiztonsági Hivatallal! A szcientológusok ellen jogilag – sajnos - nem egyszerű fellépni. Hiába látszik az összképből, hogy ez egy kártékony csalás, a bíróságoknak kevés eszközük van azt vizsgálni, hogy egy-egy hittétel túllépi-e a pofátlan, ujjbólszopott hazugság határát, vagy tiszteletre méltó hagyomány, mint a szűznemzés meg a purgatórium. A szektatagok váltig állítják, hogy Hubbard filozófiája igenis működik, ők attól boldogabbak lettek: ebben is versenyképesek a többiekkel. A szcientológia pontosan azt használja ki, hogy a vallásoktól nem várunk se bizonyítékot, se feddhetetlen múltat, így akármilyen utolsó senkik is magyarázhatnak baromságokat engramokról, thetánokról meg galaktikus lordokról. Pénzért. A védekezés tehát az öntudatos és tájékozott állampolgárra marad: tartsa távol ismerőseit, barátait ettől a sötét hülyeségtől, igyekezzen megakadályozni szerettei kisemmizését, és törvénytelenség esetén értesítse a rendőrséget. A magam részéről épp hazafiúi kötelességemet teljesítem, amikor kikelek a szcientológus hazugság ellen. A Nemzetbiztonsági Hivatal ugyanis 2005-ös évkönyvében ezt kéri tőlem: „Az egyházak (...) belső önrendelkezésükre hivatkozva elutasítanak minden velük szembeni bírálatot, negatív észrevételt, s élesen támadják az őket kritizálókat. A hiteles, objektív tájékoztatás céljából ezért jelentős szerepet kaphat az írott és elektronikus média, amely nemcsak a vallási szervezetek által sugallt, őket pozitív színben feltüntető ismeretekről, hanem a tisztánlátás érdekében a velük kapcsolatos visszásságokról, anyagi és mentális kizsákmányolási gyakorlataikról, jogilag aggályos módszereikről is beszámolhat.” Hát tessék benézni az ágy alá, és ha lapul ott egy szcientológus e-méterrel meg személyiségteszttel a mancsában, akkor gázgránáttal kifüstölni. Élményeket és észrevételeket pedig bátran megírni e-mailben. A szekta saját közlése szerint nyolcmillió követőjük van világszerte, de az egyes országok népszámlálásai alapján jó lesz az pár tízezernek is; Nagy-Britanniában negyvennyolcmillió polgárból alig kétezer vallotta magát szcientológusnak. Úgyhogy nem kell tőlük félni, Magyarországon néhány tucatnyi eltévelyedett lehet. NBH-ügynök jóval több. És mint fent olvasható, az NBH velünk van.

Náci bunker alatt rejtőzhet a borostyánszoba

A híres borostyánszoba, amelyet a második világháborúban a nácik hurcoltak el a Szovjetunióból, 1945-ös eltűnése óta tartja lázban a történészeket és amatőr kincsvadászokat. Szergej Trifonov, újságíróvá avanzsált történész most úgy véli, sikerült megoldania a rejtélyt: a kincs szerinte a német hadvezetés 1967-ben lebontott, kalinyingrádi bunkere alatt rejtőzhet. A történész szerint a borostyánszoba a náci hadvezetés egykori königsbergi főhadiszállása alatt, 12 méter mélyen lehet elásva. A helyet 1945 februárjában két céllal építették: egyrészt ott rendezték be Otto Lasch tábornok főhadiszállását, és oda kerültek az ostromlott város kincsei is. De mi is az a borostyánszoba? Amint a borostyánszoba történetéről írt kötetében Fiziker Róbert bemutatta, I. Frigyes porosz király egy olyan szobát, borostyánkő-cabinette-et álmodott berlini kastélyába, ahol a falakat teljesen beborítják a faragványok. A munkálatok Andreas Schlüter udvari főépítész tervei szerint kezdődtek meg, majd azokat később Gottfried Wolffram, majd Gottfried Turau és Ernst Schacht mesterek folytatták. 1711-ben már készen állt a világ legdrágább tapétája: a tabacs-collegium falait díszítette, ahol az uralkodó késő estéig pipázott, kártyázott és bizalmas beszélgetéseket folytatott. A művészet- és tudománypártoló Frigyes barokk pazarlása után azonban a katonakirály takarékosság és szigorú kötelességtudat által fémjelzett időszaka következett. I. Frigyes Vilmos az államháztartás hiányának csökkentésére minden feleslegesnek vélt ékszertől és műkincstől megszabadult. 1716-ban Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta a későbbiekben csodás dekorációkkal, mozaikokkal és festményekkel díszített, állandóan bővített és így már mintegy száz négyzetméter nagyságú termet betöltő faldíszítést. Tovább a különleges szoba részletes történetéhez 1941-ben aztán, négy hónappal azután, hogy a németek lerohanták a Szovjetuniót, a borostyánszobát a leningrádi Katalin palotából Königsbergbe - a mai Kalinyingrádba - szállították. Egyes részeit még a háború alatt kiállították, ám végül a kollekciónak 1945-ben, a háború utolsó napjai során nyoma veszett. Sorsáról több száz elmélet született, egyes történészek szerint a bombázásokban veszett oda, míg mások szerint a tenger mélyre süllyesztették. Az évtizedek során több tucatnyi kutató és kincsvadász próbálta megtalálni. Trifonov szerint a darabokra bontott, és dobozokban tárolt borostyánszoba az egykori német főparancsnoksági bunker alatt lehet. Ennek igazolására először földradarral fésülte át a területet, majd onnan megkezdték a talajvíz kiszivattyúzását is. A kutatások igen biztatóak: az első napokban egy téglafalakkal határolt, földalatti szobát találtak. A szakembert több szponzor, és Kalinyingrád kormányzója is segíti a kutatásokban. Az elméletben azonban sokan kételkednek: Vlagyimir Kulakov, az Orosz Régészeti Intézet szakértője szerint "Trifonov csak egy jó mesélő, aki semmit nem tud bizonyítani". Anatolij Valujev, a helyi szépművészeti múzeum vezetője a lelkesedésnek örül: bár nem hisz abban, hogy a borostyánszoba ott rejtőzne, a víz lecsapolását mindenképp jónak tartja. Ráadásul szerinte a város környékén nagyon sok olyan hely van, ahol a szobát elrejthették, így annak kutatása nem ér véget egyhamar. A kutatók úgy vélik, hogy ha a borostyánszoba tényleg Kalinyingrádban van elásva, akkor nincs messze készítésének eredeti helyszínétől. Vannak, akik azonban a Cseh-érchegységben keresik a kincset: szerintük a német hadvezetés ott rejthette el I. Frigyes értékes kabinetjét. Egy kis info: .."Hat tonna borostyán hiányzik – ennyit nyomott az a rengeteg értékes kő, amellyel egykor az úgynevezett borostyánszobát rendezték be. A szobabelsőt a porosz király adta az orosz cárnak. A borostyánszoba berendezését és a falborítást a náci Németország 1941-ben, a Leningrád környéki harcok során elrabolta, és a második világháború hátralévő idejében Königsbergben, a mai Kalinyingrádban mutatta be kiállításon. A világháború utolsó hónapjaiban azonban az erősödő bombázások miatt dobozokba csomagolták a borostyánszoba fantasztikus köveit, a falat borító daraboktól kezdve a használati tárgyakig, szobrokig és díszekig, s bár a dobozokat még néhány szemtanú látta, a műkincs-együttes mind a mai napig nem került elő. A másolat megint látható Éppen ezért Németország és Oroszország, illetve korábban a Szovjetunió jelentős erőfeszítéseket tett arra, hogy pótolják a pótolhatatlant, és újjáépítsék a szobát a Katalin-palotában, a mai Szentpétervár környékén, Carszkoje Szelóban. Az erőfeszítéseket végül siker koronázta, tavaly óta ismét látható a szoba berendezése – igaz, ez csupán a másolat. Színhatásában más, mint az eredeti, de alakilag és művészi színvonalát tekintve megközelíti az eredeti szépségét – állítják a szakértők. 1997-ben néhány borostyánból készült tárgy, egy komód és egy kis szobor is felbukkant a nemzetközi műkereskedelemben. Kiderült, hogy egy náci orvos padlásáról került elő az egyik tárgy, amelyről végül bebizonyosodott, hogy a borostyánszoba részét képezte. Mindezek után újra felvetődött, hogy esetleg a nyomára lehetne bukkanni a páratlan együttesnek. Az előkerült darabokat Németország egyébként visszaszolgáltatta Oroszországnak..."

A Rosenberg-ügy, kémek a sasfészekben?

1951. március hatodikán kezdődött el az a per, amelyet a Vasfüggönyön innen éveken keresztül a Nyugat megátalkodott kommunistaellenességének, rejtett antiszemitizmusának és a politikai indíttatású koncepciós perek iskolapéldájának igyekeztek beállítani. Az ötvenes évek elején Moszkvától Budapestig, Berlintől Szófiáig „dolgozók tömegei” skandálták utcai felvonulásaik során a Rosenberg-házaspár ártatlanságát. Tekintsük át röviden, mi vezetett ahhoz, hogy a new yorki házaspár lett az amerikai történelem első két olyan polgári személye, akiket kémkedés miatt végeztek ki. A szovjet-amerikai világháborús szövetség felszíne alatt a két nagyhatalom (roppant bölcsen, a bizonytalan jövőre gondolva) már a negyvenes években igyekezett olyan hírszerzési pozíciókat szerezni egymás hátországában, amelyek ellátták őket azokkal az információkkal, amelyek nyílt erőkkel, eszközökkel vagy módszerekkel nem beszerezhetőek. Moszkva természetesen az amerikai kommunisták között is körülnézett, akik körül jó páran pusztán ideológiai meggyőződésből is hajlandóak voltak egy kis hazaárulásra. Egy a jelszónk: a béke, harcba boldog jövőért megyünk A tinédzserkor legvégén járó Julius Rosenberg és a három évvel idősebb Ethel Greenglass az USA kommunista pártjának egyik ifjúsági szervezetében ismerkedtek meg 1936 nyarán. Az ifjú pár a világháború kitörésének évében házasságot is köt, s ezzel egyidőben Julius villamosmérnöki diplomát szerez, majd a hadsereg műszaki alakulatainál vállal munkát, s a katonai célú radarok tökéletesítésén dolgozik. Férjének műszaki érdeklődésével szemben Ethel színésznői és énekesi álmokat dédelgetett, de tehetsége csak egy titkárnői állás betöltésére teszi alkalmassá. Noha egyes (az ügyre, illetve az érintett személyekre vonatkozó) dokumentumok titkosítását még sem Moszkvában, sem Washingtonban nem oldották fel, a Rosenbergek története nagyvonalakban már most is felvázolható. Egy szebb világot épít kezünk ma, föl tettre, dalra hát! A legvalószínűbb forgatókönyv szerint Juliust 1941 decemberében, a pearl harbori japán támadás után pár nappal szervezi be a szovjet hírszerzés, az NKVD new yorki rezidense, Szemjon Szemonov őrnagy, akinek volt szeme ahhoz, hogy kit és hogyan érdemes megkörnyékeznie. Julius rábólint az internacionalista, érzelmi húrokat is pengető felkérésre, s innen kezdve dossziéja van Moszkvában. Éveken keresztül szállítja kapcsolattartóinak azokat a katonai-műszaki titkokat, amelyekhez beosztása és munkaköre révén akadálytalanul hozzáfér, eleinte a hadseregnél, később az Emerson műszaki vállalat kutatójaként. Gyilkos, új háborúra hív a föld népe újra 1944-ben Julius értesül arról, hogy sógora, David Greenglass a los alamosi nukleáris kutatóközpontban dolgozik gépészként. Nem is kell őt noszogatni, hanem gyakorlatilag magától rákéredzkedik a témára. David – aki a maga idejében ugyancsak kacérkodott a kommunista eszmékkel – kötélnek áll: nővérén keresztül finoman elkezdi adagolni azokat a szolgálati és államtitkokat, amelyekkel a laboratóriumban találkozik, a Rosenbergek pedig hezitálás nélkül továbbadják ezeket szovjet kapcsolataiknak. Ifjú sereg, te védd meg a békét, s űzd el a támadót! Az érzékeny információk áramlása két éven keresztül folyamatos, David 1946-ban sorra kerülő leszereléséig. Ezt követően négy évig mindenki hátradőlhetett és azt hihette, hogy a történtek örökre feledésbe merültek. Mindenki, kivéve az FBI kémelhárítási szakembereit, akiknek rendületlenül meggyőződésük volt, hogy a Manhattan projekt szivárog, méghozzá Moszkva irányában. Küzdő korunknak új nemzedéke mind itt halad velünk 1950-ben aztán a dominósor dőlni kezd: az év elején lebukik egy német származású elméleti fizikus, Klaus Fuchs, majd – vallomása alapján – egy Harry Gold nevű svájci vegyész, s innen már csak egy lépés (azaz pár hónap) David Greenglass, akivel annó együtt énekelték az Internacionálét a brooklyni kommunista sejtek gyűlésein. A szövetségi ügynökök rábeszélőképességét dícséri, hogy David – bizonyos jellembeli fogyatékosságról adva tanúbizonyságot – pár nap alatt megtörik, és (eltekintve a családi szolidaritástól) először sógorát, majd saját nővérét is feldobja a kezüket dörzsölő elhárítóknak. Gyertek mind háborúba, ránk vár a harc és a munka A kellő sajtónyilvánosságról Joseph McCarthy republikánus szenátor gondoskodik, aki – önmagát az ötvenes évek Amerikájának élő lelkiismereteként aposztrofálva – méltán aspirálhat a hidegháború legeltökéltebb kommunistavadásza címére. Kérlelhetetlen szenátusi meghallgatásairól könyvek, tanulmányok és filmek születtek, sokan már-már inkvizíciós kegyetlenséggel vádolták, amit ő nem is vett rossznéven. Nincs oly erő, mely legyőzné azt, ki a népért küzd A nyomozás során (melynek korrektségével kapcsolatban végig ott lebegtek bizonyos jogszerűségi kételyek) a Rosenbergek folyamatosan és határozottan tagadnak, de David Greenglass vádalkut köt a hatóságokkal. Ennek következménye, hogy feltáró jellegű, minden részletre kitérő vallomásáért cserébe csak 15 év fegyházat kap (10 év után, 1960-ban jó magaviseletéért cserébe szabadul, s a mai napig él New Yorkban), viszont nővére és sógora felett megkondul a vészharang: 1951-ben halálra ítélik őket. Földön, égen zeng az új dal A kor számos (amerikai és európai) kiemelkedő tudományos, kulturális és politikai személyisége tiltakozott az általuk koncepciósnak, antiszemitának és barbárnak minősített per, illetve az ítélet és ennek végrehajtása ellen; felemelte szavát Jean Cocteau, Albert Einstein, Jean-Paul Sartre, Pablo Picasso, Bertold Brecht, de tiltakozott XII. Piusz pápa is, mindhiába: a hírhedt Sing Sing börtön siralomházában eltöltött két év után, 1953. június 19-én a Rosenberg házaspár villamosszékben végzi. Az egyik Rosenberg "hír" után készült egy fórumtopic is, 2008-ban, ahol elég aktívan próbálta megtárgyalni az ügy hátterét pár lelkes amatőr történész. Íme: http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=918282 0

Magyarok nyilai

A következő cikket Cirbolya Apó küldte el nekünk e-mailben, ezúton is nagyon köszönjük neki, és legyen ő a példa arra, hogy ha bárkinek a birtokában, van bármilyen érdekes cikk, írás, kép, azt küldje el nekünk, mi amint lehet publikáljuk! Köszönjük Cirbolya Apó! A magyarok nyilai. A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket. De saggitis Hungarorum libera nos Domina. Igy imátkoztak Európa népei a középkorban. Legalábbis ezt tanultuk az iskola történelemóráin. Apáink így tanulták: A magyarok nyilaitól ments meg szent Gennárió minket. De saggitis Hungarorum libera nos St. Gemimiano. Nagyapáink tankönyvében így írták: A magyarok kopjáitól ments meg minket. Ab Ungarórum nos defendas iaculis. Melyik az igazi mondat? Nem kellett sokat kutatni, hogy mi a valódi ima alapja. Ez egy Olaszorszá- gi középkori könyörgés kiragadott mondata, amely azért íródott, hogy az Úr irgalmát kérjék a "ka- landozó magyarok" ellen a X.sz.-ban. A szöveg megtalálható Modena székesegyházának levéltárá- ban lévő IX.sz.-i egyházjogi törvényeket tartalmazó kódex utolsó lapjára írva. A korábban íródott imát a 920-as években írták a kódex végére, mely a kalandozó magyarok elleni könyörgés a védele- mért. Confessor Cristi pie Dei famule Igazságos Krisztus! Istent szolgáló Geminiane exorando supplica, szent Geminianus!* Térdencsúszva, Ut hoc flagellum quod meremur miseri ájtatosan könyörögj érettünk. Celorum Regis evadamus gratia. A korbácsot, melyet megérdemlünk mi, Nam doctus eras Attile temporibus az ég királya kegyéből most elkerüljük. Portas pandendo liberare subditos. Miként segítettél Attila idejében, Nunc te rogamus licet servi pessimi hogy kapuinkat nem nyitád meg. Ab Ungerorum nos defendas iaculis. Most kérünk téged, bár leghitványabb Patroni summi exerate iugiter szegény szolgáid vagyunk, Servi pro vestris implorantes Dominum védj meg minket a magyarok kopjáitól. Legmagasabb pártfogónk! Könyörgünk, hogy irgalomért esedezz az Úrhoz. . A kalandozó magyarokról így ír Kristó Gyula történész: "könnyen lehet, hogy a 899-900. évi észak-itáliai kalandozás olyan kísérletnek számított, hogy pár éve még Etelközben élő, ám kényszerűen új hazát kereső magyarság tovább vonuljon a Kárpát-medencéből. Eszerint nem kizárt a magyarok Pó-völgyi tartózkodását "honfoglalási kisérletnek" nevezni" Ugyanerről János diakónusnak ez a véleménye a "Velencei Krónika" c. művében (991-1009 között): " a magyarok pogány és igen kegyetlen népe Itáliába jött, gyújtogatva és rabolva mindent elpusz- tított, az emberek legnagyobb részét leöldöste, de sokakat fogolyként életben is tartott" Hogy miért pont Modenában írták le ezt a könyörgést? Erre nincs válasz! A magyarok 900. év januárjá- ban behatoltak az elhagyott városba, miután a lakosság a magyarok közeledtének hírére elmenekült, De: nem gyujtották fel, nem rombolták le, nem rabolták ki. Kettő nap ott tartózkodás után békésen el- távoztak. (* szent Geminiano Modena első püspöke és mártírja, a székesegyházban az oltár alatt van eltemetve ) Szepsy Szücs Levente Hogy a sok tévedést végre kizárjuk.

Mordecháj Vanunu - hazaáruló vagy az igazság elhallgattatott szócsöve?

Nevét talán nem sokan ismerik, pedig nem kis szolgálatot tett a világnak. Többször lett már jelölve a Nobel-békedíjra, a 2009-es jelöltek között szintén ott van. 2004-ben a John Lennon emlékére alapított béke-díjat adományozta neki Yoko Ono, 2005-ben pedig az Alternatív Nobel-díjjal tüntették ki. Az Alternatív Nobel-díjat 1980-ban alapították Nagy-Brittaniában, a svéd Parlament, a Greenpeace, és az ENSZ Leszerelési Bizottságának tagjaiból álló nemzetközi bizottság ítéli oda olyanoknak, akik alternatív megoldásokat próbálnak adni a leszerelés problémájára. A díjat a hivatalos Nobel-díj átadása előtt egy nappal adja át a svéd király a svéd Parlamentben. Mármint azoknak, akik meg tudnak jelenni. Mordecháj Vanunu nem volt ezek között, őt miután letöltötte a 18 éves börtönbüntetését, az izraeli titkos atomprogram felfedéséért, továbbra is piti módon vegzálja az izraeli állam, útlevelét bevonták, külföldiekkel nem érintkezhet. De ki is ez az ember, aki mindezt „kiérdemelte”? Marokkóban született '54-ben vallásos zsidó családban, apja rabbi, '63-ban emigráltak Izraelbe. Iskolák, katonaság, majd munkát vállal a Negev sivatagi nukleális központban, mint technikus. Akkor szembesül az izraeli, franciák által támogatott atomprogrammal, aminek keretében Izrael titokban atombombát készített. Izrael már a kezdetek kezdetén kitűzte maga elé a célt: atomhatalom lenni minden áron. Ezért Dimona közelében nukleális kutató központot hoztak létre, és olyannyira titokban tartották, hogy még az USA is csak '59 körül tudta meg, természetesen csak mint békés létesítményt ismerték el a baráti államnak, amúgy mindent tagadtak. Ám a valóságban már a hatnapos háború (1967. június 5-étől június 10 ) környékén bevethető atombombája volt Izraelnek. Vanunu zsidóként megértette a törekvést, ami a létében fenyegetett államot atomhatalommá tette, de elgondolkodott a következményeken. Az akkori következmények mára valóság, nézzük mit nyert/vesztett a világ, és maga Izrael az izraeli atomprogrammal /jelenleg kb 100-150 atomtöltetű rakétájuk lehet/. Jól látható, hogy az igazi ellenséget, az arabokat, Arafatot nem érdekelte mindez, azóta sincs béke, rakéták repülnek naponta Izraelre, öngyilkos merénylők robbannak fel. És ami nagyon sok bajt hozhat: Izrael nyomában, rá való hivatkozással azóta atombombát készített India, Pakisztán, Észak-Korea és a legújabb – Irán. Irán is lemásolta az izraeli receptet, mindent tagad, közben gőzerővel dolgozik, ki tudja mit kezd majd vele. Talán mégis lesz majd valaki aki megnyomja a gombot? Izrael biztonsága mindezeket figyelembe véve nem feltétlenül erősödött. Talán ezeket gondolta végig Vanunu, mert felvételeket készített a titkos programról, és Sunday Times újságban feltárta a valós helyzetet, hazája atomfegyverkezési titkait. Természetesen Izraelben jókora megütközést keltett a lépése, árulásnak fogták fel, '86-ban Vanunut elrabolták Olaszországban, és 18 év börtönre ítélték. Ebből 11 évet magánzárkában kellett letöltenie, valószínűleg egy életre le akarták építeni agyilag – nem sikerült. 2004-ben szabadult és a békeaktivisták hősként fogadták, még Izraelben is. Sokan gondolták úgy, hogy tulajdonképen szolgálatot tett Izraelnek, bátor lépésével tiszta vizet öntött a pohárba, a feltáró cikkért pénzt sosem kért, nem az vezérelte. Nem akart rosszat Izraelnek, úgy gondolta, hogy a Közel-Kelet inkább legyen atomfegyver mentes övezet, mindenkinek az az érdeke. Mindezért egész fiatalságát börtönben töltötte, és azóta is folyamatosan molesztálják. Vajon megérte? Ő úgy gondolja, hogy IGEN! Ami talán érdekes hogy a szólásszabadság és igazságosság megtestesítője ( USA ) semmit nem tett Vanunu érdekében börtönévei alatt, hogy ítéletét enyhítsék, de legalább hogy emberibb körülmények között tartsák fogva.... Több mint 10 évig magánzárkában volt, teljesen elzárva a külvilágtól, senkivel nem érintkezhetett, így próbálták megtörni testileg-lelkileg. De szerencsére nem sikerült! Az alább látható filmhez pár megjegyzés: Maga a film valószínűleg 2003 környékén készült, több utalás is van az iraki háborúra, és a film végén Vanunu ügyvédje miután kijött a bíróságról azt mondta a bíró azért nem helyezi szabadlábra védencét, mert még mindig olyan titkokat tud Izraelről, ami esetleg arra ösztönözné az amerikaiakat hogy Irakot elhagyva, esetleg Izrael után kezdjenek el nyomozni tömegpusztító fegyvert keresve. Szintén a film vége felé, mikor az "örökbefogadóknak" sikerült végre bejutni hozzá, azt mondta hogy boldog, senkire nem haragszik, és alig várja a szabadulását, elhagyja Izraelt és új életet kezd. Ez sajnos nem jött össze, kiszabadulása után is be volt zárva, Izraelbe..... Nem kapott útlevelet, nem érintkezhetett külföldiekkel és valószínűleg minden lépését állandóan figyelik azóta is... Van még egy fontos rész a filmben, ami többeknek esetleg okot adhat összeesküvés-elméleteket gyártani. John Fitzgerald Kennedy (JFK) miután kiderült számukra, hogy Izrael esetleg nukleáris fegyvereket állít elő, Washingtonba hívatta az akkori izraeli miniszterelnököt. Nem sokkal később megfigyelőket küldtek a Dimona-i erőműbe, hogy kivizsgálják mi az igazság. Nem találtak semmit. További vizsgálatok is lettek volna, Kennedy elnök nem elégedett meg. Nos, ugye JFK-t 1963-ban lelőtték. Az utána következő elnök Lyndon B. Johnson megállapodott Izrael-el hogy nem folytatnak több ellenőrzést. Ezt a megállapodást minden további elnök megerősítette....

Háborús bűnök a háború után!? Shlomo Morel

Jacob Berman a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létrehozott kommunista koncentrációs tábor parancsnokának egy 26 éves, zsidó származású volt partizánt, Shlomo Morelt nevezte ki. A swietochlowice-i táborba az első, német származású polgári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után este 10 óra körül Morel besétált az egyik barakkba, és pálcájával csizmás lábát verve közölte a rabokkal: "Engem Morelnek hívnak, és zsidó vagyok. A mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csináltatok". A lambsdorfi történet és a fenti idézet egy zsidó származású amerikai történész professzor több európai országban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéből való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni "Szemet szemért: Elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról" című könyvét. A könyv Wrath of Solomon (Solomon bosszúja) nevű fejezete hosszan részletezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morel kegyetlenkedéseire: "Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek a nőket és a gyerekeket, és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre verték, vagy agyonverték (...) Megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak (...) Az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát vernie, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (...) . Rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorban állva vártak a sorukra (...) Egy 14 éves fiú szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána egy zárt intézetben élte le egész életét (...). Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket." Ezeken az eseményeken Shlomo Morel személyesen vett részt, és vezette a tábor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a szadista embertelenségeket. Közvetlenül a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255 kommunista koncentrációs táborban több mint 200 ezer német származású polgári személyt gyűjtöttek össze. Sztálin írásos parancsára a haláltáborok vezetőit szándékosan az addig üldözött zsidók közül válogatták, akik éheztetéssel, kínzásokkal és szadista kegyetlenkedésekkel 80 ezer német származású civilnek, többségében nőknek és gyerekeknek az életét oltották ki. A legkegyetlenebb táborparancsnok a ma Izraelben élő (2007-ben meghalt) Shlomo Morel volt. Nevéhez válogatott kegyetlenkedések és ipari méretű emberkínzások köthetőek. Tettei a mai napig büntetlenek. Sztálin marsall, a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára és a Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novemberében a Közép- és Kelet- Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési és "nácitlanítási" célból gyűjtsék össze, és deportálják Németországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot. A háborút Moszkvában átvészelt, és a szovjet fővárosból hazaküldött lengyel kommunisták Varsóban is nekiláttak a parancs végrehajtásának. Haladéktalanul felállították az Állambiztonsági Hivatalt (Office of State Security), amelynek az élére - Sztálin külön utasítására - a zsidó származású Jacob Bermant nevezték ki. Berman a hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és koncentrációs táborok élére olyan zsidókat állított, akiknek rokonait a nácik elpusztították, és a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy megvan bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy. A szovjetek által megkövetelt, és teljes mértékben támogatott bosszúhadjárat azonnal beindult: A Jacob Berman vezette ÁBH emberei a Lambinowice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a városka határában levő szántóföldre, ahol korábban több mint 500, a háború alatt kivégzett lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nélkül sebtében elhantolt holttesteket kiássák, melléjük feküdjenek, csókolgassák őket, és közösüljenek a már régen oszlásnak indult hullákkal. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok közül hatvannégyen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban. A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó, és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugat-német kormány készítetett egy felmérést az 1945 májusi kapituláció után a német polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A kormány elé terjesztett, és sokáig titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbüntetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer német származású polgári személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol mintegy 70-80 ezer ártatlan polgári lakos pusztult el. Európában az 1940-es évek közepétől zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki. (A forrás nem említi Magyarországot!) Lengyelországból főleg a sziléziai területekről ötmillió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak. Shlomo Morel a háború után a kommunisták által vezetett Lengyel Népköztársaságban maradt, ahonnan 1994-ben a biztos menedéket nyújtó Izraelbe távozott. A jelenleg 86 éves tömeggyilkos álnéven él Tel Avivban jó anyagi körülmények között, a nyugdíját a zsidó államtól kapja, és a Moszad (izraeli titkosszolgálat) 24 órás védelme alatt áll. 1998 decemberében a katowicei államügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene, és kérte Izraelt, hogy 1600 rendbeli gyilkosságban való részvétel miatt adják ki Lengyelországnak. Az izraeli hatóságok elévülésre hivatkozva megtagadták a kérést. Az Interpol értesítette a zsidó állam kormányát, hogy ha Morel kilép Izrael állam területéről, akkor a lengyel kérésre elrendelt nemzetközi elfogatóparancs értelmében letartóztatják, és átadják a varsói kormánynak. A tavalyi év végén Eva Kok, a katowicei ügyészség vezetője újabb tanúvallomásokat és bizonyítékokat csatolt Shlomo Morel kiadatását követelő, meglévő iratokhoz. A gyilkosságok mellett most már a nemzetközileg elfogadott törvények értelmében elévülhetetlen (Izrael is aláírta, és életbe léptette) "emberiség elleni bűntettekkel" is kiegészítette a kiadatási kérelmet, amelyet a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljutatott Izraelbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még nem hozta nyilvánosságra a döntését a második lengyel kérelem ügyében. "Morelnek a már a háború utáni békeidőben elkövetett bűncselekményeit nem engedhetjük a szőnyeg alá söpörni (...) Az izraeliek nagyon erélyesek és célra törőek a hasonló bűnök elkövetőivel szemben, és ha tetszik, ha nem, el kell fogadniuk azt, hogy más nemzetek is ilyen módon akarnak érvényt szerezni a nemzetközi törvényeknek és országuk törvényeinek" - nyilatkozta Kok az angol lapoknak. Dr. Lubomyr Luciuk, a legnagyobb kanadai-ukrán polgárjogi szövetség elnöke szónoki kérdést tett fel a Morel-ügyről véleményét kérdező ukrán nyelvű kanadai újság riporterének: "Elfogadhatatlan kettős mércéről kell beszélnünk, hogy a nácivadász Simon Wiesenthal Központ, a B'Nai Brith, a Zsidó Világkongresszus és a többi zsidó érdekvédő szervezet remekül együtt tud működni a náci bűnöket elkövetők kézre kerítésében, de most Shlomo Morel ügyében nem szólnak, és nem tesznek semmit (...) És ha ők nem is, de a zsidó állam egyszerű és becsületes polgárai hogyan tudnak elszámolni a saját lelkiismeretük előtt ezzel az elképesztő kétszínűséggel?" Magyar Nemzet cikk: Izrael nem adja ki a kommunista tömeggyilkost Tel-Avivban tengeti aggastyánéveit Shlomo Morel, az egykori szadista táborparancsnok 2005. január 24. 00:01 Szentesi Zöldi László Ami a németeknek öt év alatt nem sikerült Auschwitzban, azt én öt hónap alatt véghezvittem Schwientochlowitzban – jelentette ki a háború után Shlomo Morel, a németek megsemmisítésére életre hívott lengyelországi haláltábor parancsnoka. Morel évtizedekig élvezte a kommunista nyugdíjasok szokásos életét, mígnem a 90-es években, a szörnyűségek feltárásakor Izraelbe menekült. A zsidó állam mindmáig nem adja ki a tömeggyilkost Lengyelországnak. Az őrök ágyrudakat, vasrudakat és a németek mankóit használták… Egyszer egy német kezeit és lábát összekötötték, fejét pedig úgy verték a falba, mint egy ágyúgolyót. A központban Shlomo kedvenc nyírfaszékeit használták, de elégedetlen volt alkalmazott őreivel és éjszakáról éjszakára megismételte a kínzást. A holttesteket reggelente a hullaházba vitték, és a halottak nevét Shlomo följegyezte. A testek száma óriási volt. A németekkel verették egymást: egymás gerincére kellett ugraniuk és egymás orrát nyomni. Olyan erővel ütötték a németeket, hogy az egyiknek kiesett az üvegszeme. Az őrök megerőszakolták a német nőket, egy 13 éves kislány terhes lett, és arra tanították be a kutyáikat, hogy a német férfiak nemi szervét leharapják a „sicc” parancsra… Ilyen és még ennél is szörnyűbb sors jutott osztályrészül azoknak a lengyelországi németeknek, akiket a korabeli hatóságok kiszolgáltattak a Morel-féle táborparancsnokoknak. A fenti részlet John Sack Szemet szemért című tabudöntögető könyvéből származik, amely a háború utáni lengyelországi megtorlások német áldozatainak állít emléket. A borzalmakra Lengyelország 1945. novemberi szovjet megszállása után került sor – Sztálin ekkor határozta el, hogy a nácitlanítás érve alatt fizikailag is megsemmisíti a maradék kelet-európai németséget. Csak Lengyelországban mintegy 80 ezren pusztultak el néhány hónap leforgása alatt. A jelenleg 86 éves Shlomo Morel túlélte Auschwitzot, de miután a rokonai egytől egyig elpusztultak a náci haláltáborban, bosszút fogadott. A harcok elcsitultával belépett a kommunista pártba, és a schwientochlowitzi halálgyár parancsnoka lett, ahol a német foglyok mellett más „gyanús elemeket”, így az éppen a nácik ellen harcoló, de kommunista szempontból „megbízhatatlan” Honi Hadsereg elfogott tagjait is őrizték. Szemtanúk állítása szerint saját kezűleg fojtott meg német foglyokat, szadizmusa közismert és határtalan volt. A katowicei ügyészség közleménye szerint Morel mintegy 1700 fogoly – legnagyobb részt sziléziai és „népi” német – haláláért felelős. Az irat részletesen felsorolja a táborparancsnok bűneit, az éheztetéstől az orvosi segítség megtagadásáig, nem beszélve a verésekről, kínzásokról, szexuális erőszakról. 1992-ben, a még elő szemtanúk vallomásait követően Lengyelországban egyre több kérdés merült fel a történtekkel kapcsolatban. Lengyel forrásokból származó értesülések alapján anynyit lehet tudni róla, hogy Tel-Avivban él, állítólag megváltoztatta a nevét, de nem folyamodott izraeli állampolgárságért. A többéves kiadatási eljárások alatt világossá vált az is, hogy a helyi hatóságok ismerik hollétét és személyazonosságát. A nyomozásba időközben az Interpol is bekapcsolódott. A lengyelek röviddel Morel szökése után megindították az első kiadatási eljárást. A megismert tények alapján a hatóságok emberiesség elleni bűncselekmények miatt felelősségre is vonnák, ha kézre kerülne. Hiába azonban az igyekezet, tíz év alatt a zsidó állam két ízben is megakadályozta, hogy a tömeggyilkos elnyerje méltó büntetését. Először 1999-ben, majd tavaly decemberben utasították vissza a lengyel kérést. Néhány évvel ezelőtt elsősorban arról folyt a vita, hogy a népirtás fogalma milyen módon és a konkrét esetben milyen érvénnyel alkalmazható az ügyben. Akkor a vita eldőlni látszott. Bár Barbara Makosa-Stepkowska, a varsói igazságügyi minisztérium szóvivője akkor úgy vélte, az izraelieknek mindenképpen ki kellene adniuk Morelt, azt is hozzátette, ha ellenkező döntés születik, a táborparancsnokot csak a zsidó állam határain kívül lehetne letartóztatni és felelősségre vonni. Egyes vélemények szerint a zsidó állam a holokauszttúlélőket megillető védelem miatt nem adja ki Morelt – figyelemre méltó azonban egy új értesülés, amely szerint a táborparancsnok mégsem auschwitzi túlélő, sőt a második világháború idején Lublinban bujkált, és köztörvényes bűncselekményeket hajtott végre. Időközben gyűltek az anyagok, új szemtanúk jelentkeztek, és a lengyelek ismét Morel kiadatásáért folyamodtak. Bár ismét elutasították őket, az ügy óriási nemzetközi felháborodást keltett. Sokan úgy tartják, az ügy egyfajta precedens, hiszen ha valamilyen formában bíróság elé állítanák az aggastyán gyilkost, talán más kelet-európai kommunista tömeggyilkosok is elnyernék méltó büntetésüket. Elvégre ez az utolsó esély a köztünk élő háborús bűnösök és békebeli hóhérok felkutatására, az igazság kiderítésére. Forrás: MNO, kkbk.blog.hu

MA-240, a lelőtt (?) magyar gép tragédiája

A mai cikkhez elég sok információt találtunk, de az egyik kedvenc blogunk ( konteo.freeblog.hu ) már elég részletesen foglalkozott vele, így most következzen egy igazi magyar összeesküvés-elmélet: Talán már említettük egyszer, s most csak megerősíteni tudjuk, hogy szép hazánk nemcsak termálvízben, vízilabda-aranyakban és gyengeelméjű politikusokban állja az erős nemzetközi verseny kihívásait, hanem összeesküvéselméletekben is. A sors úgy hozta, hogy repülés-konteóban sem kell szégyenkeznünk: 34 éve csak találgatni tudjuk, mi történt valójában a Malév 240-es bejrúti járatával… A repülős sztorik általában azzal kezdődnek, hogy a gép felszáll, de mi most ne elégedjünk meg azzal, hogy magát a történet elmeséljük; tekintsünk egy kicsit körül a nagyvilágban és pár mondattal magyarázzuk meg azt, amit Virág elvtárs olyan szépen megfogalmazott: a nemzetközi helyzet bizony fokozódott. 1975-öt írunk tehát. Szemtelenül fiataloknak és feledékenyeknek nagyjából ez a szituáció: 1.) Az első olajválság kellős közepén vagyunk; a nyersolaj hordónkénti ára megközelíti a horrorisztikus 10 (akkori) dollárt – ez mostani vásárlóértéken olyan 42-45 dollár körüli lehet (a mainak nagyjából a fele…), de ahhoz viszonyítsuk, hogy két évvel korábban, vagyis 1973 közepén a 160 literes hordóért még csak 3 dollárt kellett fizetni a világpiacon. Minden drágul, ami kapcsolatban van az energiával – és mi nincs, kérdem én? Az arab országok és a Nyugat között tapintható a feszültség – de ezt nem elemezzük, mert nem a mi asztalunk.1.) Az első olajválság kellős közepén vagyunk; a nyersolaj hordónkénti ára megközelíti a horrorisztikus 10 (akkori) dollárt – ez mostani vásárlóértéken olyan 42-45 dollár körüli lehet (a mainak nagyjából a fele…), de ahhoz viszonyítsuk, hogy két évvel korábban, vagyis 1973 közepén a 160 literes hordóért még csak 3 dollárt kellett fizetni a világpiacon. Minden drágul, ami kapcsolatban van az energiával – és mi nincs, kérdem én? Az arab országok és a Nyugat között tapintható a feszültség – de ezt nem elemezzük, mert nem a mi asztalunk. 2.) Két éve ért véget a három hétig tartó negyedik izraeli-arab háború (Jom Kippur), melynek során a zsidó állam eredményesen veri vissza a rátámadó, háromszoros túlerőben lévő egyiptomi-szír csapatokat. A Közel-Keleten továbbra is puskaporos a hangulat, az arabok (az ikszedik) revansra gyúrnak, az Arafat-féle Palesztinai Felszabadítási Szervezet (a továbbiakban: PFSz) egyre izmosabb. 3.) Ez év tavaszán tör ki a libanoni polgárháború (melynek okai között a Jordániából pár évvel korábban – véres körülmények közepette – kitoloncolt és Dél-Libanonban sátrat vert PFSz-t is meg kell említenünk). A helyzet olyan bizonytalan, kiszámíthatatlan és veszélyes, hogy a bejrúti reptér augusztus végétől kezdve hol fogad, hol nem fogad gépeket; szeptember közepétől pedig gyakorlatilag minden külföldi légitársaság felfüggesztette menetrend szerinti járatait, kivéve… kivéve a keletnémet Interflugot és a magyar Malévet. 4.) A palesztin-izraeli (tágabban: az arab-izraeli) konfliktussorozatban a szocialista tábor államai (Románia kivételével, amely továbbra is egy fenékkel két lovat megülve igyekszik mindkét oldal felé nyitottnak maradni) nyíltan és felvállaltan a zsidó állammal szemben foglalnak el politikai, gazdasági és ideológiai pozíciót. A PFSz-t egyre szélesebb jogosítványokkal és egyre tágabbra nyitott karokkal fogadják (Kelet)-Berlintől Szófiáig; már kvázi nagykövetségei („állandó irodák”) is nyílnak a Varsói Szerződés országaiban: az első a csehszlovák fővárosban 1975 augusztusában, a második… nos, szerintetek hol? Igen, Budapesten, méghozzá 1975. szeptember 29-én – egy nappal a tragédia előtt… 5.) A szovjet és kelet-európai fegyvergyárak előszeretettel szállítottak az arab államoknak, illetve a palesztinoknak mindent, amit azok (lehetőleg kemény valutáért) meg tudtak vásárolni: a repülőgépektől kezdve a harckocsikon keresztül kézi lőfegyverekig, lőszerig és egyéb haditechnikáig bármit. A (katonai) titkosszolgálatok közötti együttműködés is létezett, noha itt főként a GRU domborított, mellette talán még a Stasi hírszerzése rúgott komolyabban labdába. A magyar szervek inkább csak kereskedelmi ügyletek közvetítésében és ezek maszkirovkájában jeleskedtek (ugye sokan emlékeznek az 1990-es Kalasnyikov-botrányra?) Na, ennyit elöljáróban. Itt az idő, hogy a konkrét események filmjével folytassuk, úgymint történeti tényállás-rögzítés. 1975. szeptember 29., hétfő van; csendes, kellemes őszelő. A ferihegyi repülőtérről 16:50-kor kellene induljon a Malév 240-es járata, melynek célállomása a polgárháborús Bejrút. A vadonatúj (alig másfél éve gyártott és mindössze három hónapja üzemelő) TU-154-B2 típusú repülőgép személyzete 10 főből állt, a 160 főre méretezett utastérben azonban csak ötvenen foglalnak helyet. Ennek kettős oka van (vagy legalábbis két, egymástól talán nem független okról szólnak a hírek): a.) jó pár sor széket kiszerelnek, s helyüket keményfából (más források szerint fémlemezből) készült, egyenként 0,7 – 1,2 köbméteresnek tűnő, lezárt és leplombált ládák foglalják el. A repülőtér rakodószemélyzetének utólagos elmondása szerint őket a ládák közelébe sem engedték; az egész pakolást hallgatag, rövidre nyírt hajú külsősök végezték; a ládákon a jól ismert Videoton-logó látható. b.) a gép indulását délután öttől összesen négyszer halasztják el, esetenként egy-másfél órával. Állítólag egy ötvenfős külföldi (tán palesztin..?) delegációra várnak, amelyik este fél 11-ig nem érkezik meg. A gép végül 22:40-kor kap felszállási engedélyt. A 10 fős személyzeten kívül egyetlen magyar utas tartózkodik rajta, valamint 6 francia, 5 brit, 2 finn, egy-egy angolai, szaúd-arábiai és egyiptomi állampolgár; a többiek (33-an) libanoni útlevéllel utaznak; ezen utolsó csoport érdekessége, hogy öt fő kivételével valamennyien fiatal (20-30 év közöttinek kinéző) férfiak. Szeptember 30-án 02:40-kor megszakad a rádiókapcsolat a géppel; a HA-LCI lajstromjelű, 74A-053 gyári számú Tupoljev ekkor hat mérföldnyire (10 kilométerre) nyugatra van Bejrúttól, a tenger fölött. Az utólagosan összerakott mozaikkockák arra utalnak, hogy a fedélzeten robbanás történt, de a pontos okokról azóta is csak találgatások folynak. Joggal kérdezheti bárki, aki akár csak egy kicsit is ért a repülésbiztonsághoz, vagy aki legalább egy, hasonló témájú filmet látott: mi van az úgynevezett fekete dobozzal? Nos, a fekete dobozt (hivatalosan) nem találták meg. Sőt, a fedélzeti kommunikáció minden elemét automatikusan rögzítő berendezés (nevezzük itt és most simán és parasztosan csak magnónak) „elromlott”: a mágnesszalag nem tartalmaz értékelhető információt. A közeli ciprusi brit katonai bázisról a térségbe érkezik egy Hercules típusú szállítógép, melynek legénységét az eseményt követő nyomozás során senki meg nem hallgatja, noha 03:20 körül már ott köröznek a tengerbe csapódás helyszíne fölött; bizonyos hírek szerint 300 láb (100 méter) alacsonyan többször is átrepülnek a környéken, esetleges túlélők után kutatva (egyet sem találnak). A Royal Navy utólag felajánlja a Malévnek, hogy segít kiemelni a roncsokat (a tenger mélysége ott nem éri el az 500 métert, tehát nem okozna különösebb technikai nehézséget), de a válasz merev elutasítás volt. Idehaza a Magyar Távirati Iroda délután kétmondatos hírben adja hírül, hogy „ismeretlen okból” lezuhant a Malév bejrúti járata, a másnapi napilapok kommentár nélkül közlik a tájékoztatást. Még aznap (tehát szeptember 30.-án) délután összeáll egy 14 fős vizsgálóbizottság (magyar, szovjet, brit és libanoni tagokból), amely a helyszínen vizsgálódik, de az okokról (mármint a lezuhanás okairól) soha nem nyilatkozik. A tragédia utáni napokban nyom nélkül eltűnik az utaslista (!), valamint a szállítmányokra vonatkozó fuvarlevelek minden példánya – sem a Videotonnál, sem a Honvédelmi Minisztériumban, sem a Malévnál nem akadnak nyomukra. Érdekesség: 1975. augusztus 20-án, röviddel éjfél után a csehszlovák légitársaság CSA-540-es Prága-Teherán járata (egy OK-DBF lajstromszámú IL-62-es) Damaszkusz mellett felrobban a levegőben. A dátum azért érdemel figyelmet, mert a robbanás 24 órával a prágai PFSz-iroda hivatalos megnyitása után következik be… És akkor lássuk, milyen konteók röppentek fel az elmúlt három és fél évtizedben: 1.) Baleset volt 1.1.) Emberi (vagy műszaki) hiba miatti baleset volt, aminek semmi köze sem volt sem a legénységhez, sem az utasokhoz, sem a szállítmányhoz. Van/volt ez így, főleg vadiúj szovjet gépek esetében. 1.2.) A gép robbanóanyagot (is) szállított azokban a ládákban a palesztinoknak, de a szokásos óvintézkedések ellenére valami probláma adódott és a szállítmány simán felrobbant. A magyar állam sohasem ismerte (nem ismerhette) be, hogy a polgári légiszállítási vállalatot ilyen célokra használta, ráadásul ha kiderül, hogy nem az általános szerződés feltételeknek megfelelő körülmányek okozták a katasztrófát, a Lloyd’s biztosító egy fillért sem fizetett volna, illetve utólag visszakövetelhette volna a 100 millió dolláros nagyságrendű (és utólag kifizetett) lóvét. Ezt az égést még a rendszerváltozás utáni kormányok sem akarták bevállani. 2.) Merénylet – Izrael a felelős 2.1.) A legelterjedtebb konteó; a gépen utazó 28 fő „libanoni” fiatalember egy Magyarországon (vagy a tágabb térségben) kiképzett palesztin terrorkommandó volt, amelyről Tel Aviv megtudta, hogy valami rettenetes cselekményeket akarnak végrehajtani izraeli polgári célpontok (iskolák, zsinagógák, piacok, vonatok, buszok, stb.) ellen. Előzetesen (informális csatornákon) még figyelmeztették a magyar hivatalos szerveket, valamint a Malévot is, hogy nem kéne ezeket visszaszállítani Libanonba, de Budapest úgy tett, mintha nem értené a célzást. Aztán - ahogy az lenni szokott - jött egy vadászgép és lelőtte a Tupoljevet. 2.2.) Úgy volt, hogy a gépen fog hazautazni Kaled Al-Fahum, a PFSz második embere, aki a budapesti iroda megnyitásának ünnepségéről készült hazafelé. Persze Kaled óvatos duhaj volt (itt jobbra; nem hiába élt összesen 85 évet, ami egy palesztin aktivista esetében lehet, hogy világrekord); becsekkolt ugyan a Malév-gépre, de végül kocsival hagyta el Magyarországot és Romániából repült haza három nappal később, erről az infóról azonban a Moszad lemaradt. És biztos, ami biztos, felrobbantotta a gépet. A kötelező, előzetes figyelmeztetést pedig (amit ilyenkor a zsidó hírszerzés mindig megereszt a nem-palesztin érintettek felé) Budapest leszarta; úgy volt vele, hogy „úgysem merik megtenni”. Nos, merték. Azok ilyenek. 2.3.) A ládákban egy új vegyi fegyver volt, amit Moszkva (kerülő úton) szánt a palesztinoknak; ha ezt megkapják, izraeli civilek ezrei haltak volna meg. A Moszad megtudta és nem volt mérlegelés: a Malév-gépnek el kellett tűnnie, függetlenül a fedélzeten tartózkodók számától és beosztásától. 3.) Merénylet – a rivális arab szervezetek voltak Itt gyakorlatilag a PFSz-en belüli torzsalkodásoktól kezdve Szíriáig és a libanoni polgárháború egymással szemben álló frakcióiig mindenki szóba jött: arab barátaink híresek arról, hogy ha egymás torkát kell elvágniuk, nagyvonalúan eltekintenek a lehetséges járulékos veszteségektől. A gép fedélzetén utazó harmincvalahány arab személy egyeseknek kulcsfontosságú volt, más arab csoportoknak pedig megsemmisítendő és eltakarítandó szemét. Szíria például úgy utálta a palesztinokat, mint XVI. Benedek a gumióvszert – egy szír vadászgép lazán le tudta volna gyakni a védtelen magyar gépet, fedélzetén két szakasznyi palesztin mudzsaheddel és több tonna, a PFSz-nek szóló haditechnikával. De ne feledkezzünk meg Dzsemajel mesterről és népes családjáról sem, akiknek maronita milíciái mindig túllihegték a dolgokat, amikor a muszlimok ellen, illetve a velük szövetséges Izrael mellett kellett letenni a voksot… 4.) Merénylet – Moszkva tehet róla A fedélzeten tartózkodó 33 palesztin terroristát (más megvilágításban: szabadságharcost) Moszkva képezte ki, de a küldő szerv (PFSz, El Fatah?) valami miatt nem teljesítette a kiképzés ellentételezéseként ígért nyugat-európai (vagy amerikai) terrorcselekményeket. Moszkva meg úgy volt vele, hogy ha a barter-üzletnek nincs másik oldala, részéről semmis az egész. És mivel tudást nem lehet visszavenni, maximum a tudás hordozóját lehet megsemmisíteni, hát tessék… Innen kezdve a palesztinok megtanulták, hogy ha ígérnek valamit, azt be is kell tartani, máskülönben Anya morcos lesz. 5.) Merénylet - A CIA volt Az amerikaiak érdekeltek voltak abbban, hogy a palesztinokat és a szovjeteket egymásnak ugrasszák. Ők tették a pokolgépet a fedélzetre (esetleg ők küldték a felségjelzés nélküli CIA-repülőgépet, hogy lője le a Malévot), majd mindenféle piszkos trükkel megpróbálták Moszkva ellen hangolni Arafatékat. Ez nem igazán sikerült, hiszen kit érdekelt harmincvalahány terrorlegény (és pár főnyi járulékos veszteség) kilépése a földi létből?! Nos, sem Moszvkát, sem Arafatot nem igazán... Budapest meg nem igazán számított. Akárhogyan is történt, a gép megsemmisítéséhez nem feltétlenül kellett harci repülőgép. Akkoriban a Közel-Keleten csak annak nem volt vállról indítható cucca, aki nem akart ilyet: gondolunk itt nemcsak a szovjet 9K-32-es Strela-2-re, hanem az amerikai FIM-43 Redeye-ra is, amelyeket akár egy, a tengeren imbolygó halászbárkából is ki lehetett lőni. A magyar áldozatok családja 10 ezer forint temetési segélyben, az elhunytak kiskorú gyermekei fejenként 200 ezer forint árvasági segélyben részesültek. Temetni amúgy senkit nem temettek, mert holttestet egyetlen hozzátartozó sem látott - állítólag egy libanoni tömegsírban hever harminchét, a tengerből utólag kiemelt holttest, de ez is csak találgatás, mint minden az ügy utóéletében. Kiegészítés: 2004-ben a magyar országgyűlés létrehozott egy 100 millió forintos kegyeleti alapot a Malév 240-es járata áldozatainak leszármazottai részére. A hozzátartozók úgy döntöttek, hogy az áldozatonként kábé 5,5 millió bruttó pénzt (egymás között szétosztva) saját céljaikra használják fel (ami mellesleg jogukban állt), és nem a gép roncsainak kiemelését fogják finanszírozni vele. Ha jól számolunk, magyar áldozatonként úgy nettó 4 millió forint jutott a családoknak (erről döntöttek úgy a hozzátartozók, hogy köszönik és elköltik), és maradt kábé 45 millió forint a központi kasszában, amelynek utóéletéről nem tudok, de hogy ebből egy mentőcsónakot sem lehet kiemelni 600 méter mélyről a libanoni vizekben, nemhogy egy repülőgépet - ebben majdnem biztos vagyok. A MA-240-es esetét egyesek a magyar USS Liberty-ügynek nevezik. Hát, nem tudom... És végezetül emlékezzünmk meg a magyar áldozatokról - az ő nevük (fedőnevük?) nyilvános: A személyzet tagjai voltak: Pintér János kapitány, Kvasz Károly első pilóta, Mohovits Árpád másodpilóta, Horváth István fedélzeti mérnök, Majoros László hajózó szerelő. Az utaskísérők: Fried Richárd, Herczegh Miklósné, Kmeth Ágnes, Németh Lászlóné, Szentpály Mercédesz. Egy magyar utas volt, Glausius Gábor.

Gróf Apponyi Albert beszéde a trianoni békekonferencián I. rész

I. 1. Engedjék még egyszer megköszönnöm, hogy alkalmat adtak álláspontunk kifejtésére. Tulajdonképpen szóbeli tárgyalást kívántam, mert nézetem szerint ez az egyedüli eszköz, amely bennünket a megértéshez és az előttünk fekvő szövevényes kérdések helyes megismeréséhez vezethet. A Legfelsőbb Tanács azonban akaratát más irányban már megállapította, így meg kell ez előtt hajolnom. Elfogadom tehát az elém állított helyzetet, és hogy idejüket túlságosan igénybe ne vegyem, egyenesen a tárgyra térek. 2. A mi szemünkben a tegnapot a mai naptól a békefeltételek hivatalos megismerése választja el. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. 3. Szerencsére még nem tartunk ott. Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyünk meg észrevételeinket. Ezek közül bátrak voltunk már egynéhányat a békefeltételek átvétele előtt átnyújtani. Meg vagyunk győződve, hogy Önök a már átnyújtott és a jövőben átnyújtandó megjegyzéseinket a viszonyok nehézsége által követelt komolysággal és lelkiismeretességgel fogják áttanulmányozni. Reméljük tehát, hogy meg fogjuk győzni Önöket. Reméljük ezt annál is inkább, mert nem áll szándékunkban sem ma, sem később érzelmeinkkel kérkedni, vagy kizárólag azoknak az érdekeknek a szempontjára helyezkedni, amelyeket feladatunk megvédelmezni. A legjobb akarattal iparkodunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése. II. Ezen elvek és érdekek szempontjából vizsgáljuk meg a nekünk felajánlott béke feltételeit. Nem titkolhatjuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. E megütközés könnyen megmagyarázható. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére olyan lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltétele megvonassék. Mert az ország e szerencsétlen középső része, elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén, érc és sóbányáinak legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától és eszközétől ugyanakkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és különös helyzet előtt állva kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? 1. Talán az ítélkezés ténye lenne ez? a) Önök, Uraim, akiket a győzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! A nélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet felett, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök. b) Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg, és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot azonban mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak. 2. Vagy talán a nemzetközi igazságosság elvének oly alkalmazásáról van szó, amelynek célja a többnyelvű államalakulatok helyett (amelyek közé Magyarország is tartozik) oly új alakulatokat létrehozni, amelyek igazságosan oldják meg a területi kérdést a különböző nemzetiségek között, és amelyek hatásosabban biztosítják azok szabadságát? Ha a tényeket tekintem, úgy kénytelen vagyok kételkedni, hogy ez a törekvés eredményezte a kérdés ily módon való megoldását. a) Mindenekelőtt, a Magyarországtól elszakítandó 11 millió léleknek 35%-a magyar, amely három és fél milliót jelent akkor is, ha a mi érdekeinkre legkedvezőtlenebb számítást vesszük alapul. Elszakítanak még a békefeltételek körülbelül egy és egynegyed-millió németet, ami a magyarság százalékszámával együtt az egésznek 45%-át jelenti. Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazása nem előnyt, hanem szenvedések sorát jelentené. Feltesszük tehát – amitől távol állok –, hogy a nemzetiségi elv alkalmazása a fennmaradó 55%-ra nézve nem vonatkozhat, vagy ha vonatkozik, úgy fordított értelemben. Nézetem szerint pedig, ha elvekről van szó, úgy azokat egyenlő módon kell alkalmazni mindazokra, akiket a szerződés rendelkezései érintenek. b) Menjünk azonban tovább, és tekintsük a Magyarország romjain megnövekedett államokat. Megállapíthatjuk, hogy nemzetiségi szempontból ezek is éppen úgy, vagy talán még jobban részekre lesznek darabolva, mint Magyarország. Nem célom Önöket, Uraim, kifárasztani azoknak az adatoknak felsorolásával, amelyeket az e kérdésben benyújtandó okmányaink különben is tartalmazni fognak. Addig is azonban, amíg ezeket megismerhetik, kérem Önöket, fogadják el állításaimat, hogy követhessék következtetéseimet, amelyeket levezetni bátor leszek. c) Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti egység elve nyerne ez által a feldarabolás által. Egyetlen következménye volna ennek, amelyet bátor leszek megemlíteni, anélkül, hogy bárkivel szemben is támadó szándékom lenne. Csak egyszerűen megállapítani kívánom azt a tényt, hogy e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly népekre, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állnak. Következtetésem igazolására egy pár számadatot idézek. A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot. Ha a felsőbb társadalmi osztályokat tekintjük, és számításba vesszük azokat, akik gimnáziumot végeztek, és letették azt a vizsgát, amely Franciaországban a baccalaureat-nak felel meg, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyarok arányszáma azok között, akik ily tanulmányokat végeztek, vagy az érettséginek megfelelő képzettséget értek el, 84%, jóllehet a magyarok az összes népességnek csak 54,5%-át teszik ki; a románok arányszáma az ily tanulmányokat végzettek között 4%, pedig az egész népesség 16%-át alkotják; a szerbeké 1%, jóllehet számuk az egész népesség 2,5%-a. d) Ismétlem, hogy ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán később léptek be a művelt népek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan. Nézetem szerint azonban a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából. Ebben az irányban már most vannak bizonyítékaink. Szomszédaink, akik területünk egy részére törnek, már legalább egy éve hatalmukba kerítették azokat; a fegyverszüneti szerződés értelmében joguk lett volna ezeknek a területeknek katonai megszállására, de ők kisajátították a kormányzás egész gépezetét. Ennek látjuk már a következményeit. Külön okmányban fogjuk bemutatni, hogy ez alatt az egy év alatt mily nagy kulturális értékek romboltattak le. Látni fogják, Uraim, ezekben az okmányokban, hogy két egyetemünk, amelyek a kultúra legmagasabb fokán állanak, a kolozsvári, a magyar kultúra egyik régi székhelye és az újabb keletű pozsonyi egyetem, tönkretétettek. A tanárok elűzettek, és szeretném, ha megtudnák Önök, hogy kiket ültettek helyükbe. Felhívom Önöket, hogy küldjenek ki tudósokból álló bizottságokat, hogy a való helyzetet megismerjék és hogy az összehasonlítást megtehessék. Lehetet len, hogy ezek az egyetemek és ezek a tanári karok, amelyeknek történelme a messze múltba visszanyúlik és amelyek most megsemmisíttettek, pótolhatók legyenek a megszálló nemzetek szellemi erőtartalékaiból. Ezek a nagy kulturális intézmények belátható időben nem pótolhatók. Hasonló a helyzet az egész közigazgatási gépezetnél és a tanítótestület mindegyik fokánál. Csupán a román megszállott területeken több mint kétszázezer gyermek az utca porában nevelődik a tanítóhiány folytán, mivel a magyar tanítók kiutasítattak, és pótolni őket nem bírják. Uraim, azt hiszem, hogy az emberiség nagy érdekei szempontjából nem lehet sem közömbösen, sem megelégedettséggel szemlélni azt a körülményt, hogy a nemzeti hegemónia oly nemzetekre száll át, amelyek, ha a legjobb reménységgel kecsegtetnek is a jövőre nézve, de ma még a kultúra alacsony fokán állnak. Láttuk már, hogy a szigor, amellyel Magyarországot sújtják, nem eredhet az ítélkezés tényéből. Láttuk, hogy a nemzetiségi elv sem nyerne ez által semmit. 3. Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi? a) Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak kiinduló pontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó elemet fajrokonaik alkotják, mint Magyarországhoz, hol a magyar hegemónia érvényesül. b) Ez azonban csak feltevés; és ha a feltevések útjára léptünk, úgy bátor vagyok megjegyezni, hogy e feltevés fordított értelemben alkalmazható arra a 45% magyarra és németre, akik most egy új államhoz csatoltatnak és kikről feltehető, hogy szívesebben maradnának a magyar állam polgárai. Ez az okoskodás nem jelentene mást, mint hogy az előnyöket a másik oldalra helyezzük. De miért induljunk ki sejtésekből, és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás. c) Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, mely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az. Természetesen követeljük, hogy a népszavazás olyan körülmények közt tartassék meg, hogy annak szabadsága biztosítva legyen. d) A népszavazás annál is inkább szükséges, mivel a Nemzetgyűlés, amely végső fokban hivatott a javasolt békefeltételek fölött dönteni, csonka lesz. A megszállt területek lakói nem lesznek itt képviselve. Nincsen olyan kormány vagy nemzetgyűlés, amely jogi vagy erkölcsi szempontból jogosult volna dönteni azoknak sorsa fölött, akik ott képviselve nincsenek. Különben a békeszerződés e tekintetben oly kifejezéseket tartalmaz, amelyekben e nehézség sejtelme rejlik. „Magyarország a maga részéről lemond, amennyiben számot tarthatna…”; ezek körülbelül a békeszerződés szavai. Valóban nem érezzük magunkat feljogosítva oly határozatok hozatalára, amelyek akár jogi, akár morális kötelezettségeket rónának a lakosságnak arra a részére is, amely a Nemzetgyűlésben képviselve nem lesz. Maga az eszme kívánja, hogy ezt a kötelességünket a Békekonferencia elé terjesszük. Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az Önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek. Ha pedig mi ezt az álláspontot foglaljuk el, és ellenfeleink követeléseiket és aspirációikat nem merik a nép ítélete alá bocsátani, úgy vajon kinek a javára szól a föltevés? e) Még egy szempontból vehetjük tekintetbe a népek önrendelkezési jogát. Megkockáztatható volna az az állítás, hogy talán a nemzeti kisebbségek jogai hatásosabban lennének biztosítva az új államok területén, mint ahogyan Magyarországon voltak. f) Ez alkalommal nem akarok védőbeszédet tartani azon eljárás fölött, amelyet Magyarországon a nem magyar fajok állítólagos elnyomása tekintetében követtek. Csak annak állítására szorítkozom, hogy nagyon örülnénk, ha a tőlünk elszakított területeken magyar testvéreink ugyanazon jogoknak és előnyöknek birtokában lennének, amellyel Magyarország nem-magyarajkú polgárai bírtak. Erre a kérdésre lesz alkalmunk még visszatérni. Ebben a pillanatban nem vagyok hivatva erről beszélni, már csak azért sem, mivel nem állanak rendelkezésemre a nélkülözhetetlen okmányok. De kész vagyok bármikor és bárkivel szemben e kérdést behatóan megvitatni. Állíthatom azonban, hogy ha az egykori Magyarország nemzetiségi politikája még annál is rosszabb lett volna, mint azt legelkeseredettebb ellenségeink állították, még akkor is jobb annál a helyzetnél, amelyet szomszédaink ás csapataik a megszállt területen teremtettek. Elő fogunk terjeszteni, Uraim, egy egész sorozat okmányt, különösen azokra a tényekre vonatkozólag, amelyek Erdélyben történtek. Szigorúan megvizsgáltuk az összes jelentéseket, amelyek e tekintetben beérkeztek, és jóllehet, ezeknek az okmányoknak a hitelességét az erdélyi három keresztény egyház, a katolikus, kálvinista és az unitárius egyház vezetői erősítik meg, még sem kívánjuk – nem kívánhatjuk –‚ hogy puszta ál

Gróf Apponyi Albert beszéde a trianoni békekonferencián II. rész

A beszéd folytatása: Kérjük azonban Önöket, hogy vizsgálják meg a helyszínén a történteket, küldjenek ki a végső döntés előtt a helyszínére szakemberekből álló bizottságot, hogy meggyőződhessenek azokról a tényekről, amelyek az említett területen végbemennek. Egyedül mi követeljük, Uraim, hogy a helyzetet borító homály eloszlattassék, egyedül mi törekszünk olyan döntésekre, amelyek a kérdés helyes ismeretéből fakadnak. g) Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak reánk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket a Magyarország területén megmaradó idegen ajkú lakosokkal szemben mi is készek vagyunk alkalmazni. E tekintetben meghatalmazottjaikkal már teljes egyetértésre jutottunk. Azt hisszük azonban, hogy szomszédainknál erőteljesebb biztosítékok elérése nehézségekbe fog ütközni, mert hiszen elfogultságuk fajtestvéreikkel szemben ismeretes. A múlt tanulságai is kényszerítenek bennünket arra a feltevésre, hogy e kérdésben szívós ellenállásra fogunk találni. A román csapatoknak a demarkációs vonalra való visszavonulása tekintetében, amelyet több ízben kértünk, és amelyet kormányunk a békedelegáció Párisba való kiküldésének feltételévé tett, a Szövetséges Hatalmak oly erélyesen léptek fel a román kormánynál, hogy lehetetlennek látszott, hogy ne teljesítsék a Szövetséges Hatalmak követelését. És mégis így történt. Azt hiszem, megértik tehát, Uraim, aggodalmainkat testvéreinket illetőleg, ha ők ezen idegen uralom alá kerülnének. 4. Sorra vettem, Uraim, az elveket, amelyek a békefeltételek megállapításánál számba jöhetnek, és megállapíthatom, hogy nem tudtam a nemzetközi igazságosság, a nemzetiségi és a népek szabadsága elvének oly alkalmazását megtalálni, amely a nekünk felajánlott béke indító okait kellőleg megvilágította volna. Talán a fejtegetéseim bevezetésében már említett érdekek, a béke nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója sugallták őket? Uraim! A magyar probléma az általános problémának nem oly kis része, mint azt a statisztika nyers számaiból következtetni lehetne. a) Ez a terület, amely Magyarországot alkotja, és amely jogilag ma is Magyarország, századokon át rendkívül fontos szerepet játszott Európában, különösen Közép-Európában a béke és a biztonság fenntartása tekintetében. A magyar honfoglalást és a magyaroknak a keresztény hitre való áttérését megelőző évszázadokban hiányzott itt a nyugalom és a biztonság. Közép-Európa legkülönbözőbb barbár népek támadásainak volt kitéve. A biztonság csak attól a pillanattól állt fenn, amikor a magyar védővonal kialakult. Az állandóság és a béke általános szempontjaiból rendkívül fontos, hogy a zavarok kelet-európai főfészke ne nyerjen tért, és ne terjeszkedjék ki Európa szívéig. A történelmi fejlődésnek azonban gátat vetett a Balkán-félszigeten a török hódítás, és így ott az egyensúly nem állott helyre. Adja az Ég, hogy ez mielőbb bekövetkezzen! De ma rendkívül fontos, hogy e zavarok, amelyek Európa békéjét oly sokszor háborították meg, és amelyek bennünket már több ízben a háború küszöbére sodortak, onnan ne terjedhessenek tovább. b) A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a Keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatást tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége tette alkalmassá. Idézem a nagy francia geográfusnak, Reclus Elisének szavait, melyek szerint ez az ország oly tökéletes földrajzi egység, amely Európában egyedül áll. Folyói és völgyei rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. Részeinek gazdasági függése szintén a legteljesebb, miután a közép hatalmas gazdasági üzemet alkot, a szélek tartalmazzák pedig mindazt az anyagot, amire a gazdasági fejlődés szempontjából szükség van. c) A történelmi Magyarország tehát Európában egyedül álló természetes gazdasági és földrajzi adottságokkal rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet leszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait, mint elvet, egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanúságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniök. Nem véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt. d) Magyarország az organikus egység minden feltételével rendelkezik, egyet kivéve, és ez a nemzeti egység. De azok az államok, amelyeket a békeszerződés értelmében Magyarország romjain építenének fel, szintén nem rendelkeznének a nemzeti egységgel. Az anyanyelv egysége hiányzott Magyarországon az egység feltételei közül, és hozzáteszem, hogy az alakítandó új államok az egység egyetlen alapelvével sem fogank bírni. Az alakítandó új államok átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belső vándorlást, amely a munkást kedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élőket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsőséget, fejlődést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át. Jogosult-e a félelmünk tehát, hogy itt az állandóságnak kipróbált oszlopa helyett a nyugtalanságnak újabb fészkei fognak keletkezni? Nem szabad magunkat illúziókban ringatnunk. Ezeket az új alakulatokat az irredentizmus aknázná alá, sokkal veszedelmesebb formában, mint az Magyarországon egyesek fölfedezni vélték. Ez a mozgalom, ha létezett is Magyarországon a műveltebb osztály egy részénél, a nép nagy tömegeit sohasem hatotta át. Az új alakulatokat azonban oly nemzetek irredentizmusa aknázná alá, amelyek nemcsak idegen hatalom uralmát éreznék, de az övéknél alacsonyabb kultúrájú nemzet hegemóniáját is. És itt organikus lehetetlenségeket kell megállapítanunk. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy még magasabb kulturális fokon álló nemzetiségi kisebbség is képes a hegemónia gyakorlására egy alacsonyabb fokon álló többséggel szemben, de hogy egy alacsonyabb kulturális fejlettséggel bíró kisebbség, vagy egy igen csekély többség hegemóniával bírhasson, elérhesse a felsőbbség önkéntes elismerését és a morális egybeolvadást egy magasabb kulturális fokot elért nemzetiséggel szemben, ez, Uraim, organikus lehetetlenség. e) Előszeretettel vádolnak meg bennünket azzal a szándékkal, hogy a kérdések nekünk nem tetsző elintézését erőszakkal fogjuk megváltoztatni. Távol állunk, Uraim, az ily kalandos tervektől. Mi reményeinket az igazságnak ás azoknak az elveknek a morális erejére alapítjuk, amelyekre támaszkodunk, és amit nem tudunk elérni ma, annak megvalósulását a Nemzetek Szövetségének békés akciójától várjuk, amelynek egyik feladata lesz orvosolni azokat a nemzetközi helyzeteket, amelyek a béke fennmaradását veszélyeztethetnék. Ezt kijelentem, nehogy szavaimban gyermekes és fölösleges fenyegetést lássanak. De kijelentem azt is, Uraim, hogy olyan mesterkélt rendelkezésekkel, mint amilyeneket a békeszerződés tartalmaz, Európa ennek az általános béke szempontjából oly fontos és sokat szenvedett részében alig lehetséges békés politikai helyzetet teremteni. Közép-Európát a keletről jövő veszedelmekkel szemben egyedül a történelmi magyar terület stabilitása tudja megőrizni. f) Európának szüksége van gazdasági rekonstrukcióra. A gazdasági fejlődést azonban az új alakulatok bizonyára meg fogják gátolni. Ez a körülmény a megmaradt Magyarországon szükségképpen be fog következni. De hasonló lesz a helyzet az elszakított részeken is. E területek alacsonyabb kultúrájú nép alacsonyabb fokú adminisztrációja alá rendelve, elszakítva ennek az organikus egységnek többi részeitől, amelyekkel kapcsolatban újból virágzásnak indulhatnának, de nélkülök a stagnálásra, vagy valószínűleg a visszaesésre vannak kárhoztatva. g) Európának szüksége van szociális békére. Önök jobban ismerik azokat a veszélyeket, amelyek ezt a békét fenyegetik. Önök jobban tudják, mint én, hogy a háború következményei megzavarták, és egyensúlyából vetették ki a gazdasági élet szellemét és feltételeit. A múlt szomorú tapasztalataiból tudjuk, hogy a felforgató elemek sikerei mind annak a következményei, ami aláásta a társadalom morális erejét, tehát mindannak, ami meggyöngítette a nemzeti érzést és előidézte a munkanélküliség nyomorát. Ha Európának ebben a részében, amely még mindig közel áll a bolsevizmus égő fészkéhez, megnehezítik a munka feltételeit, megnehezítik a munka újból való megkezdését, ezáltal csak a társadalmi béke veszélyei nyernek újabb tápot. Védővonalak tehetetlenek a járványok, különösen a morális járványok ellen. III. 1. Mindezekkel a teóriákkal szemben Önök felhozhatják, mint döntő tényezőt, a győzelmet és a győzők jogait. Elismerjük ezeket, Uraim. Elég reálisan gondolkozunk politikai kérdésekben, hogy ezzel a tényezővel kellőképpen számoljunk. Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak lenne egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, mely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben. Nem hisszük, Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása; ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, melyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyekben megjelölték a háború céljait. 2. Ismétlem, nem hisszük, hogy ez volna a győzelmes nagy nemzetek mentalitása. Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nagylelkű törekvések előőrse és a nagy eszméknek szócsöve volt, annak a másik Angliának, a politikai szabadságok szülőanyjának és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek: hálával hajlok meg előttük, és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül. Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, azt az erkölcsi fölényt, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg, míg amaz megmarad. 3. Bízva az eszmék erejében, a bennünket környező minden nehézség, minden rosszakarat és minden akadály dacára, amelyeket utunkon felhalmozni iparkodnak, bizalommal lépünk arra az útra, amely végül megnyílt előttünk, hogy részt vehessünk a béke munkájában; és tesszük ezt a legteljesebb jóhiszeműséggel. Bízunk azoknak az eszméknek az őszinteségében, amelyeket Önök kijelentettek. Jogtalanság lennek Önökkel szemben másképp gondolkoznunk; bízunk az erkölcsi tényezők erejében, amelyekkel ügyünket azonosítjuk, és kívánom Önöknek, Uraim, hogy a győztes fegyverek dicsőségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsősége, amellyel Önök az egész emberiséget megajándékozzák. IV. Csak egy pár szót kívánok még, Uraim, némely részletkérdést illetőleg megjegyezni. Beláthatják, hogy nem térhettem ki a nekünk felajánlott béke részletes tárgyalására. Egyedül a területi kérdéssel foglalkoztam, mert ez a kérdés magába foglalja a többieket. Fel szeretném hívni azonban figyelmüket még egy néhány pontra, amelyeknek megoldása nézetem szerint rendkívül sürgős. 1. Mindenekelőtt a humanizmusnak egyik kérdése, a hadifoglyoknak kérdése áll előttünk. A békeszerződés szavai szerint a hadifoglyok hazaszállítása csak a béke ratifikációja után történik meg. Kérem Önöket, Uraim, ne vegyenek egy formalizmust amely miatt annyi ártatlan család szenvedhetne. A szerencsétlen szibériai hadifoglyok ügyében beadvánnyal fordultunk a Legfelsőbb Tanácshoz. Ennek a kérdésnek megoldásánál hivatkozom az Önök emberies érzésére; oly érzések ezek, amelyeknek, még háborús időben is, fölötte kell állnia a politikának. 2. Még egy megjegyzést kívánok tenni a pénzügyi határozatokra vonatkozólag. a) Nézetem szerint a békeszerződés nem veszi eléggé figyelembe Magyarország különleges helyzetét. Magyarországnak két forradalmat, a bolsevizmus négyhónapos dühöngését és több hónapos román megszállást kellett átélnie. Ily körülmények között lehetetlen, hogy a szerződés által tervbe vett pénzügyi és gazdasági határozatokat végre tudjuk hajtani. Ha a győztes hatalmak polgára által részünkre folyósított hitelek a béke aláírásának pillanatában – mint ezt a javaslat kimondja – felmondhatók lesznek, ez a fizetésképtelenséget, a csődöt jelenti, amelynek visszahatását kétségkívül a győztes hatalmak éreznék. Elismerem, hogy sok hitelezőnk van az Önök országaiban. A hitelek visszafizethetők lesznek, ha erre nekünk időt engedélyeznek, de nem lesznek visszafizethetők, ha azonnal követelik azokat tőlünk. b) Azt követelik továbbá tőlünk – és ez is igazolja, hogy mennyire célravezetőbb lett volna bennünket előzőleg meghallgatni –‚ hogy mi Ausztriának vasércet szállítsunk. Mivel magunk is abban a helyzetben vagyunk, hogy ércet kell importálnunk, ezt a rendelkezést nem tudjuk teljesíteni. Hasonló a helyzet az épületfa tekintetében. Ezekre a részletekre nézve kérem az Önök jóakaratú megfontolását, amelyet már az Önök képviselői részünkre kilátásba helyeztek. Mielőtt szavaimat befejezném, hálásan köszönöm, Uraim, hogy alkalmat adtak nekem álláspontomnak élőszóval való kifejtésére, és hogy beszédemet oly jóakaratú és állandó figyelemmel kísérték. ( http://trianon.norma.hu ) Végül pedig Gróf Apponyi temetése. 1933 Február 7-én halt meg Genf-ben, Budán temették el:

A Gázai-övezet valódi oka a gáz? A világ legnagyobb koncentrációs tábora, ahol a szenvedések valódi oka a területhez tartozó hatalmas gázmezők . A terrorista zsidó állam megakarja kaparintani ezt az energiát akár úgy is, hogy kiirtja az őslakos palesztinokat, atom arzenáljával terrorizálja az arab világot. Irán bedobhatná azt a pár hidrogén bombáját amit az Ukránoktól vett, és így megszűnne az atomfenyegetettség a térségben . A zsidók meg azt kapnák amit az igazi terroristák is kapnak, halált, mert az elsődleges terroristák, a cionista fasiszta zsidó állam , és az egyesült államok, pénzügyi maffiája.

Megjegyzés: Nem politika, hanem kutakodás..... Michel Chossudovsky, a University of Ottawa közgazdászprofesszora, a Centre for Research on Globalization független kutatócsoport egyik vezetője szerint a Gázai-övezet izraeli megszállása közvetlen összefüggésben áll a stratégiai gázkészletek kérdésével. 2000-ben a Gázai-övezethez tartozó partszakasztól nem messze jelentős gázkészleteket fedeztek fel. A palesztínokkal kötött 1999-es szerződés alapján az olaj- és gázlelőhelyek feltárásának joga 25 évig a British Gas-t (BG) és az athéni székhelyű Consolidated Contractors International Company-t illeti meg (CCC). A BG 2000-ben csak két fúrást végzett, összesen 1400 md m3 készletet találtak, ennek értéke kb. 4 md $. A gázmezőkhöz kapcsolódó jogok 60%-ban a BG-t, 30%-ban a CCC-t, 10%-ban Palesztína befektetési alapját illetik meg. A Gázai-övezet környékén feltárt tengeri lelőhelyek 60%-a jogilag a palesztínoké. Izrael kezdettől fogva arra törekedett, hogy (1) a palesztinokat kikapcsolja az üzletből, (2) a kitermelt gáz hozzá és ne Egyiptomba kerüljön, (3) üzletet is csináljon. A legfontosabb cél természetesen az 1999-es szerződés érvénytelenítése volt. 2007-ben olyan szerződést akartak kötni a BG-zel, hogy a gázt tengeralatti csővezetéken szállítsák Izraelbe. A gázt formálisan a palesztinoktól vásárolták volna meg, igaz, csak természetben voltak hajlandóak fizetni, hiszen a Hamasz-kormány szerintünk nem kaphat pénzt, mert azt a terrorizmus támogatására fordítaná. A BG 2007 decemberében felhagyott a tárgyalásokkal, 2008 januárjában becsukta izraeli irodáit. A 2008 legvégén megkezdett hadműveleteket már júniusban elkezdték tervezni. Októberben ennek tudatában kezdték újra a tárgyalásokat a BG-zel. A Gázai-övezet megszállásának távlati geopolitikai célja, hogy partmenti vizek és a palesztin gázlelőhelyek izraeli tulajdonba menjenek át. Akkor a meglévő szomszédos létesítményekkel egyetlen rendszerbe lehetne őket szervezni. Délről gáz, északról olaj érkezhetne Izraelbe (a Baku-Tbiliszi-Ceyhan csővezeték végállomásáról). Az olajvezeték láthatólag döntő hatással lehet a Libanonnal fennálló kapcsolatokra. Izrael 2000 óta zajló tengeri elrettentő akciói sem egyszerűen a palesztin halászok ellen irányultak. A Gázai-övezetben körülbelül 3000 halász tevékenykedik a partmenti vizeken. Az Arafat és Rabin által aláírt, 1994. május 4-én kelt Gáza-Jerikó egyezmény 20 tengeri mérföldben jelölte meg ennek a partmenti sávnak a szélességét, melyet északról izraeli, dél felől egyiptomi vizek határolnak. Az egyezmény egy keskeny partmenti csíktól eltekintve mindenféle halászati és gazdasági tevékenységet engedélyezett. A palesztínok ezután hat éven át zavartalanul halásztak. 2000-től az izraeli hadsereg rendszeresen fenyegetni és zaklatni kezdte a 6 mérföldnél beljebb dolgozó halászhajókat. Hogy miért, azt nem közölte a palesztínokkal. A kimondatlan határvonalat a fegyverek jelölték ki. Arafat 2000 szeptember 27-én behajózott a parttól 19 mérföldnyire, hogy személyesen gyújtsa meg az első adag kitermelt gázt. Egy izraeli olajtársaság ugyan vitatta a palesztínok tulajdonjogát, de a keresetet az izraeli bíróság elutasította. Kérdés, kit illet a gáz tulajdonjoga. A fentiek szerint (Gáza-Jerikó egyezmény) ugyebár a palesztinokat, nyilván azért is szerződtek az angolok 1999-ben Arafattal. A lelőhely 10-15 mérföldnyire esik a parttól. Úgy számították, a gázból egy évtizedig egész Palesztína áramellátását biztosíthatják, és még exportra is jut belőle. 2000. szeptember 28-án Ariel Sharon provokatív látogatást tett a Templom-hegyre. Ebből felkelés robbant ki. A 6 mérföldes határon megkezdődtek az izraeli járőrhajók máig tartó támadásai a halászhajók ellen. Sharont 2001 februárjában miniszterelnökké választották. 2002-ben a Sharon kérésére Palesztínába érkezett az ENSZ-főtitkár emberi jogi követe, Catherine Bertini, aki a jelentéséhez fűzött mellékletben rögzítette, hogy a halászati zóna szélessége 12(!) tengeri mérföld, amit be kell tartani. A helyzet ettől persze semmit sem változott. A katonai fenyegetéssel évek óta szűkebb területre kényszerített halászhajók miatt a partmenti sáv halállománya, s így a zsákmány is erősen megcsappant. 2005-ben Izrael kivonult ugyan a Gázai-övezetből, de a szárazföldi átkelőpontok és tengeri útvonalak ellenőrzésével bezárta a palesztínokat. A Hamasz hatalomra jutása után még szigorúbban korlátozta (és korlátozza) a termékek, nyersanyagok, gyógyszerek és emberek forgalmát. Míg 2000 előtt napi 900 teherautó ellátmány érkezett a területre, ezután csak 70 (2008 júniusában, a rakétatámadások beszüntetése fejében ezt a számot 90-re emelték). Végül: 2008. november 18-án olyan egyiptomi bírósági ítélet született, mely a kormányt az Izraelbe irányuló földgázszállítás leállítására kötelezte, a hiányzó parlament jóváhagyás miatt. Egy 2005-ös megállapodás szerint ugyanis Egyiptom 15 év alatt 1,7 md m3 gázt ad el Izraelnek. A szállítás ténylegesen csak 2008 májusában indult meg. Az ítélet nem jogerős, fellebbeztek, de a csapok potenciális elzárása is nyugtalaníthatta Izraelt. A BG Group érdekérvényesítő ereje az általa képviselt nagy piaci értékű tudásra, információra és a technológiára épül. Izrael önmagában nem tud fúrni a BG koncessziós területén, legfeljebb lyukakat a tengerfenékbe. A BG rengeteg 3D szeizmikus adat ismeretében és kellő szaktudás birtokában megtervezte és kivitelezte a kutat. Nélküle vagy az ő érdekei jelentős sérelmére nem lehet ezt a mezőt kitermelni. A BG nem fogja elengedni el ezt a csontot. Az igazgatótanácsban ott van pl. Sir David Manning, aki régi motoros, legutóbb Nagy-Britannia USA nagykövete volt, s egyben a Lockheed és a Lloyds igazgatótanácsának is tagja. Egy politikailag ennyire exponált (és beágyazott) cég, mint a BG, maga nyíltan nem mehet szembe a nemzetközi szerződésekkel. De... ha történetesen úgy alakul, hogy azokat valamiért teljesen újratárgyalják és végül mégis Izraellel köthet üzletet (aminek eddig útjában állt a Hamasz-Izrael konfliktus), akkor persze újabb nagy fejlesztésekhez juthatna hozzá. És nem tiltakozna. A csattanó: az Isramco 2009. január 18-án jelentette be, hogy a Tamar-1 fúróállomás igen jelentős földgázkészletekre bukkant Haifától 90 km-re keletre a tengeren. Ez minden eddigi gázmezőnél nagyobb, értéke kb. 15 milliárd $. A fúrás minden idők legköltségesebb izraeli vállalkozása volt, 144 millió dollárba került. Az előzetes becslések szerint 35% volt az esélye, hogy 87 md m3 gázt találjanak. A fúróállomásban a fúrást végző amerikai Noble Energy 36%-kal, az Isramco 29%-kal részesedik, a fennmaradó rész a Delek Drillingé és az Avner Oil and Gas Explorationé. A tengerfenék 1700 méteren van, onnan még 1400 m vastag sóréteget kell keresztülfúrni. A telepített fúrótorony 5000 m-ig tud lehatolni, 4900 m-nél érte el a megfelelő réteget. A bejelentést követően Tel Avivban emelkedni kezdtek a részvények árfolyamai. Isramco +123%, Delek Group +57%, Avner +45%. A hadsereg ezzel egyidőben kivonult Gázából.

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! - 1. rész: Szupervályog

Az elmúlt években előtérbe kerültek a környezettudatos megoldások többek között az élelmezésben és az élettérben is. Amikor vásárlásra kerül a sor az emberek nagy része általában ár szerint válogat és talán utána a minőség, származás, stb. De miért van az, hogy spanyol paradicsomot eszünk? Nyáron miért az ízetlen görög dinnyét látjuk az árusoknál? Gazdasági globalizáció... Ez nem feltétlenül rossz, ameddig kizárólag a lakhelyünkön fellelhetetlen termékekre korlátozódik. Finnországban nem túl sok banán ültetvény van és nálunk sem terem meg a narancs, bár mi próbálkoztunk vele, de kicsit sárga lett és persze savanyú. Gondoljunk csak bele mekkora utat kell megtennie például a kínai fokhagymának ( mert ugye a Tescoban is azt árulják ) mennyi energia, feleslegesen elpazarolt üzemanyag! Nem beszélve arról, hogy mennyire nevetséges, hogy pont ide hozzák, amikor nem is olyan régen még "fokhagymanagyhatalom" voltunk. Nem beszélve arról hogy a kínai tele van vegyszerekkel és "állítólag" szennyvízzel locsolják ( http://href.hu/x/hg0a ). Az élettér a másik sarkalatos pontja mindennapjainknak. Nem csak Magyarország, hanem az úgynevezett egész fejlett világ is egyre inkább elvárosiasodik, aminek a következménye hogy a vidék elöregszik, nem lesz aki termeljen a földeken és ehetjük a tömeggyártásban előállított műanyag, vegyszeres élelmiszert. Valójában ez egy hosszú folyamat, ami nem most kezdődött. Az emberek úgy gondolják hogy a "városban" jobban boldogulnak, nem kell kertet gondozni, nincsenek állatok, mindent meg tud venni az üzletekben. Ez igaz. De cserébe méregdrágán veheti meg az ingatlanokat, eheti a műanyag élelmiszert és gyűjhet a 35-40 éves korában kezdődő betegségeire, amiknek jelentős hányadát a bevitt tartósítószerek, állagjavítók és színezékek okozzák... A következő pár hétben ebben a témakörben olvashattok majd élettérről, élelmiszerekről illetve tapasztalatokról, hogyan is lehet legalább egy kicsit másképpen, egészségesebben, tudatosabban élni.... Az első téma a Szupervályog, ami egy több ezer éves építési formának a továbbfejlesztett változata. Egy iráni származású, de az USA-ban élő felhőkarcoló specialista Nader Khalili találta ki. Ha rákeresünk az interneten a szupervályog kifejezésre, akkor először mintha a Star Wars képeit találnánk meg, kúpformájú földházakat fogunk látni, tetőcserép nélkül, némelyiken még fű is nő. Khalili először a NASA-nak készítette el a terveket, egy jövendőbeli Mars bázis kiépítésére. Mivel előreláthatólag nem nagyon lesz lehetőség építőanyagot szállítani a Marsra, ha egyszer eljutunk oda, helyi anyagokból kell majd megoldani az építkezést. A szupervályog lényege is az, hogy az építés helyszínén előállított összetevőkből épüljön fel a ház, legyen tartós, és feleljen meg az éghajlati specialitásoknak. Végeredményben egy nagyon olcsó építményt kapunk, amit könnyű felépíteni, tartós és jól is néz ki. Persze országfüggű, hogy a jogi feltételeket mennyire akadályozza építőanyag-építőipar lobbi.....  Szupervályog - olcsó és nagyszerű építési technológia http://www.youtube.com/watch?v=sTV_3B7-weg&feature=player_embedded Anyagok A Szupervályog-építéshez sokféle anyagot lehet használni. Ideális esetben rendelkezésre áll agyagos föld vagy homok, cement vagy mész, szögesdrót és a zsákok vagy hosszú tömlők (beszerezhetők a Cal-Earth Központból, Magyarországon a Szupervályog Munkacsoporttól), amelyek anyaga polipropilén vagy zsákvászon. Fontos, hogy a polipropilén anyaga a nap UV sugárzásának a hatására lassan elbomlik. Ez a folyamat kb. 300 óra után indul el. Hosszabb ideig tartó építés esetén védeni kell a földzsák falat a napsugárzástól (pl. vakolással vagy festéssel), vagy UV-álló zsákokat kell használni. Gyakorlatilag bármilyen töltőanyag alkalmas tölteléknek, mint például stabilizálatlan homok, föld, sóder, morzsalékos vulkáni kőzet, rizsburok, stb. Amennyiben a töltőanyag gyengébb, több stabilizáló anyagra van szükség vagy a zsákoknak kell erősebbnek lenniük. Ha a zsák anyaga nem UV-álló, akkor mihamarabb be kell őket fedni a napsütés ellen. A töltőanyag lehet nedves illetve száraz, de a szerkezet úgy a legstabilabb, ha a töltelék anyaga nedvesített(földnedves)a döngölés előtt. A fent említetteken kívül szükség van még vízre, lapátokra, ásóra, keverőre, döngölőre, talicskára, erőcsípőre, körzőkre, vágószerszámra, zsalura, nagy átmérőjű csövekre (a csőablakokhoz), valamint kisebb vödrökre vagy festékesdobozokra a zsákok megtöltéséhez. Gyorsítja a folyamatot, ha elektromos vagy pneumatikus döngölőt használunk, kézi vagy elektromos daruval (húzó)lánccal emelünk, amely 7 méterre vagy még magasabbra felér, és így nem kell kézi erővel a festékesdobozt és egyéb kis vödröket használva megtölteni a zsákokat. Egy szupervályog ház ( eco-dome ) építése:  Szupervályog ház építés http://www.youtube.com/watch?v=7s2vudRY2M0&feature=player_embedded Szupervályog ház építés - magyar felirattal http://www.youtube.com/watch?v=IYmIrFmdr88&feature=related Szupervályog és önfenntartás 1. http://www.youtube.com/watch?v=bPAGAf6q5bk&feature=related Szupervályog és önfenntartás 2. http://www.youtube.com/watch?v=dMajV2lpQrQ&feature=relmfu A folyamat A kisebb kupolaszerkezetek alapja egy kb. 30 cm mély kör alakú árok kb. 2-4 méteres átmérővel. 2-3 rétegben az alapba, a földalatti szintben rakjuk le a megtöltött polipropilén zsákokat. Házaknál az alapozásnak az előírásoknak megfelelően a fagypont alá kell érnie.*** Egy láncot rögzítünk a földre a kör középpontjába, amely, mint egy körző, kijelöli az alap formáját. Egy másik láncot kívülről a kupola falára erősítünk, ez az ún. fix vagy magassági körző, amely egyfajta belső mérőeszköz lesz minden egyes zsák-sornál, ahogy haladunk felfelé. A magassági körző pontosan olyan hosszú, mint a kupola átmérője. A középponti lánc/körző biztosítja minden egyes új, egymásra helyezett és ledöngölt Szupervályog-réteg pontosságát. (A körzők ne rugalmas anyagból készüljenek a pontos mérés érdekében.) Minden megtöltött, ledöngölt zsák-rétegre a szerkezet rugalmas kötését biztosító szögesdrót-hurok kerül, amely segít az egymást követő rétegeket stabilan a helyén tartani, valamint alapvető szerepet játszik a kupola húzószilárdságában – ez a „habarcs”. Az ablaknyílásokat többféle módon alakíthatjuk ki: a kívánt nyílást formáló zsaluszerkezetet készítünk (például fából vagy fémből), és a zsákokkal körbefalazzuk, és a fal megszilárdulása után a zsaluzatot eltávolítjuk. Kerek ablaknyílás esetében egy kör alakú cső köré a megtöltött tömlőt saját magára visszahajlítjuk, vagy a tömlőt a cső felett átvezetjük (így formázva egy ívelt fejgerendát). A fal megszilárdulása után, utólag is kifűrészelhetjük az ablaknyílást. Egy kerek tetőablak akár még a kupola tetején is lehet. Kupolaformájú épület esetében nem ajánlott túllépni a kb. 6 méteres átmérőt a tervezésnél, viszont számos nagyobb méretű épületet alakítottak már ki úgy, hogy több „méhkaptár”-formát építettek egymáshoz, amelyek összekapcsolódó többkupolás házakat eredményeztek. Mindez szükségszerűen az egyes lakófunkciókat is meghatározza: néhány szoba hálóként, mások nappaliként működnek. Jelenleg épül Belize Szt. Ignác területén egy 10 m átmérőjű kupola, amely, ha elkészül, egy öko-üdülőkomplexum központi épülete lesz. A szupervályog-technológiával nemcsak kupolák, de boltíves szerkezetek, illetve négyzetes alaprajzú, egyenes faló épületek is építhetők. Boltíves szerkezetnél a magasabb stabilizáló anyag tartalmú boltív falazatát egy speciális zsaluszerkezetre építik fel, majd a zsalut eltávolítják. Egyenes falak esetben pedig gondoskodni kell a megfelelő oldaltámasztásról és a tetőszerkezetről. Befejező lépések Amikor a kupolaszerkezet elkészült, sokféle módon, de leggyakrabban tapasztással burkolják. Khalili kifejlesztett egy technológiát, amelyben a 85% föld-15% cementvakolatot befedik egy „Reptile” (hüllő) nevű, alma vagy grapefruit nagyságú föld-cementlabdákból álló burkolattal, amelyet könnyű felrakni és később sem reped meg. Más, különféle lehetőségek is vannak. Egyes Szupervályog-épületeket élő fűvel, egyfajta ’Zöldtető’-vel burkolnak, de beborítva a teljes szerkezetet. A külső burkolatot és az épület részletmegoldásait az adott régió specifikus éghajlati igényei szerint kell alakítani. Természetesen ez a cikk csak felhívja a figyelmet a technológiára, akit bővebben érdekel látogasson el a szupervalyog.com weboldalra, ők már el is kezdték egy öko-falu tervezését-megvalósítását itt Magyarországon! Frissítés!! A Szupervályog magyarországi "követői" már több helyen is készítettek ezzel a technológiával különböző dolgokat, pl. a Gárdonyi strandon egy homokozót és egy kisebb "kunyhót" is, amit fel is vettünk jelenlegi állapotában. A felvétel telefonnal készült úgyhogy a minőség nem túl jó:  LINK: Szupervályog

Howard Hughes, a különc milliárdos 1. rész

Nicaragua földrengés sújtotta fõvárosában, Managuában még füstölögtek a romok, amikor az angol alsóházban kínos kérdéseket tettek fel a belügyminiszternek. A kérdések egy férfira vonatkoztak, aki az adott pillanatban (1973 elején) a londoni Park Lane egyik legelõkelõbb szállodájának, a vadonatúj, Inn on the Parknak két teljes emeletét bérelte. Az illetõt Howard Hughesnek hívták, s a parlamenti kérdés feltevõi (meg a választók is) jól tudták, hogy a félhivatalos statisztikák szerint Paul J. Getty, az olajmágnás után õ lehet a világon a második leggazdagabb amerikai… A kérdések a brit parlamentben akkor arra vonatkoztak, hogy az útlevél és minden személyes okmány nélkül érkezõ Howard Hughes, a romokban heverõ Managuából jövet, miképpen nyerhetett bebocsátást Nagy-Britanniába. A kérdést feltevõ munkáspárti képviselõ megállapította, "úgy látszik, egyes esetekben elég, ha az utas a csekk könyvét mutatja fel, s akkor eltekintenek a törvényesen megkívánt okmányoktól…" Utóbb kiderült, hogy valóban az angol illetékes hatóságok hunyták le fél szemüket, a londoni Rothschild bankház közbenjárására engedték be a milliárdost és kíséretét minden papír nélkül Nagy-Britanniába miután a Rothschildok felhívták az angol kormány figyelmét arra, hogy Hughes legalább 130 millió dollárt akar beruházni Angliában. Az utazás Semmivel sem volt kevésbé rejtélyes Hughes átszállása Miami nemzetközi repülõterén. A milliárdos ugyanis egy kis lökhajtásos magánrepülõgépen érkezett Nicaraguából, amely akkor még az amerikai monopóliumok és Somoza diktátor családjának vadászterülete volt. Ahhoz, hogy átkeljen az óceánon, természetesen egy nagyobb gépre kellett átszállnia. Persze nem menetrendszerû gépre, hanem saját légiflottájának szalonnal és kórházi berendezésekkel felszerelt "zászlóshajójára". Ebben az idõben az Egyesült Államok nagy hatalmú és külön nyomozó hálózattal rendelkezõ adóügyi hatósága már évek óta hajszolta Hughest, miután óriási érdekeltségeinek labirintusában részvény és adócsalások egész légióját gyanították. Ezért a milliárdos 1970 óta nem is lépett az Egyesült Államok területére. Elõbb a Bahama szigeteken vásárolt egy luxusszállodát, utána Nicaraguába ment, onnan Kanadába, majd ismét Nicaraguába. Most is csak a földrengés kergette ki a Somoza család vendégszeretõ karjai közül. Így rövid idõre, arcát beborító szakáll, fejébe húzott széles karimájú, fekete kalap és betegség gyötörte termetét borító takaró rejtekében, mégiscsak kénytelen volt Miami repülõterén amerikai földre lépni. A vámhatóság egyik tisztje felismerte, és nyomban értesítette az adóügyi nyomozás washingtoni központját. A központ emberei azonnal felvették az érintkezést az igazságügy minisztériummal. Ott azonban meglepõ választ kaptak, méghozzá magától a minisztertõl. Az utasítás úgy szólt; hogy az adóügyi nyomozók szabadon vadászhatnak Hughes minden cégtársára, de magát a milliárdost hagyják békében… Így Miamiban a rejtélyes férfiú zavartalanul átsétált kisebbik repülõgépébõl a nagyobbikba, hogy London felé induljon, ahol már a Rothschildok jóindulata várta. Ez csak egyike volt azoknak a rejtélyes és sokszor visszataszító jelenetsoroknak, amelyek Howard Hughes pályafutását kísérték. Aligha lehet csodálni, hogy a nagyragadozók elsõ generációja óta talán egyetlen szuper gazdag sem izgatta ennyire az amerikai közvélemény képzeletét. Érezték, nemcsak "egyszerûen" olyasvalakirõl van szó, akinek magánvagyonát konzervatív számítás szerint két-hárommilliárd dollárra becsülték, hanem egyben olyan milliárdosról is, akinek életrajza (és fõképpen az utolsó tíz esztendõ, története) fölé a "kórkép" szó kívánkozott. A kezdet Howard Hughes Texasban nõtt fel. Apjáé volt a Hughes Tool Company nevû szerszámgépgyár, s Hughes tizenkilenc éves volt, amikor apja halála után örökölte, az akkor félmillió dollár értékûre becsült gyárat. A szerszámgépgyár legfontosabb terméke egy speciális olajfúró berendezés volt, amely évekig nagy bevételt biztosított. Késõbb a Hughes Tool Company, a második világháborút közvetlenül megelõzõ, majd azt kísérõ konjunktúra közepette, még jobban kivirágzott. Ez lett Howard Hughes vagyonának egyik alapja. Leányvállalatai szerte a világon megtalálhatók. Továbbra is elsõsorban olajfúró berendezéseket gyárt, de helikoptergyártó részlege is van. Az ifjú Hughes, röviddel az örökség átvétele után Hollywoodba ment, és 1930-tól kezdve, a szakemberek általános meglepetésére, sikeres producer lett belõle. Õ pénzelt néhány híressé vált filmet (A pokol angyalai, A vágott arcú, A kiközösített). Finanszírozási tevékenysége nemcsak a filmekre, hanem a filmsztárokra is kiterjedt. Õ indította útnak egyebek között Jean Harlow és Jane Russel karrierjét. Hollywood "intimpistái" szerint nagy szerelmeinek sorában ott volt Lana Turner, Línda Darnell, Ginger Rogers és Ava Gardner. (Ez utóbbit egyszer felpofozta veszekedés közben, mire a színésznõ hozzávágott Hugheshoz egy réz hamutartót, s a milliomost két hétig ápolták Los Angeles egyik kórházában…) Egyes életrajzírói szerint ekkortájt bukkant fel elsõ különös, patologikus vonása, a "tisztaságfetisizmus". Egy ízben találkája volt egy híres filmszínésznõvel, akit nem talált elég tisztának. Utána utasítást adott inasának, hogy égesse el mindazokat a ruhákat, amelyeket aznap hordott, a kalaptól a cipõig. Akkoriban az embereket négy "tisztasági csoportra" osztotta, koszos, piszkos, mérsékelten piszkos, mérsékelten tiszta. Katherine Hepburnrõl, a nagyszerû színésznõrõl, akihez jó barátság fûzte, egyszer így beszélt: "Nagyon szerettem, mert tiszta asszony volt, aki négyszer is fürdött. naponta…" A harmincas évek közepén fordult Howard Hughes a repülés felé, és a légügyi szakembereket ugyan olyan meglepetés érte, mint korábban Hollywood filmszakértõit. Hughes, formális szakképesítés nélkül, nagyszerû és fantáziadús repülõgép tervezõnek bizonyult. Ekkor vetette meg a Hughes Aircraft Company alapjait. Ez a nagyszabásúvá fejlõdött repülõgépkonszern lett pályafutásának e korszakában a Hughes Tool Company mellett gazdagságának és hatalmának második fõ bázisa. Röviddel az után, hogy birodalmának ezt a második erõdjét felépítette, Roosevelt elnök 1936-ban tervezési érdemeiért magas kitüntetésben részesítette (Hughes volt az elsõ, aki süllyesztett szegecsekkel összeállított gépet tervezett, s ezzel a levegõ ellenállását csökkentve, nagyobb utazósebességet tett lehetõvé.) 1937-ben többször is gyorsasági rekordot állított fel az Atlanti óceán átrepülésében, majd három nap és tizenkilenc óra alatt körülrepülte a Földet, ami akkor világrekordot jelentett… A második világháború persze felduzzasztotta a Hughes vállalatok vagyonát, a tervezésben azonban e különös milliárdos munkáját már nem kísérte szerencse. Fantáziája elragadta. Nem vette figyelembe az akkori idõszak technológiai lehetõségeit, és olyan nyolcmotoros, 200 tonnás szállító repülõgépet térvetett, amely 700 katonát szállíthatott volna. A gépet Spruce Goose-nak (Takaros Liba) keresztelték. Ez a madár azonban csak egyszer emelkedett a levegõbe. Amikor az amerikai kongresszusban azzal vádolták Hughest, hogy a prototípus építésére 18 millió dollárt pazarolt el az állam pénzébõl, maga ült a Takaros Liba pilótafülkéjébe. A gép azonban Los Angeles kikötõje felett alig két kilométeres utat tudott megtenni, mindössze 35 méter magasságban. (A madarat ettõl kezdve Hughes szigorú õrizet alatt tartotta egy külön hangárban, amelynek csak az évi bére 46 ezer dollár volt.) Életének egyes krónikásai szerint ez a madár "a valóságtól való makacs elszakadásának" jelképe volt. A második világháború utolsó éveiben és közvetlenül a háború után Hughes egy ideig még egyszerre foglalkozott repüléssel és filmgyártással. A "valóságtól való makacs elszakadása", úgy látszik, nem akadályozta meg abban, hogy fel ne duzzassza vagyonát. Legkalandosabb vállalkozásai is mind busás haszonnal végzõdtek. Egy idõben övé volt a híres RKO filmgyár, s noha minden üzleti éve veszteséggel zárult, a gyárat mégis több tízmilliós haszonnal sikerült továbbadnia. Hasonló volt a helyzet a Trans World Airlines (TWA) légitársasággal, amely 1948 és 1966 között ugyancsak Hughes birodalmához tartozott. Amikor 1966-ban hosszú pörlekedés és számos bírói ítélet utón eladta TWA részvényeit, egy összegben 546 millió dollárt kapott. Amerikai pénzügyi szakemberek szerint ez volt a legnagyobb összeg, amelyet egyetlen ember egyetlen alkalommal, valaha is felvett… Las Vegas A TWA-val való szakítás után a részvényekért kapott hatalmas összeg egy részét bölcsen "visszapumpálta" a két családi alapvállalatba, másik felét pedig (körülbelül 250 millió dollárt) az amerikai mulató és szerencsejáték paradicsom, Las Vegas felvirágoztatására fordította. Pénzügyileg ez is zseniális húzásnak bizonyult. Las Vegas fellendülése, a szállodák, a mulatók, a játékkaszinók sora és nem utolsósorban a hozzájuk kapcsolt telekspekulációs tevékenység újabb számlálatlan milliókat hozott Hughesnek. A 60-as évek közepére így alakult ki nagyjából a Hughes birodalom eredeti képe, amelynek a szerszámgépgyár és a repülõgépkonszern mellett Las Vegas kalandorokkal és gengszterekkel zsúfolt világa lett a harmadik támaszpontja. A Hughes sztori eddig a pillanatig még nem lépte át a szuper gazdagok világának szokásos és egyáltalán nem merev normáit. 1966-tót kezdve azonban a titok és a fantasztikum légköre úgy megsûrûsödött Hughes körül, hogy sokan azt kezdték fontolgatni nem õrült-e vajon meg ez a különös milliárdos ? A rejtõzködés Ekkoriban kezdõdött ugyanis Hughes elzárkózási korszaka, amely halála pillanatáig tartott. 1966-tól kezdve tíz esztendõvel késõbb bekövetkezett haláláig, gyakorlatilag nem lehetett látni a nyilvánosság elõtt. Ez alatt alig fél tucat emberrel beszélt személyesen öt percnél hosszabb ideig. Pénzügyi birodalmának ügyeit általában külön telefonján intézte. (Munkatársai féljegyezték: elõfordult, hogy egy-egy beszélgetés kilenc óra hosszat tartott…) Hughes egymást követõ rejtekhelyein megszûnt az idõ. Sem naptárt, sem órát nem tûrt meg, és szobáit vastag függönyök védték a nappali világosságtól. Közvetlen munkatársai háromszor nyolcórás mûszakban dolgoztak. Ez lehetõséget adott a milliárdosnak arra, hogy a napszakok változásától függetlenül akkor dolgozzék (telefonon), egyék és aludjék, amikor éppen kedve tartja. E titokzatos korszak nyitánya az volt, hogy 1966. november 27-én bútorszállító teherautó állt meg a Las Vegasban levõ Desert Inn (Sivatagi Fogadó) nevû luxusszálloda személyzeti bejárója elõtt. A teherautó belsejében, a deszkákra dobott matracon feküdt a milliárdos. Majd feltápászkodott, belépett egy külön liftbe, amely egyenesen a valóságos erõddé kiépített legfelsõ emelet 12 szobás lakosztályába röpítette. Ezen az estén Howard Hughes eltûnt a világ elõl. A lakosztály a mormon szekta válogatott tagjaiból álló felfegyverzett testõrség, az úgynevezett mormon maffia õrizte. Különös figurák voltak ezek a mormon testõrök, félig üzletemberek, félig ápolók, de egy kissé gengszterek is. Õk mérték jóformán óránként Hughes vérnyomását, mosdatták és öltõztették, megmelegítették rendszerint dobozos leves konzervbõl álló, egyszerû ebédjét. Ahogy múltak az évek, s amiképpen hanyatlott a hajdan dáliás Hughes egészsége, a lassan élõ csontvázzá soványodó és veseelégtelenséggel küzdõ milliárdos mellett szörnyû feladatokat is kellett végezniük. Eleinte õk látták el a feltehetõen lassan õrületbe csúszó Hughest kábítószerekkel. (Késõbb õ maga injekciózta magát, mert állandóan attól rettegett, hogy a mormon maffia tagjai fertõzött tût használnak...) Tisztaság mániája, amely korábban egyszerû különcségnek tûnt, betegségének szerves részévé vált. Állandóan sterilizált, dobozokba zárt papírkendõk hevertek körülötte. Egyetlen kilincshez, pohárhoz, evõeszközhöz, okmányhoz nem nyúlt puszta kézzel. A légkondicionáló berendezést leállíttatta, mert úgy vélte, hogy az halált hozó bacilusokat áramoltat a szoba levegõjébe. Az emberi ruházatot is bacilusfészeknek tekintette, fokozatosan rászokott arra, hogy mezítelenül heverjen szobájában, egy gondosan fertõtlenített lepedõn. Ruhát csak akkor vett magára, amikor, alig néhány alkalommal, megváltoztatta rejtekhelyét. Amikor vesebaja már elõrehaladott állapotban volt, a kábítószerek roncsoló hatása is mindjobban érzõdött rajta, egyre nehezebb helyzetbe hozta a mormon testõrség személye körül szolgálatot teljesítõ tagjait. Azt senki sem tudja pontosan, hogy mikor lépett át Howard Hughes az õrület határán, s hogy üzleti szempontból egyáltalán átlépett-e. Életrajzírói szerint az a legvalószínûbb, hogy félig öntudatlan idõszakait állapotának ideiglenes javulása idején, erõteljes és sokszor zseniális húzásokat eredményezõ üzleti tevékenység kísérte. Egyesek szerint egészen haláláig, tehát 1976-ig, mások szerint 1974-ig, meg tartotta a tényleges ellenõrzést üzleti birodalma felett. Az elsõ rejtekhely A rejtõzés elsõ állomásán, a Desert Inn kilencedik emeletén, amikor szervezete még aránylag épségben volt, a hatalmas lakosztályba több százezer dollár értékû elektronikus felszerelést zsúfoltak össze, amely azonnali és közvetlen rádiótelefon kapcsolatot biztosított a milliárdosnak minden üzleti érdekeltségével. Külön felszerelés gondoskodott arról, hogy telefonbeszélgetéseit senki se hallgathassa ki. Éjszaka a lakosztály tizenegy erkélyét fényszórók világították meg, s a falakra kívülrõl televíziós kamerákat szereltek, hogy az õrség szobájából az épület körüli minden gyanús mozgást figyelemmel lehessen kísérni. A Desert Inn kilencedik emeletén négy évig rejtõzködött Hughes. Egészen addig, amíg az adóügyi hatóságok nyomozóinak megjelenése után úgy vélte, egyszerûbb és kényelmesebb, ha külföldrõl irányítja vállalatait. Az elektronikus felszerelésék minden rejtekhelyre elkísérték, a Bahama szigetektõl Nicaraguáig. Itt, Nicaraguában történt meg elsõ ízben, hogy Hughes maga beszélt különös életmódjáról, mégpedig egy Somoza diktátorral folytatott, három percig tartó találkozás során. Kissé zavaros tekintettel azt mondta, "Találmányokon dolgozom, de folyton zavarnak. Így hát megmondtam az embereimnek, hogy senkit sem akarok látni. Lehet, hogy kissé túlzásba vittem…"

Howard Hughes, a különc milliárdos 2. rész

Londonban 1973-ban a londoni búvóhely (amelyet utóbb, még a Bahama-szigetek és Mexikó követett) szálloda lévén, fényszórókkal, s falakra szerelt televíziós kamerákkal nem dicsekedhetett. De azért Londonba is megérkeztek Hughes külön lakberendezõi, hogy a milliárdos nyugodt idegállapotának biztosítására a falakat és az ablakokat fekete tapétával és függönyökkel takarják el. A mormon maffia, itt is az elõszobában tanyázott (alkalmazottait Hughes azért választotta e vallási közösség körébõl, mert általában megvesztegethetetleneknek tartják õket). A szálloda személyzete nem léphetett be a lakosztályba, csak az ágynemû váltását intézhette egy szobalány, de azt is két fegyveres õr kísérte. Az ajtókra természetesen külön biztonsági zárakat szereltek, a régi kulcslyukakat pedig betömték… Így hát London kellõs közepén is biztonságosan mûködtek a Hughes birodalom császárának biztonsági rendszabályai. A nagy angol lapok hiába béreltek hosszú hetekre méregdrága lakosztályokat a szomszédos Londonderry szállodában, s teleobjektívjeiket hiába irányították a lakosztályok ablakából a milliárdos szállodája felé, Hughesrõl nem sikerült fényképet készíteni. Életének utolsó tíz esztendejében a nagy amerikai és angol lapok általában 50-70 ezer dollárt kínáltak egy Hughes fényképért. Senki sem akadt, aki a megrendelést teljesíteni tudta volna… Amikor a milliárdos halála után életérõl könyvek jelentek meg, az 1966 utáni idõszakról szóló fejezeteket nem fényképek, hanem a hajdani testõrök leírása alapján készített rajzok illusztrálták… A rejtõzés hullámzó, szörnyû fájdalmakkal és kábítószeres kábulattal mind sûrûbben terhelt éveiben is tovább folytatódott a Hughes birodalom építése. Ehhez, úgy látszik, az egyre ritkábbá váló világos idõszakok is elegendõnek bizonyultak. Hughes mindenekelõtt arra vigyázott, hogy a hatalom csúcsaihoz fûzõdõ szálakkal akkor is biztosítsa pénzügyi befolyását és homályos manõvereinek sérthetetlenségét, amikor mezítelenül hevert fertõtlenített lepedõjén az elsötétített szobákban. CIA Ennek a kapcsolatrendszernek két döntõ vonulata volt a szokásos üzleti húzásokon kívül. Az egyik Hughes kapcsolata a Nixon családdal. A másik és ettõl nem teljesen független együttmûködése a CIA-val, az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynökségével. Ami a Nixon kapcsolatot illeti, õ volt az elsõ, aki már 1956-ban, még a rejtõzés korszaka elõtt felismerte az akkor alelnöki tisztséget betöltõ Nixon személyében rejlõ "politikai fantáziát" és nem kevesebb, mint 200 ezer dolláros, soha vissza nem fizetett személyes kölcsönt nyújtott az alelnök fivérének, Donald Nixonnak, aki egy homályos sikkasztási ügy miatt pénzzavarba került. A Nixon kapcsolat igazi mélységét azonban csak az emlékezetes Watergate ügy során sejtették meg az amerikai törvényhozás vezetõi. Csak sejtették, mert a teljes igazság mindmáig ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy igen sok szakértõ véleménye szerint az amerikai politikát és társadalmat alapjaiban megrendítõ, és Nixon példátlan bukását okozó Watergate ügy, voltaképpen a Hughes Nixon kapcsolat miatt robbant ki ! (Emlékeztetõül: a Watergate eredetileg csupán egy Washingtonban épített luxusszálloda neve volt. Az 1972-es választási kampány során a köztársaságpárti Nixonnal szemben álló demokrata párt nemzeti bizottságának irodája tanyázott ebben az épületben. A Fehér Ház vezérkara Nixon tudtával felbérelt néhány CIA ügynököt, akik iratok és titkok után kutatva, betörtek a Watergate házba. A betörõk egyik csoportja azonban lebukott. Ezzel elindult a lavina, amely elõbb Nixon alacsonyabb rendû munkatársait sodorta el, majd a hatalom centruma felé haladva végül az elnököt is megsemmisítette politikailag és erkölcsileg. A Watergate ügyet kísérõ kongresszusi vizsgálatok tárták fel elsõ ízben a CIA számos gyilkossági vállalkozásának részleteit is, döntõ hatást gyakorolva ezzel a világpolitikára.) Voltaképpen mindig rejtély volt, hogy Nixon és emberei miért szervezték meg ezt a betörést, amikor az elnök biztos lehetett újjáválasztásában. Egyébként meg is választották, a botrány csak a választási gyõzelem után vált tûrhetetlenné. Mindmáig az egyetlen logikusnak tûnõ magyarázat: a Hughes kapcsolat... A Watergate ügyit kísérõ kongresszusi vizsgálatok során ugyanis kiderült, hogy nemcsak a fivér, Donald Nixon kapott pénzt Hughestõl, hanem maga az elnök, Richard Nixon is. Százezer dollárról volt szó, amelyet az akkor már rejtõzködõ Hughes megbízásából - 100 dolláros bankjegyekben - a mormon maffia egyik tagja vitt el Nixon legbizalmasabb barátjának, egy Charles, Rebozo nevû üzletembernek. Az nem derült ki, hogy a pénzt mire költötték. "Jóindulatú" kombinációk szerint felhasználták az 1972-es elnökválasztási kampányban. Mások viszont úgy vélik, hogy Nixon részben ebbõl a kegyes adományból vásárolta fényûzõ kaliforniai birtokát a Csendes óceán partján. Csakhogy, s ez a sors különös fintora volt, a demokrata párt nemzeti bizottságának élén is Hughes embere állott ! Lawrence O'Brien, a bizottság nagy tekintélyû elnöke korábban a Hughes érdekeltségek propagandairodáját vezette Washingtonban. A Watergate házban az õ irodájába törtek be a Fehér Ház-béli vezérkar és a Nixon által felbérelt CIA ügynökök. A kongresszusi vizsgáló bizottságok elõtt elhangzott vallomások szerint egyszerûen azért, mert Nixon attól rettegett, a demokrata pártnak dolgozó O'Brien, Hughes hajdani alkalmazottja, esetleg tud a százezer dolláros vesztegetésrõl, meg a testvérének korábban küldött 200 ezer dollárról. Ezért szánta rá magát arra, hogy felbérelt ügynököket bízzon meg, kutassák át O'Brien irattárát, és szobájában helyezzenek el lehallgató készülékeket. Az ügyet teljes világossággal sohasem tisztázták. Mindenesetre ez volt az egyetlen ésszerû magyarázat, amely a kongresszusi bizottságok elõtt az egész világpolitikát megrengetõ Watergate ügy, illetve a betörés okáról elhangzott. Mindmáig ez marad a leglátványosabb példája azoknak a pénzügyi kapcsolatoknak, amelyek az amerikai üzleti és politikai világ fõszereplõit összekötik, és amelyek csak nagy politikai katasztrófák alkalmával, s akkor sem egész mélységükben, bukkannak elõ a bizalmas kapcsolatok jótékony homályából. A második kapcsolatlánc a CIA csúcsaihoz fûzte e rejtélyes szuper gazdagot és birodalmát. A kapcsolatteremtés alapja a Hughes Aircraft Company volt, amely elektronikus kémkedés céljait szolgáló számítógépeket gyártott, és a legkifinomultabb kémmûholdak különbözõ alkatrészeit is. 1968 és 1975 között a CIA 32 szerzõdést kötött Hughes repülõgépgyárával, több mint hatmillió dollár értékben rendelt mûszereket elektronikus kémkedés céljaira. A Hughes Aircraft Company építette 50 millió dollárért a CIA megbízásából a Glomar Explorer nevû óriási mélytengeri kutatóhajót. Ezt úgy konstruálták, hogy hatalmas acél állkapcsokat ereszthessen a tengerfenékre. Kettõs feladata volt a hajónak, azt remélték, hogy a tenger mélyérõl kiemelhetik egy szovjet nukleáris tengeralattjáró roncsait, amely, legalábbis a CIA ügynökeinek információi szerint, akkoriban állítólag elsüllyedt. Különösképpen azokát a fedélzeti számítógépeket akarták volna megszerezni, amelyek a nukleáris irányítás rejtjelkulcsait õrizték. A kísérlet nem sikerült, s miután szigorú titoktartás övezte, azt sem lehet tudni, hogy a CIA eredeti értesülése a tengeralattjáró állítólagos elsüllyedésérõl több volt-e egyszerû blöffnél. A Hughes halála után napvilágra hozott okmányok inkább arról tanúskodnak, hogy a Glomar Explorer igazi feladata az volt, hogy a CIA számára atom tengeralattjárók felderítésére szolgáló mûszereket és jelzõberendezéseket helyezzen el a tenger mélyén. Egy dolog biztos: a Hughes Aircraft Company volt a titkosszolgálat és a milliárdos kapcsolatának alapja és a Glomar Explorer e kapcsolat leglátványosabb bizonyítéka. Feltûnik Maheu Szövõdtek azonban más szálak is. Hughes oldalán megjelent egy titokzatos "üzletember", név szerint Robert Maheu. (Onassis ügyben már találkoztunk vele.) Ez a Maheu eredetileg CIA ügynök volt, és a Watergate ügy után tartott kongresszusi vizsgálatok során kiderült, már a 60-as években is a kémszolgálatnak dolgozott, és részt vett azoknak az egymást követõ gyilkossági kísérleteknek a megszervezésében, amelyek során Fidel Castrót a CIA emberei, nyilvánvalóan nem a Fehér Ház tudta nélkül, el akarták pusztítani. 1962 és 1970 között kilenc ilyen kísérletre derült fény az amerikai kongresszus vizsgálóbizottsága nyomán. Maheu és Hughes késõbb egymásnak ugrottak elsõsorban azért, mert Maheu ki akarta használni Hughes fizikai hanyatlását. Elõbb az elzárkózottan élõ milliárdos valóságos "világi helytartója" lett, majd különbözõ üzleti manõverekkel meg akar kaparintani a Hughes érdekeltségek egy részét. Az ellenfél azonban súlyos betegen, és feltehetõen már az elmebaj felé haladva, keményen visszaütött. Maheu-t egyik napról a másikra elbocsátotta, mire az beperelte volt fõnökét. Ennek a pernek a során Hughes CIA kapcsolat újabb részletei kerülte nyilvánosságra. Maheu például okmányokat mutatott be. Ezek arról tanúskodtak, hogy Hughes elsõsorban üzleti okokból keresett kapcsolatot hazája kémszolgálatával. Elgondolása az okmányok szerint az volt, hogy ha CIA kapcsolatait erõsíti, titkos információk birtokában zsarolhatja az amerikai kormányt, és megakadályozhatja, hogy adócsalási ügyekben, meg különbözõ trösztmanipulációkban a körmére nézzenek… Ennek a pereskedésnek a során vált ismeretessé a Hughes CIA kapcsolat harmadik eleme. Amikor O'Brien, a Hughes érdekeltségek washingtoni képviselõje a demokrata párt nemzeti bizottságának elnöke lett, utódjául egy Robert Bennett nevû embert jelöltek ki. A Fehér Ház rövidesen megbízottat küldött Hugheshoz, akivel az ekkor már elzárkózottan élõ milliárdos, házi telefonon tárgyalt… Ennek a megbeszélésnek az eredményeképpen Bennett, persze Hughes pénzén, megvásárolt egy washingtoni reklámcéget, a Mullen és Társa nevû vállalatot. A Mullen cég már 1962 óta valójában a CIA egyik fedõszerve volt. Stockholmtól Szingapúrig a világ tucatnyi városában tartott fenn képviseletet. Ezek a helyi irodák az amerikai kémszolgálat kirendeltségei voltak. (Egyébként Bennett, a Mullen cég elnöke, egy személyben a Hughes érdekeltségek egyik vezérigazgatója is.) Ily módon aligha túlzás, amit a milliárdos halála után megjelent, A Hughes okmányok címû könyv szerzõi, Davenport és Eddy írtak le végkövetkeztetésként: "Nem vitás, hogy Hughes üzleti tevékenységében a CIA fedõszerveként szerepelt. A kínzó kérdés csak az, miegyebet tett még a CIA megbízásából, amirõl nem tudunk …?…" A holding Szigorúan üzleti szempontból Hughes nem sokkal halála elõtt még egy nagyszabású átcsoportosítást hajtott végre. Ez akkor történt, amikor Maheu-t eltávolította, és meg akarta szilárdítani személyes hatalmát. Az átcsoportosítás lényege az volt, hogy az összes, ekkor körülbelül 3 milliárd dollár értéket képviselõ Hughes érdekeltségeket egyetlen óriási holding társaságba vonták össze. Ennek egyetlen részvényese, tehát százszázalékos ura, Hughes volt, s a társaság a Summa Corporation nevet kapta. Mintegy jelezvén, hogy a milliárdos minden érdekeltségét összefogja. A Summa Corporation legfontosabb vállalatai a következõk voltak: 1. a Hughes Airwest Légitársaság ; 2. a KLAS-TV televíziós hálózat; 3: hét játékkaszinóból és luxusszállodából álló hálózat Las Vegasban; 4. szállodák és földbirtokok a Bahama-szigeteken, valamint Nevada, Arizona és Kalifornia államban; 5. arany és ezüstbányák; 6. a Hughes Helikoptergyár. Ezen kívül a milliárdos birodalmához tartozott még a már említett Hughes Aircraft Compány. Ez adómanipulációs okokból és a CIA kapcsolatok hatásosabb elrejtése végett a milliárdos által létesített "orvosi intézet" tulajdona volt. Az intézet ügyeit azonban egy végrehajtó bizottság élén, Hughes irányította, fõmegbízotti rangban. Az utolsó napok Ilyen kalandok és rejtélyek sorozata után köszöntött be a vég, amely a "szuper gazdagok klubjának" egyik legkülönösebb figuráját Mexikó elegáns fürdõhelyén, Acapulcóban érte. Vándorlásai során, az immár szörnyû állapotban lévõ Hughes, a Bahama szigetekrõl költözött Mexikóba, és a fürdõhelyen kibérelte az Acapulco Hercegnõje nevû szálloda legfelsõ emeletét. Krónikus vesebaja fokozatosan elhatalmasodott rajta. Alig vett magához táplálékot, és még desztillált vizet sem volt hajlandó inni. 1976. április 4-én a Summa Corporation floridai fõképviselõje váratlanul mentõrepülõgépet rendelt. Á pilóták és az orvos, utasítást kaptak, hogy repüljenek Acapulcóba. Ugyanakkor a texasi Houston városában, a Standard Oil felhõkarcolójának két emeletét bérlõ Hughes iroda riasztotta a város legjobb kórházát. Azt mondták a kórház vezetõjének, hogy rövidesen egy intenzív kezelést igénylõ, súlyosan beteg érkezik, akit "John Connover" -nek hívnak. Április 5-én délben lezárták az Acapulcó Hercegnõje valamennyi kijáratát, és a tiltakozó szállodavendégeket szobáikba terelték. Röviddel utóbb hat ember jelent meg a szálloda hallban. Kerekes hordágyat toltak, amelyen egy csonttá soványodott, 40 kilós öregember feküdt. Arcát oxigénmaszk borította. A repülõgép felszállt Acapulcóban, de Hughes Connover mégsem érkezett meg élve, az Egyesült Államok területére. A levegõben halt meg. Apja mellé temették egy jeltelen sírba. Összesen 16 ember vett részt a szertartáson. Másnap megírták a lapok, hogy az amerikai hírszerzõ szolgálat szürke eminenciása, a CIA szervezetén belüli kémelhárítás vezetõje, a rettegett James Angleton sírt, amikor hírt vett Hughes haláláról. Így kiáltott fel: "Howard Hughes! Ha meg kellett védeni a haza érdekeit, ez az ember tudta, hol a helye. Szerencsések lehettünk, hogy õ a miénk volt…"

Hipnotizált bérgyilkosok?

Bár nekünk, magyaroknak is van néhány összeesküvés-elméletünk, azért ebben a műfajban az amerikaiak az igazi nagymenők. És az összeesküvők mindenhol ott vannak, mindenkit elérnek; aki nem tetszik nekik, azt kiiktatják. John Frankenheimer Mandzsúriai jelöltje 1962-ben egyértelmű bírálatát jelentette a hidegháborús állami propagandagépezetnek. A Richard Condon bestselleréből írt történet főhőse koreai veterán (Sinatra), aki szörnyű rémálmai hatására nyomozni kezd egykori bajtársa, egy becsületrenddel kitüntetett háborús hős (Harvey) után, akiről azt gyanítja, a szovjetek agymosott kémje. A filmet a JFK merénylettel egy időben mutatták be, és érzékeny témája, politikai prognózisa miatt a mozik levették műsorukról, s csak 1987-ben játszották újra. 2004-ben Jonathan Demme készített belőle új változatot. A „tudatmódosítás”, az „agymosás” és az „igazságszérum” előállításának lehetősége a második világháború óta izgatta az amerikai titkosszolgálatokat is. Ebben nemcsak a hírszerzés és a kémkedés elemi érdekei játszottak szerepet, hanem a náci (és japán) fanatizmus és tömegpropaganda ijesztő megnyilvánulásai. Már ekkor fölmerült a gyanú, hogy az ellenséges hatalmak olyan tudatmódosító, agymosó technológiák birtokában vannak, amelyekkel akár tömegeket is képesek manipulálni. Hasonló aggodalmakat vetettek föl a szovjetunióbeli koncepciós perek: mivel érhették el, hogy a vádlottak faarccal, minden ellenkezés nélkül beismerjék a legképtelenebb vádakat? Mivel az amerikaiak értelemszerűen nem hittek a kommunizmus eszméjének bűvös erejében, józan ésszel is belátható magyarázatot kerestek a jelenségre: a vádlottakat minden bizonnyal különböző drogokkal és hipnózissal hozták önkívületi állapotba. A koreai háborúban fogságba esett amerikai katonák 70%-a tett nyilvánosan olyan nyilatkozatot, amelyben elítélte a háborút és/vagy beismerte, hogy az amerikaiak vegyi és biológiai fegyvereket is bevetettek, 15%-uk pedig teljes körű együttműködést vállalt fogva tartóival. Sőt, ezek a katonák a szabadulásuk és hazatérésük után sem vonták vissza nyilatkozatukat. Vagyis nyilvánvalónak tűnt, hogy olyan kezelésnek vetették alá őket, amelynek segítségével hosszabb távra is sikerült őket „beprogramozni”. A hadifogolytáborok kínai területen, Mandzsúriában voltak, ahol bizonyíthatóan szovjet szakértők is segítették a kínaiak munkáját. Innen az elnevezés: a „mandzsúriai jelölt”, vagyis olyan beprogramozott ember, aki adott esetben nemcsak kémtevékenységre, hanem politikai gyilkosságok elkövetésére is felhasználható. A CIA 1949-ben indította az első programot, melynek kettős célja a „titkos szovjet technológiák” feltérképezése, valamint hasonló eljárások kidolgozása volt. Az egyik legígéretesebb szernek az LSD látszott, amit Albert Hofmann svájci kémikus fedezett fel 1943-ban. A CIA az figyelte, hogy a szer segítségével hogyan lehet az emberi tudatot ellenőrzés alá vonni, de rájöttek, hogy nem használható sem igazságszérumként, sem pedig arra, hogy embereket programozzanak. A kutatások egyetlen történelmileg figyelemreméltó mellékterméke az LSD mint kábítószer meghonosítása, ezáltal az 1960-as évek hippikultúrájának megalapozása volt az Egyesült Államokban. A kísérletek egyik résztvevője nem volt más, mint Timothy Leary, akkor fiatal pszichológus professzor, aki a ’60-as évek egyik nevezetes drog-prófétája lett. A kutatásokat ezetők egyikének diákja és önkéntese az a Ken Kesey volt, aki a Száll a kakukk fészkére című könyvével várt világhírűvé - s mely művet éppenséggel a kísérletek során szerzett élmények ihlettek. A kutatások - akárcsak a többi, hipnózissal, elektrosokkal és más eljárásokkal folytatott kísérletsorozat - teljes kudarcba fúltak. Ráadásul az is kiderült, hogy sem a kínaiak, sem az oroszok nem rendelkeznek semmiféle veszedelmes manipuláló csodaszerrel. Az 1953-ban CIA-jelentés szerint ilyesfajta szerekre és trükkökre valójában semmi szükség, hiszen a sztálini kor politikai rendőrsége valójában a terror – a fizikai kényszer, a pszichológiai nyomás, az elszigetelés, a megalázás és a kiszolgáltatottság – hagyományos eszközeit alkalmazta példátlan és hatékony brutalitással. Ám a „mandzsúriai ügynök” árnya még hosszú ideig kísértett, sokan a Kennedy-gyilkosságokat is ezzel hozták összefüggésbe. Több mint egy évtizeddel később Carter elnök maga rendelte el a börtönben lévő Sirhan Bisharan Sirhan, Robert Kennedy gyilkosának pszichiátriai vizsgálatát, többek között annak megállapítására, vajon nem „mandzsúriai ügynökként” követte-e el tettét. John Marks a következő megállapítással zárja könyvét: „Nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy az emberi tudat ellenőrzését biztosító technológiát soha nem fedezték föl, noha szeretném úgy hinni, hogy az emberi szellem legyőzte a manipulátorokat.” BLUEBIRD, ARTICHOKE, MKULTRA. Kódnevek, melyek a CIA 1949-1963-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyó, számos területre kiterjedő titkos kutatási programjait jelölték. E programokra a Church-bizottság derített először fényt, miszerint a hírszerző ügynökség az 1940-es évek végétől folytatott olyan kutatásokat, melyek célja olyan szerek és eljárások kikísérletezése volt, amelyek lehetővé teszik emberi tudat és viselkedés befolyásolását, totális ellenőrzés alá vonását, sőt, a programozását is. A kutatások vizsgálták többek között a különböző természetes és szintetikus drogok alkalmazását, az elektrosokkot, a hipnózist, illetve mindezen módszerek kombinációit. A CIA fedett pénzalapokból és vele együttműködő alapítványokon keresztül tucatnyi amerikai egyetem, kórház, klinika és kutatóintézet ezirányú kutatási programjait és tudósait, orvosait, pszichiátereit fizette oly módon, hogy esetenként a kutatást végzők sem voltak tisztában az általuk végzett munka valóságos céljával. A legsúlyosabb etikai problémát az okozta, hogy nem önkénteseket vetettek alá a kísérleteknek - akik egyáltalán nem voltak tisztában a „kezelés” voltaképpeni céljával, sőt, számos esetben azzal sem, hogy egyáltalán tesztelik őket. Azok az orvosok, akik beavatottaknak számítottak, mint például Dr. Samuel Thompson, később hazafias elkötelezettségüket hozták föl mentségként: meg kellett tenni a haza érdekében. A programokra viszont éppen egy be nem avatott áldozat, Frank Olson öngyilkossága, illetve annak utóélete hívta fel a figyelmet. Mondjuk az ügynökség emberei egymáson is kísérleteztek - más kérdés, mennyire bíztak egymásban... Frank Olson azonban nem a CIA embere volt, hanem a hadsereg vegyi kutatólaboratóriumának munkatársa. Rajta LSD-tesztet hajtottak végre, ami végzetes hatással volt rá: paranoiás rohamok gyötörték, elméje megbomlott. Állandó orvosi felügyelet alá helyezték, de „őrei” éberségét kijátszva, néhány nappal később kiugrott egy New York-i szálloda tizedik emeletéről. Mindez John Marks "A mandzsúriai jelölt” nyomában című, először 1979-ben kiadott könyvében olvasható. Az incidens ugyan okozott némi fennakadást, a program azonban még majdnem tíz éven át folytatódott. Robert Francis Fitzgerald Kennedy szép karriert tudhat a magáénak: nem egészen 36 évesen lett az Egyesült Államok igazságügy-minisztere. A dallasi merényletet követően még egy szűk évig marad hivatalban, mint Johnson elnök minisztere, majd lemond és egy körülbelül hat hetes kampányt követően New York állam képviseletében nevetve sétál be az USA szenátusába. Bobby nem elégedett meg a szenátori székkel, és a Demokrata Párt hierarchiájában egyre feljebb és feljebb kapaszkodva 1968-ra totális befutónak tetszik republikánus ellenfelével, Nixonnal szemben. 1968. június 4-én Los Angelesben a Demokrata Párt kaliforniai elnök-előválasztását RFK megnyerte, és innen kezdve szinte biztosra vehető, hogy novemberben pártja jelöltjeként az ő neve lesz rajta a választócédulákon. A helyi Ambassador szállóban folyik az ünneplés. Körülbelül éjfélkor Kennedy befejezi a saját ünnepi beszédét, majd négy testőre és stábja társaságában körbejár a kétezer fős tömegben, fogadva a gratulációkat. Bobbyra mindössze egy hajdani FBI-ügynök és két magántestőr vigyázott. És ott volt a negyedik testőr... 00:12-kor – amikor a konyhán keresztül haladva pont a szakácsok és a felszolgálók gyűrűjében osztogat mosolyt és autogramokat – az ünneplő tömegből előugrik egy alacsony, törékeny fickó, és maroklőfegyverét kiürítve többször rálő Bobbyra - ebből háromszor el is találja. Ő Sirhan Bishara Sirhan, egy jeruzsálemi keresztény palesztin családból származó, 24 éves fiatalember, aki akkoriban éppen lóápolóként dolgozott egy közeli versenyló-tenyésztőnél. Kennedy még 26 órát él, bár soha nem tér már magához; öt hónappal később, 1968. november ötödikén Richard Nixon nyeri az elnökválasztási finist. Sirhan börtönbe kerül; eredetileg halálra ítélték, majd ezt változtatták életfogytra; most is a sitten ül, a kaliforniai Corcoran Állami Fegyházban.

Hipnotizált bérgyilkosok? 2. rész

Akkor nézzük az elméleteket! A hivatalos verzió: Sirhan egyedül tette, saját elhatározásból. A palesztin férfit felháborította Bobby kiállása az izraeliek mellett - az arabok ellenében. Elhatározását még erősítette az elnökjelölt szenátor pár nappal korábban tett kijelentése, melynek értelmében Bobby megválasztása esetére kilátásba helyezte, hogy teljes mellszélességgel a zsidó állam fegyverkezése mellett teszi le a voksát, és az USA az addigiakat is meghaladó mértékben fogja katonailag támogatni Tel Avivot. A merénylő első körben mindent beismer, majd az elkövetkezendő hetekben-hónapokban többször is visszavonja, majd mégis megerősíti, később ismét visszavonja vallomását. Sirhan fegyverének tárja nyolc lőszer befogadására volt alkalmas, ám a holttestből három lövedéket operálnak ki az orvosok, a negyedik a zakóját áthatolva a padlóban áll meg, további ötöt a falból, egyet az egyik ablakkeretből, kettőt a szemközti ajtó keretéből szednek ki a bűnügyi technikusok... Minderről legelőször a Los Angeles Free Press nevű helyi újság számol be pár nappal az események után, kalandos módon megszerzett, és a helyszínen készült fotókkal bizonyítva a cikkben állítottakat. Sajnos a későbbi nyomozás, majd a bírósági tárgyalás során ezeket már nem tudják felsorakoztatni, mert tisztázatlan körülmények között megsemmisülnek a los angelesi rendőrség bűnjelkamrájában. Egy Allard Lowenstein nevű ügyvéd nem nyugszik bele a hivatalos végkifejletbe, és 1975-ben a nyomozás újrakezdését javasolja. De 1980-ban az ügy teljes körű újratárgyalása és bizonyítási eljárása előtt egy „elégedetlen ügyfél” irodájában agyonlövi... A kifejezetten nyomozásokra és bírósági tárgyalásokra szakosodott amerikai Court TV értesülései szerint a los angelesi rendőrség továbbra sem hozott nyilvánosságra minden dokumentumot a nyomozásról, noha 1986-ban kétezer, majd két év múlva további tízezer oldalnyi aktát volt kénytelen nyílttá tenni. A Discovery Times Channel 2005-ben megbízott egy hangmérnökökből álló teamet, akik az esemény hangfelvételeit a legkorszerűbb technikával elemezték. A szakemberek megállapították, hogy a nagy zajban mintegy 5 másodperc leforgása alatt legalább tizenkét, legfeljebb tizennégy lövés dördült. Ezt 2007-ben egy igazságügyi hangszakértő (bizonyos Philippe van Praag) is megerősítette, aki eskü alatt vallotta, hogy ő egyértelműen 13 lövés hangját tudta elkülöníteni egy négy másodperces intervallumon belül... Thomas Noguchi halottkém és patológus (aki Marilyn Monroe boncolásán is részt vett pár évvel korábban) kijelentette, hogy a halálos sebet egy 22-es kaliberű lövedék okozta Bobby fején, és ezt legfeljebb 3 hüvelyk (7,5 centi) távolságból lőtték ki – lőpornyom és pörkölődés is látható volt a bőrön. Ugyanakkor szemtanúk egybehangzó állítása szerint Sirhan körülbelül két méterről lőtt a szenátorra, s ennél közelebb nem is került hozzá... Sirhan nem egyedül tette: Legalább még egy lövész ott settenkedett a tömegben, és amikor a palesztin fegyvert ránt, az ismeretlen ugyanezt teszi – akár elrejtőzve a konyhai bútorok és felszerelések között, akár érdeklődőként a gratulálók között. A boncolási jegyzőkönyv, valamint a Shane O' Sullivan hónapokig tartó nyomozása alapján készült dokumentumfilm azt sugallja, hogy talán mégsem Sirhan adta le az ominózus lövéseket, amelyek kioltották Kennedy életét. A szemtanúk szerint ugyanis a fiatalember fegyvere pár lépésnyire volt Kennedytől, ám a végzetes lövést közvetlenül az elnökjelölt feje mögött adták le. A helyszínen talált golyónyomok is arra utalnak, hogy lehetett még egy merénylő. Nagyon furcsák a Sirhan házkutatásakor talált jegyzetfüzetek is, amelyekben ez szerepelt: "RFK-nak meg kell halnia, RFK-t meg kell ölni, Robert F Kennedyt 68. június 5-e előtt meg kell ölni".Ha ehhez hozzátesszük azt a tényt, hogy Sirhan a merényletből semmire sem emlékezett, akkor őt a filmben megszólaltatott szakértők szerint is minden bizonnyal hipnotizálhatták. (Igaz,j természetesen hazudhat is az elítélt...) Sirhant hipnotizálták – a CIA kapcsolat: Dr. Bernard Diamond, a védelem által foglalkoztatott pszichiáter paranoid skizofréniát állapított meg Sirhannál, de még részleges beszámíthatatlanságot sem sikerült keresztülverekednie a bírónál. Ezt követően javaslatára beidézték dr. Eduard Simpson börtönpszichiátert (aki a vádlottat a sitten többször is megvizsgálta); ez utóbbi szakember kijelentette, hogy hipnózisra utaló pszichés nyomokra bukkant Sirhan esetében, amelyek részleges amnéziával jártak. Az MK-ULTRA fedőnevű CIA-program, több tanú elképzelhetőnek tartotta, hogy Sirhant olyan pszichiátriai imprinting-eljárás alá vonták, melynek keretein belül végül is RFK meggyilkolásának parancsát adták ki neki, azzal a kiegészítéssel, hogy tette után minden releváns dolgot felejtsen el. Ezt alátámasztani látszik Sirhan vallomásából az a rész, amelyben kifejti: utolsó emléke a lövés előttről az, hogy egy pöttyös ruhás nő kávéval kínálja és valamit suttog a fülébe; ezt követően már csak arra emlékszik, hogy a földön hever és ketten is azzal vannak elfoglalva, hogy hátracsavarják a kezét, amelyben egy fegyver van. (Erre a nőre több tanú is emlékezett, ám személyazonosságát utólag nem sikerült kinyomozni.) És hogy miért úszik be a képbe megint a Központi Hírszerző Ügynökség? Hát mert Bobby első dolga elnökként az lett volna, hogy tiszta erőből nekifekszik a JFK-gyilkosság hátterének felgöngyölítéséhez, amiben a Cég eléggé sáros volt. Mellesleg a helyszíni felvételek aprólékos elemzését követően fehéren-feketén kiderült, hogy a helyszínen, illetve annak közvetlen közelében tartózkodott legalább három floridai CIA-tiszt, akik a Cég miami kirendeltségén dolgoztak éveken keresztül. Az egyik testőr volt a társtettes: Ahogyan azt már említettük, Robert Kennedy „testőrségét” azon az éjszakán három állandó embere képviselte: William Barry egykori FBI-ügynök (lőfegyverrel), Rafer Lewis Johnson (hajdani tízpróbázó olimpikon, moziszínész, fegyvertelenül), illetve Roosevelt Grier (visszavonult amerikai focista, moziszínész, lőfegyver nélkül, egy boxerrel a zsebében).A három állandó testőrön kívül azonban (speciálisan erre az éjszakára) belép a képbe egy negyedik alak: Thane Eugene Cesar hivatásos testőr. Ez a Cesar három hónappal az esemény előtt lép szerződéses viszonyba az megbízó céggel, összesen négy melót vállal a három hónap alatt, és már május elején kiköti, hogy a Demokrata Párt rendezvényén ott akar lenni, mert „úgy ismeri a Hotel Ambassadort, mint a tenyerét." Utólag persze kiderül, hogy június harmadikán jár ott először, amikor két percig keresi például a felvonót. Cesar vallomásában azt állítja, hogy a kritikus pillanatban pont nem nézett oda, mert két nagyon szemtelen újságírót próbált távol tartani. Később kiderül, hogy volt neki egy 0.22-es pisztolya, amit előzőéeg eladott valakinek. ehetséges, hogy az egykori CIA-s és tengerészgyalogos (az MK-ULTRA hatása alatt vagy nem) ugyancsak rálőtt Bobbyra, kihasználva a Sirhan első lövései által keltett zűrzavart? Amúgy Thane-t 1994-ben poligráfos vizsgálatnak vetik alá, de a műszer szerint ártatlan volt. A maffia volt: A szervezett bűnözés Bobbyt gyűlölte, hiszen igazságügyi miniszterként és legfőbb ügyészként komoly csapásokat mért a maffiára. Legfőbb ellensége Salvatore (Sam) Giancana volt, akinek CIA-hoz fűződő kapcsolatairól mindenki tudott. Joe DiMaggio szervezte meg: Marilyn Monroe utolsó férje, a baseball visszavonult, de továbbra is koronázatlan királya. Amikor 1962-ben a filmsztár tisztázatlan körülmények között meghal, Bobby neve is felmerült, mint értelmi szerző. Néhányan tudni vélik, hogy a gyönyörű filmcsillag mindkét Kennedy fiú szeretője volt, én azonban azokkal értek egyet, akik ezt nem hiszik.Mindenesetre Joe lehetett féltékeny. 1967-ben egy kiugrott CIA-ügynök 50 ezer dollárért elmondja Joe-nak a szomorú tényeket, mire a sportoló összeszedi maradék pénzét, kapcsolatait, rábukkannak Sirhanra, aki ideális balfácánnak tűnik. Pár irányított beszélgetés, okosan elhelyezett célzás, és máris megvan a későbbi bűnbak; egy tartalék lövész azért szintén ott tartózkodik a közelben, újságírói fedéssel A hadiipari lobbi tette: Bobby eltökélt szándéka volt, hogy elnökként véget vet a négy éve tartó vietnámi háborúnak, ami a túl az veszteségeken túl sok tízmilliárdos hasznot hozott a haditechnikát előállító cégeknek. George Wallace és a déli fajvédők szervezték meg: Az alabamai George Corley Wallace támogatóinak kemény magját a radikálisan keresztény-konzervatív déliek alkották, akiktől a rasszizmus sem állt túl távol, s akik a liberális-demokrata Kennedy-családot rettenetesen gyűlölték. A kubai ügyosztály bosszúja: A szakértők az eddig ismeretlen fotók vizsgálatával felfedték, hogy a képeken voltak olyanok is, akikkel eddig nem foglalkoztak. Ilyen volt egy alacsony latin férfi is, akiről egy hosszas nyomozással derítették ki, hogy ő David Sanchez Morales, a Castro-ellenes titkos mozgalom miami főhadiszállásának vezető ügynöke. Az eset ezzel nagyon furcsa fordulatot vett, hiszen a CIA ügynököket közismerten nem alkalmazták belföldi feladatokra, és egyébként is Morales ekkor hivatalosan Laoszban volt. Rajta kívül több ügynököt is sikerült azonosítani a fotókon, ám sokan azt hitték, hogy ők is Kennedy biztonsági szolgálatához tartoztak. Az elnökjelölteknek viszont akkoriban még nem járt titkosszolgálati védelem, a jelenlévő CIA ügynököknek biztosan nem volt közük az elnökjelölt védelméhez, főként mivel Morales a kubai invázió bukása miatt gyűlölte a Kennedyeket. Sullivan szerint Moralesnek mindkét Kennedy-gyilkosságban benne lehetett a keze, az elméletet egyelőre konkrét adatokkal nem tudták alátámasztani, hiszen Morales 1978-ban szívrohamban elhunyt. De vajon mennyi alapja van magának az emberek befolyásáról szóló elméletnek?Itt van pl. a reklámpszichológia, melynek célja a piacra szánt termékek ismertetésének és eladásának elősegítése a pszichológiai kutatások eredményeinek felhasználásával. Az ember pszichés funkciói csak abból a célból fontosak a reklámpszichológia számára, hogy miként lehet rajtuk keresztül az egyént fogyasztásra bírni, akár saját rovására is. Alapelve, hogy a reklámozott dolgot valamely alapmotívumhoz kapcsolva ébresszen a termék iránt figyelmet és keltsen iránta olthatatlan vágyat, egyben feloldozást adva az életünket irányító gátak átlépésének vétke alól: pl. a dohányzást hozzárendeli az elegáns élethez, a bátorsághoz és a férfias erőhöz, vagy a csokoládét az evés öröméhez, a szép, vonzó női testhez és az egészséghez. Az érzékelés, észlelés lélektanából felhasználja a látással, a hallással, a benyomások szerveződésével, az ingerbefogadással és -feldolgozással kapcsolatos, a kognitív pszichológiából és szociálpszichológiából pedig a motivációkkal, az érdeklődés felkeltésével, a döntéshozatallal és a csoportjelenségekkel kapcsolatos eredményeket. A tudomány és a társadalom az emberek védelmében gátat szab neki, így pl. tilos olyan ingerekkel fogyasztásra bírni embereket, hogy tudattalan úton befolyásolja cselekedeteinket (pl. a moziban a másodpercek törtrészéig felvillantott pattogatott kukoricás képek jelentősen megnövelték az előadás végén a kukoricafogyasztást)......

Mégsem Kolumbusz fedezte fel Amerikát?

A köztudatban Amerika felfedezése Kolumbusz Kristóf nevéhez fűződik. A dél-amerikai szárnyasok örökítőanyagának behatóbb vizsgálata azonban arra utal, hogy a polinézek egy évszázaddal megelőzték a spanyol hódítókat. Az Auckland Egyetem antropológusa, Lisa Matisoo-Smith szerint a polinézek Dél-Amerika nyugati partjainál az Újvilág európai felfedezői előtt mintegy száz évvel korábban lehorgonyozhattak. Az új-zélandi kutatónő a chilei baromfik vizsgálata során jutott erre a következtetésre. A szárnyasok nem őshonosak Dél-Amerikában, de korábban úgy vélték, az első európai telepesek hurcolták be őket a kontinensre. A chilei El Arenalnál végzett ásatások során nemcsak az évszázadokkal ezelőtti bennszülöttek maradványait, hanem baromficsontokat is feltártak. A csontmaradványok korát radiokarbon-vizsálattal végezték el. Az eredmények szerint körülbelül az 1310-1420 közötti időszakból származnak a szárnyas csontok – azaz a Kolumbusz előtti időkből! A polinézek feltehetően mintegy 3000 évvel ezelőtt indultak útnak Dél-Ázsia partjaitól, és fokozatosan haladtak kelet felé. Eddig a történészek úgy vélték, hogy az ázsiai hajósok nem jutottak messzebb a Chile nyugati partjaitól mintegy 3200 kilométerre fekvő Húsvét-szigeteknél. A prekolumbiánus csontmaradványok és a ma élő polinéz szárnyasok DNS-ének hasonlósága azonban arra enged következtetni, hogy legalább egy törzsnek sikerült a hosszú út megtétele. Nincs európai génállomány A chilei maradványok DNS-ében ugyanis a polinéz szigetek szárnyas állományában is kimutatható génmutációkat fedeztek fel, amelyek azonban az európaiak által behurcolt alfajok örökítő anyagában nincsenek jelen. A polinéz befolyásra egyéb bizonyítékok is utalnak. Így például a polinéz nyelv és a chilei Mapuche indiánok nyelvének hasonlósága. A Dél-Amerika partjait és a Húsvét-szigeteket áthidaló távolság megtétele sem lehetetlen – ahogy ezt Thor Heyerdahl, híres norvég antropológus is bizonyította, amikor 1947-ben tutajjal Peruból Polinéziába evezett. „Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy a hajóutat melyik szigetről indulva tették meg. A maradványok DNS-szekvenciái megtalálhatók Tonga, Szamoa, az új-zélandi Niue, a Húsvét-szigetek és Hawaii szárnyas állományában is, de a Húsvét-szigetek vagy más eddig nem vizsgált kelet-polinéziai szigetek lehettek a legvalószínűbb indulási pontok." – nyilatkozott a hírügynökségeknek Matisoo-Smith. Mint mondja, a következő feladat az egzotikus szigetvilág és Dél-Amerika őslakosainak DNS alapján történő összehasonlítása.

Da Vinci arab származású volt, és nem zsidó?

Olasz antropológusok Leonardo da Vinci ujjlenyomatainak tanulmányozásával megállapították, hogy a mester gyökerei nagy valószínűséggel a Közel-Keletre nyúlnak. A Chieti Egyetem munkatársai Luigi Capasso vezetésével néhány évvel ezelőtt megkezdték a Leonardo művein és vázlatfüzetein talált ujjlenyomatok vizsgálatát. A művész 1519-ben a franciaországi Amboise-ban halt meg, testének maradványai a 16. század vallási háborúi során megsemmisültek. A kutatóknak tehát be kell érniük az ujjlenyomatokkal, ha messzemenő következtetéseket akarnak levonni. Leonardo szülővárosában, Vinciben nem destruktív spektrometriával vizsgálták az összes talált ujjlenyomatot, melyek közül igen sok a művész tanítványaitól származott. Végezetül 52 lapon mintegy 200 Da Vincinek tulajdonítható mintát találtak, azonban ezek között csak kevés teljes lenyomat volt. A legtöbbször a bal hüvelykujj többi ujjtól távolabbi felének nyomát figyelték meg a kutatók, ami arra utal, hogy a balkezes Leonardo csak átlapozgatta az adott oldalakat. Felfedezték azonban, hogy a Hölgy hermelinnel című képen a mester mutatóujját használta a nyaklánc árnyékának befejezéséhez. Leonardo feljegyzéseinek, vázlatainak áttekintése során még két, a festményen látottal megegyező bal mutatóujj-lenyomatot találtak. Ki, kivel, honnan? A lenyomatok íveinek, hurkainak és örvényeinek tanulmányozásával Capasso és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy Leonardo nagy eséllyel a Közel-Keletről származik. Az ujjbegy közepén lévő örvényszerű vonal ugyanis ebben a populációban dominál, a közel-keleti népesség 60 százalékára jellemző ez a Leonardónál megfigyelt jelenség. Da Vinci származásáról néhány évvel ezelőttig úgy szólt a fáma, hogy apja, a kézműves Ser Piero da Vinci teherbe ejtett egy Caterina nevű helyi parasztlányt, és ő lett a művész anyja. Pár éve azonban előkerültek olyan dokumentumok, melyek szerint Caterina nem helyi parasztlány volt, hanem Leonardo apjának rabszolgája, akit Ser Piero 1452-ben hozzáadott egyik munkásához. Néhány hónappal (nem kilenc) később Caterina megszülte Leonardo nevű fiát. A kutatók most azt állítják, hogy – mivel Toscanában gyakran tartottak közel-keleti rabszolgákat akkoriban – nagy valószínűséggel Caterina is arab származású volt. Ez azt jelenti, hogy Leonardo da Vinci gyökerei is távolabbra nyúlnak, mint azt eddig gondoltuk volna.

Koporsójában szült meg az asszony

Az ember félelmekkel teli. Sokakat kínoz például tafofóbia, a sírtól és az élve történő eltemetéstől való rettegés. A téma morbid, ám mit lehessen tudni, mi vár ránk "odaát"? Kivéve a hamvasztásos megoldást, ott aztán nincs helye tafofóbiának. TETSZHALÁL - A tafofóbia a görög "tahos" (sír) és a "phobia (félelem) szavak összevonásából keletkezett. Utal a borzalomra, ha valaki tetszhalottként kerül föld alá. Manapság ez ritkaságszámba menő horroreset, ugyanis a halotti anyakönyvi kivonatot csak azt követően állítják ki, ha már beállt az agyhalál. Az iszonyat hangjai a kápolnában Virginia McDonaldtól 1852-ben New York Greenwod temetőjében vettek végső búcsút. Édesanyja nem volt elég kitartó, pedig váltig hangoztatta: a leánya még él. Erősködése nyomán a sírt felnyitották, s Virginiát az oldalán fekve lelték. Kézfejei összeharapdálva, ami jelzés arra, miken mehetett keresztül, amikor magához tért. Francia forrásból tudjuk, a 12. és 18. század között ismert Les Innocents temetőt áthelyezték Párizs központjából. Az exhumálások közben több olyan csontvázat leltek, amely nem a hátán nyugodott, hanem arccal lefelé. 1896-ban Angliában vert fel port Madame Blunden esete. A hölgyet a Basing Stoke-ban található Holy Ghostsban temették. Közvetlenül nevezett kápolna mellett fiúiskola működött. A végtisztesség megadásának másnapján a lurkók kísérteties hangokat hallottak, s azokról beszámoltak tanáruknak. A koporsót felnyitották, ám elkéstek, ugyanis Madame Blundent már valóban meghalt. Iszonyatát el lehet képzelni: az arcát a körmével véresre marcangolta. Üveg kémlelőlap tetszhalál ellen A New York Times 1886. január 18-i számában olvasható egy Collins nevű fiatal leány balsorsa. Betegsége vitte sírba, s két nappal temetése után az ontariói Woodstockban végleges nyughelyére kívánták helyezni. A meglepetés teljes volt, ugyanis a leány halotti leple cafatokra volt tépve, a holttestén kínos küzdelem véres nyomai. Az efféle eseteket elkerülendő a Vermontba való dr. Timothy C. Smith orvos kiötlötte, ha a sírkőbe üvegből készült kémlelőlapot építenek, ellenőrizhető, hogy nem tért-e magához a halott. A British Medical Journal 1877. december 8-i száma tudósít egy angol nő balsorsáról. Temetését követően felnyitották a sírját, s a ruháját apró darabokra tépve találták. Szabadulni igyekezett, s erre jelzés az eltört combcsontja, hasztalan igyekezett lerúgni magáról a koporsó fedelét. Utóbb kiderült, úgymond transz-állapotában földelték el, de később magához tért. Hiába jelzett a nővér Hasonló történet Madame Bobin-é. A terhes hölgy 1901-ben egy gőzössel tért haza Nyugat-Afrikából, kórházba került, ahol sárgalázzal kezelték. Mindhiába, elhunyt, s bár az egyik nővér állította, a teste nem hűlt ki, a hasán időszakonként izommozgást is észlelt, az orvos csak kiadta a temetési engedélyt. A nővér utóbb mesélt észrevételeiről a halott édesapjának, aki rögvest kihantoltatta leányát. A látvány maga volt a pokol. Madame Bobin a sírban megszült. Persze, mind ő, mind csecsemője megfulladt. A vétkes orvost 8000 fontra büntették. Egyszer élt, kétszer temették MargorieMcCall esete sem éppen mindennapos. Az északír nőt Shankill temetőben búcsúztatták. Sokáig nem élvezhette az örök nyugalmat, tudniillik sírrablók vadásztak az ékszereire. Mivel a gyűrűjét képtelenek voltak lehúzni, azt késsel próbálták levágni az ujjával együtt. A nő a fájdalomtól magához tért, a tolvajok pedig fejvesztve menekültek. A derék Margorie nyitott sírjából hazagyalogolt, s kopogtatott házuk ajtaján. Férje megjegyezte, a bekéredzkedési stílus csakis elhunyt nejét jellemezte. Amikor a "halott" bebocsátást nyert, az ura elájult. McCall asszony sírköve ma is hirdeti, ő az, aki egyszer született, s kétszer temették.

Egyszer élünk... vagy újra megszületünk?

Azért nem mindegy: Megszületünk, élünk, aztán meghalunk, és a világ onnantól nélkülünk megy tovább? Ennyi lett volna? A halállal mindennek vége? Vagy majd valami rajtunk kívül álló erő eldönti, hol töltjük az örökkévalóságot, de akkor is csak a két véglet jöhet számításba? Esetleg van egy folyamatos létezés, aminek során egyik testből költözünk a másikba, hogy játszhassuk az élet nevű játszmát, és amit egy adott életben teszünk, azt felelősséggel illik tenni, hiszen meghatározza későbbi létünket? Az ókori egyiptomiak szerint például sokezer életen át tanulunk a hibáinkból, mire megértjük, mi végre jöttünk a Földre és megszabadulunk. A jó hír, hogy azt is hozzátették, előbb-utóbb mindenki eljut a fejlődés csúcsára. A rossz hír az, hogy lehetséges, ön még csak az út elején tart... A reinkarnáció gondolata igen vonzó magyarázat az ember eredetére, a halál utáni kérdésekre és az élet értelmére vonatkozóan. Nemcsak a keleti vallások vagy az ezotéria hívei ismerik el, hanem egyre hétköznapibb fogalommá válik a világ civilizáltabb, tehát szellemiségében elmaradottabb részein is. Már az ókorban is… Hogy félreértés ne essék: a reinkarnáció nem egy újkeletű teória, már az ókori Egyiptomban is úgy gondolták, hogy testről testre vándorol a ká, amit ma léleknek nevezhetnénk. Jóval az egyiptomiak előtt pedig ott volt számos primitív törzs, amelyek kifinomult nyelvezet híján egyszerűen csak életnek nevezték azt a valamit, ami az anyagi testből eltávozik, csak hogy egy új testet keltsen életre. Pitagorasz egész pontos leírást adott arról, hogy a lélek halhatatlan és csak bent lakik a testben, ugyanígy Platón is azt vallotta, hogy az ember teljes mértékben szellemi-spirituális lény, aki használja a testeket, ő maga viszont örökkévaló és halhatatlan. Talán meglepő, de a korai kereszténység is 300 évig tanította a reinkarnációt – a Biblia alapján –, amíg Nagy Konstantin által erős római befolyás alá nem került az egyház. Ki vagyok én? Az, hogy egy-egy életnek vajon mi a célja, már nem teljesen ugyanúgy vélik a különböző vallások és irányzatok. A buddhizmus szerint nem mi magunk reinkarnálódunk, hanem a karma, ami pedig tetteink összessége és azok következményei magunkra és a világ többi szereplőjére nézve, az élet célja pedig kiszabadulni a születés-élet-halál körforgásból. Szerintük az egyén személyisége szétporlad a halálkor, mintha egy nagy tengerbe kerülne, ahonnan kiválik majd egy új kombináció, és ez indul neki az új életnek. A nyugati iskolák ezzel szemben azt vallják, hogy a lélek az maga az egyén személyisége, és a testtől különválva foglal el egy új testet, amikor megszületik. A keleti és a nyugati irányzatokban közös nevező az, hogy amit egy élet során teszünk, az befolyással van a következő életünkre: az ártó tettek tesznek bennünket később áldozattá és a jó cselekedetek, optimális döntések lévén kerülhetünk egyre magasabb tudati állapotba. Tény vagy elmélet? Az előző életekre rengeteg bizonyíték létezik ugyanúgy, ahogy a másvilág létére is. Akik megjárták a halált, mind ugyanarról az érzésről számolnak be: a – nem véletlenül földöntúlinak nevezett – boldogság, szeretet és végtelen nyugalom vette körül őket. Joggal gondolhatjuk, hogy ilyen az élet test nélkül, ám az eddigi tapasztalatok alapján ebből könyörtelenül ki kell szakadni, és elkezdeni egy újabb „kört” a földön, a fizikai létben. Hipnotikus transzban különösebb nehézség nélkül érhetünk el korábbi életeket, és bár a módszernek az elmére gyakorolt hatása kissé kártékony, kétségkívül meggyőző, amikor valaki egy abban az életében ismeretlen nyelven kezd el beszélni, továbbá olyan részletekről számol be, amik teljesen illenek az adott korra és földrajzi területre. A legérdekesebb talán azoknak a kisgyerekeknek az esete, akik néha minden átmenet nélkül elmesélték, hogy hívták őket az ezt megelőző életükben, vagy pontos leírást adnak az utcáról és házról, ahol laktak, de van, aki a régi szüleit szeretné visszakapni, vagy az elsüllyedt hajóját siratja. Elgondolkodtató, hogy számos esetben ellenőrizték a gyerekek által megadott adatokat, és a legtöbb esetben pontos egyezésekre bukkantak. Ennyi véletlen talán elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta: egyszer élünk, de azt aztán rettentő sokáig…

MKUltra - Agymosás -

Ezt a nevet kapta az a CIA által finanszírozott kísérletsorozat, ami "agymosás" néven vált ismerté a közvélemény elõtt. (Az LSD rész végén, már olvashattál utalást erre). Talán az a legfontosabb, hogy már az elején leszögezzük, a szó valódi értelmében NEM "kísérlet"-rõl volt szó !!! Egy kísérletben, a kiválasztott alanyok tudnak arról, hogy miben vesznek részt, tehát bele is egyeznek. Itt errõl szó sem volt ! Egy kísérletben ismerik a résztvevõk "múltját", és nyomon követik, hogy mi lett a kísérlet eredménye, a "késõbbiek"-ben, és természetesen a korrekt kiértékeléshez minden esetben használnak "kontrolt", az alanyok egy részénél. Az MKUltra programban ezek is elmaradtak… Hogy miért is kezdtek bele ? A különbözõ ideológiák elõretörésekor hamar rájöttek arra, hogy azé az igazi hatalom, aki az emberi agyat "birtokolja" ! Tulajdonképpen ezt is a kommunistákra kenték (a reklám részben olvashattál már arról, hogy mennyire fontos az "önigazolásnál" a megfelelõ "ellenség" kijelölése). A koncepciós perek alapján gondolták azt, hogy a kommunista országokban, kidolgozott, hatékony agymosási módszerekkel rendelkeznek, hiszen ezen perek szenvedõ alanyai olyan dolgokat vallottak be, amiket nem követtek el. A végsõ lökést a koreai háború adta, a béketárgyalások idején. Itt amerikai hadifoglyok, a nyilvános tárgyalásokon szintén olyan dolgok elkövetését ismerték be, amiket az amerikaiak tagadtak (pl. baktérium fegyverek bevetését), és azt mondták, hogy szégyellik magukat azért, amiért az országuk ilyet tett... Ez már rémülettel töltötte el a CIA-t, hiszen most amerikaiakon végeztek "sikeres" agymosást a kommunisták, akik ráadásul a második világháború után sok új országban megvetették a lábukat. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy milyen hatalmat biztosítana bármely ideológiának, ha "agymosással", tudtukon kívüli "tudatküszöb alatti hírvivõket", futárokat alkalmazhatnának a titkosszolgálatok, vagy "tudatküszöb alatt programozott merénylõket" tudnának csinálni a polgáraiknak egy részébõl (pl. politikai ellenfelek megsemmisítésére), illetve a módszer tömeges alkalmazása "bebetonozhatná" az illetõ ideológia uralmát… Ezek elegendõek voltak arra, hogy a CIA szemében megteremtsék annak a létjogosultságát, hogy titokban elindulhasson ez a bizonyos MKUltra éppen abban az országban, amirõl mindenkinek a fejében az a kép él, hogy a korlátlan szabadság hazája, (ahol ennek ellenére, több száz áldozata volt ennek a programnak, a "szabadság védelméért"…) Hogy viszonylag egyszerû módszerekkel meddig lehet elmenni a manipulációban, már több példával alátámasztottam (lásd szekták), íme egy újabb eset. Az USA legnagyobb tömeges öngyilkossága 1997.03.26.-án volt. Azért követték el, hogy feljuthassanak egy üstökös nyomában haladó UFÓ-ra… Ezen manipulációs módszerek fejlõdése, finomodása a fél világon át nyomon követhetõ, több mint egy évszázada. Sztálin idejében (1930-as évek) vált nyilvánvalóvá, hogy a propaganda (agymosási) módszerek politikai célokra is felhasználhatók. Ezek voltak azok a bizonyos koncepciós perek. (Az elsõk közti, Mindszenti Bíboros elleni pert, pl. a Vatikán is nyilvánosan elitélte). A CIA, és a katonaság megpróbálta kitalálni, és reprodukálni, mit is csinálhattak a kommunisták, amikkel ezeket elérték, mindenki meg volt gyõzõdve arról az USA-ban, hogy a kommunista országok elõttük járnak azon módszerek kidolgozásában, amikkel az emberekbõl engedelmes robotot lehet alkotni. Ki akarták kísérletezni az "igazság szérumot". A kutatás akkor vett igazi lendületet, amikor felfedezték az LSD-t, de alkalmaztak elektrosokk kezeléseket is. Amerikai katonákon kipróbálták az LSD-t, azt tapasztalták, hogy zavarttá, fegyelmezetlenné váltak. Ezért megpróbálták kommunista vezetõkkel "bevetetni", hogy lejárassák magukat a nyilvánosság elõtt (így vált célponttá, pl. Fidel C.). A Szovjetek felfigyeltek az amerikai kísérletekre, és szintén rákapcsoltak, hamarosan itt is "hegyekben állt" az LSD. 1953-ban indult az MKUltra. A CIA-t különösen az érdekelte, hogy a szeretkezés mely pillanatában árulnak el titkokat a férfiak. Ezért prostituáltakat kényszeríttettek arra, hogy a kuncsaft poharába LSD-t öntsenek, és detektív tükör mögül figyelték az eseményeket. A férfiak nem tudták, hogy drog hatása alatt vannak, és egészen váratlan dolgokat tettek. (Volt, pl. aki kiabálva rohant ki az éjszakába.) Ezek a megfigyelések New Yorkban, és San Franciscóban egyaránt folytak. Senkire sem voltak tekintettel. 1953 novemberében egy koktél partin, amit a hadsereg biológiai hadviselésével foglalkozó tagjainak, és a CIA embereinek tartottak, LSD tartalmú italokat szolgáltak fel. F. Olson biokémikussal közölték, hogy LSD-t kapott (neki egy órával késõbb kellett volna tudományos elõadást tartania). A fia elmondása alapján, a hírre apja zavarba jött, és igyekezett minél kevesebbet beszélni. A következõ 3 napon, Olsonon egyre intenzívebb drogreakciók voltak láthatóak, egyre zavartabbá vált. A CIA félt a leleplezéstõl, ezért eltávolították a családjától, és egy New Yorki MKUltra, orvos soportnál helyezték el. Hatnapos vizsgálat után telefonált a családjának, hogy másnap hazamegy. Ekkor hallották a hangját utoljára. A hivatalos verzió szerint kiugrott az ablakon. Az épületbõl, ekkor telefonhívást kezdeményeztek. Természetesen nem a rendõrséget hívták, hanem a CIA-t. A beszélgetés rövid volt. A hívó azt mondta, "Elment". A hívott ezt válaszolta, "Milyen kár", és letették a kagylót… Másnap Olson fõnöke elment a családhoz, azt mondta, hogy kiesett az ablakon. Olson fiának, sokévi kutatás után is az a meggyõzõdése, hogy nem ismeri apja halálának a pontos körülményeit. Ez a haláleset, csak pillanatnyi megtorpanást eredményezett, és a CIA ügyvédjének is az volt a véleménye, hogy szívtelen közönyt tanúsítottak az emberi élettel szemben… Mindenesetre sejteti, hogy milyen messze mehetett el a CIA, az MKUltra programban. Kaptak egy kis dorgálást, és minden ment tovább a maga útján. Ezután, már jóval agresszívebb kísérletek következtek. Ennek színhelyéül egy kanadai pszichiátriai klinikát választottak. Ezt "pszichikai késztetésnek" nevezték, és a CIA-t éppen úgy érdekelte, mint a kanadai kormányt (ill. a titkosszolgálatot). Ennek lényege az volt, hogy gyanútlan áldozatokon, kezdetben intenzíven alkalmaztak elektrosokkot, LSD-t, és egyéb dezorientáló drogokat, azért, hogy átszabják az egyént. Ezután magnószalagról játszottak le üzeneteket, 100 szor, 1000 szer, miközben az áldozat mozdulatlanul hevert a drogoktól, ezzel új viselkedési módot próbáltak beprogramozni. Az utolsó fázisban ismét tisztára akarták törölni a táblát, hogy az illetõ ne emlékezzen arra, hogy mi történt vele. Az egyik férfi, akinek hónapokon keresztül játszották le az üzenetet magnószalagról, 4 szóra emlékszik, "te megölted az at"… Ez jelzi, hogy itt nem gyógykezelések folytak… Egy hölgy úgy emlékszik, hogy 80-an lehettek vele egy idõben kísérleti nyulak. Teljesen normális volt, amikor többgyermekes anyaként, a túlhajtottság miatt depressziós lett, és pszichiátriai rutinkezelés reményében besétált a klinikára. Öt hónap múlva, amikor kijött már csak vegetált. Mivel azok, akik hozzá hasonlóan bekerültek az "altató szobába" csak igen szûk korlátok között emlékeztek vissza a történtekre, jobbára az ápoló, és takarító személyzet elbeszélései után lehetett némi képet kapni arról, hogy mi is történt valójában. Ez a bizonyos hölgy, pl. 109 elektrosokk kezelést kapott öt hét alatt, és 86 napig volt eszméletlen. (A hivatalosan elfogadott mennyiség 4-8 kezelés !!!) A hölgy ezután semmire sem emlékezett "kisbabává" vált. Újra megtanították beszélni, járni, WC-zni. Semmi emléke nem volt a 25 éves kora elõtti idõkbõl. Évekkel a válása után értette meg, hogy valójában mit is csináltak vele, amikor azt olvasta az újságban, hogy az õt kezelõ orvos, a CIA agymosási kísérleteit vezette. Hitetlenkedve olvasta a híreket, mert azt mondták neki, hogy teljesen meggyógyították, és szerencsés, hogy pont erre a klinikára, és pont ehhez az orvoshoz került… Az áldozatok védelmében egy ügyvédcsoport évekig harcolt az amerikai, és a kanadai kormányokkal. Az ügyvédek nehezményezték, hogy a bíróság arra akarta kötelezni az áldozatokat, hogy a CIA által fizetett pszichiáterek hallgassák meg õket, és a vallomásokat magnószalagra akarták venni. Nem nehéz kitalálni, hogy a milyen félelmet ébresztett a pszichikai késztetés résztvevõiben, amikor a kihallgatás elõtt valaki felbukkant egy pszichiáterrel, és egy magnószalaggal… A hosszú ideig tartó játszma alatt, a kormány úgy védekezett, hogy semmiért sem vállal felelõsséget, nem tudták, hogy "azok" mit tettek. A Népek Temploma, nevû közösségrõl, már olvashattál a szekták részben, vannak orvosok, akik meg vannak gyõzõdve arról, hogy azt is a CIA pénzelte… A CIA agymosási kísérleteinek a híre, az 1970-es évek elején kezdett kiszivárogni (53-ban kezdték !!!). A nyomozás során egy elnöki, és két szenátori bizottságot állítottak fel. A közvélemény felháborodott. A kérdések keresése abbamaradt, amikor kiderült, hogy az MKUltrára vonatkozó dokumentumok legnagyobb részét megsemmisítették. Így szinte lehetetlen kideríteni, hogy az évtizedeken át folyó, agresszív kísérletek, milyen eredményre vezettek, ha egyáltalán volt eredménye...