Egységes
Világkormányzat
Dr.
Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
Amerika,
Európa, Ázsia és Afrika egyesítése
A
2003-ban ismerté vált tények arra utalnak, hogy a nemzetközi
pénzügyi közösség és az általa integrált hatalmi elit belső
körei - a Bilderberg-csoport, a New
York-i Külkapcsolatok Tanácsa (a CFR), a Háromoldalú
Bizottság (TC) legfőbb vezetői - be kívánják fejezni a
világ többé-kevésbé egy központból történő irányítását
az új világrend bevezetésével. Ezt az új világrendet az utóbbi
időben globalizációnak, globális uniónak, globális gazdaságnak,
globális rendnek, globális környezetnek és ehhez hasonlóknak
nevezik. Amikor az idősebb George Bush az Öböl-háborút
megelőzően több beszédében is nyilatkozott az új világrendről,
gyanakvást ébresztett és aggodalmat keltett a közvélemény
széles rétegeiben. Éppen ezért az integrált hatalmi elit
gondolati műhelyeiben egy általánosabb fogalmat kezdtek használni:
ez a globalizáció. Ma már ez a szó nem kelt félelmet, hiszen az
üzleti világ is bevett fogalomként használja, a
tömegtájékoztatásban is naponta elhangzik, ezért félelmetes
csengése megszűnt. Akik azonban az új világrend, valamint a
globalizáció struktúráját és működését, vagyis alapvető
tulajdonságait összehasonlítják, azok világosan látják, hogy
továbbra is az új világrendről van szó, csak egy új elnevezés
alatt.
2005
- Az Amerikai Unió megalakítása
A
nemzetközi pénzügyi közösség integrált hatalmi elitje tervbe
vette, hogy 2005 januárjáig létrehozza
az Amerikai Uniót. Ez az újabb nemzetek feletti politikai
képződmény földrajzilag felöleli Észak-, Közép-, és
Dél-Amerikát, valamint a karib-tengeri szigeteket, és hasonlóan
működik majd, mint az utóbbi két évtizedben fokozatosan államok
feletti birodalommá átalakítottEurópai Unió. Az Európai
Unióba történő belépést megelőző magyar kormányzati
propaganda, amelyet a parlamenti pártgépezetek kivétel nélkül
támogattak, elhallgatta azt a tényt a magyar választópolgárok
elől, hogy az egykori Közös Piac, amely szociális
piacgazdasággal rendelkező, önrendelkezésüket megtartó szuverén
államok önkéntes gazdasági társulása volt bizonyos feladatok
optimálisabb elvégzésére, a maastrichti-1, a maastrichti-2, az
amszterdami és a nizzai megállapodással fokozatosan nemzetek
feletti birodalmi képződménnyé alakult át.
Ez a birodalom nem érvényesíti a demokratikus
kormányzás Montesquieu óta ismert alapelvét: az
államhatalmi ágak - a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói
hatalom - szigorú szétválasztását és kölcsönös egyensúlyban
tartását.
Az
Európai Unióban az értékelőállító termelő (fizikai) gazdaság
helyére a forgalom, a fogyasztás, az
eladósítás és a kamatszedés elsőbbsége
alapján működő pénzgazdaság - krematisztika - lépett. Ebben a
rendszerben a monetáris hatáskör, amely ma a legfontosabb hatalmi
jogosítvány, a kis létszámú nemzetközi beruházó bankárokból
álló csoport magánmonopóliuma lett. Ez a transznacionális
csoport működteti a saját hasznára azt a magánpénz-rendszert,
amelynek motorja a kamatautomatizmus. Ez a kamat-kapitalista
privát-pénzmonopólium a reálgazdaságtól elszakadva
automatikusan növeli a pénz, valamint a pénzre ráépült
értékpapírok és derivátumok mennyiségét. Ennek következtében
a jelenleg forgalomban lévő pénz, értékpapír és derivátum
követeléseknek, azaz az összes pénzvagyonnak csak a két
százaléka van reális vagyontárgyakkal, ingatlanokkal, árúkkal
és szolgáltatásokkal fedezve. Ez a fedezetlen pénzzel és
értékpapírokkal, valamint spekulációs derivátumokkal
működtetett rendszer a legkisebb megrázkódtatásra kártyavárként
omolhat össze, annyira ingatag.
A
kincstári optimizmustól csöpögő magyar uniós
propaganda-szólamok hallgattak arról, hogy a birodalommá
átalakított EU közösségi joga gyakorlatilag érvényteleníti a
tartománnyá lefokozott korábbi önálló tagállamok saját
jogszabályait. E jogszabályok, beleértve a legmagasabb szintű
jogszabályokat is, érvénytelenek, amennyiben ellenkeznek az Unió
közös jogát képező szabályokkal. Az Európai Unió, mint minden
birodalom, ha fenn akar maradni, terjeszkedésre kényszerül. Az EU
központi magját képező országok saját területükön nagyüzemi
jellegű, olcsó géntechnológiát alkalmazó alapanyag-termelést -
amelyen jelentős extraprofit érhető el - már nem folytathatnak.
Ehhez nincsenek meg a földrajzi, geopolitikai és társadalmi
feltételek. Ezért volt elengedhetetlen szükségük a gyarmati
szerepkörre redukált kelet-európai országok csatlakoztatására.
Megerősíti az Európai Unió birodalmi jellegét, hogy erősen
centralizált, és a kötelező kvóták formájában
tervgazdálkodást folytat. Ez a kvótarendszer piacidegen, és a
gazdasági életben ténylegesen a pénzvagyon-monopólium korlátlan
érvényesülését teszi lehetővé. Ennek legfőbb mutatója, hogy
a föld, mint pótolhatatlan természeti erőforrás és a nemzeti
lét alapja, elporlik, mert alá van vetve a tőke szabad mozgásának.
E kényszer előírás miatt közönséges áruként kezelendő. Az
EU terjeszkedő birodalmából nem lehet kilépni, és kizárni sem
lehet senkit.
A
Kentben folyó, új játékszabályokat alkotó tanácskozás -
konvent - olyan javaslatot fogalmazott meg, amely csupán azt teszi
lehetővé, hogy az adott ország kétévi felmondással, de az
összes tag kétharmadának a jóváhagyásával esetleg kiléphessen.
Minthogy az Európai Unió központi országainak elsősorban a
gyarmati szerepre korlátozott kelet-európai országok termőföldjére
van szüksége, amelyen nagyüzemi méretekben, a géntechnológia
alkalmazásával alapanyagokat termelhet, soha nem lesz érdeke, hogy
hozzájáruljon e termőföldek visszaadásához, vagyis ahhoz, hogy
egy agymosással beterelt kelet-európai ország távozhasson ebből
a kényszerközösségből. Ezen kívül szüksége van stagnáló
gazdaságának új piacokra is.
A
keretein túlfeszített titkolódzás, vagyis az információs
hatalommal való szervezett visszaélés, az Európai Birodalomnak is
egyik legfontosabb működési elve és hatalomgyakorlási eszköze.
A közösségi jog 140 000 oldalt kitevő anyagából mintegy az egy
ötöde le van titkosítva, és azt csak a bennfentesek, a
beavatottak ismerhetik.
A
háttérhatalom tervei szerint a 2005-ben létrejövő Amerikai Unió
az Európai Unió kópiája lesz. Ebben a tengerentúli nemzetek
feletti képződményben is központosított monetáris rendszer
működik, egyetlen központi bank irányításával, és a tényleges
hatalmat is egyetlen kinevezett kormányzati testület gyakorolja.
Egységesítve lenne a zsoldosokból álló fegyveres erő, valamint
a bírósági és igazságszolgáltatási rendszer egésze. Az
Amerikai Unión belül nemcsak a vámhatárok szűnnének meg
teljesen, hiszen ezt már a NAFTA (North American Free Trade
Agreement - Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) is
megvalósította. Az Amerikai Unióra való áttérés lényegében
hatálytalanítaná a jelenleg érvényben lévő, de a nemzetközi
szerződések elsőbbségével már gyökeresen megváltoztatott
amerikai alkotmányt is.
A
háttérhatalom érvényteleníti az amerikai alkotmányt
A
világ eddig legmaradandóbbnak és legsikeresebbnek bizonyult
amerikai alkotmányát - az 1776-ban közzétett Függetlenségi
Nyilatkozatot követően - az Egyesült Államok alapítói atyái
úgy fogalmazták meg és fogadták el 1787-ben, hogy ezt az
alkotmányt csak különleges eljárási szabályok keretében
lehessen módosítani. Ehhez tartoznak az ún.
alkotmány-kiegészítésre vonatkozó rendelkezések. Az amerikai
alkotmány 5. cikkelye kimondja:
"A
Kongresszus, ha a két kamara 2/3-a szükségesnek találja,
kiegészítéseket terjeszt elő a jelen kormányhoz, illetve az
összes állam 2/3-a törvényhozó testületeinek kérelmére a
kiegészítések előterjesztése céljából konvenciót hív össze,
amely kiegészítések mindkét esetben, minden tekintetben a jelen
alkotmány hatályos részét képezik, amennyiben azokat az államok
3/4 részének törvényhozó testületei, vagy az államok 3/4
részének konvenciói megerősítették aszerint, hogy a Kongresszus
a megerősítésnek melyik módját javasolta; ...továbbá egy
államot sem lehet annak hozzájárulása nélkül a szenátusi
egyenlő szavazati jogától megfosztani."
Az
alkotmány 1808 előtt megtiltott minden olyan kiegészítést, amely
bármilyen vonatkozásban érintette volna a rabszolgák behozatalát.
A felmerült nehézségek az alkotmányozó atyákat meggyőzték
arról, hogy igenis szükség van az alkotmány módosítását
jelentő kiegészítésekre, ha ezekhez megvan a közvélemény
megfelelő támogatása. Azért, hogy ez az alkotmány-módosítási,
illetve kiegészítési eljárás hatékony legyen, lényegében két
módszert is biztosítottak a kezdeményezésre. Ha a Kongresszus nem
terjeszt elő egy szükségessé vált alkotmány-kiegészítést,
illetve módosítást, akkor a tagállamok 2/3-a kérheti egy
össznemzeti alkotmányozó gyűlés összehívását. Az
alkotmányozó atyák szem előtt tartották, hogy az alkotmány
szilárdsága érdekében, annak módosítása ne történhessék meg
könnyedén, ezért 2/3-os minősített többséget írtak elő a
Kongresszus mindkét házában, és az egyes tagállamok 3/4-ének a
megerősítése szükséges ahhoz, hogy a módosítás érvénybe
léphessen. Az, hogy ez az óvatos előrelátás mennyire szükséges
volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy eddig több ezer
alkotmány-kiegészítésre tettek javaslatot a Kongresszusban, és
ezek közül 1789 és 1953 között mindössze 27 került a
tagállamok elé, és ebből is csak 22 ment át a ratifikációs -
azaz a jóváhagyó és megerősítő - eljáráson.
Amikor
a nemzetközi pénzügyi közösség 1913-ban a Federal Reserve
System nevű magánkartell létrehozásával - az alkotmány
rendelkezéseit megszegve - megszerezte az ellenőrzést az Egyesült
Államok pénzrendszere felett, majd pénzmonopóliuma segítségével
ellenőrzése alá tudta vonni az ország gazdaságát, akkor a
politikai rendszer könnyebb irányítása érdekében hosszú évekig
kampányt folytatott egy új alkotmány létrehozásáért, és a
korábbi lecseréléséért. Amikor ez a kampánya sikertelen maradt,
akkor az "amendment", vagyis alkotmány-kiegészítő
eljáráshoz folyamodott. De ez annyira szigorú szabályokhoz van
kötve, hogy ezzel sem tudta elérni az amerikai alkotmány legfőbb
rendelkezéseinek a saját uralmi érdekeinek megfelelő
megváltoztatását. Ezért harmadik módszerként azt választotta,
hogy az Egyesült Államokat el kezdte beléptetni az általa
létrehozott nemzetközi szervezetekbe (ENSZ, NATO, WTO, NAFTA stb.).
E szervezetek alapszabályai pedig úgy lettek elfogadva, hogy
rendelkezéseik elsőbbséget élveznek a tagállamok belső jogával,
így alkotmányos szabályaival szemben is. Ily módon, a nemzetközi
szerződések révén sikerült érvényteleníteni az amerikai
alkotmány számos olyan alapvető rendelkezését, amely korlátozta
a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeinek az érvényesítését
az Egyesült Államok politikai rendszerében.
Az
amerikai alkotmány szerves részét képező Bill of
Rights hangsúlyosan kinyilvánítja az emberi jogok és a
polgári szabadságjogok védelmét. Ezek az angol történelemből
ismert Bill of Rights-ból (jogok törvényéből) átvett alapelvek
az egyes amerikai tagállamok alkotmányainak is a szerves részét
képezik. Az Egyesült Államok alkotmányának az első 10
kiegészítése lényegében ezeket az alapvető jogokat tartalmazza:
- Az első kimondja, hogy a Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása, vagy a vallás szabad gyakorlásának a tiltására. Garantálja a szólás és sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, valamint az állampolgároknak azt a jogát, hogy panasszal forduljanak a kormányhoz.
- A második kiegészítés garantálja, hogy a szabadság érdekében szükség van egy jól szervezett milíciára, és nem lehet csorbítani az állampolgárok jogát a fegyverek birtoklásához és viseléséhez.
- A harmadik kiegészítés szerint béke idején katonát csak a ház tulajdonosának beleegyezésével lehet elszállásolni.
- A negyedik alkotmány-kiegészítés garantálja a személyi biztonságot, valamint lakóházának, okmányainak és tulajdonának a biztonságát, a megalapozatlan házkutatásoktól és lefoglalásoktól való mentességet.
- Az ötödik alkotmány-kiegészítés szerint senkit sem lehet súlyos bűncselekmény miatt felelősségre vonni, csak akkor ha a nagy esküdtszék terjesztett elő vádindítványt. Ez alól kivételt képeznek a szárazföldi, tengeri haderő, vagy a milícia körében felmerült ügyek. Itt van arról is szó, hogy senkit nem lehet ugyanazért a cselekményéért kétszer felelősség alá vonni. Továbbá senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy büntető ügyben saját maga ellen tanúskodjék. Ez a kiegészítés rendelkezik arról, hogy az életet, szabadságot vagy vagyont sújtó ítéletet csak a törvények megfelelő eljárás alapján lehet kimondani. Végül, hogy a magántulajdont közcélokra csak igazságos kártalanítás ellenében lehet igénybe venni.
- A hatodik alkotmány-kiegészítés biztosítja a vádlott jogát ahhoz, hogy esküdtszék bíráskodjon ügyében, és az gyors és nyilvános tárgyaláson hozzon döntést.
- A hetedik alkotmány-kiegészítés ezt kiegészíti azzal, hogy az esküdtszék által megvizsgált tényt az Egyesült Államok bíróságai csak a közjog szabályai szerint vizsgálhatják felül.
- A nyolcadik alkotmány-kiegészítés tiltja túl magas óvadék vagy pénzbírság kiszabását, illetve kegyetlen és szokatlan büntetés alkalmazását.
- A kilencedik alkotmány-kiegészítés tiltja az alkotmányos jogok olyan irányú értelmezését, hogy azok elvonják, vagy csökkentsék az állam polgárai által élvezett más jogokat.
- A tizedik alkotmány-kiegészítés pedig leszögezi, hogy az Egyesült Államok központi kormányzatára rá nem ruházott, de az egyes tagállamoknak meg nem tagadott jogok a tagállamokat, illetve a lakosság egészét illetik.
Az
Amerikaiak Tanácsa, a NAFTA és az FTAA
Az
Egyesült Államok pénzügyi-, gazdasági-, és politikai rendszerét
az irányítása alatt tartó integrált hatalmi elit - a nemzetközi
pénzügyi közösség amerikai részlege - a legutóbbi időben
kiterjesztette a már említett NAFTA értelmezését.
Most már FTAA-nak nevezi, azaz Free Trade Area
of the Americas (az Amerikaiak Szabadkereskedelmi Térsége).
A Council of the Americas, vagyis az Amerikaiak Tanácsa
2001. márciusában Quebec City-ben tanácskozott és ekkor
elhatározták, hogy befejezik az FTAA-nak a bevezetését 2005.
elejéig.
David
Rockefeller, a Council of the Americas alapítója
és tiszteletbeli elnöke, 2002. május 6-án köszönetet mondott
Dick Cheney amerikai alelnöknek, amiért ígéretet tett arra, hogy
az Egyesült Államok kormánya mindent megtesz annak érdekében,
hogy az FTAA terv végrehajtása 2005. januárjáig befejeződjék,
és az új nemzetek feletti struktúra működőképes legyen. Ha
közelebbről szemügyre vesszük miként is működik az FTAA,
vagyis az Amerikai Szabadkereskedelmi Térség, akkor nyilvánvalóvá
válik, hogy az Amerikai Unió bevezetéséről van szó, csak
álcázásul szolgáló másfajta elnevezés alatt. A nemzetközi
háttérhatalom először az Európai Uniót hozza tető alá 2004.
május 1-ével. Ezt követi az Amerikai Unió felállítása 2005.
januárjában. Számítani lehet egy Ázsiai Unió létrehozására
is. És talán Afrika sem marad ki teljesen ebből a folyamatból. A
most már kiszivárgott értesülések szerint arra lehet számítani,
hogy 2010. és 2015. között a
globalizációs terv elvezet a világ egyközpontú kormányzásának
valamilyen formális vagy informális változatához.
Az
Egyesült Nemzetek Szervezete nyilvánosságra hozott egy
dokumentumot, amelynek a címe: "Our global
neighbourhood" - "Globális szomszédságunk".
Eszerint valamennyi nép, ország, állam és nemzet tagja lesz a
Globális Uniónak vagy Világuniónak, kivéve az iszlám
országokat. Ha azonban az iszlám országokban most folyamatban lévő
rendszercserék a jelenlegi ütemben folytatódnak, akkor
elképzelhető, hogy a nemzetközi pénzügyi közösségnek
engedelmeskedő iszlám országok is a Globális Unióba
integrálódhatnak. Ezért fontos, hogy minél több arab és más
mohamedán kultúrájú országban a nemzetközi pénzügyi
közösségnek engedelmeskedő kliens kormányzat kerüljön
hatalomra.
Az
amerikai földrészen Chile az az ország, amelyet a leghamarabb
bevonnak az Amerikai Unióba. Ebben az országban a háttérhatalom
olyan központi koordináló szervezetei, mint a brit "Round-Table"
titkos társaságból kifejlődött Royal Institute of International
Affairs Londonban (Királyi Külügyi Intézet), és a Council on
Foreign Relations New Yorkban (Külkapcsolatok Tanácsa) erős helyi
képviselettel rendelkezik, amelynek a neve: Chilean Council
on Foreign Relations, vagyis a Chilei Külkapcsolatok Tanácsa.
Venezuelában
nehézségekbe ütközik a háttérhatalom. Amikor a jelenlegi elnök,
Hugo Chavez 1999. február 2-án hivatalba lépett, akkor ígéretet
tett arra, hogy többet fog juttatni az ország olajexportjából
származó jövedelemből a lakosságnak. E
jövedelem-átcsoportosítástól remélte azt, hogy a venezuelai
társadalom kikerülhet krónikus pénzügyi nehézségeiből, és az
ország a fenyegető eladósodásból. Ez a politikája
akadályozhatja az Amerikai Unió működőképessé tételét a
tervezett időpontban. A CIA feltehetően ezért támogatta a
venezuelai elnök megbuktatását célzó akciókat 2002 végén és
2003 elején. Ezek mögött az olajipar vezetői álltak és nem
Venezuela népe.
Brazília
- Dél-Amerika legnagyobb országa - is rendkívül nehéz helyzetben
van. A végletekig eladósodott ország elnöke, Luis Inacio
Lula da Silva elnök 2002. december 13-án a nemzetközi
pénzvilág egyik ismert alakját, Hernando
Meirelles-t nevezte ki a Brazil Központi Bank élére.
Meirelles nem akárki. Ö volt korábban a FleetBoston Financial
Corp. Elnöke, azt megelőzően pedig a New York-i Council of
the Americas igazgatója volt. Mint már említettük a
Council of the Americas alapítója és tiszteletbeli elnöke pedig
nem más, mint David Rockefeller, vagyis a háttérhatalom formális
és informális hálózatának legfőbb vezetője. A Rockefeller-ház
fölött csupán az a Rotschild-dinasztia áll, amelynek a
Rockefeller-család a felemelkedését köszönheti.
Argentínában
is fontos változások történtek a legfőbb hatalmat jelentő
monetáris intézmény, az Argentin Központi Bank élén. Argentína
szenátusa 2002. december 26-án jóváhagytaAlfonso
Prat-Gray kinevezését Argentína Központi Bankjának az
elnökévé. Prat-Gray sem akárki a nemzetközi pénzvilágban.
Korábban ő irányította a J.P. Morgan Chase Bank kereskedelmi és
piackutató részlegét. Ennek a banknak a Nemzetközi Tanácsadó
Bizottságát elnökként David Rockefeller irányítja.
Az
áramvonalasított amerikai törvényhozás
Az
amerikai földrész és a világ vezető hatalma természetesen az
Egyesült Államok. Ifjabb George Bush elnök 2002. augusztus 6-án
írta alá és léptette hatályba a "Trade Act
of 2002"elnevezésű kereskedelmi törvényt,
amelyet a felgyorsított jogszabály-alkotásról szóló törvénynek
is hívnak. De egy másik néven is hivatkoznak erre a
jogszabályra: "Trade Promotion
Authority", TPA, vagyis Kereskedelmet Elősegítő
Hatóság. Ez a felgyorsított törvénykezés azt célozza, hogy a
kijelölt időre tető alá lehessen hozni az Amerikai Unió
szervezeti rendszerét, és működési rendjét.
Az,
hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus, most már csak
azokról a szerződésekről szavazhat, amelyeket az elnök eléje
terjeszt, lehetővé teszi, hogy időben rendelkezésre álljanak a
nemzetközi pénzügyi közösség és a háttérhatalom stratégiáját
szolgáló amerikai jogszabályok. A háttérhatalom és integrált
hatalmi elitje természetesen mindent megtesz azért, hogy az
amerikai Szenátus és a Képviselőház tagjai ezeket a
szerződéseket megszavazzák. Legfőbb nyomásgyakorló eszközük,
hogy olyan magán megfigyelő szervezeteket működtetnek, amelyek
számon tartják minden egyes törvényhozó, minden egyes
állásfoglalását: vagyis, hogy milyen kérdésben hogyan foglalt
állást, és miként szavazott hivatali ideje alatt. Ha nem a
háttérhatalomnak megfelelően nyilatkozik meg, vagy szavaz, akkor
szinte biztosra veheti, hogy még egyszer nem kerül be sem a
Képviselőházba, sem a Szenátusba. Sikerült meggyöngíteni a
háttérhatalommal szemben kritikusan fellépő ellenzék erejét,
mível olyan szószólói, mint Cynthia McKinney, Earl
Hilliard és Bob Barr képviselők a pénzoligarchia által
pénzelt csoportok tevékenysége eredményként vereséget
szenvedtek a választásokon. Korábban már erre a sorsra jutott egy
másik a háttérhatalommal szemben álló képviselő: Jim
Trafficant.Hírek szerint a háttérhatalom megfigyelőinek a
listáján Ron Paul képviselő a következő
megbuktatandó politikus.
Új
ember a szenátusi többség élén.
Az
amerikai törvényhozás felsőházának számító szenátusban a
többségi párt élén Trent Lott szenátor állott.
Őt azonban nemrég lecserélték, és ennek legvalószínűbb oka
az, hogy nem volt tagja a Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek,
amely már hosszabb ideje ténylegesen irányítja a Fehér Házat és
a Kapitóliumban működő törvényhozókat. A háttérhatalom
integrált hatalmi elitje nagyon sok változást akar a következő
két évben, pontosan azért, hogy az Amerikai Unió a tervezett
menetrend szerint létrejöhessen. Éppen ezért arra volt szüksége,
hogy a saját embere töltse be azt a fontos pozíciót, amit a
szenátusi többség vezetése jelent. A jelek szerint erre e
feladatra a legalkalmasabbnak William H. Frist szenátor
bizonyult, aki ebben az évben lett a nagytekintélyű New York-i
Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) tagja. Valószínű azért léptették
be az Egyesült Államokat informálisan irányító tekintélyes
testületbe, mert már ő volt kiszemelve Trent Lott szenátor
utódjának.
A
Világállam globális zsoldosai
1992.
május 21-én Henry Kissinger, a háttérhatalom valamennyi fontos
központi intézményének egyik felelős vezetője
a Bilderberg-csoportnak a franciaországi Evianban
tartotttanácskozásán kijelentette:
"Az
amerikaiak ma fel lennének háborodva, ha az ENSZ-csapatok állítanák
helyre a közrendet Los Angelesben. Holnap már hálásak lesznek
ezért! Ez különösen így van, ha azt mondanák nekik, hogy egy
külső veszéllyel kell szembeszállni, akár igaz ez, akár csak
híresztelés, amely veszélyezteti a létezésünket. Ekkor lesz az,
hogy földünk valamennyi népe kérni fogja: a világ vezetői
mentsék meg ettől a veszedelemtől. Amitől minden ember fél, az
az ismeretlen. Ha szembesítjük őket ezzel a forgatókönyvvel,
akkor kézséggel le fognak mondani egyéni emberi jogaikról, hogy
jólétüket a világkormányzat szavatolja számukra."
Henry
Kissinger a háttérhatalom egyik fontos frontembereként már hosszú
ideje közeli munkatársa David Rockefellernek, akit a "Who's
who of the Elite" (Robert Gaylon Ross, Sr. - 1995, USA) című
könyv 249. oldalán az új világrend legfőbb vezetőjeként helyez
el azon a grafikonon, amely a háttérhatalom intézményeinek az
egymáshoz való kapcsolatrendszerét ábrázolja. A David
Rockefeller által irányított központnak van alárendelve: a
Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), a
Bilderberg-csoport, és a Trilateral Commision (Háromoldalú
Bizottság). De a David Rockefeller által irányított központ
koordinálja a japán, az észak-amerikai és európai
transznacionálisan integrált globális elitet. Rockefeller felett
az a kilenc tagból álló szupertitkos csoport gyakorolja a
felügyeletet, amely kilenc személynek soha semmikor nem hozták
nyilvánosságra a nevét. Ezért a kutatók csak úgy hivatkoznak
rájuk, mint "A Kilenc Ismeretlen".
Az
európai parlament egy tagja, aki kutatatta az Európai Unió
létrejöttének a történelmét, többek között a következő
megfogalmazást is olvashatta munkája során:
"Nehéz
lesz megvalósítani a politikai uniót egy külső politikai
fenyegetés megléte nélkül. Egy 'terrorista gaztett' elősegítené
egy ilyen kívülről jövő politikai fenyegetéssel kapcsolatos
veszélyérzet kialakulását."
Egyelőre
még várat magára annak a kiderítése, hogy a 2001. szeptember
11-i tragikus eseményeknek a hátterében ténylegesen milyen erők
álltak. Ami azonban máris bizonyítható, hogy ezek a tragikus
események egyrészt elősegítették a Brezinskinek a "Nagy
sakktábla" című könyvében megfogalmazott programnak a
beindítását Afganisztánban és Közép-Ázsiában, másrészt
lehetővé tették az immáron több évtizede előkészített elnöki
rendeleteknek az életbeléptetését az Egyesült Államokban. Ezek
a rendelkezések a biztonságra hivatkozva jelentősen korlátozzák
az amerikai polgárok alkotmányos szabadságjogait, elsősorban a
Bill of Rights-ban, (a Jogok Törvényében) rögzített jogokat. A
háttérhatalom máris komoly erőfeszítéseket tett a 2.
alkotmány-kiegészítésben lévő jog korlátozására, illetve
eltörlésére, amely garantálja, hogy valamennyi amerikai
állampolgár saját fegyverrel rendelkezhessen.
Ifjabb
George Bush elnök, hosszú töprengés után végül is Henry
Kissingert kérte fel, hogy vezesse azt a bizottságot, amely
kivizsgálja a 2001. szeptember 11-i terrorista akciók hátterét és
segít lecsillapítani a közvéleményt, amely számos kérdésre
választ vár. Kissinger azonban rövid idő után visszaadta ezt a
megbízatását, amikor a törvényes előírásoknak eleget téve
számot kellett volna adnia arról, hogy kik a "Kissinger &
Associates" (Kissinger és Társai) nevű cég ügyfelei. Tény
az is, hogy Kissinger ma már számos országba - többek között
Olaszországba, Chilébe, Spanyolországba, Franciaországba - nem
utazhat, mert büntetőeljárás van folyamatban ellene bizonyos, a
múltban elkövetett tetteivel kapcsolatosan.
Visszatérve
a Globális Unió felállítására vonatkozó tervekre, érdemes még
David Rockefeller szavait is idézni:
"A
globális transzformáció széléhez jutottunk. Amire még
szükségünk van, az egy megfelelő nagyságú válság, és a világ
népei el fogják fogadni az új világrendet."
A
fegyverviselés korlátozása Amerikában
Már
utaltunk rá, hogy az amerikai alkotmány 2. kiegészítése
biztosítja valamennyi polgár számára a fegyvertartás jogát és
e fegyver felhasználását arra, hogy alkotmányos jogait
megvédelmezze. A háttérhatalom számára az amerikai alapító
atyáknak ez a rendelkezése megnehezíti az Amerikai Unióra
vonatkozó elképzeléseik megvalósítását. A történelem
tanúsága szerint egyetlen egy diktátor sem tudta hatalmát
megszilárdítani az uralma alá került országban, amíg el nem
kobozta polgárai tulajdonában lévő lőfegyvereket. A
háttérhatalom és a szolgálatában álló integrált hatalmi elit
ezzel tisztában van. Ezért 2002-ben létrehozták az Egyesült
Államokban a "Department of Homeland Security"
nevű belbiztonsági minisztériumot, amelynek 170 000 munkatársa
van és már kezdetben is 40 milliárd dolláros költségvetése.
Arra hivatkoztak, hogy erre a belföldi rendőri funkciót betöltő
nagyhatalmú intézményre elengedhetetlenül szükség van ahhoz,
hogy megvédjék az amerikai társadalmat a külföldről szervezett
terrorista támadásokkal szemben. Számos amerikai társadalomtudós
és rendszerkritikus közéleti személy rámutatott, hogy ez
valójában a rendőrállami módszerekre való fokozatos áttérést
jelenti, a demokratikus szabadságjogok korlátozását. A
Belbiztonsági Minisztériumnak is az az igazi feladata, hogy
megtörje azoknak az amerikaiaknak a szervezett ellenállását, akik
nem nyugodnának bele abba, hogy az alkotmány felfüggesztésével
vagy megváltoztatásával elkobozzák tőlük fegyvereiket.
A
háttérhatalom tulajdonában és szolgálatában álló
tömegtájékoztatási intézmények, minden egyes lőfegyverrel
kapcsolatos incidenst maximálisan felhasználnak arra, hogy félelmet
keltsenek a lakosságban és rávegyék annak elfogadására, hogy
betiltsák a szabad fegyverviselést. Az egyik ilyen politikus a
kaliforniai Diana Feinstein szenátor, a
Bilderberg-csoport és a Trilaterális Bizottság tagja, soha nem
mulasztja el, hogy követelje a fegyverbirtoklás- és viselés
lényeges korlátozását.
Feinstein
szenátor asszonyról csak annyit, hogy még abban az időben, amikor
San Francisco-i főpolgármestere volt, s így az ottani rendőrség
legfőbb irányítója, a kaliforniai nagyváros rendőrsége a
kezelésében lévő titkos nyilvántartásait bizonyos
magánszervezeteknek átadhatta. Amikor ez kiderült és ezért a
bírálat középpontjába került, akkor a washingtoni tévében az
őt faggató Sam Donaldson újságírónak, aki évtizedeken át a
Fehér Házhoz akkreditált egyik legtekintélyesebb tudósító
volt, csupán ennyit válaszolt:
"Well,
nobody is perfect. Even Sam Donaldson is not perfect..." (Nos,
senki sem tökéletes, utalt önmagára, de mindjárt ki is mentette
magát azzal, hogy: 'Még San Donaldson, azaz a kérdező sem az',
tehát nem lehet erkölcsi bírája), s ezzel elegánsan már rá is
tért egy másik témára.
Ausztrália
és a szabad fegyverviselés
Ausztrália
valamikor a brit birodalomnak a büntetőgyarmata volt és első
lakói - az őslakosságot kivéve - olyan elítéltek voltak, akiket
büntetésük letöltésére e távoli földrészre deportáltak.
Ausztrália haladéktalanul betiltotta a tűzfegyverek
magántulajdonát, amikor a tasmániai Port Arthurban, 1996. április
28-án, egy ámokfutó megölt 35 személyt és 18-at pedig
megsebesített. 12 hónapon belül az ausztrál kormány 500 millió
ausztrál dollárért megvásárolta polgárai 640 381 lőfegyverét.
Egy évre rá felmérték, milyen eredménnyel járt ez a radikális
intézkedés. Vegyük tehát szemügyre a tényeket. A gyilkosságok
Ausztrália szerte 3,2%-kal, a személy elleni támadások 8,6%-kal,
a fegyveres rablások pedig 44%-kel emelkedtek(!). Victoria
tagállamban a lőfegyverrel elkövetett emberölések
megháromszorozódtak. Mindehhez azt is tudni kell, hogy
Ausztráliában a radikális fegyverkorlátozó intézkedéseket
megelőző 25 évben folyamatosan csökkent a lőfegyverekkel
elkövetett gyilkosságok száma. Ez a folyamat a radikális
fegyverkorlátozás után megfordult. Különösen drámaian
növekedett az öregek ellen elkövetett betörések és támadások
száma. Ausztrália miniszterelnöke azzal érvelt: "az
önvédelem nem ok arra, hogy lőfegyvert birtokoljunk." Az
ausztrál politikusokat természetesen zavarba ejtették ezek a
tények és egyelőre nem találnak magyarázatot arra, hogy a
biztonság növekedése helyett, miért annak romlása következett
be. Csupán annyit tudnak népüknek mondani: "Várjunk még egy
kicsit."
A mi
magyarázatunk az, hogy csak a törvénytisztelő, becsületes
polgárok szolgáltatták be fegyvereiket. A bűnözők nem. Ez
utóbbiak még bátorítást is kaptak az erőszakos bűncselekmények
elkövetéséhez, mivel már nem kellett azzal számolniuk, hogy
áldozataik majd hasonló fegyverekkel védekeznek, mint amilyenekkel
ők támadtak rájuk.
Üres
gyűjtőtáborok Amerikában
A
háttérhatalom és integrált hatalmi elitje már számos
gyűjtőtábort létesített országszerte azért, hogy a
fegyverviselés korlátozása, vagy az alkotmányos jogok szűkítése
miatt tiltakozó polgárokat összegyűjtsék és ellenőrzés alá
helyezzék. A Los Angeles Times 2002. augusztus 14-én ezt írta:
"John
Ashcroft igazságügyi miniszter bevallott szándéka - miszerint ő
ezeket a táborokat olyan amerikai polgároknak szánja, akiket
"harcban álló ellenségnek" tekint - a minisztert
kényelmetlen személyből az alkotmány veszélyeztetőjévé
minősítette át.
Aschcroft
múlt héten nyilvánosságra hozott, de kevéssé publikált terve
lehetővé teszi számára, hogy határozatlan időre internáljon
amerikai polgárokat, és bírói határozat nélkül megfossza őket
alkotmányos jogaiktól, sommásan közellenségnek nyilvánítva
őket."
Eddig
az amerikai demokrácia alapszabályai közé tartozott, hogy
mindenki tisztességesnek tekintendő és személyiségi jogai
sérthetetlenek, amíg be nem bizonyosodik, hogy megszegi a
törvényeket. Ma fordítva van. Mindenki potenciális terrorista,
megfigyelendő és szabadság jogaiban korlátozható gyanús
személy, amíg be nem bizonyosodik, hogy teljesen ártatlan,
törvénytisztelő polgár: azaz nem veszélyezteti a hatalmat
gyakorló integrált elit uralmát.
A
rendkívüli állapot "szükségessége"
Ahhoz,
hogy a nemzetközi pénzügyi közösség integrált elitje, amely
jelenleg az Egyesült Államokat irányítja, végre tudja hajtani
az Amerikai Unió létrehozását, amely a
globálisan megszervezett új világrend egyik tömbje lenne,
szüksége van a rendkívüli állapot bizonyos fokú bevezetésére.
Ahhoz, hogy egy ilyen drasztikus lépést igazoljanak, olyan fajta
veszélyhelyzetnek kell kialakulnia, amely egyrészt képes leküzdeni
a nemzetközi közvélemény ellenállását az Egyesült Államok
katonai lépéseivel szemben, másrészt semlegesíteni tudja az
amerikai polgárok ellenállását a fegyverviseléshez való joguk
megvonása miatt, illetve úrrá tud lenni a nagyarányú pénzügyi
válság által előidézett káoszon.
Az
afganisztáni és az iraki amerikai katonai beavatkozás eddig nem
ütközött a világ közvéleményének a leküzdhetetlen
ellenállásába. A fegyverviselési jog korlátozása a 2001.
szeptember 11-i események nyomán felgyorsult, de egyelőre még az
amerikai alkotmánynak ezt a rendelkezését nem sikerült törölni.
A világ pénzrendszerének az alapját képező amerikai
pénzrendszer - beleértve a pénzrendszerben működő
értékpapírpiacokat és az azokra ráépült
derivátum-követeléseket is, már megrendült, de még nem omlott
össze. Arra számítani lehet, hogy számos állampolgár a
rendelkezésére álló összes alkotmányos és jogi eszközt,
valamint polgári engedetlenségi aktivitást felhasznál annak
érdekében, hogy megakadályozza a hadijog és a rendkívüli
állapot bevezetését. Ezek az ügyek legalábbis jogi vonatkozásban
az Alkotmánybíróság szerepét is betöltő amerikai Legfelsőbb
Bíróságnál kötnének ki. Ha azonban egyenként szemügyre
vesszük, hogy kik is ma az Egyesült Államok főbírái, akkor
megállapíthatjuk, hogy közülük hárman, úgy mint Stephen
G. Breyer, Ruth Bader Ginsburg és Sandra
Day O'Connor a New York-i székhelyű Council on Foreign
Relations tagjai. Ez kétségtelenül még nem jelenti a többséget
a kilenc tagú testületben, de a most következő 12 hónapon belül
legalább két főbíró nyugalomba vonul, és ez lehetővé teszi az
elnök számára, hogy a CFR-hez tartozó bírákkal töltse be
helyüket. Tény az, hogy a legutóbbi 5 főbírói tisztségre
pályázó közül kizárólag a CFR tagjai kerülhettek be ebbe a
nagyhatalmú és nagytekintélyű testületbe.
Kémkedés
az amerikai polgárok után
Nemrég
terjesztették elő azt a javaslatot, hogy a Szenátus és a
Képviselőház tagjaihoz érkező hagyományos postát
digitalizálják, és áttegyék az e-mail rendszerbe, és ezáltal
Internet útján is elérhetővé váljanak. Ezt a hírszerzési
célzatú műveletet arra hivatkozva jelentették be, hogy így
kívánják megvédelmezni a Kongresszus tagjait, hogy levél útján
például Antrax-szal fertőzzék meg őket. Egy másik érv volt az,
hogy így megkönnyítik a törvényhozók munkatársainak a
levelezéssel kapcsolatos munkáját. A valódi ok azonban a
törvényhozók levelezésének, valamint az állampolgároknak a
fokozottabb megfigyelése. Ma már valamennyi elektronikus úton
továbbított információt az NSA, vagyis a Nemzetbiztonsági
Hivatal az Achelon-rendszer útján közvetlenül ellenőrizni tudja.
Ha a hagyományos postát tehát digitalizálják, akkor többé nem
lesz bizalmas információ-csere a választópolgárok és
kongresszusi képviselőik között.
Mi
is az a "Patriot II" ?
Hónapok
óta John Aschroft amerikai igazságügyi-miniszter munkatársai
fogalmazzák a 2001-ben elfogadott "USA/Patriot Act"
elnevezésű törvény végrehajtási rendelkezéseit. Amikor a
Szenátus jogi bizottságának a tagjai érdeklődtek eme új
anti-terrorista jogszabályok tartalma iránt, az Igazságügyi
Minisztérium tagadta, hogy azok előkészítése folyamatban lenne.
Aschroft már kulcsszerepet játszott azon szabályok bevezetésében,
amelyek lehetővé tették a Pentagon számára, hogy
terrorista-gyanús egyéneket, beleértve amerikai polgárokat is,
jogi eljárás nélkül fogságban tarthasson, megfosztva őket
attól, hogy civil bíróságok előtt érvényesíthessék jogaikat.
Aschroftnak ugyancsak kulcsszerepe volt a Belbiztonsági Minisztérium
felállításához vezető hisztéria és pánik terjesztésében.
Míg a 2001. szeptember 11-ét követő rendkívüli szabályok főleg
az arab származású és mohamedán vallású személyeket
érintették, addig a most készülő "Patriot II" lehetővé
tenné az igazságügyi-minisztérium számára, hogy ugyanezen
jogokat most már az amerikai polgárokkal szemben is
érvényesíthesse.
- Először is igen jelentősen megkönnyíti a Foreign Intelligence Surveillance Act (FISA - Külföldi Hírszerzési és Felderítési Törvény) alkalmazását, vagyis igen könnyűvé válik a nemzetbiztonsági okokra hivatkozó lehallgatás és házkutatás. Jelenleg e módszerek alkalmazásának előfeltétele az, hogy az ellenőrzés alá vont személy egy külföldi hatalom, illetve szervezet ügynöke legyen. Az új törvény szerint a külföldi hatalom már úgyis értelmezhető, hogy bármely személyre vonatkozhat, aki egyáltalán nem egy külföldi kormány vagy nemzetközi szervezet megbízásából tevékenykedik.
- Másodszor, mindenki a FISA megfigyelése alá kerülhet, ha felmerül vele szemben az a gyanú, hogy egy külföldi hatalom számára gyűjt információkat. Az a jelenlegi megszorítás, hogy az adatgyűjtésnek meg kell szegniük a szövetségi jogot, már nem érvényesül.
- Harmadszor, egy teljes mértékben belföldi tevékenység is a titkos nemzetbiztonsági nyomozás tárgya lehet. Létrehoztak egy új kategóriát, a "belföldi biztonságét" (domestic security) és vele kapcsolatosan a "belföldi információgyűjtést". Ez lehetővé teszi a titkos megfigyelést azon a címen, hogy összeesküvő tevékenység, amely veszélyezteti a nemzetbiztonsági érdekeket. Ez olyan tágan értelmezett kategória, hogy valójában bármely politikai tevékenység e kategóriába sorolható.
- Negyedszer, rendkívüli módon fellazították azokat az előírásokat, amelyek szabályozták nyilvántartás vezetését az egyes személyek telefonhívásairól, Internet-használatáról. Ma már mindenkiről vezethető ilyen nyilvántartás, anélkül, hogy a célszemélynek bármilyen kapcsolata lenne a terrorizmussal. Az egyedüli követelmény, hogy a célszemély külföldi hírszerzés által felhasználható adatok szerzésére alkalmasnak minősüljön.
- Ötödször, egy amerikai polgárt meg lehet fosztani állampolgárságától, és ki lehet utasítani, ha az igazságügyi-minisztérium arra következtet a magatartásából, hogy anyagi támogatást nyújt olyan szervezetnek, amelyet a kormányzat terroristának minősített, még akkor is, ha az adott személy úgy tudta, hogy törvényes tevékenységet támogat.
A
titkosítás mértéktelen kiterjesztése
A
"Patriot II" törvény eltörölne több hagyományos 'due
process of law'-t (a jog által biztosított és garantált
eljárást), amely lehetővé teszi, hogy csak a jogszabályok
keretei között lehessen az állampolgárok jogait korlátozni. Így
a "Patriot II" nemcsak behatol az egyén eddig sérthetetlen
magánszférájába, de az egész bűnüldözési, büntetőjogi és
büntető-végrehajtási eljárásra ráteríti a titkolódzás
áthatolhatatlan hálóját.
- Először is bevezeti a titkos letartóztatás és fogvatartás gyakorlatát, valamint megtiltja az ezekről készült jegyzőkönyvek és más eljárási dokumentumok nyilvánosságra hozatalát.
- Másodszor a titkossá minősített esetekben, amelyben államtitkok is szerepelnek, az ügyész kívánságára bevezetné az ún. "ex parte" és az "in camera" eljárásokat. Ez azt jelenti, hogy a megvádolt személy és jogi képviselője nem szállhat szembe a kormányzat által előterjesztett terhelő információkkal, mert ezeket a terhelő adatokat titokban juttatják el a bíróhoz és nem nyilvános tárgyaláson vizsgálják meg őket, hanem titkos eljárás keretében.
- Harmadszor, bevezetné a "Patriot II" az ún. adminisztratív subpoena-t, amely lehetővé teszi, hogy bírói rendelkezés nélkül is az államigazgatási hatóságok bírság terhe alatt megidézzenek valakit, és ne csak megjelenésre, de tanúságtételre is kötelezzék. Ezek az államigazgatási idézések, valamint az ún. "National Security Letters" (Nemzetbiztonsági Levelek) lehetővé teszik az államigazgatási szervek részére, hogy a bíróság megkerülésével betekintsenek pénzügyi és más fontos nyilvántartásokba. Az államigazgatási szerveknek ez a tevékenysége pedig szigorúan titkos.
- Negyedszer: jelenleg azon személynek, akit a nagy-esküdtszék bírság terhe mellett megidéz, és tanúvallomás tételére kötelez, módjában áll nyilvánosság előtt megvitatni azt a kérdést, amelyre vonatkozóan tanúvallomásra kötelezték, és arról is jogában áll nyilatkozni, hogy mi történt a nagy esküdtszék előtt. A "Patriot II" nevű új törvény megtiltaná a tanúknak, hogy nyilvánosan nyilatkozhassanak, és ezért például nem cáfolhatják meg azokat a szándékosan kiszivárogtatott hamis híreket, információkat, amelyek a közvélemény félrevezetését szolgálják. Az Aschroft és csapata által készített új rendelet értelmében a tanú az eljárásról nem beszélhet még a családtagjainak, a barátainak sem, és természetesen a tájékoztatási intézményeknek és kongresszusi képviselőjének sem nyilatkozhat.
- Ötödször, a "Patriot II" azonnal eltörölne számos olyan bírósági döntést, amely korlátozza az állampolgárok politikai tevékenységének a megfigyelését. Ezeket a bírói eseti döntéseket azután hozták az Egyesült Államok bíróságai, hogy az FBI, vagyis a Szövetségi Nyomozóiroda és a "Cointelpro"-típusú rendőrség az 1960-as és az 1970-es években olyan tevékenységet folytatott, amelyekből bírósági eljárások lettek, mivel számos esetben e két intézménynek a tevékenysége ellenkezett az amerikai alkotmány rendelkezéseivel.
(A Cointelpro olyan
angol szavak rövidítéséből összeálló betűszó, amellyel az
FBI-nak a belföldi "kémelhárítási programjait"
jelölték. Ezek célja a politikai ellenzék semlegesítése volt.
Noha az FBI fennállása során mindvégig alkalmazták a titkos
műveleteket, de az 1956 és 1971 között beindított Cointelpro
széleskörű társadalmi ellenállásba ütközött, elsősorban a
radikális politikai szervezetek részéről. A Cointelpro eredeti
célja az ellenséges külföldi hírszerző szolgálatok
semlegesítése volt. A problémát az okozta, hogy az FBI-nak ez a
programja elsősorban a politikai ellenzéket célozta meg, és nem a
külföldi kémeket. Emiatt több ezer amerikai polgár életét
keserítette meg. Végül is, miután az FBI nem tudta bizonyítani a
célszemélyek bűnösségét, valamint az a tény, hogy számos
bírósági döntés is született e tevékenységgel kapcsolatban, a
Nyomozóiroda rákényszerült, hogy ezt a programját hivatalosan is
befejezze 1971-ben.)
Milyen
értékrendszert képvisel John Aschroft?
A
Chicagoi Egyetem egyik vezető ideológusa a Németországból az
1930-as évek elején az Egyesült Államokba emigrált Leo
Strauss egyetemi tanár volt. John Aschroft pedig
nem más, mint egyike azoknak, akiknek tanára és mentora a
politikai filozófiát tanító Leo Strauss volt. De ugyancsak ehhez
az iskolához tartozott tanítványként Paul Wolfowitz,
aki jelenleg az Egyesült Államok védelmi miniszter-helyettese. A
tanítványok egyike az a konzervatív Clarence Thomas,
aki nagy viták közepette lett a Legfelsőbb Bíróság színesbőrű
tagja. De Strauss tanítványai közé tartozik William
Kristol a Weekly Standard című laptól, valamint William
Bennett - korábbi oktatásügyi miniszter; továbbá a
National Review kiadója és főszerkesztőjeWilliam Buckley.
Strauss
ahhoz a frankfurti filozófusi iskolához tartozott, amelynek többek
között Theodor Adorno, Jürgen Habermas, Walter
Benjamin és Hanna Arendt is a tagja volt.
Ezek a frankfurti filozófusok az Egyesült Államokat egyfajta új
weimari rendszernek tekintették. Ami azonban itt kiemelendő, hogy a
nácik elől menekülő Leo Strauss Hitler sztárjogászának, Carl
Schmitt professzornak a személyes támogatásával jutott
olyan ösztöndíjhoz, amelynek a révén végül is a Chicagoi
Egyetemre kerülhetett. Carl Schmittnek már hosszabb ideje
reneszánsza van Németországban, de az Egyesült Államokban is.
Carl
Schmittről tudni kell, hogy a Harmadik Birodalom "koronajogászaként"
kulcsszerepe volt annak az ún. "felhatalmazási törvénynek"
(Ermächtigunggesetz-nek) a kidolgozásában, amely
lebontotta a weimari Németország demokratikus struktúráját, és
nemzetiszocialista önkényuralmi rendszerré alakította át
diktátori hatalommal felruházva Hitler kancellárt. Leo Strauss
saját politikai filozófiai nézeteit Friedrich
Nietzsche, Martin Heidegger és Carl Schmitt munkásságára
alapozta.
Carl
Schimtt 1932-ben megjelent "Der Begriff des
Politischen" (A politikainak a fogalma) című művében
fejti ki, hogy a lakosság akkor aktivizálható, ha meghatározzák
számára, hogy ki az ellenség? Az embereket csak a halálos
ellenség jelenlétének a képzete képes egyesíteni, és adhat
értelmet egy politikai rendszernek. Leo Strauss átvette mesterétől,
Carl Schmitt-től ezt az érvelést, és ezt plántálta át azokba a
tanítványaiba, akik ma az Egyesült Államok politikájának
meghatározó személyiségei. A Leo Strauss tanítvány John
Aschroft szerint nemcsak a terroristák jelentik a kívánatos
ellenség meglétét, de ellenségnek számítanak azok is, akik szót
emelnek az Egyesült Államokban most bevezetésre került és kerülő
rendőrállami módszerek ellen. Aschroft 2001. decemberében az
egyik szenátusi meghallgatás során a következőket mondotta:
"Azok
számára, akik az elveszített szabadság fantomjával ijesztgetik a
békeszerető embereket az üzenetem a következő:
Az
Önök taktikája csak segíti a terroristákat, mert meggyöngíti
nemzeti egységünket és aláássa eltökéltségünket. Ezek az
emberek támogatást nyújtanak Amerika ellenségeinek."
A
fentebb ismertetett rendelkezések, ha valóban törvényerőre
emelkednek, drákóian szigorú rendőrhatalmat adnának a
washingtoni Igazságügyi Minisztériumnak. Ez lehetővé tenné,
hogy a terrorizmus támogatása révén mindenki el legyen
hallgatatva, aki a kormányzat bármely politikai döntését
bírálná, beleértve azokat is, akik nem tudják elfogadni, hogy
feláldozzák az amerikai polgárok alkotmányos szabadságát a
biztonság oltárán. Az alapító atyák által megfogalmazott
alkotmány és a Lincoln által meghatározott "a nép kormánya,
a "nép által, a népért" megköveteli, hogy egyszerre
érvényesüljön a biztonság és a szabadság követelménye, azaz
úgy élhessenek az amerikai polgárok biztonságban, hogy
egyidejűleg megőrizhessék alapvető alkotmányos
szabadságjogaikat.
Totális
információs készültség
Az
Egyesült Államok nemzetvédelmi minisztériuma, amelyet az ötágú
központi épületéről Pentagonnak neveznek, már
működteti azt a rendszert, amelynek az elnevezése Total
Information Awareness, TIA (Totális információs készültség).
Ez a rendszer hatalmas teljesítményű számítógépekből áll,
amelyek eddig el nem képzelhető mennyiségű adat és más
információ tárolására alkalmasak. Ez az óriási kapacitású
rendszer nyomon követi valamennyi állampolgár vásárlásait a
repülőgép-jegytől az élelmiszerig. De rögzíti azt is, amikor a
polgár autót bérel, az útlevelét vagy autóvezetői-jogosítványát
használja.
A TIA
rendszer és program rendelkezik egy meghívott, külső
tanácsadókból álló testülettel is. Ennek elnöke Newton
Minow; tagjai pedig Floyd Abrams, Zoe Baird,
Briffin Bell,Gerhard Casper, William
T. Coleman és Lloyd Cutler - valamennyien
a nagyhatalmú New York-i Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek a
munkatársai. Ez a tény jelzi, hogy a CFR esetében nem egy félig
nyilvános, félig titkos társasággal, vagy pedig egy kutatási
programokon dolgozó magán-agytröszttel állunk szemben, hanem
valójában egy álcázott informális politikai intézménnyel, egy
"pártállammal", amely a valódi élcsapatot tömöríti,
és a ténylegesen már helyén lévő háttérállam árnyékkormányát
irányítja. Vagyis a kiválasztottakon belül is a legmegbízhatóbb
személyekről van szó.
Kinek
dolgoznak a titkosszolgálatok?
Az
átlagember gyanútlanul azt gondolná, hogy a titkosszolgálatok
elsősorban az adott állam kormányát és más vezető intézményeit
látják el a szükséges információkkal. Ez a feltételezés
részben fedi a valóságot. De csak részben. Ma már elsősorban a
nemzetközi pénzügyi közösség globálisan működő integrált
hatalmi elitjét - háttérállamát és árnyékkormányát -
szolgálják ki, az egymással egyszerre versengő és szorosan
együttműködő különböző titkosszolgálatok.
Az
Egyesült Államokban az 1947-ben elfogadott National Security Act
(Nemzetbiztonsági Törvény) hozta létre a Central Intelligence
Agency-t, a Központi Hírszerző Szolgálatot, vagyis a CIA-t. Ez a
törvény azonban a legszigorúbban megtiltotta a CIA-nak, hogy az
Egyesült Államokon belül is tevékenykedjen, és az amerikai
polgárokkal szemben is folytasson megfigyelő és hírszerző
tevékenységet.
1981.
december 4-én azonban egy elnöki rendelet, az Executive Order
12333, amelyet Ronald Reagan írt alá, engedélyezte a Központi
Hírszerző Ügynökség számára, hogy amerikai polgárok ellen is
kémkedjen. A hivatkozott elnöki rendelet 1.8 (c) cikkelye szerint:
A Központi Hírszerző Szolgálat kémelhárító-tevékenységet
fejt ki az Egyesült Államokon kívül, és bármely belbiztonsági
funkció felvállalásával, vagy teljesítésével
kémelhárító-tevékenységet folytat az Egyesült Államokon belül
is - együttműködve a Szövetségi Nyomozóirodával, az FBI-al -
mégpedig olyan eljárási szabályok alapján, amelyekben a CIA
igazgatója és az Igazságügyi Miniszter megállapodik.
A
hivatkozott elnöki rendelet (i) pontja szerint: A Központi
Hírszerző Szolgálat olyan adminisztratív és technikai támogató
tevékenységet fejt ki az Egyesült Államokon belül és kívül,
amelyek szükségesek a korábban már rögzített funkciók
ellátásához. Ebbe beletartozik a hírszerzéshez és
kémelhárításhoz szükséges eszközök, anyagok beszerzése. A
feladat álcázásához szükséges eszközök és ingatlanok
biztosítása.
Minirobotok
az orwelli Big Brother szolgálatában
Az új
ellenőrzött társadalom szükségessé tette rendkívül korszerű
minieszközök kifejlesztését. Ilyen miniatűr robotszerkezet a
"nanobot", amelyet a véráramba lehet juttatni bármely
más célú injekció beadásakor. Amikor eljön a megfelelő
időpont, akkor ez a miniatűr robot kívülről aktivizálható
elektronikus jellel. E jel vétele után teljesíti azt a feladatot,
amelyre programozva lett.
A New
York University (NYU), amely New York városának az egyik nagy
egyeteme, mintegy 70 000 diákja van, nagyarányú kutatómunkát
folytat, többek között a géntechnológia területén. Az egyetem
kutatói a közelmúltban jelentős lépést tettek előre egy DNS
által ellenőrizhető mini-szerkezetek megalkotása terén. Ezek a
miniatűr szerkezetek szintetikus DNS molekulákból épülnek fel,
amelyek a korábban kifejlesztett ún. nano-scale, vagyis igen kicsi
DNS szerkezetek új generációjának tekinthetők, és lehetővé
teszik a pontosabban ellenőrzött mozgást az összetettebb DNS
struktúrák közegében is. A kutatók szerint ez az új rendkívül
kicsi szerkezet elősegítheti olyan kifinomult molekuláris nagyságú
gépezet megalkotását, amelyek eredményeként létrehozhatók az
ún. nanorobotok. Ezekkel új molekulák, elektronikus áramkörök
létesíthetők. Segítségükkel többek között a fertőző
betegségek ellen is küzdeni lehet.
A
kutatómunkát Nadrian C. Seeman, az NYU
vegyészprofesszora irányította. Legújabb felfedezésüket a
"Nature" című tudományos lap 2002. január 3-i száma
közölte. Ebben Seeman professzor a következőket állítja:
"A
DNS eszközök modelleket biztosíthatnak a nanorobot
kifejlesztéséhez, feltéve azt, hogy a különböző szerkezeteket
egymástól elkülönítve lehet manipulálni. Felfedezésünk az
első határozott lépés a molekuláris nagyságrendű DNS gépezetek
mozgásának a lokalizálásához. Ez lehetővé teszi az önálló
mozgást egy nagyobb szerkezeten belül."
A
kutató-csoport bizonyította, miként lehet manipulálni a
molekula-párokon belüli a mozgást anélkül, hogy az más
mozgásokat zavarna egy nagyobb struktúrán belül.
Az
Egyesült Államok Northwestern Universíty nevű egyetemének a
kutatói létrehoztak egy olyan mikrorészecskét (nanoparticle-t),
amely hasznos eszközül szolgálhat arra, hogy egy meghatározott
élőlényben (fajban) felderítse az esetleges biológiai
fenyegetettséget. Az ún. nanoprizma, amely egy pici, háromszög
alakú dorito burgonyasziromra emlékeztet, szokatlan optikai
tulajdonságokkal rendelkezik. Ennek következtében felhasználható
biodetektorok továbbfejlesztésére. Segítségével lehetővé
válik lényegesen nagyobb számú biológiai hadviseléshez használt
korokozó vagy betegség felismerése egyidejűleg, vagyis rendkívül
gyorsan és rövid idő alatt.
Fenyegetik-e
az emberiséget a biológiai fegyverek?
Az
Egyesült Államok hivatalos képviselői legfelső szinten is
állították és a mai napig állítják, hogy Irak tömegpusztító
fegyverekkel rendelkezett, köztük biológiai hadviselésre alkalmas
eszközökkel. Az emberi életre feltehetően a legnagyobb veszélyt
azok a szigorúan titokban kifejlesztett génspecifikus vírusok
jelentik, amelyeket elsősorban az Egyesült Államokban állítottak
elő. Sajnos vannak olyan kiszivárogtatott hírek és nehéz
kutatómunkával feltárt titkos dokumentumok, amelyekből kiderül,
hogy ezeket a biológiai fegyvereket meghatározott etnikai csoportok
ellen kívánják felhasználni, létszámuk csökkentésére. A
háttérhatalom legrejtettebb titkos kutatócsoportjaiból
kiszivárgott információk - a rendkívüli titoktartás miatt -
csak nagyon ritkán támaszthatók alá kemény, azaz megdönthetetlen
bizonyítékokkal. Ezért csak nagyon erős kételyekkel és
feltételesen írhatunk arról, hogy a szupertitkos tervek között
szerepel Afrika fekete lakosságának a csökkentése, abból a
célból, hogy a földrész hatalmas nyersanyagtartalékait maga a
nemzetközi pénzügyi közösség és a tulajdonában lévő
világcégek ellenőrizhessék. Ezek a még ellenőrzésre és
bizonyításra váró információk arról is szólnak, hogy tervbe
van véve az iszlám országok lakosságának a korlátozása is.
A
hatalmi elit találkozóhelye
A
háttérhatalom integrált hatalmi elitjének az egyik már nagy
hagyománnyal rendelkező találkozóhelye: a Bohemian
Club, amely Észak-Kalifornia Bohemian Grove nevű
parkjában működik, és ahol évente nagyszabású
rendezvénysorozatot tartanak a meghívottak részére, és - ami
külön említésre méltó - a rendkívül gondosan kiválasztott
tagok aktív részvételével.
Ez a
park 2700 acre nagyságú (1 acre = kb. 4000 m2) és 75 mile
(120km)-el északra van San Fransiscotól. Az uralkodó elitnek ez a
rendkívül gondosan kiválasztott csoportja, amelyből a Bohemian
Club a tagjait toborozza, csak szigorúan zárt körben érzi igazán
jól magát. A klub 1890-ben vásárolta meg a Bohemian Grove-t (a
Bohém Ligetet), s tagjai a meghívott vendégekkel együtt 1500-tól
2000 főig bezárólag három hétvégét felölelő táborozáson
vesznek részt, mindig július hónapban, amikor Észak-Kaliforniában
általában nem esik az eső. További 400 fő csak bejár a
programokra, mert a közelben lakik. A táborozási programban a
legkiválóbb művészek adnak elő színdarabokat, tartanak
koncerteket és különleges témájú előadásokat. Amerikai
legnevesebb politikai kommentátorai, szórakoztató- és
zeneművészei, tudósai, továbbá magas rangú kormányzati
tisztviselők a programok sztárjai. De napközben mindenféle
sportolási lehetőség is biztosítva van: az
agyaggalamb-lövészettől, a kenuzáson át az úszásig, vagy az
öntevékeny művészeti tevékenységig a Liget saját művészeti
galériájában.
A
Bohemian Grove legfőbb attrakciója azonban az informális
érintkezés, ivászat és a fogadások a park minden kényelemmel
berendezett épületeiben. A Bohemian Grove-ban mintegy 120 kisebb -
10-től 30 főig terjedő - táborocska van. Valamennyi saját nevet
visel: A "Sons of Toil" - "Gürcölés Fiai",
vagy "Ősember", "Bagolyfészek", a "Bugrisok"
és ehhez hasonlókat. Egyes táborok bizonyos italokról, vagy
ételekről, vagy egyetemi társaságaikról nevezték el magukat.
Rendszeresen előadják a táborozások alkalmával a "cremation
of care"-t, vagyis a gond és a baj eltemetését. Ez a
ceremónia egy 10 méter magas bagoly-szentély előtt folyik, amely
csak egyike a számos bagoly-jelképnek, amely Grove (a liget) szinte
egész területén megtalálható. Ugyanis a Bohemian Club a baglyot
választotta ki totemállatául. A már említett ceremónia
keretében elégetik az "Unalmas Gondot", amely a rendkívül
elfoglalt klubtagok számára a köznapi terhek és felelősség
átmeneti félretételét szimbolizálja. A szertartáson 60 klubtag
vesz részt, mint pap, tanítvány, fáklyavivő, parázstartó,
hajós és erdőlakó. Számos szóvirággal fűszerezett beszéd
hangzik el, majd az Unalmas Gonddal folytatott párbeszédet követően
a főpap meggyújtja a lángot a "Lamp of Fellowship"-ből
(a Testvériség Lámpásából), amely el van helyezve a Bohém-oltár
szentélyének talapzatán.
A
szertartás végül is tűzijátékkal fejeződik be, ahol a
résztvevők a következőt kiáltozzák:
"There'll
Be a Hot Time in the Old Town Tonight." - "Forróság lesz
ma az öreg városban."
Mindez
azt a célt szolgálja, hogy kialakítsa az összetartozás és a
Testvériség érzését az összegyűltekben.
Szigorúan
korlátozott tagságával, beavatási rituáléival, valamint
teljesen sajátos magán-ceremóniáival, amely nagy hangsúlyt
helyez a hagyományokra, a Bohemian Club tulajdonképpen a primitív
titkos társaságok örökségét tartja életben. Ezek a hagyományok
a büszkeséget és a kiválasztott csoporthoz való tartozást
erősítik a tagokban, s ily módon hozzájárulnak a csoporton
belüli kohézió, szolidaritás megerősítéséhez a háttérhatalom
integrált hatalmi elitjén belül.
G.
William Domhoff, "Who Rules America Now?" (Ki uralkodik ma
Amerikában?) című könyvének (New York, 1986) a 30. oldalán
megállapítja, hogy Egyesült Államok-szerte számos ilyen klub
működik, s tagságuk nagyrészt átfedi egymást. Ez további
bizonyítéka annak, hogy az uralkodó eliten belül milyen erős a
szociális kohézió. Tudományos kutatással kiderítették, hogy a
mintegy 20 klub tagságában már elegendő átfedés volt ahhoz,
hogy 3 nagyobb regionális csoport jöjjön létre és egy negyedik,
amely az összekötő híd szerepét töltötte be a két legnagyobb
regionális csoportosulás között. Ebben különösen nagy szerepet
játszottak azok, akik három vagy ennél is több klubnak voltak
egyszerre a tagjai.
A
nemzetközi pénzügyi közösség és az amerikai hatalmi elit
Rendkívül
sok elnevezés használatos az irodalomban annak a nagyhatalmú, de
viszonylag kis létszámú csoportnak a megjelölésére, akik az
Egyesült Államok uralkodó osztályát alkotják, szervezik,
ellenőrzik. Elsősorban azokra a nemzetközi pénzügyi közösséghez
tartozó pénzemberekre utalnak, akik a központi bankokat
irányítják, és akik a világgazdaságban kulcsszerepet játszanak,
mint beruházó bankárok. Sokszor elhangzik a Rockefeller dinasztia
és jelenleg az élén álló David Rockefeller neve. A másik
legtöbbet emlegetett család a londoni székhelyű Rothschild-ház.
Szakértők megbecsülték e két bankárdinasztia vagyonát.
1998-ban a Rockefeller-ház vagyonát 11480
milliárd dollárra becsülték. A Rothschild-család
"Family Trust"-ban, azaz családi alapítványban lévő,
soha fel nem osztott, és e jogintézmény jellegéből következően
soha át nem örökített vagyona (amely után így nem fizetnek
örökösödési illetéket sem, amikor az egyik nemzedékről a
másikra hagyományozódik) szakértők becslése szerint 1998-ban
elérte a 100 000 milliárd dollárt.
Minthogy
a nemzetközi pénzügyi közösség kizárólagos hatáskörébe
tartozik a központi bankok ellenőrzése (függetlenül attól, hogy
azok magántulajdonban vannak-e, mint például az amerikai Federal
Reserve System, vagy pedig köztulajdonban, mint például a Bank of
England, vagyis az Angol Központi Bank) ezért a nemzetközi
bankároknak ez a privilegizált kis csoportja rendelkezik a pénz
előállításának a monopóliumával, amely korábban csak az
államokat illette meg. Ma a világon csupán öt olyan ország van,
ahol még nem ez a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzi a
központi bankokat: Irán, Líbia, Kuba, Észak-Korea és Szudán. A
közelmúltban még Afganisztán és Irak is ezekhez az államokhoz
tartozott, de amióta Afganisztánban a nemzetközi pénzügyi
közösséget kiszolgáló kliens-rendszert juttattak hatalomra,
azóta már Afganisztán pénzügyei is az ellenőrzése alatt
állnak. Irak esetében a most befejeződő háború eredményeként
kerül az ország olaja, és természetesen központi bankja is a
nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alá.
(A
tálib szó pástu nyelven diákot jelent; a talibán pedig diákokat.
A tálibokat a szovjet megszállók elleni harcra a CIA válogatta és
képezte ki, fegyverezte fel és finanszírozta. A tálibok később
szélsőséges iszlám fundamentalista rendszert vezettek be, ez
azonban nem akadályozta például Henry Kissingert abban, hogy
egészen 2001. szeptember 11-ig azért lobbizon az illetékes
amerikai szerveknél, hogy a tálib kormányzat kerüljön le a
terrorizmust támogatók listájáról, s így megkaphassa a
Kissinger által képviselt multinacionális cég a szükséges
washingtoni jóváhagyásokat is a közép-ázsiai térséget az
Indiai-óceánnal összekötő olajvezeték Afganisztánon keresztül
történő megépítéséhez. Ez az útvonal a legrövidebb e régió
rendkívül gazdag olajtartalékaihoz és más nyersanyag kincseihez.
2001. szeptember 11-i események megváltoztatták a helyzetet, mert
lehetővé tették a Zbigniew Breziznski által a "Nagy
sakktábla" című könyvében leírt forgatókönyvnek az
átültetését a gyakorlatba. A nemzetközi főhatalmat gyakoroló
pénzügyi közösség ennek segítségével kliens rendszert
juttathatott hatalomra Afganisztánban.)
Még
a legnagyobbak is félnek
Woodrow
Wilson, aki az Egyesült Államok elnöke volt 1913-tól 1921-ig, ezt
írta "The New Freedom", "Az új szabadság" című
könyvében:
"Amióta
politikával foglalkozom, megismerhettem olyan nézeteket, amelyeket
bizalmasan hoztak a tudomásomra. Az Egyesült Államoknak a
kereskedelem és az ipar területén tevékenykedő legnagyobb
emberei közül is többen félnek valakitől, félnek valamitől.
Tudják, hogy van egy hatalom, amely olyan megszervezett, oly
kifinomult, mindenre figyelő, mindent behálózó, teljes és
átható, hogy jobban teszik, ha csak suttogva szólnak csak róla,
amikor elítélik."
A
világkormány - a kollektivizmus uralomra jutása
Ha
tanulmányozzuk a bajor illuminátusokról ránk maradt
dokumentumokat, elsősorban Adam Weishaupt műveit, akkor már
csírájában találkozunk azokkal a célokkal és alapelvekkel,
amelyek a birodalommá átalakított Európai
Unió szervezeti és működési rendjét meghatározzák. A
mai EU-hoz vezető nagyívű stratégiát 1782-ben
Wilhelmsbadban fogadták el, az akkor már korai formájában
működő nemzetközi pénzügyi közösség, az általa létrehozott
illuminátus vezetés, valamint az akkor már nagy tekintélyű és
mintegy hárommillió taggal rendelkező szabadkőművesség
képviselői. A Wilhelmsbadban jóváhagyott és már akkor is nagyon
komolyan vett terv fejeződik be 2004. május 1-én,
amikor a 25 tagra kibővült Európai Unió, az Athénban aláírt
csatlakozási szerződésnek megfelelően, működésbe lép. A május
1-i dátum sem teljesen véletlen, hiszen az első kommunista
szervezetnek tekinthető bajor illuminátus társaság 1776.
május 1-én alakult meg formálisan is.
Az
Igazak Szövetsége illuminátus szervezet volt. Ennek a megbízásából
Marx és Engels 1847-ben elkészítette a Kommunista Kiáltványt. Az
Igazak szövetsége pedig még ebben az évben átalakult a
Kommunisták Szövetségévé. A Kommunista Kiáltvány irányadó
tézisei Adam Weishaupttól származnak, Marx és Engels csupán
korszerűsítette, tömörítette és olvasmányossá tette azokat az
elképzeléseket, amelyeket a titkos társaságban Spartacus nevet
viselő bajor illumintus-vezér saját műveiben kidolgozott.
Weishaupt-Spartacus nyomán a Kiáltvány is hangsúlyozza, hogy a
kommunisták célja a termelőeszközök magántulajdonának
megszűntetése és a társadalmi tulajdon megteremtése. Úgy vélik,
hogy így válik lehetővé az egyén szabad fejlődése, a szabadság
kiteljesedése. A Kiáltvány az illuminista programnak megfelelően
hangsúlyozza: a kommunisták a fennálló társadalmi és politikai
rend megdöntésére törekednek. Ami a május 1-ét illeti, jól
tudjuk, hogy a kommunista világmozgalom egyik reprezentáns ünnepévé
vált. 2004. május 1-től kezdve pedig a birodalmi Európai Uniónak
is ez lesz a születésnapja. Vajon miért?
Kollektivizmus
és egyéni szabadság
A
kollektivizmus a társadalom legfontosabb tényezőjének nem az
egyént, hanem a csoportot tekinti. Hirdetői szerint valamennyi
társadalmi probléma csoportszinten egyszerűbben megoldható, mint
az egyes egyén, az állampolgár szintjén. Azt is állítják, hogy
minél nagyobb a probléma, annál nagyobb csoportra van szükség a
megoldásához. A kollektivisták a csoporthoz kötődő kollektív
cselekvésben hisznek. Úgy gondolják, hogy a csoporttevékenység
hatékony megszervezésével minden olyan szükségletet előnyösen
ki lehet elégíteni, amely az emberek érdekeit szolgálja.
Hangsúlyozzák, hogy védelemben kívánják részesíteni az
embereket, óvni akarják őket a szenvedéstől, megfelelő
életfeltételeket kívánnak biztosítani a számukra, kielégítő
táplálkozással, ruházattal, otthonteremtéssel. De mindezt
hatékonyan csak kollektív módon lehet megoldani: minél nagyobb és
összetettebb a probléma, annál nagyobb csoport szükséges a
megoldásához; a legkomplexebb problémák megoldása pedig csak a
leghatalmasabb - globális méretekben megszervezett - csoportok
révén lehetséges. A kollektivista, az államban és a kormányban
látja a megoldás kulcsát, mert az állam az a végső jól
szervezett csoport, amely kellő kényszerítő apparátussal
rendelkezik a csoportcélok megvalósítására. A kollektivizmusban
hívők ezért mindig is különös előszeretettel vonzódtak az
államhatalomhoz, a kormányzati eszközrendszerekhez, a társadalom
problémáinak a megoldására.
Azok,
akik az egyes embert tekintik az meghatározó érdekközpontnak és
döntési alanynak, sokkal szkeptikusabbak, mint az államban hívő
kollektivisták. Az egyéni szabadságot előnyben részesítők az
államban és kormányzatban nem elsősorban a problémák
megoldóját, hanem a problémák okozóját látják. A
kollektivizmus hívei ezzel keményen vitába szállnak, mivel
meggyőződésük szerint az állam igen is a problémák hatékony
megoldója, s minél nagyobb ez a kormány, minél több hatalommal
rendelkezik, annál több problémát, annál hatékonyabban tud
megoldani.
A
kollektivizmus logikájában benne van, hogy a helyi önkormányzat
továbbfejlesztendő az állam egészét képviselő kormányzattá,
nemzetállammá, majd ezek egyesítésével államok feletti
képződménnyé, végül világkormányzattá. Ha például olyan
világszintű problémát kell megoldani, mint földgolyónk
környezetének a védelme, erőforrásainak a fenntartása, akkor a
kollektivizmus követője meg van róla győződve, hogy ezt a
problémát csak globális kormányzat képes hatékonyan megoldani.
A kollektivizmus híve szerint a csoport sokkal fontosabb, mint az
egyén, s ezért ha a csoport érdeke azt úgy kívánja, az egyén
érdekét fel kell áldozni. Ezt úgy is meg szokták fogalmazni,
hogy a legnagyobb jóra kell törekedni a legtöbb ember számára.
Az
egyéni szabadság védelmezői, akik számára a legfontosabb
szükségletek, érdekek és értékek hordozója az egyes ember, és
akik éppen ezért őt tekintik az alapvető döntéshozó alanynak,
úgy érzik: valami sántít ebben a gondolatmenetben. Tudják, hogy
van gyümölcs, de azért az ember mégis csak egy adott almát vagy
körtét tud megfogni. A gyümölcs már nem konkrétan létező
objektum, hanem csak az egyes almák, körték és szilvák, stb.
közös tulajdonságaira utaló absztrakció, elvont fogalom.
Ugyanígy egy embercsoport is csak fogalmi képződmény. Amit
láthatunk, az az egyes ember; a konkrét emberekből áll össze a
kisebb vagy nagyobb csoport. Egy embercsoportban vajon kié az
elsőbbség? Az őt alkotó egyéneké, vagy pedig a számosságuk
nyomán kibontakozó azon jellegzetességé, hogy sok ember együtt
csoportnak látszik. Az erdő absztrakt fogalom. Ami konkrétan
létezik, az az egyes fák. Ezért az egyéni szabadság hívei úgy
vélik, hogy ha az egyént feláldozzák a csoportért, akkor
valójában hatalmas hibát követnek el.
Az
egyén a csoport legfőbb és leglényegesebb eleme. Ő a csoportnak
a magja. A csoport azért csak másodlagos az egyénnel szemben, mert
az egyén létezhet a csoport nélkül, de a csoport nem létezhet az
őt alkotó döntő alkotóelem: az egyén nélkül. A csoport
lényege tehát az egyén. Ha a csoport ezt a lényeget feláldozza,
akkor megengedhetetlen dolgot hajt végre. A kollektivizmus eszméinek
hívei gyakran igen keményen bírálják a vallási és családi
értékeket, mert felfogásuk szerint a kollektivizmus feltétlen
engedelmességet kíván az állam iránt. A családi, vagy vallási
értékekhez és normákhoz való ragaszkodás gyakran konfliktusba
kerül az állam iránti feltétlen engedelmességgel, azaz az
általuk legfontosabbnak tartott csoportnak az érdekeivel. Ezért
egy kollektivista rendszerben a családi és vallási értékek
elsőbbsége nem tűrhető meg.
Az
emberi jogok
A
kollektivizmus és az individualizmus hívei egyaránt fontosnak
tartják az emberi jogokat, de homlokegyenest különbözik
álláspontjuk e jogok eredetét illetően. Az emberi jogok
vonatkozásában lényegében két álláspont kristályosítható
ki. Vagy az ember belső lényegéből származnak ezek a jogok, vagy
kívülről biztosítják azt az egyes ember számára. Vagy
megilletnek valakit az emberi jogok azáltal, hogy embernek
megszületik, vagy pedig megkapja ezeket a jogokat később
valakiktől, vagy valamilyen külső intézménytől. Ezt
számítógépes világunkban úgy is fölfoghatjuk, hogy az
individualizmus hívei számára az emberi jogok a hardware-hez
tartoznak, a kollektivisták számára pedig a később bevitt és
cserélhető software-hez.
Minthogy
az Amerikai Unióról van szó, valamint az EU, AU és az ÁU
egyesítése révén létrehozandó Globális Unióról,
ezért nem árt, ha emlékeztetünk arra, hogy az Egyesült Államok
függetlenségi nyilatkozatának a megfogalmazói miként vélekedtek
erről a kérdésről. A "Declaration of Independence" a
következőket mondja:
"Magától
értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember
egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan
elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat
és ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a
Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.
Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat
létesítenek, amelyeknek a törvényes hatalma a kormányzottak
beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor bármely kormányforma
alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy
az ilyen kormányzatot megváltoztassa, vagy eltörölje, és új
kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva, és hatalmát
oly módon szervezve, amely jobban védi biztonságát, és jobban
elősegíti boldogulását."
Az
alapító atyák a továbbiakban még leszögezik:
"Ha
azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora miatt mindig
ugyanazt a célt szem előtt tartva azt bizonyítja a kormányzat,
hogy a népet teljes zsarnokságba kívánja hajtani, a nép joga és
a nép kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse, és
jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék."
Az
alapító atyák tehát teljesen egyértelműen leszögezték, hogy
az elidegeníthetetlen jogokhoz minden egyes ember az embernek való
megszületés ténye által jut hozzá, és nem az állam adományozza
neki valamiféle kegyként. Az államnak nem az a feladata, hogy
ezeket a jogokat adományozza, hanem csupán az, hogy biztosítsa és
védelmezze őket. Itt csak utalunk rá, hogy az "Államok
feletti jog" című írásunkban már részletesen
kifejtettük, hogy az államra kötelező magatartási szabályt
előíró, az állam hatalmát korlátozó jogszabályok, vagy isteni
eredetűnek tekintendőek (ez a vallásos emberek meggyőződése),
vagy pedig a természeti törvényekből vezethetők le, amely
természeti törvények állami akarattal nem változtathatók meg,
csak követhetők.
A
kollektivizmus és a kollektivista politikai rendszer hívei ezzel
szemben arról vannak meggyőződve, hogy ezeket az alapvető emberi,
és politikai szabadságjogokat az állam hozza létre, és
ajándékozza meg vele a társadalmat. Az államnak ezt a
mindenhatóságát, és az államhatalmat megszemélyesítő vezetők
kultuszát valósították meg a nemzetiszocialisták Németországban,
a fasiszták Olaszországban és a kommunisták a Szovjetunióban,
valamint a többi kommunista rendszerű diktatúrában. Az Egyesült
Nemzetek alapokmányának ez szintén az egyik alaptétele. A
Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Chartájának a 4.
cikkelye kimondja:
"Jelen
Egyezségokmány aláíró államai elismerik, hogy ezen állam által
nyújtott jogoknak az élvezetét az állam csak jog által
meghatározott módon korlátozhatja."
A
döntő szempont az, hogy ha elfogadjuk: az államnak joga van ilyen
alapvető jogok nyújtására, akkor abban is egyet kell értenünk,
hogy akkor azok visszavételéhez vagy korlátozásához is joga van.
A kettő csak együtt létezhet. Az idézett ENSZ Egyezségokmány
is, miután kinyilvánítja az állam által nyújtott jogokat,
nyomban rendelkezik arról is, hogy azokat milyen módon
korlátozhatja.
A
kollektivista, vagyis a csoportnak elsőbbséget adó személyek úgy
vélik, hogy ha az állam adja a jogokat, akkor azt az állam vissza
is veheti. Mindössze az kell hozzá, hogy a visszavételről
megfelelő formában szülessék először egy jogszabály. Ha az
ENSZ előbb ismertetett szabályozását összevetjük az amerikai
alkotmány "Bill of Rights" -
Jogok törvényeszövegével, akkor azonnal kiugrik a
lényegbe vágó különbség. Eszerint ugyanis "a Kongresszus
nem alkot törvényt vallás alapítása, vagy a vallás szabad
gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a népnek a
békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz
forduljon panaszok orvoslása céljából."
Egy
szó sincs itt arról, hogy valamilyen jogszabállyal ez alól
kivételt lehetne engedélyezni. Ezek a Jogok nem a törvényhozóktól
származnak - isteni eredetűek vagy a természeti törvényeken
alapulnak - ezért semmilyen törvényhozás azokat nem
korlátozhatja.
Állampolgárok
köztársasága vagy demokrácia
Már
hosszabb ideje azt halljuk, és az iskolákban is ezt tanítják,
hogy a demokrácia a kormányzás ideális formája. Még azt is
állítják, hogy a demokráciának ezt a rendszerét az amerikai
alkotmány hozta létre. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük,
mit is írtak az alkotmányozást végző alapító atyák
ténylegesen az alkotmányban, akkor kiderül, hogy nagyon alacsony
véleménnyel voltak a demokráciáról. Röviden annyit közöltek,
hogy a demokrácia a kormányzati formák lehető legrosszabb
változata. Ezért a demokrácia helyett az
állampolgárok önkéntes társulását, a köztársaságot
létesítették előnyben. A kettő között óriási a különbség,
ugyanis a demokráciában a csoporté az elsőbbség, az
a döntési szubjektum. Míg aköztársaságban az egyes
állampolgároké az elsőbbség, és ők a döntést hozó első
számú alanyok. Ez a különbség pontosan a kollektivizmusnak, és
az egyéni jogok maximális tiszteletben tartásán alapuló
individualizmusnak a megjelenése immáron a társadalmi
berendezkedés szintjén. A demokráciában az alapelgondolás az,
hogy a többség uralkodik és a többségi döntés a mérvadó. Ha
a többség állást foglalt, akkor vége a vitának. Fel lehet tenni
a kérdést, hogy mi ebben a rossz? Például az, hogy amikor egy
tömeg éppen meglincsel valakit, akkor az ellenvéleményt csak egy
személy képviseli - akit éppen megölnek.
Ekkor
halványan derengeni kezd, hogy talán nem is mindig helyes az, ha a
többség uralkodik. Itt azonban már választ kell adni arra a
kérdésre, hogy miként védhető meg az egyes egyén szabadsága a
csoport-kényszer érvényesítésétől. Azaz felmerül, hogy a
csoport is veszélyessé válhat, és ezért szükségessé lehet
magának a demokráciának is a korlátok közé szorítása. Ezt a
korlátozást államszervezeti szinten az állampolgárok önkéntes
társulásából felépülő köztársaság valósítja meg. Az így
létrejövő köztársasági állam lényegében korlátok közé
szorított demokrácia, vagyis olyan demokrácia, amikor meg
van akadályozva, hogy bármely csoport az akaratát bármilyen
szabállyal rákényszeríthesse az összes állampolgárra az
emberi- és politikai szabadságjogok elsődleges hordozójára.
A
köztársaság tehát határok közé szorítja, hogy egy csoport,
egy többség mit tehet az egyénnel. A köztársaságban az egyén,
a polgár az első, a csoport - minden csoport: párt és állam,
korporáció és bank - csak a második. A jogok elsődleges alanya a
természetes személy, és nem a mesterséges jogi személy. Az
elsődlegesség vagy a másodlagosság akkor válik döntővé,
amikor konfliktusba kerül az egyén és a csoport érdeke. Ilyenkor
az utolsó szó, a döntő szó: az állampolgár szava. Az
állampolgár szükségletei a meghatározóak, és elsősorban az ő
érdekeinek és értékeinek kell érvényesülniük. A köztársaságot
tehát olyan írott alkotmányok, vagy történelmileg kifejlődött
- államok feletti - szabályok korlátozzák, amelyek előírják,
hogy mi az, amit a többség mégsem tehet meg. Előírják az
államoknak és a kormányzatoknak, - a bankoknak és a
multinacionális cégeknek, a nemzetközi szervezeteknek és a
hadseregeknek -, hogy mitől tartózkodjanak, mi tilos még az ő
számukra is. Ennek az a lényege, hogy az egyes polgár egyéni
emberi jogai és politikai szabadságjogai sokkal fontosabbak, mint
bármely csoport privilégiumai, és végső soron az egyénnél kell
maradnia a döntésnek.
Csoportkényszer
és egyéni szabadság
El
kell döntenünk, miként lehet a társadalom hatalommal rendelkező
csoportjait arra szorítani, hogy az összes polgár számára
kívánatos döntéseket hozzanak. A kollektivizmus eszméit követők
válasza az, hogy a csoportnak jogában áll kényszeríteni az
egyéneket és az egyénekből összetevődő lakosságot. Ez a
meggyőződésük az oka annak, hogy különös vonzalmat éreznek az
állam hatalma és a kormányok cselekvési lehetősége iránt.
Ugyanis az állam és a kormányzat a törvényesített erőszak
megtestesülése. Ha egy közéleti személy, amikor szembekerül egy
probléma megoldásával, és azt válaszolja: e kérdés megoldására
ilyen és ilyen jogszabályt vagy törvényt kell alkotni, akkor
nyomban kiderül, hogy miben hisz. E nézet követője szerint az
embereket kényszeríteni kell annak a megtételére, amit a döntési
helyzetben lévő politikusok és állami tisztségviselők helyesnek
gondolnak. Miért kell az egyéneket szervezett erőszakkal
kényszeríteni? Azért, mert a kollektivista nézetrendszer követői
szerint az egyes emberek nem olyan okosak, tájékozottak, mint a
csoport, különösen az, amelyik az államot irányítja. Ezek az
állam nevében eljáró politikusok, közigazgatási funkcionáriusok
meg vannak róla győződve, hogy az ő döntésük a helyesebb,
mivel ők lettek ilyen irányban kiképezve, szereztek diplomákat és
vitatták meg más hozzáérő személyekkel a problémákat.
Az
egyén elsőbbségét vallók viszont úgy gondolják: az ő
álláspontjuk a helyes és a kollektivistáké a téves, mivel ők
nem fogadják el, hogy a csoportnak jogában álljon az egyént
erőszak alkalmazásával is kényszeríteni. Ha ezt az elvet
elfogadjuk - mondják az individualisták - akkor mások, egy nagyobb
csoporthoz tartozók olyan mértékig fokozhatják a kényszert a
kisebbséggel, végső soron az egyénnel szemben, ami szükségszerűen
elvezet a szabadság elvesztéséhez.
A
kollektivisták így érvelnek: A biztonsági öv az életet
védelmezi. Éppen ezért nagyon is helyes előírni, hogy minden
ember kötelezően használja. És ha nem engedelmeskednek ennek az
előírásnak, akkor szigorúan meg kell őket büntetni, ha kell a
szabadságuk megvonásával is. Az egyén önállóságát védelmező
individualisták pedig úgy látják, hogy helyes, ha valaki
biztonsági övet visel. Ha ezt egyesek nem teszik, akkor az
autóbalesetek során komoly sérüléseket szenvedhetnek. Nem
fogadják el azonban, hogy mindenkit kemény szankciókkal kell a
biztonsági öv viselésére kényszeríteni, elégségesnek tartják
az érvelést és a meggyőzést. A kényszerrel szemben előnyben
részesítik a szabad választást. Az egyén önállóságát
hangsúlyozók sem mondanak le a társulással járó előnyökről.
Mivel az egyéni szabadságban hisznek, ez még nem jelenti azt, hogy
az embereknek egyedül kell mindent elvégezniük. Mindössze arról
van szó, hogy lemondanak arról a jogukról, hogy másokat a velük
való együttműködésre rászorítsanak. Az individualista is rá
van utalva az együttműködésre, a kooperációra, de ezt
önkéntesen és nem kényszerrel próbálja elérni. Ez a különbség
onnan adódik, hogy a kollektivizmus eszméinek követői feltétlenül
hisznek a kényszerítésben és az erőszakban. Ezzel szemben az
egyén jogait hangsúlyozó individualisták a meggyőzésben, az
önkéntességben és a szabad választásban hisznek.
A
politikai irányzatok palettája
Gyakran
halljuk még ma is, hogy jobboldali, akivel szemben ott állnak a
baloldaliak. Tanulmányainkból úgy tudjuk, hogy a kommunisták és
a szocialisták állnak a szélsőbalon és a nemzetiszocialisták,
valamint a fasiszták a szélsőjobboldalon. A gyanútlan polgárnak
az a benyomása támad, hogy itt két egymással szöges ellentétben
álló, egymást kölcsönösen tagadó és kizáró ellentéttel áll
szemben. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a szélsőbalt
és a szélsőjobbot, akkor az elemzés után az derül ki, hogy
egyáltalán nem állnak szemben egymással, legalábbis a lényeget
illetően nem. Mind a kommunizmus, mind a nemzetiszocializmus a
szocializmus elveit testesítette meg. A kommunisták nyíltan
vallják, hogy a szocializmus eszmerendszerének a hívei. A náci
mozgalom Németországban a nemzetiszocialista pártnak volt a
mozgalma, a különbség mindössze annyi volt, hogy a kommunisták
és a bolsevikok a nemzetközi szocializmus hívei voltak, míg a
nácik a nemzeti szocializmus hívei. A kommunisták az osztályharc
alapján állottak és az osztálykonfliktusokból vezették le azt
az igényüket, hogy követőik feltétlen lojálisak legyenek és
vezetőiket szinte vak engedelmességgel, kövessék. A
nemzetiszocialisták az osztályharccal szemben a fajok közötti
küzdelmet helyezték az első helyre, és a fajok közötti
konfliktusból vezették le azt, hogy az azonos fajúaknak össze
kell tartaniuk, és engedelmesen követniük kell csoportjukat,
nemzetüket és annak vezérét.
Minden
egyéb különbség a kommunizmus és nácizmus, illetve a fasizmus
között másod- vagy harmadrangú. A kommunizmus és a
nemzetiszocializmus egyaránt a kollektivizmus megtestesítője volt.
Ennek ellenére a mai napig azt állítják egyesek, hogy a kettő
állítólag élesen szemben áll és kizárja egymást. Mindkettő a
politikai spektrum végpontjánál, van, a kommunizmus a baloldali
végponton, a nemzetiszocializmus a jobboldali végponton.
Ha a
politikai irányzatokat egy koordinátarendszerbe illesztjük be,
akkor a helyes kiindulópont az, ha az egyik tengely végpontjára a
legkisebb kormányzati hatalmat, a másik végpontjára pedig a
teljes, totális kormányzati hatalmat helyezzük el. Akik semmilyen
kormányzati kényszert nem hajlandók elfogadni és az államot is
el akarják, törölni, azok alkotják az anarchistákat. Ők állnak
az egyik végponton, azok viszont, akik a mindent átfogó totális
államban és kormányzatban hisznek, azok a totalitáriánusok. Ha
ilyen koordinátarendszerben helyezzük el a kommunistákat és a
nemzetiszocialistákat, akkor úgy látjuk, hogy a kettő egymás
mellé kerül. Ennek az az oka, hogy mindkettő a kollektivizmusnak a
modellje. A kommunizmus, a nemzetiszocializmus, a fasizmus és a
szocializmus szükségszerűen a még nagyobb és a még hatalmasabb
kormányzat, a totális államhatalom felé gravitál. Mindez közös
ideológiájuk logikájából szükségszerűen következik. Ezért
egy hithű kommunista vagy náci nem is tehet róla, hogy végül is
a totális állam hívévé válik. Mindennek mélyén az van, hogy a
nagyobb problémák megoldásához erősebb kormányzatra, a még
nagyobbakhoz pedig még erősebb államra van szükség.
A
kollektivizmus logikája olyan, mint egy lejtő, ha egyszer valaki
rákerül, akkor nem tud megállni csak a végén. Ez pedig nem más,
mint a 100%-os kormányzat, vagyis a kollektíva abszolút uralma az
egyén felett. A kollektivizmus tehát végső soron mindig
totalitarianizmusba torkollik.
Ha
azonban még közelebbről szemügyre vesszük a politikai
árnyalatokat, akkor rájövünk, hogy valójában nem is
tengelyvonallal, hanem körvonallal van dolgunk. Ha az egyenes egyik
végén a legkisebb, a nullával jelezhető államhatalom található,
a másik végén pedig a legtöbb, a 100%-os, és ezt a vonalat
köralakúra formálva egymásra illesztjük, akkor kiderül, hogy a
0% és a 100% találkozik. Az anarchia tulajdonképpen az
államhatalom nélküliséget jelenti, a kormányzás hiányát.
Ilyen helyzetben korlátlanul érvényesül az ököljog, vagyis az
erősebbek, a hatalmasabbak, a jobb fegyverekkel rendelkezők
gyakorolnak önkényuralmat a gyengébbek és fegyvertelenebbek
felett. Ha viszont a nulla államhatalomtól a legteljesebb, a
totális államig ugrunk, akkor az megint a teljes önkényuralmat
jelenti. Itt azonban az a csoport gyakorolja a korlátlan, despotikus
uralmat, amelyik a totális államot a kezében tartja. Azaz a
történelmi tapasztalatok is azt támasztják alá, hogy a politikai
spektrumban a szélsőségek találkoznak.
Az a
háttérhatalom, amely több száz éves stratégiát dolgozott ki a
világuralom megszerzésére, a kollektivizmus elkötelezettje. Két
nagyhatású ideológiai mozgalmat is beindított. Az egyik volt a
nyugaton megszületett marxizmus (az első kommunistának
azonban Adam Weishaupt tekinthető, nem
Marx), amelyet a nemzetközi pénzügyi közösség
Oroszországban próbált ki. Az ide kívülről és erőszakkal
átültetett marxizmus a bolsevizmusban és a kommunista szovjet
birodalomban öltött testet. A kollektivizmusnak egy másik
változata volt az ugyancsak nyugaton megszületett és ott
kibontakozó "fábiánizmus".
A
Fabian Society a brit reformista szocialisták szervezete.
1884-ben alakult meg és a szocializmusba való békés, állami
reformok útján való fokozatos belenövést hirdette. Elvetette az
osztályharcot és a tömegek forradalmi mozgalmát. A proletariátus
és a burzsoázia harmonikus együttműködését hirdette. A brit
munkáspárt, a Labour Party egyesült a fábiánus
mozgalommal, amelyben J.B.Shaw, Sidney és Beatrice Webb, Arnold
Toynbee, H.G.Wells és más ehhez hasonló nagyságrendű személyiség
volt található. A társaság a nevét a halogató taktikájáról
híres római hadvezérről, Fabius Cuntactor-ról kapta.
A
háttérhatalom, amíg világstratégiájának megfelelően a
dinasztikus államok lebontását és az örökletes uralkodórétegek
eltávolítását végezte, addig fontos feladatokat a forradalmi
szocialista-kollektivista mozgalmakkal végeztetett el a maga
számára. A II. Világháború után, de különösen a szovjet
birodalom felbomlását követően a háttérhatalomnak nincs többé
szüksége forradalmi szociáldemokráciára. A szociáldemokráciára
már úgy tekint, mint a kialakult pénzgazdasági rendszer egyik
politikai fenntartójára, amely lényegében a főhatalmat gyakorló
nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgálja. Ennyiben a
szociáldemokrácia a fennálló hatalmat kiszolgáló udvari
szociáldemokráciává alakult át, amely többé nem a
változások tényezője, hanem a fennálló rend egyik
stabilizátora.
Tagadhatatlan
különbségeik ellenére a kommunizmus és a fábiánizmus a
kollektivizmusnak a változatai. Hasonlóságaik sokkal
erőteljesebbek, mint különbségeik. Ezt az is bizonyítja, hogy
követőik igen könnyedén mozognak egyik csoportból a másikba. A
tudományos közösségekben a kommunisták és a "fábiánusok"
igen barátságosan kijönnek egymással. Az gyakran előfordul, hogy
eljárási kérdésekben kemény vitákat folytatnak egymással, de a
távlati célokat illetően általában egyetértenek. Ennek az
egyetértésnek az alapja, hogy mindkét eszmerendszer hívei a
kollektivizmust vallják.
A
"fábiánusok" azt mondják: vegyük át nyugodtan a
hatalmat, és ne riasszunk meg vele senkit. Hatoljunk be a különböző
társadalmi intézményekbe és ragadjuk magunkhoz az vezetését.
Vegyük át az irányítást a nevelési-oktatási intézményekben,
a tömegtájékoztatási eszközökben, a szakszervezetekben és a
különböző kormányzati szervekben. Ellenőrizzük a társadalom
hatalmi központjait, és nyugodtan - szinte észrevétlenül -
állítsuk át a váltókat a kollektivizmus irányába. Jóformán
senki sem fogja felismerni, hogy mi is történik, kevés lesz az
ellenállás és elkerülhető minden véres erőszak. Az udvari
szocialista "fábiánusok" igen humánusnak tekintik
önmagukat. Mivel a szinte észrevétlen fokozatosságot és türelmet
hirdetik, ezért mozgalmuknak a jelképéül
a teknősbékát választották. Címerükön
azonban egy báránybőrbe öltözött farkas látható.
A
kommunisták ezzel szemben kevésbé gyöngédek. Erős hajlamuk van
nekik is a megtévesztés taktikájának az alkalmazására, és
ahhoz is értenek, hogy csendben, szinte észrevétlenül hatoljanak
be a hatalmi központokba a "fábiánusokhoz" hasonlóan. A
kommunisták azonban nem riadnak vissza az erőszak és a terror
alkalmazásától azért, hogy céljaikat gyorsabban elérhessék.
Hisznek a forradalomban, és előszeretettel viszik a tömegeket az
utcára. A kormányok erőszakos megdöntését is vállalják, ha
erre lehetőségük nyílik. A kommunisták tehát a türelmetlen
kollektivisták. Ezért van az, hogy csupán taktikai kérdésekben
vitatkoznak a "fábiánusokkal". A XX. században még
rivalizálhattak egymással, hogy közülük melyik legyen a
meghatározó erő az új világrend létrehozásakor. Ezek a
taktikai különbségek adott esetben még ki is éleződtek. Ez
azonban nem változtat azon, hogy alapvető céljaik megegyeznek.
Egybetartozásukat az is alátámasztja, hogy mindkettőnek ugyanaz a
valódi ellensége: az a jogaihoz ragaszkodó személy, aki az egyes
emberre helyezi a hangsúlyt, aki ellenzi a kollektivizmus
mindenhatóságát.
A
tekintélyes történész Carroll Quigley behatóan
foglalkozott a "Fábiánus Társaság" tevékenységével
is a "Tragédia és remény" című
munkájában. Ebben Quigley részletesen ismertetiJohn
Ruskin nézeteit, aki Cecile Rhodes tanára
volt Oxfordban. Ruskin a szépművészetek tanára volt a nagyhírű
angliai egyetemen. Nem ő fedezte fel a kollektivizmus
eszmerendszerét. Ő csupán meglovagolta ezt az eszmeáramlatot,
amely ekkor a háttérhatalom jóvoltából átsöpört az egész
nyugati világon. Olyan rendkívül gazdag diákoknak adott elő,
akiknek bűntudatot okozott, hogy túlságosan gazdagok és
előjogokkal rendelkeznek, miközben milliók nyomorognak és halnak
éhen. Ezek a diákok úgy érezték, hogy ezen az igazságtalan
helyzeten változtatni kell. John Ruskin hiteles volt a szemükben,
mert ő ténylegesen szét is osztotta a vagyonát. A legtöbb
kollektivista azonban a saját pénzének az átadására nem
hajlandó. Azt szereti, ha a kormányok oldják meg a problémákat,
mégpedig a lakosság megadóztatásával. A kollektivisták viszont
igényt tartanak arra, hogy ők irányítsák az államot, mert
felkészültségük és tehetségük révén az őket illeti meg.
Ezzel két legyet ütnek egy csapással. Hozzájutnak a
hatalomgyakorlás privilégiumához és megtarthatják vagyonukat is.
Szívhez szólóan beszélhetnek a hátrányos helyzetű tömegek
felemeléséről egy kollektivista modell segítségével. Ez a
gondolatmenet volt az egyik oka annak, hogy oly sok gazdag fiatal
lett a kollektivizmus - egyrészt a marxizmus, másrészt a
fábiánizmus - híve.
Cecil
Rhodes John Ruskin hatására vált
meggyőződéses kollektivistává. Ő azonban professzora, John
Ruskin, nézeteit át akarta ültetni a valóságba. Azt akarta, hogy
a brit birodalom világbirodalommá bővüljön és a kollektivizmus
elvei és módszerei szerint kormányozza a világot. Rhodes-ról
közismert, hogy hatalmas vagyonra tett szert dél-afrikai
gyémántbányák és aranybányák tulajdonosaként. Ami kevésbé
ismert, hogy hatalmas vagyonát John Ruskin elméleteinek a
megvalósítására fordította. Hetedik végrendeletében létre
hozta az ún. Rhodes-ösztöndíjat, de vagyonának zömét egy
titkos társaságra hagyta, amelynek feladata a brit birodalom
világbirodalommá növelése és a világkormányzat létrehozása
volt.
Carroll
Quigley bizonyítja, hogy ez a titkos társaság ma is
létezik. Első vezetői - Rhodes-on kívül - Stead, Brett és
Milner, továbbá Arthur Balfour, Sir Harry Johnston és Albert Gray
voltak. Cecile Rhodes halála után a vezető Lord Alfred Millner
lett, aki Dél-Afrika kormányzója is volt. A Millner irányította
kerekasztal-csoportokból jött létre a Royal Institute of
International Affairs Angliában és a Council on Foreign Relations
New Yorkban.
Annak
szemléltetésére, hogy milyen fontos szerepet játszik a
világkormányzat létrehozását legfőbb feladatának tartó
Council on Foreign Relations (CFR), vagyis a Külkapcsolatok Tanácsa,
álljon itt azon amerikai elnökök névsora, akik e hatalmi központ
tagjai voltak: Herbert Hoover, Dwight Eisenhower, Richard Nixon,
Gerald Ford, James Carter, idősebb George Bush, William Clinton.
John F. Kennedy is azt állította, hogy a CFR tagja volt, de a nevét
a korábbi tagok listáján nem lehet megtalálni. Tény az, hogy JFK
a London School of Economics-ban szerezte diplomáját, amelyet
Sydney és Beatrice Webb alapított, és amely a mai napig a
fábiánusok kollektivista nézetrendszerét ülteti át diákjaiba.
Álljon
itt azon amerikai külügyminiszterek névsora is, akik a CFR tagjai
voltak: Dean Rusk, Robert Lansing, Frank Kellogg, Henry Stimson,
Cordell Hull, E.R. Stittinius, George Marshall, Dean Acheson, John
Foster Dulles, Christian Herter, Dean Rusk, William Rogers, Henry
Kissinger, Cyrus Vance, Emund Muskie, Alexander Haig, George Schultz,
James Baker, Lawrence Eagelburger, Warren Christopher, William
Richardson, Madeleine Albright és Colin Powell.
Említsük
meg azon védelmi miniszterek neveit is, akik a CFR tagjai voltak:
James Forrestal, George Marshall, Charles Wilson, Neil McElroy,
Robert McNamara, Melvin Laird, Elliot Richardson, James Schlesinger,
Harold Brown, Caspar Weinberger Frank Carlucci, Richard Cheney, Les
Aspin, William Perry, William Cohen és Donald Rumsfeld. Rumsfeld
kérte nevének törlését a CFR jelenlegi taglistájáról, de a
korábbi listákon szerepel a neve. Végül soroljuk fel azon CIA
igazgatók neveit, akik ugyancsak a CFR tagjai voltak: Walter Smith,
William Colby, Richard Helms, Allen Dulles, John McCone, James
Schlesinger, id. George Bush, Stansfield Turner, William Casey,
William Webster, Robert Gates, James Woolsey, John Deutch, William
Studeman, és George Tenet.
A
felsorolások csak példálózó jellegűek, a lista nem teljes.
Különösen igaz ez akkor, ha számításba vesszük a
tömegtájékoztatási intézmények vezetőit, az egyetemek és a
pénzügyi intézmények, bankok és a Federal Reserve System
irányítóit. De ide kell sorolni a nagy alapítványokat ellenőrző
személyeket és természetesen a legjelentősebb korporációk
irányítóit. Végül azt is hangsúlyozni kell, hogy a
szakszervezetek és a különböző egyházak vezetői sem hiányoznak
a CFR taglistáiról.
A
terror elleni háború - a világ egyesítésének új szakasza
A
háttérhatalom agytrösztjei és az általa politikai hatalomhoz
segített vezetők, elsősorban az Egyesült Államokban és
Nagy-Britanniában továbbra is a nemzetek világszintű egyesítésén,
aGlobális Unió létrehozásán fáradoznak, amelynek az
alapja a kollektivizmus. Ennek a célnak az elérése már a
közvetlen közelbe került. Továbbra is szükség van azonban a
nyugati világ társadalmi és politikai struktúrájának a
megváltoztatására, hogy a nyugati társadalmak alkalmazkodni
tudjanak ehhez a célhoz. A világállamhoz és a világ egy
központból való kormányzásához vezető több évszázados
stratégia konfliktusokon, háborúkon, sőt világháborúkon
keresztül valósult meg. Most a cél közvetlen közelébe érve
ismét háborúban találja magát a világ. Ezúttal nem egy
bizonyos állam, vagy nép ellen folyik a háború. A háttérhatalom
azt közölte velünk, hogy a terrorizmus ellen folyik. Arra a
kérdésre, hogy ez a háború is csak azt a funkciót tölti be,
amit a világkormányzathoz vezető hosszú úton a többi háború
is betöltött, biztos választ adni még nem lehet. De teljesen
félretolni sem lehet azt a feltételezést, hogy ezúttal is
megfélemlítésről, manipulálásról van szó azért, hogy immáron
globális szinten fogadják el az emberek egyéni szabadságuk
elvesztését és helyébe egy kis csoport feltétlen uralmát. Az a
fábiánus stratégia azonban, amely szerint lépésről lépésre,
fokozatosan kell úgy feldarabolni, átalakítani a világot, hogy az
megfeleljen egy ilyen kollektivista uralom világszintű
kialakításának, ma is nyomon követhető.
Mivel
még folyamatban vannak az események, a felgyorsult változások
tényei nem áttekinthetőek. Egyelőre sokkal kevesebbet tudunk,
mint amit majd néhány év, néhány évtized múlva meg fogunk
tudni. De az elegendő ismeret összegyűjtéséig sem mellőzhetjük
az evidenciák, a már eddig is ismertté vált tények
kiértékelését. Az egyik ilyen tény, hogy azok a kulcsfontosságú
személyek, akik a terrorizmus elleni háború szószólói és
irányítói, többségükben a Round Table Társaságnak, és
utódszervezetének, a Council on Foreign Relations-nek, azaz a
Külkapcsolatok Tanácsának a tagjai. Valamennyien, kivétel nélkül
a kollektív eszmerendszer elkötelezettjei. A kollektivizmus
modelljére alapozódott világkormányzat megvalósítását
kívánják. A másik, amit figyelembe kell vennünk, hogy mindazon
lépések, amit ebben a háborúban tettek az Egyesült Nemzetek
Szervezete megfelelő átszervezésével és a nemzetközi közjog
megváltoztatásával, elvezethet az ENSZ hatalmának a jelentős
megerősítéséhez. A háttérhatalom érdekeit az 1989. után
kialakult új helyzetben hatékonyabban kiszolgáló ENSZ nagyon
alkalmas arra, hogy az óhajtott világkormányzat formális
központja legyen.
A
háttérhatalom világstratégiájának több mint 200 évvel ezelőtt
történt kidolgozása és megvalósítása során folyamatosan
alkalmazta a helyzet kiélezésének, a kívánatos akciók
megkönnyítésének, valamint a társadalomnak a valódi
információktól való elszigetelésének a
módszereit. Ezt láthattuk az I. és a II. világháború során is.
Most csupán az Egyesült Államoknak a II. világháborúba történő
belépésére utalunk, erre is csak azért, hogy megvilágítsuk:
mire is gondolunk? Franklin Delano Roosevelt és kormánya minden
áron be akarta léptetni az Egyesült Államokat a II.
világháborúba, mert ez volt a háttérhatalom alapvető érdeke.
Mivel az amerikai társadalom erőteljesen háborúellenes volt,
ezért ez csak úgy volt lehetséges, ha támadás éri Amerikát, és
ez megváltoztatja a közvélemény beállítódását. Ezért a
háttérhatalom szolgálatában álló Roosevelt először a
helyzet kiélezésének a bevált módszerét
alkalmazta Japánnal. Ezt a szigetország nyersanyagoktól történő
elzárásával és politikai megalázásával érte el. A stratégia
második részét az agresszió megkönnyítése jelentette.
Ez konkrétan abból állt, hogy szinte feltálalták az Egyesült
Államok csendes-óceáni flottáját Tokiónak azzal, hogy biztos
San Diegó-i támaszpontjáról a Hawai-szigetekre költöztették.
Így a flotta rendkívül sebezhetővé és Japán számára csábító
célponttá vált. A taktika harmadik részét az
elszigetelés jelentette. Ez a konkrét esetben abból állt,
hogy a háttérhatalom szolgálatában álló washingtoni vezetés a
helyi parancsnokokat elzárta minden szükséges információtól.
Ennek a három módszernek az együttes alkalmazása vezetett a
kívánt eredményhez, vagyis hogy Japán támadást intézzen Pearl
Harbor ellen, és ezzel szabaddá váljék az út Amerika belépéséhez
a második világháborúba.
Ma
ismét ezt a három módszert alkalmazza a háttérhatalom. Több
évtizede már folyamatosan új ellenségekkel kell szembenéznie az
Egyesült Államoknak, amely ma a háttérhatalom legfőbb
hatalomgyakorlási eszköze. A háttérhatalomnak, amelynek a magja a
Nemzetközi Pénzügyi Közösség, világpolitikai céljai
eléréséhez mindig egy konkrét állam konkrét hatalmi eszközeit,
így például diplomáciáját és hadseregét kellett
felhasználnia. Ez azért van így, mert a háttérhatalomnak
természeténél fogva nincs saját hadserege. Céljait más népek
által finanszírozott és más népek fiai által végigharcolt
háborúkkal érte el. Sok amerikai ma úgy tekint erre az egyre
szaporodó ellenségre, hogy ez lényegében az amerikai külpolitika
irányítóinak a kudarca. Ha azonban a háttérhatalom saját
stratégiája szempontjából nézzük mindezt, akkor ez egyáltalán
nem kudarc. Sokkal valószínűbb az, hogy egy olyan tervnek a
fokozatos végrehajtásáról van szó, amely még titkos és nem
áttekinthető. Feltételezhető, hogy most is ellenség
létrehozásáról van szó, amelyet a helyzet kiélezésével rá
lehet venni a támadásra, és az így kialakult konfliktusban fel
lehet számolni a régi világrendet, hogy aztán a helyére ki
lehessen alakítani a háttérhatalom döntési központjaiban már
részleteiben is kidolgozott új világrendet. Ha valaki az elmúlt
250 év történetét nem a háttérhatalom, vagyis a nemzetközi
magánpénz-monopólium birtokosai és az általuk működtetett
titkos társaságok és azok kapcsolatrendszerei alapján
tanulmányozza, akkor ez a feltételezés abszurdnak és
nevetségesnek tűnik. Ugyanilyen lehetetlennek és felháborítónak
tűnt az is, amikor a történelem véletlen-elméletét
megkérdőjelező revizionista történészek felfedezték és
bizonyították, hogy hasonló gondosan eltitkolt program húzódott
meg az I. és II. világháború mögött is.
1945
óta az Egyesült Államoknak két hatalmas ellenfele volt, az egyik
a Szovjetunió, a másik Kína. A már említett véletlen-elméletet
tagadó történészek kifejtették, hogy mindkét birodalom
létrejöttében és fennmaradásában meghatározó szerepet
játszottak a Council on Foreign Relations, CFR, tagjai. Ez a magát
tudományos kérdésekkel foglalkozó magántársaságnak álcázó
nagyhatalmú szervezet, a CFR, a tagjai útján irányítja ma az
Egyesült Államok pénzrendszerét, gazdasági életét és
politikai intézményeit. CFR-tagok dolgozták ki a világ
egyesítésének azt a menetrendjét is, amely ennek az írásnak a
tárgya. Már szó volt róla, hogy az amerikai földrészt 2005.
januárjáig, az Amerikai Uniót pedig 2010-ig vonják össze az
Európai Unióval. A világ egy központból történő
kormányzásához azonban tető alá kell hozni az Ázsiai
Uniót és az Afrikai Uniót is.
Az
Ázsiai Unió tervezete
2000.
szeptember 17-én a Fülöp szigetek fővárosában, Manilában,
tartották első nemzetközi konferenciájukat az ázsiai politikai
pártok. 21 ázsiai országból több mint 50 párt küldöttei
megvitatták annak lehetőségét, hogy a XXI. század első
évtizedeiben miként lehetne elmélyíteni a politikai
együttműködést országaik között. A résztvevők állást
foglaltak az ipari és mezőgazdasági modernizáció befejezése
mellett a tömegnyomor felszámolása érdekében, valamint a
technológiai és tudományos előrehaladás felgyorsításáért.
Megvizsgálták annak lehetőségét, hogy globális szinten miként
működhetnének együtt a keresztény kultúrkörhöz és az iszlám
világhoz tartozó országok. Kinyilvánították, hogy az Európai
Unió megalapítójának tekintett Jean Monnet elveit
követve, gyakorlati intézkedéseket hoznak a fokozatos gazdasági
és politikai együttműködés intézményes rendszerének a
kialakítására. Az Európai Uniónak 49 évre volt szüksége, hogy
az integráció jelenlegi szintjére elérjen. Az Ázsiai Unió
megteremtése előtt még nagyobb feladat áll, de felhasználva az
Európai Unió tapasztalatait, ezt a folyamatot le lehet rövidíteni.
Európának arra kell ösztönöznie Ázsia politikai pártjait, hogy
a regionális integráción túltekintve - földrésznyi méretekben
- gondolkodjanak, ennek megfelelően hozzák létre az Ázsiai
Parlamentet, az Ázsiai Közös Piacot és az ázsiai monetáris
rendszert a közös ázsiai valutával.
A
manilai tanácskozáson a Fülöp-szigeti Jose de Venecia, a
Kereszténydemokrata és Néppártok Nemzetközi Szövetségének az
alelnöke, mondotta a zárszót. Az
elfogadott ÁzsiaiDeklarációt mérföldkőnek
nevezte az ázsiai egység megteremtésében. Ez nemcsak
kinyilvánítja a résztvevők közös érdekeltségét a béke, a
stabilitás, és a kölcsönös jólét megteremtésében, de
körvonalazza azokat a politikai stratégiákat is, amelyeket e közös
cél elérése érdekében az ázsiai országoknak követniük kell.
Ha ez megvalósul, akkor az Ázsiai Deklaráció elvezethet azÁzsiai
Unió, vagy az Ázsiai Közösség megvalósításához.
Az Ázsiai Unió megteremtése érdekében a résztvevők megegyeztek
abban, hogy minden évben tanácskoznak valamelyik résztvevő ország
fővárosában. Felállították az Állandó Bizottságot a
következő 2002-ben megtartott konferenciára. A manilai értekezlet
résztvevői létrehozták az elektronikus kapcsolattartás olyan
fórumát, amely alkalmas az eszmék, információk és kutatási
eredmények folyamatos és gyors kicserélésére egész Ázsiában
és világszinten is. Ez lehetővé teszi, hogy az Ázsiai
Deklarációt elfogadó pártok központjai folyamatosan közvetlen
kapcsolatban álljanak egymással. Az ázsiai egység megteremtésénél
olyan szervezetek bábáskodtak, mint aKonrad Adenauer
Alapítvány, a Kereszténydemokrata és
Néppártok Internacionáléja, a Hans Seidel
Alapítvány, a Demokrácia Tanulmányok Ázsiai
Központja, valamint a De Gasperi Alapítvány.
A
Kereszténydemokrata és Néppártok Internacionáléja, a CDI, 2000.
október 10-én Santiago de Chilében a legteljesebb támogatásáról
biztosította a jövőbeni Ázsiai Unió, vagy Ázsiai Közösség
létrehozását bejelentő manilai nyilatkozatot. A CDI jelezte, hogy
kész támogatást nyújtani az Ázsiai Deklarációban foglalt
cselekvési program végrehajtásához. Ennek fontos része az Ázsiai
Parlament felállítása, a keresztény-mohamedán
kapcsolatok létrehozása és elmélyítése, valamint az első
nemzetközi elektronikus politikai portál terv átültetése a
gyakorlatba. A CDI maximálisan helyesli az Ázsiai Deklaráció
végső célját: a legnagyobb földrész politikai és gazdasági
integrációjának megteremtését az európai minta alapján. Ezért
a CDI is szorgalmazta az Ázsiai Parlament, az Ázsiai
Valutaalap, az Ázsiai Közös Piac és
az ázsiai közös valuta létrehozását.
Az
Afrikai Unió megteremtése
Az
Afrikai Unió megteremtése is már régóta foglalkoztatja a
háttérhatalom stratégáit. Az 1980-ban Lagosban elfogadott
akcióprogram beindított egy összafrikai gazdasági együttműködési
és integrációs folyamatot azzal a bevallott céllal, hogy
létrejöjjön az Afrikai Unió. Afrika integrációjánál
is az európai modell volt a minta. A másik példát "Az
Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás", a
NAFTA szolgáltatta. Az amerikai gazdasági integráció az
Egyesült Államok vitathatatlan hegemóniája alatt bontakozott ki.
Ebben a folyamatban az Egyesült Államok belpolitikája volt a
meghatározó. Egyrészt vissza kellett szorítani az izolacionizmust
- az amerikai társadalomban erősen ható különállási
törekvéseket -, másrészt szembe kellett nézni olyan regionális
problémákkal, mint a kábítószer-kereskedelem és az illegális
bevándorlás, harmadrészt pedig erősíteni kellett a gazdasági
együttműködést az Európával és Japánnal folytatott gazdasági
versenyben. Közép-Amerika és a Karibi-térség is erőfeszítéseket
tett szubregionális szervezetek létrehozására.
Afrika
számára a kelet-ázsiai és a csendes-óceáni országok társulása,
az ASEAN és az APEC is, példaként
szolgált. E térségben gazdasági egységesülés zajlott le,
úgynevezett nyílt integráció, amelyet elsősorban a
multinacionális cégek szorgalmaztak piacokat keresve. Politikailag
továbbra is érvényes maradt a nemzetállamok szuverenitásának és
a belügyekbe való be nem avatkozásnak az elve.
Első
látásra a globalizáció, amely a korlátlan szabadkereskedelmet
szorgalmazza, ellenkezik a regionális szerveződésekkel, amelyek
előnyben részesítik tagjaikat, és nem teljesen nyíltak a világ
többi országa számára. A gyakorlatban azonban a globalizáció és
a regionalizáció kiegészíti egymást. A WTO, a
Világkereskedelmi Szervezet sem tiltja a regionális
struktúrák kialakulását. Természetesen mindenütt a vámok
csökkentésére és a beruházási korlátozások megszüntetésére
törekszik.
A
jelenlegi pán-afrikai törekvések egyértelműen politikai célokat
követnek. A földrész jelentős térségeiben a politikai vezető
réteg demoralizálódott és a lakosságban hiányzik a kellő
bizalom a politikai intézmények iránt. Ugyanakkor erős a közös
afrikai-identitás tudata. Ennek megfelelően még mindig meghatározó
a közös afrikai érdekek és értékek képviselete. AzAfrikai
Unió kialakításán elsősorban az államok fáradoznak. A
civil társadalom és a magánszektor nem tett komoly erőfeszítéseket
ebben az irányban.
Amikor
a gyarmatosított földrész népei függetlenné váltak, sok
afrikai állam gazdaságilag-pénzügyileg integrálódott, és
bizonyos szubregionális politikai intézmények is kialakultak. A ma
is működő államközi struktúrák főleg szubregionálisak, nem
terjednek ki nagyobb térségekre. Ilyen például a Kelet-Afrikai
Együttműködés, amely ígéretes modellnek tűnik. Ebben a
struktúrában fokozatosan mélyül a gazdasági együttműködés és
az intézményi kapcsolat, amelyben tevékenyen részt vesznek a
különböző parlamentek. Az államok közti kooperáció mindig
felveti a hegemónia kérdését, mert egy-egy vezető állam
meghatározó szerepe biztosíthatja és alá is áshatja ezt az
együttműködést.
Az
Afrikai Unió Alaptörvénye
Az
Afrikai Unió Alaptörvényét 2000. július 11-én fogadták el.
Ennek a rendelkezései előirányozzák gazdasági és pénzügyi
unió felállítását. Külön rendelkeznek arról, hogy létre kell
hozni az Afrikai Központi Bankot, az Afrikai
Pénzügyi Alapot és az Afrikai Beruházási
Bankot. Afrika-szerte egyetértés van abban, hogy a
regionalizáció kívánatos. Elismerik, hogy a térségi gazdasági
együttműködés csökkenti a szállítási költségeket, növeli a
beruházások biztonságát, bővíti a piacokat, és hozzájárul a
természeti erőforrások hatékonyabb hasznosításához. Számos
afrikai országnak hasonló közjogi és intézményi rendszere van.
A nyelvi korlátok is áthidalhatóak, és az iskolai rendszer egésze
is összeegyeztethető. Informális módon folyó gazdasági
integráció megy végbe. Fokozza az egymásrautaltságot az AIDS
járvány terjedése. Az Afrikai Unió felállítását célzó
politikai folyamat tehát mély társadalmi, gazdasági és
kulturális áramlatokra támaszkodik.
Ugyanakkor
számos tényező a hatékony gazdasági integráció ellenében hat.
A legfontosabb ezek közül egy domináns politikai-gazdasági
hatalom hiánya, amely kézben tarthatná a regionalizációs
folyamatokat. A béke és a stabilitás is fontos előfeltétele a
gazdasági integrációnak. A gazdasági együttműködés korlátozza
az államközi konfliktusokat, mert a sikeres gazdasági integráció
az államközi kapcsolatok fenntartását igényli. A jól működő
belső piac csökkenti a belső társadalmi konfliktusokat is. Ez nem
azt jelenti, hogy a gazdasági integráció nem jár súrlódásokkal
és konfliktusokkal, hiszen minden ilyen folyamatnak vesztesei is
vannak.
Felgyorsul
Afrika egyesítése
Az
"Új Partnerség Afrika Fejlesztésére",
a NEPAD (The New Partnership for Africa's
Development) a legfontosabb egész földrészt érintő gazdasági
kezdeményezés jelenleg Afrikában. A NEPAD-ot azért szorgalmazta
az Afrika egyesítésére törekvő háttérhatalom, hogy rászorítsa
az afrikai kormányokat a fegyelmezettebb működésre, a gazdasági
növekedés, a jogbiztonság és a közbiztonság erősítésére,
valamint a korrupció visszaszorítására. Mindez a demokrácia
elmélyítésével olyan környezetet teremthet, amely a magát
Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek nevező háttérhatalom számára
lehetővé teheti, hogy ismét biztonságos beruházásokat
eszközölhessen Afrikában. A pénzügyi befektetők csak
biztonságos környezetben hajlandók beruházni. Az afrikai országok
viszont azt várják el a Nemzetközi Közösségtől, hogy a fejlett
országok nyissák meg piacaikat az afrikai árúk előtt,
csökkentsék az afrikai országok adósságterheit, és
csúcstechnológiát is felölelő támogatást nyújtsanak. A
NEPAD-ot az különbözteti meg az eddig ismert közös afrikai
erőfeszítésektől, hogy a világ gazdaságilag legfejlettebb
államai, a G-8-ak, kedvezően fogadták és készek támogatni.
Gordon Brown brit pénzügyminiszter sürgette a legfejlettebb
országokat, hogy 2015-ig 53 milliárd dollárról 100 milliárd
dollárra növeljék a fejlődő világnak nyújtott támogatást. A
NEPAD tehát azért fontos tényezője az Afrikai Unió
létrehozásának, mert a Nyugat kulcsfontosságú döntéshozói
felkarolták.
A
NEPAD egyelőre nem képezi szerves részét az Afrikai Uniónak, de
annak számos fontos alapelvét és célját tartalmazza. A
háttérhatalom stratégái szerint a NEPAD-nak és az Afrikai
Uniónak együtt kell elvégeznie az afrikai földrész olyan
egységesítését, hogy alkalmassá váljon a Globális Unióhoz
való csatlakoztatáshoz. A NEPAD nagyon is beleillik abba az új
irányvonalba, amely szerint az államok belügyeibe való be nem
avatkozás elve már nem érvényes. A World Governance-t, a Globális
Uniót szorgalmazó stratégák szerint az egyes afrikai országoknak
nagyon is be kell avatkozniuk a kölcsönös előnyök alapján
egymás gazdasági és kereskedelmi ügyeibe, mert ez a feltétele a
földrész egységesülésének, és a Nemzetközi Pénzügyi
Közösség bizalma elnyerésének.
A
nemzetközi beruházóknak, a befektető bankároknak és a
multinacionális korporációknak nem könnyű a bizalmát
visszaszerezni, mivel az afrikai integrációban gazdaságilag gyenge
országok is részt vesznek. A magánszektor kulcsszerepéhez azonban
ragaszkodik a háttérhatalom. Az Afrikai Unió csak akkor számíthat
tagságra a Globális Unióban, ha megfelelően viszonyul a globális
befektetőkhöz. A kibontakozó regionális társulások világosan a
globalizáció irányába hatnak, és esetleg visszavezetik ezt a
földrészt a világgazdaság fő vonalába.
Mi
az értelme a Globális Unió létrehozásának?
A "Humanist
Manifesto 2000" 125 közéleti személyből és
tudósból álló aláírója meg van róla győződve, hogy az
emberiségnek új planetáris intézményrendszerre van szüksége.
A "Free Inquiry" 1999. őszi számában
megjelent nyilatkozat a XXI. század egyik döntő fontosságú
kérdésének tartja, hogy vajon az emberiség képes lesz-e olyan
világszintű intézményeket létrehozni, amelyekkel megoldhatja
bolygónk univerzális problémáit? 29 ország 125 humanistája úgy
véli, hogy a folyamatban lévő önkéntes erőfeszítések helyi,
nemzeti és regionális szinten nem pótolják olyan új globális
intézmények létrehozását, amelyek közvetlenül alkalmasak az
egész emberiséget érintő legfőbb problémák megoldására. A
II. világháború után létrejött ENSZ és szakosított
intézményei nem alkalmasak arra, hogy az új planetáris közösség
szükségleteit kielégíthessék. Ezért a meglévő intézményeket
alapvetően meg kell változtatni, továbbá teljesen újakat kell
létrehozni.
A
világot átszelő politikai határok önkényesek. Ezeken az
emberiségnek túl kell lépnie. Elő kell segíteni a demokrácia
terjedését a világközösség különböző országaiban, de
egyidejűleg meg kell növelni a planetáris közösség valamennyi
tagjának a nemzeteken átnyúló jogait. "Jobban, mint valaha
szükségünk van most egy olyan világtestületre, amely a
nemzetállamokkal szemben a világ lakosságát képviseli" -
hangzik a "Humanist Manifesto 2000".
A
problémák nemzetek feletti szinten történő megoldásához és a
földgolyó egészét felölelő fejlődéshez fokozatosan, de
drasztikusan át kell alakítani az Egyesült Nemzetek Szervezetét.
Egyrészt ki kell egészíteni az ENSZ Alapokmányát, másrészt meg
kell változtatni az ENSZ szervezeti felépítését. A legfontosabb
az ENSZ hatékonyságának a fokozása. Szuverén államok
szervezetéből a népek szervezetévé kell átalakítani. Erre
példát nyújtott Amerika, amikor szuverén államok
konföderációjából szövetségi állammá alakult át. Ha meg
akarjuk oldani a globális problémákat, akkor a nemzetállamoknak
szuverenitásuk egy részét át kell ruházniuk nemzetek feletti
hatóságokra. Az ilyen nemzetek feletti rendszernek demokratikusnak
kell lennie, és döntési központja csak korlátozott hatalommal
rendelkezhet. Maximalizálni kell az autonómiát, a
decentralizációt, a független államok és régiók szabadságát.
A kölcsönös ellenőrzés és ellensúlyok rendszerére van
szükség, hogy a hatalom önkényesen ne működhessen. A nemzetek
feletti rendszernek elsősorban globális szinten kell megoldania a
biztonság, az emberi jogok védelme, a gazdasági és szociális
fejlődés, valamint a környezetvédelem kérdéseit. A manifesztum
aláírói ezért a következőket javasolják:
- Először is fel kell állítani egy hatékonyan működő Világparlamentet. Ezt közvetlen választással kell létrehozni, és tagjainak a választópolgárokat kell képviselniük, nem a kormányokat. A Világparlament hasonlóan működne, mint az Európai Parlament és demokratikusan hozná politikai döntéseit. Az aláírók kétkamarás törvényhozást javasolnak. Az egyik kamara a választópolgárok küldötteiből álló parlament lenne, a másik pedig a nemzetek közgyűlése. A részleteket egy alapszabály-felülvizsgáló ENSZ konvenciónak kellene kidolgoznia.
- Másodszor: szükséges hatékony biztonsági rendszer létrehozása a békét fenyegető katonai konfliktusok megoldására. Ilyen irányban kell kiegészíteni az ENSZ alapokmányát. Éppen ezért a Biztonsági Tanács 5 állandó tagjának a vétójogát meg kell szüntetni. A világnak hatékony rendőri erőre van szüksége, hogy megvédelmezze a konfliktusoktól, és tárgyalások útján, békésen lehessen rendezni azokat. A manifesztum készítői szerint a Biztonsági Tanács, amelyet a Közgyűlés és a Világparlament választana, a szavazatok ž-es minősített többségével hozhatna döntéseket biztonsági kérdésekben.
- Harmadszor: a Világbíróságot és a Nemzetközi Igazságszolgáltatást elegendő hatalommal kell felruházni ahhoz, hogy döntéseinek érvényt szerezhessen.
- Negyedszer: szükség van nemzetek feletti szinten egy planetáris környezetvédelmi megfigyelő és ellenőrző hatóságra. Kikényszeríthetővé kell tenni az ENSZ környezetvédelmi programjainak a végrehajtását azért, hogy a súlyos ökológiai szennyeződéseket meg lehessen akadályozni. Az ENSZ Nemzeti Népesedési Alapját kellő pénzügyi eszközökkel kell ellátni ahhoz, hogy globális szinten érvényt szerezhessen a népességszaporulat korlátozásának, és ezáltal mérsékelni lehessen a világ népességének a növekedését. Ha ez a szervezet nem képes megbirkózni ezekkel a problémákkal, akkor helyébe egy erősebb és hatékonyabb ügynökséget kell felállítani.
- Ötödször: létre kell hozni az adózás nemzetközi rendszerét azért, hogy az emberiség közös családjának a rászoruló részeit kellő segítségben lehessen részesíteni. Ennek a nemzetközi adóztatásnak az elsődleges feladata, hogy azokat a társadalombiztosítási és szociális igényeket kielégítse, amelyek teljesítésére a piaci erők nem képesek vagy nem alkalmasak. A nemzetközi adózást az egyes országokra az általuk előállított nemzeti össztermékre, a GNP-re kivetett adóval érdemes elkezdeni. Az így rendelkezésre álló pénzügyi eszközöket gazdasági és szociális támogatásra, valamint beruházásokra kell fordítani. Az ENSZ már létező intézményeit, köztük az UNESCO-t, az UNICEF-et, a Világegészségügyi Szervezetet, a Világbankot, és a Nemzetközi Valutaalapot is ezekből a pénzeszközökből kell fenntartani. Széleskörű nemzetközi megállapodás alapján olyan adóreformot kell bevezetni, amely szavatolja, hogy a multinacionális vállalatok is megfelelő mértékben viseljék a globális adózásból rájuk eső részt. Mentesíteni lehet az adózás alól a jótékonykodást, illetve adókedvezményeket lehet biztosítani a humán erőforrások növelését és a társadalmi viszonyok javítását szolgáló jótékonysági célú adományok számára. A nemzetközi pénzjuttatásoknak elő kell segíteniük a legszegényebb országok fejlődését, és e célból - esetenként elbírálva - törölni kell egyes szegény országok adósságát.
- Hatodszor: meghatározott eljárásokkal szabályozni kell a nemzetközi korporációk és az állami monopóliumok tevékenységét. Bátorítani kell a piaci szabadság alapján működő gazdaságokat, ugyanakkor nem lehet mellőzni a világszinten jelentkező emberi szükségleteket. A világ bőségben élő és fejletlen részei között fennálló szélsőséges különbségeket az önerőre támaszkodás bátorításával és a világ erőforrásainak a hasznosításával - hitelek folyósításával, technikai és képzési segítségnyújtással - kell elérni.
- Hetedszer: fenn kell tartani továbbra is az eszmék szabad áramlását, a különböző vélemények tiszteletben tartását, és a jogot az eltérő állásponthoz. Ellent kell állni a tömegtájékoztatási intézmények ellenőrzését célzó törekvéseknek, jöjjenek ezek az egyes államok kormányai, vagy pedig magánkézben lévő pénzügyi és gazdasági intézmények, vagy akár globális szervezetek részéről. A diktatúrák propaganda célokra használták a tömegtájékoztatási rendszert és megtagadták az eltérő nézőpontok hangoztatását. A tömegtájékoztatási rendszer a kapitalista társadalmakban gyakran a monopóliumok és oligopóliumok ellenőrzése alatt áll, és ez szintén gátolja a szólásszabadságot. Világszintű demokratikus mozgalomra van szükség a kulturális sokféleség és az eszmék szabad áramlása érdekében.
- Nyolcadszor: szükség van az emberiség jövőjének az optimista megítélésére. Felelősek vagyunk a sorsunkért, és a legjobb amit tehetünk nemes törekvéseink realizálására, ha megerősítjük saját értelmi képességeinket, bátorságunkat, és a többi ember iránti részvétünket.
A Humanizmus
Nemzetközi Társasága (The International Society of
Humanism) manifesztuma végül hangsúlyozza, hogy az emberiség egy
nagy családot alkot hagyományai és különbözőségei ellenére,
és ennek a családnak a közös otthona a Föld. A közös problémák
csak a világközösség valamennyi tagjának a bölcsességével és
kölcsönös erőfeszítésével oldhatók meg, ezért felszólítanak
mindenkit, hogy csatlakozzon hozzájuk egy jobb világ létrehozásához
a most kibontakozó planetáris társadalomban.
A
"Humanist Manifesto 2000" bírálata
Az
ismertetett dokumentumot már megelőzte az 1933. évi első
Humanista Manifesztum, majd az 1973. évi második
Humanista Manifesztum és volt egy harmadik hasonló
dokumentum is, a "A Secular Humanist
Declaration" (Világi Humanista Deklaráció). Első
látásra úgy tűnik, hogy e manifesztumok megfogalmazói mindössze
szándékaikat, véleményeiket, céljaikat és motívumaikat
foglalták össze. Ma azonban éppen a szemünk előtt bontakozik ki,
hogy ezek a humanista gondolkodók valójában annak a
háttérhatalomnak a szándékait tudatták velünk, amely
háttérhatalom kulturális háborút hirdetett a hagyományos
értékek ellen. Tehát nem egyszerűen nyilatkozatról,
hanem hadüzenetről van szó. A humanizmus ezekben a
nyilatkozatokban egy fajta Isten nélküli vallásként nyilvánul
meg. Az emberek többsége, köztük a nem vallásos emberek jelentős
része, a humanizmus világi vallásának sem a híve. Ezért
állítjuk, hogy a nyilatkozatok megfogalmazói kisebbséget
képviselnek, de e mögött a kisebbség mögött ott áll a
háttérhatalom és véleményformáló gépezete.
A
humanista teológia számos ponton érintkezik a hitelesnek
tekinthető keresztény eszmerendszerrel. A kereszténység fontos
tanítása, hogy Isten egyedül az embert teremtette a saját
képmására és ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával.
Ezért Isten után az ember a legfőbb érték, és a keresztény
szempontból humánusnak az emberközpontú társadalom tekinthető.
Emberközpontú az a társadalom, ahol a gazdaság, beleértve a
pénzügyeket is, az emberi képességek optimális kibontakozását
szolgálja, lehetővé téve, hogy minden ember teljes értékű
életet élhessen, azaz a keresztény erkölcsön alapuló humánum
összeegyeztethetetlen azzal, hogy az ember kamat-, és profittermelő
eszköz legyen a pénzvagyonnal rendelkező embercsoport számára.
A
szekuláris, vagy ateista humanizmus számos egymástól különböző
ajánlás és elképzelés laza egyvelege. Az említett humanista
manifesztumok arról szóló kijelentések, hogy miként képzelik el
szerzőik az emberi életet, milyen veszélyeket észlelnek, és
milyen utópia megvalósításával látják megoldhatónak az
emberiség sorsát? A hirdetett célok és eszmék nemesek, és első
látásra tisztának és igaznak tűnnek. Elítélik a háborúkat, a
rendőrállami módszereket, a kormányzat kémkedését polgárai
után, a hatalommal való visszaélést és a faji alapon való
megkülönböztetést. Szólnak a technológia részben kedvező,
részben káros hatásáról, sürgetik a természeti környezet
fenntartását, és jövőképeket vázolnak fel az emberiség
túlélése számára.
Kísérletek
a nacionalizmus és a kozmopolitizmus szintézisére
A
hivatkozott manifesztumok foglalkoznak az emberi haladás
lehetőségeivel, az etikai és morális követelményekkel, gyakran
szinte vallásos hangnemben. A keresztény értékrendszert
idejétmúltnak minősítik, mert az nem a XXI. század
szükségleteit, érdekeit és értékeit fejezi ki. Úgy vélik,
hogy ezért újakat, korszerűeket kell alkotni. A szekuláris
humanizmus egyik alaptétele a demokrácia világszintű
elterjesztése. Ennek az a célja, hogy a nemzeti különbségeket
összebékítse a kozmopolita integrációval. A modern demokrácia
történelmében azonban a nemzet, mint politikai közösség
rendkívül fontos szerepet játszott. A szabad és egyenlő jogokkal
rendelkező egyének megállapodásán nyugvó politikai közösség
sokáig nem okozott gondot a háttérhatalomnak. A szovjet birodalom
felbomlásával azonban kiéleződött az ellentét a nemzeti
közösségek elsőbbségét valló nézetek, és a jogszabályok
által összetartott világpolgári közösségek elmélete és
gyakorlata között.
A
háttérhatalom liberális teoretikusai arra keresik a választ, hogy
a nemzeti közösségeket védelmező nacionalizmus
összeegyeztethető-e az alapvető világpolgári liberális
elvekkel? Lehet-e a nemzet és a kultúra értékeit ötvözni a
szabadság és az egyenlőség elveivel, mégpedig egy demokratikus,
alkotmányos nemzetállam keretei között? A kérdés úgy is
felmerül, hogy a liberális univerzalizmus - az egyetemes
világpolgáriság - vagy pedig a nemzeti elkülönülés, a
nacionalista partikularizmus a meghatározó? Az etnikai
nacionalizmus számos konfliktushoz vezetett az elmúlt évtizedben.
Ezért a Globális Unió megteremtésén fáradozó háttérhatalom
számára fontos megoldandó kérdés, hogy van-e egyáltalán a
nemzeti létnek olyan fogalma, amely összeegyeztethető a
kozmopolita világpolgársággal? Ez különösen fontos kérdés,
amikor az egy központból kormányzott világban ki kell építeni a
világszintű közösségi jog uralmát, és az ezt fenntartó
globális intézményrendszert.
A
felgyorsult globalizmus stratégái egyre hangosabban állítják,
hogy a nemzetépítés befejezte történelmi küldetését, amikor
létrehozta a kulturális és nyelvi közösségek védelmét ellátó
nemzetállamot. A gazdasági és a politikai modernizáció
szempontjából a nemzetállam fontos feladatot teljesített, amikor
bevezette a dinasztikus kormányzás helyére a köztársasági
típusú kormányzást. Még ma is sok társadalomtudós úgy látja,
hogy komplex társadalmak politikai integrációja erős nemzeti
azonosulás nélkül nem lehetséges. Ezért a kizárólag
alkotmányos, vagy jogi alapon működő patriotizmus, amely
nélkülözi a kulturális, történelmi, vallási és ehhez hasonló
mélyebb hátteret, valójában nem lehetséges. A háttérhatalom
számára rendkívül fontos arról meggyőzni Földünk lakóit,
hogy a politikai érdekek mentén történő egyesítés kellő
alapot nyújt egy egységes társadalom működtetéséhez, és egy
polgárnak az elkötelezettségét nem egy közösséghez kell
kialakítani, hanem a közösen vallott értékekhez és a közösen
elfogadott jogszabályokhoz.
A
nemzethez való elkötelezettség egyben a nemzetállam és annak a
határai iránti elkötelezettséget is jelenti. Ezeket nem
légiesíteni, eltörölni, hanem fenntartani akarja. A háttérhatalom
teoretikusai a Globális Unió mielőbbi létrehozása érdekében
nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a hagyományos nemzetállam és
az erre épülő nemzetközi rendszer felett eljárt az idő. A tőke
és a munka, a termelés és a fogyasztás, a kommunikáció és az
információ, a technológia és a kultúrák globalizációja nem
oldható meg a nemzetállamok hagyományos keretei között. Ma a
politika és a jog univerzalizálására van szükség, vagyis
nemzetek feletti jogra és politikára. Azt vetik a jog és a
politika nemzetek felettivé válását ellenzők szemére, hogy
magukra hagyják a már globalizálódott pénzrendszert és a
multinacionális cégeket, s így a tőke fogja saját magát
szabályozni, még pedig kizárólag a saját partikuláris érdekei
szerint.
Ez
többek között azt jelenti, hogy a jogi korlátaitól megszabadult
finánctőke lebontja az egykori jóléti államokban kiépült
szociális intézményrendszert, és megakadályozza a szabadságnak
a felelősséggel és egyenlőséggel való korlátozását az
univerzális jog eszközeivel. Ma már az egyes nemzetállamokon
belüli korlátozások a tőke társadalmi felelősségének a
kikényszerítésére nemzetközi szinten nem érvényesülnek. Olyan
nemzetek feletti struktúrák és intézmények létrehozására van
szükség, amelyek globálisan biztosítják a demokratikus
számon-kérhetőséget, és kikényszeríthetik világszinten a
javak igazságosabb elosztását. A tőke, a kereskedelem és a
gazdaság globalizálódása máris jelentős mértékben
megváltoztatta az egyes nemzetállamok lakosságának az
összetételét. Egy-egy etnikum homogén kultúrája helyébe a
vegyes összetételű lakosság heterogén kultúrája lépett. A
világkormányzat előfeltétele az a társadalmi és politikai
integráció, amely megteremti az egységet a különbözőségben.
Más szóval össze kell békíteni a nemzeti-etnikai sokféleséget
a kozmopolita - világpolgári egységesüléssel.
E
feladat sikeres megoldásához át kell hidalni a feszültséget a
liberalizmus és a nacionalizmus, az új struktúrákhoz való
önkéntes társulás és a kényszerű csatlakozás, valamint az
etnikai és a jogi alapú állampolgárság között. Ha ezt a
feladatot a liberális nacionalizmus keretében akarjuk elvégezni,
akkor a liberális nacionalizmust össze kell egyeztetni az alapvető
emberi jogok egyetemes érvényességével, a jog globális uralma
alatt. Itt azonban szembesülünk azzal a szakadékkal, amely az
elidegeníthetetlen emberi jogok egyetemessége, valamint a valóság
tényei között tátong. Az egyetemes emberi jogok a világ nagy
részén nincsenek biztosítva a szegényeknek, az iskolázatlanoknak,
és a társadalom többi hátrányos helyzetű tagjának: a
gyermekeknek, az öregeknek, a nőknek, a betegeknek és a
munkanélkülieknek. Ha az alapvető jogok egyetemesek, akkor a nem
nyugati világhoz is hozzátartoznak, és a felsoroltak százmillióit
nem lehet kihagyni.
A
liberális Globális Unió
Milyen
változásokra van szükség ahhoz, hogy a nacionalizmus
összeegyeztethető legyen a liberális univerzalizmussal? Először
is meg kell oldani a nemzeti identitáshoz kapcsolódó nyelvi,
kulturális és történelmi különbségeket, amelyeket a
nacionalizmus mindig is hangsúlyozott, de amiről a liberalizmus
nagyrészt nem vett tudomást. A boldogsághoz való egyetemes jogot
is mindenki a saját módján próbálja megvalósítani, még pedig
családjának, illetve nagyobb családjának - a nemzetnek - a
keretében. Ezeknek a sajátos közösségi érdekeknek és
értékeknek a védelmét persze nemcsak egy független nemzetállam
láthatja el. Erre szolgál a hátrányos megkülönböztetést tiltó
jogszabályok érvényesítése, az önkéntes kulturális társulás,
a különböző típusú autonómiák, amelyek azonban nem érik el a
nemzetállammá szerveződés szintjét. Ahhoz, hogy a Globális Unió
és a világ egy központból történő kormányzása hatékonyan
működjön, ki kell építeni a decentralizációk, a különböző
érdekérvényesítési eljárások, a vétójogok, a speciális
nyelvi jogok és földhasználati jogok egész rendszerét.
Nyilvánvaló, hogy a Globális Unióban a létező különbözőségek
óriási tömegét kell világméretű jogi és politikai rendszerbe
integrálni.
A
háttérhatalom valójában az abszolút módon szuverén
nemzetállamtól akar megszabadulni, mert amíg léteznek ilyen
államok, szuverenitásuk révén kiléphetnek a Globális Unió
pénzügyi, gazdasági és politikai rendszeréből. Egy olyan
nemzetállam, amelynek ilyen önrendelkezése többé nincs, az már
fennmaradhat, hiszen összeegyeztethető a kozmopolita
egységesüléssel, azzal a világszintű kollektív uralommal,
amelyre a nemzetközi pénzügyi közösségnek szüksége van. A
liberális kozmopolitizmus olyan közösségi jogokkal sem
egyeztethető össze, amelyek tagadják egy adott társadalmon belül
az egyén jogainak az érvényesítését. Így például egy
etnikailag és kulturálisan vegyes országban kulturális
pluralizmusnak kell érvényesülnie. Az etnikai többség nem
tagadhatja meg az etnikai kisebbséghez tartozó személyek közösségi
jogait sem. Az egyéni emberi jogok és szabadságjogok rendszerint
csak közösségi keretek között érvényesíthetőek. Így például
csak egy közösségnek lehet saját iskolarendszere, sajtója,
színháza, nem pedig az egyes embernek. Ebből az következik, hogy
az etnikai alapú nacionalizmusnak át kell adni a helyét az azonos
jogokban való közös részesedésen alapuló összetartozásnak. Ez
utóbbit lehet polgári, vagy jogi megalapozottságú nemzeti
köteléknek is nevezni. Ez meglehetősen elvont formája az emberek
integrációjának, de már a nemzetállamhoz való kötődés is
bizonyos fokú absztrakciót jelentett a közvetlen helyi
közösségekhez való tartozáshoz képest.
Mi
a baj a Globális Unió kozmopolita társadalmával?
Az a
legnagyobb hátránya, hogy a legfontosabb emberi tevékenységet
illetően egy számbelileg elenyésző, de nagyhatalmú kisebbség
globális méretű kollektív uralmát valósítja meg. Világszinten
érvényesül a pénzoligarchia magánpénz-monopóliuma és ennek
révén megszerzett hegemóniája a világgazdaság és a
világkereskedelem felett. A világállam világpolgárai
demokratikus eszközökkel nem tudják ezt a túlcentralizált
világbürokráciát ellenőrizni. A Globális Unió nem lehet más,
mint szélsőségesen kollektivista állam, amely végső soron egy
szűk csoport totális uralmat valósítja meg. A világmonopóliumok
megszüntetik a szabad vállalkozáson és az esélyegyenlőségen
alapuló piacgazdaságot, és a globális tervezés bevezetésével
felszámolják a gazdasági versenyt. A gazdasági szabadsággal
együtt pedig erodálódik a politikai szabadság is. A Globális
Unió eddig megismert programjaiból egy olyan központosított
szuperállam képe bontakozik ki, amely a nemzetközi beruházó
bankárok irányítása alatt áll, de maga az állam most már
globális szinten centralizált és ezért szinte korlátlan hatalmat
tud gyakorolni a kisebb emberi közösségek, végső soron az
egyének felett.
A
világállam tehát szélsőséges rendszer, amely totális
intézményei - kollektivista centralizmusa - miatt nem egyeztethető
össze a politikai és gazdasági szabadsággal. Az emberiségnek e
helyett vegyes gazdaságra, politikailag pedig az egyének
elsőbbségét valló köztársaságra lenne
szüksége. A köztársaság azt jelenti, hogy egyszerre érvényesül
a közösségi és az egyéni érdek, a kollektivizmus és az
individualizmus. Konfliktus esetén azonban mindig a természetes
személyé a végső szó. Vagyis az igazságos kormányzat csak egy
közérdekkel korlátozott, de az egyes állampolgárok akaratának
elsőbbséget nyújtó demokrácia lehet, ahol az egyéni szabadság
és a közösségi felelősség egyszerre érvényesül.
Ami a
gazdasági életet illeti, csak a vegyes gazdaság tudja megteremteni
a szabadság és az egyenlőség egyensúlyát. Magántulajdon és
köztulajdon, szabad piac és gazdasági tervezés, szabadság és
totális uralom valójában kiegészítik egymást, nem állnak
kibékíthetetlen ellentétben, hanem kölcsönösen feltételezik és
korlátozzák egymást. Az igazi kérdés az, hogy ezeknek a
látszólag szélsőségesen szembenálló követelményeknek milyen
kombinációja szükséges egy igazságos és hatékony
pénzügyi-gazdasági rendszer létrehozásához, amelyik nemcsak a
gazdasági növekedést, de az emberi boldogságot, az általános
jólétet, a kultúra értékeit, az egész emberiség békéjét és
harmóniáját szolgálja.
A
világgazdaságban a monopóliumok és multinacionális
vállalatbirodalmak vették át a vezető szerepet, de ezek felett
hegemóniát gyakorol a globálissá növekedett
magánpénz-monopóliuma révén a Nemzetközi Pénzügyi Közösség.
A magántulajdonlásnak ez a szélsőséges változata elméletileg
igazolhatatlan, gyakorlatilag pedig elfogadhatatlan az emberiség
egésze számára. Bebizonyosodott, hogy a profit szempont
kizárólagos érvényesítése nem szolgálja a közjót, az
emberiség szociális szükségleteit, erkölcsi és kulturális
gazdagodását.
A
globalizálódott monopóliumok kamatkapitalista rendszerében a
szabad piacgazdaság erősen visszaszorult, sőt a világ jelentős
térségeiben meg is szűnt. Világméretekben vált szükségessé a
monopólium-ellenes közösségi szabályozás érvényesítése. E
feladat megoldása egyre sürgetőbbé válik. Nemcsak a
termelőgazdaságban működő monopóliumokat kell a piaci verseny
érdekében monopólium-ellenes szabályokkal korlátozni, hanem a
reálgazdaság egészét uraló pénzmonopóliumot is le kell
bontani. Miközben a nemzetközi pénztőke - a beruházó bankárok
- teljes mozgásszabadságot követelnek maguknak, és a
tulajdonukban lévő világcégek számára a korlátozás-mentes
világkereskedelmet szorgalmazzák, ezekkel a törekvéseikkel
valójában felszámolják a vállalkozási szabadságon alapuló
piaci versenyt és megsemmisítik a piacgazdaságot. Ennek hátterében
egyetlen szempont érvényesítése áll: minden eszközzel
biztosítani a nagyobb profit-és kamathozamot.
Ez a
korlátlanná vált monopolista-magántulajdon elméletileg és
gyakorlatilag elfogadhatatlan. Miként lehet néhány ember
sokmilliárdos pénz-és termelővagyon tulajdonosa, amikor egy ember
- egyedül! - egész életén át egy gombostű előállítására
sem képes. Ugyanis egy gombostű előállításához is számos
ember által létrehozott tudás, technológia és munkaeszköz
igénybevételére van szükség. Vagyis mindenegyes termék az
emberiség együttes erőfeszítésének az eredménye. Ezért nem
igazolható, hogy egyes emberek a valamennyi ember társult tudása
és munkája eredményeként előálló termékekre kizárólagos
tulajdonjogot igényeljenek maguknak. Mert ha egyetlen gombostűt sem
képes egy ember egész életén át előállítani, akkor hogyan
lenne képes egyedül létrehozni egy nagy világcéget kizárólag a
saját erőfeszítéseire támaszkodva. Ezért ez a fajta
magántulajdon - különösen a nagyméretű világcégek esetében -
fiktív jellegű, csak a mások munkáján való élősködést és a
nyerészkedő kisajátítást biztosítja a funkció nélkülivé
vált tulajdonosok számára. Ezt a szélsőséges rendszert önkéntes
társulással kialakított vegyes gazdasággal kell felváltani. Egy
ilyen önkéntes társuláson alapuló társadalmasítás elismeri,
hogy minden érték az emberiség kollektív erőfeszítésének,
vagyis az egész társadalom munkájának az eredménye.
A
profithozam - a pénzben kifejezett haszon - önmagában nem segíti
elő a társadalom egészének a jólétét, és nem vezet az
emberiség többségének a morális és kulturális gyarapodásához.
A jelenlegi pénzgazdaság globálissá növekedett
magánmonopóliumaival nagyon szűklátókörű és önző célt
követ. Ez a fajta monopolista pénzgazdaság nem arra fordítja a
figyelmét, hogy mit termel, hanem kizárólag arra, hogy a termelés
és a pénzügyi spekuláció révén milyen haszonhoz tud jutni.
Ebben a globálissá növekedett monopolista rendszerben a gazdasági
szereplők nem felelősek az emberi közösségeknek, hanem csakis
önmaguknak. Ebben a pénzgazdasági rendszerben minden a várható
haszon mértéke alapján - mennyiségi mutatók szerint - van
összehasonlítva. A minőségi különbségek, amelyek
életfontosságúak az egyes ember és az emberi közösségek
számára, félre vannak söpörve. Ez a totálissá vált
pénzgazdaság egy kis csoport szinte abszolút szabadságát
intézményesítette, amelyet nem korlátoz sem az egyes ember, sem a
társadalom szükségleteinek és érdekeinek, vagyis a közjót
szolgáló minőségi követelményeknek a kötelező figyelembe
vétele.
Ezt
beteg állapotnak lehet tekinteni. Az egészséges gazdasági élet
szükségszerűen csak vegyes-gazdaság lehet, amelyben a gazdasági
esélyegyenlőségen alapuló szabadság alá van vetve a társadalmi
ellenőrzésnek, és a hatékony társadalmasítási folyamatoknak.
Csak egy ilyen vegyes-gazdaság lehet a tényleges demokráciának és
a hatékony menedzsmentnek a megfelelő kombinációja a tulajdonlás
olyan megreformált rendszerében, amely elkerüli a szükségtelen
centralizációt és az indokolatlan állami beavatkozásokat.
Századunk technológiailag fejlett társadalmában a magántulajdon
óriási profitot zsebel be abból a gazdasági infrastruktúrából,
amely közköltségekből, a társadalom kollektív erőfeszítésével
épült ki. Éppen ezért a társadalomnak joga van ahhoz, hogy a
nagy világcégeknek a profitjából jelentős részhez jusson. De
nem a profit megadóztatása révén, hanem úgy, hogy a közösség
meghatározott arányban maga is a tulajdonosa ezeknek a termelő
egységeknek. A közösségi tulajdonlásnak az államin kívül
számos változata van. A nagyméretű magántulajdonban lévő
gazdasági egységeket azért is korlátok közé kell szorítani,
mert ezek a struktúrák teljesen elváltak a termelőmunkától. A
profitszerzés, valamint a hatalom és befolyás biztosításának az
eszközeivé váltak. Vissza kell térni a kisebb méretű és
részben középnagyságú vállalatokhoz az óriási világcégek
helyébe. A magántulajdon csak ezekben a kisebb méretű gazdasági
egységekben természetes, igazán hasznot hozó és igazságos.
Ezért a tulajdonosok által személyesen irányított kis- és
középvállalatokat fokozott védelemben kell részesíteni.
Egy
ilyen vegyes-gazdaság átalakítható a társadalmi szabadság és
felelősség olyan kiegyensúlyozott rendszerévé, amely nemcsak
kifejezni, de érvényesíteni is tudja a társadalom, végső soron
az egész emberiség érdekeit, a pénzvagyonnal rendelkező szűk
csoport önző, partikuláris érdekeivel szemben. Csak az ellentétes
követelmények együttes teljesítése vezethet kiegyensúlyozott
gazdasági és társadalmi viszonyokhoz. Ebben a rendszerben az
egyenlő esélyen alapuló vállalkozói szabadság képezi a motort
és a többi ember iránti felelősség a fékrendszert. Csak a
dinamikus egyensúlyra épülő társadalom képes eleget tenni a
szabadság és a rend együttes követelményének.
Rend,
tervezés, gondos előrelátás, társadalmi kontroll,
számonkérhetőség és fegyelem nélkül, vagyis a többi
embertársunkért viselt felelősség nélkül az emberi társadalom
szétesik.Szabadság, könnyed lazítás, a képzelet
szárnyalása, a vállalkozói kockázat izgalma, az alkotó
tevékenység és az innováció korlátozásmentes kiélése nélkül
pedig lelassul az emberi tevékenység, s a társadalom is
statikussá, élettelenné válik.
Egy
monopólium-mentes új tulajdoni-struktúrán alapuló
vegyes-gazdaság nyújthat csak nagyobb szabadságot az emberi
törekvések számára. Csak az egyén szabadságát és önkéntes
társulásait kifejező tulajdonformák alkalmasak olyan célok
elérésére, amelyek nemcsak az emberek anyagi jólétét célozzák,
de valamennyi emberi közösség erkölcsi és kulturális
gazdagodását is. A korlátozott magántulajdonon alapuló
vegyes-gazdaság alkalmas a mostani egydimenziós, kizárólag
profitorientált pénzgazdasági rend lecserélésére. A jelenlegi
kamatkapitalista rendszerbe a profithajsza és a kamatmechanizmus
szervesen beépítette a mértéktelen gazdagodás iránti hajszát
és a társadalmi-méretűvé növekedett irigységet. Ennek a
kizárólag profitorientált gazdaságnak a lecserélése
sokdimenziós vegyes- gazdaságra döntő fontosságú az egész
emberiség jövője szempontjából. A jelenlegi kamatmechanizmus
által vezérelt gazdaság állandó kényszernövekedésnek van
alávetve. Véges Földünkön azonban semmi nem növekedhet
végtelenül. A gazdagodás iránti beteges hajsza és az irigység
nemcsak konfliktusokat szül az egyének, a társadalom rétegei és
a világ erőforrásaiért kemény küzdelmet folytató
multinacionális korporációk között, de a közelmúlt tanúságai
szerint háborúkhoz is vezet. Ha tehát békét akarunk az egész
emberiség számára, akkor meg kell szüntetni a
magánpénz-monopólium és a multinacionális világcégek uralmát.
Az
emberiségnek vegyes-gazdaságra és köztársasági politikai
rendszerre van szüksége. Ebben az individualizmus és a
kollektivizmus kettőskövetelményét együttesen érvényesítő
társadalomban az egyes ember jogai, szükségletei, érdekei és
értékei a döntőek. A vegyes-gazdaság és az egyén érdekeinek
elsőbbséget biztosító - korlátok közé szorított demokrácia -
lehetővé teszi a mostaninál sokkal emberségesebb gazdasági és
társadalmi rendszer működtetését. Elősegíti a termelő
tevékenység optimális irányítását, az emberi találékonyság
és erőfeszítés gyümölcseinek az igazságosabb elosztását és
hasznosítását. A szélsőséges megoldások sem a gazdasági, sem
a politikai rendszerben nem elfogadhatóak. Semmi esetre sem
fogadható el a világszintű monopóliumok egyeduralma és a
gazdaság kényszer-növekedésének a fetisizálása. Ez a
kamatmechanizmus által hajszolt gazdasági növekedés beteg,
egészségtelen, rákos növekedés, amely nem erősíti, hanem
felbomlasztja az emberi közösségeket, végső soron a planetáris
társadalmat.
A
modern civilizáció sem igényel valamiféle végső megoldást
jelentő világállamot, hiszen "végső megoldás" nincs.
Az emberiség fennmaradásához olyan méretű és arculatú
társadalomra van szükség, amely biztosítja a dinamikusan megújuló
eleven-egyensúlyt a szabadság és a rend, az egyéni és a
közösségi érdek, az individualizmus és a kollektivizmus között.
A most létrejövő Globális Unió nem arany középút, hanem
szélsőségesen kollektivista, kiegyensúlyozatlan rendszer, amely
szükségszerűen a pénzvagyonos kisebbség totális uralmát
valósítja meg az emberiség nagy része felett.
2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
1. fejezet
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
1. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése