A
"Testvériség" titkos társaság és Sztálin uralmának a
végnapjai
Dr.
Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
Ötven
évvel ezelőtt halt meg Sztálin
A
szovjet birodalom sztálinista változatának a felbomlása Joszif
Viszarionovics Dzsugasvilli, vagyis Sztálin, halálával kezdődött
1953. március 5-én. Ötven évvel ezelőtt ez volt az a nap, amely
ténylegesen milliók életét változtatta meg. A bolsevizmus
sztálini változata a totális terror korszaka volt. A szovjet
diktátor halálával azonban egy olyan már beindított tisztogatási
program is hirtelen véget ért, amelynek keretében a bolsevista
önkényúr legközvetlenebb munkatársait is el akarta mozdítani.
Az az
új csapat, amivel Sztálin le akarta cserélni 1953-ban kegyvesztett
munkatársait, a Testvériség elnevezést viselte, és élén
Nyikolaj Patolicsev állt, akit erre a feladatra maga Sztálin
választott ki. Patolicsev később úgy vált ismertté, mint a
Szovjetunió hosszú éveken át hivatalban lévő külkereskedelmi
minisztere. Ebbe az új csapatba tartozott az a Jurij Andropov is,
aki később oly fontos szerepet játszott az 1956-os magyar
eseményekben, majd pedig 15 évig a KGB teljhatalmú ura, később
pedig a szovjet birodalom első embere lett.
1930-ban
Jurij Andropov, 16 éves kamaszként, nem mutatott semmilyen
foglalkozás iránt különösebb érdeklődést. Mégis 10 éven
belül, 26 éves korára már egy újonnan létesült szovjet
tagköztársaságnak, a Karél-Finn Autonóm Szovjet Szocialista
Köztársaságnak volt az egyik legnagyobb hatalmú vezető embere.
Ezt az új adminisztrációs egységet 1940-ben hozták létre a
szovjet-finn háború végén.
23
éves korában Andropov már tevékenyen részt vett a szovjet
börtöntáboroknak a kibővítésében a Volga-völgyében. E
Gulag-birodalomhoz tartozó táborok segítségével Sztálin le
tudta törni a parasztság ellenállását, akiknek egy részét a
brutális kollektivizációs program keretében deportálták.
Andropov 1930-ban csatlakozott a Komszomolhoz. Az ifjúsági
szövetségen belül ahhoz a csoporthoz tartozott, amely teljes
mértékben megvalósította Sztálin szándékait. 1932-ben egy
távoli vidékre, Rybinszkbe, került igen alacsony beosztásba, ahol
sikerül az egyébként alacsony iskolai végzettségű Andropovnak
technikumi végzettséghez jutnia. Az hozta a fordulatot életében,
hogy függetlenített Komszomol-vezető lett iskolájában, s
mentesült minden egyéb kötelezettsége alól. Kirov 1934-ben
történt meggyilkolását követően - amelyet Sztálin rendelt el,
mert vetélytársat látott az őt egyébként hűségesen kiszolgáló
leningrádi pártvezetőben - Andrej Zsdanov lett utódja. Ezt
követően Zsdanov hivatalosan Sztálin után a második ember lett a
párthierarchiában, és őt tekintették a nagy vezér utódjának.
Miközben Zsdanov átvette Leningrád irányítását, továbbra is ő
irányította a Volga-térségében a tisztogatási folyamatokat.
Ekkor
merült fel az a terv, hogy megépítik a Moszkva-Volga csatornát,
amely egyike volt a nagy sztálini kirakat-programoknak. Ezeken a
hatalmas munkaprogramokon részben a Gulág lágereinek a foglyai
dolgoztak rabszolgaként. Maga a csatornaépítés egyben mintául is
szolgált olyan munkatáborok kialakítására, ahol hatékonyabban
lehet kihasználni a politikailag megbízhatatlanok százezreinek a
munkaerejét. 1937. júliusában az akkori politikai rendőrség, az
NKVD által irányított program befejeződött. Az NKVD vette át a
rybinszkii projekt irányítását, és ezzel azokat a Komszomol
vezetőket is, akik részt vettek a megvalósításában. Andropov
ebben az időben Jakuv Rappoport és Szergej Zsuk beosztottjaként
tevékenykedett, ami nagyjából megfelelt annak, mintha a náci
Németországban Heinrich Himmler és Adolf Eichmann felügyelete
alatt tevékenykedett volna.
Az
óriási építkezés eredményeként a jaroszlavi tartomány fele
szó szerint az NKVD irányítása alatt állott. A 23 éves Andropov
pedig teljesen váratlanul a jaroszlavi terület
Komszomol-bizottságának a másodtitkárává avanzsált. Egy évvel
később azonban már ő volt az első-titkár. Vagyis 24 évesen
egyike volt azon vezetőknek, akikhez a börtöntáborok irányítója
Rappoport, és a jaroszlavi pártbizottság első titkára Nyikolaj
S. Patolicsev tartozott. Andropov tehát az egyik felelős irányítója
volt egy olyan tartománynak, amely megfelelt az orosz Auschwitznak
gázkamrák nélkül. Az 1937-től 1939-ig terjedő időszakban
Jaroszlav provinciának mindössze két vezetője élte túl a nagy
tisztogatásokat - mégpedig Jakub Rappoport és Jurij Andropov.
Andropov nemcsak túlélte a tisztogatásokat, hanem üstökös
szerűen ívelt felfelé a pályája. Ez azt jelentette, hogy olyan
párton belüli patrónusokra tett szert, akik befolyásos körökhöz
tartoztak. Miután mindenki eltűnt a jaroszlavi párt- és Komszomol
vezetésben Andropov mellől, egyedül Rappoport nem, így arra lehet
következtetni, hogy ő lehetett az, aki Andropov karrierjét
támogatta. Rappoport életpályája arra utal: őt választotta ki
Sztálin arra a feladatra, hogy létrehozza a Gulág-foglyokkal
működtetett rabszolga-gazdaságot. 1930-tól a 1940-es évek
elejéig ő volt a teljes Gulág-rendszer helyettes irányítója.
A
szovjet-finn háború végén a Karél-Finn köztársaság
létrehozásakor Rappoport azt a megbízatást kapta, hogy szervezze
meg a fehér-tengeri és a baltikumi börtön-munkatáborok egész
rendszerét. Andropov és Rappoport szorosan együttműködött
nemcsak Jaroszlávban, de a Karél-Finn Köztársaságban is, ahová
Andropov követte mentorát. 1938. augusztusában Nikolai Patolicsev
kapott megbízatást, hogy az SZKP Központi Bizottsága teljhatalmú
képviselőjeként átvegye a hadiiparral kapcsolatos valamennyi
tevékenység irányítását. Ebben a provinciában volt például a
Szovjetunió legnagyobb szintetikus gumiüzeme. Patolicsev ebben az
időben a párton belül az ún. anti-Kaganovics frakciónak a
reprezentánsa volt. Ezt a frakciót Zsdanov, Andrejev és Malenkov
vezette. Patolicsev ekkor létesített szoros kapcsolatot
Andropovval, amely 15 éven keresztül - 1938-tól 1953-ig - döntő
módon befolyásolta az utóbbi karrierjét.
1939.
januárjában Sztálin Patolicsevet léptette elő a jaroszlávi
terület pártvezetőjévé. Ekkor kerül elő megint Jegorov, aki
korábban már fontos pártfunkciót töltött be, de egy darabig meg
kellett húznia magát egy szerény beosztásban. Jegorov a
jaroszlavi pártbizottságtól hamarosan a SZKP Központi
Bizottságának a legbefolyásosabb csoportjához került. Patolicsev
azzal tűntette ki magát, hogy hivatali ideje alatt épült meg az
autóút Rybinszk és Jaroszláv között. Rappoport nem tudott már
ehhez Gulág-rabokat szállítani, mivel ezeknek a már említett
csatornát és mesterséges tórendszert kellett építeniük.
Patolicsevet ebben Andropov, Jegorov és az NKVD helyi főnöke,
Noszov segítette. Mindez nem kerülte el Sztálin figyelmét.
1939-ben
és 1940-ben folytatódtak a sztálini tisztogatások. E folyamat
irányítói között volt Jurij Andropov is. Ebben az időszakban
már a Szovjetunió egyik tagköztársaságának, a Karél-Finn
Köztársaságnak lett az első számú Komszomol-vezetője. Ezt az
előléptetését nagyrészt Patolicsevnek köszönhette, aki viszont
Zsdanov szoros szövetségese volt. Tulajdonképpen Zsdanov volt a
legfőbb felelőse az új tagköztársaság ügyeinek. Ez a
tagköztársaság a szovjet-finn háborút követően létesült,
amely igen sok veszteséggel járt a Vörös Hadsereg számára, és
Moszkva csak csak pirruszi győzelemt tudott kicsikarni magának.
A
szovjet vezetés 1939. júniusában - két hónappal a Hitler-Sztálin
(vagy Molotov-Ribbentrop) megnemtámadási paktumot megelőzően -
döntött úgy, hogy lerohanja Finnországot. A tényleges háború
1939. november 30-án kezdődött. A Vörös Hadsereg 1,4 millió
főnyi katonai erőt vont össze a mintegy 600 000 főnyi finn
hadsereggel szemben. Tűzérségi vonatkozásban a szovjet katonai
fölény csaknem háromszoros volt. Páncélos csapatokkal csak a
Vörös Hadsereg rendelkezett, a finnek egyáltalán nem. Ennek
ellenére a szovjet haderő három hónapig nem volt képes áttörni
a Mannerheim-vonalat. Az 1939-es és 1940-es tél rendkívül hideg
volt, és a szovjet katonák százezrei fagytak meg, mert nem
rendelkeztek megfelelő téli öltözékkel. A tényleges harcban
lényegesen kevesebben haltak meg. A finnek vesztesége 60 000 fő
volt, szovjet részről pedig 49 000 főt ismertek el. Hruscsov
azonban azt írja emlékirataiban, hogy legalább egymillió szovjet
katona halt meg. Ebben az időben Vorosilov volt a szovjet védelmi
miniszter, aki még az egykori Caricin-körüli harcokban lett a
Kreml urának a közeli cimborája. A finnországi kudarcok miatt
azonban a két jó barát is kölcsönösen szemrehányást tett
egymásnak. Hruscsov szerint Vorosilov ezt kiáltotta Sztálinnak:
"Magadat vádolhatod mindezért. Te vagy az, aki
megsemmisítetted a hadsereg régi gárdáját. Meggyilkoltattad
tábornokaidat."
"Sztálin
visszautasította ezt, mire Vorosilov felkapta a sült malacos
tányérját és az asztalhoz vágta. Vorosilov e vita eredményeként
fel lett mentve a védelmi népbiztosi kötelezettségei alól."
A
háború azonban Zsdanov számára is kudarcot jelentett, hiszen ő
volt a háború egyik kezdeményezője, mert úgy gondolta, hogy
Finnország megszerzésével ki tudja terjeszteni politikai
befolyását. Zsdanov ebben az időben nemcsak a leningrádi körzet
első titkára volt, de teljes jogú tagja a politikai bizottságnak,
és a központi bizottság egyik titkára. S mint már korábban
utaltunk rá, Sztálin örökösének tekintették. Zsdanov volt a
finn front politikai biztosa. A háború egyik következménye az is
volt, hogy Malenkov ekkor szerzi meg Sztálin hozzájárulását
ahhoz, hogy a Zsdanov által bevezetett pártirányítási rendszert
az iparban cseréljék le arra a rendszerre, amit Malenkov dolgozott
ki. Ez egyben azt is jelentette, hogy Malenkov vette át a nagy vezér
hivatalos utódjának a szerepkörét a sztálini hierarchián belül.
Mindez azzal is járt, hogy a Malenkov, Andrejev és Zsdanov közöttt
létrejött szövetség felbomlott.
Ennek
nyomán Patolicsev, Andropov és más zsdanovisták helyzete is
megrendült. A helyzetet azonban megmentette Patolicsev és
klientúrája számára az a körülmény, hogy Patolicsev és
Sztálin között pontosan ebben az időszakban mélyült el a
kapcsolat. 1940. március végén rendkívüli központi bizottsági
ülésen vitatták meg a szovjet-finn háború tanulságait, a
szovjet külpolitika kilátásait, valamint a gazdasági irányítás
struktúrájának az átalakítását. Zsdanov ezen a plénumon
egyszerre volt a fő beszámoló megtartója, és egyben a bírálatok
első számú célpontja. Patolicsev csak a központi bizottság
póttagja volt 1939-től, és Zsdanov egyik közeli munkatársa.
Amikor Patolicsev ebben a kényes helyzetben elmondta beszédét,
akkor Andrej Khrulev tábornok, a Vörös Hadsereg hadtápfőnöke
odament hozzá és megkérdezte tőle, hogy nem-e az ő forradalmi
bajtársának, Szemjon Patolicsevnek a fia, aki elesett 1920-ban a
szovjet-lengyel háborúban. Amikor igenlő volt a válasz, akkor
Khrulev megragadta Patolicsevet és azonnal Sztálinhoz vitte. A
minden ízében remegő Patolicsev ekkor még nem tudta, hogy mindez
jót vagy rosszat jelent, mert azt sem tudta, hogy Sztálin és apja
igen szoros barátok voltak.
Patolicsev
furcsának találta, hogy apja baráti viszonya Sztálinhoz elég
okot szolgáltasson arra, hogy félbeszakítsanak egy központi
bizottsági plénumot. Khrulev azonban jobban ismerte a helyzetet, és
még az ülésszak alatt felhívta a főtitkár figyelmét
Patolicsevre. Amikor az ülést elnapolták, Sztálin más
pártvezetőkkel együtt melegen fogadta Patolicsevet és apja hősies
magatartásáról beszélt neki, nem pedig az éppen napirenden lévő
kérdésekről. Ami még jobban meglepte Patolicsevet az az volt,
hogy ezt követően Sztálin legszűkebb belső körébe nyert
bebocsátást. Ettől az időponttól kezdve Patolicsev karrierje
teljesen függetlenül haladt egyre feljebb. Sorsa elszakadt
Zsdanovétól, és mindez döntően befolyásolta saját
pártfogoltjának, Andropovnak az életútját is. Sztálin és
Patolicsev természetesen tárgyalt egymás között a Komszomolról
is. Néhány hónappal később a Kreml ura azt ajánlotta, hogy
Patolicsev legyen a szovjet Komszomol első embere. Patolicsev ezt az
atyai gesztust elhárította, Sztálin viszont nem ragaszkodott
hozzá. Minden esetre 1940. márciusától kezdve Sztálin őt
tekintette első számú szakértőjének Komszomol-ügyekben.
Ugyanezen
a központi bizottsági ülésszakon döntöttek az új Karél-Finn
Köztársaság létrehozásáról és Patolicsev Andropovot
javasolta, hogy a köztársaság Komszomol szervezetének az első
titkára legyen. Ilyen kinevezéshez Sztálin személyes
hozzájárulása volt szükséges. Andropov azonban nemcsak egyike
volt a vezető pártfunkcionáriusoknak, akiket az új
tagköztársaságba irányítottak, hanem tagja lett egy olyan belső
csapatnak, amely számos fontos vezető beosztású pártapparátcsikot
tömörített a Szovjetunió különböző köztársaságaiból és
területeiből. Az egyik fontos tagja a csapatnak V.A. Andrejev volt,
akit nyomban kineveztek a köztársaság NKVD miniszterévé. Egy
másik ilyen személy Szergej Vershinyin volt, aki az NKVD moszkvai
központját, személyesen Lavrentyij Beriját képviselte, és az új
köztársaság NKVD főnöke lett. Ezekből a kinevezésekből már
világosan látszik, hogy Andropov nem egy teljesen zsdanovista
klientúrának lett a fontos figurája. Bizonyos értelemben ez a
csapat már a zsdanovi klientúrának az ellensúlyát képezte. Igaz
a Karél-Finn Köztársaság első titkára, Kupriyanov még
zsdanovista volt és a helyettese Szorokin is. Mindez azt jelentette,
hogy Andropov most már olyan személlyé vált, akikkel a legfőbb
pártvezetők, a moszkvai központban már számoltak. Most már ő
több volt, mint az egymással rivalizáló egyes pártfőnökök
egyikének az eszköze. Ezentúl ő is a pártapparátuson belül
folyó küzdelem aktív részesévé vált. Ekkorra már komoly
tapasztalatokat szerzett a párton belüli hatalmi harcokban, a
frakcióküzdelmekben, a tisztogatásokban, és mindabban, ami a
szovjet politikai gyakorlatban élet és halál kérdése volt.
Andropov
befolyása és hatalmi helyzete az új tagköztársaságban durván
megfelelt Otto W. Kussinen-ének, aki a Komintern régi vezető
köreihez tartozott és ebben az időben a tagköztársaság legfelső
szovjetjének az elnöke volt, vagyis formálisan a legmagasabb
állami funkciót töltötte be. Andropov még csak egy éve volt
párttag 1940-ben, és máris egyenlő hatalmú személyiséggé vált
egy régi gárdához tartozó öreg bolsevikkal, aki már 1905 óta a
bolsevik párt tagja volt, és hosszú éveken át a Kominternek a
titkára. Patolicsev protezsáltjaként Andropovnak tartania kellett
Malenkov és Berija helyi megbízottaitól. Ugyanakkor még a
regionálisan erős Zsdanov embereivel is számolnia kellett. Amikor
Patolicsev szakított Zsdanovval, akkor már magára vonta Zsdanov
embereinek a rosszindulatát is.
Malenkov
először 1940. augusztusában támadta meg Patolicsevet, amelynek az
eredményeként hamarosan bekövetkezik Zsdanov hanyatlása. A
Patolicsev elleni támadás azért nem volt eredményes, mert Sztálin
a védelmére kelt. 1941. tavaszán Malenkov újabb támadást
intézett Patolicsev, és rajta keresztül Zsdanov ellen. Őket tette
felelőssé azért, hogy a szintetikus gumi termelés nem képes
kielégíteni a szovjet hadsereg szükségleteit. Mindazonáltal
Malenkovnak sikerült Zsdanov helyére kerülnie 1941-ben. Ezáltal ő
lett a leghatalmasabb Sztálin munkatársai körében. Zsdanov
lehanyatlásával Andropov elhatárolta magát a Karél-Finn
Köztársaság zsdanovista vezetőitől - Kyprianovtól és
Sorokintól. Ehelyett az NKVD helyi vezetőivel fűzte szorosra a
kapcsolatait. Itt érdemes utalni rá, hogy Rappoport, az NKVD
legfőbb építkezési főnöke - a Gulág helyettes vezetője - is
Andropov patrónusa volt. Ő is ebben a tagköztársaságban
tartózkodott 1940. közepétől 1941. végéig.
Az új
tagköztársaságban folyó hatalmas építkezések az NKVD
irányításával egy nagy áttelepítési programnak részei voltak.
Két titkos határozat is született arról, hogy a finn etnikumú
városi lakosságot Leningrádból és környékéből át kell
szállítani a Karél-Finn Köztársaság északi vidékére.
Státuszuk hasonlóvá vált a koncentrációs táborok lakóihoz.
Kivételt csak az képezett, hogy kitelepítésükre családjukkal
együtt került sor. Sztálin egyrészt rengeteg finn nemzetiségű
őslakost kitelepített Szibériába Észak-Karéliából, másrészt
a helyükre Leningrád környékéről telepített be finn
nemzetiségű kényszerlakosokat. Ez egyfajta büntetés is volt a
finn nemzetiségűek számára azért, mert lényegében a Vörös
Hadsereg nem tudta kiharcolni magának a győzelmet a finn-szovjet
háborúban. A kényszer-átköltöztetésre azért is szükség
volt, mert ennyire hideg és kedvezőtlen éghajlatú vidékekre csak
nehezen telepednek le az emberek. Az említetteken túlmenően
mintegy 40 000 családot költöztettek az új tagköztársaságba
Ukrajnából, Fehéroroszországból, valamint Oroszország középső
területeiről. Ez az áttelepítési program legalább 320 000
embert érintett.
Amikor
Németország 1941. június 22-én megelőző támadást indított az
ellene támadásra felsorakozott nagy létszámú szovjet haderő
ellen, akkor Andropov kapcsolata a biztonsági szervekkel még
szorosabbra fűződött. Ekkor az állambiztonsági szervezet, az
NKGB hatáskörébe tartozott minden földalatti tevékenység,
partizánakció és titkos katonai művelet, valamint a
szabotázs-cselekmények koordinálása azokon a területeken,
amelyeket a finn hadseregnek sikerült elfoglalnia. Andropov feladata
volt ezekhez a titkos műveletekhez a káderek kiválasztása. A
háború idején egyik irányítója volt azoknak a vasútépítési
munkálatoknak, amelyek lehetővé tették, hogy az Egyesült
Államokból a "lend-lease" egyezmény alapján érkező
szállítmányok Murmanszkon keresztül a Szovjetunióba
érkezhessenek. A II. Világháború során a német hadsereg nem
állomásoztatott csapatokat ebben a térségben. Itt a
frontvonalakat kizárólag a finn hadsereg tartotta. A szovjet-német
háború kitörését követő három hónapon belül a finn hadsereg
megszállta azokat a területeket, amelyek eredetileg Finnországhoz
tartoztak. Ezt követően megálltak, és további harci
cselekményeket nem végeztek. Harcokra, csak 1944. nyarán került
sor, amikor is szovjet részről ellentámadásba mentek át, amely
végül is 1944. november 15-én fegyverszüneti megállapodáshoz
vezetett, valamint a finn csapatok visszavonásához.
1941.
februárjában a karél-finn pártfőnök, Kyprijanov sürgette
Sztálint, hogy küldjön jelentős katonai erősítést. Kyprijanov
nem tudta, hogy ezzel ellentmond Sztálin stratégiájának, amely
ekkor az volt, hogy lehetőleg elkerülni minden olyan cselekményt,
amelyet Hitler provokációnak tekinthet, hiszen a Szovjetunió ekkor
még nem volt teljesen felkészülve a német-szovjet háborúra. Az
említett 3 hónap alatt a finn hadsereg visszaszerezte a Karél-Finn
Köztársaság területének 2/3-át, és még a fővárost
Petrozavodszkot is elfoglalta. Gyakorlatilag a teljes köztársaság
megszűnt működni, ami mégis megmaradt szovjet fennhatóság
alatt, az megegyezett a Fehér-tengeri balti kombináttal, amely nem
volt egyéb, mint kényszermunka-táborok hálózata. Az új főváros
Belomorszk lett, amely egyben a kényszermunka-táborok központja is
volt. A katonai kudarc persze Kyprianov "alkalmatlanságát"
is bizonyította, nem azért mert tévedett, hanem azért mert igaza
volt. Háborús időkben Sztálin átmenetileg abbahagyta a
tisztogatásokat, de bizonyos idő múlva újra folytatta azokat.
Kyprijanov,
Andropov és a többi vezető szovjet apparátcsik egy elhatárolt
különleges környezetben élt. Ténylegesen egy börtöntáborban
éltek, a többi helyi pártvezetőtől eltérően. Ez utóbbiak
tudtak a Gulág létezéséről, de azt ideológiailag elfogadták és
gazdaságilag szükségszerűnek tekintették. Andropov tehát nem
mondhatta azt, amit például több náci vezető állított, hogy
nem voltak tájékoztatva a haláltáborok szörnyűségeiről.
Minthogy a karéliai front periférikusnak számított, a köztársaság
maga pedig területének a nagy részétől meg lett fosztva, sok
teendője nem maradt a helyi SZKP- és Komszomol-vezetésnek. Így
Andropov számára a főleg nőkből álló adminisztratív
személyzet irányítása maradt. Andropovot az mentette meg a
bürokratikus látszattevékenységtől, hogy az NKVD kooptálta, és
néhány komoly megbízatást adott számára. A német háború
kitörésekor az NKVD olyan csapatokat szervezett, amelyeket nyíltan
"kivégző zászlóaljaknak" neveztek. 1941-ben 38 ilyen
egység létezett a Karél-Finn Köztársaságban, több mint 4000
fős létszámmal. Feladatuk volt a stratégiai infrastruktúra, a
vasutak, a vízi utak, a párt és NKVD-központok és vállalatok
védelme. A Karél-Finn Köztársaságban ezen egységek
létrehozásáért az államvédelmi megbízottakon kívül Andropov
volt felelős. 1941. július 4-én a pártközpont gerillacsapatok
felállítását határozta el. Itt is az egyik felelős irányító
Andropov volt.
A
háború bizonyos fokig félbeszakította Andropov kapcsolatát a
Nyikolaj Patolicsev által vezetett párton belüli
kapcsolatrendszerrel. Patolicsevet 1941. végén az uráli ipari
területre irányították Cseljabinszkba, ahol a szovjet
páncélos-járműveket, elsősorban a tankokat gyártották.
Andrejev, aki ekkor a politikai bizottság tagja, és a központi
bizottság titkára volt - s egyben Patolcsev barátja - Kubjisevbe
költözött a Volga mellé. Ez a város volt kijelölve arra, hogy
főváros legyen, ha Moszkvát a német hadsereg elfoglalná. A
háború végére Andrejev elvesztette legfőbb befolyását a párt
ügyeire, és ezt soha többé nem nyerte vissza. Ezért a háború
végén úgy tűnt, hogy Andropov felső kapcsolat nélkül maradt
Kyprijanovval, a karél-finn pártfőnökkel szemben. A háború
ideje alatt Malenkov volt Sztálin legközelebbi munkatársa,
sikerült a saját klientúrájával betöltenie a legfontosabb
pozíciókat, s így szilárdan kézben tartotta a pártapparátust.
Malenkov embere a karél-finn tagköztársaságban Varlamov volt, aki
közvetlenül Malenkovnak tett jelentést. 1944-45-ben azonban
Zsdanovnak sikerült ismét magához ragadnia a Sztálin utáni
második helyet. Ezt az tette lehetővé, hogy Zsdanov nagy hangsúlyt
fektetett az ideológiára, amit viszont Malenkov elhanyagolt.
Sztálin már 1944-ben azzal bízta meg Zsdanovot, hogy dolgozza ki
annak az ideológiai problémának a megoldását, amelynek
segítségével a hagyományos marxista-leninista nemzetköziség
összhangba hozható az orosz patriotizmussal. A patriotizmus
rendkívül fontos tényezővé vált a háború folyamán, mivel
elősegítette az orosz, ukrán és más szláv tömegek mozgósítását
a német hódítókkal szemben.
Andropov
azonban az újból második emberré előlépett Zsdanovval most már
rosszabb viszonyban volt, mint a korábbi második emberrel,
Malenkovval. Egyrészt azért, mert Andropov rossz munkaviszonyban
állt Kyprianovval, Zsdanov helyi emberével. Másodszor Zsdanov
Andropovot Patolicsev kliensének tekintette. Mivel Patolicsev
szakított Zsdanovval 1940 és 1941-ben, ezért már Zsdanov
Andropovban sem bízott többé.
1944
és 1945-ben Patolicsev még nem volt elég erős ahhoz, hogy
protezsáltját megvédje a zsdanovisták akcióitól. Azért, hogy
Zsdanov össze tudja békíteni a kommunista forradalmi
internacionalizmust az orosz patriotizmussal, kifejlesztették a
kommunista vagy szovjet hazafiság önellentmondásokkal teli,
összefüggéstelen rendszerét. Ez olyannyira tele volt
önellentmondásokkal, mint a demokratikus kommunizmus későbbi
absztrakciója. Ez utóbbit Leszek Kolakovszki szemléletesen a "sült
jégnek" nevezte, azaz valami olyasminek, aminek - ab ovo -
nincs semmi értelme. A szovjet, vagy kommunista patriotizmus annyira
önellentmondásos volt, hogy még a fordulatokhoz és
engedelmességhez hozzászokott apparátcsikok sem voltak képesek
felfogni. Emiatt ettől a zsdanovi eszmei találmánytól rengetegen
így vagy úgy "elhajlottak", és ez óriási munkát adott
a zsdanovista gondolatrendőrségnek.
Igen
nehéz volt megmagyarázni a bolsevik párt tagjainak, hogy a
kommunista patriotizmuson belül milyen arány legyen a kommunista
nemzetköziség és az orosz hazafiság között. Mindezt
meghatározni, az ismérveket rögzíteni, rendkívül nehéznek
bizonyult. Ugyanakkor az egész gondolati konstrukciónak nagyon
rugalmasnak kellett lennie, amely képes alkalmazkodni az állandóan
változó politikai feltételekhez. Ahogy a feltételek változtak a
nemzetközi életben, ugyanúgy változniuk kellett a kommunista
patriotizmus összetevői közötti arányoknak is. Még a
legtapasztaltabb apparátcsikok sem voltak képesek előre látni,
hogy az ami még tegnap előnyükre szolgált, az holnap már bűnné
válik és bukásukhoz vezethet.
Az
egyetlen, amit többé-kevésbé meg lehetett magyarázni a hűséges
párttagoknak a szovjet hazafisággal kapcsolatosan az volt, hogy mi
nem tekinthető szovjet patriotizmusnak. A tanítás módja pedig az
volt, hogy mindig meg kellett büntetni azokat, akik Zsdanov ilyen
vagy olyan álláspontja szerint elhajlóknak számítottak. Az egyik
legtipikusabb bűn a parokializmus, a provincializmus, ill.
szűklátókörüség - vagyis oroszul a "mesztnyicsesztvo"
volt. Ez a bűnös ideológiai elhajlás azt jelentette, hogy egyes
korlátolt személyek a helyi körülményekhez való ragaszkodást,
a lokál-patriotizmust előnyben részesítették a
világkommunizmussal, illetve a szovjet birodalommal szemben.
Andropov
a parokializmus bűnébe esett, amikor a Komszomolszkaja Pravdában
megjelentetett 1943. júniusában egy írást a "Szülőföld
szeretetéről". A 3500 szavas újságcikk alcíme még
provokatívabb volt: "Szülőföld, haza, otthon". A
sorokból Andropov szinte szentimentális hazafiként emelkedik ki,
aki a hagyományos népdaltól a középkori táncokig minden iránt
lelkesedik.
Andropov
írását csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha tudomásul
vesszük, hogy ő, az orosz, ebben az időpontban ott élt Karélia
közepette, amelynek lakói viszont közösséget vállaltak a finn
hadsereggel. A karéliaiak nem akartak harcolni a finnek ellen, és
egyáltalán nem bánták volna azt, ha a finnek az egész Karéliai
Köztársaságot elfoglalják. Andropovnak meg kellett mutatnia:
képes rávenni a karéliaiakat, hogy amikor a német hadsereg ellen
harcolnak, valójában az ő Karél-Finn Köztársaságukat - szűkebb
hazájukat - védelmezik. Az orosz nemzetiségű Andropov számára
ez volt szinte az egyetlen lehetőség, hogy befolyást gyakoroljon a
karéliai fiatalokra. Az Andropov előtt álló feladat az volt, hogy
a lokál-patriotizmust valamiféle nemzeti hazafisággá alakítsa
át, mégpedig a zsdanovista kommunista patriotizmus kifejeződésévé.
Tehát, amikor egy karéliai fiatal Sztálingrádnál harcolt a német
hódítók ellen, akkor valójában az ő karéliai otthonát
védelmezte. Ekkor azonban már Andropov eltért az éppen "ügyeletes
örök igazságnak" számító zsdanovi vonaltól, mert a
helyi-szülőföldi patriotizmust hangsúlyozta a kommunista
hazafisággal szemben. Így 1944-ben eljött az idő Zsdanov számára,
hogy leszámoljon riválisaival és korábbi támogatottjaival:
Andropov
könnyű célpontnak mutatkozott. 1944. június 28-án a Karél-Finn
Köztársaság fővárosát, Petrozavodszkot a Vörös Hadsereg
visszafoglalta, és szeptemberre a tagköztársaság egész
területéről kiszorították a finneket. Finnország ekkor már
gyakorlatilag kilépett a háborúból.
1944.
közepén Zsdanovot Leningrádból Moszkvába rendelik. Ez formailag
azt jelentette, hogy ő mint a Politikai Bizottság tagja, és a
Központi Bizottság titkára, a második személynek számított
Sztálin után. Zsdanov azonnal ideológiai támadást intézett
Malenkov és köre ellen, amely a második leghatalmasabb
érdekcsoportnak számított Sztálin környezetében. Egyidejűleg
Zsdanov kapta azt a feladatot, hogy Finnország kérdésében a
megfelelő döntéseket meghozza. E két feladat közrejátszott
abban, hogy Zsdanov Andropov tevékenységét is szemmel tartsa.
Zsdanov úgy látta, hogy a Karél-Finn Köztársaság a
szovjet-ellenes ideológiai mocsárba süllyedt, és természetesen
egy ilyen katasztrófának nem lehettek az okozói olyan személyek,
akiket ő helyezett oda, a helyi párt és kormányszervek élére.
Így a hibákért könnyűszerrel lehetett Andropovot, mint bűnbakot
felelőssé tenni. Zsdanov bírálata nem kerülte meg azt, hogy a
tagköztársaság egyes vezetői rendkívül képzetlenek, és így
alkalmatlanok feladataik elvégzésére. E bírálat
következményeként például Andropovot visszaküldték az
iskolába, ahol is a petrozavdoszki Állami Egyetem levelező diákja
lett. Andropovot 1944. decemberében menesztették a tagköztársaság
komszomolja első titkárának tisztségéből, valamint a
petrozavodszki pártbizottság másodtitkári pozíciójából. Noha
a büntetés viszonylag enyhének számított, mégis úgy tűnt,
hogy vége Andropov karrierjének.
A
Testvériség - Sztálin titkos fegyvere
A
Testvériség egy olyan titkos szervezet volt, amelynek nem sok köze
van a különböző primitív összeesküvési elméletekhez, vagy a
nyugaton már ismert illuminátus szervezetekhez és szabadkőműves
páholyokhoz. Ez a Testvériség a magas rangú kommunista vezetők
egy olyan csoportját jelöli, akik a haszonélvezői voltak azoknak
az 1930-as évektől rendszeresen ismétlődő tisztogatásoknak,
amelyeket Sztálin 5-6 évenként elrendelt. A Testvériség Sztálin
haláláig folyamatosan növelte hatalmát és befolyását. 1939-től
1940-ig, amikor Andropov kapcsolatba lépett Patolicsevvel, és
amikor Patolicsev meghitt bizalmi viszonyba került Sztálinnal, azt
is jelentette, hogy Andropov belekerült egy éppen formálódó
politikai erőbe, amelynek az a feladata, hogy az elkövetkező
évtizedekben a szovjet birodalom irányítója legyen. Ez a
szervezet tömörítette a kommunista párt azon aktivistáit, akik
az 1920-as és 1930-as években nem vettek részt a párton belüli
harcokban, felemelkedésük az 1937-es és 1938-as nagy tisztogatások
idejére esik, ugyanakkor nem tartoztak a hatalomért versengő
egyetlen pártelithez sem, azaz sem Zsdanov csoportjához, sem
Malenkovéhoz, sem Kaganovics, sem Berija klikkjéhez. A Testvériség
tagjának lenni kétségtelenül nagy segítséget jelentett a párton
belüli karrier építésében. Az, hogy valakinek volt-e egyetemi
végzettsége, vagy vezetői tapasztalata, vagy politikai
kitüntetése, vagy munkásmozgalmi múltja - csekély jelentősséggel
bírt. Ami valóban számított, az az volt, hogy a patrónus-kliens
viszonyban, amely a Testvériséget jellemezte, valamint a Sztálinhoz
való közelségben, ki milyen helyet foglalt el.
A
történészek által ma már bizonyítottnak tekintett tény, hogy
Sztálin - halálát megelőzően is - nagyarányú tisztogatást és
őrségváltást tervezett az SZKP-n belül, beleértve a legmagasabb
vezetői pozíciókat is. A Testvériség legismertebb tagjai a
következők voltak: Mihail Szuszlov, Brezsnyev, Patolicsev, Szemjon
Ignatyev, Vaszilij Adrijánov, Alexandr Larionov, Averkij Arisztov,
Nyikolaj Ignatov, Frol Krozlov, Ponomarenko, Borisz Ponomarjev,
Alekszej Jepisev és Jurij Andropov. E férfiak átélték az
1937-es, 1938-as nagy tisztogatásokat, és ebből megtanulták, hogy
azok, akik a tisztogatásokat végezték, és az eltávolított
vezetők helyére léptek, egy következő sztálini tisztogatás
alkalmával maguk lehetnek az áldozatok, akiket eltávolítanak.
Ebből azt a következtetést vonták le, hogy szükség van egy
olyan nagy és erős csoport létrehozására, amely az állandó
tisztogatókat tömöríti, amely viszonylag független a vezetőségen
belüli versengő csoportoktól és lojális egymáshoz. Éppen ezért
Sztálinnak szüksége lesz ezekre, ahogyan ezeknek az állandó
tisztogatóknak is szükségük lesz Sztálinra. S minthogy minden
egyes ember élete egyszer véget ér, így Sztálin halálával is
számolni kell. Ekkor ezek a permanens tisztogatók lennének a
Szovjetunió új urai, és egyben a kommunista világ vezetői.
A
Sztálin halálát megelőző hónapokban ezek az emberek zárták
soraikat és ők váltak azzá az apparátussá, akikkel Sztálin
ebben a tervbevett utolsó tisztogatásában lecserélte volna azokat
a vezetőket, akikkel elégedetlen volt. Sztálin hirtelen halála
azonban megakadályozta ezeket a Testvériséghez tartozó
politikusokat abban, hogy a hatalmat már az 1950-es évek közepén
magukhoz ragadják Idővel végrehajtották stratégiájukat, mert
fokozatosan diadalmaskodtak először Malenkovon és csapatán, majd
később Hruscsovon és klikkjén is. Ezek az emberek és a később
hozzájuk csatlakozók uralták a Szovjetuniót Hruscsov bukásától
kezdődően, vagyis 1964. októberétől.
Andrej
Andreyev volt az, aki a II. Világháborút megelőző időszakban
először összehozta a Testvériség rangidős tagjait 1937 és 1941
között. Andrejev e feladat végrehajtása során alkalmazta azokat
a tapasztalatokat és technikákat, amelyeket még a forradalmi
illegális tevékenységben Petrográdon, azaz a mai Szentpéterváron
szerzett. 1915-től egészen a bolsevik hatalomátvételig Andreyev
olyan összeesküvő csoportokban vett részt, amelyek függetlenül
tevékenykedtek a Lenin által irányított Központi Bizottságtól.
A Testvériség alapelve akkor - és a sztálini korszakban is - az
volt, hogy a Testvériség közös céljai sokkal fontosabbak, mint
az egyes politikai vezetők személyes érdekei és céljai.
A II.
Világháborút megelőzően, de különösen közvetlenül utána
Sztálin bevonta Andrejevnek ezt a szervezetét a saját hatalmi
játszmájába, mégpedig azért, hogy ellensúlyozza az olyan
kiemelkedő vezetői csoportok hatalmát, amilyen a Malenkov vezette,
illetve a Zsdanov által irányított csoporté volt. Sztálin ezt az
ellensúlyozó erőt az olyan középszintű és egymással szoros
kapcsolatban álló pártvezetők körében találta meg, mint
amilyen Szuszlov, Patolicsev, Andrijanov és Ignatyev volt. Röviden
így vázolhatjuk az elképzelést: Zsdanov és csapata olyan erőt
képviselt, amellyel számolni kellett; ugyanez állt Malenkovra és
klikkjére. Mindketten keményen versengtek a jövőbeni hatalomért.
Éppen ezért hasznos egy olyan harmadik erőnek a létrehozása,
amely a mérleg nyelvét tudja játszani a két leghatalmasabb,
élet-halálra versengő vezetői csoport között.
Sztálin
módszere nagyon is egybeesett a Testvériség saját
csoportcéljaival. Sztálin számára a Testvériség szinte már
kéznél lévő szervezett erő volt, amelyet - legalábbis így
gondolta - tetszése szerint tud a céljai érdekében használni.
Sztálin úgy vélte, hogy a Testvériség nem több, mint
átmenetileg egymással szövetkezett középszintű pártvezetők
többé-kevésbé megszervezett csoportja. A második világháború
megzavarta Sztálin átgondolt és bonyolult hatalmi játékát. Az
idő múlása arra kényszerítette az öregedő diktátort, hogy
előkészítse előbb-utóbb bekövetkező végleges távozását. Ez
a körülmény felerősítette amúgy is meglévő bizalmatlanságát
közvetlen munkatársaival szemben. Azért, hogy biztosítsa vitán
felüli hatalmát és személyes biztonságát, Sztálin mindenek
előtt Malenkov és Berija hatalmát igyekezett korlátozni. Malenkov
hatalmi bázisa a pártapparátus volt, Berijájé pedig az
állambiztonsági szervek. Miközben mindkettőt gyöngíteni
kívánta, egyidejűleg Malenkovot és Beriját is teljes jogú
politikai bizottsági taggá léptette elő azért, hogy velük
ellensúlyozza Zsdanov és köre egyre növekvő hatalmát.
A
második lépés, amit Sztálin tett, az Zsdanov előléptetése
volt, így ő lett Sztálint követően a hatalmi rangsorban a
második személy. Zsdanov helyettese, Alekeszej Kuznyecov pedig
átvette a pártapparátus legfőbb felülgyelőjének a
feladatkörét. Zsdanov másik helyettese, Nyikolaj Vosnyeszenszkij
pedig a kormányzat és a gazdaság Sztálin után következő
legfőbb vezetője lett. Sztálin egyidejűleg letartóztatta
Alekszej Sakhurint, Zsdanov korábbi közeli munkatársát, és
Andropov korábbi főnökét. A letartóztatással Sztálin jelezni
akarta, hogy Zsdanov és Voznyeszenszkij is felelős a szovjet
repülőgépiparban fellelhető hiányosságokért. A diktátor
egyben azt is elérte, hogy le tudta fékezni a Zsdanov klikk
hatalmának további növekedését.
Sztálin
harmadik húzása az volt, hogy létrehozott egy harmadik erőt a
párt szervezetén belül, az ún. Org-bürot, vagyis a Szervezési
Hivatalt, amely a hatalmi hierarchiában a politikai bizottság és a
titkárság után következett, és ez volt a központi bizottságnak
az a részlege, melynek a hatáskörébe tartozott valamennyi magas
pártfunkcionárius kinevezése. Az Org-büroba Sztálin olyan
pártfogoltjait nevezte ki, mint Patolicsev, Szuszlov, Igatyev,
Andrijánov, Borkov, Pegov és Mihailjov. E kiemelt káderek aztán
maguk is elkezdték építeni a saját személyi klientúrájukat,
olyan feltörekvő funkcionáriusokból, mint például Andropov. Ami
Andropov karrierjét illeti, számára döntő tényezőnek számít,
hogy Patolicsev személyes pártfogoltjából az egész Testvériség
teljes jogú tagja lett, és így a csoportosulás magjához került.
Ez azt jelentette, hogy Andropov karrierje már nem kizárólag
Patolicsev helyzetétől függött. Rá került az előléptetendők
listájára. Bármi is történt tehát Patolicsevvel 1946-ot
követően, ez már nem érintette Andropovot, aki a Sztálin által
kialakított harmadik erő, a Testvériség integráns része lett. A
Testvériség magas rangú tagjai rá voltak utalva a megbízható
munkatársakra, mert konkrét formát öltött egy újabb tisztogatás
a legfőbb pártvezetők körében Sztálin irányításával.
Andropov karrierje magasra ívelt 1951 és 1953 között, amikor a
párt központi bizottsága egyik alosztályának az élére került
38 éves korában.
Egy
totalitárius hatalmi struktúrában minden politikai karrier
rendkívül törékeny, és gyakran csak egy hajszál választja el a
sikert a kudarctól. A második világháború utáni évek egészen
Sztálin haláláig döntő fontosságúak voltak Andropov
szempontjából.
A
második világháború lehetővé tette a szovjethatalom
kiterjesztését Kelet-Európára. Sztálin tisztában volt a háborús
győzelemből származó katonai hatalom jelentőségével, és azt
is tudta, hogy a katonai-ipari komplexum növekvő ereje
meggyöngítette a pártapparátus ellenőrzését. Sztálin úgy
látta, hogy a központi bizottság hatalmi monopóliuma meggyengült
a Szovjetunió egészét illetően a pártapparátus felett, és ez
adott esetben veszélyt jelenthet Sztálin egyszemélyi hatalmára
is. Kívülről a Szovjetunió hatalmas, zárt monolitikus hatalmi
tömbnek tűnt, de Sztálin jobban ismerte a valódi helyzetet. Ez is
hozzájárulhatott ahhoz, hogy engedélyezett Finnországnak egy
korlátozott függetlenséget, s hogy 1948-ig várt, amíg kommunista
államcsínnyel átvette a hatalmat Csehszlovákiában. Ugyancsak ez
motiválhatta azt a döntését, hogy a Balkánt, elsősorban
Jugoszláviát, nem olvasztotta be a Szovjetunióba. Sztálin számára
fontosabb volt a párt hatalmának helyreállítása a
Szovjetunióban, mint tovább folytatni a terjeszkedést a kommunista
hatalomátvétel érdekében.
1946.
május 4-én Sztálin legközelebbi munkatársainak azt hangsúlyozta,
hogy helyre kell állítani a központi bizottság hatalmát a
pártszervezetek felett. Sztálin szó szerint ezt mondta:
"Hozzunk
létre egy különleges direktóriumot a központi bizottságban, és
nevezzük el a pártszervezeteket ellenőrző direktóriumnak. Önt,
Patolicsevet nevezzük ki ennek az élére. A központi bizottság
ellenőreinek, a tartományi és területi pártbizottságok
legkiválóbb titkárait jelöljük. Új feladatokkal kell
szembenéznünk: 1946. az első háború utáni év, amikor beindul a
szovjet újjáépítés új szakasza. Jóvá kell hagyni Patolicsev
elvtárs kinevezését a központi bizottság titkárává."
Sztálin
beismerése a pártellenőrzés összeomlásáról a háborús
időszak idején jelzi, hogy valójában milyen törékeny minden
monolitikus és totalitáriánus hatalmi struktúra. Sztálinnak
azonban ez az álláspontja óriási veszélyt jelentett legközelebbi
munkatársai számára, minthogy a diktátor őket tette felelőssé
a pártgépezet meggyöngüléséért. Nyilvánvaló, hogy sem
Zsdanov, sem Malenkov nem rendelkezett olyan hatalommal, amely
lehetővé tette volna a számukra a pártapparátus birodalmi szintű
kézbentartását. Hogy valójában mit is tervezett Sztálin, jól
jelzi az a tény, hogy Zsdanovval, aki formailag a második volt a
hatalmi hierarchiában, a főtitkár nem beszélte meg 1946. májusi,
korábban már idézett döntését. Zsdanov formailag még a második
számú vezető volt, de már lényegében ejtette a nagy vezér.
Malenkov, aki az adminisztratív hatalmat tartotta a kezében a
háború idején, teljes jogú politikai bizottsági taggá lett
előléptetve, ugyanakkor ténylegesen kihagyták a párt
újjászervezéséből, és időlegesen még Moszkvából is
eltávolították. Valójában Malenkov helyére került a
hierarchiában az első számú kegyenccé előlépett Patolicsev.
Később Malenkov ugyan visszatért, hogy formálisan a második
számú ember legyen Zsdanov bukását és 1948.
augusztusában bekövetkezett titokzatos halálát követően.
Sztálin
1953. márciusi halálát megelőzően Malenkov azonban ismét igen
veszélyes helyzetbe került. Az öregedő diktátor ugyanis a háború
végétől a haláláig terjedő időszakban összeállított egy
teljesen új vezetői csapatot, amelyeknek a tagjai szinte kizárólag
a Testvériség soraiból kerültek ki. Ezek az újonnan érkező
nagyhatalmú személyek a központi bizottság inspektoraivá voltak
kinevezve, és a központi bizottság osztályainak és
alosztályainak vezetőiből álló testület ellenőrizte
tevékenységüket. 1951 és 1953 között Andropov egyike volt
ezeknek a felügyelőknek, és maga is a KB egyik alosztályvezetője
volt. Nagyon is sokat mondó, hogy mi történt ezekkel az
inspektorokkal, Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála
után. Beosztásukat nyomban megszüntették, és akik ezt a funkciót
töltötték be, azokat haladéktalanul vidékre küldték, illetve
jóval kisebb beosztásba helyezték át. Egy részük külföldre
került alacsony rangú diplomataként.
A
központi bizottsági felügyelők (inspektorok) különleges, a párt
felett is álló szervezetet képeztek. Sztálin csak magas rangú
pártfunkcionáriusokat választott ki e különleges hatalmú elit
csoportba. Így rendszerint a legfontosabb területi pártbizottságok
elsőtitkárai, vagy a központi bizottság már magas rangú,
tekintélyes tagjai jöhettek számításba. Még a legmagasabb rangú
párttisztségviselők számára is előléptetésnek számított, ha
a központi bizottság inspektora lehetett. Egy ilyen KB-inspektor
köztársasági és területi szinten korlátlan hatalommal
rendelkezett a helyi pártvezetők kiválasztásában, leváltásában
és irányításában. Egy központi bizottsági inspektornak a
hatalma csupán a politikai bizottságnál ért véget. Mindezek
következtében az inspektorok Sztálin akaratából olyan nagy
hatalommal rendelkeztek, hogy saját belátásuk szerint válthatták
le a köztársasági vagy területi szintű pártvezetőket. A
bennfentesek kifejezetten Sztálin személyes megbízottjainak
tekintették őket. Egy ilyen instruktor elég hatalmasnak érezte
magát ahhoz, hogy még Hruscsovot, a politikai bizottság tagját,
is megtámadja, hiszen Sztálin állt mögötte.
Patolicsev
emlékirataiban idézi Sztálint, aki ezeket az inspektorokat a
központi bizottság különleges hatáskörű meghatalmazottainak
nevezte. Csak mivel az ügynök szó rossz csengésű volt, ezért
maradtak inkább az inspektor elnevezés mellett. Összefoglalva
megállapíthatjuk, hogy ők voltak Sztálin legmegbízhatóbb
végrehajtói, akik a nagy vezér akaratának érvényt szereztek,
amikor erre utasítást kaptak. Az 1946-tól 1953-ig terjedő időben,
ezeknek az inspektoroknak a száma 20 és 25 között mozgott.
Andropov egyike volt ezeknek 1951 és 1952 között, 1952 és 53-ban
pedig egyike e nagyhatalmú csoport vezetőinek.
A
Testvériség Sztálin kívánságára az SZKP új hatalmi
központjává vált és a központi bizottság szervezési osztálya
rendkívül meggyöngítette a politikai bizottság hatáskörét.
Amióta Sztálin sikeresen kiépítette egyszemélyi diktatúráját,
már nem volt többé szüksége a politikai bizottságra azért,
hogy az legitimálja az ő uralmát. Sztálint zavarta is ez a
politikai bizottság, amely nagyrészt a régi gárdához tartozó
bolsevikokból állt, akik segítették őt egyszemélyi hatalmának
a kiépítésében, de akik most már feleslegessé váltak. Sztálin
1946-ban a politikai bizottságot - mint folyamatosan működő
intézményt - felszámolta és felcserélte hat vagy hét időleges
bizottsággal, amelyek csak átmenetileg funkcionáltak.
Ezeket
Sztálin egy konkrét ügy elvégzésére alakította a politikai
bizottság tagjaiból. Sztálin közvetlen munkatársai és későbbi
utódai szemében a nagy vezér egyik legnagyobb bűne pontosan az
volt, hogy aláásta a politikai bizottság szerepét. Az SZKP
nevezetes XX. Kongresszusán 1956. elején, emiatt bírálták a
legkeserűbben. Egy ideig három csoport versengett a hatalomért, de
egyben kölcsönösen ellensúlyozta és féken is tartotta a
másikat. Ez a három csoport a zsdanovistákból, Malenkov, valamint
Hruscsov klikkjéből állott. Ilyen körülmények között a
politikai bizottság elvesztette hatalmát a helyi pártbizottságok
és a központi bizottság vezetői kinevezésére. Sztálin ezt a
hatalmat átruházta az Org-bürora és a központi bizottság
inspektorokból álló különleges csapatára, amely lényegében
átvette a politikai bizottság hatáskörét.
1952.
októberében az Org-bürot, mint formális intézményt ugyan
megszűntették, de a magját képező személyek bebocsátást
nyertek a központi bizottság kibővített elnökségébe. Ez már
előre jelezte azt a bizonyos államcsínyt, amely az elnökségen
belül zajlik majd le, amikor is a Sztálin kegyeiből kiesett régi
politikai bizottsági tagokat menesztik, és az új tagok veszik át
hatáskörüket.
1946.
augusztusában az Org-büro még rendelkezett azzal a hatalommal,
hogy az összes pártfunkcionáriust kinevezhette és elmozdíthatta.
A Patolicsev irányítása alatt álló titkárság és inspektori
testület - Andrijánovval, Satalinnal, Ignatyevvel és Pegovval -
vált a valódi hatalmi központtá. Ami Andropovot illeti 1947-ben a
Karél-Finn Köztársaság pártszervezetének a másodtitkárává
lett kinevezve. 1951-ben pedig bekerült az inspektorok belső
körébe. Innen került a Központi Bizottság egyik alosztályának
az élére, vagyis Andropov maga is ahhoz a legszűkebb bizalma
csoporthoz tartozott, amelyet Sztálin hozott létre. Ez a belső,
szűk hatalmi csoport nem volt ismert a kívülállók számára sem
külföldön, sem a Szovjetunión belül. Valójában ez volt a
hatalom igazi centruma a Szovjetunióban közvetlenül Sztálin
irányítása alatt. 1946-ban a Testvériség még nem volt elég
erős ahhoz, hogy a zsdanovista klientúra ellenállását leküzdve
saját emberét, Andropovot, előléptesse. A Testvériség csak
1946-ban és 47-ben kezdte meg átvenni a pártapparátus
kulcspozícióit.
1946.
márciusában Patolicsev, Szuszlov, Andrijánov és Mihaljov az
Org-büro tagjai lettek, vagyis a Testvériségnek már négy helye
volt három zsdanovistával szemben. Ugyanez volt a helyzet a
háromtagú Malenkov csapathoz képest is. Hruscsov nem volt tagja az
Org-büronak, mert ekkor még nem volt elég személyi befolyása
ahhoz, hogy bebocsássák ebbe a testületbe. Patolicsev 1946.
márciusában átvette Malenkov egyik hívétől a központi
bizottság azon osztályának a vezetését, amely a pártapparátust
irányította. Andrijánov Patolicsev első helyettese, második
helyettese pedig Ignatyev és Szuszlov, míg a központi bizottság
nemzetközi és ideológiai ügyekért felelős vezetője Borisz
Ponomarjev lett. Az ismertté vált tények arra utalnak, hogy
Szuszlov és Ponomarjev volt megbízva, hogy létrehozza a
Kominformot, amely a II. Világháború után a háború előtt
létező Komintern feladatkörét volt hivatott ellátni. Sztálin a
háború ideje alatt - 1943-ban - a szövetségesek kívánságára
feloszlatta a Kominternt.
Sztálin
1946 májusában jelentősen megnövelte Patolicsev hatalmát. A
központi bizottság szervezési-instruktori osztálya átszervezésre
került. Az új intézmény, az ellenőrző direktorátus, felügyelte
az SZKP pártszervezeteit. Ez az ellenőrző igazgatóság igen
széles körű hatáskörrel rendelkezett és őhozzá tartozott az
inspektorok felügyelete. A direktorátus főnökeként Patolicsev a
központi bizottság egyik titkára lett, és ettől kezdve ő volt
felelős a pártapparátus egészéért. Vagyis Sztálin leváltotta
ebből a pozícióból Malenkovot. Egyidejűleg Malenkov el lett
mozdítva a központi bizottság személyzeti osztályának éléről
is, ahová Szuszlov került. Ekkor még a személyzeti osztályt
Patolicsev és a Zsdanov-csoporthoz tartozó Kuznyecov közösen
felügyelte. Néhány hónappal később, 1946. augusztusában,
tovább nőtt az Org-büro és az ellenőrző direktorátus hatalma.
Ekkorra már a politikai bizottság hatáskörének a többségét
átvette. A Testvériség egyik belső tagja Larionov lett a
személyzeti osztály helyettes vezetője, Szuszlov és Patolicsev
közvetlen munkatársa. Malenkov később elvesztette központi
bizottsági titkári tisztségét is, és a minisztertanács első
elnökhelyettesévé lett kinevezve, amely jóval alacsonyabb
pozíciónak számított.
A
Testvériség célja és feladata tehát az volt, hogy meggyöngítse
a politikai bizottság hatalmát, személy szerint aláássa Zsdanov,
Malenkov és Hruscsov befolyását. A Testvériség második célja
az volt, hogy tisztogatásokat hajtson végre a pártapparátus
középszintű vezetői körében. A harmadik célja pedig az volt,
hogy kiszemeljen és pozícióba jutasson olyan új kádereket,
akikre a Testvériség hálózata később számíthat.
Andropov
esetében is ez történt a Karél-Finn Köztársaságban. A
Testvériség eltávolította a helyéről a politikai bizottság
embereit és helyébe tette a saját klienseit. Sztálin tapasztalt
hatalmi játékosként tisztában volt azzal, hogy nem szabad idő
előtt túlságosan riasztani a politikai bizottság tagjait. Sztálin
azzal indokolta az új káderek pozícióba helyezését, hogy a
háború utáni ötéves terv gazdasági feladataihoz szükség van
rájuk és ugyancsak nélkülözhetetlen a mezőgazdaság
hanyatlásának a megállítása. Vagyis a gazdasági feladatokra
való felkészüléssel indokolta a folyamatos tisztogatásokat és a
Patolicsev-csoport hatalmának a növekedését. A második
világháborút követő rossz termés, az ukrajnai éhínség és a
korábban német megszállás alá került területek elpusztulása
lehetőséget nyújtott Sztálin számára, hogy még keményebb
intézkedésekkel kényszerítse ki a mezőgazdaság
kollektivizálását, mint ahogyan azt az 1930-as években tette. A
mezőgazdaság kudarcait azzal magyarázta, hogy a háború
következtében a kolhozok felbomlottak. A valóság egyébként az
volt, amit később hivatalosan is beismertek, hogy a szovjet vezetés
szándékosan idézte elő 1946-ban és a rá következő évben az
éhínséget. A központi bizottság 1963-ban tartott plénumán
feltárták, hogy Sztálin a teljes gabonatermést elkoboztatta
1946-ban és külföldre exportálta, miközben az ukrán parasztok
és Oroszország nyugati tartományainak a földművelői tömegesen
haltak éhen. Hruscsov e tényeket részletesen leírja
emlékirataiban.
Sztálin
nemcsak a makacs és önfejű ukrán és orosz parasztokat akarta
végleg megtörni, de újabb párttisztogatással szoros ellenőrzés
alá akarta venni a németektől visszaszerzett orosz és ukrán
területeket. Sztálin tudatosan alkalmazta az éhínséget, mint
harci eszközt azért, hogy az általa makacsnak és engedetlennek
ítélt lakosságot ismét az ellenőrzése alá tudja vonni. Célja
volt az is, hogy a régi pártapparátust újjal cserélje le. Ezért
döntött úgy, hogy a már szerveződő Testvériséget felhasználja
saját céljai érdekében. A parasztság elleni terror, és a
pártapparátus tisztogatása számos területen beindult Ukrajnában,
Belorussziában, a balti köztársaságokban, Moldáviában, a
Karél-Finn Köztársaságban, de magában Moszkvában is.
A
Testvériség ekkor alakította ki a párt bürokratikus
irányításának egy új módszerét. Ez nem volt más, mint az SZKP
központi bizottsága nómenklatúrájának a létrehozása 1946-ban
és 1947-ben. Nómenklatúrának ekkor azt a mintegy 40 000 főnyi új
pártfunkcionáriust nevezték, akiket Andropovhoz hasonlóan
kiemeltek, és egy jól megszervezett, központilag irányított
hálózatba integráltak. Ez a nómenklatúra az alapkiképzést még
a nagy terror idején kapta, és szemtanúja lehetett a tudatosan
előidézett éhínségnek és a véres párttisztogatásoknak. A
Testvériség még korban fiatal tagjaiként tulajdonképpen a
haszonélvezői voltak annak, hogy a tisztogatások miatt hirtelen
óriási hiány mutatkozott a pártvezetők körében. A
Testvériséghez való tartozás pontosan azt jelentette, hogy aki
ebbe a csapatba tartozik, az nem osztozik a többi
átlag-pártfunkcionárius sorsában, aki ma még tisztogatott, de
holnap már ő volt az, akit leváltottak, vagy a Gulágra küldtek,
illetve kivégeztek. A Testvériség azon az elven működött, hogy
amíg annak tagjai hűségesek egymáshoz, és a szervezethez, addig
ők a nómenklatúra kivételezett tagjai. Andropov személyes sorsa
jól szemlélteti ennek a Sztálin és Patolicsev által létrehozott
titkos társaságnak a hatékonyságát.
A
Testvériség és az általa kialakított nómenklatúra 1946-ban és
1947-ben intenzív tisztogatásba kezdett. Számos funkcionáriust
különböző elhajlások címén menesztettek, de ők voltak a
szerencsések. Másokat azzal vádoltak, hogy Anglia számára
kémkednek. E tisztogatások mögött elsősorban Szuszlov állt.
1946 és 1951 között több mint 61 tartományi első-titkárt
mozdítottak el. Ezek közül 50-et letartóztattak, ill. kizártak a
pártból. Ebből az ötvenből azonban csak 19 volt zsdanovistának
tekinthető. A többi helyi pártvezető bukása nagyrészt a
testvériség tevékenységének tudható be. 1947. márciusában
Patolicsevet és riválisát, Kaganovicsot, Sztálin Ukrajnába
küldte, hogy fegyelmezzék meg az ukrán parasztokat és hajtsanak
végre tisztogatást a Hruscsov által irányított és nacionalista
elhajlással vádolt pártapparátusban. Belorussziában ugyanezt a
feladatot a testvériség más tagjai, Ignatyev és Guszarjov
hajtotta végre.
Az a
tény, hogy Patolicsev és Ignatyev elkerült Moszkvából nem
jelentette a Testvériség befolyásának a csökkenését. Szuszlov
lépett 1947. májusában Patolicsev helyére, mint a központi
bizottság titkára, és Andrijánov vette át Patolicsev helyét az
Org-büro élén.
Ez
volt az az idő, amikor Andropov karrierje ismét felfelé
ívelhetett. 1947. februárjában, amikor a Testvériség hatalma a
tetőpontján volt, és még Patolicsev is Moszkvában dolgozott,
akkor léptették elő Andropovot a Karél-Finn pártszervezet
másodtitkárává.
Moszkvában
1948. februárjában a zsdanovisták elérték befolyásuk
csúcspontját. De miközben a központi bizottság titkos plénuma
ülésezett, Zsdanov és követői hatalma hanyatlásnak indult. Ez
részben Berija, részben pedig Malenkov akcióinak volt a
következménye. De már ekkor is egy harmadik erő, a Testvériség
játszotta a döntő szerepet. Szuszlov, a Testvériség egyik
kulcsembere már 1947. májusában a központi bizottság titkára
lettz és 1947. őszén pedig átveszi a központi bizottság
ideológiai részlegének, az agit propnak az irányítását. Ez a
pozíció lehetővé tette számára, hogy 1948-ban átszervezze a
Zsdanov által létrehozott ideológiai apparátust. Malenkov és
Szuszlov - Zsdanov feje felett átnyúlva - 1948. júniusában
végrehajtották Sztálin parancsára a Jugoszláviával való
szakítást. 1948. júliusában Malenkov ismét hivatalosan a
párthierarchia második emberévé lépett elő, egyik szövetségese
Ponomarenko pedig központi bizottság titkára lesz. Ponomarenko
azonban a Testvériség egyik befolyásos tagja volt. Előléptetése
úgy is tekinthető, hogy ő vette át a biztonsági szervek feletti
pártellenőrzést.
Zsdanov
halála
1948.
augusztus 31-én - 52 éves korában - Zsdanov homályos körülmények
között hirtelen meghalt. Állítólag vadászat közben érte egy
baleset. Híresztelések szerint több vezető vadkanvadászatra
indult egy Moszkva-közeli erdőben. A vadászat végén Zsdanov
halott volt. Halálának az okát soha nem hozták nyilvánosságra.
Bármi okból is távozott az élők sorából, legközelebbi
munkatársait: Voznyeszenszkijt, Kuznyecovot, Rogyionovot és másokat
1949-ben elbocsátották, letartóztatták, megkínozták. Egy évvel
később bíróság elé állították, majd kivégezték őket. A
letartóztatásokat, vallatásokat és kivégzéseket általában az
Állambiztonsági Minisztérium szervei végezték. A Karél-Finn
Köztársaságban a tisztogatásokat azonban a pártapparátus
második embere, Andropov felügyelte. 1949. áprilisában ebben a
tagköztársaságban is felgyorsultak a tisztogatások. Andropov
ügyesen kihasználta az anti-zsdanovista vonalat és Kyprijanovot, a
tagköztársaság zsdanovista első titkárát tette felelőssé a
hibákért, elhajlásokért. Andropov nem úgy szólalt meg, mint a
köztársaság második számú pártvezetője, aki maga is osztozik
a felelősségben, hanem olyan hangot ütött meg, mint aki felügyeli
alárendeltjeit, és akinek erre Moszkvából van, a legmagasabb
helyről megbízatása. Kyprijanovot 1949-ben nemcsak leváltják
első titkári tisztségéből, de le is tartóztatják és meg is
kínozzák. Kyprijanov azonban túlélte Sztálin halálát és
később rehabilitálták. 1975-ben pedig megírta emlékiratait.
1950.
január végén a köztársaság pártszervezetének élére azonban
nem Andropov került, hanem egy teljesen kívülállónak számító
személy: Kondakov. Az új első titkár mögött Malenkov állott,
aki ebben az időben ismét visszakerült a hatalom központjába, és
Andropovot ugyanazért nem akarta első emberré kinevezni, amiért
Zsdanov sem. Azaz Andropov nem az ő embere volt. 1949-ben és
1950-ben a Testvériség már ismét olyan erős volt, mint 1946-ban.
Ez elég volt sorainak rendezésére és újabb hatalmi pozíciók
megszerzésére, de még nem volt elegendő ahhoz, hogy minden
esetben érvényesíteni tudja akaratát Malenkovval szemben, illetve
Satalinnal szemben, aki Malenkov közvetlen szövetségese volt, és
ekkor ő állt a Központi Bizottság pártszervezési osztályának
az élén. A Testvériség vezetője - természetesen Sztálin után
- Patolicsev volt, és az ő szövetségese Andrijánov állt
korábban a pártszervezési osztály élén, de 1949-ben Leningrádba
helyezték át, ahol ő lett az első titkár. Ezenkívül Andrijánov
a legfelső szovjet elnökségének a tagja is lett, amely ugyancsak
nyereséget jelentett a Testvériség számára. A Testvériség
megerősödését jelzi továbbá az a tény, hogy Szuszlov meg tudta
szilárdítani ellenőrzését a Szovjetunió külpolitikája és az
ideológia formálása területén.
Átmenetileg
csökkentette a Testvériség befolyását, amikor Patolicsevet és
Ignatyevet egyrészt az Észak-Kaukázusba, másrészt Közép-Ázsiába
helyezték át.
A
sztálinista szisztémában a pártvezetők hegymászókhoz
hasonlíthatók, akiknek rendszerint hamarabb el kell indulniuk
lefelé, még mielőtt elérhették volna a csúcsot. Ez volt a
helyzet Kaganoviccsal az 1930-as évek közepén, Jezsovval 1938.
tavaszán, Molotovval az 1940-es évek elején, Berijával a II.
Világháború után, Zsdanovval 1948. elején, Malenkovval pedig
1950-ben és 1951 első hónapjaiban. Csak egyetlen személy
maradhatott mindig a csúcson, maga Sztálin. 1950. második felében
- pontosan akkor, amikor Malenkov hatalma a zenitjén volt - kezdett
el emelkedni Patolicsev, Szuszlov és a Testvériség más vezető
tagjainak a befolyása. Ezúttal Andropov is úszott a főáramlattal.
1950. július 5-én Patolicsev Fehéroroszország pártvezetője
lett. A Testvériség másik fontos tagja, Melnyikov pedig Ukrajna
első titkáraként tevékenykedett már 1949. vége óta.
Amikor
Sztálin leváltotta Molotovot a külügyminiszteri beosztásból, és
elmozdította Sepilovot is az agitációs- és propaganda osztály
éléről, Szuszlov valójában már egyedül volt felelős -
természetesen Sztálin után - a nemzetközi és a politikai ügyek
viteléért. Szuszlov és Andrijánov volt az Org.-büronak az a két
túlélő tagja, aki még növelte is hatalmát. Ekkor már mind a
külpolitika irányítása, mind az ideológia felügyelete a
Testvériség kezében volt, amelynek a tagjai mindig szem előtt
tartották, hogy az utolsó szó természetesen Sztálint illeti.
1950.
végén és 1951. elején Satalint, Malenkov jobb kezét leváltják
a központi bizottság pártszervezetek irányítását végző
főosztályának az éléről. Helyére Ignatyev kerül. Miközben a
moszkvai hatalmi központban ezek a változások történnek, a
Karél-Finn tagköztársaság pártvezetője az a Kondakov, akit
Malenkov helyezett tisztségébe. 1950. szeptemberében azonban
leváltják, és egy évvel később, 43 éves korában már meg is
halt. Kondakov helyére Patolicsev régi szövetségese: Alexander
Jegorov került, aki régi barátja volt Andropovnak, hiszen
karrierjük egyszerre indult. Jegorov 1950. szeptemberétől 1955-ig
állt a Karél-Finn pártszervezet élén. 1955-ben, amikor Sztálin
halálát követően a Testvériség hatalmas csapásokat szenvedett,
Jegorov is elveszítette pozícióját és eltűnt a közélet
látható horizontjáról. Andropov 1951. április 12-én, még mint
a Karél-Finn Köztársaság második számú pártvezetője
megjelentetett egy cikket a Pravdában, amelyben Sztálin nézeteit
visszhangozva hangsúlyozta, hogy mennyire szükség van a
pártellenőrzés megerősítésére az iparvállalatok fölött.
Andropov cikkében idézi Sztálin megjegyzéseit arra vonatkozóan,
hogy széles körű besúgóhálózatra van szükség a pártapparátus
támogatására azért, hogy a párt a besúgók segítségével
hatékonyabban tudja ellenőrizni a vállalati vezetőket. Ezt úgy
is lehet értelmezni, hogy Andropov tulajdonképpen egy újabb
tisztogatást sürgetett, a maradék malenkovista vállalatvezető és
pártfunkcionárius eltávolítására.
Ezt
követően Andropovot Moszkvába hívták, ahol is a nagyhatalmú
központi bizottsági inspektorok közé került, akiknek a
tulajdonképpeni feladata az volt, hogy előkészítsék és
levezényeljék az új tisztogatást.
A
Testvériség a szovjet hatalmi struktúra élén
1951.
közepétől 1953. februárjáig a Testvériség nemcsak
konszolidálja hatalmi pozícióit, de egyértelműen az összes
rivális csoport közül a legerősebbé válik. A politikai
bizottság régi tagjai, akik a testvériség legfőbb riválisai
voltak, fokozatosan elveszítették a valódi hatalmukat. 1951.
szeptemberében Sztálin nagyarányú személyi változtatásokat
hajtott végre a biztonsági apparátusban, amely hozzásegítette a
Testvériséget a győzelemhez, noha ez csak igen rövid ideig
tartott. Ignatyev került a nagyhatalmú Állambiztonsági
Minisztérium élére. Jepisev, aki az ukrán pártvezetésben viselt
vezető beosztást 1951. szeptemberében, az Államvédelmi
Minisztérium második számú embere lett. Itt érdemes utalni rá,
hogy Ignatyevet és Jepisevet Sztálin 1953. márciusában
bekövetkezett halála után nyomban leváltották, és Andropov is
Jepisevvel egyidejűleg elveszítette tisztségét a legfelső
szovjetben. Jepisevet 1955-ben kinevezték a Szovjetunió bukaresti
nagykövetévé, amikor is Szuszlov a központi bizottság
elnökségének a teljes jogú tagja lett. 1962-ben, amikor Szuszlov
előkészületeket tett Hruscsov elmozdítására, Andropovot
kinevezték a központi bizottság titkárává, Jepisev pedig a
központi bizottság katonai főosztályának a vezetője lett, és
egyben a szovjet haderő legfőbb politikai irányító testületének
a feje.
Jepisev
kinevezése az Állambiztonsági Minisztérium vezetői közé rossz
jel volt olyan politikai bizottsági tagok számára, mint Malenkov,
Berija, Kaganovics és Hruscsov. Kaganovics 1947-ben elmozdította
Jepisevet, és egyben Patolicsev ellen is kemény támadást
indított. Úgy tűnt, hogy eljött az idő a leszámolásra. Jepisev
arról volt hírhedt, hogy nagyon durván hajtotta végre a
tisztogatásokat, ő jelentett közvetlenül Sztálin személyi
titkárságának. Többek között az ő titkos jelentéseiben
szerepel az, hogy Hruscsov állítólag túl enyhekezű és
elmulasztotta a megkívánt éberséget, miközben Ukrajna élén
állt. Jepisevnek ezek a jelentései hozzájárultak ahhoz, hogy
Sztálin kemény bírálatban részesítette Hruscsovot. E hivatalos
csatornákat megkerülő titkos jelentések küldése Sztálinnak a
Testvériség tagjai egyik legfontosabb kötelessége volt. Sztálin
azért bátorította ennek a harmadik erőnek a létezését és
növekedését, mert segítségével el tudta érni, hogy azok az
esetleges párton belüli csoportok és potenciális vezetők, akik
veszélyeztethették hatalmát, időben megfékezésre, illetve
eltávolításra kerüljenek.
Az a
tény, hogy a Testvériség vette át Ignatyev személyében az
Állambiztonsági Minisztérium irányítását 1951-ben, kemény
csapást mért az akkor éppen egymást támogató Malenkov és
Berija számára. Ignatyev főnöksége azt is jelentette, hogy
Viktor Abakumov elveszítette ezt a rendkívül nagyhatalmú
pozíciót. Elmozdítását követően Abakumovot Sztálin személyes
parancsára letartóztatták. Abakumov 1946-tól 1951-ig volt az
Állambiztonsági Miniszter és szorosan együttműködött
Berijával. S bizonyos vonatkozásban az alárendeltjének is volt
tekinthető. Ezzel szemben Ignatyev nem jelentett Berijának, hanem
csak személyesen Sztálinnak. Erre az is okot adott, hogy
Ignatyevnek új beosztásában első feladata volt a grúziai
tagköztársaság vezetőségének a lecserélése. Ez a vezetőség
viszont szorosan összefonódott Berijával, aki maga is grúz
származású volt. Ez az akció a "Mingréliai ügyként"
ismeretes.
A
"Mingréliai Ügy"
Grúzia
népessége három nagy törzsből áll. Az imereciánokból, a
kartvelekből és a mingreliánokból. Sztálin kartvel volt, Berija
mingrelián. 1930-ban Sztálin lecserélte a grúziai pártvezetést,
amelynek a tagjai akkor nagyrészt imereciánokból tevődtek össze.
Az új vezetés 1940-bena a Berijához hasonlóan mingreliánokból
állott. 1951. novemberében és 1952. márciusában Sztálin
személyesen diktált le egy központi bizottsági határozatot,
amely szerint a grúz vezetők lényegében szovjet-ellenes
összeesküvésben vesznek részt Törökország érdekeit szolgálva.
Ezt a határozatot eltitkolták mind a politikai bizottság, mind
Berija elől. 1952-ben 427 grúz pártvezetőt letartóztattak.
Nemcsak a legfőbb vezetők estek áldozatul a tisztogatásnak, de
Hruscsov 1956-ban, a XX. pártkongresszuson elmondott titkos beszéde
szerint több ezer ártatlan személy is az önkény és
törvénytelenség áldozata lett. Beriját még nem vádolták, de
már, miként Hruscsov kifejezte magát, nem volt messze az az idő,
amikor ez az akció Beriját is célba veszi. Minthogy Malenkov
Sztálin utolsó éveiben szövetségre lépett Berijával, így ez
az ún. mingrélián összeesküvés Malenkov pozícióját is
aláásta.
Az
előbb elmondottakat mozaikkockaként összerakva kezd kibontakozni,
hogy Sztálin új bizalmi emberei, élükön Ignatyevvel, Pegovval és
Szuszlovval megindították a támadást a politikai bizottság régi
tagjai ellen. Ennek képezte részét az, hogy a Testvériség
kampánya során 1951-től 1953-ig lényegében egyetlen hatalmi
központtá egyesült a központi bizottság inszpektorátusa, az
ideológiai apparátus, valamint a Állambiztonsági Minisztérium,
Pegov, Szuszlov és Ignatyev irányításával. Az intézkedések
ideológiai alátámasztását szolgáló keveréket maga Sztálin
eszelte ki. Ebben szerephez jutott a belső kémkedés, valamint a
titkosrendőrség megerősítése az új terrorhullám
végrehajtására. Ekkor Andropov már ennek a Sztálin által
létrehozott titkos összeesküvésnek az egyik belső vezetője
volt. Azért, hogy jobban megértsük a Testvériség kölcsönös
segítségen nyugvó kapcsolattartását érdemes utalni rá, hogy a
titkos társaságnak az egyik kulcsfiguráját, Pegovot, Sztálin
halálát követően elbocsátották. De a Hruscsov nevével jelzett
korszakban visszakerült a vezetésbe az 1970-es években. 1973.
áprilisában Andropov került a KGB élére és a politikai
bizottság teljes jogú tagja lett. Pegov ugyanakkor a szovjet
külügyminiszter első helyettese lett. 1975-ben pedig Pegov lett a
központi bizottság azon részlegének a vezetője, amelynek a
feladatkörébe tartozott a külföldön dolgozó káderek
kiválasztása, és amely természetesen a legszorosabban
együttműködött a KGB-vel.
Sztálin
halálát követően a Testvériség más tagjai is elveszítették
pozíciójukat, így többek között Brezsnyevet leváltották a
központi bizottság egyik titkári posztjáról, de 1955-től
kezdődően folyamatosan emelkedett karrierje, miután Szuszlov a
politikai bizottság tagja lett. Ugyanezt lehet elmondani Andropovról
és Jepisevről is. Melnyikov, akit Sztálin helyezett az ukrán párt
élére, menesztésre került Ignatyevvel együtt. Melnyikov, mint
már említettük a Szovjetunió romániai nagykövete lett, Andropov
pedig egy kisebb diplomáciai beosztást kapott a Szovjetunió
budapesti nagykövetségén.
Visszatérve
1952-re, amikor Sztálin és a Testvériség teljes erővel
készítette elő az új nagy tisztogatást, Andropov a központi
bizottság inspektorából az egyik alosztály vezetője lett. Ez azt
jelentette, hogy ettől kezdve a nagyhatalmú inspektorok egy
csoportjának ő állott az élén. Ez tekintve az akkori
viszonyokat, a pártgépezet egyik leghatalmasabb pozíciójának
számított. 1952 és 1953 azok az évek, amikor a Testvériség
lényegében átveszi a teljhatalmat az egész Szovjetunió területén
a politikai döntéshozatal tekintetében. Minden más párt és
kormányzati szervezet befolyása a Testvériségéhez képest
alárendelődött. A hatalom gyakorlásának a változását jelzi,
hogy 1952. augusztusában - 11 év óta először - Sztálin maga
írja alá a központi bizottság ülésének és a központi
bizottság titkárságának a határozatát. Ezt megelőzően Sztálin
a kormány elnökeként írt alá rendeleteket, és vagy Zsdanov,
vagy Malenkov jegyezte a központi bizottság döntéseit. Ezzel
Sztálin jelezni kívánta, hogy noha a XIX. pártkongresszuson 1952.
októberében Malenkov terjesztette elő a központi bizottság
beszámolóját, ennek ellenére vitathatatlanul ő az SZKP vezetője.
Hruscsov
egyébként emlékirataiban ezt azzal magyarázza, hogy Malenkov
csupán azért tartotta meg ezt a rendkívül fontos beszámolót,
mert Sztálin fizikailag nem volt képes néhány percnél tovább
beszélni. Miközben Sztálin megengedte Malenkovnak a jelentés
elmondását, ahhoz már nem járult hozzá, hogy lényeges
kérdéseket ő döntsön el, s beleszóljon a legfőbb pártvezetők
kiválasztásába. Hruscsov szerint Malenkov politikai bizottsági
tagsága azért nem jelentett sokat, mert ekkoriban ez a testület
már csak formálisan működött, rányomva a pecsétet a Sztálin
által meghozott döntésekre. Ebben az időben az SZKP központi
bizottságának alosztály-vezetője csak az lehetett, akit Sztálin
előzőleg személyesen hagyott jóvá. Az Állambiztonsági
Minisztérium és a Testvériség Andropov mögött állt, de
Sztálinnak személyesen is át kellett néznie Andropov
káderanyagát. Minthogy Andropov megkapta a kinevezést, ez azt
jelentette, hogy megfelelt a sztálini követelményeknek.
Sztálin
antiszemita kampánya
Nem
lehet tudni mikor indult volna be pontosan az a nagy terrorhullám,
amelyet Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála állított
meg, ha a diktátor élve marad. Szolzsenyicin úgy véli, hogy a
zsidó lakosság tervezett kitelepítése kérdésében 1953. március
elején született meg a döntés, mielőtt Sztálin agyvérzést
kapott volna. Minthogy az akció teljes terjedelmében nem indult be,
ezért a biztos részleteket csak olyanok tudhatták, mint például
Patolicsev, Andropov vagy Pegov. A történészek egy része úgy
véli, hogy az újabb nagy terrorhullámot a XIX. pártkongresszus
már jóváhagyta 1952. őszén.
A
sztálini időszak szovjet történelmének a tényeiből tudhatjuk,
hogy a tisztogatások szempontjából mindig az a személy volt a
legfontosabb, aki az állambiztonsági apparátus élén állott. A
tisztogatás irányítóját az akció beindulása előtti közvetlen
időben nevezik ki. Jagodát például 1934. májusában, fél évvel
Kirov meggyilkolása előtt. Ma már ismeretes, hogy erre Sztálin
utasítására került sor, és ez szolgált ürügyül egy
nagyarányú tisztogatási kampány beindítására. Jezsovot 1936.
szeptemberében helyezték az állambiztonsági szervek élére, azaz
fél évvel korábban, mint a központi bizottság 1937. februárjában
és márciusában tartott plénuma. Ezen a párttanácskozáson
indult be a nagy terrornak nevezett tisztogatás. Ignatyevet 1951.
szeptemberében helyezték az Állambiztonsági Miniszter
tisztségébe, közvetlenül azt megelőzően, hogy a "Mingrélián
ügy" beindult, és ugyancsak kezdetét vette a tisztogatás
Csehszlovákiában. Ez a "Slansky-perben" érte el
csúcspontját. A prágai koncepciós pert úgy is fel lehet fogni,
mint a Szovjetunióban készülő nagy tisztogatás főpróbáját a
birodalom egyik tartományában. 1952. őszén Fehéroroszországban
Berija egyik közeli barátja, Tsanava állt a tagköztársasági
állambiztonsági apparátus élén. 1952. szeptember végén
Tsanavát leváltják, majd amikor Beriját is utoléri a sorsa, és
halálra ítélik, akkor Tsanavát is likvidálják bírósági
tárgyalás nélkül. Berija jól tudta, hogy ez az ügy az ő sorsát
is megpecsételheti. Berija leváltott embere helyébe egy olyan
személy, Baszkakov került, akit a Testvériség legfőbb vezetői
és Sztálin jelöltek erre a pozícióra.
A
kutatók szerint Andropov volt az, aki egyedül ismerte jól az
összes érintett személyt és magát Baszkakovot is. A jelek
szerint ő ajánlhatta Sztálinnak a kinevezését. Ez azt jelenti,
hogy 1952-ben Andropov már olyan beosztásban volt, hogy Sztálin
őrá támaszkodott egy ilyen fontos és a tervei szempontjából
kényes kinevezés meghozatalánál. Mindebből megállapíthatjuk,
hogy Andropov a készülő nagy tisztogatás egyik legnagyobb hatalmú
vezetője volt. Nemcsak tudta, hogy mire készül a bolsevik
diktátor, hanem tevékenyen részt vett az egész akció
előkészítésében és lebonyolításában.
Az
1952. októberében megtartott XIX. pártkongresszus a győztesek
kongresszusa elnevezést adományozta önmagának. A XVII.
pártkongresszust 1934. júniusában tartották, fél évvel Kirov
meggyilkolása előtt, más szavakkal a nagy terror közvetlen
beindulása előtt.
A
XIX. pártkongresszuson Sztálin Malenkovot jelölte ki az ügyvezető
első titkárrá és Molotovot, valamint Vorosilovot úgy
szerepeltette, mint különleges tisztelet érdemlő két idős
államférfit. Molotov nyitotta meg a kongresszust, Vorosilov
tartotta a záróbeszédet. Mindössze két napra rá, hogy a
kongresszus befejezte tanácskozását, a központi bizottság ülésen
Sztálin már azzal vádolta Molotovot, Vorosilovot és Mikojant,
hogy brit kémek és más súlyos vádakat is felhozott ellenük.
Sztálin megtartotta a politikai bizottság régi tagjait, kivéve
Andrejevet és Koszigint, akik a kibővített központi bizottsági
elnökség tagjai lettek. Maga Sztálin volt az, aki a politikai
bizottság nevét megváltoztatta a központi bizottság elnöksége
elnevezésre. A diktátor ahhoz is ragaszkodott, hogy a politikai
bizottság régi tagjait idővel újabbakra kell lecserélni. Mindezt
ő megtehette volna a kongresszuson is. Valójában azonban akkor is
megtartotta őket az elnökség tagjainak, amikor már nagyon súlyos
kémkedési vádakkal illette őket. Mindebből arra lehetett
következtetni, hogy a tisztogatást tulajdonképpen magával a
politikai bizottság éppen hivatalban lévő tagjaival kívánta
elkezdeni.
A
XIX. pártkongresszuson Sztálin megfosztotta a politikai bizottság
tagjait a tényleges hatalomtól. Az új központi bizottság
nagyrészt a Testvériség tagjaiból került ki. A párt legfelső
vezetése, azaz a központi bizottság elnöksége és a titkárság,
már a Testvériség belső tagjaiból állott, és ez jelezte, hogy
kik lesznek az igazi vezetők, ha Sztálin eltávolítja a politikai
bizottság régi tagjait. A 25 tagúvá bővített elnökségben
Malenkov és hívei négy, Hruscsov pedig két hellyel rendelkezett,
míg Berija és a többi tag csak magára számíthatott. Ugyanakkor
a Testvériségnek legalább kilenc tagja ült az elnökségben, úgy
mint Andrijánov, Arisztov, Ignatyev, Kuusinen, Melnyikov, Mihaljov,
Ponomarenko, Szuszlov és Csesznokov. Ha Sztálint is hozzászámoljuk,
akkor ez a frakció 10 tagból állt. A tartalék csapat is ott volt,
akiket az elnökség póttagjainak neveztek, s akik részt vettek a
tanácskozásokon, de szavazati joguk nem volt. Ebből is hét a
Testvériséghez tartozott, úgy mint Brezsnyev, Ignatov, Kabanov,
Patolicsev, Pegov, Puzanov és Jugyin.
A
másik nagyhatalmú szerv, a titkárság 10 tagból állt. Közéjük
tartozott Sztálin, Malenkov és Hruscsov; valamint Arisztov,
Brezsnyev, Ignatov, Mihajlov, Pegov, Ponomarenko és Szuszlov.
Érdemes megjegyezni, hogy közülük hét személyes ellenfele volt
Malenkovnak, Berijának és Hruscsovnak. Sztálin halála után a
létrejött Malenkov-Berija-Hruscsov koalíció azonnal menesztette a
Testvériséghez tartozó pártvezetőket, nemcsak a központi
bizottság elnökségéből, de a többi nagyhatalmú állásból is.
A
Testvériség és Sztálin gazdasági elképzelései
A
XIX. pártkongresszust megelőzően több Sztálin által jegyzett
írás foglalkozott gazdasági kérdésekkel. Ezekben Sztálin,
illetve cikkírói keményen bírálták mindazt, ami még a kereslet
és kínálat rendszeréből fennmaradt. Sztálin azt állította,
hogy a kollektivizált mezőgazdasági üzemek, a kolhozok és a
szovhozok, állítólag még mindig többletterméket állítanak
elő. Ez a többlettermék náluk marad a kötelező beszolgáltatás
után. A kolhozok ezeket a többlettermékeket a helyi piacokon
pénzért értékesíthették, és ez Sztálin szerint
megengedhetetlen elhajlás a Szovjetunióban érvényesülő
szocialista elosztási rendszerben. Sztálin azt javasolta, hogy a
beszolgáltatás után fennmaradt termékeket a pénzért való
értékesítés helyett, közvetlen cserével kell ipari termékekre
átváltani. Sztálin lényegében a pénzt, mint a gazdasági
folyamatok közvetítő közegét, teljesen meg akarta szüntetni.
Úgy vélte, hogy ezzel a szövetkezeti, vagyis csupán csoport
tulajdont képező kolhozok kiiktathatók lesznek a kommunista
közgazdasági rendszerből. Sztálin, a nagy "teoretikus"
úgy vélte, hogy a kolhozok, mint szövetkezeti üzemek, csak
átmenetet képeztek az igazi szocialista mezőgazdaság és
kommunista közgazdaság kialakításához.
A
XIX. kongresszus Sztálinnak ezeket a nézeteit a szocialista
társadalmi és gazdasági rend legfontosabb alapelveivé kiáltotta
ki, és ezzel ez vált a Szovjetunió hivatalos politikai
irányvonalává. Sztálinnak ezek az elképzelései azonban kevés
újat tartalmaztak. A valóságban ezek az első világháború során
a Német Birodalomban bevezetett hadigazdálkodás módszerei voltak.
Elméletileg a Die Glocke (a Harang) nevű szociáldemokrata csoport
dolgozta ki, amelynek Alexander Helfand (Parvus) és Paul Leunsch
volt a vezetője. Lenin egyszerűen átvette a pénz, azaz közvetítő
közeg nélküli termékcsere módszereit, és kényszerrel bevezette
őket Szovjet-Oroszországban a hadikommunizmus idején 1918-tól
1920-ig.
Lenin
1921-ben azonban kénytelen volt a hadikommunizmusnak ezt a pénz
nélküli gazdaságát feladni, mert erős társadalmi ellenállásba
ütközött. A lenini változtatás egyik része az volt, hogy a NEP
(új gazdasági politika) lehetővé tette a kisárutermelő
gazdaságoknak, hogy az állammal szembeni kötelezettségek
teljesítése után termékeikkel szabadon rendelkezzenek. Ehhez
azonban hozzátartozott az állami beavatkozással gyakorolt
korlátozás és ellenőrzés, amellyel a pártállam elejét vette a
kisárutermelők "kapitalizálódásának". A NEP tehát
érvényesítette az állam piacszabályozó szerepét, eleve azzal a
céllal, hogy korlátozza, majd pedig kiszorítsa a kisárutermelő
gazdaságot, és megteremtse az egységes szocialista népgazdaságot.
1930-ban
Sztálin újból be akarta vezetni a hadikommunizmust egy nagy
szabású kényszerkollektivizálás keretében, de Leninhez
hasonlóan ő is a parasztság kemény ellenállásába ütközött.
1952-ben Sztálin újabb kísérletet tett a parasztság megtörésére,
tekintet nélkül arra, hogy ez mennyi emberi erőforrás
feláldozásába kerül. Lényegében arról volt szó, hogy a még
erőteljesebb társadalmasítás, vagyis a mezőgazdaság
kommunizálása érdekében ismét a tömegterror eszközéhez nyúl.
Ennek a kampánynak az első szakasza Sztálin javaslata szerint
1953. februárjában indult volna be, mintegy négy héttel a halála
előtt. A bolsevik diktátor ugyanazokat a módszereket ajánlotta,
mint amilyeneket 1928 és 1929-ben alkalmaztak. Ez magában foglalta
a mezőgazdasági vállalatok, valamint a háztáji gazdaságok, a
kolhozok fokozott adóztatását. Hruscsovnak a XX. kongresszuson
elmondott titkos beszéde szerint az volt ebben az ördögi
elképzelés, hogy olyan magas adókat vetettek volna ki, amelyet az
adóalanyok nem lettek volna képesek teljesíteni. 1952-ben a
kolhozok, mint kollektív gazdaságok és tagjaik, mint a háztáji
parcellák művelői, összesen 26 milliárd rubelt kaptak eladott
termékeikért. Sztálin tudta ezt, ezért elrendelte, hogy 40
milliárd adó befizetésére legyenek kötelezve, ami azt
jelentette, hogy 14 milliárd rubel nem is állt az adófizetésre
kötelezettek rendelkezésére. Az így elmaradt adók aztán
igazolták volna a terrort, és a parasztok tömeges kivégzését,
illetve a Gulág táboraiba való elhurcolását. Sztálin
természetesen szabotázzsal vádolta volna mindazokat, akik a
parasztok oldalára álltak volna. Ez lehetővé tette volna, hogy
magában a pártban is nagyarányú tisztogatást végezzen -
beleértve a politikai bizottság tagjainak az elmozdítását is.
Arnold
Beichmann és Mikhail Bernstam: "Andropov New Challenge to the
West - Andropov, új kihívás a Nyugat számára" című
1983-ban az Egyesült Államokban megjelent könyvében a 128.
oldalon azt állítják, hogy a Csehszlovákiában lezajlott
tisztogatások tulajdonképpen a Szovjetunióban tervezett
nagyszabású akció főpróbájának tekinthetőek. A két szerző
kiemeli, hogy a csehszlovák tisztogatásokban a megvádoltak
többsége olyan zsidó származású kommunista volt, akik hosszú
időn át tevékenykedtek a Kommunista Internacionálé
szervezeteiben, és szoros kapcsolatban álltak a Berija vezette az
NKVD-vel (Narodnii Kommissariat Vnutrennykh Del - Belügyi
Népbiztosság), amelyből 1946-ban kivált az MGB (Ministerstvo
Gosudarstvennoi Bezopasnosti - Állambiztonsági Minisztérium, amely
elsősorban belügyminisztériumi feladatokat látott el. Ezeket a
csehszlovák kommunistákat többek között azzal vádolták, hogy
részt vesznek az Egyesült Államokat irányító pénztőkés
kapitalista-cionista összeesküvésben.
A
második vád az volt, hogy az összeesküvésben résztvevő zsidó
származású orvosok meg akarták rövidíteni az akkori csehszlovák
kommunista vezető: Gotwald életét. Mindez nagyon hasonló a
Szovjetunióban "leleplezett" "doktor-összeesküvéshez".
1952. novemberében szovjet orvosok egy csoportját (a többségük
zsidó származású volt) letartóztatták, néhány nappal azt
megelőzően, hogy sor került Slansky-perére Prágában.
(1951.
szeptember 6-án Rudolf Slansky-t leváltották a csehszlovák
kommunista párt főtitkári tisztségéből. 1951. november 27-én,
akkor, amikor Sztálin meghozta az ún. "Migrélián-ügyben"
a döntését, a zsidó Slansky-t letartóztatták több más
csehszlovák vezetővel egyetemben.)
Beichmann
és Bernstram az idézett mű 128. oldalán mindebből a következő
következtetést vonta le:
"E
bizonyítékokból megalapozottan következtethetünk arra, hogy az
új nagy terror, amelyet 1952-ben és 1953-ban Sztálin, Ignatyev,
Mihail Rjumin MGB első-miniszterhelyettes, és pártapparátusbeli
kollaboránsaik: Szuszlov, Pegov, Andrijánov, Arisztov és társaik
- Andropovot is beleszámítva - előkészítettek, a következő
csoportokat érintette volna:
- 1. pártveteránokat, mint Molotov, Mikojan, Vorosilov;
- 2. diplomatákat, mint a Nagy-Britanniába akkreditált korábbi szovjet nagykövet: Ivan Majszkij;
- 3. az állambiztonsági főnököket, mint Berija és Merkolov;
- 4. katonai vezetőket és politikai biztosokat, mint Nyikolaj Bulganyin és feltehetően Georgij Zsukov marsall, mivel neve már nem szerepelt a lojális tábornokok listáján, amelyet a Pravda 1953. január 13-án közölt, s akiknek a halálát az állítólagos cionista doktorok műhibájának lehetett volna tulajdonítani;
- 5. magas és középszintű gazdasági vezetőket és menedzsereket;
- 6. a pártapparátus legfelső vezetőit, olyanokat mint Malenkov és Hruscsov;
- 7. az orvosi elitet, legfőképpen a zsidó származásúakat;
- 8. a zsidó lakosság egészét;
- 9. a szovjet lakosságot, különösen a parasztságot."
Ehhez
hasonló nagyszabású párttisztogatást és tömegterrort végül
is Kínában hajtanak végre a "nagy kulturális forradalomnak"
nevezett hatalmi harcok során. Mao Ce-tung ekkor leváltotta a párt
főtitkárát, Teng Hsziao-pinget, valamint az államelnököt: Liu
Sao-csit és meghurcolta, megalázta több millió más Kínaival
együtt. Visszatérve 1953 Moszkvájához Malenkov, Berija és a
többi pártvezető tisztában voltak, hogy Sztálin újabb
tisztogatási kampányba kezdett, de annak teljes részleteit nem
ismerték. A XIX. kongresszuson mondott főtitkári beszámolójában
Malenkov óvatosan szót emelt a nagy terror ellen. Malenkov úgy
vélte, hogy a szocialista ideológia uralomra jutott a
Szovjetunióban, de bizonyos burzsoá ideológiai-pszichológiai
maradványok még léteznek, a külföldi ellenség pedig mindezt
kihasználhatja. A legyőzött anti-leninista csoportok még
behatolhatnak az ideológiai apparátusba. De Malenkov szerint az ő
leküzdésükhöz nincs többé szükség tisztogatásra, elég a
pártkáderek gondos politikai nevelése.
A
Testvériség 1953. januárjában megindult akciója a "doktorok
összeesküvésének" a bejelentésével kezdődött. Szuszlov,
Mihajlov, Kozlov és mások - valamint irányításukkal a sajtó -
azt hangsúlyozta, hogy nem valamiféle elvont burzsoá ideológiai
maradványok ellen kell felvenni a küzdelmet, hanem élő, valóságos
ellenség, azaz olyan társadalmi csoportok ellen, amelyek az
ellenséges ideológiát képviselik. Elsősorban azok az emberek a
célpontok, akiknek szoros kapcsolataik vannak külföldi
imperialista körökkel.
Az
összefüggések jobb megértése érdekében utalunk arra, hogy
Sztálin azonosította a nemzetközi pénzügyi közösséget - amely
ekkor már pénzügyileg-gazdaságilag irányította a Nyugatot és
annak vezető hatalmát, az Egyesült Államokat - a zsidó néppel.
Ebben lényegében a nemzetiszocialisták és Hitler nyomdokain járt.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy azok a nemzetközi pénzügyi
körök, amelyek annak idején finanszírozták a bolsevik
hatalomátvételt (Lenint és csoportját a németországi
Warburg-ház, és a német kormány finanszírozta; Trockijt és
csoportját pedig a Wall Street olyan pénzemberei, mint Jacob
Schiff) nem neki, Joszif Viszarionovics Dzsugasvilinek szánták az
Oroszországgal folytatott világszintű kísérletük
végrehajtásában a kommunista birodalom irányítását. A
háttérhatalom valójában a Szovjetunió Sztálin által tőle
elorozott irányítását kívánta visszaszerezni, amikor úgy
döntött, hogy a gyenge weimari Németországot egy harcias diktátor
hatalomra segítésével gazdaságilag és katonailag megerősíti.
Úgy gondolták, hogy egy német-szovjet háborúban két célt is
elérhetnek: egyrészt végleg az ellenőrzésük alá vonhatják
Németországot, másrészt visszaszerezhetik a Szovjetunió feletti
befolyásukat is, amennyiben Sztálin helyére a saját emberüket
tudják hatalomra segíteni. Ebbe a koncepcióba illet az a részben
általuk kezdeményezett lépés, hogy Sztálin lépjen szövetségre
az akkor főellenségnek számító nemzetiszocialista Németországgal
és egyezzen meg Hitlerrel Lengyelország felosztásáról.
Az
1939. augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop (Hitler-Sztálin)
paktum lényegében ennek az előzetesen kidolgozott koncepciónak
volt a végrehajtása. Hrisztyián Georgievics Rakovszkij veterán
trockista bolsevikvezetőt, akit 1937. nyarán ismét letartóztattak
azzal a váddal, hogy kapcsolatban állt a trockista centrummal, az
1938-as harmadik nagy moszkvai koncepciós perben 20 évi
börtönbüntetésre ítélték. Sztálin tisztában volt vele, hogy
Rakovszkij magas rangú Grand Orient szabadkőművesként Trockij
belső bizalmasa volt, és bennfentesként ismerte a háttérhatalom
szervezetrendszerét. Ezért amikor Rakovszkij életéért küzdve
KGB-s kihallgatójának, a francia származású Gavril Kuzmin
tábornoknak előterjesztette javaslatait a börtönből, akkor azt
Sztálin minden bizonnyal átbeszélte Joseph E. Davies-szel, az
Egyesült Államok akkori moszkvai nagykövetével. Davies "Moszkvai
jelentés" című könyve, amely az Anonymus kiadásában
1945-ben Magyarországon is megjelent, számos helyen utal arra, hogy
hosszú, bizalmas tárgyalásokat folytatott Sztálinnal. Ha valaki
gondosan és megfelelő háttérismeretekkel értelmezi a "Moszkvai
jelentésben" leírtakat, akkor arra a következtetésre juthat,
hogy megalapozott a feltételezés: e megbeszéléseken, és azoknak
a háttérhatalom legfőbb vezetői által történő jóváhagyása
során dőlt el Lengyelország sorsa. Tény az, hogy, amikor két hét
különbséggel Németország megszállta Lengyelország nyugati
felét, és elfoglalta területének 48%-át, majd pedig a
Szovjetunió megszállta a keleti felét, és elfoglalta
Lengyelország 52%-át, akkor Anglia, illetve Franciaország részéről
csak az egyik agresszornak érkezett hadüzenet: Németországnak. Ez
az összefüggés nem e sorok írójának a felfedezése, hanem
ezeket részletesen tartalmazzák Hrisztian Georgievics Rakovszkijnak
a kihallgatási jegyzőkönyvei.
A
második világháborúban a németek oldalán részt vett a spanyol
ún. Kék-Hadosztály. Ennek önkéntesei mélyen Oroszországban,
egy parasztházban rátaláltak az NKVD szolgálatában állott
orvos, Dr. Joszif Landovszkij holttestére. Találtak ruházatában
néhány sűrűn teleírt füzetet. Ezeket 1950-ben oroszról
spanyolra fordították és Madridban kiadták. Ez a kötet
tartalmazza Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, és e sorok
írója e jegyzőkönyvek áttanulmányozásából vette azt a
feltételezését, hogy Sztálin egyeztette németországi
politikáját a háttérhatalom legfőbb vezetőivel: mégpedig
Franklin D. Roosevelt útján, akinek személyes jóbarátjával - az
Egyesült Államok akkori moszkvai nagykövetével - tárgyalta meg a
részleteket.
Mindez
úgy függ össze a Sztálin halálát megelőző hisztérikus,
antiszemita politikával, hogy Sztálin állandóan rettegett a
háttérhatalomtól, egyrészt azért, mert képviselőjétől,
Trockijtól, elragadta a hatalmat Lenin halálát követően. Majd a
háttérhatalom első számú oroszországi megbízottjának számító
Trockijt száműzte a Szovjetunióból, végül pedig 1940-ben
ügynökei útján Mexikóban meg is gyilkoltatta.
Sztálin
félt azért is, mert ujjat húzott a háttérhatalommal a II.
Világháborút követően is, amikor nyíltan megszegte a
Teheránban, Jaltában és Potsdamban kötött megállapodásokat.
Itt csak arra utalunk, hogy Trumannak atombombával kellett
fenyegetőznie 1946-ban, hogy rábírja a szovjet diktátort
hadosztályainak kivonására Észak-Iránból. A másik eset, amire
utalnánk az ún. berlini blokád, amikor a szovjet diktátor elzárta
a négy szövetséges hatalom által megszállt Berlinbe vezető
vasúti- és közúti-, és vízi szállítási vonalakat. Ekkor
Nyugat-Berlint csak az amerikai hadsereg által létesített légihíd
mentette meg a kiéheztetéstől 1948. júniusa és 1949. márciusa
között.
Sztálin
tehát rettegett ennek a háttérhatalomnak a bosszújától. Mivel
antiszemitaként ő is egyetlen nép, a zsidó nép soha nem létezett
uralmával azonosította ezt a háttérhatalmat, (ami azért tárgyi
tévedés, mert a nemzetközi háttérhatalom mindig is a pénzvagyon
magánmonopóliumával rendelkező, vegyes etnikumú transznacionális
elitnek az intézményesült magánhatalmát jelentette) betegesen
félt attól, hogy a Szovjetunióban élő zsidó polgárok - nyugati
kapcsolataikra támaszkodva - majd fellépnek ellene. Mivel a Kreml
egészségügyi szolgálatában a legkiválóbb orvosok dolgoztak,
ezek többsége pedig zsidó származású volt, ezért Sztálin
paranojás téveszméjének e zsidó orvosok lettek az első számú
célpontjai, és nagyrészt az áldozatai is.
1953.
februárjában nagyszabású nyomozás indult abból a célból, hogy
kiderítse a gyanúba kevert doktorok kapcsolatait a politikai
bizottság tagjaival, valamint a nemzetközi imperialista-cionista
összeesküvéssel. Sztálin röviden a következő utasítást adta
a nyomozással megbízott Ignatyevnek:
"Ha
nem vagy képes kicsikarni vallomást az orvosokból, akkor
megrövidítünk egy fejjel."
Hruscsov
megemlíti emlékirataiban, hogy a szerencsétlen Ignatyev halálra
dolgozta magát: "Csaknem színinfarktust kapott . . . Sztálin
gonoszul lehordta telefonon a jelenlétünkben. Tele volt dühhel,
kiabált Ignatyevvel és fenyegette őt, azt követelve, hogy
láncolja meg a doktorokat, verje laposra és zúzza porrá őket.
Nem meglepő, hogy majdnem minden doktor bevallotta a bűneit."
Amikor
az így legyártott vallomások már kéznél voltak, akkor tárták
fel, hogy milyen állítólagos kapcsolat áll fenn a politikai
bizottság régi tagjai, és a nemzetközi cionista összeesküvés
között. Ezt a kapcsolatot nyilvánvalóan közvetítőkön
keresztül, középszintű vezetők útján tartották fenn. 1953.
februárjában letartóztatták Iván M. Majszkijt, aki a Szovjetunió
londoni nagykövete volt az 1930-as és 40-es években, majd pedig a
külügyminiszter első helyetteseként Molotov közvetlen
munkatársa. Majszkij ellen az volt a vád, hogy az angolok számára
kémkedik. Letartóztatása már jelezte, hogy Molotov is célponttá
vált. Sztálin ekkor már elrendelte a nyomozást Molotov ellen is,
akit állítólag beszervezett az amerikai és brit hírszerzés,
amikor Molotov Amerikába és Angliába látogatott az 1940-es
években. Molotov felesége Zsemzsucsina, ekkor már le volt
tartóztatva, mint a cionista összeesküvés résztvevője.
Majszkij
letartóztatása jeladás is lehetett a megtervezett akció teljes
körű beindítására. Ennek része volt az összeesküvés, annak
leleplezése, a kémkedés és a kémelhárítás. A Testvériség
megtette az utolsó lépéseket is, hogy a tömegterrornak ezt a
drámáját a Szovjetunió minden sarkában megrendezze. Sztálin a
nyilvánosság előtt néma maradt, és alig szerepelt életének
utolsó napjaiban. Utoljára 1953. február 3-án írt alá egy
rendeletet, mint a minisztertanács elnöke, amelyben lényegében
negyedrangú kérdéssel foglalkozott. Eszerint egy különleges
könyvkiadót kell létesíteni a minőségi művészeti kiadványok
publikálására. 1950. március 5-én azonban Sztálin hirtelen
meghalt. A Testvériség magára maradt, nem volt többé jelen a
Nagy Testvér, aki megvédte volna őket. Ez a váratlan fordulat
megmentette Malenkov, Berija, Hruscsov, Molotov és más veterán
szovjet vezetők életét és átmenetileg a hatalmát is. Így rájuk
várt a feladat, hogy döntsenek a Testvériség vezetőinek, úgy
mint Ignatyevnek, Andrijánovnak, Pegovnak, Szuszlovnak és
Patolicsevnek, valamint olyan még kisebb személyeknek a sorsáról,
mint Andropov.
Száműzetésben
a Testvériség
Sztálin
halála tehát csaknem katasztrófát jelentett Andropov karrierje
szempontjából, és ugyanezt lehetne elmondani a Testvériség több
más vezetőjéről is. Sztálin utódai, úgy mint Malenkov, Berija,
Molotov és Hruscsov, 1953. március 6-án, egy nappal a diktátor
halálát követően, általános tisztogatást rendeltek el a
sztálini apparátusban. A Testvériség tagjait leváltották és
még azt is megtiltották nekik, hogy a központi bizottság épülete
körüli hivatali helyiségeiket felkereshessék. Ugyanez történt a
Dzserzsinszkij téren is, ahol akkor az Állambiztonsági
Minisztérium volt. Az új vezetésben azonban hamarosan kitört a
hatalmi harc, amely Hruscsovot segítette hatalomra. A Testvériség
pedig fokozatosan rendezhette sorait és visszatérhetett a
száműzetésből 1955 és 1960 között.
A
magyar forradalom és Andropov felemelkedése
A
Testvériség sorsa jól tükröződik Andropov életének az
alakulásában is. Elvesztette hivatalát 1953-ban, de fokozatosan
ismét emelkedni kezdett a ranglétrán 1954-ben, 1957-ben és
1962-ben. Andropov 1953-ban a Külügyminisztérium IV. európai
osztályának az élére került és az ő hatáskörébe tartozott a
diplomáciai kapcsolatok irányítása Lengyelországgal és
Csehszlovákiával. Ezt további lecsúszás követte, mert a
Szovjetunió budapesti nagykövetségére került tanácsosként. Ez
azt jelentette, hogy a hatalmi nómenklatúrának a legalacsonyabb
szintjére került.
További
lecsúszást jelentett, amikor kihagyták a Legfelsőbb Szovjet
küldöttei sorából. 1954. július 14-én azonban Andropov
karrierje ismét emelkedni kezdett. Egy harmadrangú diplomáciai
posztról előléptették a Szovjetunió budapesti nagykövetévé.
Ezt a kényes pozíciót töltötte be a magyar forradalom idején
is, és csak 1957. március 8-án tért vissza Moszkvába. Ekkor
kinevezték a Központi Bizottság apparátusába. Először a
Központi Bizottság személyzeti osztályán tevékenykedett, de
hatásköre nem terjedt ki a legnagyobb szovjet tagköztársaságra,
Oroszországra. 1957. májusában azonban ő került a Központi
Bizottságnak a szocialista országok kommunista pártjait irányító
osztályának az élére. Ő ellenőrizte a szovjet birodalom csatlós
államainak a kommunista pártjait. De ezen túlmenően a kínai
párttal való kapcsolattartás is a hatáskörébe tartozott. Kínát
természetesen már csak méretei miatt sem lehetett a kelet-európai
népi demokráciákhoz hasonlítani.
1961.
októberében Andropov a Központi Bizottság teljes jogú tagja lesz
és ez azért számít rendkívüli előléptetésnek, mert elkerülte
az egyébként szokásos póttagsági fokozatot. 1962. novemberében
Andropov már az SZKP Központi Bizottságának azon titkára, aki az
úgynevezett szocialista országok állampártjaival tartotta a
kapcsolatot, és aki már legfelsőbb politikai szinten is
befolyásolni tudta e hatalmon lévő pártoknak a politikáját.
Mindez a gyors emelkedés a Testvériség hatalmának a fokozatos
növekedésére volt visszavezethető. Ugyanis Mikojan és Szuszlov,
e titkos szervezetnek a két fontos vezetője, kulcsszereplőjévé
vált a Szovjetunióban folyó hatalmi játszmának.
Sztálin
halálára visszatérve, az valóságos sokkot okozott a különböző
hatalmi csoportosulásokban. Többen, így például a veterán
bolsevik: Dimitrij Manuilszkij, először azt gondolták, hogy
Sztálinnak csak egy ravasz húzásáról van szó, meg akarja
figyelni az egyes vezetőket. Valójában él, csak elrejtőzött. A
halálhír azonban nem vaklárma volt. A régi vezetői gárda
azonnal magához ragadta az irányítást, az ellenőrzést és a
tájékoztatást. Azok a bizottságok és intézmények, amelyeket
Sztálin állított fel és a Testvériség tagjai tartottak kézben,
elveszítették hatalmukat. 1953. március 6-án, egy nappal Sztálin
halálát követően, a Központi Bizottság kibővített elnökségét,
amely az új vezetésnek a magja lett volna, megszűntették. Az
elnökség ismét csak a régi politikai bizottsági tagokból
tevődött össze, noha egy ideig megtartották az elnökség
elnevezést.
Sztálin
halálát követően Berija is elkezdte a saját, külön
sztálintalanítási kampányát, csendben, de hatékonyan. Berija
valójában a Testvériség ellen lépett fel, különösen
Ignatyevvel szemben. Sztálin halálát követően az Állambiztonsági
Minisztériumot a Belügyminisztériumba olvasztották be. Az
Állambiztonsági Minisztérium vezetőit, Ignatyevet és Jepisevet
pedig leváltották. A 25 tagú pártelnökségből 15-öt
menesztettek, a Testvériség valamennyi tagjának távoznia kellett.
A 10 tagú Titkárságból pedig hetet menesztettek. A Testvériségből
egyedül Szuszlov tartotta meg központi bizottsági titkári rangját
az 1953. márciusában végrehajtott tisztogatás után. Az az
ideológiai és külpolitikai apparátus, amelyet Szuszlov irányított
a Központi Bizottságban, ténylegesen felfüggesztette a működését.
Röviden megállapíthatjuk, hogy a Sztálin halálát követő
kilenc hónap csaknem a Testvériség teljes összeomlásához
vezetett.
Sztálin
utódai azonban nagyrészt tartózkodtak terrorista módszerek
alkalmazásától politikai ellenfeleikkel szemben. Ez alól van
néhány kivétel, köztük Berija esete. Az új vezető csoport,
élén Malenkovval, Hruscsovval és Molotovval, tartott attól, hogy
Berija a rendelkezésére álló félkatonai hivatásos biztonsági
erőkkel fel tud ellenük lépni, és magához tudja ragadni a
hatalmat. Berijának ebben az időben rendelkezésére állott több
ezer belügyi alakulat, amelyeket személyi céljaira vethetett be.
Egy másik ilyen eset volt Andrijánové, akit nemcsak
letartóztattak, de minden valószínűség szerint agyon is lőttek.
A Testvériséget nagyrészt az mentette meg a teljes felszámolástól,
hogy Sztálin utódai úgy látták: a diktátor távozásával ez a
csoport valójában le lett fejezve és tehetetlenné vált. Éppen
ezért a leváltás, a távoli helyekre áthelyezés és egyéb
tisztogatás elegendő velük szemben. Az új vezetők elfogadták a
Testvériségnek azt a szabályát, hogy a párt mindenkori vezetői
helyett az egymás iránti lojalitás ugyan bűn, amit adott esetben
meg kell torolni, de ez a megtorlás nem tekinthető végső
megoldásnak. A Testvériségnek pedig nemcsak abban rejlett az
ereje, hogy Sztálin állt mögöttük, hanem abban is, hogy magas és
középszintű pártfunkcionáriusokból álló képzett hálózattal
rendelkezett, amelynek a tagjai készek voltak az egymással szemben
álló hatalmi csoportosulások egyikéhez vagy másikához
csatlakozni. Ezzel a csatlakozásukkal pedig el is dönthették, hogy
ki-kit győz le.
Malenkovnak
és Hruscsovnak szüksége volt a Testvériség hálózatára
Berijával és az irányítása alatt álló állambiztonsági
szervezetek köztársasági szintű tagjaival szemben. Hruscsov, aki
már ekkor jól kiismerte magát a hatalmi játszmában, látta, hogy
szüksége lehet a Testvériségre Malenkovval és frakciójával
szemben. Valójában ez is történt, mert Hruscsov a Testvériség
segítségével győzte le és távolította el a hatalomból
Molotovot, Kaganovicsot, Malenkovot, Vorosilovot és Bulganyint -
1956 és 1957 során. Ezért a Testvériség gyorsan rendezte sorait,
mert valamennyi hatalomért küzdő csoport igényt tartott a
segítségére. Ezért a Testvériség még növelte is erejét. Ezt
az is elősegítette, hogy belső struktúrája tulajdonképpen
megegyezett az SZKP, mint egész, politikai struktúrájával.
Már
utaltunk rá, hogy Andropov a Külügyminisztériumba került, onnan
pedig a Szovjetunió budapesti nagykövetségére. A Testvériség
többi magas rangú tagja a diplomáciai apparátusban általában
nagyköveti beosztást kapott. A fiatal Andropov csak tanácsosi
ranghoz jutott 1953-ban. Csupán egy évvel később lett ő is
nagykövet. A szovjet birodalomhoz tartozó csatlós államokba
akkreditált szovjet diplomaták jelentősen eltérnek az átlagos
diplomatától. Ugyanis minden szovjet nagykövetségen belül ott
volt a KGB helyi szervezetének a főnöke is, akinek a hatalma
legalább akkora volt, mint a nagyköveté, de az esetek többségében
még nagyobb is.
1953.
júniusában, amikor Berija leváltásra került, a Testvériség
helyzete fokozatosan javult. Szuszlov lett a Központi Bizottság
ideológiai- és külkapcsolatokban illetékes titkára. 1954-ben
ehhez még megszerezte a Legfelsőbb Szovjet külpolitikai
bizottságának az elnöki tisztét is. Így Szuszlov
ismét legalább olyan hatalommal rendelkezett a szovjet külpolitika
befolyásolásában, mint Molotov. Ugyancsak 1954-ben Szuszlov belső
munkatársa és barátja, Ponomarjov került a Központi Bizottság
nemzetközi osztályának az élére. Ezt akkor állították fel,
amikor 1943-ban a nyugati szövetségesek kérésére Sztálin -
formailag - feloszlatta a Kommunista Internacionálét, vagyis a
Kominternt. Ponomarjov már helyettesként részt vett a nemzetközi
osztálynak az irányításában 1944-től 1949-ig, amikor is a
Központi Bizottságnak ezt az osztályát két részre osztották:
az egyik foglalkozott a diplomáciai kapcsolatokkal, a másik pedig a
külpolitika irányításával. 1954-ben ezt a két részleget ismét
egyesítették, most már Ponomarjov irányítása alatt.
Andropov
szempontjából ez igen kedvező fordulat volt. Ennek köszönhette,
hogy egy év múltán már ő került a budapesti nagykövetség
élére, mint nagykövet. Jurij Andropov, még mint követségi
tanácsos ünnepelte Budapesten 40. születésnapját. Igaz, hogy
Magyarország formailag külföldnek számított, gyakorlatilag kevés
volt az eltérés a független Magyarország és a Szovjetunióhoz
tartozó Karél-Finn Tagköztársaság státusza között.
Magyarországon 1945-öt követően már másodszor nyílott
lehetőség, hogy a kommunista párt vegye kézbe az ország
irányítását. 1919-ben egy oroszországi fogságból hazaért
bolsevik irányította a kommunista tanácsköztársaságot, Kun
Béla, akit a Szovjetunióban, a nagy terror idején, Sztálin
parancsára lényegében halálra ítéltek, mert őt is a trockisták
közé sorolták. Mint tudjuk a Tanácsköztársaság mindössze 133
napig tartott és igen rossz emlékeket hagyott maga után a magyar
társadalomban. A magyar nép 1956-ban ismét megdöntötte a
kommunista rendszert, ez azonban már egy egészen más történet.
Most csak utalunk rá, hogy 1956. október 23-án a már korábban is
érlelődő események tüntetésbe és utcai harcokba torkolltak.
Budapest lakosai ledöntötték Sztálin bálványszerű szobrát és
soha nem látott egységben követelték a diktatúra és a szovjet
megszállás megszűntetését.
A
Rákosi-diktatúra eseményeit most részletesen nem ismertetjük,
csupán arra utalunk, hogy ez a rendszer lényegében a szovjet
rendszer kópiája volt, Rákosi pedig Sztálinnak az egyik
kelet-európai epigonja. Ebben a rendszerben a nyugati fogalmak
szerinti demokrácia, és az emberi jogok, valamint a politikai
szabadságjogok nem léteztek, az önkényes letartóztatás és
elítélés napirenden volt, és ez nem kímélte még a rendszer
legfőbb irányítóit sem. Így például 1949. júniusában
kivégezték Rajk Lászlót, a kommunista rendszer egyik legfőbb
vezetőjét. Az Államvédelmi Hatóság is a sztálinista
államrendőrség terrorista módszereit alkalmazta a magyarokkal
szemben. Hruscsovnak a XX. pártkongresszuson 1956. februárjában
elmondott Sztálin-ellenes beszéde nagy hatást tett a magyarokra.
Rákosi rákényszerült, hogy elismerje: Rajk Lászlót egy
koncepciós per keretében hamis vádak alapján ítélték halálra.
1956. júliusában Rákosinak mennie kellett, de utóda Gerő Ernő
lényegében nem jelentett változást.
Amikor
1956. októberében sor került Rajk László ünnepélyes
újratemetésére, akkor a belső feszültség forrpontra hágott,
különösen a diákok, az írók és egyes munkásrétegek körében.
Amikor a tüntető tömeg 1956. október 23-án az állami rádió
épületénél gyülekezett, és egy diák-delegáció a rádióban
tárgyalt, este 9 óra tájban könnygáz bombákat dobtak ki a rádió
épületének a felső ablakaiból, és néhány perccel később a
kivonult ÁVH-s egységek tüzet nyitottak a tömegre. Többen
meghaltak és megsebesültek. A békés tüntetésnek indult
megmozdulásból kormány-ellenes felkelés lett. A rend
helyreállítására mozgósított magyar hadsereg néhány egysége
azonban a tüntetők oldalára állt. Végül a megrémült
kormányzat a szovjet hadsereg segítségét kérte. Az események
fegyveres nemzeti felkelésbe torkolltak és a forradalmi kormány
élére Nagy Imre került, a hadsereg vezetését Maléter Pál vette
át, a szerveződő Nemzetőrség parancsnoka pedig Király Béla
lett.
Egy
olyan tapasztalt, kommunista pártfunkcionárius számára, mint
Andropov, nyilvánvalóan sokkhatást jelentett, ahogyan a kommunista
párt Magyarországon egyik napról a másikra szétesett, miután
csaknem egy évtizedig a korlátlan hatalmat gyakorolta. Hasonló
sorsra jutott az ÁVH, a politikai rendőrség, amely szintén
megbénult, majd szétesett. Az állítólag kommunista beállítódású
magyarok fegyvert fogtak a kommunizmus ellen. Az egykori moszkovita,
vagyis a Szovjetunióban kiképzett Nagy Imre forradalmi
miniszterelnökként kezdeményezte a Varsói Szerződésből való
kilépést. A szakszervezetek már nem akartak többé a Moszkva
által ellenőrzött Szakszervezeti Világszövetséghez tartozni.
Andropov
is úgy látta, hogy ezt a folyamatot meg kell fékezni, mert
veszélyt jelent az egész szovjet birodalom létére. Andropov, aki
szovjet nagykövetként a forradalom teljes ideje alatt Budapesten
tartózkodott nyilván sokat tanult abból, hogy mi történik akkor,
amikor egy meghódított nép fegyveres harcba kezd a szovjet
birodalom hatalma ellen. Andropov azt is a saját szemével láthatta,
hogy a magyarok hogyan űzik ki - hacsak időlegesen is - a szovjet
csapatokat fővárosukból. Azt is láthatta, hogy a nyers katonai
erő, ha gátlástalanul bevetik, semmibe véve a világközvélemény
állásfoglalását, milyen eredményesen alkalmazható egy
népfelkelés elfojtására. A nagykövet megtanulhatta: mennyire
fontos, hogy hiteles legyen ez a katonai erő. Vagyis tudnia kell a
lázadóknak, hogy igenis bevetik ellenük. Andropov személyében a
Szovjetuniónak felkészült embere volt Budapesten.
Király
Béla tábornok számol be arról, hogy 1956. november 2-án Nagy
Imre telefonon tájékoztatta: Andropov formális jegyzékben
jelezte, miszerint fegyveres bandák vették körül a szovjet
követséget, ami nem bizonyult igaznak. Több nyugati szerző
szerint a magyar forradalom sorsát az pecsételte meg, hogy a
Szovjetunió Hruscsov és Szuszlov vezetésével kész volt katonai
erővel elfojtani az ellenállást. A magyar felkelés vezetőinek a
többsége amatőrnek számított az olyan professzionális szovjet
vezetőkhöz képest, mint Hruscsov, Szuszlov, Mikojan és Andropov.
1954. óta, mint nagykövet, Andropov megtanulta azt a technikát,
hogyan kell mindig a legmegfelelőbben eljárnia, hogy az személyes
karrierje szempontjából hosszú távon előnyös legyen. Budapesti
tapasztalatai megtanították arra, hogy miként nézzen szembe a
forradalmi felkeléssel, s hogyan fojtsa el politikai és katonai
erővel az ellenállást válság idején. 1957-ben, amikor távozott
nagyköveti posztjáról, olyan forradalmat élhetett át, amelyet
csalással és kétszínűséggel, valamint nyers katonai erőszakkal
csírájában elfojtottak. Budapesti évei alatt Andropov szorosan
együttműködött a Testvériség olyan nagyhatalmú tagjaival mint
Szuszlov és Mikojan. Szuszlov volt egyébként az a vezető, akit az
SZKP politikai bizottsága megbízott azzal, hogy Magyarországot a
Varsói Szerződésen, vagyis az ún. szocialista táboron belül
tartsa. Ismert tény, hogy Szuszlov és Mikojan a magyar felkelés
kirobbanása után, valamint annak elfojtása idején is Budapesten
tartózkodott.
Nem
fér hozzá kétség, hogy Andropov többféle módon is
hasznosította Magyarországon szerzett tapasztalatait. Egyrészt
kulcsfigurája volt egy sikeres műveletnek, amelynek az volt a
célja, hogy fenntartsa a szovjet hatalmat Kelet-Európában egy
válságos időszakban. Ez a válság nem neki volt tulajdonítható,
a megoldását viszont részben már az ő személyes
teljesítményének is köszönhették a Kremlben. Andropov azok közé
tartozott, akik igyekeztek mások hibáiból is tanulni és nem
kerülte el figyelmét az Egyiptom elleni sikertelen
brit-francia-izraeli támadás a magyar forradalom idején. Ugyancsak
jól jött számára, hogy szorosan együttműködhetett azzal a
Szuszlovval, aki a későbbiek során az SZKP ún. "királycsinálója"
szerepkörébe került. Mindezek a tapasztalatok jól jöttek a
számára, amikor is 15 éven át ő állt a KGB élén, majd pedig
amikor ő maga került az SZKP főtitkári tisztségébe.
Andropov
figyelmét az sem kerülte el, hogy a kínaiak nem túlságosan
megbízhatóak válságos helyzetekben. A kritikus 1950-es években a
Kínai Népköztársaságot Ho Te-ching képviselte nagykövetként
Budapesten, aki tapasztalt diplomata hírében állott. Ho
kapcsolatban állt a magyar ellenzékkel, és egy olyan hírszerző
apparátus állt a rendelkezésére, amelynek eredményeként a kínai
nagykövetséget tartották a leginformáltabb diplomáciai
képviseletnek Budapesten. Ho munkatársai szoros kapcsolatban álltak
azokkal a magyar értelmiségiekkel, különösen a Petőfi-kör
vezetőivel, akik vezető szerepet játszottak a magyar forradalom
előkészítésében. Mindez megnövelte a kínai barátságot a
magyar értelmiségi körökben. Kínában ezidőtájt volt
folyamatban a "virágozzék száz virág" kampány, amely
közel hozta egymáshoz a kínaiakat és a magyar lázadó értelmiség
egy részét. Ezért a magyarok meg voltak róla győződve, hogy a
kínai nagykövet biztos nem tenne olyasmit, mint Andropov, hogy
behívja a megszálló csapatokat. Ezek a magyar értelmiségiek
akkor még nem tudhatták, hogy a "virágozzék száz virág"
kampány is csak arra volt jó, hogy lokalizálják a
nemkívánatosokat, és eltávolítsák őket. Azaz "virágozzék
száz virág", de azért a büdöset ki kell tépni, méghozzá
gyökerestül.
Amikor
Andropov védelmet kért Nagy Imrétől, Király Béla egy gépesített
gyalogsági egységet és egy tankot rendelt ki a követség
védelmére. Amikor ez az egység odaért, az utca üres volt és
fenyegető bandáknak nyomát sem találták, ezért Király Béla
megkereste Andropovot, amikor is arra a kérdésére, hogy
zavarkeltőknek semmi nyomát nem látja, Andropov azt válaszolta,
hogy ő ilyenekről kapott jelentést, de most már ezek a zavargások
véget értek. Király ekkor felvette az Andropov asztalán lévő
telefont, hogy felhívja a magyar kormányt. Kiderült, hogy
közvetlen vonalat tartott a kezében Nagy Imréhez, és maga a
miniszterelnök vette fel a kagylót. Király jelentette, hogy
nincsenek zavargások és, hogy a szovjet nagykövet tudni szeretné
megkapta-e Nagy Imre az ő írásos javaslatát. Érdeklődött
továbbá, hogy vajon mikor kezdődhetnének tárgyalások. A magyar
miniszterelnök azt válaszolta, hogy még aznap, azaz november 2-a
délutánján a Parlament épületében. Ezen az éjszakán a magyar
repülőterekről szovjet gépek indultak útra a Szovjetunióba.
Később szovjet részről kezdeményezték, hogy a csapatok
kivonását 2-áról halasszák november 3-ára. A tárgyalások
ugyan megkezdődtek, de már elhangzottak olyan javaslatok, hogy a
szovjet csapatok kivonását csak 1957. január 15-ig kelljen
végrehajtani.
Andropov
tevékenysége kulcsfontosságú volt abból a szempontból, hogy a
szovjet hadosztályok zavartalanul özönölhettek Magyarországra.
1956. november 3-án már körülvették Budapestet a harcra kész
szovjet hadosztályok 4000 harckocsi kíséretében. Este 11-kor
szovjet részről arra kérték a kivonulás feltételeiről tárgyaló
magyar kormányküldöttség tagjait, élükön Maléter Pállal,
hogy a tököli szovjet támaszpontra menjenek a tárgyalások
folytatására. 1956. november 4-én hajnalban a szovjet tankok
megkezdték a benyomulást Budapestre. Király Béla ekkor felhívta
telefonon Nagy Imrét és közölte vele, hogy Budapest szovjet
inváziója megkezdődött és parancsot kért a szovjet támadás
elleni tüzérségi védekezésre. Nagy Imre ekkor a következőt
válaszolta: "Nem, nem. Nyugodjék meg, a szovjet nagykövet úr
itt van a hivatalomban. Éppen Moszkvát hívja. Valami félreértés
történt. Nem szabad Önnek tüzet nyitnia."
Andropov
kétszínű szerepét jól mutatja az az ismert tény, hogy néhány
órával később Nagy Imrének már meg kellett tennie híressé
vált rádiónyilatkozatát, amelyben közli a világgal, hogy a
szovjet csapatok támadást indítottak a törvényes magyar kormány
megdöntésére és közli azt is, hogy a kormány a helyén van, és
a magyar csapatok harcban állnak.
Ami
Kínát illeti november 4-ét követően újból megjelenik a színen
a kínai nagykövet, de ezúttal azért, hogy felajánlja Kína
tanácsait és segítségnyújtását az új magyar rezsimnek. Kína
magatartása, amely korábban két vasat is tartott a tűzben,
egyértelművé válik: ha a magyarok felkelése sikeres Moszkvával
szemben, akkor a kínai nagykövetségnek meg lett volna a kapcsolata
a győztes forradalmi kormányhoz; ha pedig a felkelés kudarccal
végződik, akkor Kína úgy is felléphet, mint a viharba került
szovjet hajó megmentője Kelet-Európában. Ebből Andropov
megtanulhatta, hogy a későbbiek során is bizalmatlanul szemlélje
Kína politikáját.
Andropov
azt is megtanulhatta, hogy a jugoszlávokban sem lehet megbízni.
Jugoszlávia kizárása a Kommunista Internacionálé utódjából, a
Kominformból - vagyis a kommunista pártok Tájékoztatási
Irodájából, - valamint Tito tisztogató kampánya a
kominformistának minősített jugoszláv kommunisták körében,
rendkívül feszülté tette a viszonyt a sztálinista Szovjetunió
és a Tito vezette Jugoszlávia között. A kapcsolat annyira
elmérgesedett, hogy csaknem háborúra került sor a két ország
között 1950-ben. Sztálint csupán az tartotta vissza a katonai
beavatkozástól, hogy a Nyugat az ENSZ keretében keményen
ellenállt Koreában.
Azt
is számításba kell venni, hogy azalatt az idő alatt, amíg
Andropov képviselte a Szovjetuniót nagykövetként Budapesten,
számos atombomba-robbantást, és más atomfegyverrel való
kísérletet hajtottak végre a Szovjetunióban. A taktikai
atomfegyverekkel végrehajtott hadgyakorlatokra meghívták a
kelet-európai csatlós-országok katonai vezetőit. A csehszlovák,
a lengyel, a magyar, a román és a bolgár hadsereg parancsnokai
ebben az időben közvetlenül Zsukov marsall, az akkori szovjet
védelmi miniszter parancsnoksága alatt állottak. A hadgyakorlatok
egyik célja az volt, hogy miként lehet hatékonyabban bekapcsolni a
csatlós országokat, mint előretolt katonai bázisokat, egy
esetleges Nyugat-Európa vagy Jugoszlávia elleni katonai akcióba.
Szovjet
részről Tito-t is felelőssé tették a magyarországi kedvezőtlen
fejleményekért. Ugyanis nemcsak a Hruscsov által beindított
sztálintalanítási kampány, de az azt követő kibékülés
Titóval bátorítást nyújtott a Sztálin-epigon Rákosi rendszer
elleni erőknek. Sztálin halálával ugyanis a szovjet-jugoszláv
szembenállás nem ért véget. Hruscsov ugyan békítő látogatást
tett 1955-ben Belgrádban, de Tito nem volt hajlandó újra
csatlakozni a Szovjetunió vezette szocialista táborhoz. Szuszlov is
mély ellenszenvet érzett Titoval szemben.
Hruscsov
írja emlékiratainak a 370. oldalán, hogy "Mihail Szuszlov
különösen makacsul elutasította azt az elgondolást, hogy
kíséreljük meg enyhíteni a feszültséget köztünk és a
jugoszlávok között. Ragaszkodott ahhoz, hogy Jugoszlávia már nem
szocialista ország."
Egy
további lecke, amit a későbbi KGB-főnök, majd első titkár
megtanult Budapesten az, hogy az értelmiségiekben nem lehet
megbízni. 1956. áprilisában a Magyar Írószövetség
kongresszusán új vezetőket választottak a szövetség élére.
Elutasították a hivatalos jelölteket és nagy többséggel másokat
szavaztak meg. Andropov megfigyelhette, hogy az írók és művészek
az irodalmi problémákról és szakmai sérelmeikről fokozatosan
áttértek az átlagpolgár, a társadalom egésze problémáinak a
megfogalmazására. A szovjet nagykövet azt is láthatta, hogy
miként alakul egy újabb ifjúsági szervezet, a szovjet Komszomol
magyarországi változatának tekinthető DISZ (Dolgozó Ifjúsági
Szövetség) mellett. Ez volt Petőfi-kör, amely mozgósította és
szervezte az írókat, újságírókat, zeneszerzőket és még a
katonatiszti akadémiák hallgatóit is. A meggyengült kommunista
párt egyre több engedményt tett a Petőfi-körben aktivizálódott
értelmiségieknek és fiataloknak, s még a párt hivatalos lapja, a
Szabad Nép is értékes fórumnak nevezte. Arra bátorította a párt
és állami vezetőket, hogy vegyenek részt a kör vitáiban.
Andropov
megtanulta, hogy ez a fajta engedékenység ellenkező hatást vált
ki és nem megerősíti a meggyengült hatalmat, hanem azt tovább
erodálja. A legfontosabb lecke azonban, amit Andropov megtanult
Budapesten, az az volt, hogy a Nyugat mennyire határozatlan és
mennyire képtelen arra, hogy válság idején keményen fellépjen
kihasználva a szovjet birodalom nyilvánvaló gyengeségeit.
Eisenhower tábornokot 1952-ben azzal a jelszóval választották az
Egyesült Államok elnökévé, hogy a II. Világháború győztes
katonájaként aktív szerepet fog játszani a vasfüggöny
eltávolításában. Ennek ellenére 1953. június 12-én, amikor
Kelet-Berlinben felkelésre került sor, a Fehér Ház új vezetője
és kormánya az engedékenységig passzív maradt.
A
Nyugat felkészületlensége és kétszínűsége
"Szívére
veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond" (József
Attila)
A
Nyugat irányító erejét - a háttérhatalom döntéshozóit -
felkészületlenül érték a lengyelországi események, különösen
pedig a magyar ellenállás, amely néhány nap alatt népfelkeléssé
és nemzeti felszabadító háborúvá szélesedett. A magyarországi
válság szovjet részről történő kezelésében is döntő
szerepet játszott a Nyugat passzivitása. Moszkva eleinte tartott
attól, hogy az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei
a magyar nép segítségére sietnek. Az Egyesült Államok azonban
nemcsak, hogy semmilyen konkrét segítséget nem nyújtott, hanem
három különböző alkalommal kifejezetten biztosítékokat adott a
Szovjetuniónak, hogy nem kíván Magyarország segítségére lenni,
nem áll szándékában a szovjet birodalom érdekköréből kivonni,
és katonai szövetségesévé tenni. Az első ilyen megnyugtató
üzenet egy nappal az ENSZ Biztonsági Tanácsának az ülése után
hangzott el, amikor Dulles amerikai külügyminiszter kijelentette:
"nem tekintjük ezeket a nemzeteket (Lengyelországot és
Magyarországot) potenciális katonai szövetségeseinknek." A
rákövetkező napon 1956. október 28-án Henry Cabot Lodge amerikai
ENSZ-nagykövet felhívta a Biztonsági Tanács tagjainak a figyelmét
Dulles külügyminiszter Texasban elhangzott kijelentéseire. A
következő napon, október 29-én pedig, Charles Bohlen, az Egyesült
Államok moszkvai nagykövete hivatalosan is a Kreml urainak a
tudomására hozta Dulles álláspontját: közölte a szovjet
vezetőkkel, hogy azt Eisenhower elnök jóváhagyta. Néhány nap
múlva aztán sor került Magyarország szovjet részről történő
katonai inváziójára.
A New
Yorkban működő Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok
Tanácsa, amelyről ma már tudjuk, hogy a háttérhatalom talán
legfontosabb központi koordináló intézménye, minden évben
kiadja az amerikai külpolitika dokumentumaival foglalkozó kötetét.
Az 1957-ben megjelent kötet, amely az 1956-os év anyagait
tartalmazza fontos magyar vonatkozású dokumentumokat is közöl.
A
255. oldalon közli az amerikai elnök 1956. október 25-én tett
nyilatkozatát:
"Az
Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket a magyar nép
szabadság iránti vágyódása újabb kifejeződésének tekinti. A
diákok és a dolgozó emberek követelései egyértelműen az emberi
jogok körébe esnek, amelyekre valamennyien fel vagyunk jogosítva,
és amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya megerősít, és
amelyeket nevesítve garantálnak a magyar népnek azok a
békeszerződések, amelyeket a magyar kormányok, a szövetséges és
társult hatalmak, köztük a Szovjetunió és az Egyesült Államok
aláírtak. Az Egyesült Államok elítéli a szovjet katonai erők
beavatkozását, amelyeknek a békeszerződés értelmében ki
kellett volna vonulniuk, és amelyeknek a jelenléte Magyarországon,
ahogyan az most be is bizonyosodott, nem Magyarország védelmét
szolgálja kívülről érkező fegyveres támadással szemben, hanem
Magyarország folyamatos fegyveres megszállásának tekinthető egy
idegen kormányzat erői által a saját céljai érdekében. Amerika
szíve a magyar néppel érez együtt."
Egy
másik dokumentum, amit az idézett kötet tartalmaz az ENSZ
Biztonsági Tanácsának a határozata a szovjet csapatok
Magyarországról történő kivonásáról. Nem lépett érvénybe,
mert szovjet részről 1956. november 4-én megvétózták. A
Biztonsági Tanács ebben - hivatkozva az alapvető emberi jogokra -
a politikai szabadságjogokra és a függetlenségre, követeli a
szovjet erők azonnali kivonását. 1. Felszólítja a Szovjetuniót,
hogy tartózkodjon a Magyarország belügyeibe való minden további
beavatkozástól, különösen a fegyveres intervenciótól. 2.
Felszólítja a Szovjetuniót, hogy további fegyveres erőket ne
vonultasson fel Magyarországon, és az ott lévő erőit
haladéktalanul vonja ki magyar területről. 3. Megerősíti a
magyar nép jogát ahhoz, hogy olyan kormánya legyen, amely
képviseli nemzeti törekvéseit és elkötelezett az ország
függetlensége és jóléte iránt. 4. Felszólítja az ENSZ
főtitkárát, hogy a megfelelő szakintézmények vezetőivel
konzultálva állapítsa meg, hogy milyen szüksége van a magyar
népnek élelmiszerekre, gyógyszerekre és más segélyekre, s erről
készítsen jelentést a Biztonsági Tanácsnak. 5. Felszólítja az
ENSZ tagállamait és a nemzetközi humanitárius szervezeteket, hogy
működjenek együtt ezeknek a segélyeknek a magyar néphez való
mielőbbi eljuttatásában.
Ugyancsak
a hivatkozott kötet 250. oldalán található Eisenhower elnöknek
az 1956. november 4-i üzenete Bulganyinhoz, aki akkor a Szovjetunió
minisztertanácsának az elnöke volt. Az amerikai elnök írja:
"Mély
aggodalommal vettem tudomásul azokat a jelentéseket, amelyek ma
érkeztek hozzám Magyarországról. A szovjet kormány 1956. október
30-i deklarációját, amely megerősíti a más államok belügyeibe
való be nem avatkozás politikáját, úgy értelmeztük, mint
ígéretet a szovjet erők mielőbbi visszavonására
Magyarországról. Közleményében a Szovjetunió ténylegesen
kijelenti, hogy 'a szovjet hadsereg egységeinek a további
jelenlétét Magyarországon úgy tekinti, mint ami okot
szolgáltathat a helyzet további romlására.' Az Egyesült Államok
kormánya és én magam is ezt a kijelentést az államférfiúi
magatartás megnyilvánulásának tekintettük. Ezt követte a magyar
kormánynak az a kérése, hogy vonják ki a szovjet erőket.
Következésképp kimondhatatlanul megrázott minket ennek a
politikának a nyilvánvaló megváltoztatása. Különösen sokkoló,
hogy az erőnek ezen újabb alkalmazására a magyar kormánnyal és
néppel szemben akkor kerül sor, amikor tárgyalások folynak az
Önök és a magyar kormány képviselői között a szovjet
fegyveres erők kivonásáról.
Mint
tudja az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli vizsgálatot rendelt
el ebben az ügyben. Tegnap délutánig a Biztonsági Tanácsot úgy
tájékoztatta az Önök képviselője, hogy a tárgyalások
folyamatban vannak Budapesten és olyan megállapodással végződnek,
amely a szovjet erők Magyarországról történő kivonását
eredményezik, a magyar kormány kívánságának megfelelően. A
Biztonsági Tanács ezen az alapon rekesztette be az ügy
vizsgálatát. Felszólítom az emberiség és a béke ügye nevében,
hogy a Szovjetunió tegyen lépéseket fegyveres erőinek azonnali
kivonása érdekében Magyarországról, és tegye lehetővé, hogy a
magyar nép is részesüljön az emberi jogokban, valamint az
alapvető szabadságjogokban, amelyeket minden nép számára
biztosít az ENSZ alapokmánya.
Az
ENSZ Közgyűlése rendkívüli tanácskozást tart ma délután New
Yorkban azért, hogy felmérje ezt a tragikus helyzetet. Remélem,
hogy az Önök képviselője abban a helyzetben lesz, hogy
bejelenthesse a tanácskozáson: a Szovjetunió megteszi az
előkészületeket erőinek visszavonására ebből az országból
azért, hogy a magyar nép érvényesíthesse a jogát saját
választása szerinti kormány létrehozására."
Eisenhower
elnöknek erre az üzenetére Bulganyin 1956. november 7-én
válaszolt, amelynek az a lényege, hogy a magyar ügy rendezése
kizárólag a magyar és a szovjet kormány hatáskörébe tartozik.
Hivatkozik arra, hogy megalakult a munkás-paraszt-forradalmi kormány
Budapesten, amely már programját is közzétette és ez a program
az amerikai elnök valamennyi kérdésére megfelelő választ nyújt.
Az
idézett mű 261. oldalán olvasható Eisenhower elnök nyilatkozata,
amelyet az 1956. november 14-én tartott sajtóértekezletén tett:
"Semmi
sem háborította úgy fel az amerikai népet, mint a magyarországi
események. Megszakadt a szívünk értük, és minden lehetségest
megtettünk, hogy enyhítsük szenvedéseiket.
Egy
dolgot azonban világossá kell tennem: az Egyesült Államok sem
most, sem korábban nem támogatta egy védtelen nép nyílt
lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem
győzedelmeskedhet.
Ugyanakkor,
mindig azt akartuk, hogy a szabadság szelleme fennmaradjon; hogy az
emberekben éljen a remény. De soha sem sürgettük vagy javasoltuk
az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk,
olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát
hozhat barátainkra."
A
magyar eseményekre történő nyugati reagálás hátterét jól
megvilágítja Nixon alelnöknek az a beszéde, amelyet New Yorkban
az Autógyárosok Szövetségének a tanácskozásán 1956. december
6-án mondott, és amelyből ugyancsak részleteket közöl a már
hivatkozott CFR dokumentumkötet az 55.-től a 64. oldalig. Ebből
idézünk:
"Vegyük
most azokat az eseményeket szemügyre, amelyek Magyarországon
történtek: Mivel szilárdan elleneztük az erő alkalmazását
Egyiptomban, erkölcsileg abban a helyzetben voltunk, hogy
elítélhettük ennek a bátor országnak a durva és barbár szovjet
meghódítását. Habozás vagy cinizmus nélkül mozgósíthattuk a
világ erkölcsi erejét ez ellen az égbekiáltó igazságtalanság
ellen. Az Egyesült Nemzeteknek nincs olyan hadserege, amelyet
kiküldhetne Magyarország hősies szabadságharcosainak a
megmentésére. Nem voltak olyan nemzetközi szerződések, amelyek
következtében a szabad nemzeteknek fegyveres segítséget kellett
volna nyújtaniuk. Egyetlen fegyverünk az erkölcsi elitélés volt,
minthogy másik cselekvési lehetőségünk olyan lépés lett volna,
amely kirobbanthatja a harmadik és utolsó világháborút.
Vannak,
akik azt mondják: az erkölcsi erő katonai támogatás nélkül nem
ér semmit.
Nem
szabad azonban alulértékelnünk a világ erkölcsi elítélésének
az erejét. Még a Szovjetunió is rákényszerült ennek az
elismerésére.
Nixon
ez után felteszi a kérdést, hogy milyen hatással lesznek a magyar
események a világon folyó küzdelemre. Így válaszol rá:
"Sok
rövidlátó megfigyelő kapásból mondott véleménye szerint a
kommunisták nagy győzelmet arattak. A józanabbul, reálisabban
értékelők azonban úgy látják, a kommunisták megnyerhették a
Magyarország ellenőrzéséért vívott csatát, de elveszítették
a világuralomért vívott küzdelmet, amelyet fanatikusan meg
akarnak nyerni. Meg vagyok győződve, hogy a magyar események
fordulópontot jelentenek abban a küzdelemben, amelynek célja a
kommunizmus legyőzése háború nélkül."
A
kommunizmus legyőzése háború nélkül
Nixon
ez után többször is megismétli, hogy a cél: a kommunizmus
legyőzése, háború nélkül.
Így
folytatja:
"A
magyarok által adott lecke bevésődik az egész emberiség tudatába
és lelkébe. Eredményeként megindult a bomlás a kommunista pártok
körében. A Szovjetunió többé nem számíthat egyetlen
csatlósának, sőt még saját csapatainak sem a lojalitására. A
semleges országok megnyeréséért folytatott kampánya kudarcba
fulladt. Feltételezhető komolyan, hogy bármely nemzet megbízna
Budapest lemészárlóiban? Ami Magyarországon történt, az
nyomatékosan figyelmeztet minden vezetőt, hogy akik behívják a
kommunistákat, olyan durva mészárlást kockáztatnak, amilyen a
magyar szabadságharcosok sorsa lett. Tudják most már, hogy a
kommunizmus nem függetlenséget, szabadságot, gazdasági
felemelkedést és békét jelent, hanem kommunista gyarmatosítást,
szolgaságot, gazdasági függést és háborút."
Nixon
ez után kitér arra, hogy a magyar és a közel-keleti események
lehetővé teszik egy új világrend kialakítását, amely a jog
uralmán és nem az erőn alapszik, és amely lehetővé teszi a
kommunizmus legyőzését atomháború nélkül. Idézi végül
Eisenhower szavait, amelyet 1956. október 31-én az amerikai
nemzethez intézett:
"A
magyarországi események egyidejűleg megmutatták el nem kötelezett
barátainknak, hogy miért hisz oly erősen az Egyesült Államok a
kollektív biztonságban. Azért vagyunk katonailag erősek, mert
tudjuk: ez szükséges a béke fenntartásához ma. Miközben
ellenezzük a viták rendezését az erőszak alkalmazásával,
elismerjük az önvédelmet szolgáló erő szükségességét,
mindaddig, amíg a kommunista világ el van kötelezve a világ
feletti uralom megszerzésének az erő és az erőszak alkalmazása
útján.
Szövetségekbe
tömörülünk azért, hogy megvédjük a gyengébb nemzeteket attól,
hogy Magyarországhoz hasonló sorsra jussanak. Senki nem állíthatja
ma komolyan, hogy Magyarország, Románia, Csehszlovákia vagy más
szovjet csatlós szabad és független. Ezzel szemben azok a
nemzetek, amelyek csatlakoztak az Egyesült Államokkal a kollektív
biztonsági egyezményekhez, megtapasztalhatták, hogy függetlenségük
semmilyen tekintetben sem csökkent e szövetség által.
Ha
megvizsgáljuk az elmúlt 40 nap eseményeit a Közel-Keleten és
Magyarországon, akkor csak egyetlen kikerülhetetlen
következtetéshez juthatunk: nem kell, nem szabad egyetlen
pillanatig sem alábecsülnünk Magyarország tragédiáját, azt a
törékeny helyzetet, amely még ma is létezik a Közel Keleten,
vagy azt a nagy feszültséget, amely megterhelte szövetségünket
európai barátainkkal. De miközben mi bizonyos veszteségeket
szenvedtünk, lefektettük egy olyan világrend felépítésének a
szilárd alapjait, amely a jogon és nem az erő alkalmazásán
nyugszik. És lefektettük az alapjait a kommunizmus háború nélküli
legyőzésének."
Nixon
ezután hangsúlyozza, hogy ezeket a célokat csak úgy lehet elérni,
ha szilárd a vezetés és kézben tartja az események irányítását.
Ezután így folytatja:
"Szilárdan
hiszem, hogy politikánkat azokra az elvekre kell alapoznunk,
amelyeket az elnök október 31-én fejtett ki a nemzethez szóló
üzenetében:
'Az a
béke, amire törekszünk, és amire szükségünk van, sokkal többet
jelent, mint a háború hiányát. Ez a jobb elfogadását, az
igazságosság érvényesítését jelenti az egész világon. Nem
lehet béke jog nélkül. És a jog sem érvényesülhet, ha nem
várunk egyforma nemzetközi magatartást azoktól, akikkel szemben
állunk, és azoktól is, akik a barátaink.'
Az
elnök november 1-én a következőket tette ehhez Philadelphiában:
'Néhány
éven belül elfordultunk az izolacionizmustól (elszigetelődéstől
D. J.) a kollektív biztonság felé, az Egyesült Nemzetek szilárd
támogatása irányába, a más nemzetektől való elhatárolódástól
és önelégültségtől legfontosabb célunk - az igazságos és
tartós béke - világos felismeréséig, hogy ezt a békét csak az
összes többi néppel együtt érhetjük el.'
Visszatérve
Eisenhower 1956. október 31-én tartott "Üzenet az Unió
helyzetéről" szóló beszédére, az elnök még a továbbiakat
állapította meg:
"Kelet-Európában
úgy tűnik, hogy új korszak hajnalodik. Ez nem rövid idő alatt és
könnyedén született meg. A II. Világháború után a Szovjetunió
katonai erőt alkalmazva kényszerítette a kelet-európai népek
kormányaira a szovjet döntést - Moszkva szolgái legyenek.
Az
Egyesült Államoknak következetesen az volt a politikája, pártokra
való tekintet nélkül, hogy erőfeszítéseket tegyen ennek a
helyzetnek a megváltoztatására, és érvényt szerezzen az
Egyesült Nemzetek háború idején tett kötelezettségvállalásának
azért, hogy ezek háborúzó hadseregek által lerohant országok
ismét megismerhessék a szuverenitást és az önrendelkezést.
Nem
érvényesíthettük természetesen ezt a politikánkat az erő
alkalmazásával. Egy ilyen erő nem szolgálta volna a kelet-európai
népek legfontosabb érdekeit, és ellenkezett volna az Egyesült
Nemzetek alapelveivel. De igenis segítettünk ébren tartani ezeknek
a népeknek a reményét a szabadság iránt. Arra vonatkozóan nem
volt szükségük felvilágosításra, hogy mi az értéke a nemzeti
függetlenségnek és a személyes szabadságnak, hiszen az amerikai
forradalom idején sokan jöttek e térségből országunkba, hogy
segítsék a mi ügyünket. Az utóbbi időben e népek nemzeti
függetlenség iránti vágya egyre inkább növekedett. Néhány
nappal ezelőtt a lengyel nép büszkén és a szabadság iránti
bátor elkötelezettséggel harcolta ki az átmenetet egy új
kormányhoz. Ez a kormány - úgy tűnik - valóban a lengyel nép
szolgálatára törekszik.
Az
egész világ tanúja lehetett Magyarország drámai eseményeinek,
amelynek bátor népe, mint oly sokszor a múltban is, életét
áldozta azért, hogy külföldi uraitól visszaszerezze
függetlenségét. Ma - úgy tűnik - egy új Magyarország emelkedik
ki ebből a küzdelemből, szívünkből reméljük, egy olyan
Magyarország, amely sajátjának mondhatja majd a teljes és szabad
nemzeti létet. Ezek a történelmi események igaz örömet okoztak
nekünk. A tegnapi napon a Szovjetunió fontos nyilatkozatot tett
közzé a kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatáról. Ez a
nyilatkozat elismeri a szovjet politika felülvizsgálatának a
szükségességét, és e politikának oly módon való
kiegészítését, amely eleget tesz a népek nagyobb nemzeti
függetlensége és a személyek nagyobb szabadsága iránti
követeléseknek. A Szovjetunió kinyilvánította készségét a
szovjet "tanácsadók" visszavonására, akik az uralom
hatékony eszközét képezték a szovjet megszállás alatt lévő
országokban. Ugyancsak mérlegelés tárgyává tette a szovjet
csapatok kivonását olyan országokból, mint Lengyelország és
Magyarország. Nem tudhatjuk még, hogy vajon ezek a kinyilvánított
célok valóban meg is valósulnak-e. Két dolog azonban világos:
Először,
ezen országok népeinek a szabadság iránt megnyilvánuló
szenvedélyes és áldozatkész fellépése önmagában ígéretet
jelent arra, hogy a szabadság fénye hamarosan ismét felragyog
ebben a sötétségben.
Másodszor,
ha a Szovjetunió valóban szótartóan végrehajtja bejelentett
szándékát, akkor a világ tanúja lehet az igazságosság, a
bizalom és a népek közötti megértés terén a legjelentősebb
előremutató lépésnek nemzedékünk életében.
Ezek
a tények. Hogyan reagált az Önök kormánya mindezekre? Az
Egyesült Államok kinyilvánította: kész gazdaságilag segíteni
ezen országok új és független kormányait. Néhány nap óta már
kapcsolatban állunk Lengyelország új kormányával e kérdésben.
Egyértelműen kinyilvánítottuk, hogy gazdasági támogatásunknak
nem feltétele, hogy ezek a kormányok egy meghatározott társadalmi
formát tegyenek magukévá. Egyetlen feltételünk, hogy szabadok
legyenek, mégpedig a saját maguk érdekében, a szabadság
érdekében.
A
Szovjetunió iránti tiszteletből arra törekedtünk, hogy
elhárítsunk minden hamis félelmet azzal kapcsolatban, hogy a
kelet-európai országok új kormányaira, mint lehetséges katonai
szövetségesekre tekintünk. Nincsen ilyen hátsó szándékunk,
barátokként tekintünk ezekre a népekre, és egyszerűen azt
kívánjuk, hogy olyan barátaink legyenek, akik szabadok."
A
Nyugat nem volt felkészülve
Sztálin
halálának következményei, a nyomában járó változások, az
SZKP XX. kongresszusa, a szovjet birodalmon belül kibontakozó
"olvadás", enyhüléssel járó politikai erjedés,
felkészületlenül érték a Nyugatot. Azok a meghatározó erők,
amelyek a Nyugat vezető hatalmait már ekkor is irányították
1956-ban még nem voltak készek a balance of power, vagyis az
évszázados egyensúly-politika feladására. Mint tudjuk ez a
fegyverek nélkül folytatott hidegháború korszakát jelentette.
1957. után azonban hamarosan vezető szerephez jut a "békés
egymás mellett élés" doktrinája, amelyet a lakosság csak
úgy becézett, hogy a "békés egymás mellett félés",
mert lényegében a kölcsönös nukleáris elrettentésen alapult.
Jól mutatja azonban a háttérhatalom valódi stratégiájának
irányát, hogy divatba jött a konvergencia-elmélet, amely azt
hirdette, hogy a szovjet rendszer részben demokratizálódik és
piacosodik, másrészt pedig a nyugati pénzgazdasági rendszer is
centralizálódik, és vegyes gazdasági rend keretében részben a
tervezést is bevezeti a jóléti állam gazdasági irányító
szerepének a közjó érdekében történő érvényesítésével.
Azaz a két szemben álló világrendszer gazdaságilag, politikailag
és katonailag is fokozatosan majd közeledik egymáshoz, egészen
addig, amíg egy központi világirányítás alatt egyesülhet. Az
1968-as események, különösen a prágai tavasz néven ismert
csehszlovák reformfolyamat katonai elfojtása a kollektív biztonság
intézményes bevezetése előjátékának bizonyult. Az Európai
Biztonsági Értekezlet, a Helsinki Okmány elfogadása, a folytatódó
kelet-nyugati tárgyalásokon kiegészült jelentős leszerelési
megállapodásokkal és az európai biztonság és együttműködés
intézményesülésével. Ezt azután felgyorsulva követték az
integrációs törekvések, a Közös Piac átalakítása nemzetek
feletti birodalommá Európában, másrészt az erőteljes
fegyverkezés Amerikában. Mindez elvezetett a Nixon által a magyar
események értékelésekor hangoztatott célhoz: a
kommunizmus legyőzéséhez háború nélkül.
1989
és 1991 között a háttérhatalom befejezte a két-pólusú
társadalom szovjet változatával való kísérletét. Áttért a
kétpólusú társadalom nyugati változatára. Ez már nem
állammonopolista, hanem magán-monopolista rendszer, amelyben a
nemzetközi pénzügyi közösség az alibi demokrácia kulisszái
mögül gyakorolja autokratikus hatalmát a függőhelyzetű
alkalmazottak és segélyezettek felett. Ez az arctalan
pénzviszonyokba elrejtőző hatalom időközben létrehozta a
Szovjetunió pótlékává átalakított új birodalmát, az Európai
Uniót, amelyben a létező demokrácia keretei között az Európa
történelmében, de globális méretekben is a világtörténelemben
eddig ismert legigazságtalanabb vagyonmegoszlási viszonyokat
vezette be. Ebben a birodalomban elsősorban eladósítással érik
el, hogy a társadalom egy szűk elit uralma alá kerüljön, az
anyagi függetlenség, a valódi szabadság tényleges lehetősége
nélkül. Az az újvagyonos osztály, amely a nemzetközi
pénzoligarchia szolgálatában állva - a valódi tájékoztatást
mellőzve - egyoldalú propagandájával megfosztotta a magyarokat a
tényszerű, objektív tájékozódás minden lehetőségétől, egy
újabb Szovjetunióhoz hasonló birodalom tartományává tette
Magyarországot.
A
pénzoligarchiának ebben az új birodalmában nem érvényesül a
demokrácia legalapvetőbb feltétele, az államhatalmi ágak
megosztása. Piacidegen monopolgazdaság működik benne. A központi
tervgazdálkodás kvóták formájában érvényesül. Bürokratikus
döntéshozói alulról nem ellenőrizhetők. Sok ezer jogszabálya
követhetetlen. Ezek jelentős része le is van titkosítva, csak a
beavatottak ismerhetik. Ebből az alapvetően antidemokratikus
birodalomból nem lehet kilépni, és még kizárni sem lehet senkit.
Az egyes népek elvesztették önrendelkezésüket, államaik pedig
szuverenitásukat. Már a rendőrállami módszerek is megjelentek.
Birói engedély nélkül, a brüsszeli bürokraták parancsára,
mindenkinek a telefonja lehallgatható, internet-kapcsolata
ellenőrzés alá vehető. Ha majd a hitelkártya kiszorítja a
készpénzt, elég lesz egyetlen intézkedés, hogy egy polgár ne
vásárolhasson és megbénuljon. Az általánosan használt
mobil-telefonok pedig nemcsak a lehallgatást, de az egyén mozgását
is ellenőrizhetik. Ebben a kamatmechanizmussal működtetett
magán-pénzmonopóliumban minden vagyon szükségszerűen a
pénztulajdonosok ellenőrzése alá kerül. Ez a rendszer belső
törvényszerűségeiből adódik. Ez lesz a magyar termőföld
elkerülhetetlen sorsa is, és nem is kellenek hozzá évtizedek.
Sztálin
elégedett lehet. A sztálinista Szovjetunió ugyan eltűnt, de
helyébe lépett - fejlettebb és álcázottabb formában - egy újabb
birodalom, amely már nem a szuronyok erejére, hanem kifinomult,
fejlett technikára támaszkodó eszközeivel az elit uralmának még
hatékonyabb formáját képes megvalósítani. A magyar nép, amely
1956-ban a vérét ontotta azért, hogy megvédje szabadságát a
szovjet birodalommal szemben, most olcsó agymosás eredményeként -
egy kisebbség "többségének" a vitatható döntése
alapján - "önként" lett egy másik birodalom önállótlan
tartományává. Szabadságát, önrendelkezését és szuverén
államát semmiért adta oda. Ezért nemcsak a birodalom uralkodó
rétegét alkotó nemzetközi pénzügyi közösség és a hazai
újvagyonos osztály, de a parlamenti pártok gépezetei is
felelősek, amelyek eltörölték a szavazásra jogosultak legalább
50%-nak a kötelező részvételét. Ezzel az álnok jogszabállyal
nemcsak azt tették lehetővé tették, hogy egy kisebbség
dönthessen az egész nép sorsát meghatározó kérdésben, hanem
azt is, hogy érdemi tájékoztatás helyett csak propaganda
közhelyekkel bombázzák a tőmegtájékoztatási eszközöknek
kiszolgáltatott állampolgárokat, azt sugalmazva, hogy ez az egész
már egy rég eldöntött ügy, amin már úgy sem lehet változtatni.
Sztálin bizony elégedett lehet.
2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése