A
forradalom még ráér
Olyan
még sohasem volt, hogy amikor
a történelem már véget ért, és beköszöntött az örök béke
korszaka, az Aranykor –
„Óh,
csak az arabokat, a kínaiakat meg a terroristákat tudnám feledni,
akkor valóban így is lenne!”, mondhatná Francis Fukuyama, udvari
jövendőmondója megfellebbezhetetlen próféciájáról,
persze zárt körben George W. Bush -; egy
kis fél-balkáni provincia nyughatatlan népeegyszer
csak gondol egyet, s hatalmasra duzzadt jóléte kellős közepén,
hipp-hopp, egyszer
hopp, másszor kopp forradalmat
csinál, minden idők legtökéletesebb társadalmi
berendezkedése, a liberális demokrácia ellen…
Persze,
ilyen nem is lesz, mert ennyi ok még nem elég.
A
forradalom még bőven ráér.
De
azért beszélgetni – lehet róla…
Let’s
talk about the revolution – amint Tracy Chapman énekli.
Nem
vagyok – már
úgy 6-8 éve nem vagyok -
Orbán Viktor elkötelezett híve, mert amióta
megtapasztaltam, hogy nem tűri az építő kritikát sem, azóta
semmi dolgom vele. A Fidesszel meg sohasem volt. Nagyon
igénytelen ez a nép, hogyha elfogadja, elfogadná
vezetőinek a Pokorni,
Deutsch, Rogán, Szájer, stb. típusú egyen-szabású
euroszerencse-ifjakat, johannita és egyéb fajtájú
szerencselovagokat. Évek óta nagyon csodálkozom azon is,
hogy egy állítólag minden tekintetben „tökéletesen
rátermett” népvezér, akinek a világnézete
keresztény-konzervatív – hallgassátok csak meg a netről
letölthető mp3-át, amelyen a papok előtt is megvallja
istenhitét! -, hogyan veheti magát körül olyasvalakikkel,
akik 1990 előtt nyilvánvalóan a
kommunista elit kivételezett személyiségei voltak? Ennyi
hibát, bűnt, eltévelyedést nem lehetne megbocsátani
– pláne nyílt, őszinte megbánás hiányában! – ilyen
egyszerűen, csak azért, mert mi mindennél jobban
szomjazunk valakire, aki végre szavak helyett tettekkel, és
elsősorban minket, a magyar népet képviseli. Valaki olyan kellene,
aki mindenre képes, aki saját magát, elemi „érdekeit” is
feláldozná a magyar nép megmentéséért,
felemeléséért. Aki nem a hódító multinacionálisok
ügynöke, tehát nem vamzerből lett „államférfi”. Aki
átlátja, hogyha eljött a végső idő, amikor többé már
nem lehet a szőnyeg alá söpörni a bűnhalmazt, ami a
rendszerváltó elitünk „lelkét” terheli. Aki nem restell
cselekedni, amikor már minden beszéd értelmét
vesztette. Aki nem mentegeti magát, saját tehetetlenségét
örök Pató Pálként:
„A
forradalom még ráér, most fő a demokrácia betartása.”
Mert
ugyan mi is a forradalom?
A
„demokrácia” kivívása vagy visszaállítása – a
szabadkőművesek vezényletével -, amikor éppen nincs…
De
mit is kell(ene) nekünk betartanunk?
Hagyni,
hogy mindenkinket, mindenünket elorozzák, elvegyék.
Kinek
a családját, a szüleit, kinek a szerelmét, kinek a feleségét,
kinek a gyermekét-gyermekeit, kinek a munkáját, a vagyonát,
élete minden értelmét, a meggyőződését, vallását,
országát, hazáját, a szavak és a tettek ősi jelentését, az
igazsághoz való alapvető emberi jogunkat. Hogy az egész
életünk velünk
született természetes értelme egy
céltalan káosszá változzék, rémületes lidércnyomássá,
állandó létbizonytalansággá aljasuljon, és ezt a
tömény borzalmat az
eszünk és a lelkünkfeletti
féktelen tobzódásukban mégis liberális demokráciának,
népuralomnak, szabad-versenyes tudásalapú társadalomnak,
jóléti államnak, szociális piacgazdaságnak, az
önmegvalósítás, a vállalkozás tökéletes szabadságát
biztosító emberközpontú rendszernek nevezzék
el!
Nyugi,
a forradalom ráér, életünket nem fenyegeti veszély.
De
vajon valóban így van-e?
Vajon
tényleg nem fenyegeti a fizikai létünket közvetlen veszély?
Vajon
tényleg csak a vitázók pitiánersége hozta volna, hogy a
választási kampány fókuszában
a társadalombiztosítás és járulékai álltak?
Nem! Épp a kampány lényege, hogy a nemzetközi szabadkőműves
háttérhatalom újabb megszorításokat követelt a magyar nép
kerékbetörésének felgyorsítása érdekében – s míg az egyik
fél „nem vette a lapot”, és inkább a
járulékok csökkentését tűzte
zászlajára, addig a másik a
felszámoló ügynökség hitbizományává ten-né
(tudja, meri és teszi is!) az egész egészségügyet, s ezzel egy
csapásra két legyet is ütne:a
magyar nép egészségét, munka-és életképességét a
multinacionális biztosítók kénye kedvére szolgáltatná ki, s
emellett spontán piaci eszközökkel lendítené fel a
multinacionális koporsógyártást.Emlékezzünk,
mit is jelentett a több biztosítós rendszer
bevezetése, vagyis a nemzetközi „nyugdíjbiztosító”
szélhámosok beengedése a magyar piacra? A magyar
munkavállalók fizettek, biztosítást nem kaptak – a
befizetett pénz elveszett. S mit jelentett általában a nemzetközi
biztosítók beengedése a piacra? Az árak többszörösre
emelkedését, meg azt, hogy a biztosítási biznisz lényegében
„magáévá tette” Magyarországot – a puszta levegőt, a
mi levegőnket árulják,
nekünk, méregdrágán és tengernyi pénz megy veszendőbe,
jelentősen megnövelve a mindennapi élet egyébként is egyre
elviselhetetlenebb terheit. A biztosítás Magyarországon a
létbizonytalanság, az improduktív kiadások növekedését
hozta, s nem a biztonságot, amint hirdeti. Ami eddig történt, csak
„olcsójáték” azonban a társadalombiztosítás készülő
privatizációjához képest. A még fennmaradt utolsó
posztkommunista elosztási rendszer „lebontása szükségszerű”
mondják, ám a multi biztosítók bevonása az egészségbiztosítás
állami finanszírozásába ismét, a már jól ismert „olcsójáték”
újra-eljátszását jelenti, csak ezúttal sokkal nagyobb tétekben.
A lényeg: a társadalombiztosítás állami kasszája fokozatosan
vagy egyszerre, de mindenféleképpen a multik (biztosítók, bankok,
stb.) tulajdonába megy át, a nép alanyi (állampolgári)
jogon járó társadalom-biztosítása pedig lényegében
megszűnik – ezentúl a törzsi varázslónál tett minden
preventív, illetve „jogfenntartó pofavizit” cca. 20 euróba
fog kerülni, egy komolyabb műtéti beavatkozás pedig egy életmű
munkájába. Akik már a fogsorukat is képtelenek évek óta
megcsináltatni, mert nem futja rá a csekélyke jövedelmükből,
ezentúl „joggal kárörvendhetnek": ezrével lesznek
olyanok, akik már az életmentő műtétjüket is ”mindörökre”
elhalasztják…
De
a forradalom még korai, ráér.
Elvégre
is Antall óta „demokratikus jogállamban” élünk.
Nem
tetszettünk, és még most sem tetszünk forradalmat csinálni, ami
persze a
szabadkőműves vezényszó nélkül –
amúgy
„spontán-önmagától” – nem is megy. Ahhoz vezér és
vezényszó is kell… Késlekedik az aktuális nagymester, a
mastermind,
akinek személyreszabott feladata lenne a koncepcióalkotás,
a stratégia és a taktika kidolgozása, majd a vezényszó mesterien
időzített „kikiáltása”, a forradalmi össztűzre.
A
legnagyobb aljasság, ahol kilóg a lóláb – ávósbakancs van
ezen a lólábon! -: a
társadalombiztosítási kártyák bevonása, és újak
kibocsátása. Ennek
az egyébként „ártatlannak” tűnő, adminisztratívnak
intézkedésnek az a célja, hogy már eleve megfossza az
emberekegyharmadát-egynegyedét az
egészségbiztosítási szolgáltatások
igénybevételének puszta lehetőségétől is, azon a „jogcímen”,
hogy a kártyájuk mögött nem áll rendszeres biztosítási
befizetés. Az állami vállalatok dolgozóinál, akiknek a cége
„fizetésképtelenségből eredően” nem fizet, már évek
óta társadalombiztosítási járulékot,
feltehetően egyelőre nem lesz probléma, mert az állam az egyik
zsebéből a másikba teszi a
nem létező pénzt –
„pénz
az ablakba!” -, és rendezettnek tekinti a be nem
fizetett összegeket. De azok a magánszemélyek és egyéni
(kényszer)vállalkozók, akik jövedelem hiányában
– munkanélküliség, megrendelés-hiány,
multinacionális konkurencia, stb. – nem képesek
fizetni a
képtelenül magas, nép-és emberellenes adójellegű
járulékokat,mostantól komoly
bajban lesznek, mert elveszik, bevonják a tébékártyájukat,
s mivel nem kap(hat)nak újat, a munkájuk és megélhetésük
mellett így az egészségük megőrzésének utolsó lehetősége
is odavész. Ne feledjük: a nemzetközi háttérhatalom
elképzelései – vö.: a Római Klub ’70-es évek végi
ajánlásaival - szerint Magyarország területén
mindössze 6-8 milliós népesség a kívánatos
nagyság!
Most
jönnek az Illuminátusok, s „az ideát” meg is valósítják.
De
a forradalom szükségtelen, még ráér, merthát hol is van, ki is
az a „láthatatlan” ellenség?!
Ha
valaki a szokásosnál kissé mélyebben elgondolkozik, és veszi a
fáradságot, hogy áttekintse az elmúlt 16 év – a
rendszerváltásnak nevezett népbutítás - kormányzati
politikáját, látni fogja, hogy abban ugyan nem lehet
felfedezni semmilyen pozitív stratégiai irányvonalat, de egy
határozott trend mégis megfigyelhető. Megfosztani a magyar népet
mindenétől, ami veleszületett jogaként az övé.
Ez
zajlik – folyamatos gyorsítással, mert valakiknek ez
egyre sürgősebb!–
minimum
1982 óta, nyilvánvaló sikerrel.
Tetszettek
volna forradalmat csinálni!
Társadalmi
tulajdon
Antall
József „rendszerváltó” kormánya mindenekelőtt jóváhagyta
a nómenklatúra-burzsoázia (a „szövetséges”
reform-kommunista politikai és pénzügyi
elit) „spontán privatizációnak” elkeresztelt
szabad rablását. Ezután – még mielőtt a magyar
nép követelhette volna jogos jussát, melynek folyamatos,
erőltetett bővítéséért (vö.: 25-30 %-os felhalmozási ráta,
nagyberuházások külföldi kölcsönökből, stb.) évtizedeken
át, gyakorlatilag éhbérért dolgozott – pánikszerűen
„államosította” a nemzeti vagyont (társadalmi tulajdon = „TT”)
s elrendelte az államosítottműködő tőke (vállalatok)
kampányszerű, intézményes privatizációját, azzal a hamis
prekoncepcióval, hogy „legyen miből visszafizetni” a
bukott szocialista rendszer illegitim módon
felvett külső hiteleit. Ma már tudjuk, ez az elképzelés
téves (vagy hazug) volt – a
nemzeti vagyon eltűnt, döntő hányada multinacionális
óriásvállalatok tulajdona lett, az adósság pedig mára
meghétszereződött -;
a „kampányszerű privatizáció” viszont végeláthatatlan
folyamattá aljasult, mely egyrészt a privatizációs
kiadásokon (ÁPV Rt., tanácsadói díjak, stb.) keresztül
megteremtette a
költségvetési rabló privatizáció alapjait is,
másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy ez a „kampány”
mindaddig tart, amíg a teljes magyar közvagyon el nem
fogy, illetve mindenestül külföldi kézbe nem kerül. Az állami
portfoliókezelő szervezetek tulajdonában ma már
alig van jövedelmező vagyonelem.
Nemzeti
ipar
A
féktelen, lavinaszerű, átgondolatlan (megvalósítható koncepció
nélküli), és kizárólag a
korrupciós jutalék-éhség vezérelte állami-intézményes
privatizáció első baljós következményeként elveszett az egész
magyar nemzeti ipar; az élelmiszerfeldolgozó-ipart hamarosan
követte a gépipar, az energiaipar – alig maradtak olyan
kis-és közepes üzemnagyságú vállalkozások, melyek
képesek felvenni a versenyt a multik hatékonyságával és
tőkeerejével, és még nem süllyedtek a
puszta bérmunkás bedolgozó reménytelenül
alacsony profit-szintjére.
Nemzeti
kis-és nagykereskedelem
A
kis-és nagy-, a bel-és külkereskedelem a termékek értékének, a
profit realizálásának fő szolgáltató szakterülete. Akié a
kereskedelem, azé a legtöbb haszon, hiszen a nyereség (a
termelőé is) döntő hányadában a kereskedelemben
realizálódik. Tudták ezt a magyar állami vagyont
kisajátító, elprivatizáló külföldi befektetők is, akik
elsősorban asaját
nemzeti termékeik (élelmiszerek
és iparcikkek) számára kerestek és találtak
(szereztek) pótlólagos piacot Magyarországon. Nem
az elavult magyar kapacitásokra „vadásztak” hát - ezekből
feleslegük volt a saját hazájukban is -, hanem a magyar nemzeti
piacot jöttek megvásárolni, potom áron. A termelő
vállala-taink felvásárlásával három
legyet is ütöttek egy csapásra:
(1)
Megvették a magyar ipart, amit azután vagy
beintegráltak multinacionális társaságuk nemzetközi
hálózatába (network), vagy – mint felesleges kapacitást -
egyszerűen felszámolták.
(2)
Övék lett a kereskedelem minden viszonylata, ami a teljes
termelői és értékesítési profit lefölözését jelentette.
(3)
A piac teljes körű ellenőrzése és birtoklása következtében
már minden akadály elhárult, amelyet korábban a nemzeti
piac puszta létezése jelentett; teljes keresztmetszetében
megkezdődhetett a piac és a kereskedelem nemzetközi
monopol-kapitalista átszervezése, amely - bevásárló
központok, felvásárlás és bedolgoztatás rendszere,
stb. révén - már eleve kizárta, hogy az önálló
nemzeti ipar, a mezőgazdaság s a kereskedelem a jövőben
bármikor is újjá születhessen, vagy újraszerveződhessen.
Magyarország
tehát véglegesen és visszafordíthatatlanul, mint
bedolgozó bérmunkás gyarmat tagozódott
be a világ és az Európai Únió nemzeteinek nagy
közösségébe, amit egyébként „szaknyelven”,
cinikus-nagyvonalúan csak integrációnak, világpiacnak
és/vagy globalizációnak hívnak.
Mezőgazdaság
A
multinacionális privatizátorok célja természetesen a
mezőgazdaság tekintetében is ugyanaz volt, mint a nemzeti
ipar és a nemzeti kereskedelem megszerzése terén: kitágult
lehetőségeket szerezni, és azokat örökre bebiztosítani
a saját termékek értékesítésére, s minden
jövőbeli profit bekebelezésével elsorvasztani a potenciális
nemzeti erőforrásokat, és ezzel felszámolni az újraéledés
minden perspektivikus lehetőségét. A
legfontosabb távlati cél azonban a termőföld tulajdonjogának
végleges megszerzése volt. Vagyis
a parasztok, a kisgazdák elkergetése földjeikről; - ezúttal már
nem olyan erőszakos eszközökkel, mint az
ipari forradalom idején, Angliában,
hanem „tisztán gazdasági, piaci” értékítélettel
bizonyítva be, hogy a családi gazdaságaink életképtelenek, nem
versenyképesek az EU-tagországok optimális üzemnagyságaival
szemben. Ha többé már nem lesz magyar nemzeti parasztság – sem
ős-vagy családi kisárutermelés, sem kiskereskedelem -,
és mindenki a
shopping centerekben, a plazákban vásárolja a
klónozott-génkezelt holland sárgarépát is;
akkor a személyes fogyasztása kiszolgáltatottjává tett
néppel már bármit megtehet „a terrorizmusellenes
világ-demokratúra”, mivel a magyar személyes és jogállami
függetlenség többé már nem állítható helyre. Magyarország
földje -– amint
az úniós belépési tárgyalások során, a mezőgazdasági
fejezet lezárása kapcsán, még 2002-ben ezt aláírta az
éppen regnáló magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is –
pedig
a mindenfajta jogharmonizációs trükkök, egyoldalú
diktátumok révén egyszer csak „a mobil nemzetközi működő
tőke” szerves, integrált részévé vált.
Munkahelyek
A
rendszerváltás következményeként Magyarország szinte azonnal
kilépett a KGST-ből, valamint a Varsói Szerződésből. Így a
rubel elszámolású külkereskedelmi piacunk hónapok
alatt összeomlott, s mindezek együttes következményeként
Magyarországon
mintegymásfél
millió munkahely szűnt meg,
anélkül,
hogy új munkahelyek létesültek volna, hiszen a
kollektív tulajdonú nemzeti működő tőke kampányszerű
állami privatizálása még
nem involvált ún. „zöldmezős beruházásokat”; a magyar
nemzeti vállalatok kivásárlása mindenekelőtta
nemzeti piac megszerzésére irányult,
ami a munkavállalók tömeges elbocsátásával is párosult, igen
gyakran ellentétesen a privatizációs szerződés konkrét
előírásaival. Az elmúlt 16 év alatt még további sok
tíz-és százezer munkahely szűnt meg, mert az
állam nem gondoskodottúj munkahelyek létesítéséről sem
közvetlen, sem közvetett formában. Maga nem hozott létre
új munkahelyeket; a kisvállalkozásokat pedig nemcsak, hogy nem
támogatta, de az adóterhek állandó növelésével, a
vállalkozási-és hitelfeltételek folyamatos
ellehetetlenítésével gyakorlatilag
minden potenciális fejlesztési forrást elvont tőlük.
Másrészt a privatizáció súlyos munkahely-megszüntető
következményei csak néhány évvel a konkrét
tranzakciók lezajlása, nyélbeütése után jelentkeztek
teljes szélességükben. Mivel a szakmai és tisztán pénzügyi
befektetők egyaránt csak azért jöttek
Magyarországra, hogy a megszűnő/felvásárolt állami
vállalatok piacait a
multinacionális network számára maradéktalanul
megszerezzék: egy-két évnyi, a beígért fejlesztések
nélküli látszatműködést követően felszámolták előbb a
leányvállalatokat, a gyáregységeket, majd az egész
vállalatot, az ingatlanokat eladták, majd a magyar piacot
elárasztották tízszeres áron „kínált” olasz,
német, francia, holland, amerikai, stb. termékeikkel,
s a kiszolgáltatott, megvett piac „eszi,
nem eszi, nem kap mást”, kénytelen
volt ezentúl ezeket megvásárolni, az eredetileg sokkal
olcsóbb s gyakran minőségükben is versenyképes, de
megszüntetett magyar termékek helyett.
Az
elmúlt 16 évben mindezekkel párhuzamosan
lényegében megszűntek
a hagyományos munkavállalói jogok,
a jogorvoslati lehetőségek is formálissá silányodtak
- a szakszervezeti érdekvédelem „felmondta a szolgálatot”, és
a Munka Törvénykönyve is inkább viselhetné már „A
tőke törvénykönyve" címet,
olyannyira csak a munkáltatók érdekeit képviseli.
Ilyenformán annak, aki nem akar ráfanyalodni a
tőkének, a tőkésnek minden
tekintetben kiszolgáltatott bérmunkásrabszolga
kilátástalan életmódjára, annak egyetlen
lehetősége (maradhatna) az önálló vállalkozás
függetlensége, a polgári egzisztencia megszervezése, felépítése.
Nézzük,
valóban reális lehetőség-e ez?
Szabad
vállalkozás, megélhetés
Az
Amerikai Egyesült Államok az elmúlt két évszázadban többek
között – sőt, elsősorban – azzal lett naggyá, hogy a
Kongresszus mindjárt a kezdet kezdetén olyan
kisvállalkozói törvényt alkotott,
amely deklarálta és garantálta, hogy az USA, a szövetségi
demokrácia alapvetően a vállalkozás szabadságára
épül. Ezért az állam minden lehetséges eszközével – jogilag
és pénzügyileg is –
támogatta
az új vállalkozások gründolását, feltőkésítését,
fejlesztését; az pedig kifejezetten törvénybeütköző
cselekedet, törvénysértés és bűntény lett volna, ha valaki,
netán egy „eszement honatya” olyan törvényre tesz javaslatot,
amely „az
aranytojást tojó tyúkok levágására”,
a még alig magalakult új vállalkozások megfojtására irányul.
Az ilyen szenátor, egy ilyen törvényjavaslat épp az új állam,
az izmosodó USA létalapjait ásta volna alá. De nem így történt
ez a
rendszerváltó, újrakapitalizálódóMagyarországon!
A reformkommunista nómenklatúra-elitet mi
sem jellemezte inkább, már ko-rábban is, mint a
kreativitás teljes hiánya, a könyvelői vénájú pitiánerség
és ennek megfelelően a bigott vállalkozásellenesség.
Megjegyzés: a más vagyonának, jövedelmének,
egzisztenciájának, alanyi/elemi emberi jogainak,
ötleteinek és tudásának, tudományának, szakmai
eredményeinek, találmányának, életművének, stb.
kisajátítására irányuló mohó kommunista hajlam, és az
intézményesen (államilag, illetve a hanyatló pártállam
maradék erejének, szervezeteinek, kapcsolatrendszereinek illegális
felhasználásával) megszervezett - értsd: bűnszövetségben
elkövetett –spontán
privatizáció, majd az orvul szerzett vagyon felélése nem
egyenlő a vállalkozással. A közös lopásra irányuló
„vállalkozás” egyfajta állami maffiát tételez. Az új magyar
állam törvényeit a nómenklatúra csinóvnyikjai hozták,
azok, akikbe évtizedes pénzügyminisztériumi gyakorlatként
idegződött be a
rákosista padlássöprés ideológiája,
mely alaptermészete szerint egyre növekvő bátorsággal
kopasztotta, kopasztja meg ma is, bornírt, ember-és
életellenes törvényeivel valamennyi önálló egzisztenciára
törekvő kisvállalkozót. Ma már nem érdemes semmire
vállalkozni. A munka eredményét, az árbevételt, a
jövedelmeket - sőt,
már a fiktív vetítési jövedelemalapként bevezetett dupla
minimálbért, házipénztári pénzállományt, „elvárt”
minimum-jövedelmet, stb. is -
olyan mértékű adók, illetékek és járulékok,
irreális bankköltségek és kamatok terhelik, melyek
kitermelhetetlenek és
megfizethetetlenek (lásd pl.: Gyurcsány legújabb megszorító
csomagjait, melyek legalábbis
atavisztikus, mélytudati gyökereiket s várható
politikai-társadalmi hatásaikat, következményeiket tekintve
egyfajta kunbélás/ávós szellemet idéznek). A
nyilvánvaló céljuk, hogy az összes keletkező,
elsődlegesen magyar jövedelmet a
bankok és az állami költségvetés feneketlen (lyukas)
zsebeibe tereljék
be, és ezáltal felszámolják a vállalkozásokat, ami legalábbis
gátlástalanmultinacionalizmus,
mely Magyarországot, a magyar fogyasztói és beruházási piacot
kizárólag a multik szabad vadászterületeként értelmezi.
Minden egyéni vállalkozónak szembe kell néznie azzal, hogy
amely
még
ha nincs is realizált jövedelme, akkor is évről
évre növekvő, lassan már mintegy félmillió forintos
összeget kell évente befizetnie,
a
legkülönbözőbb koholt jogcímeken az államnak,pedig az adó-és
járulékbevételeket maradéktalanul, sőt, növekvő hiánnyal
(+ a felvett hitelek és azok kamatai!) szó
szerint elherdálja
(vö. pl.: utántöltős Gripenek, Siemens-Combino villamosok
vásárlása). A magyar kisvállalkozások 80 %-a
a tönk szélén vegetál, ezrével szűnnek meg, miközben az állam,
amely elvileg csak az állampolgáraiért van, illetve kellene,
hogy legyen, gyakorlatilag viszont belőlük él – dőzsölve
pazarol.
Termőföld
Mint
említettem, hazánk termőföldje a mobil nemzetközi működő tőke
szerves részévé vált – még
2 év a moratórium -;
tehát a
föld, hol ősapáink és ősanyáink sírjai domborulnak, már
csupán névleg a miénk, és közel a pillanat, amikor a
fél kegyelmű, de teljesen liberális parlament meghozza végső
döntését, miszerint a „Magyarország” elnevezés már
idejét múlta, hiszen ebben
az országban immár
főként nemcsak magyarok élnek, hanem mindenféle
multikultúrális-kozmopolita népek, ami a demokratikus
köztársaság lényege: a terrorellenes koalíció.
Nemzeti
hadsereg, önvédelem
A
magyar nemzet kormánya az elmúlt években tökéletesen feladta
saját önvédelme önszervezésének minden lehetőségét. A
NATO-ba történt belépésünk Magyarország önvédelmi
lehetőségein semmit nem javított – csupán előkészítette
beléptetésünket a
terrorellenes koalícióba,
ami ugyanaz, mint a NATO: a „nemzetköziesített”
USAvilághatalom világcsendőr katonai erőszakszervezete.
Megszűnt a sorkötelezettség, kislétszámú professzionális
hadsereg alakult, de az állami költségvetésünkben mégis nőtt a
hadikiadások aránya – bár ennek mértékével a NATO messze nem
elégedett! -, mert a belépés szükségszerűen
kikényszerítette NATO-kompatibilis hadifelszerelések
beszerzését. Az utántöltős
Gripenek kötelező
beszerzése újabb nyolcszáz-milliárd forinttal terhelte meg az
amúgy is végletekig eladósodott magyar
költségvetést, mindemellett önvédelmi képességünk ettől
egy jottányit sem javult. Egy feltételezett (fiktív)
újkoriJellasich
bán egy
éjszaka leple alatt úgyszólván minden ellenállás nélkül
elfoglalhatná a fél Magyarországot - adja Isten, nehogy meg
is történjék.
Nemzeti
függetlenség (EU)
Magyarország
szuverenitása az EU-ba történt belépésünkkel – talán
mindörökre – elveszett. A hangsúly most nem az „elveszett”
igére teendő – hiszen a független magyar állam utoljára
talán Hunyadi Mátyás alatt létezett -, hanem a
„mindörökre” időhatározóra. Most az a remény,
amely utoljára
hal meg,
az veszett el végleg, s halt meg. A magyar állam önmagát és
népfelségét önként feladva belépett egy olyan „világ
korruptja” – szabadkőműves – szövetségi
rendszerbe, melynek nem is titkolt jövőképe egy, az
Amerikai Egyesült Államokéhoz
hasonlóföderáció (ámbár
végkifejletében elképzelhető egy monarchisztikus
változat is) létrehozása, hogy a világhatalmat megint csak
kísérletileg és látszólag kétpólusossá tegyék, egy
évszázados okkult mesterterv alapján. Olyan, központilag
(Brüsszelből) kormányzott hatalmi monstrumba léptünk be, amely a
tényleges belső viszonyait tekintve leginkább a szétesett
Szovjetúnióra, meg a „béketábor”-ra emlékeztet, ámde
annak valós emberbaráti – vö. pl.: „Legfőbb
érték az ember!” -,
szociális és egészségügyi vívmányai nélkül. Ez a
szövetségi rendszer úgyszintén az erőforrások és a
hatalom (a közigazgatás) központosított újraleosztásán
alapul – vö.: a hadikommunizmus korai, primitív formájával,
a „tervutasításos
gazdaságirányítási rendszer”-rel
-; de hiába hirdeti fennen az ún. „szubszidiaritás” elvét,
abból semmit nem valósít meg, még annyit sem, mint a levitézlett
kommunista rendszer. A nemzeti függetlenség legerősebb pillérei
– úgy, mint a
pénzügyek, a költségvetési- és az adópolitika, a gazdaság
jogi és piaci feltételei, a területi önigazgatás, a
külügyek, a honvédelem, a szociális támogatások s az
egészségügy rendszere, de még az oktatás és a kultúra
is –
mind
a nagy szövetségi rendszer, az Európai Únió általános
sémáinak, elvárásainak rendeltettek alá, így
a magyar állam kompetenciája a zéró felé közelít. Kis
túlzással állíthatjuk, hogy az „egyéni problémák”
megoldásában az állam csupán annyit tehet, hogy a hozzá
benyújtott bármilyen tárgyú magyar panaszos-levelet
haladéktalanul továbbítja Brüsszelbe
vagy Hágába, ahonnan úgysem fognak megoldani semmit. Arra, hogy a
magyar kormány valódi hatásköre milyen
mérhetetlenül kicsire zsugorodott
össze, mi sem jellemzőbb, mint hogy külügyminiszter
lehetett egy
olyan kvalitású női
hölgy –
csak
azért, mert -, akinek az édesapja Magyarország minden idők
legnépszerűbb műfordítója (vö.: „A gyűrűk ura”)
volt. Az igazság az, hogy a
legfontosabb állami döntési hatáskörök „szükségszerűen”
Brüsszelbe tevődtek át, ami
„természetes velejárója” az európai hatalom
koncentrációjának és centralizációjának, ami az EU lényege.
Így hát nem is a „takarékosság” önként, józan
megfontolásból felvállalt szükségszerűsége
kényszeríti ki a
magyar állam méretének, apparátusának,
közigazgatási kompetenciájának és tisztviselői
létszámának, valamint költségvetésének drasztikus –
az
„államprojekt” stratégiai tervezője a pénzügyminiszterként
egyszer már megbukott (Drasztikus)
Draskovics Tibor – leépítését,
hanem a globálisan integrált szabadkőműves (illuminátus)
alapvetésű EU-háttérerők amanem
publikus terve,
miszerint a nemzetállamokat fokozatosan mindenestül
el kell sorvasztani, hogy a közös karámba sikeresen
betagolt népek soha többé ne legyenek képesek
a függetlenségre, vagyis országuk szuverén irányítására.
Hogyha csak tisztán gazdaságossági-hatékonysági
megfontolások vezetnék a magyar állam mostani reformját,
akkor „a
Haza Bölcsei” munkájuk
végeredményében javaslatot tehetnének felelős
országgyűlés, politikai pártok és nemzeti kormány
helyett egy
csak néhány tucat főt számláló adminisztratív ügynökség
felállítására, amely csak közvetítené, szignálná az
ügyiratforgalmat Brüsszel és Budapest között, oda-vissza.
Néhány
év múlva megérjük, még ezt is…
Az
emberi jogok a kasztrendszerben
Nos,
nézzük csak, hogyan is változott Magyarországon a
rendszerváltás óta a
legalapvetőbb emberi jog: a
munkához, az értelmes élethez, az önálló – képességekhez
mért – karrier felépítéséhez, a családalapításhoz, az
önálló egzisztencia megteremtéséhez való
jog, más szóval: AZ EMBERI ÉLETHEZ való jog esélye. Különös
tekintettel arra, hogy e jogokat az alapvető nemzetközi
emberjogi egyezmények (pl.: ENSZ alapokmánya, genfi
egyezmény, stb.) is garantálják, sőt, még az
úgynevezett kommunista diktatúra több évtizedes
gyakorlata is megvalósította
az általános és teljes foglalkoztatást, mi több, a szinte
tökéletes össztársadalmi létbiztonságot,
híven hivatalosan deklarált
eszméjéhez-eszményéhez, mely szerint: A LEGFŐBB
ÉRTÉK AZ EMBER. Azt
remélhetnénk, s joggal gondolhatnánk, gondolhattuk, hogy a
liberális demokrácia – ha
már meghódította az egész glóbuszt (vö.:
Francis Fukuyama) – legalább annyira magáévá
teszi/tette az alapvető emberi értékeket, jogokat, mintaz
általa sokat kárhoztatott átkos
rendszer, a kommunizmus.
Várakozásaink
hamis illúzióknak bizonyultak.
A
liberális állam csak azok „szabadságát” valósítja meg, s
biztosítja – akár a fősodrás vezérállamaiban, akár
a periféria gyarmatain –, akik ösztönösen vagy tudatosan,
engedelmesen magukévá tették a birodalmi gondolatot és
cselekvést, vagyis egész személyükkel örökre
elkötelezetten a Világállam hívei. Így a kis magyar
provinciában is megvalósult a világállami
kasztrendszer modellje, amely egy
végérvényesen kettészakadt társadalom képét mutatja:
a csekély létszámú uralkodó elitből + a kamatrabszolgák széles
tömegeiből tevődik össze. Aki tettlegesen elárulta a
nemzeti gondolatot – vagyis a hazáját -, az busás
jutalékot húz a nemzeti vagyon kiárusításából, és/vagy
tevékeny, köztiszteletnek örvendő állami tisztviselőként
vesz részt – jó magas jövedelemért - a nemzetállam
felszámolásában. Ezek
alkotják azt
az álnemzeti elitet,
amely ezer szálon és személyi kapcsolatokon (tanulmányút,
aspirantúra, ösztöndíj, továbbképzés, előadások,
publikáció, stb.) keresztül közvetlenül is
kapcsolódik a
világállami elithez,
és akiket a birodalom legbensőbb köreiben is úgy kezelnek, mintha
oda is tartoznának. Ezek az emberek valójában magasan
képzett janicsárok,
akiket a globális világállam magas költséggel saját
nemzetállamuk elárulására és felbomlasztására képezett
ki, s küldött haza, mint a világállam ügynökeit. Ők adják
az állami tisztviselők, a politikai (párt) vezetők, a
politikusok, a tanácsadók, a brókerek, a bankárok teljes
személyi állományát – s munkájukban maradéktalanul a
világállam szervezésének érdekeit érvényesítik. Valódi
nemzeti politikai osztály és nemzeti burzsoázia léte a
lassú-gyors halódásra ítélt, de átmenetileg még létező
nemzetállamokban nem kívánatos, ezért a trend mindenképpen ezek
elsorvadását, tönkretételét, felszámolását mutatja. A
nemzeti vállalatokat csődbe viszik, s eleve olyan állami
(adó-és egyéb) jogszabályokat vezetnek be, amelyek lehetetlenné
teszik nemzeti középréteg (nagypolgárság) kialakulását vagy
huzamosabb időn át történő egzisztálását, fennmaradását.
Időről időre fel-feltűnnek nemzetinek
álcázott politikusok,
akikről azután kiderül, hogy ilyen vagy olyan szabadkőműves
páholy, lovagrend tagjai – minden esetben olyanoké, melyeknek
központi „műhelyei” külországban működnek, ezért
periodikusan kötelező is felkeresni őket – beszámolni
a végzett „munkáról”, átvenni az újabb feladatokat,
s az esedékes kitüntetést (pl. francia lovagkeresztet,
becsületrendet, stb.).
A
kettéhasadt társadalom legszélesebb tömegei azok a
nincstelen milliók,
akik számottevő vagyonnal nem rendelkeznek – akik sem portfolió,
sem jutalék formájában nem lopták ki a
részüket a
privatizációnak nevezett nemzetáruló szabadrablásból.
Nekik semmi esélyük az elithez való valamikori csatlakozásra; szó
szerint csak a munkaerejükkel rendelkeznek, amelyet bérbe adnak
valamelyik multinak, aki azután kénye-kedvére ki is használja
munkavégző képességeiket, míg el nem használódnak, mint egy
felmosó rongy. A nincstelenek a világállam kamatrabszolgái. A
kamatrabszolgaság lényege, hogy nem
az ember a legfőbb érték, hanem a TŐ-KE, A KAMAT, A PÉNZ ÉS A
PROFIT. A
világállamot konstruktív szellemi értelemben a
pénzügyi-politikai elittel szervesen összefonódott,
a tényleges vezetők háttértanácsadóiként
működő szakrális
elit, a szabadkőművesség névtelen „bölcsei”, afféle Vének
Tanácsa irányítja.
Az általuk praktikus szempontok szerint kidolgozott és bevezetett
„játékszabályok” értelmében csak
kétfajta ember létezik: azok,
akik hajlandók és képesek is megfizetni a világállam
fejlesztéséhez és fenntartásához „szükséges és
kötelező” sarcot – amit adónak, járuléknak,
kamatnak, illetéknek, vámnak, stb. neveznek, és
valójában a lokális háborúk, gyarmatosítás,
hódítások, tehát a világállam erőszakos terjeszkedésének
finanszírozására fordítanak -, no meg minda-zok,
akik nem. Aki
hajlandó és képes is megfizetni az elképesztően pofátlan
mértékű „hadisarcot” – vö.: „terrorizmusellenes
koalíció" -, annak az egzisztenciája bizonyos
alapszinten ideig-óráig biztonságban van, de aki akár
betegségénél, számkivetett helyzeténél, netán másként
gondolkodó mivoltábóleredően
nem képes, vagy nem hajlandó erre, az menthetetlenül elveszett:
halál fia. Kiközösítik, a „társadalom", mint
selejtet, (szám-)kiveti magából, és valamilyen gyógyíthatatlan
betegség vagy baleset áldozata lesz, de az is lehetséges, hogy
hosszú, magányos haldoklásra ítéli az a sajátos
automatizmus, amit kontraszelekciónak nevezünk, és
tökéletesebben működik, mint bármelyik ávós
személyzeti apparátus.
Az
egzisztencia-teremtés esélytelensége
Mint
az előzőekben említettem, az Amerikai Egyesült Államok az
úttörő (pioneer) telepesek és a szabad vállalkozás (törvénye
és gya-korlata) révén lett
„nagy”. Magyarország már soha többé nem lesz – még egyszer
– „nagy”. Egyszerűen azért nem, mert a mostani
viszonyaink között nem teremnek olyanok,
akik naggyá tehetnék. A viszonyokat szándékosan, tervszerűen
alakították ilyenné. Mert a magyar értelmiségi és alkalmazotti
réteg el van bolondítva (vö. pl.: konzum-idióták,
panel-prolik és/vagy nemzetáruló janicsárok), a
vállalkozókat, a vállalkozást
ellehetetlenítették – a polgárosodásunk pedig elmaradt; a
középréteg nem alakulhatott ki, illetve történelmünk során
a mindig újabb gyarmatosítók több lépcsőben is lefejezték. Az
önálló egzisztencia, családi vállalkozás létrehozása –
megfelelő örökölt
vagy lopott tőke hiányában -
már csak azért sem lehetséges, mert Magyarországon a gazdasági s
az üzleti élet minden viszonylata és szintje mélyen
alárendelődött a multinacionális cégek világuralmának
(vö.: a D. C. Korten „alapművében” leírtakkal). Úgy is
mondhatjuk, hogyMagyarországon -
ahol mindig is, kísérletképpen elsőként próbálták ki a
különböző világállami ún. „társadalmi technológiákat”,
vagyis azon módszereket, amelyekkel „pozitív”
eredmények esetén az egész világot szándékoztak berendezni
és kormányozni - a
rendszerváltás hamis jogcímén és égisze, sőt leple alatt
eleve, tehát originálisan olyan rendszereket, és minden
értelemben olyan kontraszelekciós mechanizmusokat építettek
fel és ki, melyek lehetetlenné teszik, hogy emberek tömegei
számottevő, jelentős létszámban vegyék kezükbe a saját
sorsuk, egzisztenciájuk alakítását, s esetleg bújjanak
ki így a világállami "„extra-kamatos kamat”
megfizetésének kötelezettsége alól.Magyarországon
bármely vállalkozás alapításához eleve csak
ingatlanjelzálog-fedezetre lehet hitelt kapni. A hitelek kamatai
pedig olyan magasak, hogy – a
leány-, kábítószer- és szervkereskedelem kivételével –
nincsen
olyan „tevékenység”, amelynek hasznából a hitel kamatos
kamataival együtt törleszthető lenne. (Zárójelben jegyzem meg,
hogy a
még magyar tulajdonú ingatlanokat a
külföldi magánszemélyek tömegesen vásárolják fel,
vagyis kinek van már itt ingatla-na, amely vállalkozási célú
jelzáloghitel fedezetéül szolgálhatna?) Az egyéni vállalkozó a
gründoláshoz az égvilágon semmilyen állami segítséget,
kedvezményt, ingyenes juttatást, stb. nem kap –
sőt,
ellenkezőleg: bármilyen külföldi tulajdonú vállalkozáshoz
képest olyan mértékű adó-és
járulékhátrányt szenved,
amihez képest az idegen vállalkozások tőkeerő-fölénye és
piaci monopolhelyzete – mint további hátrány - szinte eltörpül.
A kezdő vállalkozó folyamatos adó-és járulékfizetési
kötelezettségei olyannyira magasak, ami eleve alsó
árbevétel-limitet szab a vállalkozás számára: nem
gazdaságos olyan egyéni vállalkozást szervezni, melynek az első,
induló évi árbevétele nem éri el a 8-10 millió forintot, mert
ekkora „üzemnagyság” alatt teljes képtelenség kifizetni
a felmerülő rezsiköltségeket, bankköltségeket, banki és egyéb
kamatokat, illetve az állami adó-és járulék-terheket. Ekkora
vállalkozás elindításához pedig legalább 20-30, de inkább 50
millió forintnyi kezdő álló-és forgótőke szükséges, amit
nincs honnan előteremteni. Tekintettel arra, hogy a multinacionális
cégek „agytrösztjei” nem Magyarországon, hanem a
birodalom szívében vannak
-– vezető beosztáshoz jutni itt szinte lehetetlen, perfekt
angol nyelvtudás nélkül pedig egészen az. A beosztott szellemi
munka vállalásának esélyei is rendkívül rosszak, mert a multik
magyarországi lerakataiban, leányvállalatainál alkotó szellemi
tevékenység szinte egyáltalán nem folyik. Ami mármost
az állami vezetői állásokat illeti – a meglévő csekély
lehetőségek kivétel nélkül „politikaiak”: politikai
(párt-) ajánlás, illetve effektív kapcsolat nélkül ilyen állást
nem lehet kapni. Hogy felmérjük egy bármilyen komoly gyakorlattal
rendelkező, vagy éppen pályakezdő értelmiségi
esélyeit, nem kell mást tennünk, minthogy elemezzük az
internetes és egyéb fórumok álláshirdetéseit. Kiderül,
hogy a kínálat a következő kettőre-háromra korlátozódik:
- ún.
„multilevel-system” (MLM) keretében folytatandó
termék-menedzseri tevékenység, vagyis „önálló”
értékesítési hálózat felépítése valamilyen
multinacionális cég termékeinek
marketingjére-eladására;
- biztosítási–és/vagy
bankhitel-ügynöki tevékenység valamely multinacionális
biztosítótársaság, pénzintézet ún. „termékeinek”
értékesítésére, szintén MLM-keretben;
- végül: ugyanez
az MLM-szisztéma, csak végtelenül leegyszerűsítve –
ún. „piramis-játék”, ami kizárólag és tisztán pénz
megszerzésére irányul, „termék vagy szolgáltatás”
közbeiktatása nélkül, netán valamilyen „fal”-, illetve
látszat-információ megosztását-terjesztését téve a rendszer
látszólagos céljául, ami azt szolgálja, hogy az
áldozat bekapja a horgot, s futva a „befektetett”
pénze után, váljék maga is a piramis „pénzkereső” tagjává.
A
jóléti állam, állami gondoskodás
Az
Európai Únió alkotmányából nemcsak az
egyesült Európa keresztény gyökereire apelláló hívő,
de a
jóléti állam megvalósítására,
felépítésére és fenntartására utaló nemhívő
szociáldemokrata hagyományokat, vívmányokat is
könnyedén kifelejtették – tehát pusztán eszmei
megközelítésben is könnyen bizonyítható, hogy az
EU a mai formájában nem több, mint szimpla hatalmi tömb, amelyet
a mindenfajta, valóban humánus-lelki megközelítésektől
és gyakorlati jóléti törekvésektől is (Isten, ember,
munka, egyéni boldogság, jóléti társadalom,
társadalmi béke, szeretet, kollektív boldogulás, stb.)
egyaránt mentes, azoktól teljességgel idegen, s csak a kontinens-,
majd világhatalomra törő gátlástalan és kíméletlen
szabadkőműves mentalitás és erőkoncentráció hozott létre, nem
pedig valami magasabb, emberbaráti megfontolás. E téren is
fölényes győzelmet aratott a
luciferi illuminizmus, „megvilágosodás” – valójában
szellemi elsötétülés -,
amely mostmár az emberiség korlátlan hatalmú, és szinte
egyetlen hivatalos iránytűjévé vált. Ez a „sötétséglámpa” vezeti
az immár legalábbis
földi, földhözragadt síkon magára
maradt emberiséget Amerika és Európa aljas fúziója,
vagy még pusztítóbb végső összecsapása, konfliktusa és –
közös „terrorizmus-ellenes” civilizációk világháborúja,
vagy egymás elleni világhatalmi - háborúja
felé. Az
állam immár
nem az egyén és a társadalom egyéni és kollektív, evilági
és/vagy üdvözítő, síron túli jólétének,
paradicsomának legfőbb szervezője, vagyis az erőket a szent,
közös célra összpontosító segítője és katalizátora, hanem
csupán a
minél magasabb adóbevétel összetarhálója, azzal a nem
is nagyon titkolt céllal, hogy a hamis világpénz és a valódi
fegyverek erejével minél hamarabb elkészülhessen a rettenetes
orwelli világkarám, amelybe majd beterelik a konzum-idióta
juhnyájat, hogy Rothschild és Rockefeller ezentúl még olcsóbb
technológiával juthasson a tömegek verejtékével megtermelt
aranygyapjúhoz, amiből „földi öröklétükhöz” a mannát –
az élet-elixírt – készítik. A
nemzetállamok megszűnnek, hiszen semmi szükség
nincsen regionális
karámokra,
amikor gyorsított ütemben épül az egyetlen, az egységes
központi. Szociális gondoskodásra és egyéni
szabadságjogokra (munka, egészség, jólét, stb.), a hitvallás és
a vélemények szabadságára sincsen már szükség, hiszen a
központi angolszász kondérban már főzik a granulált
rizskását, az agymosó/agymosott világmédia pedig terjeszti az új
világvallást, ami a
sámánhit, a buddhizmus, a messiásvárás, a szcientológia és a
delírium tremens (marihuána) sajátos keveréke,
de„ökologikus
ökumenizmus” lehet-lesz
a gyakorlatias-tudományos meghatározása.
Emberi
öregséget biztosító nyugdíj
A
nyugdíj-rendszereket spekulánsok – ezeket magánbiztosítóknak
hívják – felügyelete alá helyezik, amelyek elcsalják az
emberektől azt a maradék kis pénzüket is, amit – szájuktól
véve el a falatot - öregségük, magatehetetlenségük
előfinanszírozására kuporgatnak keservesen össze. Így az
öregség előfinanszírozásának összegei – a sok kicsi, sokra
megy! – is becsorognak a
terrorizmus-ellenes koalíció központi
házipénztárába – értsd:
Wall Street -,
ahol az évszázadok alatt sikeresen összelopott családi
hitbizományt és kapcsolt vonzatait már
semmiféle elavult-elévült nemzetállami adók, járulékok
(vö.: „házipénztár-adó”) többé nem fenyegetik. A
nyugdíjra – mint fenntartandó nemzetállami csökevényre -
egyrészt a nemzetállamok, másrészt a
delikvensek (a nyugdíjkorúak) tervezett tömeges-gyári
meghalasztása (vö.: eutanázia-tervek) miatt sincsen már
szükség; maximum a koporsógyártás központi dotálása válhat
indokolttá, mint átmeneti kivétel a monopolizált piac
egyébként önszabályzó és mindenható mechanizmusai alól.
Nemzeti
oktatás, kultúra, nemzeti reprodukció
Mint
mondottam: a világállam-tervek értelmében a nemzetállam napjai
megszámláltattak. Természetesen – mivel elsőnek mindent az
évtizedek óta kísérleti műhelyként kezelt-működtetett
periférián, mindenekelőtt Magyarországon próbálnak ki –
elsőnek
a birodalom gyarmatainak nemzetállamai szűnnek meg; a
felbomlasztásuk valójában már évtizedek óta folyik.
Valószínűsíthető, hogy az Únió-hoz csatolásu(n)k éppen a
szükséges időpontban valósult meg - amikor már nem lehetett
tovább halogatni -, nehogy az államunk költségvetési,
közigazgatási és szociális összedőlése olyan kezelhetetlen
társadalmi káoszt idézzen elő, amit az Únión belül a belga
és olasz vízágyúk problémamentesen megoldanak
majd.
Nyilvánvaló,
hogy a leírt globális folyamatok végeredményben teljesen
szükségtelenné teszik, hogy egy haldokló, pusztulásra ítélt
„kvázi nemzetállam” végső halódása pillanataiban még
olyan stratégiai teendőket lásson el, s komoly
összegeket költsön fenntartásukra, minta
nemzeti oktatás, a nemzeti kultúra vagy a nemzet tényleges és
szakrális reprodukciója. Ezek
az alapvető funkciók a valódi nemzetállam esetében
életfontosságúak, egyben kötelezőek, vagyis nélkülözhetetlenek
– de vajon mit is oktassanak pl. történelemből,
szociológiából s az egyéb társadalomtudományi
tárgyakból egy
olyan Magyarországon, amely
maholnap csak
egy régió, parcella vagy falanszter lesz Európa
ma még history-fictionba illő, ámde holnap már rideg valósággá
váló, a globális vakolók által újrarajzolt térképén?
S mit nevezzünk kultúrának, ugyanitt? Lökött vagy lelki perverz,
netán toprongy liberálisok vagy neokonok ferde hablatyolásait,
egymás rituális körbenyaldosását, szakrális onániáját
egy nemzeti kultúrának titulált szabadkőműves szimbolikus-dupla
totemoszlop, valójában pogány multikulti bálvány, vagyis
ökumenikus aranyborjú körül? A
hamis dollár és a hamis euró isteni áldás, valódi
fedezet nélküli spekulatív GDP-növekedését? A lopott pénzen
meghízott sunyi mecénások önimádtató fűzfapoéta ópuszait?
Zene, ritmus és rímek helyett a Sátán trendi hahotáját? Vagy az
égi szárnyalás helyett a pokolba konyuló forradalmi ünnep
hazaárult kénkőbűzös orgiáját, melyet egymás karjaiba omolva
együtt ülnek meg az
áldozatok és a sortűz vezénylői? Hogy
a főnixként feltámadó ávó ixedik szabadrablását is megint a
néppel fizettetik meg? Hogy a
szabadkőműves maastrichti kritériumok moszkovita
áthágásáért is
újra csak a nép fizet, és most
sem az ördög meg az öreganyósa? Hogy
tősgyökeres magyar beszéd és kultúra helyett a
televíziókban is már
fiatalon banyák selypegnek vagy vihorásznak, affektán
sápítozva,
hogy kirázza a hideg, aki meghallgatja? Hogy a nemzet
reprodukciója helyett spontán kihalasztanak
bennünket, mert másnak kell ez az ország?!
Álmodjál
tovább, szegény Magyarország, ebben
az országban nincsen számodra hely! Volt,
hogy példát mutattál másoknak – bár e példát soha, senki nem
fogadta meg, s téged is újra csak a földre tepertek -, de többé
nem fogsz példát mutatni senkinek, mert nem születnek hősök már,
hogy helyrezökkentsék, ami félresiklott.
A
forradalom már nem ér rá, igazából már most is késő.
Meghalt,
s legott eltemették…
Vác,
2006. szeptember 12.
Czike
László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése